Roxfort RPG

Karakterek => Seraphin Austin Cameron Lamartin => A témát indította: Tenebris Nautilae - 2012. 12. 02. - 23:45:35



Cím: Coito ergo sum
Írta: Tenebris Nautilae - 2012. 12. 02. - 23:45:35
A kis halál és a nagy gyilkos


Folytatás innen (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php/topic,4908.msg52972.html#msg52972)

„Olvass a sorok között! Ez az irodalom alapja.” Vigyorodok el, a nyelvöltéshez már túl öreg vagyok, ám koránt sem olyan öreg, mint a kedves barátom. „Majd olvasok neked Platont, ő még tanított, nem?”  Aljasul villantom rá a szemeimet az újabb finom kis beszólás után. Hiába, olyan jól esik! Tiszteletteljesebbnek kéne lennem, mondanák egyesek, de ez az én tiszteletem felé, hogy nem frigiden és csak a célra koncentrálva kezelem, a hatékonyságot keresve. Helyette bátyámnak fogadtam valamilyen perverz értelemben. Sokkal kellemesebben telt volna a gyerekkorom, ha nem egy degenerált idiótával és két impotens szülőfigurával töltöm, hanem hozzá hasonlóval. Akár vele.
„Mondják, akik két láb mélyen állnak a csatorna levében… a patkánypolitikához azért van egy kis közünk ezek után szerintem. Három hát. Ugye? Talán még Valentin napra is kapsz valamit… mondjuk egy csokor friss irodalmat, ha már ennyire el vagy maradva.”  Ajánlhattam volna szűz kamaszt, de én sokkal jobb szolgálatára leszek, ha nem is a nyáladzók fő ünnepén. Hm, tényleg, a körül lesz a születésnapom. El is felejtettem.
Milyen könnyen elfelejtem újra, ahogy felfal, és magáévá tesz egyetlen önzőn mohó pillanatig. Rövid volt, túl rövid, de a hely és idő nem megfelelő, de ígéretet hordozz magában. Könyörtelenül be fogom hajtani.
„Nem, te maradtál el a római korban, és délen. Ha a modernebb hazai irodalmat is tanulmányoznád egyértelmű volna. Vagy ha lenne egy idegesítő öcséd, aki naponta hatszor megnézte az Aliz Csodaországbant.” Elhúzom a számat, de csak egy pillanatig tartom meg az undorral teljes fanyargást, amit akár annak a nagy foltnak is küldhetném, ami Alec feje fölött tenyészik… az megmozdult? Hirtelen kiráz a hideg, és sebesen menekülök ki a felszínre, pálcátlan, szinte impotensen érezve magamat. Bár ne kötne minket ostoba fadarab erőnkhöz, hanem szabadon áramlana ki a testünkből. Emlegetett nyálkagomba, amely entitást öcsémnek hívok biztos oda és vissza van azért a témáért. Tehetne végre valami hasznosat, és megoldhatná a problémát.
A londoni utcák zsúfoltak, és élettel telik, még a legnagyobb mocsokban is sürögve-forogva kapkodnak az emberi patkánykák, bár ők politika nélkül, csak vakon, vagy parancsra szöknek egyik helyről a másikra. Nem vesznek észre semmit, ami nem ordít közvetlen az arcukba, sőt néha azt sem, de még a saját nyomorúságukat sem. Túlságosan lefoglalja őket a kis szerepjátékuk, amiben azt képzelik, hogy fontosak, és boldogak, és minden rendben lesz, vagy ne talán, hogy a világ az ő színpaduk, és minden az ő tragédiájuk körül forog. Mert persze, senki más fájdalma nem lehet akkora, mint az övék, és senki más sorsa nem olyan nehéz. Az a pár, aki meg is látja más kínját is csak mentálisan maszturbál rá a saját komplexusait kielégítve, hogy mekkora hős, vagy mártír.
Gyors léptekkel sietek Alec lakásához, abba a piszkos kis jégverembe, amitől még az én otthonom – Otthon? Micsoda szentimentális jelzőket tanultam el. – is kényelmesebb. De ez a szokás, és én kedvelem a rituálékat, amennyiben van értelmük, és jelenük, nem csak a múlt kivájt hüvelyei. Alec ceremóniái, a maguk spontaneitásukban kifejezetten élvezetesek.
A bolt feletti szoba még mindig ugyanolyan hideg, zsúfolt és egyszerű, mint máskor. Néha félek, hogy nem is fogunk elférni ketten, de mindig bebizonyítja az ellentétét. Levetem magamról a piszkos ruhákat, könnyedén a földre hajítva gyors mozdulatokkal – ez itt nem a sztriptíz ideje - és feléjük hintek egy tisztítóbűbájt. Majd alaposabb mosás is rájuk fér, de legalább nem bűzlenek ettől. Megszokott léptekkel megyek a zuhanyzóba.
„Látom még mindig egy bélyegen próbálsz túlélni. A bolhapiacon nem volt kapható bolhalak?” Nézek hátra a fürdő ajtajából kacéran, hívogatóan.


Cím: Re: Coito ergo sum
Írta: Alec Delon-Moncorgé - 2012. 12. 08. - 23:01:08
otthon édes otthon

       - Olvasson az irodalmár. Ha már ez az alapja -*passzolja vissza, aztán belemegy a játékba egy kaján vigyorral.*  - Platontól én csak a görög erkölcsökről tanultam, azt meg nem kell olvasni-*legfeljebb csak olyan tapogatós módon, mint azt a vakok teszik, de hát nem kell ahhoz vaknak lenni, hogy a varázsló tapogathasson, nem, ugye nem?*
         - Oké, megfélemlítettél -*adja be a derekát az idegesítő öcsnek és a Csodaországnak, amiben ott van Alíz is, aki biztos Tenebris közvetítője lehetne, ha úgy akarná, vagy egy kissé jobban elmélyedne a mesevilágban.
       De a tettek mezeje dúsan nyíló penészvirágokkal csalogatja már őket, egészen másfajta vizekre akar evezni, csak hogy teljes legyen a képzettársításokból fakadó káosz. Fel a felszínre, végig a lebetonozott valóságon, ami felett olyan könnyed léptekkel suhannak a varázslók, miként talán a muglik csak nagyon ifjú korban. Nem keltenek több feltűnést, két hím, az egyik furcsán heges arccal, a másik sármjában elrejtőzve, igazi bajkeverőknek látszanak, úgyhogy a kutya sem törődik velük, miért is tennék? Kinek kell a balhé idekint, amikor éri amúgy is elég fájdalom és kárhozat a világukat, amióta a rejtőzködő világban elszabadultak az indulatok.
       Ők az átutazók. A mugli világból a varázsvilág legaljába térnek vissza, ugyanolyan mocskos sikátorokban gázolva a lassan eleredő esőben, mint amilyenben korábban versenyt rohantak a potenciális gyilkosaikkal, nincs különbség, mégis a beszerző, és a varázsló inasa remekül tájékozódnak a sötét homályban vagy éppen homályló sötétben, attól függ, hogy tetszik.
       Hát, ahogy elnézni, a fiúnak egyáltalán nem tetszik. Leginkább az a hely nem, ahova jöttek nagyon nem, persze amit majd csinálni fognak, az egy egészen más lapra tartozik, de addig ott a panasz és sirám az arcán, az elégedetlen fanyalgás, amin Alec meglehetősen jót mulat, jó szokás szerint, miközben az ajtó mellé állítja sárleves csizmáit (az egyéb levekről nem is beszélve), és maga is vetkőzéshez kezd, bár nem olyan vehemensen, hiszen a világért sem mulasztaná az egyperces vetkőző számot, amit Tenebris szolgáltat.
       Még ki is fütyüli, jelezve, hogy értékeli ő a különleges tehetségeket, aztán bújik csak ki a kabátjából, sáljából és felsőjéből, kényelmesen, öregesen, az egyik szorongó székre pakolva őket, hanyagul egymásra, hadd élvezzék a gruppent.*
       - Nem csak próbálok, remekül megélek egy bélyegen - *viszonozza a fiú kihívó pillantását, de csak hogy bosszantsa, egészen másfajta kihívással néz rá, inkább szójátékra, harcra csábító pillantással, mintsem kéjelgő csatározásra, na nem mintha nem arra vágyna.*
       - Mindjárt megyek, készítsd elő a vizet -*vigyorog, na nem mintha a csorba zuhanyon és lepattogzott csempén akármit elő lehetne készíteni, olyan igazi, úri fiúsan.
       Miután Tenebris eltűnik az ajtó mögött gyorsan felnyitja a ládáját, végighúzva a zárján a pálcáját, belekotor, de ott legalább rendet tart, egy kis vászonból kicsomagolja amire szüksége van, a nyelve alá tolja a levélkét, lassan rágódni kezd rajta. Megnyomkodja az oldalát és a combját, ahol néhány ellilult folt jelzi, hogy a kivédett átkok azért át-átütöttek, valami hatásuk volt rá. Majd elmúlik.
       Nesztelen könnyedséggel lépked a fiú után a fürdőbe, már teljesen levetkőzve, mit sem zavartatva magát attól, hogy hideg és nedves a levegő, egyszerűen érdektelen erre, heges bőre túl vastag. Mezítláb lép a zuhany alá, int a kopott tükör előtt lebegő fénygömbnek, hogy fogja vissza a fényét, alig megimbolyodva teszi le aztán a varázseszközt és nyúl a szűk helyen a fiú dereka után, magához húzva, hirtelen. A fogai között harapdált levél leve elhomályosítja a tudata, de így is megtalálja azokat telten hullámos ajkakat, közéjük kívánkozik a nyelve, a sajátos ízt is átnyalva közéjük. A rögzített zuhanyfejből egyenesen a tarkójára záporozik a víz, a haja előremosódik, miközben Tenebris fölé hajol, szó szerint eltakarva őt.
       Az ujjai megérintik a csípő lapályát, végigcirógatnak a kerek fenéken.*
        - ... az érzékeidről beszélgettünk? -*szuszan.*


Cím: Re: Coito ergo sum
Írta: Tenebris Nautilae - 2012. 12. 10. - 23:42:35
A kis halál és a nagy gyilkos

„Te és a görög erkölcs! Már azt hittem semmilyennel sem rendelkezel.”  Görög-görög, mi is volt az? Hm, valami perverz biztosan…áh, megvan! Elvigyorodok a felismeréstől, ez az erkölcs a kedvemre van. „Majd tarthatnál etika órát, cserébe békén hagylak az irodalommal végre.”
Felnevetek, mély, gyöngyöző kacajjal. Nem is tudom mikor szórakoztam ilyen jól, ilyen kevéssel. Nem mintha Alec kevés lenne, sőt, nagyon is sok néha.
„Valóban? Micsoda dicsőség! Még ilyet sem láttam, hogy téged megijesztene valaki. Hova fajul a világ?”  Van benne igazság. Undorító látvány is lenne, Alec minden tudásával, és hatalmával a sarokban remegve, és könnyes-nyálas arccal. Gyorsan kirázom a fejemből a gondolatot. Ennyire gusztustalan ötletem sem volt még, pedig ma többszörösen mozgó nyákok társaságában voltam. Nem, Alecnek az esze és ereje kell, nem félhet, vagy félő, hogy az én érdeklődésem is alábbhagyna. Hiába, ilyen ez, alfa hímek törvénye. Ha már alfa hímekről van szó, egy farkas is megbújt benne látszólag.
Rámorgok összevont szemekkel, majd az arcának dobom a pólómat.
„Ennél jobb produkciókra tartogasd a fütyülésedet.”  Nem sértődök meg azon, ha úgy fütyül rám, mint útszélire szokás, de legalább ne akkor tegye, amikor úgy is nézek ki. Persze ettől még kiélvezhetem az ő vetkőzését, ahogy az egyes izmok megfeszülnek, és helyet változtatnak a mozdulataira, a széles vállak között feszülő kidomborodó mellizmok, a köztük futó vonal, ami a köldökéig vezet, mint kis csermely mély kanyon mélyén... Megállapodik ott a szemem egy pillanatra, a többi részéhez képest szűk derekánál, ahol V alakban dudorodnak ki az izmai. Kicsit az ajkamra harapok, és sajnálom, hogy nem láthatom hátulról. Imádom azt a széles hátát, az ívét, különösen ahogy átcsap a feneke domborulatába. Csupa izom, csupa érdekes és élvezetes forma, amik arra várnak, hogy újra és újra végigtapintsam őket. Oh, és mikre képes azokkal az izmokkal!
„Afrikát is rá tudják nyomtatni a bélyegre, talán te is elférsz rajta.”  Nem a legjobb válasz, de elkalandozott az elmém, hiába, előnnyel indul, nem csak a hazai mezőny miatt. „Persze. Én álljak a hideg víz alatt, mire beindul a bojler, mi?”  Ennek ellenére pálcámat magamhoz véve a fürdőbe megyek, és a mosdókagylóra rakom. Sose lehet tudni mikor lesz szüksége rá az embernek. Megnyitom a forró vizes csapot, és csak azt, hagyva, hogy melegedjen a víz. Szörnyű, hogy tud megélni itt Alec? Amíg a víz fut le a lefolyón a tükörben szemlélem meg az arcomat. Egy pár karcolás, az eséstől, semmi különös. Elvigyorodok, és megszemlélem a polip tekeredő karjait, ahogy deformálódnak, de megakadályozzák, hogy annyira eltorzuljon a bőr, mint az arcom bal oldalán. Elégedetten fordulok el a másomtól türelmemet vesztve inkább mégis a pálcámmal intek, és felmelegítem a vizet.
Gyors mozdulatokkal dörzsölöm végig magamat szappannal, hogy minél előbb megszabaduljak a mocsoktól. Samponos hajamat dörzsölöm át éppen, felhajtva a fejemet, hogy a víz tisztára moshasson, szememet lehunyva, amikor érzékelem a sötétedést. Mosollyal az ajkaimon várom Alecet, aki nesztelen meg is jön, és még hogy!
Engedek az akaratának, ösztönösen a nyakához kapok, átölelve, és megkapaszkodva, ahogy a csúszós padlón maga alá dönt, hátracsavarva. Örömmel fogadom, sőt viszonzom a csókját, nyelvem fürgén suhan az övét kutatva. Kicsit visszahőkölök a hirtelen keserű íztől, ám hamar eszembe jut honnét ismerem az ízt. Mohón fogadom magamba a levet, előzetes ígéretként arról, mi mását fogom még.
Átjár a forróság, hogy a csók, a zsálya, Alec fogása, vagy a víz miatt az már mellékes, hisz együttesen olvadnak csodálatos élményözönbe. Feltámad bennem az eufória és kissé bizonytalanná válnak a lábaim. Nincs miért aggódnom, a kezei, azok a széles, mindent felölelő kezei biztosan tartanak, engedve, hogy elmémet képek áradata töltse meg. Nem érzem magam alatt a padlót, csak a vizet és Alec forró húsát.
„Hm? Igen, arról… mit szeretnél, mire figyeljek? Rajtad kívül.”  Mélyen sóhajtok, csak résnyire nyitva ki a szemeimet. Akarom őt, most és itt, mindenestül. Esernyőként véd a víztől, csak az arcát látom, a haja sötét, hullámzó csápokként veszi körbe. Hm, milyen gyors hat, már el is felejtettem. Felnyúlok újabb csókért, gerincem domborítva, úgy hogy először a mellkasunk, majd az ágyékunk simul egymásnak.