Roxfort RPG

Karakterek => Court of Nightmares => A témát indította: Mathias Montrego - 2012. 02. 19. - 22:15:29



Cím: If you live another day, the fire's here to stay...
Írta: Mathias Montrego - 2012. 02. 19. - 22:15:29
(http://kepfeltoltes.hu/120219/mathia_www.kepfeltoltes.hu_.png)



*** (http://www.youtube.com/watch?v=1IRgvwfE13U)






A folyosó hidegen terül el, ásítva az ürességtől egészen addig a percig, amíg ki nem robbannak a diákok. Egy újabb óra vége, és mindenki szerteszéjjel rohan. Ez a divat manapság ha egy jópofa halálfalóhoz kerülsz órára. Alig várod, hogy vége legyen. Én is valahogy így vagyok a rúnaismerettel, hiába fakultatív tárgy és nem lett volna kötelező felvennem. A tanulmányaimhoz kell, s alapvetően szeretem is, ha ne Tristram de Crasso tartaná, akinek egy pillantása is mindent magában hordoz és nem épp a legjobb kívánságokat. Kész öröm tőle kiszabadulni és a tudat, hogy már tíz perc és mehetsz, amerre látsz… hát nem csoda, ha olyasféle hatást vált ki, amit egy fuldokló emberből. Ha Crasso nem állítana meg, hogy a kezembe nyomjon még két adag házit, mert jól tudja, számomra fontos az aurori végzettség és szeretne még jobban elcsesztetetni az amúgy is kevés szabadidő, már rég nem lennék vele egy légtérben.
Így kissé lemaradva követem a tömeget, akik összeverődtek nem túl messze a Nagyteremtől, mivel lassacskán ebédidő van. Valahogy nem vagyok éhes, és kedvem sincs a csevegéshez. Csak beállok közéjük, úgy, hogy lehetőleg a folyosón közlekedő idétlen egyének ne jöjjenek nekem, mert a sok hugrás törpe bizony van olyan vaksi, hogy nem veszi észre azt a kábé három méteres kört, amit egy körben álló társaság elfoglal a folyosóból. Lehet nem kellene még itt is könyveket bújni, ahelyett hogy figyelne kinek is megy neki.
Ám nehéz megértetni az ilyen emberekkel magad, és legjobb módszer a megelőzés. Pont így is teszek. Nem figyelek oda különösebben a dolgokra, még a beszélgetésre sem.
Inkább a folyosót figyelem, hátha felfedezek valakit, aki érdekesebb, mint az adott Potter téma vagy egyéb más zaftosnak ígérkező, de tartalomra semmis pletykák.
Mostanában ugyanis, még itt is ez a divat. A mende-monda és egyéb szóbeszédek tárháza úgy nő, mint egy jól megélt mandragóra, s a visításába egy épeszű ember bele is halna, ha nem menekülne el.
Tekintetem idő közben a Crassotól kapott papírokra tévednek, és elhúzott szájjal veszem tudomásul, hogy az lenne a legjobb ha egyenesen a könyvtárba mennék, és ott szenvednék hajnalig, vagy legalábbis takarodóig biztosan, amíg Cvikker megtűr a helységben.
Mély sóhajjal pillantok fel, s valahogy elszomorít a pusmogó emberek látványa. Az a jól ismert Roxfort rég eltűnt már amelyet én szerettem. Nincs már semmi csak félelem és pletyka.
Még hóborc se a régi, amióta a Weasley ikrek eltűntek innen, egy kiadósat se pörkölt senki az orra alá szegény Fricsnek. Persze ezt az öreg gondnok áldhatja, de a tény az tény, minden a Sötét Nagyúr és a halálfaló bagázs miatt van. Elég csak Gray öntelt képébe nézni, ha tudni akarja az ember hova is került.
Hiába nem értek egyet ezekkel a dolgokkal, tudom, előbb-utóbb hasonló sorsra jutok, mint Malfoy, a szerencsétlen.
Valamiért ez a tény csak azt ösztökéli fel bennem, hogy mást akarok. Teljesen mást. És ez… bár nem fogalmazódik meg bennem teljesen nyilvánvalóan, de jól tudom. Ezért is nézek a griffendéles csapat felé, remélve hogy a leghangosabb valaki olyan lesz, aki vet rám egy lekicsinylő tekintetet. Nevetséges hogy ez boldoggá tud tenni, és nem csüggeszti le sem a lelkesedésem, sem az elszántságom. Néha még én is elképedek önmagamon és azon a tényen, hogy tiszta idióta tudok lenni. Ám mintha ez nem lenne elég, már hallucinálok is.
Mintha rózsa lenne, erőteljesen mégis finoman. Körbepillantva viszont nem látom meg azt a személyt, akihez az illatot párosítom. Mert már régóta párosítom. Azóta az esős júniusi este óta.
Athaleát rég nem láttam már. Szeptember óta sikerült elkerülni, de még az októbert és november eddigi részét is. A hideg azonban könnyen megtréfálja az embert, s lehet én is ebbe a bűnbe estem. S mielőtt aggodalom lenne úrrá rajtam, rájövök, hogy annyi bűnbe estem már, hogy magával az ördöggel vetekedhetnék. Hát nincs sok félni valóm. Sőt…
Felpillantok a többiekre. Mintha oda tartoznék. De ez a jól csiszolt látszat a kívülállóknak. Mert egy Montregonak mindenre ügyelnie kell. S a lényeg mindig a részletekben van. Még a legapróbbakban is.


Cím: Re: If you live another day, the fire's here to stay...
Írta: Athalea Lestrange - 2012. 02. 20. - 18:28:59
**** (http://www.youtube.com/watch?v=uSfEudN1MzI)

(http://www.kepfeltoltes.hu/120220/tumblr_lvm503abT61qzjs7yo1_500_www.kepfeltoltes.hu_.jpg)

             Még több házi feladat! Persze ez nem gond, elvégre ki akar aludni? Mondjuk a téli szünetig… Nevetséges! Az SVK-n és az Átváltoztatástanon kívül semmi máshoz nem érzek magamban energiát, gyakran legszívesebben be sem mennék Gyógynövénytanra vagy Bájitaltanra. Minek az? Persze vannak tantárgyak amikre azt mondom „elmennek”, de a ma kapott házi mennyiség miatt még a kedvenc tantárgyaimat tanító tanárokat is a pokolba kívánom, nem hogy a többit. Egyetlen –meglehetősen sovány, de azért mégis csak említést érdemlő- vigaszom, hogy találtam az idei évben egy tetszetős megtanulni valót: a nonverbális varázslást. Végre! A varázslatok nevét hangosan kimondani olyan együgyű, sokkal stílusosabb csupán a kellőképpen mozdítani a pálcát… Ezt valószínűleg csak én kedvelem ezen oknál fogva, a többiek esetleg a párbaj közben kijátszható „meglepetés erejét” látják benne. Mostanában „tanulás” vagy „gyakorlás” címszó alatt gyakran gyújtok és röptetek fel dolgokat „véletlenül” és váratlanul. Kellemes elfoglaltság…. Érthetetlen, hogy a többiek miért morognak rám emiatt. Én csak követem a tanárok utasításait és gyakorlom, hogy hogyan kell szavak nélkül varázsolni. Nem mintha annyira rosszul menne, hogy egyfolytában ezzel kéne foglalkozzak, csak végre találtam valamit amiben a kedvemet lelem.
Na jó, tudom, hogy nem kéne a tűzzel játszani. De ha már átvitt értelemben nem lehet…
Ma sokkal szolidabb játékot találtam a szünetekre: tüzes betűket hagyok a levegőben… Gyakorlásképp.

Még a reggelinél megakapott bagolypostámmal a zsebemben sietek a nagyterem felé, útközben azon morfondírozva, hogy hogyan kéne megszabadulni Eric újabb levelétől. Elégetni őket már uncsi. Határozottan. Eljátszok azzal a gondolattal is, hogy mi lesz, ha egyszer csak személyesen állit be, hogy közölje, amit akar. Merthogy akar valamit, az biztos. Szeptember óta kétnaponta küld egy levelet, ami példátlan. Szerintem már jó ideje sejti, milyen sorsra jutnak a papirosok még bontatlan állapotukban, de azért nem lehetek benne biztos. Sosem próbáltam meg a fejével gondolkodni… elég groteszk is lenne.
Erre a megállapításra gúnyos félmosoly jelenik meg arcomon, mivel kétségtelenül szórakoztat a gondolat, hogy Eric észjárásával épeszű ember nem tud azonosulni. Az apró lenézést a velem szembejövő lányokból álló csoportosulás azonnal a személyük elleni támadásnak vették, és rögtön sugdolózni kezdtek. Ez már csak ilyen. Fel sem veszem. Egyrészt, mert úgy sem tudják mire gondoltam, és ha csak annyi eszük van, hogy mindenben ellenségeskedést fedeznek fel, ám legyen. Másrészt pedig lehetséges hogy ha idejében észreveszem a kis csoportot és eszembe jut milyen gáz, hogy egyedül nem mernek a folyosón közlekedni, valóban kaptak volna egy ilyen lenéző pillantást. Ez van.
A nagyterem előtti csarnokban megállok a fal mellett, Dinával így beszéltük meg. Ma megvárom, mert az ebéd utáni óránk közös.
A levelet a kezemben szorongatom mióta ideértem, de csak nem visz rá a lélek, hogy kibontsam. Szeptember óta nem beszéltem a bátyámmal, és ezt így látom jónak. Tudom, hogy nem fog elővenni emiatt, hisz kivételesen tisztában van vele, hogy mostanában miért utálom, sőt, talán el is ismeri a dolog jogosságát. Legutóbb próbált valami bocsánatkérést megüzenni, de válaszul levélben csúnyán kiosztottam, s aztán egy levelét sem kíméltem meg a máglya általi haláltól amit a kandallóban szenvedtek el szép sorban. Talán fel kéne égetnem ezt is „véletlenül”. A pálcám végéből már elő is bukkan a kis lángocska, de csak bámulok bele, majd eloltom. Túl sokan vannak itt… Majd inkább máskor. Mindenesetre abban csak reménykedhetem, hogy Eric nem toppan be, vagy nem biz meg valakit az üzenet átadásával, mint augusztus utolsó napján, amikor kirobbant köztünk a vita.
Dina jöhetne már! Lassan megjelennek a Hugrás arcok, de a lány nincs köztük. Unottan ácsorgok ott magamba s közben elnézek a háztársaim felé akik egy csoportban állva beszélgetnek. Épp eszembe jut, hogy odamehetnék, de ezt az ötletet nyomban elvetem, amikor meglátom ott Mathiast. Majd később beszélek Leilával. Ráér…
Inkább nézegetem tovább a levél címzését.
Eltelik olyan öt perc, Dina sehol, Mathias erre néz. Már jó ideje nem beszéltem vele, most sem kívánom a társaságát. Ha abban leli örömét, hogy elkerül, hát nem fosztom meg tőle…
Ez az iskola már olyan más!
Anya is más, az otthon is. A barátok is. Miért is maradna valami olyan mint régen? Nem marad más hát, mint tovább lépni amin lehet. Minden ami hagyja magát elfelejteni, meg is érdemli, hogy ne foglalkozzunk vele. Ilyen Montrego is. Csak túl kell lépni rajta… de ez nem jelenti azt is egyben, hogy hátat kell fordítani neki, ha meglátom. Ha kerülni akar, hát tegye, én nem vagyok hajlandó változatni a terveimen csak miatta. Eszem ágába sincs kifutni a világból… khöm, a csarnokból.
- Lea, de jó! Kerestelek! – beletelt pár pillanatban mire a figyelmem az újonnan érkezőre tudtam fordítani, hisz olyannyira lekötött, hogy ellenséges hidegséggel meredjek Mathiasra, hogy egyáltalán nem tűnt fel, hogy Leila kivált a társaságból, hogy odabaktasson hozzám.
- Ohh, én is téged! – enyhe lelkesedés, tipikus.
- De hisz ott álltam, miért nem jöttél oda?
- Nem vettelek észre, bocsi. – hiteles. Persze sikerül a mondat közben ismét elnézni Mathias felé, s a lány sajnos azonnal követi a tekintetem, majd kérdőn fordul vissza hozzám. Próbálom figyelmen kívül hagyni.
- Beszéltem Sebastiannal. Valamelyik nap pont előttem pottyant le a seprűről. – furcsa fintor suhant át ábrázatomon, tipikusan Leás. Tudtam, hogy erre kíváncsi, és pillanatokon belül valóban megfeledkezett Mathiasról.
- És? – nem igazán jutott eszembe, hogy mi lényegeset beszélgettem a hetedéves fiúval, de azért össze tudtam annyit fecsegni a témáról, hogy Leila hálásan meredjen rám. Kissé nehezemre esett talán, de ennyit megtehettem neki jól álcázott segítőkészséggel.
- Köszi Lea. – Ezt már csak úgy vissza kiáltotta siettében, gondolom azonnal elmeséli valakinek amit hallott tőlem. Nem szoktam ilyesmit elkövetni, de hát ha egyszer olyan szépen kértek meg rá! Most legalább hasznom van a kétes eredetű ismeretségből, hiszen ezzel viszonozhattam valamit a lánynak. Feladat kipipálva.
Megint a Mathias felé nézek. Csak úgy. Talán emlékeket hajkurászok, amik azt bizonyítják, hogy nem ok nélkül nem áll velem szóba. Megnyugtat.
Dina sehol! Az a lány…




Cím: Re: If you live another day, the fire's here to stay...
Írta: Mathias Montrego - 2012. 02. 20. - 21:21:48
(http://kepfeltoltes.hu/120219/mathia_www.kepfeltoltes.hu_.png)



*** (http://www.youtube.com/watch?v=1IRgvwfE13U)






Még mindig a könyvbe mélyedek, mikor az illat még erőteljesebben csap meg. Ez egyre inkább bosszant, s épp emiatt agyam kezd nem túl megfelelően működni. Egyre inkább csak a múltba térek vissza, mikor ez az illat teljes mértékben körülvesz. Akkor teljesen más volt, mert elevenebbnek éreztem. Akkor egy kar ölelt át, és egy száj adott csókot. Most nincs semmi. Már hónapok óta nincs semmi, ami kellően lekötne. Nem szívesen vallom be, hogy Athalea néha még az álmaimba is kísért. Néha lidérces fúriaként, néha halálfalók közül kacag ki, néha az, aki segít nekem, de miben az már nem világos soha.
Elég egy perc, hogy feltűnjön a szemem sarkából a mozgás. Az egyik lány az, aki ellép a tömegből és ott hagyva a bájos csevegést és susmusolást, elindul a folyosó másik végére, de nem túl messzire valakihez, akinek alakja régóta fel kellett volna, hogy tűnjön. De nem tűnt. Hogy szándékosan-e vagy inkább tudattalanul, nem tudnám megmondani. A másik sziluett kitakar egy percre, de nem kell túl sok bizonyíték hozzá, hogy felismerjem Lestrange alakját.
Míg a barátnő, akivel cseveg rám pillant, addig én inkább elfordulok, ezzel is jelezvén, hogy nem vagyok kíváncsi rájuk. Ez olyan gyerekes, és ostoba, de tehetetlen vagyok. Valamiért csak a düh fog el erőteljesen. Még ha nem akarnám, akkor is hallok pár szót így is a beszédükből. Athalea túl lelkes, s ez nem tetszik. Főleg az nem, mikor egy fiú neve is megfordul köztük.
Féltékenység? Ugyan. Aggodalom? Inkább. Nem kell nekem ez a lány, nem úgy, mint más, de olyan, mintha a húgom lenne, még a történtek ellenére is. Ki lehet az a nyamvadt fattyú, aki a közelébe merészel férkőzni? Megpróbálom lenyelni a hullámokban feltörő dühöt, de nehezen megy, sőt… szinte lehetetlen. Így, amikor széles mosollyal arcukon válnak el a női csevejből, megunom a magányosan álldogáló és éppen a nagyon fontos dolgot illumináló de alapvetően semmit sem tevő ember szerepét, és amúgy is tudom, Izabel már rég nem erre fog jönni, hisz a griffendéles banda már elvonult az előző percekben, s ott bizony nem tűnt fel.
Egy perc ostoba műve, hogy amint valaki visszatér egy másik távozik, s immár elszakadva az emberektől Lea után indulok nagy léptekkel, s valahogy senki nem kerül most az utamba meglepő módon. Fura, de ez is valahogy természetesnek hat, vagy legalábbis lehet nagyon ajánlottnak. Nem tudom, mi lehetett az arcomra írva, de biztosan nem túl bizalomgerjesztő. S ennek megfelelően nem is vagyok túl finom. Ez akkor tűnik ki igazán, mikor megragadom a lány karját és magam felé perdítem, hogy rám figyeljen.
- Mégis mi a fenét pletykálsz te itt össze-vissza? –
Nem, meg sem várom a válaszát, és nem érdekel a habogása. Könnyeden ragadom meg, és indulok el vele. Arcom vészjósló és inkább hathatok egy féltékeny szeretőnek, mint egy jó barátnak. Nem teketóriázok sokat, az egyik üres tanterembe irányítom a lányt, aki nem tud ellenkezni ez ellen, még ha akar, akkor se, bár nyilvánvalóan ez nem tanácsos. Jelenetet rendezni a folyosón? Ilyen időkben? Nincs az a szerencsétlen aki ezt megpróbálná megjátszani. És Athalea nem buta.
Dühödten eresztem el, mikor hallótávolságon kívülre érünk és nézek rá lekicsinylőn, vádlón, sértetten, holott, jobban belegondolva semmi jogom nincs, sőt…
- Miért nem írsz a bátyádnak? Elárulnád? –
Nem tagadhatom, hogy engem is érdekel a válasza… de nem hagyom szóhoz jutni, mert rögtön kérdezek. Nem is Eric a lényeges most talán, habár ő is folyamatosan engem bombáz levelekkel, ami már rohadtul idegesít.
- Feltűnési viszketegséged van? Minek kell mindenfélét mondanod mindenkinek? Azt akarod, hogy bajod essen? Ki az a srác? MONDJAD! –
A hangomban van némi él. Vagy inkább nagyon is sok. Parancsoló és kegyetlen. Hiába nincs jogom számon kérni, a végén szinte már szolidan üvöltök vele.
Amit hónapok óta visszafojtok, lassan kezd megint előtörni. Akár egy vadállat a ketrecéből.
Az ajtó pedig bezárul mögöttünk. Akár egy ketrec egyetlen bejárata.


Cím: Re: If you live another day, the fire's here to stay...
Írta: Athalea Lestrange - 2012. 02. 20. - 22:31:50
**** (http://www.youtube.com/watch?v=uSfEudN1MzI)

(http://www.kepfeltoltes.hu/120220/tumblr_lvm503abT61qzjs7yo1_500_www.kepfeltoltes.hu_.jpg)

             Épp csak egy lépést teszek meg. Türelmetlenül, lassan toporzékolva. Gyűlölöm a lány lassúságát, azt, hogy nekem kell rá várnom. Dühömben egyre fintorogva elhúzott szájjal és szikrázó tekintettel vizsgálom a folyosót; aztán egyszerre: bumm! Felocsúdni sincs időm, meglepődni is csak alig. A kéz, ami a karomat nem éppen finoman szorítja veszettül rángat egy terem velé, s én csak nehezen tudok fele lépést tartani, hogy ne tűnjön furcsának a másoknak. Annyira azért képben vagyok, hogy rossz szemmel néznének ránk, ha Mathias a földön húzva…khöm. Sietős léptekkel haladok mellette, s ahogy egyre dühösebben szorít, fájdalmasan felszisszenek. A pillanat hevében még hátranézek arra, amerről a támadás ért, mintha követőket várnék, vagy felmentőket, de csak néhány megütközött tekintettel találkozok, akiket Mathias valószínűleg kis híján fellökött miközben átcsörtetett a folyosón. Megbolondult? Igen. Ez nem normális tőle. Mi az, hogy „Mit pletykálsz?”? Össze-vissza? Amikor a kérdést feltette nem hagyott időt válaszolni, de nem is tudtam volna mit mondani, szóval alázatosan és döbbenten hagyom, hogy „beinvitáljon” egy üres teremben, s rám zúdítsa a hülyeségét. Biztosra veszem, hogy elment az esze. Előbb hitetlenkedve pillantok rá, aztán egyszerre magamhoz térek, és kezdem felfogni a szituáció valódi mivoltát. Nem elég, hogy eleve elkap a méreg az ő feszültsége is kezd rám ragadni.
A kezemben még mindig Eric levelét szorítom, szinte teljesen összegyűrtem már. Nem jutok szóhoz. Többször kezdenék egy mondatot, de mindig csak a levegővételig jutok, majd meggondolom magam és inkább igyekszem lassan kifújni. Nem szép dolgokat mondtam volna neki, de mindenképp olyasmit, ami lealacsonyítana az ő rémesen agybajos állapotára. Amikor az utolsó szavait süvíti felém, már szinte remegek, de mégiscsak sikerül alig észrevehető szájrángással letudnom a választ. Ökölbe szorul a kezem, szinte fáj, de nem szólok. Az ajtó zárul. Csend lesz, de a fejemben még kavarognak a szavak, amik elhangzottak, s aztán kibukik belőlem:
- Lennél szíves az agybajod ideje alatt is olyan tisztes távolságban elkerülni, mint ahogyan eddig tetted? – Dacos. Nagyon, és most őszintén. Semmi köze hozzá! Hozzám. A hangom a végére kissé megremeg, de végig ott bujkál benne a gúny. Mert annak ott a helye. Miután 3 hónapon keresztül átnézett rajtam, elkerült, a nyáron se jött többet felém… Hogy végig úgy éreztem gyűlöl, megvet és szánakozik… Miután megbékéltem a gondolattal és a Róla alkotott képet elástam magamban, a legkevesebb, hogy tartja a távolságot. Most is. Mindig.
A megbocsájtás nagy erény. Egyetlen egyszer vesztem össze Dinával úgy, hogy ő maga bántót mondott: „Athalea! Az, hogy megbocsájtok neked, nem jelenti azt, hogy mindent el is felejtek. Csupán nem tudnék vidáman élni a napjaimat, ha mindenért haragudnék.” Tudtam, hogy a vége is konkrétan rám vonatkozik. A fejében így hangozhatott: „Lenne miért gyűlöljelek is, de inkább elnézek neked mindent, mert így jobb.”
Mathias nem volt megbocsájtó. Egy kicsit sem. Tudom, hogy az egész az én hibám volt, de elnézhette volna, hogy aztán megint minden olyan lehessen, mint régen. Bár sejtem, hogy akkor sem lett volna már… mindegy. Ebben olyan mint én. És én gyűlölöm ezt a tulajdonságot. Legalábbis azt hiszem, hogy ő is ilyen. Őszintén.
A gondolatra elszorítja valami a torkom, de ahelyett hogy elkezdenék zokogni a földre dobom a levelet, s a kezemben tartott pálcával felé intek. Lángra gyúl. Ennyit a témáról, nem akarok Ericről hallani.
- Neked ahhoz semmi közöd, Montrego, hogy mi van a bátyám és köztem. – Ezer éve nem szólítottam a családnevén. Talán soha sem. A hang halkan jön ki a számon, a fogaim között megszűrve, sziszegve, s automatikusan közelebb lépve hozzá. Az elfojtott düh teszi. Mindekét tenyeremmel lökök rajta. A mellkasába. Nem túl nagyot, sőt, inkább csak gyerekes és lányos semmiség, épp csak egy gesztus. Valami, ami tanúskodik a haragról ami szétszedi a szívem, ami vért pumpál az arcomba, ami könnyeket csal a szemembe. Nem csordul ki, azt nem engedem. Annak nincs itt a helye.
Olyan régen éreztem már ilyen erősen bármit is… Utoljára is Vele. S az emlék végig hasit mindenemen, s bár ne lenne most itt!




Cím: Re: If you live another day, the fire's here to stay...
Írta: Mathias Montrego - 2012. 02. 21. - 16:50:23
(http://kepfeltoltes.hu/120221/lea2_www.kepfeltoltes.hu_.png)



*** (http://www.youtube.com/watch?v=1IRgvwfE13U)






Elkeserít a tudat, hogy még ő van felháborodva. Mert elég csak az arcára vetni egy pillantást, hogy a gúnyt leolvassam róla. Utál? Nem, inkább csak átragad a rólam sugárzó idegesség. De amíg nekem van okom erre, addig neki nincs. Ő csak a környezete hatásait veszi át, s ez talán egész életében így volt. Olyan ez a lány, mint egy kaméleon. Talán így próbálja védeni saját magát a sérülésektől, ami jogos, de… ki ismeri őt igazán? Ki ő valójában?
Nem mond sokat, de azt tömören. Fuldoklok a haragtól, de ő csak visszafojtottan sóhajt, s nem üvölt. Mindent jobban el tudnék viselni, mint ez… ez… a nem is tudom mi. Még ha sír, könyörög, hisztizik, pofon vág, vagy bármi, komolyan bármi. De a szemei hidegek. Igen, most kegyetlenek és ennek az árát egyvalami szenvedi meg, ami felperzselődik a fa padlón.
Lepillantok, de fölöslegesen teszem, hisz jól tudom mi az. Egy újabb levél. S noha nem tudom a feladóját, sejtem ki is lehet. Nem sokan bombáznak levelekkel egy diákot mostanában, főleg, hogy minden postát ellenőriznek. Az övét, a bátyjának köszönhetően még csak el sem olvassák. Ezt becsülnie kellene, nem pedig trehány módon elfecsérelni. Mások ölnének ezért a lehetőségért, ő meg…
Nézem a tüzet, amint felemészti a papírt, és legszívesebben kitekerném a másik nyakát az ostobaságáért. Elengedem, mert kedvem sincs a közelébe maradni, így teljesítem a kérését. Ha nem, hát nem. Úgy látszik az a nyári nap elmúlt már. De mit is vártam? Nem is emlékszik biztosan már, miért is tenné… Csak méreg fog el, amint újból rá pillantok. Az a dacos nemtörődömsége olyan, mint az olaj a tűzre.
- DE igenis SOK közöm van! Egyrészt, ha nem tudnád rokonok vagyunk, nem tudom mennyire jutott ez el az agyadig. Másrészt, amíg a bátyád leveleit égeted el legújabb piromán szokásod szerint, aki RAJTAM veri le, hogy mégis mi a fenét képzelsz magadról, addig SOK közöm van hozzá! –
Nem akadtam ki, nem akadtam ki… nem… de… kiakadtam. Hogy Merlin vigye el ezt a nagyképű nőszemélyt! Tényleg ennyire semmibe vesz mindenkit?
- Több, mint két TELJES hónapja falazok neked, és mentem, ami még menthető. A becsületedet és a jó nevedet a saját testvéred előtt. Kár volt, hiszen te semmibe se nézed. Ha lenne egy kis sütnivalód, ezt tudhatnád… Mondhatom, szép. Tudod, nem a háládra pályázok, vagy bármi másra, viszont most már inkább semmi nem kell tőled. És tudod mit…? – hajolok közelebb hozzá annyira, hogy pár centire van az arcom az övétől. Igen, tényleg dühös vagyok, és ez talán a csúcspontja az egésznek. A több hónapos feszültség és tehetetlenség eredménye. Hát ennyi nekem is jár. És telibe kapja a lány. Bár nem akartam ezt soha.
- Nem ér ennyit az egész. Felejts el innentől kezdve és ne számíts rám többet, Lestange! –
A nevet gúnyosan ejtem ki. Örülhet. Békén hagyom. Soha többet nem fog látni, mert nem megyek a közelébe, de még a házukba se. Még nem tudom, milyen úton vagy módon teljesül ez, de… nem ér ennyit az egész. Én tartom érte a hátam, és neki áll följebb? Ő akar engem lekicsinyíteni? Mégis… hol élünk?
Dühöm jogosnak érzem, az hogy ő hogy látja, már nem is érdekel, s talán ez hiba, de az adott percben csak a sértett büszkeség, ami vezet. Előre. És ha egy mód van, akkor kifele. Mert bizony egy utolsó lesújtó pillantást lövellek felé.  Aztán pedig megfordulok és elindulok kifelé. Hogy ki az a srác? Nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy ha egyszer kiderül, akkor tuti megölöm. Ha kell, akkor a puszta kezemmel. Habár, megérdemli, hogy lealacsonyítja magát, ha neki ez kell.
S csak bízom, hogy észreveszi előbb vagy utóbb magát, s változtat ezen... de jelen állás szerint nem tűnik úgy. És hagyom, had járja a maga útját. Mert csak a maga kárán tanul az ember, de... a kérdés csak az, hogy megéri-e azt az áldozatot, amit ezzel együtt hoz. Ki tudja...



Cím: Re: If you live another day, the fire's here to stay...
Írta: Athalea Lestrange - 2012. 02. 21. - 18:08:24
**** (http://www.youtube.com/watch?v=uSfEudN1MzI)

(http://www.kepfeltoltes.hu/120221/405705_329000023786654_100000299765868_1289177_1531870448_n_www.kepfeltoltes.hu_.jpg)

             Az egész napos feszültség, a kialvatlanság, a rengeteg tanulni való? Vagy Mathias csupán egymaga is képes ennyire feldühíteni? Nem. Ez így együtt Mind. A szavai pofonként érnek, úgy szorulok sarokba, mint mikor Eric áll velem szemben. Ha most nem tudnék magamon uralkodni ütnék és csapnék, pálca nélkül próbálnám a lehető legnagyobb fájdalmat okozni a fiúnak, magamnak, a falnak, a berendezési tárgyaknak… Mert egy pálca suhintással nem lehet levezetni ezt a fajta dühöt. Hogy a kezem és a térdem észrevétlenül remeg, a szememben egyre gyűlnek a könnycseppek… Egyre küzdök, magammal. De amiket mond, teljesen megalázó, úgy érzem magam mint egy tehetetlen kisgyerek akit ok nélkül vádolnak s belé fojtják a szót.
Még hogy köze! Neki? Részben talán jogos, de miután oly soká elkerült, miután süket és vak mindenre, ami Eric és köztem zajlik, nem teheti itt a sokat tudót!
 És az Ő pártját fogja!
Az Övét!
Hát ez hihetetlen, megáll az eszem. Nem. Az már az elején megállt.
- Közöd? Mégis mihez van neked közöd? – nem tűnik fel, hogy egyre hangosabban beszélek, hogy lassan de biztosan eltűnik a hideg és merev maszk. Hitetlenkedve, értetlenül, dühösen meredek rá. És már megint! Ki ez a srác, hogy csak úgy minden figyelmeztetés nélkül berontson, és tönkretegyen mindent? Hány hét munkája volt, hogy elfelejtsek mindent ami fáj, hány hétbe telt, hogy a külvilág felé olyan arcot tudjak mutatni, ami erős. Lehet, hogy a szilárdság mellé párosult a dac és az arrogancia, de ezek csak kísérő tünetek. Nélkülük hol lennék most? Ott ahol anyám? Ó egek!
- Azt hiszed Te, mint családunk alapköves tagja, olyan jól tudsz mindent, ugye? Hát csak higgy amit akarsz! Védd csak az igazát! Hol voltál, az elmúl hónapokban? – amikor a lépcső tetején kuporogva hallgattam, hogy anyámat kis híján halálra kínozták? Hol volt? Akkor miért nem volt ilyen nagy szája? Érzem, ahogy szinte szétvet a düh, veszettül lüktetet a fejem, az arcom ég, a szavaim kérdőre vonók. A vád talán váratlanul éri, de kit érdekel? Igazam van. Nem hibáztatom ugyan semmiért, csak azért, hogy játssza a mindent tudót.
- Eric elmondta, miért keres? Elmondta mit tett? Elmondott neked MINDENT? – Kétlem. De ha mégis, jobb neki, ha most olyan villámsebesen elpucol innen, ahogy csak tud. Falaz? Nekem?
Minden lélegzetvételnyi szünetét kihasználom arra, hogy hallattassam a hangom, ám hangerőben erősen elmaradok tőle. Amikor egészen közel jön, az arcomba hajol s újabb dolgot zúdít a nyakamba, a szívem másképp is félre ver.
De hisz olyan rég tudtam már ezt…. Csak hangosan kimondva olyan… rémes. Gyötrő. Hogy nem számíthatok rá. De hát miket beszél, hisz eddig se foglalkozott velem! Ahogy haragosan rám néz, lassan megsemmisülök, de azért tartom magam, csak a könnyeket már nem lehet erőszakkal visszatartani. Dühösen törlöm le azt a két szerencsétlent a kézfejemmel miközben a fiú eltávolodik. Szavai nyomot hagytak bennem, s úgy tűnik ez már rossz szokása.
- Rád számítani? Hát mikor voltál ott, hogy segíts? – Soha! Magamban megválaszolom, tudom, hogy így van. Ha másképp lenne, akkor most nem így állna a helyzet, akkor Ericet akarná felképelni és nem engem. Bár kitudja…
Az ötlet hirtelen jön! Olyan nagyon hasonlít most a bátyámra… talán már ő is? Csak a távolodó alakját látom, nem akarom marasztalni, de a kérdés kibukik belőlem.
- Te is? Már értem miért pendültök ennyire egy húron. Menj csak! Nincs még egy olyan emberre szükségem, mint amilyen Ő… - az utolsó szavakat magamnak mondom sokkal inkább, nyugodni próbálok, megmagyarázni magamnak, hogy nem baj, ha elmegy. Hogy nincs szükségem rá, elvégre olyan szépen boldogultam nélküle is. Ámítás.
- Ha… Ha… mi-mi-mi-mindent tudsz, akkor van jogod ítélkezni fe-felettem… d-de  ha… mindet tudsz, és mégis komolyan g-g-gondolod e-ezt, nem akarlak látni… - Merlinre! Ha könnyimbe fuldokolva jönnének a szavak akadozva, talán elnézhető lenne, de hogy egy gyerekkori sérelem idétlen visszamaradásaként beszélek szaggatottan, az … megalázó. Saját magamat pofoznám legszívesebben, de helyette a számra tapasztom a kezem, s már nem foglalkozok holmi kóbor könnycseppekkel. Nem vagyok biztos benne, hogy értette amit mondok, de hogy megáll s nem mozdul, úgy értelmezem, hogy igen. Már nem félek tőle, hogy visszajön, s még jobban összetipor. Beavanzsálódott Eric mellé, s új besorolása miatt már kevésbé fontos. Csak azért tudott bántani a szavaival, mert fontos volt nekem, akár mennyire is eltávolodott. De most…  




Cím: Re: If you live another day, the fire's here to stay...
Írta: Mathias Montrego - 2012. 02. 21. - 20:27:00
(http://kepfeltoltes.hu/120221/lea2_www.kepfeltoltes.hu_.png)



*** (http://www.youtube.com/watch?v=1IRgvwfE13U)






Persze hogy visszavág. Legalább ennyi szorult belé az aranyvérű neveltetésből. Nos, igazán büszke lehet magára. Valahogy, mindennek ellenére mégis nemesien hat. Talán a tudat, hogy egy olyan család leszármazottja, akiknek mindig is volt titkolni valójuk és mindig is annak vallották magukat, amik akartak lenni. A külvilág számára nevük van, jellemük van, hatalmuk van. De valójában egy elcseszett élet romjain ülnek. Elég csak a lányra pillantani, aki reszket, mint egy nyárfalevél, amit egy nagyobb szélroham söpör el a következő percben. Valahogy tudom, ez történik vele egyszer, ha nem keres egy olyan biztos menedéket, aki megvédi. Mindentől.
Nem tudom hova tenni a késztetést. Nem lehetek ez az ember, hiszen ostobaság az egész, mégis szeretnék azzá válni. Hiába van egy kötelességem, hiába van ezer félelmem és lesz még több problémám. Sose tudtam nézni, ahogy mások szenvednek. Gyűlöltem, mikor apám a húgomat bántotta. Mikor ’nevelt’. Gyűlölöm Ericet is azért, ahogy néha a testvérével bánik. De egy báty, aki már több mint egy testvér, megteheti. Nem állhat senki útjába, s nem mondhatja meg neki az irányt.
A tehetetlenség dühítene, de tudom, Ericnek mi az értékrendje. És tudom, ha Leáról van szó, megtenne érte bármit. Hogy ne bíznék abban az emberben, akivel felnőttem? Akivel azonosak az erkölcseink, és hasonló a gondolkodásunk? Mit zagyvál össze itt ez a fruska? Minek néz engem…?
Mentsvár sose voltam neki, de mindig jöhetett. Minden bajával. Ő sose tette azonban. Az én hibám lenne? Az enyém? Sose kértem tőle semmit, de ha kellett megtettem érte mindent. Hisz testvéremnek tekintettem. Az, hogy ő nem élt a lehetőséggel…  Nem rajtam múlt. Az sem, hogy mi történt az anyjukkal. Hiszen… mit tehettem volna? Semmit se tud. Hogy avatkozhatnék bele bármibe is, amihez semmi közöm? Hogy védjek meg valakit, akiről nem is tudom hogy veszélyben van…?
Dadog, s már-már elsírja magát. Valahogy ez már rendjén van és kiold egy csöppet a bennem lévő görcs. Ez az érzelem mutatja azt, hogy szívén viseli még a sorsát. Ha a családjáét nem is, legalább a sajátját. Legalább ennyi. Lassan fújom ki a levegőt az ajtóban, ahogy visszafordulok és ránézek ismételten. Beletelik egy percbe, ami csendesen kattog közöttünk, mire megtöröm azt. S halkan, nagyon halkan közlöm vele.
- Én mindig ott voltam, de te soha se jöttél. Nem kontárkodhatok bele olyanba, amihez nincs közöm Athalea. Te se tudsz semmit a családomról vagy bármi egyébről. Ha Blaire elmondaná és tudnád egy dolog lenne… de te sose kerestél fel ilyen szándékkal. Hogy védhetnék meg valakit így? –
Megrázom a fejem, lemondóan. Úgy érzem, belefáradtam ebbe. Csatázni mindenkivel… rettegni a jövőtől. Nem, nem akarom. Inkább aludnék, ezer éves álmot…
Nekidőlök az ajtónak.
- Eric annyit mondd el, amennyit akar. Sosem tudom meg a teljes igazságot, mert nem voltam és vagyok ott. Nem tudom mi történt. Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretném, de nem kutakodom. Ennyire becsületben tartom Ericet is. Nem ítéllek el, de a viselkedésed… a bátyádról van szó. Én tudom, mit jelent ez… próbáld meg a helyébe képzelni magad. Abba, hogy felelősséged van valakiért. Akkor talán megérted… -
Talán nyers vagyok. Kellően durva, de némi lágyság van a hangomban a lemondás mellet. Lehunyom a szemem egy percre. Úgyse érti meg. Sose fogja. Nem tudom mit tett a barátom, hisz a jó kártyás elfedi a hibáit. Ő pedig kénytelen mindig jól játszani. Lehet Athalea haragja jogos. Viszont van kötelessége is, akár mit is gondol. És van, ami felülír mindent.
- Nem ítélkezem… de ne várd, hogy elnézzek mindent. Mert nem tudok. – Igen, az aranyvérű szavak. Család, becsület, kötelesség. Nem kell több.
- Sajnálom. – Figyelem. Valahol, ha legurul egy könnycsepp talán őszinte érzelmek kerülnek elő. Megbánás és szomorúság egyvelege ez. De ki tudja, hogy az-e valóban? Kérdés… de erre csak a lány tudja a választ. Minden esetre úgy érzem, nem tudom végignézni őt így… mégis maradok. Az én hibám is ez részben, s ennyi sanyargató önkínzás kell. Büntetés. Mert rossz látni. De valahol én idéztem elő, s ennyi jár… neki is. Mert legalább azt érezheti, nem hagyom teljesen magára. Legalábbis még nem.


Cím: Re: If you live another day, the fire's here to stay...
Írta: Athalea Lestrange - 2012. 02. 21. - 21:32:38
**** (http://www.youtube.com/watch?v=uSfEudN1MzI)

(http://www.kepfeltoltes.hu/120221/405705_329000023786654_100000299765868_1289177_1531870448_n_www.kepfeltoltes.hu_.jpg)

             Összezavarodom. Lehalkult hangján olyasmit mond, ami teljesen ellentéte az iméntinek. Már megint félrebeszél? Vagy most gondolja komolyan?
Fél pillanatig keresem a választ, vagy valamit, ami irányt mutat a helyes megoldás felé. Olyan nehéz logikusan végig gondolni a dolgokat amikor a közelemben van, de most érzem, hogy valami nagyon félrecsúszott, s ez nem az én hibám. Talán nem is az övé, talán csak a szavaim tették. De nem evidens, hogy igyekszünk lehetőleg elkerülni azt, hogy saját magunkkal is ellentmondásba keveredjünk?
Míg beszél, én mély levegőt veszek, s lassan kifújom, majd újra, épp csak annyira igyekszem rendbe szedni magam, hogy legközelebb ha szóra nyitom  a számat, normálisan tudjak beszélni. Nem a mérgemet akarom csillapítani, azt nem is tudnám. Hogy is lenne lehetséges? Tudná bárki is egyik pillanatról a másikra elcsitítani magában az elfojtott s tehetetlen dühöt? Aligha.
Követem a mozdulatait, figyelem a halkan elmotyogott mondandóját, ám a fejem még  mindig bosszúsan zúg és ez nem könnyíti meg a megértést.
- Nem értelek. – Lehetne ennél egyszerűbben mondani? Ez kulcsfontosságú mondat, bizony. A hangom nem csevegő ugyan, de nem is olyan, mint az övé, hanem még mindig haragos, elnyúzott.
- Most hirtelen azt mondod, hogy még sincs közöd a családomhoz. Az imént még a képembe ordítottad, hogy Te, mint a családom egy tagja, joggal szólsz bele a dolgaimba. Hogy joggal kérsz rajtam számon dolgokat, dolgokat, amiket nem is értesz.. Nem értelek. Most te magad elismered, hogy nem „kontárkodhatsz bele” mindebbe. Találd már ki végre, hogy mit akarsz! Könyörgöm! Vagy tudj meg mindent, s aztán akard véleményezni a tetteimet, vagy valóban ne foglalkozz velem. Az utóbbi esetén pedig légy oly kedves és ne játszd a mártírt, aki tartja a hátát miattam a bátyámnál. – Valóban csak kérnem kéne a segítségét? Hát ennyire nem ismer?
 Hányszor látott panaszkodni? Hányszor látott siránkozni bármi miatt is? Elpanaszoltam-e bárkinek is, hogy anyám már meg sem ismer hála Ericnek? Kértem-e valaha is, hogy védjen meg? Hát nem cipelem a keresztemet elég kitartóan?
Gyakran tudatosul bennem, hogy Ericet csak kérnem kéne, s mindjárt más lenne a helyzet. Tudom, hogy ha tudná mit érzek, akkor változna… mert szeret. Röhejesnek érzem még a gondolatot is, hogy a fiú, aki élvezettel kínozza húgát képes testvéri szeretetre is. Pedig tudom, hogy így van. Csak én vagyok ilyen lehetetlen. Én nem akarom, hogy megmentsenek… Nem azért, hogy mártírkodhassak, hisz mondtam már, nem szokásom. Egyszerűen csak mazochista lennék? Vagy már ez az egyetlen módja, hogy kiálljak valami mellett, ami… halott?
- Te magad is tudod tehát, hogy fogalmad sincs az egészről. Akkor mire volt jó ez a lerohanás? Ennyi idő után... – Tétován megtörlöm az arcom, majd elindulok felé. Megnyugtat kissé, hogy mégsem a teljes igazság birtokában mondta, amit mondott. Szavai két lépés között érnek, megdöbbenek.
- Hogy te elnézz… Mit kell neked elnézni? Mi olyat tettem ellened, amit nem lehet megbocsájtani? – lenne egy két tippem. Az imént már éppen csillapodtam valamelyest, most megint sikerült felhergelnie.
- Mond csak Mathias, hajrá! Várom sok szeretettel! Meséld már el ugyan, hogy Te, az önzetlen „barát”, min sértődtél meg annyira, hogy június óta EGSZER nem jöttél a közelembe! Hát hogy fordulhatnék hozzád bármivel is, ha elkerülsz? Mond csak, kérlek, őszintén… Ha a segítséged kellett volna, vagy csak úgy szükségem lett volna rád, megtaláltalak volna? Meghallottál volna? – merő adta keserűség. Az arcomon ott a döbbenet, a harag, és a ki nem mondott lemondás. Már egész közel érek hozzá, ahogy ő az előbb, most úgy lépek én felé.
- Nem, ne is válaszolj. Még sem akarom tudni. Nem volt szükségem rád…. – ez nem igaz. Lett volna, de a büszkeség nem engedi, hogy bevalljam. - ... Miután hagytad, hogy azt higgyem utálsz. Mi mást hihettem volna? Hogy csak úgy hobbiból bújócskázol velem? Így számíthattam rád... igaz? - Igaz.
- ...És arra sincs szükségem, hogy tartsd értem a hátad Ericnél. Akármit kapok majd tőle ezért, elviselem… - hozzá akartam tenni még, hogy „a legrosszabbat már úgy is túléltem”, de nem tettem, mert… Minek valljam be?  



Cím: Re: If you live another day, the fire's here to stay...
Írta: Mathias Montrego - 2012. 02. 23. - 11:17:50
(http://kepfeltoltes.hu/120227/cs_k_www.kepfeltoltes.hu_.png)




*** (http://www.youtube.com/watch?v=1IRgvwfE13U)






A dühöngése olyan, mint egy elesett kisgyereké, aki csapkod, hisztizik és nem tudja, miért is történt mindaz, ami megesett vele. Én meg vagyok a bölcs szülő, aki nézi őt és próbál neki segíteni, de csak a háttérből, mert ha a szájába rágok mindent, semmit nem érek el, csak rombolok. És hiába a vádaskodás. Tudja ő is nagyon jól, hogy hogyan is értettem, amit mondtam, noha egy perce elfog a kétség, vajon tisztában van-e ezzel, vagy tényleg nem érti. Áltatja magát? És hazudik önmagának? Lea esetében nem lepődnék meg rajta. Valahogy olyan… evidens. Minden evidensnek hat, ha róla van szó. Talán a család miatt.
- A nevedhez közöm van. A származásodhoz közöm van. Ahhoz, hogy ne járasd le magad mindenki előtt, közöm van. Nem mondom el azt, amit ezerszer hallottál. Meglehet fülyülsz rá és nem érdekel, de igenis fontos ez. Eric is fontosnak tartja. Tudtommal neked a bátyád az volt valamikor. Nem tudom mi történt. Ez nem rám tartozik. Azért, mert nem vagyok a ti családtagotok és mert ez egy testvérharc, amibe nincs jogom beleszólni, ahogyan neked sem lenne fordított esetbe…-
Megérti? Talán. Azért folytatom.
- Ha Blaire-t találnád olyan helyzetben, ami árthat neki és neked is közvetetten, mert rokon, jogod van szólni. De ahhoz, hogy én hogy kezelem a húgom, már nincs. Láthatod, mennyire korlátolt egy helyzet. Eric pedig mindig is büszke volt, és egyszerre több szerepet akar és kell neki betöltenie. Nem kérhetek semmit számon rajta, nem faggathatom… -
Nem, nem érti. Nem fogja. Soha. Mert mindig ő lesz az, akit megvédenek. Soha nem kell neki tennie a másikért valamit. Helyette tombolhat, ahogy kedve tartja, mint most is. Ezt a legkönnyebb, okolni a másikat. Jogom volt elkerülni, s ezt nem vitathatja senki. Könnyebb volt, mindenkinek. De ha nem lenne olyan csökönyös liba tudhatná igazán, bármikor felkereshetett volna. Én nem vagyok az a minden lében kanál, aki rohan hogy valaki hátát simogassa. Rühellem a könnyeket is, bár megértem hogy ez kell, főleg egy nőnek, hogy kiadhassa az érzéseit. Kezdeni azonban néha semmit nem tudok vele. Mint most Athaleáéval sem.
- Sose hagytalak magadra, ha kellett. Ezt te is nagyon jól tudod. Mégis mit hittél? Ez egy iskola Lea, ahol nem rohangászok minden rokonom után. – nem teszem hozzá, hogy mostanában még lányok után se nagyon, de hát mindegy.
- Ha akartál volna, megtaláltál volna. De nem is akartál. Persze jobb a másikra kenni, hogy nem is keresett. Igen. Egyszerű. Nekem is egyszerű volt kerülni téged. Hogy miért? Nos, miután megcsókoltalak és te lealacsonyítottad magad mindennek, aminek lehet, nem, nem volt kedvem a társaságodhoz. Büszkének kellene lenned magadra, hogy az vagy aki. De te csak siránkodsz miatta és még jobban belesüppedsz a végbe, mert olyanokkal ismerkedsz, mint az a töketlen gyerek. Legyne, ha ez kell, legyen. –
Megvonom a vállam, kissé cinikus leszek, és hideg, mint mindig. Összefűzöm magam előtt a karjaim, miközben ő már szinte olyan közel van, ahogy pár hónappal ezelőtt is emlékszem. Az illata megint mellbe vágóan erőteljes, s finom. Kedvem lenne újra többet érezni, addig, míg el nem bódulok, de nem lehet. Az talán nagyobb hiba lenne, mint az első. Ám ha nagy pillanatokra vágyik, megkapja. Most bevallhatja, mit is akar tulajdonképp, már ha egyáltalán tisztázta már önmagába.
- Ha nem kell, akkor ám legyen. Ne lepődj meg ha Gray behívat magához elbeszélgetésre és nem lesz túl finom, vagy esetleg Eric toppan be. Mert megtörtént volna, ha nem írom azt neki, hogy én beszélek veled. De mindegy. Ha nem, hát nem. Viszont áruld el. Mit akarsz tulajdonképp? Fel vagy háborodva azon, hogy nem kerestelek, vagy segíteni akarok neked, de az már nem zavar, ha ellenkezned kell velem. Komolyan nem értem. Mégis, mi a frászt akarsz valójában tőlem? –
Pár centi, de még ez tartva van. A levegőben pedig ott függ a kérdés, visszhangozva, várva a megválaszolást… már, ha ez lehetséges.  


Cím: Re: If you live another day, the fire's here to stay...
Írta: Athalea Lestrange - 2012. 02. 25. - 11:44:46
**** (http://www.youtube.com/watch?v=uSfEudN1MzI)

(http://www.kepfeltoltes.hu/120225/thrilld_56017_www.kepfeltoltes.hu_.jpg)

 
Gyors szerepcsere. Először az ő feje füstölgött és én voltam a cinikuskodó, most fordítva. Bár ő nem olyan gúnyos, mint amilyen én voltam, de ez köztünk alap különbség. Mondjuk, kit érdekel?
Felháborít ugyan, hogy ilyen gyorsan lehiggadt s nekem ez nem sikerül, mégis az újfent kissé hideggé vált modorától visszatér belém a Lestrange. Kóbor szellem; jön, megy. Felettébb bosszantó, hogy ő úgy váltogatja a hangulatát, mint a kaméleon. Alig pár percre még közel állt hozzá, hogy lekeverjen egyet nekem, most meg már ő a jóságosan észt osztó. Kiállhatatlan.
- Nem tudod mi történt, nem rád tartozik…- ismétlem mint egy papagáj- … nincs jogod beleszólni egy „testvérharcba”. – az utolsó szavakba gúnyt keverek; lassan, tagoltan beszélek, mintha ettől körülöttem a világ is belassulna, s minden érzékelés tompulna annyira, hogy a szaggató érzés belülről gyengüljön.
- Jól mondod. Nincs jogod. És te mégis beleszólsz… - tényszerű, kimért. A látszólagos kép torzul a bennem dúló mindenséghez képest. Finommá és tartózkodóvá alakulnak a vonások, de ha valaki belelátna a fejembe, talán menekülőre fogná.
Még mindig rémesen megalázónak érzek mindent, amit mond, s ez nem csak megsemmisítően hat, hanem még több haragot is szít. Ha csak a felét komolyan gondolja annak amit kiejt a száján…
- Tudom, hogy kereshettelek volna. – szögezem le gyorsan még a mondókája közepébe szúrva kicsit illetlenül, de csak akkor folytatom mikor már befejezte.
- De tudhatnád, hogy nem szokásom szaladgálni mások után. Mióta idejárunk, hányszor kerestelek, hogy nyaggassalak valamivel? Annyira azért ismerhetnél, hogy nem erőszakolom rá a társaságom olyasvalakire, aki egyértelműen nem kíváncsi rám. – félrenézek, a fejemet is elfordítom, csak az „olyasvalakire” kezdetű mondatrésznél fordulok vissza hozzá –mintegy nyomatékosítás gyanánt, hogy tiszta legyen, kiről van szó-. Egy pillanatig sem hiányzik belőle a sértettség. És jogosnak érzem. Erősen jogosnak. Oly egyértelműnek veszem, hogy szinte az bánt, amit feltételez: hogy elvárom, hogy utánam rohangásszon. Várja a nyavalya.
A csók említésekor rózsaszínűre válik ugyan az arcom, nagy érdeklődést mégsem mutatok a téma iránt. Tudom, hogy ha sokáig kell egy légtérben tartózkodnom vele és a dühöm is szertefoszlik, megint beleesnék abba a hibába, amibe legutóbb. Viszont az kimondottan sért, hogy valami „töketlen gyerekkel” boronál össze.
- Te mond csak, mióta is ismerjük egymást? – Ez már jóval könnyedebb. Számon kérő és hitetlenkedő, de már nem olyan dühös, inkább szórakozott és fájdalmas.
- El tudod képzelni rólam, hogy meghazudtolom Magam, Anyát, Mindent, és valami „töketlen gyerek” után rohangászok? Hol élsz te? – csúfosan elfintorodok, kissé az orrom is megemelem, mintha a vád bűzlene. És tényleg. Lehet, hogy Eric miatt szánt szándékkal rombolnám a családról alkotott képet, de Anyára való tekintettel sosem tennék ilyet. Anyának adózó érzésem mindent felülír. Na meg persze magamra való tekintettel sem, elvégre…
Gray nevére nem reagálok heves érzelemmel, se Ericre. Számolok mind két említettel már egy ideje, de komolyabban nem tartok tőlük. Ennek hangot is adok:
- Nem fogok meglepődni, ne aggódj. Meg aztán mi a legrosszabb, amit tehetnek? – talán ijesztő lehet a hozzáállásom. Nem egészen józan; de másnak úgy sem ismerem el, hogy ezt a defektet magam is észleltem.
- Nem kellett volna beleavatkozz. – ezt már kiveséztük, de ha megint szóba hozta, ám legyen. Amit viszont ez után hoz fel, megint nem egészen érthető számomra.
A kérdés, ami ott kering felettem mint Eric elolvasásra váró levelei, válasz helyett csendet kapnak. Ugyanolyan semmit, és hasonlóan égető valamit. Ha levél lenne, most ez is égne, de az elhangzott szavakat nem lehet lángra lobbantani. Vagyis a gyakorlatban nem lehet… én mégis kivitelezem. Megint közelebb kerülök hozzá, ha még van tér kettőnk közt ami szabad. Egy villanásnyi félmosoly alatt végig szánkázik a gondolataim közt egy olyasmi, ami júniusban is: hogy az iránta érzett heves indulatok mennyire összetettek. Hogy amikor szinte utálkozva nézek rá és a pokolba kívánom dühömben, az elfojtott harag más ördögöt is belém varázsol. Olyat ami felperzsel mikor felüti fejét a közelsége, az illata, a bűvös tekintete; és már megint ott tartunk. Hogy mit akarok tőle? Nincs válasz.
Nincs távolság, se több lehetőség a tiltakozó szóra.



Cím: Re: If you live another day, the fire's here to stay...
Írta: Mathias Montrego - 2012. 02. 27. - 16:49:15
(http://kepfeltoltes.hu/120227/cs_k_www.kepfeltoltes.hu_.png)




*** (http://www.youtube.com/watch?v=1IRgvwfE13U)






Persze, hogy nem rám tartozik. Semmi nem rám tartozik ha Athalea Lestrange-en múlna. Lehet meg se ismert volna ha nem muszáj, és ezért nem hibáztathatom. Nem vagyok könnyű eset, de ismerhetne ennyire. Végül is csak együtt nőttünk fel vagy mi. Tudja milyen voltam. Talán többet is, mint kellene, mert lenne egy-két momentum az életemben, amit nem osztanék meg senkivel, ő pedig tökéletesen ismeri mindezeket.
Tekintetem rávillan, amint hajtja a magáét, de már nem akarok ellenkezni. Egyszerűen vállat vonok, de most semmilyen cinizmus nincs már bennem. Inkább csak tudomásul veszem, mert ha neki így jó…
Nem szólok bele, semmibe ami vele kapcsolatos. Ezt ebben a szent percben, Merlinre fogadom! Komolyan nem hiszem, hogy ennyit érne az egész. Valahogy mégis tudom, hogy elkerülhetetlen volt. Talán, mert olyan eseménysorozatok összese ez, ami kikerülhetetlen. Olyan ez, mint a babonásoknak a Végzet vagy egyéb amire ráfoghatják az ok-okozati összefüggéseket. Én csak érzem, hogy ez így van. És kész. Nem kell sok magyarázat. De mire ez a düh, ha egy fiúra gondolok, aki Lea közelében van? Hisz eddig is voltak, bár Eric jótékony hatásának köszönhetően hamar a süllyesztőbe kerültek. Mivel Eric nincs itt, lehet önkéntelenül is át akarom venni a szerepét? Nem… nem így nem igaz, csak… ahhh makacs, buta Lea…
Sóhajtok, amikor a nem kereslek mert nem érdekelsz részhez ér. Hogy lehetne megmagyarázni azt, ami évekig nem lehetett? Eddig is megtalált mindig, és persze kevés de elveszett példa akadt is, hogy kereste a társaságom. Ugyanúgy én is az övét. Mire hát ez a nagy magam ura vagyok és nem kell senki segítsége dolog újonnan nála? Eltűnődöm egy percre, vajon ez a nyáron történtekkel függhet-e össze. S ha így is van akkor ez bizony gyökeresen változtat meg mindent, ahogy magát Athaleát is. Mert ez a lány már egy árnyéka annak, ami egykor volt. És ez a legrosszabb az egészben. Innen tudom, abból, hogy ennyire fáj hogy ezt látom, igazán fontos valahol mélyen. És meg akarom menteni. Nem tudom hogy, nem tudom miért, nem tudom lehet-e. Szabad-e. De egyszerűen akarom.
Mikor közelebb hajol, s még beszél ismét csak magát emlegeti elmosolyodom kissé. Ez is Leás, talán a régi Lestrange, de talán az új már… ki tudja. Nem tudom, miért érzem rossznak ezt a változást. Miért lenne minden jó úgy, ahogy régen volt? Igen, én is kapaszkodom az utolsó szalmaszálba és ez hiba. Baromi nagy hiba, de nem tudom ezt feladni. Ahogy Leát sem tudnám. Így már erőteljesen érezve az illatát, s látva a gyönyörű szemeit, melyek élénken csillognak s lassan betöltik a látóterem, igazán felélénkül az a nyári nap, aminek rég feledésbe kellett volna merülnie, de mindig ott kísértett titkon, a gondolataim mélyén vagy az álmaim örvénylő fonalai közt.
Ösztönösen mozdulok, de most erősen koncentrálok arra, mi az amit szabad és mi az, amit nem. Ajkai csak centikre vannak az enyéimtől, érzem a leheletét, lehunyom a szemem, elképzelem, milyen is a csók… de nem hagyom neki. Ujjaim az arcához érnek, és finoman fordítom el magamtól az arcát, hogy végül a nyaka vonalán simítson végig arcom, mélyen beszívva az illatát. Kezem a derekára fonódik, közelebb húzva őt magamhoz, és védelmezőn ölelve át, noha igaz, a testünk összeér. Másik kezem végigsiklik a puha bőrén, bele a selyemfényű hajzuhatagba, hogy megtapintva azt lágyan bizsereghessenek a hajszálak csiklandozásától.
- Nem válaszoltál a kérdésemre… - suttogom halkan, bár némileg krákogva. Igen… nehéz uralkodnom magamon, megint. Ez pedig… hát nem éppen jó.
- Mit akarsz tőlem Lea… hisz tudod, hogy nem szabad… azt nem szabad… a június, az… -
Nem fejezem be, inkább csak fogom és átölelem.
Félig testvérien, félig, barátian, félig úgy, mint egy féltékeny szerető, aki soha nem akarja már elengedni a legdrágább kincsét.


Cím: Re: If you live another day, the fire's here to stay...
Írta: Athalea Lestrange - 2012. 02. 28. - 17:40:33
**** (http://www.youtube.com/watch?v=OmLNs6zQIHo)
 
(http://www.kepfeltoltes.hu/120228/858891506377983_284531934918096_100000838749049_737311_688902489_n_www.kepfeltoltes.hu_.jpg)

 
Távolinak tűnik a probléma, az alap szituáció. Lényegtelen semmiségnek. Távolinak tűnik az iskola minden ügyes-bajos momentuma, Eric és a levelei. Az arcomon, derekamon végig futó érintés akár szél is lehetne, levegő, mely körül vesz, melyre szükségem van. Mégis ijesztő a magasság melybe emel, lehunyt szemmel felszabadító, de bármerre tekintenék, mindenhol falakat látnék. Rácsokat. Melyek közül nem szabadulhatok, míg ellenállok. Egykor barátságos volt a Roxforti kép, ma az egyik törhetetlen akadály; szürke, megbélyegzett fal – telivésve halványodó emlékekkel. Sötét nyomot hagyott rajta egy örült gondolat. Rajtam, mindenkin. Bolondok, akik még nevetnek, vagy csak nem látják?
Eric nevetése mélyen belém égett, fölém magasodó alakjától már nem védenek a vidám emlékekkel felvértezett termek, folyosók; más sem. Ha elszállhatnék innen egy léggömbbel, ha magam mögött hagyhatnám ezt a ketrecet, Eric tornyosulna felém óriási viharfelhőként. És most is ezt teszi. Egyetlen védőbástyám gyenge ölelésébe bújva is érzem, hogy kénye elől nem menekülhetek. Valóban így van, vagy én száműztem saját magam egy elrontott élet folytatására? Akkor van közel hozzám, ha érzem amit ő….
Mathias nem sokat segíthet rajtam, nem ért, de az aggodalmaskodása és a baráti szeretete egyben tart. Miért kellett nélkülöznöm hónapokig? Mert egy este elszalad velünk a ló? Nevetséges!
- Nem akarom újabb hónapokon át azt magyarázni magamnak… hogy nincs szükségem Rád…- óvatos szavakat súgok neki, ellent mondok a dühösen elejtett hazugságoknak, és csak remélem, hogy érzi az őszinteséget a hangomban és az általa kezdeményezett ölelésben.
- Sosem fogom őszintén bánni, de ha szeretnéd… én elfelejtem… hogy minden olyan legyen mint régen. – megtörtségről árulkodik, hogy már nem akarok semmilyen látszatot fenntartani, csak tisztázni valamit, hogy visszakapjam azt, aki fontos nekem. Talán ha nem egy kisebb dührohamot tudhatnék magam mögött más lenne a helyzet. Hidegen, eltökélten néznék át rajta. Kellet ez a színház, hogy észhez térjünk, hogy belássuk amit el akartunk feledni: nekünk  igenis szükségünk van egymásra.
Fél percig még ölelem nem törődve a csengővel, de aztán sikeresen elhúzódom tőle annyira, hogy két kezem közé vegyem az arcát és a szemébe nézhessek. Igazi Lea féle csalfamosoly suhan át arcomon, baráti, olyan mely számára talán kedves. Tekintetében igyekszem nem elveszni, mint a nyáron, próbálom felhúzni azt a vékony üvegfalat mely elválasztja a szeretetet és a „szerelmet”. Nem egyszerű.
- Ha nem akarsz ellógni egy órát velem… - mélyet s lemondósat sóhajtok, tipikus kicsit bohókás de „márpedig az nem lenne okos ötlet” arckifejezéssel. - … akkor indulni kéne. – Valószínűleg fél szavába kerülne, hogy azaz óra el legyen bliccelve, de félő, hogy ebben sem a régi már. Bár kitudja… elvégre nem tudhatom mi történt vele mostanában, s mi milyen hatást gyakorolt rá. Minden esetre én szívesen elmesélném neki ami Sebastiannal történt a minap, vagy hogy miért gyulladnak fel az Erictől kapott levelet, és talán meghallgatnám mit tud a levél tartalmáról… De talán erre majd egy másik alkalommal kerül sor.



Cím: Re: If you live another day, the fire's here to stay...
Írta: Mathias Montrego - 2012. 03. 03. - 16:39:43
(http://kepfeltoltes.hu/120303/le_cska_www.kepfeltoltes.hu_.png)




*** (http://www.youtube.com/watch?v=1IRgvwfE13U)






Valahogy értem Lea válasz elleni visszakozását. Eszembe is jut egy bölcs mondat, ami jól kifejezi az érzést, miszerint aki magamagát mentegeti, csakis magamagát vádolja. Bölcs, s a lány arcát és válaszát hallva ő is a ’jó’ utat akarja választani. Valahol belül visszakozom, de arcomra nyugalom ül ki. Talán van némi megkönnyebbülés is, de mindez persze csak a külcsíny… belül háborog minden ugyanúgy, ha nem jobban. Hiszen, ez még több kérdést vet fel és még több talányt. Mi lesz mégis ez után? Képes tényleg minden visszazökkeni oda, ahonnan egy pillanat műve alatt elromlott.
Én elfelejtem…
A válasz… valahol nagyon is megérint. Soha nem vallanám ezt be. Soha. Ha megölnének, akkor se. Tényleg megtenné ezt? Értem? Magáért? Nehéz erre szavakat találni vagy bármit is mondani. De kell. Kell, mert a csend újból kezd kínos lenni és elhúzódni. Nagyon. Olyan ez, mint egy átlátszó lepel, ami észre sem veszed, hogy körbeölel és lassan szépen csendben megfojt. De mégis vannak erre szavak? És ha léteznek is, mik azok? Így őrlődöm, mint egy ötéves kisgyerek, aki egy cukorkát kéne a boltból, amikor is jön valaki, vagy egy csoda, hogy segítsen a szerencsétlennek.
Nekem végül Athalea segít, mint mindig. Ő mondja, hogy indulni kellene, és az órámra pillantva látom, igaza van. Lassan vége a lyukas órámnak és kezdődne egy újabb, ez kivételesen nem Crasso-s óra, habár elnézve a gyakori óralátogatásait, akár ő is betoppanhatna, mint megfigyelő a terembe. Sóhajtva kell döntenem egy nehéz kérdésen. Ha maradok, olyat hallhatok, amit csöppet se szeretnék. És még le is fülelhetnek, ami felettébb nem lesz jó érzés. Ha megyek… nos, egy percig se fogok koncentrálni. De valószínűleg ezt a termet is el fogják lepni a diákok hamarosan. Mi lenne a helyes? A jó megoldás? Nem, ilyen biztosan nem létezik.
De elég egy pillantást vetnem a lányra, hogy tudjam, mit akarok. És minden más ok, vagy indok ami ellene szól, semmissé lesz. Egyszerűen csak megfogom a kezét, ami puha és meleg, miközben a számhoz emelem s a tejfehér bőrre egy finom csókot lehelek. Közben őt fixírozom áthatóan. A szemét, a száját, a puha haját, aminek illata még mindig az orromba vegyül a terem poros levegőjével együtt. Lea… Lea…Lea…
- Gyere…- súgom neki, mint egy belső titkot egy bizalmas jó barát vagy udvarló, amit senki mással nem akarok megosztani, s kikémlelek az ajtón. A diákok forgataga elindult már, a mardekárosokat nem látom. Talán rég elmentek megfeledkezve rólunk. Kivételesen örülök. Könnyeden nyitom ki az ajtót, hogy kiléphessek rajta, fogva a lány kezét. Célom nem más, mint az óratorony vagy a tópart… idő közben majd kitalálom melyik a jobb. Hiszen ha megtalál Gray, amikor is órán kéne ülnöm, nos… nem leszek a szíve csücske. Nem mintha alapvetően az lennék már így is. És naná hogy el akarom kerülni a büntetőmunkát vagy a nem túl jó helyre célzott átkot. A döntés viszont a lánytól is függ. Így Leával az oldalamon sétálok, már ha a másik nem ellenkezik, egészen a folyosó végéig, kézen fogva. Nem úgy, mint a szerelmesek, hanem mint egy nagy testvér egy kisebbet. Mégis, nagy hangsúlya van most ennek, mint ahogy minden apró mozdulatnak is. A béke csak most kezd helyreállni közöttünk, s valamiért még én is izgatott leszek emiatt, na meg persze nyugtalan. Ám jól tudom, ez mennyit jelent, főleg Athaleának. Hiszen mindig is ismertem ezt az oldalát, s tudtam hogy kell hatni rá. Tudom, ezzel az öröm legfelsőbb szintjéig repítettem, pedig… semmit nem tettem igazán. S mégis… mennyi elég egy kis vidámsághoz. Egy ostoba semmiség. De az arca… és az a mosoly. Igen, ekkor már tudom, hogy megérte. Minden megérte. Mert minden megéri, ha róla van szó. És ez nem is fog változni. Talán soha…


Cím: Re: If you live another day, the fire's here to stay...
Írta: Athalea Lestrange - 2012. 03. 11. - 16:35:31
**** (http://www.youtube.com/watch?v=OmLNs6zQIHo)
 
(http://www.kepfeltoltes.hu/120228/858891506377983_284531934918096_100000838749049_737311_688902489_n_www.kepfeltoltes.hu_.jpg)

 
Látom, ahogy tépelődök s ez furcsa jó kedvvel tölt el. Hisz én ismerem ezt! Ez Mathias. Milyen különös…
De vajon miért nem mond semmit?
Talán sokat várok?  
Vajon azon rágódik, amit mondtam, vagy már a történtek következményén? Lehet ennyire előrelátó? Vagy talán nem látja, amit én? Hogy mindez kellett! Egy folyamat része, az átalakuló kapcsolatunk lezárása ez a néhány perc, és most ezzel befejezzük a játékunkat. Most már akármi történik, akárhányat fordul körülöttünk a világ, a kapcsolatunkat már semmi nem változtatja meg. Bizony. Most már csak úgy vagyunk egymásnak.
Elfordítja a tekintetét, a kezem lehull az arcáról, gondolkodik, én lemondón sóhajtok, a szavaim célba találnak, a kezem az ajkaihoz emeli, elindulunk. Nem érti! Ahogy kezem elvész az övébe, bizalmaskodik, érzem, hogy azt hiszi jót tesz. Azt hiszi megment! Bolond. Süket és vak. De már ez sem változtat semmin… Mert ő már kevés ehhez, már nem befolyásolja.
Gyerekesen tartom a kezem, tűröm, hogy fogja és az ajtóhoz vezessen. Viszolygást érzek magamban, szinte rosszul leszek ettől az egésztől. Nem tudom pontosan megmagyarázni. Amit tudok, hogy mi történt már velünk: gyerekként egymás játékai voltunk, a hormonok megtréfáltak minket, megtapasztaltuk milyen az amikor nem vagyunk jóban, és most túllépve minden hatalmas érzelmi kitörésen, drámán, visszatérünk a régi önmagunkhoz. Most megint egymás játékai leszünk, mégis más ez, mint régen. Felnőttebb fejjel másként játszik az ember. Őszintétlenül… És hagyom ez kibontakozni, mert tudom, hogy így jobb lesz. Látom, ahogy a felszínes beszélgetéseink kitöltik a kevés együtt töltött időnket, hogy a hazugságok amit elmondunk egymásnak nevetségesek lesznek és hogy a szeretete és féltése miként halványodik majd el, miközben egyre távolabb kerülünk egymástól. És így jó lesz. Hiába mondtam ki hangosan, ami a szívemen ült, hogy szükségem van rá, hiába hitte el. Ő is tudja, én is tudom: itt bizony már nem segítünk egymáson.
Utálom a szívélyes kapcsolatokat, mégis körülvettem magamat felszínes barátokkal. Mathias sem lesz több, csak idő kérdése.
Csendesen lépdelek mellette. Hova visz? Új „barátságunk” első felvonása hol játszódik majd? A tóparton? Ismerem őt, határozottan színpadias dolgokra hajlamos. Alakoskodni is stílusosan kell, nem lehet csak úgy, valamelyik csendes zugban. A terem előtt váró diákok, akik ebbe a terembe várják tanárukat, most meglepetten néznek ránk, Mathiast nem érdekli ez. Én sem nézem meg magamnak őket, inkább háztársaimat keresem a tekintettem. Az ebédszünetnek vége, lassan az a néhány késésben lévő diák is eltűnik majd a folyosókról, akik most az órájukra igyekeznek. Furcsa nem a helyemen lenni, furcsa érzés szabályt szegni. Gondosan felépített a látszat: példamutató, pedáns jó gyerek vagyok, igaz nem túl szorgalmas, de nem vagyok tipikusan „lázadozzunk a tanári kar ellen, mert unalmas normálisnak lenni”alak. Különcködő sem vagyok, full normálisságot tettetek. Igen, a látszatra mindig sokat adok, egyedül a pszichológusokra vagyok allergiás. De azokra nagyon. Ha Mathias elkezd lélektanosat játszani szájba vágom, ez ziher. Lehet, hogy ő nem érzi úgy, hogy elvágták közöttünk az őszinteséget, én nagyon is.
Hagyom, hogy vigyen ahova akar, de a kezét egy két forduló után elengedem. Nem azért, hogy körmöt rágva aggódhassak azon, hogy mikor jön szembe Crasso, hanem mert frusztrál ez a gesztusa.
Vedd már észre, hogy vége!




Cím: Re: If you live another day, the fire's here to stay...
Írta: Mathias Montrego - 2012. 03. 23. - 16:04:09
(http://kepfeltoltes.hu/120303/le_cska_www.kepfeltoltes.hu_.png)




*** (http://www.youtube.com/watch?v=1IRgvwfE13U)






Noha kicsit sem kell húzni, vagy erőlködni nem jutunk túl messzire. Valahogy sejthettem volna. De nem vagyok én nő, aki hatodik, huszadik vagy kétszáztizenkettedik érzékkel van megáldva, így hát csak bámulok le egy fél pillanatig a saját kezemre, ami immáron üres, holott az előbb még bizonyosan éreztem, hogy az övé benne van. Ilyenkor egy ütődött analfabétának érezve magam pillantok fel rá kérdőn. Mert most mi is van?
- Lea…- kezdeném, de látom az arcát. És nem, nem tetszik csöppet sem. Kérleljem? Az kéne. Elmenjek? De ő kérte, hogy lógjam el az órám. Persze, nem könyörgött. Elég volt azokkal a nagy szemeivel rám néznie ahhoz, hogy ne tudjak nemet mondani. Nem tudom tisztában van-e eme remek lefegyverző tulajdonságával, gyanítom nem, mert akkor többször és hatásosan vetné be ellenem. Na nem mintha így nem gyötörne pont eléggé a lekiismeret.
Jobb talán szó nélkül hagyni mindezt, így nem is erőltetem. Hagyom, had jöjjön maga, a saját tempójába, ha akar még egyáltalán. Így telik el az a tíz perc, ami kínkeservesen hosszú időnek tűnik.
Mikor az ajtóhoz érünk, könnyeden nyitom ki az, s engedem előre a lányt. Nem kérdés, nem titok, ha járt már itt tudja hol is vagyunk. Az óratoronyban sokan megfordulnak ki ilyen, ki olyan szándékkal. Én sosem a kémlelős, leselkedős vagy magányba menekülős probléma miatt jártam ide. Itt a legjobb a kilátás, főleg alkonyatkor. Itt a legjobb gondolkodni, főleg ha senki nem zavar meg. Talán a hely adottsága, talán a nagy óráé. Még az idő is mintha másképp járna.
Nem tudom Athalea mindezt érzi-e vagy ez csak az én fejemben létezik valamerre. Minden esetre felé fordulok, miután pár percig hagyom, hagy szokja meg a helyet, a hideget, mert itt pár fokkal hidegebb van, mint máshol… és a légkört. Csak ezután kezdek bele.
- Sajnálom Lea. – mit is? Mindent. Ezt az egész kusza katyvaszt, amit okoztam, létrehoztunk, vagy csak megszületett magától. - Nem akartam neked fájdalmat okozni. –
Tekintetem kipillant az ablakon, a hegyekre, a napra, de… nem, nem nyugtat ez meg. Ha tehetném odalépnék mögé, de félek, nem venné ezt jó néven. Sőt… meglehet lekeverne nekem egy pofont, amin nem lepődnék meg.
- Tudod… az utóbbi időben gyakran járok ide. Itt szoktam elolvasni apám leveleit. Valahogy ez olyan bensőségesnek hat, bár ne hidd hogy bármi kedveset írna. De… még ő is aggódik érted. –
Lépek felé óvatosan, hátha ezt nem bánja, s nem, nem tudom megállni a fene essen belé. Kinyújtom a kezem a barna fürtök felé.
- Többet nem tévesztelek szem elől. Ezt megígérem. Még ha nem is hiszed el… de… -
Csend. Nem tudom kimondani. Pedig közel vagyok hozzá. Fizikálisan vagy egy fél méter köztünk, lélekben talán több millió, de a szó… amit kimondhatnék… furán hangzana. Nagyon furán. Talán mert senkinek nem mondtam. Talán mert senki nem érdemelte ki.
- Lea, a vér kötelez… téged is. Engem is. Ez olyan dolog, amin sose fogunk tudni változtatni. És valahogy… talán nem is kell. Mert ha tetszik, ha nem, ez az alapja mindennek. És én… bízom benned. –
Csönd, ami megrémít. Csönd, amely maga köré fon. Csönd, amely nagy dolgok előzménye. Csönd amely titkokat rejt.
- Ezért mondom el neked. Itt és most. – mély sóhaj majd rá pillantok és nem engedem el a tekintetét. – Be kell állnom közéjük. –
Érti, miről beszélek, tudja, mit is jelent ez. És a csönd ismét ránk telepszik. Mélyen, sötéten és vészjóslóan.


Cím: Re: If you live another day, the fire's here to stay...
Írta: Athalea Lestrange - 2012. 04. 18. - 21:31:55
**** (http://www.youtube.com/watch?v=OmLNs6zQIHo)

(http://www.kepfeltoltes.hu/120418/best_skeleton_key_www.kepfeltoltes.hu_.jpg)

 
Előtérben a fekete.
A fekete iskolai egyenruha a maga egyszerű, konvencionális egészével, a világunkat bemutató hagyományőrző szabásvonalaival.
Az én családomat is ilyen anyagból varrják már évszázadok óta, csak a színe kopik ki. Én nem viselek kopottat, én szándékosan változtatok. Egy-egy szélsőséges esetben egészen merész, rövid, rózsaszín koktélruhává alakul, s ezért a mugli-divatház legújabb darabjáért kötegnyi ismeretlen címletű papirost adok ki a kezemből. Hagyom, hogy elvegyenek annyit amennyit akarnak, vakon elhiszem, hogy nem vernek át. Azt is, hogy megéri az árát. Megér egy kis hitelt a szavuk. Kétséges ugyan, de… én elhiszem. Mert akikben eddig hittem átvertek, megcsaltak, összetapostak. Kénytelen vagyok valami újban bízni, de megéri-e szembe állni a hatalommal? Aligha, de egy kis szemléletbeli torzulás nem árt. Vagy legalábbis többet nem, mint amennyit eddig is elkövetett ellenem.
Nehéz rábeszélni, hogy az új divatcsodát elpakoljam és az abszolúti szalonban vegyek másikat helyette. Mindegy milyen színűt, csak a szabás… csak a vágás legyen a régi. Igaz, Mathias? Neked is csak az kell. Nehéz elszakadni a régitől, kiállni az új mellett, kapni érte a legrosszabbat. De aztán még nehezebb felvenni amit egyszer már eldobtunk. Szedjem ki a kukából? Mi vagyok én?
Csodálkozom, hogy nem látod a nyilvánvalót.

Pedig ez nem csoda. Nincs is nyilvánvaló, valójában. De ezt nem mondom el neked, hidd csak, hogy a te saját hibádból folyok ki a kezeid közül,… ez még mindig neked lesz jobb. Meg persze nekem is.

Ha sikítanék, pofoznék, sírnék, panaszkodnék, sírnék, panaszkodnék, sírnék, panaszkodnék, akkor tudnád, hogy milyen bajban vagyok, de nem teszem. Mert én nem adok ki senkit, legfőképp magamat nem. Mindenkinek megvannak a maga kis ügyei, lelki nyavalyái. Én az enyéimet nem aggatom rád, mint ahogy ti rám akasztjátok a fekete gúnyát, mert ismerem a te bajaid, és tudom, hogy neked az éppen elég. Az enyémmel együtt túl sok mindenért kellene aggódj, hát csak játszunk így. Amíg te a sajátod cipelése közben megmaradsz Mathiasnak, addig nincs gond. Maradj mindig magad, egyszer talán majd csak ez óv meg mindkettőnket. És a te családod, az enyémből már csak én vagyok… Mathias, ha tudnád hány felé szakad a lelkem a bűntudattól… a tiéd is megszakadna. És akkor már nem venném hasznod.
De feladod? Azt mondod beállsz közéjük?
- Tedd csak. – én a csend törő. Nem tudom gyávaság-e, vagy bátorság amit csinálsz. Még nem döntöttem el, hogy mit gondolok erről, csak egy biztos…
- … de ha olyasmit követsz el, ami miatt Blaire nem lesz képes megbocsájtani neked, ne hozzám gyere, hogy elolvastassam vele a leveled. Ha majd nem beszél veled. Ha majd nem gondol rád. Ha majd úgy csinál, mintha nem léteznél…. Vele fogok egyetérteni. – És melyik kategóriába esik maga a mostani jelenet? Miért mondod el nekem? Most bátor vagy, vagy gyáva? Valóban csak mert bízol? Ezt nehéz lenyelni, mert ha valóban ennyire jó vagy valószínűleg meg sem érdemlem a barátságod.

Mióta ideértünk most fordítom rá a tekintetem először, eddig csak a perifériámon toporgó alak volt, mostanra a kezdeti lángolás lecsillapodott, talán kissé át is estem a hippogriff túloldalára. Szimuláljunk érzelemmentességet, csengjen gonoszság a hangunkban. Ezaz Lea! Hátha még meg is utáltatod magad vele.
Pedig azt most nem kéne. Nagyon nem.
De én ezt nem bírom! Ne haragudj Mathias.
- Csak várj még vele. Majd visszatérünk rá… - egyezkedhetünk a sorsodról. Látod milyen nagylelkű vagyok veled?
Gondterhelten hátrálok előle, mert ő pont most zúdított rám egy rakatnyi új problémát s nekem idő kell, hogy ezt megemésszem. Ki kell találnom mit gondolok, mert most, hogy saját véleményem szerint kell értékeljek mindent nem pedig valaki más látásmódjával vagyok ellátva, nehéz a helyzet. Önálló vélemény… Micsoda probléma!
Megvárod míg kitalálom, ugye? Vagy ne nézzek rád ilyen könyörgőn? Azt nem szereted, igaz? Akkor csak hagyj elmenni, és ne haragudj.


ne haragudj a késés miatt
Köszönöm a játékot.