Roxfort RPG

Múlt => Tiltott Rengeteg => A témát indította: Hermione J. Granger - 2008. 07. 10. - 12:31:05



Cím: Az erdő széle
Írta: Hermione J. Granger - 2008. 07. 10. - 12:31:05
(http://tn3-2.deviantart.com/fs21/300W/f/2007/297/7/b/The_Pine_Forest_by_pheelfresh.jpg)


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Perselus Piton - 2008. 07. 10. - 12:36:12
*Ki gondolná, hogy épp ő, a "Denevér" lesz az, aki önszántából lép ki a birtokra a fényelől menedéket nyújtó kastély falai közül, ahelyett, hogy a pincehelységbe menne, annak áporodott levegőjével csak tovább kábítva az amúgy sem túl frissnek tűnő Weasley-t. De szükséges lépés volt ez is, mint a legtöbb, amit valaha életében tett, főleg, amióta újfent kettősügynöki munkákat lát el, hogy Dumledore-nak, hol pedig a Nagyúrnak téve szivességeket, persze mindkettejük szemében teljes teljes odaadással. Már lassan azzal lesznek gondjai, hogy az iskola falai közt ne mutassa ki egyik énjét sem túlzottan. Most viszont a diákok miatt jött ki a levegőre, mintegy jelezve, hogy aki eddig úgy hitte, azzal, hogy kijön a derűs szabadba, pihenni, olvasni, tanulni vagy bármit, amit jó szórakozásnak tart, le tudja őt rázni, mert úgysem hagyja el nappal a pincéket, annak csalódnia kelljen, s a naív elsősöknek akár kétségbeejtő is lehetne ez a kis felismerés. Óh igen, megint kezd elemében lenni, pedig sem az árnyak nem elég mélyek, sem az ég nem elég borult.

Kényelmes tempóban szeli át a parkot, mely körülöleli a kastély tekintélyt parancsoló épület együttesét, s tart konokul a Rengeteg felé, elvégre ott, ilyen korainak hitt órán kellően mélyek az árnyak, s mégiscsak tele van sok kellemes lénnyel, akiket amúgyis számos alkalommal felemlegetett már az órákon, s Ron bizonyára tudja, melyk ellen mi a leghatásosabb, ha találkoznak velük. Még ha nem is szándékszik olyan mélyre lépdelni a sűrűbe.

Vissza-visszapillant válla felett, hogy Potter országos barátja továbbrais kellően nagy átéléssel jön mögötte, hiába lesz mind sötétebb a fák árnyai lévén. Magában pedig töpreng, hogy vajon mivel is lehetne kezdeni, ha a dolgozat olvasása után úgy ítélte meg, hogy nem csak az idei anyag alapjait, de a tavalyi tananyag végét is elég nagy homály fedheti. De inkább nem gondol bele, hogy milyen káosz uralkodhat a szétálló vörös haj alatt. Talán majd megnézi, ha nem lesz más módja annak, hogy felmérje a valódi hiányosságokat. Előre undorodik attól, hogy egy griffendélesnek van segítségére, de mégis mit szólna az igazgató, ha a kis üdvöskéje legjobb cimboráját megbuktatná, éppen ő, aki annyira de annyira... Eh, inkább bele sem gondol mit hisz róla Dumbledore. Túl világos van hozzá, s feltehetőleg kellene irodájának kellemes, koponyákkal, gyertyákkal, üstökkel és főzetekkel teli rengetege, hogy humánusabban forduljon a környezetéhez. Elvégre inkább megnyugodna, minthogy elrepesszen csak egy fiolát vagy letörölje a port a polcokról. Igen, az egyetlen mód, mellyen megszabadulhat a feltörő indulatoktól, ha griffendéles dolgozatokat javít, azokon mindig tud derülni, elvégre ritka jószág az, aki Trollnál jobbat kap. Talán csak Granger emelkedik ki, ő is csak azért, mert érti amit leír. És megint visszakanyarodott Potterhez. Igen, talán még gyötörnie kell különféle különórákkal, ha már az igazgató annyira szorgalmazta a képzését. Vajmi kis elégtétel, de ha nincs más...*

- Weasley, kezdjük az alapokkal! * Állapodik meg jó húsz-harminc lépés mélyen az erdőben, ahogy már csak egy-egy kósza fénysugár töri át a lombkoronák egymásba hajló tömegét. A csuklyát könnyedén hátra ejti fejéről, s lassú mozdulat keretében, arcán valamiféle elégedettséggel vagy inkább vészjósló pillantással, szemléli Ron alakját, elvégre kiváncsi, hogy az mit is értelmez alapként, ha ő, mint a nagy Piton, akitől fél és retteg a három ház, merthogy a negyedik szinte rajongással fordul felé, úgy ítéli, a kisebb átkok kivédése volna  Kényelmes tempóban húzza hát elő az eddig oldalán pihenő pálcát, és engedi az maga mellé, mintegy várva, hogy a másik összekapja magát. S amíg várakozik, kiszúr magának egy elig félhüvelyknyi pókot, amivel ki tudja, talán igencsak kellemesen ijesztegetheti a másikat.*


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Ronald Weasley - 2008. 07. 10. - 18:09:52
Piton profnak


*Egyik pillanatban, mikor fenézett, hogy előtte halad e a prof, ilyedten vette észre, hogy elég erőteljesen a rengeteg felé vették az irányt. Ron felemelte a fejét, s mereven bámulta maga előtt a közeledő erdőt... Megállt, nem mozdult.. csak nézett. Majd mikor látta, hogy Piton komolyan gondolja a dolgot, lassú, félszeg léptekkel ismét megindult utána.

~ Ezt nem hiszem el, ez komolyan gondolja? Na ne... Én oda be nem megyek... Elég volt számomra az összes korábbi Tiltott Rengeteges kaland... Neeem, nem kell még egy. Pláne nem vele... ~
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fiatal grifendéles fejében, miközben egyre közelebb és közelebb kerültek az erdőhöz. Piton professzor elérte az erdő szélét, majd beljebb sétált, megtorpant és odakiáltott Ronnak.

Ő lassan elérte az erdő szélét, s mintha ólom súlyok nehezedtek volna rá, alig bírta felemelni a lábát, hogy átlépje a határmesgyét, ami a park és a rengeteg között húzódott. Ha beléptél, az olyan volt, mintha egy másik világba kerültél volna. A fény kinn marad, mintha láthatatlan erők toloncolnák ki a jótékony sugarakat az erdő fái közül, s bent csak a sötét, szürke, árnyékos, rémisztő dolgokat hagyják. Sötét, lények, rovarok.... csupa csupa olyan dolog, amivel az ember nem szívesen találkozik...

Ron odasétált, egészen a széléig... Felemelte a lábát, majd mintha a Fekete – tó vizébe lépne, undorral és rémülettel az arcán belépett az erdőbe.  Piton, olyan harminc méterre állt a szélen levő fáktól, kámzsáját lecsúsztatta fejéről, s úgy figyelte, hogy Ron mit is szerencsétlenkedik a bejutással. Nem, koránt sem fizikai problémák okozták a nehézkes behatolását az erdőbe. Sokkal inkább pszichikai volt az ellenállás, ami arra késztette a fiút, hogy még is jobb lenne visszamenni a Nagyterembe, s most még a tök lébe áztatott reggelijét is szívesen elfogyasztotta volna. De, sajnos nem volt választása...itt kellett lennie... a Denevérrel... és tanulni...

~ De miért pont a rengeteg? Na jó, persze lehetne rosszabb is... Lehetne?~
Ezen gondolatsor lefuttatásakor a kérdés még az arcára is kiült. Vajon talált volna, e SVK tanáruk jobb helyet, ahol rákontrázhat a korrepetálásra még azzal, hogy a frászt hozza szegény diákra... jelen esetben a legfiatalabb Weasley fiúra? Nagy valószínűséggel keresve em találhatott volna ideálisabb helyet a gyakorlásra. Lassan eljutnak a proff szavai Ron fülébe...
~ Az alapoknál? Vajon mire gondol? Alapok... alapok... Mondjuk... kezdő védőbűbáj? Pajzsbűbáj?... Esetleg lefegyverzés? Hm-hm Capitulatus? Expelliarmus? Vagy mi a fenét akar...~*

*Lassan beljebb lép, de nem közelíti meg nagyon a tanerőt, olyan nyolc-tíz méterre megáll, talárja belső zsebéből előveszi pálcáját, majd tekintetét a fekete alakra szegezi.*

- Az alapoknál? Hát, öhm. Talán valami egyszerű kivédésre gondol professzor? Esetleg lefegyverzés? - teszi fel a bátortalan kérdést, remélve, hogy beletrafált. Ez még talán menni fog.

*Minden figyelmét arra összpontosítja, hogy nehogy elfelejtsen olyan alap dolgokat, mint a Capitulatus, vagy Protego... ezek általában a legjobbkor nem szoktak eszébe jutni... amikor valamelyik tanerő kérné számon a tudást... Persze, ha ott lettek volna valahány esetben sikerrel használta őket... na igen... de neki itt és most kell számot adni a tudásából... Nagyon remélte, hogy menni fog, és nem adja meg a lehetőséget a mardekár fejének, hogy megalázza, még annál is jobban, amennyire a Nagyteremben sikerült pár perccel ez előtt.*


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Rhea Walldorf - 2008. 07. 17. - 19:08:39
 
[ :: A szökevény keresése :: ] – Bátyám

Ez hihetetlen. Nem tudom felfogni, hogy ÉN, aki egyébként minden állattól - ami mozog, és szőrős, vagy pikkelyes vagy legyen az bármi, ami maga az állat, rovar és ezen köreibe tartozik – kiráz a hideg, sőt egyenesen rosszul vagyok tőle. Ezért sem vettem fel a LLG-t, mint választható tantárgyat. Milyen szerencse, mert akkor most az a semmirekellő vadember korcs tanítana, és ahhoz végéképp nem lenne semmi humorom sem. Hiszen mit tudhat pont egy ilyen kicsapott, varázspálcával sem rendelkező behemót tanítani? Ugyan kérlek… Hát hova nem süllyed már le a Roxfort színvonala? Igazából még ezen sem tudok egy jót elmélkedni, hiszen ahogy haladok le a domboldalon, pont a vadőrlak felé… lak. Kunyhó, odú, egérlyuk. S mindegy egyes lépésemmel közelebb kerülök a Tiltott Rengeteghez. Teljes sötétség van, így a pálcámmal világítom meg magam előtt az aprócska utat, s még ha nem is elég közel, de messzebb látom a fekete árnyt, ami nem más, mint egy kihágó.

Valaki megszegi a Roxfort törvényeit, de nagyon csúnyán. Ahogyan a szokásos éjszakai őrjáratomat töltöttem, melynek persze elvileg jön majd egyszer váltása olyan három óra tájban, s róttam a kijelölt folyosókat céltalanul, léptek zaja ütötte meg a fülem. Oda kaptam a fejem, s pont akkor lopakodott egy fiúcska forma. Talán az lehetett, rövid haj, nyurga kis test. Nem hogy csak fiú, de talán alsóbb éves. Nem kiáltottam utána hiszen nekem nem szokás mások után kiabálni, főleg egy kihalt folyosón este, de kénytelen voltam követni. Úgy gondoltam, s igen, teljesen naivan, hogy biztosan egy tantermet, vagy éppen a könyvtárt keresi fel eme éjszakai órákban. De nem, az újta a nagy kapuk felé vezetett, s azon túl pedig a Tiltott Rengeteg felé. Mint Prefektus, kötelességemnek látom tovább követni a gyalázatost, akár mennyire is verdes a szívem s szorul görcsbe a gyomrom.

Hallom, ahogy a nagyóra mögöttem elüti az éjfélt. Hihetetlen. Csak egyszer kapjam a kezeim közé azt a kis vakarcsot, s adja az Isten, hogy ne az én házamból legyen, mert igen csak gyönyörű büntetéseket tudnák neki elképzelni. Ráadásul Piton Professzor is szívesebben fogad mondjuk Griffendéleseket ilyen tájban az irodájában, akiket a fülénél fogva rángattam oda. Egy pillanatra megállok nem is messze a viskótól, s gondolkozóba esem, kérjem a segitségét. Elvégre meg lenne minden jogom hozzá, hiszen azért tartják őt itt… Meg ő van annyira jóba azokkal a dögökkel, amik ott bent mászkálnak. A Roxfort, a folyosók, és a sok tanterem, a könyvtár az én területem, ez nem kétséges, de ez…

Mély levegő, majd továbbra is éppen csak, hogy megemelve a karom, világítom magamnak az utat, ahogy átlépem azt a bizonyos határvonalat, ami már az erdő szélének számit. Itt még nem olyan elvadult minden, még is ügyelek arra, hogy a különféle bokrok és ágak, melyek kinyúlnak a kitaposott ösvényre, ne szaggassák meg a talárom, s az alatta viselt nemes anyagból készült szoknyám. Elfintorodok, ahogyan megtorpanok, s körbe nézek. Szemeim összeszűkülnek, mintha úgy próbálnám keresni az elvetemültet, aki ilyenkor ide merészkedik. Az ajkak éppen csak elválnak, s ahogy kifújom a levegőt, fehér pamacsként távozik. Hideg van, nagyon is, de most nem ez a legnagyobb problémám, hogy őszinte legyek. Tudom, hogy itt kell lennie valahol, hiszen miért menne beljebb? Oda nem csak, hogy ennél is tiltottabb, de életveszélyesebb. Az már pedig biztos, hogy ÉN ennél beljebb nem fogok menni. Zabálják fel akkor a vérfarkasok, engem nem érdekel. Esetleg még is csak felébresztem azt a nagy mamlaszt, és csináljon azt amit akar


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Abraxas Malfoy - 2008. 07. 18. - 10:09:25
][ :: A szökevény keresése :: ] – Húgom

Mélyzöld, nehéz, drága anyagból szőtt, ezüstszálakkal kivarrott köntös rejti alakját, ahogy végig pillant a folyosók hosszában. Kellemes éj, alig pislákoló csillagokkal, épp ahogy kedveli. S belegondolva, hogy épp ő az, kinek le kellene váltania Rheát, nem is találhatott volna jobb alkalmat arra, hogy bosszút álljon azért a sóbálványátokért. Bár nem is az átok az, mely oly nagyon bántja, inkább az, hogy reggel egy alig hatalmára ébredt senkit küldött, hogy levegye róla a rontást. Nem, korántsem vette sértésnek, inkább oly húzásnak tekintette, mellyel a másik kielérte azt, hogy alattomosabb, számítóbb praktikákhoz folyamodjon.

S épp ennek okán szeli a folyosókat, saját, jópár évvel ezelőtti alakját öltve magára, maga előtt összefogja a köpeny súlyos anyagát, hogy ne húzza maga mögött avagy ne lépjen szegélyére, s mélyen arcába húzva a csuklyát, melynek ezüsttel varrott szegélyére smaragdszemű kígyófejet tapadnak, szinte kiemelkedve a hímzésből, teszi bizonytalanná lépteit, mintha először osonna, s kételkedne sikerében. Óh igen, s épp akkor csap kissé nagyobb zajt, mikor elhalad "hugának" árnya mellett, s halad tovább, mint aki semmit nem vett észre az egészből. Néha meg-megállt, mintha viaskodna magával, hogy visszaforduljon-e avagy haladjon tovább. Persze ez csupán azért, hogy a másikat bevárja, fürkészve, hogy nem maradt-e le, s csak akkor lép ki a szabadba, mikor már bizonyos benne, hogy nem valami más alak szegődött a nyomába. Nem, mások már utána kiáltottak volna, de legalább futnának, nem kelletlen lépkednének.

Gondolkodás nélkül vette útját a Rengeteg felé, tudva, mennyire írtózik a másik mindentől, ami nem fából vagy kőből emelt épület, lett légyen az bármilyen állat, egyszerű erdőség, magányos fa vagy tágas rét. Így, bár tudja, míly nagy előnyre tehet szert ismét, túlszárnyalják várakozásait a másik megtorpanásának percei. S kényelmesen olvad a fák árnyai közé, ismét saját alakját öltve magára, azt, melyhez egyre inkább kezd ragaszkodni, hisz épp olyanra formálja, amilyenre épp kívánja. Akár meg is állhatna, de nem, mélyebbre hatol az erdőben, majd széles kerülőt téve, ügyelve, hogy köntöse ne akadjon ágakba, tüskékbe vagy bármi másba, mi kárt tehet benne. S nem is oly távól, talán ha húsz lépésnyire eredeti eltünése helyétől, állapodik meg az erdő szélén, kényelmesen elhelyezkedve egy mohos sziklán, egyenlőre összefogja mellkasa előtt a vagyonokat érő szövetet, el kívánva kerülni, hogy fedetlen mellkasának viszonylagosan világos bőre legyen árulójává. Igencsak kellemetlen volna, ha önnönmagát fedné fel s épp íly botor módon. S mostmár csak figyel...

Látja a közeledő árnyat, azt, ahogy az ajkak közül tejfehér pamacsokként tör elő a lehellet, szinte látva maga előtt, miként foglalja keretbe a jégszín lélektükröket. Halovány félmosoly siklik ajkaira, a legsötétebb fajták közül, mely már az elkövetkezendő pillanatok eseményeit élvezi, s látja maga előtt mindazt, mi megtörténhet. De emlékezteti magát, hogy nem ábrándozni jött ide. Így, mikor a karcsú alak eltűnik a fák közt, mozdul maga is, felemelkedve, hagyva, hogy szétnyiljon alakja előtt a köntös, míg jobbjval előhúzza a feketére pácolt pálcát, s kezét maga mellé engedi, némán haladva a fák közt, hogy épp arról érkezőnek tetszen, merről a másik beleveszett a Rengetegbe, s könnyed léptekkel követi a másik nyomait, amíg egyáltalán szükséges követni azokat, hisz alig pár tíz lépés után már a magányosan álldogáló, pálcájával maga elé világító alak mögé kerülve állapodik meg.

- Úgy hittem Aldrich romantikusabb helyekre csábít tiltott találkákra... - Ejti a szavakat félhangosan a másik mögül, talán féltucat lépés távlatából, felkészülve, hogy amennyiben megriadna a másik, s valamiféle nem épp kellemes átokkal köszöntené, úgy mégiscsak védhesse magát. Óh igen, a galád jókedv kezd benne szétáradni, ahogy felméri a másikat, lelki szemei előtt látva, hogy miként fortyog benne az undor és az irtózat az egész erdő ellen, s nyomasztja a tudat, hogy már egy talpalattnyi földön is több csúszómászó fordul meg erre, mint abba érdemes lenne belegondolnia.
Lassan lép közelebb, széles körívbe kezdve, hogyha nem gátolják meg, úgy a Rengeteg sötétje s Rhea közé kerüljön. Nem, még véletlen sincs szándékában védelmezőként avagy hős oltalmazóként fellépni. Az griffendéles senkiknek való tetszelgés, bár meg kell hagyni, olykor el-elsüthető egy-egy szende lányzó esetében, de túl gyorsan elhamvadnak azok a vágyak, melyek arra sarkallnák. Itt csak egyszerű fogás, mellyel kieszközli, hogy az a kevés fény, mely behatol a fák közé, alakjára vetüljön, megfestve köntösét, felragyogtatva annak mintáit, s bekúszva a kámzsa mélyére, felső ajkának ívéig arcán is végig follyanak a sápadt sugarak. Hát igen, a Malfoyok és a szörnyen teátrális praktikáik.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Rhea Walldorf - 2008. 07. 18. - 14:46:25
[ A felismerés :P ] Bátyám

Sosem voltam képes egy helyben toporogni túl sokáig, s már most is igen csak zavar ez a helyzet, hogy az erdőben, ki tudja hol, ácsorgok, miközben ki tudja kik vagy mik engem néznek. Nem, ezt egyszerűen nem bírom. Rosszul vagyok az egésztől. Régebben még rémálmaim is voltak, hogy arra ébredek, az egész ágyam tele van mindenféle rovarral meg csúszómászókkal, én pedig felrántom a takarót és szembesülök azzal, hogy már engem csócsálnak. Megmagyarázhatatlan, miért, mikor és hogyan alakult ki ez az egész undor és utálat bennem, de amióta tudom az eszem, nem tudom legyűrni ezt a fajta félelmem, és igazán nem is akarom. Most jelen pillanatban újra a teljesen tiszta és rovarmentes szobám akarom, az ágyammal, ehelyett pedig…

Mindenfelől neszeket hallok, ahogy a szél mozgatja a fák ágait, azok pedig recsegve ropogva hajladoznak. A levelek sisteregve zörrennek össze, s ki tudja még mi lapul ott, az erdő mélyén. Ezért talán nem is meglepő, hogy teljesen elmerülök abban a folyamatban, hogy erősen koncentrálva nézek magam előtt egy sötét pontot. Mert biztos vagyok benne, hogy látok ott valamit, mintha mozogna valami árny a sötétben. Végül éppen csak megrázva a fejem lépek egyet hátra, s fordulnék meg, amikor egy hang, egy túl ismerős hang a semmiből megszólal, s pont mögöttem.

Az, hogy valóban ismerős a hang, először nem is jut el a tudatomig, sem az, amit mond, még a vőlegényem neve se tűnik fel először, csak megugrok, és szinte automatikusan felkapom a karom, és a hang irányába fordítom. Abban a másodpercben a pálca végéből piros csóva lövell a másik felé. Persze nem ér célba. Bár felteszem magamnak a kérdést, ahogy a hold halovány fénye s a Stupor megvilágitja a másikat, hogy ez vajon szerencsés e vagy nem. Még mindig gyorsan kapkodom a levegőt, bár próbálok riadalmamon túl lenni, nem mondok semmit sem az elhangzott mondatra. Melynek értelmét végre felfogtam.
- Minő meglepetés Bátyám de várj… ez a találkozás annyira váratlanul ért. Elvégre elfelejtettem felvenni az erényövemet. – Vetem oda félvállról, s célzok a legutóbbi alkalomra, amikor olyan dolgokra vetemedett, hogy felfoghatatlan, pimasz, otromba. S persze sértő. Még ha még jobban fel is lobbantotta bennem a lángot . De ennek nem mutatom a látszatát sem. Még akkor sem, amikor pillantásom rá emelem, s ráérősen mérem végig, ahogyan a sötét, nemesi anyag nincs összehúzva, ezáltal láthatóvá téve a külső szemlélő számára a másik testét. Hiszen az anyag alatt semmi sem volt…

Kissé kiszárad a szám, s elkapom a pillantásom. Már épp tenném fel a kérdést, hogy még is mit keres itt éjnek évadján, amikor mintha megvilágosodna valami ott bent, a sötét fürtökkel rejtett buksiban.
- Ugye jól sejtem, hogy téged követtelek egészen idáig? Te csaltál ide nem igaz? No de miért is? – Kérdezem, s vonom fel kissé a szemöldököm. Hányszor de hányszor elképzeltem a másik arcát, amikor másnap reggel egy alsóbb éves oldja fel róla az átkot, s tér vissza az erő ismét testébe. Már csak a gondolat hatására is gúnyos mosoly kúszik az ajkaimra, s nem is kell ki mondjam mire gondolok, ő is pontosan tudja jól. – Ez lenne a te gyermeki bosszúd? Igazán megható. De ha nem haragszol, akkor inkább most távozom, elvégre van jobb dolgom is… -

Felszegett fejjel, dacosan ragadom meg a talár s a hosszú szoknya anyagát, hogy kissé megemelve, ráérős, még is apró és gyors léptekkel, elhaladva mellette, újra csak tükörnek nézve a másikat hagyjam el a helyszint. Bár magam is jól tudom, hogy erre nem sok esélyem van, hiszen úgy is történni fog valami.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Abraxas Malfoy - 2008. 07. 25. - 17:24:15
[ Az ajándék  ;D  ] – Húgom

Összerezzenés... Megugrás... Villanó tekintet a pálcaszülte vörös fényben... Igen, egészen festői látvány lehetne, de nem önmaga lenne, sőt, nem egy Malfoy lenne, ha elgyengült pillantásokat vetne a lejátszódó eseményre, minthogy egy halovány, sötét félmosollyal élveteg ajkain, szemlélje a másik ijedtét. Óh nem, tudja jól, hogy a másik inkább azért kerül ilyen állapotba, mert kiveri a víz ettől a helytől, s nem a saját settenkedése és hírtelen megjelenése okán. S mégis, hogy elnézi a másikat, elfogja valami...

Valami megfoghatatlan keveréke a szánalomnak, a kárörömnek és a lehelletnyi elégedettségnek. Elvégre egy laza csuklómozdulat, egy alap védőbűbáj, egy apró rándulás jobb szemöldökén, s a griffendélesek által oly nagyon kedvelt, számára lealacsonyítónak tetsző bűbáj tovatűnik. És csak figyeli a másikat, nem kis megelégedéssel, hisz ritkán látni, hogy Rhea elkapná a tekintetét, főleg úgy, hogy ennyire feltünő legyen. S hogy épp a látványtól, hogy az igen drága s ehhez mérten kellemes súlyú köntös szétnyílik előtte... Pedig csizma, sőt, kényelmesen bő nadrág is van rajta... De nem, most inkább nem legyezgeti azzal hiuságát, hogy belegondoljon, mit reagált volna a másik, ha netán egy szál szétnyitott köntösben állna vele szemben,

S úgy tűnik, jobban is teszi, hisz megvilágosodott szavak kezdenek el felé röpködni, sőt, még az a vád is éri, hogy gyerekes bosszút próbált állni. Óh, hogy mennyire nem tudja a másik, hogy mi számít neki bosszúnak, főleg, hogy ez, hogy kicsalja éjnek évadján az erdőbe, pontosabban ki a természetbe, amit annyira megvet, hogy lúdbőrzik magától a gondolattól is, korántsem lehet elégtétel azért, hogy pár óra mozdulatlanságba dermedés után egy alig varázsképes másodévest küldött oda hozzá, hogy vegye le róla az átkot. Még szerencse, hogy nem bénázott annyit, sőt, a legnagyobb szerencse, hogy nem valami hirtelen ötlettől vezérelve esetleg nagyobb vagy nehezebb bűbájjal próbálkozott az illető. Elvégre az egy dolog, hogy remekül tudja változtatni az alakját és külsejét, de egy lábat visszanöveszteni vagy esetleg vmi jóval fontosabbat, nem lenne épp az álmaiból kilépő egyik kedvelt mozzanat. Főleg, amilyen álmai moztanában vannak.

- Szegény kicsi hugom... - Suttogja, ahogy a másik ellép mellette, de nem lép utána, csak sötét pillantása vág végig a közvetlen közelében, pontosabban az avaron, hogy felmérje, mit is válasszon. S csak kissé elmélyül a hideg félmosoly ajkain, ahogy egy megvonagló kupacra lesz figyelmes. Lassú kézmozdulattal szegezi előre a pálcát, hogy suttogva ejtse a varázslathoz szükséges szavakat, olyannyira lehalkítva hangját, hogy az belevesszen a homályban motozó neszek s az egymásba hajló, sötét lombok susogása közé. Már ha a Rengeteg fái susognak nyikorgás és vészjósló recsegés helyett. S ahogy annak lennie kell, emelkedik meg a kupac, melyről kiderül, hogy egy félbehasadt, teknőszerű rönk, melynek alig pergamenvastag kérge az egyetlen, mi még egykori alakjára emlékeztet, hisz belsejében vonagló, egymáson elsikló, aranyvérűek által inkább messzire elkerült, nyálkás, sikamlós férgek tömege hemzseg.

- Valóban azt hiszed, hogy oly gyermeki cselekben lelem örömöm, mint egy kis esti séta itt, az erdőben? - Fordul a másik után, könnyedén emelve pálcát tartó kezét, mire kényelmes ívet leírva kerül a nőszemély feje fölé jó fél méteres magasságban az a bizonyos "szeretet csomag". S ahogy közelebb lép, mintha csak folytatni kívánná szavait, mintegy meg kívánva hazudtolni a lehetséges feltevéseket, villantja ki hibátlan fogsorát, hogy kegyesen tartózkodó vonásokat öltve magára, ereszti a bűvöletből a kérget s a férgeket, hogy reményei szerint azok Rhea fejére hullva szóródjanak szét a gondosan fésült hajon, a nyakon, a vállakon, s ki tudja, tán még a talár anyaga alá is jut belőlük, hisz a vékony, rothadásnak indult fa bizonnyal darabokra hullik, fájdalommentesen omolva szét. S kényelmesen támasztva jobb vállát egy fa széles törzsének, szemléli, hogy vajon a másik hogy éli meg ezt a lehelletnyi kellemetlenséget.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Rhea Walldorf - 2008. 07. 25. - 19:01:12
[ … ] – Bátyám

Nem követ, csak egyszerű halk suttogás az, ami megüti a fülem. S már azt várnám mikor ragadja meg a karom, s húz magához. Vagy nem is várom, hanem erre vágyakozom? Nem tudnám megmondani, hiszen sosem tudtam ilyenkor saját magamon kiigazodni. De a várt szorítás elmarad, s valamiféle nyugtalanság veszi át a helyét. Elvégre ismertem már, s ő nem az a fajta, aki pont most hagyna engem elfutni. S biztosan is készül valamire, csak fogalmam sincs, hogy mi az. Megtéve a további lépéseket, aztán valami arra késztet, hogy megtorpanjak. Nem szólalt még meg, ez egyszerű megérzés. Összevonva kissé a szemöldököm, hiszen eddig túl simán ment minden, ráadásul semmiféle neszt nem hallok a hátam mögül, hogy esetleg követne. Csak az erdő neszei, melyektől a falra tudnák mászni. Csak hátra nézek, de tényleg csak egy pillanatra, hiszen az elsődleges cél nem az ő bosszantása, hanem az, hogy kijussak innen minél hamarabb.

Ám ahogy megfordulok, kissé féloldalasan, rápillantva, veszem észre a pálcát, ahogyan a fejem felé irányit valamit, én pedig felpillantva veszem észre, vagyis inkább tudatosul bennem mi is az. S mire is készül.
- Meg ne próbáld. – Sziszegem ingerülten, ahogy rápillantok, s szűkülnek össze a szemeim. Igen, mondhatni sok mindenre felkészültem, de erre igazán nem. Mert úgy gondoltam, talán nem lesz ekkora féreg, hogy pont ezt a gyengepontomat használja ki. Bár ha én megtehettem, akkor ő miért ne? Erre még nem is gondoltam, pedig kellett volna. S roppant dühítő, hogy most sem emelem a pálcám, hogy védekezzem. Nem is lenne rá időm, hiszen csak annyit látok, hogy leereszti a pálcát, ezáltal a varázslat megszűnik.

Hangos női sikoly szeli át az éjszakát, s ezzel felébresztve az erdő összes lakóját, aki esetlegesen eddig mélyen aludt. Mindenhova alattomosan bepréseli magát, a fák között, az ágak és leveleken keresztül haladva. S persze magam sem hinném el, hogy ez tőlem származik, de szinte megállíthatatlanul tör fel a torkom mélyéből, ahogyan az a rengeteg nyálkás féreg a nyakba hull, s érzem, hogyan csusszannak be a talár alá, hozzáérve a bőrömhöz.  Szinte letépem magamról a ruhadarabot, s dobom félre, majd kissé összegörnyedve hajolok előre seprem le a karjaimról, s ahogy előrehull a hajam, ujjaim fésűként futtatva végig a sötét hullámos tincsek között érzem, ahogy hozzáér a puha nyálkás testek tömkelege és az a nedv, amit hagynak maguk után. Összerándulok minden egyes ilyen találkozás alkalmával. S ahogy a szemem elé kerül a tenyerem, melyben ott izegnek mozognak a kiszedett állatok, dobom félre. Remegek, hogyne remegnék, hiszen mind ez túl régi emlékeket idéz elő.

Szinte már fel sem fogom mit csinálok, minden olyan tompa és lelassult, ahogyan emelem fel a pálcám, s egy általános tisztítóbűbájjal mentesítem a hajam a férgektől, s hiába tűnik el mindegyik, még mindig érzem, hogy asz egész testem ellepik. Ott is, ahol elvileg nem is érhetne, hiszen a csipke és a fűző anyagán sem a szoknyán belülre nem került egy darab sem. Kiesik a pálca a kezemből, miközben éppen próbálok felegyenesedni. Hátrálni akarnék, hiszen a lábam előtt ott tekergőznek, s vonaglanak, nyomott testük szinte világit a feketeföldön, de a lábam nem engedelmeskedik, s hirtelen émelygés fog el. A rosszullét, mely csak úgy rád tör, szinte a semmiből. Még mindig a sápadt arcomba hullik a kócos tincsek nagy része, s képtelen vagyok az üvegesen előre meredő tekintetem másfele fordítani.

Talán nem is olyan rég történt, még éppen csak, hogy betöltötte a 10et, jóval a Roxforti levél érkezte előtt. Akkor még gondtalanul próbálgathattuk korlátainkat, hiszen nem vonatkozott ránk a törvény, miszerint a kiskorúak nem gyakorolhatják varázserejüket, amíg be nem töltik a 17. életévüket. Sokszor akarva, de még többször akaratlanul tettük akár rosszat a másiknak. Nem tudom pontosan, hogy azon az éjszakán Abraxas egyik távoli unokatestvére bosszújának áldozatává váltam e vagy csak a düh irányította. Tényleg akarta, vagy csak a keserűség vezérelte.

Tiltott dolgon kaptam, ahogy a hátsókertben próbált rágyújtani egy szivarra, melyet persze a nevelőapámtól vett el. Lopott, ráadásul tiltott dolog volt ilyet tenni. Én pedig azonnal mentem, s beárultam. Ő futott utánam, de felesleges volt, hiszen a nevelőanyám és az ő anyja a teraszon éppen a teadélutánt töltötte el, cseverészve. Elégedett, fontoskodó mosoly jelent meg ajkaimon, ahogyan láttam a nők arcán a döbbenetet, s hallottam meg, miféle büntetést is szánnak neki…

Másnap reggel arra ébredtem, hogy az ágyam megannyi féreggel volt tele. Több ezren lehettek, giliszták, kukacok, százlábúak, kétéltűek, meg se tudnám nevezni mindegyiket. Azt hittem, hogy az egész csak egy álom volt, de nem. Ahogy félrehajtottam a takarót, szembesültem azzal, hogy egész testem belepik. Sokkot kaptam. Két hétig voltam a Mungóban mire újra sikerült észhez térnem.


Mindenem ólomsúlyúvá válik, mintha még több féreg és csúszómászó telepedne rám, a pálca koppan a kemény földön, s kissé arrébb gurul, a karok, melyekkel oly kétségbeesetten szántottam át többször is a hajam, elernyednek, majd az eddig apró sötét pöttyök kiszélesednek. Elsötétül minden, én pedig rongybabaként csuklok össze.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: C. Italia Graffelo - 2009. 02. 15. - 17:48:24
(http://kepfeltoltes.hu/090211/james_www.kepfeltoltes.hu_.png)
-Mi van Carmen? Mit akart McGalagony?
-Ne idegesíts te is..
-Na, mond már mi történt??
-Semmi különös. Csak büntetőmunka. Mint általában.
-És hol? Mikor?
-Ma alkonyatkor, a Tiltott Rengetegben...




Ahogyan lassan kezdett lenyugodni a nap, fogtam magamat, a pálcámat és a kötelező nikotinadagomat, majd kiballagtam a kastély épületéből. A többi diákot nem láttam sehol, biztos mindenki a klubhelyiségben volt.
A büntetőmunka ellenére teljesen nyugodtan baktattam egészen addig, míg az erdő széléig nem értem. Ott egy kicsit megálltam, felnéztem a lenyugvó napra s az azt környékező felhőkre, melyek vörös és narancssárga színekben pompáztak. Csodaszép látvány volt, pár percig elbambultam, csak arra riadtam fel, hogy egyre jobban sötétedett.
Agyamba újra befurakodott a pillanatkép a mai napról, ahogyan Minerva McGalagony által küldött diák, közli, hogy a tanárnő beszélni kíván velem. Már akkor tudtam, hogy mit akar mondani, sőt biztos voltam benne, hogy ezt az estémet is büntetőmunkával fogom tölteni.
Nappal semmi félelmetes nem volt az erdőben, de éjszaka csak kevés diák merészkedett közel hozzá. Még kevesebben tették be a lábukat éjjel ide.
Ha valaki büntetőmunkát kapott, akkor inkább a Roxfort falai között maradt, minthogy kimenjen a Tiltott Rengetegbe.
De pár merész, bátor diák nem félt átkelni a rengetegen, sőt, örömmel jártak-keltek a fák és bokrok között, akár nappal, akár éjszaka.
Ezen fiatalok közé tartoztam én is...
Ahogy az erdő közepére értem, belenyúltam a zsebembe és rágyújtottam egy szálra. Mélyeket szívtam belőle, mialatt szemmel tartottam a körülöttem lévő tájat.
Kezdett sötétedni, de én csak egymás után szívtam el a cigarettákat. Mivel egy idő után kelletlenül vettem észre, hogy kifogyott a cigarettásdoboz, fintorogva vágtam el valahova a fák közé.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: James Wolf - 2009. 02. 18. - 22:38:59
(http://www.frpgs.co.cc/images/px6bcqji330afliscd8.png)

[hálószoba]

Csendes, keddi szürkület volt. A diákok zöme már a klubhelyiségben, a könyvtárban vagy éppen a hálószobájában töltötte szabadidejét tanulás, illetve szórakozás céljából. Ha bementem a könyvtárba, amit ebben az időszakban nem valami szívesen tettem, akkor ötödévesek és hetedévesek raját látom, amint síri csendben magolnak egy-egy ezer oldalas iromány felett. Persze ez érthető volt, hisz közeledett a tanév vége és a két évfolyam számára ez kemény, idegfeszítő vizsgákat jelentett.
A hatodéves hollós fiúk hálójában csücsültem, az ágyikómon az ablak mellett és a megszokott átváltoztatástan tankönyvem felett görnyedtem. Nem tanultam csak olvasgattam. Jó, most bárki mondhatja, hogy stréber vagyok, de akkor még nem látta a jegyeimet :D. Mindig is érdekelt a mágia e tudományága, szeretem az átváltoztatástant. Nagyon vonzónak találom, azt hogy a mágus, vagy éppen a boszorkány akár egy pálcasuhintással meg tudja változtatni arcát, meg hát nekem egyik fő célom az animágia kitanulása. Most hogy már nagykorú lettem a törvény sem tiltja, és ha a nyári szünetben keresek egy jó mentort, akkor könnyen lehet, hogy hetedik év elejére már az animágusok csekély kis csapatában mondhatom magam.
"Az emberi transzformáció egyik legfontosabb törvénye?? " a sorok közt olvasva egyre kevesebbet értettem a szövegből, melyeken már vagy hatodjára futottam végig szememmel, de a mondanivalóját még mindig nem fogtam fel teljesen. Agyam teljesen eltompult, már az elsárgult papírra nyomtatott fekete betűket sem láttam tisztán. Fejemet balra fordítva kiláttam a sötétedő birtokra. A Fekete-tó lassan hullámzó vizén látszott a felkelő hold halovány tükörképe. A Tiltott rengeteg sötétzöld, szélfútta lombkoronája fölött pedig fekete madarak hada repkedett. Az erdő szélén, ahol még kisebb fák álltak, egy alakra lettem figyelmes. Nem Hagrid volt, egy diák, aki valószínűleg illetéktelenül tartózkodott a tiltott területen.
~ Lemegyek, megnézem hogy ki az. ~
Tudtam, hogy nekem nem szabadna kimennem, és hogy ha egy tanár, vagy épp Frics kezére kerülök akkor súlyos büntetőmunkában, vehetek részt. Ám abban a pillanatban kalandvágyam nagyobb volt bármely meggyőző észérvnél.
Felpattantam kényelmes fekhelyemről és leakasztottam kabátom a szoba sarkában álló fogasról, papucsom ledobtam, lábam pedig bokáig elveszett bakancsomban. Ágyamon a nyitott tankönyvet becsaptam és kiszaladtam a kis helyiségből.
Leszáguldottam a lépcsőn a tömött klubhelyiségbe, ki a nyitott portré-átjárón, le a kopott lépcsősoron. Az utat előre megterveztem, titkos átjárókat és folyosókat fogok használni, így kisebb a lebukás veszélye.

[tilosban :P]

Mikor a nagy tölgyfaajtón keresztül kirobogtam a sötétbe burkolózó birtokra, friss levegő csodálatos illata csapta meg orromat.
Egy darabig élveztem a pillanat örömét, majd megindultam a sötét foltként látszó erdő felé. A domboldalon sétálva felidéződtek bennem a kemény futások emlékei. Kevin mindig jól meghajtott az biztos. Még a futás melléktermékét is érezni véltem homlokomon, ám ezúttal a lépcsőket meghódító gyorshadjáratom miatt.
Mikor már közelebb értem az álldogáló alakhoz ki tudtam venni, hogy nem tanár, hanem diák, bár idősebbnek tűnt, mint én, de akkor is diák volt. Gyorsítottam tempómon, ha diák, akkor bajom nem származhat az akcióból, kivéve, ha mardekáros, az a rosszabbik fajta. Mindig is tartottam az ilyen rosszmájú diáktársaimtól, mert azok még a legjobb barátjukat is képesek voltak beköpni egy szorult helyzetben. Egy méterre tőle már egy hosszú, szőke hajzuhatagot is megpillanthattam. Tehát az illető lány volt? és mardis. A zöld szegélyű talárja mindent elárult. Nem tudom hogy mit keresett ilyenkor az erdő szélén, de azt viszont volt időm megfigyelni, hogy mit tevékenykedett. Cigizett. Ez volt az egyetlen dolog, amit egy emberben elítéltem, az, ha dohányzik és drogozik, no meg ha közben még mardekáros is az illető. :P
- Szia! - köszöntem rá derűsen, mintha már ezer éve ismerném. Jó benyomást
akartam kelteni, mert eléggé nagy volt a lebukás veszélye.
- Mi jót csinálsz itt, a Tiltott rengeteg eme sarkán? Persze azon kívül, hogy cigi... dohányzol.-kíváncsiskodtam, és közben kezemmel félrehessegettem az arcom előtt keringő cigifüstöt.




Cím: Re: Az erdő széle
Írta: C. Italia Graffelo - 2009. 04. 26. - 10:40:35
(http://www.kepfeltolto.frpg.hu/images/nxk3wgvqvry1d6r6vhuc.png)(http://www.kepfeltolto.frpg.hu/images/nxk3wgvqvry1d6r6vhuc.png)
I'm broken, I'm alone, as days go by - my heart grows cold

Már egy jó ideje ott állhattam a rengeteg eme pontján, mikor arra eszméltem, hogy egy alak mozgolódik körülöttem. Mivel mást nem igen tehettem, gyorsan előkaptam a pálcámat, és megfordultam a tengelyem körül, hogy pont az illetővel kerüljek szembe.
Majdnem röhögőgörcs kapott el, mikor megláttam kivel van dolgom. Egy kék szegélyes talárt viselt, így nem volt nehéz kitalálnom, hogy hollóhátas. Az évfolyama nem igazán érdekelt, de ki tudtam találni, hogy nem nagyon ismerhet, így nem lehet évfolyamtársam. Szóval alattam jár egy vagy több évfolyammal.
Szegényke kicsit megszeppenve vehette észre az arcához közelítő pálcámat, amit nem voltam hajlandó elrakni. Nem, nem gondoltam, hogy ez a gyerek bántana, vagy ilyesmi, csak a pillanatkép látványa miatt tartottam még kezemben a bodzából származó fadarabot.
-Azt hitted, hogy csak úgy simán leszólíthatsz? Azt hitted, hogy egy kedves, aranyos mardekárossal van dolgod? Ha igen, akkor nagyot tévedtél öcskös.-morgom gúnyos hangon.
Hogy még jobban megtartsam a pillanat gyönyörét, összehúzott szemekkel nézek, mint aki épp egy átkot akar szórni a srácra.
-Na gyerünk! Lépj hátrább.-kezdek parancsolgatni.
Egyszerűen nem akarom, hogy a közelembe legyen, idegesít annak a ténye is, hogy egy erdőben vagyok vele. Brrr, még a hideg is kiráz.
Mindig is utáltam a kis jófiúkat, akik mindenben jól teljesítenek, és mindenkivel kedvesek. Egyszerűen röhejesek. Bár bizton nem állíthatom, hogy ez a fiú is olyan, mint a többi, de inkább erőteljesen gyanakszom rá. Na és ha nem olyan? Akkor mi van? Hollóhátas, gyenge legény...
Nem kímélem!


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: James Wolf - 2009. 05. 06. - 08:12:08
(http://www.frpgs.co.cc/images/px6bcqji330afliscd8.png)

Kissé megszeppenve fogadom a leányzó pálcarántását. Én nem adtam okot arra, hogy pálcával hadonásszon. Vagy igen? Ha igen akkor szóljon, vagy valami, nem kell egyből pálcát rántani. Én nem vagyok az a fajta, harcolós típus, aki egyfolytában támadásra készül.
Peace emberek, peace!
Nem hagyom, hogy ez a szánalmas, lógós, bagózós kis narkós lotyó csak úgy elintézzen. Nem, most megmutatom, hogy bizony én is tudok kemény lenni és igenis tudom használni a pálcámat.
- Ajj, kicsilány, mire ez a nagy ijedelem? Tán félsz tőlem vagy mifene? – kérdem tőle gúnyosan, közben a szőke tincsek alatt megbújó szempárt figyelve. Tuti hogy ő se az a vad fajta csaj, csak kissé tüzes a vére, ennyi.
Fenyeget. Ez tetszik.
- És mi lesz, ha nem? Hah? Talán elátkozol a cuki kis pálcáddal vagy mi? – gúnyolódok a lányon, ám egy csöppnyi félelem azért bennem is lakozik. Tudom én hogy ő se olyan buta, mint amilyennek látszik és tudom, hogy azért ő is tud bánni azzal a pálcával, még ha nem is látszik és hát azért csak mardekáros, szóval hozhat rám még nagyobb bajt is, hogyha nem vigyázok vele.
Nem engedi le a pálcáját és a provokálásom miatt szinte biztos vagyok abban, hogy támadni fog, csak azt nem tudom, hogy mikor, így hát előveszem pálcámat zsebemből, majd derekam alatt, a lány felé tartva bebizonyítom, hogy tanultam valamit a drágalátos Piton professzor SVK óráin és nem volt hiába az a rengeteg gyakorlás, és hogy nem hiába néztem utána egy-két átoknak, rontásnak, bűbájnak a könyvtár elrejtett zugaiban.
- Stupor! – gondolom magamban és a nonverbális átok elindul a csaj felé, aki ebből az egészből semmit sem sejthet.
Kihúzom magam, pálcámat előre szegezem, majd kegyetlenül a lányra tekintek.
Most már úgyis mindegy, ha akarnám, se csinálhatnám vissza a dolgokat. Biztos magamra haragítottam, így hát értelme se lenne kímélni, vagy akár megszánni a lányt.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Seraphin Lamartin - 2009. 08. 14. - 17:36:11
o.O Kicsit mélyebben O.o

*Hogy mit keresek az erdőben? Semmit, mindent. Ez csak egy ilyen elrontott nap, egy mocsok griffendéles elég volt mára. Szombat. Hát mit ne mondjak, ki vagyunk segítve a szabadnappal, ha az összes őrültet is szabadon engedik, akik piros zászló alatt utaznak. Nem, a szabadnapokon ezeket be kéne zárni, egy kupacba, hogy ne zaklassák fel a normális embereket. Egyáltalán honnan jöttek ezek?! Ki hívta őket?
Mindegy is. Az biztos, hogy Lawrencét megölöm. Persze nem most, és nem is gyorsan, hanem lassan kiélvezve, amíg előbb szellemileg épül még lejjebb, aztán szépen, lassan apró darabokra vágom és megetetem a macskámmal. Szép vége lesz. De azért remélem, szegény cica nem kap gyomorrontást. Cica? Ez is valami fertőzés lehet, amit az a korcs rám ragasztott. Még jó, hogy nem átkoztam meg. Akkor most már tuti valami büntetőmunka lebegne a fejem felett, holott ő támadott meg. Normális ez? Nem, nem hiszem, hogy normális lenne.
Csak megyek előre a fák között. Nyugi Seraphin. Egy idiótától nem fogsz kikattani a nyugalmadból. Átvágsz szépen az erdőn, mármint az erdő ezen, nem túl mély szegélyén, bájosan mosolyogsz odafent mindenkire és egyből rájönnek a népek, hogy a griffendélesek mennyit is érnek. Pontosabban, az az egy bájgúnár.
Tulajdonképpen van abban valami érdekes, hogy percek óta nem hallok mást, csak a talárom zöld szegélyét súroló avar neszét, a fák fájdalmas roppanásait, a könnyű, nyári szellő motozását az ágak között, bár mintha ez nem is lenne olyan barátságos. Puha cipőm alatt gyökerek roppannak fülsértő zajjal a csendbe. Madár? Egyéb? Valami életjelenség a fákon kívül? Semmi. Semmi. Nem túl bíztató. Gyorsabbra veszem a lépteim, miáltal a súrlódási neszek fokozódnak, az agyam hátsó részében motoszkálnak, egyre hangosabban, egyre gyorsabban, egyre durvábban, ahogy a lépteim szaporodnak, persze nem futok, csak sietek, nem rohanok, csak szaporázom a lépteim, elkanyarodok a bokrok közé, amerre az erdő széle lehet, és…
Sárga szempár. Megtorpanok. Összeszorul a torkom, de mitől félhetnék.*
-Mephisto?-*kérdezem halkan, reménykedve, a pálcámért kapva.*


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Arieh Brightmore - 2009. 08. 14. - 21:29:16
Már órák óta ténfergek céltalanul az erdőben egyre beljebb és beljebb sodródva. Még délután jutottam arra a döntésre, hogy szemügyre veszem a rengeteget és ha lehet az ott élő állatokat fogom tanulmányozni. Hiszen minden, ami mozog és élőlény eléggé felvillanyoz.

Talán akkor hoztam meg ezt, az életem jövőjére vonatkozó döntést, mikor belekezdtem a lovaglásba. Ekkor volt a fordulópont az életemben. Tudom, hogy valamelyest nehezebb ez az egész a számomra, hiszen minden újdonság áramütésként hathat a tudatomra. Nem kell sok minden ahhoz, hogy egy pillanat alatt elaludjak, hogy bármilyen érdekfeszítő dolog a teljes bénulásba taszítson. Most azonban mégis úgy gondolom, ennél jobbat nem is választhattam volna. Mindig is szerettem az élőlényeket. Meg van bennem az alázat mások iránt. Pont úgy tudok tisztelni egy négylábút, mint egy embert, úgyhogy.. ez az én világom.
Kár, hogy lassan már eljutunk arra a szintre, hogy az állatok jobban megérdemlik ezt a fajta alapból kijáró tiszteletet, mint az emberek nagy része. Hiszen annyi a felfuvalkodott aranyvérű, akiket még csak normálisan meg sem neveltek, hogy nem érdemelnek meg semmi pozitív visszajelzést.

Lassú léptekkel török utat magam előtt. Finom mozdulattal hajlítom el az  utamból a képbe benyúló óriási ágakat. A zöldellő levelek – melyek a sötétedés hatására már lassan feketének tűnnek – egyre jobban csillognak a holdvilágban. Az erdő életre kel körülöttem én pedig pont, mint egy gyermek, figyelem a repkedő szentjánosbogarakat, a nyüzsgő rovarokat, melyek most kezdenek bele az életükbe, a társadalmi életbe, vagy éppen valami másba.
Kék szemeim már megszokták a sötétséget, és a pálcám fényéből előtörő fényesség sem olyan hatalmas, hogy mindent bevilágítson, úgyhogy a barátságos élőlények között előre lépkedve haladok egyre beljebb és beljebb. Egészen addig míg ..

Egy alakot látok a gyér ágak takarásában. Sötét körvonala nem fedi fel kilétét, csak azt, hogy egy ember az illető. Pálcával a kezemben haladok halkan felé. Lábam alatt apró ágak roppannak, közeledtemre nem figyel fel. Ahogy mellé érek, végre tudatosul bennem, hogy egy Mardis bámul bele a hatalmas sűrűbe.
- Helló! Azt hittem, csak én vagyok az egyedüli aki ilyen kései órán az erdőben tartózkodik. Mit nézel annyira? – nézek abba az irányba, amerre ő is pislog.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Seraphin Lamartin - 2009. 08. 15. - 08:51:40
*Hiába simulnak az ujjaim a nyélre, nyugodtabb nem leszek tőle. Ugyanis a nevére a macskám nem szokta süketnek tettetni magát, de még csak éhesen zörögni sem a bokor alatt. Hogyan kell éhesen zörögni? Miért hiszem, azt, hogy éhesen zörög? Lehet, hogy mondjuk egy vegetáriánus sárkánygyík lappang a csalitosban. Egy szabadnapos mantikór. Egy ártalmatlan vérfarkas. Egy átbűvölt szemszínű vaddisznó. Pánikra semmi ok. Azért én a biztonság kedvéért beélesítem a pálcám és a figyelmem.

Aztán majdnem megátkozom a rám köszönő srácot. Mit osonkodik ez?! Ráadásul a pálcájának a fénye el is vakít, annyira megszoktam már a félhomályt, hogy én nem szorultam művi világításra, de ő! Hát persze.*
-Vigyázz!-*sziszegem felkiáltólag, mikor a rémlény kiiszkol a bokor alól, de rohadtul nem látom, hogy merre rohan el, bemenekül a sötétben. Akkor ő jobban félt tőlem, mint én tőle. Vigasztaló tudat. Fényt bűvölök a pálcámra, hogy én is lássam az újonnan érkezettet.*

-Hello? Ennél nagyobb óvatosságra nem futja neked az erdőben?! Egyáltalán mit keresel te itt?-*nem elvárás, hogy jól megszeppenjen, de érzek egy parányi pszichológiai hatást a szavaimban, inkább nyers vagyok, mint kedves. Ráadásul, ahogy végignézek rajta… egy kicsit ráncolom a homlokom. Azonosítok. Ebben a szellemben folytatom.* -Ezt bírtad megtanulni legendás lények gondozásán? Fogadd forró gratulációmat, na lépjünk le innen, még mielőtt éppen egy Griffendélessel együtt bukok le, hogy az erdő felé vágtam át-*mondhatni ellentmondást nem tűrően intek arrafelé, ahonnan a rengetegbe hatolt, ha ő bejutott, mi ki fogunk jutni. Épp egy griffendéles?! Bár egy évjárattal idősebb, mint nyűgöm okozója, mégiscsak ugyanaz a fajta.*

-Roxmortsból jöttem, gondoltam rövidítek, erre valami néz a bokorból, te meg hellózol, mint seprűkészítő hat vajsör után. Nem feltételezek többet a fajtádról, de óvatosabb is lehetnél, ha már egyszer állítólag téged érdekelnek a legendás állatok, nem csak a Potter uszályában rohangálsz-*magamhoz képest bőbeszédűen indulok meg, de a hangom közel sem az a tündéri barátságos, ha nem örülnék valahol, hogy nem egyedül kell mászkálnom az erdőben akkor elküldeném a francba. De így nem. Jöjjön csak velem.*


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Arieh Brightmore - 2009. 08. 15. - 10:33:41
Nem éppen kedves, ez már látszik rajta, mikor rám néz. Igazából nem értem a problémáját, hiszen tök normálisan beszéltem vele, mégis olyan hangnemet üt meg, melyet egyáltalán nem tudok díjazni az embereknél. Na jó, azért felfedezek némi aggódást a hangjában, és az is eléggé pozitív, hogy mikor a „vigyázz!” szó elhagyja ajkait egy egészen apró mozdulatot tesz irányomba, ezzel is eltakarva engem. Hát mi ez, ha nem udvariasság.

Leengedem a pálcás kezemet, majd végre a halovány fényt kiveszem az arcából. Kissé talán zavartan meredek a hirtelen felbukkanó állatra, mely egy hatalmas csörtetést követően átvonul, vagyis inkább átszáguld előttünk, egy másik bokorba. Csak pislogni van időm, arra már nincs, hogy a lény konkrét mivoltát megállapítsam. Mindegy is..
Felelőtlenül nem foglalkoztam a környezettel, hiszen lehetett volna akármi, ami éppen támadni készül. Persze én lehettem volna az első áldozata. Ilyen ostoba is csak én lehetek.

Testemen végigszáguld valami izgalom féle, majd csak azt veszem észre, hogy pálcás kezem rándul párat, majd nem mozdul. Még szerencse, hogy az alvás fázisa nem jelentkezik ebben a pillanatban. Ujjaim teljesen érzéketlenek, a pálcám egy pillanat alatt kicsúszik ujjaim közül, majd a földön landol. Egy gyors mozdulattal felnyalábolom bal kezemmel, majd az idegenre nézek. Próbálom feltűnés mentessé tenni a helyzetet, hogy konkrétan lebénult a karom percekre, hála a kataplexiának. Tény és való, hogy én már hozzászoktam ezekhez a dolgokhoz, ő viszont, aki csak külső szemlélő… nos.. hagyjuk inkább.

Pálcája lassan közelít arcom felé, majd végre megtorpan. A fényben végre felmérhetem teljes egészében. Összefogott hosszú haj, igazán finom vonások. Kissé lebiggyedő alsó ajak, melytől olyan „semminemérdekel” stílust ölt az arca. Vékony alkat, ettől függetlenül széles vállak jellemzik. Ujjai hosszúak, vékonyak.. anyám erre mondaná, hogy milyen zongorista keze van. Felvonom a szemöldökömet, majd kék íriszeimet az övéibe fúrom. Igazán szép.. de tulajdonképpen miért is nézem a szemét és a kezét?!

Elfordítom a fejem, ezzel is jelezve, hogy a retinámra támadó sugarak már igencsak kiégetik a szememet. Megpróbálkozom megmozdítani a kezem, még mindig sikertelenül, majd ismételten rá nézek.
- Tanulmány úton vagyok, ha már ennyire érdekel! Nem, nem csak ennyit tanultam Legendás lények gondozása órán, de konkrétan téged vettelek észre. Ugyan bocsáss meg, hogy megkérdeztem mit nézel, és miért vagy itt. Amúgy meg, ha Piton rajtakap minket, úgyis csak én leszek akit büntetőmunkára küld..  – mondom kissé hűvösen, hiszen pont nem ő lesz az, aki majd csak úgy kioktathat. Egyébként pedig konkrétan ő sem valami felelősségteljes. Hiszen Roxmortsból a suli felé így rövidíteni.. ugyan. Ez igazán őrültség. Na mindegy.
- Neked is sok eszed van! Erre rövidíteni? És egyébként már megbocsáss! Mi az, hogy az én fajtám?? Nem gondoltam volna, hogy más fajba tartozom, csak azért, mert nem Mardekáros vagyok. De ha már így belekezdtél, akkor érdekelne, hogy ha nem az emberek és varázslók közé sorolsz, akkor hova? Nos? Hallgatlak..!

Szemem vészesen megvillan. Nem vagyok egy agresszív típus, erre viszont igencsak ökölbe szorulna a kezem, ha tudnám mozgatni. Szinte már némán követem be a sűrűbe és csak imádkozni tudok azért, hogy emlékezzek és megtaláljam a kis ösvényt amin keresztül idáig eljutottam. A tudat, hogy itt lépked előttem.. nos, nyugtat is meg nem is. Hiszen egy Mardissal sétálgatok, ami nem éppen felemelő élmény egy griffes számára, de legalább nem egyedül. És ha azt is hozzáteszem, hogy valójában igencsak felvillanyoznak csípős szavai.. nos.. talán még valami jó is kisülhet a dologból..


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Seraphin Lamartin - 2009. 08. 15. - 14:46:20
*Ez az erdő már csak úgy furcsa, ahogy van. Amikor egyedül lépkedek benne, akkor szinte visszhangot vet a lépteimből, fojtó hurkot a lélegzetemből és hátam mögött lopakodó árnyakká vetíti ki. Nem túl kedves húzás. Nem is túl barátságos. De ha már ketten vagyunk, akkor az erdő megtelik élettel, kézzelfoghatóak lesznek az árnyak, megérthetővé a motoszkálás, újra szélnek tűnik a szél, nem pedig kísértetek sóhajának. Szentimentális ostobaságok. Tipikusan vörösöknek való játékszer.*

-Látom te se tudod mikor kell hallgatni-*morranok vissza rá rosszkedvűen.* -Légy oly szíves ne bénázz a pálcáddal, legalább csinálj úgy, mintha évek óta varázslótanodába járnál, és ha szükséges, használd!-*egy kicsit érzem, hogy megbillent a lelki egyensúlyom. Több a hangomban a döbbenet, mint a kihívás, ha sokkal rosszabb megfigyelő lennék, mint ami vagyok, akkor nem okozna gondot átlépne egy ilyen aktus felett, de mégis hogy ejtheti el valaki a pálcáját! Ez úgy abszurd, ahogy van! A pálcának, ha lelke nincs is, azért még a kellő tisztelet kijár. Ez meg dobálja. És közben keménykedik. Velem. De legalább van benne valami logika. Sokkal több, mint elvárható lenne, de sokkal kevesebb, mint amennyinél bekapcsolna a toleranciaküszöböm. Mondjuk nem is csoda. Amilyen szar napom van.*

-Ha hallgatsz, akkor tényleg hallgass bájtündérkém-*fordulok felé ütésgyorsan, nem érdekel, hogy majdnem belém szalad, amilyen alaposan az előbb szemügyre vett, az alapján leszűrheti, hogyha nem is vagyok egy döbbenetes kiterjedésű, azért jobbára stabilan megállok a lábamnál. Visszaemelem a pálcám látómagasságba, de csak halovány fénnyel égetem. Egyrészt az én szemem se bírja, másrészt nagyon ajánlom neki, hogy jól figyeljen, akár szájról is olvashat, hogy jobban bevésődjön.* -Te egy Griffendéles vagy. Mint olyan, vaktában süketen és ostobán mindenbe belemászó, könnyen átverhető, de annál sokkal arrogánsabb fajta, minthogy ezt felfedezd. Lásd a kollégáid. Nem hiszek benne, hogy te lennél az arany kivétel, ami erősíti a szabályt-*szépen, nyugodtan, tagoltan dobom, szinte vetem elé a szavakat, minden dühömet ebbe a halk fojtottságba préselem. Pedig nem is használok indulatszavakat. Legalábbis én nagyon igyekszem.*

-Nézd, ha a professzor elkap, azt is letagadom, hogy láttalak. Mert ha így folytatod, itt hagylak. Jobbára pillanatok alatt átvágok az erdő ezen részén-*ordas hazugság, de a szemem se rebben, nem azért van, hogy rebegjen*-de egy tisztelt háztársad olyan mértékben jellemző módszerrel ment az agyamra, hogy egy ösvénynyit eltévedtem. Különben lehet, tudsz a buliról. 90%, hogy valami iszonyú vicces háztársai írtak neki egy levelet, miszerint kússzon le Roxmortsba, mert ott egy Mardekáros fogja várni, párbajra. Ennyi esze van. Mi nem írunk levelet, hanem megvalósítjuk-*szépen, gyorsan vázolom neki a helyzetet, várom az elégtételt, rémületet, bosszúságot a szemében, ami elárulhatja.* -Belém kötött, csak azért nem hozom a zsebemben a darabkáit, mert én emberből vagyok, vissza tudom fogni magam. Ezek után ne csodálkozz, hogy annak kezellek, amilyenek vagytok. Tehát kapd el a pálcád rendesen és húzzunk innen, mielőtt vér fog folyni, rajtunk kívülálló okok miatt. Utána szervusz, soha viszlát, ha találkozok veled a folyosón érdemeid szerint éled túl, vagy sem, de most osonjunk innen.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Arieh Brightmore - 2009. 08. 19. - 18:45:55
A természet él, pont úgy, ahogy minden körülöttünk, emberek körül. Sajnos nem mindig vesszük észre a föld apró érintését, mozdulatát. Talán ezért jó a Griffendélben élni.. Mi odafigyelünk másokra..
Soha nem kaptam olyan aranyvérű nevelést, mely a természet ellen szólna. A szüleim megtanították, hogy az életet tisztelni kell, hiszen mindennek joga van a saját maga útját járni. A sors úgyis irányít minket, pont úgy, mint a bábukat az emberi kéz a sakktáblán. Hagynunk kell, hogy a körülöttünk élő lények – legyen az növény vagy állat – a maga teljességében részünkké váljon. Persze az más kérdés, hogy a Mardekár pont nem az a ház, ahol az ott élők bármire is, vagy éppen bárkire tisztelettel lennének. Talán ezért nem lepődöm meg iskolatársam lenéző stílusán.

Mély levegőt veszek, majd egy apró szemöldök emeléssel nézek az arcára. Próbálom leplezni az érzéseimet, próbálok nem rá figyelni. Hiszen igazán kellemetlen, hogy észrevette a bénázásomat. Na nem mintha annyira zavarna. Már teljes mértékig hozzászoktam az állandó piszkálódáshoz, ahhoz, hogy előszeretettel vagyok mások céltáblája. Mintha mindenki olyan tökéletes lenne…! Ez egyáltalán nem igaz. Még a bunkó Mardekárosoknak, legyenek éppen a legtisztább aranyvérűek, megvan a maguk kis titka, vagy éppen gyenge pontja. Mindenesetre elfordítom a fejem, nem akarom, hogy rám nézzen. Túlságosan irritál az a fényes szeme, mellyel engem vizslat. Zavaromat már csak az tetézi, hogy pont úgy gügyög hozzám, mint egy gyermekhez. Majd, ha ez még nem lenne elég, szépen, tagoltan kifejti, hogy mit is gondol az én fajtámról.

- Ahha..! Griffendéles! Nem értem, igazából mi a problémád?! Azért, mert konkrétan nem abba a házba kerültem, ahol te is vagy, még lehetek normális ember! Bár te, mint Mardekáros, gondolom az abnormális emberekhez vonzódsz. Sajnálom! Kár hogy ilyen felszínes vagy, és azért mert volt némi rossz tapasztalatod, ezek után.. első ránézésre szanálod az embereket. Nem baj, kisfiú! Majd rájössz idővel.. néhány ezzel kapcsolatos pofára esést követően. Bár nem tehetsz erről az apró agyi hibáról! Mint a Mardekárosok nagy része, te is rendelkezel ilyennel.. legalább velük megérteted magad! – vetem elé a szavakat, mindenféle idegességtől és érzelmi kitöréstől mentesen. Pedig ha tudná, hogy konkrétan a szavai hatására igencsak sikeresen az egekbe szökött a vérnyomásom. Az ujjaim amik eddig görcsben voltak, most kissé kiengednek, viszont ezt az érzést a remegés veszi át. Ez pedig nem éppen a legjobb dolog. Sőt! Egyáltalán nem jó dolog! Mert ezután, ha esetlegesen tovább dühít, az alvás fog következni.

Végre elindul, én pedig a nyomában bandukolok. Eközben még mindig fröcsög.. természetesen a házamról, és arról, hogy egyesek milyen szépen kitoltak vele. Hát nah.. Ez van, ezt kell szeretni! Az idegbaj soha nem jó megoldás semmire sem. Egyébként is.. gyűlölöm az erőszakot. Nekem birkatürelmem van, jól kezelem a problémás embereket is, de ő kezd az agyamra menni. Konkrétan szavai hallatán elkap az ideg.

Hallgatom és kezdek rájönni arra, hogy ő valójában egy tök normális ember, akit csak a környezete tett olyanná, amilyen. Végül is.. én is annak köszönhetően lettem olyan amilyen. Ettől függetlenül viszont egyáltalán nem ócsárolok másokat. Csoda hát, ha kikérem magamnak a gúnyos szavakat?

Kezem egy pillanatra ökölbe szorul. Olyan nagyon, hogy az izmaim egyáltalán nem engedelmeskednek nekem, a tudatomnak.. az agyamnak. Mintha a testem egy pillanat alatt fordult volna ellenem. Teszek még egy lépést felé, pont akkor, mikor rám néz és arra kér a maga sajátos stílusában, hogy húzzunk el innen. Lábam megáll a levegőben, szemem megcsillan a halvány fényben, majd én különválok a tudatomtól.

Egy pillanat műve az egész. Testem, elmém felmondja a szolgálatot, én pedig vékony testén landolok, magam alá gyűrve őt. Alszom. Mintha nagyon fáradt lennék..
Pedig nem vagyok az.. Tényleg..
Csak a szavai..
Idegrendszerileg nem lehet ezt bírni..!
Feladtam..


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Seraphin Lamartin - 2009. 08. 19. - 21:10:43
*Ez a nap teljesen méltatlan hozzám. Sőt, ez a nap egyáltalán méltatlan volt arra, hogy felkeljek reggel és végigmenjek rajta, minden más, normális napokon. Pedig nekem is jár a kikapcsolódás! A szombat! A nyugalom Roxmortsban. De mivel kezdődik a nap? Egy félvér, ájuldozós hollóhátassal, folytattam egy elmebeteg griffendélessel, és tessék, itt a következő! Ezek soha nem fogynak el, de legalábbis úgy szaporodnak, mint a képlékenyebb kísértetek, csak szétolvadnak, aztán össze, hogy mégse tűnjenek olyan soknak.*

-Ah, még egy önjelölt mártír, már nem tudtam, hogy mi hiányzik az életemből-*sóhajtom igaz átéléssel, a pálcámmal együtt fordulok, ettől ugyan rászegeződik, de nehogy fenyegetve érezze magát, a föld felé fordítom a hegyét és közelebb lépek a válasszal. Közelebb, hogy jól hallja, jól értse, tagoltan, hogy a lényegét felfogja, bár nem képes rá, azért megpróbálom.* -Gondolod, hogy jó ötlet, hogy továbbra is gyalázkodsz, mintha csak… szerinted én tenném?-*képzavar. Megest. Nem baj. Mindek erőltessem meg magam, a hangom nyugodt, tisztán csendül, annak ellenére, hogy igyekszem nem felverni az erdő élettől lélegző csendjét.* -Én vagyok felszínes, holott benned már kész a kép rólam és azt, amatőr módon az arcomba is vágod. Én vagyok felszínes, holott csak rámutattam az irányokra, ahogyan NEM kéne viselkedned, de máris félelmetesen sok jegyben igazolni látszik a kiábrándultságom jogossága. Én nem azt mondtam, hogy a Griffendélesek mind selejtek, csupán azt, hogy egyformák. Mert mint most is, megint csak úgy viselkedsz, mint az a másik. Szánalmas-*rögtön, mondhatni vissza a feladónak módon reagálom. Kíváncsi lennék, hogy mit szól. Kíváncsi lennék, időm sincs rá. Az előző pillanatban még oly élénk tekintete kiürül, a fák hosszú árnyai visszatükröződnek benne, valahol az erdő mélyén gúnyos hangon felcsahol valami, remélem csak egy róka, a fejünk felett puha árny húz el, gondolom bagoly, aztán a széles, izmos, magas test rám dől.

Deja vu. Bár a csaj legalább nem rám esett, így nem kellett hanyatt-homlok kimenekülnöm alóla, bár ha a félvér szuka hozzám ért volna ennyi testfelülettel, akkor alighanem én is a kövezetre alélok az undortól, de így, bár nem nyúlok utána, hogy megtartsam, sikerül megkapaszkodnom az egyik fában, ő pedig, ha nem is puffan, hanem csak elegánsan lecsúszik rajtam, szerencsésen földet ér. Várom a villámot, isteni szikrát. Nem történik semmi. Jól van. Akkor most?*

-Ó, a fenébe-*szitkozódni támad kedvem, de sötét van, nyűgöm van, és van egy ájultam. Egy frászt fogom felkelteni, akkor csak ott folytatnánk, ahol abbahagytuk. Kéznél levő pálcám meglendítem, bár ott a gonosz gondolat, hogy mennyivel egyszerűbb is lenne az életem, ha egyszerűen itt hagynám. Ha nem jár erre semmi nagy és éhes, akkor szerencséje van. Ha itt jár, nos, akkor pechje akadt éppen.

Valami motoz az árnyékban, valami nehéz, rossz levegőt gördít elém a szél, valami dobban lépteket hallok, lehet, hogy csak a fülem cseng, de az időjáráshoz képest túl meleg talárom alatt jeges gleccser csordogál a gerincem árkában, a hátamra tapad az öltözék. Oké. Nem hagyom itt. Mobilicorpust mormogok, intek a pálcámmal, kecstelenül, de legalább sikeresen emelkedik a test a levegőbe. Lehajolok, a pálcáját zsebre vágom. Nem fogom vesztegetni az időt, tempósan vezetem magam előtt és haladok ki vele, ki ebből a falevélzörgős, fantomléptes, elátkozott erdőből. Akár rohanhatnék is, mert bátorságom nincs irányt téveszteni, amikor szívdobogás-gyorsan sötétedik, a hangok sűrűsödnek, éhes nyeldeklések szökdösnek a fák között, egészen addig követnek játékos kegyetlenséggel, amíg pár perc múlva ki nem érünk a nyílt terepre, és végre, ha nem is túl magasról, de dühöngő elégtétellel földhöz vághatom a lebegtetett testet. Meg is teszem, bosszúból a félelemért, az ingerültségért, a mocsok, kiszolgáltatott érzésért. Erőst gondolkodom, hogy belerúgjak. Mindenesetre a hátára fordítom. Bokából. Nem rúgom meg, csak megpöccintem az oldalát lábfejjel.*

-Most már fel is kelhetnél, elmúlt a vész-*morgom sötét kedéllyel.*


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Arieh Brightmore - 2009. 08. 27. - 21:02:33
- Mártír? Felszínes? Kiábrándultság jogossága?! Ugyan, kérlek! Szerintem te sem gondolod komolyan azt, amiről beszélsz! Konkrétan nekem esel, elmondasz mindenféle szánalmas alaknak, majd próbálsz úgy játszani, hogy egyértelműen én legyek az, aki az előítéletei miatt nem lát ki a fejéből. Nekem eszembe sem jutna valakinek levelet írni és elrángatni egy helyre.. nekem nem öröm a másokkal való szórakozás, legyen szó bárkiről. Felőlem lehetsz Mardekáros, lehetsz bunkó, nem érdekel! Csak konkrétan a kisded játékaidból hagyj ki! Inkább ne szólj hozzám, ha normálisan nem megy. Nem akarom hallani, ezt a sok felesleges indulatot, ami a hangodból sugárzik. És ne azonosíts másokkal. Hiszen nem én írtam neked levelet, nem én szórakoztam veled! És különben is! Nem értem, miért csodálkozol a szavaim hallatán, mikor nem olyan régen, még te vágtál nem épp kellemes dolgokat a fejemhez. Úgyhogy ne forgasd ki a szavaimat, nincs jogod hozzá! – egy apró éllel a hangomban, nyugodtan darálom el neki a mondanivalómat. Nem vagyok ideges.. tényleg nem! Soha nem fogom megérteni, hogy egyeseknek miért jelent örömet, ha mással szórakozhatnak. Oké, megértem, hogy kell valaki, akivel lehet játszani, akinek a naivsága miatt a mi szánalmasan üres kis életünkbe fény kúszik, de mégis. Velem is sokat szórakoztak – igaz nagyrészt a Mardekárosok – mégsem vetettem soha senki szemére, nem bosszultam meg. Miért is tenném!? Igen, vannak gondjaim, vannak problémáim, hibáim, mégis mindezekkel együtt már jó ideje teljes életet élek! És ebből soha senki nem fog kirángatni.

Összeráncolom a szemöldökömet, majd egy apró szúrós pillantással nézek rá. Nézem alakját, ahogyan előttem sétál az erdőben. A fények szép lassan teljesen kialszanak, mintha egy teljességgel sötét szobában lépkednék. Egy dolog van csak, ami nyugtalanít.. a hangok a hátam mögül. Apró gallyak törnek, és nem a lábam alatt.. Szívem hevesen dobog, és ha még mindez nem lenne elég, szavainak hatása is kezd megmutatkozni.

Elalszom..

Hogy mi is történik ez idő alatt? Nos.. fogalmam sincs! Még látom, ahogyan meglepődik az ájulásom után, érzem megránduló izmait, erős, szikár alakját és a föld hűvösét a testem alatt. Agyamra teljes sötétség száll, tudatom lassan elveszik az álmok örök szépségében, az óriási árnyak között, melyek nem mindig hoznak boldog órákat. Mindenesetre jelen percben boldog vagyok és elégedettt. Hófehér, tejszínű ködben lépkedek. Ágak, fák bontakoznak ki a semmiből, én pedig egy mosollyal megindulok feléjük. Csodálatos virágok édes illatát érzem. Lágy szellő kócolja össze a hajamat, tincseim az ég felé fordulnak.. mely most annyira kék és annyira gyönyörű. Nézem a bárányfelhőket, azok lusta vonulását, és végre.. tényleg elégedett vagyok! Hiszen ez itt a nyugalom, ez itt az amire mindig is vártam. Minden olyan békés..

Ekkor azonban földrengés rázza meg a tájat, lábaim nem bírnak megtartani. Egy óriási mozdulattól a földön kötök ki. Szakadékok szaladnak mindenfelé, az ágak hirtelen a föld felé fordulnak. A fák eddigi zöld levelei egy pillanat alatt feketévé változnak, én pedig csak fájó szívvel pislogok. Óriási kő tömbök gördülnek felém. Egy hirtelen mozdulattal állok talpra, majd kezdek el rohanni. Vagyis kezdenék…
Ugyanis kissé elszámolom magam, így a földre kerülök. Érzem a fájdalmat a hátamon, majd hagyom hogy ez a kín végre elérjen az agyamig..

Szemem hirtelen pattan ki. Óriási nyögéssel kitapogatom kissé összekuszált bordáimat. Lehunyom a szemem, majd ismét kinyitom. Elaludtam, most már tudom. Kelletlenül szétnézek, és döbbenten veszem tudomásul, hogy kedves kis Mardekáros barátom mégis magával hozott. Nem volt kedves, sőt, halk hangja alapján kellően dühös is.. én mégis hálával tartozom neki.
- Kelek, kelek! Ne haragudj ezért az incidensért! Sajnos nem vagyok teljességgel egészséges. Fogalmazhatunk úgy is, hogy izgalmi állapot idejében kissé könnyen elalszom. Sőt! Ez még a jobbik eset.. van mikor az izmaim is megbénulnak pár percre, órára. Még egyszer hálás vagyok.. – mondom immár kedvesen, hiszen akármennyire is nem tetszik neki, valahol a lelke mélyén jófej és segítőkész. Vajon tudatában van? Érzi, hogy nyers modora mögött egy kellemes ember lakozik, aki egyáltalán nem olyan mint a Mardekárosok többsége?

Lassan feltápászkodom a földről, leporolom nadrágomat, pólómat, majd egy vigyorral kísérve a kezemet nyújtom felé. Igaz, hogy megkeserítettem egy kicsit az életét, mégis reménykedek, hogy elfogadja kinyújtott jobbomat!
- Békejobb? – kérdezem tőle még mindig vidáman…


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Seraphin Lamartin - 2009. 08. 28. - 09:57:00
*Fogalma sincs, hogy miről beszél! A leghalványabb fogalma sincs, legszívesebben sisteregnék… egy frászt szívesen, egyszerűen muszáj lenne sisteregnem a dühtől, amit nem tudok eléggé kiadni rajta, mert túl feltűnő lenne és különben is, fegyvertelen ellenfelet csak akkor bántunk, ha már nagyon felhúzott, különben nincs benne semmi izgalmas. Még hogy ő nem olyan. Egy frászt nem! Ha nem lenne olyan, mint az összes többi, akkor nem mentegetné a bizonyítványát. Én soha nem szégyenkeznék egy Crak, vagy egy Montro miatt, ha általánosítanának velük, akkor ráhagynám a sok ostoba, sötét kurafira. Gondoljanak, amit akarnak. Az ilyen gondolatok nem is sorolhatóak gondolatszámba, elvégre, ha valaki olyan szinten tart, hogy nem látja az aranyat a mocsok között, annak alighanem gondolkodásra alkalmas kérge sincs. Árgh, megőrülök az emberektől.

Most éppen legfőképpen ettől az ájuldozóstól, ma már a másodiktól, aki ahelyett, hogy békében vonult volna a kies álommezők poklára, előtte még képes az amúgy is kellemetlen helyzetemet fénysziporkázóan pocsékká mélyíteni. Tényleg ott kellett volna hagynom, így utólag belegondolva. Nem hiányzott volna senkinek. Illetve biztosan hiányzott volna valakinek, de úgy őszintén, ez miért érdekelne engem? Nem vagyok jóságos, nem vagyok kedves, nem is leszek, ha egyszer az élet folyton ilyen helyzetekbe hoz. Különben is. Ki mondta, hogy vannak nem reménytelen esetek? És ki hiszi el neki?*

-Nem egyszerűen haragszom. Dühöngök!-*fejtem ki, változatlanul felette tornyosulva, de persze ez a csoda is csak addig tart, amíg fel nem  tápászkodik, én meg hátra nem lépek, hogy ha megint dőlni akarna, akkor nehogy már én kapjak sérvet tőle. A hirtelen lehullott sötétben, alig-alig látom az arcát, de a többi részét szerencsére igen. Szerencsére?

Legalább az illemet tudja. Van is miért hálásnak lennie. Persze én is tudom az illemet, szóval ezt nem mondom neki. Pedig… áh, nem. Nem adok neki újabb lehetőséget arra, hogy, mint jó griffendéles fényezze magát. Tulajdonképpen igyekszem úgy gondolni rá, mint egy szánalomra méltó és segítségre szoruló macskára, akit kiraktak az utcára és utána landolt rajta egy fél vendégség seprűn. Hozzá még meg is ázott, és azt sem tudja, hogy a tejet lefetyelni kell. Igen, jobb, ha sajnálom, mint ha dühöngök rajta. Elvégre nem tehet arról, hogy ilyennek született. Majd kinövi, még ember is lehet belőle… a szavai tudatosulnak benne, a torkomba forr a gondolat. Szerencsére ő sem látja, hogy mekkora szemeket meresztek, érdekes kis vinnyogássá fojtom a feltörő röhögésemet.*

-Szerethetne érte a griffis libák. De sohse búsulj, még senki nem halt bele, hogy kiájul a jóból, de legalább sok mindent megmagyaráz-*veszem elő majdnem a legfelsőbbrendű hangomat, de sajnos nem bírom ki röhögés nélkül, mindazonáltal távol áll tőlem a féktelen hahota, de a hangomban ott vibrál. Nem kiröhögöm. Dehogy. Csak látom magam előtt a jelenetet, amint bealszik, úgy, mint az imént… csak vigyázzon, hogy nehogy valami könnyű kategóriás személy kerüljön alá, esetleg a folyosón törjön rá a duhajkodhatnék és otthagyják. *

-Egy kicsit nem érzed magad pofátlannak?-*sóhajtom már-már megfáradtan, túlesve a derültségen. A zsebembe nyúlok, kinyújtott kezébe csapom a pálcáját. Nem érek hozzá, elvégre ki tudja.* -Nem én voltam veled konfliktusba, te nem viselkedsz úgy, ahogy kéne. Kihoztalak az erdőből, bár bizonyára nem fenyegetett minket veszély, csak megijedtünk az árnyékunktól, amivel furcsán játszott az erdő varázsa. Ettől te még egy fennkölt Griffendéles maradsz, én pedig egy kicsit közelebb kerültem a tökéletességhez-*hol is hallottam már ezt?* -Semmi több. Ne hasalj be holmi félreértelmezett hálaérzetnek, acsarogj nyugodtan, ahogy szeretnél. Gyerünk innen-*a kastély felé indulok, ugye, hogy mennyivel kellemesebb a fűszálak surrogását hallgatni a talárom szegélye alatt? A pálcám továbbra is kézben tartom, ki tudja.*


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Arieh Brightmore - 2009. 08. 28. - 16:51:59
- Nem egyszerűen haragszom. Dühöngök!

Szavai szép lassan eljutnak tudatomig, majd kissé meglepődve pislogok rá. Igen, hiszen mit tehetnék..?! Ezt a mondatot ugyanis pont úgy mondta ki, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Minta egyáltalán nem lenne semmilyen érzelem sem benne, mintha teljességgel olyan lenne mint egy báb. Egy baba, melynek nincsenek érzései, mely teljesen üres.. pont úgy mint egy kiürült szemetes láda.

Egy lépést hátrál én pedig arcát fürkészem. Vagyis próbálom. Sajnos nem megy egykönnyen, hiszen a jótékony sötét teljes mértékig eltakarja. Szempárja néha meg-megcsillan a hold fényében, én pedig elgyönyörködöm benne.
Elgyönyörködöm..?
Micsoda??! Gyorsan hátrébb lépdelek, hiszen lehetetlen, hogy ezek az érzelmek belőlem törjenek elő. Ő egy férfi, aki még ráadásképpen mardekáros és nyers is..
Egyáltalán hogy juthat eszembe olyanra gondolni, hogy szép a szeme. Ha még egy nő lenne, érthető lenne ez a reakció tőlem, de így..? Agyam lázasan kattog, majd levonom a kellő következtetést. Valószínűleg hatalmas ütést kapott a fejem, azért jutnak ilyen dolgok az eszembe.

Ha a Mardekárosnak még nem lett volna elege a mai adag szájhúzogatásból és beszólásból, hát tesz rá még egy lapáttal. Látom az apró rándulást a szája körül, majd hallom a hangjából, hogy igencsak jól szórakozik a szavaimon. Milyen édes..!
- Örülök, hogy végre rájöttél arra, hogy nem direkt szívózom veled.. – mosolyodom el, majd nézek rá óriási szemekkel. Igen, most az egyszer túl magasra dobtam azt a bizonyos labdát, melyet nem szalasztott el. Ha tudná, hogy egyáltalán nem volt kapcsolatom „ő” miatta.. Túlságosan a lelkembe gázolt, túlságosan megsértett.. és azt hiszem, még nem jutottam el arra a szintre, hogy egy újabb lánnyal kerüljek intimebb kapcsolatba. Mondjuk a vicces az egészben az, hogy valahogy nem is érdekelnek. Kíváncsi vagyok miért..

Kezem felé nyúlik, én pedig szinte már lelkesen várom, hogy kezet fogjunk, hogy lezárjuk ezt az egész konfliktus dolgot. Azonban ő nem tesz mást, csak a kezembe nyomja a pálcám. Ujjaim rákulcsolódnak a hűvös fára, majd arcomra kiül a csalódottság fintora. Hátat fordítok neki.. Nem ezt vártam, nem ezt akartam! Hiszen én csak egy apró gesztust tettem felé, mellyel arra kívántam ösztönözni, hogy lássa nem az az ember vagyok, akinek hisz, akinek elképzelt abban a csökönyös agyában. Gorombaságokat vág a fejemhez, én pedig összeszorított fogakkal tűröm. Tűröm, hogy megalázzon, tűröm, hogy úgy beszéljen hozzám, ahogy még egy állathoz sem szólnak. Miután befejezte mondanivalóját elindul. Itt hagyna anélkül, hogy bármit is hozzáfűzhetnék.

Gyors léptekkel megyek utána és fogom meg a vállát. Kezem azokat markolják meg, majd fordítom magam felé egész testét, ha kell erővel. Nem bántom, eszembe sem jutna, hiszen soha nem emelek kezet senkire sem.. nem az erőszakosságomról vagyok híres. Mikor szemben áll velem, arcába hajolok, annyira közel, hogy orrom majdnem az orrához ér.
- Hát ide figyelj! Én tényleg hálás vagyok, tetszik – nem tetszik! Kénytelen leszel elfogadni, hogy valaki köszönetet mond azért, amit tettél. És nem érzem magam pofátlannak, hiszen miért is érezném magam annak?! Én nem akarok acsarkodni.. tényleg nem..! – mosolyodom el – Próbálok nyitni feléd, már bocsáss meg, és jó lenne, ha vennéd a lapot te is. Visszavettem az arcomból, ami neked egyáltalán nem tetszett, szerintem ideje, hogy a kis kalandunk után te is ugyanolyan vevő legyél rám, mint én terád!


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Seraphin Lamartin - 2009. 08. 29. - 09:56:49
*Van abban valami, hogy azt mondják az embernek, ha elesik, akkor a fejére vigyázzon. Remélem, hogy nem tettem végzetes kárt benne… illetve mit is beszélek, remélem, hogy tettem, nem kárt, de legalább valami a hasznára lehetett abból az esésből, amiben részeltettem.*
-Ilyennek születtél. Nem tehetsz róla, de tehetsz ellene-*mondom, ártatlanul távolodva, nem érdekel az az ingerültség, nem fogok parolázni az ellenféllel, akit lehet legközelebb megátkozok a folyosón, mert miért kéne ilyet tennem? Ő békejobbot nyújt, ám legyen, de béke mindig csak harc előtt van, én pedig nem fogom magam hamis biztonságérzetbe ringatni. Különben is, ha híre megy, hogy kihoztam az erdőből, akkor engem megköpdösnek, annak rendje és módja szerint, ahogy jár. Ügyelnem kéne a hírnevemre, így is van elég baja.

Lépked utánam, hallom, kicsit hevesnek tűnik ez a megindulás, ahhoz képest, hogy még a mérgét kéne nyeldekelnie, jó mártír módra, bár vannak hevesebb természetűek, a pálcámat megszorítom, jöjjön, ha éppen nagyot akar, de mégis, hozzámér. Meglep, sőt, megdöbbent, egyszersmind fel is háborít, főleg, ahogy veszi magának a bátorságot és maga felé fordít, na ez azért már mindennek a teteje, és csak azért nem kapom telibe egy jókor jött rontással, mert időm sincs rá.

Meglep. Furcsa érzés. Rühellem, hogy rángatnak, forgatnak, már csak az hiányzik, hogy dobálgassanak, igen. Menjünk már innen! Legyen már vége ennek a pocsékba ment napnak, ma mindenki összeesküdött ellenem?*
-Nálatok ezt így szokás?-*morranok, tisztán rosszindulatból, mert most jobb szín nem akadt a hangomba, mélyen a szemébe nézek, hidegen, mert kék szemekkel ritkán se lehet melegen és kedvesen nézni, fogságba kelepcézem a tekintetét, hátha akkor eljutnak az értelméig a szavaim. Mégse vágom olyan egyszerűen hozzá, hogy vegye le rólam a ki tudja milyen mocskos mancsát, elakad a hangom. Köhintenék, kicsit hátrafeszítem magam, hogy ne legyen olyan túl közel, mélyen benne a személyes terembe.*

-Teljesen figyelek, de ahogy elnézem még mindig nem érted egészen pontosan-*manuálisan megfogom a csuklóját és leveszem rólam a kezét. Ha eddig megúszta ártás nélkül akkor továbbra is uralkodok magamon, noha a hangomban több a döbbenet, a csodálkozás, az értetlenkedés, mint a szigor. Csak úgy sugárzom magamból a kérdőjeleket felé, mi lesz itt? Telihold? Megvadul a nép?* -Légy hálás, de miért akarnád rámtukmálni a háládat, ha egyszer nem kérek belőle? Nem azért csináltam, hogy hálás legyél, csupa önző érdekből, hogy ne vágjanak meg miattad-*ez így igaz. Meg azért nem kellett volna, hogy megegye valami odabent az erdőbe, mert mégiscsak, éppen az imént állapítottam meg, hogy még akár ember is lehet belőle. Még. Akár.*

-Hogy miről zagyválsz?!-*kapom fel a hangomat, döbbenten meredek a szemébe.* -Jó nagyot eshettél! Jól jegyezd meg, amíg én mondom neked és nem valaki a bőrödbe vési a házamból, MI nem akarunk BÉKÜLNI veletek. Egyszerűen nem tartunk annyira benneteket a már korábban elmondottak alapján, hogy ilyesmivel szennyezzük magunkat. Ha valaki másnak nyújtanál békejobbot, már felégett volna a kezed, fájnának a porcikáid, vagy a tavon lebegnél!-*két kézzel hátratúrom a hajam.*

-Ami pedig engem illet…-*folytatom halkan, nyugalmat erőltetve a hangomra.* -Nézd, ez nem volt kaland, se kicsi, se nagy. Semmi okod vevőnek lenned rám, ha gondolod itt, rögtön bepótolhatjuk a találkozáskor elmaradt ártásokat és rontásokat. Nem én vagyok a te embered, és elképzelésem sincs arról, hogy mibe akarsz belerángatni ezzel a szöveggel. Leszögezem, nem fog sikerülni. Még nem tapasztaltam, hogy visszavettél volna, hiszen most is úgy viselkedsz, mintha nekem kutya kötelességem lenne örülni annak, hogy találkoztunk, hogy ne adj isten „vevőnek” kéne rád lennem, amivel mellesleg elképzelni se merem, hogy mit akarsz mondani, holott nem. Tehát tisztázzuk, bemegyünk, esetleg nem csapom rád a bejárati ajtót, te pedig hálából nem emlegeted, hogy találkoztál velem. Így megfelel?-*oké, a hangomban még mindig több a zavar, mint a fölény, de a sötétben nem fog feltűnni. Remélem.*

,,...érzem, amit érzel, értek minden szót, de nem hiszem el...”


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Arieh Brightmore - 2009. 08. 29. - 15:59:20
- Ilyennek születtem, nem tehetek róla, de tehetek ellene? – mondom ki a szavakat hangosan, majd meredek értetlenül az előttem ácsorgó fiú arcába bámulva. Vajon mit ért ez alatt? Talán azt, hogy nem vagyok megfelelő társaság, megfelelő ember a számára? Vajon mit szeretne, milyen legyek?! Legyek elutasító, legyek bunkó, és kissé mardekáros beütésű? Vessem meg az embereket, lépten-nyomon szánakozzak rajtuk?! Miért nem lehet elfogadni mindenkit olyannak, amilyen? Hiszen én éppen ezt teszem. Az első pillanatok negatívizmusát leszámítva próbálkozok az elfogadással. Azzal, hogy megértsem, ő olyan amilyen, és hogy egy kellően kidolgozott maszk mögé rejti valódi énjét. Ez természetesen egy igazán fantasztikusan kidolgozott védelmi mechanizmus. Én is használok hasonlókat, csak annyi a különbség közöttünk, hogy én mikor szükséges megválok ettől a kiegészítőtől. Egyszerűen leveszem magamról, ezzel is előtérbe helyezve lényem valódiságát. Ő miért nem teszi ezt meg? Miért kell nekem tennem annak érdekében, hogy az a maszk legalább annyira megrepedjen, hogy némi fényesség áttüremkedjen a vaksötéten, mely a lelkét, lényét teljesen átjárja?!

- Nem, nálunk ez egyáltalán nem szokás! Ilyeneket csak a gyerekeknél alkalmazunk, mikor előtérbe helyezik a hisztijüket, és máshogy képtelenség megértetni velük valamit! – mosolygok rá, majd csillogó szemekkel nézem az arcát. Hazudnék ha azt mondanám nem keltette fel az érdeklődésemet. Felkeltette! Nagyon is! És most már tudnom kell, hogy miért ilyen elutasító, miért ilyen az emberekkel, miért viseli azt a fránya maszkot, melyet nyugodtan eldobhatna a fenébe. Hiszen akár tetszik neki, akár nem, önkéntelenül is megmutatta, hogy valójában milyen ember. Ha rossz lenne, ha romlott lenne, az erdőben hagyott volna, hogy ott érjen a halál. Ez nem a szánalom miatt történt, nem! Hiába is akarja nekem beadni ezt a baromságot. Ha csak a szánalom munkált volna benne, akkor ott azonnal felkelt, elmondja hogy mit gondol rólam, majd mikor már tisztul az agyam, akkor olajra lép. Ő azonban nem ezt tette! Igenis foglalkozik másokkal! Kár, hogy ezt nem akarja elfogadni!

- Ismét hülyeséget beszélsz Lamartin! Hiszen miért is vágnának meg miattam?! Én nem a többi Griffendéles vagyok! Elfelejtetted, hogy nem én írtam neked levelet? Hogy nem én szórakoztam veled?! És ha még ez nem lenne elég, nyugodt szívvel otthagyhattál volna! Reggelre felfalt volna valami nagy és vérszomjas fenevad, te pedig nem lettél volna köteles szétkürtölni a nagyvilágban, hogy otthagytál egy bealudt iskolatársat az erdőben..! Soha, senki nem tudta volna meg, hogy mit tettél.. – jókedvem szép lassan a tetőfokára hág. Hiába mondja ellenérveit, hogy miért is nem jó, hogy miért is felesleges ez az egész dolog, valahogy nem jut el a tudatomig. Miért is jutna el?! Hiszen nem gondolja komolyan, ennyire vak nem lehet, ennyire nem irthat ki magából mindent. Vagy talán mégis?! Mély levegőt vesz, majd íriszeimbe bámul, ezzel is csapdába ejtve a tekintetemet. Goromba szavai pillanatok alatt kijózanít. Pont úgy hat rám, mint egy hideg zuhany ebben a forró éjszakai levegőben.

- Én nem akarom rád erőltetni a hálámat. Én azt akarom, hogy elfogadd, amit nyújtani próbálok, már percek óta. Miért nem fogod fel a dolgot egyszerűen? Miért nem mondod, hogy „ugyan, nincs mit!” és fogod meg a kezem. Ennyire egyszerű lenne. Kétlem, hogy ezzel a tettel lealacsonyodnál egy olyan szintre, mely szerinted túlságosan a béka segge alatt van..
És nem! Egyáltalán nem felel meg! Egyáltalán nem értek veled egyet.. és azt sem értem, ha már itt tartunk, hogy mi is a bajod?! Ilyen nehéz feldolgozni, hogy valakivel jót cselekedtél??!
Nem fér bele az image-edbe? De tudod mit? Nem érdekes, hiszen ez csak az én nyavalygásom, az én hülyeségem..
  – meredek még mindig a szemébe, igaz már nem azzal a csillogó szempárral. Az örömet, a kíváncsiságot leváltotta a csalódottság. Kezem lassan végigcsúszik a kezén, megérintve tenyerét, ujjait is, majd testem, törzsem mellé érkezik. Egy pillanatra ökölbe szorul a kezem, igen, most éppen meg tudnám ütni. Persze nem akarok neki fájdalmat okozni, nem akarom bántani, csak úgy érzem, hogy talán egy kellő ütéssel helyrebillenne az agya és a felfogása. Bár ahogy végignézek az arcán, azon, ami annyira eltökélt, kétlem hogy ez a tettem célt érne.

Fejem lassan lehajtom, majd nem mozdulok. Szemeimmel a feketének tűnő földet pásztázom, nem szólalok meg. Képtelen vagyok bármit is mondani! Hiszen mit mondjak még?! Nem vevő rám, nem fogja fel, hogy miről beszélek. Úgyis csak egy nyomorék Griffendéles vagyok, egy senki, aki soha nem érhet fel a Mardekárhoz. Kár hogy ezek a sztereotípiák ennyire beleégtek a köztudatba. Talán.. talán egyszer majd megérti, miről beszélek, hogy hozzá beszélek, vele beszélek és nem ellene!

… Értsd meg a szavakat, hidd el.. és érezd, amit érzek! ..  


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Seraphin Lamartin - 2009. 08. 29. - 18:05:40
Arieh

*A pillanatok már csak olyanok, hogy jönnek, mennek, szaladnak, vagy éppen döbbenetesen megfagynak, befagynak, nem moccannak. Ezek a pillanatok azonban nem azok a pillanatok, engedem őket, hadd menjenek, nem térek vissza dolgokra, nem elemzem, nem boncolgatom őket, nem mélyedek el jobban az értelmükben és legfőképpen nem fogom alaposan, rétegről rétegre kifejteni a jelentésüket, pláne nem ájuldozós barátomnak, majd gondolkodik később rajta, ha érdekli, ha nem, engem nem érdekel, nem fog felzaklatni, csak egy Griffendéles kis mitugrász, akinek nem elég a jóból.

Na igen, kis mitugrász, aki a vállamnál fogva elkap, forgat, továbbá teljesen azt csinálhatna velem, amit akar, ha nem lenne nálam pálca. Bár White ellen is mennyit ért. Inkább nem használtam, nehogy eltörje, képes lett volna rá. Mint ahogy Arieh is képes arra, hogy ott folytassa, ahol ájulás előtt abbahagyja. Ha nem is teljesen ugyanott, de legalább valami nagyon hasonló ponton. Nehéz sóhajjal kifújom a levegőt, a feszültséget, nem vagyok hajlandó zavarba jönni azon, hogy annyira a nyakamra állt. Nem fáj. Nem is fog. Vagy ha mégis akkor neki régen rossz lesz.*

-Na jó, kezdjük elölről-*kicsit talán hirtelen lobbant be az agyam, de a hülye vagyok kifejezést egyrészt nagyon méltatlan, másrészt nagyon pontatlan, harmadrészt pedig egyáltalán. Hogy jön ő ehhez?* -Ha valaki itt hülyeségeket beszél, akkor az te vagy. Nekem nem érdekem az sem, hogy beszélgessek veled, sőt, ingerem sincs rá, hiszen még nem mondtál semmit, annak az ismételgetésén túl, hogy én nem vagyok elég megértő, közvetlen, barátságos, emberi, és a többi, és a többi… és a többi…-*igen, a düh kesernyés füstje belemarja magát a gondolataim közé, sziszegőssé torzítja a hangom, de kristálytisztává a szavaimat. Magam mellett lógatom a pálcás kezem, közelebb lépek hozzá, kihúzva magam, készen arra, hogy rázúdítsam az egész napos dühömet, ha már egyszer ennyire hiányolja az emberi érzelmeket. De hozzáérni nem fogok. Felesleges.*

-Így van, ez a te hülyeséged, a te nyűgöd, a te bajod, de tudod mit? Legyen jó napod. Elmagyarázom. Kihoztalak az erdőből, már látom, hiba volt, legközelebb jobban ügyelek arra, hogy még véletlenül se húzzam magam az emberségesség álcáját…-*lélegzetközel, ő hiába hátrálna. Engem nem feszélyez, a kezem biztonságosan a pálcán, kellő pillanatban kellőképpen tudok majd reagálni. A szemébe nézek, szinte hipnotikusan, elvégre már nem vagyunk az erdőben, itt már csak egyetlen dologtól kell félnie, és az én leszek, ha így folytatja.* -Tudod, nem vagyok egyszerű, mint egy pont. Nem fogom azt mondani, hogy nincs mit, ha egyszer igenis hálás lehetsz érte, de csak a magad módján, azaz szépen, távolról. Talán látszatra nem vagyok több, mint te, de jóval többre tartom magam. Ez minősít. Nem nehéz feldolgoznom, hogy jót tettem, csupán fel nem foghatom, hogy miért nem vagy képes úgy kezelni, mint egy meg nem érdemelt ajándékot, csendben és diszkréten-*kicsit előrebiccentem a fejem, aztán hátrarázom a hajam, a pálcám felemelem, de túl közel léptem, így az oldalánál érintem a szíve magasságába.*

-Fájdalom, nem áll módomban olyan bűbájt rád bocsátani, ami alkalmassá tesz arra, hogy bármit is nyújthass nekem, mert így viszont mit kaphatnék tőled? Békejobbot? Nem kell. Nincs igényem a békülésre. Barátságot? Egy Griffendélestől? Ég és föld, tűz és víz, semmi közöm nincs a gondolkodásotokhoz. Hálát? Ugyan kérlek. Bizonytalan alapokon nyugvó látszatbarátság a hála. Semmid nem maradt. Itt a kulcsszó. Fogd meg jól. Nem értesz velem egyet és ez kölcsönös! Nincs közöttünk egyetértés, nem is lesz, nem is kívánom. Mégis akkor mit akarsz nekem nyújtani?

,,...mint egy világtalant vezessen, minden utamon ő kövessen...”


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Raelyn Bells - 2009. 08. 30. - 14:59:40
Szombat reggel volt, igazán nyugodt napnak indult.. volna. Békésen forgolódtam az ágyamban, amikor hirtelen kipattantak a szemeim egy nagy puffanásra lettem figyelmes. Körbepillantottam magamon.
~Hol vagyok?~ Megdörzsöltem még álmos szemeimet, de semmit sem láttam, úgyhogy felültem. Körülbelül egy magassába kerültem az ágyak szélével. Feltápászkodtam - úgy tűnt, én gurultam le a földre, az ágyból, és egy kecses puffanásal értem el a padlót. Visszamásztam az ágyba, a párna és a takaró puhasága szinte csábított, de nem tudtam aludni. Ráadásul szinte reszkettem. Mindenki más még aludt, húzta a lóbőrt, szépeket álmodott, ahogy tetszik. ~Jó nekik~ Sóhajtottam, és leültem kicsit az ágyra hogy megnyugodjak. Hiába nem fáztam, továbbra is remegtem.
~Jobb lesz ha szívok egy kis friss levegőt~ Döntöttem el, és felvettem egy egyszerű farmernadrágot egy meleg szürke pulcsival, apró Hugrabug jellel a bal szélén. Ebben a hajnali órában nem is árt a meleg ruha. Hajamat kivételesen összefogtam, csak hogy ne legyek olyan feltűnő a rézvöröses lobonccal.

Csak vitt a lábam. Nem is figyeltem merre megyek, inkább azon járt az eszem mit is álmodhattam hogy ilyen hirtelen kikeltett az ágyból. Máskor még ágyúval sem tudnának kicibálni onnan.. Najó, az hétköznap van.
Hirtelen megtorpantam. A Tiltott rengeteg széle. Mit keresek én itt?
~Szívok egy kis friss levegőt~ Jött a válasz, és egyetértően bólintottam rá. Miért is ne? Úgysem tudja meg senki hogy itt jártam. Csendesen bele is vetettem magam a sűrű erdőbe, a Roxfort épületének alakja egyre távolodott, majd lassan a ködbe veszett. De nem is bántam.
Ismerős környék, mindent ágak és növények szőttek be. Halk bagolyhuhogás hallatszott, meg a szél fújdogált a levelek között. És mégegy zaj vegyült a többi közé.. apró susogás, de nem olyan mint a szélé. Közelebb mentem, követtem a hangot hogy rájöjjek mi az. Aztán megpillantottam, szinte kirikított az erdő földszínei közül: egy aranycikesz, amint körbenőtték a sövények és dudvák.
Mostmár bántam. Ahogy beljebb haladtam a rengetegben, tényleg ismerős volt a környék, az álom pedig fokozatosan jutott az eszembe. Nem ezt akartam, csak kicsit megnyugodni. De egyre valóságosabbá vált.
A cikesz kétségbeesetten verdesett, én pedig ki akartam szabadítani. Nem vagyok fogó, nem is kviddicsezem, mégis úgy éreztem hogy ki kell onnan szednem a kis aranylabdát. De a növények körbenőtték, és ahogy felé nyúltam, tekergeni kezdtek felém, mint a kígyók, és éreztem ahogy széles ágaik, tüskéik belém mélyednek. Nem törődtem a fájdalommal, egyre közelebb nyúltam a cikeszért - talán mert apámra emlékeztetett?..
Teljesen bepánikoltam. Nem tudom miért, pedig nem vagyok túl ijedős fajta, talán ahogy megelevenedtek a képsorok, minden egyre ködösebb és rejtélyesebb volt. Bár ne jöttem volna ide, gondoltam egyből, de a lábaim nem jó irányba vittek.
Elértem a cikeszt. Egy pillanatra abbahagyta a verdesést, de aztán mintha rájött volna, hogy csak kiszabadítom. Lehámoztam a tüskéket, már több helyen vérzett a tenyerem és a kézfejem, de folytattam. A kis labda is segített magán, mígnem a növény engedett szorításából, szárnyas áldozata pedig a magasba emelkedett, majd elrepült. Elmosolyodtam, elégedett érzés töltött el.. De én ott maradtam, és a sövény egyre szorosabban fogott..
Az lábaim alatt ropogtak a gallyak, az apró elszáradt növények, hajam szétborzolódott a beleakadó ágaktól. Rohantam az erdő belseje felé, pedig tudtam hogy nem kéne..
 


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Hektor Fuller - 2009. 08. 30. - 20:41:43
Raelyn


Szombat. Ismét két nap szünetem van, de hogy mihez kezdek vele, arról egyenlőre fogalmam sem volt. A baj az, hogy nem voltam képes 5 óránál tovább aludni. Szóval igencsak korán keltem. Felvettem egy hosszú farmert, tekintettel a hajnali hidegre, és egy griffendéles pulóvert. Lebattyogtam a lépcsőn és kiléptem az udvarra. Ahogy számítottam rá. A hajnali levegő csípte az arcom. És ekkor ötlött fel bennem a felismerés. Tudom mire fogom használni a szabadidőmet. Utamat a Tiltott rengeteg felé vittem, és az volt a tervem, hogy az erdőben tovább finomítok az animágusi képességeimen. Egyik láb a másik után. Hamarosan el is értem a Rengeteg szélét. A diákok ilyenkor jobbára délelőtt is alig akarnak felkelni. Szóval nyugtom lesz egy darabig az biztos. Bevettem magam a Rengetegbe és koncentráltam. Kis idő múlva sikerült az átalakulás és immár hódként kanyarogtam a Rengeteg fái között. Sosem volt a fogamra való, de a reggelimet apró gallyakkal helyettesítettem. Épp az egyiket rágcsáltam, amikor zajra lettem figyelmes. De hisz még korán van, ki az aki ilyenkor felébred? Elindultam a zaj irányába, és egy lányt pillantottam meg, aki befelé futott a Rengetegben. Megijedtem a látványtól és azt hittem engem akar kicsinálni a prémemért, attól függetlenül, hogy tudja-e hogy igazából mi vagyok. Szóval iszkolni kezdtem a lány elől. Futottam ahogy csak bírtam, de ebben a testben nem voltam épp a leggyorsabb. Persze ha vízben lennénk ott más lenne a helyzet. Már megállhattam volna visszanézni, hogy merre jár. No mindegy. Bevettem magam egy fa mögé és visszaalakultam eredeti valómba, majd kiléptem a lány elé.
-Hé, hé. Mi a baj? - kérdeztem, és elkaptam a vállát. A haját összeborzolták az ágak, és mintha meg is lett volna rémülve.
-Mi a baj? - kérdeztem ismét, de a vállát nem engedtem el.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Raelyn Bells - 2009. 08. 30. - 21:04:46
HEKTOR

Zajokra lettem figyelmes. Igazi zajokra, nem arra a zajra, amit én csaptam.
~Hogy tudok ilyen lármásan szaladni?~ Bosszankodtam magamban, de legalább immár a való helyzetemre figyeltem, a Tiltott rengetegre, nem pedig arra a hülye cikeszes álomra. De mi lehet az, ami van itt még rajtam kívül.. Basszus!
~Akármi, ez a Tiltott Rengeteg~ Hasított a fejembe a gondolat, ha nem rohantam volna biztosan a homlokomra csapok, és úrrá lett rajtam a félelem. Ekkor valami, vagyis inkább valaki kilépett elém, és megfogta a vállamat. Ijedten ráztam le a férfi karját, és menekülni próbáltam, de fogása erős volt és szoros, nem engedett. Nem igazán néztem meg az arcát, felkészültem a legrosszabbra: hogy egy halálfaló, vagy.. nem is tudtam rosszabbat elképzelni. "Hé, hé. Mi a baj?" kérdezte az illető. Egy pillanatra abbahagytam a ficánkolást, és az idegenre figyeltem, aki ugyanazt a kérdést hajtogatta. Ha valami gonosz mumus, miért mondja hogy Hé, mi a baj? Pislogtam párat, látásom kezdett kitisztulni a félelem okozta ködtől. Meg persze amúgy is elég ködös volt az egész erdő. A férfira meredtem, aki úgytűnt, inkább egy Griffendéles fiú a pulcsija alapján. Ismerős volt az arca, de még ha az életem múlott volna rajta se tudtam volna megmondani ki ő. Nagyot sóhajtottam a megkönnyebbüléstől, de a szívem továbbra is hevesen kalapált. A válaszon törtem a fejem.
~Ígyis tuti bolodnak néz, mégjobban erősítsem meg a feltételezését azzal hogy "Rémálmom volt, rohantam az erdőbe?" Nem, na azt nem.~
-Csak úgy kijöttem ide hogy kitisztítsam a fejem- Mondtam teljesen őszintén -Aztán azt hiszem, megijedtem valamitől.. De úgy látom csak te voltál itt- Toldottam meg gyorsan szavaimat, aztán ismét rámeredtem.
-És te mit keresel itt?- A  Te ki vagy? kérdést későbbre tartogattam.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Hektor Fuller - 2009. 08. 30. - 21:25:14
Raelyn




-A nevem Hektor Fuller. És nem igazán tudtam aludni, így kijöttem, hogy felfrissüljek, és hogy csiszoljak a tudásomon. - válaszoltam neki. Végig mértem a lányt. Kedves arca volt, és tényleg rémültnek látszott.
-Mitől ijedtél meg? Ha vissza tudsz vinni oda, akkor megnézem és segítek ha kell. - ajánlottam fel neki. Elengedtem a vállát. Már az én ujjaim is kezdték érezni, hogy kissé erősen szorítok, hát akkor még milyen lehetett neki.
-Ha kicsit megszorítottalak, akkor bocsi. - ezután barátságosan mosolyogtam rá és ugyan a bemutatkozásnál elmaradt, de most bepótoltam: felé nyújtottam a jobb kezem.
-Nos akkor még egyszer. Hektor vagyok. És te? - mondtam. Megint végig mértem, de most alaposabban. Így első ránézésre tetszik. Azt is mondhatnám, hogy bejön nekem. Ezt egyelőre megtartom magamnak.
-Tudod mit? Mutasd meg, hogy hol ijedtél meg. Átnézzük a környéket és utána reggelizhetnénk együtt. - módosítottam az ajánlatomat. Remélem nem lesz ellene.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Raelyn Bells - 2009. 08. 30. - 21:56:41
HEKTOR

Meglepett a fiú viselkedése. Nem nézett se bolodnak, se őrültnek. Bár az ő magyarázata még mindig jobb volt. "Nem igazán tudtam aludni, így kijöttem, hogy felfrissüljek, és hogy csiszoljak a tudásomon." Az ajánlata csak pár másodperccel később jutott el az agyamig, a heves tiltakozás viszont annál gyorsabb volt.
-Nem, dehogyis, szerintem csak a képzeletem játszott velem.. A köd, a sötétség miatt minden olyan ijesztő itt.. Azért köszönöm- Mondtam, és lassan kifújtam a levegőt. Megtöröltem a homlokomat és kivettem egy kósza gallydarabot a szétzilált hajamból. -Nem, semmiség- Feleltem, és lesöpörtem egy képzeletbeli levelet a vállamról, ahol még nemrég a fiú keze volt. -Én bocsi, amiért olyan hülye voltam.-
Az idegen váratlanul bemutatkozott. Mintha már mondta volna a nevét, csak én vagyok még ilyen kába. A kezemet én is automatikusan visszanyújtottam. Hektor szorítása erős volt, határozott.
-Raelyn Bells, Hugrabugos- Mondtam teljesen feleslegesen, hiszen ott díszelgett a borzos címer a szürke pulcsim szélén.  -Áhh tényleg nem szükséges, szerintem nem volt ott semmi. Ha pedig mégis, nem szeretném megtalálni- Füllentettem, szót sem említve a cikeszes-indás álmomról.  -A reggeliben viszont benne vagyok-
Kezdtem megnyugodni, ahogy kifelé sétáltunk az erdőből. Mostmár sikerült igazán megnézni magamnak a fiút. Griffendéles, lefixálva, az évfolyamban nem voltam biztos, látszott rajta hogy idősebb.. De végülis mit számított az hanyadikos. Megállított, mielőtt még továbbszaladtam volna a hülye rémálmom miatt az erdő legbelsejébe, na ott aztán tényleg lett volna mitől félni. Arca markáns volt és önbizalommal teli.
~Basszus~ Eszembe jutottam magamnak. Vajon én hogy nézhetek ki? Gyorsan kiszedtem még pár levelet a hajamból, kibontottam és ismét normális lófarokba fogtam. Közben éreztem, hogy elvörösödök.. Nanee, pont ez hiányzott. Inkább gyorsan mondtam valamit. -Milyen varázslatot gyakoroltál az erdőben? Már ha a tudást varázslásra értetted- Egészítettem ki magam, remélve hogy elterelem figyelmét az égő arcomról.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Hektor Fuller - 2009. 08. 30. - 22:57:20
Raelyn





Raelyn, amint már megtudtam a bemutatkozásából, benne volt a reggeliben így elindultunk vissza a Roxfortba, hogy teletömjük a gyomrunkat. Aztán rákérdezett egy olyan dologra, amire nem kellett volna.
-Milyen varázslatot gyakoroltál az erdőben? Már ha a tudást varázslásra értetted. - kérdezte. A lépteim nem törtek meg, de az agyam már kattogott a kifogáson amit Raelyn-nek mondani kell, hogy mit gyakoroltam idekint.
-Őőő, igen. A patrónus bűbájt gyakoroltam, meg a Bombardát. - muszáj voltam kitalálni valamit. Mégsem mondhatom meg neki rögtön, hogy "bocsi animágiát gyakoroltam, csak nem akartam, hogy meglássanak. Remélem bevette a mesémet a patrónusról és a robbantásról. A két bűbáj nem nagyon fér meg egymás mellett, de legalább valamennyire hihető. Gyorsan meg is próbáltam terelni.
-Mit szeretnél reggelire? - kérdeztem a lányt, hátha nem faggat tovább az erdőben tett látogatásomról.
-Én bundás kenyérre, rántottára és töklére vagy vajsörre vágyom. - mondtam gyorsan.
-A reggelinél mesélhetnél magadról kicsit. Persze ha nem gond. - mondtam.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Arieh Brightmore - 2009. 10. 01. - 13:39:43
SERA *.*  


Hát ez a gyerek teljességgel idióta.. kell megállapítanom húzott szájjal. Valahogy nem gondoltam volna, hogy ennyire együgyű és ennyire képtelenség beszélni vele. Hiszen mégis.. most őszintén.. mi a fene baja van? Fáj az élet, értem én.. de azért még nem kell egy emós kis szánalom szintjére süllyedni és a felesleges nyáladzást lerendezni. Ő egyedül van, neki nagyon rossz.. őt nem szereti senki, ő nem barátkozik.. úgysem értenék meg.. ezek az apró szavak pont elegendőek ahhoz, hogy belássam, tényleg igaza van. Egyszerűen túlságosan egyszerű.. egyszerűen túlságosan távolságtartó és szerencsétlen az élethez. Fájdalom, hogy ezt a konzekvenciát kell levonnom.. de mégis mit várt? Ha így áll hozzá minden egyes dologhoz, akkor mit hisz? Ilyen pesszimistán és ilyen nagyfokú depresszióval soha a büdös életben nem fogja szépnek látni a világot. Bár ahogy elnézem, nincs is kellő ingere arra, hogy vele egyszer bármi jó is történjen.

Nem térek ki előle, egyszerűen hagyom hogy teljességgel a képembe másszon. Én már hozzászoktam ahhoz, hogy a Mardekáros  ficsúrok ilyen közelségből szeretik osztani az észt. Jó, tény, hogy nem olyan régen még én is az ő privát, magán szférájában tapostam.. ám ez még nem jogosítja fel arra, hogy viszont is megtegye. Na nem mintha zavarna a közelsége.. sőt! Egyáltalán nem zavar. Csillogó szeme szinte hipnotizál, hosszú fényes tincsei igazán meggyőzően ússzák körbe az arcát, még jobban kiemelve annak karakterességét, orrának hosszúságát, ajkának szép ívét. Kár, hogy azzal a formás ajakkal nem csinál mást, csak hülyeségeket köpköd előszeretettel a másikra.

Természetesen nem vagyok bunkó, végighallgatom. Míg az észt osztja, pillantásom végigszáguld maga mellé leengedett kezén, és ujjai között lévő pálcára. Hát igen.. nem érzi azért magát annyira biztonságban. Most komolyan.. Mit vár? Hogy majd letámadom? Nem lenne nehéz, hiszen magasabb vagyok nála.. ő hozzám képest törékeny.. Én azonban nem vagyok az a fajta ember. Feldühíteni is csak egyszer bírt.. még egyszer nem fog. Nem fogom megengedni neki hogy még egy ilyen kínos ájulásos jelenetet végignézzen.
- Én beszélek hülyeségeket? Hát nem is tudom.. szerintem nem beszélhetek annyira sok zöldséget össze-vissza, ha te olyan nagy figyelemmel hallgatod, és válaszolsz minden egyes mondatomra. Ha annyira érdektelenek lennének számodra a mondataim, akkor fognád magad és itt hagynál a fenébe. De nem! Te még mindig itt vagy, állsz, rám szegezed a pálcádat és játszod a nagymenő fiúcskát, aki kikéri magának azt, hogy valaki igenis emberszámba vette. Hát könyörgöm..! Ha neked nem kell az, hogy valaki tiszteljen azért, mert tettél valami emberit.. és nem akarod, hogy értékeljenek.. hát rajta.. mire vársz?! Átkozz meg! Gyerünk! Hiszen tényleg megérdemlem! Hatalmas bűnt követtem el.. egyszerűen figyelni próbáltam rád!! – mondom neki nagy hévvel, majd az előttem pihenő kezét egy hirtelen mozdulattal átkulcsolom. Határozottan közelebb rántom magamhoz, pálcáját a halántékomhoz nyomom majd pár apró milliméterről bámulok bele csillogó szemébe. Kíváncsi vagyok erre mit fog reagálni. Nem az a típus aki lépten nyomon átkozódik.. tehát szerintem erre sem fog tudni mit lépni.. maximum ledöbben.
- Na gyerünk! – suttogom az arcába, egyre jobban összeszűkölő szemekkel! – Miért nem vagy bátor és teszed meg azt, amire már jó ideje vársz?! Hiszen nincs itt senki! Nyugodtan eláshatsz egy kibaszott bokor alá…


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Seraphin Lamartin - 2009. 10. 10. - 09:57:40
Arieh *.*

*Méltán nevezhetem Ariehet problémának. Igen, azt hiszem ő tipikusan egy probléma, amit nem lehet megkerülni, mert a kiterjedése túl nagy, nem lehet átugrani, mert arra is túl nagy, rajta át kellene menni. Igen, átgyalogolni, félrelökdösni. Ez volna a helyes, könnyű, gyors és praktikus megoldást. Másoknak annyira könnyen megy. Miért is foglalkozom az emberekkel.
Megcsóválom a fejem, csak úgy magamnak, ott kellett volna hagynom az erdőben, igen Seraphin, ezt már végiggondoltad egyszer, számos kellemetlenséget megspórolhattál volna és most nem kéne látnod ezt a szánakozó tekintetet... ezt a tipikusan szánakozó tekintetet. Annyira jellemző. Annyira griffendéles. Ezek annyira csak szánakozni tudnak azon, aki mást mond, mint ők. Én legalább megpróbáltam lebeszélni a naivitásáról. Szép kis hála. Hála. Na igen, úgy érzem ismeretlen fogalom lenne, és ha elkezdeném felnyitni az értelmét, nem találnék alatta semmit, csak port, hamut, némi vöröskés színbe pacsmagolt egót és semmi, de semmi mást.

Mindenesetre ez a szánakozás... nem szeretem. Nem éppen az az érzés, amivel szívesen szembesülök, még inkább nem az az érzés, aminek ellenében hajlandó vagyok bármi kis kedvezményt tenni. Menjek át tipikus mardekárosba? Egyszerű lenne. Túlságosan egyszerű, és ma már egy görcsöt lepattintottam, pontosítok, Giles üvöltve elrohant, mint valami nyáladzó állat, tehát a pattintás inkább képletes, de azon is túlestünk, ezen is túl fogunk.*
-Élvezem, hogy ennyire figyeltél korábbi szavaimra-*azért próbálok még egyszer, utoljára válaszolni a kérdéseire, ha már egyszer ő nem tisztelt meg velük. Mit nyújthatott volna nekem? Békejobbot. Ugyan már Arieh. Ezek után? Láttál te már olyanokat, akik ennyire megvetették a másik gondolatait, mint te az enyémeket és lassan és a tieid és mégis békét kötöttek? Esélytelen, de ha még erőszakot is tesznek magukon, akkor is teljesen felesleges. Csak egy feszültségpont, ami alól soha nem tudnánk kiszabadulni. Másod nincs. Bár üres óráimban jókat nevetgélnék az ájulásos manővereken és Mephisto is biztos kényelmesen elfészkelné magát egy teljesen mozdulatlan, de embermeleg testen. Macskaágy. Igazi griffendéles kihívás.*

-Végighallgatalak, válaszoltam, vettem rá a fáradtságot, hogy felfogd, lám, teljesen feleslegesen, mert úgyis ugyanazt szűröd le, mint az összes magadfajta a többiekről, akik valóban úgy csinálnák, ahogy te mondtad-*szikrázik a pálcám vége az arca mellett, hűvös a hangon, de az ujjaim élvezettel mozdulnának és a tiszafába is átkok vonaglanak, vergődnek, szabadulnának, rombolnának. Aki építeni nem tud, az tegye a dolgát, romboljon. Ezt kéne tennem.*-Szóval valóban hiába tépem a szám neked, ha nem érdekel, elmegyek-*elrántom a kezem, mert bár az érintése nem sokkolt le, mint egy tisztaságmániást, mondjuk a Mardekár fehér hercegét, kimondtam, véget ért a móka mára. Bosszant, hogy ilyen véget, lerázom a sötét szikrákat a pálcámról, milyen érdekes, sötétlilák, pont, mint alkímián. A lila a titokzatosság színe. Meg még ezé-azé. Meg az enyém. Megvillantom a szemem, ellököm magam tőle, hátrálok néhány lépést, megfordulok, a talárom hosszan, nehézkesen suhog utána, megint olyan éjjel járó érzésem van, holott még csak alig vetette ránk magát az este és megindulok. Csak néhány lépés, mire a szavai teljesen megérlelődnek bennem és megfordulok. Nem kéne ezt tennem. Nagyon nem kéne. Felemelem a pálcám, elmosolyodok.*
-Ez kérlek nem mersz kérdése-*meglendítem a pálcám, néma ige, de semmi letális. Nem alázunk, nem emelem fel a testét, nem vágom szét a ruháit, nem gyújtom fel, miként tetszene nagyon. Csak egy könnyed taroló ige. Hogy ledöntse a lábáról, hogy a földön feküdjön, mert amióta fölém magasodott nagyon megbátorodott.* -Ha figyeltél volna tudnád, hogy önszántamból nem átkozok meg másokat. Hiszen elmondtam, hogy nem tartom magam egyívásúnak senkivel-*könnyed, csevegő hang, nem moccanok, sajnos az ilyen húzásokat a griffendélesek soha nem annak veszik, ami, hanem mindig kihívásnak és nyálat fröcsögve támadnak vissza.* -Továbbá ha figyeltél volna azt is tudtad volna, hogy egy konkrét felhívást, egy szép kérést, már-már kérlelést soha nem utasítok vissza, már csak udvariasságból sem. De eszemben sincs kárt tenni benned, hogy aztán te legyél a mártírt, a hős. Sajnálom.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: C. Italia Graffelo - 2009. 11. 05. - 21:38:58
(http://www.frpgs.co.cc/images/h4pszvksh43v673ejx7.png)

Figyelem.
Nem érhetlen váratlan támadás, hiszen nem lenne szép, ha egy kis senkiházi elintézne. És ha mégis erre kerülne a sor, akkor kíméletlenül megkapja a magáét..
- Én? Félni tőled? Bocsáss meg de nevetnem kell. - mordulok rá gúnyos hangon, szinte süt rólam a szánakozás.
Nem tudom miért kellene félnem tőle, talán kék talárt varázsol rám? Egyszerűen nevetséges. Mint minden szava.
Összehúzott szemmekkel nézek a fiúra.
- Cuki kis pálca? Tudod, te hogy mire képes ez a cukiság? Sok, sok mindenre drágám. Fájdalmat is okozhat.. - nézek jelentőség teljesen rá.
Most viszont nem beszél tovább, elhallgat. Gyanús nekem ez a csend. Csak nem készül valamire?!

Aztán mintha mormogna valamit, és érzem, ahogy megbillenek, és elkábulok. Egy pillanatra elvesztem a tudatom, elzuhanok a földön, a szemeimmel csak homályos foltokat látok.
Nem, ez nem lehet igaz! Ennyivel nem babrálhat ki velem. Nem, és nem! Nem engedem!
Bár fejem még mindig kavarok, agyamban ötletek kattognak. A bosszú. Mert ezt nem hagyhatom büntetlenül. Megalázom, teljesen.

- Szóval így állunk. - állok fel hirtelen, majd elrebegek egy varázsszót.
süvít felé az átok, amit talán még nem ismer a kincsem. Hiszen ezt nem tanítják az iskolában, ezt csak azok tudják, akik konyítanak kicsit a sötét mágiához.
Mire magához tér, talán már majdnem döbbenten tekinthet le magára. Hiszen az átok hatása teljesen látható. James Wolf immáron meztelen lett.
- Ó szegénykém, hát nem mondta anyukád, hogy öltözz fel, különben megfázol? Ajaj, drágám. - vigyorgok rá.
De itt nem hagyom abba. A döbbenet, amit a srácnak okoztam elég hosszú idő ahhoz, hogy elkobozzam tőle a pálcáját.
- Invito! - gondolok rá a pálcájára, majd h azt kezemben tartom, elégedetten biccentek.

- Állj fel kisfiú mutasd meg mit tudsz. - ingerlem egyre inkább.
Jobb kezemmel a hajam alá nyúlok, majd meglebbentem azt, miközben fejemet kacagva hátrarázom.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: James Wolf - 2009. 11. 07. - 10:57:46
(http://www.frpgs.co.cc/images/o4f56p4peffpahneirfi.png)

Játszik. Fantasztikus, hogy mily véletlen. Játékos kedvemben vagyok, szerencséjére, máskülönben talán erősebb átokkal próbálkoznék. Tudok én olyat is, még akkor is, ha ezt senki nem nézné ki belőlem. Bizony, a kedves, barátságos, népszerű James Wolfnak vannak sötétebb varázslatok is a tarsolyában, na és? Hol itt a hiba, amíg mások nem tudnak róla, addig nem lehet gond.
- Jól van, nevess csak. Kíváncsi vagyok, nevetés közben is ilyen vagy-e, vagy olyankor képes vagy talán teljesen magadat adni, mert úgy vélem ez a kemény csaj, csak álca. – adom alá a lovat. Hogy milyen az igazi énje, nem tudom, nem is tudhatom, nem is érdekel. Talán ilyen talán nem, ez csupán találgatás volt, hogy rövid időre elvonjam a figyelmét és ne gondolkozhasson esetleges átkokon.
- Oh, tudom én, nehogy azt hidd, hogy nem, nézd csak. – mondom vidáman, majd útjára küldöm a varázsigét, mely le is teríti a földre. Igaz, ez nem valami erős és fájdalomból sem oszt sokat, de nem gond, egyelőre ennyi elég, csak, hogy láthassa, nem vagyok egy bénaság, ha varázslásról van szó.

- Így ám. – felelem mosolyogva, miközben szemrebbenés nélkül figyelem, ahogyan sikeresen feltápászkodik a földről és összeszedi magát.
Kicsit hátrébb lépek, majd gyanakvón nézek rá. Biztos vagyok benne, hogy megbosszulja a dolgot, nem úgy ismertem meg, aki nem tenné. Megszorítom pálcámat, hogy ha kell, akkor tudja használni, ám egyszerre csak lerepül rólam az összes ruha, meztelenül hagyván testem. Nem igazán zavar, nem vagyok az a szégyenlős fajta, de azért ez már mégis sok. Mit gondol, meddig mehet, hah? Nem normális a csaj. Hisz én csak egy egyszerű stuporral támadtam, erre ő itt levetkőztet, ráadásul azt sem tudom, milyen bűbájt használ. Ezt tuti nem tanítják a suliban, egész biztosan valami sötét mágia lehet, na de kérem, miért sötét, hiszen kétlem, hogy a halálfalók is használnának ilyen varázsigéket. Na, mindegy.

A következő kérdésével eléggé mélyre gázolt. Igaz, nem tudhatja, de ez jelen pillanatban nem érdekel. Hogy meri? Nagyon felbosszantott, már csupán ezzel a kijelentésével is. Hogy meri anyut emlegetni? Így is elég fájdalmas az emléke, nem is szeretek beszélni róla, ő meg egyből.
- Ha már a nevelésnél járunk, a te anyád nem mesélt arról, hogy azért ennyire nem kéne kurváskodni, főleg nem az iskola területén? – jó, lehet, hogy durva voltam és nem is éppen így akartam, de nem baj, most már ez van, megkapta az igazságot, akár fáj neki akár nem.
Megmarkolom a pálcámat, jó szorosan, majd előre szegezem, ám ekkor mintha ki akarna csúszni a kezemből. Ahh, a hülye liba invitoval próbálkozik, de nem engedem. Szorosan markolom a vesszőt, majd miután úgy érzem, hogy gyengült a rángatózás meglengetem a levegőben és átkot küldök a csaj felé.
- Finis Captivo – mondom, majd figyelem, ahogyan a bűbáj útjára indul és…. ha minden jól megy telibe talál.




Finis Captivo (http://www.roxfortrpg.info/index.php?topic=976.msg22930#msg22930)


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: A Dementor - 2009. 11. 07. - 15:00:54
Magán jellegű kaland!
Résztvevők: Arieh és Seraphin
Időpont: egy roxmortsi hétvége szombat estéje


Nem sok jó sült még ki abból, ha két titán összecsapott - a vérbeli griffendéles és a velejéig mardekáros, lett légyen szó akár csak szópárbajról vagy valódi, csontropogtató ütközetről; de most nem is érdemes erről alkotott elméletekre pazarolni a karakterszámot. Az ilyen esetek mindennaposnak mondhatóak a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola tanulói között, és ahogy az aranyvér mánia, az egyre ziláltabb elmével és nyomorultabb testtel születő arisztokrata vonal felnőttként is le fogja nézni a közrendűnek bélyegzett keverékeket, úgy a Ház bélyege is örök életre szól. Vagy legalábbis egy egész életre.

De ez nem a mi mesénk. Szombat van, este van, valóban pocsék volt a nap, méghozzá mindkettőtök számára. És még milyen messze van a vége! Ámbár nem kötelező pontot rakni olyan apró, jelentéktelennek tűnő kérdések végére, mint például az, hogy mi kuporog amott, a távolban, olyan moccanatlan a hosszúra nyúlt, zsenge zölden ingó fűszálak között. Sötét kis kupac, akkorka, mint egy kisebb szikla, amolyan gyermek méretű; persze a sötétség csalós kedvű játszópajtás és imádja betorzítani a valóságot.
És talán fel sem tűnne nektek a földhöz tapadt halom, ha nem csillanna rajta ezüstösen a hold fénye, higanyos tapadósan és olyan édesen, hogy öntudatlan is az orrotokba vonzza a fémes, semmi máshoz nem hasonlítható szagot.

Feltámad a szél.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Arieh Brightmore - 2009. 11. 09. - 09:10:50
(http://www.frpgs.co.cc/images/cr7fwnnq04cjo06mwij.png)

Probléma!
Nos igen, az életben mindig is akadnak problémák. Még az a jó, hogy nem vagyok tisztában azzal, amire éppen a kicsi Seraphin gondol. Hogy én vagyok a probléma! ÉN!!
Pedig én voltam az, aki hálával fordult hozzá, én vagyok az, aki még mindig megpróbálja rávenni az emberi – úgymond – normális gondolkodásra, még akkor is, ha tudom, hogy számára ez nehezebb mindennél. Igazából sajnálom!
Na nem Őt! Embereket ritkán sajnálok..! Hanem a helyzetet.. hogy ennyire elfajult..

Arcába bámulok még mindig, hatalmas elszántsággal. Meg fog átkozni! Tudom! Egyszerűen érzem! Játszottam a tűzzel és most ebben fogok elégni! Legalább azonban lesz mit a szemére vetnem, mikor felnyílik a szeme, mikor rájön arra mit is tett! Hiszen nem lesz mindig minden így, Ő is fog változni, és velem is fog még úgy beszélni, mintha emberszámba venne.
- Figyeltem a korábbi szavaidra, bár kétlem hogy ezt viszont is el lehetne mondani! – jegyzem meg némi pikírtséggel a hangomban.
Szavai ezek után szinte visszhangot vernek a fejembe és én óriásira táguló pupillákkal nézek az arcába.

Egyszerűen képtelen vagyok felfogni miről beszél! Lehetséges lenne, hogy nem beszéli jól a nyelvet és nem érti a szavakat melyeket mondok? Vagy csak azoknak az értelmével van baj? Nem értené azokat? Vagy mi?
Teljességgel nonszensz, hogy beszélek és ő egyáltalán nem úgy reagál ahogy kellene, hogy egyáltalán nem érti meg hogy én miről beszélek. De ez még csak a dolog egyik szépsége. A másik az, hogy igazából felháborító dolog – számomra – hogy valami pattogó idiótának néz, és teljességgel szellemi fogyatékosnak. Mintha én tehetnék arról, hogy melyik ház tagja vagyok és hogy milyen nézeteket vallok.
Jó, tény, hogy engem sem érdekel túlságosan a világnézete és a véleménye. Vagyis érdekel, nagyon is.. csak engem úgy érdekel, mint megváltoztatandó.. nem pedig mint egy állandó dolog. Akarom, hogy kicsit megváltozzon, akarom, hogy megértsen, hogy elfogadjon.. és ne csak engem, hanem a világot is tolerálja, elfogadja.

Egyáltalán nem felelek a kijelentéseire. Nem azt mondom, hogy nem tudnék.. hanem azt, hogy nem akarok. Teljességgel felesleges időhúzás, mely csak elpocsékolt pillanatokat jelent. Pálcája egyre közelebb kerül az arcomhoz, majd aprót szikrázik.
Megátkoz..
Mindezt nemes egyszerűséggel, és egyáltalán nem úgy, ahogy vártam!
Arcomra görcsös vigyor kúszik melyet nem lehet onnan letörölni. Hát mégis nagylelkű..

Kissé hátratántorodom az átok hatására, majd elterülök a földön. A karomon támaszkodva meredek felé.. és még mindig nem teszek semmit. Egyszerűen nem akarok. Ha egy kínzás átkot küldött volna felém, akkor sem torolnám meg, hiszen én provokáltam ki ezt az egészet, viszont kíváncsi voltam hogy is reagál a dologra. Hát így.. igazán jófejként.
- Sosem gondoltam volna, hogy a nyers modorod mellett lapul némi elegancia is. Mert ez nagyon az volt.. elegáns.. és kössz, hogy nem egy Adavát küldtél rám.. bár megtehetted volna. – nézek csillogó szemekkel felé, majd mit sem törődve azzal, hogy mit reagál, egyszerűen megfogom a kezét és talpra állok. Hamar pattanok fel, hiszen nincs nekem semmi bajom.. mindig is fürge voltam.. leszámítva azt a tényt, hogy van némi hibám.. Álomkórság.. remek.

Már épp belekezdenék valami kellemes kis monológba arról, hogy mégis igazam van, hogy valójában jófej, mikor apró neszre figyelek fel. Semmi extra, akár a levelek roppanása.. nem feltűnő. Mégis ami ezután következik már egyáltalán nem hoz a lelkemnek megnyugvást. Néma csend..
Az eddigi neszek, állatok apró zörejei most úgy hallgatnak el, mintha a semmi közepén állnék.. ez pedig felettébb gyanús.
Ujjam felemelem, ezzel is megelőzve azt, hogy Mardekáros társam esetleg belemenjen valami okfejtésbe.
Lágy szellő támad, majd orromat is megcsapja az a kellemetlenül fémes illat.

Vér..
Nem nehéz felismerni, nem nehéz rájönni ezek után már arra sem, hogy van itt valami.. valami.. ami nem éppen kedves.. valami, ami már jó ideje minket figyelhet. A bozótos felé nézek a sötétben és mert nem látok semmit inkább előkapom a pálcámat. Teszek hátra pár lépést, egyenesen Sera mellé és szememet ide-oda járatom egy bizonyos körön belül.
- Te is érzed? Valami nem stimmel.. vér szag van és tuti hogy van itt valami.. – mondom ki nemes egyszerűséggel a tényt, hogy nem vagyunk egyedül..  


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Rebecca Garn - 2009. 11. 11. - 19:35:17
Gavin
Borzasztóan üresnek érezem ezen a közömbös vasárnap reggelen magam. Botrús idő van, ha a nap már fel is köszönt az égre, akkor sem engedi a ködfátyol meg a felhők, hogy megmutatthassa magát a világnak. Még álmos szemmel kikönyöklöm az ablakpárkányra, de vissza is húzom azonnal karjaimat, mivel a hideg márványfelület jéghidegnek tűnik az én testhőmérsékletemhez képest. Ezen a reggelen nem csak a légszomj, hanem a visszafoghatatlan vágyam innen kiszabadulni is felszínre törtek. A Roxfort annyira tökéletes, és ez a tökéletesség teszi - vasárnaponként - mindenkinek unalmassá. Halkan felkapom a kedvenc fekete nadrágom egy szürke felsővel meg a kabátomat, hisz óvatosan kell bánni az idővel. A hálótól kifele a klubhelyiségen áthaladva pár fiú üldögélt már ott, köszöntem nekik, de lehett látni rajtuk, hogy meglepődtek, hiszen másképp én az a délig alvó lusta diák vagyok. De nem figyelve a bámuló tekintetekre, tovább haladtam. Nem kellett csalódnom abban, hogy a Roxfort folyosói ugyanolyan kihaltak, mint amilyenre számítottam, megszokásból. Az órámra nézek - vagyis néznék, mert még épp kitisztulna a kép a rántás homályából, visszahúzom karomat. Nem érdekel az idő. Korán van, ezt a tudatom is megmondja, de ez a lényeg. Hogy most, ilyen reggel valahol eltöltsem az időt, aztán meg az este már pörgősebb lesz.

 Amint kinyitottam az óriási ajtót, mohón a levegőbe szippantok. Még szerencse hogy nem találkoztam össze kifele egy tanárral sem. Szép is lett volna. Főleg Piton, biztos belém kötött volna. Tovább haladva a kezeim a zsebembe raktam, s elindultam egyenesen a sűrű ködbe. Szeretem a ködöt, mert számomra a titkokat szimbolizálja. Egyenesen a tudatlanság mezejébe. Persze úgy tettem, hiszen bár alig láttam 20 méteres körzetbe, attól még az 5 éves tapasztalatommal körülbelül akárhol meg tudnám mondani, hogy hol vagyok. Már egy ideje gyalogolok, mire azt látom, hogy a sűrű köd valami zöldes színnel társul. Arra fele vettem az irányt, pedig persze teljes mértékben tisztában voltam vele, hogy hova igyekszem. Zöldek csak a fák lehetnek, s ennyi fa is csak a tiltott rengetegben lehet a Roxfort környékén. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen hamar ideérek. Nos, ha már úgy adódott, belevágok, hisz még úgyis csak távolról láttam ezt a helyet. Tisztában vagyok a tiltott szó jelentésével, de amilyen naív vagyok, nem törődöm azzal, hogy a tiltott szó a veszély egyik metaforikus alakja. Ugyan már, itt a pálca a zsebemben, s szemfüles vagyok annak ellenére, hogy máskor ilyenkor fordulok a másik felemre. ösztönösen a fejemre húzom a csuklyám és megyek ahol utat látok a fák között. Van amikor megszédülök, mivel a biológiai órám makacsul ellentkezik az akaratommal - ilyenkor csak a vállam találkozik az egyik fatörzzsel, majd megyek is tovább. Van amikor a lélegzetem is ütközik a hideg levegővel, így magamszórakoztatására is jobban odafigyelek a levegővételre. Ki gondolta volna, hogy lassan kezdek elgondolkodni azon, hogy mi lehet a tiltott szó tényleges jelentése? Vagy ösztönösen most mégsem csak arra figyelek, hogy nehogy nekimenjek valaminek, hanem jobban is körbenézek - márahogy a látási viszonyok ahogy engedik.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Seraphin Lamartin - 2009. 11. 12. - 20:44:30
Arieh*.*

*Egyszer az ilyen hülyék fognak megőrjíteni, az holtbiztos. Akkor majd fogom a pálcám, a nemes tiszafa majd önálló életre kel és levedli az egyszarvú békésségét és végre szabadon szórja majd átkait, amibe belerokkan és roppan mindenki, de... Egyelőre maradok én, az este, Arieh, a fáradt sóhajom, ami egyáltalán nem fizikai vagy szellemi fáradtságra utal, sokkal inkább jelzi, hogy lelki mivoltamban mindjárt, rögtön és azonnal meghasonlok ezer és még egy, nem különösebben bájos, de annál egyedibb darabra, hogy aztán szedegethessenek azok, akiknek nincs ennél jobb dolguk.*
-Nekem nem kell, hogy odafigyeljek rád. De ezt már tisztáztuk-*bár elmondhatom még ezerszer, kétezerszer, szerintem a fene liberális, őrülten sima, egyszerű gondolkodású hülye fejébe akkor se fog beleszivárogni a gondolatnak még csak a csírája, hogy mi nem vagyunk egy szinten. Nem az a bánásmód illet meg engem, amit én tanúsítok felé, ez nem egy adok-kapok játék. Az élet nem ilyen, nem erről szól, egyáltalán! De persze nem, neki mindenáron ragaszkodnia kell ahhoz a csökönyös elmélethez, hogy nekem emberi módon kéne viselkednem. Hát nem! Nem akarok ember lennI! Nem akarok olyan lenni, mint ő! Nem akarok egyszerűen gondolkodni és arra se vágyom, hogy ezt az orrom alá dörgöljék, mert egyszerűen nincs rá igényem!
Persze Ariehet ez a legcsekélyebb mértékben sem érdekli és nem is befolyásolja semmiben sem, megfogja a kezem, undorral visszarántom, már csak ez hiányzott nekem! De hogy leplezzem zavaromat, amivel nyirkossá riadt ujjaimat a talárom redői közé rejtem hozzávágok egy választ.*
-Ott még nem tartok a leckével... különben is. A halál se lenne boldogabb tőled-*fanyalgok megvető pillantással, miközben valahogy az jut eszembe, hogy ezt még megátkozni se lehet rendesen, mert még a végén megköszöni! Merlinre mondom, nem állok jót magamért, ha így folytatja, pedig nem kéne kárt tenni benne, érzem, hogy nagyon-nagyon rossz döntés volna...
És ekkor megijed. Percekkel később, mint kellett volna, mondhatnám, hogy remek, de mielőtt mondhatnám, már rám is ragasztja a pánik ragacsos nyálát, végigken vele, mintha bármi jó lenne benne és azon kapom magam, hogy pálcámat szorongatva már nem okítok, hanem a sötétségbe fúrom a tekintetem, amit nyúlóssá maszatolnak a kastély ablakszemein keresztül kieső fények és az „ellenség” mellé lépek.*
-Érzem és látom-*regisztrálom nyugodtan. Felemelem a pálcám, elég erős fényt bűvölök rá és előrenyújtom, hogy ő is lássa. Valamilyen tömeg. Elönt a jeges bizonyosság, hogy mi lehet, aztán megrázom a fejem. Képtelenség. Csak azért az jut az eszembe, mert az a legveszélyesebb dolog, ami az eszembe jut.*-Ne izgasd magad. A legjobb lenne, ha elindulnál visszafele, mielőtt elalélsz. Nem garantálom, hogy nem hagylak itt-*csak nyugalom Seraphin. Csak nyugalom. Valami történhetett, ha ez itt kinn van. Mr. Gother, mi a francot csatangolunk az éjszakában? Halkan, óvatosan előre lépek egy fél lépést, mit is kezdene Arieh a problémával.*-Nézzük meg mi az-*nem hagyhatjuk, hogy szabadon garázdálkodjon, de vaktában mégsem szólhatunk senkinek. Mert mi van, ha mégse. De ha mégis? Bukta. Ebből viszony nagy baj lehet.*-Csak mögöttem én hősöm, utálnék rajtad átugrálni-*micsoda aljas húzása az életnek, hogy éppen ő van mellettem és nem valami megbízható társ, de ha ló nincs jó a szamár is, legalább nem egyedül kell közelebb mennem AHHOZ. Még mielőtt azt hinném, hogy marha bátor vagyok szembesülnöm kell azzal, hogy frászt, csupán olyasmitől félek, amihez képest ez a valamit... könnyű esti séta. Tehát. Éljen a pálca és halk léptű kettősünk.*


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: A Dementor - 2009. 11. 13. - 22:26:25
Magán jellegű kaland!
Résztvevők: Arieh és Seraphin
Időpont: egy roxmortsi hétvége szombat estéje


Pompás párost alkothatnátok ti ketten! Bravó. Vér. Igen, vér szaga lengedez körülöttetek a fel-feltámadó szélben, amit talán semmi természetfeletti erő nem küld a nyakatokra, pusztán a levegő mozog, ahogy mindig is teszi, természetéből fakadóan és hűvösen. Az már csak bónusz a részéről, hogy magával söpri az amott sötétlő halomból előpárolgó szagokat; szinte beletömi az orrotokba, hogy tudatosuljon, ez fémes, édes, savanykás, mégis keveredik mellé valami olyan ínycsiklandóan mézes, kissé talán gyümölcsös illat is, amit legfeljebb akkor érezhettetek eddigi életetek során, ha gyümölcssaláta készítés alatt nyestétek el az ujjatokat egy késsel. Vagy a konzervdoboz fűrészesre cakkozott tetejével.

Akadálytalanul közeledhettek felé, nem robban a nyakatokba az éjszaka, csendesen szuszog az erdő. Gally reccsen valahol a távolban és zizegnek a bokrok, de ne feledjétek, fúj a szél. Ennyi talán még belefér a normál sus-musba. Ráadásul a Paranoia, ha Félelemmel perdül táncra, ritka kegyetlen párosként bódítja az ember figyelmét, és ha nem figyeltek, huss, már magával is ragadott benneteket az őrült duó!
Könnyű, fehér fény omlik el a nyirkosan hajlongó fűszálakon, ahogy előre sétáltok, és a halom mintha egyre kisebbnek tűnne. A tiszafa hegyéből omló pászmák vége hamarosan sötét, selymes bundával futtatott, hegyes kis fülekre kúszik, onnan egy ezüstös, higanyszerűen tapadós mocsoktól csatakos fejre. A földön valamiféle lény hever, de hogy ember-e vagy állat... az istenek sem tudnák megmondani. Inkább elfordítják pillantásaikat az égi hatalmak, és mi sem mutathatná ezt szebben, mint a távolban felhangzó mennydörgés?

Hosszú, sötét haja elterül körülötte a földön, az arca épp olyan szőrös és bársonyos pihékkel futtatott, mint az állatias fülek, melyek kikandikálnak közüle. Arccal félig a gyepre bukott, de így is láthatjátok a torz, természetellenesen hegyes pofát, a macskásan kerek, üvegesre dermedt szemeket, melyek aranysárga színében örvénylik az ég tükörképe.
A teste akár egy kisgyereké. 10-11, nagyon maximum 12 éves lehet. A térdeit maga alá húzta, kehes kis teste törékenyebb, mint bárkié, akit eddig láttatok. Anyaszült meztelen, de kit érdekel? A hátára valami furcsa, furcsa szerkezetet szíjazott egy kegyetlen kéz - valamiféle tömlő, melynek oldalából hosszú csövek hatolnak a kicsi bordái közé és higanyosan folyó, ezüstös anyaggal vannak megtöltve.
Itt sokkal intenzívebb az a gyümölcsös, étvágygerjesztő illat.
A közvetlen közeletekben súrlódik valami a fűben. Olyan laposan, a szálak tövében, hogy tán nem is látjátok.
Apropó. Hol van Mephisto?


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Gavin Hartley - 2009. 11. 16. - 13:21:59
(http://www.frpgs.co.cc/images/jrixd6w8l44ij7e2352f.png)

Ha most látna valamelyik házvezető tanár vagy prefektus, bizonyára nagy fejmosást kapnék, persze mindezt csakis a bakancs letakarítása után. Kicsit most olyan vagyok, mint makk utána kutató vaddisznó a rengetegben, sáros, néhol faleveles, és kissé szedett-vedett. Nem kell rosszra gondolni, nem vagyok zakkant, nem is képzelem magam erdei állatnak, s nem is ezért mászok négykézláb az erdő szélén. Inkább kutatónak nevezném magam, aki érdeklődik a természet iránt. Jelen pillanatban egész pontosan egy növényt keresek, ami a bimbambuszok családjába tartozik. Tény, hogy nem túl jó időpontot választottam, ugyanis az előző esti eső nem igazán kedvez a gyűjtőakciómnak. Engem ez sem tántorít el, mostanában igen sokat foglalkozok gyógynövényekkel, mert szeretnék valakin segítené, és úgy érzem, hogy megtudom csinálni. Éppen ezért keresem azt az apró, hófehér virágot, ami igen ritka ezen a környéken, de a lexikonok szerint az avarban megtalálható. Csak ne lenne olyan apró...

Lassan mászok előrébb, a térdeim már zsibbadnak, a tenyereim pedig úgy néznek ki, mintha szénnel dolgozó munkás lennék valamelyik gőzhajó társaságnál. Ujjaimmal finoman kotrom félre az ágakat, a hosszú fűszálakat, a leveleket, s bokrokat, miközben a földet bámulva keresem azt az apró kis növényt. Közben arra gondolok, hogy reggel még nem is terveztem efféle szórakozást.

Mikor felkeltem és kipillantottam az ablakon, nem is igazán volt kedvem ahhoz, hogy kimozduljak. Kissé ködös, szürke idő fogadott, ami csak tovább tetézte az előző nap hangulatát. Éppen ezért inkább olvasgatni kezdtem az egyik bájitaltan könyvet, mikor az egyik szobatársam beviharzott a szobába, s közölte a többiekkel, hogy a délelőtti edzést lefújják, mert eső lesz. Ó remek, gondoltam, ugyanis nekem mindenképp szükségem volt arra a növényre, s a gyűjtési akciót eredetileg délutánra terveztem be, de mivel ilyen rémes hírrel robbant be az egyik srác, akkor már tudtam, hogy ha most nem találok olyan virágot, akkor lőttek a terveimnek...

Ezért vagyok most itt, s végre, kezeim közé kerül néhány apró virág. Bal kezemmel előhúzok egy kis zacskót a barna kabátom zsebéből, majd jobb kezemmel óvatosan, gyökerestül tépkedem ki a kis virágokat, s egyenként ejtem bele a zacskóba. Pillanatok alatt leszedem a növényt, s örömmel csomagolom el, hogy visszacsúsztassam a zsebembe. Megérte kijönnöm, s máris jobb kedvem lett, annak ellenére, hogy tudom, ezután hosszú és nehézkes cipő, s ruhatakarítási ceremónia vár rám. Lassan feltápászkodok a földről, ledörzsölöm kezeimről a földet, mikor hatalmasat dörren az ég, de olyat, hogy még én is összerezzenek, pedig egyáltalán nem vagyok félénk alkat.

Hűvös van, összehúzom a kabátomat, majd körbepillantok, s egyetlen dolog zavar, de az igazán. Annak ellenére, hogy még csak délelőtt van, rémes sötétség vesz körbe, amolyan szürkületféle és ez nem jó jel. Két dolgot jelenthet, vagy túl sokáig voltam kint és elhagyott az időérzékem, vagy vihar lesz, az viszont nem túl jó hír. Ezen gondolkodva neszezés üti meg a fülem, a hangok irányába pillantok, mikor nagy nehezen észreveszem, hogy egy lány bóklászik a fák között.

- Hahó! - kiáltok felé, s néhány lépéssel megközelítem őt. Ha rám néz, láthatja, hogy igen koszos a ruházatom.
- Mit csinálsz itt? - Kérdem, hisz ez nem éppen sétálásra szolgáló hely, ide elvileg nem is jöhetnénk, én is csak a tudomány érdekében kíséreltem meg a belépést. Ő vajon miért? Kutató tekintettel fürkészem őt, mikor ismételten dörren az ég, hirtelen erős szél kezd fújni, s orromat megcsapja a közelgő eső illata...


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Rebecca Garn - 2009. 11. 20. - 18:42:38
(http://www.frpgs.co.cc/images/rapapqwsizz2jyx3b49f.jpg)  (http://www.frpgs.co.cc/images/zja6ysyaooo3mibaygj.jpg)  (http://www.frpgs.co.cc/images/rapapqwsizz2jyx3b49f.jpg)
*Egyes dolgokat nyugalomban, másokat viharban lehet a legjobban megtanulni.

 Ha már ilyen sikeresen elértem hogy olyan helyen kössek ki, hogy elkél pár órába míg visszatalálok, mivel nem egyenesen törtem az erdőbe, és a hátraarc technika nem jön be most itt, így gondoltam valamit csinálhatnák is. A seprűm nem is próbálom meg idehívni, hisz ha el nem téved, akkor meg a tanárok biztos kiszúrják hogy egy seprű épp a Tiltott Rengetegbe igyekszik. Idegességem szerencse a vártnál lassabban tör rám, hisz az álmossággal járó nemtörődömség elnyom mindent. Itt kezdem tökéletesíteni a rejtett ásításomat. S bár nem vagyok tisztában vele, hogy hánykor indultam meg hogy most hány óra van, de az egy szempontból jó, de egy szempontból nem, hogy az álmosságommal járó szédülés kezd lassan eltűnni. Igaz, ki keresne engem vasárnap?

 A hatalmas dörgésre összerezzenek, s ösztönösen hátralépek, de olyan sután, hogy sikerül egyensúlyomat vesztenem, s a földre esnem. Szerencse nincs fa az útban, de azért az zavar, hogy most aztán le sem tagadhatom hogy elbóklásztam - bár az égre nézve úgy hiszem ez még épp a hab a tortán.

 Goyrsan feltápászkodom, mintha ez a gyorsaság számítana is valamit - úgysem úszom meg a mai napot szárazon. Kétségbeesésem fátyolát meg nem 100%-ig a vihar jelentette, hanem az erdő.  Most azt sem bánnám ha valami fenevad rámtámadna, s jönne egy tanár - esetleg ha már eszembejutott a tanárjöveteles mentőötlet, akkor fenevad sem kell. S ha a tanár majd azt gondolja hogy megbánom majd bűneimet a kastélyban a pontlevonás utám, akkor téved - nem versenyezhetünk a másik két házzal akkor sem, ha miattam egy árva pontot sem vonnak le.

 A pontlevonás mámorában még mindig tudok arra figyelni, hogy ne ütközzek fának, s hogy felfogjam a külvilág egyes oda nem illő zaját. Egy tökéletességis ismeretlen hang szólít meg. Megállok körbenézni, idézetem által előállított kép eltűnik. Felnézve nem tudok azonnal reagálni, előbb bemérem, hogy tényleg nincs annyira messze, hogy ne tudtam volna meghallani a léptei hangját. Ruházata nem kapja el most épp a figyelmem, nem azt figyelem. Most örüljek neki, vagy rossz. Egy elévedt diáknál csak kettő rosszabb, hisz mi más lenne annak ellenére hogy még sosem láttam, mint egy szabályszegő diák? Nem kell elveszítenem ilyen hamar a remény, hisz nem mindenki olyan szeleburdi mint én.

 Egy kérdéssel fordul hozzám. Kicsit meglepődöm de reagálok.
 -Eltévedtem. - mondom meggondolatlanul. Hazudhattam is volna valamit, mert ha ő tudja az utat, akkor ha nem is foga el maga mellé, akko is követtem volna. Bár ha nem a "nem tudod az utat?" kérdéssel támadott le, meg a hangja sem tükröz semmi nyugtalanságot, akkor bizonyára az ő szempontjából no problem az útra tekintve.

 S megint dörren. Megint nem voltam felkészülve annyira hogy ezt mozdulatlanul kibírjam. A nagy riadságom után kicsit bután is éreztem magam. Valaki, aki az erdőben bóklászik, közben egy villámlásra annyira összerezzen, hogy nemsokon múlik, hogy meg ne iramodjon. Ilyen vagyok én... igazából csak akkor vagyok ilyen, mikor már nyakig vagyok a bajban. Ezt a mostani pillanatot pedig nem lehet annak mondani. A viharnak ez csupán az előjátéka.