Roxfort RPG

Ezt a házat egy titkos alagút köti össze a Roxforti Birtokkal. A falusiak azt hiszik, szellemek garázdálkodnak a házban, pedig valójában ez a ház csupán Remus Lupin átváltozásainak helyszíne volt évekkel ezelőtt. A ház már évek óta elcsendesedett, de Roxmorts lakói még mindig nem mernek a közelébe menni.

[Felix]

*Az ablakon bemászva teljes sötétség borult rá, s most vakon botladozva halad előre a pókhálólepte, kopott bútorok dohos csöndbe burkolózott tömegei között. Valami nyekken odébb.. csak egy macska. Létezik, hogy az? Igen. Apró, puha talpak toppanása alatt nyögnek az intarziás falapok, s hamarosan Seya is megpillantja az övébe fúródó élénkzöld szemeket. Valósággal világítanak a sötétben, s bár nem babonás alkat, akaratlanul is jeges borzongás rohan végig a gerince mentén az állat pupillái láttán. Meg merne rá esküdni, hogy amekkora szerencséje van mostanában, a cica koromfekete bundával bír és éjjelente ártatlan gyermekek vérét issza. Hehe.. akkor ő biztonságban lenne.

Átverekszi magát egy beomlott falból maradt törmelékkupacon, s a borzasztó gyér fényben továbbra is vakon tapogatózva beljebb merészkedik az épület gyomrába. Hagyja, hogy elnyelje, s rágás nélkül eméssze magába a kárhozott kis lélek minden rezdülését, földi maradékát. Noha ismeri az igét, semmi kedve előcsalni pálcája hegyéből a barátságosan hunyorgó lángocskát, így hát marad a találgatás, az elfojtott szitokszavak és a folyamatos morgolódás, miközben tornacipője orra egyre-másra akad a különbnél különb varázskütyük és törött holmik leírhatatlan tárházába. Rég látott és szagolt ekkora szemetet, a doh öreges, édeskés és betonhoz hasonlatosan kesernyés, porózus szaga erőszakosan beleitta már magát a kissrác ruháiba, a pórusaiba, a hajába.. Undorodik tőle, mégis otthonosan mozog a mocsokban. Mintha egyenesen ide született volna.
Macskaszerű ügyességgel furakszik keresztül két szorosan egymáshoz simuló fésülködőasztal maradványának lábai között, s amint újra ki tud egyenesedni, hosszab kifújja a levegőt. Valamelyik hátsó szobában lehet, semmi kétség.. Sőt, ahogy a keményen bedeszkázott falak közt beszűrődő kevéske fényben ki tudja venni a berendezés mibenlétét, valami lakószobába csöppenhetett. Furcsa.. Odakint öblöset dörren az ég, s sebesen villanó, nyurga fénnyaláb hasít a viharos délután lomha sötétjébe. Egy törött porcelánbaba üldögél a sarokban - üveges tekintetében a régi játékokra jellemző buta gonoszság kifejezése ül, s ahogy odakint keményebben is megered az eső, a cseppek árnyai kövér könnypatakokat festenek máladozó arcára. Kopik a festék, s a valaha volt fényes, szőke loknikba csavart haj is mocskos gubancokban áll - patkányfészek.
Seyán különös érzés lesz úrrá, egyszerre hátborzongató és hihetetlenül.. jó. Ugyan még soha nem járt ehhez fogható helyen, a ház elhagyatottsága és üressége vonzza és megnyugtatja, mintha valóban hazatért volna. Egyre nagyobb biztonságérzettel mozog a nyekergő parkettel borított padlón, s csak akkor halkítja le lépteit, mikor odakintről valami irgalmatlan döndülésre lesz figyelmes. Mi a franc?! A szíve hirtelen a torkába ugrik, s ott dobog tovább, ahogy a riadt madarak kétségbeesetten verdeső szárnya. Valaki van itt. Abban egészen biztos, hogy nem szellem, de akkor..? Talán megint olyasmibe botlott, amibe nem kellett volna. Rosszkor van rossz helyen és ennek megint ő fogja megszívni a levét! Óvatosan, egész a falhoz simulva, lábujjhegyen lopakodik a hall irányába, s mindeközben szünet nélkül hegyezi a fülét. Kemény léptek.. Felnőtt. A kiszakadt ajtón beáramló borús, délutáni fényben élesen kirajzolódik egy magas, kalapos férfi sziluettje, akiben Seya a kint látott varázslóra ismer. Mi a..?..
Szorosabban simul a falhoz, s még a lélegzetét is visszafojtja, nehogy észrevegyék. Ez a fószer most vagy utána jött, vagy valami más dolga akadt az állítólagos szellemjárta épületben. Egy biztos: az ifjú vérfarkasnak esze ágában sincs a másik útjába kerülni. Csupán a kíváncsisága hajtja. Mi dolga lehet itt?

A pálca fényét követve, végig az árnyékban halad, akár valami éjszakai ragadozó, s a benti fényviszonyoknak hála elég hamar bele is éli magát az éjféli portyázó szerepébe. Ugyan még csak délután van, a dohos, nyirkos falak között nyúlós a sötétség, s az ember soha nem lehet elég biztos abban, hogy szilárd talajra lép. A férfi mögött gyanúsan ropognak a lépcsőfokok, ám a kölyök borzasztóan ügyel arra, hogy tartsa a Lumos bűbáj lángocskájának fénysugarán kívül eső távolságot, s minduntalan meg is torpan, mikor megállnak előtte. Megkésve ér fel a fentebbi szintre, s úgy dönt, távolabbról figyeli a másik ténykedését, ám ahogy hátrálni kezd a csupa kacattal teleszórt kis folyosórészen, a cipője talpa megcsúszik egy elhagyott, poros gumilabda maradékán, s olyat esik, hogy már maga is meglepődik, mikor konstatálja, hogy nem tört el semmije. Irdatlan zajt csapott, de esze ágában sem volt kivárni, hogy észrevegyék, már be is iszkolt az egyik sarok mögé, s ott szorongatta tovább fájó derekát.*
- Franc..
*Sziszegi maga elé szinte némán, s összeszedve a bátorságát lassan csak ráveszi magát, hogy kidugja a fejét a sötét faldarab takarásából. Ehh.. hülyeség ennyire fosni.. Miért mentették volna meg az irháját, ha aztán bántani akarnák? Hm. Inkább nem gondol bele, mivel azonnal kismillió lehetőség ötlik az eszébe. Ha eddig nem vették volna észre, hát most ő kel fel és határozott, kimért léptekkel a varázsló után indul. A házban uralkodó csöndet halkan elmordult ige töri meg, s hamarosan egy második kis fénypamacs lobban a sötétben.*
- Mit akar itt?
*Szegezi nagy hirtelen a kérdést a háznak. Avagy a kalapos ürgének.*

[Seya]


*Áthalad az előszobán, melyben kettő-kettő lyukas, felborított esernyőtartó és kettétört fogas adja jelét, hogy valaha itt kényelmes élet folyt. Ez az ő birodalmuk… Az egész házat patkányok lakják, meg még kitudja milyen undorító szörnyetegek. A por vastagon lepi a molyrágta, szakadt szőnyeget és a falon lógó üres képeket, melyekből a lakók már rég eltávoztak. Nem is csoda, ez a hely kész leprafészek… De hogy miért jött ide a kissrác? Talán csak gyors be akart valahová menekülni? Lehet…
Végigszánt az előszobán, közben teljes szögben megfordul és benéz mindegy egyes sarokba, kis szobába… de Seya-t nem látja meg, viszont érzi, hogy ott van. Micsoda auror lenne, ha nem érezné, hogy valaki tekintete a tarkójára szegeződik. Másrészről pedig hallja a szuszogását. A szapora szívverését, amint félősen követi… És erre csak elvigyorodik. A kezében van a pálca, simán maga mögé engedi, elvégre… nem valószínű, hogy ez az elsőéves srác, vagy talán másodéves… ki tudja, olyan átkot szórna rá, amitől a füle ketté állna. Nem, egyelőre nem akarja a szívbajt hozni a kisfiúra, plusz nagyra értékeli a bátorságát, hogy követni meri… Viszont a hülyeséget nem támogatja. Ennek meg lesz még a böjtje.

BUMM. Seyala elesik egy elhagyott gumilabdában. Lhet hogy ez egy roxforti diák tulajdona volt anno? Nem lehet egy kellemes, amint a dohos szőnyeget szagolja. A deszkalapok megreccsennek a fiú könnyű teste alatt, majd mire Felix lustán megfordul és pálcáját előreszegezi arra a helyre, ahol meggyűrődött a szőnyeg, észreveszi, hogy a fiú elmenekült… Ügyes. Most már tudja, hogy valóban a kisfiú követte a lépcsőtől felfelé…
Még pár perc néma csend, majd megreccsen a férfi mély hangja. Kissé tompa, elvégre a kendő az arcára van húzva a bűz miatt.*
- Most már előjöhetsz kölyök!
*Aztán eszébe jut, hogy nem kell ehhez engedélyt adnia, így hát gyors megtoldja egy bátorító mondattal.*
- Gyere, tudom, hogy te vagy…
*Na jó, ez sem lett eléggé bátorító. Mordul egyet, majd pálcáját akaratlanul is a második fényfolt felé irányítja. Legszívesebben lefegyverezné. Nem szereti, ha egy kölyök szegez rá pálcát. De ehelyett… sokkal jobban tud.
Egy kíváncsi kis kérdés… Még is mire számít, hogy csak úgy elmondja neki, hogy vérfarkas, és hogy a megnyugvást keresi ezen a putri telepen? Azt lesheti.
Pálcáját alig észrevehetően a gyerek arcára irányítja, szemei szintén rászegeződnek a kölyök szemeire, és ekkor megtörténik a varázslat…*
~ Legilimens! ~

 *Elmosódott gondolatok szöknek fejébe. Kis filmkockák, melyek tartalmát a sebesség miatt nem érzékeli. Aztán egyszer csak megáll… Egy hálóinges valaki közeledik felé „Ne félj kicsim, cseppet sem fog fájni…”. Aztán repül tovább és… itt megáll. Kinyitja szemeit, még mindig egy helyben áll, de már verejtékben… Szemei a kisfiúra merednek, nem tudja mit szóljon….
Ennyi év után, annyi magányos év után… most végre itt van előtte egy sorstárs. Igaz, egy ilyen fiatal gyermek, még nem tudná felfogni, mit jelent ez egy felnőtt ember számára. Hiszen ő már régóta ezzel a tudattal él, számára normális, egész életében magában hordozza majd… de Felix, ő csak pár éve ilyen. Neki ez nem a normális élet… ezért jelent sokat, hogy valaki itt van, valaki aki megérti mit is mond.*
- Te… vérfarkas vagy?
*Közben egy bátorító lépést tesz előre, de pálcáját még mindig a fiúra szegezi. Ezek után, hogy belenézett az elméjébe, mos minden bizonnyal harag van az ifjú lélek mélyén. Nem szívesen lenne ő a bokszzsák. Bár, kétli, hogy sok esélye lenne ellene a kis vakarcsnak, azért elméjében ott él a mesterek szava, hogy nem szabad lebecsülni semmilyen ellenfelet sem. *
- Milyen kicsi a világ…

[Felix]


*Vérlázító pimaszsággal méri végig az előtte álló fickót tetőtől talpig, s tekintete - mint mindig - első ízben most is a másik szemeibe mar; s csak innen indulna tovább a különleges viseletnek számító, ázott kabátra és a vízzel telt karimájú kalapra. De nem. Valamiért képtelen továbblépni, s talán nem is akar. Különös, zavaró érzés keríti hatalmába, s ő mintegy ösztönszerűen hátrálni kezd. Nem szimpatikus ez a figura.. Valami bűzlik körülötte és Seyának semmi kedve megvárni, míg levetkőzi a segítőkész felnőtt álcáját és kimutatja a foga fehérjét. Nem.. Ezt nem! Furcsán érzi magát, mintha kiforgatnák a belsejét, s bár ő maga nem akarja, erőszakkal zúznák darabokra a személyes tere köré épített hegységnyi falakat. Nem, nem lehet..! Nem is fogja fel, csak áll, s egy újabb, ezúttal kisebb, esetlenül botló lépést hátrál - továbbra is tartja a szemkontaktust. Megátkozták.. az a pálca rá szegeződött?..
Hirtelen elfogja a rosszullét és a vak rémület. Mi történik..?! Mintha a férfi tekintete kilépett volna a szemeiből és holmi élősködő dögként az ő pupilláiba vájta volna magát, hogy aztán ocsmány féreg módjára mélyebbre és mélyebbre ásson. Nem tudja elfordítani a tekintetét, de talán akarni sem akarja igazán, csakhogy..! Ez nem tetszik.. mit csinál?! Mi a redves francot művel vele?! Pergő kockák, visongó gondolatok, emlékképek cikáznak a fejében, s a gyomra is akkorát rándul, hogy már-már komolyan tartani kezd attól, hogy kifordulnak a belei. Édeskés nyállöketek, sajgó térd, egy vadállat hördülése, majd a térdén csattanó, súlyos állkapocsból előmeredő gyilkos agyarak tépte fájdalom a húsában.. Aztán ismét csak az a szag.. Ez más, mint a többi, ez kellemes.. Olyan megnyugtató, olyan ismerős és annyira erős és otthont idéző..! Annyira fáj..!!
Az apja nyakának szagát érzi, s ahogy felidézi magában az utolsó alkalmat, mikor hozzábújhatott.. Elszorul a torka, s kiábrándult, vak gyűlölettel telt szemekkel mered a varázsló jeges verejtéktől csillogó pofájába. A feje lesunyva, s bár eddig még nem acsargott meg senkit, most szabályosan vicsorít! Minden foga hófehéren villog, s az átlagnál egész kicsit hegyesebb szemfogak is rádobnak a látványra. Amilyen helyes kölyökpofája volt, most épp annyira hasonlít egy eszét vesztett, primitív vadállatra.
A kérdés hallatán minden szál szőre az égnek mered, s tarkóján is agresszívan borzolódnak fel a piheszerű kis tincsek.*

- Nem. És mielőtt tovább próbálkozna, házimanó sem.

*Ha tekintettel ölni lehetne..! Az ismeretlen vélhetőleg nagyobb kínok közt agonizálna most a padlón összekuporodva, mintha hat halálfaló szoros gyűrűjében heverne egy áldozati szikla tetejére kötözve! A kisfiú angyali vonásaira egy művész sem mázolhatott volna töményebb undort és utálatot, s ugyan törékenynek tetszik, most mégis gyilkos görcsbe feszül a kicsiny test minden izma. Hogyne.. Megfordul a fejében, hogy ezzel a hisztivel elárulhatja magát, de most.. Árgh! Legszívesebben leszarná az egész óvatossági procedúrát és tíz körömmel, ádáz vicsorba torzult pofával esne a másik szőrös képének, úgy kaparná, tépné, marcangolná a húsát! Hogy tehette ezt?! Milyen jogon?!
Vegytiszta megvetéstől izzó pillantásán és dacosan összepréselt ajkain kívül mégsem adja más jelét annak, mennyire haragszik. Uralkodnia kell az érzelmein, pedig ha valamikor, hát most aztán tényleg cseszett nehéz. Beletelik néhány másodpercbe, mire képes lecsitítani sebhelyes térde reszketését és a mellkasában dübörgő kis szív sámándobokhoz hasonlatos dörömbölését. Jó.. nyugi, Seya, nincs semmi baj. Csak.. lélegezz. Ez csak egy.. fogalmad sincs, micsoda, de veszélyes. Nagy levegő. Úgy. Veszélyes és hihhhetetlenül aljas! Vet egy futó pillantást a művészien megmunkált pálcára, aztán ismét farkasszemet néz a férfival - nincs benne félelem.*

- Mi volt ez az előbb? Hogy csinálta és mégis.. mi a francra volt jó?!

*Az arca mérhetetlenül nyugodt és olyan unott, mint egy darab kő, melynek belsejében izzó magmaként világlik a fortyogó lélek. A hangja ellenben még mindig remeg a zaklatottságtól és meglepetéstől, s ezt az aprócska hibát csupán a soron következő szavakból képes kiküszöbölni.*

- Nem mondta még senki, hogy kiöregedett a népmesékből? *Kérdi immár teljesen nyugodt hangon, s állával amolyan öntelt, pimasz kölyök módjára a magasba bök.* Azt hittem, minimum agyonátkoz, ehelyett.. ehh.. már kezdtem megijedni. *Bosszantó kis félmosolyba szaladnak az ajkai, s lassan maga elé ereszti a pálcáját, hogy jobban láthassa a padlón felgyülemlett mocskot.* Élénk a fantáziája. ~Egen.. túlságosan is élénk. Egek, már megint!! Lupin, merre jársz?..~

[Seya]


*Valahogy sejti mit érezhet a srác… Ezek minden bizonnyal rossz emlékei. Ő igazság szerint csak azt akarta megtudni, hogy valóban egy kissrác áll e előtte. Annyi halálfaló van, és mind át akarják vágni az embereket, holmi trükkökkel. Bár, el kell ismerni, az nagyon okos lett volna, ha roxforti kisiskolások csalogatják el, akik igazság szerint halálfalók.
De nem… Ezek a fiú saját gondolatai, emlékei, érzései. És ő beletiport, gátlástalanul… Nem érdekli. Egy kisfiú nyafogása miatt nem fogja elveszíteni a háborút. Nem tudja érdekelni… Hiába is van iszonyú sorsa a kölyöknek. De aztán, mint valami szánalom vegyül érzéseibe, amikor a fiú vicsorítani kezd rá… Helyes, ehhez nem is kellett volna varázslat. Ez az ostoba kölyök felfedi magát.
Aztán érzi a feszültséget, amint a fiú hátán a szőr az égnek, amint az arcán legördül egy verejtékcsepp. Összeszűkült szemmel mered még mindig a kölyökre. Féloldalasan áll. Jobb kezét előre tartva, benne a pálcával, balt a zsebében hordva. Hanyagul, nemtörődöm módon mered a fiúra, aztán hirtelen rárivall…*
- Nem tudsz átverni kölyök…
*Hangja kísértetiesen hasonlít a sziszegésre, de még sem az. Nem párszaszájú, csupán az összeszorított fogak között nehezen préselődnek ki a szavak.*
- …átlátok az ostoba szavaidon.
*Felvonja a szemöldökét, majd tökéletes higgadtsággal folytatja.*
- És csukd be a pofádat!

*Aztán pár perc némaság következik. Eközben a levegő csak úgy szikrázik a két vérfarkas között. Hogy lehet? Miért nem érezte meg? Pedig azt mondják, vérfarkas megérzi, ha vérfarkas van a közelében… Lehet, hogy csak egy kamu duma az egész? Szédítés lenne? Talán… vagy csak Felix-nek rosszak a megérzései. Vajon Seyala tudja, hogy kivel… vagy inkább mivel áll szemben? *
- Nem is sejted, mi volt?
*A kendő alatt vigyorra húzza a száját.*
- Nem tanítottak volna meg védekezni egy vérfarkas palántát?
*Ezt a kérdést magának teszi fel, de olyan hangosan, hogy Seya is értheti a gúnyos szavakat.*
- Nagy kár… Pedig nekik kell a legjobban elfedni az igazságot…
*A mondatnak nincsen vége, ezt Seya is tudja. De a kövektező szavak már nem a szoba sötétjében csengenek, hanem a férfi elméjében. Magának mondja már csak, a kisfiúnak semmi köze nincs hozzá.*
~ Én már csak tudom. ~
*Hihetetlenül bátor a gyerek, vagy csak botor… Mindenesetre nem fogja fel, hogy mekkora az eltérés kettejük ereje között. Félnie kellene, ehelyett még a szemébe is akar köpni. Ostoba kölyök.
Ha nem látta volna az emlékek között, hogy a fiú melyik házban van, akkor biztos azt hinné, hogy griffendéles. Azok szoktak visszapofázni, ha bajban vannak. Azt hiszik, hogy nekik mindent szabad, csak mert az oroszlán van a mellkasukon.
Félreértés ne essék, tiszta szívvel szereti a griffendéleseket, csak hát… semmi sem tökéletes.*
- Az imént az emlékeidben jártam… Seyala!
*A név ad bizonyosságot, hogy ott járt.*
- Láttam a vérfarkas-harapást, és még egy csomó mindent.

*Na ez elrettentésnek tökéletes lesz. Nem szereti, ha egy gyerek azt hiszi, jobb nála. Pimasz kölykök… Mindig azt hiszik, jobban tudják. Mindig azt hiszik, csak nekik vannak érzéseik. És most ez a fiú… A végén megüti a bokáját, ha nem hagyja abba ezt a fölényeskedést. Felix sokkal jobb helyzetben van, ezt a gyereknek is illene tudnia… Helyette viszont gúnyolódik. Meg lesz még a gyümölcse ennek!*
- Ne hogy azt hidd, hogy vicces vagy, fiú!
*Szemei villámokat szórnak, hangja mennydörög… Akár csak az odakint dúló vihar. A többi gyerek, biztos a helyi kocsmákban kapott menedéket, Seya viszont… lehet, hogy nem ázik meg, de az biztos, hogy nincsen biztonságban.*
- Te is azt hiszed, hogy a legszörnyűbb fegyver az valami átok igaz?
*Hangja gúnyos.*
- Borzalmas emlékeid vannak kölyök… és ezt bárki felhasználhatja ellened. Akár csak, egy dementor. Nem tudod elrejteni őket, még nem… És nem is kell. Viszont az alapokat elvártam volna, ha az ember kettős életet él.
*Megcsillannak a pálca fényében a kék szemek.*
- Perselus igazán adhatott volna pár órát, a diákjának. Akkor talán kevesebbet láttam volna. De így sem gond… nekem legalább is.

[Felix]


*Ha ártó szándék vezérelte volna a fickó tetteit, már minden bizonnyal megkapta volna a magáét; amaz mégsem tett semmit, amivel kárt okozhatott volna a fiatal ordasban. Persze ha leszámítjuk, hogy aljasmód könyékig túrt a múltjába, s minden mocskot, minden szart fenekestől felforgatott! A tiszta vízbe posványt kevert, s ezek után ember legyen a talpán, ha képes lesz lecsitítani a kölyök lelkében éledező állatot! Egen.. Seyala sem nélkülözi a rossz tulajdonságokat, s többek között, erősen az élen áll a vakmerő meggondolatlansága. A forrófejűsége.. és persze a gyermeki szeszélyek. Ugyanakkor most, ebben a pillanatban, mikor a leginkább kikívánkozik belőle a kicsikre jellemző csakazértis dac, afiatal zöldszegélyesünk megembereli magát, s minden átmenet nélkül megnyilvánuló, hátborzongató nyugalommal felel az otromba felszólításra. Méghogy csukja be a pofáját!*
- Nem. Maga vegyen vissza, ha nem akar a nyakába vagy tíz vasvillával felfegyverzett falusit! Felnőtt létére igazán tudhatná, hogy a falnak is füle van..
*Jelentőségteljes pillantást vet a férfi arcára, s mintha kettejük közül ő volna a tapasztaltabb és az idősebb, szokatlanul érett logikával folytatja - halkabbra fogott hanggal.*
- Nem vagyok farkas. És őszintén szarok rá, hogy mit tud vagy mit nem, de ne adja itt nekem a bölcs öreget, pláne ne ebben a stílusban..! Nem az apám és nem is a tanítóm.
*A beálló csöndben recseg a ház. Odakint eszelősen bömbölő szél csapkodja a kopott, omladozó falaknak támasztott ablaktáblákat, s nem egyet fel is borít. Feltámad a vihar, s míg Seya a föléje magasodó idegennel néz farkasszemet, odakint kisdiákok dagadt csoportjai hömpölyögnek a helyi kocsmák és kávézók oltalmába. Ők védelmet élveznek és az égvilágon semmi sem képes beárnyékolni a Roxmortsban töltött kis kiruccanásukat. Kellemesen elüldögélhetnek a ropogó tűz mellett, s egy forró kakaó vagy vajsör társaságában vígan eldiskurálhatnak a friss kviddicshírekről, a Reggeli Próféta néhány szaftosabb pletykájáról; és mindezt úgy, hogy közben a ruhájukon fellelhető összes látható és láthatatlan zseb tömve van a legkülönfélébb finomságokkal és kütyükkel. Ezzel szemben ő..? Hallgatja a kint tomboló orkán morajlását, és egy olyan valakit akar meggyőzni a saját igazáról, aki láthatóan csak egy nyomorult kölyköt lát benne. Keményen csattan valami a tetőn, majd tompa robaj kíséretében, sebesen pattogva gurul alá. Seyala elvigyorodik.. azzal a bosszantó, örömtelen félmosollyal, amitől az emberek zöme joggal mászik a falra.*
- Sejtem. És nem örülök.
*Most rajta a sor, hogy helyrerakja ezt az öntelt alakot, bár igazság szerint egyelőre csak a késztetést érzi. Hogy hol marhatna bele?.. Talán.. igen, ott jó lesz. A kölyök lustán félrebillentett fejjel hátrál egy lépést, s megadón maga elé emeli a kezeit, mintegy jelezve tiszta szándékát. Meghunyászkodna? Áh, dehogy.*
- Hehh.. érdekes, hogy úgy beszél a titoktartásról, hogy közben megállás nélkül mondja. Az előbb.. *Acélszürke szemei kegyetlenül összeszűkülnek, s bosszús fintor költözik az arcára.* Az előbb valami olyat tett, amit nem kellett volna. Ez még hagyján, mit is tehetnék ellene? De az már sok, hogy mindezt világgá is kürtöli és úgy veri a mellét, mint valami eszetlen majom! Kettőnk közül ki is az ostoba?

*Aztán megteszi. Kimondja, meggyónja a bűnét, de a fiú nem akarja meghallani a szavait! Nem akarja tudatosítani magában a tényt, hogy egy nevenincs senki, egy vadidegen, akiről még csak azt sem tudja, honnan szalajtották, legféltettebb titkait túrta fel az imént, mint valami szaros betörő a hálószoba fiókjait!*
- Fogja már be! Végignézte, mégsem tanult belőle!
*Ragacsosan nyúló hörgése elcsuklik, amint felrémlik előtte azon emberek arca, akiket valaha szeretett, és akikért a mai napig üvölt, mikor lidérces álmoktól terhes éjjeleken hányódik az ágyában. Egy pillanatra csupán, de muszáj lehunynia a szemeit, s kiráznia a fejéből az oda nem illő gondolatokat.. nem foglalkozhat a múlttal, nem temetkezhet bele. Mikor az acélszürke lélektükrök ismét felnyílnak, harag helyett fásult fáradtság fénylik a tompán világló íriszekben.*
- Nem, én nem hiszek a varázslatban. Megtanulom. Önvédelemből. De ezt maga is pontosan olyan jól tudja, mint én. Mugliként akarom leélni az életemet, nem pálcával hadonászó bohócként. Az átkozódás nem minden.
*Aprót biccent, igen. Pontosan erre gondolt, az emlékekre. Ki volna képes higgadtan, rideg fejjel megfontolni a következő lépést, mikor mardossa az önsajnálat? Igyekszik elfelejteni.. de az élete ezen szakasza még korántsem záródott le egészen. Nincs biztonságban, s addig nem is lesz, míg nem tanulja meg egy kívülálló szemével figyelni a saját lépéseit. Idegenként kell kezelnie magát.*
- Piton professzor nem igen foglalkozik velem, bár nem is baj. Ha ki lehet védeni ezt, amit az előbb művelt, majd megtanulom mástól.
*Beszéd közben végre alaposabban is végigméri a férfit, s tekintete ezúttal a pálcát tartó kézen állapodik meg. Kezdi gyanítani, mivel áll szemben, ám még mindig nem menne biztosra. A másik által leadott apró jelek kevésnek bizonyultak a számára - vagy csupán nem fűlik a foga ahhoz, hogy leleplezze egy újabb fajtársát. Mi folyik itt?.. Rövid időn belül ez az alak lenne a második vérfarkas, akit az útjába sodor a szél.*
- És most mit akar tenni? Mélyen együttérez?
*Célzás - ezt jelzendő a kölyök sebhelytől szaggatott szemöldöke a magasba kúszik, ő maga pedig a legközelebbi falhoz hátrál. Bal talpát a kopottas tapétának nyomja, s ezzel a megmozdulásával voltaképp felfedi a térdén éktelenkedő marásnyomot. Laza és hanyag a mozdulat, ugyanakkor durván őszinte és kegyetlenül provokatív. Nah? Mi lesz, öreg?*

[Seya]

*Óh, neki már megvannak az ötletei, miként is hallgattatja el a kölyköt… Ha tovább bőszíti, talán még előnyt is kovácsolhat az egészből. Mindenesetre Felix nem azt akarja, hogy egy újabb ellensége legyen… Ellenkezőleg, egy szövetségest akar megnyerni magának ezen a lepusztult helyen.
Elvigyorodik. Hideg, kék szemeivel végigfut a kölyök arcán, majd a száján, ami éppen a sértéseit próbálja Felix fülébe pumpálni… Az pedig már más dolog, hogy az auror nem veszi fel a kesztyűt egy gyerek ellen.
Helyette elkezdi a szokásos megzavarós szöveget kezdi el halkan susogni.*
- Azt hiszed vagy valaki… Azt hiszed tudsz mindent. Elárulom neked, egy kis senki vagy, és fogalmad sincsen róla, hogyan mennek a dolgok a nagyvilágban.
*Aztán Seyala is halkabbra fogja a szót.*
- Nem, valóban nem vagyok se az apád, sem a tanítód…
*Itt a hangja már-már eléri azt a gúnyos hangnemet, amit Perselus Piton szokott bevetni, amikor Potterrel beszél.*
- …de biztos vagyok benne, hogy Remus nem hagyott kárba veszni egy ilyen jó vérfarkast, igaz e?
*Kint végigszánt a villám a szürke égen, majd jön utána a mennydörgés, mely elnyomja azt a halk kacajt, amit eleresztett.*
- Biztos már telepumpálta a fejedet, Dumbledore utasításaira…
*Igazság szerint ő mélyen tiszteli Dumbledore-t, de van pár dolog amiben nem értenek egyet, például, hogy Albus olyanokat is alkalmaz, akik többé kevésbé már nem hasznosak. Nem, nem Lupinra gondol. Remus Lupin mindig is melegszívű varázsló volt, és Felix elismerte a munkáját… Viszont az ilyen csökevény kölykökkel nem kell mindig mézesmázosan tárgyalni. Ez a vérfarkas is elfajult már…*

- Nos hát, akkor már helyén vagyunk… Legalább elmondhatod Dumbledore-nak, hogy tanítson meg kivédeni téged, hogy legközelebb a csúnya, rossz emberek ne tudják ezt ismét megtenni veled.
*Próbálja hergelni, maga ellen kell fordítania, ahhoz, hogy utána megmutathassa neki, ki is a nagyobb farkas, és hogy utána meggyőzhesse, ha akarja…*
- Igen érdekes szavakat használsz öcskös… talán ki kellene mosnom a szádat?
*Elvigyorodik.*
- Suvickus!
*Mondja immár hangosan, mert már megunta a nonverbális varázslatot, és hát, ez a gyerek nem is fog visszavágni olyan varázslatokkal, ami annyira veszélyes lenne.
A következő pillanatban viszont már habtenger bugyoghat ki a kölyök szájából úgy egy percig legalább, amit okosabb kiköpni, mint lenyelni, de ezt valószínűleg tudhatja…
Aztán folytatja tovább a monológot, és mikor már Seyala szájából is kiürült a mosószer, akkor már ő is próbál visszavágni…*
- Több száz ilyennek volt dolgom, nem kell tanulnom belőle…
*Sziszegi, közben nem ez az igazság. Nem ezért nem tanul belőle, hanem azért, mert a vérfarkas-harapás számára már nem jelent veszélyt.
Aztán a gyerek elfárad. Igazság szerint Felix már várta ezt a pillanatot. Ilyen kis tüdővel, ennyit ordibálni… Végül aztán Felix is leveszi a hangerőt, és halkan válaszol neki…*
- Jól gondolod, Seyala!
*El is mosolyodik, gyengéden, de a pálcát nem ereszti le… Ennyire nem lehet őt befolyásolni, pár okos mondattal.
Aztán egy hirtelen, és eléggé elvetemült ötlete támad… Akár megtaníthatná neki ő maga is az okklumenciát. Nem egy nagy okklumentor, de azért ért hozzá annyira, hogy megtanítsa lezárni az elméjét a fiúnak. Viszont a bizalom most is hiányzik. Ezek után, épeszű lenne, ha kiröhögné az ötletét, ezért hát, nem is mondja neki…*
- Neked is megvannak a szörnyű emlékeid, nekem is megvannak… Az együttérzés nem old meg semmit.
*Figyeli, amint a falhoz hátrál, és figyeli, amint felfedi a sebhelyét. Ostoba kölyök…*

[Felix]

*Ezt nem hiszi el..! A fickó vagy borzasztó sötét, vagy egész egyszerűen nem hajlandó tudomást venni a kölyök burkolt tanácsairól! Ehh.. Léteznek még ekkora barmok ezen az átkozott planétán?! Direkt figyelmezteti, hogy ne üvöltse világgá az egyik legféltettebb titkát, erre ez nemhogy befogná azt a locsogó pofáját, de még arra is hajlandó időt vesztegetni, hogy megsértődjön a gyerek nyers stílusán? Hűvös nyugalmat sugall az arca, de füleiben érzi, amint egetrengető robajjal zúg keresztül haragtól fortyogó vére - lüktet a dobhártyája.
Ez övön aluli volt. Lupin? Épp Lupin tömné tele a fejét ostobaságokkal? Hazugság lenne, hogy segít rajta? Létezik egyáltalán gyógyír?.. Nem. Akkor már minden bizonnyal használta volna. Seya el sem tudja képzelni, hogy él valahol a Földön egy olyan teremtmény, aki szívből élvezni tudja ezt az átkot. Lupin.. Valami olyat, mondott, hogy.. A rohadt életbe! Megcsóválja a fejét, s inkább a jelenre koncentrál, mielőtt ez a jöttment bármi újat kiolvashatna abból a konok elméjéből. Nem akarja elárulni Remust. Honnan is tudná, kivel áll szemben?..*

- Már megint itt tartunk.. *Bosszús mordulás szakad fel a torkából, s unott, öntelt pillantásával csak tovább húzza a törékeny gyufaszálat.* Remus Lupint hagyja ki ebből! Igen, mondott dolgokat. "Nem.. Ezt nem lehet elfogadni. De meg kell tanulnod együtt élni vele." Ennyi. Persze.. *Most rajta a sor, hogy elvigyorodjon, s olyan durva, örömtelen kifejezést rángasson az arcára, amitől a legtöbb embert elfogná az undor.* ez egy összeesküvés burkolt megfogalmazása és igazából annak az orrnélküli Hogyishívjáknak gyűjtöm az infókat! Nem érzi a dolog abszurditását? Grrh.. Soha életemben nem beszéltem még Dumbledore-ral, de rajta. Gúnyolódjon csak.

*Kiábrándult, fáradt tekintete szüntelen a saját pálcája hegyén világló kis lángcsomó fényében fürdő, kendős arcot fürkészi, s próbál rájönni, mi a fene lehet a férfi terve. Vajon hűvös logika áll a kaotikusan egymás után hajigált mondatok mögött, vagy csak egyszerűen a felnőtt megsértett büszkesége? Seyala acélszürke szemei kérdőn összeszűkülnek, s amint meglátja a pálcát tartó kéz lendülését, már tudatosul benne, hogy gáz van. Protego.. Protego! Igen, azt kéne alkalmaznia, de már túl késő! Ösztönszerűen hátrálni kezd, az átok azonban így is pofáncsapja, s a következő pillanatban már a hátát görnyesztve köpi a keserű habot. Hörgő öklendezései egész belevesznek a vihar tomboló orkánjába, de jobb is így. Már megint.. Ehh.. Lassan egész megszokja, hogy ebben a rohadt közösségben mindenkinek hamarabb jár el a pálcája, mint amilyen gyorsan értelmet nyernek fejében a másik szavai. A hosszúra nyúlt perc leteltével még mindig undorodó fintor rútítja el az arcát, s olyan mérhetetlen megvetéssel villan tekintete az idegenre, ahogy ezeddig csak egyetlen emberre nézett.*

- Így.. *Mordul rekedten, s egy hanyag mozdulattal a pulóvere ujjába törli habmocskos állát és száját.* Suvickus! *Üvölti ezúttal ő, s a nemrég ellene felhasznált rontás a kalapos ürge kendője felé repül. A mozdulat kegyetlenül pontos, akárcsak a kiejtés, Seyala mégsem bízza el magát. Nem az munkál benne, hogy majd ő megmutatja ennek a dögnek, milyen fából faragták.. Nem. Csupán jelezni akarja, hogy nem fogja visszavágás nélkül eltűrni a csesztetését. Ingerültségtől ziháló mellkassal veti végül a falnak a hátát, s akár sikerült a bűbáj, akár nem, ott egy lehelethalk sóhaj következtében ismét meggyullad a gézzel borított pálca hegye.*
- Lumos. Hmm.. nem értett meg.
*Nyögi tényleg fáradtan, mielőtt ellökné magát a faltól, s elindulna a lassú felfogásúnak ítélt varázsló felé. Úgy tűnik, kénytelen lesz nyíltan beszélni, holott porcikája nem kívánja kiejteni ezt a nyomorult kérdést! Együttérzés.. a marásnyom felfedése.. Tényleg nem érti, hogy ezzel az egésszel a holdkórra célzott? Hogy a kérdés maga.. a közös fertőzöttségre irányult, nem pedig a múltra?*
- Megmarták?

*A szíve a torkában dobog.. megérte feltenni ezt a kérdést? Jó ötlet volt? Izgatottan csillogó szemeiben hamarosan felkavarodik a félelem bűzhödt posványa, s olyan idegesen néz körül, mintha máris hallaná a falusiak dühös tömegének gyűlölt morajlását. Nem tudhatja, mennyire biztonságos ez a hely - és nem bízik ebben a fickóban, de muszáj egyértelműen kifejeznie magát, ha fényt akar deríteni a milétére.*

[Seya]

*Remus és az ő okos tanácsai… Ő lehet, hogy megtanult vele élni, Felix is megtanult… de az sosem elég. Előnyt kell belőle kovácsolni, ahogy Greyback is teszi. Nem, az auror nem támogatja Fenrir ötleteit, hogy miként is lehetne belőle ténylegesen hasznot húzni, csupán arra akarja rávezetni a fiút, hogy a vérfarkas-kór nem mindig átok. Olykor a lehető legjobb védelmet biztosítja számunkra… És itt visszakanyarodtunk Remushoz. Ha úgy nézzük, ő pontosan ezt mondja. De Felix akkor sem támogatja egyes részleteit.
Megcsóválja a fejét… Mennie kell, itt már nincsen semmi, amit megnyerhetne.*
- Eszem ágában sincs gúnyolódni Dumbledore-on. Mélységesen tisztelem az öreget, csupán nem értek vele pár dologban együtt.
*Nem vigyorog a gyerek kínlódásán, miért is tenné? Ha azt szerette volna, hogy szenvedjen, akkor a Cruciatus átokkal sújtotta volna őt. De annak mi értelme lenne?
A szél ütemes hangot vált ki az ablak nyitott szárnyából, mely most vadul csapkodja valahol az emeleten a falat. Nem hagyhatja itt a kölyköt, annyira még ő sem szívtelen.

Aztán már gondolná is meg magát, ugyan is a kölyök visszavág. Kapja az arcába az átkot, mely most is a szája felé húz, csak hogy azon már ott van a kendő. Szerencséje van, hogy nem a szájában köt ki az a sok hab, helyette az ázott, de immár illatos kendő loccsan az arcán, átnedvesítve a szakállát. Pedig már egészen megszokta a ruhadarab enyhén dohányos illatát.*
- Nincs szükségem, hogy megértselek téged…
*Azzal kettő egyszerű, fából faragott széket varázsol elő a semmiből, egyet Seya mellé, egyet maga mellé. Ő maga lepattan a sajátjára, pálcás kezét pedig a keresztbe tett lábára hajtja.
Seyala helyette elindul felé, nem is fogadja el a széket. Hát jó, legyen így… Már sejti mit is fog kinyögni a következő pillanatban a kisfiú, így már ösztönösen vigyorog az ázott kendő alatt. *
- Látom nem adod fel, hogy jelezgess nekem, ugye?
*Nevet… Ebben a szobában mindketten csak jelekkel beszélgettek egymással. Seyala próbálta tudtára adni, hogy érzi, mi is valójában, Felix pedig ugyanúgy válaszolgatott neki, bizonygatva, hogy bizony igaza van. Ugyan mindig is próbálta elfedni, van akik előtt az ilyesmik sosem maradnak titokban… például a fajtársak előtt.*
- Nem, nem martak meg…
*Feleli hűvösen végül, hazug szavai visszhangot verve pattognak a folyosó penészes falairól a mély, sötétségbe. Nem fogja elmondani neki, maradjon csak meg a sejtelmes találgatás!*

- Ha ennyire rettegsz, miért jöttél ide?
*Vonja fel bal szemöldökét, hiszen azt hiszi, hogy magától a háztól fél a kisfiú, nem pedig a nem létező falusiaktól, akiket fáklyákkal és vasvillákkal képzel el.
Csak ül, nyugalomban a székében, és a kisfiú arcát nézegeti a sötétségben, hátha kiolvas belőle bármit, melyet akár felhasználhat a továbbiakban, immáron békítésre.*
- Helyesebb lenne, ha most szépen elmennénk innét.
*Azzal feláll, eltűnteti a két egyszerű széket, majd várakozóan a fiúra néz… Felkészült rá, hogy mi lesz, ha nem ért egyet vele. Egyedül nem hagyja itt, nem akarja, hogy bármi is történjék… Nem hiányzik neki, hogy még utána is járjanak, hogy itt volt. Elviszi a kölyköt, akkor is, ha nem egyezik bele… Akár el is kábítja.*
- Gyerünk!
*Mordul rá, majd elindul a kijárat felé.*

[Felix]

- De, feladom. ~Egy ilyen marhának minek is jelezgetnék?! Ha csak a nyers szavakból ért, hát beszéljünk úgy.~* Hörgi rekedten, miközben futó pillantása ismételten végigméri a kendő alá rejtett arcot. Vajon hogy nézhet ki ez az ember a pofájába tapadt, ázott rongycsomó nélkül?.. Hát ez valami olyan, amiről jelenleg úgy hiszi, talán soha nem fogja megtudni; ám nem bánkódik. Az átok sikerült, s ezáltal egy elég kis vérszegény, ám bosszantó rontással gazdagodott a saját palettája. Suvickus.. Heh. Seya nem fogja maradéktalanul megbocsátani a másiknak ezt az ocsmány húzását, ám ezt a világért sem kötné az orrára. Még csak tervezgetnie sem kell a bosszút, az eszköz adott! Ott munkál a fejében.. ezer apró, szőrös kis ízelt láb kaparássza az agyát, s a mocskos, kátrányszín rengetegből egy dagadtra hízott, vörös potrohú gondolat verekszi át magát a többiek testén - tagokat, törzseket szaggatva széjjel -, hogy aztán önnön vérfagyasztó pompájában tündökölve felkínálhassa magát az ártatlan léleknek. Ártatlan..? Majd meglátjuk.

A kölyök ajkai szegletében unott, rideg kis félmosoly ver tanyát, s nem is áll széndékában lehervadni onnan. Csupán sejteni lehet, mi motoz a fejében, s még azt sem elég tisztán - túl nagy a kavalkád. Hogy mit takar ez a sejtelmes kis vigyor? Fájdalmat, megvetést, szánalmat és mérhetetlen töménységű.. vegytiszta félelmet. Akárhogyis nézi, mégis csak egy felnőtt varázstudóval néz farkasszemet, akinél nem éri meg kihúzni a gyufát. Ugyanakkor a tiltott gyümölcs mindig kívánatosabb, mint a piaci kofák szurtos kosaraiban rothadó, plöttyedt almák. Illetve.. a fiú szemében egész biztosan étvágygerjesztőbb a méreggel átitatott, bíborvörös héj.*

- Hát persze, hogy nem. *Vonja meg egyszerűen a vállait, s ezúttal egy felnőtthöz illő, véres komolysággal tekint bele a férfi szemeibe.* Ahogy engem sem.

*A tagadás.. Óh, igen, az az édes, drága, rohadt, mocskos, kib*szott tagadás, amiben élnie kell!! Hogy gyűűlöli! Seya arca mégis rezzenetlen, s akkor sem árulja el a benne dúló érzelmi viharokat, mikor hevesen dobogó szívvel, a torkát szorongató aggodalommal kicsit közelebb merészkedik. Ez a nagy kalap és a kendő valami olcsó westernbe illő figurának tünteti fel az idegent, amitől a gyerek fejében kezd valami groteszk, sötét múltú képregényhős alakot ölteni. Még a szövege is olyan.*

- Nem félek. Ettől a helytől nem. Bár ezt nyilván maga is tudja. *Az utolsó mondatot olyan nyomatékkal ejti ki a száján, hogy valósággal fröcsög a megalázott apróságban fortyogó undortól. A következőkre ellenben egyértelmű meghökkenést tükröznek a fiatal, meggyötört vonások.* Már miért mennék el? Oda megyek, ahova akarok. És most itt akarok lenni. Mondjon egy okot, amiért el kéne hagynom ezt a házat.

*Eddig nem tűnt kifejezetten gonosznak, sőt, akár még szánalomra méltó kisfiú képében is tetszeleghetett, de most.. Most, hogy megérezte azt a csipetnyi ódzkodást a másik viselkedésében, a tartás édeskés, félreismerhetetlen szagát, esze ágában sincs tovább leplezni eredeti szándékát. Megijedt volna? Ugyan, mitől? Hisz teremtett lélek sincs ebben az elhagyatott, mélabúsan recsegő épületben rajtuk kívül! Puha macskatalpak alatt roskadozó, vénségesen vén gerendák hörögnek a padláson és a kéményen beszökő, eszét vesztett szél zenél bús, mélyen búgó nótát a téglák közti rések közé bújva. Van a légkörben egy hátborzongató hangulat, ami ott ólálkodik a két vérfarkas körül.. A fiút nem hagyja nyugodni, a férfi hátán felborzolja a szőrt, ha nem feledkezik meg róla hamarosan és söpri félre könnyedén. Seyala tekintete a bomlottakra jellemző hévvel izzik, s ebben az eszelős csillogásban ott világlik a pokol minden katlanának tüze! Minden szenvedő lélek sikolya, minden tőből kifacsart fa őrjöngése! Egyelőre nem nyúl a pálcájáért, s gondolatait is az idegenre irányítja.*
- Talán megijedt? Kellemes itt. Jólérzem magam. Olyan.. otthonos.
*Vérszegény ajkai úgy rándulnak félre, mintha acélkampóval segítenének rá a cseppet sem őszinte mosolyra; ám bármennyire is élvezné fajtársa reakcióit boncolgatni, nem húzza tovább az időt. "Gyerünk!"*
- Nem. *Nem hagy időt megfordulni, máris röppen a pálca, s egy gyors lendítéssel karöltve az ártás is.* Capitulatus!

*Majd ha ennyi még nem lett volna elég, gondolkodás nélkül folytatja a megkezdett áradatot* Levicorpus! *A könnyű, befáslizott markolatú pálcán még csak meg sem csúszhatnak a kölyök hűvös, izgalomtól nyirkos ujjai! Micsoda biztonságérzet, egetrengető önbizalom! Felfelé rántja fegyvere hegyét, s izgatottságtól kipirult arccal, tagadhatatlanul zihálva veszi szemügyre művét.*
- Innen ugyan el nem megy.

Megj.: A Levicorpus átkot Ricktől tanulta, a Pincefolyosók topicban ki van játszva. Hatására a célszemély tótágast áll a levegőben, s úgy csüng ott, mintha láthatatlan kötelek tartanák a testét - tökéletesen függőleges helyzetben.

Nem értem, hogy egyáltalán miért kételkedik bárki is abban, hogy a Süveg anno jó házba osztott-e be engem. Adtam rá talán valaha is okot?! NEM! Hát akkor meg mi a jó égnek vetnek idióta próbák elé? Ez is azért van, mert az évfolyamunkon az összes barom olyan gyerekes.. nem is lenne szabad továbbengedni őket felsőbb évfolyamokba. Bahh.. és nekem most miattuk kell megint ilyen hülyeségeket csinálnom..
Kedves griffendéles társaim szerint nincs az az isten, amiért én betenném ide a lábamat, ezért kénytelen voltam bizonyítani, hogy tévednek. Miért riadnék vissza egy nyavalyás háztól? Jó-jó, elég lerobbant állapotban van, de attól még, hogy küllemre nem épp a legcsinosabb épület, még nem kísértetjárta szekta-hadiszállás. Bármi is legyen a neve.

Remélem, azokon a tahókon kívül senki sem látta, amint átmásztam a düledező kerítés fölött, majd bevetettem magamat a Szellemszállás burjánzó dzsungelébe, azaz az előkertbe. Nem tudom, hogy mennyire szabályellenes, amit most teszek, de a becsületemért bármit. Lerúgott orrú cipőmmel taposom a gyomokat az utamban, hogy aztán a gusztustalan pókhálóktól fintorogva félretoljam az egyik meglazult deszkát az ablak mellett. Ja nem is, a deszka maga az ablak. Irdatlanul mocskos itt minden. Átkúszom a piciny lyukon, és verdeső szívvel nézek körbe a helyiségben. Idebent a por rátelepedett a szúette, rozoga bútorokra, a pókhálók pedig bizarr csipkeruhába bújtatták a szobát. Mégis, a tavasz átverekedte magát a homályos ablaküvegen, a fal repedésein, s élesen vágott utat a sötétségben. Ökölbe szorított kézzel lépek előre. Fényes nappal van, ez csak egy régi rom. A fénypászmában úszó porszemek mesterkélt nyugalmat hirdetnek, és én keresztülgázolok rajtuk. Kell találnom valami mozdítható tárgyat, amit trófeaként hordok majd körbe mindenki szeme előtt. Csak hogy tudják-, tévedtek.

Unalom.
A faluban.
Újabb csodálatos nap köszöntött erre az átokverte, állatokkal teli karámra. Igen, az iskoláról beszélek, ahol megannyi marha van összezárva egymással, és bizony csak páran akadnak, magamat is beleértve azok közé, akik gardírozzák ezeket az idióta barmokat. Sokszor elmorfondíroztam azon, miért is van annyi park az iskola területén belül, de aztán rá kellett jönnöm minden egyes alkalommal, hogy az állatok miatt. Elvégre a kedves jószágok éjt nappallá téve rohangálnak a gyepen, már tényleg csak az hiányzik, hogy négykézlábra ereszkedve zabálják azt a rohadt füvet. Lassan pedig oda is el fogunk jutni, ugyanis a kedves delikvensek agyi kapacitása és intelligenciahányadosa az okítások alkalmával nemhogy nő, de csökken. A rengeteg szánalmas csökött agyú pedig azt hiszi, felvételt nyert a Roxfortba, ő már nyeregben van, és tanulmányai után szép élet vár rá. Persze, szép, a föld alatt elkaparva.
Ballagtam.
Céltalanul.

Elváltam a többiektől, amilyen gyorsan csak lehetett, nehogy megfertőzzenek valamiféle kórral, amitől az agyam rohamos leépülésnek indul, hogy behozza a "lemaradását" a többiekhez képest. Céltalanul barangoltam és bóklásztam a faluban a jól megszokott módon, zsebre tett kezekkel, lassú tempóban. Fekete nadrág, fekete ing, rajta pedig az a bizonyos barna bőrkabát, ami elengedhetetlen még ilyen időben. Meg ugye az ízlések, ami nekem szerencsére megadatott, ellenben a nagybátyám piros kabát-piszkavas párosításával. Többször is hangsúlyoztam már, mennyire visszataszító, amire persze egy kis crucio volt a válasz kedvességként. Komolyan mondom, lassan már annyira hozzászokom, hogy csiklandozásnak érzem. De legalább már azt elértem, hogy otthon a szobaajtóm "megtisztult", és nem kell a cselédeknek minden nap egy kisebb traumát átélniük. Ez jó nekik, és persze nekem is, mert akkor megyek be, amikor csak akarok. Kissé már unalmas volt, ha be akartam jutni, körútra kellett indulnom egy-egy ágyas befogására, hogy aztán az jól megmarkolhassa a kilincset.

Gondolatok.
Merengés.
Ahogyan bandukoltam, észre sem vettem, hogy kikeveredtem a falu sűrűjéből, és elmásztam egészen a szellemszállásig. Valami csapat álldogált ott, és igen hevesen bámulták az ódon és undorító disznóólat. Annyira belemerültek, hogy észre sem vették, ahogyan közeledem feléjük. Egyre jobban tisztázódott bennem, hogy ezek bizony diáktársak, legnagyobb sajnálatomra, mert ugyebár fennállt a fertőzés veszélye. Úgy gondoltam sétálok egyet odabent, mindig is érdekelt, mi az, amitől mindenki annyira retteg. Legfeljebb valakinek végre sikerül valamiféle érzelmet csalni az arcomra. Meglátjuk.
A csapat.
Átgázoltam.

Nem sokat törődve a kapuban állókkal haladtam egyenesen tovább, odaérve hozzájuk pedig lassítás nélkül masíroztam át rajtuk. Nem néztem vissza, de hallottam az egyik elesett, mert rettenetesen káromkodott, talán anyázott is. Mondhatja, hogy lotyó, elvégre az is, a legnagyobb. Noha nem láttam, de biztos voltam benne, hogy valamiféle griffes csürhe lehetett, mert azonnal beazonosították, hogy én mardekáros vagyok. Minő meglepetés. A rozoga ház ajtajához érve egy pillanatra megtorpantam, majd feltekintve mértem végig a sokak által hátborzongatónak vélt, általam csak szarkupacnak titulált, egykoron épületnek nevezett valamit. Gusztustalanul festett a kilincs, nem akartam összekoszolni a kezem, így megemelve a balom egy hatalmas rúgással tisztítottam meg magam előtt az utat. Odabent, ahogyan azt sejtettem, egy nagy adag pöcegödör fogadott. Lassan sétáltam a lomok között, hátha történik valami. Pillanatokkal később megláttam egy bogas hajú, alacsony teremtést. Biztosra vettem, hogy valamiféle lány lehet, de az arcát nem láttam, mert egy jókora pókháló és por mögött nehéz kifürkészni az ilyet. Csak a fejének sziluettjei rögzültek, azok alapján a tipikus boszorkány kategóriát képviselte.
- Azt hiszem célt tévesztettél Kincsem, a fodrászat a faluban van!
Yolanda is megkapta anno, hogy létezik divat is a világon, erre nagyon allergiás vagyok. Egy nő nézzen ki úgy, mint egy nő. Megtorpanva vártam a reakciókat, a pálca a nadrág oldalzsebében, kezeim pedig a kabátzsebben lapultak.

Az átható, büdös dohszagtól, a kosztól és a félhomálytól eltekintve nem is olyan vészes ez a ház. Ugyan arra még nem derült fény, hogy miért is hívják Szellemszállásnak. Semmiféle természetfelettivel nem találkoztam, csupán néhány teljesen átlagos patkánnyal, meg undorító pókokkal. Gondoltam, hogy a helyi szóbeszéd is az unatkozó öregek agyszüleménye, akik imádják hülyeségekkel riogatni a gyerekeket. De az is lehet, hogy a szellemsztorinak köszönheti az épület, hogy még nem gyalulták le.
Próbálok minél kevesebb port felverni a lépteimmel, és lehetőleg nem hozzáérni bármihez is. Arra lehet talán az emelet, vagyis a foghíjas lépcsősor a bejárattól nem messze erről tanúskodik. Ez pedig egykor valami szalon lehetett. Kíváncsi vagyok, ki élt itt, mikor még nem volt így leamortizálva.

Hatalmas robbanás rázza meg az épület falait, én pedig a lélegzetemet is visszafojtom. Egy rövid pillanatig azt hittem, most fog rám dőlni minden. Értetlenül fordítom a fejemet a hang irányába, s a szemem elé kell kapnom a kezemet, annyira elvakít a kintről beeső fényáradat. Az ajtó! Valaki a leszakadt ajtóban áll, ellenfényben ugyan nem látom, ki lehet az, de sötét vonalai köré torz glóriát fest a világosság. Mint egy rossz képregényben.
Aztán a hangok, a gúnyos megjegyzés elsöpör minden misztikumot, amit az alak a pár másodpercben nyert magának. Csak egy fitogtatós bunkó.
- Irtó vicces, csak nehogy elhagyjon a sziporkázó humorérzéked itt a sötétben - köszöntöm a társaságomat nem kevesebb szívélyességgel, míg önkéntelenül is a hajam felé vándorol egyik kezem. Nem értem, mi a gond vele.
- Viszont a legkevésbé sem vagyok a kincsed, úgyhogy kérlek - nem hinném, hogy ezzel meggyőztem az idegent, de legalább tisztáztam a felállást. Ne nézzen engem üresfejű libának, arra ott a többi kislány az iskolából. Szakadttérdű farmerom zsebéhez nyúlok, egész pontosan a pálcámért. Lehet, hogy kissé fenyegető mozdulatot tettem, talán túl hirtelen is, de eszembe jutott valami. Ahogy az ujjaimon érzem a szolid faragású markolatot, megfogom és kirántom a zsebemből, majd magam elé tartom a pálcát. Jó lenne befűteni egy kicsit ennek a vicceskedő alaknak, az első átkok kérés nélkül át is suhannak a gondolataim között. Ám végül csak egy ártalmatlan Lumost bűvölök a vékony bot túlsó felére, hogy ne kelljen tovább hunyorognom a sötétben. Óvatosan előrébb nyújtom a kezemet, hogy a fénykör elérje a fiút is, hátha ismerem őt. És igen, már az arcélére vetülő halvány sugár elég ahhoz, hogy felismerjem Sean Blaine-t, akinek a csúfos esete az új alkímia tanárral keresztben-hosszában bejárta az egész Roxfortot. Hogyne hallottam volna róla, ráadásul a fiú az évfolyamtársam is. A híre mindig megelőzi őt.
- Minek jöttél ide? - kérdem tőle érdeklődő hangsúly nélkül, majd a pár lépéssel odébb penészedő szekreterhez lépek, aminek hiányzik már a fél oldala is. Persze gondosan ügyelek arra, nehogy a hátamat mutassam a mardekárosnak, mert hát.. mégis csak mardekáros. Náluk sosem lehet tudni.

A reakcióból ítélve sikerült kifognom egy igencsak buzgó leányzót, mert nem volt elég számára a szóbeli, hát visszavágásnak nem mondanám, inkább egyfajta burkolt védekezés. Az persze tetszett benne, hogy ki mert állni magáért, még úgy is, azt sem tudta, vajon ki lehet az ember, aki számára bántón szólt be neki. Arra persze biztosan nem gondolt egy percre sem, hogy igazam lehet, mármint, a haját illetően. Hiszen az úgy állt, mintha egy nagyobb csomó szénát fogtak volna össze, az alját megbájolva pedig rádobták volna a fejére. Azt azonnal tudtam, hogy nem mardekáros háztárssal van dolgom, mert ott két dolog történt volna, ad egy, mielőtt bármi történt volna, egy átok már valószínűleg rojtosra tépte volna a szám. Ad kettő, legfeljebb egy unott nevetés válaszként. Ergo már csak három ház maradt, ahonnan szemezgethettem, de igazából nem volt sem kedvem, sem pedig lélekjelenlétem találgatni. Az idő úgyis megadja majd a választ az egyelőre rejtve maradt tézisre, csak győzzem kivárni. Miközben továbbra is unott tekintettel meredtem magam elé, esett csak le, mi is történik valójában? a csapat, akik kint várakoztak, valószínűleg éppen egy beavatás kellős közepébe csöppentem bele. Érdekes helyzet, kíváncsi voltam a végkifejletre. Szavak ragadtak ki a gondolatomból, mégpedig az újabb dorgáló megjegyzések, mely szerint ő nem a Kincsem. Valóban nem az, de ugye, az ember legyen olyan kedveskedő, amennyire csak tud. Úgy fest, többé nem leszek, mert senkinek sem tetszenek a bókoló szavak.

Megmozdult.
Egy pálca.
Olyan lendülettel kapta elő a varázstárgyat, hogy meglepődtem volna, ha vannak érzéseim. Ezek hiányában, jobban mondva elnyomásuk miatt jobbára megemelkedett egy pillanatra az egyik szemöldököm, afféle, hű de gyors vagy szindrómaként. Továbbra sem mozdultam, mert nem láttam értelmét, zsebre tett kezekkel álltam, és figyeltem, mi fog történni. Átok? Rontás? Teljesen mindegy, bármi történik is, meglesz a böjtje.
Fény.
Erőteljes.

Összehúztam a szemeim, mert a megszokott sötétséget a pálca végéből előtörő fény rombolta le. Nem akartam erőltetni a dolgot, így inkább becsuktam a szemem, majd mély sóhaj közepette ráztam meg a fejem, nem zavartatva magam, hogy egy idegbetegnek tűnő csaj álldogál előttem.
- Lennél szíves nem kibökni a szemem azzal az ócskán megmunkált gallydarabbal?
A kérdés jelen helyzetben helyénvalónak tűnt, merthogy a pálca vége már jobbára az orrom hegyét kaparta. A fényforrás aztán lassan haloványabb lett, lépteket hallottam, így kinyitottam a szemeimet. Az iskolatárs hátrébb lépett, de nem fordított hátat? most, hogy sikerült megszoknom a fényviszonyokat vettem csak észre, ki is ő valójában. Azonnal tudtam, hogy évfolyamtárs, rengetegszer láttam már tanórákon, a neve viszont nem akaródzott beugrani. Miközben azon merengtem, újabb szavak ütötték meg a fülem, ráadásul ezek most kérdés formájában bombáztak. Minek is jöttem ide? Fogós kérdés, a válasz pedig evidens volt, hogy kicsit elszakadhassak a külvilágtól, és magamban lehessek. Persze ezt is keresztülhúzta egy véletlen? valahogy mindig belebotlok az efféle helyzetekbe.
- Megtudni, mitől retteg az egész iskola.
Válaszoltam nyugalmas hangon, miközben lassú léptekkel oldalogtam először balra, majd jobbra, hogy szemügyre vehessem a helyiséget. Nem láttam benne többet leélt és lelakott putrinál.
- Azt kell mondanom, még nem találtam meg a választ, hacsak nem a hajad látványára gondolok!
Fejeztem be háttal állva a lánynak a gondolatmenetet, miközben egy régi, valaha talán könyvként szolgáló masszát kezdtem vizsgálgatni a földön.

- Honnan veszed, hogy ócska, ha még csak ki sem nyitod a szemed? - érvelek logikusan, egy másodpercig sem tétovázva. Lehet, hogy el kellene gondolkodnom azon, vajon szerencsés-e, ha Sean Blaine-nel pacsizok le egy elhagyatott és düledező rom gyomrában. Hiszen annyi furcsa pletyka kering erről a gyerekről, egyesek szerint félőrült, legalábbis nem ajánlatos kikezdeni vele. Pedig ránézésre nem tűnik veszélyesnek.
- Rettegne? Egy nevetséges kísértetháztól? – hangomban érzékelhető a kételkedés, mert hát.. ebben a házban tényleg nincs semmi félelmetes, csupán az összkép elég ócska. Recsegő deszkák, huzatos folyosók, meg egy csomó pókháló. Jártam már mugli vidámparkban, és állíthatom, a szellemkastélyokban mindig felhasználják ezeket az elemeket. – Persze, a híre megelőzi, és mindenkiben félelmet ébreszt. Én nem félek, mert nem ad rá okot. – bár fellengzősnek hat a kijelentés, ami nem mellesleg burkoltan kétértelmű, igyekszem úgy előadni, hogy abban ne legyen semmi felvágás. Épp csak hátrapillantok a vállam fölött, csak hogy a fél szememet rajta tartsam a titokzatos mardekároson. Őt sem rémíti meg a hely, gondolom, gyerekmesének tartja a helyről lábra kélt históriákat. Ebben az egyben egyet érthetünk.
Jobb kezemet előrenyújtva teszek néhány lépést, hogy a szoba minden sötéten derengő sarkát megvilágítsam. A szekreter úgy néz ki, mint a leghétköznapibb szekreterek. Habozás nélkül kihúzom az egyik fiókját – már amelyiken még ott fityeg a fogantyúja is –, arra számítva, hogy találok valami érdekeset. Pár penészes levélpapíron és egy rég üres tintatartón kívül nincs is benne más. Beletúrok egy alsóbb fiókba is, ahol egykori tulaja a pecsételőjét tartotta. A műarany tárgy hidegen és hamisan nehezedik a tenyerembe, de majdnem leejtem, mikor meghallom az ifjú Blaine újabb megnyilvánulását.
Villámsebességgel pördülök meg a sarkamon, és gyilkos pillantást vetek a.. hátára. Képes, és hátat fordít nekem! Úgy, hogy a kezemben van a pálcám! Hát ez nem normális. Vagy csak ennyire alábecsülne? De utálom én ezt!
- Hé, te nagyokos, őszintén, mi bajod a hajammal? Csak mert a tiéd se áll valami rendezetten, kábé olyan, mintha egy vak hentes lenne a fodrászod – vágok vissza azonnal, némi költői túlzásba bocsátkozva. Ez a szépfiú nagyon ki akarja húzni a gyufát. Tettem én bármi rosszat is ellene? Hahh..

- És egyébként is, hogy mutathatod a hátadat annak, akinél kivont pálca van? Szörnyen naiv lehetsz, vagy csak így bízol bennem? Igazán kedves – rávillantom Seanra a tanároknak tartogatott bűbájos mosolyomat, de a pálcámat a föld felé tartom. A másik kezemben szorongattot pecsétről egészen el is feledkezem. A hajamra tett megjegyzése piszkálja az önérzetemet, bár ez még csekély indok a párbajra, még nekem is. Amúgy sincs kedvem egy ilyen furcsa stílusú sráccal hadakozni.

A massza.
Dohszag.
Nem volt valami kellemes légkör az igencsak lepusztult épületben, leszámítva azt a tényt, hogy egy lány volt a társaságomban. Ami persze nem valami szívderítő, tekintve, sajnálatos módon a Roxfort egyik diákjáról beszéltünk. Mióta az iskola lassacskán rohadó padjait koptattam, nem találkoztam értelmes, emberi egyednek joggal mondható életformával odabent. Tudom, hogy erős kijelentés, hiszen azért akadnak kivételek, akik legalább odáig eljutottak a törzsfejlődés szakaszában, hogy már beszélni tudjanak, ne pedig egymás tetvészkedésével foglalkozzanak, mint a majmok. A mozdulatok alapján ez a griffes csaj az idegrongyok közé tartozott, hiszen egyből a szaros pálcája után kaparászott, amint meglátott. Utána persze az ellenkezőjét próbálva elhitetni, miszerint ő vérnyugalom, jó griffes módjára belekezdett a mardekár házbéliek ellen irányuló tipikus viselkedésébe.
Háttal.
Hallgattam.

Micsoda hülye kérdés, elvégre a diákok többsége egyértelműen kijelentette, úgy be van szarva ettől a helytől, azt szavakkal kifejezni is lehetetlen. Tudom, hiszen rengetegszer hallom a folyosókon, beszélgetés közben. Akadnak olyanok, akik azzal kérkednek, ha kirándulás lesz a faluba, ők bizony bemennek. Persze, természetesen, a kerítésen belülre, aztán sírva szaladnak a szüleikhez, vagy a tanárokhoz. Röhejes az összes diák, ezért is meglepő a csaj jelenléte. Mit keres itt, ráadásként egyedül. Részeg nem lehet, mert elég érhetően beszél, nem folynak össze a szavak, és ahogyan figyeltem, megáll a saját lábán, nem imbolyog.
- A nevetséges kísértetházad hallatán többekre is rájön a cifrafosás. A diákok nagy része csak kérkedni képes, közben olyan puhány, ha megérinted egy ujjal, elsírja magát, mint egy rossz rihe.
Szavaim közben a szétmállott valami közelebbi vizsgálása céljából leguggoltam, hogy jobban szemügyre vehessem. Valamiféle írások szerepeltek a tárgyon, és a külső borító is arra utált,
hogy valószínűleg tényleg egy könyv lehetett.

A fény.
Megmozdult.
A pálca hegyére megidézett fénycsóva az irányomból oldalra vándorolt, amiből le lehetett vonni az egyértelmű következtetést, a csaj is nézelődni kezdett. A varázstárgyat pedig nem rám szegezte, hanem azokba az irányokba, amelyekre kíváncsi volt. A megnyilvánulása, amely a hajára irányult azonban újra elintézte, hogy célkereszt legyek. Leszartam az igazat megvallva, ugyanis az öt évem alatt rengetegszer tapasztaltam már a dolgot, és a végén mégis sikerült kijönnöm belőle. Tény, lettem én megátkozva, de törtem is érte csontokat, hiszen a kölcsön kenyér visszajár. Most sem zavartattam magam túlságosan, felemelkedtem, majd lassú léptekkel baktattam oda a szekreterhez, amit a velem egy helyiségben lévő is megtekintett már. Közben halovány mosolyt villantottam felé az élelmes beszólásaira…a hajam… a pálca.
- Tudod, a szörnyű az, hogy kettőnk közül az én hajam direkt olyan amilyen. A tiéd viszont kötve hiszem!
Egy pillanatra megfordítottam a fejem, hogy a vállam felett szemügyre vehessem a mögöttem állót.
- Valamivel rövidebben jobban állna!
Talán öt,tíz másodpercig méregettem, jelezvén, próbálom elképzelni úgy, ahogyan véleményem szerint emberként festene. Aztán ismét a szekreterre tekintettem, és folytattam a nézelődést.
- A pálca pedig…
Kezdtem bele a második pocskondiázás megválaszolásába, miközben megemeltem valami, egykoron gyertyatartóhoz hasonlatos valamit.
- … soha nem mondtam, hogy bízom benned, ahogyan azt sem, hogy nem. Azért, mert te ettől érzed magad kemény és dekadensnek, esetleg egyelő félnek…
Letéve a gyertyatartót fordultam meg, és halovány mosollyal fűztem össze kezeimet a mellkasomon, miközben lassú léptekkel elindultam a csaj felé. Direkt módon hagytam nyitva a sorokat, a képzelőerejére bíztam, mit is szeretne záró soroknak gondolni.
A pálca.
A mellkasom.

Odaérve elé alig féllépésnyire állapodtam csak meg tőle, természetesen a mosoly nem szűnt az arcomról. Megemelve egy apró pillanatra a szemöldököm hajoltam közelebb, majd mintha le szerettem volna kapni az orrát, haraptam egyet a levegőben, ezzel még közelebb kerülve hozzá. Visszalépve a tett után egy lépést szólaltam meg újra.
- Amúgy, Te mi járatban? Annyira azért nem vagy ronda, hogy ilyen helyeken kelljen bujkálnod egy kirándulás alkalmával.
Tessék-láásék, milyen kedves is vagyok, az enyhe csipkelődés ellenére kapott egy fél bókot is a leányzó. Nagyon remélem, hogy ellesz vele a következő télig.

   Kitartóan figyelem a vállam fölött átpillantva a srácot, aki szinte már becsülendő színészi képességekkel erőlteti magára a koravén, én-mindenkinél-mindent-jobban-tudok stílust. Csak azért is a hátát mutatja nekem, sőt, még le is guggol, s ez az egyetlen módja annak, hogy most magasabb vagyok nála. Viszont kivételesen egyet kell értenem azzal, amit a fejéből beszél kifele. A griffendélesek körében van egy gyermeteg, de divatos szokás; rémtörténetekkel ijesztgetik egymást a torony lakói. Hát kérem, ez az az esti program, amit csak akkor választok, ha már nagyon nem akar álom jönni a szememre. A Szellemszállásról is így hallottam először, és bevallom, felkeltette az érdeklődésemet. Főleg azért, mert ez egy tényleg létező hely, és nem olyan, mint Csissz-Kopp búvóhelye, vagy Hasfelmetsző Jack tanyája. Minél valódibb a hely, annál félelmetesebb legenda övezi.
   - Ez igaz – ismerem el hangosan is. – A legtöbben még ahhoz is gyávák, hogy belássák, milyen gyávák.
   Azt már igazán nem lenne képem kihangsúlyozni, hogy bezzeg én, aki idemerészkedett, és egyedül belopódzott a szurtos deszkák közé. Nem teszem, mert akkor Sean érdemeit is meg kellene csillogtatom a magamé mellett, hiszen most ő is itt van, és nem hinném, hogy a mardekáros haverjai unszolására tört volna be, ugyanis.. nem tudok róla, hogy vannak egyáltalán haverjai.
   De persze az empátiám halva született, és Blaine dicső bátorsága is csak üres fogalom marad, amikor folytatja a haj-témát. Kritizál itt összevissza, és harmatgyenge védekezéssel próbálja az ő frizurájáról elterelni a figyelmet. Hogy az enyém jobban állna rövidebben? Neki meg előnyösen állna a tarkójában egy vasalódeszka. Azért önkéntelenül megint zabolátlan tincseim felé indul a kezem, de idejében észbe kapok, s úgy teszek, mintha csak az ujjaim között szorongatott régi tárgyat akarnám közelebbről megvizsgálni. Tényleg jobb lenne rövidebben?

   - Pföh, pálca nélkül is meg tudom védeni magamat, ha kell. És a nélkül is egyenlő felek vagyunk, bármire is gondolsz ezzel kapcsolatban – nyilatkoztatom ki, mintha magától értetődő tényről beszélnénk, ám sajnos nagyon is jól tudom, hogy ember és ember között mekkora különbségek vannak. Főként ezekben a sötét időkben. Ha nem hallanám nap mint nap a mardekárosok megkoreografált pöffeszkedését a folyosón, hogy ilyen meg olyan titkos tanokról hallottak, még akkor sem sejthetem, hogy azonos korunk ellenére vajon mennyivel nagyobb – vagy éppen csekélyebb a srác tudása az enyémnél. De akkor is, tudja meg Sean, hogy nem ijedek meg tőle csak azért, mert más Ház tanulója, fiú, vagy mert egyedül vagyunk a Szellemszálláson.
   Ám úgy veszem észre, hogy nagyon is az ellenkezőjére apellál. Míg beszélek, egyre közeledik felém, mint egy csapásra készülő, vigyorgó hiéna, s szinte az aurámba harapva csattintja össze a fogsorát, közvetlenül az arcom előtt. Ösztönszerűen fordítom el a fejemet, de nem úgy a tekintetemet, amivel mindhiába próbálok olvasni a gondolatai között. A sötétben tág és kerek pupillái kevesebbet árulnak el számomra, mint a csésze alján száradó zagyva teafű.
   - Ó, rossz napjaimon majd ez utóbbit fogom felidézgetni magamban, kedves Sean – szólítom először a nevén, némi gúnnyal fogadva a bókot, ami mellesleg hatalmas meglepetésemre szolgál. Valahol mélyen jól is esik, hát mégis nő vagyok, hogy a fenébe ne esne jól. Pont ezért kezelem ilyen szánalmasan és ügyetlenül a ritka pozitív megnyilvánulását..
   - Hallottál már olyanról, hogy bátorságpróba? – dobom vissza a kérdését, s ezzel egy időben a korábban már kiszúrt lépcsősorhoz szökkenek. Csináltam ennél már nagyobb hülyeséget is, és hát csak nem szakadnak be a szúette, nyikorgó falécek a súlyom alatt…
   - Olyan, mint egy nagy játék, csak a végén elismerést nyersz – teszem még hozzá, ezúttal én mutatva (és kiszolgáltatva) a hátamat, s ránehezedem az első poros lépcsőfokra.

Érzések.
Furcsa.
Olybá festett, hogy a kedves griffendéles hölgyeményt nem igazán mutat félelmet, noha odabent biztosan megvoltak az aggodalmai, ha nem is miattam, akkor a szállás miatt. Sokak szerint pedig egy állat vagyok, valami érzéketlen marha, aki nem törődik senkivel. Mindig cáfolom a közhiedelmet, hiszen hogyan is lehetnék érzéketlen, ha figyelek másokra. Miért figyelek? Mindenki azon nyavalyog, és sír, hogy senkitől sem kapja meg az igazat… tőlem igen. De úgy fest, ez is problémát jelent. Egyértelmű, hogy az igazság fájó tud lenni, de akkor ne picsogjunk már azon, hogy hazugságban élünk! Ez az, amiért tulajdonképpen minden egyes ember értelmiségi szintjét egyenlővé teszem egy talicska aprómajoméval. Persze ez sértés a majmokra nézve, de valahogyan mégis hasonlatot kell vonni. Az emberek egyszerűen egy döntésképtelen állatcsorda, akik arra sem képesek, hogy saját kívánságukat és elvárásaikat fel tudják sorakoztatni maguk előtt.
Új.
Más.

Egyértelmű volt, hogy akadnak kivételek a diákok között, hiszen sikerült már a több száz, akár ezer között egy, esetleg kettőre akadnom. Meg vannak a két sík között lebegők is, akik olykor gyogyósok, olykor pedig képesek értelmes megnyilvánulásra. Az utóbbi hónapokban enyhült a támadó jellemem, köszönhetően a nagybátyám okításainak, de megmaradtak a számomra fontos jellembéli vonások.

Harapás.
Reakció.
A levegőbe való harapást követően a velem szembenálló először nem mozdult meg, mintha meglepte volna a dolog. Aztán hűvös nyugalommal közölte az őáltala jónak gondolt visszavágást. Tévedett és hibát vétett, amit természetesen muszáj volt megjegyeznem.
- A rossz napjaidon?
Tettem fel a kérdést, persze választ sem várva folytattam azt, amibe belekezdtem.
- A helyedben én is így tennék, hiszen a rossz napokon olykor kellenek az üdítő és kellemes emlékek.
Biztosan kapcsolt, hogy valóban elvétette, amit mondani szeretett volna, én pedig levontam a summás következtetést, édes aranybogaram… hogyan is szokták mondani a lányok… óóóó, igen, pasi alapanyagnak tart. Tény, imponáló benne, hogy nem egy beszari kis lotyó, mégis, a haja valóban lehetne rövidebb, mert most úgy fest, mintha egy kopasz fejre ráraktak volna valami feketéllő szénakazlat.
Kezdem.
Megint.

A válaszokat követően aztán feltette újabb kérdését, amely arra irányult magyarázatot adni, mit is keres ebben a koszos putriban. Elfordult, ami újfent ékes bizonyítékaként szolgált annak, hogy nem fél. Pedig a sok társa állítása szerint lenne kitől, merthogy nem mással van a koszfészekben, hanem velem. Én pedig köztudottan egy szemétláda vagyok… az idiótizmus nem ismer határokat a sok marha körében.
- Halottam róla! Nevetséges, szánalmas, gyerekes! Folytasd!
A választ követően belekezdett a hősi monológba, közben pedig egy igencsak instabilnak tűnő lépcsősor felé battyogott. Valahogyan biztos voltam benne, hogy ebből baj lesz, abban a fadarabban több szar volt, mint szálka. Elmorfondíroztam rajta egy pillanatra, hogy hagyom a fenébe, és röhögve nézem végig, ahogyan rálép, aztán beszakad alatta. Érdekes műsornak ígérkezett, de valami azt sugallta, ne hagyjam. Ilyenkor annyira képes voltam gyűlölni magam, ha sikerült volna duplikálódnom, akkor az egyik énem leköpte volna a másikat.

A pálca.
Oldalzseb.
A balom lassan levándorolt a nadrág oldalzsebéhez, majd megragadva két ujjal a pálcát húztam azt elő. Az előttem sétálgató nem látta, nem hallotta, mert éppen a béna próbáról szüttyögött. Nem válaszoltam, megvártam, míg rálép az első lépcsőre, de közben már mormogtam az igét.
Reccsenés.
Hangos.

Ahogyan egyensúlyát veszítette fejeztem be az igét, és a pálca pontos mozdulatsorát. Nem zúgott bele a korhadó fa által ölelt lyukba, hanem a levegőben emelkedve lebegett a lépcsősor felett mintegy fél méterre. A pálcával magam felé intve, és perdítve egyet rajta fordítottam a csajt szembe velem, és tessékeltem magamhoz. Közel, nagyon közel engedtem le a földre, mert ha lúd, akkor bizony legyen kövér. Megint megmentettem valakit, ez kezdett idegesítő szokásommá válni, hiszen régen röhögve távoztam volna a helyszínről.
- Ez a játék egy szánalmas szar! Aki így szeretne elismerést kivívni, vagy, akinek így lehet kivívni az elismerését, pedig marha.
Közel hajoltam, mélyen a magánszféráját sértve, mert ugye azért hűnek kell lennem magamhoz, és a titulushoz, amit kivívtam a négy és fél esztendő során.
- Te marha vagy?
Élelmes kérdés, főleg a jelenlegi helyzetben és szituációban.

   - Blaine, te gúnyolódsz velem – hagyja el a megállapítás a számat mintegy mellékesen, hisz a vak is láthatja, hogy a mardis valóban csak röhög rajtam. Na de meddig..
   Végül a megjegyzését nem boncolgatom tovább, mert nagyon is jól ismerem a mardekáros mentalitást. Ha most ráharapok a csalira, életem végéig hallgathatom a bölcsességeket.

   - Sejtettem, hogy ezt is megkritizálod majd, de tudod, mit? – csicsergem magam elé, hátra se pillantva a fiú felé, mintha országos cimborák lennénk, és meg sem kottyanna neki ez az apró figyelmetlenség. Őszintén.. nem igazán érdekel, hogy mi kottyan neki és mi nem. Csak jussak fel valahogy az emeletre, le merném fogadni, hogy ott sokkal több személyes holmi van szétszórva, mint itt lent. Egy egész kincsesbánya.
   - Nem tudsz felhúzni ezzel a stílussal. Sőt, szórakoztat. – Na most a hatás kedvéért tényleg megfordulok egy szemvillantásra, ami szinte felér egy nyelvnyújtással. – Nem sok embert ismerek, aki olyan savanyú, mint te.
   Csak hogy én se maradjak le a gúnyversenyben. Több szót nem is fecsérlek a problémára, sőt, igyekszem úgy tenni, mintha Blaine nem is egy légtérben lenne velem. Kérte rá bárki is, hogy osonjon utánam (vagy az ég tudja, miért van itt igazából), bosszantson és mérgezze a kisugárzásával az amúgy is szánalmas épületcsonkot? Nem hinném.
   Ezzel a magyarázattal meg is nyugtatom a lelkem, és meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg neveletlenül viselkedem. Ha nem tetszik, el lehet menni. Én viszont rendíthetetlenül tovább araszolnék a recsegő-ropogó lépcsőkön, talán a kelleténél egy kicsit nagyobb lendülettel is, csakhogy hallom, amint végleg megadja magát alattam a deszka, és panaszos roppanással megszűnik deszkának lenni. Annyi időm se marad, hogy felsikkantsak meglepetésemben, és persze látom lelki szemeim előtt, ahogy keresztültöröm a padlót, és bezuhanok a pincehelyiségbe, ami talán sok-sok méterrel a ház alapjai alatt tátong, mint egy falánk feketelyuk.
   De minderre nem kerül sor.

   Egy gondolatnyi ideig elhittem, hogy képességem van a repüléshez, és igen, ez lenne a második természetem, szállok, szárnyak és egyéb segédeszközök nélkül. Talán az eufória öntött el a képzelgésre? Képzelgés ez egyáltalán?
   Piheként lebegő testem önuralmát veszítve suhan el az alább meredező szilánkok felett, egyenesen Sean Blaine mellé. Előreszegezett jobbjában a pálca a mellkasomra mutat, s egy kívülálló személy egészen biztosan félreértené a helyzetet.
   Koszos kis tornacipőm halkan csosszan a szívósabb parkettán, jelezve, hogy földet értem, s érzem, amint elönti az arcomat a pír. Szörnyen kínos.. néma hálát adok a Szellemszállás jótékony sötétjének. Mit is mondhatnék most a fiúnak?
   Egyelőre csöndben és megadóan fogadom a kioktatását, ugyanis be kell látnom, megint van valami igazság a szavaiban. A fejem lehorgad, mintha a szégyen húzná lefelé, de végig szemmel tartom Blaine-t, pláne, amikor egészen közel dugja az orrát az enyémhez. Most biztos örül neki, hogy ő volt az okosabb..
   - Azt hiszem, igen – ennyi. Ez a beismerés legyen elég, úgysem sűrűn hagyom, hogy rajtam kívül más is győzzön a vitákban. Marha vagyok, de azért ez nem jelenti azt, hogy a jövőben ezen változtatni fogok. – És hát.. kösz. Gondolom, zuhantam volna egy sort, ha nem segítesz – elmés megállapításom, valamint a satnya kis köszönetnyilvánítás egy ideig lustán úszik kettőnk közt, aztán észbe kapva elhátrálok a srác elől. Ismét a veszélyes feljáróhoz sétálok, persze jóval körültekintőbben, és pálcámmal irányítva a fényt, megvizsgálom a lépcsőfokokat. Lyuk-lyuk hátán. Tiszta szú, felzabálták az egész korhatag fát. Ironikus mosollyal hátranézek a vállam fölött, de a fényt ezúttal nem vetítem iskolatársam arcára.
   - Talán ha óvatosabban mennénk fel rajta.. – nem teszem egyértelművé, hogy komolyan gondolom-e, amit mondok, vagy csak viccelődöm a nyaktörő akción, de egy dolog már tagadhatatlanul biztossá vált számomra. Sean egy légtérben van velem.

A feje.
A beismerés.
Az előttem álldogálót nem abból a fából faragták, hogy bármit is magára vegyen, viszont most, az utolsó szavak mintha megfogták volna kissé. Elgondolkodtatták azon, kinek is akar megfelelni valójában? Azoknak, akik odakint várják? Az állítólagos barátainak és társainak? Lehet, hogy csak én vagyok egy baromira különlegesen és idiótán gondolkodó ember, egy elkorcsosult elme, de ki a fészkes, retkes, agya ment barom kérné a barátjától, hogy „hé csaj, sétálj bele a veszedelembe”? Nem tudom, ugyanis nincs sok barátom - pföhhh, az is csoda, ha van, akit annak tudok nevezni -, de, ha lenne sem kérnék tőle efféle marhaságokat. Hamarabb vágnám tőből a karom, sem, hogy veszni hagyjam az övét. Természetesen ehhez nagyon ki kell érdemelni a bizalmam, és azt kell mondanom, ez nem sokaknak sikerült az életben. A beismerő szavai hallatán nem mosolyodok el, ami meglep. Itt lenne a remek alkalom, hogy rámutatva szénné röhögjem magam, ismét begyűjtöttem egy trófeát. Most azonban valahogy nem akart feltörni az a gurgulázó, másikat porba gyalázó vigyor. Helyette inkább a szemeibe meredtem, mélyen, továbbra is irritálóan közel az arcához. Olybá festett, talán zavarban van, hiszen annak ellenére, hogy az úgymond örökkön ellenfélnek tekintett ház tagja, megköszönte a segítségemet.
Megmozdult.
Hátrált.

Amint ismét megindult a dohos fák alkotta, félig leszakadt lépcsősor irányába, és háttal volt nekem, egy pillanatra egészen halovány mosoly villant az arcomon. Valóban csak egy pillanat volt, mert ezt követően felegyenesedtem, majd megrázva a fejem a konokságán, lassú léptekkel indultam meg utána. Igazából magam sem értettem a viselkedésem, de kíváncsi voltam, mit is akar kihozni ebből az egész helyzetből. A kezem természetesen megint megfeszült a pálcámon, biztos, ami biztos alapon. Figyeltem a mozdulatait, ahogyan az emeletet fürkészte. Egyszerűen nem akart letenni arról, hogy valami hülyeséget vigyen ki azoknak a kötözni való birkáknak. Akár a testi épségét is hajlandó lett volna kockáztatni egy efféle idióta játék miatt.

A pálca.
Egy halk ige.
Ismét elmormoltam a Vingardium Leviosa-t, hadd legyen meg az öröm. Iza abban a pillanatban emelkedett meg ismételten, majd átlebegve a lépcsősor helye felett az emeleten ért földet. Ezt követően, ha letekintett, szólaltam csak meg. Igazából eltartott egy darabig, amíg végiggondoltam az egész helyzetet, de aztán úgy döntöttem, miért is ne? Soha nem szerettem az egyszerű dolgokat, soha nem voltam híve a szabályoknak. Szerettem úgy játszani, hogy a becsület megmaradjon, de mégse legyen hétköznapi az, amit teszek, és ahogyan teszem.
- Van egy ajánlatom a számodra!
Kezdtem bele, miközben lassú mozdulatokkal indultam meg fel a leszakadt lépcsőkön, vigyázva, nehogy beszakadjon alattam, vagy belezuhanjak a méteres sötétségbe. Amennyiben felreptetett, ahogyan én őt, vagy felértem a hegymászótúrából, úgy megálltam mellette. A pálca megemelése és egy hangos Lumos solen ige után csendesen mértem fel az emeletet… közben pedig kifejtettem azt, ami biztosan meglepő lesz a számára.
- Nem tudom feldolgozni ezt a mérvű konokságot! Még mindig azon agyalsz, hogyan tehetnél azoknak a szemeteknek a kedvére.
Nem zavart a mondat, akkor sem, ha esetleg a legjobb barátját oltottam le a szavaimmal. Az egészet komolyan gondoltam, és tudtam, ha én lennék a cipőjében, nem bejöttem volna, hanem kivégzem az engem szivató csökött idiótákat. Nem tekintettem rá, csak bámultam az előttünk kirajzolódó folyosó sziluettjeit.
- Vigyél ki engem! Elvégre mi lenne nagyobb fogás egy mardekárosnál, nemde?
Azt nem mondtam, hogy odakint egyetlen rossz szó hallatán pofonosztást rendezek a sok suttyó pór körében, úgy éreztem, ez teljesen világos a számára. Talán még örülne is a dolognak. Érdekes és merőben vad húzás, de ettől lesz igazán kedvemre való. Ez az, amiért én én vagyok, mert leszarom, mi a helyes, mi az illő, mi a logikus.
Rápillantottam.
Komolyan.

   Komolyan azt hittem, hogy amint beismerem a hülyeségemet, ezzel a kedvére teszek, és minimum a hasát fogva röhög majd rajtam, viszont úgy tűnik, ez a mai a tévedések napja. Sean megint úgy reagált, amire nem számítottam. Csak mélyen a szemembe nézett, mintha elvárná, hogy olvassak ki a tekintetéből valamit, bármit, mert támpontot azt nem ad, de használjam végre az eszemet. Az a probléma, hogy azt kint felejtettem a verandán, mikor beszöktem a meglazult deszkák között a házba.

   Mint az életben soha, úgy most se vagyok jó a kínos pillanatok kezelésében, ezért is dobban egy fokkal nyugodtabban a szívem, amikor elfordulhatok a fiútól. Biztos, hogy lángol az arcom, és a legjobb, ha ezt a reakciót rábízom a sötétségre, és kísértem a sorsot. Hopp, késő.

   Tíz percen belül már másodszorra érzem azt, hogy a gravitáció egyszerűen megszűnik létezni ebben a porfészekben, vagy pedig én vagyok túlterhelve annyira, hogy mindenfélét hallucinálok. Ám egyik lehetőség sem állja meg a helyét – a halk igét most hallom a hátam mögött, ami ésszerű magyarázatként szolgál a lebegésemre. A cipőm orrára esik a pillantásom, és ezúttal alaposabban megfigyelem a repülés e különös módját. A lábbelik már nem érintik a padlót, magatehetetlenül lógnak a romos lépcső fölött, és nekem eszembe se jut kételkedni abban, hogy a következő másodpercben ismét a magam ura lehetek. A háztársaim most dobnának fejbe egy kondér téglával.
   A pálca elfelejtve csüng az ujjaim között, én pedig a meglepetéstől még mindig csak hápogva meredek a homályba. Nem is jut el az agyamig a mondat, amit Sean még a földszintről indít felém, viszont nagyon óvatosan megindulok a városra néző ablakok felé. A kitörött üvegtáblák előtt szánni való, vastag rongyok fogják fel a betörő fényt, és csak halvány derengést engednek beszűrődni a szobába, amitől az egész helynek sokkal kísértetiesebb hatást kölcsönöznek, mintha teljes lenne a sötétség. Szorosan a fal mellett lépdelve jutok el a szoba túlsó végébe, de mielőtt kinyújthatnám a kezemet, hogy leszakítsam a függönyt, megdermedek.
   Nem értem, hogy öntheti el a túláradó fény az emeletet, amikor még nem is tettem semmit… aztán a jelenséget egészen közelről felcsendülő beszéd is tetézi, mire zavarodottan fordulok hátra. Sean! Itt! Itt?
   - Hé, neked szabad használnod a lépcsőt? – kérdezem bután, választ nem várva, mintha valami jóból maradtam volna ki azáltal, hogy nem hódíthattam meg saját lábaimmal a veszélyes feljárót. A fény most már hiánytalanul felfedi az összes rémes sarkot, és az én hálás tekintetemet is. A világosban már az is rémlik, ahogy Sean életre hívta a bűbájt. A lendületesnek induló mozdulatom lelassul, és a végén épphogy csak félretolom az anyagot az ablakból, hogy kikémleljek az épület kertkapuja előtt várakozó társaimra. Szemlátomást nagyon unják már a várakozást, én pedig az ő látványukat. Visszafordulok a mardekáros felé, és kíváncsian várom, hova akar kilyukadni az újabb lélekbúvárkodásával. Közben – már egész rutinosan – visszalépkedek hozzá, természetesen tartva kettőnk között az egészséges távolságot.

   Aztán az arcomra fagy a meglepetés. Ezt a kifejezést már nem burkolja a sötétség, Sean nyitott könyvként olvashat a gondolataim között. Micsoda? Hogy micsoda? Vigyem ki… hát ez…
   - Hű… ez elég… furcsa ötlet – még mindig csak értetlenül pislogok rá, egyszerűen nem akarom felfogni, hogy ilyen ajánlat hagyta el a száját. Elfordítom a fejemet, mintha hirtelen zavarni kezdett volna, hogy minden az arcomra van írva, közben bizonytalan lassúsággal, de határozott félmosolyra húzódik a szám. Nem is beszél olyan nagy hülyeségeket a srác.
   - De nem rossz. Pedig azt hittem, én tartozom neked hálával – teszem hozzá még egészen halkan, megint felé fordulva. – Tényleg vicces lenne látni az elfehéredő képüket – mosolyom szelíden támogatja a képzelgést, majd megfontoltan a másik kezembe veszem a pálcámat, hogy így felszabadult jobbomat nyújthassam a legkülönösebb megállapodásra, amit valaha kötöttem.

A távolság.
A közjáték.
A leányzó láthatólag megilletődött, talán meg is rémült kissé az ötlettől, amelyet olyan nemes egyszerűséggel vetettem elé, mintha az efféle ajánlatok mindennaposak lennének… hihetetlen, és nem gondoltam volna, hogy megélem a látványt, de amikor rápillantottam, az arcán a féltés jelei rajzolódtak ki. Eszem a kicsi lelkét, milyen kedves, hogy meg szeretne védeni a társaitól. Régen volt már, hogy Blainet bárki védeni szerette volna valamitől, az általánosság arról szólt, hogy a legszívesebben húsdarálóba rakott volna az iskola, hogy a véres bélcafatjaimon ülhessenek egy szó szerint szaros tort. Meglepő volt - noha palástoltam természetesen – a húzás, vagyis ez a fajta megnyilvánulás. Olyan nem jellemző, más, mint amit vártam volna. Nem szoktam figyelni a házak közötti defektes rivalizálást, de az iskolatársakra bizony jellemző ez a dolog. Ez a lány viszont mintha elfeledte volna ezt, mintha nem akart volna tudomást venni róla. Most persze, mert odalent azért éreztette, hogy bizony a két ősi, egymást nem kedvelő címert hordjuk a mellkasunkon. Amikor elfordította a fejét, egy lépést tettem előre, követve kedves szokásomat, mely szerint, ha házimanó, hát legyen kövér. Mire visszapillantott, ismét a közvetlen, személyes szféráját totálisan megsértve, alig egy fél lépésre álldogáltam tőle, és hallgattam először a dadogó, majd később a helyeslő szavakat.
A keze.
Felém nyújtja.

Nem kellett lepillantanom, a szemébe révedve tudtam, hogy nyújtja… elárulták a gondolatai, az, ahogyan a válla kissé megbillent előre. Tudom, hogy rohadtul hülyén hangzik, de mintha én is éreztem volna egyfajta… nem is tudom, hogyan fejezzem ki, hogy helytálló legyen. A megingás erős szó, talán egy pillanatnyi tétovázásnak nevezném. Közel sem azért, mert el kell fogadnom az ajánlatot, és félek a rám kint váró veszélyektől. Neeem, szó sem lehet róla. Sokkal inkább ez a viselkedés zavart meg, nem tudtam, hová is tegyem, hiszen eleddig nem ez volt a jellemző. Értem ezalatt, ha egy általános kis szarrágóval hozott volna össze a sors, akkor valószínűleg a különböző átkoktól szépen villogtak volna az ablakokban a fények, elárulva, idebent ádáz csata dúl.

Mosoly.
Halovány.
Szólt ez egyrészt magának a megállapodásnak, és persze annak a furcsa helyzetnek, amibe a párosunk belekerült. Igen szokatlan és furcsa volt, hogy nem úgy bántak velem, ahogyan az megszokott… és úgy fest, ez belőlem is érdekes hozzáállást váltott ki. A kezét nem megszorítottam, nem ropogtattam a csontokat. Most először finoman csúsztattam más tenyerébe a tenyerem, mi több, még biccentettem is egy aprót, amelytől megjegyzem, csak még közelebb kerültem. Miután a pecsét rányomódott a megállapodásunkra szólaltam csak meg.
- A tartozást természetesen idővel behajtom, emiatt ne aggódj!
Merlinre, szakadjon le az égbolt, vagy dőljön rommá az iskola, de még kacsintottam is egyet. Tudatni akartam vele, hogy naná, tartozik, elvégre a bőröm viszem vásárra érte… mégis, nem kell attól tartania, hogy az életét fogom cserébe kérni. Félrelépve mutattam neki a leszakadt lépcsősor felé, majd megemelve a pálcát, amelynek hegye még világított a lumos miatt mosolyodtam el újra, jelezve, ha kell, akkor…
A labda.
Nála volt.

   Nem állítom, hogy kifejezetten bizalomgerjesztőn hat rám, valahányszor Sean belegázol az aurámnak fenntartott karnyújtásnyi légtérbe, de már kár lenne ügyetlen színészkedéssel elütni a helyzetet. Az előbb elárultam magam, szinte ordított rólam, hogy zavarba hozott, és igen, azt kívánom, bár elnyelt volna a pince legmélyebb tárnáinak egyike.
   A kissé merev kéznyújtásomat még csak egy pillantásra se méltatja, mintha attól tartana, hogyha megszakítja a szemkontaktust, egyszeriben tényleg eggyé válok a sötétséggel. Szemkontaktus? Ó, szent borzalom, micsoda fennkölt gondolatok.
   Habozik, és ez elbizonytalanít engem. Ritkán érzek hasonlót, és egyáltalán nem tetszik a határozatlanságom. Szemeimet összehúzva bámulok a fiúra, mintha csak arra buzdítanám ezzel, hogy gyerünk, essünk túl a formaságokon, aztán hagyjuk a metaforákat, csapjunk a kondérba.
   - Hát persze – toldom meg a mondanivalóját, mert természetemtől idegen lenne, ha hagynám, hogy másé legyen az utolsó szó. Azt azonban nem teszem egyértelművé, miként is kell venni az én kis hát perszémet. Hát persze, behajtja rajtam a tartozást, majd ha fagy? Vagy rendben van, elismerem, tényleg az adósa vagyok? Ha ő elbizonytalaníthat engem, hát én is megpróbálkozhatok ugyanezzel.
   A biccentése és a kacsintása után gyorsan kihúzom a kezéből a sajátomat, mintha már ez a jelképes mozdulat is túl sok személyeskedést engedett volna meg, és ujjaimat az öklömbe préselem látatlanban. Milyen fura egy mardekáros. Ha lenne lehetőségem rá, hogy belássak a gondolatai közé… hát lehet, hogy inkább nem tenném. Túl kusza minden, ami itt ma történik.

   Szó nélkül félrelép előlem, szabaddá téve az utat a lejáró felé. Sután nézem egy pillanatig a kitartott pálcáját, és eszembe villan egy rém bugyuta kép – barkós úriember segítő, kesztyűs kezét nyújtja a krinolinos puccba vágott hölgynek. Gyors fintor szalad át az arcomon, aminek az okát nem valószínű, hogy Sean ebben az életben megtudja, de nem zavartatom magam ilyen apróságokon. Talán még hanyagul fel is kacagnék, ha olyan állapotban lennék.
   Viszont ez a zavar már tarthatatlan. Blaine, ne szórakozz velem, mert belelöklek egy padlólyukba!
   Kissé pökhendin felszegem az állam, és öntudatosan ellépkedek a fiú mellett. Már csak az kéne, hogy ide-oda lifteztessen, mint valami szerencsétlen taknyost. Lazán rákulcsolom az ujjaimat a fakorlátra, és szinte légies könnyedséggel szökellek a legstrapabíróbb lépcsődeszkákon lefelé. Micsoda magabiztosság!
   Nos, tiszta mázli, hogy Sean nem lát a fejembe, mert akkor most pontosan tudná, hogy ahány körmöm csak éri a puha fát, az mind tövig mélyed bele, az ujjaim olyan görcsben állnak, hogy félő, többé nem leszek képes kiegyenesíteni őket, és minden megtett lépcsőfok előtt gyors fohászt rebegek az égnek, hogy ne most, csak ne most adja meg magát a százéves, korhadt deszka.
   De végül csak leérek egészben. Diadalittas mosollyal hátraarcot vetek, és próbálom kifürkészni a fiút a sötét emeleten, bár csak a sziluettje árulja el őt. Nem gond – pálcámért nyúlok, és jelzésértékűen meglengetem, mintha csak azt kérdezném: kell netán egy kis segítség?

Válaszát meg sem várva kezdek bele a fejtegetésbe, mindvégig kivont pálcával nagyképűsködve.
   - Tehát mi is pontosan a terv? Lefegyverezve kiviszlek, mint auror a foglyát, és amikor a többiek arcára ráfagy a vigyor, elkiáltjuk magunkat, hogy bakfitty, jól megszívattunk titeket? Vagy csak büszkén tovább baktatok, vezetve téged, hogy jól lássák, rajtam nem érdemes röhögni? – egyéb lehetőség meg sem fordul a fejemben.

Hát persze.
Hát persze.
Egyre csak ez motoszkált a fejemben, ez egy valóban élelmes lezárása volt a beszélgetésnek, és megegyezésnek, mert mondhatni, nyitottan hagyott mindent. A hanglejtés sem árulkodott arról, hogy vajon mire is gondol a griffendéles csaj. Hát persze, természetesen tartozom, ezért le fogom róni adott időben, ahogyan azt illik… a másik lehetőség kissé fájdalmasabb és veszélyekkel telibb. Ez úgy kezdődik, hogy : hát persze, addig állj fél lábon, amíg, megkapod a jussod. Azt azért tudni kell, hogy rohadtul gyűlölök fél lábon állni, egyszerűen idegen tőlem ez a hülyeség. Annál inkább rakom magam mellé az ő tőből leszakított fél lábát, bár megmondom őszintén, szinte fájna megvagdalni azokat a formás húsokat. Ahogyan ezen gondolatok jártak a fejemben, a lány felszegte a fejét, és lassú léptekkel indult meg a percekkel ezelőtt még madártávlatból látott lépcsők irányába. Már csak a mozdulatsor miatt is bennem volt, hogy bizony letöröm a szarvacskáit, de aztán pár pillanatnyi morfondírozást követően úgy ítéltem meg a helyzetet, eléggé zavarba hoztam, mára nem babrálom az idegeit. Képes lesz még elszakadni, és akkor mi lenne ezzel a helyes pofikával, ha netán rosszat szólna.
Hát persze.
Hát persze.

A korábban nehézségekbe ütköző mozdulatok most elég légiesre sikerednek a részéről, úgy szökell le a lépcsőkről, mintha seggbe rúgták volna, vagy valamitől megriadva menekülne. Odalent aztán pille könnyedséggel fordul meg, legyezve a pálcájával, jelezvén, segítene. Persze, amikor a hátam közepe, egy Sean Blaine nem kér mások segítségéből. Soha nem szerettem másra hagyatkozni, mert azt a gyengeség jelének tartottam. Nem volt olyan körülmény, amelynél nem lehetett megoldást találni úgy, hogy mást is be kelljen vonni az agymenésbe. Ezek a megoldások olykor bizony rettenetesen durvára sikeredtek, de van ez így, olykor elkél ez is. Halovány, szinte gúnyos, mégis pimasz mosollyal az ajkamon szólaltam meg a jól megszokott semmitmondó hangszínnel.
- Nox!
A pálca végén kapaszkodó fény egyszeriben megszűnt létezni, ezzel engem elnyelt az emelet homálya. Pálcámat visszacsúsztatva a zsebbe indultam meg lefelé a lépcsőkön, hallgatva a lány rövidnek közelről sem mondható monológját.

Terv.
Minek?
Nem szóltam közben, de mire befejezte, már ott álldogáltam előtte, jobban mondva előtte, és kissé mellette, merthogy egy szaros szekrényt vizslattam, mintha valami érdekeset látnék. A kitalált ötletek természetesen hajaztak a muglik béna filmjeire, beállítva a hős, gonosz szerepét. Megrázva a fejem a koncepciók széles tárházán szólaltam meg ismét hosszas perceket követően.
- Kimegyünk, továbbsétálunk.
Egy apró szöszt fogtam két ujjal, vizsgálgatva egy darabig, aztán rátekintettem. Igen komoly arcot vágva folytattam a gondolatmenetet.
- Tudnod kell, ha egyetlen rossz szó…
Nem fejeztem be, úgy gondoltam, tudja, hogy mit akarok mondani ezzel. Persze a kérdés már csak az, vajon, ha elszabadul a pokol, mit fog tenni? Olyan emberekről beszélünk, akik egy lányt bemertek küldeni holmi baromságért a Szellemszállásra, egyszerűen kizárt dolog, hogy ne mondjanak semmit, amikor meglátnak, pálcával a nyakam mögött. Azt nem fogom tűrni, és valószínűsíthetően újabb trófeákkal bővül majd ékes repertoárom. Viszont, a kérdés még mindig adott, a velem szembenálló vajon rám szór átkot, tétlenül néz, vagy ráébred, hogy az ilyenek szardarabok, sem, mint barátok.
Mi lesz?
Érdekes.

   Rögtön gondoltam, hogy a nagy Sean Blaine nem kér majd a segítségemből, mint ahogy persze én sem kértem az övéből… a különbség csak annyi, hogy Blaine-nek tényleg olyan vastag a képén a bőr, hogy felhatalmazza saját magát a kotnyeleskedésre. Én meg csak viccelődöm. Micsoda egy hülye vagyok, ahelyett, hogy itt hagynám a fenébe ezt a kakaskodó mardekárost, és inkább vennék valami hangosat és hasztalant a Weasley fiúknál! Úgyis be akartam már fűteni a macsó háztársaimnak, hogy kicsit ereszkedjenek lejjebb a fellegekből.
   Egy pillanatra azonban mindent beborít a sötétség, míg a szemem hozzá nem szokik megint a szegényes megvilágításhoz; a málló deszkák között, és a szutykos ablakokon átszűrődő halvány derengéshez. Mire ismét látok valamelyest, Sean már mellettem áll, és úgy tűnik, lefoglalja a figyelmét egy ódon szekrény tanulmányozása. Kissé fölényeskedőn fujtatok egyet, és ezennel úgy döntök, hogy nem pazarlom tovább az időmet erre az alakra. Kimegyünk, továbbsétálunk…semmi érzéke nincs a drámához. Nem tudom, hogy milyen családból való, de gyanítom, soha nem látott még tévét.

   - …és akkor mi lesz?
   Még alig fejezi be a mondatát, én máris szemtelenül visszakérdezek, aztán elnagyolt mozdulatokkal megvonom a vállam.
   - Ha bárki megjegyzést tesz, az én dolgom, hogy megvédjem magam. Még ha nem is vagyok egy éltanuló, nagyon jó kis átkokat ismerek – prüntyögök tovább, és még véletlenül sem hozom fel az alternatívát, miszerint az a rossz szó talán tőlem is származhatna. Pedig szinte látom magam előtt a jelenetet: kivezetem Blaine-t a Szellemszállásról, a többiek odavannak a gyönyörtől, hogy egy mardekárost fogtam bent, és azt akarják, hogy küldjek rá valami ízes rontást, ne csak fenyegetőzzek a pálcámmal. Mert hát ez is egy út.
   De tényleg képes lennék ilyen aljasságra? Nem, nem Seant féltem, hanem a saját elveimet. Nem vagyok én ilyen tisztességtelen, akárhogyan is virít a zöld címer a fiú szíve fölött. Arról nem is beszélve, hogyha a falu területén párbajra kerülne a sor, helyben rúgnának ki minket az iskolából.
   Tűnődve mérlegelem a lehetőségeket, közben pálcámmal szórakozottan szurkálgatva az államat. Vajon a kint várakozók rátámadnának a „fogolyra”?
   Tépelődve csettintgetek, míg a bejárathoz sétálok, és ott villámsebességgel fordulok vissza a félhomályban ácsorgó Blaine felé. Arcomon széles mosoly ül, mint akinek fél perc alatt minden aggodalmát elűzte egy újabb kaland ígérete.
   - Na mi lesz, jössz már? – sürgetem meg, és érzem, ahogy gyorsabb fokozatba kapcsol a szívverésem – A pálcádat tedd el, úgy nem valami hiteles az előadás, ha azt hiszik, hogy nem vagy lefegyverezve – tárom szét a karjaimat, és ha Blaine tényleg felzárkózik mellém, úgy izgatottan a nyakának szegezem a saját pálcám. Milyen furcsa helyzet, még sosem színleltem győzelmet. Igyekszem az idióta vigyort magamba fojtani, és a második próbálkozás után ez sikerül is. Ha minden készen áll, kicsit előrehajolok, hogy kilökjem a szellemtanya ajtaját. Nagy meglepetésemre az engedelmesen feltárul előttünk. Fenébe is! Minek másztam be akkor az ablakon?!

   - Odass, itt jön a veréb! Csodálom, hogy nem falta fel bent vala… – ugyan a szavait ilyen távolságból még nem értem a kint ácsorgó háztársamnak, de azt nagyon is jól hallom, hogy bent reked a levegője is a látványra. Nyilván nem arra számított, hogy többedmagammal jövök vissza az expedícióról, és először biztos megdöbbent, hogy a mardekáros Sean Blaine-t pillantotta meg helyettem. Aztán fojtott hangú tanakodás szűrődik felénk az elgyomosodott kerten át, s mikor könnyedén visszapattanunk a kerítésen túli oldalra, a srácok elnémulnak. Egyenként végigtekintek a társaságon; mind az oroszlán házából valók, de a bátorság mintha most gyűszűnyire zsugorodott volna a hősi lelkükben. Az ötödéves Conor Darcy hol Seanra, hol rám bámul értetlenül, végül a kivont pálcámon állapodik meg a tekintete. Max Langdon, a vézna, de nagyszájú negyedikes elégedett vigyorral méricskél bennünket – nyilván nem az én győzelmemnek örül ennyire, hanem hogy a Griffendél csatát nyert a Mardekár fölött. Pedig ha sejtene bármit is… Egyedül a szintén ötödikes, feltűnően nyalka Nolan Thorburn vág nyugodt képet, mint akire semmi hatással nincsenek a történtek. Ő volt az, aki úgy szorgalmazta az egész bátorságpróbát.
   - Fiúk – vetem oda nekik mérhetetlen lekezeléssel a hangomban, közben erősen kívánom, hogy Seannak ne most jusson eszébe kiosztani ezeket a vadmajmokat. És hogy egyik nagyokos se tegyen megjegyzést. Szó se róla, szívesen párbajozok én bárkivel, azonban a helyzet roppant kínos lenne számomra, ha átkozódásig fajulna. Nem árulhatom el a Griffendélt, de Blaine-t sem tekinthetem ellenfelemnek, amikor pillanatnyilag a szövetségesem. Ó, hülye pálcák, szedjétek szét egymást inkább puszta kézzel, ha már nagyon muszáj…

Öt méter megtétele után kezdtem volna fellélegezni, amikor Thorburn éles hangja kényszerít megállásra.
   - Várj már, veréb, el sem meséled, hogy fogtad a zsákmányt?
   - Nem. Eszem ágában sincs örömöt okozni nektek. – Dobom oda foghegyről, és megkísérlem továbbvezetni Seant. Alig láthatóan közelebb hajolok a füléhez, és amilyen csöndesen csak kitelik tőlem, úgy belesustorgok. – Légyszi, menjünk innen. Annyit nem érdemelnek, hogy figyeljen rájuk az ember – mondom ezt pont én, de ebből is látszik, hogy most talán megtanultam a leckét.

Érdekes.
Hangulatváltások.
Az kell mondanom, hogy kifogtam a griffendél házának egyik talán legérdekesebb személyiségét, akit még számomra is nehéz volt megfejteni. Az emberek annyira átlagosnak hatottak az iskolában, egyszerűen szánalom volt végignézni rajtuk. Mindenki egy kis hercegnőnek, vagy éppen királynak tekintette magát… pedig egyikük sem volt több egy kupac szarnál. Természetesen a róla alkotott véleményemet a büdös életben nem vallanám be neki, sem pedig másnak, elegendő, ha én így gondolom, mélyen elrejtve az elmémben. Megvoltak benne a jellemzők, amelyek miatt a Süveg oda osztotta be, ahova, azonban olykor előbújt egy-egy érdekes kis szösszenet, ami rácáfolt a ház helyességére. Eleddig kedves hangnemben csicsergett körülöttem, igaz, a pálcától egy pillanatra sem vált meg. Úgy gondolom, nem tettem olyan lépést, ami igényelte volna, hogy a kezében tartsa, de ezek szerint valóban elegendő a jelenlétem egyesek számára, hogy fejvesztetten kaparásszák a varázstárgyat. Nem csodálom, kapott már tőlem pár tanuló pofont, olyat, amitől a falra kenődött… vagy éppen a nemesebbik szerve sínylette meg a találkozást. Érdekes, soha nem próbáltam pálcával igazat szabni, pedig megtehettem volna azt is, tény, következményekkel. A pillét az ujjaim között tartva révedtem a szemébe, várva, vajon felfogta-e, mit is szerettem volna kifejezni a kimondatlan mondattal. Félreértette, teljesen. Azt hitte gyengének tartom, aki nem tudja megvédeni önmagát. Felháborodására megráztam a fejem, majd kissé fanyalogva pillantottam a kezem ügyében lévő szöszre, vagyis, az ahhoz hasonlatos ki tudja mire. Elengedve azt léptem ki oldalra és indultam meg az irányába.
Megálltam.
Előtte.

Halovány, féloldalas mosoly közepette tekintettem először a pálcámra, majd vissza a szemébe. Meglendítve a jobbomat engedtem el a varázstárgy fogóját, hagyva, hogy az perdüljön egyet a levegőben, majd a hegyét megfogva állapodjon meg újfent az ujjaim között. Felé nyújtottam, a hitelesség a tét, nem sétálhatunk ki úgy, hogy ne az ő kezében legyen. Feltűnő lenne, ha legyőzött, miért nincs nála? Amint átvette, és kilökte a koros épület ajtaját, megindultam kifelé. Nem, nem kerültem meg, holott hely lett volna elegendő, hogy kiférjek mellette… helyette oldalra fordultam, majd közel hozzá, szinte leheletnyire simulva léptem ki. Ahogyan elhaladtam előtte, mélyen a szemébe néztem. Odakint láthatták, azonban a pofám felismerését követően szinte biztos volt, azt képzelik, ez is még egyfajta zsörtölődés, mert legyőzött a házuk egy tagja.

A pálcája.
Hűvös.
Éreztem a varázspálca hegyét a nyakamon, nem ez volt az első alkalom. Mégis, nem volt hasonlítható egyikhez sem, hiszen itt és most valakiért tettem, amit teszek, nem pedig önmagamért. Hihetetlen. Változik a világ, és amióta Cedrah nevel, változom én is. Ezzel az adósom lett a csaj, mégsem érdekelt jelen pillanatban a dolog. Ahogyan az sem, hogy mi fog történni, amikor elérjük a gyogyósok táborát. Nyugodtan, hűvös tekintettel sétáltam fogva tartóm előtt a rozsdás kapu irányába, ahol aztán természetesen nem maradhatott el beszélgetés sem. Egyértelmű volt, nem lesz szó nélkül hagyva a helyzet, hiszen a tipikus felállás adott volt. Sokan egy ellen, ahogyan az igazi hősök támadnak, vagy riogatják a diáktársakat az iskola falai között. A három közül egy tűnt komolyabbnak, akivel talán számolni kell, a másik kettő a tipikus seggnyaló szerepkört látta el. Elhaladva mellettük gyilkos pillantást mértem a trióra, majd előre szegve a tekintetem haladtam tovább, addig, amíg a nyakamba fúródott pálca tolt előre. Szerep ez is, nem vigyoroghattam rájuk, hiszen kellett a kis lelküknek a komor pofa látványa.
Hang.
Mosoly.

Ezt már nem láthatták, mert háttal álltam nekik, de ahogyan sejtettem, az emberek annyira kiismerhetőek, hogy az már nevetséges. Aztán a suttogását hallottam a fülemben… furcsa érzés kapott el, nem tudtam mi lehet az, de… érdekes volt. Talán a hangja, fene se tudja. Lelohadt a vigyor a képemről, majd újfent a rideg maszk mállott szét azon, felvéve az önmagam által rám rótt szerepkört. Mivel a személyemet ért sérelem egy szaros kis „zsákmány” szócskában merült ki, megindultam előre, amerre lökött a keze ügyében lévő varázstárggyal.

   Amire végképp nem számítottam; Blaine továbbmegy.
   Na persze sok minden másra nem számítottam még, például, hogy a Szellemszálláson társaságom akad majd. Vagy hogy szövetségre lépek egy mardekárossal. És az még állja is a szavát. Ezek fényében nem is kellene annyira meglepődnöm már bármin.
   Mégis… úgy képzeltem, hogy a fiút fehérizzásig hevíti majd a harcos virtus, kilép a pálcám iránymutatása alól, és szanaszéjjel átkozza az idióta háztársaimat. Ezt éreztem egészen eddig logikus lépésnek, sőt. Én bizony így tettem volna.
   Sean azonban hatalmas önmegtartóztatásról tett tanúbizonyságot. Persze az is lehet, hogy utálja a párbajokat, és többre tartja magát annál, mintsem hogy lealacsonyodjon egy kis hagyományőrző dirr-durra. De azért én hálás vagyok. Ritka.

   - Nagyszerű, irtó bátor voltál, hogy bementél abba a romos házba. Bizonyítottad, hogy elég tökös vagy… húú, talán nem is lány vagy!
   Csupán megvető fújtatást csalogat elő belőlem Thorburn nevetséges provokációja, semmi egyebet. Meg sem remeg a pálca a kezemben, ami még mindig tökéletes biztossággal nyomódik Blaine nyakának. Talán az irigységtől hülyeségeket köpködő Nolan arra számított, hogyha a büszkeségemen ejt csorbát, akkor hirtelen felindultságomban majd jól lerobbantom Sean fejét. Tudom, nem hasonlítok az iskolatársaimra – a hápogó, lekoptatott talpú edzőcsuka és a mindenféle sallangtól mentes, kissé szakadt táska se épp nőies darab, mint ahogy az a kesze-kusza csutka se a fejemen, amit nem átallok frizurának nevezni… Na és?
   Szóval egy szemforgatás erejéig igazán nem éri meg hátrafordulni, vagy egyáltalán bárhogy is reagálni erre a bunkóra. Csak forr az egója amiatt, hogy nem tudott fejre ejteni.

   - Öregem, egy griffes csaj így elbánik veled? De szánalmas vagy te…
   - Fogd már be, hülye majom! – intem csendre a neveletlen évfolyamtársamat, és hogy nyomatékosítsam a szavaimat, rögtön hozzá is vágok valamit. Ezt a mozdulatsort persze megelőzi a lehajolás, tapogatózás a földön, de miután hamar a kezem ügyébe akad egy formás kövecske, épp a végszó után illeszthetem be a halálpontos dobást. Még jó, hogy terelőként a célzás sosem okozott gondot. Bár legszívesebben bezúztam volna Thorburn összes fogát, hogy ma már meg se tudjon szólalni többet, ám megkegyelmezem neki. A lába közét éri az ütés.
   Most biztos zabos rám egy kicsikét a nagyszájú srác, de ha tudná, mit terveztem egy perccel ezelőtt, kifejezetten hálás lenne. Hetykén megvonom a vállamat, persze csak úgy, hogy a többiek is jól lássák mindezt, majd egyszerűen hátat fordítok nekik.
   - Asszem', ennyit erről. Na helló, fiúk.
   Azzal a zsebembe csúsztatom a saját pálcámat, a másikat pedig – amit szintén a pálcás kezemben fogtam – Sean tenyerébe. Amit csak lehetett, azt megtettük az ügy érdekében, csodálatos színdarab volt tőlünk, milyen kár, hogy a lelkes ováció és virágeső elmarad. Viszont megvolt az izgalom, a veszély, a dráma, és a gonosz is elnyerte a méltó büntetését. Gyönyörű délután.
   Ha nem lenne olyan tolakodó, most talán még le is pacsiznék Seannal. Tejóég, egészen megkedveltem ezt a lehetetlen alakot. De hogy ne a végén rúgjuk seggbe az előadást, nem mondok a cinkosomnak semmit, nem intek felé, nem mosolygok rá, még csak egy sunyi kacsintással sem teszek pontot az i-re. Ne bagatellizáljuk el az ősi utálkozást a mardekárosok és a griffendélesek között.

   Egyszerűen csak a zsebembe dugom a két öklömet, és az összes fiúnak hátat mutatva visszaindulok a kastélyhoz vezető főútra.

---