Roxfort RPG

Múlt => Főépület => A témát indította: Mrs. Norris - 2011. 08. 14. - 02:45:49



Cím: A Hangok Terme
Írta: Mrs. Norris - 2011. 08. 14. - 02:45:49
Izabel Bishop pennájából

E terem köti össze a Főfolyosót a mellékágaival. Hagyományosan a harangtorony alatt hatalmas dísztermeket emelnek, ám az építtetők mégis erre a különös helyiségre állították fel a Roxfort számos harangja közül a legnagyobbikat. Állítólag a Kolompnak csúfolt harang miatt bír bűbájjal a kerek terem is, mindenesetre itt nem ajánlatos huzamosabb ideig álldogálni. Hogy miért is?
A Hangok Terme a legfőbb tulajdonságáról kapta nevét; az itt áthaladók gondolatai sokszorosukra hangosítva pattannak vissza a falakról. A prefektusok két trükköt szoktak a fiatalabbaknak ajánlani: az egyik, hogy mindig nagy csoportban és gyorsan közlekedjenek a teremben - bizony nagy lesz a kavarodás a sok-sok összekeveredett, ordító gondolat miatt -, vagy pedig igyekezzenek nem a legszemélyesebb dolgaikra koncentrálni, míg keresztülvágnak a visszhangzó, mágikus dobon.


Cím: Re: A Hangok Terme
Írta: Angelle Aureole - 2011. 09. 04. - 18:06:24
Dwayne

„Mindig azok a gondolatok éltetnek igazán, melyeket még nem mondtál ki.”

A vékony, tejfehér ujjak között gyűrt pergamen vergődik. Bár szorítását gyengének bélyegezné bármely vele egykorú, mégis több, mint amennyit a cikornyás sorokkal ékített levél papírteste bírna. Gyermeteg revans ez a tartalom ellen, melyet megváltoztatni úgy is képtelen. Felesleges hát küzdenie ellene…
Ahogy pedig puhán átlépi a Főfolyosó és a Hangok Termének láthatatlan küszöbét, a béklyó enged, apja szavai pedig megérdemelt helyükön pihennek meg… a finom porréteggel hintett földön.
Nem először fordul elő, hogy nem ért vele egyet, s most is „lánya” döntését bírálta.
…Maradok…
Visszhangzik a fakó teremtés hangján a gondolat, mely sziklaszilárdan vibrál egyik faltól a másikig. Körbetáncolja, újra és újra a fülébe suttogja. Jól hallhatóan, hogy a terem zeng belé.
…Itt maradok…
Kap előző társa után a következő, s hosszú ideig hullámzanak, egymás fölé licitálva, mígnem teljesen elhalnak.
Nem azért, mert nem gondol semmire. Botor dolog lenne ilyet feltételezni, bármit sejtessen is higany tekintetének mély, felhősen üresnek tetsző tükre, mely számtalanszor keltette már ezt a tévképzetet. Csak mert hajlamos más síkokon járni, még nem jelenti azt, hogy nincs rá hatással a „való”, a kézzel fogható környezete. Bár tagadhatatlan, hogy ilyenkor gondolatai sem olyan tapinthatóak…
Nem úgy, mint most. A deres pillák rebbennek, ahogy körbetekint az impozáns, tágas terem méhében, kicsinynek és jelentéktelennek érzi magát az álomba szenderült visszhangok után. A Roxfort falai olyannyira magukba itták a mágiát s oly sok mindent hallottak már, hogy… talán ez az a hely, ahol mindez pofátlanul őszintén… magától értetődő.
Miért van hát itt? Miért tárná gondolatait hasonlóan pőrén és őszintén a vakvilágba, mikor mindenki menekül, nehogy bárki is meghalhassa sajátját?
…Miért itt…
…Miért itt…

Ki tudja…
…Tudja…
…Tudja...
…Tudja…
- suttogják a falak, mint megannyi ítélőbíró egy láthatatlan piedesztálról.
Elmosolyodik.
Jó itt. A téli szünet harmadik napja van. A nap lassan alábukik a zeniten, s ilyentájt már senki sem jár erre. Régóta… várt egy ilyen szűz pillanatra. Egy ilyen lehetőségre.
Mosolya mégis fakul szoborszép arcán, ahogy a szívdobbanások halkan dübörögve múlnak.
S bár nem akarja, valahonnan mélyről kiszökik a vágy, hogy gondolatként kísértsen a teremben.
…Noir…
Noir…
…Noir.

A szíve félve, akaratosan dobban mellkasában, s zárja el elméjének falait, csapja be őket, hogy elzárja előbbi gondolatainak óhaj-hangját.
Csak akkor mozdul törékeny keze ingjének mellzsebébe, mikor újra a csend uralkodik. Vékony ujjai közt finomszemű aranylánc tekeredik, azon pedig precíz munkálású óra pihen.
Jóval fejmagassága fölé emeli. Az óra aranyos oldalán türelmes szeretettel fut végig a benti, táncoló fény.
A mutató állhatatosan rója köreit.
…Állj meg…
Suhan az újabb gondolat, ezúttal sokkal halkabban… mely számára is oly érthetetlen, mégis félve kucorodik szíve mellé.

Kérlek...
…Kérlek…
…Kérlek



…lek

Tikk-takk…


Cím: Re: A Hangok Terme
Írta: Dwayne Winterburn - 2011. 09. 05. - 16:47:24
[Angelle]

Kevés olyan diák élt a Roxfortban, akinek nem volt külön bevett szokása arra nézve, hogy az iskolában tölti-e a szünidőt vagy sem, ám Dwayne pont ezek közé tartozott: pillanatnyi hangulata, esetleges ügyei döntötték el, hogy éppen hazamegy-e vagy sem. Persze szülei némileg nehezményezték, ha távol töltötte a karácsonyt, de ilyenkor mindig a tanulmányaival takarózott és erre az öregeknek nem volt válaszuk. Eleinte még próbáltak azzal jönni, hogy az ő idejükben ez még nem így működött és a szünet az felhőtlen volt, de tekintve hogy az apja már a hatvanat is betöltötte, ez elég gyenge indoknak számított és kénytelenek voltak beletörődni a dologba. S bár az elmaradás oka legritkább esetben volt a fent említett tanulás, az idősebb generációnak erről szerencsére fogalma sem volt.
Maga sem tudta, hogy miért nem ment haza és most, a téli szünet harmadik napján már egy kicsit talán kezdi is megbánni a döntését. Ez a nap is úgy indult, mint az elmúlt kettő: ébredés, gyors öltözködés, reggeli azzal a körülbelül tizenöt emberrel, akik finoman szólva sem töltötték ki a nagytermet, majd céltalan barangolás az épületben és a parkban. Nem volt ez olyan rossz időtöltés, sőt, Dwayne kifejezetten kedvelte ezeket a felfedezőutakat, mert mindig reménykedett benne, hogy a Roxfort felfedi előtte egy, mások által nem ismert titkát… de harmadnapra ez a folyamatos barangolás már kezdte egy kicsit kikezdeni az idegeit és a hangulatát is. Egyre frusztráltabbá vált, egyre gyorsabb léptekkel rótta a folyosókat, egyre kevésbé tudta, hogy merre tart… mígnem egyszer csak érdekes hangokat hozott felé a huzat. Jobban mondva érdekes visszhangot, és a furcsasága is pont ez volt: visszhang, forrás nélkül. Nem összefüggő mondatok, csak szavak: maradok, miért, tudja, Noir, állj…
Vajon mit jelenthetnek? S mi lehet az a Noir? Úgy döntött, ezen még ráér később gondolkodni.
Gyorsan körülnézett, próbálta betájolni magát, még vissza is ment az előző fordulóba: beletelt pár percébe, mire rájött, hogy a Hangok Terménél jár. Kevéssé ismerte ezt a részét a kastélynak: társaihoz hasonlóan ha tehette, elkerülte. Bár eleinte érdekelte a hely, elvarázsolta a mágiája, de mostanra már elfogadta, hogy nem ő lesz az, aki megfejti a titkot… és ettől a ponttól kezdve a hely csak kellemetlenségekkel kecsegtetett. Az ember nem szívesen teregeti ki a gondolatait ország-világ előtt… bár úgy tűnt, valaki odabent éppen most teszi meg ezt. A kérdés már csak egy: mi legyen a következő lépést?
Az, hogy végre láthat egy emberi lényt, sőt, neadjisten szót is válthat vele, egy igen kedvező lehetőségnek tűnt; a mérleg másik nyelvén ugyanakkor ott volt az, hogy nem szívesen teszi be a lábát ebbe a terembe, emellett pedig az a lehetőség, hogy a bent tartózkodó illető egy goromba pondró, akivel nem lesz túl nagy öröm beszélgetésbe kezdeményezni. A mérleg állása egyértelmű volt és egy általános esetben hősünk valószínűleg hallgatott volna józan eszére… de túl régóta volt már egyedül s ez kikezdte kissé az idegeit; a kíváncsiságát pedig felcsigázták a látszólag összefüggéstelen szavak.  Elhatározását sétapálcájának erőteljes koppanása jelezte, majd suhogó köpennyel, céltudatosan indult meg előre… egészen a bejáratig, ahol rögtön félre is húzódott és egy oszlop mögé rejtőzött. Úgy gondolja, megtréfálja a gyanútlan idegent.
Ki jár itt?
Abban a pillanatban, ahogy a gondolat megfogalmazódott a fejében, már minden teremben tartózkodó számára hallhatóvá is vált, ahogy visszapattant a mágiával átitatott falakról.


Cím: Re: A Hangok Terme
Írta: Angelle Aureole - 2011. 09. 05. - 18:24:07
Dwayne


„A gondolat él, a valóság káprázat”

De a mutató nem hallgat a gondolat gerjesztette hangokra, melyek mantraként ismétlik óhajuk. Kitartása, ahogy egyik vonalkától a másikig ugrik szinte már-már csodálatra méltó. Pedig vasakarat bűvöli. Hiába… az ember nem ura mindennek, s eddig talán senki sem mondhatta el magáról, hogy akaratának igájába vonta volna az Időt.
Nagyravágyó, hiú remény…
…hiú – ismétlik a falak, mintha gondolatainak csupán a végébe tudna kapaszkodni a bűbáj. Érdekes…
Olyannyira belefeledkezik a mutató bűvölésébe, hogy nem is hallja a sétapálca koppanását. Hiba…
Csak mikor a gondolat megelőzi alkotóját rebbennek a seszínű pillák, s tisztul tekintetéből az álomittas köd.
…Hm… - dorombol válaszként a falak között, egyebet nem enged ki szorításából. Nem oly botor, hogy elriassza a félénken táncoló pillangót, amikor az épp kezén kíván megpihenni…
Hirtelen nevetés csendül, akár ha tucatnyi tündér kacagása csilingelne a teremben. Lágy, akár a tavaszi napsütés, „beragyogja” a terem tágas méhét.
Idejét sem tudja, mikor nevetett így utoljára. Szívből mulattja a kérdés…
…Érdekel ki vagyok, mégis rejtőzöl előlem? Csak nem egy bátor griffendélest sodort erre a balsors…?
A gondolat vége szarkasztikusan csendül, újra és újra a fülükbe duruzsolva mérgező szavait.
Táncosokat idéz a mozdulat, ahogy finoman arrébb lép, kijjebb s kijjebb hátrál, hogy maga is „takarásba” kerüljön az egyik oszlop által.
Mozgása nesztelen és puha, mintha csak felhőkön járna. Derekán túl omló hattyútincsei lágy hullámban követik s megpihennek, körülölelve alakját. 
Tejfehér ujjai, törékeny teste a jéghideg márványhoz simul, csak szép fejét dönti félre óvatosan, hogy kitekintsen „menedékéből”.

…Mitől tartasz, hm…? - suttogják a falak.
…Mitől…
Mitől…
…tartasz.
Tartasz…
hm?


Cím: Re: A Hangok Terme
Írta: Dwayne Winterburn - 2011. 09. 05. - 21:18:35
[Angelle]

A válasz, ahogy az várható volt, rövidesen megérkezett s mosolyt csalt a fiú arcára. Először a kacaj, utána a szavak; előbbi szinte édeskés, hívogató, utóbbi valami egészen más. Csak akkor nem érezte volna a gondolatok szarkasztikus felhangját, ha az elmúlt néhány perc valamelyikében jött volna a világra; ám ez nem riasztott el, keményebb fából faragták annál. Neveltetése és életvitele okán kapott már ebből eleget az évek során; eleinte volt alkalom, hogy zokon vette őket, de mára már fel sem vette az ilyen irányú megjegyzéseket. Némelyik szellemesebb fajtát még értékelni is tudta, bár tény ami tény, ez a mostani messze járt attól a szinttől. Első hallásra tipikusan egy fennkölt aranyvérű egoista kinyilvánulásának tűntek… ha nem vesszük hozzá a furcsa visszhangokat, amiket még odakintről hallott. Főleg ez tette számára érdekessé a helyzetet; egy egyszerű szó-, vagy jelen esetben gondolatcsata szinte mindennapos volt, de úgy érezte, hogy ebből most valami más fog kisülni.
Aztán majd meglátjuk. Mindenesetre felkeltette a figyelmét e szokatlan kettősség.
Na igen, a jó öreg bátorság… az utóbbi időben elég közel került a botorsághoz, nem gondolja?
A gondolatok ismételten visszapattantak a falakról, valami oknál fogva sokkal tisztábban és érthetőbben, mint az idegentől eredő társaik. Talán azért, mert ő tudatosan fedte fel s szinte sugározta a teremnek, nem pedig a mágia lopási kísérletének áldozatai? Talán a nemek okán? Hiszen a korábban felcsendülő nevetés tisztán sugallta, hogy a rejtélyes valaki egy leányzó… ami persze máris sokkal érdekesebbé tette a helyzetet, legalábbis ami az úrfi perspektíváját illeti. Úgy tűnt, hogy tartogat még e terem mágiája titkokat és kiismernivalókat… nos, itt a tökéletes alkalom és ha minden jól megy, még csak unalmas sem lesz a dolog.
Lassú, nesztelen léptekkel indul el az árnyékos teremben, oszlopról oszlopra haladva, tekintetével a termet fürkészve, a másikat keresvén.
Node kérem… Látatlanul rágalmazni? Ez nem túl elegáns… főleg nem az árnyak között lapulván. Kegyednek mi rejtegetnivalója van?
A falak hűen tükrözték a gondolatokat s furcsa módon a „gondoló” érzéseit is tisztán érezhetővé tette: vidámságot és kaján magabiztosságot sugalltak, bár hogy ezt miként, az rejtély. A gondolatoknak is volt felhangjuk, mint a beszédnek? Vagy az érzelmek követítése a terem újabb mágiája? Ezen az elvarázsolt helyen minden megeshet…


Cím: Re: A Hangok Terme
Írta: Angelle Aureole - 2011. 09. 05. - 22:11:06
Dwayne

„A gondolat él, a valóság káprázat”

Van valami pikáns, valami rejtélyesen kellemes abban, ahogy a gondolatok, az őket fogva tartó porhüvely nélkül váltogatják egymást. „Arctalanul” minden sokkal szabadabb, olyan, mintha a falakról visszaverődő hang tulaja nem is lett volna soha más… csak egy gondolat. Felszabadító az érzés, mert így könnyedén levedli éltének rabláncait s nem kell a múlttal, vagy a jövővel foglalkoznia. Ilyen hát a jelen… a pillanat varázsa?
Érzi, ahogy a másik kibújik az egyenes válasz elől. Ügyesen, de nem eléggé.
A „terem” hallgat egy szívdobbanásnyi ideig, mint aki a választ formálja épp, s mintha némi tűnődéssel csendülne a gondolat-hang.
…Figyelmes meglátás. Ritka manapság az olyan, aki tovább lát a pálcája hegyénél, s aki beismerné, tetteit olykor nem a magasztosság vagy az elvek, inkább a velünk született s sokak által ajnározott vagy éppen megvetett ösztön vezérli…
Ez akár egy finom elismerés is lehetne tőle, ritka, de a maga módján nem is oly fukar. Mindig elismeréssel adózik az igaznak s nem kicsinyes, hogy sajátját erőltesse. Mégis csempészett „válaszába” némi csipkelődést, ami halovány bélyegként sötétlik az ifjú gondolatain.
Fogalma sincs, miért megy bele a „játékba”, mégis olyan, mintha életében először… nem érdekelné a kimondott „szó” súlya.
Egy remegő, tünékeny pillanatig rabja még a hűvös márvány ölelésének, s maga is arrébb „libben”, menedéke újabb állomására.
Útja közben tejfehér kezét ajkai elé emeli, tenyérrel felfelé, s finoman fúj felé; a legközelebbi gyertya lángja ellibben, hogy egészen máshol gyulladjon fel, s hogy a fakó teremtés cinkostársa, ezúttal a sötétség legyen.  
…Csak mert érzékeny vagy, ne hidd, hogy szavaim rágalomként kopogtatnak. Beengedted őket, közel magadhoz, innentől a te felelősséged, miként bánsz velük…
Ő csak az igazat mondta. Nem ő volt, ki látatlanul jött s vonta kérdőre a másikat. A fakó teremtés csupán felvette a „játék” fonalát s lám, mily „bosszantó” lehet, ha az emberre saját „fegyverével” támadnak.
A gondolat némi szórakozottsággal fűszerezve csendül. Hisz miért ne? Nem mágia ez, csupán emberi valójuk paradox adottsága. A gondolat szórakoztathatja vagy elszomoríthatja az embert, rabláncokat, súlyos béklyókat vethetnek rá az érzelmek. Ahogyan azok hiánya is:
…Talán pont az, amit nem tárok fel.
…nem tárok fel…
…önként…
- teszi hozzá egy újabb hang, hogy halkabb társa visszasúgja a szembeni falról.
S bár nem tudatos, a gondolat kiszabadul, hisz… ez a terem sajátja. Ellop mindent, ami kicsit is személyes:
…Meg kell hámoznod, ha közelebb akarsz kerülni kíváncsiságod forrásához…
Egy pillanatra megdermed, de az évek alatt csiszolt „lendület” tovább sodorja tervét. Nem bánja, hogy újabb kapaszkodót ad. Amellyel talán él a másik, talán… nem.  
Megfertőzte az ifjú kíváncsisága, mintha az láthatatlan csápjaival őt is körülfonta volna.
De nem adja könnyen, ami az övé. A gondolatai pedig… mindig is egy olyan terület volt, ahová nem sok beavatott került. Ez a bújócska sem lesz egyszerű…


Cím: Re: A Hangok Terme
Írta: Dwayne Winterburn - 2011. 09. 06. - 15:39:43
[Angelle]

Rágalom, amit dicséret követ? Ez ám a meglepetés…
A falak kérdés nélkül visszhangozták a gondolatokat, de tisztán érezhető volt, hogy ezek most nem tudatos, nem sugárzott és szándékkal közzétett egyedek, hanem lopott szavak és érzések, melyek kérés nélkül váltak közkinccsé. Nem volt magabiztos és tisztán zengő; zavaros, halk, erőtlen. Hamar semmivé is enyésztek, ahogy az ifjú megacélozta akaratát és összpontosítani kezdett, ám ajkait újfent mosoly járta át. Megvolt az első olyan gondolat, ami nem saját akaratából szabadult ki a fejéből: minél kuszábbá válik a szituáció, annál izgalmasabbá válik e bújócska. Ismét előrébb araszolt néhány lépést, egy újabb oszlop takarásából kukucskálva ezúttal, ám a rejtélyes gondolkodópartnerének továbbra sem volt se hire, se hamva.
Köszönet a szép szavakért, erre igazán nem számítottam.
Az újabb szavak már ismét direktül csengtek: magabiztosan, erőteljesen. Lényegében ugyanazt fogalmazta meg, amit a lopott gondolatok fejeztek ki alig egy pillanattal korábban, de ahogy a látványra, úgy a hangzásra is ügyelt a fiatal nemes: nagyon aprólékos embernek nevelték, igyekezett mindent tökéletessé tenni, amibe csak belefogott; így saját gondolatait is, főleg ha azt ország-világ elé tárja.
Érzékenységről szól, holott magának mond ellent. Az imént dicsérte botorságom hiányát, ám szavai pozitív felhangját a gyávaság vádjával már azelőtt elvette, hogy a dicséret egyáltalán elhangzott volna. Ön szerint ez helyénvaló?
Ezúttal a korábbi felállás fordítottja valósult meg; az első szavak sugalltak direktséget és erőt, ezeket követte a lopott gondolatfoszlány, melynek már nem szabadott volna kiszabadulnia, ám valahogy mégis átsiklott a képzeletbeli kerítés rácsai között.
Furcsa gondolkodásmód…
Ám az eszmecsere ezzel még nem ért véget. A rejtélyes idegen folytatta a megkezdett gondolatfolyamot s a sugárzó eszmék, csakúgy mint a társalgás elején, kiváltottak az ifjúból egy olyan szintű meghökkenést, mely okán nem tudta teljesen kordában tartani az agyát és egy újabb foszlány szökkent ki elméjének pajzsa fölött.
Meghámozni…?
Azon nyomban meg is bánta pillanatnyi megingását, ám a bánkódás ezen nem segített, a gondolatot már elragadta a falak mágiája és kíméletlen kegyetlenséggel osztotta meg mindenkivel, ki figyelmét felé irányította. Újfent igyekezett gyorsan összeszedni magát, ám most beletelt néhány pillanatba, lévén nem volt teljesen hozzászokva az ilyen szintű összpontosításhoz, legalábbis nem ilyen hosszú távon. Kezdte érezni, hogy a ezen a bizonyos bújócskán van egy időkorlát, ami után már nem fogja tudni fenntartani akaratának védőfalát, márpedig akkor minden gondolta a falakévá válik… az pedig nem biztos, hogy túl jó fényt vetne szerény személyére.
Szóval a rejtélyek megvannak, csak fel kell tárni őket. Érdekes… és őszintén meg kell vallanom, kegyed felcsigázta a kíváncsiságomat, ámbár egyelőre nincs ötletem, hogy miként is fogjak e szokatlan hámozáshoz.
A magabiztosság, a sugalltság érzése visszatért; ezúttal egy vidám, cinkos felhanggal vegyült el. A gondolat második fele szokatlan nyíltsággal és őszinteséggel árulkodott valamiről, amit akár gyengeségként is fel lehetett volna fogni, de az ifjú úgy érezte, hogy ez most így helyes. Talán ez a is a terem mágiája? Vagy csak egyszerűen kezd meghibbanni? Akárhogy is legyen…
… legalább már nem unatkozik.


Cím: Re: A Hangok Terme
Írta: Angelle Aureole - 2011. 09. 06. - 17:40:03
Dwayne

„A gondolat él, a valóság káprázat”

…Hát nem sokkal édesebb így?...
Suhan a válasz, szinte simogatja az ifjú elő-gondolatát.
…A kíváncsiságot gyakran követi meglepettség, kivéve, ha csak azt látjuk meg, amit látni kívántunk…
S valóban. Számtalanszor, nap napra gyártják a skatulyákat, ahová szépen belehelyezhetik egymást, kit díszes ékszeres dobozkába, kit szánalmas papírzacskóba… Felruházzák hamis, a valóságtól olykor merészen elrugaszkodott tulajdonságokkal, erényekkel vagy megfosztják őket azoktól.
De miért hallgassa el, ha elismeréssel adózik egy gondolatnak?
…Úgy neveltek, hogy tudjam mi a helyén való, akkor is, ha az nem a javam szolgálja s mégis úgy, hogy mások előtt úgy tűnjön, a szabad akarat vezérel…  
Mert bár hiába Aureole, s folyik ereiben az örökölt arany, az ő szavára a családban nem sokat adnak. Csak mert nő. S bátyja az elsőszülött. De nincs is ezzel baj...
Mégis béklyóként fonja körbe a vér köteléke melynek egy vékony láncát az imént dobta le.
Itt, ahol némileg szabadabb a „póráz” azonban a maga ura, s az Aureole név kimondatlan kötelezi, hogy lénye sziklaszilárdan, kikezdhetetlen álljon ellen mindennek s mindenkinek, aki csak egy aprócska rést keres rajta. Sőt… hogy ennek a felvetett ösztönnek is elejét vegye.
…Mi abban a furcsa, hogy nem tárom fel azt, amit titkolni kívánok?...
Nem is titok tán, inkább olyasmi, amit nem azért hallgat el, mert szégyenli, sokkal inkább mert nincs olyan, aki méltó lenne arra, hogy ismeretében legyen. Akkor sem, ha ezekben a „titkokban” látszólag nincs semmi különleges.
Neki van. Pusztán azzal, hogy az övé
Úgy tűnik nem csak az ő mentális hálóján találni lukacsokat, ez a felfedezés pedig mulattatja. Egyszerűen, pusztán érzésből, az elégedettség mellékízével fűszerezve, mely nem szökik gondolattá. Ahhoz túl… ösztönös.
…Tudom…
Leheli végül, egy sokáig kivárt szívdobbanás múlva. Egyszerű, szinte már szenvtelen odavetett gondolat. Csak lassan, puhán hal el, sokáig ismétlődve füleikben.
…Mintha hátrébb léptél volna egy lépést…
…Mi a gond?...
…Mi a gond…
…Mi…

Suttogják a falak.
Talán az ifjú megriadt a felkínált, bár pőrén megmutatkozó gondolattól. Valóban nem a legtalálóbb kifejezés az, hogy meghámozni, noha… tulajdonképpen erről van szó. Át is lehet törni a falakat. Egyeseknél sikerül. De nála ez meddő próbálkozás… Szépen lassan azonban… kihívás.
…Ez nem az a tánc, ahol lépést véthetsz…
Mert ha elkezd vezetni, vasakarattal és tekintéllyel teszi. Nem hagy újabb esélyt. Ő nem az a fajta… Becsalogatja partnerét, a gyengeség látszatát keltve, magabiztosságot plántálva a másikba, s az első rossz „lépésnél” fölé kerül.
Szelíd mosoly kucorodik a fakó ajkakon, ahogy megpihen a következő márványoszlop hűsénél.
Itt nem bújhatnak falak mögé, ahogyan azt a lényük fogva tartó testtel teszik. Itt ha nem elég biztosak magukban, nem ismerik önmagukat eléggé, hogy bízzanak hirtelen „kimondott” válaszaikban, elindulnak a lejtőn, melyen aligha lehet megállni… s gondolataik zavart méhkasként felbolydulva szóródnak szét a nagyvilágban…


Cím: Re: A Hangok Terme
Írta: Dwayne Winterburn - 2011. 09. 06. - 21:07:19
[Angelle]

Valóban…
Ismét egy kéretlenül kiszökött gondolat, ám ezúttal nem követi magabiztosság, nem zengi túl a halk suttogást a mély bariton. Ha képes lett volna rá, akkor nem reagálja le a nyilvánvalóan költői kérdést; de erre a megállapításra akarattal sem tudott volna cikornyásabb választ adni, márpedig ez elég nagy szó, hiszen a köntörfalazás művészetét már-már tökélyre fejlesztette. Emellett pedig ideje sem volt arra, hogy messzemenően elgondolkozzon egy lehetséges válaszon, ugyanis a következő visszhang sokkal érdekesebb volt, sokkal mélyebb tartalmat hordozott. Szerencsére sikerült meglepettségét akaratának korlátai között tartania és egy foszlány sem szabadult ki a falak közül… szerencséjére, ezen gondolatok ugyanis könnyedén a rejtélyes idegen oldalára billenthették volna e törékeny lábakon álló társalgást. S néhány pillanat múlva, mire összeszedte magát annyira, hogy elkezdjen gondolkodni valami helyénvaló válaszféleségen, már jött is a folytatás, ami még jobban elgondolkodtatta és egy váratlan érzést lobbantott fel benne a titokzatos társával szemben: a tiszteletet.
Kegyed tele van meglepetésekkel. Bár talán az én hibám is, de nem számítottam arra, hogy ilyen mélyenszántó gondolatokat fogok hallani valakitől, aki az árnyak között lapul…
Rövid habozás, pillanatnyi kétség. Egyre kevésbé érzett késztetést arra, hogy beletiporjon az idegen lelkébe vagy hogy elijessze… emellett pedig érezte magában, hogy ha nem teszi hozzá önként, akkor a terem úgyis kilopja a fejéből a gondolatot, ezért inkább a számára kedvezőbb lehetőség mellett döntött.
… vagy bárki mástól ebben az épületben. Bölcsessége meglepő méreteket ölt, már ha szabad ezt mondanom.
Hangjában tisztán kivehető volt a bimbódzó tisztelet, ámbátor nem is igyekezett különösebben palástolni azt. Eddig is megvolt az ifjúban a kíváncsiság és az érdeklődés, de ez csak afféle természetes jellegű volt, hiszen van olyan ember, aki ne lenne kíváncsi arra, hogy ki az, aki teljesen egyedül a világgá kürtöli gondolatait egy rejtélyes mágiával átitatott helyen? De e mondatok függvényében más, újkeletű érdeklődés is táptalajt kapott gondolatai között: hirtelen már nem csak a helyzet indikálta kíváncsiságát; egyszeriben maga a személy érdekelte, akivel e szokatlan módon kommunikált az elmúlt percekben.
Ennek örülök. Mindig is pocsék táncos voltam.
A visszhang ezúttal is tisztán csengett, egyfajta vidám felhanggal fűszerezve, de ugyanakkor mégis oly más volt, mint korábban. Akár azt is mondhatnánk, hogy egy kusza, ám mégis kibogozható egyveleg volt; egy olyan szintű mix, amilyet az élőszó korlátai talán nem is bírtak volna el. Volt ebben érdeklődés, némi tisztelet, kíváncsiság… rengeteg érzés egyszerre, de mégis jól elkülöníthetően. Tényleg bámulatos e terem…
Őszinte leszek magához: Ön egyre kíváncsibbá tesz. Van kegyedben valami megfoghatatlan… valami ismerős, ugyanakkor mégis idegen; valami barátságos, de mégis ellenséges… csupa ellentmondás. Valahogy hideg, érthetetlen; ugyanakkor mégis bájos és vonzó.
Érzete, ahogy néhány kósza verítékcsepp kúszott le halántékán, miközben igyekezett kordában tartani csapongó gondolatait. Az ifjú azon embertípusba tartozott, amelyik szerette sorra venni az előtte álló lehetséges végkimeneteleket; ez az általában hasznos tulajdonság azonban most visszájára fordult, ugyanis a jelenlegi helyzetben olyan sok volt a változó lehetősége, hogy lehetetlen volt megsaccolni a végkimenetelt; az ő agya azonban mégis megpróbálta. Ez alapesetben is elég lett volna számára, de mindeközben folyamatosan ügyelni arra, hogy csak az csusszanjon ki a fejéből, amit meg akart osztani… majdhogynem emberfeletti feladatnak bizonyult. Mindeközben tovább osont az oszlopok között, lassan elérve a terem másik felét, megtéve ezzel egy félkört s továbbra sem látva nyomát sem a rejtélyes valakinek.
Szóval mozog…
A gondolat suttogás formájában törte át az elé állított gátakat, nem lévén erő, mi határt szabjon neki. Egy pillanatra megtorpant s elgondolkozott, majd folytatja útját abba az irányba, mint korábban. Talán még hasznára is válhat e gyenge pillanat; a logikus lépés most az lett volna, hogy visszafordul és így pont szembetalálkozik bujkáló partnerével, ám az ifjú azt gondolta, hogy a hölgy pont erre számít azután, hogy felfedte magát… aztán majd kiderül, hogy kinek lesz igaza. Elvégre élethosszig nem kerülgethetik itt egymást…
Kegyed nem kezdő a rejtőzködés művészetében, jól sejtem?


Cím: Re: A Hangok Terme
Írta: Angelle Aureole - 2011. 09. 07. - 15:51:37
Dwayne


„A gondolat él, a valóság káprázat”

A beletörődő válasz, még ha erőtlen is, megállásra készteti. Higanytekintete úgy fut végig a márvány szemmagasságban töredező erezetén, mintha valami különösen érdekesre lelt volna. Tökéletes elkendőzése a gondolatoknak az érzékek egyéb fokú lefoglalása…
Az ifjú szavai ugyanis közelebb kerülnek hozzá, mint hitte. Úgy zongoráznak végig érzékein, mintha ujjak lennének, egészen bőre alá, hogy végül szíve mellé kucorodjanak. Hogyan juthattak odáig?
…Miért?...
Csendül a hang, csipetnyi kíváncsisággal fűszerezve, elfedve a csírázni kezdő másikat, mely nem kerülhet felszínre.
…Ha látnál, kinéznéd belőlem? A húsbörtön csak megtéveszt…
Én is ítélek. Megtehetném, hogy nem, hiszen kevés dolog akad, ami érdekel… Én a neveltetésem mögé bújok, mások kényelemből teszik ezt. De… ritka az olyan, mint Te, aki szintén beismeri, hogy másokban is meglehet… az a jó, ami benne.

A kíváncsiság ritka vendég nála, most mégis szélesre tárta előtte az ajtót. Talán fertőző lenne? Kíváncsi s elismer a maga módján… szokatlan, felettébb szokatlan párosítás a saját háza táján, főképp úgy, hogy nem rejtőzhet saját gondolatai között. Hiszen éppen azok az árulói…
Ajkain ismét mosoly táncol, valahol beismerő, valahol szarkasztikus. Mely csakis önmaga felé szól.
Újabb léptek, puhán suhan a következő menedékig, bőrének jól esik a hűs simítás, amivel az újabb oszlop fogadja.
De megdermed, ahogy a kedves szavak szinte ráakaszkodnak, megálljt parancsolva. Annyira furcsa, nem tapasztalt, hogy szinte kibillenti előbbi „lendületéből” s félő, pont ez a nyílt őszinteség az, ami végül őt készteti lépés-vétésre. Hiába, az ember nem vértezheti fel magát két dolog ellen egyszerre. Hacsak nem teszi azt felszínesen… tőle azonban távol álljon az ilyesmi.
Ismerős, idegen…
Barátságos, ellenséges…
Hideg, érthetetlen… bájos… vonzó…
…Szerinted… melyik az igazi?...
Suttogja a hang. Most először tűnik teljesen őszintének és tisztának, ugyanakkor… valahol kissé távolinak is.
Mert pont ez a szép az ellentétekben. Hogy nem lehet mind a kettő… csak megszelídülhet, hisz a világ árnyalatokból áll. Állítólag…
Mikor belépett ide, pont az az indíttatás vezérelte, melyet most hirtelen elkendőzne, mert…
…Kissé olyan, mintha meztelenek lennénk…
Ajkába harap, hogy a fájdalom mar belé s zongorázik végig érzékein.
Pillanatnyi, mégis oly intenzív. Nem szereti. Sem a pillanatokat, önmagukban, sem a hirtelen, intenzív ingereket…
Most viszont olybá tűnik, maga sétált a saját csapdájába. Kár lenne visszakozni. Csak szíve dübörög árulón-erőszakosan mellkasában, mintha ki akarná törni borda-rácsait. S talán nem csak mert percek óta „kergetőznek”…
...Volt művészet, mit kötelességből űztem, de a rejtőzés választott engem. Nem én őt… s te mégis megpróbálod kijátszani. Bátor dolog… vagy botor?...
Míg előbbi kijelent, utóbbi kérdez.
Talán három, esetleg négy oszlop „előnye” van még, mégis megpihen, valahol a „kijárat” mellett. Tényleg ennyi lenne csak. Pár lépés…
S elszökhetne, eltűnhetne, mint egy sosem volt… gondolat. Egy meg nem született gondolat…
Fáradt sóhaj szökik ki a sápadt ajkak közül.
...Miért hiszed, hogy a látvány többet nyújthat, mint az, amit így osztok meg veled? Tudod, ha felébredsz egy szép álomból, többé nem csalogathatod vissza azt… ellibben, mint egy sosem volt ábránd, Te pedig újra és újra előveszed darabjaid, melyeket lassan megkoptat az Idő.  De már sosem lesz ugyanaz...
Talán ők sem lesznek ugyanazok, ha lehull róluk az arctalanság leple. Vajon megéri-e?
Elfáradt, hiába csekély a táv. Már ez is több, mint amit ez a szánni való porhüvely megengedhet magának. Teste, ez az átkozott börtön sokkal hamarabb adja majd fel a harcot, mint szelleme. Törékeny, akár ősszel a dércsípte levelek, melyek gyöngéden kapaszkodnak még az ágba. Az élet csalóka látszatát keltve. Megpihen. 
Van még pár oszlopnyi előnye. De ha nem is lenne…
…talán akkor is hátát döntené az aktuálisnak, s tekintetét a mennyezetre függesztené.
…Szerinted milyen lenne a világ… amelyben csak gondolatok léteznek?...


Cím: Re: A Hangok Terme
Írta: Dwayne Winterburn - 2011. 09. 07. - 19:30:42
[Angelle]

Szimplán azért, mert a mai diákság többsége… felettébb együgyű. Vagy legalábbis annak néz ki.
A válasz egy kicsit nyersen, talán némi indulatos lendülettel fűszerezve robban ki a falakból; ha valaki igazán figyel, akkor rájöhet arra, hogy a gondolat gazdáját e tény nem kis mértékben zavarja. Az, hogy miért, már nem kerül napvilágra: annyi önuralma azért maradt az ifjúnak, hogy ne zúdítsa rá rejtélyes partnerére minden ezzel kapcsolatos érzését. A vihar azonban abban a pillanatban alábbhagyott benne, ahogy a titokzatos hölgy gondolatai ismét felcsengtek a teremben. Ráadásul ismét egy olyan gondolatfolyam bukott felszínre, ami jóval mélyebb gondolkodásmódról árulkodott, mint ami várható lett volna egy átlagos roxforti diáktól.
Ön szerint ítélkezni bűn?
Az újabb gondolat ismét visszhangot vert a falak között. Érezni lehetett, hogy szándékosan buggyant felszínre, ugyanakkor mégis habozó, bizonytalan volt; érezhetően egy olyan kérdést feszegetett, amiben nem csak a két véglet létezett, hanem a fekete és fehér összes közbülső árnyalata is; legalábbis a gondolat gazdája szerint. Néhány pillanatnyi szünet, mely alatt mindkét fél a gyöngén visszhangzó, bizonytalan kérdést hallgatta; majd a gondolat folytatta.
Mert szerintem nem az. Ítélni gyakorlatilag ugyanaz, mint véleményt alkotni, ez pedig a tudatalatti része. Működik ha akarjuk, ha nem. A különbség pont annyi, amit kegyed megfogalmazott: vannak emberek, akik el merik ismerni, hogy van rajtuk kívül is jó a világon… és vannak, akik nem. Gyávák? Gyengék? Esetleg ez is valami olyasmi, ami mögé el tudnak rejtőzni? Számomra sosem volt érthető ez a dolog.
Újabb kósza verítékcseppek indultak útnak, ezúttal már mindkét halántékán. A fejében kavarogtak a gondolatok és önuralmának gátjai egyre erőteljesebben inogtak s maga sem tudta, hogy meddig tudja még fenntartani őket. Innentől már csak egy meghatározó kérdés maradt a képletben: vajon ér annyit ez az egész dolog, hogy megkockáztassa elméjének teljes kiszolgáltatottságát? Vagy helyesebb lenne kereket oldania addig, míg azt méltósággal megteheti?
A válasz már nem volt olyan egyértelmű, mint néhány perccel korábban.
Érezte a „társalgás” hangulatában beállt változást: kendőzetlen elismerése valamilyen formában hatott partnerére. Hogy milyenben, azt egyelőre nehézkes lenne megállapítani, de érezhető volt a hatás, amit gyakorolt rá. Ugyanakkor a visszakérdezés hősünket is kibillentette kissé egyensúlyából… ugyanis hirtelen nem tudta, hogy mit válaszoljon. Sem azt, hogy mit érez; sem azt, hogy mi lenne a helyes sugallat, amivel esetleg közelebb juthatna a megismerés áldásához… bár, ha jobban belegondolt, már abban sem volt biztos, hogy ez áldásként hatna-e. Soha életében nem rajongott az olyan emberekért, akiknek csak a szájuk járt, de nem merték ehhez felvállalni az arcukat… ám most, hogy belekeveredett egy ilyen helyzetbe, el kellett ismernie, hogy volt ebben valami varázslatos. Főleg számára, akit a külsőségek, viselkedési protokollok és szigorú rend szerint neveltek: most, ebben a helyzetben viselkedhetne akárhogy, nem esne csorba a Winterburn néven. Feltételezvén persze, hogy kilétére nem derül fény.
Talán mindkettő? Talán egyik sem? Talán hol ez, hol az? Nem tudom… de égek a vágytól, hogy fényt derítsek e rejtély nyitjára. Kegyed egy elbűvölően összetett személyiség.
Egy újabb oszlopnyi előrehaladás szerepelt tervei között, de a következő gondolatok annyira meglepték, hogy majdnem megtorpant a kettő között, a nyílt színen. Ami még meglepőbb, hogy nem a fogalmazás kendőzetlensége és a furcsa, partnerére addig kevéssé jellemző szókimondás volt, hanem egy sokkal egyszerűbb dolog: ő is pont ugyanígy érzett, szinte ugyanerre gondolt. Maradék lélekjelenlétét megőrizve megtette azt a néhány lépést, ami a következő tartóelem árnyékáig szükséges volt, majd hátát a hideg kőnek vetve mosolygott rá a szürke falakra.
Hát nem ez a legcsodálatosabb az egészben? Semmi ármány, semmi hazugság; csak a kendőzetlen, valós gondolatok. A legcsodálatosabb, s egyben legritkább dolog ebben a mai világban…
Keze egy gyors utazásra indult: zsebkendő után kutatott, melynek céljaként az izzadtság letörlését tűzte ki célul. Néhány másodperc múlván ez teljesült is, majd miután az apró ruhadarab visszavándorolt helyére, az ifjú tekintete körbefutott a termen. Természetesen nem látott élőlényt, de most nem is ebben reménykedett: a távolságokat igyekezett mérlegelni és arra jutott, hogy ha a titokzatos valaki visszafordult az árulkodó, szökött felismerés hatására, akkor hamarosan el kell érnie azt a pontot, ahol éppen ő rejtőzködött. Ezért úgy döntött, hogy próbát tesz: a helyén marad, vár egy kicsit, hátha a leányzó végre valahára felbukkan.
Elárulok önnek egy titkot: kegyed jobban ismer, mint bárki más ezen a világon, akár a legjobb barátaimat is ide számítva… egyszerűen azért, mert Ön első kézből értesül a gondolataimról, míg szóban már csak a megforgatott verzió hangzik és hangzana el.
…mert nincsenek igaz barátaim…

Az utolsó gondolat már nem volt hivatott felszínre bukni, ám az ifjú hiába igyekezett minden akaraterejével utána kapni, már nem sikerült a szökést megakadályoznia. Egy pillanatig állt ott, fejét a kőnek vetve, összeszorított szemekkel koncentrálva.
Igen, talán ez is közrejátszhat benne.
Ez volt az első alkalom, hogy talán némi gyengeség volt felismerhető a szándékosan feltárt elmeszüleményekben. Egy olyan vallomás volt ez, melyet önmagával is ritkán osztott meg, hát még a külvilággal… méghogy ő, Dwayne Winterburn, magányos lenne? Soha!
S lám, mégis.
Talán néhány perccel ezelőtt még lehetett volna a kettő közül bármelyik… most azonban úgy gondolom, hogy csak akkor bizonyul majd botorságnak, ha a végén nem sikerül kijátszanom és fölém kerekedik. Ámbátor még mindig fogalmam sincs kegyed kilétéről, valami azt súgja, hogy veszély nem fenyeget.
Választékos, tárgyilagos, félhivatalos szavak ezek, melyeket talán nem is ő, hanem a pajzsként, szinte tudatalattiként működő neveltetése fogalmazott meg. A figyelmes szemlélő észreveheti, hogy az előbbi kis botlás megrázta hősünket és megingatta kissé végtelen magabiztosságát, ezért húzódott visszább, mélyebbre a páncél alá, melyből az imént már majdnem teljesen kivetkőzött.
Az álom is csak egyfajta hazugság. Kegyes, kényeztető, kellemes… de attól még hazugság marad, és ez fokozottan igaz az éberálomra. Visszafelé is igaz a korábbi tézis: elismerni a rossz dolgokat ugyanolyan fontos, mint elfogadni a jókat. Az álom feladata a komfortérzet teremtése s ha ezt megtette, akkor a feladata ellibbenni… nem pedig béklyóként tekeredni az agyra.
Még mindig tárgyilagos, de már felfedezhetőek a gondolatok között az érzelmek nyomai: ez is utal arra, hogy ez egy kényes téma. A következő visszhangra azonban azon nyomban érkezett a válasz: lelkes, szinte már szenvedélyes hangvétellel.
Jobb, tisztább, őszintébb. De nem működve, csak a semmiből teremtve: a mai társadalom belerokkanna, ha hirtelen minden apró titkokra fény derülne.


Cím: Re: A Hangok Terme
Írta: Angelle Aureole - 2011. 09. 08. - 16:45:09
Dwayne


„A gondolat él, a valóság káprázat”

Egyetért az indulatot kiváltó okokkal, noha érzelmileg nem különösebben ragadja meg. Ugyanúgy kezeli, mint majd mindent. Ilyen a világ, s míg ő abban egy árválkodó hópehely csupán, beleolvad a tájba, ahelyett, hogy megváltoztatná annak összképét…
Ráadásul, éppen ez teszi érdekessé. Hogy olyasmiket láthatnak bizonyos dolgok mögé, melyek számukra talán sokkal kezelhetőbbé teszik az adott helyzetet. Kiváltság.
A fakó teremtés pedig szereti magáénak tudni e gondolatot.
Bele is ütközik a falakba, mihelyst megérzi a bűbáj hatalmát, mely apró hangyákként kutakodik fejében, bizsergeti és kaparássza gondolatait. Válogatás nélkül.
És hogy ítélni bűn-e?
Türelemmel hallgatja a teremben csendülő gondolatot, s bár az árnyak eltakarják, szoborszép vonásait tovább keményíti a töprengés. Csak akkor simul „hangja” a másik után, ha az ifjú mély baritonja lecsengett.
…Ne keverd a kettőt. A vélemény sajátod, felelősséggel tartozol érte, míg az ítélet bélyeg, melyet másra nyomsz, akár egy billogot. A vélemény formálható, az ítélet… valahol mindig visszavezet a gyökerekhez. Bár igazat adok; míg a vélemény tudatos, az ítélet ösztönös. És épp ezért oly veszélyes
De hogy bűn lenne… ki vagy mi dönti el, mi bűn s mi nem az?
Talán nem először használt taktika kérdezni a válasz helyett, újabb és újabb gondolatokat gerjesztve, ezáltal pedig időt adva magának sorainak újrarendezésére. A süveg nem véletlenül osztotta a Mardekárba… annyi éve. Stratéga és érzéke van hozzá, hogyan forgassa a szavakat s hajtsa velük saját malmára a vizet.  Lehetőleg észrevétlenül.
Bár az ösztön szintjénél tovább nem engedheti a felismerést: ezúttal emberére talált. S valami különös… hálaféleség mocorog mellkasában, amit hirtelen nem tud, s nem is akar hová sorolni.
…De engem is csak egyszerű dolgok mozgatnak…
…mint mindenki mást.
Összetett személyiség ide vagy oda.
…Csodálatos?...
Kérdez vissza kíváncsian.
…Hm… talán… talán van benne… valami különleges…  
…Valami szövetséges…
- súgja egy hang benne, mélyről.
Végig sem gondolta igazán, inkább csak amolyan… mellékvágányra futott gondolat az utolsó.
Bár az önostorozásra nem jut idő, hiszen a vallomás, mely a másik titkairól rántja le a leplet, túlságosan lefoglalja.
Tűnődve válaszol, még ha szavai ridegen tipornak is a titkok és a bizalom közé.
…Barátok? Kik ők...? Miért kellenek? Befektetett és elvesztegetett energia. A szövetségeseket érdekek kötik, a barátokat érzelmek. Miért akarod, hogy bárki is megértse azt, ami Téged mozgat, hm? – dorombol a kérdés.
Számos érdekből kovácsolódott kapcsolatot tudhat maga mögött, melyek mindig mozgathatók, ha a szükség úgy hozza. Miért kéne hát valakivel megosztania a lényét, azt a legintimebb… valamit, ami csak és kizárólag a sajátja?
…Egyedül érzed magad?...
Néha ő is érzi… de csak egyetlen személy hiánya fájó.
…Egyetlen… - susogja erőtlenül a bűbáj gerjesztette hang.
Kisöpri fejéből a gondolatot és teret enged a csöndnek… menekül.
Csak hogy szinte szenvtelenül pimasz hangon csendüljön a következő gondolat. Hiszen az már-már szórakoztatja.
…Ne álltasd magad. Szeretünk hazugságban élni. Ahogyan az álmokban is…
Nincs ebben semmi rossz. Hiszen csak… emberek.
Aztán elhallgat. Talán soknak tűnik az a pár másodpercnyi, ordító némaság, ahol csupán a szaporán emelkedő s süllyedő mellkas mozdul, no meg az ajkai közül ki majd besurranó levegő neszez.
Jól hallható a sóhaj, ahogy a hang is, mely kendőzetlen egyszerűséggel töri szét a csendet.
...Tévedsz…
…az álmoknak egészen más „feladatuk” van.

Tekintete lustán vándorol a falakról a „kijárat” felé, ahonnan könnyedén nyoma veszhetne. Ideje lenne dönteni. Hagyni, hogy ezúttal az ösztönei vezessék, ne a tudata, mely cinkostársa a különös teremnek.
Finom sóhajt fodroztat az akusztika.
Lassan lép, mint aki elfáradt, noha mozdulatai szelíd kecsről mesélnek. Ahogy ellép az oszlop mellett, ahogy finoman végigsimít hosszú ujjaival a márványtömb hűvösén, búcsút véve tőle. Ideje levetni a maszkokat.
Ráérős, puha léptei könnyed egyszerűséggel hidalják át a távolságot az oszlopok és a terem közepe között. Higanytekintetében lusta kifejezéstelenséggel fénylenek a maradék gyertyalángok, különös, hamis életet lehelve a „lélek tükreibe”.
A mélyen zengő, szenvedélyes hangvétel úgy táncolja körbe, akár egy könnyed, tavaszi szellő. Egy szívdobbanásig még fürdik őszinte, tiszta fényében, hagyja, hogy utoljára megérintse, de ahogy megáll, lénye visszavedlik abba a kifejezéstelenségbe és elérhetetlenségbe, mely sajátja s mely... nélkülözi mindazt az illékony s tetszetős bájt, ami „arctalanul” hozzá csapódott. Ezúttal saját hangja az, mely utat talál a csöndben…
A társadalom talán nem is…
- Csak azok, akiknek rejtegetni valójuk van…
Ő pedig úgy morzsolódna szét, akár egy pillangó a tomboló hóviharban.
Mégis itt van. Itt áll.
Ő büszkébb annál, mintsem hogy vadat játsszon.

…gyere…


Cím: Re: A Hangok Terme
Írta: Dwayne Winterburn - 2011. 09. 12. - 21:32:33
[Angelle]

Talán igen, talán nem. Ebben a kérdésben nem tudok kegyeddel egyetérteni; szerintem azzal, hogy valakiről tudatosan véleményt alkotunk, tudatalatt elítéljük. Talán létezhet a kettő egymás nélkül, de inkább csak ritka alkalmakkor.
Nem igazán mélyedt bele a gondolatba, sőt, számára a legideálisabb az lett volna, ha titokzatos partnere úgymond ejti a témát. Kétségtelen, hogy ez is egy mélyenszántó gondolatszövevény lett volna, de egyszerűen… túl mély. A neveltetését és létének alappillérét is érinthette volna, erre pedig ritkán volt kapható; most pedig, jelen állapotában még kevésbé, mint alapesetben. Egy szó mint száz: reménykedett benne, hogy ez a szál lehull a feledés homályába. A másik valamivel több jóval kecsegtetett, de azért ez sem volt olyasmi, amin szívesen elindult volna; de ha választani kellett, hát inkább az utóbbi.
A bűn… egy érdekes fogalom. Mint a legtöbb dolgot, ezt is a társadalmi normák és elvárások határozzák meg, még akkor is, ha ezek sok esetben, vagy fogalmazzunk úgy, majdnem mindig, hibásak vagy helytelenek. Ennek ellenére kénytelenek vagyunk elfogadni azt, amit a társadalom elfogad és elítélni azt, amit a társadalom elítél… még ha a magunk módján tiltakozunk is ellene. Egy ember nem tudja meghozni a megváltást, többnek pedig nincs bátorsága összeállni… nos, legalábbis azoknak nincs, akik pozitív irányba tudnák elmozdítani a mostani helyzetet.
Szinte dőltek belőle a gondolatok; maga sem tudta, hogy miként volt ez lehetséges. Szerette a körmondatokat, a monológokat és ezekkel összezavarni beszélgetőpartnereit, legyenek azok barátok vagy ellenségek… de ez most valahogy egészen más volt. A monológ része megvolt a dolognak, de valahogy maga a köntörfalazás hiányzott: az egész mondandó lényeges, szinte velősnek mondható volt. Vajon a terem mágiája akadályozta kedvenc játékában vagy csak szimplán a fáradtság tette? Jó eséllyel ő maga sem tudott volna válaszolni erre a kérdésre.
Annak ellenére, hogy nem igazán lehetett együgyűnek csúfolni, valahogy most mégis nehezére esett ezen komolyabb témák boncolgatása; vélhetően azért, mert nem volt könnyű szabályozni a saját gondolatait és elérni azt, hogy csak az jusson ki a fejéből, amit meg kívánt osztani rejtélyes partnernőjével. Ezért szinte kapva kap rajta, amikor a figyelem elterelődik a korábbiakról és ismét a közeli, még ha kevéssé kézzel fogható valóságra fokuszál: azaz rájuk, mint személyekre; ezen belül is pillanatnyilag az ismeretlen hölgyre.
Az egyszerűség és az összetettség, legyenek bár éles ellentétek, nem mindig zárják ki egymást. S ha szabad ezt mondanom, pont ez tudja széppé varázsolni az ellentétek világát… egyszerűen kiszámíthatatlanná válik. Attól. hogy jelen van az egyik, még nincs szükségszerűen kizárva a másik.
Újabb kisebb monológ, ez már jobban hajazott hősünk stílusára… bár úgy sejtette, hogy nem fogja tudni egykönnyen kibillenteni egyensúlyából jelenlegi partnerét. Volt az idegenben valami… valami megfoghatatlan. valami utolérhetetlen. Mintha mindig egy lépéssel a körülötte lévő világ előtt járna és már lépést tartani is egy keményebb kihívásnak tűnt. Ha teljesen őszinték akarunk lenni, akkor valószínűleg ez az oka annak, hogy az ifjú még nem hagyta el ezt az átkozott termet; ez keltette fel érdeklődését a másik fél iránt. S a következő szavak, bár nem volt célpontjuk teljesen nyilvánvaló, de következtetéseire építve zeneként csengtek füleiben. Nyilvánvaló gyengeség volt a hölgy részéről, ám ő úgy döntött, hogy ezt nem használja ki, vagy legalábbis nem csap le olyan keményen, mint az elvárható lenne.
Örvend a lelkem, hogy valamit meg tudtam mozgatni kegyedben; ezek szerint nem felesleges e időtöltés.
Szinte hallani lehet mosolyát s habár szavai kissé nyersek és puritánok, őszinteség és barátságosság cseng mögöttük. A maga részéről komolyan gondolt minden egyes szót, hiszen mióta feléledt benne az érdeklődés a hölgy iránt, azóta az volt az egyetlen célja, hogy valahogy felélessze ugyanezt az érdeklődést partnernőjében az ő irányában; úgy tűnt, hogy ez most sikerült is. Nem akarta túlfeszíteni a húrt, de reménykedett benne, hogy az idegen nem hagyja szó nélkül a különös bókot. Bár az ezt követő gondolatok ismét elevenébe találtak; valahogy túlzottan emlékeztettek neveltetésének annak a részére, amivel leginkább küzdött élete során. A lány gondolatait rövid szünet követi, szinte érezni lehet a levegőben a tűnődést, majd felhangzik a válasz; némileg bizonytalanabb, kevésbé erőteljes, szinte tűnődő hangnem.
Látja, ezek jó kérdések. Az egész barátság dologban számomra az a legnagyobb probléma, hogy teljesen ismeretlen számomra: soha nem volt igazából olyan ember, akit a barátomnak nevezhettem volna. Hallok véleményeket, de azok is szöges ellentétben állnak egymással. Hajt a kíváncsiság, hogy valóban olyan jó-e, mint sokan állítják… és van bennem egy kis félsz a kegyedéhez hasonló vélemények miatt.
Rövid, bizonytalan szünet; mivel érezte, hogy nem tudja magában tartani a most felszínre bukó gondolatokat, ezért inkább tudatosan folytatta a saját szavaival, mintsem ösztönös, gondolati formában kerüljön a másik elé.
Leginkább talán arra vagyok kíváncsi, hogy milyen lehet tartozni valakihez… és itt nem a vér vagy a logika kötelékeire gondolok, azok adottak. De milyen lehet érzelmi alapon kiemeltként kezelni valakit? Barátság, szerelem… számomra talán az élet legnagyobb rejtélyei. Soha nem volt részem egyikben sem, de nem tagadom: kipróbálnám magam benne, főleg ezutóbbiban…
A monológ vége még bizonytalanabbá, mondhatni ábrándossá vált, viszont újfent meglepő őszinteségről tett tanúbizonyságot, sőt, mondhatni a legféltettebb gondolatait tárta egy olyan ember elé, akinek kilétéről fogalma sem volt. Való igaz, elfogadható élete volt. Vagyon, név, családi háttér, kielégítő mértékű varázserő; ezek mind a birtokában voltak és szó ne érje a ház elejét, elégedett is volt velük. Nem volt az az álmodozó típus, nem dobta volna el mindenét valami ötlettelen, megvalósíthatatlan próbálkozásért és nem is becsülte alá azt, amije van amiatt, amije nincs… egyszerűen kíváncsiságát szerette volna kielégíteni…
… s persze a boldogság sem utolsó kérdés, abból elég karcsún osztott az élet…
A szoba tükrözte a szavakat, de az ifjú annyira belemerült a gondolataiba, hogy ezt észre sem vette. Csak akkor ocsúdott fel, amikor ismeretlen szavak fúrták be magukat a fülébe: partnernőjének gondolatai.
Amik ezúttal legkevésbé sem voltak ínyére, talán első ízben találkozásuk óta.
Általánosítani bűn, kedvesem, méghozzá a nagyobbik fajtából: nem a sokszor hibás társadalmi normák ellen vét, hanem a sokkal reálisabb erkölcs ellen. Azért, mert kegyed, vagy tételezzük fel: az emberiség nagyobbik hányada így van a dologgal, az nem jelenti azt, hogy mindenki.
A válasz ezúttal egyértelműen nyers volt és kemény, még ha meg is őrizte az udvariasság hamvait; ezt az ifjú is érezte és megpróbálta lágyabbra venni a figurát.
Számomra legalábbis nem jelent mást az álom, mint amit említettem; talán annyiban, hogy jelen lehet esetleges jövőkép megtestesüléseként. De ebben élni és többet pazarolni rá, mint néhány kósza és egyébiránt üres percet vagy alvó óráinkat… szerintem botorság. Motivációt lehet belőle meríteni, de benne élni… számomra elképzelhetetlen.
A témára talán már így is több gondolat lett vesztegetve, mint amennyi érdemes. A fiú ezzel a felfogással élte le eddigi életét és ezen nem fog változtatni; a lány pedig vélhetően ugyanígy van a sajátjával ; a véleménycsere megtörtént, a vita felesleges. Persze lehetséges, hogy Ő ezt nem így gondolja…
A szeme sarkából hirtelen mozgásra lesz figyelmes s egy gyors lépéssel eltűnik az éppen aktuális oszlop mögött, onnan követi tekintetével az illékonynak tűnő tüneményt. Eleinte nem volt meggyőződve róla, hogy most a valóságot látja-e, vagy csak fáradt agya tréfálja meg; bár utóbbi minden múló pillanattal egyre kevésbé tűnt valószínűnek. Aztán, amikor felhangzottak a hölgy gondolatai s ezt követően – végre! – valódi szavak csendültek egy, a teremétől különböző hangon, akkor már biztos volt benne, hogy a titokzatos idegent látja maga előtt. A gondolatok, az első benyomás, a vélemény amit a tudatalattija alkotott szinte bombaként szerettek volna kirobbanni agyából és világgá kürtölődni, de akaratának egy utolsó löketével visszakényszerítette őket üregükbe. Hiszen úgyis hamarosan kimondja őket, minek erőltetni?
S a mai világban ugyan kinek nincsenek rejtegetnivalói?
A kérdés egyértelműen költői volt, nem számított válaszra. Amint felhangzott a gondolat, felbukkant az oszlop mögül s bár léptei hangtalanok voltak a csizmáján lévő mágia miatt, sétapálcájának halk koppintásával hívta fel magára a figyelmet, elkerülve ezzel azt, hogy esetlegesen megijessze az előtte álló tüneményt.
- Kegyed elbűvölő, ha szabad ezt mondanom. – mondta a hosszú kihasználatlanságtól és fáradtságtól kissé rekedtes hangon, miközben ruganyos, magabiztos léptekkel a leányzó felé indult.
- Dwayne Winterburn, szolgálatára. – mutatkozott be egy meghajlás kíséretében, miközben kinyújtotta kezét s ha nem talált egyértelmű elutasításra, akkor kézcsókkal illette a hölgyemény kézfejét.
- Ön pedig…?


Cím: Re: A Hangok Terme
Írta: Angelle Aureole - 2011. 10. 23. - 19:10:12
Dwayne


„A gondolat él, a valóság káprázat”


Érzi a másik gondolataiban beállt változást, „szavainak” egyszerűbb köntösbe bújtatott szereplőit és finoman megmosolyogja. Néha célravezetőbb, ha az ember kimondja, amit gondol, úgy, pőrén és tisztán. Vannak, akik csak így értenek… s a maguk kifinomultságával járó rezdüléseiket talán okosabb megtartaniuk azoknak, akik méltóak rá. Mondjuk egymásnak…
Tetszenek neki a másik gondolatmenetei, noha egyre inkább kiviláglik, közel sincsenek ugyanazon az állásponton. De… pont ezektől a különbözőségektől szép a világ. Ahogyan ezek a különbözőségek kelthetnek olykor zavart is, szülhetnek széthúzást… a világgal csupán az a baj, hogy sokan nem tudják, hol van benne a helyük s hogy kikopott belőlük a tisztelet. Nem csak egymás… maguk iránt is.
...Miért érdekel a „mi” véleményünk? Vannak ösvények, amelyeket az embernek magának kell kitaposnia… A tudásszomj becsülendő, de vigyázni kell a mértékkel...
...Bár azt hiszem sovány vigasz, de én sem mondhatom el magamról, hogy lennének… barátaim...
Amit persze, ahogyan azt az előbb nem rejtette véka alá, nem is éli meg tragédiaként.
A szavak azonban, melyek általánosításokkal vádolják, könnyedén kaparják le ellenállásának falait, szinte odavetve a gondolatot:
Ugyan honnan tudhatnád?
Annyira ösztönös, hogy szinte észrevétlenül suhan ki. Bár, akárcsak az elődjeit, így ezt sem szégyelli. Nem az ifjú az, aki minden éjjel mások álmainak a foglya…
Vagy hogy az álmok pont, hogy nem a jövőt, inkább az eddig megélteket öltöztetik új köntösbe. Sokszor olyanba, hogy a tudat ne ismerje fel, s épp ezért megtűrje… csalafinta dolgok ezek, a tudatalatti a legnagyobb játékos s szeretői, az álmok is tartogatnak meglepetést azok számára, akik nem eléggé felkészültek…
Nem számít… igazából, rég nem számít, mit gondolnak mások. Csak a csontváz maradt meg, csak az a büszkeség, csak az a dac, mely néma s nem dörgöli más orra alá, hogy igaza van. Mert… elég, ha ő tudja. Rég nem akad fent mások sziklába vájt nézetein… hisz azért különböznek, mert más elvek és gondolatok mozgatják őket.
Valamiért mégis visszakanyarodik…
És kicsúszik. Egyszerűen, könnyedén, mégis súlyosan… akár egy sóhaj, mely már régóta vágyja a szabadulást.
Barátokat mi választunk… szerelmet sosem.

Ott, a terem közepén állva egészen más érzések ostromolják, mint mikor belépett… lerántva ismeretlenségének leplét, önként mutatkozva levetkőzi eddigi pajkosságát, mint egy megunt kelmét, s újra magához édesgeti neveltetésének kősziklába álmodott vonalait.
A homokszemek észrevétlen peregnek át az Idő karcsú órájának derekán, higanytekintete lustán fürkészi az oszlopok menedékét. Igyekszik elzárni tudatának csarnokát, nem engedni a kísértésnek, hogy találgatásokba bocsátkozzon „társa” személyét illetően. Úgy is kitudódik… hamarosan.
A koppanás szinte erőszakosan tépi fel a csöndet, amolyan figyelmeztető jelleggel, bármennyire is az óvatosság volt a célja.
Deres pillái finoman rebbennek meg, ahogy a higanytekintet a kékben tükröződik, s a rekedtes hang végigbizsereg a gerince mentén. Pillantása szenvtelen ráérős, ahogy végigméri „üldözőjét”, vonásai nem árulói esetleges gondolatainak. Ahogy azonban finoman félredönti fejét, újra mozdulnak a puhán fakó ajkak.
-   Azon tűnődöm… ez vajon az, amit valóban gondol, vagy… amit ilyenkor hallatni szokás – mert találkozott már hasonló szavakkal, más helyzetekben. S talán most az egyszer érdekelné a „körítés”, a gondolatok pőre őszintesége… mely bárhogy is, olykor könnyedén leveti a neveltetés rabláncait.
Bár egyesek tartják maguk hozzá: ha nem akarod megégetni magad, ne játssz a tűzzel.
Ha nem téved ugyanis egy csónakban eveznek bizonyos… dolgokat illetően, így pedig megvan rá az esély, hogy a fakó jelenés éppúgy hibát vét, mint társa. A kérdés csak az, melyikük lépi meg előbb s hogy magával ragadja e a másikat?
Winterburn… hallotta már e nevet, természetesen. Az aranyvérűek nincsenek sajnos elegen ahhoz, hogy ne lehessen róluk feljegyzést vezetni. Egykoron pedig minden család rendelkezett egy családfával az aranyvérű családok tagjait illetően s némi jellemzéssel… mely, lassan kikopik a „köztudatból”.
Ősi kötelékekkel fogant mágia írja tovább őket, megtartva a hagyományokat s segítséget nyújtva azon tagoknak, akik még élnek a tradicionális eszmékkel… 
Winterburn… - susogják a falak, ahogy ízlelgeti a nevet. Hiába, van ebben a névben valami baljós, valami… ami libabőrt csal betegesen sápadt karjainak bársonybőrére. Áttörhetetlen rácsok mögé rekeszti gondolatait, melyek a név jelentését szedik apró cafatokra, s mégis igyekszik elűzni, mert félő, úgy belérágja magát, hogy később nem tud tőle szabadulni… ilyen hibát pedig, nem véthet.
A tél az egyetlen, ahová menekülhet. Ha pedig e név felégeti…
Vékony, törékenyen kezét elegáns, mégis légiesen könnyed mozdulattal nyújtja kézcsókra. A porcelán testrész rideg, akár a márvány… 
-   Az Aureole család egyetlen leánygyermeke. Angelle…
Való igaz. Az arany csak férfiak vérét dicsőítette. Másfél évszázada - ha előzetes olvasmányai nem csalnak – született egy leánygyermek, de satnya volt s születése után nem sokkal részese lett az örök álomnak. Talán rá is ez a sors vár… elsorvad lassan, ahogy a levelek ősszel…
…de addig még van idő…
Válaszolnak a falak, s csak a lemondó sóhaj az árulója, nem szánta közérdekűnek.
…Ha rejtegetni akarnánk, mit keresünk itt?...
Elnéző mosoly, az első, mely vonásait percek óta először mérgezi.
Elvégre ő azért jött, hogy szabadon engedje őket, vezekeljen ha úgy tetszik… és felettébb merész lépés tőle, hogy mindezt egy idegen elé tárja. Már ha…
A kérdés csaló és mégis lélekbemaróan őszinte.
…de a választ a vele szemben álló ifjútól várja.

…Azt találtad itt, amire vártál?...


Cím: Re: A Hangok Terme
Írta: Dwayne Winterburn - 2011. 11. 01. - 17:23:36
Hosszabb szünet állt be a gondolatváltásban; talán az eddigi leghosszabb. Furcsa és egy kissé problémás helyzet állt elő az ifjú agyában: egyszerre volt kénytelen törni a fejét az adott témán és ügyelni arra, hogy ezek a gondolatok megmaradjanak a fejében. Nem volt egyszerű és nem különösebben töltötte volna el örömmel a sikertelenség: érzékeny téma volt ez számára, bármennyire is gyűlölte ezt bevallani még önmagának is… és a nyilvánvalóan kéretlenül hozzácsapódó utolsó foszlány csak még kellemetlenebbé tette. Barátság, szerelem… e fogalmak érdekes egységet képeztek számára: csupán misztikum volt mindkettő.
Mondják: a gazdagoknak megvan mindenük, amikre vágynak… és a nagy baj az, hogy nem csak az irigyek tesznek így, hanem a tudatlanok is; ez a két réteg pedig kiteszi a társadalom jelentős hányadát. Még nagyobb baj az, hogy ezt komolyan is gondolják és ez meg is alapozza azt, ahogyan ezek az emberek a gazdagokhoz viszonyulnak. Az irigyek megvetéssel, de rájuk nem is érdemes időt vesztegetni; a tudatlanok kétkedéssel, tartózkodón. Ez utóbbi az, ami magányossá teszi a legtöbb olyan embert, aki hozzá hasonló… Igen, lehet, hogy az egyszeri ember számára furcsa a viselkedése, öltözködését lehet feltűnőnek, szokásait fellengzősnek titulálni és meg is teszik ezt sokan nem kevésszer. Megoldás azonban nincs a problémára, legalábbis ő még nem talált rá. Változzon meg és tagadja meg a neveltetését és ezzel azt az embert is, aki eddig volt? Vagy ne foglalkozzon a dologgal, vágja el magát az emberiség túlnyomó többségétől és elégedjen meg azon emberek társaságával, akik hozzá hasonlóak, legyenek bármily kevesen is? A két véglet adott, de középút vagy nincsen, vagy nagyon jól van elrejtve.
Ezért volt fájó pont és ezért volt misztikum számára e két fogalom. Lelke rajta, ő bizony próbálkozott mindkettővel, de valahogy nem akart kialakulni a dolog sehogyan. Az úgynevezett barátai mind felszínesek voltak és pusztán érdekből ápoltak vele jó kapcsolatot: ha az ifjú segítségére szorultak, valahogy mindig jelen voltak, egyébként viszont mintha a föld nyelte volna el őket. A szerelem… talán még rejtélyesebb. Tette ő a szépet a hölgyeknek amikor csak alkalma volt rá, de valahogy soha nem fordult komolyabbra; egy kis flört után mindig jobb dolguk támadt. Bár az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy eleddig egyetlen egyszer érzett többet vonzalomnál, de annak a vége is…

…kudarc…

Lehunyta szemeit és megmasszírozta egyre inkább sajgó halántékát, majd kiűzte e gondolatokat a fejéből. Ez valami olyasmi volt, amit nagyon nem akart felfedni… és bár nem is történt meg konkrétan, azért nem kellett hozzá túl sok ész, hogy valaki összerakja a képet. Márpedig az éppen előballagó szőkeség az átlagnál intelligensebbnek tűnt. Végül szó nélkül hagyta a kifakadást is és az egész témát; egyrészt számára is kellemetlen volt, másrészt valamiért úgy érezte, hogy partnere számára sem olyasmi ez, amit szívesen taglalna. Így tehát, ha rajta múlik, akkor hagyta elillanni a gondolatfonalat a végtelenbe.

Ahogy a koppanás, lett légyen bármily óvatos, belehasított a csendbe, a terem közepén álló hölgyemény összerezzent és az ifjú felé fordult. Ő nem fűzött szóbeli kommentárt a dologhoz, de alig észrevehetően meghajtotta a fejét, mintegy bocsánatkérésként az ijedtségért, amit okozott. A lelke mélyén egy picit jobban bántotta a dolog, tekintve hogy pontosan ezt akarta elkerülni a koppantás segítségével… bár talán jobban bántotta a nyilvánvaló hiba, amit vétett, mint az ijedtség okozásának a ténye; de ezt ő maga sem tudta eldönteni. Dicsérő szavai szintén nem a várt hatást érték el; sőt, egy pillanatig úgy tűnt, hogy semmilyen hatást nem érnek el. Aztán a hölgy végül mégis szólásra nyitotta ajkait, ám ismét valami olyasmi hangzott el, amire az ifjú nem számított… de pont ettől volt szép ez az egész „társalgás”.
Ajkai mosolyra húzódtak s tekintetével a lányét kereste; ha sikerült szemkontaktust létesítenie, akkor megszűntette a mentális korlátokat annak ellenére, hogy tudta: nem lesz könnyű helyreállítani őket.

…hideg tekintet; kemény, akár a tél és számító, mint egy rókáé… de valahogy mégis érdeklődő, életteli, bájos, táncba hívó; angyali arc, melynek szépségét a sápadt bőrszín csak megnöveli, kihangsúlyozza, szoborszerűvé teszi; olyanná, mintha…

Kobaltkék szemeit a föld felé fordítva megszakította a szemkontaktust és visszaállította a barikádot a gondolatfolyam elé, megszüntetve ezzel az élő közvetítést.
- Elnézést a nyers kifejezésmódért… az emberi gondolatok sajnos nem bírnak olyan kifinomult modorral, mint az illendő lenne. – hangja talán még rekedtebb volt, mint korábban; ezen egy gyors torokköszörüléssel javított valamicskét. – Kérdésére válaszolva: valóban, az ehhez hasonló mondatok a protokoll részei… mint ahogy azt kegyed is jól tudja, ha nem tévedek. Azonban ezek most nem üres szavak voltak csupán, hanem őszinte gondolatok, még ha kissé… udvariatlanok is. Nem állt szándékomban megbántani Önt. – újabb apró fejhajtás az újabb bocsánatkérés jelenként.

A bemutatkozási rítus rendben lezajlott, ami már-már meglepőnek volt mondható azok után, hogy gyakorlatilag semmi nem a várt módon alakult azóta, hogy betette ide a lábát. No nem mintha lenne oka panaszra, egyáltalán nem; csupán furcsának találta, hogy valami nem furcsán sül el. A név, Aureole megpendítette benne valamit, bár nem túl messzemenően: valahonnan ismerős volt számára, de azt már nem tudta volna megmondani, hogy honnan. Pedig nem volt rossz memóriája: ez azt jelentette, hogy valószínűleg csak egynéhányszor találkozott vele és ezek sem mostanában voltak. Mindenesetre nem is foglalkozott vele különösebben: ez volt az egyetlen dolog, amiben sikerült szinte teljesen levetkőznie apja nézőpontját és inkább azzal azonosulnia, amit az anyja tanított neki, nevesint: nem a név számít, hanem a viselője.
A gondolatfoszlányt összehúzott, tűnődő tekintettel fogadta, de nem volt rá ideje, hogy különösebben törje rajta a fejét, ugyanis a következő kérdés teljesen váratlanul érte; bár nem is annyira a kérdés ténye, hanem sokkal inkább az, hogy hirtelenjében nem nagyon tudott mit válaszolni. Jobban mondva… a válasz megvolt, csak valahogy nem illett önmagához, valami egészen más volt, mint aminek lennie kellett volna. Tekintetével ismét megkereste a hölgyeményét, majd egy rövid sóhaj kíséretében úgy döntött, hogy őszinte lesz.

A lélek, az agy, a szív… nem végtelen. Egyik sem. Folyamatosan telítődnek. Gondolatok, érzések, problémák, de még a mindennapi rutin is… tett hozzá valamennyit. És mint véges objektum, egy idő után megtelik valamennyi… és ilyenkor ki kell ereszteni, üríteni. Optimális esetben erről szólnak a beszélgetések a… barátainkkal; kevésbé optimális esetben önmagunkkal. Bár tartozom egy vallomással: eredetileg nem ezért indultam útnak… de most, hogy megtörtént már tudom: szükségem volt rá.

A terem monológja közben önmaga számára is észrevétlenül elkalandozott a tekintete, de a végén visszakormányozta partnere arcára, szemeire s az elhangzottakat megtoldotta egy bizonytalan vállvonogatással: ez csak egy vélemény, azok közül is a kevésbé megalapozott fajta.

A következő kérdés is kibillenti egy kicsit egyensúlyából, már mentális értelemben. Talán… számíthatott volna rá, bár ritka az, hogy az ehhez hasonló kérdések ehhez hasonló őszinteséggel hangozzanak el. Bár annyira nem volt fogós kérdés, azért néhány másodpercnyi tűnődést engedélyezett magának; sőt, úgy döntött, hogy egy kis játékosságot is belevisz.
- Mire kellett volna számítanom? – tette fel a kérdést hangosan, majd szünet nélkül folytatta, nem hagyva alkalmat a lánynak hogy belevágjon. Udvariatlanság volt, talán, de reményei szerint elveszi az élét a dolognak. – Megmondom őszintén, kevés időm volt ezen gondolkodni, de ha lett volna, akkor sem hiszem, hogy számíthattam volna arra, amit találok. Kegyed… egészen egyedülálló, ha a kastélybeli viszonyokkal hasonlítom össze. Titokzatossága egyszerre hívogat és int óvatosságra; megjelenése egyszerre sugároz törékenységet és erőt, kér védelmet és parancsol tiszteletet. Olyan ellentétek ezek, melyeknek ki kéne zárniuk egymást, de valahogy mégsem teszik… legalábbis látszólag nem. Egyetlen dolog megkérdőjelezhetetlen csupán: kegyed szépsége. – ezen a ponton megkockáztatott egy óvatos mosolyt, majd közvetlenül utána megvonta a vállát. – Persze, ez csak az én véleményem. De hogy a kérdést megválaszoljam: nem, egyáltalán nem ilyesmire számítottam.


Cím: Re: A Hangok Terme
Írta: Angelle Aureole - 2011. 11. 02. - 19:27:13
Dwayne

„A gondolat él, a valóság káprázat”

Meglehet intelligensebbnek tűnik, s épp ennek a jelzőnek hála – bár ritkán engedi közszemlére – némi empátia is szorult belé. Botor dolog lenne azt hinni, hogy a számítás csak rideg és érzéketlen lehet vagy, hogy a rabigába hajtott és különösen megdolgozott gondolatok mögött mindössze a vasakarat munkál…
De mindezek… csupán a finom tajtékot jelentik a hullámok tetején.

A bocsánatkérő biccentést maga is egy hasonlóval viszonozza. Nem kedveli a hirtelenséget vagy a zajt, de a figyelmességet becsüli. Márpedig az ifjú – még ha sok minden mást sietős lenne levonni irányába – tagadhatatlan; roppant figyelmes. Ez pedig elégedettséggel tölti el a terem közepén álló, hószín teremtést, noha a félig hunyt pillák mögött ugyanolyan lustán-érdektelen pihennek a higanytükrök, mint mióta kilépett az egyik márványoszlop menedékéből…

A kézcsókot követően finoman meghajtja magát, a neméhez illő üdvözlési forma az ifjúnak is jár…
Idejét sem nagyon tudja, mikor köszöntötték utoljára kézcsókkal… talán a nyáron, mikor hazakényszerült. Nem vágyik a szülői otthon „biztonságába”, régóta nem találja ott a helyét… Mióta is… mióta Noir nem látogatja…
Szinte ellöki magától a gondolatot, mielőtt mélyebben belekapaszkodhatna s a mágia magával ragadná. Nem kell azonban ettől tartania… társa gondolatai elevenednek meg a falak között, hogy óhajának eleget tegyen.
…kedves…
Suhan a sajátja, bár nem tudni, mit is rejtenek a szép metszésű arc vonásai mögött megbúvó egyéb gondolatok. Ha vannak egyáltalán…
Hagyja, hogy az ifjú ismét felállítsa a falakat, nem kutakodik a félbe harapott gondolat elhallgatott fele után. Megtehetné.  Csak ki kellene nyújtania a kezét, hideg ujjait az ifjú álla alá simítani és megemelni a fejét. Tette minden bizonnyal meglepettséggel párosulna odaát, az pedig – ha szerencséje lenne – tovább terelgetné a gondolatokat. De nem tesz ilyesmit… nem az ő stílusa a szemtől szemben gyakorolt akarat. Ő csak… elveti a magvakat, s várja, hogy hajtást hozzanak. Hogy végül learathassa a termést…
-   Emberek vagyunk… - felel lágyan, mintegy „megbocsátóan”, noha nem hiszi, hogy a kikényszerített gondolatokért az ifjúnak kellene számot adnia, mikor a higanytekintetű teremtés „követelte” őket magáénak. – És ne szabadkozzon, kérem… nem bántott meg. Amennyiben ez megtörténne… úgy első kézben értesül róla, ígérem – felel puhán, szinte elnéző-dorombolón.
Egyszerre tölti el megmagyarázhatatlan, ám de nem sértő derűvel s készteti… valahol egészen mélyen csodálatra mindaz, amit a terem hangoztatott pár szívdobbanással ezelőtt.
…Csak azok játszanak határok nélkül… akiknek nincs veszteni valójuk...
Botor avagy bátor döntés korlátok nélkül közel engednie gondolatait…? Ez találkozásuk hajnalán sem derült ki…
De annyi bizonyos; az ifjú nem rest adni, megmutatni, hogy nem csupán a hattyúhajú idejét pazarolni van itt. Derék dolog… s épp oly ritka.
Meglehet… régóta most először ötlik fel benne, hogy e találkozást, ha követné másik, nem lenne ellenére. Persze tenni nem fog érte… büszkébb annál. És talán… egyszer ez a büszkeség okozza majd vesztét is. De addig is…
-   Ha megenged egy megjegyzést… a Merengők - noha megelőlegzem egyetértését nem minden esetben – de lényegében ezeket az „ürítéseket” hívatnak elvégezni. Jóllehet bár a lélek és a szív terhén nem könnyíthetnek… Talán nem is baj – dönti félre szelíden szép fejét, tekintete ráérősen fut végig az egyik márványoszlop vastag testén, hogy a különleges szépségű boltívbe kapaszkodva, egészen a mennyezetig jusson. – A lélek… és a szív… különös bánásmódot igényelnek. Mindkettő törékeny és hajlamosak vagyunk különlegesebbként kezelni őket, mint elménket…
A kupola rég nem töri meg a téli fényt, az ég már sötét köntösébe bújt. A hideg óvatosan zongorázik végig szabadon hagyott bőrén…
-   Szeretem, sőt mondhatni híve vagyok az egyensúlynak… noha, mint azt észrevehette – húzódnak puha mosolyra fagyott ajkai – kedvelek a pilléreken táncolni.  
Egy szívdobbanásig a higanytükrök megpihennek a kobaltkék tekintetben.
-   Néha úgy érzem… ez az egyetlen módja, hogy… bizonyítsam létezésem.
… Önmagamnak …
Dorombolják a falak.
A közbevágás sem sérti. Egyébként is kevés dolog képes erre, s azt sem mondhatni, hogy sietne mások szavába vágni. Olykor talán még hosszabb szünetet hagy aktuális partnere szavai után, mint azt illő volna… azt a látszatot keltve, nem is hallotta vagy nem tartotta méltónak a válaszadásra. A felesleges szócséplés nem az ő asztala, noha szereti saját mondandóját kifinomult csomagolásban nyújtani.
Az ifjú játékossága, melyet szavai közé csempész, kíváncsiságot szül, a sápadt teremtés cseppnyi érdeklődéssel dönti félre szép fejét.
…Ellentétek…
Suttogja a terem, egészen halkan, elhalón a kiszabadult gondolatfoszlányt. A torkára mintha jeges ujjak kulcsolódnának, a szíve újra meglódul sápadt mellkasában.
Réges-régen le kellett volna vedlenie az ehhez a szóhoz kapcsolt képeket, melyek… egy olyan emléket hívnak életre, melynek sosem kellett volna megszületnie.
A szavak azonban nem vesztegelnek, s a tán könnyednek szánt bók mintha megtalálná a hirtelen támadt rést, önzőn furakszik át, egészen közel fészkelve magát a lány szívéhez; kegyed szépsége…
Arcán nem festenek érzelmeket vonásai, noha nehezen tudja hová tenni a belsejében pattant szikrát, ami mintha belülről bizsergetné végig érzékeit, egész lényét átmelegíti. Ez az érzés pedig, bármennyire is tagadnivaló lenne, ismeretlenségéből kifolyólag megrémíti.
A pillanat azonban tovarebben, ha tekintete árulója is volt ennek, a „káprázat” tovatűnik. Senki sem… illette még ilyen szavakkal… s mintha az az óvatos mosoly késztetné – szinte lehetetlen – de finom pírrózsát bont sápadt arcán.
-   Ön nagyon őszinte ember Mr. Winterburn… - a név talán egy árnyalattal puhábban, óvatosabban csendül.
Mellkasa megemelkedik, s bár aligha észrevehető, igyekszik ujjainak finom remegését rejteni, ahogy szoknyájából – feleslegesen – kisimítja a nem létező ráncokat.
-   … és valóban méltó a házához.
Meglehet, csak a benti fények csalóka tánca, de a fagyott ajkak olybá tűnik, szelíd mosolyra húzódnak. Őszintén… levetkőzve minden rideg árnyalatukat.
-   Nagy bátorságra vall, hogy gondolatainak falán túl engedett s elnézést kérek, ha még oly erőszakosan kényszerítettem is erre – fonja össze kezeit öle előtt s tesz finom meghajlást.
Ilyen gyorsan… kiismerhető lenne? – dobol benne a gondolat. A tűz felperzseli a telet… s nem hagy maga mögött mást, csak… olvadt télkönnyeket.
-   Mondja… ha választania kellene… melyik tartaná meg a három közül? A lelkét… - pillant az ifjú mellkasára - az elméjét…  - siklik higanytekintete a másik homlokára - ...vagy a szívét? – formálják finoman az ajkak, pillantása lassan talál menedéket a kék viszonttekintetben.
…Csak egyet… - susogják a falak.
… Egyetlen egyet…


Cím: Re: A Hangok Terme
Írta: Dwayne Winterburn - 2011. 11. 03. - 23:42:45
A lány fejéből kiszabadult gondolatot egy apró biccentéssel hálája meg. Ha jobban belegondolt volna, akkor rájön, hogy közel sem biztos annak tárgya; de nem tett így. Egyfelől azért, mert az agya kezdte elérni teljesítőképességének határát; másrészt azért, mert volt egy egészséges mértékű önbizalma, ami sugallatára egészen biztosra vette, hogy a jelző neki lett címezve. Egy újabb ösztönös cselekedet; egy újabb fordulat, amit nem gondolt végig, csupán lereagált. Amikor erre rádöbbent, gondolatban gyorsan lepörgette maga előtt az elmúlt percek eseményeit és finoman fogalmazva sem tetszett neki az, amit látott és tapasztalt. Ahogy az agya fáradt, az ösztönei egyenesen arányosan kezdték átvenni az uralmat, márpedig úgy sejtette, ennek nem lesz jó vége. Érezte már az elejétől kezdve, hogy óvatosnak kell lennie a lánnyal szemben, mert nem az a típus, akit fél vállról lehet venni… ugyanakkor viszont legyen bármily fegyelmezett és megfontolt tudatosan; ha a tudatalattija átveszi az uralmat, akkor ő is egy egyszerű férfivé degradálódik, aki hajlamos… meggondolatlanságokat elkövetni egy gyönyörű hölgy társaságában. Márpedig Angelle-t elvitathatatlanul gyönyörűnek találta.
…gyönyörű…
Egy pillanatra lehunyta a szemét, ahogy igyekezett megerősíteni a gondolatgátakat, majd tekintetét ismét a lányra emelte és újfent elmosolyodott.
- Kegyed szépsége teljesen magával ragadott. – mondta és e mondatot többféleképpen is lehetett értelmezni. Egyrészt egy újabb bók volt; ezek mindig könnyedén jöttek belőle, főleg ha volt hozzá megfelelő alany is. Másrészt bocsánatkérés; a hívatlan gondolatot akár tolakodónak is vehette e tünemény, márpedig az ifjú ezt feltétlenül el akarta kerülni. Harmadrész magyarázkodás; elkövetett már néhány logikátlan dolgot az elmúlt percekben és úgy érezte, hogy még fog is néhányat az elkövetkezendőkben. A mondat valós motivációját azonban nehéz lett volna kitalálni; lehetett egyszerre mindegyik, ugyanakkor egyik sem. Talán ezzel még ő maga sem volt tisztában.

A lány válasza a bocsánatkérésre egy kicsit váratlanul érte. Nem az, hogy elnéző volt, sokkal inkább a válasz hangneme: lágy volt ugyan, de valahogy mégis erőt sugárzott… erőt és figyelmeztetést. Olybá tűnt, mint egy jóllakott nagymacska dorombolása; mintha azt sugallta volna: „most nem vagyok éhes, de azért vigyázz hová lépsz.” S bármennyire tudta is az ifjú, hogy az óvatosság igenis racionális lépés ebben a helyzetben, de azért ne feledjük, hogy nemesi vér csörgedezett az ereiben s a felmenői közt megtalálható lovagok, hódítók és mágusok büszkeségéből azért belé is szorult valamennyi: nem volt az a típus, akit könnyen el lehetett ijeszteni vagy félre lehetett sodorni.
- Az őszinteség szintén hatalmas erény, főleg ilyen szempontból. Jobb közölni a másikkal a problémánkat, mint magunkban tartani őket… hiszen előfordulhat, hogy félreértés az egész. – mondta végül s bár igyekezett megálljt parancsolni a feltörekvő büszkeségérzetének, azért egy alig észrevehető kihívásnak sikerült belekeverednie a hangjába. Azon nyomban meg is bánta; reménykedett benne, hogy a leány vagy nem veszi észre, vagy nem tulajdonít neki különösebb jelentőséget.
Egy dolog azonban kezdett határozottan körvonalazódni benne: ki kell jutnia ebből a teremből, méghozzá mielőbb.

Határok mindig vannak, csak néha nem látjuk őket.
A gondolat magától szakadt ki belőle lényegében egy időben azzal, ahogy megfogalmazódott benne válaszként. Ezt újabb hibaként élte meg: nem akart különösebben belemélyedni ebbe a témába, így viszont márt kénytelen lesz legalább kifejteni az álláspontját… pedig ez már egy olyan dolog volt, ami lényének lényegéhez tartozott és ritkán került előtérbe, tulajdonképpen rajta kívül senki nem tudott róla. S bár tulajdonképpen az egész itt töltött idő erről szólt, valahogy egyre kevésbé akaródzott neki felfedni a gondolatait; ugyanakkor pedig egyre többet fedett fel közülük.
Én úgy mondanám: csak azok játszanak határok nélkül, akik megőrültek. Az épelméjű ember, legyen bármily vakmerő, mindig határok között marad. E határok lehetnek különbözőek: szokások, szabályok, törvények… vagy mindezeken felül, ezeket figyelembe véve olyan határok, amiket mi magunk állítunk fel. Esetleg még csak nem is tudunk róluk… ez a határ a józan ész. A legtöbb emberben megvan, csakhogy mindenkiben máshol.
Akaratlanul is mély filozófiai kérdéseket vetett fel a gondolatmenet, pedig ez nem volt túl jó ötlet. Ha esetleg partnere belekezdene ezek mélyebb boncolgatásába, arra már nem biztos, hogy maradt volna elég agykapacitása. Talán egy újabb hiba volt ez részéről, de megint az következett be, ami egy korábbi kérdésnél: már nem foglalkozott azzal, hogy különösebben formába öntse és logikusan felépítse a gondolatokat, egyszerűen csak szabadjára eresztette őket s amikor elégnek gondolta, akkor újra bezárta az egyre gyengülő kapukat. Egyrecsak nehezebben ment neki a dolog, ugyanakkor azt is tudta, hogy nem mutatkozhat gyengének. A saját becsülete sem engedte ezt és a nevére sem hozhatott szégyent.

- A Merengők feladata más, már amennyire én tudom; bár lehetséges, hogy ezirányú ismereteim hiányosak. – felelte és hangjában nyoma sem volt szellemi kimerültségnek, amit érzett. Sőt; az, hogy saját szavait és hangját használta, még valamelyest újult erővel is töltötte el. – Valóban hivatottak elvégezni ezt, de eltárolják a gondolatokat és rámutatnak azokra a dolgokra, pontokra, ahol az egyén hibázott vagy változtathatott volna. Ezek a gondolatok mások… sokkal inkább érzések. Magányosság, megbánás, egyedüllét… sorolhatnám őket napestig. Olyasmik ezek, amiket jobb szélnek ereszteni és nem gondolni rájuk többé, de legalábbis míg újra elő nem kerülnek. A kiszellőztetés ez esetben talán helyesebb kifejezés, mint az ürítés. Az egyensúly pedig fontos, bár néha fel kell borítanunk ahhoz, hogy céljainkat meg tudjuk valósítani. Vagy hogy egy kicsit élvezni tudjuk az életet.  – mosolyodott el. Utóbbi alatt nyilvánvalóan az oszlopok közötti bújócskát értette. Végül vállat vont. – Mondom mindezt úgy, hogy jómagam soha nem próbáltam elmerülni a Merengők varázslatos világában. Nem kétlem, hogy hasznos… de az én fantáziámban inkább olyasféleképpen él, mint egy… emlékkönyv vagy fotóalbum. Beletesszük az emlékeket, amelyek kristálytisztán megőrződnek bennük.  – egy kissé talán túlzásba vitte a monológot a Merengőkről; ismét egy olyan helyzet állt fent, ahol gyakorlatilag nem is hagyta szóhoz jutni partnerét miközben beszélt. Pedig nem volt ez annyira jellemző rá: habár szeretett szépen fogalmazni és körmondatokban beszélni, az nem volt rá annyira jellemző, hogy ily módon fecsegjen, mint most. Talán ez is a fáradtság egyik mellékhatása; talán más az oka.

Mialatt a lány kérdésére válaszolt azzal kapcsolatban, hogy azt kapta-e, amire számított, tekintetét folyamatosan a tüneményen tartotta; nem csak az arcán, valósággal végigmérte őt s akaratlanul is összehasonlította önmagával, főleg azután, hogy észrevett egy jelentős különbséget. Ő maga, bár érezte a hideget, nem fázott különösebben, sőt, homlokán néhány kósza verítékgyöngyöt is felfedezhetett a figyelmes szemlélő, hála a mentális megterhelésnek. Ezzel szemben Angelle egy apró jelét sem mutatta annak, hogy különösebben megterhelné gondolatainak kordában tartása: pontosan olyan sápadt és nyugodt volt, mint amikor felbukkant az oszlopok rejtekéből. Sőt, talán sápadtabb; s az összerezzenés sem kerülte el a figyelmét, lett légyen az oly apró is. Mindezekből arra a következtetésre jutott, hogy partnernője fázik; márpedig úriember lévén ezt nem hagyhatta.
- Ha megengedi… - kezdte, miközben talárja csatjával kezdett matatni [majd amennyiben nem tapasztalt ellenvetést, odalépett a lány mellé s a vállára terítette a ruhadarabot, mintegy véletlenül végigsimítva az említett testrészen. Néhány centivel magasabb volt partnerénél, így a felső is egy picit hosszabb volt a kelleténél, de annyi baj legyen.  – Szíven ütne, ha kegyed egészsége bánná a velem töltött időt. – mondta halkan, szinte suttogva, egészen közelről; majd két lépéssel ismét felvette a tisztes távolságot. Csak egy laza, elegáns, fekete ing maradt rajta; ennek felcsúszott ujját gyorsan megigazította, majd egy halovány mosolyt villantott a lányra mintegy bocsánatot kérvén rendezetlen külsejéért.]

Természetesen a halovány arcpír sem kerülte el a figyelmét, [különösen közelről,] ám úgy döntött, hogy nem üti tovább a vasat. Most már tudta, hogy bókjai legalább részben célt érnek… s ez egyenlőre elég is volt neki. Azon felül, hogy gyönyörűnek látta a lányt, gyakorlatilag semmit nem tudott róla s nem akart nagyon előrerohanni a dolgokkal; egyszerűen még azzal sem volt teljesen tisztában, hogy hányadán állnak.
Egy újabb fejhajtással köszöni meg a bókot, majd újra tekintetével újból Angelle szemeit keresi.
- Az őszinteség erény. Talán már elhangzott a számból… vagy a fejemből… ez a mondat, mióta beléptünk ebbe a terembe. S teljesen komolyan is gondolom. Ámbár tisztában vagyok vele, hogy ez egy kétélű fegyver… azt gondolom, hogy nincs mitől tartanom jelen esetben. Talán túl gyakran vonok le következtetéseket, de azt gondolom, hogy kettőnkben vannak közös vonások, legalábbis ami a neveltetésünket illeti. – újfent vállat vont.  – Persze… az is lehet, hogy tévedek s az első dolga az lesz, miután elhagyta e termet, hogy elmond rólam mindent mindenkinek, aki hajlandó meghallgatni. Nehéz ugyan ezt Önröl elképzelni, ha szabad ezt mondanom; de kétségtelenül lehetséges.
- Szó sincs semmiféle erőszakosságról. Ön kérdezett s én válaszoltam. Megtehettem volna, hogy nem teszem… de nem volt semmi rejtegetnivalóm és egyáltalán nem bántam meg az őszinteséget. Úgy vettem észre, hogy kegyednek sem bánta meg, hogy beavattam önt a gondolataimba, így nincs semmi okom arra, hogy hibásnak értékeljem e döntésemet. – Talán első ízben nem volt teljesen őszinte; de inkább csak eltitkolta az igazságot, semmit hazudott volna. Tudta, hogy a nyílt gondolatfolyammal viszonylag sebezhetővé vált, de úgy érezte, hogy tudja majd kezelni a helyzetet.

A következő kérdés némileg váratlanul érte, egy rövid pillanatig el sem tudta képzelni, hogy erre most mit kéne válaszolnia… de végül kristálytisztán villant fel a válasz gondolatai között, mintha csak parancsszóra jönne.
- Azt gondolom, hogy nem lehet választani közülük, mert egymástól függenek. Az elme képviseli az öntudatot, ami, úgymond, magasabb rendű létformává változtat minket. Ennek tényén lehet ugyan vitatkozni, de ez különböztet meg minket. A szív az ösztön, az érzés, a szenvedély; ha nem lenne, akkor egyszerű gépek lennénk csupán. A lélek pedig egyrészt a híd a kettő között, tehát egy kicsit mindkettő; másrészt az egyéniség, ami megkülönböztet minket egymástól. – egy pillanatra habozva elhallgatott, majd folytatta.  – Ha ragaszkodik hozzá, hogy válasszak, akkor azt mondanám… nem tudok választani. Számomra az egyéniség és a szenvedély a legfontosabb, a lélek és a szív. De a kettő között nem tudok sorrendet felállítani.  – újfent elhallgatott s még félre is nézett, látszólag teljesen gondolataiba merülve; majd ugyanilyen hirtelenséggel ki is szakadt közülük s tekintetét ismét Angelle gyönyörű arcára emelte.
- Kegyednek mi a véleménye erről? Most már kíváncsivá tett…


Cím: Re: A Hangok Terme
Írta: Angelle Aureole - 2011. 11. 08. - 07:02:51
Dwayne

„A gondolat él, a valóság káprázat”


A hallgatás olykor ugyanúgy lehet fegyver, ahogyan egy-egy elejtett szó vagy megjegyzés, mely képes a szakadék szélére táncoltatni valakit. Az más kérdés, hogy a vele szemben álló ifjú egyáltalán nem olyan, mint aki hagyja magát… annak ellenére, hogy a fakó jelenésnek nem kimondott, tudatos célja az ilyesmi. Mindinkább mélyről fakadó ösztön, amivel „vizsgáztatja” azt, akit… nos, minek tagadjuk, méltatott figyelemre.
A könnyed „ellenfelek” hamar elbuknak, megtörik a kíváncsiságuk, kedvük, indíttatásuk, a kezdeti, hirtelen lobbant hevet „majd én”, legalább ilyen hamar ki lehet oltani. De persze… ahogy látható, mágusa válogatja. Maga sem tudja miért, de nem küldheti el oly egyszerűen azt a ritka vendéget; a kíváncsiságot, mely hívatlanul, de széles, kifürkészhetetlen mosollyal fészkelte be magát a hattyúhajú zsigereibe… s talán mélyebbre, a lelkébe, mely lustán ébredezik, látszólag egyenesen, mégis finoman érdeklődve a másik felé. Nem ront ajtóstul a házba, még ha ezt diktálja is ott mélyen a …gyönyörű…-t sóhajtó gondolat.

A szavak levetkezik a választ rejtő miérteket, de felötlik benne a szépség forrásának kutatása, mely tudja, ugyanúgy levetheti a húsbörtön láncait, ahogyan álszentül burkolózhat azokkal. Ha akarná sem tudná szavakba önteni az ezzel járó… kétségeit? Érzéseit…? Talán ezért nem tud utána kapni a terem, csak hallgat némán, hosszan-csöndesen.
-   Talán erény, hogy a szemébe mondom, vigyázzon. Talán nagyképűség… talán önhitt dolog, talán… baráti figyelmeztetés – enyhülnek meg újra szoborszép vonásai, mint a tavaszt váró téli tájak.  - Az őszinteség akaratlanul is bizalmat követel. Ne hamarkodja el… kinek oszt belőle és… miért – ajkainak finoman felfelé ívelő mozdulatán mintha valami más is átsuhanna, talán irónia. Nehéz lenne megmondani ennyi idő után.
Nem az a kegyelmes fajta – ennek akár a semmitmondó higany tükrök is megmondhatói -, bár való igaz, oka sincs arra, hogy támadja a másikat, amikor önszántából engedte… ennyire közel.
Vagy mégsem…?
… Talán valóban… - születik meg a gondolat. Sóhajt, libben, szabadsága ölén ringatózik…
…nem látjuk őket – fejezi be, szinte „becsapva” az ajtókat.
… Egyet kell értenem … - válaszol maga is a gondolat útján. Nem igen fűz hozzá többet, az ifjú majdhogynem tükörmásaként felelt az ő álláspontjával megegyezően. Meglehet valóban… megérte ma éjjel erre járnia, mikor abban hitt, egyedül „meggyónhatja” gondolatait. S hogy maradása mit fial majd a visszatekintett idő fényében? Kiderül…
Nem kezd hát komolyabb boncolgatásba, elengedi az ifjú véleményét. Hagy néhány szívdobbanásnyi időt, csöndesen, némán, gond(olat)talan. Bár a helyzetéből sem enged önként, meglazítja a szálakat. Félő, ha szorosabban fogná őket… talán maga is rosszul járna. Elbizakodottsága csábítaná a hibalehetőségeket, s bármennyire is „oldódik”, egyre kevésbé merne engedni azokból. Furcsa… amikor az „ismeretlen” testet ölt és majdnem új ruhába bújik, levedli a hozzá képzelt sallangokat vagy éppen újakat vesz fel.

Valóban. Nem különösebben terheli meg visszatartani a fejében fel-felbukkanó kérdéseket vagy „mondatokat”. Az okklumencia igen előkelő helyen szerepel tanulmányai között – akkor is, ha nem az iskola falai között gyakorolta -, nem véletlen hát, hogy gondolatainak gátján ritkán enged ki egy-egy áruló foszlányt, noha ellenpárját, a legilimenciát sosem gyakorolta. Hiába… testének gyöngeségét kompenzálnia kell valahogy. Egy Aureole tartása pedig… sosem törhet meg, tekintélye nem fakulhat, legyen bármilyen törékeny is az a porhüvely, amelyet az égiek osztottak neki. Ki nem mondott, mégis magától értetődő volt mindig is…
-   Nincs Merengőm… - adja meg szolid mosollyal a feleletet. – Sosem akartam, hogy az emlékek rabigába hajtsanak, láncokat aggassanak rám. Minek…? Nincs időm a múlton töprengeni…
… Na és persze… a Merengők titkaink tudói. Miért adnám meg a lehetőséget, hogy bárki… beléjük lásson?... Belém lásson…
Meglehet költői a némi szórakozottsággal csendülő gondolat, tekintete mégis rideg, ahogy lustán pislant.
Persze nincs ellenére a szóáradat. Sokkal szívesebben hallgat, ha értékesnek, sőt érdekesnek tartja, amit hall, ráadásul az újabb egyezés sem készteti csodálkozásra. Dwayne Winterburn nem tűnik egy… merengő alkatnak. Sokkal inkább hasonlatos hozzá, noha… szerencsére sokkal több figyelmesség, őszinteség és… kedvesség „szorult” belé, mint partnernőjébe.

Míg azonban a szavakat forgatja magában, odafigyelve, hogy gondolatai ne jussanak túl a… határokon, szinte kizökken a pillanatok forgatagából. A kobaltkék szempárt figyeli, a pajkos, mégis mély cirmokat, míg azok egészen közel nem kerülnek. A köpennyel együtt, ami legalább olyan puhán és melegen simul törékeny alakjára, mint az ifjú közeli szavai, melyek mintha az ujjaival simítanák meg a mélyen munkáló, kóbor lelkét.
Valami ott bent. Mélyen. Mocorog. És cseppet sem kellemes.
Inkább fáj, ahogy erősen mellbe vágja az az akaratos szívdobbanás, ahogy az ifjú könnyedén áthidalta a köztük „feszülő” távolságot, úgy, hogy szinte „észre sem vette”.
Egyszerűen… oly könnyedén, mintha… sosem lett volna semmilyen… fal. Vagy határ.

… Nem fázom …

Csendül a hang, tisztán érezhető, hogy nem tudatosan lebontott fal mögül szabadul. Nem tudni, felháborodott, ijedt vagy… dacos-e. Talán mind… egy kicsit.
Pillantása metszően élessé válik, az acélpengék hasonlók, de gyorsan a seszínű pillák mögé rejti őket, ahogy tekintetét lesüti.
Az évszakok is így váltják egymást. Az ember észre sem veszi. A telet pedig olyan gyorsan váltja fel a tavasz, mintha egyik napról a másikra ébrednének a madarak csicsergésére, a természet ébredésére… Figyelmetlen volt.
Hullámzik. És ez régen rossz… a fal megrepedt, de a szavak születnek előbb, mert úgy érzi, muszáj szólnia;
-   Köszönöm… - cseppen a szó a fagyott ajkakról és mintha az a köpeny melegebb volna, ahogy tejfehér, hosszú ujjait a sötét anyag szélére fonja s finomabb összébb húzza magán.
Lassan csorog csak vissza, hogy feltegye kérdését, s míg az van „terítéken”, némileg maga is újra rendezheti „megtépázott sorait”.
A finom remegés sem a környezeti hideg okozta reakció, inkább az a belső zavar, amit egyelőre nem tud, _itt_ nem akar hová tenni. Félő ugyanis, olyannyira bele kellene mélyednie forrásába, hogy akaratlanul is lebontaná azokat a falakat, melyeket nem mer vagy… egyszerűen még nem akar lebontani. Mert ha megtenné… talán az ifjúban lobogó tűz őt is… megperzselné.
-   Ilyennek lát engem? – mosolyog elnézően. Csak érintőlegesen pörgeti vissza a nemrégiben elcsendült gondolathullámot, mely a barátokat vagy éppen azok hiányát hánytorgatta fel.
-   Meglehet nem a legelőkelőbb erény, de elárulom – ha már ilyen magas piedesztálra emeltük az őszinteséget – van, hogy nézeteim és cselekedeteimet az érdek vezérli.
Ekképpen pedig talán némileg tisztábbá válik; nem érdeke, hogy bárkinek is beszéljen arról, ami a mai estén itt történik. Jobban mondva… önös érdek vezérli abban, hogy nem készül „szétfecsegni” semmit... mely már legalább olyannyira az övé, mint az ifjúé. Fecsegni… milyen undorító szó. 
… Mi értelme lenne eltékozolni valamit, ami értéket is jelenthet? ...
Nyugodtan és könnyedén engedi szabadon a gondolatot, már-már nyoma sincs előbbi „gyengeségének”. Ugyanolyan biztosan és egyenesen áll, talán csak hószín lénye vált még sápadtabbá, világlóbbá a sötét anyag ölelésében.
-   Remélem nem sértem meg, de erre a diplomatikus válaszra számítottam Öntől…
Nem hitte, hogy az ifjú valóban választani fog. A szavai igazak, kár lenne vitába szállni velük. Így amikor az ő véleménye kerül előtérbe, inkább csak „kiszínezi” a hallottakat, új nézőpontokkal gazdagítva.
-   A szív nem csupán szenvedélyt rejt. Kétségtelen, az mozgatja, de a fájdalmat is ő tűri. Az egyéniség szép, de vonzalma is lehet visszás egy másik egyéniség ellenében. Az elme az, ami nem enged árnyaltan tekinteni a világra. Ami felsorakoztatja az érveket, tisztán, pőrén… a szív és lélek feladata pedig, hogy beszennyezzék vagy… elcsábítsák. Megpuhítsák… a szív terhes és makacs-érthetetlen, a lélek végtelen, mert bárkit elérhet és megérinthet, mégis magányos.
-   Ha választanom kellene… márpedig kell – enyhül meg egy pillanatra, már-már bocsánatkérő mosollyal – úgy az elme lenne az. A szív és a lélek, mint említettem kényesek… s épp ezért különleges bánásmódot, figyelmet, edzésük pedig egészen más módszereket igényel. A szív kiszámíthatatlan és csapongó, a lélek pedig olykor még önmagunk számára is megfoghatatlan. Kétségkívül talán ez rejti érdekességét, izgalmát és nem szűnő ismerni akarását, de… - egy nagyon hosszúnak tűnő pillanatig elhallgat. – Ha nem lenne az elmém… - tekint egyenesen-őszintén az ifjúra, mégis valahol… szelíden. - … úgy érzem nem maradnék egyben. Nem lenne… ami összefogjon. Elolvadnék...
Szavai ugyanolyan halkan és puhán halnak el, ahogyan születtek.
Először pihen meg találkozásuk során, először… nem tesz fel újabb kérdést. Mert kíváncsi… mit kezd kapott „jogával” a vele szemben álló, fiatal férfi.


Cím: Re: A Hangok Terme
Írta: Dwayne Winterburn - 2011. 11. 13. - 16:22:14
Habozó hallgatás volt a válasz a figyelmeztetésre; tűnődő, töprengő. Akár olybá is tűnhetett, mintha fontolgatná a dolgot vagy szöget ütött volna a fejébe, de valójában csak azon törte a fejét, hogy miként is válaszoljon erre. Megkapta már e szavakat jó néhányszor, különböző emberektől; általában félvállról véve, udvarias formátumban közölte velük, hogy a legkevésbé sem érdekli a véleményük. A mostani helyzet azonban két szempontból is különbözött az eddigiektől: egyrészt megvolt benne a már sokat emlegetett óvatosság; másrészt pedig, bármily furcsán is hangozzon ennyi idő után, kialakult benne egyfajta tisztelet a lány irányába, ami meggátolta abban, hogy egyszerűen félvállról vegyen bármit is, ami kiszökken a sápadt ajkak közül. Végül rászánta magát a válaszra, tekintetét ismét a higany szempárba fúrva.
- A hozzáállásom ehhez a dologhoz… egyedi, hogy úgy fogalmazzak. Talán butaság is… de a két dolog, őszinteség és bizalom, nem kötelezően összefüggő. Az őszinteségnek több szintje van és ezek közül a legmagasabb igényli a bizalmat: a titkok szintje, az én legmélyebb esszenciájának a felfedése. Ezen titkaim, mint mindenkinek, nekem is megvannak, eltemetve olyan mélyre, ahová csak a megfelelő emberek találnak be. De ezeken felül… miért ne lehetnék teljesen őszinte? Mit veszthetek vele? –szünetet tartott és ismét elmosolyodott; ez azonban nem az a kedves, meleg mosoly volt, ami oly gyakran bukkant fel vonásain; sokkal inkább egy fanyar, (ön)ironikus, hűvös fajta. – Vagyok amilyen vagyok és ezt nem tudom megtagadni. S mint ilyen, jobb, ha már az adott emberi kapcsolat elején fény derül az esetleges összeférhetetlenségekre, mintha csak bizonyos idő után alakul át a szimpátia annak ellentétévé. – vállat vont; ugyanaz a mozdulat, amit már korábban is alkalmazott s azt volt hivatott jelölni, hogy ez csak a személyes véleménye. – Persze, mint mondottam, lehet hogy ez butaság… de az ember nehezen tagadja meg a saját személyiségét.

Partnernője teljesen egyetértett a határokat firtató okfejtésével, ami egy kicsit meglepte az ifjút. Bár sejtette,hogy bizonyos szintig hasonlóan gondolkodnak (ahogy ez már be is bizonyosodott találkozásuk során), de ez volt a legelső alkalom, amikor egy adott témában teljesen megegyezett a véleményük. Persze az is lehet az oka, hogy ez az okfejtés elég kommersznek hatott, nem igazán volt beleépítve semmi egyediség; de Dwayne inkább elutasította e gondolatot és kitartott az első variáció mellett. Ezen felül pedig csendben örült, hogy a mélyenszántó kérdés nem került további boncolgatásra; ha Angelle netalántán rákérdezett volna arra, hogy nála meddig terjednek ezek a határok, akkor bizony elég ingoványos talajra keveredett volna az eszmecsere. Szerencsére ez nem következett be: a hölgyemény az egyetértésen kívül semmit nem fűzött hozzá a dologhoz, az ifjú pedig nem volt indíttatása ahhoz, hogy a vesztébe rohanjon.
…öröm…
A gondolat kiszakadt belőle; éppen akkor, amikor már azt hitte, hogy sikerült túllépnie rajta. Egy pillanatra eluralkodott rajta a düh önmaga felé, hogy gyengesége újfent bajba sodorta, de gyorsan visszanyerte az önuralmát és megpróbálta menteni a menthetőt.
… számomra, hogy egyezik a véleményünk e téren.
Esetlen volt, bárdolatlan s kapkodó. Tekintélyes esély volt arra, hogy Angelle e kiszabadult gondolatfoszlány kapcsán rájön, hogy itt bizony egy titok lappang… de nem volt mit tenni, ami történt, megtörtént. Csak remélni merte, hogy partnernője kitart amellett, hogy nem megy bele mélyebben ennek feszegetésébe.

- Ez legalább valami olyasmi, amiben biztosan hasonlítunk. – válaszolta a Merengővel kapcsolatos kijelentésre; újfent felöltve meleg mosolyát. – Ámbátor az emlékeknek is megvan a maguk haszna, valóban nem ideális a rabságukba kerülni; ugyanakkor teljes mértékben ignorálni sem. – még hozzá akart tenni valamit, de újfent megszólaltak a falak, áthúzva ezzel a gondolatmenetet a fejében. Furcsa volt a kontraszt a gondolat hangneme s a lány külleme között: mondhatni egymás ellentétei voltak… de vajon melyik tükrözte a valós hangulatot? Olyan dolog ez, amit még csak megtippelni sem tudott; ahhoz jobban kellett volna ismernie partnernőjét. Mindenesetre nem törte ezen a fejét oly sokáig, hiszen maga a gondolatfolyam is elgondolkodtató volt.
-  Bár igazat kell adnom kegyednek, azt azért nem gondolnám, hogy különösebben nehéz lenne elrejteni egy Merengőt. Kétségtelen, hogy a veszély valós, de talán minimálisra csökkenthető… legalábbis elméleti síkon. Gyakorlatilag azonban jómagam sem folyamodnék soha ehhez az eszközhöz. Majd esetleg néhány évtized múlva, amikor már annyira sok emlékem lesz, hogy nem fog elférni idebenn… - bökött a halántékára, majd újra elmosolyodott. – De ez még kényelmesen messze van, szerencsére.

Angelle nem ellenkezett, ahogy az ifjú a vállára terítette a köpenyt: már ez is meglepő volt kissé, hiszen a hölgyemény eleddig a gyengeség legkisebb jelét sem mutatta; erősnek és magabiztosnak mutatkozott, akár egy kőszikla. Most azonban, azzal hogy elfogadta s ezzel bevallotta, hogy fázik… minimális gyengeség, minimális rés a törhetetlennek látszó páncélon. Ám ahogy Dwayne visszahátrált kiindulópontjára, újabb meglepő események sorozata következett. Az első a falak üzenete volt, mely mintegy megcáfolta az előző másodperceket; majd egy hideg, metsző, szinte gyilkos tekintet, mely akár ijesztő is lehetett volna, ha egy pillanatnál tovább tart; egy újabb rezzenés, hasonló a korábbihoz, ám az ifjú ezúttal megtippelni sem tudta az okát; végül pedig a lágy, kedves köszönet, ami teljes kontrasztban állt a korábban történtekkel. Néhány pillanatnyi ideje volt csak töprengeni a történteken, hiszen a lány válaszra várt, de nem lett okosabb. Érezte, hogy valami lappang a felszín alatt, valamiféle titok, esetleg félelem vagy érzés… de nem is ismerte olyan jól a lányt, hogy ezt ki tudja találni s nem is állt rendelkezésére elegendő idő ahhoz, hogy megfelelően kielemezze a történteket.
- Szóra sem érdemes.  – felelte könnyed hangnemben, újfent elmosolyodva. Egy alattomos hang valahonnan az agya sarkából azt sugallta, hogy abnormálisan sokat mosolyog a mai napon, annak ellenére, hogy gondterhelt szívvel indult útnak, de elhessegette az alkalmatlankodót s elreteszelte egy képzeletbeli vasalt ajtó mögé abban a bizonyos hátsó sarokban. Néhány pillanatnyi töprengés után úgy döntött, hogy nem fűz több kommentárt a dologhoz s ebben nagy szerepe volt a lány reakciójának. Talán megérzés volt, talán csak a józan ész szava, de úgy érezte, hogy itt s most nem ajánlatos tovább feszíteni a húrt.

- Ezek az első benyomásaim. Messzemenő következtetéseket vétek lenne levonni ilyen rövid idő után, de szívem mélyén őszintén remélem, hogy nem kell csalódnom. – újabb, szinte menetrendszerű mosoly, ami azt követően is az arcán marad, hogy elhangzanak a lány újabb szavai; sőt, kiszélesedik. – Azt hiszem nincs okom rá, hogy ezért elítéljem. Az emberek túlnyomó többségét az érdekeik vezérlik életük túlnyomó részében. Olyan dolog ez, ami legyen bár kétes megítélésű, a mindennapok része… s mint ilyen, kénytelenek vagyunk elfogadni; ha tetszik, ha nem. – hangjában furcsa felhang csendült: nem volt fájdalmas vagy megkeseredett, de nyilvánvalóan tükrözte, hogy átélt már olyan helyzeteket, ahol kellemetlenül jött ki olyan helyzetből, amikor valakit az érdeke vezérelt.
A falakról visszaverődő gondolatok nyomán töprengő arckifejezés ült az arcára, mintha hirtelen nem tudná, hogy erre most mit is feleljen. Aztán (mily meglepő!) úgy döntött, hogy őszinte lesz. Színre lépése óta első ízben fordított hátat a lánynak s tett két lépést a terem oldala felé, tekintetét az apró ablakon keresztül az égre emelvén.
Ugyan mi? Egyet kell értenem önnel, szerintem semmi. Ugyanakkor mégis; ha az ember szétnéz a világban, nem is lát mást, csak tékozlást s értem ezt elsősorban emberi értelemben. Mindenki elzárkózó, magába forduló, nehezen feloldódó… elrejti, titokban tartja azt vagy azért, mert önző és bizalmatlan; vagy pedig mert azt gondolja, hogy nem is érték. Az emberek többrétegű falakat építenek maguk köré, melyek lebontásához egy élet is kevés… s mindezt számomra ismeretlen okokból. Kegyednek esetleg tudja a miértjeit?
A gondolatmonológ végén visszafordult s egyenesen az ezüstös szempárba nézett; acélkék szemei furcsa, szenvedélyes tűzben égtek, bár ennek oka nem volt egyértelmű.

Figyelmesen hallgatta Angelle álláspontját az irányító háromszög kapcsán s ezalatt szép lassan kialudt szemében az izzás. A diplomatikus válaszra való megjegyzést egy félmosollyal és biccentéssel fogadja, de nem akarja megtörni a gondolati egységet: annál érdekesebb számára a lány mondandójának lényege. Van is benne ráció, ő is látja; ugyanakkor egyet nem tud érteni a dologgal.
- Szerintem az elme a másik kettő nélkül mit sem ér. Ha csak elménk lenne és semmi más, akkor minden ember ugyanolyan lenne, ugyanarra törekedne álmok és vágyak nélkül. – szünetet tartott majd ismét beiktatott egy apró meghajlást. – Elnézést, egy pillanatra elszabadultak a gondolataim; a világért sem akarom kritizálni kegyed véleményét, ne adja Merlin, megtámadni azt… csupán arra kívántam rávilágítani, hogy számomra ez az okfejtés is csak a három elem elválaszthatatlanságát magyarázta meg. Csak hogy… - kezdte, majd elhallgatott. A lány utolsó szavait akarta kiemelni példaként, de eszébe ötlött az a pillantás, arckifejezés s hangnem amivel Angelle ezeket közölte s ez meggátolta benne. Talán rosszindulatú, talán hibás feltételezés; de ez volt az első alkalom, amikor teljesen nyíltnak s őszintének érezte partnernőjét s nem akarta, hogy meg kelljen bánnia ezt a lépést. Így tehát egy újabb apró, bocsánatkérő biccentés következett. – Újfent elnézését kell kérnem; néha elragad a hév s olykor előbb beszélek, minthogy gondolkodnék.

- Ha megenged egy kérdést… - kezdi habozva, óvatosan; mintha maga sem lenne biztos abban, hogy valóban fel akarja tenni ezt a kérdést. Aztán megacélozni látszik akaratát, mert magabiztosabban, nyugodt hangnemben folytatja.  – Tisztában vagyok vele, hogy… számos aspektusban különbözöm az emberek többségétől, legyen példaként említve akár az őszinteséghez való hozzáállásom, akár az öltözködésem… akármi. Önnek mi a véleménye erről… rólam? – a nyelve hegyén volt még egy kérdés, de inkább nem tette hozzá; a „flúgos” szó valahogy nagyon nem illett a jelenséghez, amit ő képviselt. – Elsősorban azért érdekel, mert tudomásom van róla, hogy az emberek hajlamosak… különféle negatív jelzőkkel illetni mindazokat, akik tőlük különbözőek. Ez engem általában hidegen szokott hagyni, de bizonyos emberek esetében, például kegyedében… - elharapta a mondatot, de feleslegesen tette: a terem befejezte helyette.
…igenis fontos.
Apró hiba csupán… de talán végzetes.


Cím: Re: A Hangok Terme
Írta: Angelle Aureole - 2011. 11. 13. - 22:23:01
Dwayne

„A gondolat él, a valóság káprázat”


-   Ne értsen félre… az embernek kell, hogy titkai legyenek. Talán nem a megfelelő szó erre a kiszolgáltatottság, de most ezzel élek… nem lehet senki kiszolgáltatott. Ez létünk, - meglehet kissé erős - túlélésünk alapja, s ha már itt tartunk, valójában a gondolataink is a titkaink. Legalábbis, az a felsőbb erő, mely ide kényszerített minket erre a földre, azért tervezte így, mert így jó… így tökéletes. Ez a terem mondhatnám, megcsúfol mindent, ami a miénk… - hordozza körbe nem vádlón, ám épp elég hidegen és közönyösen a tekintetét. – Ellopja azt és talán olyan kezébe adja, aki nem érdemli meg. Ezért fél itt lenni mindenki, ezért menekülnek erről a helyről... – pillantása visszavándorol a kobaltkék tükrökbe. - Itt a titkok sincsenek biztonságban. Mi mégis itt vagyunk, mintha csak… a tűzzel játszanánk.
Nyílt lapok. Ezúttal az ő részéről. Noha szinte nem mondott velük semmit, hisz valószínűleg Dwayne is így látja a termet. Mégsem tűnik úgy, hogy a fakó teremtés akár csak egy lépéssel arrébb akarna menni…  
Végtére is… őt kevésbé izgatja a dolog. A „legféltettebb titka” közszájon forog… és számos alkalommal tanúbizonyságát tette; magasról tesz arra, ki mit gondol erről. Nem tudják megbántani azzal, ami a lénye legmélyében lakozik – hiszen szereti azt -, nincs olyan, aki vagy ami megvethetné vagy megsebezhetné. Fizikailag gyorsan összeroppanna… de a lényén senki sem találna fogást.  
Valójában… csak a büszkesége és a tartása az, amit megpróbálhatnak megtörni…
Semmije sincs, amit magáénak érez, néha még saját magát sem… Olyan jelentéktelenül fog eltűnni ebből a világból, ahogyan érkezett…
Érzékeli a fanyar, kissé hűvösebb mosolyt, de nem válaszol a feltett kérdésre… hiszen az előbb tette meg…
-   Miért akarná megtagadni, aki? – dönti félre szép fejét. – Ne akarjon senkinek megfelelni, csak magának.
Boncolgathatná ezt a megjegyzést, de nem fogja. Nem akarja. Nem akar köríteni, magyarázni. Csak… segíteni. Még ha halk hangja hűvös is, akár a kora téli, északi szellő.
És különösebb oka sem lenne, hogy a sarokba szorítsa éjszaka látogatóját, még ha a griffendéles ifjú kéretlenül is érkezett. Megvívta a jogot, hogy itt lehessen, a fakó jelenés pedig teret enged neki. Ahogy a kíváncsiságot sem űzi el… noha… takargatja újszerű vendégét.
Nem kutakodik hát nyíltan a kiszabadult, s végül megmagyarázott gondolat után sem. Egy halovány, alig észrevehető mosollyal tudja le, hogy később, esetleg maga vezesse vissza a szálakat ismeretségük halovány árnyékában. Ott, ahol nincsen gondolatokat szavakba gyúró mágia…
Ugyan a sok mosoly nem talál viszonzásra, jómaga is meglepődne, ha külső szemlélőként figyelné viselkedését, gesztusait, amit mond… amennyit mond.
Való igaz, elég szótlan s ritka alkalmak egyike, hogy ilyen hosszasan képes valakivel… beszélgetni. Majdhogynem egyenlőként tekinteni valakire, akit… alig fertályórája ismert csak meg.
-   Mint mindennek, az érdeknek is megvan a maga két arca. Amit tehetünk csupán annyi, hogy igyekszünk a jobbik oldalát nézni… - mosolyodik el, talán némileg bíztatóan, noha, ha ennek tudatában lenne, meglehet gyorsan leolvadna ajkairól az a mosoly. Nem is igazán, mert nem tudatosan tette, hanem mert… nem találna választ leggyakoribb s legakaratosabb kérdésére, mely az ifjúhoz köthető; miért.
A kérdés azonban elcsitul, mikor partnere megfordul. S bár távolodik, a nyitott, átjárónak használt teremben óvatos légmozgása nyomán különös gondolat ver gyökeret fejében;
…Kellemes illata van…
Még jó, hogy az ifjú háttal áll, így nem tanúja annak, ahogy a fakó jelenés állkapcsa összeszorul, mintha legalább az ajkai közül szabadultak volna a szavak. A falak azonban nem csupán az ő gondolatát öltik hangokká, hanem az ifjúét is, így – bár kevés – megvan rá az esély, hogy a gondolat… talán nem is hallható. Még ha maga hallotta is, azt nem mondhatni, értette… az „idegen” köpeny alatt forróság gyúl a szívdobbanás nyomán, ő pedig konokul hallgat, kapaszkodik… a másik alkotta gondolatokba. Ez az egyetlen módja annak, hogy a zavar elejét vegye, ami bizony, végzetes lenne itt… végzetes, mert félő, nem tudná visszafogni a még maga által sem ismert gondolatokat.
… Mert mindannyian mást tartunk fontosnak. Nem más ez, csupán a rangsor átka. Én előre helyezek valamit, amit Ön esetleg hátrébb sorol… a kettő pedig szétcsúszhat ugyanazon pillanatban, ugyanabban vagy egy másik helyzetben, félreértést eredményezve, haragot szülve. Mások vagyunk… épp ezért, az is más, amit fontosnak tartunk… A tékozlás csupán… ennek eredménye…
Visszhangozzák a falak a lágy, mégis tárgyilagos szavakat.
A kobaltkék és higanyszín tekintet újfent találkozik. A különös, szenvedélyes tűzben égő a jéghideggel.
Talán ez volt az a pillanat, amely arra az őszinteségre ösztönözte, ami az ifjút megállásra késztette. Patthelyzet. Lehetne… de nem az. Csupán egy, az időben, a jelenben megdermedt pillanat.
-   Megbocsátom… - hajt fejet szelíden, egy hószín tincs előrefolyik a köpeny takarásából.
Nem fogja kergetni a gondolatot. Majd ha az ifjú úgy érzi, megosztja vele, majd ha a terem úgy érzi, ellopja… megtudja. Az erőszak… nem a hószín teremtés fegyvere.
Így hát hallgat. Hallgatása pedig, ahogyan arra számított, kérdést fial… Nem is akármilyet. Bár talán csak árnyalatnyi az eltérés, kissé tűnődve figyeli az ifjút. Hosszan… meglehet az illendőség vékony határmezsgyéjén egyensúlyozva.
…Érdekes…
Susogják végül a falak.
-   Tudja, hogy megbánthatom, hogy elég közel kerülhetnék ahhoz, hogy fájjanak vagy rosszul essenek a szavaim, melyeket nem a rosszindulat, csupán a puszta tények és saját szubjektív véleményem alkotna. Mégis felteszi nekem ezt a kérdést… Nekem, aki az elméjével fog válaszolni… nem a szívével vagy a lelkével.
-   Nem tudom – folytatja egy szívdobbanásnyi szünet után - Ha ki akarnék bújni a válasz elől, azt mondanám, nem ismerem Önt…
… eléggé …
-    …hogy ez a pár perc – ugyan a terem segít felfedni a valódi miérteket – nem elegendő, hogy szavak közé zárjam, olyan bélyeggel illetve, amely nem méltó Önhöz. Mi az igaz? Amit mi látunk, vagy amit mások látnak? Vagy az, amiről mind a ketten úgy véljük…?
Finom sóhaj kél az ajkakról. Nem akarja a saját maga alkotott rácsok közé szorítani az ifjút, mert ha ez megtörténne, Dwayne nehezen törhetne ki onnét. Ugyanakkor… megválaszolatlanul sem akarja hagyni a kérdést.
Szavai egyenest találnak utat az ifjúig;
-   Nem találok Önben kivetni valót…
Itt akár meg is válaszolhatta volna a kérdést, ez azonban nagyon jól tudja, önmagában mit sem ér. Jobban mondva, az előbb elhangzottak fényében s mégis… igaz. Őszinte.
-   Unalmasnak találnám az együtt töltött időt, ha a véleményünk folyton ugyanazon a csapáson futna… Tetszik, hogy egészen más árnyalatát mutatja a dolgoknak s hogy hisz is azokban. Ahogyan mindenki hisz a saját meglátásaiban…
Meglehet úgy tűnik, egy pillanatra elgondolkodik.
Megtisztelő, hogy a kékszemű ifjú így tekint rá s ad a véleményére, de az a folyton felvillanó miért… nem hagyja nyugodni. Nem hagyja nyugodni, mert valahányszor felcsendül, a szíve akaratosan dobban egyet. Mintha figyelmeztetni akarná valamire… de mire? Nem érti a szív nyelvét…
A gondolatok olyan gyorsan váltják egymást a fejében, egymásba kapaszkodva, hogy a teremnek nem lenne lehetősége összefüggően kinyilvánítani őket. Hacsak nem kiragadni belőle egy-egy szót, de a fakó jelenés nem engedi, míg szólásra nem nyitja sápadt ajkait, s közelebb nem lép egy lépést, hogy hangját némileg visszafogva folytassa;
-   Büszkének kellene lennie. Arra, aki. Rengeteg erénye van… – csillannak a higanytükrök fürkészőn. – Ha mások ezt nem látják… nem érdemlik meg a társaságát, Mr. Winterburn. És ha engem kérdez…
Egy harang szakítja ketté a szavak s velük a gondolat folyamát. A „takarodót” jelző harangszó…
Durván öt percük van visszatérni saját hálókörleteikbe, mielőtt a prefektusok itt találják őket és pontokat vonnak le „esti” kiruccanásukért.
Szelíd mosollyal kér elnézést.
-   … azt hiszem, ideje mennünk – hajtja meg magát finoman s lép el ugyanilyen puhán az ifjú mellett.
Egy pillanatra megáll ott, maga sem tudja miért. Mintha mondani akarna még valamit… de sápadt ajkai nem nyílnak, higanyszín tekintete nem ereszti a boltívet, mely alatt belépett. Halk, szinte nesztelen léptekkel indul meg kifelé.
-   Ó… - szökik ki halkan a fakó ajkak közül, ahogy félúton megtorpan, s válla fölött visszanéz. - … a köpenyét még az előtt visszajuttatom, hogy a Griffendél toronyba érne.
Visszafordul a kapu felé, ajkain puha mosoly suhan át. Megindul… lépteinek suttogását lassan elnyeli a tér, a terem magához ragadja s ringatja őszinte kívánságát;

… Békés álmokat, Dwayne Winterburn …


Cím: Re: A Hangok Terme
Írta: Dwayne Winterburn - 2011. 11. 14. - 20:06:42
Érdeklődve hallgatja a lány szavait: talán az első hosszabb, részletesen kifejtett monológ a hószín szépség részéről. Érdeklődve, s ugyanakkor kedvtelve: ha nem is ért egyet a mondanivaló minden egyes aspektusával, lényegileg igazat kellett adnia a mondanivaló lényegének. Különösen az utolsó rész volt az, melyben megszólalásig egyezett a véleményünk s, lám!, egy újabb mosollyal felelt reájuk.
- Pont ez a lényege az egésznek, nem? – tette fel a költői kérdést s időt sem hagyva arra, hogy a lány esetlegesen megválaszolja azt, folytatta. – Ez ad színt az életünknek. Ha nem lenne benne kockázat, akkor teljes monotonitásba fulladna, az pedig… - függőben hagyta a mondatot: talán maga sem tudta, hogyan fejezze be; talán csak a lány képzelőerejére óhajtotta bízni a mondanivaló végét. Kivételesen volt néhány szabad másodperce töprengeni s ezt ki is használta. Furcsállotta, hogy lényegében minden előjel nélkül egy ilyesfajta kinyilvánulást hall partnernőjétől, ugyanakkor valahogy… esedékes is volt már. Visszapörgetve magában az eseményeket rádöbbent, hogy tulajdonképpen még mindig alig tud valamit a lányról; a társalgás túlnyomó részében ő beszélt, míg Angelle leginkább csak hallgatott s mindig éppen annyit tett hozzá a beszélgetéshez, hogy az folyamatban maradjon. Érdekes észrevétel, ámbár felettébb irreleváns; függetlenül a lány minimális nyitottságától, Dwayne élvezte a társalgást… s még ennél is erősebb mozgatórugó volt az, hogy kíváncsisága feléledt odabent. Ez pedig mindig valami olyasmi volt, aminek nem tudott ellenállni.

Tűnődő arccal hallgatja a szavait, majd megcsóválja a fejét s felsóhajt: mintha beletörődő lenne; erőtlen ahhoz, hogy ellent mondjon, ugyanakkor ahhoz is, hogy igazat adjon. A most felvetődött kérdés volt az, ami talán legtöbbet járt a fejében, amin legtöbbet gondolkodott s mindennek ellenére nem jutott megoldásra: a két lehetőség, a két véglet adott volt, ő azonban nem talált olyan középutat, ami ne járna önmaga meghazudtolásával s legmélyebb elvei megcsúfolásával.
- Hiszi vagy sem, ez bennem egy hosszasan érlelődő kérdés immáron – kezdte, újfent szinte teljes őszinteséggel. – Legyek, aki vagyok, teljesen mértékben önmagam; tiszta lelkiismerettel, büszkén, de magányosan. Vagy tagadjak meg a lényem esszenciáját, veszítsek el mindent, amiben eddig hittem… s legyenek barátaim, elfogadjon a közösség. Első ránézésre egyszerű kérdés, sőt, másodikra is… de hosszú évek magánya után azért meginog az ember akarata. Nem, nem is annyira a magány… inkább a csalódások. – megrázta a fejét, mintegy tagadóan. – De tudom, hogy ki kell tartanom azon elvek mellett, amelyek árnyékában eddigi életemet leéltem. Mindennemű kétség pillanatnyi gyengeség csupán.  – A legutolsó mondat talán nem volt teljesen igaz, legalábbis az időt meghatározó szócska. Pillanatnyi kétség volt csupán, mostanra azonban már folyamatosan ott motoszkál a fejében e kétség és nincs igazán tisztában vele, hogy meddig képes még legyűrni ezeket. Megtesz mindent, ami tőle telik; kitart a neveltetése mellett és hisz abban, hogy nem véletlenül olyan, amilyen. Ugyanakkor… különcnek érzi magát, kissé életképtelennek a modern világban, ahol az illem már szürkülő emlék csupán s a tartás, a büszkeség, a hűség s ehhez hasonló fogalmak kizárólag az irodalomkönyvek lapjain bukkannak fel. Talán… ez az oka annak, hogy feléledt a kíváncsisága partnernője iránt; ők sokban hasonlítottak s különösen olyan dolgokban, melyeket a közösség próbál kivetni magából, eltüntetni s megsemmisíteni.
Legalábbis egyelőre úgy tűnik.

- Helyes meglátás… ugyanakkor néha kivitelezhetetlen. – feleli mosolyogva s újfent rajta a kellemes meglepődés sora, amikor hasonló görbületet vél felfedezni partnernője halovány ajkain. Ezt annak jeleként értelmezi, hogy végre Angelle is kezd kissé feloldódni s levetkőzni védőfalakat, amiket valamily rejtélyes ok(ok)nál fogva maga köré emelet… s ez tetszett az ifjúnak, kétségtelenül. Néhány röpke pillanatot leszámítva teljesen érinthetetlennek érezte a lányt, mint valami felsőbbrendű létformát: nem talált rajta fogást, nem tudta miként álljon hozzá s fogalma sem volt róla, hogy mely tereken meddig mehet el. Ha ezek a falak leomlanak, akkor talán egy picit több mozgásteret kap s így fesztelenebbé, személyesebbé válik az eszmecsere. Nem volt ellenére a gondolat.

Gondolati monológja közepette is észlelte, hogy a terem hirtelen nem csak az ő eszméit közvetítette, hanem valaki másét is; ugyanakkor érteni csak egyetlen szót értett belőle: kellemes. Tudta, hogy ha akarná sem tudná félbe szakítani saját gondolatmenetét, ezért meg sem próbálta; felfogta a jelzőt s eldugta agya egy rejtett sarkába, hogy majd arra alkalmas időpontban elővegye s megvitassa önmagával. A lány válaszát érdeklődve hallgatta, de most először szinte egyáltalán nem értett egyet az hölgy nézőpontjával.
De miért nem tudjuk megbecsülni mások értékeit? Miért nehéz elfogadni azt, hogy más másban tehetséges és miért kell ezért, teszemazt, lenéznünk az illetőt? Miért…
A gondolatfolyam megszakadt, ő pedig félrefordította a fejét s a falra bámult, miközben elszámolt magában háromig. Majd visszafordult s újfent meghajolt, újfent bocsánatkérően.
Ismét sikerült kissé elragadtatnom magam…
A kiszabadult gondolat csak félig volt szándékos, félig pedig önkéntelen; nem tudta eldönteni, hogy jelen esetben szükséges-e magyarázkodnia vagy sem… de a terem eldöntötte helyette a kérdést.

Kérdése elhangzása után egy hosszabb szünet állt be, talán a leghosszabb találkozásuk óta; mintha a hószín tünemény érlelné magában a választ… vagy egyszerűen csak azon tűnődne, hogy mit is kellene mondania. A csend éppen abban a pillanatban tört meg, amikor már kezdett volna kellemetlenné válni: először a falak suttogása törte meg, majd ismét egy szóáradat, ami eleddig oly szokatlan volt a halovány ajkak előadásában. Érdeklődve, már-már feszülten figyelte a lányt s koncentrált szavaira. Fontosnak tartott a véleményét, bár mint arra a terem oly kedvesen felhívta a figyelmet, talán maga sem tudta e fontosság okát. Nem vágott bele azon okfejtés után, hogy miért volt hibás döntés feltennie ezt a kérdést; nem vágott bele a lány magyarázkodása után sem… mintha valami megsúgta volna neki, hogy számíthat kézzelfogható, földi halandó számára is érthető és egyértelmű válaszra eme éginek ható tüneménytől.
S végül meg is kapta. Egy kissé tartózkodó, kissé defenzív válasz, de kétségbevonhatatlanul pozitív. Az utána következő magyarázat talán még inkább arra törekedett, hogy semlegesíteni próbálja e pozitív élt; de ez sem tudta teljesen semlegesíteni.
- Tudja… - kezdte a választ s maga is meglepődött, hogy kissé rekedtesen cseng a hangja. – talán bután hangozhat, de valamiképpen éreztem, hogy nem fog megbántani. Kegyed finom modora ezt nem engedné; egy esetleges negatív véleményt is úgy közölt volna, hogy az számomra is elfogadható legyen. Mindazonáltal… köszönöm kedves szavait, igazán a szívemig hatoltak.
Majd a lány újfent megszólalt s egy pillanatig úgy tűnt, hogy talán egy még mélyebben szántó vallomás következik… de ekkor, mint derült égből villámcsapás, megszólalt az a Merlin-átkozta harang; a pillanat elszállt, a szavak a távolba vesztek s már nem is jöttek vissza. Angelle elbúcsúzott s Dwayne sem tehetett mást, mint hogy mélyen meghajol partnernője előtt s egy oldallépéssel szabaddá teszi előtte az utat. Tekintetével követte az elsétáló tüneményt s gondolatai már messze jártak, amikor a leány visszanézett válla felett s tudtára adta a köpeny visszajuttatásának időpontját.
- Ugyan, igazán nem szükséges fáradnia. Ráér vele… - mondta, bár maga is tudta, hogy csak a kötelező illem mondatja ezt vele; függetlenül attól, amit mond, a köpeny ott lesz a toronyban, mire visszaér. Az utolsó gondolat azonban valamilyen érthetetlen oknál fogva megmelengette a szívét. Érezte annak őszinteségét, egyfajta rejtett törődést, ami valamilyen érzelmet takart… vagy talán csak beleképzelte mindezt s a felettébb fáradt agytekervényei tréfálták meg?
- Önnek is, kisasszony. – mondta közepesen hangosan; talán még elért a lányig a hangja. Majd motyogva, mintegy önmagának, megismétli. – Önnek is…
Néhány hosszú pillanatig még állt ott, tekintetét arra a pontra függesztve, ahol Angelle eltűnt a szeme elől, majd sarkon fordult s sebes léptekkel a torony felé vette az irányt.
Volt egy olyan érzése, hogy a ma éjszaka az alvás háttérbe fog szorulni…

//Köszöntem a játékot. : )

Az „utókornak”: bár talán nem annyira jelentős, azt hiszem említést érdemel, hogy egy kicsit, úgymond, „saját formánkra” alakítottuk át a termet és annak működését. Ezt vagy felülvizsgálja valaki, vagy nem; mindazonáltal a hivatalos álláspont az csak az, amit a téma kezdőreagja tükröz.//


Cím: Re: A Hangok Terme
Írta: Caelius Edevane - 2014. 07. 09. - 19:57:56

Clarice és Raquel

 
Alig bírtam kivárni, hogy kiérjek a levegőtlen teremből, és csak akkor ásítsak, hogy a tanárnő ne lássa. Nem lenne jó, ha megsértődne, esetleg még meg is büntetne, legalább Mágiatöriből nem állok rosszul idén. Igaz, ez a mai óra a kétszáz éves minisztériumi rendeletekről ritka unalmasra sikerült. Őszintén, ez kit érdekel? Azóta van újabb rendelet, és megváltoztatták az összes meghozott törvényt is, inkább az érdekes dolgokról szeretne mindenki hallani.
 Ennek a napnak is vége, hála az égnek, nagyon utálom a szerdát. A hét durva része nagyjából túl van élve, holnap még van egy gyógynövénytan, de azt valahogy átvészelem. Igaz, kicsit nehéz kivárni így, hogy pénteken végre leugrunk újra a Roxmortsba, már nagyon rég voltam, kár volt ilyen korán eldöntenünk. Így minden óra kétszer olyan hosszú, a dupla bájitaltan pedig nem túl nyerő.
 Már majdnem a folyosó végén vagyunk, amikor eszembe jut, hogy ott felejtettem az óra előtt, és részben alatt készített rajzomat a padomban. Egy pár másodpercet gondolkozok csak rajta, hogy érdemes-e visszamenni érte, mielőtt gyorsan megmondom a barátaimnak, hogy mindjárt jövök, és sietve elindulok vissza. Nem hiányozna különösebben, de a tanárnő van rajta, és nem biztos, hogy tetszene neki. Szerencsére, az üres teremben megtalálom a rajzot pont ott, ahová tettem. Lehet, hogy nem kellene ilyeneket rajzolnom, de a hátsó padban jól elszórakoztunk rajta.
 Ahogy kilépek az ajtón, és sietve elindulok a többiek után, csak egy taláros alakot pillantok meg, őt viszont hátulról is felismerem. Clarice-t már a hajáról is viszonylag könnyű beazonosítani, de nekem menne a járásáról is. Rég beszélgettünk már, csak leveleket küldözgetünk egymásnak, amit többnyire úgy olvasunk el, hogy hallótávolságban ülünk az asztalnál. A barátaim szerint ez vicces.
 - Szia!- egy pár gyors lépéssel zárkózom fel a tesóm mellé, miközben begyűröm a valószínű büntetőfeladatot érő rajzot a táskámba félig-meddig, hogy aztán visszaakasszam a vállamra. Lehet, hogy tényleg nem kellene órán ilyeneket gyártani, főleg nem mostanában, lehet, hogy kicsit durvábban reagálnának, mint ahogy tavaly tették volna. Persze ki tudja, lehet, hogy nem sértődött volna meg az ostoron és a denevérszárnyakon, bár a lenge ruházatot talán rossz néven vette volna. - Milyen napod volt? Megkaptad a levelem?- rámosolygok Clarice-re, miközben a szinte teljesen üres lépcsőházba érünk, és indulunk el lefelé.
 Ösztönösen kapom el a korlátot, és kapaszkodok bele egy pillanatra, amíg visszanyerem az egyensúlyom, miután elindult a lépcső. Remek. Elsőben imádtam ezt a rendszert, még előbb valószínű remekül elfogócskáztam volna itt, de miután másodikban emiatt késtem el és kaptam büntetőfeladatot, elszállt a varázsuk. Rohadt lépcsők. Egy teljesen ismeretlen ajtó előtt állunk meg, legalábbis, nekem fogalmam sincs, hogy hová vezet.
 - Te tudod, hol vagyunk? Mert nekem lövésem sincs- ahogy Clarice-re nézek, a szemem sarkából kiszúrom a griffes csajt, akinek talán kicsit több ötlete lehet az ajtót illetően. Ők elég sokat mászkálnak a lépcsőkön, valamelyik toronyban laknak, bár azt nem tudom, pontosan merre. Nem is nagyon ismerek griffendélest, legfeljebb látásból, nem igazán szoktak szeretni minket. - Neked van ötleted, hogy hol vagyunk?
 Akár nincs, akár van, nem szeretném kivárni, hogy a lépcső visszataláljon arra, amerre vezetnie kellene. Lenyomom a kilincset, és kinyitom a hatalmas terem ajtaját, amin több ajtó is van. Tehát minden irányban egy folyosó van remélhetőleg, akkor csak keresni kell egyet, ami vissza vezet valami ismertebb területre. Egy pillantást vetek Clarice-re, de ő sem hiszem, hogy itt szeretne álldogálni még egy órát, biztosan jönni fog utánam.
 Teszek pár lépést, de pár méterre ajtótól azért megállok, hogy bevárjam. "Kicsit keveset beszélünk mostanában, a leveleinkben is túlzottan felszínes dolgokról irkálunk egymásnak, azt meg levelek nélkül is tudjuk, hogy ő jó bájitaltanból, én meg próbálok nem megbukni. Pedig pár fontosabb dologról is jó lenne már beszélni valakivel. Jó lenne, ha valakivel tudnék beszélni az…" Ahogy megigazítom a táskát, és a félig belegyűrt rajzom kiesik, gyorsan felkapom, kinyitom a táskát, és rendesen beleteszem. "Na, ezt nem akarom, hogy lássa. Biztos nem tetszene neki, hogy ilyesmit rajz… valami furcsa itt."
 - Szerintem valami itt nincs rendben- csak ahogy megszólalok, veszem észre, hogy a gondolataim hallom vissza, mintha valaki kimondaná őket. És nem csak a sajátjaimat.