Roxfort RPG

Szüleim…
1980. Egy csodálatos év két embernek, akik szerelmük gyümölcsével ajándékozhatták meg a világot. Maya Royal és Johnathan Mirol nagyon szerették egymást, de szerelmüket beárnyékolta egy sötét felhő.
Háború volt és ebből a háborúból Johnnak nem volt menekülése, Maya-t pedig nem lehetett volna lebeszélni róla, hogy maradjon ki belőle.
Maya, amerikai nemes volt, de tizennyolc évesen elhagyta az otthonát és Angliába költözött. Két évig volt a Roxfort Boszorkány és Varázsló szakiskola bájital tanárnője, miután is férjhez ment és életet adott egy csodálatos kis lánynak.
John élete eltért a megszokottól. Brittana legnemesebb családjának a sarja volt és ez bizonyos kötelességekkel járt, csak hogy Johnny nem volt hajlandó ezeket követni. Mardekár Malazár leszármazottja… Hatalmas megtiszteltetés egy ilyen ház tagjának lenni, egynek a kiválasztottak közül. Büszke volt származására, élvezte jogait, rangját, vagyonát, de családja nézeteivel nem értett egyet. Míg bátyja a tökéletes példaként tetszelgett előtt, milyennek is kellene lennie egy Mirolnak, Johnny Griffendéles lett, az ő szíve sokkal nemesebb volt annál, hogy a vér irányítsa az életét.
Ennek a lázadásának köszönhette Mayát is. A Főnix Rendjének egyik gyűlésén találkoztak és a fiatal Mirol azonnal beleszeretett a csinos tanárnőbe. Mayát nem volt könnyű meghódítani, makrancos volt, és sokáig semmibe vette az elkényeztetett aranyfiút, akit csak családja elleni lázongás hajtotta a becsület oltárára, de végül engedett az enyhén öntelt csábítónak és egybekeltek.
De a végzetét senki nem kerülheti el. John azzal, hogy nyilvánosan is családja ellen fordult, a halálos ítéletét írta alá. Menekülniük kellett, ha túl akarták élni a háborút, és immáron már egy apró életre is gondolniuk kellett, a lányukéra. Elhagyták az országot és Norvégiába menekültek, nevet változtattak. Mr. és Mrs. Mirol eltűnt, helyettük már csak a mugli származású Hendersonék maradtak, legalábbis ezt hitették el a világgal.
1981. május 3.-án bekövetkezett az, amitől a legjobban tartottak. Rájuk találtak és John és Maya meghaltak. James, John tulajdon bátyja végzett velük és kérdés, hogy a kislánnyal mit tett volna, ha őt is megtalálja, de az apróság eltűnt.

A szüleim története pontosan olyan, amiről minden kislány álmodik. Szenvedélyes, izgalmas, és tökéletesen meseszerű. Mert a történet nem pontosan így nézett ki…De hosszú éveken át, csak ezt a történetet hallottam róluk, mert emlékeim nincsenek. Hogyan is emlékezhetnék rájuk? Nem voltam egy éves, mikor elvették őket tőlem. Egyetlen egy dologban vagyok biztos, amit hozzájuk kötök, a haláluk. Emlékszem a halálukra…
 Egyedül vagyok… Egyedül a hatalmas és sötét szobában, az egyetlen fényforrásom az ajtó alatt beszűrődő barátságos sárgás lámpafény. Csönd van…
Aludnom kellene már, de valami nyugtalanít. Nem tudom az okát, nem is értem, de tudom, hogy valami nincsen rendben.
Könyörgések… Kiabálások… Sikolyok…
És utoljára csak egy mindent betöltő vakító zöldesség…
És újra csönd…

Kiegészítés:
A Vikitria nevet apámtól kaptam, akinek az anyja mesélt esténként egy történetet, egy hősnőről. Vikitria a monda szerint szembe szállt sorsával és nem engedte, hogy elragadja az ár, így rengeteg embert mentett meg a haláltól és rátalált az igaz szerelemre és örök boldogságra is.

1981.
Arthur Weasley, a keresztapám volt az, aki megmentette az életemet akkor este. Persze ma már kérdéses, hogy valóban az életemet mentette e, de attól még hálás vagyok neki, hisz ha akkor nem visz magával, teljesen máshogy alakult volna az életem, és most nem az lennék, aki vagyok.
És talán akkor is minden más lenne, ha Molly néniék keze alatt növök fel, csak akkor az tűnt a legbiztonságosabbnak számomra, hogy anya barátaihoz kerülök, Amerikába. Ott biztos, hogy nem találhattak volna meg.

Belegondolva abba, hogy ki lehettem volna, kivé válhattam volna, ha az események csak egy kicsit is máshogy alakulnak, bizarr…
Nem bánom, hogy minden így történt. Nem bánom, mert rengeteget tanultam és az elmúlt éveimnek köszönhetően tartok jelenleg itt.

Gyerekkor…
Nem igazán emlékszem a részletekre. Nem tudom mik történtek velem az első években, pedig betöltöttem már a hármat mikor megszületett a nevelőszüleim első fia, Luis. Aztán sorban érkezett a másik kettő, Andrew és Ian.
Gloria és Edmund remekemberek voltak, és nagyon hálás vagyok, hogy felneveltek. Taníttattak és odafigyeltek rám, hogy ugyanolyan neveltetésben legyen részem, amilyenben a szüleim mellett lett volna. Míg a fiúk mugli iskolába jártak én otthon magántanárok által fejlődtem és tanultam meg mindent, amit egy aranyvérűnek tudnia illik.
Anyának és apának szólítottam őket, de mégsem szülőként tekintettem rájuk. Annyira távol álltunk egymástól, mintha idegenek lennénk, egyedül az öcséim voltak, akiket tényleg a családom részének tartottam. De nekik én is a nővérük voltam, követtek engem akármilyen bolondság is jutott az eszembe, és ezzel természetesen az őrületbe kergettük szüleinket.
Kívülálló voltam. Egy kicsi árva lányka Smithék otthonába.
Minden nyáron alig vártam azt a hónapot, amikor keresztcsaládomnál lehetek. Ott mindig jól éreztem magam, hisz ott végre állandó mágia vett körül, míg Los Angelesben a mugli világ holmijaival volt teli az egész ház, viszont legalább megismertem mindent, és mint két világban tökéletesen eligazodhatok. De mióta az eszemet tudom, mindig is egy kis boszorkány voltam, a lételemem volt a varázslás, még akkor is, ha nem használhattam az erőmet.
Túltengett bennem az energia, amiért már négyévesen magántanárt fogadtak mellém és belém verték az etikett csínját-bínját. Shakespeareket olvastam és franciául és oroszul tanultam.
Elég sok minden volt írható a számlámra. Kicsit sem voltam jó kislány. Követtem el érdekességeket, olyanokat, amiért a nevelőszüleim a falra másztak, de visszagondolva minden azért volt, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Barátaim sem nagyon akadtak eleinte, mivel nem igazán engedtek a mugli gyerekek közé, mert túl sokszor hoztam fel témának a varázslóvilágot. Aztán végre átköltöztünk a máguscsaládok közé, és az én magaviseletem is kezdett javulni.

1988.
Nyolc éves voltam mikor megismerkedtem Kevinnel. Másfél évvel volt idősebb nálam és a korunkbeliek körében ő számított a bandavezérnek. Két hónapomba telt, mire hasonló rangom volt mint Kevinnek. Nagyon élveztem, ahogy sürögnek-forognak körülöttem és lesik minden szavamat, ez már igazán az én világom volt.
Mayának szólított itt mindenki, valahogy ez sokkal természetesebbnek hatott, mint a Vikitria. Kevinnel persze nem túlzottan kedveltük a másikat, elvettem az egyedüli hatalmát, osztozkodnia kellett, ráadásul lány is voltam, amit még inkább nem díjazott.  Egy igazi aranyvérű volt, és igaz, Amerikában nem számított annyit a vér, mint a Brittaniában, de azért nem volt elhanyagolható sem. Én is leginkább anyám nevének és persze a temperamentumomnak köszönhettem azt a helyet, amit kiharcoltam magamnak. Az öcséim sosem tudtak volna oda kerülni, a ranglétra szinte legalsó fokaiig tornázhatták volna csak fel magukat, persze ha akarják, mert félvérek voltak és abból sem a legjobbak.
Időnk nagy részét a tengerparton töltöttük, játszottunk szórakoztunk élveztük gyerekkorunk minden percét, és néha előfordult, hogy túllőttünk a célon, leginkább miattam…
Mindig is szerettem feszegetni a határokat, kipróbálni meddig is mehetek el. Egyszer aztán, de arról tényleg nem tehettem, mert nem szándékosan csináltam, annyira dühös lettem az egyik fiúra a társaságból, aki le akart lökni a seprűmről, hogy lángra gyújtottam az övét. Egyik pillanatról a másikra gyulladt ki és a fiú is megégett. Szerencsére meg tudták gyógyítani, és nem maradtak maradandó sérülései, de a kép egy életre belém vésődött.

Akkor döntöttem el, hogy soha nem fogok senkit sem bántani. Hogy kiállok magamért, ha kell, de komolyabb sérülést nem fogok okozni senkinek, mert az, amit akkor éreztem, szörnyű volt. A bűntudat és aggodalom keveréke, ami félelemmel párosult, mire is vagyok képes, ugyanakkor meg büszkeséget is éreztem. Büszkeséget, hogy az itteni senkiknél sokkal erősebb vagyok, és sokkal többre vagyok képes.

A „kis népemnek” köszönhetően rengeteget változtam a jó és rossz irányba egyaránt. Gőgös lettem, de megtanultam, hogy oda kell figyelnem a körülöttem lévőkre, meg kell tartanom magamban egy érték rendet, amit sosem szeghetek meg.
Akkoriban kezdtek el a nevelőszüleim egyre többet mesélni a szüleimről. Arról hogyan is haltak meg, és milyen nemes tetteket is vittek végbe. Azok a mesék nagyban közbejátszottak abban, hogy kivé is akarok válni, hogy mit akarok az élettől. Ugyanolyan akarok lenni, mint a szüleim! Auror mint az apám! Harcolni a rossz ellen és kiállni a jókért!
Kár hogy az élet sosem úgy alakul, ahogy egy nyolc éves gyerek elképzeli.

1989.
A kilencedik születésnapomra kaptam meg a cicám, Sárkányt. Egy teljesen egyszerű félperzsa fekete-fehér macska, de mikor megláttam azonnal beleszerettem, felesleges lett volna, bármi körítés mellé, de a boszorkány szerint, akitől vettem, különleges képességekkel rendelkezik. Sokszor előfordult, hogy a kulcslyukon át lesetem, hátha feláll, vagy valamilyen varázslatot hajt végre, de végül be kellett látnom, hogy sosem fog megszólalni. Lehet, hogy semmifajta erő nem lakozik benne azon kívül, hogy rosszabb személyisége van nálam, de így a legjobb barátom lett.
Egy félévvel később viszont, azt hittem elvesztettem, hogy soha többet nem láthatom viszont. Érzékeny voltam az ilyesfajta témákra. Ha valakit a szívembe zártam, akkor eléggé megrendített, ha már nem volt mellettem, igaz kevesen akadtak ilyenek. És akkor Sárkány már az életem részévé vált.
Kevinnel különleges volt a kapcsolatunk. Olyan se veled se nélküled. Nem bírta elviselni, hogy lány létemre és, hogy nem vagyok annyira előkelő származású, mint ő, az én szavam is annyit ér a kistársaságunkba, mint az övé, sőt néha többet is. Ezen kívül, pedig kereste a társaságomat, és ha ketten voltunk, akkor nagyon jól el tudunk lenni, viszont ha a barátainkkal, akkor meg akarta mutatni ki a főnök.
Meg akart leckéztetni, le akart járatni, így ellopta Sárkányt. Sírva kerestem a cicámat, pedig nem volt rám soha jellemző, hogy könnyen elkönnyezem magam. Gyűlöltem Kevint, mert csak nevetett rajtam, nevetett azon mennyire kétségbeestem és mikor már végleg kiborultam, megadta a kegyelemdöfést. Egy nyúllal állított oda hozzám, akinek vörös, véres foltok voltak a szája körül és a fehér állatra, fekete szőrök ragadtak. Kevin elhitette velem, hogy azaz átkozott bolyhos farkú szörnyeteg megette a macskám.
Napokkal később árulták csak el nekem, hogy az egész egy vicc volt. Hogy csak szórakozni akartak velem. Több sem kellett nekem. Olyan haragra gerjedtem, mint előtte még soha. Egyszer véletlenül elég komolyan megsebesítettem valakit, most szándékosan akartam bántani Kevint. Meg akartam büntetni, bosszút akartam állni.
Majdnem megfulladt. Nem emlékszem pontosan mi történt akkor, csak arra, hogy egy idő után már a földön feküdtem és többen lefogtak én pedig csak hisztérikusan azt kiabáltam: Meg akarom Ölni!
Onnantól kezdve elég sok minden megváltozott. Kerültek engem. Nem mertek a közelembe jönni, de a nevelőszüleim sem engedték, hogy kapcsolatba lépjek velük.
Újra egyedül maradtam…

Bosszú… Hirtelen jött harag… Esztelenség…
Olyan dolgok, amik sosem vezetnek semmi jóra, én pedig hiába akartam jobb lenni, nem ment. Képtelen voltam olyanokra pazarolni az energiám, akik nem érdemlik meg.
Gyűlölet…
Ennyit éreztem akkoriban csak a társaim iránt, akik képesek voltak ezt megtenni velem.
Képes lettem volna ölni. Akkor és ott képes lettem volna, pedig csak egy gyerek voltam. Egy majdnem tízéves kicsi lány.

Egyre több időt töltöttem Brittaniában a keresztszüleimnél. Mindenki úgy vélte, ott sokkal jobb helyem lesz, hogy ott talán megjavulok, és kicsit összeszedem magam. És így is lett. Jót tett nekem az a környezet, az hogy olyan emberekkel voltam körbevéve, akik nem akartak ártani nekem soha, és akiknek nem kellett bizonyítanom semmit.
Még több történetet hallottam a szüleimről, Molly néniéktől főleg apáról, hisz apa volt az aki, Angliában látta meg a napvilágot.
Végre meg tudtam a haláluknak a pontos okát, hogy apának egy nemes aranyvérű család sarjaként követnie kellett volna bizonyos eszméket, de nem tette. Hogy már az iskolai beosztásnál kiderült, hogy mennyire más, mint a testvére, és ő a Griffendél házba került. Akkor tudtam meg, hogy valahol él a világban egy rokonom, egy nagybátyám, és ő volt az, aki megölte a szüleimet.
Tudtam mindig is, hogy a szüleim élete, milyen tragikusan ért végett, hisz tagadni sem lehetett volna, miután voltak belőle emlékeim, de részleteket nem sokkal a tizenegyedik születésnapom előtt tudhattam csak meg. Pedig talán ha hamarabb értesülök róla, máshogy alakult volna az életem.

Apróságok. Hasonló semmilyen apróságon múlik minden. Minden, ami csak történik az életben. De hát előre sosem lehet tudni, mi az, amit máshogy kellett volna tenni, mik voltak azok, amiket talán korábban vagy akár sosem kellett volna elmondani vagy megtenni. 
Az élet nem ilyen.
Alakul, ahogy kell, ahogy a környezet alakítja, és ahogy a befolyások érik az embert.

1991.
Természetes volt számomra, hogy megkapom a levelem a Roxfortból, meg sem lepett, mikor a tizenegyedik születésnapomat követően megérkezett a bagoly.
Szerintem olyan boldog, mint abban a pillanatban, még sosem voltam. Végre megkezdhettem a tanulmányaimat, végre abba az iskolába járhattam, mint apa. Ugyanazt az utat akartam végig járni, mint ő, hogy végül auror lehessek, de mint kiderült az én utam egy kicsit máshogy kezdődött, mint neki.
Már a pályaudvaron összefutottam egy szőke fiúcskával, aki azonnal felkeltette az érdeklődésem. Ő volt Draco Malfoy.
Griffendéles akartam lenni és szerencsére oda is kerültem, de mikor Szőke herceget a Mardekár házba osztotta be a süveg, kicsit csalódott lettem. Sajnáltam, hogy két ellentétes ház tagjai lettünk, hisz ez megnehezítette a megismerkedésünk, de hát sosem voltam az a fajta leányzó, akinek effajta apróságok gondot okoznának, ráadásul engem nem is igazán érdekelt, hogy zöld vagy éppen piros szegélyek díszítik a talárom.
Nem tartott sokáig, hogy Szőke herceg közelébe kerülhessek. Az egyik bájitalóra eseményeinek köszönhetően figyelt fel rám ő is, mikor is a Mardekárosokkal együtt kinevettem az egyik háztársam a bénasága miatt. Az volt az a pillanat mikor, Draco a maga módján elkezdett emberszámba venni, viszont a Griffendélesek elkezdtek kerülni.
Nem egyszer hallottam vissza, hogy arról pusmognak, rossz helyre osztott be a Süveg, hogy semmi keresni valóm a hősök házában, de nem foglalkoztam velük. Mindig is az a fajta voltam, aki a maga útját járja és nem értettem egyet ezzel az egész nézettel: Miért baj, ha Griffendéles létemre Mardekárosokkal barátkozom?
Azt elismerem, hogy a kígyók többsége tényleg nem éppen tartozott soha a rendes kategóriába, de Draco más volt, ő benne sokkal több minden rejtőzött, ezzel tisztában voltam. Így a háztársaimmal nem törődve továbbra is azzal az emberrel töltöttem időm nagy részét, akiről azt is mondhatnám akár, hogy az első szerelmem volt. Olyan kis édes gyerekszerelem, amit persze soha nem ismertem volna be.
Az első csókomat is Dracotól kaptam, azaz inkább én adtam neki. Egy bűntető munkán voltunk és Szőke megtanított egy játékra, aminek az volt a neve, hogy felelsz vagy mersz. Hasonlóról már régebben is hallottam, de ennek a szabályai kicsit eltértek attól, ráadásul ebben zálogot kellett adni, ha valaki nem volt hajlandó teljesíteni valamit. Szőkeség azt kérte tőle, hogy csókoljam meg és miután akkor a zálogos részről még nem tudtam és nem akartam szégyenben maradni, természetesen megtettem. Nagyon fura volt és olyan nyálas, de nem volt rossz. Aztán pedig én azt kívántam tőle, húzza le a gatyáját, mert már igazán kíváncsi voltam mi is pontosan a különbség a lányok és a fiúk között. Hiába volt három öcsém a nevelőszüleim nagyon odafigyeltek arra, hogy ennyi távolság maradjon köztünk és mikor idősebb lettem, hiába könyörögtem a srácoknak nem voltak hajlandók megtenni. És persze ezt Draco sem… A gyáva… De megkaptam cserébe tőle a családi gyűrűjét. Na és innen nem volt megállás. Álladóan valami idiótaságra próbáltam rávenni, hogy ha megteszi, akkor visszakapja az imádott ékszerét.
Fél éven át próbálkoztam nagyon sok mindennel, de semmire sem volt hajlandó, és lassan közeledett az évvége, de az apró Malfoy ereklye még mindig az én tulajdonomban volt. Hogy mégis hogyan került végül vissza hozzá? Bárcsak valami vicces kis anekdota tartozhatna ehhez a történethez, de semmi.
Minden akkor kezdődött, mikor Potter, Granger és az én Roni bogaram – aki mellesleg akkoriban szintén szóba sem állt velem, pedig együtt nőttünk szinte fel – életüket kockáztatva bevetették magukat a titkos folyosóra, hogy Mógus professzor vagy Voldemort karmai elől elhappolják a Bölcsek Kövét. Nem tudom mi is a pontos igazság, de nem is az a lényeg. Akkoriban jöttem rá, hogy jobb viszonyban kellett volna lennem a trióval, mert én is nagyon szívesen harcoltam volna az ellen a dög ellen, aki miatt árvaként kellett felnőnöm.

Voldemort… Tudjukki… Sosem értettem az itteni embereket, miért félnek egy név kimondásától. Az csak egy név, semmi más.
Los Angelesben mindenki kimondta az Angliában oly tiltott nevet. Valószínűleg azért mert Amerikába a varázslóháború szele még csak el sem jutott. Nálunk ugyanolyan gonosztevőként volt kezelve, mint a többi.

A vizsgáink utáni napokban, mikor Dracoval és az idióta gorilláival üldögéltünk az egyik fa kellemes árnyékában, megint szóba kerültek köztünk az iskolában történt események, csakhogy kivételesen nem az lett a beszélgetés vége, mint előtte. Valahogy sosem tértünk ki igazán arra, mi is a véleményünk mindenről, de azon a délután mégis szóba jött, és kiderült teljesen máshogy látjuk a dolgokat. Ő annak örült volna, ha Potterék meghalnak, én pedig annak örültem, hogy semmi bajuk nem esett, de nem csak ez okozott nézeteltérést köztünk. Szóba jöttek a szüleim… A szüleim, aki számomra sérthetetlenek voltak, és Draco vette a bátorságot és közölte velem: megérdemelték a sorsukat. Na, több sem kellett nekem, azonnal megátkoztam. Egy ilyen sértést nem viselek el, még tőle sem.
Az volt az a pillanat, hogy többet szóba sem álltunk a másikkal.

Az élet furcsa egy játékos. Nem igazán díjazta a mi kis magánháborúnk, és megpróbált közbe szólni.  Persze mi akkoriban még csak nem is sejthettük, hogy a gyűlölködésünk nem tart örökké, hogy egyik pillanatról a másikra szétbogolyazhatatlanul össze lesz kötve a sorsunk és egymás nélkül csak az éterben lebegő senkik leszünk….

1992.
A nyár semmi izgalmasat nem tartogatott a számomra így minden porcikámmal vártam a szeptemberi iskolakezdést. Egyedül az aggasztott kicsit, hogy vajon hogy fognak hozzám állni háztársaim. Elsősként nem féltem attól, hogy barátokra lelek e, hisz biztos voltam benne, de most… Eltöltöttem egy teljes évet a kastély falai között, és szinte azt sem tudtam kikkel járok együtt.
Szerencsére nem kellet sokat várnom, már az első héten, mikor álmatlanul verődtem az ágyamba és úgy döntöttem lemászom a konyháig egy kis forrócsókiért, felébresztettem vele Amanda Mary Storngot. Vesztettem már a Roxfortos időszakom óta elég sok pontot a házamnak, igaz idén még szerencsémre nem, de a háztársaim nem igazán díjazták a kicsapongásaimat. Mikor felébredt megijedtem, hogy talán be fog köpni, hogy Henderson megint nem bír magával, de nem ez történt. Megkérdezte hova lopakodok és mikor teljesen őszintén elmondtam neki, csodálkozó szemeket meresztett rám, hogy honnan tudok én az éjnek évadján ilyen fajta finomságot szerezni és azonnal azt akarta, mutassam meg neki, hol található a konyha.
Anno én is keresztbátyáimtól tudtam meg, meg még néhány apróságot is. De végül is jóban voltunk, hisz akármilyen hülyeségről is volt szó, tudták, hogy én benne vagyok. És ennek a tudásomnak köszönhetően lettem jóban Maryvel.
Egyik pillanatról a másikra összenőttünk és elválaszthatatlanok lettünk. Kihúztuk a másikat a bajból és elsírhattuk egymásnak a bánatunkat, természetesen ezt mindig egy-egy bögre forrócsoki mellett. A szeánszunk részévé vált a kakaóhoz hasonlító nedű.
Aztán az önfeledt gyerekkorunk beárnyékolta az iskolára ránehezedő fekete felhő. Olyan dolgok kezdtek történni, amiket senki sem értett, és egy idő után, nem hogy egyedül nem merészkedhettünk ki a folyosókra, hanem szigorú szabályok vonatkoztak mindenkire. Ötven év után újra kiengedtek állítólag egy szörnyeteget, aki a mugli születésű ivadékokra vadászott. Szerencsére nekem meg Marynek nem kellett tőle tartanunk, hisz aranyvér csörgedezett az ereinkbe, de azért elég bizarr szituáció volt, főleg az mikor Lockhart idióta párbajszakkörén hirtelen Potter elkezdett trécselni egy kígyóval.
Rá akarta uszítani az egyik diáktársunkra, szerintem Malfoyra érdemesebb lett volna… őt még meg is értettem volna, mert Malfoy tényleg egy dög. Viszont ezek után történt meg az áttörés a trió és köztem. Harryt a történtek után körülbelül úgy kezdték kezelni, ahogy hozzám álltak,miután jóban lettem a Mardekárosokkal, persze azóta kezdett csitulni az irántam érzett ellenszenv, de azért még nem volt felhőtlen. Na, de én mégsem kerültem Harryt, oké, hogy ez a párszaszájúság elég groteszk és rossz ómen, de miután nagyon jól tudtam milyen, ha összesúgnak az ember háta mögött, így egyik délután a könyvtárba megszólítottam Pottert.
Onnantól kezdett javulni a kapcsolatunk és nem úgy néztek rám, mint Malfoy kis barátnője, hanem mint egy Griffendélesre, akinek volt egy hibája. Nem azt mondom, hogy hipiszupi barátság alakult volna ki ötünk között, de elképzelhető volt, hogy egyszer tényleg barátokká válunk.
Malfoyjal a kapcsolatunk kezdett egyre jobban kiéleződni. Mindenapróságon felkaptuk a vizet és ahol csak tudtunk ártottunk a másiknak. Persze nem egyszer megkaptam, hogy vigyázzak ám magamra, mert az olyan senkikre vadászik a szörnyeteg mint én… Olyan édes…
A végső fordulópontja akkor érkezett el ennek az egész történetnek, mikor Ginnyt elrabolta az a valami és közölték a tanárok, hogy bezárják az iskolát. Ginnyt… Az én kicsi húgomat, mert mindig is úgy tekintettem rá, attól még, hogy nem volt köztünk vérrokonság. De mindenki legnagyobb döbbenetére Harry ezt a problémát is megoldotta. Azért ez elég érdekes…

1993.
Végre úgy léptem át a Roxfort kapuját, hogy tudtam lesz ott valaki, aki vár rám. Mary a testvéremmé vált az elmúlt év folyamán és nagyon sokat köszönhettem neki. Ráadásul már nem én voltam a Griffendélben az elsőszámú közellenség, ami eléggé megkönnyítette a dolgomat.
Ez az év sok újdonsággal szolgált minden évfolyamtársam számára, hisz fakultálnunk kellet. Nem tudom, hogy a sors szórakozott e velünk, vagy egyszerűen csak ”mázlink” volt, de Dracoval minden óránkon együtt ültünk… Valamiért ugyanazokat a tárgyakat vette fel, mint én. De ennek azért előnye is származott.
Az első Legendás Lények Gondozása óra, olyan élményéket tartalmazott, amit sosem fogok elfelejteni. A Hippogriff remekötlet volt Hagridtől, főleg azért mert Csikócsőr remek emberismerőnek bizonyult. Azonnal belopta magát a szívembe, mikor rátámadt Malfoyra, az a görény persze, utána játszotta a mártírt… Tipikus. Egy elkényeztetett ficsúr, semmi több. De tőlem megkapta a magáét. Ahol csak tudtam szórakoztam rajta, persze ennek a legtöbbször az lett a vége, hogy a környéken járó Prefektusok szétválasztottak minket, nehogy párbaj alakuljon ki. Na de akkor mi lett volna? Végre leátkozhattam volna róla a nadrágját, hogy az egész iskola röhöghessen rajta! Oh azok a csodás ötletek, amiket kitaláltam az idegesítésre…
Viszont hiába teltek felhőtlenül a napjai, a heteim, a hónapjaim az iskolában, amiket megfűszereztem egy kis Malfoy szívatással,  rá kellett döbbenem, hogy az emberekben még mindig élnek az emlékek, hogy volt idő, mikor nem voltam a Mardekárosok ellensége. Mikor Sirius Black betört az iskolába, sokan akarták rám kenni, hogy segítettem neki. De ez aljas hazugság volt! Egyszerűen csak egy bűnbak kellett, és én remekül megfeleltem erre a célra… Igazán remekül éreztem magam akkoriban…

Nem bánom, hogy így alakultak az események. A ’93as évemnek köszönhetem, hogy megtanultam: nem számít az, hogy mit gondolnak rólam. Ha én tudom, ártatlan vagyok az teljesen elég. Azok az emberek, akik számítanak, azok úgy is ki fognak állni mellettem, aki meg nem álnak ki? Ők nem számítanak…
Ezt az életszemléletet követem a mai napig. Így könnyebb. Főleg most…

Végül persze minden jóra fordult. Azaz nem minden, mert mint kiderült Sirius Black jófiú volt, de ezt nem sikerült bebizonyítani, mondjuk nem tudom. Nekem kicsit sántít a sztori, de nem az én dolgom. Én már attól boldog voltam, hogy néhányan odajöttek hozzám s bocsánatot kértek tőlem. Ez volt a minimum, amit elvártam.

1994.
Angilában rendezték meg a Kviddics Világkupadöntőt! Mikor meghallottam el sem tudtam hinni. Majdnem kiugrottam a bőrömből! A Világkupadöntő nálunk, az maga volt a paradicsom. És Arthur bácsinak köszönhetően sikerült is jegyet szereznünk rá. Áh, olyan boldog voltam!
Mindig is imádtam a kviddicset, csak miután nem voltam egy igazán csapatjátékosnak nevezhető alkat, így inkább nem is próbálkoztam bekerülni a csapatba, meg nem is nagyon volt lehetőségem rá.
A meccs fantasztikus volt, csak ami utána történt… Halálfalók és a Sötétjegy… Soha eddig nem láttam ilyen alakokat, és soha nem láttam Voldemort Jegyét…
Olyan érzelmek kerítettek hatalmukba, amikkel nem tudtam mit kezdeni. Egyik felem tovább nézte volna a csuklyás alakokat és merült volna el az égen zöldellő halálfejben, a másik felem pedig a legszívesebben szétrobbant volna a dühtől és gyűlölettől, hogy volt képük megjelelni. Itt. Ezen a pompás eseményen és tönkre tenni mindent! De mégis valami vonzott bennük, ami megijesztett. Olyan érzésem támadt, hogy köze és közük van a múltamhoz és a jövőmhöz is egyaránt, csak egyszerűen képtelen lettem volna megfogalmazni saját magamnak is.

Gyerek voltam. Egy kislány, akit még bármi lenyűgözött. Az a bajsejtelem ami akkor rám tört, természetes volt, hogy félelemmel töltött el. Az lett volna a nem normális, ha ez nem azt érzem.  De visszagondolva, hogy már akkor tudtam ki is vagyok, még ijesztőbb. Mert tudtam. Mindig is tudtam. Pontosan ezért nem volt később annyira megrázó.
Nehéz ezt az érzést, ezt a tudatot megmagyarázni. Honnan tudja valaki, mi vár rá a jövőben? Miért vannak az embernek rossz érzései? Miért lehet az, hogy olyan helyek, ahol még sosem jártunk, olyan személyek, akikkel előtte sosem találkoztunk ismerősek? Vannak megmagyarázhatatlan dolgok az életben. Számomra ez is az. Pedig ha jobban belegondolok, ahogy emlékszem a szüleim halálára, ugyanúgy emlékezhetnék arra is, hogy nem voltam mindig Henderson…

Ahogy rám tőrt az a furcsa érzés, később úgy felejtettem el. Nem foglalkoztam vele, hisz újabb élmények vártak rám. Kiderült, hogy nálunk rendezik meg a Trimágus Tusát. A mi iskolánkban! Jelentkezni akartam. Még szép, hogy akartam, hisz Örök dicsőség vár arra, aki megnyeri, de sajnálatos módon csak a tizenhetedik életévüket betöltött diákok dobhatták csak be a nevüket a Tűz serlegébe, én pedig még csak tizennégy voltam… Igazságtalanság…
Persze aztán egy cseppet sem bántam. Azért egy sárkánnyal megküzdeni… Pont elég nekem Sárkány is. Néha az idegeimre megy az a macska.
De mint elég hamar kiderült, a Trimágus Tusa az én életemben is fontos szerepet játszott, hisz ennek az eseménynek köszönhetően ismertem meg Tyanát. Ő a Durmstangba járt, de hiába jöttünk két különböző országból, így is azonnal egymásra találtunk. Tyana olyan világot tárt a szemeim elé, amiről azt sem tudtam, hogy létezik. Bevezetett az elitkörökbe, megmutatta hogyan is élnek a magunkfajták és mennyire könnyen ki lehet használni az embereket, vagy hogyan is lehet az ujjunk köré csavarni akárkit. Marynek nagyon nem tetszett ez a barátság, de én élveztem. Élveztem, hogy mellette nem kell jó kislánynak lennem, hogy nem kell odafigyelnem a szabályokra, hanem végre elengedhetem magam.
Nagyon gyorsan elrepült az év. Tyanával élveztük a fiatalságot és gazdagságot, szórakozgattunk, de közben sosem felejtettem el megtartani önmagam még akkor sem, ha Tyanával való kapcsolatom sem színjátékra alapult.

Az Asztrológia és a Jóslás hatalmas szerepet tölt be a mi világunkban. A mugliknál ezek a legtöbbször csak hókuszpókuszok, de nálunk komolyan veszik, és mesteri fokon művelik. Főleg a csillagászatot, nem véletlenül tanítják elsőtől kezdve… Az hogy milyen csillagzat alatt születtünk mindenki tudja magáról és hozzávetőleges személyiség ábrázolást is adhatunk magunkról.  Így vagyok ezzel én is.
Ikrek. Ez a csillagjegyem. Ikrek…
Fogjak mindent arra mikor születtem? Hisz az Ikrek szülötteit a kettőség jellemzi, pont mint engem…  Csak nálam kicsit komolyabb ez a kettőség.
Hogyan lehet összepárosítani két ellentétes világot? Két ellentétes eszmét? Hogyan lehet a jót és a rosszat összeboronálni? Erre az lenne az automatikus válasz: sehogy… Csakhogy ezek bennem mégis megvannak. Össze- visszakavarognak, és sokszor nem tudom melyik felemre is kéne hallgatnom. De mégis évek át sikerült elnyom a lelkem sötét részét. Aztán megjelent Tyana…
Ikrek. A csillagjegyem. Erre mindent könnyebb fogni.

És végül az évvége előtt olyan esemény történt amire nem számított senki. Cedric Diggory meghalt. Meghalt a Tusa utolsó összemérettetésekor. De nem is ez volt az ami igazán megrázó volt, hanem ami, vagy inkább aki miatt halnia kellett… Voldemort.
Visszatért… Harry azt mondta visszatért és Dumbledore hitt neki. Akárcsak én.

1995.
Soha nem hittem volna, hogy az emberek ennyire vakok és ennyire befolyásolhatóak, de ami a nyáron történt… Senki. Az égvilágon senki nem akarta elhinni, hogy Voldemort visszatért. És egyszerűen képtelen vagyok megérteni, miért? Miért nem képesek az emberek kilépni a saját kis szűk világukból és beismerni maguk előtt, hogy az amitől legrosszabb rémálmaikban tartottak bekövetkezett. El kellene kezdeniük tenni az ellen, hogy a múlt eseményei ne ismétlődjenek meg, de nem. Ők csak ülnek továbbra is kényelmes foteljaikba és ábrándokba ringatják magukat.
Kezdtem felnőni lassan. Talán az a tudat, hogy azaz ember, akinek a szüleim halálát köszönhetem, újra él segített ebben, nem tudom. De máshogy kezdtem látni sok mindent. Küzdeni akartam. Harcolni. Tenni valamit, ha már a felnőttek nem tesznek semmit! De nem hagytak.
Úgy vélték tizenöt évesen még nem vagyok elég érett ehhez a feladathoz. De nem csak rólam hitték ezt, Harryről is, pedig neki aztán lett volna miért beszállnia a háborúba. Ez azért kicsit megnyugtatott. Ha már Harryt nem engedik, akkor nem akkora sértés a számomra, hogy engem sem.
Ez volt az első olyan nyaram, hogy alig töltöttem otthon valamennyi időt. Mindenáron Angliában akartam lenni. Benne mindennek a sűrűjében és szerencsémre ez sikerült is, hála annak, hogy Arthur bácsiék beköltöztek Siriushoz, miután felajánlotta a házát a Főnix Rendje hadiszállásának. Az egy teljesen más kérdés, hogy gyerekként nem vehettem, vehettünk részt a gyűléseken, de Fredék találmányai azért sokszor a segítségünkre voltak. Aztán végül vissza lettünk küldve az iskolába.
Vártam valami extra műsort erre az évre, de azonkívül, hogy a Próféta attól zengett, hogy Dumbeldore bolond, Harrynek pedig feltűnési mánia van, semmi nem történt. Azt leszámítva, hogy a Minisztériumnak köszönhetően kaptunk egy Lockhartnal is rosszabb tanárt SVK-ra. Komolyan nem hittem, hogy létezik, de Umbridge képében megjelent… Mondanom sem kell szinte az első órákon bajba kerültem, persze az apró húzásaim a többi tanáromnak már egyáltalán nem voltak meglepőek, sőt oda sem figyeltek már rám, de az a perszóna… Na nála rátettem mindenre még egy lapáttal, csak hogy idegeire mehessek és meg kell hagyni, remekül haladtam.
De milyen már, hogy egy gyakorlati tantárgynál nem használhatunk pálcát? Elméletet… Mi a fészkes Merlin szalállra kell elmélet? Annál nagyobb marhaság nincs is a világon!
Szerencsémre nem csak én voltam az egyetlen diák, aki úgy vélte, ez nem normális. A triónknak is ugyanez volt a véleménye, és kialakítottunk egy klubbot, amit Dumbledore Seregének neveztünk el. Harry tanítgatott bennünket, vagyis inkább egyeseket, én inkább arra használtam ezt a szakkört, hogy gyakoroljak. Rám fért. (Soha nem vallanám be, hogy tanultam tőle új dolgokat, soha) Főleg mert évvégén vizsgáznunk kellett, ami azért nem egy gyerekjáték. Mi meg nem használhatunk órán pálcát… Umbridge hülye.
Az év lassan napról napra haladt a vége felé, az iskolai ügyek pedig csak egyre jobbam romlottak. Umbridge teljesen átvette a hatalmat. Dumbledore eltűnésével, pedig még csak reményünk sem maradt, hogy a borzalmas helyzet rendre áll. Persze akadtak egyesek, akik nagyon élvezték az új hatalmi rendszert… Malfoy és a bandája… Oh, hogy átkozná meg őket Merlin! Felháborító, amit művelnek! De ennél már csak az volt a gusztustalanabb, ahogy Malfoy váltogatta a nőit, és ahogyan hagyta, hogy a háreme lesse minden kívánságát. Ilyenkor bántam nagyon, hogy nem tartoztam a kviddics csapathoz, pedig ha akartam volna, biztosan bevesznek, de sosem voltam egy csapatjátékos szellem. Olyan csábító lett volna egy ”véletlen” bakit vétenem és lelöknöm Mr. Szőkét a seprűjéről. De a sors érdekes játékának köszönhetően, az élet úgy hozta, hogy kaptam egy esélyt, méghozzá nem is akármilyet.
Umbridge, eltiltotta Harryt és Georget az utolsó meccs előtt s valakiknek be kellett ugraniuk a helyükre. Sajnáltam őket, de mégis egy részem örült a váratlan szerencsének, főleg annak, hogy a terelői poszton bizonyíthattam. Persze végül visszafogtam magam…
De ami ezek után következett arra senki nem számított volna. Voldemort… Harry… Újabb összecsapás. Végül pedig a Minisztérium is elismerte, hogy Visszatért… Megjegyzem: ideje volt.

Életem legmeghatározóbb szakasza még csak most következett. Olyan események örvényébe sodródtam, ahonnét nem volt menekvés. Minden megváltozott. Azok a dolgok, amikről álmodoztam, amikről azt hittem igazak egy szempillantás alatt tűntek el a semmibe, nem hagyva maguk után semmi mást, csak egy kicsavart citromot…

1996.
A nyár… Már senki számára nem lehetett kétséges, hogy Voldemort visszatért. A Minisztériumban történt események az egész világra hatással voltak és mindenki tudta hogy megint hatalmas változások vannak készülőben. Sosem akartam kimaradni az eseményekből. Harcolni akartam az ellen, aki tönkretette az életem, aki miatt meghaltak a szüleim, de hogy egyszer az Ő oldalára kerülök…
Augusztus.
Gloria és Edmund hiába nem voltak azok az emberek, aki biztosították volna számomra azt a családot, amire szükségem lett volna, hiába nem kerültünk soha igazán közel egymáshoz, de attól még a szüleim voltak. A nevelőszüleim. Ha bármire szükségem volt, tőlük megkaptam és megtettek értem mindent.
Londonban voltunk. Elkísértek engem, mert nem akarták, hogy egyedül mászkáljak ilyen időkben az országban. Féltettek engem. És ez lett a vesztük…
Nem tudom, hogy történt. Nem tudom miért történt. Annyit tudok, hogy mindenerőmmel azon voltam, hogy egy tíz percre leszakadjanak rólam, egy olyan pálcát akartam szerezni, amit a Minisztérium nem tud lenyomozni. Segíteni akartam a Rendnek, de miután még kiskorú voltam erre semmi esélyem sem volt, de úgy véltem, ha sajátszakállamra kutathatok, akkor a megszerzett információkkal jót tehetek. Idióta voltam.
Sikerült a Zsebpiszok közben szert tennem egy illegális pálcára, minden úgy alakult, ahogy terveztem, csakhogy mikor visszatértem, hogy megtaláljam a nevelőszüleimet, hogy a tökéletes műsorommal elhitessem velük: nem is én tűntem el, hanem ők, olyan dolgot kellett tapasztalnom, amit álomban sem gondoltam volna. Meghaltak. Mire megtaláltam őket, testük élettelenül feküdt az Abszol út macskaköves utcáján és körbevették őket az emberek. Az aurorok nem engedtek közel hozzájuk senkit, én pedig csak álltam és meredt arccal figyeltem az eseményeket. Nem rendített meg. Egyetlen egy könnyet sem ejtettem, egyszerűen csak felfogtam. Halottak…
Nem mentem vissza már Los Angelesbe. Nem vettem részt a temetésükön. Valamiért képtelen voltam. Leginkább talán azért, mert nem akartam az öcséim szemébe nézni, és látni bennük a megvetést, amit éreznek irántam. Hisz én tehettem róla. Ha én nem vagyok, soha nem jönnek Londonba. Ha akkor nem tűnök el, akkor talán minden máshogy alakul. Talán…
A minden mindegy életelvvel döntöttem el azt is hogy felkeresem Draco Malfoyt. Tudtam ki az apja, mindenki tudta, hisz az Azkabanba küldték, és reménykedtem benne, hogy Dracoból egy kis furfanggal kiszedhetek olyan információkat, amik hasznosak lehetnek a számomra.
Öt éven át az ellengésem volt, akárcsak én az övé. Öt éven át keserítettük meg egymás életet ott ahol csak lehetet, én mégis megpróbáltam elhitetni vele, hogy egy oldalon állunk, hogy az elmúlt időszak csak azért volt, hogy a Griffendélesek azt hihessék, hozzájuk tartozom. A tervem nem vált be. De hogyan is gondolhattam volna, hogy majd sikerül? Esztelen volt és átgondolatlan.
Sikeresen bejutottam a házába és a szobájában vártam rá, hogy majd végrehajthassam a tervemet. Átlátott rajtam. Azonnal átlátott és kettétörte az illegális pálcámat, engem pedig egy életre keltett gólemmel bezárt a szobájába büntetés gyanánt. Egy teljes napot töltöttem ott egyedül, megpróbálva átkutatni a háló minden apró zugát, hogy megfejthessem ki is az a Draco Malfoy, vagy találjak valami hasznosat, de semmi nem volt, ami érdekes lett volna.
De mégis történt valami, valami, ami mindent megváltoztatott. Egy szerelmi bájitallal megfűszerezetett habfürdőnek köszönhetően, amit Draco szobájában találtam, majdnem lefeküdtünk egymással. Mi. Mi, akik gyűlöltük egymást. Valami olyan érzelem lett úrrá rajtam, amilyet előtte még sosem éreztem. Mindenporcikám csak őt akarta, de nem csak a vágy miatt, ami tombolt bennem, hanem annál jóval több volt, de akkor a főzetre fogtam mindent. És végül legyőztem a bájital okozta érzelmeket és elutasítottam őt, őt akivel valószínűleg előttem egyetlen lány sem tett ilyet.

Szeptember.
És újra a Roxfortban. Immáron hatodévesen.
Úgy döntöttem, hogy a nyári események után ideje lesz végre összeszednem magam, és végre szocializálódnom egy kicsit, de mint kiderült, Draco nem hagyta annyiban, hogy csúnyán megalázva mondtam neki nemet, így már a vonatút végén visszahallottam a pletykát arról, hogy milyen egy frigid nőszemély vagyok. Hát mondanom sem kell én sem hagyhattam annyiban ezt. Vikitria Henderson sosem arról volt híres, hogy megadja magát. Nem foglalkozva a következményekkel párbajt kezdeményeztem vele, az sem érdekelt, hogy szakadt az eső, az sem zavart, hogy az idióta pribékjei körbevették, a vérem bosszúért kiáltott.
Végül közbeavatkoztak az iskola prefektusai és leállítottak minket, de az első nap izgalmai itt nem értek véget. Duzzogva tuszkoltak be egy fiákerbe, amely az utolsók közt indult útnak a kastély felé, és soha nem ért oda… Akkor este elvesztettem egy barátomat. Egy olyan embert, akivel a közös harcok hoztak minket össze, egy barátot, aki olyan volt számomra, mint egy báty.

Már itt tudnom kellett volna. Tudnom, hogy még nincs vége. Ezek az események még csak előrejelzések voltak, hogy felkészülhessek azokra, amik még várnak rám. És be kell ismernem segítettek.

Ősz.
A tavalyi bravúros beugrásomnak köszönhetően az idei kviddics csapatban is biztosított helyem volt, ott voltam már immáron én is, mint terelő. Én, aki sosem tartotta magát egy csapatjátékosnak, de ami ennél is megdöbbentőbb volt a számomra, azaz első meccsünk után következett be, mikor a kapitányunk elhagyta az iskolát, s engem neveztek ki a csapat élére. Engem…
Ott volt Harry is, de mégis McGalagony valami oknál fogva engem talált megfelelőbbnek erre a célra. Mondjuk Harryre én sem bíztam volna a csapatot. Az, amiken átment… és ahogy látszott még nem nagyon heverte ki a rossz emlékeket. Meg másoknak is illik hagyni egy kis teret, nem kell minden babért egy embernek learatnia.
Azonnal a kezembe vettem az irányítást, és ex kapitányunk és terelő társam helyére beállítottam Maryt. Hisz mi ketten verhetetlenek voltunk, az összhang köztünk tökéletes.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer negatív kampányból pozitívba fog váltani a nevem és a megjelenésem, de a kviddics ebben is segédkezett. Már nem én voltam a kívülálló, hanem a CsK lettem, a Griffendél egy megbecsült tagja. Olyan emberek álltak hirtelen szóba velem, akik az évet során egyetlenegyszer sem. Az első olyan meccs után pedig, ahol már én ráztam kezet az ellenfél kapitányával, a többi ház tagjai is elismerően tekintettek rám. Nem mintha ez annyira érdekelt volna, csak érdekes volt ilyet is megtapasztalni, hisz eddig általában a nem kedvelt személyek listájának az élét boldogítottam. De azért annak a bizonyos meccsnek volt még egy csodálatos eleme. Draco… Sosem felejtem el azt a pillanatot, mikor kezet kellett fognunk. Pont velem. Az ellenségével. Egy lánnyal, aki mostanában még jobban az őrületbe kergette és nem azért, mert szándékos lett volna.
A kapcsolatunk… megváltozott. Valahogy máshogy kezdtünk egymásra tekinteni. Az a délután a nyáron… Túl sok kérdést vetett fel bennünk, legalábbis bennem sokat. Azt nem tudhattam, hogy ő mit gondolt vagy érzett, de azt láttam, hogy vagy túlságosan kerül, vagy még jobban próbál belém kötni, mint eddig. És nem egy veszekedésünk alkalmával, mikor csak ketten voltunk (régen ilyen is csak ritkán fordult elő) nem egyszer előfordult, hogy torkunkra akadt a szó, és forrni kezdett a levegő, minek köszönhetően, mi gyors ütemben elhagytuk a helyszínt.
Nem akartuk azon rágódni mi ez, még akkor sem, ha ezek után állandóan álmatlanul feküdtem az ágyamon, és agyaltam. Többször lefutattam a fejembe egy ”mintha-t”, de nem jutottam semmire. Az a személy, akitől pedig, eddig mindig tanácsot kértem, ahhoz most nem fordulhattam. Nem mondhattam meg Marynek milyen gondolatok gyötörnek.
Ezeknek a kételyeknek köszönhetően ismertem meg Damient és később Greget. Mindketten osztálytársaim voltak, öt évet húztunk le egymás mellett, de mégis valahogy sosem kerestük igazán a másik társaságát. És végül mégis, egy szökni akaró sapkának köszönhetően, közelebb hozott minket egymással Damiennel a sors. Neki mondtam el először, hogy milyen érzéseim vannak Draco iránt. Neki mertem először kimondani, úgy hogy előtte ezt még magamnak sem tettem meg.
Aztán ahogy telt az idő, a kettesünkből, hármas, a hármasból pedig négyes lett. Két fiú és két lány. Mary, Dam, Greg és én. Maryt és Damet egy idő után nem csak a barátság kötötte össze, egymásba szerettek, mi pedig Greggel ott maradtunk egymásnak, ketten… A gond csak az volt, hogy míg Greg gondolatai én körülöttem forogtak, az enyémeket más hálózta be. Számomra ő csak egy jó barát volt, semmi több.

December.
„Az árnyékom hogy lépjem át, a sorsom ellen mit tegyek,
Hogy törjek szét egy glóriát, miért a bánt a lelkiismeret,
Hogy száll az ember, ha földre rántja önmagát,
S hogy lesz szabad, ha a saját árnyát sosem lépi át…”

Minden megváltozott. Tudtam az első perctől kezdve, mégis minden erőmmel azon voltam, hogy tegyek ellene. Nem akartam elfogadni a sorsomat. Nem akartam elhinni a múltamat. Nem akartam elfogadni a jövőmet. Mégis tudtam. Az első perctől tudtam. Minden megváltozott…

Raimbourgtől családfa kutatást kaptunk a téli szünetre, amit egyáltalán nem bántam, hisz néhány mesén kívül úgy sem tudtam a családomról semmit. Ideje volt kideríteni kiktől is származom. Kik Hendersonék, hisz aranyvérűek, róluk pedig mindig számtalan feljegyzés lelhető fel.
De nem találtam semmit…
Anyám származásáról minden adatot megtaláltam, de apámról… És akárkinél kérdezősködtem, folyamatosan csak falakba ütköztem. Senki nem tudott többet elmondani annál, amit eddig is tudtam, vagy csak nem akart… A nagyszüleim hallottak és valahol a világban él egy nagybátyám, de róla se hallott senki semmit.
Végső elkeseredésemben kerestem fel az iskolai archívumot, hogy talán valami apróságra lelek aminek köszönhetően tovább folytathatom a nyomozásom.
De Hendersonra sehol sem akadtam, pedig a Griffendélben kellett volna lennie legalább egynek, sőt a kviddics csapatban is, méghozzá őrzőként. De semmi.
Johnathan Henderson nem létezett. Viszont találtam valaki mást. Valakit akinek ugyan a vezetékneve nem egyezett az enyémmel, de mégis az évszámok stimmeltek azokkal, amiket én ismertem. De képtelenségnek tartottam, hogy annak az embernek bármi köze is legyen édesapámhoz, hisz az egy Mirol.
Egy Mirol… A varázslótársadalom egyik legnemesebb családja. Ráadásul azok közül mindenki Mardekáros volt, később pedig a rossz szolgálatába álltak. Az én apám pedig oroszlán volt és Voldemort ellen harcolt. Nem lehetett Mirol, és én sem lehet az.
Nem tudom miért, talán egy apró belső hangnak köszönhetően, mégis utána néztem a Miroloknak. Megkerestem a családfájukat és a róluk szóló feljegyzéseket. Elég volt egyetlen pillantást vetnem a címerükre s már tudtam: Mirol vagyok.
Egyetlen hagyatékom volt apámtól. Egyetlen apróság, amiről teljesen megfeledkeztem, és aminek annál nagyobb jelentősége lett volna a keresésben. Egy medalion. Egy ékszer, aminek az elején egy díszes M betű volt, mely körül egy kígyó keringett, a hátuljára pedig szintén egy M betűt véstek, csak az már sokkal szerényebb volt. Egész életemben azt hittem, hogy az M a Maya miatt van, hogy ez valami születési ajándék. A kígyó pedig a származásomat jelöli, hisz aranyvérűek címerében általában ez az állat szerepel.
Naiv voltam.
De több sem kellett, nem foglalkozva a következményekkel, fogtam magam és szent este megjelentem James Mirolnál, a nagybátyámnál. Ki kellett derítenem. Biztosan kellett tudnom. Muszáj volt. Ez az apróság túl hatalmas volt ahhoz, hogy egy perccel is tovább üljek egyhelyben és elmélkedjek.
Soha nem volt még ilyen karácsonyom. És soha nem gondoltam volna, hogy valaha is lesz. Számomra a szeretet ünnepe nem sokat jelentett, hisz igazi családdal nem rendelkeztem, valahogy mindig kívülálló voltam, ha a nevelőszüleimről volt szó, mikor a keresztszüleimmel tölthettem az ünnepeket, az más volt. Az ottani hangulat engem is mindig magával ragadott, de mint a legtöbb emberrel ellentétben a karácsony nekem csak inkább a bálokról szólt. Amerikában ez a szokás, huszonötödikét egy estélyen tölti az ember. Ezt mindig kedveltem, de a szenteste, csak egy szokványos este volt.
De ez mostani…
Mindenre fényderült.
Az ő szájából hallhattam, annak a férfinak a szájából, akinek hivatalosan a gyámomnak kellene lennie, apám testvérétől, hogy valóban az unokahúga vagyok. Tudtam, hogy valahol él, de nem akartam megkeresni, James pedig azt hitte halott vagyok. Éveken át éltünk szinte egymás mellett és fogalmunk sem volt róla, hogy rokonok vagyunk.
Ami viszont ennél is furább volt: James az apám gyilkosa. Bosszút esküdtem ellene. Egész életemet úgy éltem, hogy meg fog mindenki fizetni, akinek csak köze volt a szüleim halálhoz, de mikor ott álltam abban a hatalmas kúriában és a sosem látott falak ismerősek voltak és biztonságot nyújtottak, mikor minden porcikám arra vágyott, hogy bárcsak valóban ebbe a családhoz tartozzak, hogy valami megfoghatatlan erő Jameshez vonzott, és a bosszúm egy pillanat alatt szertefoszlott. Rájöttem, hogy a szüleim haláláért csak egy valaki felelős: Voldemort.

James apám helyett apám lett. Olyan helyre ásta magát a szívemben egyik-napról a másikra, melyről azt sem tudtam, hogy létezik. Nem egyszerűen csak a nagybátyámmá vált, hanem annál jóval többé. Miután tizenhat évig nem ismertem, egyrészről férfiként is néztem rá, és a rokoni szálak ellenére sem tagadhatom le, hogy egy részem vonzódik hozzá. Másrészről pedig ő jelentette számomra A Családot. Neki köszönhetően tapasztalhattam meg azt az érzést, milyen mikor valakinek van otthona. Hogy már tiszta szívemből mondhatom: haza megyek.
Csak hogy az életem sorsdöntő elemei ezzel még nem értek véget. Jó lenne azt mondani, hogy igen, de sajnos a válasz nem. Igencsak sok minden történt még, amit nem kívántam volna magamnak…

Tél.
„Korán láttam meg. Későn ismertem meg.
Miért van, hogy halálos ellenségem kell szeretnem?”
Shakespeare, Rómeó és Júlia.
Ezek lettünk mi. Egy Malfoy és egy… Mirol. Egy Mardekáros és egy Griffendéles. Ellenségek voltunk éveken át, ellenségek a házunk általi gyűlöletnek köszönhetően, és mint kiderült a családjaink ősi viszálya sem könnyítette meg a dolgunk, de én mégis valami oknál fogva beleszerettem.
Valójában mindig is szerelmes voltam belé, csak még magam előtt sem ismertem volna be, mert az évek alatti sérelmek egyre nagyobbakká váltak, míg végül már az utálkozás a hobbinkká vált. Ott kötöttünk bele a másikba, ahol csak tudtunk. Egyetlen nyugodt pillanatot sem engedélyeztünk, mert élveztük, hogy szenvedni láthatjuk a másikat… Vagy inkább csak élveztük, hogy akkor egymással foglalkoztunk, hogy akkor valóban mi léteztünk, az egy más kérdés, hogy hogyan.
Egy idióta pletykának köszönhetem, hogy rájöttem végül, szeretem. Az egyik pletykarovat elhíresztelte, hogy gyereke lesz, én pedig hiába tudtam, hogy nem igaz, mégis egy hang nem hagyott nyugodni. Nem akartam, hogy netalántán igaz legyen, mert akkor minden megváltozott volna. Szükségem volt rá. Szükségem volt azokra a csókokra, amiket bódult állapotunkban adtunk egymásnak, szükségem volt arra a hűvösségre, ahogy kezelni tudta, mikor kiborulva elsírtam neki, Mirol vagyok. Szükségem volt a veszekedésekre, a néha elkapott felém vetett pillantásaira, mindenre. Rá…
És mindez egy pletykának köszönhetően tudatosul bennem, egyetlen egy idióta pletykának. (Ami később, jóval később kiderült, mégsem pletyka volt…)
Elmondtam neki mit érzek. Tudtam, hogy hatalmasat kockáztatok, de mégis csak Griffendéles vagyok, ennyi bátorság azért szorult belém, de egyszerűen tudom kellett. Tudnom, hogy ő mit érez, gondol erről az egészről.
A lépcsőn álltunk. Takarodó után járt már az idő, rég a Klubhelyiségünkben kellett volna tartózkodnunk, mikor közöltem vele mit érzek. Nem a legjobb helyszín, sőt az időzítés sem volt az, de akkor és ott mégis úgy döntöttem: megteszem. Végül ott hagyott. Hitetlenkedve és felháborodva ott hagyott. Egy rossz viccnek találta az egészet, de én nem adtam fel. Addig nem, míg nem érkezik tőle konkrét válasz, mert nem érkezett.
Másnap óra után elkapott. Ő. Ő akart velem beszélni. De ahogy eddig is általában, a beszélgetésünk veszekedéssé változott, csak hogy most feladtam. Feladtam, mert hiába kerestem a képzeletemben felépített képet, amiről tudtam, hogy létezik, nem találtam. Ott akartam hagyni. Otthagyni örökre, és az én részemről befejezni az éveken át tartó háborúzgatást.
„Korán láttam meg. Későn ismertem meg.
Miért van, hogy halálos ellenségem kell szeretnem?”
Ennyit mondtam… Összesen ennyit. Mire ő utánam nyúlt és megcsókolt. Ekkor kaptam tőle a Júlia nevet.
Egyre több lett a véletlen találkozásunk, egyre több lett a lopott csókunk, a titkos sandítások. Kezdünk egyre jobban belemenni egy játékba, amiről tudtuk, hogy tiltott. Nem csak amiatt, hogy mit szólnak majd a háztársaink, vagy a családunk, hanem ott volt még egy fontos tényező… a mennyasszonya. Tyara Mortal, akit kijelöltek mellé.
Nem tudtam. Fogalmam sem volt róla, hogy létezik az a lány, és mikor kiderült a legnagyobb döbbenetemre fájdalmat és csalódottságot éreztem, pedig már tudtam, mit is érzek iránta. Csak rá kellett jönnöm, hogy az iránta táplált érzelmeim, sokkal erősebbek annál, minthogy gondoltam volna.
Valentin napi játékként, mindenki kapott magának egy személyt, akit meg kellett lepnie, a sors kegyetlen tréfájaként az én emberem Draco volt. Csakhogy hiába akarta a szívem, hogy örömet szerezzek neki, hogy megtaláljam a megfelelő ajándékot, az eszem képtelen volt így tenni. Ő elégtételt akart. S végül megtaláltam a legjobb megoldást.
Felhasználtam a szükség szobáját. Erősen koncentrálva elértem, hogy egy tökéletes kéjlak alakuljon ki, ami még a jó ízlés keretein belül mozog. Kicsíptem magam és beszereztem a Rómeó és Júlia egy bőrkötéses kézzel írott kiadását. De hiába utalt minden a csábításra, nem azt terveztem. Az én terveimben az szerepelt, hogy itt hagyom Dracot. Itt hagyom, egy helyen, amit nem ismert, itt hagyom egy levéllel, ahol közlöm vele, ez köztünk egy vicc és elmegyek. De az események váratlan fordulatot vettek. Draco marasztalt.
Ott álltunk kettesben egy tökéletes helyszínen, és végül megadtuk magunkat, vagy legalábbis megadtam magam Én. Ott az övé lettem.
De a történet ironikus része, hogy azon az éjszakán nem csak egy szerelem teljesedett be, hanem egy hatalmas titokra is fény derült.
Megtudtam, hogy Draco Voldemort szolgálatába állt. A saját két szememmel láthattam, hogy a karján ott virít a Sötét Jegy és ahelyett, hogy azonnal jelentettem volna valakinek, helyette inkább tudomást sem vettem róla. Nem érdekelt. Mert már akkor egy részem tisztában volt vele, hogy rám is ez a sors fog várni, hogy Mirolként az én kötelességem is az lesz, hogy beálljak a gárdába.

Tavasz.
A tavasz a szerelem időszaka mondják,  eddig nem hittem benne. Mostanáig.
Ha tudtam volna. Ha egyelten egy percig is csak sejtettem volna, hogy minden döntésemnek ekkora következménye lesz, talán átgondoltam volna őket. Talán. De utólag már nem változtathattam semmin. De nem is lett volna értelme. Az életemet kellett, hogy éljem. A sajátomat, nem pedig valaki másét, akiét éveken át éltem.

Dracoval a kapcsolatom nem úgy alakult, ahogy én azt terveztem. Miután lefeküdtem vele, miután nem csak testileg, de lelkileg is kitárulkoztam előtte, tudomást sem vett rólam. Egyszerűen levegőnek nézett. Még az is jobb lett volna, ha folytatódik a magán háborúnk, de ez...
Megalázva éreztem magam. De ha csak ezt kellett volna elviselnem, talán könnyebb lett volna, csak hogy az élet ennél bonyolultabb.
Két hét telt el. Két hosszú álmatlan éjszakákkal teli hét, mikor szembesülnöm kellett vele, hogy a közös éjszakánknak következménye volt.
Senkinek nem beszéltem róla. Sem Marynak, sem Tyanának nem meséltem el mi történt, de ők még csak arról sem tudtak, hogy oda adtam magam Draconak. Ez volt az a titok, amit meg kellett őriznem.
Terhes lettem. Egy apró élet akart kibontakozni bennem, de még csak meg sem adtam neki a lehetőséget az életre. Elvetettem. A legnagyobb titokban elintéztem, hogy soha senki ne értesülhessen erről a balesetről, ahogy arról sem, hogy oda adtam magam Draco Malfoynak.
Kétfelé szakadtam. Egyik részem újra vágyott az éjszakára, a másik felem bánta. Hónapok óta szenvedtem miatta és mikor azt hittem talán megváltozott és az övé lettem eldobott mint egy rongyot.
Büszkeségem sokáig nem engedte, hogy ránézzek, hogy hozzá szóljak, de végül nem bírtam tovább, egy enyhébb tavaszi estén rátaláltam a parkban. Egyedül volt, pont azon a helyen ahová már lassan hat éve állandóan kijártam ha valami nyomta a szívem. Ott volt és képtelen voltam megállni, hogy ne beszéljek vele.
Fogalmam sincs mi történt akkor pontosan, hiába próbáltam visszatekerni az eseményeket nem tudtam rájönni, mi volt az a pont, mikor mindkettőnkben megváltozott valami és úgy döntöttünk, hogy titkon, de együtt leszünk.

Ha valami sikerül, valaminek el is kell romlania. Miért? Miért van az örömhöz, mindig párosulnia kell az ürömnek is? Miért nem lehet az élet tökéletes? Miért? Miért? Miért?
Életem legszebb napjait élhettem át Draconak köszönhetően, az ellenségemnek, és a sors kegyetlen fintora ként a legrosszabbakat Mary miatt, a barátom miatt…
Az élet mindig változik, és a legtöbbször ez a változás, nálam, hatalmas. Mintha tükörországba kerültem volna, minden a visszájára fordult…

Maryvel a kapcsolatunk akkor kezdett el romlani, mikor nagy nehezen rászántam magam, hogy bevalljam neki, Mirolként láttam meg a napvilágot. Gyűlölte a kígyók szülötteit, mert miattuk vesztette el az édesanyját, én pedig egy lettem közülük. Teljesen megértettem őt, én is hasonló cipőben jártam, csak nekem saját magammal kezdett megküzdenem, míg neki az én nevem volt az ellenség.
Azt akarta, hogy felejtsem el, ki vagyok, hogy ne foglalkozzak a vérrel, csak azzal, akit megismert. Hisz én nem vagyok olyan, mint ők. Maradjak Henderson és felejtsem el, apám ki volt, hisz ő is eldobta a nevét. De nem ment… Nem tudtam megfeledkezni róla. Vonzott a világ, amit általuk megismerhetek, de leginkább a tudat: van családom.
Igaz, James az elején óvatosabb volt velem, de én is vele. Meg kellett ismernünk egymást, és ez Marynek nem tetszett, ahogy az sem, hogy egyre többet tűnök el, míg végül kiszedte belőlem, hova is megyek állandóan.
Ez volt az a pont, amit már nem tudott eltűrni. Tudta, láttam rajta, hogy csábít a Mirol név, hogy felvettem a kapcsolatot a nagybátyámmal, és nem tudta felfogni, hogy tudom szép lassan a szívembe zárni a szüleim gyilkosát. Pedig egyszerű volt, nem Jamesben láttam az ellenséget, hanem abban, aki a parancsot adta neki, Voldemortban…
Mindezek után, pedig ott volt még a Dracoval való kapcsolatom. Akibe teljes szívemből beleszerettem.
Ennyi volt. Mary nem bírta tovább. A veszekedésünk odáig fajult, és magam sem tudom már pontosan hogyan, mindketten elveszítettük a fejünket, és pálcát rántottunk. Talán ha csak ketten lettünk volna, akkor meg tudjuk oldani mindezt, de Damien és Greg is ott volt, én pedig elkövettem azt a hibát, hogy a számra vettem a legnagyobb sértést, amit csak varázsló kimondhat: sárvérű.
Azon az estén vége szakadt a barátságunknak. A kvartett felbomlott, örökre…

Rohamos gyorsasággal változott az életem, és ahogy a régi dolgok kezdtek tova tűnni, úgy tört egyre nagyobb lyukat börtöne rácsán lelkem sötétsége. Kezdem elveszíteni azt a tűzet, ami lobogott bennem, ami állandó erővel harcolt az igazságért. Mindez csak annak köszönhetően, mert elvesztettem az utolsó embert is aki a jóhoz kötött: Maryt…

A baj mindig csőstül érkezik. Ez nálam sem volt másképp, mikor már azt hittem, nem lehet rosszabb, kiderült, hogy van egy öcsém… Ott volt egész végig mellettem és fogalmam sem volt róla. Gabriel Mirol, mardekáros… Egy évvel járt alattam, így hogy nem hallottam a nevét, annyira nem ütött szíven, de az már inkább, hogy fiatalabb volt nálam… nálam…
Mindig úgy gondoltam a szüleimre történetére, mint egy mesére, és most rá kellett döbben, hogy nem volt annyira meseszerű… Apámnak volt egy fia. Egy utánam született fia. Azaz a nagy szerelem, melyben eddig hittem, nem létezett, hisz képes volt megcsalni anyámat.
Ez már kicsit soknak bizonyult nekem. Akkor úgy egyszerre túl soknak.
Fogalmam sincs mi az igazság. Nem is érdekel. Gabriel Mirol számomra egy senki. Nem létezik. Az anyja pedig nem mással, mint szerelmi bűbájjal volt képes a karmai közé kaparintani apámat. Nem tudom mi az igazság. Nem érdekel…

Május.
Régóta tudtam, hogy ki fogja nyújtani értem a kezét a sors és magával ragad, de hogy az események ilyen gyors ütemben fognak lezajlani, nem sejtettem. Időt sem kaptam arra, hogy mindent feldolgozzak. Egyik pillanatban még Henderson voltam, akit körülvettek a barátok, a másikban pedig már Mirol, akit megtagadtak maguktól.

Tiszta szívemből szeretem Dracot és ez a szerelem hatalmasabb mindennél, olyan erővel ruház fel, amiről álmodni sem mertem volna. Érte mindenre képes lennék. Mindenre.

Május elején nem sokkal a Maryékkel való veszekedés után egy újabb csodálatos estét töltöttünk együtt, mint ahogy akkoriban szinte minden este. Csak, hogy ez az éj máshogy alakult, mint a többi. A DS érméje kigurulhatott a szoknyám zsebéből, ugyanis Draco megtalálta. Azonnali kérdéseket tett fel, tudni akarta a válasz, mit is a tart a kezében, hisz, hogy nem egy szokványos galeon azt az első pillanatban meg lehetett állapítani. Eleinte hazudtam, próbáltam elterelni a figyelmét, elfeledtetni vele az értéktelen kis vacakot, de nem ment. Nem tudtam kitérni előle. Persze így sem kellett volna elárulnom, nem kellett volna felfednem a titkunk, de megtettem. Hiba volt és sosem fogom megbocsátani magamnak, de megtettem. A csalódottság és harag vezérelte a tetteimet, amiket az utóbbi időszakokban el kellett viselnem. A megvető tekintetek, amiket a nevem megváltoztatása vont maga után, Mary gyűlölködő pillantásai, és az öcsém… Túl sok volt. Túlságosan sok…
Nem csak a titkunkat fedtem fel, hanem neveket is adtam neki. A barátaim nevét… Egy aljas kis árulónál nem éreztem magam többnek, és nem is vagyok több… De az utolsó pillanatban észbe kaptam, és az utolsó név, amit az orra alá kötöttem az enyém volt. Henderson.
Ezzel akartam közölni vele, hogy ennyi, nem fog többet megtudni. Mirol beszélne, de Henderson nem fog. A személyiségem tökéletesen két részre szakadt…

És végül elérkezett, aminek el kellett érkeznie…
Tudtam, hogy Draco felfogja használni az információt, amit tőlem kapott, de fogalmam sem volt mikor… Váratlanul ért a támadásuk, de még váratlanabbul ért az átka, mit nekem szánt. Imperius. A hatalma alá vont, és nem küzdöttem ellene, tettem amit parancsolt és barátokra támadtam, azokra akik mellett állnom kellett volna. Miért tette? Hogy véletlenül se harcoljak ellene, mert nagyon jól tudta, hogy akármi is történt a bennem lévő igazságérzet még mindig hatalmas. Megkönnyítette a dolgom, megkönnyített mindent, mert így bűntudat nélkül kellett cselekednem, mint akinek nincs más választása… talán lett volna. Talán, ha küzdök legyőzhetem. Nem tudom. Nem is számít.
A DS azon a délutánon elbukott és még azon az estén én is…

A sors elől nem lehet elmenekülni, képtelenség. Utol fog egyszer érni, és minél jobban késlelteti az ember annál fájdalmasabb lesz. Az én sorosom bevégeztetett. De már nem is futottam előle, tudtam mi vár rám, még ha könnyen nem is adtam magam.

Levelet kaptam. Jamestől. Mindent elintézett, menjek haza. (Igen, már az otthonon apám szülőháza volt.) Fogalmam sem volt, miért rendelt haza ilyen hirtelen, de ahogy kérte mentem. És végül a vesztembe vezetett…
Az első perctől éreztem rajta, hogy valami nem stimmel. Kerülte a tekintetemet, furcsán viselkedett, olyan… olyan volt, mint akivel valami szörnyűség történt. Ezt is mondhatnánk…
Nem egészen a kúria falai közé lettem invitálva, onnan jóval távolabbi mezőkre kerültem. Nem ismertem a helyet, nem tudtam hol vagyok, annyit tudtam, amennyit James mondott nekem, az pedig nem áll másból: Maradj!
Nem maradtam. De tőlem ez volt a várható lépés. Soha nem voltam képes egyhelyben álldogálni, ráadásul nem bírtam elviselni a titkokat. Mindig mindenről tudnom kellett. Így követtem a nagybátyám, egészen addig követtem, míg megbizonyosodtam róla milyen helyre is hozott engem. A Halálfalók közé…
Menekülnöm kellett volna? Talán. De nem vallott volna rám. S talán a levél érkezte óta tudtam, ez lesz a mai este programja.
Ott álltam feketébe öltözve a többi Halálfaló között, és vártam a fejleményeket. Most megpillanthatom végre Voldemortot!
Időm sem volt felfogni mindnet, annyira gyorsan kezdek alakulni az események, amint a Nagyúr megérkezett már közölte is, hogy ezen az estén többen is csatlakozni fognak a Gárdához, és hogy bemutassa a vendégeit, egy kivetőt varázsolt a fekete égboltra. Keith, az unokatestvérem, James fia, ott vergődött egy nyirkos kőpadlón a kínoktól eltorzult arccal. Több sem kellett nekem és azonnal előléptem pálcámat egyenes Rá szegezve. Sosem a megfontoltságomról voltam híres, de most már többen megkérdőjelezhették, hogy bármennyi ész is szorult belém, hisz ilyet csak egy bolond tenne. Egy bolond, vagy valaki olyan, aki tudja, innen úgy sem távozhat élve…
Persze a hatás egy várfagyasztó kacaj volt. Az egész testem beleremegett, de amin meglepődtem, az a szívélyes üdvözlés volt. Persze, ahogy egy kígyó üdvözölni tudja az áldozatát…
Egy pillanat alatt elvette a pálcám. De nem is vártam mást. Esélyem nem lett volna ellene, főleg nem úgy hogy vagy két tucat Halálfaló vesz még ráadásul körül…
Térdre kényszerített, hisz az Ura előtt mindenkinek meg kell hajolnia, majd feltette A kérdést, melyre nemmel feleltem. Visszautasítottam a legnagyobb kegyet, miben mágusnak csak része lehet. De nekem nem kellet, számomra nem volt kegy. Lehet nem kellett volna kerek perec közölnöm a véleményem, azaz talán fogalmazhattam volna finomabban is, mert azt a fájdalmat, ami akkor átjárta a testem sosem fogom elfelejteni. De tűrtem. Ott álltam, azaz térdeltem előtte, és összeszorított fogakkal tűrtem a kínokat. Nem akartam megadni neki az örömöt, hogy szenvedni láthasson. Ő pedig játszadozott velem. Kezdetben még élvezte is, makacsságomat, hogy be kell törnie, de az idő elhaladtával fogyni kezdett a türelme és annál nagyobb lett az én fájdalmam. Ott feküdtem a sárban, már nem bírtam, sikításom betöltötte az egész éjszakát, de inkább haltam volna meg, hogy magam viseljem a Jegyet. Sosem. Fogom. Szolgálni. Gondoltam még ekkor, oh én naiv…
Tudhattam volna, hogy jóval több van a tarsolyában néhány átoknál.
Ezen az estén tudtam meg az igazat apámról. Halálfaló volt ő maga is. Egy azok közül akiket gyűlöltem. És nem azért kellett meghalnia, mert Mirolként nem csatlakozott a gárdához, hanem mert elárulta Őt. Részletesen végig kellett hallgatnom, mennyire jelentéktelen volt, és hogy nyüszített, mikor Ő előtte térdelt ő is. Apám, aki az én szememben mindig is egy hős volt…
Megrendített a hír, de nem emiatt adtam meg magam. Emiatt nem tettem volna. Csak emiatt nem.
Egy képet látatott velem, egy képet mi lesz Dracoval és Jamesszel ha nem hagyom abba ezt a buta játékot és nem hódolok be. Láttam, amint kínok kínjával vet véget az életüknek, csak azért mert én nemet mondtam… miattam…
Nem bírtam tovább. Ennyi volt. Feladtam…

A sors elkerülhetetlen, ami meg van írva be is fog következni. Az én sorsom nem volt más, mint a családom sorába állni, egynek lenni közülük. Birtokolni a nevet, a rangot, és a Jegyet…
Lehet más életet élni, lehet másnak lenni, egy idei. De az élet nem fogja engedni, hogy sokáig más valaki személyét birtokold, kegyetlenül visszafog küldeni arra az útra melyen haladnod kellett volna kezdetektől, és rosszabb lesz, mintha le sem tértél volna. Engem mások kényszerítettek rossz útra, zsákutcába vezettek, ahonnét nem volt tovább folytatás…

Vissza kellett térnem az iskolába. Vissza azok közé, akiket elárultam, mindezt már egy paranccsal megtoldva: Tudj meg mindent Potterről!. Hazudnom kellett mindenkinek, hazudnom a történtekről, hogy ne vessenek meg, hogy ne taszítsanak el, mert ha megteszik, akkor az amiért, feladtam önmagam semmisé vált volna. Akkor elvesztettem volna őket, akikért az életemet is képes lettem volna odaadni.
Kitaláltam egy mesét, miszerint Draco Verita szérumot itatott velem, és ennek köszönhetően tudta kiszedni belőlem az igazságot, az Imperiust meg mindenki hallhatta, aki a szobában tartózkodott. Elátkozott, nem tudtam mit tenni. Hittek nekem. Legalább is hinni akartak, de a bizalmukat elvesztettem. De nem bántam. Nem akartam tudni a terveikről, semmiről, mert akkor jelenten kell, és hiába is esküdtem hűséget, sosem fogom Őt szolgálni. Teszem, amit tennem kell, de csak amit kell…
Elég nehezen jutottam el eddig a pontig. Eleinte az állandó kétségbeesés és bűntudat voltak állandó társaim, egyetlen percre sem hagytak magamra. Megváltoztam és ezt mindenki látta rajtam, még a tanáraim is.
Foley professzor egyik nap az irodájába hívatott és beszélni akart velem. Tudni akarta mi történt velem, miért kezdem hirtelen hanyagolni az óráit, és miért nem teljesítek? Miért? Mert nem láttam értelmét. Elmeséltem életem katasztrófáját kihagyva azt az egyetlen apró részletet, mely az életembe kerülhetett volna. Elsírtam neki a bánatom, azt amit egy ideje senkinek nem tudtam, mert nem volt mellettem olyan, aki megérhetett volna. De már csak azzal, hogy érdeklődött felőlem, hogy figyelt rám, olyan hatalmas erővel ruházott fel, amiről sejtelme sem lehetett. Akkorával, hogy mikor már a teljes kétségbeesés uralkodott rajtam, bevallottam azt is, ki vagyok. Elárultam neki, a legnagyobb titkom, amivel a szerelmem, a családom, a sajátom és már az ő életét is veszélyeztettem. De meg kellett szabadulnom ettől a tehertől, szükségem volt valakire, akinek kiönthettem a szívem, akiről tudtam, hogy nem fog elárulni, azaz inkább csak reménykedtem benne. Nem tette. Megtartotta a titkom. És hiába nem tudott segítséggel szolgálni, a tudat, hogy nem adott ki, hogy még ezek után is bizalommal tekintett erőt adott a folytatáshoz.

A legnagyobb sötétségben is lehet találni egy apró fényforrást. Nekem ezt jelentette Foley. Azt az apró pislákoló fényt, mely a reményekkel teli jövőt jósolta nekem. Hogy akármit teszek, lesz egy ember aki tudja ki vagyok, aki megérti miért cselekszem így, aki megérti a küzdelmem, aki megért engem…

Június.
A titkokra mindig fény derül.  Előbb vagy utóbb minden kiderül, soha semmi nem maradhat a sötétség homályában, még akkor sem ha gazdája ezt szeretné…
Féltem, hogy egyszer bekövetkezik, hogy el fog jönni az idő, mikor véglegesen is választanom kell, de nem sejtettem, hogy ilyen formában…

Június 3. Nem csak az én életemet változtatta meg gyökeresen ez a nap, hanem mindenkiét…
Ugyanúgy indult, mint minden szokványos péntek. Reggel felkeltem, órára mentem, újra végig hallgattam a vizsgákra való felkészültség fontosságát, délután pedig edzésünk lett volna. Az év utolsó edzése.
A kviddics kupa már a kezünkben, hisz a Griffendél nyerte az idei bajnokságot, de úgy véltem, nem árt, ha a csapat tisztában lesz vele, ha nem gyakorolnak a nyáron és a szeptemberi kezdésben nem fognak kellő teljesítményt nyújtani, akkor le lesznek váltva. Kemény kapitány voltam, de a keménység meghozta a gyümölcsét, és jövőre is győzni akartam. Jelenleg a kviddics volt az egyetlen régi dolog az életemben, ami még emlékeztetett arra ki is voltam. Szükségem volt erre a játékra.
De nem úgy kezdődött az edzés, ahogy terveztem…
Hamarabb mentem le a pályára, mint a többieket hívtam. Szerettem magányosan edzeni, főleg ha a gondolataimba akartam feledkezni, az pedig az utóbbi időkben egyre gyakrabban előfordult. Legnagyobb meglepetésemre csak perceket tölthettem boldog magányomban, mert Draco rontott be az öltözőbe és olyan arcot vágott, amit rajta talán még sosem láttam. Vigyorgott és majd kicsattant az örömtől. A karjaiba kapott és megpörgetett. Úgy viselkedett, mint egy eszelős, de jó kedve rám is áttapadt. Nem sokáig. Mikor megtudtam minek is köszönhető ez a viselkedés, abban a pillanatban olvadt le az én arcomról a mosoly.
Fogalmam sem volt arról, hogy feladatot kapott, hogy mire is készül, hogy mire is kényszerítik, és most sikerült neki. És megosztotta velem. A szerelmével…
Képtelen voltam megbarátkozni a gondolattal hogy kivé váltam, hogy kinek a jegyét viselem, de eddig a pillanatig nem kellett tennem semmit. Egyelőre csak egy apró kis porszem voltam, egy senki a hatalmas a gárdában. Annyi volt a feladatom, hogy információval szolgáljak, amit szerencsésen ki tudtam még kerülni, inkább vállaltam a kínszenvedést, mint az árulást, de ez…
Draco szavai…
Vége volt.
Ott álltam vele szemben és tudtam, hogy az az apró reménysugár amibe addig kapaszkodtam, ott véget ért. Nem volt választási lehetőségem már, azon már túl voltam, és mellette döntöttem, de a szavai..
De azaz este…
Dumbledore meghal vagy őt vesztem el.
Dumbledore vagy Draco…

Dumbledore jelentette a reményt. Nem csak nekem, mindenki számára. Tudtam, hogy ha ő elvész, akkor sokak reménye is vele fog halni, de nem voltam felkészülve arra, hogy elveszítsem Dracot és ha nem teszi meg, ha nem öli meg, akkor meg hal.
Szeretem őt. Az életemnél is jobban szeretem, és nem vagyok hajlandó feláldozni őt semmiért. Ha kell egy életen át egy olyan világban fogok élni melyet megvetek, bármit kibírok és elviselek, csak ő legyen mellettem, másra nincs szükségem. És nem érdekel hogy önző vagyok. Egész életemben másokért küzdöttem, most először végre saját magamért akarok. És ha ehhez Dumbledore halála szükséges, nem bánom.

Mellé álltam. Tudtam mi vár rám, ránk, és tettem a dolgom. Útjára engedtem. De az utolsó pillanatban még utána rohantam. El kellett neki mondanom, hogy szeretem, el kellett neki mondanom. Belém költözött a félelem, hogy többé nem látom, hogy soha nem fogom érezni bőre melegségét, hajának bársonyosságát, ajkainak az ízét, soha nem láthatom újra szürke íriszeit, gúnyos mosolyát és ez a gondolat megijesztett.
Nem törődve semmivel és senkivel, a lépcsőházban csókoltuk meg egymást. Búcsúcsók volt. Ő is tudtam és én is. És akkor kimondta: Szeretlek. Soha nem mondta még ki előtte, de akkor és ott megtette és bizonyossá vált számomra, hogy ő sem hiszi el, hogy sikerülhet neki. Nem tudja legyőzni a kor leghatalmasabb varázslóját, akkor sem ha a Halálfalókat sikerült bejutatnia a kastélyba, azt a parancsot nem fogja tudni végre hajtani.
Csak néztem, ahogy távolodik el tőlem, ahogy szaporán szedi a lábait, és halad egyre feljebb és feljebb, mikor kicsordult a szememből egy könnycsepp. Egyetlen apró könnycsepp, mely a véget jelezte, a veszteséget, és a halált…
Vissza akartam térni a pályára, visszatérni, és megpróbálni úgy tenni mintha mi sem történt volna, de akkor egy ismerős hang törte a nyomasztó csöndet. Iza…
Nem tudtam, hogy bárki is halló és látótávolságon belül tartózkodik, pláne nem egy olyan személy, aki előtt a kapcsolatok Dracoval is hatalmas titok volt. Azt mondtam nekik, hogy gyűlölöm Malfoyt, és most meglátott azzal a személlyel akivel még csak szóba állnom sem kellett volna.

Egyetlen könnycsepp mely a véget, a veszteséget, és a halált jelzi…
S amint ez apró kis cseppecske elpárolgott, csak a közöny maradt.
Van veszélyesebb a közönynél? Mikor már nem számít semmi?
Nekem már nem számított.
Feladtam.

Elmondtam mindent Izának. Elmondtam miért tettem és elmondtam, hogy mi vár a kastély lakóira az éjszaka. Átkokat szórt rám, árulónak nevezett, egy pillanat alatt meggyűlölt, de nem érdekelt. Pajzsot vontam magam elé, és hagytam, hogy levezethesse a dühét, miközben próbáltam elmagyarázni neki az egész történetet. Az igazat…
Egyszer már áltattam őt és a többieket egy mesével, már nem szenvedtem hazugságokkal. Tudja csak meg. Tudja meg, hogy volt és mi lesz. És talán egyszer megért engem. Talán egyszer meg fogja érteni miért tettem…
Nem engedtem el. Nem hagytam, hogy szétkürtölhesse a híreket melyeket megtudott, nem figyelmeztethetett senkit.
Nem hagytam neki. Esélyem volt rá, hogy véget vethessek a szenvedéseimnek, de nem tettem. Elhallgatattam Izát. Bezártam. Nem szólhatott semmit…

Egész életemben volt a lelkemben valami melyet elzártam. Mélyen, lakat alatt tartottam, mert tudtam, hogy rossz, féltem tőle, de az életem megváltozott. Szabadjára kellett engednem énem sötét részét, muszáj volt, mert különben beleőrültem volna mindabba amin átmentem.
Ez segített.
Segített, hogy közönyös lehessek, hogy önző lehessek, és egyszer talán boldog lehessek… feláldozva mindenki mást…
 
Aznap este megtartottam az utolsó kviddics edzést.
A hét játékosból csak öten voltunk. Iza és Harry hiányoztak. Fogalmam sem volt róla, Harry hol lehet, hogy Iza hol, azt tudtam… De szemrebbenés nélkül hazudtam a többiek szemébe, hogy nem találkoztam vele, hogy aztán végül az edzés végén visszatérhessünk a kastélyba. Pontban kilenckor kellett volna érkeznie az első támadásnak, ezért is fejeztem be hamarabb az edzést. Hiába zártam örökre el a szívem, akkor sem akartam veszélybe sodorni annál jobban a többieket, mint kellene. Azt akartam, hogy biztonságban legyenek, de egyenesen belevezettem őket a Halálfalók karmaiba…
Ellenük harcoltam. A barátaim ellen. Azok az emberek ellen, akik az életüket is odaadták volna értem, és én mégis ellenük küzdöttem. Elárultam őket újra…S már csak mentségem sem lehetett.
Álarc nélkül kellett kiállnom, meg kellett mutatnom ki vagyok, és végig az járt csak a fejemben, hogy Dracoval mi lehet, mikor végre megláttam lefelé rohanni a lépcsőn, mások is voltak mellette. Fekete talárosok. Halálfalók. De én csak az ő arcát láttam. Nem érdekelt, hogy még mindig folyt a küzdelem, nem érdekelt hogy mi lett volna a dolgom, nem érdekel, hogy bármikor hátba támadhatnak, elkezdtem futni felé, és a karjaiba omlottam. Soha olyan megkönnyebbülést nem éreztem mint akkor. Élt. Ott volt.

Rómeó és Júlia története tovább folytatódik. Az volt az az este, mikor halálnak kellett volna várnia mindkettőnkre, de nem történt meg. A mi sorsunk immáron nem hasonlított a veronai fiatalokéra. Már nem illett ránk a Rómeó és Júlia megnevezés, mert mi túléltük.

Aznap este otthagytam az iskolát. Draco oldalán elhagytam és nem szándékoztam többet visszatérni.
Választottam.
Őt választottam.

Dumbledore halála megrázott ugyan, de feledtette velem az a tény, hogy Draco életben van. Még az nap éjjel megtudtam, hogy Piton végzett vele, és képtelen voltam elhinni. Piton Főnixes volt, a kémjük… az én szememben is árulóvá vált, mégis hálás voltam neki. Hálás azért, hogy megtette azt amire talán Draco nem lett volna képes, és ennek köszönhetően nem kellett meghalnia.
Nem csak a Roxfort igazgatója vesztette életét a csatában, hanem még jó páran, de az összes arcot és nevet elhessegettem magam elől, nem akartam tudni róla. Nem akartam tudomásul venni. Féltem ha csak egy pillanatra is elgyengülök, akkor végem.
Két hét telt el azóta, hogy elhagytuk az iskolát, abban a két hét hétben egyetlen egyszer sem tudtam találkozni Dracoval, mindkettőnknek dolga volt. Nekem pedig még ott volt az az apróság is, hogy tökéletesen megfagyasszam a szívem, és csak az a része maradjon csak forró, mely Dracoé.
Véletlenül futottunk össze. A Minisztériumba liftjében, mikor is az új lakásom papírjait mentem elintézni. Volt otthonom. A Mirol kúria. Annak is tekintettem, de szükségem volt egy teljesen saját zugra, melyet a kúria nem tudott volna nekem biztosítani. Nem csak az állandóan közbe jövő dolgaink miatt sem tudtunk Dracoval találkozni, hanem mert nem volt rá egy hely, ahol kettesben lehettünk volna, de az a lakás mindent megoldott.
Lassan a hónap vége felé közeledtünk és úgy tűnt minden rendben van. Együtt lehetettünk akármikor, nem éget a Jegy. Csak ketten voltunk. Az a pár nap maga volt a paradicsom. Fogalmam sem volt hogy ennyire szükségem van rá, csak mikor ott voltunk és nem kellett elválnunk, nem kellett aggódnunk, csak pihenhettünk, együtt…