Roxfort RPG

Múlt => London mugli része => A témát indította: Mrs. Norris - 2010. 05. 19. - 21:29:02



Cím: Belvárosi utcák
Írta: Mrs. Norris - 2010. 05. 19. - 21:29:02
A belváros forgalmas utcái tele turistákkal és butikokkal és kávézókkal. És esernyőárusokkal, képeslapos bódékkal, és galambokkal.


Cím: Re: Belvárosi utcák
Írta: Daylene Whitehorn - 2010. 08. 30. - 08:22:33
requiem for a dream


Sajnálkozó tekintettel az arcán lépett közelebb hozzám, kezében egy apró kis tasak, benne a jól felismerhető fehér tündér csillogó varázsporát rázva meg, majd ült le az ágyra mellém.
- Sajnálom kis virágom, de ez már túl sok nekem. – hát persze. Nem gondoltam abba bele, hogy mi fog velem történni, ha kilépek a Roxfort biztonságot érő falai közül, s magam mögött hagyom azt. Nem volt más választásom, hiszen a fél lábam már így is kint voltam a tömör fa kapukon. Egyre több kósza hír, s pletyka kelt szárnya arról, hogy miért is tűnök el oly gyakran a mosdókban, s a kastély eldugott szegleteiben. Miért keresem a kétes hírű Clydetot oly sokszor. Miért vagyok oly vékony, s sápadt, s miért húzódnak sötét karikák éhesen csillogó szemeim alatt. A tanárok fülébe is eljutott ez, a levél pedig ott várt az asztalomon. Dumbelodrtól.. aznap este került a kezembe a kézzel írt felszólítás, amikor elfutottam. Elmenekültem. Tőle. Faképnél hagyva a hídon, miután elrebegtem neki legtitkosabb, még is legnyilvánvalóbb érzelmeimet. – Nem tudok tovább rólad gondoskodni. -
Pánikba estem, miután az igazgató sorait elolvastam. Hisz csupán egy gyökerek nélküli kiszáradt fa voltam a virágzó kert közepén. Túl sok mindenkinek szúrtam már a szemét, s mögöttem nem állt ott egy család a gondos kertész képében, aki segíthetett volna rajtam. Nem voltak barátaim sem, s az Ő szemében sem lehettem több egy undorító, eltaposni való csótányon kívül. Csak egy elárvult, sérült drogos lány, aki a legkevésbé sem méltó mások figyelmére, s szeretetére. Nem volt hát tovább maradásom ott. Mennem kellett, azonnal.
- Ez az én búcsúajándékom neked, kicsim. – apró tenyerembe tette a zacskót, s az ujjaim ráhajtotta, majd bátorítóan megpaskolta. Napokkal később jutottam el csak Londonba, s kerestem fel azt, akire a bátyám halála után mindig számíthattam. Aki először mutatta meg nekem, mekkora élvezetet és megkönnyebbülést okozhat a szer, aki mellett először tártam szélesre a szárnyaim, s hagytam, hogy a szél belekapjon a puha tollakba. Amikor bepakoltam a ládám, s kicselezve a prefektusokat, a szellemeket, és az éjjeli őrjáratokon lévő tanárokat, léptem ki az ajtón, s csapott a hideg, csípős szél az arcomba, tudtam, hogy innen már nincs visszaút. Egyenesen Roxmortsba mentem, ott pedig kerestem valakit, aki épp London felé tartott, s csatlakozhattam hozzá. Nem volt könnyű, a legkevésbé sem, még is sikerült. De nem fogadtak tárt karokkal, mint ahogy azt vártam. S most, két hónappal később a felbukkanásom után, egyszerűen csak az utamra bocsátanak.
- Menj hát kicsi Day, hódítsd meg a világot! Hiszen a bátyád is ezt kívánná tőled, ha még mindig közöttünk lenne… -


A sikátor hideg kőfalának támaszkodva húztam össze magamon a sötétkék vékonyka kabátot. Nem is olyan rég, csupán pár éve ez volt az egyik legdivatosabb darab az egész városban. A bátyám ajándékozta nekem, egyik Párizsi tanulmányi útjáról visszatérve lepett meg vele, s váltig állította, hogy ez a szín csak még inkább kiemeli a szemeim. Különlegesnek, gyönyörűnek, sikkesnek éreztem magam benne. S ebből ugyan mi maradt mára? Egy ütött-kopott darab, mely se a divat- sem pedig a melegérzetet nem biztosítja. Az őszt köszöntő hónap második hetében vagyunk már, s a nyár, a fülledt napok úgy suhantak el fölöttem, hogy még csak észre sem vettem. Persze nem vittem semmire. Kerestem munkát, de ugyan hová kell egy ilyen kis esetlen, fiatal lány? Egy senki? Sem végzettségem, sem tapasztalatom. Csak a kissé beesett arc, és a végtelen szótlanság. Lehunyva a szemeim, hajtottam előre kissé a fejem, hosszú kócos sötétbarna tincseimmel eltakarva az arcom, eme gyerekes megmozdulással kizárva a világot. A koszos, romlott ételtől bűzölgő sötét sikátort. A méterekkel arrébb lévő kijáratról beszűrődő vidám fényeket, és derűs nevetéseket. Gyűlöltem magam. Sokkal jobban, mint valaha. A megvetés és a tömény undor az, ami az ereimben pulzált, s feketére festette vérvörös véremet.
Kellett a pénz, kellet az anyagra, s ezért egyre többet megtettem. Szükségem volt rá, s más nem is maradt nekem. Loptam, nem is egyszer. Üres lakásokba török be azért, hogy a maradékokat összeszedjem, s egyáltalán hogy megfürödhessek. Aluljárókban ültem hosszú órákat, hogy aprópénzt dobjanak az elém helyezett műanyagpohárba.
Vállaim enyhén megremegnek a visszafojtott sírástól.
Mocskos.
Az egyik ilyen nap megállt előttem egy férfi, egy magas öltönyös alak. Gazdag volt, s ez látszott rajta. Bíztató mosollyal nyújtotta felém a kezét.
- Majd én segítek neked ifjú hölgy. – s én elfogadtam a segítő kezet, a hamis ígéretet. S akkora árat fizettem érte, melyre a világ összes pénze sem lenne elég.


Cím: Re: Belvárosi utcák
Írta: Darren White - 2010. 08. 30. - 08:31:01
Requiem for a DREAM

„Fájdalom az, amikor tudod, hogy mit nem szabadna érezned, és mégsem tudsz ellene semmit sem tenni...”

- A kabátokat kérném, a száma 249! – mondom kissé kimérten a felém mosolygó ruhatárosnak, miközben felé nyújtom a csillogó bilétát, majd a gyors és pontos utasítás után a mellettem lévő szőkeségre sandítok. Egy újabb protokolláris találkozó, egy színházi műsor – ráadásul balett, amit kifejezetten utálok – és egy következő áldozat. Igaz nem rossz nő, csábos a tekintete, formás az alakja. Dereka annyira vékony, hogy a két kezemmel simán át tudnám kulcsolni, mellei szinte már ingerlően merednek az ég felé, mely igazán pajzán fantazmákra ösztönöz… mégis határozottan unom az egészet. Semmi értelem nem csillan a nő fejében, szemei hiába hívogatóak egyáltalán nem tükröznek semmit sem. Vajon tudja egyáltalán a számokat, vagy valamilyen egyszerű dolgot az életről? Hát nem hinném, hogy a dugáson kívül máshoz is értene, mégis a Nagyúr számára fontos volt ez a találkozó, ahogy az is, hogy elcsábítsam. Pénze az van dögivel – gondolom kifogott egy gazdag férjet, akitől örökölt, mikor az megboldogult – tehát tud támogatni néhány kifejezetten fontos projectet. Persze mindez nem jelenti azt, hogy egy vad éjszaka során nem fogok nála kellemetlenkedni. Pedig tudom, hogy mit várnak el tőlem… kedvességet, bókokat és mindent, ami csak fontos lehet. Kár hogy ez rám egyáltalán nem jellemző, mégis kénytelen vagyok ezt a stílust felvenni, húzott szájjal.

Csak egy fél perc és a hosszú fekete szövetkabát már meg is érkezik a kezembe. Udvariasan a hölgyre segítem a fehér bundát, melynek egyáltalán nem látom értelmét. Nincs még tél, nincs még annyira hideg, hogy neki feltétlenül ezt kelljen viselnie, mégis giccsparádét rendez a kedvemért. Finom mozdulatokkal illesztem a helyére a ruhadarabot, eközben ujjaim lágyan eljátszadoznak egy szőke tinccsel. Kedvesen mosolygom, pont olyan vagyok mint egy gavallér, pedig ha tudná, szegény buta hölgy, hogy én maga vagyok az ördög, csak angyal bőrben…
Miután a mozdulatsorral végzem, megigazítom sötétszürke öltönyömet, hófehér nyakkendőmet és a vállamra terítem a fekete kabátot. Szinte már kedvesen fogom meg a hölgy karját, és illesztem bele a karomba, majd kisérem ki a színpompás épület elé. A kocsi, mellyel haza fog menni már vár rá, én pedig lágyan segítem be a puha bőr ülések közé. Búcsúzóul lágyan arcon csókolom, csak hogy ne érezze azt, hogy érdeklődésem nem olyan, mint kellene majd útjára bocsátom. Pár másodpercig még a kocsi után bámulok, integetek is egyet a kihajoló szőke hajzuhatagnak, majd mikor a „hintó” eltűnik az utcasarkon le is mosom arcomról a műmájer bájvigyort. Vonásaim ismét megkeményednek, eltűnik az estére jellemző lágyság én pedig visszatérek valódi önmagamhoz.

Vetek még egy pillantást a cicomázott épületre, majd sietős léptekkel elindulok otthonom felé, mely már annyira hívogat, hogy nem is figyelek a környezetemre. Gyors lépteim lágyan koppannak a macskaköveken és a már jól megszokott sikátoros útvonalat választom úti célnak. Egyszerűen nincs kedvem az emberekhez, rosszul vagyok tőlük és nem vágyom társaságra. Pláne nem a puccos elit tagjaira, akik úgy érzik, hogy nekik feltűnősködve kell hazavonulniuk. Megszaporázom lépteimet és szinte már mámorban úszva iszom be a sötét égbolt és a friss levegő fantasztikus illatát. Egy pillanatra az égre bámulok, megnézem a hold teljességét, a csillagokat valamint a távolban gyülekező viharfelhőket. A szél lágyan borzolja szőke tincseimet, végigsimít arcomon, bőrömet csiklandozza én pedig már-már teljességgel szabadnak érzem magam. Egészen addig a pillanatig, míg a kellemes bódultságomban bele nem gyalogolok valakibe.
- Nem tud vigyázni?! – kiáltom és rántom is elő a pálcámat abban a pillanatban. Mivel nem látom „támadóm” arcát első körben világosságot csinálok. Hiszen tudnom kell ki az, hogy ha netalántán megpróbálna nekem támadni tudjam kin kell bosszút állni.
- Lumos! – suttogom és meredek a törékeny baba piszkos arcába, aki annyira ismerős. Pár pillanatig bámulom csak, pár pillantást vetek arcára és egyből tudom, hogy valami örvény elnyel. Csillogó és fáradt íriszeit bámulom, arcát, melyet már jó ideje nem láttam és talán egy pillanatra ellágyulok… csak egy pillanatra… csak addig, míg fel nem veszem a már jól ismert maszkot… a düh maszkját…



Cím: Re: Belvárosi utcák
Írta: Daylene Whitehorn - 2010. 08. 30. - 08:39:03
dance with the devil

Ujjaim végigsimítanak az érdes téglák rücskös, s piszkos felületén, miközben veszek egy mélyebb levegőt. Tovább kell mennem, bármily csábító is a halál eshetősége, de tudom, hogy ez csak illúzió. Nincs oly hűvös még, hogy a fagyhalál fenyegessen. A legszebb s legkívánatosabb halál. Mindened elzsibbad, s megszűnsz létezni. Elalszol, egy mély s édes álomba merülsz, a feketelyuk kérdés nélkül szippant magába. Remegésem csak végtelen kimerültségnek tudható be. Kezeimmel kinyomom magam, s egy bátortalan lépést teszek, ezzel eltávolodva a kőfaltól. Hallom a sietős lépteket, de nem törődöm vele, még csak a fejem sem emelem fel. Egy ember a sok közül, aki úgy fog elmenni mellettem, mint egy eldobott üdítős doboz mellett. Talán rám sem néz, ha mégis megteszi, lesajnálás, értetlenség, esetleg undor villanhat meg a szemekben. Nem akarom látni. Nem akarom tudni.
Sötétség. Az alak pedig egyre csak közeledik, én pedig még mindig behunyt szemmel várom, hogy megcsapjon határozott és lendületes lépteivel felkavart fuvallat lökete, mely drága parfümmel van átitatva. Még sem ez történik, hanem nekem jön, ezzel kibillentve az egyensúlyomból, neki lökve az odébbálló konténer fémes oldalának. A fájdalom pedig végigcikáz bennem, s két okból is megtörténik ez.
Megkapaszkodok jobb kezemmel a konténerben, másikkal a fal felé nyúlva kapom fel a fejem, beszorulva így egy apró kis térbe. Elgyötört testemen ejtett sérülések és sebek egyszerre jajdulnak fel az őket ért újabb támadás hatására. Ezzel egy időben a lelkem az, ami tiltakozik. A kérdés csattan, akár egy pofon. Ébredj! Legyenek azok hosszú órák, napok, hetek s hónapok, bárhol megismerném ezt a hangot, bármikor, bármilyen helyzetben. Ne! A varázsige úgy száll fölénk, mint egy sóhajba oltott imádság, a pálca végén pedig fény gyúl. Még mindig a konténerbe kapaszkodom, de a másik kezem automatikusan kapom a szemeim elé, s csak lassan engedem le, hogy hunyorogva pillantsak fel a fölém magasodóra.
A legkevésbé sem olyan, mint álmaimban. Az idő által megfakított emlékekben, melyekbe minden fájdalmas pillanatomban kapaszkodtam, mikor már azt hittem, most fogom elveszíteni józan eszem maradékát. Nem, nem olyan amire emlékeztem. Sokkal csodálatosabb. Csak lopva futtatom végig a tekintetem magas alakján, mely most is olyan tökéletes, nemes, makulátlan. Nincs jogom Őt nézni, sőt, nem vagyok rá méltó, hogy csak egyetlen pillantást is vessek rá, így gyorsan lesütöm a szemeim szégyenkezve.

Vajon emlékszik rám? Rám, a sok hódítás közül. De ez engem nem érdekel. Nem bánom, hogy csak egy voltam, s azt sem, ha most nem rémlik, ki is vagyok én. Hogy a kócos haj, s az ütött, kopott ruhák, és a sok mocsok és kosz azt a roxfortos diáklányt bújtatják egy sokkal előnytelenebb kép mögé, aki oly odaadóan és hűen imádta tisztes távolságból.
- S..s.sajnálom. – Azzal sem lehet tisztában, hogy azzal a lopott éjszakával egy egész világot adott nekem. Jobb is, ha nem tudja, ki is vagyok. Nem akarom, hogy tudja, ne is emlékezzen rám! Erőtlenül lököm el magam, és engedem el a konténert, majd próbálom menekülőre fogni a dolgot, miután elrebegtem az egyetlen szót, amit csak ebben a helyzetben tudtam kiejteni kiszáradt számon. Nem akarok itt állni előtte, nem akarom látni az arcán a dühöt, a lenézést, az undort, nem akarom, hogy lásson! Főleg nem így.. mint egy megrágott s kiköpött húscafatot.

Egy utolsó drogos lotyót, akit elrettentő példaként állítanak a fiatalság elé. Hisz ez vagyok én. A társadalmunk szégyene.


Cím: Re: Belvárosi utcák
Írta: Darren White - 2010. 08. 30. - 08:47:21
Angel in the Hell, SUN IN THE NIGHT

„Úgy teszek, mintha élnék, pedig csak egy baba vagyok.. a polcon ülve, szép ruhában, üres szemmel, merev háttal, érzéketlen mosolygással; a távolba révedve lebénultan figyelek, és jöttödre porcelánszívem megremeg..”

Már csak pár lépés kell és végre megérkezem az otthonomba. Nem egy elit ház, nem egy villa, nekem mégis éppen megfelelő. Végre magam leszek, végre egyedül a gondolataimmal, magammal, az élet dolgaiba révedve. Nem kell már sok, és elfelejthetem egy pillanatra az egyre csak ismétlődő napok unalmas perceit, melyek semmilyen élvezetet nem okoznak. Sietek hát…
Egy dolog azonban megállít…
Szinte már elemi erővel száguldok neki valakinek. Egy határozott lökéssel préselem neki a mellettem lévő konténernek. Számat keresetlen szavak hagyják el, majd a már jól ismert világítós varázslat. Látnom kell az arcát, tudnom kell ki az! Vagy inkább mégsem? Egyszerűen éreznem kellene, hogy felesleges világosságot gyújtani.. azonban szívem nem hagy nyugodni. Érzem, hogy muszáj megtennem. Nem tudom megmagyarázni, egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogy miért is nyílik akaratlanul is szólásra a szám… mintha csak valami magasabb rendű lény irányítana. Pillantásom a fény után végigszáguld a törékeny és már-már egészségtelenül csontos testen. Csak egy pillantás kell, egyetlen egyszerű másodperc és fel is ismerem kivel futottam össze. Hiszen hogyan is felejthettem volna el azt a napot? Hogy feledkezhetnék meg róla? Ő volt az egyetlen nőnemű, akinek a vágyit teljesítettem, akit emberszámba vettem. Igaz, nem azért, mert annyira szerettem, hanem azért, mert önzetlensége és szeretete teljesen meghatott. Rajongása annyira különlegesen erős volt, hogy értem bármire képes lett volna. Csak egy pár jó szó, és akárkit megölt volna, úgy hogy a nevem sosem merül fel a gyanúsítottak között. Persze mindezek mellett megfogott még az a báj és teljes félénkség, mellyel a világ felé fordult. Egy teljesen más énjét mutatta az ágyban, de ez így volt jó. Komplex képet festett, egy kiismerhetetlen nőét, aki megfogott és igazából még ma sem tudom hogy mivel.

Szívem nagyot dobban, egy pár lépést hátrálok, úgy veszem szemügyre. Nézem kopott, szakadt aligruháját, hihetetlenül vékony lábait, hosszú ujjait, piszkos körmeit és kócos haját, melyet a piszkos bőre egészít ki. Igazából szívesen megkérdezném mi történt vele. Hiszen egyszerűen csak eltűnt. És nem csak az én életemből, hanem úgy megszűnt létezni, mindenféle tekintetben. Egy ideig még keresték a suli környékén, emlékszem, majd feladták. Dühös voltam akkor. Végre volt valaki aki megérintett, és nem sokkal ezután fel is szívódott. Csalódást okozott, olyat, melyért soha nem fogok megbocsátani!!
A szánalom lágysága hamar eltűnik arcomról, majd ahogy általában lenni szokott azonnal dühbe jövök. Még meghallgatom bocsánatkérését, mely annyira ismerős, és melyet annyiszor hallottam. Ismét egy védekező mechanizmus, ismét alázat, ismét itt van az a szánni való tulajdonság, mely felbőszít. Persze az eredménye is meglesz. Kezem a magasba emelkedik, majd egy akkora pofont keverek le neki, hogy eddig beszerzett sérülései mellett még ez is marja az arcát. Nem kell sok idő és tenyerem nyoma vörös foltként kezd el éktelenkedni az arcán, én azonban nem állok meg ennyinél. Pont úgy indulok felé, mint egy musztáng, mely megvadult és épp el akar taposni valakit. Szorosan megmarkolom semmi kis vállait és teljes erőből megrázom, lehetőleg annyira, hogy ha még van benne egy kis értelem, az is kireppenjen az agyából. Mégis hogy képzeli ezt az egészet? Hogy képzeli, hogy csak úgy felbukkan az életemben? Miért zavar össze mindent? Miért csinálja ezt? És egyáltalán mi a faszt csinál egy ilyen semmi ruhában, és miért van az utcán?

Nem sokáig nézek a szemébe, csak addig, míg megláthatom vörös íriszeit, a kép azonnal összeáll. Homlokom az idegtől kockássá válik és tényleg gondolkodom azon, hogy meg kellene ölnöm, nem lenne legalább több gond vele, azonban mégis máshogy cselekszem.
Elengedem…
Ujjam a hajába túr, tincseit simogatom, közelebb húzom magamhoz, nem hagyom hogy eliszkoljon. Mikor a távolság már jelentéktelen végre felengedek. Óriási sóhaj tör utat ajkaim közül, majd magamhoz szorítom. Fél kézzel őt ölelem, másik kezemmel a kabátomat gombolom ki és zárom a kellemes meleget fagyos teste köré, hogy kicsit megmelegedjen – és persze hogy eltűntessem a hullaszínt testéről, mely immár lilás árnyalatban pompázik.
- Mi a fene történt veled? Hogy léphettél le csak így? És megint elkezdted az anyagot! Mi a franc ütött beléd?


Cím: Re: Belvárosi utcák
Írta: Daylene Whitehorn - 2010. 08. 30. - 08:58:08
beauty from pain

Mintha csak tudta volna a magas, öltönyös idegen, mire is várok. Egy luxus, tetőtéri lakás bőrkanapéján ülve tördeltem idegesen az ujjaim, s néztem körbe. Minden olyan gyorsan történt, hisz az egyik pillanatban még az aluljáró koszlott lépcsőjén ücsörögtem, a másikban már olyan fényűzés és pompa vett körül, mint soha életemben. A férfi eltűnt, azt mondta várjak itt. Csak percekkel később jelent meg, fényes kis tálcát egyensúlyozva a kezén, s könnyedén helyeztem elém. Akkor vettem csak észre, hogy a mértani pontossággal egymás mellé rendezett kokain csíkokat.
- Szolgáld csak ki magad. – nem moccantam, de a kezeim egyre inkább megremegtek, s meredten néztem az én éltető szeremre, még sem mertem hozzá nyúlni. Könnyed kis nevetés, s a férfialak leült mellém, megfogva a kezem fordította a tenyerem felfelé, s ejtette bele az apró csövet. – Ugyan, nem kell szégyellősnek lenni, bátran ess csak neki, hiszen Te is ezt akarod! -
Több sem kellett, úgy vetettem rá magam, mint egy éhező gyermek egy falat kenyérre. Miközben eltöltött az öröm, és a régi jó barátom viszontlátásának öröme, a háttérben a férfi felnevetett.


Kósza hang sem hagyja el az ajkaim a pofon pillanatában, pedig csattan, és ezernyi tű érzését hagyja maga után. Még! Hisz ez is az érintés egy formája, engem valami beteges öröm tölt el, hogy Ő teszi ezt velem, Ő érint, Ő üt. Tudom, nem ennyi lesz, nem ennyit fogok tőle kapni, s talán a kis találkozónk végén a keze által fogom végre meglelni a békét hozó halált. Ennél szebbet nem is kívánhatnék, hiszen Darren adott nekem életet, valami furcsa s kicsavarodott módon, s most ezt el is veszi.
Vékony, csontos vállaim megragadja, s erőteljesen elkezd rázni, a könnyed kis kabát pedig szétnyílik, csak még inkább láthatóvá teszi a nyílván valót. Amit a térdig érő szövet most jótékonyan elrejtett, nyílt titokká válik. Egy trikó, és egy apró, szakadt farmer rövidnadrág az, amit viselek. Nyáron, a tengerparton még el is menne a szerelés, kevésbé koszos, és szakadt módon, de nem majdnem tíz fok közeli hidegben. A combokon megannyi seb, kék, zöld és lila folt éktelenkedik, nem rég gyógyult karolás- és harapásnyomok kíséretében.

S miután olybá tűnik, ki tombolja magát, a legkevésbé sem enged el, nem hagyja, hogy eltűnjek, hogy egyszerűen csak elnyeljen a föld, és ne legyek több egy rossz álomnál. A hajamba túr, s magához húz.
- Ne! Darren ne, istenem, ne tedd ezt, könyörgöm, ne csináld! – tiltakozok riadtan, félve, szinte felsikoltva. A kabátját kigombolja, s megérzem testének forróságát. Vonz, mint a lepkét a fény, s hiába próbálom ellökni magamtól, nem megy. Sokkal erősebb nálam, főleg most, hogy a végkimerültség, s az eszméletvesztés határán egyensúlyozok. – Nem mocskolhatod be magad velem!
Sóhaj, s erős ölelés, az illata pedig teljesen elbódít. Becsukom a szemeim, és arra gondolok, mindjárt felfogok ébredni. Ez csak álom lehet, egy túl szép álom, hisz túlságosan csodálatos ahhoz, hogy igaz legyen. Az én, lila színben játszó ajkaim közül s kisurran egy átkozott, mindent eláruló sóhaj. Kérdések, melyekre nem érkezik válasz. Nincs mit mondjak. Nem is értem, miért teszi fel nekem ezeket? Miért nem megy csak el? Nem vergődöm már a karjai között, viszont a kezeim szigorúan magam mellett tartom, apró, ökölbe szorult kézfejekkel. Annyira szeretnék hozzáérni. Cirógatni, kényeztetni, szeretni. Hiszen én Őt szeretem, nekem csak Ő létezik, s nem érdekel, mit tesz, vagy kinek az oldalán áll. Hogy ha vér tapad a kezéhez, ártatlanok vére.. nem! Nekem nem kell a megjátszott szőke herceg szerepe, én önmagáért szeretem, azért, aki, s ez mindig is így lesz. Soha nem fog változni, soha. Csak egyetlen egy pillanatra engedem meg magamnak azt, hogy a fejem kissé felemelve nézzek a szemeibe. Abba a leírhatatlanul szép íriszekbe. Az én tekintetem mindent elárul, pont mint azon az éjszakán, pont mint a hídon. Szívem csordultig van imádattal, rajongással, feltétel nélküli forró szerelemmel, vággyal, odaadással, s ezt pontosan láthatja, érezheti, hallhatja, hiszen oly hangosan dobog a szívem, hogy majd átszakítja a bordáim. Gyorsan elkapom a tekintetem, szégyenkezve, hogy mégis hogy tehettem ezt, majd újra kísérletet teszek arra, hogy eltávolodjak tőle, kiszakadjak az öleléséből, melyre egyértelműen vágytam. De itt nem én vagyok a fontos, hanem Ő.
- Menj hát tovább, a célod felé, ahová tartottál. – suttogom halkan, miközben nehézkesen veszem a levegőt, szinte már sípolva. Valami nagyon nincs rendben ott a bordáimmal, bár ezzel eddig is tisztában voltam. A csont összeforrasztás sosem volt az erősségem az iskolában sem.


Cím: Re: Belvárosi utcák
Írta: Darren White - 2010. 08. 30. - 09:02:10
„L’adieu J’ai cueilli ce brin de bruyere
L’automne est morte souviens-t’en
Nous ne nous verrons plus sur terre
Odeur du temps Brin de bruyere
Et souviens – toi que je t’attends.”


- Hol van? – nyomom neki a falnak az alsós kis taknyost, és nézem, ahogy a nyála szép lassan elkezd lefelé csordogálni az állán. Tudom, hogy sokaknak okozok meglepetéseket, de gondolom ezt a fajta reakciót még ő sem várta. Tény, hogy mindent ki lehet belőlem nézni, csak azt nem, hogy valaki iránt érdeklődöm. Pláne nem egy olyan személy után, aki tulajdonképpen nem is létezik senki számára. Hiszen Day, ő láthatatlan. Ő az a kis szürke egérke, aki előszeretettel bujkál valami használaton kívüli tanteremben, vagy éppen hisztis Myrtill mosdójában… - hozzáteszem még a szellemlányt is ki tudja idegelni a csendességével és állandó melankóliájával. Pedig az ember azt hinné, hogy ha más nem, ők aztán nagyon jól megértik egymást. Kár, hogy Day annyira depresszív, hogy ha lehetne még a szellemet is rábeszélné a második halálra, csak az már öngyilkosság lenne. Tehát ilyen múlt és jelen miatt nem csoda, ha túlzottan sokan nem keresik a társaságát – rajtam kívül.
És hogy én miért is keresem? Hát igazából azért, mert nem olyan régen megmentettem az életét. Persze nem ez az indok, hanem valami egészen más. Fogalmazzunk úgy, hogy megérintett a gyenge kis lelke, az eltaposható jelleme. Pont olyan, mint egy csótány, akit bármikor bármilyen helyzetbe belevihetsz, ha kell még meg is hal miattad, annyira édes. Na persze nem ez az egyetlen jó tulajdonsága. Valamilyen hihetetlen oknál fogva megfogott Ő! Nem a külseje, nem a belső tulajdonságai, hanem ő maga, ahogy olyan amilyen. Soha nem volt hosszabb távon barátnőm. Egyszerűen soha nem igényeltem. Nekem tökéletesen megfeleltek az egyéjszakás ribancok, akiket akkor kapok meg amikor csak akarok, és akik a nevem miatt tűrik a fájdalmat. Ő azonban teljesen más tészta. Végiggázolhatnék rajta, okozhatnék neki szenvedést, fájdalmat, azonban valami rejtélyes oknál fogva nem akarom ezt tenni. Talán azért nem mert annyira törékeny, talán azért nem mert - tudni ugyan nem tudom, csak sejtem – sok mindenen keresztül mehetett már, ami a lelkét tönkre tette. Mindezek mellett, a fájdalom és belső nyomor ellenére mégis annyira szívbemarkolóan szeretetéhes és adakozó, hogy egyszerűen ellágyította a lelkemet… a szívemet, melyet még soha senki nem lágyított meg.
- Nem láttam, már napok óta… egyéb… egyébként is, mit akarsz Te tőle? Egy ilyen menő srác miért keresi éppen Day-t? – teszi fel a kérdést a kölyök a markomban. Nem sok híja, hogy nem törlöm pofán. Igazából meg is Crucióznám ha lehetne, csak sajnos ezen falak között az tiltott átoknak minősül, Dumbledor biztos kirúgatna miatta. És ha már eljutottam idáig, csak nem kellene az utolsó hónapokban tönkrevágni minden lehetőséget az életemben. Helyette inkább egy pillanatra elemelem a faltól a kölyök fejét és iszonyatos erővel vágom hozzá ismételten, hogy koppanjon! A válasz természetesen egy fájdalmas nyögés, egy görcsös rángatózás.
- Semmi közöd hozzá, megértetted? Most pedig takarodj! – mondom hangsúlyosan, nyomatékosan szűrve minden egyes szót a fogaim között és elengedem. Amint lába a folyosó köveit érinti, azonnal eltűnik, én pedig kiroppantom ujjaimat és elindulok a másik irányba hogy megkeressem az eltűnt lányt. Hiszen a föld nem nyelhette el…


Végre a karomba zárhatom. El sem lehet mondani, hogy mennyire vártam már erre a pillanatra. Persze mindez csak egy álom volt, egy olyan beteljesületlen kép, melynek soha nem lenne szabad beteljesülnie. Oké, semmi gond nincs a lánnyal vér szerint, viszont kinek hiányzik egy púp a hátára, kinek kell egy drogos, lepukkant gyenge jellem? Csak egy plussz gond, és semmi más. Nekem sincs rá szükségem. Agyam vadul tiltakozik, sehogy sem akarja elfogadni a helyzetet, azt a variációt, mely úgy látszik meg fog történni. Szívem azonban mindezek mellett egyszerűen képtelen nyugton lenni. Vadul dobog, szinte szétszakítja a mellkasomat. Soha nem gondoltam volna, hogy lehet ilyet érezni. Már csak azt nem értem, hogy Ő miért nem akarja ezt az egészet. Érzem a benne vibráló feszültséget, szinte hallom megkönnyebbült sóhaját, ahogy magamhoz szorítom. Kezei ökölbe szorulnak mégis, mintha valami olyat tennék, melynek nem örül, mintha nem vágyna rám. Hiszen tudom, hogy szeret, hogy imád, hogy meg is halna értem. Akkor meg mi a baja? Miért nem válaszol a feltett kérdéseimre? Mi a fasz baja van? És én mit csináljak vele azért, hogy végre rám figyeljen és ne taszítson el magától?

- Azt csinálok, amit akarok, nem te fogod nekem megszabni, mit kezdhetek magammal! – mondom mogorván és ha nem kellene melegen tartanom, ismét felképelném. Mégis hogy képzeli, hogy nekem ilyen szöveget nyomat? Jó hogy nem már ő fogja megmondani, hogy mit tehetek és mit nem. Egyébként is teljesen agyon van nyomorgatva a teste, mindenhol véraláfutások és harapásnyomok ékesítik. Ha csak egy kis fájdalmat is okozhatok neki azzal, hogy magamhoz szorítom, hát megteszem. Legalább a fájdalom kicsit magához téríti, legalább rájön arra, hogy nem álmodik, hanem valaki tényleg itt van mellette.
- Nem fogok tovább menni, nem hagylak itt! Ha kell én megesküszöm, hogy a hátamra veszlek és úgy foglak elcipelni a lakásomra! – fenyegetőzöm komolyan és ha egy kicsit is ismer, tudja milyen vagyok, akkor azt is tudja, hogy ez nem ígéret, én ezt meg is teszem. Mondjuk egyébként is felviszem a lakásomba. Egyetlen szerencséje van, még most eldöntheti, hogy melyik utat választja. A könnyebbet, vagy a nehezebbet. Nekem egyik sem okoz problémát.

Egyik kezem lehorgasztott feje alá siklik, lágyan emelem meg hát azt az állánál fogva és kényszerítem arra, hogy a szemembe nézzen. Vékonysága teljesen elképeszt. Szinte érzem a szívverését azt a vad dobolást, melynek annyira örülök. Viszont annak már kevésbé, ahogy a levegőt veszi. Mintha egy TBC-S állna velem szemben, sípolva kapkod levegő után. Komolyan vicces lenne, ha pont most fulladna meg itt nekem… még csak az hiányozna.
Ujjaim szabaddá vált testrészei felé kalandoznak, kitapintom az ütőerét, megnézem bőrét, és meg kell állapítanom, hogy nyaka forró, tehát valószínűleg lázas is. Ezen sincs csodálkoznivaló, hiszen 10 fokban egyáltalán nem jó buli az utcán élni. De mit keres az utcán? Még mindig nem értem!
- Most pedig szépen elmondod, hogy mi a fenét keresel itt, mi ez az egész! Persze egy olyan mesét találj ki lehetőleg, amit el is hiszek! Mivel nem tudsz nekem hazudni, nos nem lesz nehéz ez a feladat, úgyhogy őszintén… ! – biztatom egy kicsit, majd kezemmel átkulcsolom a derekát és még közelebb húzom magamhoz. Orrom, leheletem nyakát cirógatja és ami meglep még mindig azt a kellemes nyári virág illatot érzem, amit az első találkozásnál. Nem lényeg hogy koszos, hogy ráférne egy kis fürdés… a bőrének illata lázba hoz, és szívem hevesebben dobog, mint bármikor máskor…
Végre itt van…
Már csak ez hiányzott…
Bassza meg…


Cím: Re: Belvárosi utcák
Írta: Daylene Whitehorn - 2010. 08. 30. - 09:14:57
i see you

- Jó kislány. – Mormogta az orra alatt, miközben suta mozdulattal töröltem meg az orrom, és dőltem hátra a kanapén. Már több napja voltam itt. Saját szobát, ételt, italt, ruhákat és anyagot kaptam, s hosszú órákig áztathattam magam a hatalmas kád forró vizében anélkül, hogy attól rettegnék, mikor érnek haza az otthoniak. Maga volt ez a mennyország, bár közel sem voltam olyan boldog, mint akkor, amikor Őt csókolhattam, s érinthettem a tóparton. Olyan boldogság volt ez, ami csak tompított változata volt az eredetinek, mintha üvegbúra mögül figyeltem volna a körülöttem pörgő világot. – Ugye mennyire jó így. Na gyere, ideje, hogy jobban megismerjük egymást. -
Zsibbadtan, teljesen más tudatállapotban hagytam, hogy megfogja a kezem, s maga után húzzon, egészen a dolgozószobájáig. Értetlenül néztem körbe, hiszen sehogy sem állt össze, mit is akar most pontosan. Könyveket olvasgatni, és beszélgetni róluk? A falnál sorakozó könyvespolcokhoz lépve húzott ki egy könyvet, majd mögé nyúlva egyszer csak kattant valami, a polc pedig kinyílt, ezzel felfedve egy másik szobát, amit cselesen elrejtettek.
Még csak eszembe sem jutott tiltakozni, hiszen magamról sem tudtam igazán. Egyik pillanatban még a puccos dolgozószobában ácsorogtunk, a másikban már egy vérvörös falakkal, és kissé homályos világítással ellátott helységben ácsorogtunk, furcsa eszközök között. Mintha egy középkori kínzókamrába kerültem volna, az a sok fura, fekete eszköz úgy vett körül engem, mint megannyi veszedelmes szörny.
- Ideje játszani egy kicsit. -


- Ne tedd ezt, kérlek. – hiába ripakodik rám, én még mindig csak ellenkezek pont olyan erőtlenül, ahogyan a karjai közé simulok reszkető végtagokkal. – Én.. é..é..én csak azt szeretném, ami neked a legjobb. -
Mindig is ezt akartam, mindig ezt tartottam szem előtt. Most is mennék, menekülnék, eltűnnék az életéből, de nem hagyja, s érthetetlenül állok eme tény előtt. Érzem a jellegzetes, hűvös illatát, de ebbe a csodálatos eszenciába egy másik nő parfümje is beleivódik. Drága, előkelő parfüm, édes, mint a méz, csábító és vad. Talán francia lehet, a legjobb. Előkelő, pont mint maga Darren, s szinte magam előtt látom a másik magas alakot, hosszú hajzuhatagot, s igéző szemeket, csodálatos telt keblekkel, és elképesztő alakkal. Igen, határozottan illik hozzá, ellentétben velem.
Halkan felszisszenek, ahogy magához szorít, s az ügyetlenül összeforrasztott bordáim feljajdulnak, talán nem kell sok, hogy újra törjön a csont, és átszúrja a tüdőm. Végzetes baleset, és sérülés, s pont az a három törött borda fogja majd az életem venni. Ha már én gyenge vagyok hozzá. Hisz szomjazom a halált, még sem teszek érte semmit. Gyáva vagyok, végtelenül gyáva, hogy saját kezemmel vessek véget az életemnek. Szürke foltok járnak kerge táncot a szemeim előtt, a térdeim pedig egész elgyengülnek, s akarva akaratlanul dőlök a másik forró, s imádott testének, támaszt nyerve ezzel.
Nem akar itt hagyni, s érzem, hogy könnybe lábadnak a szemeim, de gyors behunyom őket, nehogy egyetlen egy is kiszökjön, s csak rázom a fejem tiltakozva. Őrültség. Nem láthatják velem, egyszerűen nem. Nem mehetek a lakásába, nem tehetek még több kárt, hiszen ezt az öltönyt, s kabátot is el kell égetni, mert mocskos. Bemocskoltam. Én, saját magammal.

Az arcomhoz ér az állam alá nyúl, én pedig megrándulok abban a pillanatban. Olyan hirtelen, s váratlanul ér, s elmondhatatlanul jó érzés! Megemeli a fejem, s kényszerít, hogy a szemeibe nézzek, próbálok valami félreeső pontot bámulni meredten, még sem sikerül, így tekintetem lehorgonyoz az arcán, a vonásain, az ajkain, a szemein. Szomjazom a csókjaid. Le sem veszem róla a tekintetem, a nyakamat ért érintésekre pedig egy halk, elégedett sóhaj a válasz. Már ennyi is elég, hogy elkábítson, hogy felkorbácsolja a vágyaim. Forró vagyok, igen. Csak most veszem észre, mennyire is forrón lüktet a bőröm, szinte kiabálva akarja, hogy tovább érintsék. Még, még, még!
- Én itt élek, az utcákon. – adom meg a választ, arra a kérdésére mit is keresek itt tulajdonképpen. A sírás kaparja a torkom, szinte fojtogat, hiszen vékony derekam átölelve húz magához, s arcát a nyakhajlatomba temeti. Forró lehelete cirógat, bizserget. Libabőrös leszek az egész testemben, és már majdnem elvesztem a fejem, s viszonzom az ölelést, de még épp idejében szorítom ökölbe a kezeim oly erősen, hogy az ujjak belefehérednek, a körmöm pedig a saját tenyerembe mélyesztem, véremet serkentve.

Tudom, hogy ennyivel nem éri be, és többet akar tudni, hogy meséljek, de nagyon nehezen megy.
- Aznap este, amikor elszöktem a Roxfortból, kaptam Dumbledoretól egy levelet. A fülébe jutottak a pletykák, hogy én.. hogy én.. egy függő vagyok. – nehezemre esik hangosan kimondani, hogy egy utolsó lecsúszott drogos vagyok, sőt, most még rosszabb, mint akkor. – És beszélni akar velem, a szüleimet is behívatta másnapra. Megrémültem. Nem akartam őket látni, hisz két éve már, hogy a bátyám megszöktetett tőlük.
A bátyám, a szüleim, a régi otthonom, a régi életem, a társadalmi rangom, s a szökésem.. döbbenetes, hogy én mennyi mindent tudok az engem ölelő fiatal férfiról, ő pedig semmit sem rólam. Mert én nyomoztam, érdeklődtem, megfigyeltem. Mindent megakartam róla tudni, szomjaztam a tudást, az információkat. Ezzel szemben én neki csupán egy névtelen senki vagyok.
- Roxmortsba mentem, ott csatlakoztam egy fiatal párhoz, akik Londonba tartottak, majd felkerestem Marcust. – folytatom halkan, s szégyenkezve sütöm le újra a szemeim. A szavakat is nehezen préselem ki magamból, mind a szégyenkezés, mind a fájdalmak miatt. Képtelen vagyok ránézni. – Ő sokkal több volt mint a dílerem, inkább mint a családom, legalábbis azt hittem. Pár hét után kidobott az utcára. Azt mondta, nem tud rólam gondoskodni. Hetekig csak éltem egyik napról a másikra. Házakba törtem be, embereket loptam meg. Az elvonási tünetektől lassan becsavarodva próbáltam valahonnan pénzt szerezni az anyagra, aztán jött Ő..
Még a nevét sem kell kimondjam, épp elég, ha felrémlik az arca, s a torz mosolya, ahogy fölém magasodik, s megemeli a karját, kezében pedig az ostor fényes felületén megcsillan a fény. Egész testemben megremegek a félelemtől, az undortól. Még a hátamat keresztül hasító nyomok is felizzanak, akár a sötét jegy, csak engem másképp billogoztak meg. Képtelen vagyok folytatni, s bár a levegőben ott lóg a folytatás, és egyértelmű, hogy a történetnek még koránt sincs vége, még sem beszélek tovább.

- El kell menned, itt kell hagynod amíg nem késő. Nem.. nem teheted ezt, nem érhetsz hozzám, ahogy én sem hozzád. – mint egy imádság, egy könyörgés az Istenhez, úgy hagyják el a szavak a szám. Amikor először csókolt meg, akkor sem voltam a legtisztább s legártatlanabb teremtés a Földön, de a mostani állapotomban, a történtekkel a hátam mögött még az éltetőlevegőt sincs jogom elszívni előle. – Megbocsáthatatlan dolgokat tettem, s mindenkinek jobb, ha távol marad tőlem, főleg te Darren. Kérlek, könyörgök.. hagyj hát sorsomra. Nem hagyhatom, hogy a saját mocskom bepiszkolja a te tisztaságod. -
Megremegnek a vállaim, s egy könnycsepp végigszántja meggyötört arcom, majd egy újabb s újabb jelenik meg, ami a legkevésbé sem sós, s nem tőlem származik. Kissé felemelem a fejem, s látom, hogy a sötét viharfelhők ellepik az egész eget, s egy villám világítja meg a sikátort, még ha csak egy másodpercre is. Végszó is lehetne a mindent elmosó vihar, de rajtam már a szentelt víz sem segítene. Én már soha többé nem fogok megtisztulni.


Cím: Re: Belvárosi utcák
Írta: Darren White - 2010. 08. 30. - 09:20:54
„Letépem ezt a hangaszálat már tudhatod,
Az ösz halott
E földön többé sose látlak,
Ó idö szaga, hangaszálak én várlak téged,
Tudhatod.”


Szinte már finoman simítok végig a vörös hajzuhatagon, majd csókolom meg az ajkakat, melyek kedvességemnek hála, sóhajtástól nyílnak el. Nyelvem utat tör magának, végigsimít a puha nyelven, a hófehér fogsoron, majd szinte már vágytól megfeszülve harapom meg az alattam fekvő nő alsó ajkát. Kezem eközben egyáltalán nem tétlenkedik, lágyan simítok végig a formás testen, a karcsú derékon, a széles csípőn és a telt kebleken. Az utolsó ruhadarab pillanatok alatt a földön köt ki, én pedig egy másodpercig az alattam élvezkedőre pillantok. Csalódásom természetesen határtalan, vagy legalább is olyan érzelmek lesznek úrrá rajtam, melyeket soha nem akartam. Elkeseredettnek és csalódottnak érzem magam. Dühös vagyok, hiszen akit ölelek az nem Ő! Még csak meg sem közelíti!
Vajon mi történhetett velem? Miért akarom őt, miért nem hajszolom az élvezeteket úgy, ahogy régen is tettem? Hiszen eddig nem jelentett problémát az, hogy űzzem, hajszoljam a nőket. Akit akartam azt megkaptam. Nem volt más választásuk, az enyémek voltak… most azonban valami megváltozott. Szinte már felháborító, hogy gondolataimat nem tölti ki más, csak Ő! Állandó jelleggel körülötte forognak a gondolataim. Szinte látom magam előtt a hatalmas tavat, törékeny testét, hófehér, már-már kékes bőrét, mely a hidegtől különleges árnyalatban pompázik. Látom a kétségbeesett szemeit, a fájdalmat, mely valószínűleg máshoz nem fogható és melyet csak ő érez. Vajon, ha hagytam volna meghalni, akkor egyszerűbb lenne az életem? Nos, nagy valószínűséggel nem, viszont ha már nem élne, akkor legalább nem gondolnék rá minden egyes másodpercben. Hiszen meg kellene vetnem, gyűlölnöm kellene! Egy kis senki, nekem csak ne foglalja el a gondolataimat. Ne fészkelje be magát elmémbe! Hagyjon békén! Akarom!

Agyamat elönti a lila köd. Eddig kisimult vonásaim egy perc alatt megkeményednek. Eltűnik a kedves Darren, a jó fiú, a szenvedélyes szerető, a másoknak örömet és élvezetet okozó. Ismét feltűnik az az ember, aki elől jobb, ha elmenekülsz. Ha nem teszed, nos, akkor rosszul jársz. Kezem vadul megszorítja a vöröske csuklóját, majd még mielőtt észrevehetné, máris kattan a bilincs, nincs menekvés. Tiszta erővel ütöm arcon, lehetőleg úgy, hogy eltaláljam ajkait és a hirtelen cselekedettől kiserkenjen a vére. Igen, a vér az ami kell! Az az, ami engem teljesen beindít. Most sem rejtem hát véka alá a tetszésemet. Sikoly hallatszódik, félelem tükröződik a zöld lélektükrökben, engem azonban ez egyáltalán nem érdekel. Sikíts, kis kurva, hiszen mást úgysem tehetsz, nincs aki meghallaná félelemtől sírós, könyörgő hangodat. Egy mozdulat csupán és pálcám azonnal a kezemben. Egy pöccintés és a lábak pont úgy rendeződnek el, ahogy én azt akarom. Nem kínlódok, erővel, már-már fájdalmas erőszakossággal teszem a magamévá és töltöm ki férfiasságommal,  - és természetesen  hatalmas lökésekkel. Könnyek csordogálnak a porcelánszerű arcon, kétségbeesés és szégyen szikrája villan a lélektükrökben, míg az enyémekben az uralkodás és az élvezet látható.
Szegény kislány mibe is keveredtél… besétáltál az oroszlán ketrecébe…


- Ami nekem a legjobb? Honnan tudod, hogy nem te vagy a legjobb a számomra? Miért hiszed azt, hogy te csakis rossz lehetsz? – teszem fel a költői kérdést, majd az arcát bámulom. Szinte már úgy nézem, mintha évek óta nem láttam volna. Ha valaki erre tévedne, nem látna mást csak egy furcsa szerelmes párt, akik egymásba olvadva álldogálnak egy sötét kis sikátorba, hogy megvallják a legfontosabb érzelmeiket. Azonban hamar eltolom magamtól, persze csak annyira hogy az arcába tudjak nézni. Látnom kell őt, meg kell bizonyosodnom arról, hogy nem hazudik. Hiszen egyszerűen nevetséges… vagy talán borzalmas az a tény, amit közöl! Hogy az utcán él? Mégis mi a fene vitte rá erre az egészre? És hogy a szülők, meg levelek? Oké, eddig is tudta hogy függő. Gyűlölöm a gyenge embereket, akik az ilyen szerekhez menekülnek, mert máshogy nem látják a kiutat az életből. Már csak azt kellene elárulnia hogy ő miért fordult ezekhez. És tény, hogy én elcipelem magamhoz, bezárom, és leszoktatom erről a szarról.
- Te egy ilyen embert nevezel a családodnak? Egy olyat, aki a drogot adja neked, ami miatt tönkre megy az életed? Nem mondod komolyan, hogy egy ilyen féreghez ragaszkodsz! És ki az az Ö? Ki az aki befogadott, és egyáltalán hogy bízhatsz meg mindenkiben? – kérdezem majd végignézek meggyötört testén és önkéntelenül is elhúzom a számat. Szemem megvillannak a villámlásnál, kezem pedig ökölbe szorul, miközben még mindig magamhoz ölelem.
- Ezt ő csinálta veled ugye? Mi az amit még nem tudok? Mi az amit nem mondasz el nekem? Mondd el, hogy mi van veled, hogy hogy vagy, hiszen valami egyáltalán nem stimmel! – rivallok rá és rázom meg ismételten idegesen!

Érzem ahogy megremeg, hallom könyörgő szavait és ismét ellágyulok. Hiszen mit is tehetnék? Valamilyen megmagyarázhatatlan kapocs köt hozzá, egy olyan kötelék, amely ellen egyáltalán nem tudok tenni. Egyszerre gyűlölöm és imádom őt. Imádom azért, amiért olyan amilyen, gyűlölöm azért, mert egyszerűen gyengévé tesz. Mindig is az volt a fontos számomra hogy erős legyek. Senki sem férkőzött közel hozzám, és én védett voltam minden értelemben. Még a szüleimtől is elszakadtam, hagytam hogy apám kitagadjon, hogy immár a saját magam kis életét éljem, erre ismét felbukkan Ő és az eddig oly biztosnak hitt fal inogni látszik. Mit tehetnék ez ellen? Nem akarom ezt érezni, nem akarok egy gyenge láncszem lenni, akin immár fogást találnak. Hiszen hiába kívánom a halálát azért ami lett, ami volt, egyszerűen képtelen volnék arra, hogy lássam szenvedését. Még most, ebben a pillanatban is összefacsarodik a szívem, hiszen valamiért a boldogságát akarom. Hogy ez szerelem? Hát a fene sem tudja, én csak azt tudom, hogy ha lehetne menekülnék… azonban a lábaim nem indulnak el semerre sem.
- Milyen megbocsáthatatlan dolgokat? Mit tettél Day, ami egyszerűen nem megfelelő a számodra? Én is tettem olyan dolgokat, amiért hamar az Azkabanban találnám magam, ha kiderülne. Ne titkolózz előttem… mondd el, kitől félsz, és miért nem akarod hagyni, hogy segítsek! Engem ennél jobban már nem tudsz bemocskolni… és inkább neked kellene vigyáznod, hiszen én vagyok az Ördög maga, és magammal rántalak a piszkos pokolba, ha nem vigyázol a törékeny lelkedre! – mondandóm végén szemeibe nézek és látom a legördülő könnycseppet. Már-már kedves és lágy mozdulattal törlöm le azt, pont úgy, ahogy az esőcseppet is. Még egyszer magamhoz szorítom, még egyszer beleszippantok nyakába, majd egy óriási sóhaj után megcsókolom.
Hogy mennyire vártam már erre…
A francba…

[/color]


Cím: Re: Belvárosi utcák
Írta: Daylene Whitehorn - 2010. 08. 30. - 09:25:54
bad romance

- Mert rossz vagyok. Nem érek fel, s soha nem is fogok a te tökéletességedhez. Sokkal jobbat érdemelsz nálam, neked több jár egy olyan embernél, mint én. – hiszen ki fogná egy olyan nő kezét, mint én? Ki akarná nyilvánosság előtt vállalni, hogy hozzá tartozom? Bár nekem még erre sem lenne szükségem. Nem várnám el, hogy karikát húzzon az ujjamra. Puccos estélyekre vigyen magával. Én csak az Övé lennék, az Ő kis titka. Az a valaki, akire mindig, minden helyzetben számíthatna, aki a saját testét templomnak tekintené, amiben csak Őt imádják, senki mást. Vigaszt nyújtanék a nehéz percekben, s megoszthatná velem az örömét is, ha arra vágyik. S ha arra kérne, szó nélkül áldoznám fel fabatkát sem érő életemet Érte.
- Marcus volt a bátyám legjobb barátja, s csak Ő maradt nekem, miután Zebediah meghalt. Ott volt végig mellettem, együtt osztoztunk a gyászban. Senki nem volt mellettem, csak Marcus, de mostanra teljesen egyedül maradtam. – hisz ez a perc is hamarosan véget ér. Nem hiszem azt, hogy valóban el akar vinni magával, főleg ha megtudja, micsoda egy utolsó lotyó vált belőlem. Hogy mi mindent megtettem az anyagért. S hogy ki az az Ő, kinek még a nevét sem ejtem ki a számon? Alsó ajkamba harapva ráztam meg a fejem.
- Nem. Nem.. nem tudok, képtelen vagyok róla beszélni. – a válasz pedig egyértelműen igen. Nem is kell kimondanom, igen, ezt az a bizonyos magas, öltönyös ismeretlen tette velem, nem is egyszerre eszméletvesztésig gyötörve a testem. A válasz ott van a szemekben, a fehéren villogó bőröm ejtett sebekbe karcolva. A vékony csuklókon a véraláfutás jellegzetes jele, mint akit hosszú órákon keresztül tartottak fogva, kikötözve, a köteleket erősen megkötve. Még a kötél fonatának pontos mintája is kivehető, ahogyan a húsomba vájt.

Megráz, s fájdalmas grimaszba rándul az arcom, kezeim erősen sajgó mellkasomra szorítom, a törött bordákra, mintha csak az érintésemmel egyben tarthatnám őket, s a gyenge összeforrasztást.
- Jól vagyok, nem lesz semmi baj. Nem lesz semmi baj.. – ismételgetem, küszködve a levegővétellel, újra csak sípoló tüdővel. Minden erőteljesebb, erőszakosabb megnyilvánulása után egyre rosszabbodik az állapotom, elfogy a nehezen összekapargatott kis energiám. Az az energia, amit azóta gyűjtögetek, hogy elszöktem az idegen öltönyöstől...

- Eladtam magam, Darren. – ebben a párszóban minden benne van, s a hangomból érződik a tömény megvetés és undor a saját irányomba. – Eladtam a testem, hogy kokainhoz juthassak Neki. Hát még mindig nem érted, miért nem lehetek még csak a közeledben sem? Egy merő fertő vagyok. -
Újabb erőtlen próbálkozás teszek arra, hogy megpróbáljak kiszakadni jóleső öleléséből, de csak a saját fájdalmam kétszerezem meg ezzel.
- Nem segíthetsz. Rajtam senki sem segíthet. Senki. Ne mondj nekem ilyeneket, kérlek. Ne ébressz bennem hamis reményeket. – Segíteni akar nekem, s én nem hagyom? A lakásába akar vinni, megakar menteni. Vigyázni akar rám, de ez.. ez nem lehet igaz. Ez nem lehet valóságos. A szavai egyszerre töltenek el örömmel s fájdalommal. A szívem hevesen dobog, a könnyeim pedig megtalálják az utat, ahol egyszerűen kitörhetnek. Felnézek rá, ő pedig engem figyel. Kedves mozdulattal törli le a könnyem, én pedig lehunyom a szemeim. Megakarom örökíteni ezt a pillanatot, elraktározni az elmém egy kis apró zugába. – Még azokra sem vagyok méltó. -
Nincs jogom reményekre, sőt, semmire. Akkor vesztettem el mindent, amikor egyszerűen elvettek tőlem mindent. Tönkretettek. Megtörtek. Eltapostak.

Magához szorít, nekem pedig már a búcsúszavakon jár a fejem. Legutóbb szó nélkül tűntem el, talán most mondanom kellene neki valamit. Bármit. Akármit.
- Szeretlek. – ez csúszik ki a számon önkéntelenül, kissé rekedten, megremegő hanggal, de annál több érzelemmel átitatva. Félig lehunyt pilláim alól pillantok rá, amikor közelebb hajol, s ajkait a számra tapasztja. Minden eddigi falat, amit megpróbáltam felépíteni magam köré, egyszerűen csak elsöpör. Képtelen vagyok továbbra is mozdulatlan bábként ott ácsorogni előtte, még csak hozzá sem érve. Kezeimből kiáll a görcs, s miközben az apró esőcseppek ritkásan hullnak ránk, mint a nagy vihar előhírnökei, karjaimmal átkarolom a nyakát. Hevesen, forrón s odaadóan viszonzom a kapott csókot, s örömmel tölt el, hogy birtokba veszi az ajkaimat. Rajta kívül senkinek nem engedtem meg, hogy megcsókoljon, még csak azt sem, hogy kényszerítsenek rá.

- A lelkem s a szívem örökké a tiéd lesz. – lehet, hogy a testemet eladhattam, de mást nem. Nem tudom, miért fontos ez, hogy tudja, hogy elmondjam neki, mennyire szeretem, és mennyire fontos a számomra, csak akartam. Hogy hallja. Még utoljára. Levegőért kapkodva döntöm neki a homlokom az övének, s rebegem el a szerelmi vallomásomat, miközben egyre jobban hullani kezd az eső, és már csak percek kérdése, hogy bőrig ázzunk.


Cím: Re: Belvárosi utcák
Írta: Darren White - 2010. 09. 02. - 18:39:35
TAINTED Love...

- Együtt osztoztatok a gyászban? Mégis hogy? Úgy, hogy rászoktatott az anyagra? Ugyan Day, ezt te sem gondolod komolyan...? Nem gondolhatod komolyan, hogy egy ilyen embert tekintesz a családodnak?! ÉN sem vagyok szent, én is követtem már el borzalmas dolgokat, én is tettem sok mindent, ami minden, csak nem éppen kellemes. Erőszakoltam meg nőket, öltem meg embert! Öltem, érted? De soha nem tettem tönkre ilyen formában más életét. Ha akarok valamit akkor inkább már valami komoly átok... de nem ez. Nem csinálok emberi roncsokat, mert annál még a halál is felemelőbb! - mondom pont úgy, mintha én lennék a megtestesült jóság. Kimondott szavaim hallatán egy percig néma csendbe burkolózom, hiszen soha nem gondoltam volna, hogy az én ajkaimat egy ilyen dolog egyszer majd elhagyhatja. A baj nem is ez, hanem az, hogy ezt a fajta új érzést, új hozzáállást, hogy fogom a lelkemmel tisztázni? Hogy magyarázom meg magamnak a gyengeségemet, hogy fogok napirendre térni ezek felett az őszinte mondatok felett? És ami még ennél is borzalmasabb, hogy pont úgy beszélek, mint egy nagy szerelmes, aki a párjáért mindent és bármit megtenne csak azért, hogy mentse Őt! Hát nem! ÉN nem vagyok szerelmes! Soha nem voltam szerelmes, és nem is leszek. Nem leszek egy gyenge láncszem, nem leszek egy másokért csúszó-mászó féreg, aki nem érdemel semmit csak a kínzó halált. Nem fogom magam kitenni ilyen veszélynek, egyszerűen nem lehetek ennyire gyenge és szánalomra méltó.

- Hogy mit csináltál? - kérdezem ingerülten, és ha nem mondogatnám magamban azt, hogy nyugodjak meg, valószínűleg ismét felpofoznám. Hiszen megérdemelné! A kurválkodás nem menő dolog, egyáltalán nem normális. Mindenesetre már értem, mik azok a véraláfutások a testén. Perzselő tekintetem ismét végigszáguld rajta, és borzadva veszem tudomásul mit is tett, hová is jutott. Keze és lába teljesen lila, kötélnyomok ékítik testét, a harapásnyomokról már nem is beszélve. Nyakán jól kivehető ujjlenyomat piroslik és nagy valószínűséggel a levegőt sem véletlenül veszi ennyire sípolva. Igazán remek, remek helyzetbe hoztad magad édesem.

Halkan hümmögök egyet a látványra, majd egy percig elfordítom a fejem. Nem akarom látni hová jutott, nem akarom látni, mi is lett belőle. A baj csak az, hogy igazából dehogynem. Látni akarom őt, látni akarom minden porcikáját. Ellenkezni akarok vele, felsorolni az érveimet és a hatalmas várfalat, melyet maga köré épített, le akarom dönteni! Én akarok lenni számára a megmentő, az a férfi, akire mindig is vágyott. Már csak azt kellene megoldani, hogy mindezt úgy tudjam megtenni, hogy a lelkem nyugodt marad.
- Még hogy nem menthet meg senki? Hogy nem segíthet senki? Hát tévedsz! Óriásit tévedsz! Én itt vagyok, én segítek neked. Kiszedlek innen, felkarollak a mocsokból. És igen, jól látod, hogy nincs senki aki melletted állna, hiszen nézz magadra! Egy roncs vagy. Ki segítene neked? Hiszen nincsenek barátaid, nincs senkid! A szer egyszerűen eltaszított mindentől és mindenkitől. Egyébként mindezek mellett, megéri ezt csinálni? Mondd csak Day, ha én nem lennék, akkor meddig nyomorognál? Meddig hagynád elmenni azt a fickót? Addig míg egyszer az aberrált viselkedése miatt  - véletlenül - meg nem öl? - nyomom neki a szöveget, majd mikor már ténylegesen a legjobb helyzetbe kerültem megcsókolom. Mondhatnám, hogy mindez csak azért van, mert egyszerűen így tudom csak rábeszélni arra, hogy jöjjön velem... Valójában azonban erre vártam már oly régóta!

Lágyan érintem ajkait, majd a csók egyre követelőzőbbé válik. Szinte felfalom száját, kezemmel pedig úgy szorítom magamhoz, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne... Azt pedig nem engedhetem meg! Ujjaiból végre kiáll görcs, szinte érzem, ahogy a vére hihetetlen erővel végigszáguld minden egyes apró kis sejtjén. Hallom még a szót, a mámorítóan édes vallomást, melyet akár életem végéig is képes lennék elhallgatni.  
Viszonoznám ha lehetne, azonban akármennyire is akarom, egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy kiöntsem szívemet, hogy eláruljam bensőm legféltettebb titkát, a titkot, melyre annyira vigyázok, hogy még magamnak sem akarom beismerni. Bár igazából úgysem lényeges ezzel tisztában lenni, csak az a fontos, hogy a nap megszépül, ha a közelemben van, ez pedig így jó, és pont.

Lassan elengedem, ajkamat homlokához szorítom, ezzel is láthatatlanná téve az elégedett mosolyt, melyet neki szánok. Nem kell látnia, nem kell tudnia róla. Úgyis érez belőle valamit.. Az a valami pedig pont elegendő ahhoz, hogy velem maradjon.
Az eső eközben határozottan zuhogni kezd. Hajam csurom víz, hűvös cseppek záporoznak arcomra, majd pedig onnan az előttem álldogáló lányra. Nem teketóriázok hát tovább, mint egy tollpihét, úgy nyalábolom fel és indulok el vele az otthonomba. Ha minden jól megy, a takarító már nincs ott, így nyugodtan hívhatom ki az orvost és még valakit, aki rendesen kiáztatja Hamupipőkét...


Cím: Re: Belvárosi utcák
Írta: Daylene Whitehorn - 2010. 09. 06. - 00:17:08
Bring me to life
Save me from the nothing I've become.

- Nem ő szoktatott rá, nem! Az én választásom volt, az enyém, csak az enyém, senki más, csak az enyém, az én hibám. – képtelen vagyok a gondolatát is elviselni annak, hogy esetleg egy harmadik személyt okol azért, ami lettem, amivé váltam, egy függővé. Drogossá, egy senkivé. Felesleges neki magyarázkodnom arról, hogy mit is értek a gyász megosztásában, hogy mennyire mély volt ez a kapcsolat, s milyen sokat jelentett nekem Marcus. Arra sem térek ki, hogy az a férfi volt az első szerelmem, legalábbis sokáig azt hittem, neki adtam oda magam először azok után, hogy annak a férfinak eladtak a saját szüleim. Oly gyengéd, és figyelmes volt. Végtelenül odaadó, és türelmes. Csak később jöttem rá, hogy pusztán a szeretet egy mélyen gyökerező formáját tápláltam imádott bátyám legjobb barátjának irányába. A szerelemet, azt a bizonyos nagybetűs szerelmet, mely végtelen rajongással párosult, Ő ébresztette fel bennem, egyetlen szó, vagy tett nélkül. Azt sem tudta még, hogy létezem, de én már neki ígértem volna mindenem zokszó nélkül.
- Bármit is követtél el, engem a legkevésbé sem érdekel. Nekem szent vagy, és sérthetetlen. Erős, hatalmas, tiszta… tökéletes. Ezt a képet pedig senki és semmi nem tudja összetörni. -  Szavait némi csend követi, mintha maga is meghökkenne azon, amiket kiejtett a száján, amit megosztott velem, én pedig félénken pillantok rá. Már most sokkal többet beszélek, mint az eddigi találkozásaink alkalmával. Vallomásom őszinte, s újfent nem tudom, miért mondom ezeket neki. Miért szolgáltatom ki magam ennyire, miért akarom, hogy tudja, mennyire mély az az érzés amit iránta táplálok.

Nem válaszolok a kérdésre, hiszen kétszer is elmondtam, mit is tettem pontosan, ezt pedig Ő is kristálytisztán hallhatta. Igen, halotta, nem csak bement az egyik fülén és távozott a másikon. A hangjából hallani, s elég csak ránéznem, az arcára,a  finom vonások átrendeződésére, a szemeire, ahogy végignéz rajtam.
Remegek. Remegek a szégyentől, ami a lelkemet égeti, s elfordítom a fejem. Rá sem kell nézzek, érzem perzselő tekintetét, ahogy a tisztátalan testet méregeti, megfigyelve minden apró furcsaságot. Halk hümmögés, s a szemem sarkából látom, hogy elfordítja a fejét. Ez a mozdulat mindent elárul. Képtelen rám nézni, s megemészteni ezt a szennyt, amit én megtestesítek.
Ficánkolni kezdek a karjai között. Megfulladok az érzéstől. Mennem kell! Menj! Menekülni, elfutni, de ebben nem csak a fizikai korlátaim akadályoznak meg. Szeretném még kiélvezni eme perc örömeit. Csak még egy kicsit hadd érezzem az erős karokat gyenge testem körül, csak egyetlen másodpercig hadd szippantsam be mélyen az illatát.

Megdermedek, s bár nem akartam ránézni, csak kiszakadni az ölelésből, most mégis megütközve nézek fel rá. Szavai egyszerre érnek fel a szerelmes csók érzéseivel, és a kapott pofonéval. A nyers valóságot közli velem, a szememre veti tetteim következményét, s minden szó igaz, és megcáfolhatatlan.
- Darren.. ezt ne.. – Ismét úgy ejtem ki halkan suttogva a nevét, mintha magához a Megváltóhoz intézném a szavaim. – Nem vehetsz ekkora terhet a nyakadba, hisz.. hisz mi értelme lenne? Én az égvilágon semmit nem tudok neked cserébe adni a szerelmemen kívül. -
Nem hiszek a fülemnek. Hisz még csak nem is titkoltam el a csúf igazságot! Kimondtam őket, s szavaimat a testemen ékeskedő sebek igazolják, hát mi kellene még? Mi kellene még, hogy végre megértse, miről beszélek? Miért nem lök egyszerűen a konténernek, és megy el? Ezt kellene tennie, ez lenne a normális, ez lenne a magától értetődő cselekedet! Nem pedig az, hogy felkarol, hogy segít nekem, hogy mellettem akar lenni.
- A halál számomra a régen várt megváltás lenne. – felelem szárazon a nekem szegezett kérdésre. Ijesztően határozott, mondhatni eltökélt vagyok, ami ezt a nézetemet illeti, s amit nem most először említek meg neki. – Ha nem lennék ennyire.. hitvány, s gyáva, magam vetnék véget az életemnek. Nekem sem jelenem, sem jövöm nincs, csak a múltam. -
Csókja a további szavakat a torkomra forrasztja. Egészen ellágyulok és simulok hozzá. Heves mozdulataimat képtelen vagyok kordában tartani, ahogy ujjaimmal az arcát érinthetem, s a tarkójára csúsztatva a kezem, túrok vizes tincsei közé. Amilyen lágy, s bátortalan volt a kezdeti viszonzás, úgy lobban fel bennem a láng. Olyan ez, mint egy energialöket. A bizsergés végigfut a gerincemen, és forróság járja át minden porcikámat.

Lehunyom a szemeim, miközben a mosolyát egy apró pusziba rejti, melyet homlokomra ad. Nem kell lássam, érzem. Szinte megrészegülve veszem tudomásul azt a tényt, hogy akar. S ezt mi sem támasztja jobban alá, mint amikor a karjaiba vesz minden szó nélkül. Én pedig kapaszkodok belé. Kapaszkodok, mint az emlékképekbe, amik eddig a józanész és az őrület határán egyensúlyozva kapaszkodtam. Kétségbeesetten. Pont így ölelem a nyakát is vékony karjaimmal, fejemet pedig a vállára ejtem.
- Ha ez egy álom, akkor soha nem akarok felébredni. – reszelem halkan, hiszen ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Sosem én voltam az a bizonyos szerencsés lány, akinek lépten-nyomon Fortuna a kegyeiben jár, az élet pedig terül-terülj asztalka a számára.