Cassius
*Cas leült, és nagy bociszemeket meresztett Miára. Szegény talán nem tudta, hogy mennyi ilyet szenvedett már szegény lány el, elvégre elég nehéz eset volt gyerekkorában, és tényleg mindent bevetettek azért, hogy kordában tudják tartani. Mindent. És itt lehet gondolni a fenyegetés és megvesztegetés minden egyes fajtájára. De persze erről senkinek sem kell tudnia, akinek ehhez még nem volt szerencséje, meg amúgy is ez csak a hírnevét oldja szépen, meg hígítja... Szóval tényleg nincs ok a pánikra, elmosolyodik, mintegy válaszként a nagy szemekre, és miután festékmentesítette magát, le is ült a fűre, na azért nem annyira közel, elvégre kell némi hely ha mondjuk mégiscsak kiderülne, hogy valami elmegyógyintézeti szökevénnyel van dolga- bár túl szép ahhoz hogy igaz legyen- szóval erre az esetre hely kell a pálcarántásig.
Nos igen. A romantikus könyvek általában csak a lányoknál szokott bejönni, ritka manapság az olyan hím, akinek a nyálcsorgatás bejön, és lássuk be, Miának is kell némi üveges löket ahhoz, hogy olyasmit olvasson. De mint mondjuk Dorian...*
- Ó, hát én is kedveltem azt a történetet. Na, félre ne érts, most is kedvelem, csak most nagyobb kedvenceim vannak. Speciel engem lenyűgözött, hiszen egy kép ami helyettünk öregedik,... Lássuk be, tényleg nagyon jól hangzik, és kellene nekem is egy olyan... Bár egy idő után lehet megunnám itt az életet. Ugyan az körbe-körbe...
*A szemét kicsit megforgatja, illusztrálva annak az unalmasságát, hiszen tényleg elég unalmas lehet mindig csak élni, és nem kellene azon töprengeni, hogy vajon odaát mi várhat ránk... Egy mozdulattal a hajához nyúl, és gyakorlott mozdulattal fogja szorosabbra a hullámzó borzalmat ami a fején, úgy hallgatja a második felvonást, a tömegeset. Pislant egyet, hogy a gyanakvó pillantását megelőzze, mert valahogy olyan érzése van, mintha... nagyon tartanának valamerre, csak tudná vajon merre... Szóval inkább csak vállat von, és elhúzza a száját, hogy pillanat után mosolyogjon rajta.*
- Magam is nagyjából így vagyok. Annyi különbséggel, hogy én csak a bentlakásos iskolámban lehetek az aki vagyok, mert otthon inkább... Nos, fogjuk rá, hogy egy olyan valaki vagyok, akinek minden tekintetben meg kell felelnie, mind anyám és mind a külvilág számára. Elég nehéz feladat, és még az ellenségemnek sem kívánom. Néha inkább ennék varangyot, semmint végigcsináljak otthon egy nyarat. Érted? Szóval... Ezért kezdtem el zenélni meg olvasni, meg mittudomén, anyám is imádta, én meg hogy legalább addig nem kell vele lennem.
*Szegény fiú... Mia nem értette, hogy amaz mivel érdemelte ki, hogy az otthoni házisárkányát, másnéven az ő édes kedves anyukáját miért éppen neki vesézi ki. Talán csak a hely teszi. Majd némi szünet után hozzáteszi.*
- Nos, remélem, hogy az én nyavalygásom nem riaszt el. Szólj rám, néha elragadtatom magam. A szabadság teszi...
*Megköszörüli zavarában a torkát, mosolyog, és megint érzi, hogy hasztalan imája, miszerint nem kell elpirulnia, már megint elönti arcát a forróság, és valószínű, hogy azok a rózsaszín foltok ott virítanak arcán... Kínos... Aztán a fiú megkérdezi, hogy hány éves, és hogy kicsit legyőzze ezt a pírt, kezével feleslegesen néhány meglógott tincset gyűrt hátra. Egyik vállát felhúzta, majd halkan mondta.*
- Nos, ha minden igaz, akkor 16... De persze, sosem lehet tudni. - kacsint- Na és te?
*Felvonta a szemöldökét, elvégre ha ő megmondta, illik a másiknak is. de ha nem mondja, akkor megcsiklandozza, és nem lényeg, hogy nem csikis a másik, mert akkor is ott van még az a módszer, miszerint ujjunkat a másik bordái közé nyomkodjuk, és a hatás ugyan az- rángatózás, és idegesítés... Miából nem nézni ki, de tény hogy nem egy félős csaj.
Egy újabb feltörő nevetésrohamot küzd le, hiszen a fiún látszott, hogy tényleg lekezdi fontolóra venni, hogy a képen lévő apjára tényleg 80%-ban hasonlító férfi talán a vőlegénye... Nos, legalább végre egy nagyon jót nevetett. Mióta is volt itt? Úgy egy hete? Kicsit elkomolyodva nézett a fiúra, és rákérdezett.*
- Figyu, te mióta vagy itt? Mert tudod, elég régóta vagyok itt, és még nem láttalak, nem hogy errefelé, de... Valahogy nem rémlesz nekem. Márpedig az arcmemóriám elég jó.
*Puszta kíváncsisága tört fel újra, és nem tudja, hogy mikor fogja végre legyőzni, mint az apja, hogy akármi is volt a kíváncsisága tárgya, képes volt hetekig is várni a válaszra. Elképesztő, komolyan...*