Roxfort RPG

Egy kocsma Roxmortsban. Meglehetősen barátságtalan hangulatú épület. Megfordulhat itt mindenféle furcsa szerzet, a Roxfort diákjai csak ritkán látogatják. Tanulók általában csak akkor jönnek ide, ha valamilyen nyilvánosságot nem igénylő elfoglaltságuk van, netán ha súlyosnak számító házirendsértésre készülnek...
A csapos neve Abeforth Dumbledore.

Hol vannak már azok a dolgok, amikben eddig hittünk? Hol vannak a földön túli erők? Hol vagyunk mi?
Ujjaim körbefonják a pultra letett poharat, melyben az imént már másodjára rendelt lángnyelv whiskey hullámzik, mikor a pár székkel mellettem „támaszkodó” fickó, egy hatalmasat rácsap az öklével. Nem értem mit mond, pedig itt kajabál mellettem, kb. két méterre. Mégis szavai összemosódnak az elviselhetetlen bűz, és alkohol szag mámorával, melyet jócskán támogatott az utóbbi órában. Tudom.
Itt voltam.
Míg ő szinte holtra itta magát, én csak égő szemekkel bámultam a poharamban kavargó mézédes italt, vagy olykor az órára pillantva figyeltem mennyi ideje ülök már itt. No meg azt, hogy kedves barátunk egységnyi idő alatt, hány rövidet dob be magába.
Az előbb említett felállt, majd dalolászni kezdett – ordítozni kezdett – amire pupilláim kitágultak, és ujjaim akaratlanul is rátámaszkodtak orrnyergemre. Aprón sóhajtottam magamban, mikor belekortyoltam az italomba. Azt hittem a mézédes méreg elég lesz hozzá, hogy elviseljem a körülöttem megszületett eseményeket, de tévedtem. Nagyon is. Ennyit a tanítási idő után eltöltött, idilli, kora estéről. Bár, lehet, hogy túl nagy kérés lett volna, hogy végre szótlanul eliszogassak magamban, ha már nem találok jobb társaságot.
Tekintetem, még csak egy pillantást sem vet, rá. Nem. Semmi szükségem arra, hogy belém kössön, kötözködjön, vagy egyéb. Ez nem gyávaság, csak értelem. Ami ezen a helyen sokaknak nincs meg. A csapos lassan, de biztosan tessékeli ki az ismeretlen iszákost az utcára, aki elfogadva helyzetét, meg sem próbál ellent mondani. Nem is tud. Ahhoz, már réges-rég elitta az agyát. Újra belekortyolva italomba, szemem a falon kattogó órát kezdi fürkészni. A furán kifaragott mutatót, a cirkonyás betűket. Az ember minden másodpercben öregebb lesz egyel, de mire észre venné, már újra és újra öregebb lesz. Talán az emberek ezért is nem foglalkoznak az idővel. Szemeim ráugranak a csuklómra, melyen csupán a szíj nyomai látszanak.
Csak tudnám, hol hagytam el az órámat…

(http://kepek.us/images/34xy8lku8ekjacvtuzs.png)

Csipp…
Csöpp…
Hallatszott apró könnycseppek nesze, ahogyan földet értek a rideg kövön. Egy lány kullogott a sötétben, fejét leszegve emelte monoton módon lábait felváltva. Hosszú, világosbarna hajkoronája kiengedve díszelgett, rakoncátlan tincsei ide-oda csapódtak. Egynéhányuk a hölgyemény arcát érintette, azon szálak pedig hirtelen nedvessé váltak. Ezen történés megfejtése nem igényelt komolyabb agymunkát, a kis Griffendéles hamvas orcája könnyektől ázott, így húzva maga után egy halovány csíkot a földön, mikor a cseppek elhagyták állát.
Ő aga sem tudta, miért van így letörve. Csupán abban volt biztos, most nyüzsgésre van szüksége maga körül, de úgy, hogy mégse mindenki őt lesse. Erre a legalkalmasabb helynek egy kocsma ígérkezett, hol senki sem törődik az ő bánatával. Az emberek azért mennek oda, hogy visszanyerjék jókedvüket, maguk mögött hagyják a szomorúságot az ajtó becsapódásával. Sosem ivott igazán, mindig megbízható, rendes lány volt. Igen, Hannah Whitney nem tartozott azok közé, akik részegséggel próbálnak népszerűvé válni, számára ezek értelmetlen apróságoknak tűntek. Ő azért ült össze esténként alkalomadtán barátaival, hogy érdeklődjön hogylétük felől, beszélgessenek órákon át, nem pedig, hogy másnap macskajajjal küszködve jusson el a mosdóig, s a múlt éjszakai vacsora maradványainak viszontlátása közben azon töprengjen, mi is történt tegnap. Ez az este azonban különleges volt, természetesen rossz értelemben. El volt keseredve, nem volt kedve senkivel sem csevegni, azt szerette volna, hogy hagyják békén. Felzaklatta az elmúlt időszak, a tanév szörnyűségei, az iskola elzüllése… minden! Egyszerűen csak ki szeretett volna lépni megszokott kis világából, fényes mosolyát egy pillanatra tovahajítani, s szája szélét végre legörbíteni… csak egyszer.
Léptei szaporábbá váltak, arcáról nem hullt a földre több könnycsepp. Úgy tűnt, kezdi összeszedni magát, de ez egy okból kifolyólag történt csupán, közeledett Roxmorts pislákoló fénysugarai felé. Nem volt túl elhagyatott az utca, így próbált emelt fővel, nem kisírt szemek benyomását keltve besétálni a Szárnyas Vadkan ajtaján. Mikor hozzáért a kilincshez elkapta egy szörnyű megérzés, tudta, nem kéne belépnie, inkább gyorsan hazasietni, de késő volt. Elszántsága győzedelmeskedett józan esze felett – mint mindig – és betért az alkoholszagtól bűzlő kocsmába.
Amint körbenézett, odaballagott az egyik szimpatikusnak vélt, falhoz közeli asztalkához, majd lehuppant a körülötte fekvő székek egyikére. Szüksége volt egy percre, hogy tudja, miért is van itt, de hamar elhessegette kétségeit. Hátradőlt, úgy látta legjobbnak, ha még egy kis ideig nem rendel semmit, csak bámul ki a fejéből, élvezi a körülötte kiáltozó, kacagástól majd’ megfúló vendégek arcáról sütő mérhetetlen jókedv minden egyes morzsáját…

- Váú! Állj meg cica!
De a tűsarkú félzsizmába bújtatott lábak nem állnak meg.
- Cukorfalat! Gyere ide! Nem harapok!
A vörös loboncos fiatal lány nem torpan meg, mint aki meg sem hallotta a részeg férfi ordítozásait halad előre az úti célja felé. A kezdetben még kecsegtetőnek tűnő szavak pedig egyre jobban kezdenek elfajulni míg a végén már több arra járót is megbotránkoztat.

Nyílik a Szárnyas Vadkan ajtaja és belépek. Gyűlölöm, mikor ilyen faragatlan senkik hiszik azt, hogy megkaphatnak. Engem. Jó vicc... Az a részeg marha megérdemelte volna, hogy a képébe küldjek valami édes kis átkot. Gyűlölöm. Egyszerűen gyűlölöm, hogy a férfiak ilyen alpáriak tudnak lenni, csak mert egy kicsit kihívóbban van felöltözve egy nő. De Merlin szerelmére, mi kihívó egy miniszoknyában? Az öltözékem tökéletesen tükrözi a koromat. Egy bézs színű boka felé érő tűsarkú csizma, melyben piros cipőfűző van, egy tört-fehér zokni, mely kilóg a cipőmből, egy farmer mini, egy fahéjszín selyem bő varrású felső és egy bordó bőrdzseki, melyre egy bézs kötött sálat csavartam és egy hozzáillő kötött francia sapkát húztam... szerintem ebben nincs semmi szajhás. Az pedig aki, így gondolja azt vigye el Tudjukki...
Duzzogva és morogva sétálok oda a pulthoz, hogy kérjek magamnak valami csillapító finomságot, mikor az a dúvad aki az előbb már nem egy gusztustalan megjegyzést tett a domború idomaimról, kicsapja az ajtót. Egyetlen egy pillantást vetek csak rá, majd visszafordulok, hogy végre rendelhessek.
- Egy kávét kérnék tejjel, két cukorral és whiskyvel - adom is le határozottan a kívánságomat a csaposnak, aki meglehetősen ferde szemmel néz rám, hisz mit akar itt egy magamfajta lányka ebben a viharvert kocsmában? De az az én titkom.
- Elmúltam tizenhét, ha esetleg ez a gond - sietettem a kiszolgálásomat.
De alig tudtam befejezni a mondatom, mikor az az állat, hátulról a combjaimra csúsztatja a kezét és hozzám dörgölőzik, miközben próbál a fülembe suttogni.
Fúj, de büdös! Egy pillanat alatt leugrom a székről, ami nem kimondottan volt jó ötlet, mert a részeg fickó minden bizonnyal rám támaszkodott, mert ahogy én mozdultam ő dőlt el. A pech csak az volt, hogy felém.
- Látod cicám, nem szabadulsz tőlem!

Ilyen nincs! A boszorka azt hinné, hogy ha már legalább megfelelő embert kínoz meg, majd tépi meg a haját, akkor a fárasztó munkája megér annyit, hogy időben megjelenjen a férfi, főleg, hogy egyik ismerőseként van jelen.
De nem. Ennyi tiszteletet sem kap a másiktól. Hát nem tudja, hogy egy hölgyet nem illik megváratni? Mi lesz Raphael? Máris rájöttél volna a titkokra és inkább segítségért futottál? Ugyan … bár lehet, hogy édesebb lenne a halálfaló számára akkor a játék! Hiszen ha több élettel játszhat egyszerre az maga a mennyország! A földi pokol leggyönyörteljesebb pillanata.

Ideges. Ujjai megállíthatatlanul dobolnak a korsó oldalán. Legszívesebben már vagy 6 Cruciot osztott volna ki a részeges banda tagjai között. Milyen furcsa, hogy számára nem bók az, ha úgy dicsérik, mikor valaki más testét ölti magára. Mint maga a Sátán…ezer és ezer alakja van.
Húsz perce üldögél a helyén. Szerencséjére elég erős főzetet készített, így még van ideje. Dupla adag, dupla hatás. De nem szeretné megvárni, hogy haja ébenszínűvé változzon tincsenként, a szürke szemek pedig, őrülten izzó bársonyos íriszekké.
Egy pillanatra eljátszadozik a gondolattal, hogy milyen arcot vágna Raphael és magában igazán jól szórakozik. Talán ezzel próbálja elűzni az idegességét, ami olyan, akár a rémes lidérc. Addig kísérti, amíg be nem adja derekát neki. Míg igent nem mond a forró táncra.

Nyílik a Vadkan ajtaja.
Látta fotón a férfit, így nem nehéz felismernie, főleg azt az átkozott mosolyát. Igen. Carrie elmondta, hogy mivel foglalkozik, hogy milyen a stílusa, még a kedvenc italáról is regélt. Ha az embernek halálfélelme van, akkor bármit megtesz annak érdekében, hogy életben maradjon. Ezt nevezik túlélési ösztönnek. Csak egy aprócska reménysugarat kell nekik villantani és bármit megtudhatsz. Kár, hogy szegény Carrie már semmit sem tud. Eszméletlenül fekszik házuk padlásán. Azonban nem ez a legkisebb problémája. Ha felébred, fogalma se lesz róla, hogy ki ő. Az egész életét elvette tőle a halálfaló aki most Raphaelre veti ki a hálóját.
- Szia Raphael! Örülök, hogy eljöttél!
Kezdődhet a színjáték. A függönyt elhúzzák, az igazi alakítás itt és most veszi kezdetét. Talán aggódó arcot kéne vágni? Kissé összehúzza szemöldökét, ajkait lebiggyeszti, a korsót szorongatja.
- Nagy baj van Puck…nagyon nagy baj és nem tudom mit kéne csinálni.
Még jobban összehúzza a szemöldökét, ajkait még jobban lebiggyeszti és igen, jöhet a finálé. Kicsordul egy könnycsepp a szeméből. Keze előrekúszik, ráteszi tenyerét a férfi kézfejére.
Próbál annyi de annyi kétségbeesést belegyömöszölni azokba az apró szemekbe, hogy szinte kicsordul belőlük. Mindig is jó volt a színészkedésben. Nincs azonban túl sok ideje már.
- Rick bajban van. Emlékszel még a …
Itt lehalkítja a hangját, suttogva folytatja.
- A kulcsra?
Hatásvadász csend. Várja, hogy a férfi szemeiben felgyúljon az a bizonyos tűz. El akarja érni, hogy lobogjon benne a tűz. Ha nem ebben a nyomorult testben volna, akkor arra vágyna, hogy a szenvedélytől táguljanak ki a pupillák. Így azonban be kell érnie azzal a fránya kis tűzzel. Micsoda csalódás!
- Szükségünk lenne rá. Ricknek az a feladata, hogy elhozzon onnan valamit. Annyira féltem Puck. Annyira félek, hogy valami történik vele. Megvan még ugye?
Lehajtja fejét. Mikor felnéz, szinte könyörög.
- Anélkül öngyilkosság volna! Könyörgöm, mondd, hogy még meg van!
Elhalóan motyogja a szavakat. Mintha megformálni is nehezére esne őket. Fantasztikus! Sose alakított még ennyire csodálatosan! Reméli, hogy Raphael is értékeli majd, ha odajutnak. Hogy megtapsolja majd a boszorkányt. Már amennyiben túléli.
Az idő fogy.
Tik-tak. Tik-tak. Ketyeg az óra.
- Kérlek szépen Raphael, vigyél el a kulcshoz!
Vajon mind ez megteszi a hatást? Sose hibázott még ilyen helyzetben és nagyon reméli, hogy nem most kell elkezdenie.
Sétálj bele a csapdába! Légy egy újabb áldozat! Mentsd meg a nőt azzal, hogy elhiszed a történeteket. Vajon mindent úgy tett, ahogy Carrie tett volna? Volt bármi különbség is? Akár csak egy szemrándulás? Ezért olyan izgalmasak ezek a munkák. Nem tudni, hogy megfelelő-e az, amilyen helyzetet megteremtünk.
Az adrenalin a nő ereibe szökik. Vágyik a férfi félelmére, hogy végre hadd érezze. Vágyja a csókot, amit halála előtt kapna tőle. Oly mohón vágyik a fájdalomra. Ó igen. A fájdalomra.
Lépj egy nagyot a sakktáblán Puck! Hadd legyen végre sakk-matt.
 

   Rick Frieds- et még azelőtt ismertem meg, hogy csatlakoztam volna a Redhez. Nem, nem az ő hatására csatlakoztam, egyébként sem lehet olyan könnyen befolyásolni, mindig is saját, szilárd elképzelésem volt a dolgokat és a világot illetően. Nem vagyok sem kétszínű, sem érzelmileg ingatag. Sőt, még zsarolni sem tudnának. Na, mindegy is, Rick Frieds épp egy hirdetést adott fel, mégpedig nekem, mikor Barnabas barátomnál tettem látogatást a prófétánál. Mr. Pellenger, a legkeresettebb mágikus napilap főszerkesztője nem örül, ha munkahelyén látogatom meg, pedig nem vagyok a felesége. Annyi, hogy nem tudja elviselni, ha az alkalmazottai előtt hozom szégyenbe, ami szerintem nem is olyan cikis. Néha azért ő is lazíthatna egy kicsit. Mindenesetre semmi baj vele, ahogyan Rick-kel sem, nyugalom, nem homokos a csávó, csak egy kis gruppenre vágyott, és ez is teljesen rendben lenne, habár pszichológusok vitatkoznak róla, hogy ez gyakorlatilag megcsalás-e. Annyit tudok mondani, hogy az esetünkben bizony az, mivel Ricknek esze ágában sem volt a nejével és velem kefélni. A férfi egy csinosabb, fiatalabb nőt hozott, s én jó pénzért vállaltam is a munkát. A mai napig nem tudom, a férfinak miből futotta rám, de nem is az én dolgom. Ja, és Rick Frieds borzasztóan lekötelezve érezheti magát, hogy ezt az egészet titokban tartom a felesége előtt. Hogy kicsit morbid, hogy megvolt annak a nőnek a férje, aki itt ül velem szemben, és akinek az említett férfi több gyermeket nemzett? Hozzászoktam. Hisz ez az egész csak megszokás kérdése. Abban viszont biztos vagyok, hogy ezzel Carrie nem értene ennyire egyet. Mondjuk most nem is úgy nézett ki, mint akit érdekelne az ilyesmi.
    Kicsit ki volt bukva, nem volt túl ünneplős hangulatában, így én is félretettem mosolyom, s bár ilyenkor mindig kicsit viccesnek éreztem magam, és a szituációt, próbáltam komoly fejet vágni. Jó, tudom, hogy ez tőlem szokatlan, sőt, talán lehetetlen is, de próbálkozni lehet. Főleg, hogy ha egy hölgy sír, akkor a legtöbb férfi feszengve érzi magát. Hát én nem, sőt, Carrie könnyeit nem találtam őszintének, és most lehet bennem kételkedni, de sokévnyi tapasztalat van mögöttem. Egy színész majdcsak felismeri már a különbséget az őszinte, és a tettetett sírás között. Egyébként Carrie Frieds gyűlölt mások előtt sírni, szóval nagyon nagy lehetett a gond, és a kérés, mellyel készült, ha már ehhez az eszközhöz folyamodott.
   Ahogyan keze kezemhez ér, lenézek összefonódott ujjainkra, s pár percig komolyan számba veszem a lehetőségeket, vajon mitől bukhatott ki ennyire szerencsétlen asszony, de nem sokat kell agyalnom, s várakoznom, közli ő azt magától is. S már megértettem, ez az erős asszony, miért engedte szabadjára feleslegesen könnyeit. Mert, hogy teljesen feleslegesen próbálkozik, ez nem vitás. A megbízásom az, hogy a kulcsot őrizzem, egészen addig, amíg maga Kingsley nem jön érte. Akkor aztán szétszedem az amúgy is halálra ítélt, ősrégi gramofont. Sajnálom Carrie, de ezt buktad.
   A szemembe néz, de változatlan arckifejezéssel nézek vissza rá. Amolyan „sajnálom, de azért gondolkozok…” félével. Igazándiból nem tudom mit mondjak neki, mert azt nem mondhatom, hogy jó, ám legyen. Mert nyilvánvalóan nem, nem ezt az utasítást kaptam, és egy nő kedvéért, vagy nem is, ezek szerint Rick kedvéért nem adhatom oda bárkinek a kulcsot. Főleg nem Carrie-nek, aki nem is Rendtag, ennek ellenére piszok sokat tud, mert Rick egy papucs, és szinte mindenről beszámol neki, természetesen a félrelépések elhallgatására már van elég bátorsága. Gyáva egy alak, de jó ember.
   Kezem elhúzom Carrie keze alól, s összekulcsolom ujjaim, mellkasom előtt. Gondolkozok, de nem a kérés megtagadásán, vagy teljesítésén, hanem azon, mit mondjak, végül teljesítem egyetlen reális, s teljesíthető kérését. Ha már könyörgött, hogy mondjam.
- Még megvan, Carrie, de te is jól tudod, hogy nem adhatom oda senkinek. Sajnálom, ami Rick-kel van, de ha ekkora a baj, szólj Kingsley-nek, ő majd segít. Én csak egy egyszerű betörő vagyok. – vonok vállat. Nyilvános helyeken nem szívesen hangoztatom az eszkortot, noha a betörő sem a legjobb választás. De nem beszélek hangosan, a nő meg tudja, miből egészítem ki egyébként is megfelelően magas fizetésem. – Tényleg őszintén sajnálom, de nem tudok segíteni. Beszélj Kingsley-vel. Majd ő rendelkezik a dolgokról, és ha úgy ítéli meg, hogy kiadható, akkor majd odaadom. – a szemébe nézek, arckifejezésem rideg. – Neki.
   Most kedvem lenne nevetni. Mondtam már, hogy nem bírom a halálosan komoly helyzeteket?
   Talán kicsit kegyetlennek tűnhetek a nővel szemben, és valóban sajnálom is, de amit nem tehetek, azt nem tehetem. Nem vagyok valami felelősségteljes ember, de ez most valóban komoly, és ha kell, tudok vigyázni dolgokra. Ha már az erényemre nem sikerült.
   A nő újabb kérlelésére nem tudok mit tenni, csak finoman megcsóválom fejem, s inkább körbenézek a kocsmában. Tudom, hogy Carrie Frieds és férje szrban vannak, de azt is tudom, hogy nem adhatom oda a nőnek a kulcsot, nem beszélhetek neki róla, és megmutatni sem mutathatom. Egyébként is, azt a gramofont kész művészet szétszerelni úgy, hogy utána normálisan összerakhassam, egyszer már végigcsináltam, újra nem akarom, csak egy kis kulcsnézegetésért. Az én időm is pénz, nem csak másoké, ráadásul az enyémet többnyire meg is fizetik.
   

Miért miért miért?! A francba! A fenébe! Rohadj meg Raphael!
Összeszűkülnek a világos szemek, ideges szikra gyúl bennük. Egyetlen másodperc csak az egész. Az őrület hőhullámként fut végig testén, lábujjától egészen a kézfejéig, ahol, aprócska elektróda módjára sül ki bőre alól a méreg, megfertőzve a férfit. Megzavarva egy pillanatra a vérkeringését. Érezd csak a félelmet te féreg! Érezd a halálodat…
Raphael elhúzza a kezét. Szóval már a drágalátos Carrie érintésétől is irtózik? Lehetséges, hogy rossz embert fogott volna ki? Ki kellett volna? Kit ha nem ezt a nyavalyás nőszemélyt? Legalább kellemesen töltötték az idejüket, azt a keveset, ami jutott nekik. Pár aprócska Crucio, néhány vágás a porcelántesten a pengével.
Gyönyört hajszoltak mind a ketten. Carrie a megváltásét, Monique pedig beteg lelkének legszebb pillanatát. Azt, amikor a nő szemeiben feléledt a kétségbeesés, a fájdalom első jele, majd a következő fázisai során a könnycseppek. Édesen nyalta le őket az arcáról. Akarta, hogy sírjon.
A vérének az ízét még most is érzi leplezett ajkai mögött, forró nyelvén. Milyen csodálatos pillanat volt! Kár, hogy olyan hamar véget érnek ezek! Milyen kár…kár.
- De kérlek Puck…te ezt nem értheted! Tudom a jelszót!
Egy álca sok fajta lehet. Van az örök nyugalom, amikor semmi sem lesz úrrá rajtunk, van az, amikor a félelem bőrünkre telepszik, és van az, amikor az idegesség apró csáprágói apró darabokra szaggatnak. Monique összerezzen. Figyeli az órát. Tennie kell valamit. Valamit, ami akár egy B tervnek is minősülhet.
Közelebb hajol a férfihez, bántja démon lelkét az elutasítás legapróbb jele is. Az, hogy valaki nem tartja kívánatosnak, nem lesi minden egyes óhaját, nem próbálja a kéjt tovább ostorozni benne…hiába Carrie testét látja a másik, egy őrült lidércet ilyen apróságok nem érdekelnek.
- Raphael… nem akarom elveszíteni. Kingsley küldött. Nincs időnk arra, hogy Ő cselekedjen. Tudod mennyire elfoglalt ember…Puck…
Elhallgat. Tik-tak…tik-tak. Ketyeg még mindig az óra. Lassan lejár az ideje. Mennyi lehet hátra? Talán fél óra? Fél óra a titkokból, a kedvességből, a megalázkodásból. A fél órányi színészkedéssel járó tömény utálatot azonban többszörösen veri majd le a férfin. Úgyis ráfér végre egy jó kis igazi kínzás…amikor senki sem szól rá, hogy elég. Igen. Pont ilyen lesz. Vágyja a fájdalmát. Át akarja érezni már most. A bőre alá akar kúszni és szét akarja tépni, pont úgy, ahogy őt az idegesség.
Belekortyol a vajsörbe. Szóval még meg van. Nagyszerű. Ha nem is adja oda, legalább azt kell kiderítenie, hogy hol tartja. Az a nyomorult dög erre az egyetlen kérdésre nem tudta a feleletet. Pedig annyi módszerrel próbálkozott, hogy kiszedje belőle az információt.
- Kell. A. Kulcs.
Nem ismétli meg. Csak nézi őt. Nézi és lesüti hirtelen a szemét. Félő, hogy a vágyakozó kísértet pillantana rá a hosszú percek alatt. Sosem veszített! A fenébe! Nem fogja elkezdeni egy ilyen mitugrász miatt! Még mit nem!
- Még mindig biztonságban van ugye? Vagy ezt az egészet csak azért csinálod, mert sikeresen elvesztetted?!
Kicsit felemeli a hangját. A férfiak ugyanis tapasztalata szerint nem bírják, ha egy nő felemeli a hangját velük szemben és hisztérikussá változik. Kényszert éreznek ilyenkor arra, hogy mindent bevalljanak. Mintha giotin alatt volna a nyakuk. Érzik a súlyát a tettüknek.
- Elvesztetted azt a nyomorult kulcsot igaz Puck?! Légy férfi és valld be! Valld be!
Még inkább felemeli a hangját. Érezze a kétségbeesést! A hazug kétségbeesést! El kell végre hinnie, hogy ez mind igaz, hogy ez az egész nem egy színjáték, hogy egy ember élete múlik azon, hogy most miként cselekszik.
- Vagy még mindig nálad van odahaza?
Ezt már suttogva kérdezi. Csak egy tipp. A hangja kígyóként siklik végig az izmos combokon, kicsit feljebb, hozzádörgölődzik a féltett testrészekhez, végül pedig elszáll, mint egy sose létezett kísértés.
- Még mindig ott van nálad ugye?
Persze, hogy ismétli a kérdéseket. Biztosnak kell lennie abban, hogy jó helyre fognak hoppanálni. Ebben az egyben nem tévedhet. Mennyire egyszerű lenne abba a nyomorult házba is csak behoppanálni, de nem. Bűbáj védi és csak a kulccsal lehet bejutni. A francba! A büdös francba!
Érezd Puck a hatalmat, ami a nyakad köré fonódik, érezd a finom női parfümöt, ami epeként marja a torkodat, mert ezt fogod utoljára érezni életedben. Vagy esetleg egy halálfaló mézédes csókját. Érezd. Félj. Már nincs menekvés. A karmai között vagy. Vergődhetsz, édesmindegy.
Mondd Puck, mit szeretnél jobban? Egy Cruciot vagy kettőt?

Összeomlik a kártyavár. A lapok egyesével hullnak ki belőle, hogy aztán egy felismerhetetlen romhalmazzá váljon az egész. A dáma kacagva csapja arcul, majd a bubihoz társulva tönkretesz mindent. Az ász pedig…
Kacagna, ha tudna, hiszen az ász ott ül vele szemben. Mindent tönkretesz ez a nyomorult! Miért nem elég neki az, ha egyszerűen odaadja a kulcsot?! Miért kell mindent tönkretennie?! Miért? Miért? Miért?!
Vége a játéknak. Már csak tíz perc lenne amúgy is hátra ebből az egész színjátékból. Ebből a nevetséges hazugságból. Tíz perc, az óramutató halkan kattanva számol vissza.
Nincs jelszó. Hát persze, hogy nincs jelszó! Az a rohadt kurva mégis átverte! Ha ezzel végzett, megkeresi, és nem fogja érdekelni, hogy nincsenek emlékei. Kinyírja! Addig fogja kínozni, amíg lélegzik, aztán pedig azt a papucs férjét is! Kiírtja az egész családot! Nyomorultak, nem tudják még, hogy kivel húztak ujjat.
- Nincs jelszó…? Hogy érted azt, hogy nincs jelszó?! Rick megesküdött! Átvertetek. … Mi ez, csak egy jó játék? Itt van valahol és épp jól szórakozik ugye?
Ha már megrendelte a vajsört, akkor megissza. Valamiért halál nyugodtan dől hátra a székben, és kezdi el kortyolgatni az italt. Megnyalja szája szélét. Megszokásból érzi már a rúzs ízét, ami most nincs rajta dús ajkain. Nem csak te tudsz csábítani Puck!
- Nincs jelszó. Szóval így állunk.
Értelmetlennek tűnhet a férfinak a két mondat. Azonban Moniquenak mindent megmagyaráz. Elé vetít egy jövőt, ami percekkel később fog bekövetkezni. Egy igazán csábító fantáziaképet, amiben csak ő és Raphael szerepelnek. Kettesben. Na és persze a vér. Az sosem hiányozhat. Talán ha jó kisfiú lesz, megjutalmazza, mielőtt megöli.
Csak nézi a másikat. Tekintetében halkan ropog az őrület tüze. Ó Raphael, már csak pár perc. Végre szemtől szemben lehettek egymással.
Kingsley. Hát persze! Valószínűleg tudta, hogy előbb vagy utóbb a halálfalók bepróbálkoznak majd a férfinál, így még Ricknek is hazudott. Ezek szerint csak és kizárólag Raphaelben bízott meg teljesen.
Milyen csodálatos szerencse, hogy az a kis féreg Carrie legalább a férfi címét megmondta. Bár már nem biztos, hogy ezek után, igazat mondott. Pedig annyira biztos volt a dolgában, hogy meg se fordult a fejében, hogy hazudnának neki. Talán ez a legnagyobb hiba amit elkövethetett.
- Jól van Puck. Legyen. Megesküszök neked. De nem itt és nem most. Nem megfelelő ez a kocsma ehhez az egészhez. Menjünk légy szíves egy nyugodtabb helyre. Rendben?
Ezt még megpróbálja igazán hihetően előadni. Talán még erre van ideje és idegrendszere.
S már pakol is össze. Fene tudja, hogy miért lett neki hirtelen ennyire sietős. De összepakol, a kabátját felveszi, lassan begombolja, majd a sálat is a nyakába teszi. Jelentőségteljesen ránéz a másikra, aztán megfogja a karját és óvatosan meghúzza, hogy együtt menjenek ki a Vadkanból.
Legyen Puck, ha ezt akarod, ám legyen, megkapod! Véget vetsz a játéknak, akkor ne csodálkozz a következményeken. Ha a férfi kisétált vele a kocsmából, akkor most ott állnak a hóesésben.
Talán már elterjedt a hír, hogy mi történt a Frieds asszonykával. Talán. Ki tudja? Errefelé nem jutnak el az ilyenfajta információk és az igazság az, hogy nem nagyon érdekli már semmi más, a kulcson kívül.
- Mehetünk?
Kérdezi, de ha a férfi már kilépett vele az ajtón, akkor nem várja meg a választ a kérdésére. Csak előzékeny udvariasság, hogy majd ne mondhassa rá azt, hogy neveletlen ribanc. Agyában a címmel hoppanál. Puck karját pedig semmi pénzért nem eresztené el. Majd ha már nem ver a szíve, akkor elereszti.
Raphael onnantól kezdve, hogy megérzi az ujjak szorítását a karján, tudhatja, hogy semmi sincsen rendben. Egy olyan világba csöppent bele, ahonnan nagyon keveseknek van csak kiút. Bár amilyen fondorlatos a drágaság, lehetséges, hogy ő pont túléli. Azonban Monique másodlagos célja az lesz, hogy ez ne így legyen. Bár onnantól kezdve, hogy a kezében tarthatja a kis ezüst kulcsocskát, már semmi sem fogja érdekelni.
Amivel azonban a nő nem számol, hogy a lakást bizony bűbájok védik. Egyre többet hibázik. Nem lesz ez így jó. De vajon van-e köztük olyan, ami blokkolja a hoppanálást oda?
Nos Puck? Jól végezted a dolgod és mindenre gondoltál? Mert ha nem, akkor a végzeteddel játszadozol! Készen állsz, hogy lehulljon a maszk? Készen állsz arra, hogy szembe nézz a halálfalóval? Ugyan Puck…nem kell félned! Nem fog fájni! Annyira…

Persze Puck. Nem hozzád mentek. Hogy is képzelheted, hogy majd pont hozzád mentek? Ugyan…kis naiv.
Ahogy lecsukódnak a szürkés pillák, és a nő elméjében kirajzolódik a pontos cím, erősen megszorítja a férfi karját. Túl erősen. Keményen préseli hozzá testét az övéhez. Az óra halkan kattanva számolja vissza az utolsó másodperceket. Halkan jelzi, hogy nincsen már sok hátra. Mondd Raphael, képes lennél egy törékeny nőt bántani?
Hoppanálás közepette, a szőke semmilyen haj fokozatosan válik démoni feketévé. Csendesen, annál veszélyesebben alakul át az egész helyzet, nem csak a nő. Az utolsó, ami megváltozik a szemei. Azt mondják, hogy az a lélek tükre. Talán azért marad legutoljára. Mert a lelkét a legnehezebb megmutatni.
Nyilalló, pulzáló fájdalom hasít bele fejébe és enyhül ujjainak szorítása a másikon, addig, amíg végül el nem ernyednek a karok, hogy a betonon landolva egy másodpercre elcsodálkozhasson saját kínjára. Haja laza hullámokban, kócosan tapad arcába. Keservesen, őrülten. Ajkaira leplezetlenül kúszik egy felismerhetetlen mosoly.
Gyorsan kaparja magát össze a földről, mielőtt még a férfi felé fordulhatna. Kezében már ott is a pálca. Már ha időben képes reagálni az eseményekre és Puck nem előzi meg.
- Ajjj Puck, nem hittem volna, hogy ennyire fondorlatos vagy drágám!
Rikoltja, miközben haját kisöpri démoni szemeiből. A tartása is egészen megváltozott, ahogy levetkőzte Carrie Frieds szürke alakját. Csak egy újabb őrült halálfaló, aki nem ismer határokat, ha a feladata teljesítéséről van szó. A határokat, amik talán a saját életét is védhetnék.
- És most … elmondom az új szabályokat édes! Ide hozod nekem a kulcsot. Vagy meghalsz. Ha átversz, meghalsz. Ha hazudsz, meghalsz. Ha megpróbálsz megtámadni, akkor is meghalsz! Nagyon egyszerű, szerintem könnyű megjegyezni! Nemde?
Kérdezi és rászegezi a pálcáját a férfira. Ha kell könnyen szór átkot vagy éppen védekezik. De ha muglipárbajra kerülne sor, az se akadály számára. Szívesen tiporja meg a másik legféltettebb kincsét. Sokszor volt már rá példa az életében. Örömmel figyeli a férfiak kínlódását olyankor.
- Tehát cicám! Kérem. A. Kulcsot.
Minden egyes szónak olyan nyomatékot ad, ami véres pengeként szabdalja a veszélyessé vált szituációt. A nő tudja, hogy nála van a kulcs. A kérdés innentől kezdve már csak az, hogy miként szerzi meg. Az-az egy biztos, hogy ha a másik mozdul, nem röstell ráküldeni egy Cruciot.
- És édes ha jó leszel, akkor talán csak pár Crucioval megúszod az egészet. Nem úgy, mint az a kis hülye Carrie. Tudod az emberek hamar bevallanak mindent, ha a családjukról van szó. Túl gyengék. Túl naivak. Te milyen vagy Puck? Naiv? Nem irigyellek most…
Susogja kéjesen, ahogy megnyalja ördögien a száját. Kiszáradt. Talán ha itt végez, akkor betér majd valahova, hogy megigyon valami erőset.
Olyan, mint egy cápa. Ha a férfi nem tesz semmit, akkor körbe körbe járja, várja, hogy megérezhesse a vér szagát. Vágyik a vérre. A kínzásra. A harcra. A végletek párbajára. Arra, hogy ne legyen határ. Gyűlöli a határokat. Vágyik arra, hogy érezhesse a Puck félelmét, érezze a forró bőrét, mikor megfeszül egy kínzás alatt.
- Nos dorombolsz nekem, vagy rávegyelek arra, hogy dorombolj kiscicám? Lehet, hogy a második verziót jobban élvezném. Lehet, hogy te is?
Kérdezi és felvonja a szemöldökét. Szemeiben pont ugyanaz a láng táncol, mint ami az utolsó pillanatokban a Vadkanban, Carrie íriszeiben gyúlt. Lehet, hogy benne van a félelem is, hiszen túl sokat hibázott ebben a másfél órában. Túl sokat. A Nagyúr ezt nem fogja díjazni, azt azonban igen, ha a kezében lesz a kulcs.
Végignéz a másikon. Tekintete bejárja minden egyes porcikáját. Azt akarja, hogy beleremegjen abba, ahogy eljátszadozik vele. Ő is beleremegne ellenkező esetben. Igen…ez az egész úgy fantasztikus ahogy van. Macska-egér játék a javából. A kérdés azonban csak annyi, hogy ki a cicus, és ki a gyáva egérke?
A hó durván telepszik sötét hajába és vállára.
Puck-Puck …nagy a baj, nagy a baj…cincogsz már kisegér? Nem kell menekülnöd, csak légy jó kisfiú.
- Mondd, hány ember haljon meg miattad? Egy-kettő-három-négy vagy öt?

- Ne játszadozz velem! Nem érek rá ilyen butaságokra! Nem versz át! Nincs esélyed. Tudom, hogy nálad van épp az előbb kotyogtad ki a drága Carrienek!
Lehelem elé a szavakat, apró kis vattapamacsokat a hóesésben. A szám a szokásos rúzs nélkül is vöröslik, ahogy mérgemben beleharapok a szélébe. Miért vagyok ideges? Mert ez a balfék még mindig képes ebben a helyzetben arra, hogy az agyamat húzza. Kiborító. Undorító. Legszívesebben kiköpném a keserű epét, ami a torkomban kérődzik a mondataitól. Miért játszod még mindig a megváltót Puck? Miért nem törődsz bele a dolgokba, miért nem hiszed el nekem, hogy vége van?! Vége van!
Vége van?
Magam sem tudom. Csak annyit látok az egészből, hogy ott álldogálunk a viharban, mint két bábu a sakktáblán. Bármennyire is próbálok mélyebbre látni, be kell vallanom, hogy nem megy. És ez is bosszant. Mint oly sok minden mostanában. De legfőképpen ez az alak itt előttem.
Mesélt róla Carrie. Tudom, hogy mivel foglalkozik és nem értem. Jobb napjaimon talán még mulatságosnak is tartanám, de most valahogy ez sem megy. Micsoda bárgyúság részemről.
A hó erőszakosan fúrja magát be Carrie sála mögé, amitől a legszívesebben már rég megszabadultam volna. A gond csak ott kezdődik, hogy így is van olyan pehely, ami képes befúrni magát a mellkasom melegéhez. Kiráz a hideg ahogy elolvadva végigcsordogál nem létező szívem tájékán.
- Arra vársz, hogy legalább a nevemet megsúgjam? Várhatod kedvesem! Soha!
Hát nem ismer fel? Mennyire furcsa. Ha rendtagokkal találkozom feladataim során, sosem felejtik el az orrom alá dörgölni, hogy apám mennyire nagyot csalódott bennem. Az az átkozott ribanc is ezzel próbálkozott. Nem értik meg, hogy cseppet sem érdekel már régóta, hogy ki miért csalódik bennem. Nincs lelkem, amit érdekelhetne. Megvetendő? Ó nem…élvezhető!
Figyelem, ahogy játszadozik a pálcájával. Rá kéne szólnom és ordítanom kéne, Cruciotól kéne vergődnie, de ezen a napon már sokadjára késő. A mosómedve kísértetként lebeg tova. Megrémít. Miért fordulnak meg a szerepek Puck?! Miért akarod elérni nálam, hogy én féljek? Nem az én dolgom.
Annyira azonban nem vagyok buta, hogy ne tudjam, valamire készül ezzel. Hirtelen eszembe jut, amit egyszer a Nagyúr mondott nekünk a patrónusról. Volt már dolgunk hasonló esettel. A fenébe! A picsába! Nincs sok időm. Tudom. Újra ketyeg a fejem felett az az átkozott óra. Egyszer talán majd a halálomig számlál vissza.
- Carrievel? Arra a szerencsétlenre gondolsz? Elvettem az emlékeit. De mivel átvert, így miután veled végeztem, felkeresem, megcsonkítom és végül meggyilkolom.
A gyilkolás szót kéjesen nyögöm felé. Újabb vattapamacs. Ennyi friss információ elégnek kell, hogy legyen. Legalábbis én így gondolom. És amit én így gondolok, az úgy is lesz. Lépek egyet előre a sakktáblán.
- Hagyjuk a hülyeségeket, nem fogod húzni az időt. Átlátok rajtad, hát nem veszed észre?!
Sikítom és közelebb lépek hozzá. Felemelem a pálcámat, átkot akarok szórni rá. De nem ám úgy, hogy előre tudja, hogy mit, ó nem! Annál én sokkal csalafintább vagyok! Nehogy már azt higgye, hogy csak ő képes meglepetést okozni nekem!
El kell vinnem innen! Valahova, ahol nem találnak ránk, ahol ki tudom szedni belőle, hogy hol van a kulcs! Ahhoz azonban, hogy újra hopponálhassak vele, legalább el kéne kábítanom. Gyorsan váltják egymást a gondolatok a fejemben. Az ördögibbnél ördögibb gondolatok. Nincs sok időm. Pillanatok alatt kell cselekednem. Remélem, hogy Raphael még Kingsleynek sem mondta el, hogy hová rejtette el. Ha így van, akkor csak Puckra van szükségem, a rend úgyse megy nélküle semmire.
Némán lengetem a pálcám, pont olyan játékosan, mint Ő.
„Stupor!”
Magamban ejtem ki az átkot és hagyom, hogy a vörös fénynyaláb telibe találja a férfit. Ami meg is történik természetesen, ha nem veszi időben észre, hogy mire készülök. Ha azonban úgy történnek a dolgok, ahogy én elképzelem, újabb átkot szórok a fejére.
- Incarcerandus!
Ebben az esetben a semmiből kötelek kúsznak elő, hogy mozdulatlanná dermesszék szorításukkal áldozatomat. Hoppanálni kell, amíg van rá időm! Hogy hova? Saját kúriámba. Abba, amit egy milliomos muglitól szereztem. Rám hagyta, mielőtt megöltem. Aláírattattam vele a papírt.
Majd egy kis Veritaserum megoldja a nyelvét a kis kígyónak! Ha nem, akkor nagyon egyszerű dolgom lesz. Az Imperius átkot fogom használni. Igazából nem tudom, hogy miért nem ezzel kezdtem. A fenébe is! Ezzel kellett volna kezdenem!
Ha azonban, a kábító átok nem ér célba, akkor, ha kell védekezek, ha pedig esélyem van rá, akkor Cruciot suttogok a vihar keltette feszültségben. Csak a legvégső esetben fogok dehoppanálni innen. Azonban, ha így teszek, akkor Puck tudni fogja, hogy az élete attól a pillanattól kezdve, örökre veszélyben van!
Ha elkábítottam, ha nem, elrebegem neki a vágyaimat vele kapcsolatban.
- Ha bejutnék a házba, először előszedném a kulcsot. Aztán mielőtt megölnélek, lehet rákényszerítenélek, hogy boldoggá tégy. Csak, hogy jobban szenvedj! Úgy hallottam, ahhoz nagyon értesz…már, mint a boldoggá tevéshez!
Ha ez akkor történik, mikor elhopponálunk, akkor csókot nyomok közben a fejére.
Miért teszed ezt velem Puck? Miért nem hagyod az egészet a francba? Miért ér neked ennyit ez az egész játszma? Nem szeretek veszíteni. Nyerni fogok. Én.Mindig.Nyerek.

Miért nem hiszel nekem te kis mitugrász? Miért kell végigjátszani ezt az egészet? Láttál már valaha mugli horror filmet? Ott is a kaszabolós gyilkos mindig utoléri a szőke nagymellű cicababát, aki olyan kétségbeesetten menekül. Nem tanultál még a regényekből? A gonosz mindig megöli, akit kiszemelt magának! Én is így fogok tenni, csak a megfelelő pillanatot kell megvárnom. Ha egyáltalán lesz rá időm. Tudom, hogy a segítség hamarosan megérkezik. Talán perceink vannak csak. Maximum tíz. Lehet, hogy már annyi se.
Az átkom ugyan nem ér célba, de a kötöző bűbájom igen. Elégedetten sóhajtok fel, olyan, mintha egy aktus legkéjesebb nyögése szűrődne ki dús ajkaim közül.
Erre vártam. Milyen régóta vártam arra, hogy kiszolgáltatottan heverjen a lábaim előtt. Hogy belerúghassak. Igen. Bele fogok rúgni. Aztán belesuttogom kéjes fantáziaképemet a fülébe.
Nem veszem észre, hogy mire készül. Soha nem volt dolgom még animágussal, így fogalmam sincs, hogy miként működik az átváltozás, milyen jeleket kellene észrevennem.
Kezdem úgy érezni magam, mint egy bakfis diák, pedig lassan két éve szolgálom a Nagyurat és nem egy feladatot bízott már rám, hű szolgájára. Mindent véghezvittem, nem egy embert öltem már meg, te mégis megpróbálsz kifogni rajtam Puck!
Nem érzed ezt kicsit unalmasnak már? Miért hozod ki belőlem a védtelen, naiv, butácska lányt?!
S mivel védtelenné vált….így szabad a pálya legalább a kínzás előtt. Távolról rászórok egy Cruciot, mielőtt még változni kezdene. Nem tart sokáig. Fél perc talán az egész. Nem hagyom ki. Azt akarom, hogy szenvedjen! Hogy érezze, hogy nálam van a hatalom!
- Mondjuk ez, kiscicám! Remélem megfelelő tervnek találod…s ha már így megkérdezed, akkor lehet, hogy elgondolkozom a halálodon!
Kiáltom az egyre erősödő hóviharban. Egyre kevesebbet látok. Egy pillanat alatt változik meg a helyzet. Ahogy feloldom az átok kínja alól, eltűnik.
Egy mosómedve. Ez most komoly?! EGY MOSÓMEDVE?!
Ingatom fejemet, úgy érzem, hogy valaki nagyon átvágott engem. Ez az egész valóban egy vicc lehet. Puck se gondolhatja komolyan, hogy egy négylábú szőrmókként futkorászik majd előlem…UGYE NEM?!
Csak a fekete árnyékot látom, ami bevetődik a szemetes mögé. Felkacagok. A szituáció kezd elég komolytalanná válni. Olyan, mint egy burleszkből kiragadott élethelyzet.
- Fuss csak kis patkány, fuss!
Pálcámat lendítem, ordítok, hogy a vihart túlkiabáljam. Apró kis mozdulatok, majd rászegezem a szemetesre, majd a másikra, végül a harmadikra. Aztán a bokorra, az apró fára, mindenre ami előttem van.
- Bombarda!
Többször lendítem a pálcám. Egy nyomorult mosómedve már csak nem fog meglépni előlem! Ennyire szerencsétlen és béna ma már nem lehetek! A szemetes apró darabjai, tűzijátékként csillannak meg a levegőben, majd hullnak szét a ház előtt.
Ha egy másodpercre is a szemem elé kerül a nyomorult kis szőrös vakarcs, nem fogom meghagyni neki a lehetőséget, hogy menekülhessen. Ha megpillantom, újabb varázsigét kiabálok, amivel mozdulatlanná igézhetem.
- Immobilus!
Ha azonban ez nem történik meg, akkor nagyon egyszerű a dolgom, legalábbis az elképzeléseim alapján. A mosómedvének ugyan nincsen természetes ellensége, a vipera azonban csak képes megbénítani a mérgével. Vagy éppen megölni. Egy másodperc alatt elvetem az ötletet, hogy rászabadítok egy kígyót. Nem akarom, hogy meghaljon. Előbb kell az információ. Majd utána, Én végzek vele.
Ha az előző varázsigém nem ér célba, akkor elindulok utána. Mérges vagyok. Úgy érzem magam, mint a kislány, akitől elvették a játékát. És a játékomat most vissza fogom szerezni. Nincs mese.
Ha ez idő alatt megérkezne a várva várt segítség, akkor hoppanálok a kúriámba. Elég egyetlen alakot meglátnom, egyetlen rossz szót hallanom. Nem fogok teketóriázni. Jobban szeretem, ha az áldozatom retteg, mielőtt a pokolra küldöm.
Ha az átkom mégis célba találna, akkor a dolgom még könnyebb, mint gondoltam. Odasétálok ahhoz az átkozott mosómedvéhez, megfogom, bántani már úgysem tud, aztán pedig az eredeti célnak megfelelően elhopponálok vele. Ha kell, ketrecbe zárom. Ha kell, éheztetem.
Elegem van mára az egészből. Rettenetesen ideges vagyok. Bosszúszomjas és képes vagyok arra, hogy megkínozzak egy kib*szott mosómedvét. Igen. Képes vagyok rá.

   Körmeim kaparászását a kemény betonon, elnyomja az esővé alakuló hó zöreje, amint a kukákra, a tetőkre, az ablakokra csapódik. Hamarosan hatalmas durranás rázza meg a londoni égboltot. Mennydörög. A vihar közeleg, s az időnk fogytán. Mily sajnálatos, nem?  
   Sorban szaladok, egyik kuka mögül a másik mögé, de egyik sem biztonságos, sőt, még a fák sem azok. Ha így folytatjuk, végem lesz. Csőbe szorít, ahonnan már nem tudok könnyen megmenekülni. Viszont ezzel az esővel mázlim van.
   Több törmelék eltalált, nem tudom mindet kikerülni, de mikor a nő már a bokrokat robbantgatja, megállok, és visszaiszkolok az előbbi fa törzse mögé. Várok, megvárom míg kicsit arrébb megy, a távolabbi fák felé és visszaszaladok a kukák törmeléke mögé. Lebukok. Apró testem teljes egészében a betonhoz préselem, s így próbálok előre vánszorogni, a tempóm viszont siralmasan lassú. De a tervem jó, és úgy tűnik, működik. A nő nem is sejti, merre vagyok. Eszes, de nem eléggé. Ügyes, varázslatai mind célba találtak, de közvetlenül egyik sem ér engem. A fák és a kis kert elég nagy károkat szenved, meg a kukák tartalma beteríti házam feljáróját, de nekem még nem esett komolyabb bajom, szerencsére. Néhány zúzódás, enyhén vérző seb, de nem több. Viszont lila foltokkal napokig nem dolgozhatok. Kösz szépen.
   A legszélső kuka elferdült fedele mögé bújva lesek a halálfalóra, aki immár felhagyott az átkozódással, s inkább elindul, hogy megkeressen, de hibázik. Ismét. Természetesen arra indul, amerre utoljára látott, s az – tekintve, hogy a kukák eléggé szétrobbantak, így majdnem kétszer akkora területet terítenek be, vagyis több helyre rejtőzhetek - elég közel van, de mégsem veszélyes távolságban, így a másik oldalt lévő fa mögé szaladok, majd egy bokor ágai között kibújva, a nő háta mögé jutok, de vigyázok. Nem merek szaladni, mert félek, hogy túl nagy zajt csapnék, így inkább csak sétálok, míg ő – legalábbis ha még nem hagyott fel vele- engem keres a maga alkotta káoszban.
   Kijátszom. Sikerülni fog észrevétlenül végrehajtanom kis tervem, és akkor majd én győzhetek. Végre fölényben érezhetem magam. Mily remek lesz a győzelem mámorában égni, hogy én mennyire imádom ezt a munkát. Imádom, a kalandozásokat. A már sokat emlegetett adrenalint, mely most bombaként vár a robbanásra mellkasom rejtekében.

   Ha nem veszi észre ténykedésem, akkor az út túloldalára érve a nő nem is tűnik olyan nagynak, olyan félelmetesnek. Mint valami csöves, aki kaja után kutat a szemétben. Egy fa mögé lopakodok, talpaim alatt gondosan nyírt fű. Átváltozok, majd miután a folyamat lezajlott pálcát rántok zsebemből, és hátulról, a nő felé sétálva, egyenesen felé tartom.
- Nos, mit is mondjak? – tűnődök hangosan, állam vakargatva. Nem tudom, mit tegyem. Nem akarom megölni, soha többet nem akarok ölni, de nem fegyverezhetem le simán. Talán a Stupor…
   Hajamról csöpög a víz, de nem érdekel igazán. A ruháim is átáztak, de valahogy nem tudok ezekkel az apróságnak tűnő dolgokkal törődni, holott egy igen veszélyes halálfaló áll előttem, néhány méterrel. Simán elhoppanálhat, így figyelnem kell.
- Miért kell a kulcs? – kérdem, mindenféle hátsószándék nélkül, ami kicsit azért engem is meglep. Komolyan érdekel, hogy a nő, miért szánta magát ilyen eszement küldetésre. Annyira viszont nem vagyok naiv, és kedves, hogy a pálcát leengedjem. Nem, azt soha.
   Még egy lépéssel közelebb lépek hozzá, s próbálom kifürkészni tekintetét, ám ekkor hátam mögül hangos pukkanások hallatszódnak egymás után. Valószínűleg a felmentő sereg, s hátra is néznék, hogy kik lehetnek, ha nem tartanék a képembe érkező lehetséges átkoktól.
   Úgy néz ki ezt a menetet mi nyertük. Arcomra mosoly ül ki, s vállat vonok. Bocs.

   Ha viszont figyelmét sikerül felhívnom hátulról, kiszolgáltatott vagyok, hiszen az út közepén nem bújhatok el. Akkor sebesen futni kezdek, mindent megtéve, hogy kikerüljem az átkait, s a fa mögé érve, vagy ha valamelyik varázslata eltalál, visszaváltozok eredeti alakomba, s felé fordulva közelebb lépek hozzá. Kezeim szorosan markolják a pálcát, mely egyenesen ráirányul. A két pálca farkasszemet néz egymással, s szám már nyílna is, hogy bosszúálló átkom – hisz meghiúsította tervem – elküldjem, mikor a két pukkanás, melyek hátam mögül hallatszódnak, kizökkent a koncentrálásból, s riadtan fordulok hátra, de lehet, hogy eme mozdulatomra mélységesen ráfázok.

Mindent szétrobbantok, ami az utamba kerül. Annyira alja munkának érzem, hogy egy aprócska állatot kell kergetnem. Legalább lenne annyira férfi, hogy szembe száll velem. Igen. Az talán még fel is izgatna, de így. Megalázó. Hogyan fajulhattak idáig a dolgok? Egy mosómedvét üldözök! Merlinre is!
- Gyere elő te pokolfajzat! Gyere elő mert ebben a nyomorult alakban döglesz meg!
Sikítom a sötétbe. Lassan az este is leszállt. Annyira belefeledkeztem a kialakult helyzetbe, hogy csak most veszem észre, hogy a szürkület rátelepszik feketéllő pupilláimra. Kezemben a pálcám, belerúgok a szemetes darabjaiba. Majd a bokor darabjaiba. Meglengetem a pálcámat. Kigyullad a szemét maradványa. Hatalmas lángok világítják meg az utat. Nyomomban káosz. Felnézek az egyik épségben maradt fára. Egy feketerigó száll fel onnan. Egyetlen gyors gondolat kúszik elmémbe. Meg kell találnom Puckot!
- Oppungo!
Mondom ki hangosan a varázsigét, pálcámat pedig a röppenő madárra szegezem. Majd Ő megkeresi nekem. Minek fáradjak? Csak az időmet vesztegetem ezzel a hülyeséggel. Így sokkal kényelmesebb. A rigó, mint egy magvadult, tébolyodott bosszúangyal repül a hátam mögé. Elmosolyodok. Őszintén és meglepetten. Hát mégis sikerült Raphael. Megleptél. Megfordulok, egyenesen a mellkasára célozva. A madár pedig kegyetlenül verdes a varázsló fejénél. Megpróbál belecsípni karjába, kézfejébe, nyakába. Mint egy vérszomjas denevér. Kacagnom kell. Hogy miért? Mert annyira nevetséges már ez az este, hogy az rémes!
- Mondd azt Puck, hogy véget ér végre ez az egész színjáték! Nem tudsz hova menekülni! Fogd már fel végre! Hova mennél?
Széttárom a karomat és körbe mutatok. A fa, a bokor, a szemét lángokban áll, a tűz pedig egyre csak terjed. Mintha csak saját mérgem fizikai megtestesülése volna, úgy éget fel mindent maga körül. Ugyan az eső tompítja erejét, de egyelőre nem állítja meg.
Direkt módon nem válaszolok a feltett kérdésére. Ó még mit nem. Nem…semmit nem fog kihúzni belőlem, hogy pontosan mi kell nekünk abból a házból! Nem!
Most olyan, mint egy igazi férfi. Ahogy ott áll, átázott ruhákkal, igazán szexinek találom. Ahogy a szívverése látszik a mellkasán, ahogy az adrenalin végigszáguld érfalán…igen. Szívesen tennék most vele egyebet is, mint a kínzás.
Nem várom meg, amíg elintézi a madarat, legalább addig nem tud rám figyelni. Pálcámat rászegezve ismét eszembe jut egy átok. Annyira erőlködik és lassan megsajnálom szegényt. Ismerem a fajtáját. Az utolsó pillanatig tagadják azt, hogy vesztettek. Mielőtt meghalnak, a szemük utolsó szikrájaként is a bátorság tüze alszik el. Mennyire megvetendő! Mennyire undorító!
- Cutler!
Suttogom a sötétben és élvezettel figyelem, ahogy kettő-három aprócska, ám de mély vágás jelenik meg Raphael mellkasán, ha képtelen védekezni és mivel a kicsi rigócskám épp megtámadja, így könnyű dolgom van. A sebhelyek pont ott okoznak fájdalmat, ahol az előbb a szívverését láttam. Itt azonban nem állok meg. Ismét egy átok.
- Finis Captivo!
Mint ahogy már sokszor említettem neki is, a játéknak tényleg vége van. Bűvös lánc tekeredik a férfi karjára, erősen, fájdalmat okozva. Akárcsak egy rablánc. A pórázt viszont én irányítom.
Ekkor éles pukkanások rázzák meg a pattogó tűzben formálódó utcát. Éles pukkanások, amik sajnos az én vesztemet jelzik. Két alak bontakozik ki a sötétben. És hatalmas sajnálatomra nem halálfalók. Rendtagok. Az egyiket rögtön felismerem. Auror. Megöltem a feleségét pár hete.
- Még találkozunk cicám...hamarosan!
Egyszerre ordítják el magukat. Kábító átkot lőnek felém. Nem fognak elkapni. Időben hoppanálok. Hátrahagyva Puckot, az izgató fantáziámat, a lángokba borult utat, amit lehet, hogy az eső már el is mosott…hátrahagyva a vért, a mérget, a bosszút, a halált. Hátrahagyva a kulcsot. Azt, amiért eredetileg érkeztem.
Nem baj Puck…találkozunk mi még! Egyik éjjel, mikor rémálmodból riadsz, ott leszek feletted és elvágom a torkodat. Igen Puck … rossz emberbe kötöttél bele. Találkozunk még kis mosómedvém. Találkozunk…a csatát te nyerted meg. A háborút viszont én fogom. Tudod…szerelemben és háborúban mindent szabad!

Az egyik sötét folyosón somfordálunk Maryvel. Persze, hogy nem az én ötletem volt, hogy osonjuk le Roxmortsba a hét közepén. Elegem van! Fáradt vagyok! A tegnapi ivászat nem tett jót. A tegnap előtti se…a hétvégi se. Azt hiszem, beteg leszek. Kezd elegem lenni az ilyen kiruccanásokból, nem tudom jól érezni magam. Bár mondjuk ilyet addig nem mondhatok, amíg van elég pia.  A whisky mindig elfeledtet minden gondot az emberrel. Nem nagyon kell közben gondolkodni. Meg Mary szerint jönnek a fiúk a Hollóhátból a mai este. Még jobb…pár okostojás. Nagyszerű.
Fogja a kezemet és húz kifele a kastélyból. A hűvös, téli szél belemar arcomba, vörös foltot hagyva a helyén. Fázósan húzom össze magamon a kabátomat, megigazítva vastag sálamat a nyakamban. Még a hó is elkezd szállingózni. Lassan telepednek a pelyhek a hajunkba.
Lépteink nyomán aprócska cipőnyomok virítanak a szűz hóban. Úgy látszik a Hollósok beijedtek. Mondtam én Marynek, hogy felesleges ilyenekre adni, hogy majd pont ők jönnek el. Nem akkora partyarcok, hogy belevágjanak velünk egy kilógásba. Bár igazából egyiket se ismerem, maximum, látásból, így nem ítélkezhetnék. Mégis megteszem. Miért vagyok ennyire kritikus?!
- Gyere Nori! A Vadkanba megyünk! Gyere már! Állj meg kicsit…
Ekkor megállít és rám néz. Állunk ott a sötétségben a hószállingózásban, mint két porcelánfigura a torta tetején, igazán morbid a helyzet. Szeretem Maryt, de azt nem, amikor megpróbál kioktatni, megpróbál a lelkembe látni, elhitetetni velem, hogy jó ember vagyok.
- Figyelj tudom, hogy min mész most át. Hiányzik a nővéred, mindenki olyan kis depis a suliban is…de épp ezért kéne egy kicsit végre elengedned magad! Mulass és érezd jól magad! A kedvemért!
Nem akarom neki azt mondani, hogy nem Mary. Fogalmad sincs, hogy min megyek át. Fogalmad sincs, hogy ez az egész lepra helyzet, milyen érzés. Nem mondom neki, hogy hidd el, szeretnék mulatni. Hogy szeretnék nevetni…
Ám gondolataim helyett, csak megcsóválom a fejemet és elmosolyodok. Ennyi erővel akár vissza is sétálhatnék a kastélyba. De ezen az estén nem szeretnék egyedül lenni. Meg aztán ki tudja? Lehet, hogy igaza lesz és tényleg jó buli lesz az egész…lehet…
- Menjünk!
Lököm meg óvatosan a Vadkan irányába és a szemébe nézek. Hagyom, hogy végighurcoljon az utcákon, míg a kocsmához nem érünk. Ilyenkor, mindig furcsa alakok mászkálnak erre felé. Meg itt vannak persze a halálfalók is. De úgy látszik, mindenre gondolnak, csak a gyerekes módszerekre nem. Isten áldja Maryt…
Belépünk, hajunk már csurom víz, ám nem zavar bennünket abban, hogy letelepedjünk az egyik asztalhoz. Mivel barátnőm már nagykorú, így az se jelent gondot, hogy miként rendelünk valami szíverősítőt.
Pár percen belül ott üldögélünk és kortyolgatjuk a lángnyelvwhiskyt. Fárasztó csajos témákról beszélgetünk és szinte hálásan nézek az ajtó felé, amikor az újra kitárul. Mary felkiált és integet a belépő Hollóhátas fiúknak.

Mint valami jótékony és forró massza, úgy söpör végig az alkohol a véremben. Lüktet a fejemben, kitágítja az ereimet, s töményen pumpálja az adrenalint. Napok óta végre úgymond szabadnak érzem magam. Nem köt semmilyen törvényrendelet, se oktatási szabály. Azon kevés napok egyike, amikor tényleg azt csinálok, amit akarok. Jóízűen csettintek egyet a nyelvemmel, miközben lecsapom magam elé a Lángnyelv whiskeyt tartalmazó immáron vagy hetedszerre üres feles poharat.
-   Ahhh, kurva jó ez az ital! – mondom a lényeget erősen kihangsúlyozva. – Főleg ez a ’45-ös évjárat. Aztamindenit!
Vigyorogva belekortyolok az előttem lévő, habtól roskadozó vajsörbe. Látom, hogy a velem szemben ülő Dimitrij is elvigyorodik, s megemeli az üdítőt, amit iszik.
-   Egyszer megkóstolhatnád ezt is! – kacsintok rá! – Hidd el, nem öl meg!
Mikor a Roxfortba kerültem, emlékszem mennyire meg voltam illetődve. Persze, hogy az életcélom volt, hogy itt taníthassak, de mikor ez meg is valósult hirtelen szembesülnöm kellett azzal, hogy egyedül vagyok. Nehéz volt beilleszkedni a többi tanár köré, akiké már egy több éve összeszokott társaság volt.  Én új voltam, ettől fogva idegen is. Nem ismertek, nem volt okuk bízni bennem. Főleg amióta Dumbledore eltávozott. Azóta nagyon nehezen bízik meg egyik ember a másikban. Szomorú, de a félelem a kitaszítást, a bezárkózódást hozza elő az emberből. Dimitrij viszont más fajta ember volt.

Dimitrij Ivan Vulkanov, az egykor oly fényes jövő előtt álló kviddicsjátékos, az aranyifjú, akiért nők ezrei epekedtek, ez az ember most csak egy sima sporttanár a Roxfortban. Sokszor elgondolkoztam azon, hogy ő ezt mennyire bánja, de… úgy hallottam, hogy a Mungóban is szokott pár edzést tartani… és őszintén… aki már látta, hogy ott milyen nők vannak, az tudja, hogy Vulkanov nemigen bán semmit.
Ő volt az egyetlen ember, aki úgy állt hozzám, mint egy normális emberhez, mikor ide kerültem. Nem tett fel kétértelmű kérdéseket, hogy kipuhatolózza, vajon milyen nézeteim vannak. Egész egyszerűen csak meghívott sörözni. Hihetetlen mennyiségű dolgot lehet meg tudni a másikról egy sörözés alkalmából. Már az első alkalommal kiderült róla, hogy mekkora egy arc, pedig tizennégy év van köztünk. Mondjuk, én eleve gyűlölöm az olyan embereket, akik megkövetelik a tiszteletet. Szerintem azt ki kell érdemelni, nem számon kérni. Tehát nem vagyok olyan, aki csak azért mert idősebb elvárja, hogy úgy is beszéljenek, bánjanak vele. Öröm volt tehát, hogy Dimitrij nem az idősebb embert látta bennem. Csak rá kellett jönnünk, hogy mindketten őrültek vagyunk a magunk módján. Merlinre, azért voltak ökörségek, amiket csináltunk. Példának okáért tavaly halloweenkor minden tanár szobájába beküldtünk egy vomit-ot. Erről az állatkáról tudni kell, hogy ha megijed, akkor mindent összeokád a környezetében, és mivel a tanárok valami szörnyűségnek voltak kiöltözve az ünnep miatt, a várt hatás nem maradt el. Emlékszem, hogy könnyesre röhögtük magunkat Dimitrijjel. Vagy ott van az a másik eset, amikor Dimitrij körbe repülte az északi tornyot, én meg a délit, s kezünkben egy-egy ecsettel egy hatalmas arcot festettünk rájuk, melyek vigyorogva egymás felé intettek. Nem sokat ültem seprűn, gyakorlott kviddicsező sem vagyok, csak úgy elmegyek, tehát nekem kissé nehezebb volt megoldanom, de sikerült. A végére Dimitrij is besegített, aki röpke nyolc perc alatt fel is festette a saját arcát, ám mikor kész lettünk meg kellett állapítanunk, hogy EPIC lett, amit alkottunk.

Sosem kaptak el! Ez volt a legszebb az egészben. Vagy diákokra fogták, vagy egyszerűen nem is akartak törődni vele. Lényeg, hogy ha balhé van, akkor Dimitrij megtalál, és én is őt. Így azért elviselhetőbb a tanárlét. Félreértés ne essék, imádom a munkám, de van, amikor a diákoktól a falra tudnék mászni, vagy legalábbis beleátkozni néhányukat a padlóba. És biztos vagyok benne, hogy ezzel Vulkanov tanár úr is így van.
-   Csak nekem tűnt fel, vagy a Roxfortban tényleg egyre jobb nők járnak? – kérdezem – Már persze nem azt mondom, hogy én a 37 évemmel az egyik diákom kegyeire óhajtozom, csupán csak megjegyzem, hogy lassan már nyitott szemmel is nehéz lesz járni a folyosókon, anélkül, hogy ne fordulnék valaki után.
Elvigyorodom. Annyira örülök neki, hogy tabuk nélkül lehet beszélni ezzel az emberrel. Direkt nem azt mondom, hogy srác. Sok hasonlókorú embert ismerek, és róluk nem mondhatnám el, hogy felnőttek. Ám Dimitrijt megedzette az élet, és a nők. A franc essen belé, vajon hánnyal fekhetett le?
-   Mi a véleményed erről az egészről? – intek a fejemmel a Roxfort felé. Az ablakból, ahol ülünk, pont rálátni. – Ez az új rendszer. Neked, mint a Mardekár házvezetőjének gondolom ez kicsit többet jelent, mint nekünk, mezei tanároknak!

Elgondolkozva figyelem Vulkanovot. Hát igen. Neki, mint a Mardekár vezetőjének valószínűleg kevésbe kell tartania a jelenleg uralkodóktól, s azok eszméitől. Bár jó tudni, hogy ő biztosan nem az a fajta „homo cruciatus”. Ez az elnevezés terjedt el az iskolában, s azokra a tanárokra, illetve diákokra illették, akik már szinte perverz élvezetet leltek abban, hogy különös kegyetlenséggel viszonyuljanak társaikhoz. Nagyon tisztelem Dimitrijben, hogy még ebben a hihetetlenül feszült pozícióban is, amiben ő van, megpróbál ember maradni.
Egy pillanatig a poharam oldalán lekúszó kövér sörcseppeket figyelem, majd újra a férfire emelem tekintetem.
-   Arra sosem gondoltál, hogy a Durmstrangban taníts? Biztosan félistenként kezelnének! – bár jobban belegondolva nem is biztos, hogy tetszene neki. Mikor megtudtam, hogy Dimitrij Vulkanov a Roxfortban tanít, először el sem akartam hinni. Miért tanítana pont itt, amikor a szülőföldjén valószínűleg tártabb karokkal várják, s a fizetése is jóval magasabb lenne, az itt megszokottnál? Nem mintha persze elégedetlenkednék a fizetésem miatt, csak megjegyzem, hogy tudnám még költeni.
Azon veszem észre magam, hogy kissé elkalandoztak a gondolataim. Az új berendezésektől, melyeket a többlet fizetésemen vehetnék, visszaterelem figyelmemet a férfi felé. Néhány pillanatig habozok, hogy fel tegyem e a kérdést, mely már rég a nyelvemen van, vagy inkább toljam tovább, mint ahogy már hetek óta csinálom. Végül az előbbi mellett döntök, s miután jól meghúzom a sörös korsót, az arcomhoz érintem, hogy hűtse kicsit, majd Dimitrijre nézek.
-   És Kalina hogy van? – úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, aki valami nagyon fontosat akar megkérdezni. A szívem a torkomban dobog. Nem is értem miért! Talán mert az előttem ülő ifjú tanár egy olyan titkáról tudok, mely az állásába kerülhet. – Jól megvagytok?
Gondoltam ezt még hozzáteszem, a biztonság kedvéért, nem vagyok én ellenség. Csak érdeklődöm. Nem tudom leolvasni, hogy mi van az arcára írva, de a szemeiben látom, hogy megrémül egy pillanatra. Hirtelen elszégyellem magam.
-   Nézd! Tőlem nem tudja meg senki, erre mérget vehetsz! – kezdem – Egyáltalán nem vagyok ellene a kapcsolatnak, sőt még örülök is nektek!
Pár pillanatig az asztalt kapargatom, majd újra felnézek.
-   Hogy honnan tudom? – szomorkásan elmosolyodom – Látom hogyan nézel utána a folyosón. Lopva, de utána nézel. Látom milyen a szemed ilyenkor. Pontosan ismerem ezt a tekintetet… Én is láttam ilyen szemeken keresztül valakit egyszer.
Egy mosolygós női arc illan fel gondolataimban, majd egy lágy csók emléke. Búsan sóhajtok egyet, majd elmosolyodom.
-   De az már régen volt.  – majd hozzáteszem – Túl régen.