- Mit csinálsz? – kuncogtam, majd hagytam hogy közelebb kerüljön hozzám.
- A bálon kellene lennünk … - suttogom mindenféle meggyőződés nélkül. Forró lehelete égeti a bőrömet, a nyakamra forró csókot hint, én pedig teljességgel elbódulok. Pórusaim kitágulnak, pont úgy szívom magamba illatát és lényét, mintha egy virág lennék, mely a napfény után sóvárog. Teljesen felé fordulok, kezem a nyaka köré kulcsolódik, bár erre a pillanatra egyáltalán nem emlékszem, hogy is történt. Átfogom őt, magamhoz szorítom. Habos-babos ruhámban úgy feszül hozzá a testem, mintha egy örvénylő tengeren ő lenne az éltető fa, melybe kapaszkodhatom. Pilláim lecsukódnak, ajkaimat halk sóhaj hagyja el, majd átadom magam a mindent elsöprő szenvedélynek.
Megcsókol, én pedig viszonzom. Nyelvem az övét keresi, majd amennyire lehet, elmerülök a bódulat ilyetén formájában. Nem tudom meddig tart, nem tudom mikor ért véget ez az eget rengetően fantasztikus pillanat. Egy dolog van, amire emlékszem, az pedig egy szó, mely zene volt füleimnek.
- Én is szeretlek! – suttogom bele ajkába, majd újból szájára tapadok. Telhetetlenség tudom, de ez az a pillanat, mikor minden egyes másodpercet ki akarok élvezni. Hiszen, sosem lehet tudni, hogy mit hoz a holnap……
Már két hete új életet élek. A találkozások, melyekre biztosan számítottam valahogy egyáltalán nem akarnak bekövetkezni. Általában szótlanul üldögélek az apró kis lakásban – mikor épp nem dolgozom - egy levélre várva. Írtam neki, nem is egyszer, de még mindig nem érkezett válasz. Lehetséges, hogy a baglyommal valami baj történt? Vagy csak egyszerűen Oliver elfelejtett engem? Lehetséges lenne, hogy a szerelem mely oly nagy volt, a távozásom után a feledésbe merült? Talán talált magának másik lányt? Hiszen már nem vagyok ott, megvan a szabadsága. Nem figyelik kíváncsi tekintetek egy-két megmozdulását, és nem vagyok ott vele, akihez akkor jöhetne, amikor csak akarna.
Hiányzik nekem, mindezek ellenére…
Egyszerűen borzalmasan nehéz, hogy nem bújhatok hozzá, és nehéz megállni, hogy ne keressem őt minden egyes apró kis részletben. Még a csempe színéről is ő jut az eszembe. Hiszen van egy ilyen színű pólója. Szánalmas, ahogy viselkedem.
Kezem a fotel karfájáról az ölembe hull. Megmarkolom a pennát és papírt, melyet az ölembe melengetek már órák óta. Íme ismételten ráveszem magam arra, hogy írjak neki. Hiszen erre már csak válaszolni fog! Legalább is remélem.
A mosogatástól kifakult és ellágyult körmeim lágyan sercegnek, ahogy a papírhoz érnek írás közben, én pedig könnyáztatta arccal, aggódva vésem a sorokat a kopott pergamenre.
Egy – egy sós csepp a tintára hull, elmaszatolva azt. Szipogok párat, majd egy orrfújás után ismételten útjára bocsátok egy madarat. Hátha ő célhoz ér…
- De hiszen kerestelek! Több levelet is írtam! Soha nem jött rá válasz! Elfelejtettél engem, pedig megígértük egymásnak, hogy soha semmi nem fog változni, még akkor sem, mikor én már nem leszek az iskola falai között…! Te is ígéretet tettél! Azt mondtad szeretni fogsz, azt mondtad eljössz majd hozzám! De nem jöttél… - mondom, majd arcomat a föld felé fordítom. Áttetsző szemeimből csillogó, fehéresen átlátszó könnycseppek potyognak, majd tűnnek is el a semmiben. Hiszen egy szellem könnyeit mi tenné láthatóvá? Még a megmaradt érzelmek sem! A halálon még az itt maradt dolgok sem segíthetnek.
- Soha nem tojtam a fejedre Oliver! Talán ha TE foglalkoztál volna velem, ha utánam jöttél volna, ahogy ígérted is, hogy keresni fogsz, most nem így találkoznánk! – dühödöm be, majd kapom fel a fejem és nézek rá teljes rosszallással!
- Mondd csak ki, amit gondolsz! Hiszen semmi jelét nem adtam annak, hogy ÉLEK-e még! Ha ezt tényleg így gondolod, akkor nem ismertél engem soha, Oliver! Te tényleg azt hiszed, hogy képes voltam csak úgy eltűnni? Több levelet is írtam, rengeteget! De ha nem kaptad meg őket, akkor TE miért nem kerestél meg engem, hogy nincs e valami bajom? Ennyire érdekeltelek, ugye? – vádaskodom, amennyire lehet. Persze nem veszem észre, hogy eközben ködlő alakom egyre közelebb kerül szerelmemhez, már-már belefolyok az arcába, úgy meredek rá. Nézem idegeskedését, eltorzult arcát. Látom a borostáját, látom, hogy fáradt és hogy egyszerűen rosszul van a látványomtól is. Mégis mit tehetnék? Nem változtathatok azon, ami megtörtént! Maximum annyit, hogy előkerítem azt, aki ezt velem tette! De hogyan, hiszen nem emlékszem semmire, csak egy zöld villanásra…
Bár gondolom Olivert halálom mikéntje úgysem érdekli! Dühöng, és ideges! Jelenleg pont úgy viselkedik, mint mikor gyermekek voltunk és Peter Howard elvette a homokozó lapátját. Egy héttel később jött rá a dologra. Akkor is engem hibáztatott, hogy nem szóltam. Neki kellett volna észrevennie, hogy valami hiányzik, nem pedig nekem bizonygatni, hogy elorozták a kedvenc játékát.
Most épp utálom! Mégis…
Szeretném megölelni, szeretném megcsókolni, szeretnék hozzábújni, befészkelném magam a karjai közé és szeretném őt úgy, ahogyan régen is tettem minden egyes nap. Nem akarom ezt a rideg, kőkemény valóságot! Nem akarok halott lenni! Nem akarok keserűséget! Őt akarom, a boldog életet vele, és mindent, amit a halálom napjáig nem kaphattam meg!
Annyira hiányzott…
Még mindig szeretem!
- A bálon kellene lennünk … - suttogom mindenféle meggyőződés nélkül. Forró lehelete égeti a bőrömet, a nyakamra forró csókot hint, én pedig teljességgel elbódulok. Pórusaim kitágulnak, pont úgy szívom magamba illatát és lényét, mintha egy virág lennék, mely a napfény után sóvárog. Teljesen felé fordulok, kezem a nyaka köré kulcsolódik, bár erre a pillanatra egyáltalán nem emlékszem, hogy is történt. Átfogom őt, magamhoz szorítom. Habos-babos ruhámban úgy feszül hozzá a testem, mintha egy örvénylő tengeren ő lenne az éltető fa, melybe kapaszkodhatom. Pilláim lecsukódnak, ajkaimat halk sóhaj hagyja el, majd átadom magam a mindent elsöprő szenvedélynek.
Megcsókol, én pedig viszonzom. Nyelvem az övét keresi, majd amennyire lehet, elmerülök a bódulat ilyetén formájában. Nem tudom meddig tart, nem tudom mikor ért véget ez az eget rengetően fantasztikus pillanat. Egy dolog van, amire emlékszem, az pedig egy szó, mely zene volt füleimnek.
- Én is szeretlek! – suttogom bele ajkába, majd újból szájára tapadok. Telhetetlenség tudom, de ez az a pillanat, mikor minden egyes másodpercet ki akarok élvezni. Hiszen, sosem lehet tudni, hogy mit hoz a holnap……
Már két hete új életet élek. A találkozások, melyekre biztosan számítottam valahogy egyáltalán nem akarnak bekövetkezni. Általában szótlanul üldögélek az apró kis lakásban – mikor épp nem dolgozom - egy levélre várva. Írtam neki, nem is egyszer, de még mindig nem érkezett válasz. Lehetséges, hogy a baglyommal valami baj történt? Vagy csak egyszerűen Oliver elfelejtett engem? Lehetséges lenne, hogy a szerelem mely oly nagy volt, a távozásom után a feledésbe merült? Talán talált magának másik lányt? Hiszen már nem vagyok ott, megvan a szabadsága. Nem figyelik kíváncsi tekintetek egy-két megmozdulását, és nem vagyok ott vele, akihez akkor jöhetne, amikor csak akarna.
Hiányzik nekem, mindezek ellenére…
Egyszerűen borzalmasan nehéz, hogy nem bújhatok hozzá, és nehéz megállni, hogy ne keressem őt minden egyes apró kis részletben. Még a csempe színéről is ő jut az eszembe. Hiszen van egy ilyen színű pólója. Szánalmas, ahogy viselkedem.
Kezem a fotel karfájáról az ölembe hull. Megmarkolom a pennát és papírt, melyet az ölembe melengetek már órák óta. Íme ismételten ráveszem magam arra, hogy írjak neki. Hiszen erre már csak válaszolni fog! Legalább is remélem.
A mosogatástól kifakult és ellágyult körmeim lágyan sercegnek, ahogy a papírhoz érnek írás közben, én pedig könnyáztatta arccal, aggódva vésem a sorokat a kopott pergamenre.
Egy – egy sós csepp a tintára hull, elmaszatolva azt. Szipogok párat, majd egy orrfújás után ismételten útjára bocsátok egy madarat. Hátha ő célhoz ér…
- De hiszen kerestelek! Több levelet is írtam! Soha nem jött rá válasz! Elfelejtettél engem, pedig megígértük egymásnak, hogy soha semmi nem fog változni, még akkor sem, mikor én már nem leszek az iskola falai között…! Te is ígéretet tettél! Azt mondtad szeretni fogsz, azt mondtad eljössz majd hozzám! De nem jöttél… - mondom, majd arcomat a föld felé fordítom. Áttetsző szemeimből csillogó, fehéresen átlátszó könnycseppek potyognak, majd tűnnek is el a semmiben. Hiszen egy szellem könnyeit mi tenné láthatóvá? Még a megmaradt érzelmek sem! A halálon még az itt maradt dolgok sem segíthetnek.
- Soha nem tojtam a fejedre Oliver! Talán ha TE foglalkoztál volna velem, ha utánam jöttél volna, ahogy ígérted is, hogy keresni fogsz, most nem így találkoznánk! – dühödöm be, majd kapom fel a fejem és nézek rá teljes rosszallással!
- Mondd csak ki, amit gondolsz! Hiszen semmi jelét nem adtam annak, hogy ÉLEK-e még! Ha ezt tényleg így gondolod, akkor nem ismertél engem soha, Oliver! Te tényleg azt hiszed, hogy képes voltam csak úgy eltűnni? Több levelet is írtam, rengeteget! De ha nem kaptad meg őket, akkor TE miért nem kerestél meg engem, hogy nincs e valami bajom? Ennyire érdekeltelek, ugye? – vádaskodom, amennyire lehet. Persze nem veszem észre, hogy eközben ködlő alakom egyre közelebb kerül szerelmemhez, már-már belefolyok az arcába, úgy meredek rá. Nézem idegeskedését, eltorzult arcát. Látom a borostáját, látom, hogy fáradt és hogy egyszerűen rosszul van a látványomtól is. Mégis mit tehetnék? Nem változtathatok azon, ami megtörtént! Maximum annyit, hogy előkerítem azt, aki ezt velem tette! De hogyan, hiszen nem emlékszem semmire, csak egy zöld villanásra…
Bár gondolom Olivert halálom mikéntje úgysem érdekli! Dühöng, és ideges! Jelenleg pont úgy viselkedik, mint mikor gyermekek voltunk és Peter Howard elvette a homokozó lapátját. Egy héttel később jött rá a dologra. Akkor is engem hibáztatott, hogy nem szóltam. Neki kellett volna észrevennie, hogy valami hiányzik, nem pedig nekem bizonygatni, hogy elorozták a kedvenc játékát.
Most épp utálom! Mégis…
Szeretném megölelni, szeretném megcsókolni, szeretnék hozzábújni, befészkelném magam a karjai közé és szeretném őt úgy, ahogyan régen is tettem minden egyes nap. Nem akarom ezt a rideg, kőkemény valóságot! Nem akarok halott lenni! Nem akarok keserűséget! Őt akarom, a boldog életet vele, és mindent, amit a halálom napjáig nem kaphattam meg!
Annyira hiányzott…
Még mindig szeretem!
Tudom, hogy a viselkedésemmel mosolyra fakaszthatok akárkit, annyira árad belőlem ugyanis a jóhiszeműség és a boldogság. Nagyon jól tudok titkot tartani, ha rám bízod életed apró ügyeit, én biztos nem árulom el senkinek, és még segítséget is kapsz tőlem. Empatikus vagyok, nagyon beleélem magam mások helyzetébe. 