{Martian}

Szelíden viszonzom a pillantását, az óvatosan derengő mosollyal ajkaimon. Ki hitte volna, hogy én, majd egy Mardekárossal egyszer ilyen kellemesen tölthetem az időt! Tény, hogy vannak előítéleteim, legalább is, ez eddig voltak, de Martian közvetlen személyisége, könnyed pimaszsága mindet elsöpri.

Az, hogy Martian hol tölti az éjszakáit inkább csipkelődés volt, nem hittem, hogy válaszol is rá... habár, szavai inkább még magasabbra ösztönzik bal szemöldököm. Szelíd mosolyom azonban erősödik, s könnyed nevetés csendül a kilátóban.

Némán fürkészem szemeit, azzal a szokásos könnyedséggel, ami megmérgezi mosolygó ajkaim. 
A két tekintet kék és kék egymásba fonódik egy szívdobbanásig. Nem ugyanolyan a kettő, hogy is lehetne? Hiszen az enyém szinte olyan sötét, mint a házam kékjét hirdető szín, s ha boldog vagyok, szinte elfeketedik.
Simogatás...
Jókedvűen, belefeledkezve ajkainak mozgásába szinte fel sem fogom a szavakat. Sem azt, amit tesz.
Közel Hozzá, közel hozzám… szinte azt is hallom, ahogy levegőt vesz...
Emlékek rohannak meg a gyöngéd érintésre, s bár legszívesebben fölpattannék, tagjaim dermedten tagadják meg a hirtelen jött gondolatot.
Noha testem mozdulatlan várja, tán... áhítja ezt a fajta finomságot, lényem, lelkem menekülne tőle, gondolataim pedig kaotikus táncot járnak elmém színpadán. Képek villannak be, színek, hangok... Michael...
Tekintetem Martian ujjainak finom játékát figyeli a bőrömön, mely leheletnyi borzongással tölt el, s szívem olyan heves kalapálásba kezd mellkasomban, mintha csak egy riadt rabmadár lenne, aki ketrecéből kíván szabadulni...
My Heaven...

Zavartan rebbennek meg pilláim, ahogy rá emelem tekintetem. Egy szívdobbanásig csak figyelem arcának finom vonásait, s próbálok nem rá nézni, hanem belé látni. Persze, ez így nem megy. Nem ismerem, nem tudok róla semmit és van egy olyan érzésem, hogy sokkal több bújik meg e mögött a sármos külső és könnyed pimaszság mögött.
Vagy... tényleg ennyire játékos és közvetlen. Akkor pedig nincs mitől tartanom...

Újra tiszta mosoly éled ajkaimon, s finoman peregnek róla szavaim, ahogy egészen közel hajolva hozzá, füleibe suttogom;
 - Az én simogatásomat ki kell érdemelni, Martian...
Szavaimnak szinte ellentmond, mikor vékony ujjaim kezéhez érnek, lágy simítást intézve bőrére. Nos, az egész úgy tűnhet, mintha tulajdonképpen a macskát akartam volna megsimogatni, hiszen Martian azon kezére siklanak ujjaim, amelyiket Rafael-en pihentet. De persze... a látszat gyakran csal.

Egy szívdobbanásig lehunyom szemem, hangtalan mélyre szívom illatát s szinte érzem, ahogy barna tincseim arcát simogatják. Elhúzódok tőle, miközben finoman simítok végig visszafelé alkarján. Hosszú ujjaim légies táncot járnak az erős testrészen.

Pimasz félmosollyal, játékosan felvont bal szemöldökkel viszonzom az újbóli pillantást és könnyed léptekkel hagyom magam vezetni a padhoz. Nem tudom biztosra, itt aludt e, hiszen szinte mindenhol az ő illatát érzem.
Futó pillantást intézek kezemre.
~Milyen furcsa...~

Figyelmem azonban teljesen elvonja az italok hosszú sora és... édesség.
Újra dallamosan felnevetek, képtelen vagyok magamban tartani. Az édesség, a desszert a gyengém. Annyira a gyengém, hogy azzal szinte bármit el lehet érni nálam. Ha McGalagony nem vág ki minden hónapban legalább kilencszer a szopogatható penna szopogatásáért, vagy a savajujj cukor sistergéséért, ami megzavarja az óráiban, akkor egyszer sem. Helyet foglalok hát a felkínált padon és természetesen, na hogy ne engedném, hogy kiszolgáljon! Ilyen sem történik az emberrel sűrűn… bár egy Mardekárosnál sosem lehet tudni, mit miért csinál… Most azonban jó lenne elhinni, hogy ő is csak kikapcsolódik és hagyja sodorni magát az árral. Mert jól esik, mert az embernek szüksége van rá. És mert a lételemem...

Édesen-mérgező félmosollyal mérem végig, kihívóan mustrálva, lassan, szenvtelenül. Hogy mit kívánok? Miféle gondatlan kérdés ez…! Félmosolyom széles mosolyba fullad, szemeim szinte nevetnek, ahogy a ki nem mondott, játékos választ elnyelem.
- Nos, azt hiszem a pezsgő éppen megfelelő erre az alkalomra, nem gondolod? A fajtát Rád bízom, elvégre mit tagadjam, látszik rajtad, hogy tudod, mit csinálsz – kacsintok a végére, s keresztbe dobom lábaim.
Térdemre könyökölve, fejem féloldalt tenyerembe hajtva figyelem ügyködését. Mozdulatai kifinomultak és precízek, van benne valami... valami... tény, hogy megkapó, de ezen felül is. Nem tudnám megmondani, micsoda is valójában. Talán a vér teszi? Megeshet. Hiszen jóformán a Mardekárba csak aranyvérű tanulók járnak... ennyit számítana? ...számít?
Jól érzem magam. Végre egészen kellemesen ezek között az ódon falak között. Olyan, mintha az élet hirtelen felpezsdült volna.
- Tudod, Martian... bevallom, nem emlékszem rá, hogy láttalak volna már itt. Megeshet az ilyesmi?
Egyértelmű, hogy nem valami szenilis liba vagyok. Talán bizonyítja ezt, hogy házam legeredményesebb tanulóinak sorát gyarapítom...
- Vagy... nem csak esténként, de máskor is mások ágyát részesíted előnyben, ezért nem látni?
Újabb apró csipkelődés, de hát istenem. Muszáj... Bár ha belegondolunk, annyira nem is csak csipkelődés. Tényleg nem láttam még... vagy már nagyon rég volt. És tény, hogy most is itt aludt a kilátóban. És tény, hogy ezzel a személyiséggel és külsővel könnyedén elérheti a lányok jó részénél, amit akar.
Na igen... a játék az játék.

{Martian }

~Áhá!~

No lám, tehát csak piszkálja a csőrét, hogy a macskám nevének köze van a muglikhoz. Jó-jó, belátom nem volt szép próba, de ki kellett játszani.
- Miért? Talán nem tetszik a neve? Szerintem a Rafael egy dallamos hangzású név, épp úgy, ahogy a Martian. – vállat rántok. Ami a szívemen, az a számon. Csak nehogy azt higgye, hogy ezzel én most… Jó, teljesen mindegy mit hisz, nem igaz? Miközben magammal vitázok, újra rá tekintek. Tényleg nem láttam még eddig... megeshet ilyesmi? Itt? Végül is nagy ez a Roxfort...

Ismét, szokásomhoz híven sikerült elterelnem a gondolataimat. Ahhoz legalább is elég messze, hogy csak a vállaimra simuló kezekre „térjek vissza” és a közel hajoló sráchoz. Egy pillanatra teljes kábultság vesz erőt rajtam, ahogy figyelem a sötétkék lélektükröket, amik mintha a sajátomét tükröznék. De nem... nem látom magam tükröződni bennük. Csak az arcomon nyíló pírrózsákat érzem.
- Én is... örvendek.
A nevetése azonban végleg kiráz a kábulatból. Egy pillanatra azt hiszem, rajtam nevet, ez pedig megdobbant ott bent, valamit... mélyen. Talán büszkeség? Nem tudom. De arra hamar rá kell jöjjek, hogy nem én voltam a nevetés tárgya. Megkönnyebbülve ülök le a párkányra.

*

Az incselkedésre csak az ég felé emelem tekintetem, ám kicsit arrébb húzódok, hogy leülhessen mellém.
~Perszeee, veled is aludt, miii? Pimasz vagy Martian Hungary-Bols, de ez tetszik. Egyébként meg... Most miért? Várakozás közben is lehet aludni...~ Szerintem ez tök logikus, de mindegy. Ha azonban nem várt senkit, úgy csak én járok jobban. Azt hiszem. Bár messzemenő következtetéseket levonni nem rám vallana. Úgy sem bírják sokáig velem egy légtérben...
Rafael, most, hogy Martian ilyen közel került hozzá, ismét közelebb somfordál, fehér fejét újra meg újra a simogató kézhez dörgölve.
Nézem őket, ám a következő szavakra rajtam a sor, hogy felnevessek. Tisztán, jókedvűen. „Habár talán nem is haragszom annyira...” ~Még jó, különben még ki is kellene engeszteljelek a tetejébe!~
Nevetésem mosolyba fullad, jókedvűen csillogó szemekkel fürkészem s kissé hátradöntöm fejem, hogy a barna, hullámos tincsek ne lógjanak az arcomba. Hátunk mögött a Roxfort végtelennek tetsző parkja, ami a Rengetegbe torkollik. A könnyed, hűs szellő pedig játékosan cirógatja hátunkat.

- Kandúr, igen. – válaszolok az egyébként feltett kérdésre, habár nem hunyok szemet egy szóra, ami veszettül piszkálni kezdi a fantáziám.

- Sorstárs? - nem, nem akarok tolakodó lenni, de a kíváncsiságom előre hajt. Ha nem akar, úgy sem válaszol. Gyorsan hozzáteszem; - Talán Te is minden nap más ágyában alszol? Vagy arra vágysz, hogy valaki dorombolásig simogasson? – teljesen komoly tekintet, még a bal szemöldököm is kecsesen feljebb vonom. A pimasz félmosolynak, ami ajkaimra szökik azonban nem tudok megálljt parancsolni. Nem is akarok.

{Martian}

"Szerelmes"?
Meglepődötten kapom fel a fejem, még jó, hogy éppen lefelé másztam a párkányból... Még csak nem is ismerős a hang, így mikor biztonságosabb talajon mozgok fordulok csak a forrása felé s kényelmesen helyet foglalok a párkányon.
Szívdobbanásnyi ideig csak némán nézem a srácot.
Annyira belemerültem először Rafael hajkurászásába, később pedig a végtelen szabadság mámorító, megrészegítő érzésébe, hogy teljesen figyelmemen kívül esett, más is van itt rajtam kívül. Persze nálam megszokott dolog, hogy ha valami így elvarázsol – ahogyan a párkány mögött lévő messzeség – akkor semmi másra nem figyelek. Minden érzékem koncentrál az ominózus dologra. Legyen az egy hely, egy érzés, egy ember... bármi.

"Szerelmes"
Elhessegetem gondolataim közül a szót, a fiú hangját, s elkapom a tekintetem. Végül is, ezen nincs mit szégyellni, de az ilyesmit akkor sem szívesen dörgöli az ember egy Mardekáros orra alá… ahogy ő az alvástól, úgy én ettől a szótól érzem magam "kiszolgáltatottnak" és "sebezhetőnek".

Igazából csak ezen gondolatok után fogom fel igazán, hogy a fiú mellém ért és mellkasa előtt összefont karokkal áll. Újra végigfut rajta tekintetem, magas termetén, erős alakján. Visszapillantok a mélykék tükrökbe.

- Igen, Rafael a neve... Az egyik arkangyalról... – talán csak idegesítés céljából teszem hozzá, hogy - ... mugli dolog.
Hiszen a Mardekár háznak a tanulói – tisztelet a kivételnek -, mind fennhéjázó, aranyvér-mániás sznobok. És tapasztalataim szerint úgy általában mindenkinél feljebb valónak tartják magukat. Épp ezért irtóznak mindentől, ami a sárvérűekhez és muglikhoz tartozik. Én meg külön szeretem lejjebb tornázni az egójukat. Valahogy megnyugtat...
Valahogy az is megnyugtat, hogy arrébb áll s nem kell a karjait nézegetnem. Cöh...

A macskámra, akit felvesz, inkább szót se pazaroljunk... Úgy bújik bele a fiú karjaiba, mintha mindig is ő etette volna. Tisztán hallom kéjes dorombolását. Felháborító egy dög...
- Áruló... - sziszegem neki oda, de a fehér nyávogó csak elégedetten lehunyja szemeit a fülvakarásra és még mélyebb dorombolásba kezd.
Egyáltalán nem akaródzik neki leereszkedni hozzám, csak bújik és bújik az ez eddig idegen fiúhoz. Mintha ismerős lenne az arca... vagy csak azt akarom hinni, hogy ismerős? Ki tudja...
Mindenesetre Rafael nem díjazza, hogy újra hozzám kerül. A combjaimon lépegetve dagasztgat a mancsával, miközben a srácot fürkészi. ~Na szép... talán már meg is van, hová szökik állandóan...~

Bár alig érezhető, azért mégiscsak szokatlan az a simítás, vagy inkább csak az ujjak finom érintése, amelyet érzek. Mégpedig a combomon. Szinte áramütésként ér.
~Milyen pimasz! Azt hiszed, csak úgy fogdoshatsz...?~
Rafael kiugrik az ölemből a hirtelen mozdulatra.
- Nos – állok fel, elfogadva a kezet. – Bizonyára túl erősen süt a nap a szemedbe, ezért nem vetted észre, hogy nem egy mardekáros ribi vagyok, akit csak úgy fogdoshatsz... Visszajáró nélkül – lépek hozzá egészen közel, feltekintve rá, és szabad kezemmel megpaskolom a fenekét.

Negédes, elbűvölő mosollyal és csillogó szemekkel. Csak hogy érezze... Nálam nem sokra megy az átlátszó dolgokkal. Bár, egy kicsit belemehetek a játékba. Meglátjuk, mi sül ki belőle. Bár, ha csak „véletlenül” ért a combomhoz, akkor is megérte a dolog...
Egész formás feneke van... 
- Qiana. Qiana Nevaeh Reagan. Ezekből azt variálod ki, ami jól esik...
Tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy szólít. Ennél idiótább nevet, mint a Qiana, keveset találni. A Nevaeh meg... megfordítva annyit tesz; Heaven. Nos... inkább nem fűzök hozzá semmit. Anyám mindig is bogaras teremtés volt...

- Véletlenül nem hozzád szökik ez a vadállat minden áldott nap? – sandítok hátra a „vadállatra”, amelyik éppen a párkányon ücsörög, ráérősen lóbálva hófehér farkát. Érdeklődő tekintettel fürkészi párosunk. – Állandóan hajkurászom... esetleg megzavart a szundikálásban? – kúszik félmosoly ajkaimra és lépek egyet hátra keresztbe font karokkal.

Mondjuk az is megeshet, nem számított arra, hogy egy "idegen" tévedt erre. Finoman felvont bal szemöldökkel kissé oldalra dőlök, hogy kikémleljek mögötte.
- Vagy netán vársz valakire...?
~Mondjuk egy leányzóra, aki szabadon engedi, hogy taperold...~

{Kat }

Szokatlan talán tőlem, hogy órák óta egy helyben ülök, s ha ez valamiért mégis előfordulna, akkor sincsenek a kezemben könyvek. Nos, könyvek valóban nincsenek, csak egy A3-as lapokból álló vázlatfüzet, aminek az egyik oldalán feltűnően sokat radírozok. Igen, radírral.
Valamiért sehogy sem sikerül úgy ez a kép, ahogy elképzeltem. Nem, igazából elképzelnem sem kell túlzottan, hiszen az alanyok jóformán megvannak hozzá, mégis..
- Bowy, maradj így...
Hiába. Figyelmeztetem. Golymók.
Egy pillanatig még próbálom precíz pontossággal meghúzni a vonalakat, aztán feladom. Mély sóhajjal dőlök hátra a füvön. Lehunyt szemmel szusszanok.
Ha legközelebb a Weasley ikrek boltjában járok, mindenképpen javasolni fogom nekik a törpe-golymókok fejlesztgetését, avagy tenyészgetését valami magasabb fokon. Aranyosak-aranyosak, de nem hiszem el, hogy nem lehetett valami nyugodtabb kedvencet létrehozni. Persze... én beszélek...
Tudom, a képen csupán egy kis paca... ahham, gondolhatná a laikus. Ám én olyan precízen akarom megrajzolni ezt a rajzot... muszáj. Darell büszke lenne rám, neki biztosan tetszene. Na igen, tetszene, ha be tudnám fejezni...
Egyébként is, a születésnapja lesz nemsokára. Nekem pedig sem fantáziám kitalálni, mit szeretne, mire lenne szüksége, sem időm nincs annak beszerzésére. Így hát marad a remény, hogy egy tetoválónak - aki „meglepő módon” csodálatosan rajzol -, elnyeri a tetszését ez a kis „firkálmány”.
Újabb mély sóhajtól szabadulok.
~Vajon ez a könnyed, tavaszi szellő milyen messzire képes sodorni a nehéz sóhajokat? Elég messze, hogy engem többé ne nyomjanak...?~
Hallgatom, ahogy nem messze, a Rengeteg szélén csiripelnek a madarak. Érzem, ahogy a napfény óvatosan cirógat. Ahogy a szellő táncot jár a rengeteg fáinak leveleivel s azok jöttére összesuttognak egymással...
El tudnék itt aludni... és fel is tudnék fázni.
Igen, erre a karámoktól kiszűrődő hippogriff-horkantás hívja fel a figyelmem. Olyan, mintha tüsszentett volna. Feltápászkodok, meglepődve tapasztalva, hogy a kis hülye, közismertebb nevén Bowy a golymók, immár a hasamon tartózkodik. Most, hogy felültem, az ölembe gurul. Áh, imádom... olyan kis selymes.
~Gyönyörű vagy... szivárványszínű pamacs~
Finoman megcirógatom, lágyan borzolva szőrét. Kis szemei csillognak az elragadtatástól.
- Na gyere – tartom tenyerem, hogy a golymók beleugorjon. – Folytassuk azt a rajzot, mert éghet majd a képem, ha Darell nem kap tőlem semmit.
Arrébb teszem, s újra a vázlatfüzetért nyúlok, meg a ceruzáért. ~Annak a hippogriffnek a jobb hátsó lába valamiért nem tetszik...~ Elő a radírt, óvatos, rövid húzásokkal megszabadulunk attól a szügytől... Újra belemerülök a rajzba.

{Martian Bols}

~Annyira... unalmas...~
Ezzel a gondolattal mérgeztem magam, talán akarva, talán akaratlanul, mindenesetre annyira belém égett, hogy minden mást önkényűen kiszorított maga mellől. Csüggedten lógtam keresztbe az ágyamon, fejem az egyik, lábaim a másik oldalán pihentetve. Fejjel lefelé sem volt érdekesebb az összkép, egészen addig, mígnem a „plafonon” megjelent négy hófehér tappmancs és a hozzá tartozó kecses test. ~Nah, hát téged is látni errefelé, nagyságos úr?~
- Hé, Rafael... cicc ide angyalom.
Nem, nem voltam fáradt, csupán a hétköznapok szürke porát próbáltam lemosni arcomról több-kevesebb sikerrel. Nos, e napon inkább kevesebbel...
A macska rám emelte felemás tekintetét, én pedig elvigyorodtam azon, hogy kéreti magát.
- Naaaa... - nyújtottam felé karjaim. – Ne akarj nyávogni hallani...
Nem tudom, mit is akart pontosan, de nyávogni nem voltam hajlandó annak ellenére sem, hogy leült és tüntetőlegesen nem jött oda hozzám. Hozzám, a gazdájához.
~Na jó, elég ebből. A punnyadásból is...~
- Akkor is elkaplak.
Talán túl lendületesre vettem a figurát, Rafael már ugrott is és mire ott termettem, ő már ki is suhant a résnyire nyitott ajtón. Mindig is tudtam, hogy ez a dög ilyen szeszélyes, na de a sok az sok! Hetekig nem látom a pofáját és mikor háh, véletlenül felbukkan, akkor sem engedi, hogy egy kicsit babusgassam. Ennyit erről.
Lerobogtam a lépcsőn, átviharzottam a klubhelységen, majd ki is libbentem onnan, hogy nyakamba szedve a lábaimat utolérjem ezt a szenvtelen kis...
Nos, a lendületből jócskán lohadt, mire végigvágtáztam több emeletnyi folyosót és egypár lépcsőfokot is meghódítottam. Persze ennek a dögnek nem volt elég...! Maximum megsajnálhatott. Már nem azért, mert többen meg akartak átkozni, amiért kis híján frontálisan beléjük futottam. Áh, az én macskám annál kárörvendőbb.

- Te... én a... gazdád vagyok... nem holmi... kutya... akarom mondani macskafuttató – fújtam szaporán, hiszen a Déli szárny elég messze volt a hálókörletünktől. Mondjuk rosszabbul is járhattam volna, de a kis dög előtt akkor sem fogom bevallani, hogy élveztem ezt a kis hajszát. Száguldás... végtelennek tűnő száguldás...
Hol is vagyok?
Igen, ez minden kétséget kizáróan a Déli szárny. Ott is... annak is a... tornyában. Idáig jöttünk?
Rafael könnyed kecsességgel felugrik az egyik párkányra, s mint a világ legtermészetesebb dolgaként, leül oda, hogy hófehér farkát ingathassa. Ha nem ismerném, azt hinném, már-már rám vár, hogy kövessem.
~Imádnivaló, hülye dög~ - vigyorgok.
Közelebb lépek a párkányhoz, hogy kitekinthessek. A látvány csodálatos. Magával ragadó. Végtelen.
- Istenem... azt hiszem, szerelmes vagyok – suttogom, bár alig merem kiejteni a szavakat.
A tavasz friss illata, ahogy a lágy szellő incselkedve körbefon, ahogy csókot lehel az arcomra, játszik a hajammal...
Lehunyom a szemem és óvatos finomsággal lépek fel a párkányra, megkapaszkodva kétoldalt a falban. Nagyon, nagyon óvatosan...
Átszellemülök. Kell. Minden. Az egész. Ez az érzés. Ez a végtelen... szabadság.
Másik lábam is elemelem a földtől, ahogy lassan kiegyenesedek és a másik mellé teszem. Ha bárki látna most... apám bizonyára már frászt kapott volna.
Szinte félve nyitom ki a szemem, érzem, ahogy a sötét pillák megremegnek, s a szellő, az a pajkos szerető incselkedve köszönt. Üdv a magasban... ugye milyen... csodálatos?
Legszívesebben kitártam volna a karjaimat, hagyva, hogy a levegő belém kóstolhasson. Szívem heves, szapora dobogása megrészegített...
Csak egyszer szédülnék meg és...

{Előzmények, avagy Ms Reagan megint nem talál semmit…}

~NEM – KELLENE – ELKÉSNI – PITON – ÓRÁJÁRÓL~
Szóval nem. Igen, nem kellene. Nem? Igen. Oké, gondolat kipipálva. Wááá, el fogok késni Piton órájáról!
Kapkodva szedegetem a hanyagul szétszórt könyveimet. ~Hová tettem, hová tettem azt a nyomorult könyvet?~ Áh, vétek ilyen jelzővel illetni a tudás effajta atyját de azért mégis… hol – az – a - könyv??
Legszívesebben sebzett vadként üvöltenék fel. Nem igaz, hogy ilyenkor nem találom! Vajon Piton mit szólna, ha felszerelés nélkül masíroznék be hozzá? Mondjuk, előadhatnám, hogy tulajdonképpen a gondolat, hogy vele lesz órám, annyira elvette az eszem a többi értelmes gondolattól, hogy... áh, hogy hivatkozhatnék a személyére? Talán el sem tudnám játszani... meg egy Hollóhátas mióta mentegeti a gondolatait??? Nah jó... ebből elég. HOL A KÖNYVEEM?
Nem mondhatni, hogy tematikusan, mindinkább szélvész módjára sürgök-forgok a hálóban, egyszer itt, egyszer ott okozva robbanásszerű rendetlenséget. Ruhák röpködnek a baldachinos ágyakra, pergamenek szállingóz6nak a szobában ráérősen...
Ha megtudom, hogy valamelyik poénból nyúlta le a könyvem... jó, persze, csak én lehetek az, aki magából indul ki...
Vajon a házimanók díjazzák, hogy ekkora rendetlenséget kell takarítaniuk állandóan? Brrr... utálom a házimanókat! Azok a természetellenesen hosszú és vékony ujjak... az a ráncos bőr... azok a nagy, buta szemek... wáh...
Mélyet sóhajtva huppanok le az ágyamra. Hátravetem magam, tekintetem az ágy tetejére siklik. Révedező mosolyom elringatja előbbi idegességem, azok a kék szemek pedig teljesen megnyugtatnak. Egy kép van felragasztva. Felé nyúlok, mintha meg tudnám érinteni, el tudnám érni, de nem. Lehunyom a szemem. ~Nyugalom. Gondolkozz. Elvégre nem hiába kerültél ide...~
A fekete pillák megremegnek, és izgatottan pattanok fel.
- Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Bűbáj! Szurcsók falna fel, Qi! – nevetek fel.
Előkapom a Bájitaltan könyvemet és a jobbomba pedig a pálcám kerül. ~Koncentrálj. Hogy is volt az a másolási ige?~ Áh, meg is van!
Pálcám hegye nem ér hozzá a könyv fedeléhez, éppen hogy csak felette húzom végig, borítóján, az igét mormolva.
A bájitaltan tankönyvem "eltűnik", helyette azonban egy SVK órán használatos kerül a kezembe. A megtévesztés a bűbájok édestestvére.
Csodálatos.
Most már mehetek. ~Hollóháti Hedvig! Imádlak!~

{A tanteremben}

~Remélem nem késtem el~
Az ajtó nyitva és pedig gyorsan belibbenek, mintha attól tartanék, csupán egy könnyed álca, amivel Piton a későket ringatja abba a tévhitbe, időben érkeztek. Hogy aztán levonhassa tőlük a pontokat...
De nem. Nem ám. Megkönnyebbülésem arcomon is tisztán látható, mély sóhajomról nem is beszélve. Az első akadályon átverekedtem magam. Legalább ezzel nem adok okot Pitonnak, hogy szapuljon... köszönök azoknak, akikkel ma még nem találkoztam, majd Benjamin felé libbenek.
Lecsapom az asztalra a megbűvölt könyvet. Ami eredetileg bájitaltan, de hát az ember miért boszorkány, ha nem ezért? Igaz, csak a borítása hajaz a SVK könyvre, de... reméljük a célnak megfelel.
- Szia Beni! – köszönök lendületesen és lehuppanok a mellette lévő helyre. Mármint a mellette lévő asztalhoz, hiszen Hermione mellett ül. Milyen furcsa. – Szia Hermione! – mosolygok a lányra is, majd kicsit közelebb hajolok Benjamin-hoz. Csak suttogva merem megkérdezni, hiszen ki tudja, melyik pillanatba toppan be a suhogó, fekete taláros vészmadár... azaz denevér, közismertebb nevén Perselus Piton. Meg hát, Hollóhátas létemre elég szétszórt vagyok... és ezt nem kellene még jobban híresztelni. Árt a ház nevének meg ilyenek...
– Nincs nálad teljesen véletlenül esetleg két tankönyv?
Ez is egy hülye kérdésnek tűnik, tekintve, hogy elméletileg valóban egy SVK tankönyv van nálam...
Ollálá, hát ez a nap sem semmi... valamiért úgy érzem, az óra izzasztóbb lesz, mint valaha. Ha Piton észreveszi... és miért ne venné észre?? Merlin segíts!!

teljes név || Qiana Nevaeh Reagen
becenév || Ana, Qi
nem || nő
születési hely, idő || London; 1980, 05, 05
kor || 17
faj || ember
vér || félvér
évfolyam || 6.


          a múlt

- Várj csak, egy pillanat. Ugye nem baj, ha hozok egy kis nassolni valót?

Szóval meséljek magamról. Egy pillanatig eltöprengek, óvatosan harapdálva a szopogatható penna végét, majd elmosolyodva hátradőlök a fotelben.
Hol is kezdjem... A legelején? Érdekel az egész? – mosolyodok el szélesen. Végül is, miért ne tehetném? Az igenlő válaszra kiveszem a számból a pennát s ujjaim közt billegtetve azt, kezdek neki a történetnek.



Szóval 17 éve sírnak az angyalok, hogy a Földre érkeztem... Bizonyára túl jó, esetleg túl rossz voltam ahhoz, hogy megtűrjenek maguk mellett. A Szent Mungó Ispotályában sírtam fel először. Már akkor is szerettem hallattatni a hangom, de kivételesen, az első akkordokhoz bátorításra volt szükségem. Kórusban nyivákoltam a szülőszobában ikertestvéremmel, Kaori-val.

A gyerekkorom akár átlagosnak is nevezhető, attól eltekintve, hogy olyan családban nőttem fel, ahol az ember egyik szüleje varázstalan, a másik varázshasználó. Ez a fajta kettőség nehezen fér meg egymás mellett, a szüleim azonban mindig mindent megtettek és megtesznek most is, hogy teljesen normális életem legyen. Bár ki mit tekint itt normálisnak? Mondjuk inkább úgy, kiegyensúlyozott. Voltak ugyan apróságok, amik nehezen fértek meg egy ötéves fejében, noha akkor még fogékonyak vagyunk a mesékre. Például miért nem mesélhettem a szomszéd gyereknek arról, hogy anyu egy pálcasuhintással össze tud forrasztani egy vázát, vagy miért nem dicsekedhettem azzal, hogy amikor dühös vagyok, nekem nem az arcom lilul el a dühtől, hanem a fülem...
Szóval voltak érdekes és ellentmondásos helyzetek az életben, de úgy ahogy megbirkóztam minden akadállyal, ami egy jó, tíz év alatti gyerek elé gördülhet.

Szóval, mint az már egyértelmű, a családban édesanyám az, aki varázshasználó. Amíg meg nem kaptam a levelet a Roxfortból, ő volt az egyetlen. Habár van egy bátyám, Darell, ő úgy tűnik nem "örökölte" a képességeket. Nem mintha bánta volna. Őt sosem érdekelték anyu "sajátosságai", mindig egészen független életet élt és él ahhoz, hogy ne foglalkozzon másokkal. Egészen más dolgok vonzották mindig is.
Anya nekünk azonban sokat mesélt a varázs-világról. Legtöbbször egy mesébe szőtte az egészet. Míg Kaori-t a Roxfort, addig engem anyu munkahelye, a Gringotts foglalkoztatott mindig. Habár foglalkozást tekintve nem végez túl izgalmas munkát, mesélt az átoktörőkről s én attól a pillanattól fogva biztos voltam benne, hogy egyszer én is az leszek. Az a sok kaland! A rengeteg rejtély! Mindig is szívesen bújtam a könyveket, s a mugli filmekben látott kalandozók kalandjai távoli, vagy régi kultúrák felfedezői, vonzottak.

A Hollóhát. Ez volt Kaori-val való közös álmunk. Mindig versenyeztünk egymással, mindenben. Legyen az az, hogy ki ér le előbb a konyhába, vagy ki olvas folyékonyabban. Itt pedig az volt a cél, kire lehet majd büszkébb anya, aki a Hollóhát tanulója volt.

Apám egy divat-újságnak a társ-szerkesztője. Nyaranta és szünetekben gyakran kér fel egy-egy munkára, segítsek be neki a szerkesztési feladatokba. Noha mostanság inkább Kaori az, akire számíthat és aki úgy tűnik, jobban is szereti ezt csinálni, mint én. Az időm nagy részét ugyanis igyekszem kihasználni utazásra, a kultúrák tanulmányozására, természetesen a varázs-világ szempontjából. Egyáltalán nem rémiszt az ismeretanyag mennyisége, élvezem az egészet. Hát ha még egyszer valóban átoktörőként dolgozhatok!

Volt egy nap, amikor úgy éreztem, minden romba dől. A 11. születésnapomat megelőző napon történt. Megkaptam a Roxforti levelet. Reggeliztünk és anya nyitott ablakot a nagy fülesbagolynak. A Roxforti pecsétet látva Kaori-val rögtön megrészegültünk a tudattól, hogy az iskola tanulói lehetünk. Anya mosolygott. De a mosolya zavart volt amikor felénk fordult, egyetlen levéllel a kezében.
- Ana... szeptembertől a Roxfort tanulója vagy – mondta.
És Kaori? Ő neki nem érkezett levél. Sem aznap, sem később.

Tudtam, hogy ezek csak az első lépcsőfokok. De megfogadtam Kaori-nak, hogy helyette is megvalósítom a közös álmaink.


          jellem

Féktelennek tűnő energiával habzsolja az életet, mintha a fáradtság számára nem létező fogalom lenne. Egész nap pörög, megy, csinálja, amit kell, valamivel mindig elfoglalja magát. Még a legunalmasabb órákon is képes szórakoztatni saját magát, vagy éppen az őt figyelő társait. Legyen az mondjuk törpe-golymókja, Bowy betanítása különböző feladatokra..

Bár megesik, jó időkre eltűnik. Ebben az esetben viszont kevésbé lankadó szorgossággal olvas, legtöbbször tanul. Számára ez épp annyira jelent kikapcsolódást, mint másnak egy kör robbanó snapszli vagy egy kis kviddics.
Életfelfogása:
Sodródik az árral, holnap nincs, csak a ma teljessége, felelőtlen édessége. Ha elbotlik, feláll.

Amennyiben elfogy az energia (mert hát azért mégiscsak ember), hajlamos a legszigorúbbnak vett helyzetekben elaludni (például Piton óráján, ami felér egy öngyilkossági kísérlettel, de legalább is azzal, hogy a házuk jó ár ponttól búcsút inthet)

          apróságok

mindig ||

- Kaori
- Darell
- tánc, tánc, tánc
- repülés
- szél
- szabadság
- vihar
- szópárbajok
- Mézesfalás
- Szép tollak (igen, amit a tintába szokás mártani)
- Tetoválások (bátyja révén)
- Sárkányok (szerelmes ezekbe a mágikus lényekbe)
- Legyezők
- Idegen kultúrák
- Éjszaka kilógni, mert az adrenalinnál nincs jobb
- MOSOLY

soha ||

- első benyomásról ítélés
- Mindenízű drazsé
- Korán kelés, mert ha egyszer elalszik..
- A rossz viccek
- A fennhéjázó emberek
- Keserű dolgok
- Házimanók (brrr)


dementorok || Hála az égnek nem nagyon érte még olyan trauma, vagy baleset, negatív behatás az életében, hogy bármit is lásson, halljon. Csak a hideget érzi és azt, hogy sohasem lehet többé boldog. Ez pedig számára a legszörnyűbb dolog a világon...

mumus || Visszatérő álmának alakja, egy gyönyörű férfi... sokan nem érthetik, miért tart tőle.

titkok ||
- mikor kisgyerek volt, anyja gyakran mesélt nekik a varázsvilágról s ő Kaori-val elvarázsolva hallgatta. Egyszer csúnyán összeveszett hugával s ekkor eldöntötte, ha Kaori is megkapja a Roxforti levelét, majd összetépi, hogy ő ne mehessen. (tényleg kicsi volt ) Erre egyébként sem volt szükség, tekintve, hogy húga nem rendelkezik mágikus képességekkel s így otthon maradt. Azóta nagyon sajnálja ezt, szégyenli és soha sem mondaná el senkinek.
- Amikor elmentek az Abszol útra Oliwander úrhoz pálcát venni, Qiana-nak nem tetszett a pálca, ami őt választotta és megpróbálta kicserélni. Erre a pálcája úgy megsértődött, hogy a lány fejére bűvölt két szamárfület. Azóta némileg jobb viszonyt ápol a pálcájával, de annyira kínosnak érzi a helyzetet, hogy sosem beszélt még róla.
- Egyszer kíváncsiságból meglátogatott egy Zseb-piszok béli boltot. Ottani szerzeménye egy álmokkal foglalkozó könyv lett. Szinte kívülről fújja, s ha úgy tartja kedve, irányítani tudja a saját, s olykor mások álmait. De leginkább csak belepiszkálni... hogy ez miért titok? Melyik szobatársa örülne, ha reggel kiderülne, hogy azért álmodott a suli legvisszataszítóbb srácáról, mert ő manipulálta?

rossz szokás ||

- Állandóan rágcsál, szopogat valamit. Általában cukrot, édességet, nyalókát, legyen az szopogatható penna vagy bármi más...
- Nem tud suttogva beszélni, így általában lebukik, ha órán szövegel
- Szétszórt.. ismerős kérdés lehet tőle a; Valaki nem látta a .. ?
(rossz szokás még, amit inkább mások tartanak rossznak: Van, hogy nem tanul semmit egy dolgozatra, mégis benne van a csoport élvonalában...)



          a család

apa || Jaidan Reagan; 48; mugli
anya || Selestia Reagan; 47; aranyvérű boszorkány
testvérek ||  Darell Reagan; 22 és Qiana ikertestvére, Kaori Reagan ; 17; kvibli
családi állapot || egyedülálló
állatok || egy albínó macska, Rafael és egy törpe-golymók, szivárványszínű, a neve Bowy


          külsőségek

magasság || 178 cm
tömeg || 55 kg
rassz || európai
szemszín || kék
hajszín || gesztenyeszín

különleges ismertetőjel || Bátyja hóbortja rá is átragadt, megszerette a tetoválásokat, ezt a fajta „művészetet”. S mivel „Darell-függő”, csináltatott magának két motívumot. A bal füle mögött egy apró sárkány, a másik a tarkóján található, a gerince mentén folytatódik. Egy felirat. Egy mugli dal idézete...

kinézet ||

Magas, karcsú lány, hosszú, gesztenyebarna hajjal és csillogó szemekkel. Az első, ami magára vonja a figyelmed, talán nem is az, hogy folyton magyaráz valamit és hozzá mutogat is, hanem a szüntelen, levakarhatatlan mosolya. Az uniformist nem szereti túlzottan, sokkal szívesebben hord kényelmes ruhákat, főként nadrágot, amikor csak lehet, és van, hogy megpróbál ezekben érvényesülni napközben. Jobban mondva, nem feltűnni a tanároknak. Hát... ritkán sikerül.

egészségi állapot || egészséges. Kicsattan


          a tudás

varázslói ismeretek ||

Az utóbbi öt év ismeretanyaga.
Bűbájtan – egyszerűen imádja ezt a tárgyat
Mágiatörténet – csillogó szemű tanítvány, régi korok hű szerelmese
Tulajdonképpen az összes tantárgyat szereti, mert mindben lát valamit, ami érdekessé teszi. Kivéve a számmisztikát, mert az túl száraz. Még neki is...


mugli képzettségek || régen zongorázott és a ritmikus sportgimnasztikázott
pálca típusa || 15 hüvelyk, tölgy, hippogriff-toll
különlegesség || próbálkozásai a patrónust illetően kimerülnek egy amorf, ezüst felhőszerű formában, ám a két szárny-alak tisztán kivehető. Biztos valamilyen madár...


          egy darabka belőled
 

Tehetetlenül feküdtem az ágyamon. A plafont bámultam, ahol halovány árnyak futkároztak a fénnyel kacérkodva. A szobában kellemes hűvös uralkodott, nyár közepe volt, a nyitott ablakon át napfény kacsingatott befelé, s a könnyed, langyos szellő. Finom táncot lejtett a függöny selymes anyaga én meg csak tompán hallgattam halk suhogását. Olyan volt, mintha egy távoli, messzi világból szóltak volna hozzám, de gondolataim ködén át csak mellékszerepet kapott a külvilág effajta szelíd moraja.
Annál inkább élesen hallottam a másik szobából hallható keserves zokogást. Kaori szobája.
~Talán át kellene mennem vigasztalni. Nem. Anyu úgy is ott van. Most nem akarná, hogy ott legyek.~
Üres tekintettel meredtem tovább a plafonra. Próbáltam kiszűrni gondolataimból hugom hangját, ahogy toporzékol, ahogy dühöng, ahogy hisztizik... ahogy önmagába roskadva sír. Lehunytam a szemem, de nem segített. Csak még élesebben hallottam.
Alig bírtam mozdítani a tagjaimat. Nem emlékszem, hogy vonszoltam el magam a falig. Kezemben ott pihent a pergamen, ami Roxfortba jutásom boldog hírét közölte. Nekinyomtam a homlokomat a falnak.

~Azt akarom, hogy velem gyere...~
Ő nem kapta meg a meghívót. Miért nem?
Igazság? Nincs. Ahogy a miértekre sincsen felelet. Gének.. képességek.. vér.. ~A fenébe is!~
Dühösen szorítom össze a levelet. Úgy, hogy az már fáj. Leroskadok a falhoz, homlokom még mindig odaszorítva.
~Annyi álmunk volt, annyi elképzelésünk! Mi az, hogy neked nincs varázserőd?! Mi az, hogy Te nem jöhetsz?!~
Mérges voltam. A testvérem nem lehet része annak a sok csodás élménynek, amiről anya annyit mesélt?!

~Ígérem, olyan boszorkány leszek, hogy kettőnk helyett tanulok majd! Ígérem, nem fogsz csalódni! A Hollóhát tanulója leszek, ahogy Te az akartál lenni! Csak kérlek ne sírj... kérlek ne sírj...~

~Bocsáss meg, Kaori.. Tényleg nem így akartam~

Még akkor is ez a gondolatot ismételgettem magamban szüntelen, amikor először szálltam fel a vörös színű Roxfort Expresszre.

          egyéb

Átoktörőnek készül. És ezt komolyan is veszi.