Zene hozzá :http://www.youtube.com/watch?v=JKQwgpaLR6o





Fázik.
Pedig meleg szél fújdogál. A kezei jéghidegek. Lábai alig engedelmeskednek. Pedig mennie kell. Mennie előre. Tovább, és még tovább.
Volt már veled úgy, hogy azt érezted, a felhők a fejed fölött egyre csak gyűlnek, s Te egyre mélyebbre kerülsz egy sötét gödörben, ahol többé nem érnek el a segítő kezek? Ahol többet nem láthatod a napfényt?
Ott ahol csak fájdalmat érzel?
Van egy fajta kín, ami legalább egyszer kísérti az embereket. Egy olyan, felfoghatatlan érzés, ami soha többé nem hagy majd nyugodni. Ha nem várod, akkor jő, s tépi fel a varratlan sebeket bensőd legmélyén. Hirtelen nem érdekel hány ember áll melletted, téged csak az-az egy foglalkoztat, aki anno megsebzett.
Mert megtette… olyannyira, hogy sose fogod elfelejteni az utolsó mondatát, amit a fejedhez vágott.
Ilyenkor sok gondolat kering az ember fejében.
„Miért pont én?”
„Mi lesz nélküled velem?”
„A világ üres…”
Szívdobbanások rezonálásának elmúltával, minden elcsendesül. Halk, néma és üres lesz.
Fekete-fehér.
Van a másik fajta fájdalom. Ami mindig ott van, akárhányszor az Ő csodás szempárjára gondolsz.
És nő…addig nő, míg azt nem kívánod, hogy ott helyben lőjenek le.
S ha e kettő fájdalom egyveleget alkot, az igen veszélyes a szívre nézve.
Lehet, hogy megreped. Lehet, hogy sose tud megbocsájtani, és lehet, hogy többé nem nyit emberek felé.
Állítólag, ez így helyes….egy ideig.
De mi történik akkor, ha ez a sokadszori megpróbáltatás?
Ha a kis korcs szív többet nem bír ki? Ha nem is akar? Ha örökké a sebeit nyalogatja?
Üresség…
Mintha lassított felvétel volna, lassan lépked előre, fejét lehajtja, egyszerűen nem mer szembenézni azzal ami Őrá vár. Nem akar búcsúzni, nem akar szembesülni a fájdalommal, amit maga után hagy….csak értsék meg, hogy Ő ezt már nem bírja tovább ép ésszel…
Éjszakánként arra ébred, hogy nem akar másnap felébredni. Arra, hogy valami megszakadt benne hónapokkal ezelőtt, s most újult erővel szaggatja a lelkét.
Saját maga vállalja a halált, azt, hogy a halálfalók megtudják, rájött mit tettek vele…hogy tud az Imperioról, s hogy immáron nem az Ő játékszerük.
Menetel a halálba.
Keith…
Vajon tényleg szereti? Vagy ez a furcsa és kiismerhetetlen mardosás a szíve tájékán már csak az utóhatása a bűbájnak? S ha szerelmes belé? És soha nem láthatja már viszont?
Nem érti, egyszerűen nem érheti, miért ilyen igazságtalan a sors, hogy odateszi elé a vágyait, de nem engedi, hogy megérintse, hogy megcsókolja, hogy érezze a teste melegét. Talán azért mert ezek mindig csak rémképek voltak, míg végül átkúsztak rémálomba.
Sikítana.
Megáll … körülnéz.
Tekintete megállapodik a szökőkúton, ami úgy vonzza, mint egy mágnes. A víztükör sima, a kút éppen nem működik.
Már nem az a lány aki volt. Nem egy vélához hasonlatos szépség. Kisírt szemei álmatlan éjszakákról árulkodnak. Bőréből nem sugárzik az a megfoghatatlan kis fény, szépen ívelt ajkai nem húzódnak mosolyra.
Leül a szökőkút peremére, és tenyerébe temeti arcát.
Megfáradt mozdulat egy 16 éves lánytól. Egy lánytól, aki mégis Atlasszá vált kora ellenére, és olyan dolgokat volt hajlandó elviselni, amit csak tébolyodott elmével lehetett.
Halkan sóhajt egyet, ami mégis erősre sikeredik ebben a néma kísértetvárosban.
Csalódásában megremeg és a könnycseppek észrevétlenül kezdenek hullani a földre.

Szeretlek és köszönöm neked a játékainkat. Sokat adtál nekem velük.

"Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj."

Remeg. Mindene remeg, s fejében megannyi sokkoló kép jelenik meg. Lehetetlen megállítani a könnycseppeket, évek óta először sír így, leállíthatatlanul. Mintha egy víztükör egyik oldaláról figyelné az eseményeket,s mintha egyszerre tüzes, méreggel fertőzött kést döfnének szívébe.

Fehér fekete.
Fehér fekete.
Csak egy szoba. Csak egy szoba. Nem több. Vakítóan világos, aztán reménytelenül sötét. Közelítenek az árnyak. Jönnek. Eltűnnek. Jönnek. Menekülnek. Reszketek.
A rémálmokkal csak kétféleképpen lehet felvenni a harcot. Elfutsz, vagy szembenézel velük. De mi lesz akkor, ha a lidércek a világba is beférkőznek? Ki fog megvédeni?
Fekete fehér.
A fény eltűnik.
Sikítok.
Démonok, kísértetek, szörnyetegek. Léteznek, vagy csak az én agyam szüli őket? És ha valók, akkor hova bújhatok? Hova? Bújhatok? Bújhatok….hova…bújhatok…hova hova?
Elsötétül a világ. A lidércek előtörnek rejtekükből és magukkal ragadják az ártatlan lelket. Széttépik, felfalják, szép testét vér borítja. Nem fog sikítani. Nem fog sikítani. Nem adja meg senkinek sem azt az örömöt, hogy kínlódni lássák. Nem fog. Nem. Nem fog sikítani.

Valami megszakad benne. Valami, aminek sosem szabadna, mert nélküle az élet már semmit sem ér.
A lelke…
Nézi az ismerős arcot, nézi az ismerős mozdulatokat, és zokog. Az elméje képtelen új információt befogadni. Nem…már képtelen rá…
Szerelem, élet, jelentés … vége.
Ereje egészével támogatja azt a fájdalmat, azt a furcsa zsibbadtságot, amibe előbb vagy utóbb belehal. Ami még mindig megakadályozza, hogy ráébredjen valamire…amire nem akar.
Mióta megismerte Keitht hiába az Imperio, a szerelem talán valós lett a lelkében. Vagy nem. Képtelen már ezt eldönteni. Még így józan fejjel se megy.
Egy fajta fájdalom megkarmolja a belsejét, kiüti, és megrémíti a nagysága.
- Én nem vagyok gyilkos …
Gyilkos vagy.
- Én nem akarlak megölni…
Meg akarod ölni.
- Én nem vagyok olyan, mint TI!
Pont olyan vagy.
Ellépne, de a lábai nem engedelmeskednek. Minden egyes elmúlt másodperc kínnal teli.
Már nem tud megnyugodni. Nem. Többé nem. Áll és nézi a fiút, azt aki miatt hónapokig nem tudott másra gondolni.
- Egy csókot adtam és megöltelek, s e végső csókban múljak el veled… mindennek vége…a titkok eltűntek. A titkok….
A titkok, amik most ellepik sötétségükkel, és többet nem engedik a felszínre úszni. A titkok, amik most élvezve kínlódását, megölik.
- Szeretlek…..
Biztosan így van? Vagy csak Ő hiszi még mindig ezt? Van megoldás? Az isten szerelmére kell lenni megoldásnak. Nem lehet, hogy pont így legyen vége. Ez így nem fair.
Fájdalom…fájdalo…fájdal…fájd..f…
Összeomlik valahol ott belül, sikítana, vissza se nézve elrohanna.
Leereszti a pálcáját. A szeme immáron újra üres. Csak egy célja lesz az életben. Egy…
A halál.
Addig fogja hajkurászni, míg Ő nem követeli az életének a végét.
Térdre rogy, pont úgy, mint akkor. Sír…úgy sír, mint még soha, úgy ahogy soha többé nem fog. Reszket.
Az élet amit eddig valónak vélt, most kártyavárként dől össze.
Az élet, amit kapott…
Az élet, amiben hirtelen minden elrendeződött…
Az élet, amiben ott volt vele Ő…
Keith.
Nem tud szólni, a szavak megformálása túl nagy erőt igényel. Felnéz csendben. Immáron hangtalanul zokog.
- Meg fogok halni…. ugye?
Az első fele lehetne kijelentés…és az is. De vajon Keith ezt tudja? A második fele megerősítés.

Keith...
Az angyalok is felébrednek egyszer

Van, hogy az élet kegyetlen. Van, hogy megadja, amit kérünk, de nem pont olyan formációban, mint amire számítottunk…
A baj, hogy nem fogalmaztunk elég világosan.
Mögöttük a táj ugyan az, mint első csókjukkor volt. Heggyé magasodó sziklás dombok, könnyen megmászható leejtők mérföldjei, feketén tátongó barlangszájak.
Furcsa hogy ez a lány mindig akkor tűnik fel, mikor Keitht emészti valami a sötét oldallal kapcsolatban. Furcsa, hogy ez így van? Vagy azért leltek egymásra? Lehet, hogy ennél több húzódik meg a dolog hátterében.
Ó…hát persze, hogy hagyja, hogy a fiú keze egyre feljebb és feljebb csússzon, vélásan még kuncog is egyet, s mikor ajkaik eggyé válnak egy hosszú, szomjas forró csókban, szinte belesuttogja a másik szájába:
Szeretlek…
Kezeire Keith kezei fonódnak, s tenyere alatt már érzi is az olyannyira imádott bőr puhaságát.
Először fel sem fogja, hogy miért más most ez az érintés…Egyszerűen belefeledkezik csókjukba, ami mindent ki akar törölni az agyából. Ez a csók szinte már fájdalmas…Ujjai megállapodnak a sötét jegyen, azon az átkozott billogon, mely egész életét megbélyegezte.
Megáll az idő. Megáll egy percre minden. A madarak elhallgatnak, a szél is elcsendesül.
Képek villognak előtte. Peregnek akár egy rémisztő horrorfilm, mikor azzal nyugtatgatod magad, hogy nincs mitől tartanod, ez csak kitaláció, mégis percenként körbenézel a szobádban, miután leoltottad a villanyt.
Csakhogy ez a valóság … volt…
…Véres penge…
…Meggyilkolt szerető…
… Draco Malfoy …
… Parancs …
… Imperio …
… Keith …
… Első csók …
… A sötét jegy …
A jelen, jelenné válik. A múlt sötéten, de kirajzolódik, a jövő pedig még fel sem sejlik.
Megváltozik valami a csókban, a levegőben is érezhetővé válik.
Tudatosság.
Valahonnan kristályszemeiből fényes kis könnycseppek törnek elő, ölelik körbe összezárt ajkaikat. Szíve vadul reszket, kezei remegni kezdenek, s szája elválik Keithtől. Szemében érzelem csillog. Először mióta Keithszel találkoztak. Félelem, rettegés, iszonyat, harag, düh, kétségbeesés, téboly.
- Te…
Lihegi halkan, majd egyre hangosabban, miközben nadrágja övénél rejtegetett pálcája felé kap, s ha Keith nem elég gyors, neki is szegezi.
- Te tudtad … tudtad ugye? Te mindvégig tudtad. Átkozott…
Idegesen beletúr hajába, s megpróbál lekászálódni az asztalról.
- Közéjük tartozol…
Felsikít, szinte tébolyultan, valami megszakadt benne.
Keith…tudja, hogy te ki vagy…De te tudod, hogy Ő kicsoda? Ismered már a titkát?

~Keithnek~
/Ha már megtaláltalak, nem eresztelek, soha, soha többé el./

Gondolataiba merül. Gondolataiba, mi mint sötét lidércnyomás nehezedik rá, saját gyöngeségének szörnyű tudata pedig csak még egy tőrdöfés a szívébe.
A távolban a Fekete-tó gyönyörűségesen hullámzik még mindig.
Üresség tátong valahol a szíve legmélyén, ott ahova egyetlen ember szavai jutnak csak el. Lehunyja szemeit, csendesen figyeli a folyosó néma rezdüléseit.
Egy pillanatig megrémiszti az a feketeség, mi körbe öleli addig, míg szép szempillái szét nem nyílnak ismét. Fél. Fél attól, hogy egyszer nem tud szabadulni ettől a fojtogató sötétségtől.
Fél. Fél attól, hogy magára marad démonaival.
Megremeg. Hirtelen árad szét bensőjében a pusztító forróság, mikor egy tenyér végigsimít vállain.
Keblei játszintként remegnek meg, szemei, ajkai megrándulnak, Keith szájának puha, ismerős érintésétől.
Igen Ő az!
Christopher Mirol.
 Olyan ez a fiú, mint egy méreg, mi lassanként öli meg, s míg él, mindörökké csak a felemelő hatását érzi. Az Ő számára készített egyedi heroin. Nem tud szabadulni tőle.
Kiscicaként simul a pókujjak közé, melyeket annyira szeret.
Szeret?
Szeret...
Valóban így lenne? Ha nem, akkor mitől lehet ez az érzés? MI az, mi minden pórusából így árad, s vonzza Liliát?
Egy érintés, s egész teste lángra lobban. Lehet, hogy éget is?
Vagy csak Ő érzi ezt az elviselhetetlen hőséget? Hiszen mindjárt porrá égnek szárnyai. Miért nem oltja el Keith? Azt akarja, hogy ő is az ördögök közé tartozzon?
Mindjárt megfullad.
A vágyakozás, a szenvedély, és a másik közelsége ...
Először nem engedelmeskedik az ördög akaratának mikor az meg akarja fordítani, hiszen egy angyal nem hódol be Lucifernek.
Ő mégis megtette már, akkor és ott, vele.
Behódolt.
Egy kis idő után hagyja, hogy a fiú szembe fordítsa magával.
- Megtaláltál. Rám leltél. Hogy csináltad?
S már fonódnak is a kezek a nyak köré, ha nem rázzák le ingerülten őket, hogy a Mardekáros is érezze azt az elviselhetetlen forróságot, mit a lány.
Ha nem taszítja el Mirol a lányt, annak ujjai beletúrnak a tarkónál is oly pimaszul és rendezetlenül pihegő hajtincsekbe.
- Beszélnünk kell ... Beszélnünk.
S az üres tekintetben valahol túl a szivárványhártyán a félelem tüze égne oly olthatatlanul?
Tudja ... Biztosan tudja és innentől kezdve, ami elromolhat az el is fog romlani. ... Ugye nem?!
Mintha letépné magáról a kínzó béklyókat. Azokat a gusztustalan töviseket, mik annyira mételyezik a lelket.
Már esedezne Keith bocsánatáért, mikor hirtelen minden vétke, s múltban töltött perce megsemmisül.
Miért nem emlékszik?! Emlékeznie kellene ...De mire is?
Lábaival húzza magához közelebb a fiút, miközben lágyan, minden szorítást nélkülözve kulcsolja rá térdeire azokat.
Szépen ívelt cseresznyeajkai némán vágyakoznak, de oly mohón az elmúlt csók után, hogy szinte fizikai fájdalmat okoz az emlék a lánynak.
Ismét csak az Ő parázsló tekintete lebeg a szeme előtt. Az isten szerelmére. Miért nem emlékszik semmi másra?
- Hát beszélj ...
Forrón előrehajol, szép arcát a nyak vonalához fúrja, s apró csókot lehel a tán vadul lüktető artériára.

Keith <3<3
Egy angyal és egy ördög lehet, hogy nem is különbözik annyira egymástól?

Nem a fény múlékony, hanem a sötét. Az árnyakat minden reggel legyőzi a felkelő Nap legelső fénynyalábja, mely oly gyengéden cirógatja a földet, mint gyermeket az édesanyja. Elég egy aprócska sugár mely elrettenti a lidérceket.
A táj vöröses ragyogással tündököl a nagyon is korareggeli órák egyikében. Hűvös zefír simogatja a vidéket, lészen a felröppenő baglyok szerelmes párja, mi egész útjukon elkíséri a madarakat.
Olyan kísérteties minden. Fájdalmas, üres, és nem tudni miért. Távol van valami, ami nélkül nem teljes az egész, aminek a hiánya még az elmét is megbomlasztja. De vajon mi lehet ez?
Erre a kérdésre keresi a választ a hatalmas üvegablak előtt ácsorgó szellemnek tűnő, mégis angyali teremtmény.
Nem a fény múlékony ? nem ?
Ujjbegyei végigszántanak a vékony üveglapon, melyen túl oly csábítóan piheg a birtok.
Gondolatai ezer dolog körül járnak. Megannyi értelmetlen, ostoba bolondság, melyekkel csak az idejét pocsékolná. De miért vannak jelen a fejében?
Egy szép mogyoróbarna tekintet kiélesedni látszik a sok emlékfoszlány közül.
Száján hirtelen az odaugró múltbéli csókot érzi. Fájdalmasan felsóhajt. Mi miért történik?
Sose tett Ő még ilyet ?
Sose?
Sose?
Gondol egyet, majd felül a hosszú mahagóni asztal végére, hátat fordítva mindennek, dacolva a világgal, és üres szemeit még inkább a ringatózó tó fodraira összpontosítja.
Elmerülni benne mennyire csodálatos lenne.
Ahogy a víz körülfonná teste minden porcikáját, és hű szeretőként ölelné magához. Lemerülni, majd egy perc múlva felbukkanni, és szomjasan levegőért kapkodni.
Mennyire csodálatos lenne. Mint egy álom?
Mit törődjön Ő az etikettel? Az undorító formaságokkal? Talár helyett egy hosszú sötétszínű nadrág pihen lábain és derekán, és hozzá igen passzoló kármin blúz simul felsőtestére.
Beterpeszt, kezeivel támaszkodik maga előtt.
Az idő lassan telik. Túlságosan lassan. Hétvége van.
Az egész kastély ilyenkor túlontúl üres.. Akár egy szellemtanya, ahol Lilia csak egyszerű rém. Aki nem ért máshoz, mint, hogy kísértsen.
Gabrielle a fejét rázza - lassan, mint aki attól tart, hogy egy hirtelen mozdulat sötét erőket, kegyetlen démonokat, szörnyetegeket szabadít el a bensőjében.
Hova lettek a bestiák? Miért nem szaggatják éppen a lelkét, gyötrik az örökkévalóságig?
Egy pillanatra behunyja a szemét, majd mikor újból kinyitja, kézfeje vértől piroslik a pirkadat első fényeiben ragyogva.
Mélyeket lélegez.
Hosszú szempillái összefonódnak. Majd szétnyílnak.
Egy ?
Kettő ..
Három ?
Csak egy mogyoróbarna írisz az, ami oly élesen ég gyönyörű lélektükrei előtt.

~Emmnek az én kicsi királylányomnak~
Mert sokan lehetnek hasonlóak ? Legyen az Mardekáros, vagy épp Hollóhátas

Valahol az egyik teremben az állóóra baljóslatúan elüti az éjfélt. Valahol a kastély épületében épp most szökött meg egy macska valamelyik ház tulajdonosától. Talán már napok óta tervezte a menekülést, csak épp a megfelelő alkalomra várt. Ki tudja ?
 Itt-ott bagolyhuhogás töri meg a szép csendet, s az egyik toronyból épp most repül a magasba egy madár, lábán sárgás pergamennel.
Veszedelmes némaság honol a régi falak között. Egy pisszenés se hallatszik.
A diákok ilyenkor már alszanak.
Kivételek azonban mindig mindenhol akadnak. Ahogy itt is.
Egy elsőre ártatlannak tűnő lelket az ármány, mesterkélt lépések, hazugságok, önvád érzései öveznek, miközben egyre csak szabadulna az állandóan növekedő súly alól, ahol igazából egy szív nem tehet mást, mint, hogy egyszerűen összeroppan a nyomás alatt.
De mi történik olyankor, ha ez megtörténve a test ép marad? Ha nincsenek nyomai a belső sérüléseknek, sőt még maga a szív tulajdonosa sem tud arról, hogy valami megszakadt benne. Akár egy átok.
Egy szörnyű lidércnyomás.
A széles folyosó hollószín árnyainak egyike lassan halad előre, suhan a levegőben, hívja a ki nem mondott szavak birodalma, olyan, mintha egy nem létező kéz szólítaná előre, mintha egy mágnes vonzaná magához. Egy erős, felismerhetetlen valami.
Ő pedig a gyenge kis marionett bábu, melyet mindenki kényére-kedvére mozgathat, irányíthat. Nincs ellenállás. Talán soha nem is volt.
Azt mondják, az ember életében egyszer mindig eljön az- az út, aminek a végén, egy ajtón belépve eldől minden. A személy egész sorsa.
Számtalan küszöböt lépett már át. És azt a bizonyos kaput is megtalálta. Bár ne tette volna ? Soha?
Szörnyű ez az éj.
Rosszabb nem is lehetne.
A sarló képében pompázó Hold, átkos fényében füröszt egy mélyvörös rózsát, hókarokat, melyek feloldozásért könyörögve tartják előre a virágot, egy szép hattyúnyakat, és egy kétségbeesett szempárt, ami még mindig üres. Pedig fájdalommal telinek kéne lennie.
Miért ünneplik annyira az emberek az évfordulókat? Miért szeretnének emlékezni arra, mi elmúlt? Még ha az életük egy csodás álom is volt, mi az a keserves kötelesség, amely arra készteti őket, hogy felelevenítsék az elmúlt órákat, napokat, heteket, hónapokat és éveket?
Jobb, ha némely dolgok örökre titokban maradnak. Ha nem tűnnek fel a jelenben.
Mivel a lány figyelmét valami teljesen más dolog köti le, ha épp valaki megjelenne mellette, s még ha futó pillantást is vetne reá, nem tudatosulna benne a másik jelenléte.
Elmúlik egy pillanat.
A párkányra felsegítve magát a lány, csendes, sóhajtó hangon megszólal.
Szinte magának beszél. Bár ki tudja?
- Sajnálom ? Bocsáss meg nekem ? Sajnálom ? sajnálom ? sajnálo ?sajná ? sa?
Hallgatja saját kínkeserves szavait, a vezeklés meg-megakad, és már nem tud semmit tenni, hogy ez ne így legyen.
Sírnia kéne, nem tud.
Zokognia kéne, de képtelen rá.
Ordítania, futnia kéne a végtelenség felé, hogy feloldozást nyerjen, de nem akar.
És fel nem képes fogni, hogy ez miért van így.
Hogy mi ez a nyomorúságos üresség, amiben szinte senkinek sincs már hely.
- Bocsáss meg ?
Nincs, ki megbocsássa bűneit. Nem létezik már a jó, mely lelkét megmentheti az örök kárhozattól, a büntetéstől, ami fájdalmasabb lesz mindennél.
Alabástromfehér ujjai kitárják az ablakot, majd egy utolsó búcsúcsókot lehel a szép virágra, amit kihajít a birtokra.
- Bocsáss meg ?
Áll háttal mindennek, nézi a csillagos eget.
Azt mondják, ha egy gyermek meghal, akkor egy angyallal több lesz az égben.
A csillagpettyes fekete éjszaka azonban nem mesél ilyenekről. Ő csak van és türelmesen füleli a fohászkodók imáit.
Hogy meghallgatásra találnak-e, azt soha nem tudja meg senki.
Egy pillanatra a sok gondolat közé, befészkeli magát egy nagyobb horderejű.
Elfogják kapni. Senki nem kószálhat ilyentájt a kastélyban.
De ahogy újra kitekint az ablakon, megbabonázva, már el is felejti a lebukás veszélyének csábító érzését.
Vajon van más, aki ilyenkor vezekel bűneiért, vagy egyszerűen a folyosókat járva keresi a megkönnyebbülést és a magányt?

Keith.

Van rosszabb annál, mint mikor a saját életünk tart minket rettegésben? Félni a világtól, a láthatatlan lidércektől, zokogni esténként, titkolni mindenki elől, hogy ki vagy, elbújni a sötétben, mikor igazi lényed életre kel, kéjes szavakat súgni halott szeretődnek álmaidban, ki annyira eleven a fantázia világában, mint te vagy én.
De meddig tart fantázia határa? Létezik az a pókháló finomságú szál, mi elválasztja a két világokat egymástól?
Nézi a fiút, aki egy két percre karjai közé vette a földön.
Soha senki nem tette meg ezt érte az elmúlt évben. Talán meg se érdemli. Vörös a keze. Csepegnek a vércseppek az ujjakról.
- Christopher. Gyhönyöhrű nevhed vanh.
Majdnem, hogy kínosan elneveti magát. Mégsem.
Sötét van. Egyszerű megállapítás villan elméjébe. Nem szereti a sötétséget. Nem. Nem. NEEEM.

„Felismerhetetlen szörnyek közelítenek. Szájukból vér csepeg. Az összes szörnyeteg maga Lilia.”

Megrázza szép fejét, hosszú szőke hajtincsei repkednek a félhomályban.
Felül.
Ujjai a fiú arcához érnek, ha az nem húzódik el és gyengéden simogatni kezdi. Egy éve nem ért senkihez. Fél.
Ujjai tovább vándorolnak az ajkakra. Szintén megsimogatja őket. Érezni a vér lüktetését, a bőr melegségét. Rosszabb ezer Imperionál. Mámorítóbb, delejezőbb.
- Csakh egy álomh vagy. Thudom. Dhe könyhörgöm ne tűnjh mosth el. Khérlek. Várjh még egy perchet.
Félénken maga felé fordítja a fiú fejét, persze csak ha engedi Keith.
Szorosra zárja hosszú pilláit.
- Te vagyh az énh angyhalom. Christopher.
Morbid. De olyan, mintha visszakapta volna kedvesét. Szerelmét. A tündért, akit Ő kínzott meg, akit Ő gyilkolt meg.
- Christopher.

Eltelik egy perc. Kettő.
Újra végigsimít az ajkakon. Másik keze a csontos ujjakra vándorol.
- Thudom ki vagyh.
Közelebb hajol. Talán elvesztette az eszét. Cseresznyeajkai a fiú ajkaira simulnak, aki talán a meglepetés miatt még hagyja is magát. Ha ez így van, akkor a lány egyik keze az arcra simul, a másik pedig a nyakra.
Ujjairól ismét vérvörös rubintok csepegnek.
Visszatért kedvese? Az élet …. Az élet …
Kegyetlen.
Keith halálfalóvá akar válni, azzá, aki megkeserítette a lány életét, annak a csoport tagja akar lenni, akik tönkretettek egy ártatlan életet.
De sajnos ebben a pillanatban Gabrielle az angyal nem törődik azzal, hogy Keith kicsoda, talán tényleg elhiszi egy- két percig, hogy halott szerelme tért vissza hozzá.

~ Neked, aki a neveddel felidézed a múltat, neked akinek talán sikerül feledtetned, neked aki legyőzheted a démonjaimat~

Az állatok sokszor kellemesebb társaságot tudnak nyújtani, mint az emberek. Hiszen ők kitöltik a hűtlen barátok által hagyott űrt a szívben, nem árulják el titkainkat, nincsen bennük rosszakarat, irigység vagy gyűlölet. Ők nem lelik örömüket a bánatunkban és nem lesznek féltékenyek a sikereinkre. Feltétel nélkül szeretnek, lehetünk a világ legszebb teremtménye vagy akár a legszegényebb. Nincs hibánk a szemükben.
Mintha egyszerre huhognának a baglyok. Együtt szállnak az árnyak közé, majd közös erővel térnek vissza. Vajon mit mondanak?
Ne aggódj minden más lesz?
Tőle nem kell félned?

- Drumstrang. Ott erősh embherekhet nevelnekh állíthólagh. Bárh sokakh szerinth az iskhola inkhább a sötéth mághiáht részesíthi előnybenh. Idősebbh vagyh nálam. –egyszerű megállapítás, nem több.
- És hogyh-hogyh egyh Mardekháros szhóba áll velehm? Igazhán nagyh megtiszteltetésh. – hangján érezni, hogy nem gúnyolódik, inkább csupán viccnek szánja a kijelentést.

Eltelik egy perc. Elcsendesül a világ. Szinte hallja saját szívdobbanásait.
Fülében ott cseng a név. Elborzad. A sorsnak mindig is kegyetlen humora volt van és lesz.
Egy perc erejéig nincs múlt se jelen se jövő.
Christian és Christopher.
Mind a kettő becézése Chris.
Nem nyílnak válaszra a rózsaajkak, a szemek se rebbennek csak a lány lelkében mozdul meg valami. A ketrecbezárt vad nyüszít fel, és kaparja a húsból és zsigerből álló börtön rácsait.

Elsötétül a világ. A lidércek előtörnek rejtekükből és magukkal ragadják az ártatlan lelket. Széttépik, felfalják, szép testét vér borítja. Nem fog sikítani. Nem fog sikítani. Nem adja meg senkinek sem azt az örömöt, hogy kínlódni lássák. Nem fog. Nem. Nem fog sikítani.

A szőke angyal térdei kibicsaklanak, gyenge rongybabaként hull a földre, ahol nem mozdul többet. Dús pillái összefonódnak, mellkasa egy pillanatig nem hullámzik, mintha a szíve ált volna meg. De aztán mégis táncot jár a ruha karcsú testén. Szemei azonban nem nyílnak ki.

Ki lehet Ő? Gyámoltalanul hever a piszkos padlón, képzeletében pedig ismerős képek elevenednek meg.

„Meleg, bársonyos kéz tapintja ki a szívdobbanásokat. Aztán ugyanazok az ujjak végigsimítanak a karokon. Az arcélen, a háton. Azon az estén erős tündérkarok között szenderült álomra.”

Bár álom lenne az egész, és pár perc múlva felébredne a fiú mellett.
Hosszú nagyon hosszú percek telnek el. Íriszei végül mégis rácsodálkoznak a világra.
- Christopher
Susogja, hangja akár a lágy tavaszi szellő. Nem szól már. Szégyelli magát. Rádöbben egy pillanat alatt, hogy mi történt.
Gyűlöli magát, gyűlöl az lenni aki, és retteg minden elkövetkező naptól.
Sose fog a mennyországba jutni. Soha.
Hát majd együtt pöfékelnek hármasban? Keith, Lucifer és Ő?
Az est eljő időközben. A vöröses csíkok lassan eltűnnek az égről, helyükre fekete lepel terül, mely mindent elnyel.
Kik Ők? Van esély rá, hogy örökre megtartsák maguknak titkaikat? Talán.
Angyal és ördög. Az ellentétek állítólag vonzzák egymást.

~Bocsánat, hogy csak most~
~Neked, neked, aki valós vagy~

Tekintetét elkapja a fiú szemeiről, hogy az eget fürkészhesse. Nem a távolt. A messzeség annyi újdonságot és rejtélyt tartogat, pont úgy, mint saját jövője, és erre a borzongató érzésre egyáltalán nem kíváncsi.
Bíbor-szürke függönyt von az alkony az égboltra.
Egyetlen pontot néz, azt, ahol az elröppent baglyot utoljára látta. Ahogy kitárt szárnyaival a szelek hátán hullámzott, és végül eltűnt az igéző szempár elől. Vajon mikor jut el a címzetthez? Ma? Holnap? És megnyugtató válasz mikor jő? Egyszer…? Talán … Vagy soha?
Sóhajt.
Nem fordul Keith felé, nem néz rá. Túl valósak azok a meleg szemek. Megrémisztik. Neki nem szabad tekintetét ily csodás lélektükrökbe mélyesztenie. Nem.Szabad.
Nem.
- Jogh … és mégh mi mindenhez van jogha az embhernek … túlh sok mindenhez. Túlh sok mindenhez.
Elvarázsolja a hirtelen támadt csönd, borzongatja a sok pillantás mi őt pásztázza és a kedves idegent. Gerincén, bizsergető érzés cikázik végig, karjaira kiül a libabőr, lábai mintha egy másodperc erejéig megremegnének a pillanat hatására.
Milyen egyszerű lenne szárnyakat növeszteni és elrepülni oda, ahol senki nem találhat rá. Egy olyan helyre, ahol csak Ő van és senki más. Nem akar többet félni, de legfőképp csalódni nem óhajt.
Kérdeznek tőle.
Aprócska kérdés.
Boldogság.
Nem ismeri.
Ő még nem.
Ismeri.
Elmosolyodik, hetek óta először. Hirtelen fordul hátra, hogy megbizonyosodjon arról, Keith nem egy álom, nem fog a levelével szálló baglyot követve örökre eltűnni és gúnyos kacagásával üdvözölni Őt egy újabb rémálmában.
- Nem. Frhancia vagyhok. Thavasszhal érkezthem. Beauhxbatonsos voltham. A nevhem Gabrielle Lilia Reeves.
Még mindig kerüli a mogyoróbarna íriszeket, képtelen rájuk nézni. Inkább a fiú válla mögött húzódó sötét árnynak beszél, mintsem a Mardekárosnak. Könnyebb kiválasztani egyet a sok pont közül, mint azt megbecsülni, ami előtted van.
- Milyenh ijeszthőek ezek a boroshtyán szemekh. Mintha a lelkhünkbe látnának.
Egyes baglyok most térnek vissza csőrükben apró állattal, némelyek viszont még csak most kelnek útra, hogy majd mint társaik diadalittasan hozhassák a zsákmányukat.
- Nemh láttalak mégh… bennedh kit tisztelhetekh? Azth már láthom, hogy Mardhekáros vagy.
A titkok szörnyű dolgok. Előbb utóbb sajnos úgyis kiderülnek. De addig mennyi idő telhet el? Hány boldog óra, hét, vagy esetleg hónap?
Milyen egyszerű lenne, ha soha nem kéne szembenéznie múltjával, rémképeivel, saját magával?
Ha…
Az élettől…
Újabb esélyt kapna…
Esélyt…
És Ő nem tudná meg a titkát.
Titkát.

~Keith, leendő megmentőm ~

Hullámos csigákat reptet a szél, gyengéd szeretőként cirógatják a hajtincsek a bársonyos arcbőrt, a cseresznyeajkakat, a szédítő pillákat. Keserű íriszekben kavarognak az égi tünemény érzései, ketrecbe zárva, lakattal őrizve, hét pecsét alatt.
Egy …
Kettő…
Három  …
Négy …
Minden egyes lépésnél számolja a fokokat, azt a meredek falat, mi céljától választja el. Kesztyűs ujjak görcsösen markolásznak egy aprócska borítékot, egy megsárgult jegyzetet, egy szemétbe való emléket.

„ Claudette,
Az emlékek kínoznak. Rettegek. Magamtól. A múltamtól. Rejtsd el nekem ezt a gyűrűt. Kérlek. Könyörgök neked. Tedd el, hagyd porosodni, dobd tűzbe, öld meg vele a lidérceimet.”

Megannyi borostyán szempár szegeződik rá, mikor belép a bagolyházba. Megannyi ostorként büntető írisz, melyek a kárhozat útját sugallják.
Pokol a Föld. De ez a pokol annyi mindent tanít nekünk, annyi édes emléket ad, és mégis annyi nem létező vércseppet hullat szívünk, életünk végéig. Mert minden így kezdődik. Valami életre kel, aztán elpusztul. Ez a világ rendje. Nem tehetünk ellene semmit. Azt mondják, akiket az istenek szeretnek, azok korán halnak. Dumbledore is ezt mondta a legutóbbi találkozásukkor. Az igazgató jó ember. De Ő se segíthet az olyan angyalon, aminek szárnyát démonok tépázták meg.
Lilia megtorpan, no nem azért, mert észreveszi Keithet, hanem mert eszébe jut legutóbbi álma.

„Fehér fekete.
Fehér fekete.
Csak egy szoba. Csak egy szoba. Nem több. Vakítóan világos, aztán reménytelenül sötét. Közelítenek az árnyak. Jönnek. Eltűnnek. Jönnek. Menekülnek. Reszketek.
A rémálmokkal csak kétféleképpen lehet felvenni a harcot. Elfutsz, vagy szembenézel velük. De mi lesz akkor, ha a lidércek a világba is beférkőznek? Ki fog megvédeni?
Fekete fehér.
A fény eltűnik.
Sikítok.
Démonok, kísértetek, szörnyetegek. Léteznek, vagy csak az én agyam szüli őket? És ha valók, akkor hova bújhatok? Hova? Bújhatok? Bújhatok….hova…bújhatok…hova hova?”
 
Borzadva figyeli, ahogyan ujjairól vérvörös rubintok csöpögnek le. Drágakövek, maga az élet. Szép, ómenszerű íriszei kerekre tágulnak a félelemtől. Ilyenkor nincs kép, nincs hang, csak Christian tekintete létezik. A kés.
Zajra lesz figyelmes, az aprócska huhogás felébreszti valós álmából. Ijedten kapja fel fejét, fedezi fel, hogy nincsen egyedül az aprócska helyiségben.
- Bocsánath, ha zavarokh … visszhajöhetek később ish …
Az élet ismét arcul csapja a földre hullt angyalt. Egy egyszerű barna bagoly száll le elé, majd lábát kinyújtja előre.
- Nosh, úgy láthszik … nem szeretnékh ha elmennéhk.
Csókot lehel a borítékra, megsimogatja az állat fejét, majd cseppet elcsukló hangon szól a bagolyhoz.
- Vidd el Claudettenek. Könyörgök.
 Lassan egyenesedik fel, egész eddig úgy tett mintha a fiú ott se lenne mellette. Most azonban tekintete a Mardekáros tekintetét keresi, mintha csak egy megnyugtató pontot talált volna a lány, ami a valóságban tartja, ott ahol nem üldözik a démonok.

~Griffnek, sajnálom, hogy csak most.~

A csend, a nyomasztó némaság általában magával ragadó, őrjítő érzés. Tudván, hogy csak saját gondolataink zaklatják lelkünket, hogy egyedül vagyunk, mégis elegen, bátorító és szomorú érzés. Ellentétek.
Mindenhol csak az ellentétek léteznek. Az örökös harc.
Füle mögé simít egy hajtincset, és halkan sóhajt egyet, oly sokadszorra már ebben az évben.
Lilia megrázza fejét. Pont úgy, mint aki az önvádat rázza le így.
A néma sikolyra felnéz, figyeli ahogy egy ötödéves fiú lép be az ajtón, de nem szól egy szót sem, viszont lábait hihetetlen gyorsasággal veszi le a székről, keresztezi őket, és csak ezután méltatja válaszra a feleletet nem igénylő kérdést.
- Nyugodtan …
Szinte megijed attól, hogy hangja milyen halkan csendül. Ijesztően gyengén, vagy csak Ő találja ilyennek?
Az rég volt. Régi történet, ami talán „nem is igaz”…
Aprócska cirmos fut végig a padok között, egyenesen az ablakhoz, ahol a párkányon nyújtózkodva kiterül.
Mosolyt csal a cseresznyeajkakra a cica naivitása, tisztasága, szépsége.
Neki is van egy macskája. Hófehér … csodálatos.
- Tudod, eredetileg én is azért jöttem, hogy tanuljak, de egyszerűen nem megy. Stréber lennék? Mindig azt kérdezik, hogy kinek akarok bizonyítani, a válasz pedig egyszerű. Magamnak. Magamat mérettetem meg, próbálgatom, hogy mennyit bírok … 
Beszél, inkább magában, mint sem a fiúnak. Tekintete ebben a percben már nem Griffin arcát fürkészi, hanem az asztal végén fekvő sárgás lapú, vastag kötetet.
- Kedvelem a mágiatörténetet, pedig sokan utálják, és sokszor meg is tudom érteni őket, de jó néha elmerülni a történelemben. Mi volt, hogy volt …
Elharapja a mondatot, hirtelen felpattan, egyenesen a napfényben fürdő macskához sétál, majd miután az állat szemügyre vette, gyengéden simogatni kezdi. De hisz Ő csak egy esztelen liba, nem is kell, hogy mást higgyenek, így inkább nem is folytatja, nem fűzi tovább gondolatait a láthatatlan láncra.
- Mi a neve? A fiúk közül nem sokaknak van macskájuk.
Olyan, mintha farkasszemet néznének a cicával, de talán ez is csak egy álomkép a többi közül.
- Ó bocsánat. A nevem Lilia. Gabrielle Lilia Reeves.
Fejét kissé oldalra dönti, ismét Limant figyeli. Már-már zavaróak lehetnek az üres szemek.
- Egyébként mit tanulsz? Mármint mit szeretnél tanulni? Jajj … úgy értem most, mit akarsz megtanulni…. Túl sokat beszélek ugye? Sokat fecsegek …
Hazug mosoly, hazug nevetés, és még nagyobb hazugság ez az egész játék. Soha nem beszélt ennyit, és nem hordott össze ilyen hülyeségeket, de egy fal, ami egyre csak növekszik, megkövetel ilyen dolgokat.

~Griff~

Hetek óta csak esik az eső, de ma a nap újra tűző napsugarakat bocsát a földre, a Fekete tó himnikus lüktetésbe kezd, az ég ismét tiszta és felhőtlen.
Már egy hónapja annak, hogy Roxfortos. Kerek egy hónapja. Ez időtáj sok minden történt vele. Legfőképpen jó dolgok. De hiába voltak boldog percei, órái, sajnos a múlt kísértetei még mindig nem hagyják nyugodni. Még most sem. Titkolja, persze, mindenkinek hazudik, de csak azért, hogy hagyják végre békén. Nincs szüksége semmire és senkire. Nincs.
Fájdalmas sikollyal tárul ki előtte az egyik üres terem ajtaja ahogy belép a helyiségbe, majd ismét felhangzik a földöntúli dallam, mikor becsukódik.
Újra csak el akar kerülni mindent s mindenkit. Kimaradni az ostoba fecsegésekből s pletykákból, amik róla szólnak.
A gyilkos véláról. Hülye kis libák. Annyira de annyira utálja őket.
Lassú megfontolt léptekkel halad a padok között, egy könyvet fog, mellkasához szorítva, talán csak azért, hogy lefoglalja magát valamivel, hiszen mikor leül a sok üres asztal egyikéhez, többet ügyet sem vet a kötetre, amit a másik oldalra csúsztatott.
Lábait felhúzza, állát combján nyugtatja, karjaival vádlijait öleli.
Fáradt. Amolyan hosszú éjszakák, nyugtalanító nappalok, unalmas órák utáni fáradtság ez, ami oly annyira gyötri.
Hosszú haja, ami amúgy egyenes, most kis csigákban hull alá. A szemekbe lógó tincsek pedig egyszerűen eltakarják a világos íriszeket. A szemeket, amik álmosan hunyorognak a világra.
Védekező pózban üldögél, de vajon mi az amitől tart? Egyáltalán tisztában van azzal, hogy fél valamitől, vagy egyszerűen a tudatalatti ilyen hatalmas?
A percek eltelnek és többet nem jönnek vissza. Valahol egy kis mutató idegesítően kattog.
Tik-Takk…
Tik-Takk….

teljes név || Gabrielle Lilia Reeves
becenév || Gabee
nem || Nő
születési hely, idő || Franciaország, 1981. december 24.
kor || 16 éves
faj || ember
vér || félvér
évfolyam: VI.

Múlt

Bíbor-szürke függönyt von az alkony a borús égboltra, s a félhomályban lágyan megcsillan egy aranygyűrűbe ágyazott aprócska gyémánt. Vékony ujjak forgatják az ékszert egy függöny nélküli ablak alatt, kedvesen játszadoznak vele. Karcsú sziluett rajzolódik ki a falnál, mikor a kúria szűk folyosóján lámpás gyullad. A szőke már-már fehér hajtincsek kócosan hullnak a derékig, talár helyett fekete ruhácska takarja el a kecses testet. A vékony anyag alkatának minden egyes apró pontján megpihen, a vállaknál buggyos, és a szabás csak a térd vonaláig ér. Magassarkú feszítette lábai mintha megremegnének, ahogyan a világos íriszei a sokat jelentő gyűrűre pillantanak.
Heves mozdulattal rázza meg fejecskéjét, talán kísértő gondolatokat űz el ezzel.
„Mikor volt igazságos az élet bárkivel is? A dolgok nem ilyen egyszerűek, a fájdalom, a baj és a megpróbáltatások nem egyenlő arányban oszlanak meg azok között, akik képesek megbirkózni velük. Egyesek rákényszerülnek, hogy Atlasszá legyenek, és egymaguk tartsák meg a világ súlyát. Nem volna szabad így lennie, mégis így van.”

Bűnös vagyok.
Vannak olyan pillanatok az életben, amit legszívesebben kitörölnénk. Létrehoznánk egy Delete gombot, aztán akárhányszor csak muszáj, szépen könnyedén megnyomnánk. Miért nem lehetséges ez? Miért ilyen átkozottul nehéz minden az életben? Miért kell ennyi mindent elviselnünk?
Miért…..? Sok a kérdés, de tudjuk jól ugye, hogy válasz nem mindenre létezik.

És vannak olyan percek…amikre sose akarunk emlékezni…és én nem is emlékszem.

„Meleg, bársonyos kéz tapintja ki a szívdobbanásomat. Aztán ugyanazok az ujjak végigsimítanak a karjaimon. Az arcélemen, a hátamon, a derekamon. Azon az estén erős tündérkarok között szenderültem álomra.”

A nevem Gabrielle Lilia Reeves.
Félvér vagyok. Anyám aranyvérű varázsló, apám egyszerű mugli. Azt mondják, hogy a szerelem mindent legyőz. Ebben az esetben így volt. A két élet közötti hatalmas szakadékot csak egy erős kapocs élhette túl. Aranyvérű módra nevelkedtem, mindent megkaptam amit csak akartam. Sőt akit csak akartam. Születésemtől fogva volt egy kiválasztott aranyvérű fiú, akit jegyesemnek tekintettek. Ő volt Christian Vittorio. Nálam egy évvel idősebb Beauxbatons. Minden olyan tökéletes, csodálatos volt. Akár egy gyönyörű tündérmese. Azt kívántam, hogy soha ne érjen véget.

De mint történetem elején jeleztem…az élet nem igazságos.
Az eljegyzési partinknak a befejezése nem úgy sikerült, ahogy a szülők eltervezték. Kedvesem és én együtt töltöttük az estét.
Másnap reggel téboly fogadott, rémálommá vált az egész életem. Christian vérbe fagyva feküdt mellettem az ágyban. A lepedő, az ágynemű, a párnák, a takarók, a testem mind- mind véres volt. Képzeld el. Egyik napról a másikra meghal, akinek mindened odaadtad, szíved-lelked, tested, a leendő férjed, gyermekeid apja. És senki más nincs a szobában rajtad kívül. A te kezeidet szennyezi a legjobban az elhunyt vére.
Sikítottam, ordítottam, mezítelenül rohantam végig a folyosón, azt üvöltve, hogy meghalt. Zokogtam. Végül lerogytam valahova, az egyik falhoz és előre hátra ringatva magam hangtalanul sírdogáltam. Újabb sikítások hangzottak fel a háló felől, majd valaki gyengéden felhúzott a földről, és egy selyem köpenyt adott rám. Reszkettem nem értettem semmit. Hiszen… az utolsó dolog amire emlékeztem, az a gyönyörtől elfúló hangja volt, amint a fülembe súgta, hogy mennyire szeret. És én is azt súgtam…hogy szeretem. 
Majd valaki ismét megragadta a karomat, eszeveszetten rázni kezdtek, kiabáltak velem. Tudni akarták mi történt.
Nem tudtam válaszolni. Még én se tudtam.
Órák teltek el. A holtestet elvitték, időközben megjelentek a fiú szülei, mindenki zokogott….rajtam kívül. Én az emeleti fürdőszobában dörzsöltem magamról a megszáradt vért, próbáltam kimosni szinte fehér hajamból a piros ragacsot.
Ismered azt az érzést, amikor már rég tiszta vagy, de még mindig úgy érzed, hogy rajtad van valami, amitől egyszerűen nem tudsz megszabadulni? Akárhányszor a tükörbe néztem, láttam magamon a már rég lemosott vért. Tébolyultan sikáltam karjaimat, tenyeremet, lábaimat. Két óráig voltam benn a fürdőszobában. Az utolsó órában ismét csak a kád végében kuporogtam és újból sírni kezdtem.

Végül minden bátorságomat összeszedve lesétáltam a végtelenül hosszúnak tűnő lépcsőkön. A lent ülők szemében ugyanaz csillogott.
„Gyilkos…”
Újból reszketni kezdtem, könnycseppjeimet sem tudtam visszatartani és el-elcsukló hangomon halkan megszólaltam.
- Esküszöm az életemre, hogy nem én tettem…Esküszöm…Esküszöm…
Egyre csak hajtogattam az utolsó szavacskát, minden reménységem abban volt.
Aztán Christian anyja rám támadt. Ő is remegett, csak épp a visszafojtott dühtől, én pedig a kíntól.
- Hogy esküdhetsz ha te se emlékszel?! Hogy esküdhetsz? Hogy?! Hogy ölhetted meg a fiamat?
Életem első pofonja akkor csattant el. Sose fájt még semmi ennyire. De ami a legrosszabb volt, az tudat, ami belém hasított.
„Igaza van…”
Tényleg semmire sem emlékeztem. Semmire. És képes voltam az életemre esküdni.
Hetek teltek el. Senki nem tudta, hogy mi tévők legyünk. Én az őrület határán álltam. Senkihez nem szóltam, csak az eljegyzési gyűrűmet szorongattam.
Mint említettem apám mugli születésű. Volt egy ismerőse. Elvitt hozzá. Azt mondták, hipnózist fognak alkalmazni, visszavezetnek a múltba, hogy megtudjam mi is történt valójában.

Lélegezz nyugodtan. Ne félj nem lesz semmi baj. Nyugodj meg. Lélegezz. Érezd, ahogy a testedben, az elmédben egyre mélyebbre süllyedsz. Csak a hangomra figyelj.

Homályos képek úsztak lelki szemeim elé. Egyre élesebbek és élesebbek lettek. És a rettegés egyre jobban úrrá lett rajtam. A szívverésem felgyorsult. Mindent láttam. Egy kívülálló szemével.

Miután szerelmem elaludt, én felkeltem. Megsimítottam arcát, aztán egy varázslat segítségével magamhoz hívtam egy ezüstpengét. Szúrtam vágtam, és ami a legrosszabb, hogy öltem. Nem voltam a magam ura. Sose tennék ilyet. Minél jobban az emlék hatása alá kerültem a valóságban annál rosszabbra fordult a helyzet. Testemet dobáltam, orromból vér folyt, és a doktor képtelen volt visszahozni a jelenbe.

A kép váltott. Valaki a hátamnak szegezte a pálcáját a partin.
A valóságban sikítottam.
Meg akarták büntetni a Vittorio családot. Engem használtak fel céljaik elérésére. Halálfalók. Maszkok. Fekete füst. És a kés ismét lendült.
A szép tündérkarok elernyedtek, és nem öleltek többé magukhoz.
A jelenben egyetlen szót hajtogattam.
- …Imperio…. Imperio…. Imperio…. Imperio…. Imperio….
Aztán elhallgattam. Nem mozdultam. Már magamnál voltam mégsem szóltam egy szót se. Én öltem meg, és mégsem. Forró könnycseppek áztatták meleg bőrömet. Meggyilkoltam. Álmában. Felsikítok. Kinyitom a szemem, és hirtelen ismét véresnek látom a tenyerem.

Mivel sikerült bizonyítani, hogy nem önszántamból gyilkoltam, így nem kaptam büntetést. Úgy gondolták, hogy elég nagy kín lesz ez nekem. A Beauxbatonsban azonban az igazság nem látott napvilágot. Heteket hiányoztam. Mire visszatértem, mindenki gyilkosnak tartott. Az újságok rólam cikkeztek. Persze egyik sem az igazságot közölte. Nem tudtam élni. Nem csak a tudat kínzott egyre jobban, napról napra, hanem, hogy barátaim is eltávolodtak tőlem. Hiába hajtogattam magamnak, mint egy rossz unalomig csépelt mantrát, hogy nem vagyok gyilkos, már mit sem számított. A vélák, a félvélák, a gyönyörű lányok és helyes fiúk nem tűrtek meg maguk között.
- Már nem tartozol közénk…
És igazuk volt.
A kezem ismét véres volt.

Jelen

1997 márciusa.
A Roxfort átvesz. Ők hisznek nekem. Egy két volt évfolyamtársam is oda jár. Bizonyára már mindenki olvasta közülük is, amit a Próféta lehozott. Félek.
Tavasz van. Azt mondják, hogy ilyenkor mindenki új esélyt kap, minden újjászületik. A baj csak az, hogy Christian soha nem fog felébredni örök álmából. Imperio ide, Imperio oda, a gyilkolást én követtem el. Vajon ki van mellettem biztonságban? Kinek nem kell rettegnie?

A hatalmas kétszárnyú bejárati ajtó kitárul előttem. Különleges helyzetemre tekintettel jöhetek csak ide. Dumbledore kedves ember. Ismeri az igazgatónkat, ismeri a történetemet. Hálával tartozom neki.

Diákok sétálnak el mellettem. Némelyek felismernek az újságból, mások mosolyognak felém. Ahogy lépkedek a többiek mellett, az ablakokon beszűrődő fényben a gyűrűsujjamon megcsillan az aprócska gyémánt.
Otthonomnak többé nem nevezhetem Franciaországot. Nagynénémnél élek, a Brit-szigeteken London mellett.
Ott…
Ahol csak ritkán látom véresnek a kezem.

Jellem:
Olyan most, mint egy megsebzett macska. Megsebezték, de el nem tudták pusztítani és most Ő támad. Árnyéka csupán önmagának. Senkiben nem tud megbízni.
Régen a Beauxbatonsok kedves, segítőkész lánynak ismerhették meg. Csapatvezető volt. Az idők azonban változnak. Ahogyan az emberek is. Hálás a sorsnak, hogy kapott egy új esélyt az élettől, de képtelen élni vele. Retteg, hogy ismét szerelmes lesz. Jó eszű, értelmes lány. Hiába volt az pár hét maga a pokol, a reményt még nem vesztette el. Hisz abban, hogy egyszer végleg eltűnik ujjairól a vérfolt.

Apróságok

Mindig
…jegygyűrű…
…napsütés…
…csillagok…
…remény…
…csokoládé…
…repülés…

Soha
…múlt…
…szerelem…
…gyilkosság…
… Beauxbatons…

Dementorok:
Christian véres teste.
Mumus:
Pálca lendül. Imperio
Titkok:
Senki nem tudja, hogy végignézte, amint lemészárolta kedvesét hipnózis közbe, erről még senkinek sem beszélt. Mindenki annyit tud csak, hogy varázslat miatt gyilkolt.
Hogy néha még most is véresnek látja kezét.
Hiába mutatja magát keménynek, retteg attól, hogy szerelmes lesz.
Rossz szokás:
Sokszor késik el órákról, vagy egyszerűen nem jelenik meg.
Nehezen nyílik meg bárkinek is.

Család:
Apja: James Reeves (mugli. 39 éves)
Anyja: Carmen Morgen Reeves(Aranyvérű 39 éves)
Nagynénje: Claudette Morgen. (Aranyvérű 38 éves)
Családi állapot.: -
Állat: egy szép hófehér cicus

Magasság: 171 cm
Súly: 52 kg
Szemszín: világoskék
Hajszín: Szőke, már már fehér
Különleges ismertetőjel: az ujján díszelgő régi gyűrű. Akcentusa.
Kinézet:
Beauxbatonsos tünemény. Jelenleg vállig ér tejfölszőke hajzuhataga. Vélákhoz hasonlóan jár kel. Hatalmas hideg íriszei néha már-már idegesítően üresek, pedig maga a lány igen értelmes. Átlagos magasságú, mégis kitűnik a tömegből. Mintha valami kis fehér fény venné körül. Mintha. Bőre tejfehér. Igazi kis tündér.
Egészségi állapot:
Rémálmok gyötrik. Álmatlanság.

Tudás:
Sok bűbájt ismer otthoni könyvekből, ügyesen használja pálcáját. Hat év tananyagát sajátította el. Jól repül, kiválóan kvidicsezik. Tud angolul, bár akcentusa elég erős. Latinul is tanult.
Patrónusa: galamb
Mugli képzettség: -
Pálca Típusa: Kőris vélahajjal   
 A karakter az enyém.
Tyara Mortal