---

A mardekárosokra tett megjegyzését legprofibb címlapvigyorommal fogadtam, ami akár egy mugli fogpaszta-reklámba is teljes nyugodtsággal beillett volna. Mit tesz a gyakorlás, ugyebár...?
A következő mondatánál viszont abbahagytam a bájvigyorgást - na nem azért, mert lefagyott rólam a mosoly, hanem mert így nehezemre esett a beszéd.
   -   Eltángálni? - felnevettem. Hangom éles késként hasított a csendbe, ettől függetlenül nem volt feltétlenül kellemetlen, vagy bántó a megnyilvánulás. De persze minden csak nézőpont kérdése. - A nők verése is beletartozik a híres griffendéles eszmékbe, hm? Vagy te csak valami elfuserált fél-szociopata vagy, akit oda dobott a Süveg, hátha a környezet visszarántja a teljes őrületből? -
Tekintetemből csak a vegytiszta érdeklődés sütött, semmi más - lévén nem is éreztem mást. Félnem kellett volna? Ugyan! Az ilyen idióták csak fenyegetőznek, de ténylegesen úgysem mert volna egy ujjal sem hozzám nyúlni. Félt volna a következményektől - büszke vagyok, de nem hülye. Ezek után első utam Pitonhoz vezetne, és azt hiszem, kettőnk közül a srác jönne ki rosszabbul a helyzetből.
Legszebb öröm a káröröm.
Néhány sértőnek szánt mondat elhangzott a vöröske szájából, de nem talált ideget. Ami azt illeti, gúnyolódása teljesen hidegen hagyott - hamarabb kellett volna felkelnie ahhoz, hogy bármilyen módon is a lelkembe gázoljon, elvégre nyilván ezt vette tervbe kis megjegyzéseivel. Felvontam a szemöldököm és összefontam a karjaim magam előtt, de nem vettem elő a pálcámat; egyrészt még mindig nem hittem, hogy meg merne átkozni, másrészt még bőven elég távol álltunk egymástól ahhoz, hogy el tudjak ugrani az esetleges támadás elől.
Nem kellett csalódnom, pár másodperc múlva a srác varázspálcája is előkerült a zsebéből. Lenéző pillantást vetettem rá.
   -   Ó, szóval nem érzed magad elég nagyfiúnak egy nálad húsz centivel alacsonyabb, fegyvertelen, fiatalabb lánnyal szemben, csak akkor, ha a kezedben van a varázspálca? Mondd csak, kedves... - hatásszünetet tartottam, kihagyva a helyet a nevének, ha esetleg be akarná szúrni. - ...nem érzed oltári nagy gyávaságnak ezt az egészet? Kíváncsi vagyok, hogy fog a híres griffendéles tükörbe nézni holnap úgy, ha ma elkezd átkozódni egy ilyen helyzetben... - jegyeztem meg, miközben enyhén oldalra döntöttem a fejem és vártam, vajon felkapja-e a vizet és anyázásba, esetleg bűbájszórásba kezd. Testem már reagált az esetleges veszélyre, adrenalin áramlott végig az ereimen, izmaim ugrásra készen várták az átok elhangzásának pillanatát.
Hiába, jobb félni mint megijedni; egyelőre szeretném megélni a holnapot gennyes kelések nélkül, no persze annyira még nem éreztem indokoltnak a felkészülést, hogy a pálcát is előhúzzam. A balkezes felállástól nem tartottam, egyáltalán - semmivel nem volt könnyebb helyzetben, mint én, hiszen neki is kényelmetlenséget jelentett az én jobb kezem. Csakúgy, mint a vívásban.
Fifty-fifty.

---

Macskaszerű, könnyed léptekkel róttam a pincefolyosók rideg, kietlen útvesztőjét. A hideg fényű fáklyák halvány narancsos derengésbe vonták az alakom, a reszkető láng vetületeként árnyékom is meg-megremegett.
Lassan haladtam, a gondolatok pedig ezzel párhuzamos lomhasággal vonultak végig az agyamon - egyik se maradt túl sokáig, egyik sem volt érdemes arra, hogy különösebben időt vesztegessek rájuk. A szürke mindennapok egyhangú, halálosan unalmas témái voltak ezek, melyek végigkísérték az utamat a pincéből egészen a lépcsősorig és a földszintig; velem maradtak, mikor gyors léptekkel, sötétkék szemeimben kihívó tekintettel átvágtam a folyosón, s mikor ösztönszerűen a nagy tölgyfa ajtó felé vettem az irányt és kiléptem a szabadba.
Egy pillanatra megálltam, hátamat a kastély durva kőfalához döntöttem. A hideg először csak pillangószárnyakként érintette a bőröm, de ahogy egyre jobban átette magát a vékony szöveten, mind erősebben éreztem jeges markát, de nem érdekelt túlzottan. Ami azt illeti, valamilyen szinten még jól is esett - igaz, ha feltétlenül hidegre vágytam volna, azt a klubhelyiségben is megtaláltam volna, nem kellett volna felmásznom a lépcsőkön meg végigvonulnom a folyosón, a kotnyeleskedő festmények kíváncsi pillantásától és halk mormogásától kísérten. Mintha még nem láttak volna mardekáros diákot a folyosón, komolyan. Szánalmas.
Pillantásom apró, fehér kezeimre siklott, majd ellöktem magam a faltól és csöppet sem nőies mozdulattal zsebre vágtam kacsóimat és továbbmentem. A csöndes álldogálás nem az én reszortom volt, azt műveljék az elmélkedő hollóhátasok vagy hugrabugosok.
Felemelt fejjel, az égen gyülekező esőfelhőket figyelve caplattam a már így is vizes füvön, amikor beúszott a látóterembe a Merlin-szobor időtálló, giccses vigyora. Elfintorodtam, majd léptem még párat. Igazsághoz híven mentem volna tovább, de egy érintés a lábamon és a felcsendülő rosszalló hangnem megállásra késztetett. Odafordultam, hogy megnézzem, ki az a bátor idióta, aki ilyen tónust üt meg velem.
Nem kellett csalódnom, a padon egy griffendéles srác feküdt. ajkaim gunyoros mosolyra húzódtak, ahogy végignéztem rajta.
   -   Mégis, mire kellene figyelnem? Az olyan patkányokkal, mint te, nem foglalkozom - jegyeztem meg hideg tárgyilagossággal, tekintetemmel a srác arcát fürkészve.

SYLVAIN ÚRFI
- valamikor este


Léptek koppanása az ódon köveken, idegesítő éllel hasítanak a folyosón honoló sűrű csendbe. A pince útvesztőit sejtelmes, félhomályos derengésbe vonja a néhány fáklya reszketegen lobogó lángja; a tűz megvilágít egy sötét alakot, a nő - vagy sokkal inkább lány? - sziluettje rávetül a szemközti rideg falfelületre, majd tovasuhan, ahogy az illető sietős léptekkel elhalad és újra csend ereszkedik a kihalt folyosórészlegre.
Tíz perccel korábban hangos csapódással nyílt egy mardekáros szoba ajtaja, majd ugyanilyen intenzitással záródott be, finom és nőies megnyilvánulásaimnak hála. A szerencsétlen nyílászáró fájdalmasan felnyögött, tiltakozását kifejezendő, majd elhallgatott.
Vetetem rá egy utolsó pillantást, de úgy tűnt, túl sok kárt nem tettem a szobánkban, úgyhogy egy vállvonás kíséretében elindultam. Cipősarkaim erőszakosan koppantak a köveken, ahogy prada topánjaimban végigvonultam a hideg klubhelyiségen.
Minél gyorsabban, minél gyorsabban, ismételgettem magamban a két szót, akárha mantra lett volna vagy imádság és a kísérő pillantásoktól feszélyezve eltűntem a kijárat mögött.
Az üres folyosón egy pillanatra megálltam, kifújtam magam. Egyszerűen még mindig képtelen voltam arra, hogy a tanórákon kívül bármilyen szinten is érintkezzem a többiekkel. Szokás szerint gőgös álarc és leereszkedő mosoly mögé bújtam, és természetesen minden hozzám intézett szóra ingerült csattanás volt a válsz.
Igen, ez vagyok én. Voilá.
Talár nem volt rajtam, így nem tudtam a zsebembe rejteni apró kezeimet, pedig kedvelt szokásom volt, na persze csak ha nem látott senki. Annyit azért sikerült a nevelőnőknek is belém vernie, hogy ez "nem illendő!".
Gyors léptekkel róttam a folyosót, próbálva minél rövidebbre szabni azt az időt, amit ezzel vagyok kénytelen tölteni. Szerettem volna már kint lenni a szabadban, érezni, ahogy a szél lágyan simogatja a bőröm, beszívni a virágok illatát...érezni, hogy élek.
A nagy tölgyfa ajtó kitárult és végre kiléphettem a kastély birtokára. Egy pillanatig csak álltam a küszöbön - gondoltam úgysem akadályozom a forgalmat ilyenkor -, majd egyenesen a tó felé indultam. Leültem egy farönkre, lábam a víz felé lógattam, de persze még ne mért bele. Hová is fajulna a világ...

Köszönöm ^^

          alapok

jelszó || "Volt családja?" "De még milyen...!"
teljes név || Faye Noriam van der Zeghers

becenév|| tömören és röviden: Faye
nem || nő
születési hely, idő|| London; 1980, december 27.
kor || 16
faj || ember
vér || aranyvérű
évfolyam || öt


          a múlt




A történet legeleje teljesen lényegtelen; igen, megszülettem én is, sok ezer emberhez hasonlóan. Nem voltam több egyiknél sem, nem voltam kevésbé halandó, esetlen, védelemre szoruló. Volt valami viszont, amiben egy kicsit mégis különböztem: azon kevesek közé tartoztam, akik egy nagy múltú, neves varázslócsalád sarjaként látták meg eme keserű nap világát Londonban.
A család harmadik gyermeke voltam, bátyám, Gawin öt évvel, nővérem, Raquel három évvel volt idősebb nálam; amolyan pótlék voltam, mint a régi nemesi családoknál. Ha esetleg az elsőszülöttel történt volna valami, legyen helyette másik kölyök, aki továbbviszi a család nevét.
A gond (?) csak annyi volt, hogy nem voltam fiú, ráadásul apámhoz csak annyi biológiai közöm volt, mint a szomszéd kúria családfőjéhez, bár ez utóbbihoz talán még több. Hiába is próbálták volna, fekete loboncommal és éjsötét kékségű pillantásommal közöm nem volt a germán alapsémához – tehát a szőke haj, mézszínű szem kliséhez -, amelybe mind apám, mind anyám tartozott.
Igen, jól vontad le a konklúziót. Anyám fűvel-fával csalta házastársát, már ha a kiszemelt férfiú elég aranyvérrel és reputációval rendelkezett, és persze nem voltak problémái a feledés-átokkal, bár igaz, erről többnyire nem tudtak, hála furfangos észjárású felmenőmnek.
Hogy hogyan maradtam mégis életben, sőt mi több, ennek a családnak a tagja? Nagyapám érdeme volt.  Egyik szülőm sem akart a házban tudni, nehogy csorbítsam a van der Zeghers név gondosan fényezett és csillogásban tartott mivoltát, nehogy foltot ejtsek rajta, mint nemkívánatos zabigyerek, amelyről előszeretettel írnak a Reggeli Prófétába is – feltéve persze, ha nem valami tömeggyilkosságot kell tudósítaniuk, mert az ilyen véres cikkek rendszerint előbbre valóak a hozzám hasonló fattyúknál.
De mint említettem, ez nem történt meg – nagyapám első látásra belém szeretett, ahogy mindig mondta, a szó legártatlanabb, legszebb formájában. Az ő rettegett szava volt az, amely it tartott és amely megakadályozta, hogy a szóbeszéd útnak induljon – Arquilianus Ezekiel van der Zeghersnek nem sokan mertek ellent mondani.
A további évek nem sok érdekességgel teltek; megszületett a várva várt második fiúgyermek, tehát az öcsém, Ares. Egyik testvéremmel sem volt jó a kapcsolatom – Gawin apám útmutatása mellett kitartóan gyűlölt, én meg szimplán idiótának tekintettem a bátyám; Raquel folyamatosan magával és szőke loknijaival volt elfoglalva, Aresszel pedig nem találtuk meg a közös hangot, a kis korkülönbség ellenére sem. Napjaim többnyire nagyapám szeretetével fűszerezve, anyám semlegességével keserítve, valamint az apa-bátyj biumvirátus kicsinyes utálkozásával „színezve” teltek. Időmet többnyire olvasásba fojtottam; a könyveim témája változó volt ugyan, de legszívesebben a tiltott mágiákkal foglalkozó köteteket vettem a kezembe. Rengeteg oldalt elolvastam a „sötét” névvel illetett praktikákról, nagyapám örömére – azért pedig, hogy ilyen kifinomult érzékkel megtaláltam, mire lesz majd szükségem az életben, ő maga vette kezébe a tanításomat mihelyst megjelentek varázserőm első, tétova jelei.
A család méltóságán alulinak tartotta, hogy a publikum előtt sportolni járasson, de addig rágtam nagyapa fülét, míg beleegyezett, hogy százfűlé főzet leple alatt kviddicsedzésekre járjak. Főként fogó voltam, ami apró termetem és könnyed mozgásom miatt ideális volt, de őrzői poszton és hajtóként egyaránt próbálgattam a képességeimet; a terelő volt az egyetlen, amihez nem konyítottam semennyit, mert túl törékeny volt hozzá a testalkatom.
Idilli volt ez az állapot, vagy legalábbis a külső szemlélő azt hihette volna. Hisz vagyonunk volt, nem is kicsi, hírnevünk, hatalmas kúriánk, birtokaink…Apám a minisztériumi alkalmazottak hosszú sorát bővítette és ügyességének köszönhetően, amellyel a különböző talpakat és hátsófeleket nyalta, a legelsők közé jutott, de nem csak ott – a Nagyúr bukása előtt a halálfalók között is a belső körben volt, igaz, itt nem hízelegnie kellett, hanem kiemelkedően szolgálnia; ahogyan nagyapa is tette.
Anyám ellenben nem folyt be ezekbe az ügyekbe, igaz, a Sötét Úr előtt késlekedés nélkül tisztázta, kit szolgál és ő is csuklóján viselte a jelet, de a továbbiakat a család férfitagjaira bízta többnyire. Polgári foglalkozását tekintve boltvezető volt, varázstárgyakat árult. Méltóságán alulinak tűnhetett volna a munkavégzés, de ő nem így fogta fel; élvezte, amit csinált, bár főként csak pénzmosáshoz kellett a kis vállalkozása.
 Idill; csak akkor vált teljessé, amikor testvéreimhez hasonlóan én is megkaptam a levelet tizenegy évesen és a folyosó szájalásomtól vált hangossá – már ha nem a többi elsőst, esetleg idősebb diákot átkoztam, ha tudtam. Tanulmányi eredményeimmel nem volt probléma, kielégítőnek számítottak, de nem voltam soha a legjobb. Nem is akartam; nem leltem élvezetet abban, hogy a monoton hangon előadott beszédeken jegyzetelve bevágjam az összes elhangzott hülyeséget. Sokkal jobban szerettem például a könyvtár tiltott részlegébe lopakodni, igaz, nem egyszer keveredtem bajba egzotikus érdeklődési köröm miatt.
És itt, a harmadik évem befejeztével jött a „csavar”.






Pofon csattant, a vér fröcskölve csapódott a kőfalra. Apám hangosan felnyögött, majd szörcsögve próbált levegőhöz jutni törött orrán keresztül; a vörös hajú, maszkos alak heherészve hajolt fölé. Hosszú, karmazsin tincsei arcába hullottak, vérszín függönyként takarták el a szemem elől apám meggyötört, meztelen testét.
   -   Egy csepp, két csepp, öt csepp meg tíz, olvad az ércsap, csepereg a vír – énekelte magas fejhangon, majd nyerítve felvihogott saját otromba viccét élvezve.
Gawin a szoba másik felében volt, csuklója a kövekhez bilincselve, groteszkül kitekeredett pózban pihent. Felsőteste előredőlt, feje a mellkasára bukott; a több órás fizikai és átkok, főzetek által történő kínzássorozat után már semmilyen stimulavarázslat nem térítette magához, de mellkasa lassan, kínlódva újra és újra megemelkedett, megküzdve minden egyes adag oxigénért. Bőrét sötétre festette a rászáradt vér, szőke tincsei izzadtan, piszkosan tapadtak a homlokára.
A csendben töltött kísérteties percek kényelmetlenül nyúltak, meztelen vállamon éreztem a mögöttem ülő halálfaló leheletét, amely a halál fuvallatához hasonlóan szánkázott fel s alá a bőrömön. Törött csuklóm erős kézzel szorította, de annyi idő telt el, hogy már nem éreztem fájdalmat – vagy csak a félelem jeges marka szorított ki minden mást a bensőmből? Nem tudtam volna megmondani, pedig lett volna időm gondolkozni rajta.  Egyelőre hozzám nem nyúltak komolyabban, azt akarták, élvezzem a műsort…
Öten voltunk a pincehelyiségben;  a júliusi fülledtség ide már nem ért el, a hideg át-átjárta a csontjainkat. A család többi tagja már a nyaralások alkalmával igénybe vett kúriában múlatta az idejét, nekünk ma kellett volna utánuk mennünk.
Gyűlöltem őket, amiért nincsenek itt, mindegyikőjüket.  Önző lettem volna? Igen, az voltam…én is csak gyarló ember vagyok, a különbség csak annyi, hogy én nem rejtegetem magam előtt ezeket a gondolatokat. Nekik is itt kellett volna lenniük…hisz miben voltak többek vagy mások, hogy ők megúszhatták, hogy nekik nem kellett ezen keresztülmenni? Miért nem lehetek én ott a helyükben?
És még nem volt vége…

    -   Nézz oda, ribanc, ne mondjam még egyszer! – kiáltotta a vörös hajú, majd oldalba rúgott; éles reccsenés hallatszott, én pedig görnyedten kapkodtam levegő után. A fájdalom vörös köde a szemem elé ereszkedett, könnyek folytak végig az arcomon. Valószínűleg csak azért nem sikoltottam fel, mert nem jött volna ki hang a torkomon.
A mögöttem ülő megragadta a hajam, fejem engedelmesen hátracsuklott az erőszak hatására. Pillantásom a vörösre esett, aki lassan elmosolyodott.
    -    Mindjárt más…vagy azt szeretnéd, ha inkább veled foglalkoznánk, hm, kislány? – mondta, miközben letérdelt elém és félelmetes gyengédséggel ért az arcélemhez; kezei pillangószárnyak finomságával futottak végig a nyakamon és érintették alig fejlett, apró melleimet.
Próbáltam hátrébb húzódni, de alig mozdultam, már a mögöttem ülő csuklyás alakhoz ért meztelen hátam.
Felsikoltottam.
Hangos röhögkórus lett az eredménye, a vörös hajú pedig felállt és újra apám mellé lépett; kiáltásom halk hüppögésbe fulladt, ahogy a félelem próbált felszabadulni belőlem.
   -   Tetszik, Lazarus? – kérdezte suttogva, gunyorosan, apám arcától alig pár centiméterre hajolva. A megszólítottnak nem volt esélye válaszolni, már folytatta is. – Látod, látod…tudod, ez a büntetése azoknak, akik elvesztik a hitüket a Nagyúr visszatérésében…Crucio! –
A fájdalom görcse végigfutott a testén, ívbe hajlította a gerincét. Hangosan sikoltozva könyörgött kegyelemért.
    -   Ezt akartad, Lazarus?! – csattant fel ismét a vörös; a mögöttem ülő csöndben volt, a társára hagyta a nagyjelenetet.
Apám az oldalára fordult, magzatpózba gömbölyödve próbálta minél kisebbre összehúzni magát, de ne mért el sikert – a halálfaló nagy lendülettel belerúgott, ő pedig hörögve terült ki a padlón, majd mozdulatlanná dermedt.
   -   Válaszolj! – követelte a vörös hisztérikusan, újra belerúgva az előtte fekvő testbe.
Felzokogtam a megkönnyebbüléstől, amikor megláttam emelkedni a mellkasát. A mögöttem ülő késlekedés nélkül lekent nekem egy pofont, a lendülettől arcom a kőfalhoz csapódott. A vér fémes ízét éreztem a számban és a meleg, ragacsos folyadék csordogált a homlokomon is; pár pillanat múlva elsötétült a világ, én pedig hagytam, hogy a feketeség átöleljen…boldogan siklottam az öntudatlanság ölébe, védőpajzsként vontam magam köré és kívántam, hogy soha többé ne kelljen elhagynom ezt a biztonságos, fájdalommentes közeget.

Imáim nem találtak meghallgattatásra; a nyelvem alatt éreztem a bájitalok kesernyés ízét, egy szőke hajjal keretezett, maszkos arc hajolt fölém. Kábán meredtem rá.
   -   Felébredt – morogta, miközben a társára nézett.
   -   Remek….remek. – hallottam az ismert gunyoros hangot. – Legközelebb finomabban…ne légy könnyelmű.
 A szőke biccentett, majd ülő helyzetbe rángatott. Nem ellenkeztem.
   -   Nos, Lazarus….mit gondolsz? Ne, még ne válaszolj, a lányod előtt is el akarom ismételni…azt akarom, hogy tudja, miről beszélünk. – a vörös rám villantott egy lekezelő mosolyt, majd újra apámra nézett, aki kötelekkel volt a falhoz erősítve, álló helyzetben.
   -   Tehát, kedves Faye…ugye, így hívnak?
Várt pár pillanatot, én pedig tétován bólintottam – még mindig túl élénken élt az emlékezetemben az oldalamba hasító fájdalom, igaz, most nem éreztem semmit…bizonyára ez is a bájitaloknak volt köszönhető.
   -   Úgy döntöttünk, megmutatjuk, hogy a mi Urunk szolgái megértőek is tudnak lenni…ezért választási lehetőséget adunk neki. Az egyik eshetőség szerint befejezzük a kínzását…de persze cserébe kapnunk is kell valamit, ez úgy fair. Mi pedig azt szeretnénk, de főleg szőke hajú barátom kívánsága, hogy atyai áldását adja az elkövetkező két órára, amit veled szeretnénk eltölteni…a másik esetben megóvhat téged, ellenben folytatjuk, amit elkezdtünk. –
Végig apámnak címezte a szavait, nem nekem; rá nézett, körülötte járkált. Akkor még nem tudtam, de ma már tisztában vagyok vele, hogy csak el akarta érni, hogy csalódhassak apámban, hogy még fájdalmasabb legyen, amit tenni szándékoztak velem. Bármikor elkezdhették volna, nem kellett ehhez apám engedélye…azt akarták, hogy fájjon, hogy elveszítsem a reményem, hogy összetörjek.
És el is érték, amit akartak – apám elsuttogott szavát (vihetitek) követően teljesen magamba zuhantam, ismét sírni kezdtem. Soha ilyen tisztán nem éreztem még, hogy lemondott rólam és még a kutyánkat is többnek, jobbnak tekintette nálam.
 A halálfaló mondott valamit, ami nagyon hasonlított a remek döntés-re, majd hangosan vihogni kezdett, de nem érdekelt; csak mereven bámultam magam elé, miközben mantraként játszódott le újra és újra az agyamban az az egyetlen szó: vihetitek.
     Négy órával később már úgy éreztem, a könnyek árkot vájtak az arcomba; a plafont bámultam, miközben a vörös becsatolta a nadrágja övét, dolga végeztét jelezvén. A szőke volt az első, ő térdelt le először elém; akkor még próbáltam ellenkezni, rúgtam, karmoltam, haraptam…minden hiába volt. Az ellenállás fél óra után kiveszett belőlem – onnantól kezdve csak a könnyek peregtek le az arcomon, részben a fájdalomtól, részben a megaláztatástól, amit a malackodó megjegyzéseik miatt éreztem. Amilyen csendben volt a szőke, mialatt apámmal foglalkoztak, úgy nyílt ki most a szája…
 A vörös apám mellé lépett, a füléhez hajolt, mintha bizalmas barátok lennének.
   -   Tudod, Lazarus… - suttogta, de hozzám is eljutottak a hangok. – Hazudtam – közölte.
Apámnak összesen egyetlen értetlen pillantásra volt még ideje, mielőtt még becsapódott volna a testébe a zöld fénycsóva és a tekintetében kialudt volna az élet lángja.
Mereven néztem összecsukló testét, még csak nem is pislogtam – nem éreztem mást, csak ürességet, a mindent betöltő és elsöprő nihilt. Nem, ez egyáltalán nem velem történt meg…








Eltelt egy hónap és beköszöntött az augusztus, de a rám ereszkedett érzéketlenség nem akart elmúlni, hiába volt már csak néhány forradás a sebeim helyén. Apám halott volt, anyám szintúgy – őt a boltjában találták meg, nem tudott elindulni a nyaralóba. Nem az a kettő volt, aki velünk foglakozott; őt nem kínozták meg, nem nyúltak hozzá. Egy pálcaintés….vajon tényleg ennyiből áll az élet?
Kétségbeesetten kerestem a miérteket, tudni akartam, mi történt, miért történt és kik voltak ők…
Nagyapám volt az, aki magyarázni kezdett. Elmondta, hogy egy levél robbantotta ki az egészet – egy darab pergamen, amin az egyik halálfaló, nevezett Gregorius Letornian levelére válaszként letagadta, hogy ismerte akár őt, akár személyesen a Nagyurat. Gregorius – aki soha nem töltött be fontos pozíciót a Sötét Nagyúr mellett, de az értelem határait megtagadóan hűséges volt hozzá még mindig – magához vett még három hozzá hasonló fanatikust és úgy döntött, hogy megleckézteti az „árulót”.
Megtudtam, hogy ő volt a vörös…a szőkét Pertisian Wahletnek, míg anyám gyilkosát Otto Kerlicknek hívták. Mind meghaltak – nagyapám gondoskodott róla.
De akkor én kin töltsem le a bosszúvágyamat?
Nem kaptam rá választ, soha nem is kérdeztem. Nagyapám hivatalosan is a gyámunkká vált, de szeptembertől muszáj volt visszamennem az iskolába. Nagyon kevesen tudtak arról, ami történt, mind volt halálfalók, egyiknek sem volt roxfortos gyereke….szerencsémre. Nem voltak barátaim, akiknek feltűnt volna, hogy valami nincs rendben velem; csak akkor beszéltem, ha kérdeztek, a lényegre szorítkozva, soha nem többet. Próbáltam minél magasabb falat emelni magam köré, miközben mocskosnak, szégyellnivalónak, fonnyadtnak éreztem magam. Elvettek tőlem valamit, amit soha nem szerezhetek majd vissza…
Október volt, amikor nagyapámtól kaptam a levelet, hogy Gawin, akinek már nem kellett visszamennie tanulni, felakasztotta magát. Nem bírta tovább, félt az emberektől, félt kimenni az utcára, a kertbe…feladta, kiszállt a játékból, végleg.
Irigyeltem. Irigyeltem, amiért ő meg tudta tenni, én pedig nem. Rengetegszer próbáltam – a kés nyomai rejtő bűbájjal fedve bujkáltak a csuklómon, de soha nem voltam elég bátor hozzá.
Egy év kellett hozzá, hogy rájöjjek, nem ahhoz kellett bátorság, hogy megtegyem; ahhoz, hogy maradjak, sokkal többre volt szükségem, és én újra és újra felkeltem minden nap, végigcsináltam, ahogy a következő hetet, hónapot is.
Két teljes év szállt tova, én pedig megtanultam kezelni a pánikrohamokat, amik akkor törtek rám, ha túl sok ember vett körül; megtanultam, hogy ki kell ürítenem a fejem elalvás előtt, ha nem akarok sikoltozva ébredni, és megtanultam, hogy az élet ment tovább, és menne tovább akár nélkülem is.
Úgy döntöttem, nem adom meg az örömet azoknak, akik most a pokolból figyeltek; én igenis képes vagyok végigcsinálni mindent.



          jellem


Hogyan is lehetne leírni a jellemét? Többnyire hallgatag, de soha nem hagy ki egy alkalmat sem, hogy valakibe belekössön vagy kifejtse a véleményét egy másik személyről. Csípős nyelve válogatott sértésekkel ajándékozza meg a környezetét, ha egyszer kinyitja a száját. Büszke a családjára, minden mértékben; nem érzi magát jobbnak attól, hogy aranyvérű, de úgy gondolja, a van der Zeghers család tagjának lenni már valami. Valami, amit nem sok mindenki mondhat el magáról.
Nem tartja magát konkrétan többnek, mint amennyit másokról gondol, viszont senkit nem lát magánál feljebbvalónak, csak ha valami nagy érdemet szerzett a szemében. Ez lehet bármi. A lényeg, hogy elég fajsúlyos legyen.
Gyűlöli az alkohol minden formáját, soha nem iszik – nagyon kényes az önkontrolljára, egy ferde éjszaka miatt pedig nem szándékozik lerombolni azt a képet, amit már kialakított önmagáról.
Szokása külső alapján ítélni és mindig hallga az első megérzésére, ha emberekről van szó; ha elsőre nem lopta be magát valaki a szívébe, akkor valószínű, hogy sokadszorra sem fogja; vagy ha mégis, az csodaszámba megy.
Nincsenek benne emberbaráti érzelmek, de ha találkozik valakivel, akit szintén megtaposott az élet, próbálja nem összetörni még egyszer azt a nehezen, aprólékosan felépített világot, amit a másik alkotott magának. Soha nem tenne mással olyat, amit ő maga nem viselne el.
Bizalmatlan, és ha valakinek mégis odaajándékoz egy darabot magából, azt villámgyorsan vissza is veszi, amint nem tartja rá az illetőt elég érdemesnek. Bezárkózik, alakoskodó; nem szereti önmagát annak mutatni, ami, ezért magára vett egy álarcot, falakat emelt a lénye köré, hogy senki ne láthassa. A kérdés már csak az, hogy hol ér véget a maszk és hol kezdődik ő…?



          apróságok

mindig ||
X Cigi
X Finom ruhák, parfümök
X Nyári zápor
X Sport
X Kötekedés

soha||
X Állatok
X Gyengeség
X Infantilizmus
X Harc nélkül feladni
X Meleg

dementorok|| arra az estére emlékszik vissza, amelyen megkínozták a fél családoját, elvették az ártatlanságát és végül megölték az apját.
mumus|| Az apja alakja, ahogy kimondja: vihetitek.
titkok ||
> Fogadalmat tett, hogy soha többé nem ejt könnyeket.
> Annak ellenére, hogy a halálfalók jóformán az egész életét tönkretették, a Nagyúr követője szeretne lenni – fel akar jutni a legmagasabb pozíciókba, oda, ahová kínzói soha nem juthattak el.
> Kényszerből vesztette el a szüzességét.

rossz szokás ||
> Ha gondolataiba mélyed, rendszerint szüksége van valami pótcselekvésre; harapdálja az ajkát, dobol a térdén, csavargatja a haját, piszkálja a ruháját.
> Gyakran előfordul, hogy mások szavába vág.
> Bizalmatlanság mindenkivel szemben.


          a család

apa|| Lazarus Joachim van der Zeghers; élt 43 évet, aranyvérű
anya || Andromeda Cybelle Nertus;  élt 39 évet, aranyvérű
testvérek|| 
> Gawin Aaron van der Zeghers (született: 1975 augusztus 19.)
> Raquel Iris van der Zeghers (született: 1977 március 07.)
> Ares Balthazar van der Zeghers (született: 1981 október 24.)
családi állapot || egyedülálló
állatok || nincs és nem is akar



          külsőségek


magasság|| 159 cm
tömeg || 50 kg
rassz || európai
szemszín ||sötétkék
hajszín ||fekete
különleges ismertetőjel || A bal lapockáján van egy tetoválás, amolyan családi billog; sok kusza fekete vonal, melyek végül egy apró Z betűvé állnak össze.
kinézet|| Már egészen kicsi kora óta sokat adott a külsejére; bőre tiszta, körmei ápoltak, igaz, nem festi őket. Alacsony, ámde vékony, törékeny alakját márkás, drága ruhákba bujtatja, gyakran hord magas sarkút. A színek tekintetében inkább kedveli a sötétebbeket, mint például a bíbort, a mélykéket vagy a méregzöldet, de nem csak erre a pár árnyalatra csökkentve építi fel ruhatárát.
Arca szigorú vonású, bőre fehér. Ajkai nem túl teltek, orra egyenes, szemei sötét mivoltuk miatt nagynak tűnnek; haja fekete, göndör lobonc, amelyet képtelenség megregulázni, bár Faye kitartóan próbálkozik még ennyi év után is. Sminket ritkán hord, vagy inkább soha, teljesen feleslegesnek gondolja.
egészségi állapot|| ritka pánikrohamok



          a tudás

varázslói ismeretek || A sötét mágia mindig is az érdeklődési köre középpontját képezte, ezért sok kiegészítő információja van a témában. Kedvenc tantárgyai közé a bájitaltan és a mágiatörténet sorolhatóak.
mugli képzettségek|| Nincs.
pálca típusa || 13 hüvelyk, dél-amerikai jatoba (más néven brazil cseresznye)fa, sárkányszívizom húrral.
különlegesség || patrónus bűbáj (alakja: sólyom).



          szerepjáték-példa



A nap sugarai lustán sütöttek be az ablakon; sötétítő függöny ide vagy oda, a kellemetlenkedő fénypászmák megtalálták a legbiztosabb utat a szoba felé, lágyan cirógatva arcomat. Befordultam a fal felé, párnámba fúrtam a fejemet és megpróbáltam tudomást sem venni a zavaró tényezőről.
Ez túlságosan is szép lett volna ahhoz, hogy igaz legyen; három, egyenletes koppanás csendült fel az ajtón túlról, én pedig ingerültem felnyögtem. Rohadtul nem érdekelt, mit akarnak tőlem hajnalok hajnalán, főleg, ha épp minden erőmmel azon voltam, hogy megragadjam az álom utolsó, még jelen lévő foszlányát, belekapaszkodjak és visszarepüljek abba a világba, ahonnan nemrég szakított ki az idegesítő napfelkelte.
Újabb koppanások; kifordultam, hogy hallatszódjon a hangom és ne kelljen elismételnem, amit mondani készültem.
    -    Menj a francba! – kiáltottam ki érzelmesen én, az agresszív kismalac. Hát igen, nevelőnők ide vagy oda, a tizenegy évem alatt nem sok minden ragadt rám a jómodorból.
   -   Én vagyok az, Raquel – érkezett a fojtott hang az ajtó mögül.
   -   Kit érdekel?! – csattantam fel és befejezettnek tekintettem a beszélgetésünket.
Nem így ő.
   -   Készülnünk kell a bálra, és tegnap megígérted, hogy segítesz kiválasztani, milyen legyen a hajam – mondta, hangja már pityergésbe fordult.
Ó, igen, a bál – amire én soha nem megyek el, mert túlságosan is kilógok a családi összképből. Sokszor hazudtam azt magamnak, hogy nem is akarok elmenni, de igazából éltem-haltam volna egy ilyen alkalomért. Abban az időben, legalábbis.
   -   Bújj be – mondtam, majd elvágtáztam a fürdőszobába és hideg vízzel megmostam az arcom; igen, Raquel társasága különféle előkészületeket követelt, vagy legalábbis hatalmas nyugodtságot igényelt, én pedig nem rendelkeztem ezzel. Ciki.
Ő már az ágyamon ülve lapozgatott egy könyvet, amely tele volt hajkészítési praktikákkal és különféle porcelánbaba szépségű boszorkák illegtek a képeken.
   -   Mit szólsz ehhez? – bökött ujjával egy bidres-bodros, hatalmas loknikból álló hajkölteményre. Csak egy fél pillantást vetettem rá.
   -   Nem illik hozzád – mondtam fintorogva, bár ez utóbbi az újabb kopogásnak szólt. – Mi ez itt, átjáróház?! – kiáltottam ki újfent, majd levetettem magam az ágyamra, amikor az illető teljes nyugodtsággal belépett a szobába és élvezettel becsapta maga mögött az ajtót, hogy csak úgy nyekkent.
   -   Megjött a roxfortos leveled…sajnálják, de nem kérnek belőled – mondta Gawin gonosz vigyorral az arcán, majd hozzám vágott egy  borítékot és királyi gőggel kivonult a szobámból.
Kibontottam a kérdéses levelet, kissé remegő kézzel; vajon tényleg igazat mondott most az egyszer és tényleg nem vettek fel? És nagyapa mit fog szólni az egészhez? És én mihez fogok kezdeni?
Örömmel értesítjük… szólt a levél kezdete, én pedig ingerülten csaptam a mellettünk lévő asztalra.
   -   Gawin, te rohadék, most végzek veled! – kiáltottam, majd feledve hajkészítést és Raquelt egyaránt, futásnak eredtem.



          egyéb

nincs