Roxfort RPG

Karakterek => ♦ Emily M. Dean ♦ => A témát indította: Emily M. Dean - 2010. 06. 24. - 01:09:36



Cím: Day Of The Black Rose
Írta: Emily M. Dean - 2010. 06. 24. - 01:09:36
Vannak napok, amikor az ember nehezebben visel el dolgokat, nem szeretne kimászni az ágyból, nem szeretne emberek közelébe kerülni, mivel attól tart, hogy még a végén képes lenne elküldeni őket ok nélkül melegebb éghajlatra. Bár egy mardekáros még ezt is megteheti, de talán nem is önszántából viselkedik így ilyenkor az ember – talán csak valami furcsa érzés keríti őt hatalmába, melynek köszönhetően a megszokottnál is ingerlékenyebbé válik.
Pont ilyen nap ez a mai. Miközben az óriási, puha, fehér takaróval borítom le az ágyamat, az éjjeliszekrényemre pillantok. Egy gyönyörű, friss, fekete rózsa áll rajta egy vízzel telt, fekete vázában. Hajnalban szereztem a növényházból, bár kissé körülményes akció volt, míg bejutottam, és levágni sem volt annyira egyszerű. Az eső is eleredt, miközben én a fedett üvegházban voltam, így mire – mivel végigsétáltam a parkon – a klubhelyiségbe értem, a kastély csupa folt volt a cipőmre tapadt sártól. A visszaérés után ledobtam magamról a koszos cipőt, majd elindultam, és eltűntettem minden nyomot. Miután sikeresen „feltakarítottam”, összeszedtem a fürdéshez szükséges dolgaimat, és a fürdő felé vettem az irányt – most pedig itt vagyok, egy szál törölközőbe csavarva.
Már tegnap előkészítettem a ma felvenni szándékozott ruhámat. Meglehetősen egyhangú, és unalmas, de ez a nap egy ilyen jellegű öltözéket kíván meg. Hosszú, fekete miniruha, fekete nadrág, fekete cipő, fekete hajpánt. Denise, az egyik szobatársam, mikor meglátta ezt az összeállítást, csak annyit mondott: „Merlinre, olyan leszel, mint aki gyászol, ne szórakozz már!”
Éppenséggel beletrafált a dologba.
Gyászolok.
Halkan bújok bele a ruháimba és a cipőmbe, hogy ne ébresszem fel a többieket. Gyorsan sminkelem ki magam, és veszem fel a fekete szövetkabátomat, hogy mielőbb elindulhassak, már ott szeretnék lenni. Túl szeretnék esni ezen. Pár perccel később csendesen indulok ki a hálóteremből, majd az ajtóban visszafordulok – a virág!
Lábujjhegyen sietek oda az ágyamhoz, és veszem el a rózsát a szekrényről, egy pillanatig csak tartom a kezemben, és nézem, majd felsóhajtok, és elindulok ismét kifelé.
A kastélyban továbbra is a csend uralkodik. Nem csoda, elvégre hajnalok hajnalán mégis kinek lenne kedve felkelni? Magam sem mászkálnék ilyenkor, ha nem lenne célja, oka ennek a kis „kirándulásnak”.
Lassan baktatok felfelé a lépcsőkön a bagolyházba, a hűvös szellő felfrissít, éjszín tincseimet a szél az arcomba fújja, ahogy a tájat figyelem. Napfelkelte. Minden narancssárgás-lilás fényben úszik, engem pedig sodor magával a látvány.
Percekig csak állok, és nézem a táncot járó falombokat, a szomorkás dallamokat csiripelő madarak hangját hallgatom, egy váratlan pillanatban azonban tovább indulok, és a lépcsőket kémlelem, míg az egyik fordulónál meg nem állok.
Hát itt vagyunk…
A fejemet lehajtom, ujjaimat tördelem, majd a rózsát a falhoz teszem.
Furcsa, hogy szalad az idő. A második évfordulója van ma annak, hogy itt megtörtént az, amire gondolni sem mertem.
Második éve annak, hogy Julian megvert.
Második éve annak, hogy meddő lettem.
Két év telt el azóta, mégis, semmit sem enyhült a kín, amit akkor okozott nekem.
Senki sem tudja a történetemet. Senki sem tudja, hogy miért voltam két éve a Mungóban év végén. Nem tudhatják, hogy mai napig vannak fájdalmaim, hogy képzelek érzéseket, hogy számolom a napokat, hogy mikor kellene menstruálnom, még mindig reménykedem, hogy csak késik, hónapról hónapra elhitetem magammal, hogy egyszer ismét meg fog jönni. Hiába tudom, hogy nem fog. Hiába tudom, hogy ez már állandó állapot. Hiába tudom, hogy nincs méhem.
Tavaly, ugyanezen a napon, itt jártam. Afféle szokásommá vált – fog válni – az, hogy megemlékezem arról a napról. Hiszen a halottakról meg szoktunk emlékezni, nem igaz?
Elveszítettem aznap a gyerekemet, és saját magam egy részét is. Félember lettem. Azóta nem érzem magam nőnek, nem érzem magam semminek.
Mikor ezeken a lépcsőkön járok, mindig eluralkodik bennem a gyűlölet, a fájdalom, súlyosabbnak érzem azt a szörnyű terhet, amit magammal kell cipelnem, mint valaha. Sok minden nehezebb azóta, így álmodni sem könnyű, képzelődni persze lehet, de az csak még több fájdalmat, rossz érzést szül. Nem könnyű úgy élni, hogy tudom: vannak álmok, amelyeket egyszerűen képtelenség valóra váltani.
Ilyenkor mindig felsejlenek képek a Mungóról, a szemembe világító pálcáról, és a gyógyítókról, ahogy azt mondják, hogy Ő nincs többé, és nem is lesz. Eszembe jut Julian önelégült arca, aztán a kétségbeesése, és még mindig nem tudom, hogy mit is gondolt valójában akkor, amikor azt mondta, hogy utál. Emlékszem az arcára, amikor elköszönt, mikor kirúgták. A szemeiben csillogott a sajnálat, a bűnbánás, és szavak nélkül is tudtam, hogy mit akar mondani.
Megrázom a fejemet, hogy ezek a gondolatok eltűnjenek a fejemből, de nem használ, nem tudok szabadulni tőlük, belémhasít a veszteség őrjítő fájdalma, a szívembe egy tőr szúródik, az emlékképek megforgatják benne a kést, arcomon hangtalanul folynak le a könnycseppek, a fal mentén csúszom le a hideg lépcsőre, fejemet a hűvös kőnek hajtom, vöröslő szemeimet lehunyom, és átadom magam a múltnak, a szenvedésnek – mert ennek a napnak erről kell szólnia.


Cím: Re: Day Of The Black Rose
Írta: Draco Malfoy r. - 2010. 06. 24. - 21:22:06
Kimerülten hoppanálok be az erdő közepére, rémesen hosszú volt ez az éjszaka. Azonnal levetem a maszkot, amint lehet. Éhes vagyok és piszkos, ezeket azelőtt soha nem kellett megtapasztalnom… Vigyázatlan léptekkel hatolok át a bokrokon és a növényeken, mindegy, csak minél hamarabb az ágyamban lehessek. De a mai utolsó teendőmet is észben tartom. Postára kell adnom ezt a rejtélyes csomagot, akármi is legyen. Valójában idegesít, hogy nem avattak be a részletekbe, de ha jobban belegondolok… A Nagyúr talán eleve arra számított, hogy majd útközben úgyis megnézem. Mi másért bízta volna rám akkor a postázást? Ez a gondolat kissé felélénkít, és máris előveszem a kis csomagot, és bontogatni kezdem a papírt. Lábaim gondolkodás nélkül visznek a bagolytorony felé, még jó, hogy kintről is meg tudom közelíteni – igaz, így több a lépcső, de legalább senki nem vesz észre. Ugyan ki ücsörögne a bagolyházban hajnalok hajnalán? Lépteimre nem vigyázok, hangosan és egyértelműen felfelé közelednek. Két ajtó van még ezen kívül, a különböző szintekről nyílik a csigalépcsőre. Az egyiket már elhagytam, a fölsőn még, ha bujkálna is itt valaki, el tud iszkolni. Ízléstelen párocskák, akik nem találtak jobb helyet, vagy rosszban sántikáló diák, esetleg más… A csomag most sokkal jobban leköti a figyelmem, tőlem akár egy ovis csoport is rohangálhat itt. Lassan haladok felfelé, egész addig, míg ki nem derül, hogy a csomag tartalma nem más, mint egy vacak kulcs. Valószínűleg egy Gringotts-széf kulcsa. Ez volt annyira halaszthatatlan? Mi az, a Nagyúr talán pénzügyi gondokkal küzd? Nem elég, hogy a mi házunk kenyerét eszi, mástól is kéreget? Unottan csomagolom vissza a kulcsot, helyre hozom a viaszt a küldeményen, és átkötöm a zsineggel.
Hány nyomorult lépcsőt kell még megtennem? Valaki egyszer megszámolta, Pansy volt, vagy Dean? Mászás közben az ember tényleg nem tud másra koncentrálni, mint arra, hogy mennyi van még hátra. Épp kezdem unni, mikor a látóterembe bekerül valami egészen szokatlan. Egy alak. Fekete kupac a kövön. Zokog. Megállok felette zsebre vágott kézzel. Mióta lehet itt? És miért? És ki ez egyáltalán? Biztos valami agyament, akit elhagyott a szerelme, vagy most kapott halálhírt, végül is csupa feketében van… Mikor közelebb megyek, és jobban megnézem a vállát, az arca élét és az álla ívét, jövök rá, hogy ki ez.
- Moira.
Nyugodt, bár az aggodalom miatt kissé sürgető hangon szólítom meg. Ha az ösztöneimet követném, lehajolnék, magamhoz ölelném és hagynám, hogy befejezze a sírást a vállamon.
Sosem követem az ösztöneimet.
Leguggolok a lépcsőfordulóban, hogy pislogás nélkül, látszólag nyílt, de szigorú tekintettel nézhessek rá.
- Mi a fenét csinálsz itt?


Cím: Re: Day Of The Black Rose
Írta: Emily M. Dean - 2010. 06. 25. - 00:39:07
Már hosszú ideje csak hullanak a könnyeim, a szívemben, lelkemben felszakadó sebek őrjítő fájdalmat okoznak, egész testem rázkódik a sírástól és a gyötrődéstől, a világ forogni kezd körülöttem, tekintetemet elhomályosítja az emlékezetemből előúszó emlékképek sorozata, szánalmasnak, és gyengének érzem magam, miközben csak arra tudok gondolni, hogy senki sem láthat meg így, különben az egész Roxfort arról fog pletykálni, hogy egy hisztis kis liba vagyok, és hogy egy aranyvérű nem sírhat, egy mardekáros pedig végképp nem. Idiótaság – az előítéletek csak megnehezítik az ember életét, egyesek meg mindent megtesznek azért, hogy ha valaki netalántán olyan módon viselkedik, amely nem illik bele az előzőleg róla kialakított képbe, mindenki csámcsogjon arról a megbocsáthatatlan bűnről... A sírás is már a bűnök közé sorolandó...?
Miért nem tudok felejteni? Miért nem tudom csak elengedni a múltamat, és arra gondolni, ami előttem áll? Néha annyira szeretnék gondtalan és erős lenni, szeretném, ha nem kellene úgy éreznem magam, mint egy félembernek, szeretném végre ismét nőnek tekinteni magam. Ez sosem fog bekövetkezni. Régies gondolkodásmód, hogy egy nő akkor nő, ha gyerekeket szül, de az aranyvérűek konzervativizmusát és tradícióit tekintve mai napig elfogadott és fenntartott nézet, mely szerint élnünk és viselkednünk kell, ellenkezni pedig nem lehetséges – nem ajánlatos.
Óvatosan emelem fel törékeny kis karomat, hogy hűvös ujjaimmal megérinthessem vöröslő, forró szemeimet, hogy enyhítse a fájdalmat, és megnyugtasson egy kicsit. Fejem hasogatóan lüktet, mintha bármelyik percben felrobbanhatna, már csak halkabb, vékonyabb hangú  nyöszörgés törik fel valahonnan egészen mélyről, de ismét zokogni kezdek, ezúttal azonban meg sem próbálom visszatartani.
Ijedten emelem fel végül a fejemet, mikor léptek hangját hallom, de nincs erőm, és már időm sem felkelni, hogy gyorsan eltűnjek onnan. Biztos valami idióta hollóhátas hozott levelet a drágalátos szüleinek... Nem érdekes.
Csak akkor jövök rá, hogy talán tévedek az idegen személyével kapcsolatosan, mikor az megszólal: csak egy valaki lehet az, aki most feltehetőleg engem bámul, és az nem más, mint Draco, hiszen egyedül Ő szólít Moirának. Szemhéjaim hirtelen pattannak fel, s bár a könnycseppek csípik az érzékeny szemeimet, mégis büszkén, nyugodtan, immáron némán pillantok Dracora.

- Csak... Gondolkozom. Néha... Az embernek... Szüksége... Van rá. - mondom lassan, szavaim közt szüneteket hagyva a sírást követő hüppögéseknek. Sosem tudtam jól titkolni, hogy sírtam – miért pont Malfoy előtt tudnám tagadni?

- És Te mit keresel itt – ilyenkor? - kérdezem végül, csak hogy eltereljem a témát, miközben megtörlöm a szemeimet, bár mikor a lépcsőn heverő rózsára pillantok, ismét megremeg a szám széle, belülről pedig elönt az ismerős szorító érzés, de nem sírhatok. Előtte nem.


Cím: Re: Day Of The Black Rose
Írta: Draco Malfoy r. - 2010. 07. 08. - 22:26:47
LET'S REWRITE
AN ENDING THAT FITS


Ugyanolyan szerencsétlenül ül előttem, mint szinte egy évvel ezelőtt. Akkor éjjel volt, most hajnal. Az idő halad velünk. A könnyek mégis ugyanolyan furcsák. Gúnyolódnom kellene rajta, de valahogy a könnyek mindig idegesé tesznek. Kényelmetlen érzés tör rám, amitől minél hamarabb szabadulni akarok.
A könnyek a gyengeség jelei.
Gyorsan a talárom zsebébe rejtem a postázásra való küldeményt, és kisvártatva meg is feledkezem majd róla, mivel az előttem kuporgó probléma sokkal jobban izgat, mint egy gringottsi széf tartalma.
- A töprengésre igen - értek egyet, de azt már nem fejtem ki, hogy az nem feltétlenül jár együtt a sírás-rívással.
Egy hosszú pillanatig még ott állok előtte és szánakozva nézem, majd erőt vesz rajtam az elcsigázottság, és ólomnehéz súlyok kapaszkodnak a karomba és a vállamba. Végül engedek a kísértésnek, és leülök mellé. A lépcsőre. Hol a legendás kényességem?
Ha a Nagyúr előtt annyit kúszol a porban, mint én, akkor már nem számít igazán.
- Mit csinálnék? Sétálgatok. Olyan szép az idő - válaszolok szokás szerint flegmán, oda se figyelve, gúnyolódva. Az igazat úgyse mondhatom meg, akkor meg nem mindegy, mit felelek?
Megtámaszkodom két lépcsőfokkal feljebb a könyökeimen és úgy nézek Deanre.
- Mondd, te miért bőgsz mindig?
Hát ez egy igen diszkrét és empatikus kérdés volt tőlem arra vonatkozóan, hogy minden rendben van-e... Csak hozom a formám.
Néha sajnálom a körülöttem levő embereket.
Egy kicsit.


Cím: Re: Day Of The Black Rose
Írta: Emily M. Dean - 2010. 07. 08. - 22:53:20
(http://kepek.us/images/l1no0pq2rsevbbp9dsy.png)

Percekig csak hallgatok, miután válaszol, bár a gondolataimban másféle dolgok járnak. Ha lenne elég erőm, bátorságom, akkor felállnék, és a képébe ordítanám, hogy „gyerünk, nevess ki! Alázz meg, és hagyj itt!”, de nem teszem, ha akarja, amúgy is megteszi majd. Arcomat eltakarva üldögélek továbbra is a lépcsőn, hiszen nem akarom, hogy így lásson, egyáltalán azt sem akarom, hogy itt legyen, vagy hogy hozzám szóljon. Jelenleg nincs szükségem arra a „szánalmas tartalak”-pillantásra, amelyet ilyen helyzetekben szokott vetni rám, vagy éppen bárki másra, csak egy kicsit szeretnék itt lenni magányosan, ezúttal magammal, csakis magammal törődve.
Végül hűvös pillantással nyugtázom, hogy helyet foglal mellettem, majd közelebb húzódom a falhoz – csak hadd legyek távolabb tőle... Nem könnyíti meg a helyzetemet, azzal, hogy itt van, csak még jobban összezavarodom, milliónyi probléma, kérdés, érzés rohamoz meg, melyeket már régóta el akarok fojtani magamban. Különben is, neheztelek rá, amiért megzavarta az én csendes kis szertartásomat...
Mikor megszólal, felemelem a fejemet, és ránézek, figyelem az arcát, a vonásait, közben erőtlen, gyenge, keserű mosoly fut végig az arcomon a szokásos flegma szöveg hallatán - nem hazudtolta meg önmagát. Fészkelődni kezdek, majd óvatosan támasztom meg végül hátamat a hideg falon, térdeimet szorosan felhúzom, karjaimat összekulcsolom a mellkasomon, majd rövid várakozás után megszólalok.

- Szép az idő... - mondom merengve, majd elnevetem magam – Miért sírok mindig? Kérlek... Úgy tűnik, ez a lételemem. Különben is, talán csak egy sírós-rívós idióta vagyok, aki képtelen létezni ebben a csúnya, gonosz világban... Kielégítő válasz volt? - kérdezem, miközben végigsimítok sötét hajamon, hogy ne tűnjek olyan kócosnak – de hiába, szánalmasan nézek ki továbbra is. Egy rakás szerencsétlenség vagyok, ezt ő is tudja, és én is. Csak azt nem értem, hogy miért nem sétál el, miért nem rúg belém. Megérdemelném...


Cím: Re: Day Of The Black Rose
Írta: Draco Malfoy r. - 2010. 07. 08. - 23:04:33
SOMEDAY SOMEHOW
GONNA MAKE IT ALLRIGHT BUT NOT RIGHT NOW


Elhúzódik a közelemből. Mi az, talán bűzlöm? Végignézek magamon, majd megemelem a talár nyakát és kényeskedve szagmintát veszek. Úgyse figyel ide, nem? Mindenesetre a helyzet borzalmas. Fürdenem kell. Azonnal. Csakhogy a fürdők messze vannak, és ha már az éjszakát kibírtam így...
Pótcselekvésként az alkarom kezdem dörzsölni, miközben a semmi lényeg válaszát hallgatom. Vajon miért ilyen tüskés ma? Nem mindig ilyen. Sőt, általában inkább...
Felfedezem a fekete rózsát a mellettem levő kövön, és egy pillanatig érdeklődve nézem. Kézbe veszem, megforgatom. Csak nem most kapta? Vagy el akarja küldeni valakinek?
Annyira romantikus, hogy mindjárt túlcsordul a szívem a képzelgéstől és a féltékenységtől.
Befejezte?
Én jövök?
- Nem - válaszolok, láthatatlanul megvonva a vállam a puszta hangszínemmel, majd felnézek a rózsáról, egyenesen rá, már ha viszonozza a pillantásom és nem bújik megint az arcába lógó frufruja mögé, mint általában.
- Én nem ezt akartam hallani.
Aztán várok.
Mondjuk fogalmam sincs, minek túráztatom itt magunkat: őt is és magamat is... Bár tény, szeretek titkok beavatottja lenni. A titkokat fel tudja az ember használni.


Cím: Re: Day Of The Black Rose
Írta: Emily M. Dean - 2010. 07. 08. - 23:17:11
Tulajdonképp nem is értem, hogy miért nem állok fel, és megyek el – hiszen csak zavarom őt. Biztos nem csak sétálgatott, biztos nem véletlenül tartott éppen a bagolyház felé, dolga lenne, de én útban vagyok. Lassan megpróbálom felemelni a lábamat, de alig megy, nincs erőm ahhoz, hogy most innen felkeljek. Pedig annyira utálom, hogy mindig az én idióta problémáimmal kell foglalkoznia... Van elég baja neki is, nem kellene tovább terhelnem nekem is. De a véletlenek... A sors mindig akkor hozza a közelembe, ha az életem romokban hever...
Szemem sarkából látom, ahogy felemeli a rózsát, az én rózsámat. Az Ő rózsáját. Ne... Mit akar vele csinálni...? Elakad a lélegzetem, és csak várok, végül aztán lassan fújom ki a levegőt, miután nyugtázom, hogy semmit, mindenesetre továbbra is figyelem minden egyes mozdulatát, hidegkék szemeimmel a halovány arcot kémlelem, majd a kőre pillantok. Nem ezt akarja hallani. Hát akkor mit?

- Akkor mondjam azt, hogy utálom az életemet, és utálom azt, aki vagyok, azt az embert, aki lettem, és a múltam minden egyes apró kis darabkáját? - szólalok meg végül, majd egyik kezemmel a nyakamat szorítva figyelek, miközben azon gondolkozom, hogy vajon mit vár tőlem...?


Cím: Re: Day Of The Black Rose
Írta: Draco Malfoy r. - 2010. 07. 08. - 23:31:01
IT'S LIKE THE BOTTOM OF THE NINTH
AND I'M NEVER GONNA WIN


Figyeli a rózsát. Bámulja ezt a rózsát. Mi baja vele? Minek ez? Megpörgetem az ujjaim közt, mint ahogy a pálcámat szoktam. Engedelmesen, bár kissé lomhán pörög az ujjaim közt. Jajj, csak meg ne sérüljön. Látom a tekintetén, hogy abba belehalna. Imádom szerencsétlent ilyen hülyeségekkel gyötörni. Néha olyan kis érzékeny, azt is túlaggódja amit nem kellene.
Azt is látom, hogy a kérdésem elgondolkodtatta. Ez is jó. Félrenéz, én pedig csak a szemem sarkából figyelem a reakcióit. Nem vagyok nagy emberismerő, ahhoz nem vagyok elég empatikus, de néhány dolgot le tudok olvasni a másik arcáról.
Vagy lehet, hogy ez inkább okklumencia. Trixie néni szerint különös érzékem van hozzá.
A válasza hallatán, nem eléggé komolyan véve azt, csendesen és diplomatikusan nevetek egyet, miközben még mindig a rózsával parádézom. Nagyképű vagyok? Igen. De hát már ne is haragudjon...
- Nos, ez kínos - állapítom meg, és végre abbahagyom a virág pörgetését, helyette inkább az ölembe lógatom, és csak tartom a két ujjam közt, miközben a feje lefelé néz. Most már csak egy átlagos randevúrózsának néz ki a kezemben. Betörtem.
Előbb-utóbb Deannel is ez fog történni.
- És mégis mit utálsz ennyire? - érdeklődöm tovább.
Pont jól emészthető kérdések ezek így kora reggel.


Cím: Re: Day Of The Black Rose
Írta: Emily M. Dean - 2010. 07. 08. - 23:43:52
Vajon mire gondolhat? Ó, csak egyszer...Csak egyetlen egyszer látnék bele a fejébe. Annyira utálom, hogy ő mindig érzi, tudja, sejti, hogy én mire gondolok, vagy hogy éppen mi jár a fejemben, ezzel szemben én mindig csak elméleteket gyárthatok. Talán meg kéne tanulnom lezárni az elmémet...? Lehet, hogy nem ártana, ha olyanokkal barátkozom, mint Malfoy.
Miért piszkálja azt a szerencsétlen rózsát? Ez nem egy játékszer, ez pár órája még egy élőlény volt... Az egy másik kérdés, hogy kegyetlenül megöltem, és most csak egy... Haldokló valami, nem kell vele szórakozni. Szemeim villannak, ahogy az ismerős pálca-forgató trükkjét mutatja be a rózsámmal, legszívesebben rászólnék, hogy „nem a cirkuszban vagyunk”, de már elégszer röhögött ki engem az elmúlt pár perc alatt, úgyhogy talán inkább nem kéne gyötörnöm magam.
Ennek ellenére természetesen megint kinevet, erre csak egy sóhajtással felelek. Kezd unalmas lenni ez a folytonos harc, amit folytatunk, bár azt hiszem, ha nem lenne, hiányozna, hiszen mindketten szeretünk játszani. Játszani érzésekkel, helyzetekkel, szavakkal. A mi kapcsolatunk éppen a játék miatt van életben még...

- Hogy mit utálok? Lássuk csak... Mindent. De nem tudom, hogy ez mégis miért érdekel téged ennyire, elvégre ez az én egyéni szociális problémám, nem igaz? – kérdezem, hangom semleges, és nyugodt. Minek idegesítsem magam...?


Cím: Re: Day Of The Black Rose
Írta: Draco Malfoy r. - 2010. 07. 08. - 23:56:49
REMEMBER YOU REMEMBER ME
HURT THE FIRST THE LAST BETWEEN


Csupán egy sóhajjal díjazza a mutatványaimat. Mi az, unalmas vagyok? Jaj, ne. Bármit, csak az unalmat ne. Igaz, most épp én ásítok egy hatalmasat, de ez csak a kimerültségemnek tudható be. Sose voltak még karikák a szemeim alatt, ám most két mély és sötét árok is húzódik a fehér bőrön. Szenvedéseim ékesszólói.
- De, igaz, jó, hogy mondod - hagyom rá a dolgot, végül is nem kenyerem a faggatózás, különben is, ha a lelki nyomoráról akar beszélni, írjon inkább naplót.
- Vegyük ezt a rózsát - kezdek el monologizálni. - Fogalmam sincs, honnan szedted, de brilliáns. Kellőképpen kifejező. Tudod, a fekete virágokat még a temetéseken sem használják, ott is jobban szeretik a fehéret, mert az olyan tiszta és vigasztaló. Valami roppant mély bánatod van, amit annyira titkolsz, hogy képes vagy hajnalok hajnalán kiöltözve egy rózsával kóvályogni az udvaron, pontosabban a büdös baglyok közt. Itt kuporogsz egy lépcsőn, és azt mondod, fáj az élet. Ne haragudj meg, Dean, de ez szánalmas.
Tovább és tovább provokálom, amíg ki nem nyögi azt az átokverte indokot, amiért korgó hassal és szutykos cipőben itt didergünk a koszos bagolytoronyban.


Cím: Re: Day Of The Black Rose
Írta: Emily M. Dean - 2010. 07. 09. - 00:16:49
Ásít. Ne ásítson. Először is azért ne, mert roppant illetlen dolog, másodszor, engem is ásításra késztet ezzel, harmadszor pedig... Nem tarthat ennyire unalmasnak! Ezt komoly sértésnek venném, ha most éppen olyan sértődős hangulatomban lennék, de jelen körülmények között még ehhez sincs kedvem. (Ez nagy szó.)
Szomorúan nézem a hófehér bőrt, a szürkés szemeket, s az alatta húzódó mély árkokat. Fáradt, s meggyötörtnek is tűnik. Úgy megérinteném Őt, szinte látom magam előtt, ahogy óvatosan a szemeire rakom hűvös ujjaimat, s várom, hogy lassan elaludjon...
Mégis mi ütött belém...?
Gyorsan megrázom a fejemet, hogy a gondolatok eltűnjenek, de nem sokat használ, így inkább megpróbálok valami másra gondolni.
Talán véget kéne vetnem ennek a kis beszélgetésnek, és hagynom kéne, hogy pihenjen, de nem akarok elmenni. Nem akarom itt hagyni. Ő legalább megakadályoz abban, hogy sürgősen mély depresszióba zuhanjak. Szerencsére ő is inkább csak beszél, így még véletlenül sem jut eszembe ismét az, hogy visszabotorkáljak a hálóba.
A rózsáról kezd beszélni, meg rólam... És végül csak kimondja! Szánalmas vagyok. Végre. Végre kimondta ő is.
Soha életemben nem esett még ennyire jól ez a szó, valahogy most úgy érzem, hogy jól ítéltem meg saját magamat, így mosolyogni kezdek.

-  Szánalmas. Igen, az vagyok. De ha azt vesszük, hogy én elvonultan, egyedül, a feltűnés keresése nélkül próbáltam meg túltenni magam ezen a rossz időszakomon, és TE jöttél ide, TE kezdtél el kérdezősködni, akkor talán annyira nem is vagyok az. - szünetet tartok, majd folytatom - Az őszinteség szerinted szánalmas? Elvégre én csak a kérdésedre válaszoltam... Nem mintha bármi közöd lenne hozzá, hogy mi a bajom. Ráadásul... Ha ennyire szánalmasnak tartasz, akkor mégis miért vagy még mindig itt? - teszem fel a kérdést, melyre tudom, hogy nem fogok választ kapni...


Cím: Re: Day Of The Black Rose
Írta: Draco Malfoy r. - 2010. 07. 09. - 00:35:06
TIRED OF BEING WHAT YOU WANT ME TO BE
FEELING SO FAITHLESS LOST UNDER THE SURFACE


Már megint ez a furcsa pillantás, amellyel rám néz. Mintha ugyanazt mondaná, amit én is mondtam neki. Hogy olyan szánalmas vagyok, hogy azonnali és nagyon hatékony segítségre lenne szükségem. Mintha valami hülye plüssmackónak tartana, akit jól meg kell ölelgetni ahhoz, hogy jól érezze magát.
Francokat.
Itt most különben sem rólam van szó.
Hirtelen mintha megkönnyebbült volna. Hé, a beszólástól az embernek rossz kedve kell hogy legyen, nem jónak! Dean mindig is furcsa volt. Komolyan.
Most is leáll velem vitatkozni. Felvonom a fél szemöldököm, és úgy nézek rá, mint egy különleges faj különleges példányára.
- Nem tehetek róla, útban voltál - magyarázom meg igazán nagyvonalúan azt, hogy mit is keresek itt, hogy miért beszélgetek vele és miért ülök itt mellette a csigalépcsőn.  
Végül a felháborodás folytatódik, de én csak annyit hallok ebből, hogy blaaablabla, hisztis vagyok, blabablaaa, foglalkozz velem, blablabla.
- Dean. Attól még, hogy szánalmas vagy, még lehetsz szórakoztató társaság.
Felemelem megint a rózsát, mintha most venném észre, hogy a kezemben van, majd átnyújtom neki.
Milyen gáláns gesztus.
- Akármiért is nyafogtál itt fél órával ezelőtt, szedd össze magad, mert senki nem fog sajnálni.
Úgy döntök, nincs kedvem feljebb mászni a toronyban azért, hogy eljuttassam ezt a küldeményt a címzetthez, így előveszem a pálcám, és odainvitozók egy iskolai baglyot, hogy aztán felszereljem a borítékkal és útnak eresszem.


Cím: Re: Day Of The Black Rose
Írta: Emily M. Dean - 2010. 07. 09. - 00:57:11
Mikor ránézek, ismét mosolyogni kezdek, nem tudom, hogy miért, talán azért, mert tudom, hogy most biztos valami óriási nagy hülyeség jár a fejében, netalántán éppen engem figuráz ki magában, de őszintén szólva... Hozzá vagyok szokva. Hetek óta nyúzzuk egymást, ennyire már ismerem. Ráadásul nem veszi jó néven, ha vitatkoznak velem, de én szeretek vitatkozni vele, valahogy olyan... Vicces. Bár legtöbbször ő jön ki belőle nyertesen, ennek annyira nem örülök.
Útban, útban, útban... Mint mindig.

- Malfoy, neked mindig útban vagyok... Csak azt nem értem, hogy akkor miért nem kerülsz ki? -  teszem fel a költői kérdésemet, miközben már a következő mondatán jár az agyam, elvégre az sokkal jobban izgat, és még meglepetést is okoz, a meglepődöttség pedig kiül az arcomra is.

- Én? Szórakoztató? Mondd csak, jól érzed magad? - kérdezem hitetlenkedve, közben megérintem a homlokomat, majd a halántékomra helyezem hosszú, hűvös ujjaimat, s egy pillanatra lehunyom a szemhéjamat – úgy érzem, mintha pillanatokon belül szétrobbanna a fejem. Mikor kinyitom a szemeimet, a rózsát nyújtja felém. Ránézek, majd elveszem, végigsimítok rajta, és óvatosan magam mellé helyezem. Aztán rájövök, hogy igaza van, elszégyellem magam, s lehajtom a fejemet – nem válaszolok. Némán figyelem, ahogy a bagoly lábára kötözi a borítékot, melyet eddig ki tudja, hol rejtegetett, majd végül azért mégis csak rákérdezek...

- Levél? Miféle levél lehet olyan fontos, hogy hajnalok hajnalán kell elküldened...? - kíváncsiskodom immáron kedvesebb hangon, bár sejtem, hogy a kérdésre választ nem fogok kapni... Hiszen ahogy neki nincs köze az én világfájdalmamhoz, úgy nekem sincs közöm az ő levelezéséhez...



Cím: Re: Day Of The Black Rose
Írta: Draco Malfoy r. - 2010. 07. 19. - 23:46:19
IT'S TOO BAD IT'S TOO BAD
TOO LATE SO WRONG SO LONG


Hogy miért nem kerülöm ki?
Hát olyan ember ő, akit csak úgy ki lehet kerülni?
Pillantásom enyhe villanásával adom tudtára ezt az enyhén gúnyos gondolatot, de egyébként el vagyok foglalva a rögzítőbűbájjal és azzal, hogy közöljem az unalmasan szürke kuvikkal azt, hogy kihez is kell mennie. Lestrange-ház.
Emily persze nem bírja ki kíváncsiskodás nélkül, bár talán azért intéztem ilyen látványosan a dolgot, hogy ezt megtegye. Kivárok a válasszal: miután a bagoly elreppent, gondosan leszedem a vállamról azt az egy ottmaradt pihét is, majd felemelem a fejem, és mintha nem is lenne fontos, válaszolok:
- Nem jókedvemben levelezgetek hajnalban. Sőt elhiheted, hogy nem viccből nézek ki úgy, mint egy porban fürdött sárvérű kis senki. Hosszú éjszakám volt, Moira - teszem hozzá, nem is olyan panaszosan, mint inkább fáradtan, és kinyújtóztatom a tagjaimat. Az ásítást ezúttal sikerül időben elfojtanom.
Egy pillanatig még Dean arcát nézem, majd kihasználva az utolsó lendületet, felkelek a lépcsőről.
- Na gyerünk innen.
Teszek pár lépést lefelé, majd ha esetleg nem követne, visszafordulok és felvonom fél szemöldököm.
- Mire vársz?
Ha ezek után sem mozdul, felé nyújtom a kezem, és hogy a tulajdonképp kedves gesztust megmérgezzem, gúnyolódni kezdek:
- Nem tartózkodhat egy diák sem a hálókörletén kívül, úgyhogy vagy velem jössz, vagy bemártalak.


Cím: Re: Day Of The Black Rose
Írta: Emily M. Dean - 2010. 07. 20. - 18:09:01
Utálom, amikor így néz rám. Utálom azt a kis villanást az amúgy tökéletes szemeiben, mert ilyenkor icipicinek, és szánalmasnak érzem magam, jobban, mint amennyire szoktam, és ilyenkor olyan, mintha egy kis jobberknoll lennék, akinek nincs más feladata azon kívül, hogy élete végéig csendben kell maradnia...
Talán jobban tenném, ha némasági fogadalmat tennék, de magamat ismerve, vagy megunnám, vagy rövid időn belül beleőrülnék, az meg kinek hiányzik? Így is őrült vagyok, ennél jobban nem kellene bediliznem. Amúgy is csak nevetnének rajtam, és még el sem küldhetném őket a fenébe - szörnyű életem lenne beszólogatás nélkül, azt hiszem.
Felhúzott szemöldökkel figyelem, ahogy Malfoy összekötözi szerencsétlen madarat, miközben továbbra is azon merengek, hogy miért nem ér rá egy levél elküldése még pár órát. Hosszú másodpercig magam elé meredve a pálcát tartó ujjakat bámulom, szemeim továbbra is égnek a fájdalomtól, lassan szorulnak ökölbe apró kezeim, majd hirtelen végigfut a hátamon a hideg – Moira...

- Hosszú éjszakád... Képzelem. Biztos roppant izgalmas volt... - mondom, bár fogalmam sincs, hogy mivel tölthette az estéjét, mindenesetre vigasztal az, hogy nem valami lelkes.

Csalódottan sóhajtok fel, és követem a tekintetemmel, ahogy felkel mellőlem, annak ellenére, hogy roppant mód meg vagyok sértve, amiért megzavarta a kis szertartásomat. Kikerekedett szemekkel nézek rá, egy amolyan gúnyos vigyor közepette, mikor engem is magával akar vinni. Határozottan rázom meg a fejemet, jelezvén, hogy nem szándékozom vele tartani, de persze ő közelebb lép, és akaratoskodik. Hát hogyne, a prefektusok prefektusával állok szemben...

- Mintha téged annyira érdekelnének a szabályok, és az, hogy mit szabad, vagy mit nem... Nem bírnád ki, hogy egyszer ne az legyen, amit te akarsz, igaz? - csattanok fel, miközben könyökömre támaszkodva pislogok fel rá. Eszem ágában sincs megmozdulni.


Cím: Re: Day Of The Black Rose
Írta: Draco Malfoy r. - 2010. 07. 29. - 23:34:19
IT'S THE WRONG KIND OF PLACE
TO BE THINKING OF YOU


Szemem sarkából látom, hogy cseppet elszomorodott ismét. Ha humoros kedvemben lennék, kijelenteném, hogy megfagyott a pillantásomtól, de nem vagyok. Kár érte, pedig ez tulajdonképp egy bók volt - igaz, néma gyereknek az anyja sem érti a szavát. Pedig néha olyan jó azt hinni, hogy érti.
Majdnem röhögnöm kell, mikor elmondja, mennyire izgatja, hogy jó volt-e az éjszakám vagy nem. Ha tudná az igazat - és szerintem tudja, hisz látta már a Jegyet -, biztos nem így reagált volna.
Bár az is lehet, hogy tudja, csak teljesen hidegen hagyja. Végül is miért kellene, hogy érzékeny legyen az én problémámra? Én sem vagyok az az övére.
Hát, legalábbis ezt állítom.
Indulok, hisz tényleg legszívesebben itt hagynám ezt a helyet, az első órámig még alhatnék... legalább három órát, és ami azt illeti, szívesen tudnám magam mellett (persze csak a saját kényelmem érdekében), de azt hiszem Moirára is ráférne egy kis törődés. Megkapná.
Ám ahelyett, hogy értékelné a fáradozásaimat, megvetően néz rám, és esze ágában sincs mozdulni, sőt.
Legszívesebben hagynám a fenébe az egészet, hisz mégis ki a fenét érdekel, hogy ő itt akar heverészni és sírdogálni, de egyrészt már megfenyegettem - és semmi kedvem Pitont hajkurászni, hogy beárulhassam a kis hölgyet -, másrészt meg már csak azért sem engedek.
Lehajolok, hogy megfogjam a csuklóját, és megpróbálom felhúzni azt a formás kis fenekét a jéghideg kőről. Persze ott van a veszélye, hogyha hirtelen kirántja a kezét az enyémből, én bájosan hátrabukfencezem, és akkor aztán lőttek nemcsak a prefektusi, hanem mindenféle tekintélyemnek. Kockáztassunk.
- Végigvonszoljalak az egész kastélyon? Igazából el is kábíthatnálak, hogy aztán belebegtesselek az ágyamba, de félek hogy túl nagy feltűnést keltenénk.
Ó, már megint nagy a szám.


Cím: Re: Day Of The Black Rose
Írta: Emily M. Dean - 2010. 07. 30. - 21:13:02
Miért nem hagy itt? Miért kell kínoznia minden egyes alkalommal, amikor találkozunk? Azért reméltem, hogy én valamilyen megkülönböztetett szabálysértő lehetek, ennek ellenére el akar rángatni onnan, és be akar köpni Pitonnak. Ennyit a jóindulatról.
Sokat gondolkozom azon, hogy hol lehet, amikor nem az iskolában van, s bár tudom, hogy feltehetőleg a Nagyúr bízott rá feladatot, egyszerűen nem mindig tudom elhinni, hogy tényleg azért volt távol, és azért nem keresett meg. A szokásos paranoiámnak köszönhetem ezt, gondolom. Ilyenkor szívesen lennék Voldemort helyében. Bármit megtehet bárkivel, és ez tetszik, olyan szempontból, hogy így könnyen magam köré zárhatnám azokat az embereket, akiket a közelemben akarok tudni.
Nos, Draco is az áldozatom lenne, feltehetőleg. Mondjuk az én eszközeim kíméletesebbek lennének, mint Voldemorté, sőt. Kifejezetten kellemes lenne az áldozatomnak lennie...
Csak pislogok felfelé, ahelyett, hogy megmozdulnék, és tudom, hogy feltehetőleg most éppen az őrületbe kergetem, amiért nem azt csinálom, amit ő szeretne. Ezt viszont élvezem – hiszen ezért szép a mi kapcsolatunk.
Hűvös, hosszú ujjai kecses kígyóként csavarodnak rá vékony kis csuklómra, a hideg végigfut a hátamon – egy pillanatra lehunyom a szememet, magam sem tudom, hogy mi volt ez a furcsa érzés, amelyet akkor éreztem, amikor hozzámért. Újra meg újra megtörténik, és még mindig nem tudok rá magyarázatot adni.
Nagy nehezen mégis felkelek, megszédülök, gyorsan kapaszkodom meg Draco karjaiban. Hát mégis jó, hogy itt van?
Még egy fél perc erejéig élvezem a közelségét, a karikák és csillagok, homályos kis foltok lassan eltűnnek a szemem elől, így elengedem, és hátrébb lépek. Továbbra sem győzött meg.

- És mit szólnál ahhoz, hogyha te most elmennél aludni a saját hálódba, én pedig úgy... fél óra múlva elmennék a saját hálómba aludni? - kérdezem, karjaimat keresztbe fonom. Nem akarok elmenni még... Szükségem van arra, hogy kisírjam magam, hogy átadjam magam még egy kicsit a fájdalomnak – ez pedig Malfoy mellett nem fog menni...


Cím: Re: Day Of The Black Rose
Írta: Draco Malfoy r. - 2010. 07. 30. - 21:57:58
IS THAT ALL RIGHT
WITH YOU?


Felrántom a lépcsőről, meglep, hogy hagyja magát ezúttal, noha nagyon tiltakozott még az imént. Innentől, úgy vélem, könnyű dolgom lesz.
Moira elveszti az egyensúlyát, és belém kapaszkodik, én pedig megtartom, sőt, igazság szerint reflexből magamhoz ölelem, mintha egy különösen értékes kristályszobor lenne, akire így vigyázni akarok. Az egész csak egy pillanatig tart, mégis hosszú másodpercek telnek el így. Érzem a teste melegét, a tiszta ruha és a frissen mosott haj illatát. Kellemes, otthonos. Hirtelen erőt vesz rajtam a fáradtság, és legszívesebben itt és most elaludnék akár állva is.
Ám a következő pillanatban - elhátrál a karjaimból. És tovább szemtelenkedik. Már csak ez hiányzik.
Ne, kérlek. Komolyan. Kérlek, gyere már.
- Hmmm... - nézek föl a szürke égre, mely egyre és egyre világosabb, mintha gondolkodnék egy pillanatig, majd ismét egyenesen ránézek: - Nem.
Olyan határozottan és ellentmondást nem tűrően szögezem le ezt az egy szócskát, mintha ítéletet mondtam volna valaki felett. Felette. Akár.
- Mondd, miért maradnál? - váltok más stílusra. - Mi dolgod van még itt? Talán titkolsz valamit előlem? - kérdezem, és egy gyanakvó villanás cikázik át a tekintetemen. És némi féltékenység. Hisz én... Én mindenről tudni akarok. Igazán.


Cím: Re: Day Of The Black Rose
Írta: Emily M. Dean - 2010. 07. 31. - 20:31:05
Kellemes borzongás járja át amúgy is reszkető testemet, mikor a karjaiba zár. Néhány pillanat erejéig még a szemeimet is lehunyom, hogy élvezhessem a biztonságot, melyet nyújt nekem, megszorítom a talárját, már-már el sem akarok lépni tőle, de tudom, hogy nem lehet, nem szabad ott maradnom vele, mert akkor biztos, hogy magával csábít, és képtelen leszek parancsolni magamnak, hogy nem mehetek vele.
Jegeskék tekintetemet én is az égre emelem, mintha csak ki akarnék olvasni valamit a felettünk úszkáló felhőkből, majd visszafordítom a fejemet, és a szemébe nézek. Ezúttal azonban nem támad kedvem nevetni, és gúnyos sem akarok lenni. Mi értelme lenne?
Különben is, utána stílust vált, és ez határozottan jobban tetszik, annak ellenére, hogy nem tudom eldönteni, hogy csak azért kérdezi, hogy nevetségessé tehessen, vagy tényleg érdekli. Talán mindkettő...?

- Miért titkolnék előled bármit is? Úgyis mindent ki tudsz deríteni, ha akarod. Csak gondolkodni szeretnék, egyedül, nyugodtan, csendben. Ennyi dolgom van itt, és ezért szeretnék maradni. - mondom rekedt hangon, majd megfordulok, s a rózsámért nyúlok. Miután felvettem, továbbra sem fordulok meg. Nem szeretnék a szemébe nézni...


Cím: Re: Day Of The Black Rose
Írta: Draco Malfoy r. - 2010. 07. 31. - 22:24:11
I AM COVERED IN SKIN
NO ONE GETS TO COME IN


Ő is az eget nézi. Talán gúnyolódik? Talán bosszantom?
Én őt? Ez eddig fordítva szokott lenni.
Mi dolga lehet itt? Most már komolyan idegesít a titok.
- Egyre kevésbé akarom, hogy maradj - jelentem ki.
Mégis mivel vehetném rá, hogy velem jöjjön? Kezemet felemelem, hogy megdörzsöljem az orrnyergemet, de nem elég tiszta ahhoz, hogy az arcomhoz érjek vele. Megtörlöm a taláromban (fúj, igen), majd megmasszírozom a homlokom. Kicsit maszatos lesz, nem veszem észre.
- És, hogy deríthetném ki, min kell ennyire gondolkodnod? Miért van szükséged a csöndre?
Nézem tovább. Hátat fordít nekem. Csend áll közénk, így maradunk. Elfordítom a fejem, hogy én se lássam őt. A fenébe. Miért nem tudok parancsolni neki? A kezem ökölbe szorul.
- Gyere velem... - ismétlem meg, de már nem utasítom, hanem inkább kérem.
Nem szokásom kérni.


Cím: Re: Day Of The Black Rose
Írta: Emily M. Dean - 2010. 07. 31. - 22:38:04
Nem akarja, hogy maradjak. Hát egyre inkább érzem, hogy elő akar törni belőlem ismét az a kínzó, gyötrő zokogás, mely már órák óta fojtogat, percről percre nehezebben tudom megállítani az arcomon végigfolyó könnycseppeket, fejemet lehajtom, gondolataimban csak ez jár: erős vagy, erős vagy, erős vagy... Nem lehetsz gyenge.
Lassan forgatom a fekete rózsát, melyen egy könnycseppet vélek megcsillanni, majd felemelem a fejemet, kihúzom magam. Ne kíváncsiskodj, kérlek... Ezt sosem tudhatod meg.

- Csak általános dolgokon kell gondolkoznom, és ehhez csendre van szükségem. Hidd el, hogy nem érdekelnek az efféle unalmas gondolatok. - szólok halkan, bár hangom hamisan cseng. Hiszen hazudtam. Nem mindennapi (vagy éppenséggel ez már mindennapinak számít?) problémákat kell végiggondolnom, és ezt vele nem tudom megtenni, mert csak elítélne. Eltávolodna tőlem, és nem tartana méltónak arra, hogy bármilyen kapcsolatban is álljak vele. Sosem tudhatja meg.

- Miért akarod ennyire, hogy veled menjek? - fordulok meg hirtelen, talán egy kissé idegesebb hangon szegezem neki a kérdésemet, miközben egyenesen a szemébe nézek. S bár szeretnék vele menni, valami visszatart... Még nem tudom, hogy egészen pontosan mi is az a valami. Lehet, hogy a félelem. A félelem attól, hogy vallanom kell...


Cím: Re: Day Of The Black Rose
Írta: Draco Malfoy r. - 2010. 07. 31. - 23:09:23
PULL ME OUT
FROM INSIDE


Utasítottam. Fenyegettem. Kértem. Semmi értelme. Mit akar itt? Komolyan? Mi van azzal a hülye rózsával, meg ezzel a nagy gondolkodással? Mi van vele?
És mi van velem? Azzal magyarázom az egészet magamnak, hogy gyűlölöm, ha valami nem úgy történik, ahogy én akarom. De ekkora ellenállásra egy lánytól sem számítottam volna. Nem még hogy tőle.
Fáradt vagyok. Undorító és megalázó éjszakám volt, és semmi másra nem vágyom, mint arra, hogy bebújhassak az ágyamba, és hogy valaki csillapítsa a remegést, ha kiver a víz. Fogaim megcsikordulnak, ahogy ismét megszólal, és nekem meg kell hallgatnom az újabb és újabb szar kifogásokat. Elég!
- Hát persze - hagyom rá magam elé motyogva, fojtott dühvel.
Máskor általában higgadt tudok maradni, de ma éjjel annyit használtam az okklumenciát, hogy kis híján beleőrültem. Ez már... semmiség. Apró, bosszantó semmiség.
Állom a tekintetét, a két egyforma szempár rövid párbajt vív. Nem engedek és ő sem, azt hiszem. Egye fene. A kérdésére nem válaszolok, mert nincs rá válaszom. Inkább megismétlem magam:
- Vagy elmondod, mit akarsz itt, vagy elkábítalak, bevonszollak a kastélyba, és kiszedem belőled.
Ultimátum. Ez már nem csak üres fenyegetés,e z az utolsó kérdés, vagy az utolsó felhívás. Igazából nem lenne kedvem végigszerencsétlenkedni az ájult testével a kastélyt, de remélem beszél. Ajánlom neki.


Cím: Re: Day Of The Black Rose
Írta: Emily M. Dean - 2010. 07. 31. - 23:34:28
Most - bár nem először az életem során - félek tőle. Megrémiszt és megijeszt minden egyes szava és mozdulata, úgy képes rám hatni, mintha csak átkokat küldözgetne felém. A tökéletes szempárba tekintve úgy érzem, mintha süllyedni kezdene alattam a padló, olyan, mintha gyűlölettől izzó tekintettel kémlelne az arcomat, s néha azt hiszem, hogy pontosan tudja mire gondolok, és ez cseppet sem nyugtat meg.
Mindezek mellé ráadásul megint el akar kábitani, hogy így vihessen be a kastélyba, hogy ott aztán kiszedhesse belőlem a titkomat. Na azt már nem... Ezt nem hagyhatom. Döntenem kell, hogy melyik fontosabb: az, hogy itt legyek, vagy az, hogy ne tudja meg, miért is vagyok itt hajnalok hajnalán. Tennem kell valamit...
Végül villámcsapás módjára jut eszembe a megfelelő(nek tűnő) megoldás, melyet rögtön meg is osztok vele, további habozás nélkül.
- Bemegyek veled a kastélyba, ha nem faggatsz többet erről. - ajánlom fel neki. Azt hiszem korrekt üzlet. Bár nem biztos, hogy neki is tetszeni fog...


Cím: Re: Day Of The Black Rose
Írta: Draco Malfoy r. - 2010. 08. 01. - 00:15:01
TAFFY STUCK, TONGUE TIED
STUTTERED SHOCK AND UPTIGHT


Hirtelen változás áll be a modorában, a testtartásában, a tekintetében megváltozik a fény, az ajkára kiül valami elmagyarázhatatlan fintor. Mi történt vele? Még az hiányzik, hogy most meg is sértődjön, holott nekem van igazam, egyértelműen nekem - eleve, mivel prefektus vagyok, azt kellene tennie, amit mondok, és komolyan kellene vennie a büntetést és a fenyegetést. Bár csak arról tudok, hogy éjszaka van megszabva egy takarodó. Azt, hogy ki mikor kel, és mászkál hajnalban, arra elvileg nincs szabály. Bár, ahogy kinéz, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy aludt ma éjjel. Nem azért, mert olyan nyúzott lenne, hanem épp ellenkezőleg: olyan friss, mintha végigvirrasztotta volna az éjszakát, és a röpke órákat várakozással és sminkeléssel töltötte volna.
Aztán végre megszólal, bár a hangja nem olyan, mint az előbb. Lehunyom a szemem, és kicsit tovább tart ez a pislantás, mint egyébként. Fáradtan tekintek aztán rá, és mondom ki:
- Köszönöm.
Persze remélem nem is álmodik arról, hogy majd nem faggatom ki újra. Az a lényeg, hogy az egyezség rá eső részét teljesítse.
Ki mondta, hogy Draco Malfoy nem csal?
- Akkor indulhatunk végre?


Cím: Re: Day Of The Black Rose
Írta: Emily M. Dean - 2010. 08. 01. - 15:45:41
Hát mégis beadtam a derekamat. Nem hiszem el, hogy megtettem. Nem lett volna szabad hagynom, hogy megint befolyásoljon, hogy megint könnyedén elérje azt, amit akar. Ki kellett volna állnom amellett, amit tenni akartam, és az határozottan nem az volt, hogy vele együtt menjek aludni. Legszívesebben felpofoznám magam, hogy megint sikerült neki, hogy megint ilyen gyenge voltam, s hogy nem tiltakoztam tovább. Miért csinálom ezt folyton? Utálom magam ezért... De nem tehettem mást – ha megtudná, akkor örökre elveszíteném valószínűleg, arra pedig most kifejezetten nincs szükségem.
Talán most az is közrejátszott a döntésemben, hogy végignéztem rajta. Feltehetőleg – és már elég jól ismerem, legalábbis azt hiszem – jelen pillanatban csupán egy óriási fürdésre vágyik, és a puha, tiszta ágyára; a tiltakozásommal pedig csak feltartom, ennyire pedig még én sem vagyok gonosz.
Gyengéden mosolyodom el egy pillanatra a „köszönöm” hallatán, bár meglepődöm. Nem gyakran hallani tőle ilyesmiket, és ez határozottan jól esett.
Félénken teszek meg felé egy lépést, miközben halkan szólalok meg.
- Indulhatunk... A szobámig elkísérhetsz - nekem ott kellene aludnom, szóval... Igen. Öhm... Mehetünk? - kérdezem, majd elindulok a lépcsőn – akár követ, akár nem.


Cím: Re: Day Of The Black Rose
Írta: Draco Malfoy r. - 2010. 08. 01. - 21:49:54
BLACK ROSE YOUR THORNS
ARE CUTTING INTO ME


Megmozdul. Nem hiszem el! Még el is megy mellettem, jó, hogy le nem lök, komolyan. Ennyi huzavona és szájtépés után kicsit kezdem elveszteni a türelmem, de igazság szerint ahhoz is fáradt vagyok, hogy panaszkodni kezdjek.
Elindulunk, de nem válaszolok azonnal a kérdésére. Mert még ezzel is felhúz, igen. Hogy képes rá? Tehetséges lány.
- Nem, nem a szobádban fogsz aludni - közlöm tájékoztatásul. Már nem pazarlok energiát arra, hogy különösen határozott vagy különösen tekintélyt parancsoló legyen a hangom. Nem, nincs energiám arra, hogy miközben lefelé baktatunk a csigalépcsőn, még zsarnokoskodjak is.
Nem könyörgök tovább, nem beszélek tovább. Nincs kedvem ehhez. Már lassan ahhoz sem, hogy megengedjem, hogy mellém feküdjön. Ott kellett volna hagynom, hagy bánkódjon. Végül is mit érdekel engem? Semmi közöm hozzá, hogy megfázik, és ahhoz se, hogy kinek akart levelet küldeni vagy min akart gondolkodni.
Nem érdekel.
Útközben befelé kigombolom a fekete talár egyetlen gombját a nyakamnál, levetem és a karomra fektetem, hogy minél hamarabb ledobhassam majd, amint beértem a szobámba. Fürödni akarok. Mielőbb.
A kastély kihalt, bár mintha egy kósza házimanó elrohant volna jobbra az imént. Ezek sose alszanak? koszos kis jószágok...


Cím: Re: Day Of The Black Rose
Írta: Emily M. Dean - 2010. 08. 01. - 22:16:45
Néha-néha túlontúl kegyetlennek, gonosznak, képmutatónak érzem magam a szavaim, tetteim, viselkedésem miatt, és azt hiszem, van is okom arra, hogy ilyennek gondoljam magam. Egyszerűen eltaszítom magamtól az embereket ezzel a furcsa viselkedéssel, a hangulatváltozásaimat senki sem képes elfogadni, vagy megérteni, mindenkinek az idegeire megyek így, és még sosem tudtam változtatni ezen. Valami nincs rendben velem, ezzel tisztában vagyok, de nem tudom helyretenni magamban a dolgokat. Képtelen vagyok rá.
Utál engem ő is, mint a legtöbb ember. Sikerült röpke fél óra alatt elidegenítenem magamtól... Vagy mégsem?
Kijelenti, hogy nem a saját szobámban fogok aludni, s én hirtelen torpanok meg a hosszú kőlépcső közepén. Nem fordulok meg. Csak egyenesen nézek magam elé, végül sóhajtok egyet, s tovább indulok. Nincs értelme vitatkozni. Még nincs.
Végül aztán megint elfog ez a különös érzés, és inkább tisztázni akarom most a dolgot.

- Draco... Én... Egyedül szeretnék lenni. - mondom határozottan, megállás, hátrafordulás nélkül, mikor benyitok a kastély ajtaján. Belépve továbbra is élvezhetnénk a már megszokott csendet, ha éppen olyan hangulatban lennénk, de lépéseink hangja visszhangozva emlékeztet minket: nem vagyunk egyedül, ketten vagyunk. Összehúzom magam, s dörzsölgetni kezdem a karjaimat – fázom. Fáradt vagyok, és nincs kedvem a mai naphoz... És nem tudom, hogy tudnám lerázni Malfoyt. Gondterheltnek érzem magam, azt hiszem.


Cím: Re: Day Of The Black Rose
Írta: Draco Malfoy r. - 2010. 08. 01. - 23:00:22
TOGETHER WE FLY
TOGETHER WE FALL


Megtorpan, majd tovább megy. Kis híján beleütközöm, de csak a szememet forgatom. Legszívesebben rákérdeznék, hogy: "Igen? Valami problémád van?" De már nincs meg bennem az erő a gúnyolódásra sem.
Úgy érzem, mintha ólomsúly lenne a lábaimra kötözve, és mintha kőtömböt cipelnék a vállamon. Dühösen kullogok mögötte, fortyogok. Még törődtem is vele. Ennél többet mit vár? A legtöbben zokognának az örömtől, amiért megszólítom őket, ez a lány pedig még vissza is utasít.
Nem lesz rá többé alkalma.
Nem véletlen, azt hiszem, hogy egyikünk sem szólal meg az úton a kastély felé, ám mikor kimondja, ami a kicsi szívét nyomja (már megint), nem állom meg, hogy ki ne fakadjak.
- Jajj, ugyan már! Ezt hajtogatod, amióta megláttál. Ha annyira egyedül akartál volna maradni, ott maradsz a büdös bagolyházban, egyedül! Könyörgöm kímélj már meg ezektől a nyomorúságos őrlődésektől, és döntsd el, hogy mi a fenét akarsz!
Kis monológom végére el is érünk a Mardekár klubhelyiségéig. Begyorsítottam volna? Talán. Kimondom a jelszavunkat, bár kissé harapósan, mire a titkos alagút őre kissé sértődötten nyit nekünk utat.
- Hová lett a jómodor mostanában...?
Az orrom alatt dörmögök oda neki valamit az anyjáról.
Annyi illem viszont még van bennem, hogy Emily-t előre engedjem, de ezek után köszönés és könnyes búcsú nélkül indulok el a fiúk lakrésze felé, a hálótermünkhöz, hogy aztán egészen a fürdőszobáig csörtessek, és végre lezuhanyozhassak.


Cím: Re: Day Of The Black Rose
Írta: Emily M. Dean - 2010. 08. 01. - 23:50:13
Némán baktatok előtte, hosszú percekig néma csend áll be, s talán jobb is így. Úgy tűnik, ma minden egyes szavunkkal képesek vagyunk megbántani, felidegesíteni a másikat, ilyenkor pedig jobb, ha kerüljük azokat a helyzeteket, melyekben beszélgetésre kerülne sor.
Már szinte én is alig várom, hogy felérjünk a klubhelyiségbe, hogy aztán ott eltűnhessek a hálóba, ahol majd aludhatok, végigaludnám szívem szerint az egész napot, valami hülye betegségre hivatkozva. Senki sem hinne nekem, igaz? Kár.
Támadóan szól hozzám, én pedig megijedek, egész testem remegni kezd, félek, amikor dühös, és tudom, hogy én hoztam ki a sodrából. Legszívesebben visszavonnék mindent, legszívesebben meg nem történtté tenném a mai hajnalt, de nem lehet, így csak hallgatok tovább, megszeppenve, mint egy kis iskolás, szemeimbe könny szökik ismét, de gyorsan leküzdöm őket, így a klubhelyiség bejáratához érve már higgadtan tudok besétálni az ajtón.
Megállok a szobák felé vezető járat előtt, mikor Draco elindul a szobája felé. Egy pillanat erejére megjelenik szemeim előtt az, ahogy magához szorított, érzem a védelmező karok ölelését, a lassan kifújt levegő melegségét, s valami itt van a nyelvemen, ami hirtelen hasított belém, de nem merek utána szólni, mert tudom, hogy ezzel talán még többet ártok magamnak, mint eddig, és már most sem túl fényes a helyzet. Már-már kedvem támad ahhoz, hogy a földre omolva üldögéljek ott addig, míg valaki hasra nem esik bennem, mikor aztán fittyet hányva arra, hogy mi lesz a következménye, mégis utána szólok.

- Várj... Kérlek... Én... Szükségem van rád. - hangom kérlelő, halk, és gyengéd, majd a mondat végére fokozatosan válik rekedtessé, és félénkké. Néhány apró lépést teszek felé, csak utána folytatom – Hadd menjek veled...

Most valószínűleg nem érti, hogy mi ütött belém, de nem is baj. Én sem tudom.


Cím: Re: Day Of The Black Rose
Írta: Draco Malfoy r. - 2010. 12. 25. - 21:11:10
TOGETHER WE ALL SEE
THE DEATH OF IT ALL


Nem, nem, nem érdemli meg, hogy ezek után foglalkozzam vele, épp elég a saját problémám is nekem, nem is értem, minek törődöm egy ilyen... makrancos, hisztis nővel. És én még aggódtam érte! Megáll az eszem, hólyagosra van égve a karomon a Sötét Jegy és sajog a fejem az átkoktól, a szemem majd' kifolyik, olyan fáradt vagyok, és persze... Persze nincs senkim, amikor kell.
Máskor meg mégis minek?
Megszólal, valami vékony egérhangon, és a végét már alig hallom. Hozzám beszél egyáltalán, vagy csak úgy fohászkodik valami láthatatlan alakhoz? Még a hangja is csak jobban felbosszant, te jó ég. Nem állok meg, megyek tovább, épp csak annyi a különbség, hogy tekintetem mereven előre szegezem, a kezem pedig még jobban ökölbe szorul. Szüksége van rám, mi? Nekem is szükségem lett volna őrá, de rohadtul nem fogok neki könyörögni semmiért. Ha csak azért jönne velem, mert neki kell valaki, akkor inkább szerezzen valaki mást. Én is azt fogom tenni. Elég volt ma éjszakára a lelki világából meg a trükkös, semmilyen válaszaiból. Igenis dühös vagyok, mint mindig, amikor nem kapom meg azt, amit akarok.
Mindegy.
Elérem a szobám ajtaját, és amint belépek, bevágom magam mögött, hagy ébredjen fel az egész folyosó.
Szép reggelt mindenkinek, a rohadt életbe!


Cím: Re: Day Of The Black Rose
Írta: Emily M. Dean - 2010. 12. 25. - 21:47:57
Néha az ember abban a pillanatban megbánja a kimondott dolgokat, amikor a szavai elhagyták a száját. Velem rendszeresen ez történik, amikor a közelében vagyok. Sokszor nem tudom, hogy mit vár tőlem, sokszor nem tudom eldönteni, hogy melyik a jobb: ha elmondom, vagy ha nem mondom el a gondjaimat. Egyszerűen csak vannak olyan részei az életemnek, amelyekről nem akarok beszélni, ezt pedig sokan nem tudják elviselni, és ő is ilyen.
Értem a felháborodását, és meg sem lepődöm, hogy szinte oda sem figyel, amikor beszélek hozzá. Jogosan haragszik, hiszen hullafáradt, és nincs szüksége erre; ilyenkor viszont úgy érzem, mintha valahogy rám sem lenne szüksége... Persze lehet, hogy ez nem így van.
Nézem Őt, de nem, nem szólok többet. Nem futok utána, nem állítom meg. Nem lenne értelme. Még ha egy pillanatra át is futott az agyamon az, hogy elmesélem neki a történetet, az ajtócsapódás meggyőzött arról, hogy felesleges lenne. Lelkizzünk? Sírjuk ki egymás vállán magunkat? Ezek nem mi lennénk. Én talán megtenném, de ő soha. Nem bízik bennem, és amúgy sem ilyen típus, ezt pedig tiszteletben kell tartanom. Nem fogom egy másik szerepbe belekényszeríteni... Nem is hagyná magát.
Egy ideig bámulom az ajtót, amelyet alig pár pillanattal ezelőtt csapott be előttem, majd a földre pillantok. Lassan csúszom le a fal mentén, s a padlóra ülök. Negyed-fél órát üldögélek még ott, gondolataimba merülve, a kezemben tartott rózsát apró darabokra töröm közben. Néhány könnycsepp csak lecsordul az arcomon – hiába, nem vagyok erős. Rettenetesen gyenge vagyok.
- Ezt mesterien elszúrtad. - mondom magamban, a földhöz vágom a rózsa megmaradt darabjait, végül felállok, és elindulok a saját szobám felé...