Roxfort RPG

Múlt => Skócia => A témát indította: Vikitria Mirol - 2009. 12. 23. - 21:50:44



Cím: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Vikitria Mirol - 2009. 12. 23. - 21:50:44
(http://www.frpgs.co.cc/images/oup2dbi0kg2ik5wly7gz.jpg)

A Loch Nessi tó egy távolabbi partszakasza. A fiatalok egyik közkedvelt helye, főleg éjszaka tábortűznél.


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Zoey Cleve - 2009. 12. 25. - 20:01:08
~Amy, Oliver~[/size][/font]

Fogalma sincs, mióta repültek- alig létező időérzéke teljesen cserbenhagyta már nem sokkal (talán harminc kilométerrel) London után. Talán déltájt indultak el, és már a Hold is feljött- csak az időnként feltűnő kisebb-nagyobb, fényhálóknak tetsző városok igazították őket irányba, meg az a tudat, hogy nem kanyarodtak semerre sem.
Észak felé tartottak, nagyjából ugyanazon útvonal mentén, mint amit a Roxfort Expressz tett meg. Az ok? Semmi különösebb, csak az, hogy más nem jutott eszükbe. Mentek az ösztöneik után, a belső iránytű pedig a kastély irányába mutatott. Menekülés közben nem szokás az iránnyal törődni, már amíg a veszély a hátunk mögött van, ez esetben pedig igen erősen azt súgta egy érzés, hogy biztonságban vannak…
…egyelőre.
Zoey eddig a láthatárt pásztázta, időnként röpke pillantásokat vetve a mellette repülő Amyre, ám erre a gondolatra másfelé téved a tekintete, gerincén pedig hideg fut végig, ami független a csípős menetszéltől (amitől a kezét már nem is érzi, sőt, megesküdne, hogy jégcsapok lógnak róla). Eszébe jut az üzenet, amit a halálfaló hagyott maga után, a bőrébe égetve, és hirtelen kételkedni kezdett, hogy valaha is elég messzire menekülhetnek. Más miatt is nyugtalanította a bélyeg: Amy mintha nem is látta volna, legalábbis egy szóval sem említette… Vajon csak az ő fejében létezik, vagy csak ő és a halálfaló látják? A seprűtárolónál úgy emlékszik, odatévedt a férfi szeme…
Megrázta a fejét, kétszeresen örülve a jótékony sötétnek (hogy nem látják az arcát, és hogy nem láthatják, hova nézett az előbb): ezen jobb nem gondolkodni, mert lassan enyhe paranoia kerülgeti. Ilyen érzés lehet, mikor valakit telefonon zaklatnak és állandóan követnek. Mikor hangokat hallasz a fejedben, és nem tudod, azok a külvilágból jöttek, a te gondolataid, vagy valaki máséi. Ez a sötét túlságosan is emlékezteti a helyzetére, csak ott nincsenek fénypöttyök, és nem érzi, hogy valami is megtartaná. Zuhan? Lebeg? Fogalma sincs.
Sokáig utaztak… fáradt… a hírek, a harc és a cruciatus nagyon kiszívták az erejét.

Feketeség. Tökéletes feketeség, és halotti csend. Él még egyáltalán? Megpróbálja felemelni a kezét, és mintha érzékelné a mozgást, ám nem lehet biztos, amíg meg nem érint valamit. Felnyúl odáig, ahol emlékezete szerint a hajának kell lennie, és ujjai alatt ott is a sok fekete, selymes szál. Megkönnyebbült sóhaj tör ki belőle.  Körbe próbál tapogatni, de karnyújtásnyi távolságon belül sehol semmi. A pálcája vajon merre lehet? Ellenőrzi a zsebeit, de semmi. Kezd nagyon rossz érzése lenni… Egy kéz telepszik hirtelen a vállára, mire felsikolt és megpördül. Hogyan kerül oda bárki is? Nem hallott lépteket, és az előbb még egyedül állt itt…
Karját a háta mögé csavarják, és tompa, vékony tárgyat érez a nyakán. Egy varázspálca…
- Megígértem, hogy megtalállak…


Hirtelen pattan fel a szeme, ahogy agya (vagy talán Amy) felrázza a rémálomból. Most vette csak észre, hogy elbóbiskolt, de ezen nincs idő tűnődni: Pár pislogás után nyilvánvaló, hogy az alig látható, kivilágítatlan föld egyre közeledik, nem messze pedig víztömeg csillog- egy tó. Eszeveszetten igyekszik a part felé irányítani a seprűjét, ami sikerül is valamennyire, majd egy ordítás kíséretében szorosan lehunyja a szemét… magában búcsút véve e földi világtól (mert nem valószínű, hogy ilyen sebességgel túlélnének egy ilyen zuhanást).
A becsapódás erejétől érzi, hogy lerepül a seprűjéről; kövekra, kavicsokra, zúzódásokra, és csönttörésre számít, de nem feltétlenül jön be a jóslata: valami puhának ütközik, majd eldől vele együtt. Szemét kinyitva ugyanolyan csillogással találja magát szemben: ebből rájön, hogy nem tárgynak, hanem embernek ütközött.
- Bocsánat! –hadarja, majd hátrahúzódik guggolásba és próbál felállni, ám egy ordításra okot adó fájdalomhullám után a bokája megadja magát. Szerencsére eléggé felegyenesedett már, hogy a súlya a vádlira essen, ám a törött végtagnak ez nem sok könnyebbség. Összeharapja a száját, hogy elfojtson egy cifra káromkodás-sorozatot lehetőleg franciául, mikor ellenőrzés végett hozzá akar érni, ám egy nyögés mégis elhagyja a száját. Per pillanat nem szeretné fokozni a fájdalmat, így annyiban hagyja, és helyette felnéz az esését tompító illetőre.
 - Te ismerős vagy nekem… motyogja. A sötétben ennyit tud megállapítani, hacsak az illető pálcát vagy más fényforrást nem gyújtott már korábban.
Hirtelen eszébe jut, hogy nem utazott egyedül, így körbekémel, és ismét megpróbál felállni.
- Amy! Amy, merre vagy?! –hívja a barátnőjét. –Ajánlom, hogy kerülj elő, hallod?! –teszi hozzá már halkabban, már összeszorult torokkal. Ha Lizzie és a kényszerű menekülés után Amy is eltűnne, azt… azt képtelen elképzelni. Főleg, hogy akkor mihez kezdene…
         



Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Oliver Carex - 2009. 12. 25. - 20:57:08
Ms. Égböl pottyant angyalka,
Ms. Eltűnt lány



Drága Anya, és Apa!

Nyilván az üres, bevetett ágy és hiányom feltűnése miatt, észrevettétek, elszöktem. Ne aggódjatok, vittem magammal több ruhát, és utólagos engedelmetekkel egy kis eledelt is bátorkodtam elvenni a hűtőszekrényből. A hatalmas sátrunkat is eltettem, hisz valahol aludnom is kell, és pénzt pedig nem akartam elvenni.
Mint tudjátok Voldemort hatalomra tört, és mind azokat akik nem felelnek meg az elvárásának meggyilkolják, vagy az Azkabanba zárják, és én ebbe a csoportba tartozom. Titeket nem fenyeget veszély, számukra csak muglik vagytok, nem foglalkoznak veletek, nem vállalhattam azt a kockázatot, hogy bajba sodorjalak titeket, származásommal, így elszöktem. Egy darabig nem fogtok látni, sőt levelek se fognak érkezni tőlem, el fogok tűnni a világ szeme elől, így a Ti szemetek elől is. Sajnálom, hogy így alakult, de vissza fogok jönni, és épen egészségesen. Szeretlek titeket:                                Oliver


   Életem egyik legnehezebb levelét írtam meg, legszívesebben kivágtam volna a kukába, és maradtam volna otthon. Tudtam, hogy ez lehetetlen, hisz sárvérű vagyok. Ha iskolába visszamegyek azt keservesen megbánom, mert biztosan nem lesz minden olyan, mint a leghatalmasabb varázsló halála előtt. Dumbledore, az igazgató, a horgas orrával, a félhold alakú szemüvegével, bölcs szavaival, mindent látó szemeivel semmivé vált. Megszűnt létezni. Voldemort csak ettől az embertől félt, tartott, és most, hogy neki…vége, eluralkodott a pokol.
   A szüleimet nem sodorhattam veszélybe, ennyivel tartozom nekik, mert felneveltek, szerettek, és óvtak engem, meg amúgy is. Elszökhettem volna az iskolakezdés előtt is pár nappal csak, de így könnyebb volt, minél előbb, meg kell szoknom, hogy este nem vár otthon meleg vacsora, vagy a Roxfortban szervezett titkos bulik. Az már a múlt, a kellemes, boldog múlt, amelyet a zord jelen, és jövő követ. De hát ilyen az élet, az idő múlik, a dolgok változnak, ez a rend.
   Célom, tervem, semmi konkrét sincs, vakon vágtam bele ebbe az egészbe, főleg, hogy még varázsolni se tudok, mert nem múltam el tizenhét. Sokat gondolkodtam, hogy hova tudnék menni. Pár hónapig biztos bolyongok városról városra az országban, egy sátorral a hónom alatt, de hé, nézzük a jó oldalát! Belátom az országot, akár úgy is felfoghatnám, hogy kempingezek. Ja, szuper. Közben egyszer-kétszer, szomjan, illetve éhen halok, de hát, maximum lefogyok egy kicsit, az sosem ár, nem?
   Megfordult a fejemben, hogy akár Wendy-hez is mehetnék….ha tudnám hol van. Sajnos miután elment a Roxfortból nem nagyon tartottuk a kapcsolatot. Persze, azért egy olyan két évig rendszeresen írtunk egymásnak, de valahogy ellaposodott minden, egyre kevesebbet írt, és egyre zavarosabb leveleket, és egy idő után, már nem is vette a fáradságot, hogy kapcsolatba léphessen velem. Egyik nyáron meglátogattam azt a címet, ahova a baglyokat küldtem évekig, de a ház üres volt. Már más emberek költöztek be a régi otthonába, akik valószínűséggel muglik. Csak annyit tudnak, hogy az előző tulaj az adás-vételt követően felszívódott, pedig aranyos nőnek látszott. Nem tudtam elképzelni mi lehet, de lesújtott. Nem tudtam megkeresni, senki nem tudott róla semmit, új címét nem tudtam. Így ő kilőve.
   Másokat is hozhattam volna magammal, de senkiben nem bíztam annyira, hogy azt mondjam, hogy igen, ő nem hagyna ott a nagy kulimászban, és gyávákkal pedig nem állok össze. Így egy hátizsákot vettem magamra és nyakamba vettem a világot… illetve Angliát… Van nálam térkép, zseblámpa, elemek, étel, ital, egy bizonyos időre elegendőek, és egy sátor, ez is varázs sátor, mint sok varázsló-családban van, de nem a legjobb. Használtan vetem, nem kicsi, és nem lyukas, megfelelt, legalább lesz tető a fejem felett….vagy vászon, mindegy.

   Most valahol Skócia egyik kietlen táján bandukolhatok, legalább is nincs itt semmi, csak egy rohadt nagy tócsa. Inkább mondanám tócsának, mint tónak, elég zavaros volt a víz és koszos, bár a sötétben nem láttam belőle sokat, éjszaka volt, hogy mennyi idő az fogalmam sincs. Bár a látásom szörnyű, betegségemből adódóan, de muszáj volt koncentrálnom. A Hold még magasan jár, még jóval benne vagyok az éjszakában, ideje lenne sátrat vetnem. De itt hol? Valami megfele…
   - Áá!
   A következő pillanatban a kavicsot bámultam magam előtt, és valami irtó nehéz valami terült szét rajtam, nyögtem egyet, kimutatásképpen, hogy igen, én itt vagyok alattad, mert egy ember volt, hogy férfi-e vagy nő nem tudom, mert az orrom még mindig a földben volt majdnem. Ha egy rajzfilmben lennék, még zongora is eshetett volna rám… Akárki lehet jobb lesz vigyázni.
Amint leborítottam magamról, a sötét alak, bocsánatot kért…(?) Felpattantam a földről, és előrántottam a pálcám, még ha nem is érek el vele semmit. Akárki lehet, de jobb, ha látja, van pálcám, és használom is…ha muszáj.
   - Ki vagy, és mit akarsz?
   Azonnal kérdőre vonom, bár ha egy halálfaló vagy hasonló, nem igazán hiszem, hogy őszintén válaszol, ha egyáltalán válaszol… Az orra bukástól kicsit fájt a fejem, de a látásom már kitisztult, már amennyire lehet az én esetemben, és jobban szemügyre vettem a… lányt! Méghozzá egy nagyon ismerős lány. Iskoláskorú, mint én, akkor biztos roxfortos, mert nem hiszem, hogy egy mugli esik rám az égből, egy seprűvel. A cuccai szanaszét hevertek körülöttünk, de mást nem láttam, pedig keresett valami Amyt. Amy… Amy Joy?! Akkor ő Cleve-lány, akivel mindig együtt lóg. Persze őt nem ismertem, de a Joy-lány a háztársam volt. Amíg a Roxfortba jártam.
   - Isten biztos sírhatott, hogy elvesztette az egyik legszebb angyalát. Egy égből pottyant csoda vagy, vagy kalamajka?- széles mosoly terült szét az arcomon, pálcámat rögtön eltettem, és a kezemet nyújtva felhúztam a földről, de mivel eléggé imbolygott, inkább visszaültette, és magam is helyet foglaltam mellette, miután összeszedtem cuccait- Ho-ho, csak óvatosan! Ó, majd el felejtettem Oliver vagyok Oliver Carex, Te pedig ha jól tudom Zoey Cleve, vagy tévedek?- biztos megrémült a zuhanástól, ergo tőlem is, egy idegentől, aki tudja a nevét- Minden rendben? Nem fáj semmid? Igen nagyot zuhantál. Majd máskor nem lógatod a lábad a felhőkről, kicsilány.
   Bár valószínűleg idősebb volt nálam, de csak tréfából becéztem, hogy felviduljon egy kicsit, mert amint látszott elég ramatyul van. Körbenéztem, hogy ellenőrizzem, nincs e senki körülöttünk, és visszaemeltem kék szemeim a lány gyönyörű szemeibe.


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Amy Joy - 2009. 12. 26. - 16:27:26
Zoey & Oliver

Repülünk, repülünk és megint csak repülünk. Nincs megállás, habár lassan fogalmam sincs róla, hogy mi hajt. Fázom, lassan lefagyok erről a nyomorult a seprűről, s azt hiszem Zoey sincs ezzel másként. Nem akarok visszagondolni arra, ami a házunkban történt... azaz a házamban. Elég volt a tragédiákból, katasztrófákból mára, sőt: egy egész életre. Igaz mostmár nincs kit elveszítenem, mindenki meghalt, aki csak meghalhatott. De az a piszok halálfaló nagyon meg fog fizetni érte, ha egyszer a kezem közé kaparintom a nyakát, biztosan tartósan rajta marad az ujjlenyomatom.
Komoran meredek magam elé, mindig csak előre és egyenesen. Amikor már kellőképpen elzsibbadtam, oldalra pislogok, hiszen muszáj ellenőriznem Zoey-t, ő még nem repült ilyen messzire. Az a néhány repülés-lecke a kertben, az teljesen más volt. Játék. Úgy fest, most sem fogunk messzire menni, ugyanis a szárnytárs képes volt elaludni. Dühömben belerúgok az első utamba kerülő tárgyba, mintha nem is seprűn volnánk sok-sok méter magasan, hanem valahol lent a földön. Történetesen az utazóládám kerül a cipőm elé, s a lendület hatására megbillen Zoey felé.
- Ezt alaposan elcseszted - mormolom magamnak összeszorított fogakkal, miközben dühödt rúgásom hatására a seprűhármas átmegy bukóba. Rohanvást özeledik a föld, ám különös módon nem érzek félelmet. Már nincs miért, nincs mitől félnem, a halál csupán megváltás volna. Minek élni? Minek?! Nem akarok, nem kell az ilyen élet! Magányos, bujkálós, számkivetett lét; utálni való.
Talán eme bősz életkedvnek köszönhetem, hogy az utolsó pillanatban szétválnak a seprűk és elvesztem az irányítást a saját járgányom felett. Vállal gyalulom le a kietlen táj köveit azon a néhány méteren, ahol tovasiklok a becsapódás után, ám fejem sem ússza meg. Egy éles kő felhasítja homlokom, közvetlenül a szemöldök felett. Néhány másodpercnyi késéssel megérkezik a fájdalom is, látásomat elhomályosítja a szemem előtt csordogáló vérem. Ha világos lenne, azt hiszem jobban látszódna milyen falfehérré válok hirtelen a vér látványától.
Hallásomat apró kavicsok, homokszemek és apró, sziklákon éldegélő növények gátolják élességében. Mindezeknek köszönhetően amikor fél percnyi gyaloglás után végre megpillantom Zoey-t, fogalmam sincs ki lehet az előtte álló fazon. Óvatosan lopakodok hát mögé, mára elég volt a meglepetésekből. Két tenyeremet összekulcsolva, alkarral súlytok a fiú vagy férfi tarkójára. Akárki is ez, jobb ha nem jegyzi meg, hogy erre járt két Voldeemort elől bujkáló diáklányka. Anya iratai miatt úgyis üldözni fognak még a halálfalók, szinte biztos.
Még érzem, ahogy beviszem a találatot, ám sikerességét már nem tudom ellenőrizni. A vérveszteségtől, a harctól és egyéb megpróbáltatásoktól kimerülten ájultan rogyok össze. A képélesség látványosan romlik, mígnem teljesen elsötétül a világ körülöttem, s már a hangokat sem hallom. Jobb így, könnyebb lesz talán, habár nem tudom Zoey hogyan fog elvonszolni innen és mit kezd a fickóval, akit megpróbáltam lecsapni. Remélem reggel még felébredek, lehetőleg élve, ennél azért még én is szebb halálra vágyom.


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Zoey Cleve - 2009. 12. 27. - 17:26:05
~Amy, Oliver~[/color][/font]

Már meg sem kéne lepődnie. Ugyan mivel lehet megfejelni a halálfaló-támadást meg a menekülést, gondolhatná az ember. Óriási tévedés: úgy tűnik, az életben mindig mindent meg kelet koronázni valamivel. Ha valaha ágyba kerül, két napig fog durmolni, hogy kiheverje ezt a stressz-hullámot.
Gondolatban végigfut a hátán a hideg. Biztos, hogy aludni jó ötlet? Aligha, ha olyan álmok várják, mint most is… Akkor már inkább ájuljon el, köszöni szépen. Még álmában sem (sőt, főleg ott nem!)  látná szívesen viszont a házba betörő férfit.
De mindegy.  A lényeg, hogy ugyanolyan hirtelenséggel áll fel a fiú, ahogy ő is szándékozik, majd pálcát ránt és ráförmed, hogy ki ő és mit akar. Megszokott és érthető kérdések újabban, de Zoeynak jelenben aligha van türelme megválaszolni. Gyorsan körbenéz a felelet előtt
 - Egy: aligha hinnél nekem, még ha megmondanám is, hogy ki vagyok, mert nem tudom bizonyítani. Kettő: én is kérdezhetném tőled, hogy mit akarsz itt egy tó partján, Skócia és az éjszaka kellős közepén, de mivel sátor van nálad és egyedül vagy… alighanem egy csónakban evezünk. –fejezi be, majd elfordul a gyerektől, hogy Amyt szólítsa. Botorság, hisz még a kezében a pálca, de hisz abban, amit mond: hogy ő is bujdosni kényszerül, akkor pedig aligha fogja megtámadni. Be is igazolódik a sejtése: barátnője nevét az ismeretlen nyilván ismeri, mert hirtelen vidámabban és előzékenyebben viselkedik vele. Háztársak netán? Igen, mintha a griffendéles asztalnál látta volna az arcát…
A mardekáros az oroszlán-ház fő színébe „öltözik” (vagyis elönti a vörösség az arcát), mikor meghallja a bókokat. Meg kéne sértődnie, hogy bocsánatkérés nélkül, ilyen hirtelen vált – mit képzel magáról, hogy csak így jóváteheti?-, de hát képtelen rá, mikor ilyeneket mond… és áldja az éjszakát, ami fedezi, legalább egy kicsit- hisz biztos abban, hogy az arca színét nem láthatják. A dekoltázsát díszítő feliratról teljesen elfeledkezik.
Megfogja a fiú felajánlott karját, és felhúzódzkodik, de törött bokája aligha köszöni meg a terhelést: remeg a lába, és erősen össze kell harapnia a száját, hogy ne ordítson fel. Ezt észrevehette a segítő is, mert visszaülteti, és össze szedi a szétszóródott rakományt- közben pedig végre bemutatkozik. Ez alátámasztja Zoey elméletét, miszerint egértársa és Oliver egy házból valók: névről ismeri, ám csak annyit tud róla, hogy griffendéles és ötödéves.
 - Igen, Zoey a nevem. A törött bokán kívül semmi baj, de az már a zuhanás előtt is megvolt. Amynél nyaraltam és megtámadtak minket. Egyébként, köszi a segítséget.
Apropó Amy… Az egérlány beszéd közben mintha lépteket hallana közeledni, de addig nem is figyel rájuk igazán, amíg Oliver mögött egy kisebb majd egy nagyobb puffanást hall. Erre elővesz a zsebéből egy gyufát, majd egy másodperc múlva a lángocska egy (vagy két) ájult testre esik.
Homlokon vágja magát és felnyög. Most aztán mihez kezdjen?!
  


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Oliver Carex - 2009. 12. 27. - 21:59:12
Ms. Égböl pottyant angyalka,
Ms. Eltűnt lány



Mivel az elrejtőzködött Amy Joy nem kívánt előbukkanni, gondoltam elbeszélgetek egy kicsit Zoeyval. Mint megtudtam a bokája törött, nem épp lepődöm meg, mert voltak bizonyos ráutaló okok, mint például, hogy majdnem összeesik. Bár nem is ismertem a lányt, de azért aggódok, egyedül –mivel a másik felszívódott ezek szerint- a sötét éjszakában Skócia közepén, törött bokával, nuku energiával.
- Hú!- fújtam ki a levegőt, igazán friss volt, egy ilyen pocsék éjszakához képest- Háát… Mondanám, hogy összeforrasztom a törött csontod, de, mint tudod… krhm… nem varázsolhatok- nem mondtam miért, vagy rájön, vagy rákérdez- De szerintem nem épp a legmegfelelőbb gyógymód rá, hogy vele repülj, javaslom, hogy pihentetni kéne. Na, nézzük…
   Körbenéztem, találhatok-e alkalmas tárgyat, egy boka támasztására, de semmi nem bizonyult megfelelőnek, így levetve pulcsimat, gombóccá gyúrva, óvatosan a bokája alá helyeztem- Megfelel?- mosolygok rá- Hát, nem egy Mungói ágy, de megteszi- bár nyár volt, de még így is éreztem az éjszaka kellemetlenül hűvös fuvallatait karjaimon. Persze, hogy a pulcsim alatt csak egy ujjatlan póló volt, gratulálok Oliver, anyád nem tanított meg öltözködni?
   - Jut eszembe, van sátrad? Mert nekem van, és ha esetleg neked nincs, szívesen meghívlak lakosztályomb…Sszz!
   Fájdalmamban görcsösen összehúzódtam, bár ettől a hatalmas ütés fájdalma, amit a hátamra idéztek, nem gyengült. Hátra pislantok, és homályosan bár, de kirajzolódni látok, egy női alakot. Egy kicsit még pihenek itt a kavicson, olyan kényelmes. Pár mély levegő után, felnézek támadómra, és odalököm egy halvány félmosollyal.
   - Ehh... Oké, a tavalyi évben, elloptam a desszert-sütid a vacsoránál és megettem… de…- még egy mély levegő-, de ha akarod, veszek neked egy újat… Amy Joyhoz van szerencsém, nemde?
   Ha engedi feltápászkodok, és félszegen rámosolygok a lányra, bár nem vagyok benne biztos, hogy a Joy-lány az, miszerint nem látok semmit, muszáj magam a szerencsére bíznom. Bár Zoey gyújtott gyufát, némiképp segített, de semmi lényegeset, úgy istenigazából nem ért el vele, legalább is a látásomnál.
   - Bár roppant tapló volt tőlem, hogy elvettem azt a süteményt, őszintén remélem nem jutalmazol még egy ütéssel- nem sértésnek szántam, a szám sarkában megbújt a mosoly halvány jele, melyet fogalmam sincs, hogy észrevettek-e a hölgyek.
   Ki gondolta volna? Itt aggódom, mi lesz velem, hogy fogok egyáltalán életben maradni, anélkül, hogy valami butaságot elkövessek, és most nézd meg: két nálam idősebb nővel vagyok az éjszaka közepén, ígéretes nem? Rendben, nem abban a helyzetben vagyunk, de jó eljátszani a gondolattal, hogyha ezt valakinek el is mesélném életemben, biztos bevenném az időpontot, és a hölgyek életkorát a történetbe. Na, Oliver, ébresztő, a hölgyek, lehet őrült pszichopaták, és a következő percben eltesznek láb alól, nem most kellene fantáziálnod, és főleg nem magaddal vitatkozni!


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Amy Joy - 2009. 12. 28. - 11:44:06
Zoey & Oliver

Úgy tűnik hidegen hagyja a díszes társaságot mély ájulatom, bár talán nem ezért térek magamhoz. Mindegy, felesleges volna ilyen hülyeségeket elemezni. Vakon ülök fel, s pólómmal itatom fel a látásomat akadályozó vértócsát, ezáltal meglehetősen vérengzővé válik a kinézetem. Akár valami lelakott bozótharcos, aki most lógott meg Vietnámból. Legfeljebb megijed tőlem minden kósza varázsló, aki van olyan hülye, hogy erre kószáljon az éjszaka közepén. A látás élményét mégsem nyerem el, újabb adag vér csorgadozik sebtében becsukott szemem elé. Remek.
A következő lépés a fültisztogatás, persze csak úgy szőrmentén. Néhány kisebb-nagyobb kő- és növénydarabka eltávolítása után - csoda! - hallani kezdek. Hát mindent elmondhatok, csak azt nem, hogy ez az élmény boldoggá tesz. Ismerős a hang, mely valami tavalyi vacsoráról és sütiről hablatyol. Nehezen áll össze a kép a fejemben, de amikor végre kimondja a nevem, rájövök kit suhintottam tarkón az imént. Csak és kizárólag ő tudja ilyen hülyén kiejteni azt a két hárombetűs szócskát.
- Davin - nyögök fel döbbenten. - Mi a fenét keresel te itt, öcsi?
Újabb törlés, ezúttal alkarral próbálom meg eltávolítani alvadozó véremet a szemem elől. Hála a sebképződés folyamatának, nem érkezik újabb adag a vörös folyadékból a szemem elé, hogy gátolja látásomat. Végre kinyithatom a szemem. Vegyes érzésekkel nézek fel, nem tudom mekkora kárt tettem Oliverben, akit mindössze egyes egyedül én hívok Davinnek, hogy bosszantsam utált második keresztnevével.
Vállat vonva legyintek, ám rögtön megbánom a könnyelmű mozdulatot, csontjaimba és izmaimba fájdalom sugárzik hatásukra. Megártott az az esés. Fénykoromban, még zsenge kviddicsező lánykaként simán kibírtam egy ilyen tanyálást is, habár akkor fűre zuhantunk, soha nem kavicságy várt alant. Kénytelen leszek hozzászokni a korral együtt növekedő pofonokhoz.
- Ugyan már, ha nem tünteted el azt a sütit, már rég megették volna a kukacok, ugyanis romlott volna. De igenis megérdemelsz mégegy ütést, te piszok, ugyanis tuti miattad kötöttünk éppen itt ki Zoeyval, a semmi közepén. Te mit keresel itt, Dav?
Ekkor végre felnézek és leesik, hogy mindketten talpon vannak, csupán én ücsörgök ilyen nyugodtan a földön. Amúgy sem tudnék felkelni, hát inkább lefelé invitálom őket is. Nem tudván, történt-e bemutatkozás amíg kómáztam, celebrálok egyet gyorsan.
- Zoey, ő itt Dav... bocsi, Oliver, akit csak én gyilkolok a Davin névvel. Oliver, ő pedig Zoey, az egérke és bujkálótárs.
Bátran mondom ki, hogy bujkálótárs. Oliverben ugyanis pontosan tudom, hogy feltétel nélkül megbízhatok, igazi barát a fiú, akivel mindent meg lehet beszélni, akármilyen komoly dolgokról van szó. Néha olyan érzésem támadt, amikor még a Roxfortban beszélgettünk, mintha az öcsém volna, innen az öcsi és az öcskös elnevezés. De többnyire teljesen másféle érzések, gondolatok kergették egymást lököttes fejemben, amiknek halovány közük sem volt holmi testvéri érzetekhez. Ezeket viszont villámgyorsan elvetettem, azzal a gondolattal kísérve, hogy igenis létezik fiú és lány közötti barátság.
Tudtam, Oliver nem verne át soha, a bizalommal nem is volt gond mióta ismerem. Inkább azzal a láthatatlan valamivel, ami összeköt minket. Előfordult nem egyszer, hogy túlságosan szorosnak éreztem ezt a kapcsot, ilyenkor pedig heves menekülhetnék vett elő és Oliver képtelen volt megnyugtatni, visszafogni. Mire újra elé mertem kerülni, addigra persze régen lehiggadtam és kezdődött megint minden újra. Macska-egér játék, az egyszemélyes fajtából, mivel a nálam másfél évvel fiatalabb fiú soha nem látszott viszonozni ezeket a ki nem mutatott érzéseimet, melyek a menekülési kényszert okozták végül.
Azt azonban nem szabad elfelejtenem, hogy most nincs hová menekülnöm, legfeljebb ebbe az ismeretlen tóba süllyedhetnék el, de amilyen bolond Oliver, képes lenne utánam jönni és kirángatni a vízből.
- Mondd Zoey, miért szerencsétlenkedsz azzal a gyufával? Hiszen ott a pálcád, magaddal hoztad... - nézek tétován az egykorvolt mardekárosra.


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Zoey Cleve - 2009. 12. 29. - 05:58:51
~Amy, Oliver~[/size][/font]

Együttérző-fáradt mosollyal reagál a fiú első mondatára.
- Nyugi, egyelőre én sem. Október 31-én töltöm a 17-et, majd akkortól. De hát szükség törvényt bont- nem várhattam ki otthon vagy a suliban, nem igaz?
A repülés kerül terítékre, vagyis inkább, hogy mennyire nem tesz jót a bokának.
- Ugyan, a seprűnyél tartja a súlyod, elrugaszkodni pedig a másik lábról kell, ennyi. –vonta meg Zoey a vállát. Meg kell adnia, utazás közben volt még a legkevesebb baja a lábával, épp az eddig említett okok miatt. Élvezte is volna a változatosságot, csakhogy ez eléggé nehezére esett, miközben a menetszéltől szinte keményre fagyott. –A forrasztáshoz pedig sajnos nem értek, és gyanítom, hogy ehhez Madame Pomfrey kell, minimum. Halálfaló támadt ránk, és fogalmam nincs, milyen átkot használt… -húzza el a száját, mint aki ezzel mindent megmagyaráz. Oliver időközben kedvesen sürgölődik körülötte, és felpolcolja a kárvallott végtagot - amibe a lány újfent belepirul. Hiába, nagyon nincs hozzászokva, hogy csak így ilyen figyelmet kapjon.  Főleg, hogy Oliver, be kell vallja, elég jóképű.
Hála Istennek, egy kérdés eltereli a figyelmét.
- Sátor? Azt alighanem otthon hagytuk, szóval köszö…
Oliver felszisszen, Amy karja lecsap. A srác nem ájul el, azonban mögötte a barátnő összerogy. Zoey felkel, és oda akar sietni, de megüti a fülét a fiú szájából ömlő kisebb szóáradat, és az ajkába kell harapnia, hogy ne törjön ki hangos és árulkodó nevetésbe. Vicces történet lehet, majd valamikor ki kell faggatnia őket…
- A sütijét?  Ne… mindegy is. Most nincs ilyenre időnk… Egyébként igen, Amy Joy az. –teszi hozzá, mivel Amy úgy tűnt, még nem ébredt fel.
Nagy tévedés: Egy másodperc múlva a griffendéles már vádaskodik is, és kérdez. A mardekárost bűntudat fogja el: az ő elalvása biztos igen fontos szerepet kapott a lezuhanásban. De hát mit tegyen az ember, ha egyszer egy hétre is elég stressz érte két röpke óra alatt?!
- Erről jut eszembe: van valakinek halvány segédfogalma, hogy hol is van az az itt, azon kívül, hogy Skóciában és egy tó mellett? Jó volna tudni… sajna nincs nálunk térkép- javíts ki, ha tévedek. –néz Amyre, majd eszébe jut, hogyan mutatták be, és azonnal széles vigyor terül szét az arcán. – Ja, igen. Az egérség… hosszú sztori, mi? Elmondjuk most, vagy túlságosan hasonló a helyszín?
A gyufa lassan leég, úgyhogy eloltja, mielőtt még az ujját is megégetné. Viszket a keze a pálcája után, irritálja, hogy ott van az övében, mégsem használhatja, hacsak le nem akar bukni. Elővesz egy új gyufát, de hármat is eltör- ezt látva szól rá az egértársa, hogy ne vacakoljon már, hanem intézze el varázslók és boszorkányok módjára. Zoey idegesen sóhajt, és megpróbál lenyugodni: a legkevésbé a vétlen Amyvel akar ordítani.
- Nem lehet. Még nem vagyok tizenhét, vagyis be tudják mérni, hol vagyok, ha varázsolok. Minden kiskorún van egy ilyen bűbáj, ez alapján ellenőrzik a minisztériumban, hogy betartottad-e nyáron azt a törvényt a kiskorúak bűbájgyakorlásáról. –újabb sóhaj, majd leül, és idegesen a hajába túr. – Apám… hogy ebbe nem gondoltam jobban bele… Bocsi, Amy, de október 31-ig kénytelenek vagyunk rád hagyatkozni varázslás szempontjából. Túl sok pluszmunka lenne nekik, hogy mindenkire kiterjesszék, úgyhogy a nagykorúak biztonságban vannak.   


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Oliver Carex - 2009. 12. 29. - 10:01:24
Ms. Cleve,
Ms. Joy



   Bár látnék is valamit a homályos körvonalaikon kívül. Hogy milyen csinosak, még így is, nem kételkedem, hisz Amyvel már sokszor találkoztam, sőt. Amyvel elég érdekes viszonyban vagyunk, olyan se veled, se nélküled, vagy… az azért túlzás, de mindig is megvolt az a feszültség köztünk, amikor együtt voltunk, főleg kettesben, bár az utóbbi csak párszor esett meg, véletlenül. Nem az a feszültség mint mondjuk, köztem és Jack között van, hanem a másik, a szikrázás, ez megint túlzás, ezért a legjobb szó a feszültség. Mindig is jól eldumáltunk a klubhelységben, a hálókörlet felé tartva a vacsoráról, kviddics mérkőzéseken együtt ordítottunk a dühös tömeggel, a „Hajrá Griffendél!” mondatot. Igazán közel kerültünk anno, barátilag, aztán… aztán minden furcsa lett, Amy egyre kevesebbszer „vett észre a folyosón”, főleg csak ha muszáj volt, vagy én szólítottam le, már nem próbált kettesben maradni, és én se. Messze volt a szerelemtől, ó de még milyen messze, még plátóinak sem nevezhető, csak egyszerűen éreztük, hogy nem szabad olyan sokat találkoznunk, és ő tette meg az első lépést e felé. Bár sosem értettem, hogy miért nem találkozhatunk, és ha összejöttünk volna, akkor mi van? Sokáig hittem, hogy a korommal van a baj, de tiszteletben tartottam a döntését, és belül, akármennyire is nem szerettem volna, de igazat adtam neki, és azt hittem már sosem nem látom, főleg, hogy az év végén, alig-alig búcsúztunk el. Sajnálom a barátságunkat, de így, hogy összehozott minket a Sors, meglátjuk mit tehetünk a „kötelékünk” érdekében, hogy a baráti, vagy „feszültségi” kötelék lesz-e az, az még kiderül, nem reménykedek semmiben, nekem mindkét variáció megfelel, csak Amy Joy, az Amy Joy.
   Próbáltam nem hunyorogni, bár már igazán leszokhattam volna róla, mert semmit se segít, de most muszáj lesz, nem akarom, hogy bármelyik lány is megtudná, mi a bajom, mert… mert csak.
   -[b] Oliver Davin Carex, helló[/b]- az Oliver-szót nyomatékosan mondom ki, hogy érzékeltessem, én-nem-Davin-vagyok. Sosem szoktam hozzámondani a második kereszt nevemet, egyszer tettem meg, és lám ezzel cukkolnak, bár a Amy csinálja, nem zavar…
   - Nincs erre időnk? Ugyan, itt az egész éjszaka dumcsizni, és kibeszélni a csajszikat- próbáltam poénkodni, de komolyra vettem a szót- Visszatérve. Természetesen készséggel felajánlom a sátramat, hogy aztán kényelmesen nyugovóra térhessenek a hölgyek- egy széleset mosolygok, és elindulok a táskámra kötözött nagy vászon darabért, és miközben azzal babrálok, hogy felállítsam- ami igen nehéz az én esetemben, majdnem vakon, de muszáj lesz- addig néha hátra sandítok a lányokra, meg-meg szólalok néha.
   - Kíváncsian várom azt az egeret-történetet, biztosan érdekes, de majd bent a sátorban- mosolyodom el újra. Szemem összeszűkül, mintha valamit is segítene, de meg is bánom, így ismét széthúzom a szemhéjaim, remélem nem vették észre. Szemem elidőzik Amyn egy darabig, és megszólalok, de már nem mosolyogva, hanem inkább nosztalgiázva, inkább szomorkásan, de boldogan- Semmit nem változtál Amy…- mióta megszakítottad velem jóformán a kapcsolatot. Csak gondolatban fejeztem be, nem akartam megbántani, ugyan mire lenne jó? Zavartan, talán túl gyorsan visszafordulok a sátorhoz, ami még mindig a földön terült szét. Háttal a lányoknak próbáltam a földön kitapogatni, hova verhetném le a cölöpöket, kavics, kavics, kő, kavics és puha föld. De, hogy hol vannak a cölöpök azt nem tudtam, de semmiképpen nem akartam segítséget kérni, nem fogom magam beégetni, legszívesebben felordítottam volna, hogy nem varázsolhatok, úgy érzem magam, mint egy mugli, vagy az első nyaramon, a roxfortot követően, amikor tudtam varázsolni, de nem szabadott.
   Annak viszont örültem, hogy Zoey nem töltötte be a tizenhetet, bár sajnálkoznom kéne, mert így csak Amyn van a teher, hogy mindenfélét varázsoljunk, de valahol boldog voltam, hogy nem csak én szerencsétlenkedek, de ezt egy sértő gondolat nélkül mondhatnám ki, de félreértenék.
   Míg kimaradok a beszélgetésből, csak sikerül megtalálnom a cölöpöket, és ököllel beütögetem a humuszos földbe az ékeket, könnyen bevertem őket, büszke voltam, hogy kalapács nélkül is megoldottam a puszta kezemmel, de csak magamban mosolyogtam. Egy bő öt-hat perc alatt, áll is már a sátor, végre! Végül hátrafordulok a lányokhoz és egy nagy vigyorral, felnyitom a sátor „ajtaját”, meghajlok kilencven fokos szögben, akár a pincérek, és gőgös hangon kijelentem:
   - Hölgyeké az elsőbbség!- remélhetőleg befáradnak, és ha ez megtörtént, az összes cuccot felkapom, akár enyém akár nem, és becipelem az átmeneti lakásunkba, és a nappali közepén elterpeszkedő dohányzó asztalra pakoltam ki. A fejemet vakarászva, kicsit zavarban voltam, de úgy is rájönnek.
   - Hát… az a nagy harci helyzet, hogy csak egy hálószoba van, de a jó hír, hogy abban van két egyszemélyes ágy- gondos fejszámolás után rájöhetnek, hogy hárman vagyunk, ami már kész tömeg, ebbe a sátorban, én valószínű a nappaliban álló, a dohányzó asztalhoz tolt kis fotelbe fogok lekuporodni, de hát ez van- Szóval foglaljátok el szobátokat, drága vendégeim!-  azzal levágom magam a kis fotelbe- Én elfoglaltam a sajátom.
   A sátorban összesen három helység volt található, a nappali, amiből a másik két szoba nyílt, az egyikben aludni lehetett, a másik pedig konyhának volt kiépítve, bár sokat nem kezdünk vele. Kellemes hangulatos kis zug, rengeteg fonott dolog, lepedők, indiai szőnyegek, amíg édesanyáméké volt, kidíszítette rendesen, az egész ilyen közel-keleti stílusban, színekben pompázott, narancssárga, piros színek, egy-egy helyen még füstölő is volt, mintha egy kis mugli-lakás lenne, igazán kicsi. De ez mind mellékes volt, ha tudtam: van fedél a fejem felett, méghozzá kikkel…
Zoeyhoz fordulok, neki szentelem figyelmem:
   - Mesélj magadról kicsit, annyit tudok rólad, hogy az egyetlen épeszű mardekáros, Amy csinos barátnője vagy- a bókok nem direkt vannak, szokásom, egy rossz szokásom, mivel gyakran félreértik a lányok. Lopva Amyre sandítok, mit gondol arról, hogy nem is foglalkozom vele, nem akarom féltékennyé tenni, nem. Én nem.


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Amy Joy - 2009. 12. 29. - 18:12:39
Zoey & Oliver

Csaknem fejest ugrok utazóládámba, hogy eltűnhessek barátaim szeme elől. Szégyellem magam Zoey előtt, mert végülis ha nem rúgok bele a ládámba dühében odafent, akkor vígan repülnénk tovább, habár a vígan talán nem a legtalálóbb kifejezés arra a repülésre, amit mi ketten műveltünk. És szégyellem magam Olier előtt, mert ő gyakorlatilag védtelen volt, nem akart ártani egyikünknek sem, én mégis megütöttem. Soha nem akartam bántani, a legkevésbé sem ilyen körülmények között.
Ahogy egyre mélyebbre ások a ládában, egyre kisebb darabkka látszik ki belőlem, míg végül legalulról előszedek egy térképet, pontosabban annak maradványát. Hát nem mostanság hajítottam bele ezt sem a ládába, de legalább van térképünk. Meglobogtatom Zoey orra előtt, miközben saját kiskorúságáról szövegel. Egy pillanatra megmerevedek a szöveg hallatán, döbbenten szólalok meg:
- Basszus... akkor most minden rám vár? Ez olyan kitolás, ti meg lustulhattok egész nap, míg gályázok, varázsolgatok - megyek át tréfálkozásba végül, mert persze nem bírok halálosan komoly lenni olyan sokáig. Még ebben a helyzetben sem, itt a semmi közepén. - Nem baj srácok, térképünk már van. A helymeghatározás viszont Oliverre vár majd reggel, mivel most úgysem látszódik szinte semmi a környezetünkből, csak egy atomi méretű tó, amiben még a Loch Ness-i szörny is simán elbújhatna. Hogy a bánatba tudtam elfelejteni, hogy egyikőtök sem nagykorú?!
Az utolsó kérdést már csak magamnak teszem fel halkan, nehogy bármelyikőjük meghallhassa. Most nagyobb őrültségnek tűnik az egész rejtőzködésesdi, mint mielőtt belevágtunk Zoey-val. Ha anya nem halt volna meg, akkor talán értelmetlennek is látnám, de így... így inkább bolondság. Két kiskorúval, akik nem is varázsolhatnak, azaz nem tudják megvédeni magukat, legfeljebb a mugliktól.
Szó nélkül segítek a fiúnak széthajtogatni a nagy darab vászont, amiből majd egyszer sokára kialakul a sátor, hiszen egyedül meglehetősen nehéz munka volna. Körbe-körbe kellene rohangálnia Olivernek, így legalább egy kis esti futkorászástól megkímélem. Szíven üt a mondata. Igen, tudom hogy elhibáztam, amikor utoljára eltűntem, nem kellett volna úgy szó nélkül meglépnem. Oliver jól halad a sátor felverésével, én pedig szótlanul állva nézem a srácot, emlékek milliói kavarognak fejemben. Lopva letörlök egy könnycseppet az arcomról, amikor a fiú szól, hogy kész a sátor, bemehetünk. Úgy intézem, hogy Zoey menjen be legelöl, s mielőtt belépnék, szorosan magamhoz ölelem Davint és könnyezve a fülébe suttogom.
- Hiányoztál Oliver, piszkosul hiányoztál. Ne haragudj rám - ezzel elillanok, mielőtt bármit mondhatna.
Ő is tudja, csak akkor hívom Olivernek, ha valami fontosat akarok mondani, ha tényleg van hordereje a mondandómnak, amikor nem gúnyolódok, bolondozok vele. Mire Zoey megláthat, a könnyeknek nyoma sincs az arcomon, legfeljebb piros szemeim árulkodhatnak gyengeségemről és a sírásról. Kíváncsian járom be az apró sátor szobácskáit, azután hálás mosollyal állok meg Zoey és Oliver előtt.
- Kösz, hogy nekünk hagyod az ágyakat, rendes tőled Davin, pláne miután olyan szépen tarkón csaptalak. Ez most a kárpótlást volna azért a sütiért? - vigyorgok ártatlanul rá. - Amúgy pedig nem igaz, amit mondtál, ugyanis többet is tudsz Zoeyról, meséltem neked valamennyit. Habár az egérmesét tényleg kihagytam, de érthető okokból. Majd Zoey egér elmeséli és a végén te is meg fogod érteni, miért nem terjesztettük széles körben a történetet.
Soha nem zavart, ha Oliver másik lánynak bókolt, egy idő után hozzászoktam a stílusához. Most azonban kaján vigyorral kacsintok rá Zoey-ra, mintha azt mondanám: "hajrá, csíp téged a pasas". Nem akarok viszálykodást szítani, az apró gesztus akaratlanul jön. De ha jobban belegondolok nem lenne semmiféle vita-veszekedés abból, ha Zoey véletlenül összejönne Oliverrel, legfeljebb pöttyet furcsán érezném magam közöttük.
- Gyertek, üljünk le az ágyakra a meséléshez - húzom be barátaimat az alvószobába kezüknél fogva. Nem mozdulok, megvárom hogy ők üljenek le, kíváncsi vagyok hogyan helyezkednek el és ki hív maga mellé engem.


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Zoey Cleve - 2009. 12. 30. - 06:40:06
~Amy, Oliver~[/color][/font]

Úgy néz ki, a fiú is hasonló „középső név”-szindrómával küzd, mint Zoey, aki szintén csak akkor ismeri be, hogy Gabrielle-nek is hívják, ha valaki nagy furmányosan kideríti és kérdezősködik miatta. Nem tudja, miért, de úgy érzi, hogy a középső neve nagyon nem illik hozzá- még szerencse, hogy senki sem használja. Az öccse megpróbálta párszor, de elég volt neki néhány keresetlen makarenkói pofon/átok, és leszokott róla. Nagyon nem úgy hangzik, mint ahogy a Főegér mostanában viselkedik, de akkor még fiatalabb volt, és különben is: az öcsike mindig más kategória… még akkor is, ha most bűntudat kínozza. Félúton voltak ugyanis a kibékülés és a normális kapcsolatok felé Damiennel, mikor kénytelenek voltak bujkálásba kezdeni Amyvel.
Oliver újfent felajánlja a sátrat, amire Zoey, az igazat megvallva, nem tud mit mondani. Ha őszinte akarna lenni, olyasmit kéne válaszolnia, hogy több mint valószínűleg kénytelenek lesznek hosszú távon igénybe venni ezt az ajánlatot, mert máshová nem tudnak menni. Ő is érzi azonban, hogy ez tolakodó, és… kicsit félreérthető lenne.
Miért zavarja ez egyáltalán? A fiú állandóan bókol, úgy néz ki, a mardekáros tetszik neki… de fogalma nincs, baráti alapon, vagy többről van szó. És nem akarja már most elrontani egy ekkora hibával. Oliver egyik mondata pedig igazolja is az óvatosságot.
Nem kéne meglepődnie. Ház- és évfolyamtársak, és amennyire látja, hasonlóbb a természetük, hogy azt csak a háznak lehessen betudni. Természetes, hogy ismerik egymást. Akkor mégis, hogyhogy egyszerre elszáll a jókedve attól, amit a fiú szavai mögül kihall? Elszáll a jókedve… jó vicc. Nem szabadna, de szúró-facsaró fájdalmat érez, és csak reméli, hogy a sátor felverése és a sötét megteszik a hatásukat, és nem látják rajta. Így jár az, aki túlságosan beleéli magát a dolgokba…
Szerencséjére a tréfálkozó és térképet elővevő Amy eltereli a figyelmét. Nem tudja egy ideig, mit mondhatna - szeretné megnyugtatni, hogy ők sem gondoltak bele, de barátnője hangján érződik, hogy kicsit elege volt már a komoly témákból.
- Odabent is jól el tudunk szórakozni, nem muszáj költözködnünk. –próbálkozik vidítani a társaságot. A sátor hamar elkészül, főleg a sötéthez képest, Zoey pedig elsőnek megy be, majd megáll az előszoba közepén körülnézni. Tetszett neki, főleg a sok vidám színnel, lepedőkkel és szőnyegekkel- arra emlékezteti, mikor Lizzie egyszer éppen Indiából jött haza, és szuvenírnek szárit meg füstölőket hozott- ez az emlék pedig mintha már nem fájna annyira, a gyász mintha eltávolodott tőle a támadás óta.
Egyetlen hálószoba? Végül is, megoldható… Ő is köszönetet akar mondani a fiúnak, de csak bólint- Egy: Amy megtette, kettő: ismét előkerült a süti, és szeretné hallani a történetet. Mielőtt kinyithatná azonban a száját, Amy már be is vezeti őket a szobába, ahol Zoey leül az egyik ágyra, majd megpaskolja maga mellett a helyet, látva, hogy barátnője helyet keres a szemével. Oliver közben bókolt, a griffendéles lány pedig biztatóan mosolygott a mardekárosra.
Teljesen összezavarodott… most akkor mi van kettejük között? Nem érti ő ezt… Egyik percben mintha szakítottak volna, és újra össze akarnának jönni, másikban pedig… Kérdezze meg, majd mikor egyedül maradnak a barátnőjével?
Erre azonban nincs idő: válaszolni kell.
- Az egyetlen épeszű? Na, még ezt sem hallottam elsőre, de köszönöm! –nevet fel. – Általában úgy fél óráig beszélgetnem kell az emberekkel, hogy erre rájöjjenek. –komorodik el. – Az viszont nem túl gyakran esik meg… de hagyjuk. Az egeres történet? Az a Fekete-tónál kezdődött, a birtokon, idén tavasszal…
Azzal elkezdi mesélni, de nem a cenzúrázott, hanem a teljes változatot, hínárostul-gyengélkedőstül. Mire végez, fogadni merne, hogy a bordái megsínylették a visszafojtani akart nevetést (ami miatt párszor meg kellett állnia), majd mikor lenyugszik mindenki és elhal a nevetés, lezárja:
- Szóval… így ragadt ránk, kettőnkre az „egér” becenév. Mivel ahogy a dolog fest, együtt fogunk bujkálni, ha akarod, neked is kereshetünk egy „egeres” nevet. De hadd halljam, miket mesélt rólam Amy? És mi van azzal a sütivel? – tesz fel két kérdést, ami szöget ütött a fejébe.
Kellemes itt, együtt, mesélgetve. Olyan, mintha csak táboroznának, és akár ki is mehetnének énekelni a tábortűzhöz. Mintha nem kéne semmi miatt aggódniuk, mintha… teljesen normális nyaruk lenne. És ennek nagyon örül. De nem szól semmit, nehogy kizökkentse a többieket ebből a hangulatból.       


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Oliver Carex - 2009. 12. 30. - 11:52:34
Ms. Cleve,
Ms. Joy



   Megrázott.
   Ugyan már bent ültünk a kis kétágyas szobában, a hangulat igen kellemes volt, jómagam is fülig érő mosollyal nyugtáztam minden egyes gondolatot, és próbáltam kirekeszteni, ami kint történt. Amy átölelt, ami nem is lenne, olyan meglepő, hisz a lány mindig is érzékeny lelkű volt, mindig is barátokra volt szüksége, de hogy eleresztett pár könnycseppet, azt nem tudtam mire vélni. Őrült gondolatok rohantak át az agyamon, de gyorsan elhessegettem őket, mielőtt bemesélnék magamnak, mindenféle valótlanságot, aminek köze sincs a valósághoz. A lány mögött igenhosszú nap áll, többször is megemlítettek egy halálfaló-támadást, amit úgy véltem, jobb nem felhozni, ki akarja elrontani a hangulatot? Csakis a megrázkódtatás miatt borulhatott ki, de azért viszonoztam még kit a szorítást, de attól még elbizonytalanított, de nem hagyom, hogy kedvemet szegje, most jól érzem magam, főleg, némi lámpa közelében. Elképesztő, hogy egy fél órája még egyedül bandukoltam Skóciába, isten tudja hol, most pedig két gyönyörű, humoros lánnyal üldögélek, egy ágyon, és nevetgélünk. Nem engedem meg magamnak, hogy belegondoljak, valaki ép most szenved egy Cruciatus-átok hatása alatt.
   Bár két szög megállt bennem, az egyik, az „Amy-ügy”, a másik Zoey kedve, valami zavarja, az sicher. Hogy megmentsem a helyzetet, lágy mosoly húzódik, vállára teszem a kezem, és úgy mondom:
   - Ha valakinek félóra kell, hogy megszeressen, akkor az nagyon zárkózott egyéniség. Nézz rám! Húsz perce sem ismerlek, rám zuhantál, lehet eltört valamim, de már most úgy gondolom, hogy érdekes, humoros és természetes egyéniség vagy, szóval pofa be! Engem fél óra után ott hagynak, hogy milyen egy idióta vagyok- a végére próbáltam felvidítani, egy kisebb kuncogást, is mellékeltem, majd megsimogattam a vállát, és visszahúzódtam. Nem tudom, és nem is akarom elképzelni, mit élhettek át, az elmúlt huszonnégy órában, így most kettejük felé fordultam.
   - Egerek, egerek, már izgatott lettem, annyit meséltetek, na, hadd halljam mi az a híres történet!
Csendben hallgatok végig, ahogy Zoey élvezettel mesél el mindent, töviről-hegyire, és lágy mosollyal nyugtázom, amikor még ő maga is elneveti magát. Ó, ha tudnák, hogy én minden héten hasonlókban volt részem, sőt, más őrültségekbe is, amikről álmodni e mernek, de jó tudni, hogy másoknak is megadatik a szórakozás, már ha ezt lehet annak nevezni. Agyamban, ahogy végig futtatom előttem a filmkockákat, vidáman elmosolyodok. Hirtelen rám irányul a figyelem, mire kicsit megköszörülöm a torkomat, és gőgös arccal hátrasimítom hajam, amitől, még jobban csak összekócolódik, és égnek áll.
   - Nem kellett mesélni annyit Amynek, elég két percig beszélned, és bebizonyosodik, amiket az imént elmondtam- a „két percet” direkt hangsúlyoztam, és egy cinkos félmosolyt is elejtek- Ejj, igen az az áfonyás süti, csoki darabokkal, hmm… Emlékszem, ahogy megláttam, azonnal tudtam, hogy ő az enyém, szerelem volt az első látásra- nosztalgikusan, eltúlozva néztem felfelé, mintha újra magam előtt látnám a képeket, és a szemem mintha szerelem fátyolozta volna, aztán ismét jön egy vigyor, majd folytatom, immáron a szemükbe nézve.
   - Egy kviddics meccs után volt, még a tanévben, olyan december lehetett, talán elseje, vagy másodika, nem tudom, de a lényeg, hogy akkoriban nem ismertük egymást annyira még Amyvel, csak egypárszor futottunk össze, vagy baráton keresztül, vagy puszta véletlenségből.  Így visszagondolva, nem volt semmi extra a történetben, de akkor muris volt, és kellemes emlék marad. Amy mellett ültem, bár majdnem háttal egymásnak, mindenki a saját társaságával foglalkozott, Amy elég feldúlt volt, de nem is szóltunk egymáshoz, én nevettem a barátaimmal, ő meg panaszkodott másoknak, valami lány miatt, és mikor a története közepén tartott, energikusan lökte a showdert- gonoszul az említett lányra pislantok, kicsit piszkálódok- és amikor belefeledkezett magába, elcsórtam a tányérja mellől az áfonyás muffint, majd kipattantam padból, és megpaskoltam Amy hátát, és további jó étvágyat kívántam neki, persze nem értette, nem is ismét annyira, már a nagy aranyozott kapunál jártam, amikor észrevette,utánam rohant, elállta az utamat, én már szakadtam a röhögéstől, mire lekevert nekem egyet, bár a sütit megtarthattam- hangosan felkacagtam, nem bírtam- Még most is látom magam előtt azt a fancsali képed!
   Rég mulattam ilyen jól, milyen régen is volt… és milyen kellemes volt, nem felejtem el feldúlt arcát- Úgy hogy ha úgy vesszük, nem érdemeltem meg a tarkón vágást, már megkaptam egy pofonnal méltó büntetésem.
   Felpislantok a plafonon, elterjeszkedő, ablakra, ami az egyetlen volt az egész sátorban, telihold van.


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Amy Joy - 2009. 12. 30. - 13:19:26
Zoey & Oliver

Látom a zavart Zoey arcán. Szegény biztosan nem tudja hová tenni különös viselkedésünket, egymáshoz való viszonyunkat. Egyszer majd mesélek neki Oliverről és rólam, habár fogalmam sincs miért nem tettem meg eddig. De ha valaha előadom a történteket, biztosan nem a srác előtt. Ő nem szerezhet tudomást soha felemás érzelmeimről. Valahol feszélyez, hogy annyival fiatalabb nálam, ám ez csupán indok, az igazi okot én sem tudnám elmagyarázni még magamnak sem. Zoey biztosan meg fogja érteni.
Ledobom magam barátnőm mellé az ágyra és egy párnával az ölemben törökülésbe helyezkedek, míg Zoey megkezdi a sztorizást. Úgy tűnik, ez egy ilyen mesélgetős este lesz. Attól azonban még nekem is elkerekedik a szemem, hogy drága barátném a teljes, cenzúrázatlan változatot adja elő ennek a számára alig ismert fiúnak. Elég bizalomgerjesztő lehet számára Oliver, ha így el mer mesélni minden kis részletet a fuldoklással, sárcsolyázással és megzizzenésemmel együtt. Van egy homályos sejtésem, mely szerint ebből a hatalmas bizalomból még lesznek gondjaink később.
- Naaa Zoey, azt se hallgasd el, hogy megpróbáltalak ártalmatlanítani - nevetek ujjammal tréfásan fenyegetve a mellettem ülő leányzót. - A gyengélkedőnél jártunk és nekem nagyon nem akaródzott madam Pomfrey színe elé járulni, ezért Zoey háta mögé léptem és épp le akartam csapni, amikor kinyílt az ajtó. Elég nagy égés volt, a párnacsata viszont azt hiszem mindenért kárpótolta a majdnem-áldozatot. Meg persze bevallottam neki később és eléggé égett a fejem az eset miatt.
Máris jön a következő történet. Minő meglepetés, ebben is főszerepelhetek és itt sem éppen a legjobb színben tűnök fel. Nem baj, jönnek még ők az én utcámba! Hopplá, máris itt a kínálkozó alkalom, Oliver ugyanis kihagyott egy fontos részletecskét a történetből. A legfontosabbat. Ahogy felnéz a plafonra, hű, az a műártatlanság vérforraló. A pasas nézése pedig már csak hab a tortán, így amikor a tarkón suhintás jogtalanságát firtatja, közbeszólok.
- Azért azt se felejts el, te nagyon lovag, hogy egyfelől direkt kicsit ütöttem, mert nem akartalak vérző, törött orral égetni a haverjaid előtt. Másfelől pedig: erősen röhögve ugyan, de utánad mentem és kaptál egy vigaszölelést, nehogy elbőgd magad odakint - nyelvet öltök rá, mert a történet előadásához ez kihagyhatatlanul hozzátartozik.
Valamint az is, hogy átvetődök a másik ágyra, ahol Oliver tanyázik és harci rikoltással oldalba szúrom, majd a véletlenül magammal hozott, s mindeddig szorongatott párnával kezdem csépelni.
- Zoey, gyere segíts! - kacagok a párna mögül gyakorlott tollcsatázó barátnőmre. - Kicsi a rakás, nagyot kíván!
Ismerős a helyzet, megint egy ágyon vagyok a barátaimmal együtt, párnával a kezemben és nevetve csatázunk. Akárcsak Zoey-val a gyengélkedőn vagy nálunk az első estén, miután megérkezett. Vagy még elsős korunkban az érkezést követő estén. Mindenki totál kimerülten vonult fel a hálókba a vacsora után, kivéve a mi szobánk társasága. A csajokkal hajnalig öltük egymást, igyekeztünk halkan visongani és kacagni, miközben fogadásokat kötöttünk, Mindenízű Drazsét szemezgettünk és bolondoztunk.


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Zoey Cleve - 2009. 12. 30. - 17:22:00
~Amy, Oliver~[/size][/font]

- Az ő bajuk, ha otthagynak… Csak ők vesztenek vele.
Miután a felszólításnak eleget téve belenézett Oliver szemébe, a halk szavak azelőtt szaladnak ki a száján, hogy észbe kaphatna, vagy hogy eszébe jutna reagálni a neki adott bókokra, erre a tudatra pedig arcát élénk pír önti el. ~De hülye vagyok… az első kedves szóra és szép szemre elolvadok.~ feddi magát gondolatban. Nem érzékelte, mikor lett ilyen, de tény: újabban úgy tűnik, rengeteget megtesz és elhisz pár jó szó után. Ebből ki kell gyógyulnia, mielőtt olyan fájdalom lesz a vége, mint Garyvel…
Gondolatban felpofozza magát hálátlanságáért. Ez a fiú, érződik rajta, sosem élne vissza az érzéseivel, sosem próbálná manipulálni. Ahhoz túl őszinte a szeme és a beszéde. Ahogy megszorítja a vállát, ahogy megsimítja a hátát… Mintha csak tudná, hogy ez a vidámság csak erőlködés, hogy ne merüljenek el az emlékek mocsarában, hogy egyensúlyozni tudjanak meggyötört idegszálaikon. Zoey hálás mosollyaj köszöni meg a figyelmességet, hogy nem kérdezősködik, egyelőre legalábbis nem, hanem hagyja, hogy a jókedv megtegye a gyógyító hatását.
Nem tehet róla, de képtelen nem bízni új bujkáló-társukban, valami azt súgja neki, hogy nyugodtan rábízhatja a keveseknek kiadott teljes verziót. A tóbeli, hínáros hülyülést eltitkolták még Pomfrey elől is, ami nagy teljesítmény- a legkevésbé Piton és McGalagony arcára voltak kíváncsiak, mikor megtudják, hogy két diákjuk együtt bement a tóba, és életveszélybe sodorta magát… na jó, vicces lett volna látni, de nem úgy, hogy ők az a két szóban forgó diák!
- Ó, igaz is- még egy perc, és Amynek semmi nyoma, én pedig ájultan fekszem az ajtót kitáró Madam Pomfrey előtt. De mégis titokban tartottuk előtte, hogy a hínár majdnem megfojtott. Ha elmondjuk, még az RBF-ekre sem enged ki, fogadunk? A lényeg a lényeg, hogy bevallotta, de mivel nem történt semmi, és már elmúlt, tulajdonképp következmények nélkül maradt- a párnacsata teljesen más tészta, az móka volt.
Oliver történetét sem lehet megállni nevetés nélkül. Zoeynak igencsak élénk a fantáziája, így szinte látja maga előtt a jelenet minden részletét- a beszélgetéseket, a sütilopást, az elrohanást, a pofont, majd az ölelést. Na meg ahogy színészkedik hozzá… „Szerelem volt első látásra”- hát ettől ki ne kezdene el nevetni? Jó meleg van, jó a társaság, mi kellhet ennél több?
Ó, Zoey megkapja a választ, amint barátnője átugrik Oliverhez, és elkezdi püfölni. A mardekáros szeme felcsillan, és azonnal le is csap a másik párnára, hogy ő is beszálljon. Most ő ordítja el magát, hogy „Párnacsata~!”, majd valamilyen csoda folytán elesés nélkül sikerül a tetthelyszínére érnie, hogy egy jó istenes lendítéssel- ami ki tudhatja, kin landol- belevesse magát az egészbe.
Ezt sosem lehet megunni. De most komolyan- hiába párnacsatázott jópárszor, és hiába viszonylag idős már, még mindig ugyanúgy élvezi. Egyszer lecsúszik az ágyról és térdre esik, de sebaj- az ép lábáról van szó, a másikkal tulajdonképpen nem történt semmi.     


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Oliver Carex - 2010. 01. 19. - 15:42:12
Ms. Cleve,
Ms. Joy



   Egyszerre több száz diák tódult be hidegről, a kastélyba, véget ért a kviddics-meccs, a győztes ház tanulói mind a klubhelységbe iramodott, hogy megünnepeljék a sikert. Kisebb csoportokká oszoltak szét, vannak, akik a könyvtár felé igyekeztek, hogy befejezzék a házi feladataikat, melyeket a jeles alkalom ürügyén elhalasztották annak megírását, és voltak, akik a Nagyterem felé vették az irányt. Szintén a tömeg között hangoskodott az ötödéves fiúcsapat, Jamie Voolker, Boby Laimer, Peter Zeen, Kelemen Freed és Oliver Carex. Az árral sodródva elfoglalták a helyüket a griffendéles asztalnál, és nyomban megterült az asztal. Keselyűként vetették rá magukat a vacsorára, és hangosan elkezdtek röhögni, mesélni, viccelődni, mire a mellettük elhelyezkedő felsőbb éves lányok szúros pillantást vetettek a fiúkra. Oliver felfedezni vélte köztük Amy Joyt is. Még Jamie-n keresztül ismerte meg, egy roxmortsi kirándulás erejével, de csak futólag ismerte a szemrevaló lányt. Mit lehetett tenni? Oliver mindig is jobban érdekelték az idősebb lányok, tipikus tinédzser tulajdonág, de hát ez van, a lány pedig gyönyörű volt, tény. Akkor meg mi abban a rossz, ha néha megnézte magának? Bár azt meg kell hagyni, hogy helyesebb, amikor nem hisztizik kislény módjára a barátnőjének, de Olinak ez most kapóra jött. Boby, kb. tíz perccel ezelőtt elcsórta a desszertjét, és mivel a fiú jóval idősebb és erősebb volt Olivernél- megjegyzés: mint egy kétajtós szekrény-, úgy döntött nem kell neki a süti, fogyózik. De most. A lány megfeledkezve eledeléről, harsányan diskurált barátnőjével, vagy inkább lökte a showdert, így könnyedén, egy laza mozdulattal magához húzta az áfonyás sütit. Rákacsintott társaira miután meggyőződött róla, hogy Amy az égvilágon semmit nem vett észre az egészből, és felpattant az asztaltól.
 - További jó étvágyat!- azzal megpaskolja a lány hátát, és rákacsint, majd az ajtó felé siet.
   Már a kapunál jár, amikor elugranak, és felpofozzák.
   - A! Ezt most miért?!- De amint kimondta már leesett neki a tantusz. A feldúlt szőkeség viharzott el mellette, és ismét egyedül állt a padsorok között. Kitört előle a nevetés, és elindult a klubhelységi toronyba, de megállították.
   Megragadták a karját, megfordították, és karba fonták. Nagyokat pislogva, de mélyet szippantott a kókuszillatú szőke hajtincsekből, de mielőtt még megjegyezhette volna, hogy „el ne engedj!”- ami igen sértő lett volna az egójának-, elengedték, és már el is tűnt a lány a sarkon. Ő meg állt ott, mint egy vadszamár, és halvány mosolyra húzódott a szája, majd felsietett a lépcsőn… a sütivel a kezében.


   Milyen szép emlék… Csak nevetéssel tudom visszaidézni a jelenetet.
   - Még hogy elbőgjem magam! Micsoda sértés!
   Törökülésbe vágom magam, és nagyokat pislogva, ártatlan arckifejezéssel rebegtetem szempilláimat a lányok felé, majd jómagam is elnevetem magam. Rég mulattam ilyen jól. Ekkora mákot! A háború kellős közepén, egy sátorban jóformán bulizunk, miközben… miközben otthon várnak rám… Elfogott a bűntudat. Nem szabadna ilyen jól éreznem magam, miközben összetörtem a családom szívét, akik most is azt várják, mikor toppanhatok be a régi tölgyfaajtón… Az arcomról lefagy a mosoly. Elszáll a jókedvem, és elfog a keserűség. Talán még sem kéne itt lennem? Még csak varázsolni sem tudok, egyedül Amyre támaszkodhatok, Zoey hozzám hasonlóan még nem töltötte be tizenhetedik életévét, így maradt a kókuszillatú lány… A ba…barátom. Vagy mi a fene. Azt sem tudom, mit akar tőlem egyáltalán. Tök jól összemelegedtünk, erre szó nélkül lelép, és most, mikor útjaink ismét keresztezik egymást, könnyezve a nyakamba borul, és most meg úgy viselkedik, mintha semmi sem történt volna. Tényleg nem történt semmi lényeges, csak ez az egész helyzet. Ő, én, Zoey, az elmúlt év, a beszélgetések. De ha ő így, én is így. Barát, kész. Mi más lehetne? De nem beszélek vele erről. De. Mégis félrehívom egy kicsit!
   - Am…Áú!
   Egy párna landolt az arcomban, és egyszerre két lány vettette rám magát. Hú hallod, szétszednek a nők! Nem fogom elrontani a kedvüket, nem is kell, majd később. Ja, később rontom el a kedvüket…
   Teljes erőből püfölnek, én pedig csak nevetek, nem ellenkezem egy darabig, hátha megunják, ám egy kicsivel később –körülbelül olyan tizenöt-húsz csapás után- ÉN unom meg, és fellököm magamat az ágyról, és átkarolva mind két lányt, beterítve, a másik ágyra huppanunk, így én kerültem felülre. Vagyis valahogy úgy. Pontosan egy láb tekeredett a sajátom köré, amely valószínűleg egy Zoeyhoz társul, félig rajta heverek, és a jobb oldalamon (jobb felem alatt), egy Amy-buksi kandikál ki, őt teljes mértékben magam alá döntöttem. És… Az az illat… Elég idiótán festhetünk ki, akár egy kupac hús.
Lassan kifejtem magam a két lány közül, felugrom és a kócos hajamba beletúrok kétszer, felcsúszott pólómat letűröm, bár szívesen levenném egyik lány társaságában, de hogy mindkettőjébe? Végül is nem bánnám, de ez nem az helyzet sajnos.
   - Befűtök- kacsintok mindkettejük felé, majd eltűnök a nappaliban.
   Otthagyva őket, a nappali közepén elhelyezkedő kis, zárt kályha felé veszem az irányt, leguggolok mellé, pálcám előkapom, és már mondanám a varázsigét, amitől kis lángocska gyúlna ki a pálcám végén, de csalódottan rá kell jönnöm, hogy nem folyamodhatok mágiához. A pálcám visszadugom a farzsebembe, ám az félremegy, és a földön köt ki, de nem veszem észre, helyette, előkapok a táskámból egy doboz gyufát. Hiába, muglik között nőttem fel.
   Többszöri próbálkozás után végre meggyullad, így felhelyeztem a hátsómat a karosszékbe, és kinyújtóztattam a lábaim. Melegszem.


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Amy Joy - 2010. 01. 20. - 12:53:09
Zoey & Oliver

Némán jegyzem meg, hogy Oliverbe belefojtottam a közlendőjét az első párnacsapással. Később majd meg kéne kérdezni tőle, hogy vajon mit akarhatott. Később... most azonban párnacsata, ahogyan Zoey is kiáltja mellettem harcba szállva. Hamarosan elhullik mellőlem a bajtárs, azután váratlan fordulat: Oli felülkerekedik, szó szerint. Arra eszmélek fel, hogy mindketten rajtam hevernek, mozdulni sem tudok a súlyuk alatt. Alig hallhatóan nyögök fel.
- Jauccs... azért az elnyomó hatalom igazán találhatna más elfoglaltságot, mert így túlsúlyosnak tűnik - hörgök levegő után kapkodva, finoman karmolászva Davin karját, többre ugyanis nem telik erőmből. Hiába, oxigén nélkül nehéz bármiféle mozgást megvalósítani, nemdebár?
Nézem, ahogy szemérmetesen megigazgatja a pólóját és hirtelen nevethetnékem támad a mozdulatok láttán.
- Hát tudod, Davin, régebben nem voltál ilyen szégyellős fickó - kuncogok gonoszkásan. - Nyugodtan ledobhatod azt a pólót, ha ennyire meleged van! Én már láttalak egyszál alsóban is, Zoey pedig nem fogja elbőgni magát a látványtól, garantáltan, hiszen nem vagy te olyan csufi, hogy sírni kelljen a mellkasod láttán. De hogy spontán vetkőzéssel reagálj megrendítő jelenlétünkre...
A kuncogás nem halkul egészen addig, amíg ki nem teszi a srác a tappancsait a szobából, sőt, jódarabig visszhangzik utána - talán kétszólamban, ha Zoey beszáll - a gonoszdi kacaj.
Szóval befűt. Mintha nem lenne itt ígyis eléggé dögmeleg; habár talán csupán a csatától melegedtem így ki. Majd ki kell mennem hozzá, muszáj lesz beszélnem vele erről-arról, azt hiszem. Zoey-tól nem féltem, hiszen mindketten rendesek és jófejek, ha véletlenül összejönnének, abból sem lenne probléma. Sokkal inkább a saját érzéseimet kéne letisztáznom, lehetőleg még mielőtt utána megyek. Különben nehéz lesz neki bármit is mondani, legfeljebb eddigi barátságunkról cseveghetünk el.
Bekapcsolom a ládámból frissiben előhalászott, teljesen mágiamentes magnót és egy talán tíz évvel ezelőtti kazettáról felcsendül a jól ismert dallam (http://www.youtube.com/watch?v=cxVDwvWd2Cw), kellemesen vidám hangulatot árasztva, a hallgatót zsongítva. Halkra állítom a hangerőt, hogy ne hallatszon ki a sátorból, de mégis nyugodtan tudjunk beszélgetni Zoey-val, Oliver egyetlen szót se hallhasson meg odakint, amit esetleg nem kellene meghallania. Kényelmesen elfészkelődök az ágyon, azután halkan szólok Zoey-nak.
- Nos, mi a véleményed Dav... ööö, Oliverről? - vigyorgok félig háttal fordulva a párnákat és arcvonásaimat egyaránt rendezgetve.


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Zoey Cleve - 2010. 01. 21. - 11:14:04
~Amy, Oliver~[/size][/color]

Nem akarja elképzelni, milyen enyhén szólva is félreérthető látványt nyújthatnak az ágyon fekve (túlságosan is előhozná belőle az igencsek szunnyadó, francia énjét), miután Oliver megunja az egészet és maga alá gyűri a két leányzót. Ezt Amy érthető módon kevéssé honorálja, megjegyezvén, hogy szálljanak le róla- ahogy Zoey magában hozzáteszi: ha nem akarnak még több bonyodalmat maguknak. A kérés egy részét azonban nem hagyhatja szó nélkül…
- Túlsúlyooos? Kikérem magamnak! –játssza a duzzogót, miközben azért vigyorogva száll le egértársáról, nehogy az még azt higgye, tényleg megsértődött- mert nem. Oli is „levette a nyomást” a szőke lányról, most pedig szégyellősen simít végig a haján és igazítja meg a pólóját. A barátnő megjegyzésére belőle is kitör a nevetés, az egyik párnát emeli az arca elé, hogy elfojtsa kissé… meg hogy elrejtse tűzvörös arcát. Rossz az, aki rosszra gondol, de hát Istenkém, neki mindig is túl élénk volt a fantáziája… Túlságosan is. Mikor lenyugszik és leereszti a párnát, majdnem kiszalad a száján, hogy vajon mit rejtegethet ennyire, de még időben észreveszi, hogy a címzett kiment a szobából. A nagy nevetésben nem hallotta a fiú búcsúzását.
Amy rögtön rátapint a lényegre, már miután előhalász egy kazettás magnót, és bekapcsolja. Mugli darab, főleg a felcsendülő, távolról ismerős dallam bizonyítja ezt. Zoey összeráncolja a szemöldökét, és először erre kérdez rá.
-  Meddig jók benne az elemek?
Na nem mintha figyelmen kívül akarná hagyni a kérdést, de… össze kell szednie a gondolatait. Örül, hogy a zene megteszi azt a hatást, amit egy jól irányzott disaudiótól várnának, és ugyanolyan halkan válaszol végül. Nem érti, miért, de zavarban van- valahogy könnyebb így, hogy barátnője a párnákkal foglalkozik…
- Hát… rendes srác, megbízhatónak látszik, és van humora. Kedvelem. Kicsit fura, hogy így váratlanul a nyakába csöppentünk, mert sátor nélkül nem mehetünk sehova… de úgy nézem, nem bánja. És úgy látom, nagyon kedvel téged.
Vajon miért fordult Amy a rakodáshoz? Újabb kérdés a két háztárs között. Ez eszébe juttatja az alapvető problémát - hogy tulajdonképpen fogalma nincs, mi folyik itt. Egyik pillanatban hülyéskednek, mint a barátok, a másikban pedig… és nem tudja, melyik az igazi.
- És mi a helyzet veletek?
Arca komoly, jelezve, hogy őszinteségre és egyértelműségre számít. Hirtelen úgy érzi, lehet, hogy túl hirtelen és szigorú volt, ezért magyarázatot fűz hozzá.
- Nem azért, hogy számon akarlak kérni, vagy valami… csak… jobb, ha elejétől fogva tiszta vizet öntünk a pohárba, nem?
Melege kezd lenni, de sajnos egy szál felsőben jött el a házból… habár, a táskája idebent van. Oda is megy hozzá, vállig belenyúl, és kihúz belőle egy ujjatlan pizsamát. Le is cseréli a mostani ruhát (persze az után, hogy nem észlel mozgást kívülről), majd a szemét forgatva és vigyorogva ül vissza.
- Mintha nem lett volna elég melegünk így is a párnacsata miatt. Milyen kazettáid vannak? –tér át egy másik témára.
Behívja vajon Olivert, vagy inkább tárgyalják meg, hogyan tovább? Nem, a hogyan tovább fölösleges kérdés, hisz úgy sem tudja rá a választ senki. Hirtelen rászakad a valóság, annak teljes súlyával: itt vannak a semmi közepén, három 16 körüli kölyök, akik közül kettő legfeljebb muglik ellen tudna védekezni, még egyikük sem tud rendesen hoppanálni, és valószínűleg előbb-utóbb keresni fogják őket. Reménytelen egy helyzet… egy lyukas knútot nem adna hármújuk életéért. Bele is bokszol az egyik párnába.
De hát nem volt választásuk. Abban a házban nem maradhattak, és nem csak azért, mert leégett- ott keresték volna őket először. A Roxfort ugyanígy veszett ügy.
- Te, Amy… szerinted hányan bujkálnak? Mindenki nem találhatott módot rá… -szólal végül meg, majd meg is rázza a fejét. –Hülye vagyok… már megint ilyeneken rágódom…  


Cím: Amy & Zoey- Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Oliver Carex - 2010. 01. 28. - 16:21:03
Ms. Cleve,
Ms. Joy



   Lábaimat felhúzom, akár egy kis gyerek, és próbálok felmelegedni. Bár a hálóban fülledt volt a levegő, idekint már kevésbé. Felpattanok a helyemről, s a táskámért nyúlok, majd abból előhalászva két hosszú sálat, azokat a nyakam köré tekerem. Sál. Imádom a sálakat.
   Egy-két percig el-elüldögélek a karosszékben, mire valami morgást véltem hallani. Éjszaka közepe, Skócia egy kietlen vidékén, valami mélyről jövő, tompa, hörgő morgás... Elfogyott a sós mogyoróm. Éhes vagyok! Találnom kéne valami ehetőt. Hoztam egyáltalán valamit? Nem tudom mióta vagyok úton, de olyan sok minden kavarog a fejemben, hogy már azt sem tudom, hogy fiú-e vagyok, vagy lány, nem hogy még emlékezzek rá, mit csomagoltam. Beletúrok a táskámba, és felfedezek pár gyümölcsöt, zöldséget, gyógynövényt, sőt valami fiolát is, amiben egy elég gusztustalan, beazonosíthatatlan kotyvalék, amiben valamiféle darabkák úszkáltak, és kitudja mióta van a táska oldalzsebében. Remek! Almás-céklás-méreg, nyami!
   Unottan félredobtam a szatyrom, és megállapítottam: egyre hidegebb lesz. Csak most jövök rá, milyen lehetetlen és kétséges helyzetben vagyok. Vagyis, már vagyunk. Mert hogy most már nincs, én vagy te, hanem csak mi. Egymásért felelősek vagyunk, és nincs lehetőségünk, jogunk, másikat a bajban hagyni, sőt ha kell magunkat keverjük veszélyes helyzetekbe, ha ezzel megvédjük csonka csapatunk egyik tagját. Legalább is én így gondolom, de hogy a lányok... Amyt ismerem, ő is hasonlóan vélekedhet, de hogy Zoey? Ám mardekáros, nincsenek előítéleteim vele szemben, mégis aggasztó... Nem ismerem, így nehezemre esik bízni benne, de két érv szól mellette egyedül. Viszont azok igazi érvek. Eltöltöttem vele, majdnem egy órát, és még nem támadt rám, sőt egy rossz megjegyzése sem volt, egy pont oda. A másik, Amy legjobb barátnője, és a lány gondosan válogatja meg a barátnőit, és ha ő bízik benne, én is bízok.
   Elég kétséges helyzetbe kerültünk. Amy az egyetlen személy, aki varázsolhat, anélkül, hogy törvénybe ütközne, alig van élelmünk, fogalmunk sincs, hogy hol a bánatban vagyunk, éjszaka van, és kitudja hány halálfaló, vagy egyéb emberek mászkálnak erre felé, amiknek a jó oldalhoz való tartozásuk igen kétséges, és ne feledkezzünk meg arról se, hogy a lányokat támadás érte, kisebb-nagyobb sérüléseket szereztek, Zoey pedig, alig bír talpra állni, nem hogy még járni, futni, harcolni. És mégis mosolygunk, nevetgélünk, pedig semmi okunk nem lenne rá. Nekem sem szabadna, de úgy érzem, ezekkel a dolgokkal egyensúlyozhatom, azt a tudatot, hogy benne vagyunk a szarban.
   Megszólal valami lágy dallam. Felpattanok, nyúlnék pálcámért, de sehol sem találom! Hol lehet?! Előbb még a kezemben tartottam! Végig pásztáztam szemeimmel a padlón, míg végül rá nem akadtam a fa rudacskára. Hál' Istennek! Bár felesleges az izgalmam, mivel rá kell jönnöm: a szoba felől jönnek a zajok. Vajon mit csinálnak? Megbeszélik, hogy miért nem jó a sátor, vagy mi nem jó velem? Hiszen lányok, persze, hogy pletykálkodnak! Megbeszélik, mit gondolnak a fiúról, vagy a helyzetről, vagy hogy hány körmük tört le. Aggodalmasan összehúztam szemöldököm, s halkan az ajtóhoz settenkedtem. Biztosan nem hallják a lépteim, az egymásra terített szőnyegek felfogják a lépések koppanását. Közel hajolok az ajtóhoz, és próbálom kiszúrni a dallamot, és csak a női hangokra koncentrálni.
   Oliverről...kicsit fura...sehova...bánja...tiszta vizet...
   Uramisten! Mi a frászkarika baj lehet, vagy miről beszélnek? Áá, ez az idióta zene... Kezdek kétségbeesni, de közben fel is forr az agyvizem. Kibeszélnek? Amy is? Valami baj van velem? A fenébe is mindkét lánnyal, én adom nekik a sátrat, miattam van meleg, miattam van fedél a pici buksijuk fölött, és erre ez a hála! Bár többet hallanék!
Nekitámaszkodok az ajtónak, de mivel a falap nem kattanásig volt becsukva, az a testem hatására kicsapódott, mire én elvesztem az egyensúlyom, s bezuhanok az ajtófélfák között. Te fatális barom...
   Felkászálódok, amilyen gyorsan csak lehet, elvörösödve zavart nevetéssel, kinyögök, valami "Bocsánat"-félét, és kiténferegek a szobából. Ismét. Gratulálok...
   Magamra kapom a kabátom, és kirontok a sátorból, ha bagóznék most nagyon rágyújtanék...nagyon... Ez most már sok volt. A nyakamba ugrik egy hatvankilós lány, hirtelen többen lettünk, Amy, a tavalyi év, Zoey, a hallgatózás, kókuszillat, család, háború... Túl sok minden zúdult a nyakamba, de semmi baj! Csak...csak hadd pihenjek!
Letelepedtem egy nagyobb sziklára, ami a közelben emelkedett ki a földből, és mélyeket szippantottam. A jeges levegő szúrta a tüdőmet, de lehet ez tesz most jót. Hideg volt a szikla, a levegő, a telihold magasan járt, és koromsötét minden.
   Mozgás.
   Zörgés.
   Suttogás...
   - Oliver...
   Ijedség.
   Képzelet játéka.
   Biztos.
   Homály.
   Suttogás.
   Fejrázás.
   Baromság!

   Felugrok és idegesen, hunyorogva járkálok fel-le a sátor bejárata előtt.


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Amy Joy - 2010. 02. 05. - 17:06:06
Zoey & Oliver

Meddig-meddig, hát honnan tudjam én azt?! Ráripakodnék Zoey-ra, ha nem lenne annyi lélekerőm, hogy valahogy mégis visszafogjam magam. Nem értem mitől lettem hirtelen ilyen ideges. Meglehet most ér utol a szokásos lelkizés? Minden balhés helyzetben könnyedén helytállok, legalábbis látszólag, csak azután jön a feketeleves. Amikor biztonságban tudom magam és lenyugodtan, az agyam kiértékeli a helyzetet és remegni kezdek. Utólag jön ki az idegesség.
S mintha csak erre vártak volna, végtagjaim tremólozni kezdenek, bal szemem mellett tikkelésbe fog egy ér. A fenébe is, hát miért kéne számon tartanom meddig bírja az elem a magnóban? Mintha nem lenne értelmesebb kérdés egy ilyen nap után... Ajkamba harapok a dühöm levezetése végett, a fájdalom valamelyest helyre pofoz. Vér serken fogaim alatt, szemem sarkából lopva letörlök egy könnycseppet.
Anya meghalt. Ezen már nem lehet változtatni soha. Megölték. Bosszút kéne állnom, nem itt bujdokolni a semmi közepén! Miért kellett neki is mghalnia?! Szemét az élet. Én pedig azon töprengek Oliver sátrában, hogy vajon meddig bírják azok az átkozott elemek a magnó üzemeltetését. Gyökértelenül, egyedül maradtam a világban, egy szál rokonom sincs már.
Talán ezért örültem meg annyira Davinnek, amikor belebotlottunk. Nem tudom. Hatalmas, kusza köd kavarog bennem, képtelen vagyok megfogalmazni érzéseim. Könnyebbnek látszik hát az elemek tartósságán töprengeni és tovább rettegni passzívan attól a perctől, amikor Zoey majd megkérdezi mi van Oliverrel és velem. Mert nyilvánvaló, hogy rövidesen meg fogja kérdezni, hiszen én is ezt kérdeztem tőle. De miért tettem? Néhány napig még elszórakozhattunk volna enélkül, legfeljebb körbetáncolgatva a kérdéskört.
- Az elemek...? - kérdezek vissza tétován, azután vállat vonok - Lövésem sincs.
Végszóra csapódik be hatalmas robajjal Oliver. Arcomra különös kifejezés ül: félig öröm, mert így nem beszélhetünk a srácról, amíg itt van; félig pedig csalódás. Sejtettem, hogy hallgatózni fog, de nem hittem ennyire bénának, hogy bepottyanjon az ajtón. Lökött. Elmosolyodok, gyomorgörcsöm feloldódik, s nem a kárörömtől. Az imánti düh ugyanolyan váratlanul lebben tova, mint ahogy érkezett. Oliver méltósága romjait kézen fogva távozik köreinkből. Ahogy hallom meg sem áll a sátor bejáratáig, azaz mostmár biztosan nem fog hallgatózni.
Eleresztem az eddig nyomorgatott-gyűrögetett párnát, néhány dörgő pofonnal felpúpozom a sarokban, majd ilyképpen némi erőre szert téve Zoey felé fordulok, hogy ráárasszam tétovaságomat. Valakivel muszáj megbeszélni a dolgot. Hiszen még én sem tudom mi a helyzet, mit érzek valójában. Beismerően bólintok.
- De, jobb. Tudod... amikor megismertem Davint, akkor nem éppen barátian néztem rá. De aztán szép lassan megváltozott a helyzet, összebarátkoztunk, sokat nevettünk együtt és mégis lehetett vele komolyan beszélni, ha arról volt szó. Megértett, segített amikor kellett és elfogadott ilyennek. Egyszerre azon kaptam magam, hogy talán már több is mint barát, akkor én... - hatalmasat sóhajtva elpirulok beszéd közben, mert bizony ciki amit tettem -, én egyszerűen megfutamodtam. Érted? Elmenekültem, el akartam tűnni az életéből. Oliver fiatalabb nálam. És barátok vagyunk. Nem tudom mit érez, soha nem mondta. Elfutottam. Azután véletlenül botlottunk újra egymásba, de addigra kezdtem belezizzenni a hiányába. Nem tudom hová tenni. Zavaró az a két év korkülönbség és az is, hogy nem mondja el mit érez, mit gondol rólam. Azt hiszem ettől most nem lettél okosabb, de én sem.
Hatalmas sóhajjal fejezem be a szöveget és érzem, mintha valamelyest könnyebb lenne. Mostmár legalább Zoey tudja mi a helyzet, bár én még nem. De megfejtem, ha addig élek is! Azután gyorsan áttérek a kazettákra, mintha a téma elterelésével a figyelmet is elterelhetném örökké zűrzavaros magánéletemről.
- Nincs semmi újdonságom, ilyesmire ne nagyon számíts. Csak egy-két kazit dobtam be siettemben a ládába, fogalmam sincs miért. Hiszen bujkálni készültünk. Főként '80-as évekbeli számok vannak a kazettákon, mint például Don Henley Boys of Summer-je, meg hasonlók.
Elhallgatok, a bujkálós kérdésre inkább nem válaszolok. Gyomrom ismét összerándul, vasmarok tartja fogva, kiújul a kéz- és lábremegés is, azután lassan az egész testem reszketni kezd. Vajon hol lehet most anya? Eltemették vagy otthagyták ahol meg lett ölve? És a lelke? A varázslók és boszorkányok hová szoktak jutni haláluk után? Létezik egyáltalán menyország, pokol, miegyéb? Anya, miért kellett meghalnod? Igazán várhattál volna még néhány évezredet, még látnod kellett volna ahogy felnövök. Miért ölnek egyesek embert, embereket? És miért pont anyát?! Másra kéne gondolnom, de mindig visszatér a kérdés, a miért?.
Beszélnem kell majd Oliverrel is. Tudni szeretném mit akart mondani az előbb, amikor letepertük Zoey-val. Majd, még ráérek vele. Egyelőre inkább tisztáznunk kéne idebent a helyzetet. Zoey, remélem tudsz segíteni, mert én ehhez kislány vagyok, icipici. Kétségbeesetten nézek barátnőmre, mintha tőle várnám a választ és a megoldást minden problémámra.


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Zoey Cleve - 2010. 02. 06. - 08:02:20
~Amy, Oliver~

Feljegyzést készít magában, hogy ilyen hülye kérdést, mint ez az elemekkel, máskor ne tegyen fel. Barátnője láthatólag olyan feszült idegállapotban van, hogy arra szó nincs. Ez még nem is csoda, ő, Zoey sem éppen nyugodt- a kérdés a részéről önvédelmi mechanizmus volt, hogy elterelhesse a figyelmét a nap eseményeiről. Mert ha valamire, azokra aztán egyáltalán nem akar gondolni, a világért sem. Hátán akaratlanul is végigfut a hideg, és hogy lenyugodjon, szorosan lehunyja a szemét, reménykedve, hogy nem veszik észre.
Persze a hallgatózó Oliver épp ezt a pillanatot választja, hogy beessen az ajtón. A meglepetéstől a mardekáros lány összerándul, és csak a szája elé kapott keze miatt nem sikkant egyet. Mielőtt annyit mondhatna, hogy „A frászt hoztad rám!”, vendéglátójuk kitrappol, meg sem állva a külvilágig. Zoey aggódva néz utána, és magában csodálkozik Amy megkönnyebbült, vidám arcán. Vajon mit hallhatott a fiú?
Ezen azonban nincs idő töprengeni- a szőke egértárs belekezd az állapotok ecsetelésébe, amire összevont szemöldökkel, minden szót külön és együtt is elemezni próbálva figyel. Világos, hogy tetszenek egymásnak, és jól kijönnek, úgyhogy az egyetlen igazi akadály a furcsa félénkség és a korkülönbség. Nem is igazán érti, mi itt a probléma a korral… Úgy dönt, hogy egyenesen meg is mondja ezt, nem kerülgeti, mint macska a forró kását.
 - Két évvel fiatalabb? Őszintén, szerintem az másodlagos. Hisz olyan jól kijöttök egymással… De az elmenekülés nem ciki. Össze voltál zavarodva, ahogy az elbeszélésedből kiveszem, plusz ott van még az is, hogy korábban kitűnő baráti viszonyt tartottatok fenn, és… egy vallomás veszélyeztette volna. Arról pedig, hogy mit érez… a tettei, a hangsúlya eléggé jelzi- nekem legalábbis úgy tűnik, hogy ő is hasonló problémával küzd és próbálja palástolni. –mosolyog a barátnőjére (aki a sóhajból ítélve már a vallomástól is megkönnyebbült), az igazat mondva. Akárhányszor kezdene ugyanis reménykedni, képtelen nem észrevenni azt, ami a két griffendéles között megy. Kicsit furcsa harmadiknak maradni, de… nem tehet mást. Tudja magáról, hogy túl gyorsan jönnek nála a fellángolások, és nem tudja, meddig tartanak; emellett, csak ma ismerte meg a fiút, így a többéves, szerelemmé lett barátságuk természetszerűleg behozhatatlan hátrány a számára. Igen, behozhatatlan, mert kölcsönös.
Mégis… a barátnőjéről van szó, arról, aki áthívta őt nyárra, akivel mókáztak, komolyan beszéltek, és egyszerűen elfogadták egymást. Ezek után természetes, hogy arcon köpné saját magát, ha nem segítene, most, mikor nem elég a menekülés meg az anyja halála, még ez az érzelmi zűrzavar is előjött. Bármennyire nehéz is feladnia egy céltudatos mardekárosnak, azért ő sem vak annyira, hogy ne lássa, ha reménytelen az eset.
A kazetták témája kellemes kikapcsolódás; a nyolcvanak évekbeli számok egy részét ismeri, de nem mondaná magát túlságosan jártasnak a dologban; francia nagyanyjánál ugyan hallgattak mugli zenét is, de az vagy régebbi, vagy újabb volt (attól függően, hogy a nagyi vagy az unokatesók ízlése dominált éppen).
Már megint szerencsétlen kérdést tett fel- szőke egértársa hallgatásba burkolózik, és odabent mintha tíz fokkal leesne a hőmérséklet a feszültségtől, ami megmutatkozik a remegésben is. Túlságosan is ismerős a helyzet- neki is alig sikerült kihevernie Lizzie halálát, mielőtt elment Amyékhez, a nyaralás azonban sokat segített. Az a kétségbeesett tekintet meg végleg eldönti a helyzetet: Odalép barátnőjéhez és átöleli.
 - Nyugodtan engedd ki… -mondja. Fellengzősen, mindentudósan hangozhat, de nem annak szánta. Ilyenkor semmi más nem segít annyira, mint egy jó sírás, ordítás vagy hasonló, tudja ezt magáról. Ha mást nem is, legalább kimeríti az embert, és édes, ájulásszerű álmot ad.
~Remélem, tudok segíteni…~ Lassan elengedi, majd a szemébe nézve megpróbál mosolyogni.
- Most pedig menj utána, mert tartok tőle, hogy teljesen félreértette a helyzetet.     


Cím: Amy, Zoey- Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Oliver Carex - 2010. 02. 07. - 12:06:04
lányok
de elsősorban a lény


   Kimerült vagyok. Nagyon.
   Megdörzsöltem a szemeim, már képzelődök is. Fel-alá járkáltam a sátor előtt, de egy pillanat alatt elbotlottam, és a kavicsokra buktam.
   - A fenébe...!
   Feltápászkodtam, és úgy gondoltam, jobb lesz, ha inkább leülök. Nagy nehezen visszataláltam a sziklához, és -még ha nem is kényelmesen de- elhelyezkedtem rajta. Nem láttam semmit, de már nem hunyorgok. Ebben az egy évben a testem hozzászokott már ahhoz, hogy hiába hunyorgok, a látásom nem javul. De én még nem szoktam hozzá, és marhára idegesít, így behunytam a szemem, és rákönyököltem térdeimre, arcomat kezeimbe temettem.
   Mocorgás. Megint! Á! Megbolondultam...
   Nem nézek fel...Csak...Csak simán meggajdultam, nincs itt semmi.
   - Oliver...!
   - Ki az?]- felpattantam, és körbenéztem. Ki az? Egy halálfaló? Az nem lehet, már péppé átkozott volna, nem a nevemen szólítgat. A tó felé sandítottam. Onnan jöhetett? Lassan oda lépdelek a tó vizéhez és elsuttogok pár szót.
   - Itt vagyok...
   Idiótának éreztem magam, de nem tudtam többet tenni. Valaki (vagy valami) itt van, és ismer, tudja a nevem. Leguggoltam a vízhez. Sellők talán? Nagyon sekély a víz itt, nem valószínű, hogy egy varázslény szólított volna meg a tóból, de akkor mi?
   Felkaptam egy lapos kavicsot, és elhajítottam, párat ugrott a vízen, de négy méternél nem jutott tovább. Még apám tanított meg egyszer kacsázni. Olyan tízéves lehettem, egy tavaszi hétvégén, elutaztunk egy hatalmas tóhoz. Nem emlékszem, hogy hívták a tavat, de gyönyörű volt, tükörsima, hirtelen mélyülő víz. A Nap sütött, de mintha feleslegesen, és csak fényadó gyanánt, jóval áprilisban jártunk már, de pulcsit kellett húznunk, hogy ne fázzunk. A Mercedes megállt a tó mellett magasodó fák árnyékában, kicsi énem pedig durcásan mászott ki az autóból. Nem akartam ott lenni. Hideg volt, apámmal voltam, és ehelyett otthon is játszhattam volna, vagy a barátaimmal keveredhettünk volna bajba, de én ott voltam, egy nagy tócsánál, az apámmal. Duzzogva a víz széléhez trappoltam, és lecövekeltem a szélén. Nem érdekelt, milyen csodálatos volt a természet a tó, az úszkáló hattyúk a víz felszínén, nem érdekelt, hogy apámat elszomorítom, én nem ott akartam lenni! Gyermeteg viselkedésem ellenére édesapám nyugodtan, sőt, vidáman lépdelt mellém, és zavartalanul, felkapott egy kavicsot és elhajította. A kavics bámulatra méltóan reppent, és tízszer, talán tizenötször is megpattant a tó vizén. Tátott szájjal bámultam az elsüllyedő kavicsot, több méterre a parttól. Rápillantottam apámra, ő pedig diadalittas mosollyal hozzám fordult: "Próbáld csak meg!"- már csak büszkeségből sem akartam kavicsért nyúlni, hisz én nem akartam ott lenni, nekem nem volt szabad azt élveznem, de mégis olyan könnyedséggel repült az a kavics, hogy egy épeszű ember, nem is hinné, hogy egy ilyen kis vacak, ilyet tud. Én is tudok ilyet. Mi lehet ebben olyan nehéz? Semmi. Elhajítod, aztán nézed, ahogy repül és repül, míg el nem tűnik a kristálytiszta vízben. Elégedett mosoly ült ki az arcomra, apámra pillantottam, aki csak mosolygott. Felbuzdulva felkaptam egy követ, és minden erőmből a víz felé hajítottam. Nem hogy még tízet, de egyet sem pattant. Durván a vízbe placcsant, körül-belül egy méterre tőlem, mintha csak egy féltéglát dobtam volna bele. Mérgeset dobbantottam a lábammal, és megállapítottam: ez hülye játék. Tüntetően még hátráltam is pár lépést, de apám csak felnevetett. Összefontam karjaim, és már azon gondolkoztam, hogyan jussak el az autóig, anélkül, hogy apám észrevenne. Bosszúsan figyeltem, ahogy felkap a sáros földről egy lapos, igazán - de tényleg nagyon-  kicsi kavicsot, és a kezembe nyomja. "Ezzel próbáld meg!"- rám kacsintott, és elgondolkozva, gyanakvóan tettem pár lépést a víz felé. Ugyan most miért sikerülne? Már lendítem a karomat, de apa keze megállít. Mi van már megint? "Így csináld!"- háta furcsán begörnyedt, természetellenesen jobbra fordult és a kavicsot tartó kezét merőlegesen törzsére, kitartotta, én pedig mint egy kis majom utánoztam. Karját hátrahúzta, és előrerántva csuklóját elengedte a kavicsot, ami - ugyanúgy, mint előbb- sebesen szállt a vízfelszín felett. Vettem egy mély levegőt, arcom eltorzult a koncentrálástól, és elszántam eldobtam a követ. Egy helyben ugrálva, ujjongtam, mert a "kacsám" végigszántotta a vizet. Nem olyan sokszor, mint apámé, és nem is olyan messzire repült, mint az övé, de sikerült! Apám boldogan barackot nyomott a fejem búbjára, és a délután hátralévő részét, azzal töltöttük, hogy tökéletesítsük a tudásom.
   Négy méter, elég gyatra. Pásztáztam a sáros tópartot egy laposabb kavics után, nehéz volt, de végül kitapogattam egyet, de amint felnéztem elüvöltve magam, hátraestem a fenekemre. Szívem vadul vert, pulzusom az egekben, szemeim kikerekedtek az ijedségtől. Az a köd folt, amit előbb láttam, most szembe nézett velem. Kiáltásom pillanatában el is tűnt, felszívódott, mintha ott sem lett volna. Felugrottam, és elkiáltottam magam ismét:
   - Uramisten, megőrültem?!
Két szempárt láttam, és a szemek körül azaz áttetsző, gomolygó füst, ami Holdként világított. Begolyóztam. Na, nekem elég volt a friss levegőből, így a sátor felé vettem az irányt.
   - Oliver!
   - Nem!
   Befogva a fülemet, mintha ezzel meggátolnám, hogy az ismerős hang elérjen a tudatomig, befogtam, és berontottam a sátorba. Behúztam a cipzárt magam mögött, és zihálva a fotelba rogytam.


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Amy Joy - 2010. 02. 09. - 19:39:34
Zoey & Oliver

Végre felszáll a szememről a szerelmesek közismerten rózsaszínű hályogja, azonban rögvest visszahőkölök a látványtól. Na nem mintha eddig színtiszta pinkben láttam volna a világot, de mégis... Megrémít az, amit Zoey-n látok. Nem hittem, hogy valaha megeshet velem, pontosabban velünk ilyesmi. Ugyanaz a srác tetszik mindkettőnknek. És nemcsak hogy ugyanaz tetszik, de még össze is vagyunk zárva bizonytalan időre ezzel a bizonyos személlyel. Hát én mentem megőrülök! Ha egy kicsit gyengébb lenne az idegrendszerem, akkor nyilván a hajamat tépném saját szerencsétlen hülyeségünket látva. Bezzeg a moziban milyen jót derülnék a történet ilyetén alakulása láttán. Néha azt kívánom, bárcsak egy szimpla regényhős lennék, sokkal könnyebb volna az élet és nem sodorna ilyen helyzeteket elém.
Nem azért aggódok, hogy összevesznénk egy pasason, ahhoz túl sokat jelent a barátságunk azt hiszem mindkettünknek. A baj sokkal inkább az, hogy egy igazi, élő, eleven srác nem olyan, mint egy játékbaba. Nem lehet következmények nélkül másikra cserélni ha meguntad; és Oliver nyilván nehezen viselné, ha játszadozni kezdenénk vele. Azonkívül gyomrom sem lenne egy szerelmi háromszöggel szórakozni, jobb dolgom is van annál.
Nem hinném, hogy bármiféle előnyt jelente a fiúnál a korábbi ismeretségünk, vagy akár hátrányt a korunk, mindenesetre engem eléggé feszélyeznek bizonyos tényezők. Sosem voltam az az ömlengős típus, aki egy-egy kósza érzést órákig ecsetelt és árnyalt. Akkor most mégis mi lelt? Mitől lettem hirtelen ilyen tépelődős, ömlengős? Kizárt, hogy mindez csupán Oliver műve volna, egyetlen fiú miatt nem bolondulhatok meg ennyire.
Meglehetősen kétségbeesett fejet vághatok, mert Zoey mindenféle fintor és tréfálkozás nélkül kezd a biztatásomba. Talán ettől lenne egy barát igazán jó barát? Amikor komoly témáról komolyan is lehet vele beszélni, de a saját érzései ellenére sem próbál kiszúrni az emberrel. Jaj, Zoey, ezt talán sosem tudom meghálálni neked! Szó nélkül vetem magam a nyakába, hogy legalább egy hálás öleléssel kifejezzem valahogyan, mennyire szeretem és tisztelem őt.
A végtagremegés immár múlófélben van, lassan kezdek úrrá lenni magamon. Egy könnycsepp azért mégis megindul a jobb szemem sarkából, sebtiben végigszánkázik arcomon, mielőtt letörölhetném a karommal.
Zoey biztatása pedig hab a tortán. Kezdem érteni miért fogadtam olyan hamar a bizalmamba a lányt, dacára mardekáros voltának - amit akár bátran mondhatunk múlt időben is, mert ki tudja mi lesz idén ősszel suli helyett -. Bocsánatkérő fintorral indulok kifelé, azonban az ajtóban még tétován visszafordulok a kilincset markolva, mint a halálos beteg az orvosi rendelőbe nyitás előtt.
- Ugye nem baj...? - hebegem.
Mintha várnám, hogy visszahúzzon, visszahívjon maga mellé és végigbömböljük egymás vállán az egész estét. De nem, nem ez történik.
Az ajtón kilépve újabb meglepetés vár, ugyanis Oliver ott ül a nappaliban. Elé telepszek a szőnyegre, törökülésbe fészkelődöm, azután belátom, hogy nem lehet tovább húzni az időt. Zavartan elsvenkel a tekintetem a fiú válla mellett, majd végre ráveszem magam, hogy a szemébe nézzek. És megkérdezem:
- Mondd, Davin, mit akartál odabent mondani? Mármint mielőtt letámadtunk a párnákkal?
Hát igen, ennyit a női bátorságról, gyáva nyúl vagyok, ezt tudomásul kell vennem. Belepirulok a kérdésbe, mert persze nem ezt akartam megérdeklődni. Egészen más miatt jöttem ki, ez mindössze csak egy indok, egy kibúvó, hogy késleltessen a gyávaságom miatt a kérdést. Azt a kérdést, ami számomra hatalmas horderővel bír és ekként hangzana, ha egyszer elég bátorságom lenne megfogalmazni: Tudnál engem szeretni? Lehetnék számodra több mint barát?.


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Zoey Cleve - 2010. 02. 11. - 20:14:26
~Amy, Oliver~

Amy tekintete megváltozik. Rájött volna ő is? Nyilván… ilyen titkok nem maradnak sokáig rejtve. Komédiába, vagy inkább melodrámába illő jelenet (attól függ, honnan nézzük), ahogy ott állnak ketten, végiggondolva a sok jóval nem kecsegtető helyzetet. Összezárva azzal a fiúval, aki mindkettejüknek tetszik - erre mondják, hogy az életnél „regényesebb” helyzeteket egyetlen író sem tud kreálni, bár ő inkább az abszurd szót használná jelen esetben. Lehet, hogy a nap eseményei már túl soknak bizonyultak, hogy ezen lepődjön meg vagy akadjon ki, de szinte már maga is furcsállja, végül milyen sztoikus rezignáltsággal nyugtázza magában: háromból kettő felismerte a szituációt - amin ő sem akar változtatni, hisz semmi kedve háromszögesdit játszani, főleg mert sem a szőke lány, sem Oliver nem érdemelné meg ezt tőle. Meg most kisebb gondjuk is nagyobb annál.
Számok, hidegek, érzelmektől mentesek. Rideg, elfogadó, behódoló fatalizmus. Mi ütött belé? Nem volt épp az a lázadozó szabad szellem (akkor máshova osztja be anno a Süveg), de ennyire passzív általában ő sem szokott lenni. A körülmények tehették… mintha tudat alatt úgy érezné magát, mint a forgószéltől felkapott levél, ami bármit tesz is, a szél kénye-kedvének van kiszolgáltatva. Találó hasonlat… nagyon is az. Ám ha valamit megtanult barátnőjétől, az annyi, hogy még a legsötétebbnek tűnő helyzetekből is lehet kiút, ha nem adja meg magát az ember, és hogy feladni már csak azért sem szabad, mert a halálfalók azt várják.
Az egértárs viszonozza az ölelést, és próbál belesűríteni sok mindent; ő csak a hálát és a barátságot érzékeli, az kelti fel a figyelmét, hogy mintha kevésbé remegne a lány. Valahogy egyre kevésbé gondol rá, mint griffendélesre- ez már nem az iskola, hanem a felnőtt, az igazi, a nagybetűs Élet, ahol csak az számít, kiben bízhatsz és kiben nem. Két bujkáló-társában pedig feltétel nélkül megbízik. Már akkor sem, ha nem igazán tudná megindokolni, miért- egyszerűen csak nem lehet bennük nem megbízni. Ha ezt akarná elmagyarázni bárkinek a régi házából, hát körberöhögnék vagy még rosszabb. Arról meg már nem is akar gondolkodni, mi lesz az iskolával, visszamehetnek-e oda valaha, és ha igen, hogyan és mikor.
Amy indulni készül. Zoey megnyugszik abban a tudatban, hogy barátnője meg nem áll, vissza sem néz… de mégis visszafordul. Bocsánatot kér, szabadkozik. A fekete hajú torkában hirtelen szúrós gombóc nő.~ Ne… légyszi, ne… légy vidám, akkor legalább azt mondhatom magamnak, hogy megéri…~
Erős késztetést érez rá, hogy még egyszer megölelje, még egyszer megszorítsa a kezét, és mint valami rossz szappanoperában, egymás könnyeit szárítsák fel. Mégsem teszi.
- Ugyan már! –nyögi ki, majd sután int az ajtó felé, hogy siessen, ne halogasson. Oliver ugyan nem megy sehová, de Amy ereje nem fogyhat el- ha most nem beszélnek, ki tudja, mikor? Ennek a helyzetnek feloldás kell… mégpedig minél hamarabb.
Csak miután becsukódik az ajtó a barátnő mögött és ő maga lassan leül az egyik ágyra, jön rá, hogy az ő akarata is kimerülőben volt. Talán még fél perc és elsírta volna magát, visszavont volna mindent. Azt pedig nem engedhette meg magának- barátnőnek adott szó, segítség az felüláll minden etikai lazaságon, amiről a…
Hirtelen düh fogta el. Átkozott házrendszer! Igaz, hogy hasonló tulajdonságok alapján könnyebben találsz barátokat, de egy életre beléd vésődik, kitörölhetetlenül.
Jaj, ne. Az utolsó két szót nem kellett volna… az emlékek áttörték az eddig őket visszafogó gátat, karját akaratlanul is keresztbe fonta a mellkasa előtt, miközben felhúzta a térdét és általában (hasztalan) kicsinek próbált látszani.
A robbanás. A rövid harc. Az elfogatás. A Crucio. Az ájulás. Az ébresztés. Az az égő fájdalom és az üzenet…
Meg fogják találni, ehhez kétség nem fért- egy halálfalót ilyen téren nem lehet alábecsülni. A kérdés csak az, hogy hol és mikor… márpedig akkor egy valamit nem tehet: nem maradhat egy helyben, és főleg nem Amy és Oliver közelében, nem sodorhatja őket veszélybe!
Próbált felállni, de úgy tűnik, túl gyorsan, mert szinte alig vált el a hátsója az ágytól, vissza is hanyatlott rá. Sikerült megállnia, hogy kiáltson vagy nyögjön, így joggal remélte, hogy kint nem vettek észre ebből semmit. Kicsit le is csillapította ez a hirtelen kudarc- hisz ugyan hova mehetne, már ha egyáltalán elengednék, amit kötve hisz. Anélkül pedig végképp sehová sem juthat, hogy észre ne vennék- így marad, felvéve és magához ölelve az egyik párnát. Csak pár másodperc múlván jön rá, hogy elmaradt egy ilyenkor szokásos esemény- nincs dorombolás, se nyivák, nem dörgölőzik a lábához és nem ugrik az ölébe (vagy mellé) senki… Gingerről bizony mindenki nagyon elfelejtkezett a harc hevében. Szerencsétlen macsek most biztos London varázsló-negyedét járja, hisz ő félig kneazle (ha jól emlékszik), így nemigen csábíthatja el másik család jó falatokkal. Remek. A nővére halott, a szüleivel és az öccsével Isten tudhatja, mi van, hogy a francia ágról ne is beszéljünk, a saját élete is tulajdonképp hajszálon függ, és még Ginger sincs itt… pedig elhozta minden holmiját! Valahol ki kell majd dobniuk… Nehéz lesz…     


Cím: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Oliver Carex - 2010. 03. 31. - 17:46:12
Zoey,
Amy




   A kicsi fotelba, meleget árasztó kályha ellenére is, reszkettem. Megmarkolva a karfát, magam elé bambultam, és erősen fókuszáltam, majd koncentráltam egy porcicára, ami előttem hevert.
Hehe, meghülyültem… Mégis mi a búbánat volt az odakint? Valami varázslény, vagy csak a képzeletem szüleménye, ami kihasználva a siralmas körülményeket és az esti holdfényt, előtört és bolondozva ugrált előttem? Legszívesebben téptem volna a hajam idegességemben. A feszültség majd szétvetett, ahogy önkéntelenül is végigfuttattam magamban a pár órával ezelőtti történteket. A családom utolsó emléke, a levél, a több órányi bandukolás, céltalanul, felelőtlenül az éjszakában, nagy világban, Zoey, Amy, s az érzések, amik felkavarodtak a lány láttán, és most ez is. Ez az… izé.
   Kitartóan bámulom a porcicát, és csak egy lemosódott paca ébresztett fel kábulatomból, amire ha fókuszáltam, egy arcot mutatott. Ijedten megráztam a fejem – mintha ezzel valamelyest segíthetnék, a rossz érzések elkerülésében-, és megpróbáltam magamra erőltetni egy mosolyt, de akárhogy erőlködtem, nem jött össze semmi, maximum egy fancsali szájhúzás. Következő gond, ami a nyakamba zúdult – mert ezek után még kell gond a vállamra, tényleg-, az Amy gyötrelmes pillantása. Megviselt volt, és szemei alatt már halványan, de látszódni kezdtek a kialvatlanság és kimerülés jelei, felrepedt a szemöldöke, és szép arcán egy-egy helyen megtalálhattam egy megszáradt vérfoltot. Erőtlenül hevert előttem, én pedig kitágult pupillával bambultam vissza kék lélektükreibe, majdnem ugyanolyan ürességgel, mint előbb a porcicára.
   - Amy… Szerinted megőrültem?- tettem fel a kérdést határozottan, és komolyan.
Ismét csak bambultam, de aztán, hogy ne ijesszem meg, gyorsan a szemeibe fúrtam magam. Kérdését figyelmen kívül hagytam, fel sem fogtam talán, amit kérdezett. Nem akartam arra gondolni, hogy mit érzek Amy iránt, vagy ő mit érez irántam, a múlton rágódni, a jövőt fontolgatni, a jelenben rettegni, csak ülni akartam a fotelban, és melegedni, hogy úgy érezzem minden rendben van, és én csak otthon ülök, a radiátorunk előtt.
   Tényleg megőrültem? Falfehér voltam, mint aki kísértetet látott…Igen…Kísértet! Vagy… csak hallucinálok.
   - Szellemet láttam, aki a nevemet suttogta…- erőtlenül levettem róla a szemem, és oldalra tekintettem, a semmibe nézve.


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Amy Joy - 2010. 04. 02. - 14:49:32
Zoey & Oliver

Döbbenten bámulom a fiú üres tekintetét, de még jobban ledermedek attól, hogy elsiklik a kérdésem fölött. Mint akinek nem is fontos a jelenlétem, csupán annyi, hogy legyen valaki, aki felel a kisded kérdéseire. Hát én mentem megsértődök! Sőt, azt hiszem már meg is sértődtem...
Kevés tart vissza csupán, hogy ne forduljak sarkon, minden esetre felpattanok. Kedvem volna megfordulni, berontani a szobába és zokogva anyu vállára vetni magam, mert megint csak egy felületes fickót találtam, akit nem érdekel senki és semmi, csupán önnön hiúsága. Csakhogy a szobában Zoey van, nem anya. Még Zoey vállán is tudnék sírni, vele meg tudnám beszélni újabb keserű csalódásom, de nem akarom ennél jobban kiakasztani szegény lányt. Nyaralni jött hozzánk. Nyaralni! És mi lett belőle? Mellettem senkinek nem lehet nyugta?! Nem akarom, hogy ennél rosszabb legyen Zoeynak, nem akarom gyötörni Oliverrel, ezért inkább maradok.
Földbe gyökerezett lábbal állok a fiú előtt, a kérdés komolyságán tűnődve. Alig fél perc után meglelem a számomra legmegfelelőbbnek található választ.
- Édes, drága, egyetlen Oliverem. Egyetlen apróságról megfeledkezel: ez itt a varázsvilág. S akár tetszik, akár nem, itt bizony léteznek szellemek, olyan szellemek is, akik esetleg tudják a nevedet. Nincs mitől tartanod. Ellenben...
Belekezdek, ámde megint képtelen vagyok végigmondani. Ilyen gyáva nyulat még a büdös életben nem láttam, mint amilyen én vagyok. Miért olyan nehéz kimondani? Miért vagyok képtelen rá? Ki tudja, talán Davin ide sem figyelt, talán észre sem veszi azt a levegőben lebegő kis szócskát. Zavartan vágom zsebre ökleimet, nagyot nyelek dühömben. Önmagamra vagyok dühös, miközben abban reménykedek, hogy a plafon felé való pislogás megelőzheti kitörni készülő szomorú könnyeimet.
Akkor most jöjjön a figyelemelterelés. Ne foglalkozz azzal milyen idétlenül festhetsz, ahogy itt szobrozol zsebedben az ökleiddel, a tenyeredet felszántogató letört, beszakadt, többé-kevésbé ép körmöiddel, a véres, cafatos, mocskos kinézeteddel. Mindez nem fontos, sokkal lényegesebb dolgok is vannak a világon. Mint például az, hogy vajon mit csinálhat most Zoey odabent a szobában. Vagy az, hogy el ne bőgd magad a srác előtt, mert manapság őskövületnek számít, aki bármiféle érzelmet ki mer mutatni. Na de kit érdekel a modernség? A bőgést nem emiatt tiltom le magamnál, hanem a fene tudja miért. Már régóta ez van, senki nem láthat igazán szomorúnak, mert nem akarom, hogy ilyennek lássanak. Akaratlanul csinálom mindezt, de a szokás mégiscsak szokás, Oliver előtt sem akarok gyengének tűnni.
Mégis elszabadul egy gonoszdi könnycsepp, dacára a figyelemelterelésnek. Egyik kezemmel röptében letörlöm a pimaszt, még mindig abban reménykedve, hogy Oliver nem figyel fel a bennem dúló-zajló csatára. Azután a fiú szemébe nézve ennyit mondok:
- Tulajdonképpen semmi. Gyaníthatóan régtől tudod, amit mondani szerettem volna, éppen ezért nem is szükséges kimondanom. Meg nem is vagy olyan állapotban, mint akit érdekelnek az apró-cseprő hülyeségeim. Habár ez nem éppen apró és nem is cseprő, de számodra nem lehet túl fontos. Mindegy. Szellemek igenis léteznek, Davin, a varázsvilágban legalábbis találkozhatsz velük. Ennyit erről. Mellesleg szeretlek.
Saját hülyeségembe egyre jobban belezavarodva gyorsul a beszédtempóm, a végét már csak elhadarom. Ajkamba harapva állok fél másodpercig, majd a srácnak hátat fordítva lassú léptekkel indulok meg a szoba ajtaja felé. Végre elengedhetem magam, arcomon végigfolynak az eddig visszatartott könnycseppek. Hiszen úgysem fog utánam jönni. Vagy mégis? Neszt hallok a hátam mögül, de nem fordulok meg...


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Zoey Cleve - 2010. 04. 04. - 17:55:42
~Amy, Oliver[/size][/font]~

Ő maga sem tudja, mennyi ideig ült ott egy helyben, félig megvetve magát is a sebnyalogatásért, félig pedig a lehető legmagasabbról téve mindenkire és mindenre. Elege volt, olyan elege amennyire csak lehet, mindennel, és nem értett semmit. Auror volt Amy anyja, Rend-tag meg Lizzie- na és?! Attól még miért őket, az ő családjukat kellett kipécézniük azoknak a rohadédoknak, akiket pár féleszű ex-háztársa még istenített is? A nagyja, valahogy érezte, félelemből vagy gyávaságból támogatta őket, mert mint nemrég ő maga is, nem hittek benne, hogy érdemes vagy eredményes lehet az ellenállás.
Nemrég? Ugyan kit áltat… még most is rágja a kétség és a rettegés, hogy vajon meddig húzhatják ki! Mindnyájan tudják, hogy az életük nem elég, hogy fenekestül fordult fel (hogy követné a példáját egykét meg nem nevezett személy is…), de egy hajszálon függ. És akkor még az érzelmi gubancról nem is beszéltünk. Ebbe bele kell őrülni, egyszerűen bele kell! Ha érezne magában elég erőt, meg ha nem tudná, hogy a szomszéd helyiségben milyen létfontosságú beszélgetés folyik, hát sikítana, törne-zúzna, előkapná a pálcáját… na ez még most, gondolatban is pocsékul hangzott. Nem hisztérikus liba ő, mint az a hatodikos griffis Brown…
Így viszont marad a plafonbámulás, hogy eldönthesse, akarja-e most rögtön megtudni, mi történik kint, vagy vár és leolvassa a belépő barátnője arcáról. Bár per pillanat túl kimerült a magvas gondolatokhoz, amik elterelhetnék a figyelmét, az „előszobában” pedig csak a tűz pattogása hallatszik, más nem „árnyékolja” a beszélgetést. A falak is elég vékonyak, így (mivel nincs az ajtó mellett) ha nem is a teljes szöveget, de félmondatokat elkap. Így jön rá arra, ami neki elkerülte a figyelmét: hogy Oliver valamit el akart kezdeni… de mikor? Valószínűleg a párnacsata előtt lehetett… Oliver válaszát meghallva kis híján felpattan. Valami súlyos történhetett odakint, ráadásul ennyire figyelmen kívül hagyni Amy kérdését… Aztán jön a vallomás. Szellemet látott. Skóciában, szellemet. Bravó. Azt hinné az ember, hogy öt év Roxfort után nem lepik meg ilyen dolgok, mint szellemek létezése… de azért az, hogy a nevét is tudta, mégiscsak elgondolkodtató… Csak nem szoktak ezek holtukban is összejárni?
Azonnal megrázza a fejét. De hülye kérdés volt, már miért ne tehetnék? Egy öröklétig itt ragadni olyanok közt, akiknek az élete nyúlfarknyi és jelentéktelen ahhoz képest, amit látsz, egyedül rohadt unalmas lehet, nyilvánvaló, hogy örülnek a változatosságnak és keresik a másik társaságát, hisz végső soron, ha halottak is, de azért attól még emberek.
O-ó. Ez a téma sem volt épp a legszerencsésebb… már kezd is nedvesedni a szeme, már nem is hallja a kintieket. Lizzie… vajon vele mi lehet? Ahogy Zoey őt ismer… ismerte (de nehéz volt hozzátenni a múlt időt…), nem maradt itt elintézetlen dolga, akkor pedig semmi oka, hogy visszajöjjön.
Na de vissza a valóságba. Majdnem a szíve szakad meg, amikor kihallja a fájdalmat barátnője hangjából, és félig megkönnyebbülés, félig olaj a tűzre a végére biggyesztett vallomás. Mintha léptek közelednének… szóval visszavonulni készül. Ha eléri az ajtót közbeavatkozás nélkül… egy jó ideig lőttek a békének. ~Oliver Davin, ha nem válaszolsz erre sem semmit, én…~ gondolja magában, mikor rájön, hogy ha szembefordulna a fiúval, annak egy dühroham vagy egy vallomás lenne a vége, és egyik sem érné el, amit el kéne. Ide hideg fej kéne, de mióta hideg egy szerelmesé? Csak reménykedni tud, hogy valahogy csak megoldódik az egész, és átkozza a fejét, ugyanis tudja, hogy hiába próbálna aludni. Csak vár, hogy mit reagál Oliver…


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Oliver Carex - 2010. 06. 12. - 10:30:06
Zoey,
Amy




Azt vártam, hogy Amy komolyan vesz. Hogy odajön átölelni és megpróbál megnyugtatni, de nem tette, és ez nekem fájt. Fájt, hgy nem vesz komolyan, és kb. úgy reagál, mintha csak egy tizenkét éves mugli kisgyerek lennék, nem egy ötödéves varázslótanonc, akit - nem - mellesleg...  nem. Nem tudom, hogy szeret-e nem tudom mit érez, nem tudom mit érzek.
Olyan sok mindenen mentünk át Amyvel, fenyegetően könnyen. És most itt van egy akadály, amit nem tudunk megmászni. Egy hegy, ami lehet a barátságunk, vagy nem tudom minket derékba, törheti. És én mit csinálok? Rémeket látok.

Rendben van, már megszoktam, hogy a Roxfortban ide-oda szállingóznak a kísértetek, de ez nem a Roxfort! Ez kint van a bortokon kívül, és mégis honnan szedné a nevemet?! De nem is a tény a legrémisztőbb, hanem ahogyan suttogott. Egy ismerős hang volt, egy ismerős csengés, és egy megmagyarázhatatlan érzés. Borzalom, szörnyülködés, félelem, kíváncsiság, vagy valami más? Valami ismerős. Áh, legszívesebben tépném a hajam, a dühtől, a félelemtől, és a zavartól, amiért nem jut eszembe semmi ehhez fogható érzelem.
Kutatok a fejemben után emlékek, szagok, érzelmek,hangok után de nem sikerül semmi.

- Siess már Oliver! - a kezemnél fogra rángatott fel egyre feljebb. Őszintén szólva semmi kedvem sem volt feljönni ide, hisz lehetett vagy harminc fok, én pedig csak egy térdgatyában és egy pólóban voltam, mégis majd rám olvadt az anyag. Szabad kezemmel letöröltem az izzadságcseppeket az arcomról, de sietve abba kellett hagynom, mert különben elhagyom az egyensúlyomat.
- Most komolyan mit akarsz te nézegetni?
- Hát a tájat, mi mást?
- Nem tudom, engem nem igazán érde...
- Itt is vagyunk! - azzal belökte a faajtót maga előtt és kilépett a kilátó szabad részébe. Bár kis árnyék vetődött ránk, még így is majdnem ropogósra sültem. Wendy a korlátnak támaszkodva kitette magát a napsütésnek. Igazán aranyos volt a rózsaszín virágos fürdőruha felsőben, és a fehér kis rövid gatyában. Mosolyogva elnézegettem egy darabig, míg rám nem szólt.
- Jaj, ne bámulj már ennyire feltűnően! - egy enyhe kis kacajt eleresztett, és kifordult a táj felé.
Mellé sétáltam, most már nem érdekelt a napsütés. A mosoly is lehervadt az arcomról, és én is a kastély falait bámultam, ahogy ő is. Bár ő mosolygott, mégis szomorú volt a búcsú miatt.
- Ugye tudod, hogy bármikor jöhetsz hozzám? - szólt hozzám, de még mindig nem nézett rám.
Nem reagáltam, úgy is tudta mit válaszolok rá. Hiányozni fog. Hamar hozzám nőtt a lány, akármennyire is tagadtam. Végre ránézek, de nem görbülnek felfelé sz ajkaim. Derekánál átkarolom, mire mindkettőnk szívverése felgyorsul. Olyan jó volt percekig úgy állni.

______________________________________

- Siess már! - a kezénél fogra rángattam egyre feljebb. Őszintén szólva semmi kedvem sem volt feljönni ide, hisz lehetett vagy harminc fok, én pedig csak egy térdgatyában és egy pólóban voltam, mégis majd rám olvadt az anyag. De mégis feljöttem, hisz tudtam, hogy Ő szeretné, és megakartam mutatni neki milyen jó itt fent, úgy int több éve...csak mással. Szabad kezemmel letöröltem az izzadságcseppeket az arcomról, de sietve abba kellett hagynom, mert különben elhagyom az egyensúlyomat.
- Komolyan Davin, nem muszáj!
- De muszáj! Gyönyörű, meglátod!
- De hát voltam már itt fent!
- Itt is vagyunk! - azzal belöktem a faajtót maga előtt és kiléptem a kilátó szabad részébe. Bár kis árnyék vetődött ránk, még így is majdnem ropogósra sültem. A korlátnak támaszkodva kitettem magam a napsütésnek. Mosolyogva elnézegettem egy darabig Amyt, míg rám nem szólt. Igazán aranyos volt az egyszerű aranybarna fürdőruha felsőben, és a fehér kis rövid gatyában. Minden olyan ismerős volt, de nem akartam visszaemlékezni. Most Amyvel vagyok, nem vele...
- Jaj, ne bámulj már ennyire feltűnően! - egy enyhe kis kacajt eleresztett, és kifordult a táj felé.
Mellé sétáltam, most már nem érdekelt a napsütés. A mosoly is lehervadt az arcomról, és én is a kastély falait bámultam, ahogy ő is. Bár ő mosolygott, nem volt boldog.
- Ugye tudod, hogy mindig számíthatsz rám? - szólt hozzám, de még mindig nem nézett rám.
Nem reagáltam, úgy is tudta mit válaszolok rá. Elkeseredtem az elmúlt időben, és ő ott állt mellettem, persze, hogy tudja i a válaszom. Hamar hozzám nőtt a lány, akármennyire is tagadtam. Ugyanúgy, mint annak idején...Végre ránézek, de nem görbülnek felfelé sz ajkaim. Derekánál átkarolom, mire mindkettőnk szívverése felgyorsul. Olyan jó volt percekig úgy állni.


Nem tudok egyszerűen válaszolni bántó mondataira, legszívesebben ráordítva megráznám a két vállát, hogy hahó! Nem igaz, amit mondd. Hazudik! Nem igaz! Én igenis törődtem vele, törődök vele, és törődni is fogok vele!
- Én is...


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Amy Joy - 2010. 06. 12. - 11:47:06
Zoey & Oliver

Kezem a kilincsen és csak állok az ajtó előtt. Vállam fölött lesek vissza a fiúra, vajon mi járhat most a fejében? Talán még mindig a szelleme köti le? Felfogta egyáltalán amit mondtam, amiről beszéltem neki? Hatalmasat nyelek, keserű a nyálam, torkomban valami gombócféleség lapul, az arcomon tovább csorognak a könnyek. Nem érdekel!
Zoey mit fog szólni? Biztosan hallott minden szót, végtére is nem hangszigeteltek a falak, legalábbis sátrakban nem szoktak túlzottan sokat foglalkozni ilyesmivel és ő az ajtó túloldalán van. Akkor most elmegyünk? Egymást vigasztalva elhajózunk, sétálunk, repülünk vagy akármi a szívfájdítóan szép napfelkeltében? Hiszen nemsokára itt lesz a reggel a maga ezerszínűségével, a varázsával, amelyen mindig oly bűvölten ámulok. A természet csodája.
Csakhogy egy másik kép tolakodik be az eddig látott napfelkelték emlékei mellé. Davin képe. A mosolya, a kék szemei, a dühös tekintete, az engem hülyének nézős vigyora, a szögletes fogai, a széles válla, délceg alakja. Hát ez nem éppen kéjmámor, de amilyen hülye vagyok, még fokozom is a saját fájdalmam a mozizással.
Végre lenyomom az átkos kilincset, amikor megszólal.
"Én is..."
Két szó mindössze, két lehetetlenül rövid szó, mégis hatalmas vihart kavar bennem.
Most kéne odaszaladnom, boldogan odabújni hozzá, kimondani, mennyire vártam erre percre. És kimondani mennyire féltem a válaszától, mennyire gyáva voltam. Ha nem futok el mindig, ha nem ijedek meg folyton a saját érzéseimtől, akkor már régen tudná. Ha lett volna bátorságom, akkor régen ott a toronyban megcsókolom, nem pedig ráhajtom a fejem a vállára, mint ahogy tettem. Mindig én voltam a gyenge, talán csak én féltem attól, hogy a szerelem hirtelen elmúlik, Oliver megváltozik, vagy valami történik, amitől széthullik az egész. Ezért inkább a barátság skatulyába próbáltam beleszuszakolni a dolgokat.
Emlékek kavarognak fejemben, beleszédülök a gondolatba. Szeret? Szeret. Szeret! Engem szeret, nem kell neki más, hiába menekültem el olyan sokszor. Tétován fordulok felé.
- Tudod... - kezdek bele, s lányos zavaromban már én sem tudom mit akartam elmondani.
Végre eltűnik a torkomból a gombóc, a könnyezés is alábbhagy, a szívverésem azonban felgyorsul. Elengedem a kilincset, lassan, mértéktartóan lépdelek felé. Mintha attól tartanék, meggondolja magát, visszakozik és most ő fut el a problémák megoldása elől. Ám egyszercsak ott állok a fotel előtt, ahol ül.
- Mi lesz velünk, Dav? - szinte kétségbeesetten nézek, mintha onnan akarnám kiolvasni a választ. Megint félek a feleletétől, mégis újra megkérdem: - Mi lesz velünk?


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Zoey Cleve - 2010. 06. 16. - 09:05:40
~Amy, Oliver~

A kilincs már majdnem lenyomódik, és Zoey azt sem tudja, ha kinyílik az ajtó, Olivert kezdje-e szapulni, vagy Amyt vigasztalni. Szerencséjükre azonban a fiú válasza… megoldja? Talán Amy és Oliver számára igen, de a fekete hajú még tanácstalanabb, mint előtte volt. Érezni, hogy reménytelen, és hallani is valaki másnak hangzó vallomását teljesen más dolog. Folyamatosan emlékeztetnie kell rá magát, hogy tartoznak a fiúnak a szállásért és kedvességért, hogy Zoey maga döntött úgy: félreáll, hogy barátnőnek tett ígéret szent, és hogy mindnyájan egy csónakban eveznek így kénytelen lesz egyedül valami megoldást találni. El kell fojtania, ki kell ölnie az Oliver iránti érzelmeit, még ha bele is pusztul - kiskorúként nem varázsolhat, és egyébként sem húzná sokáig egyedül (hisz csak ötödéves, túl sok átkot és bűbájt még nem ismer), tehát akár tetszik, akár nem, itt kell maradnia. El kell felejtenie a halálfaló fenyegetését és az amiatti félelmet is. Erősnek kell lennie… muszáj. Amyért, önmagáért, Oliverért, Lizzie és Tania emlékéért. Amint betölti a tizenhetet, beleveti magát a gyakorlásba, addig is lekötheti magát az elmélettel.
Hogy mi lesz velük? Senki sem tudhatja, bármire is vonatkozik. Csak reménykedhetnek a túlélésben, a szerencsében és abban, hogy az érzelmeik változatlanok maradnak. Pontosabban… Zoey abban reménykedik, hogy sikerül mihamarabb kiszeretnie Oliverből, és egyszerű barátként gondolni rá. Meg addig is, hogy sikeresen játssza a szerepét Oliver előtt. Legalább ő ne tudjon róla...
Korántsem vallásos alkat, de azon kapja magát, hogy magában, némán imádkozik. Védelemért, túlélésért, és azért, hogy általában minden rendben legyen. Mikor végez, elszégyelli magát: a családja alig jutott eszébe, mióta elkezdődött ez az őrült kaland. Fogalma sincs, mi van a szüleivel és az öccsével, az anyja nyilván szívrohamot fog kapni ha hall a tűzvészről, Franciaországból már régen semmi hír… és ő itt van, viszonylagos biztonságban… már ha leszámítjuk, hogy a sátron semmiféle védőbűbáj, hogy nem mozdulhatnak, hogy nem tudni biztosan, mennyi ételük van, hogy azt sem tudják, hol vannak… Elátkozza magát, hogy ebbe csak most gondol bele. Talán kezd ürülni az agyából a sok adrenalin meg a szerelem köde? Hát, ha ez ilyen érzés, akkor lehet, hogy inkább az adrenalin. Az legalább erőt adott, hogy folytassa! Pár hónapja, ha azt mondják neki, hogy a semmi közepén ragad egy sátorban védelem nélkül, kiskorúan, körberöhögte volna az illetőt, hogy az öngyilkosság. Mert most annak tűnt az akciójuk, de erre jobb nem is gondolni…
Az ablakon kinézve észrevette, hogy már mintha zöld csík jelezné előre a hajnalt, és ezzel egyidejűleg szinte rászakadt a tompa, ólmos, zsibbasztó fáradtság. Örülhetett, hogy már korábban pizsamába bújt- eldőlt az egyik ágyon. Elfeledkezett a korábbi, seprűs álmáról, vagy csak figyelmen kívül hagyta az agya tiltakozóan sikoltozó felét- a lényeg az, hogy nem bírt mással törődni, mint azzal, hogy a teste nehéz, hogy egy egész hónapnak beillő nap áll mögötte, hogy még mindig sajog pár tagja, és hogy milyen hívogató az a párna és a takaró, amit magára húz, és könnyen felmelegszik a testétől. Álma olyan mély, hogy szinte már az ájulás határát súrolja, ezzel megkímélve Zoey-t egy újabb rémálomtól, két bujdosó-társát pedig egy sikolytól. 
     


Cím: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Oliver Carex - 2010. 06. 25. - 10:41:14
Zoey,
Amy



   Az agyam két féltekéje két külön dologra koncentrált jelenleg.
   A szellem. Ijesztő, hogy milyen ismerős, és milyen bársonyos, mégis hűvös és túlvilági volt a hang... Nem nagyon kívánkoztam megint kimenni, hiszen, ki tudja miféle szerzet ez a lény. Lehet egy gonosz lélek, és csak felvesz egy ismerős hangot, olyasmi mint a mumus...
   Na, persze, megint mesékben élek. Hülyeség. Talán nem is foglalkoztatna ez az egész, ha a hang nem lett volna, olyan...furcsa. Olyan ez, mint maikor az emberek többségével meg is történik, hogy az utcán ráköszönnek, de te nem ismered fel a személyt, csak zavarodottan visszaköszönsz az illem kedvéért, de továbbra is halvány lila gőzöd sincs, hogy mégis ki a rák volt az, és egész nap azon töprengsz, hogy ki lehetett az, mert még ismerős is volt neked! És ez idegesítő! Körülbelül, ebben a helyzetben vagyok, csak az ismerős helyett egy szellem köszönt rám, és én nem visszaköszöntem, hanem mint egy lány, megijedtem, és bemenekültem a sátorba. Ó, igen ez NAGYON férfias húzás volt...
   A másik oldal, avagy gond: Amy.
   Olyan hosszú lenne, most végiggondolni az "életünket". Fájdalmas és hosszadalmas, amire most igazán nincs se kedvem, se lelki erőm. Úgy viselkedünk, mint az argentin szappanopera sorozatokban a szerelmesek. Nagy kínkeservvel kimondjuk a végén, amit érzünk, és akkor szalagszakadás. Mert hogy hogyan tovább, azt egyikünk sem tudja, Amy ezt a gondolatomat alá is támasztja. Mintha egy epizódnak vége lenne, és jönne a reklám. Az idegesítő reklám, aminek semmi értelme, és csak lezsibbaszt minket.
Mire észbe kapok a lány már előttem áll, én pedig felnézek rá. Egy pillanatig a szemeibe merülök, és csak ülök. Aztán visszakapcsol a tudatom, és ismét a fotelben ülök, előtte. Nem tudok mit csinálni, nem vagyok képes más mozdulatra.
   Felállok a helyemről, így már csak pár centire Amytől.
   - Nem hittem el, hogy létezik, akit így lehet, és így szeret. De bármikor, ha kérdezik, most már így felelek: Ami érted úgy dobban, mint egy erőmű, ha robban. A szivárványon túl is Te vagy az álmomban. A mámor és az élvezet, amit nem nagyít a képzelet. Egy a szív, a gondolat, tiszta minden mozdulat. Igazi boldogság, igazi szabadság. Nekem a magány volt béklyó, de veled érzem élni jó. Mert nincs olyan erő, ami tőlünk elveheti már a hitet, mit csak mi értünk, de a végtelenen át. Nincs olyan erő, ami tőlünk elveheti már a csodát, amit mi érzünk egymás iránt.
   Flegma szó, csak tompa kés. A sötét veremből ébredés nekem az, hogy megtaláltam a társat, akire vágytam. Kívül-belül szép mindened, tudom rég. Az utamon tovább már, csak Veled indulnék...

   A végén talán már énekeltem is. Szeretek énekelni, és néha önként is elkezdem. Nem tudtam beszélni, énekelni könnyebb, dúdolni, csak így lehet megfogalmazni amit érzek. Hogy ő ebbe mit gondol bele, az már az ő feladata.
   Derekán átfonom a karjaimat, és lassan magamhoz húzom. Ajkaim lassan szétnyílnak, szemeimet az övéibe fúrom, és már közeledek hozzá, amikor egy halk sóhajt eleresztve végül a a füléhez emelem a fejem, és az államat a vállaira helyezem, és beleszagolok a kókuszos illatú hajába. Mint rég...


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Amy Joy - 2010. 06. 28. - 09:29:59
Zoey & Oliver

Szikrázik a levegő közöttünk, Oliver pedig szaval. Nem, nem is szaval, hanem énekel. Legalábbis a végefelé úgy tűnik, mintha egy dalszöveg volna, melyet nekem énekel. Szerenádhoz hasonlatos a dolog, csupán az erkély hiányzik a pitymallattal együtt, meg Júlia a szerény naivitásával. Mégis örülök, mert végre olyan érzésekről mer beszélni Oliver, melyekről nagyon sokáig hallgattunk mindketten. Talán túlzottan sokáig. Neki mégis van mersze kimondani ezeket, miután én visszautasítástól tartva megnyilatkoztam és elbőgtem magam.
Elbűvölt mosolyt csillantok rá, ezzel jelezvén milyen sokat jelentenek a szavai. Érdekes, ha az ember szerelmes, az összes addig hülyének, nyálasnak, értelmetlennek tartott dalt megérti hirtelen, mintha ez olyan képesség lenne, amit csak és kizárólag a szerelem képes kihozni belőlünk, emberekből. Érzelmi, egyúttal értelmi evolúció.
Ekkor Oliver magához ölel, ezzel kizakítva a töprengésből. Ám a várakozással ellentétben a vállamra hajtja fejét, nem csókol meg. Meglehet, ő is pont annyira fél tőle, mint én. Hiszen mi van, ha nem olyan, amilyennek elképzeltem? Az ember álmodozik, menekül, küzd érte, aztán eljön az a pillanat, amikor végre minden sikerül, amikor eléred a célod, az öledbe hullik a szerelem. Csak nehogy csalódj! Mert ha nem olyan klassz, mint álmaidban volt, akkor bizony nagyot koppansz, darabjai törik az összes ábrándkép, a szilánkok pedig mélyen a lelkedbe fúródnak, összevagdosnak.
Aztán hátrébb lépek fél lépést, kibontakozok az öléléséből. Szájon csókolom, de csak röviden.
- Szeretlek, Davin - szólok végül, beleborzolok a hajába és besétálok a hálószobába.
Ha most megmérnék, biztosan legalább ötven fokos lázam lenne, kifutna a higanyszál a lázmérőből. Örömömben ugrándozni tudnék, mint egy kisgyerek. Vagy repülni, seprű nélkül.
Tapintatlanul, kopogás nélkül nyitok be nem sejtvén, hogy Zoey már alszik. A halk, egyenletes szuszogás dacára azt hiszem, csupán mímeli az alvást, mégis finoman keltem fel.
- Zoey... Zoey, hahó - suttogom türelmetlenül, miközben a vállára teszem a kezem. - Ébresztő, Zoey, valami fontosat szeretnék mondani. Hé, egerem, ne most aludj, majd nappal szunyálunk.


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Zoey Cleve - 2010. 06. 28. - 16:30:05
~Amy, Oliver~

Valami távoli hang… egy kéz érintése, azt se tudja, honnan indul ki a gyengéd rázogatás… Zoey elfintorodik is nyög egyet, mielőtt füle még mindig félálomban lévő agyának továbbítja jelzéseket, és felismeri, ki keltegeti.
- A-Amy…? –morogja résnyire nyitott szemmel. Az oldalán fekszik, így nem túl nehéz ülő helyzetbe tornásznia magát, hogy nagy ásítás közben próbálja kitörölni az álmot a szeméből. –Pedig olyan jó volt, semmit se álmodtam… -csúszik ki halkan a száján, majd egértársára pislog. –Remélem, valami tényleg nagyon fontos dolog az, mert egy ilyen nap után mindenki megérdemel egy jókora alvást.
Csak ezután veszi észre, milyen kipirult, örömteli a barátnője. Na nem mintha ez meglepetésként érné, hisz a lényeget hallotta a falon át.
- Akkor jól ment minden, ahogy látom. –jegyzi meg, még mindig kicsit álmos képpel és hangon. Képtelen elnyomni egy újabb ásítást, de legalább a kezével eltakarja a száját, majd végigsimít a párnától kissé gyűrött arcán.
- Kérdezném az időt, de van egy olyan érzésem, hogy sokat nem aludtam.
Ébredező agya csak most fogja fel, hogy amióta csak felkeltették, az elvesztett alvást rója fel a legjobb barátnőjének, akivel kölcsönösen a végsőkig bíznak egymásban. Elszégyelli magát, felhúzott térdeit átölelve próbál (hiába) összemenni szégyenében.
- Bocsi… tudom, azt mondtad, valami nagyon fontos az… - motyogja.
De vajon mi lehet az? Meg akarja kérdezni, mennyit hallott? Össze akarja foglalni az eseményeket? El akarja mondani, milyen boldog? Vagy valami teljesen másról van szó, a bujdosásról akarnak terveket szőni? Nem, az utolsó nem lehet, ahhoz Oliver is kéne, különben is, azt a legjobb pihent aggyal és tele gyomorral csinálni.
Apropó gyomor… Zoey megnevezett szerve hangosan ételt követel, ezért a fekete hajú lány a szemét forgatva odalép a táskájához ér turkálni kezd benne, míg ki nem húz egy csomag kondéros kekszet, amit kettejük közé tesz, mielőtt egyet rágcsálni kezdene. (Amennyiben Amy meglepődne, válaszként azt kapja, hogy rég nem ettek és hosszú nap áll mögöttük.) Tehát, eddig kizárta a tervezgetést, és azt sem tartja valószínűnek, hogy a boldogságát ecsetelné. Bármely más esetben ez lenne a szokásos és szinte már elvárt téma, de azok után, ami a két griffendéles beszélgetése előtt történt, ezt a mardekáros kötve hinné. A szöszi hajtóról sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy ez rá vallana. Csak arra tud gondolni, hogy megkérdik, mit hallott… ami valamiért nem hangzik kellemesnek. Akár akaratlagos volt, akár nem, szégyelli magát miatta, na. Viszont azt is be kell vallania, hogy ha eddig várnia kellett volna a hírekre, lehet, hogy nem bírja ki a feszültséget.
Igyekszik minden erejével a barátnőjére és annak örömére koncentrálni, hogy a saját bajaira legalább reggelig ne maradjon idő. Nem szeretné elrontani a másik hangulatát, már ha eddig megmaradt.     


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Oliver Carex - 2010. 07. 21. - 19:03:26
Zoey,
Amy


music (http://www.youtube.com/watch?v=WNeVLZoDedo&feature=related)
______________________________


   Éreztem.
   Szagoltam.
   Karjaim közt tarthattam.
   Mit is mondhatnék ilyenkor? "Őőő, izé, jó a hajad illata!" - na persze, és ezután jön, hogy tarkón átkozom saját magam! Nem szóltam semmit, pedig valami szépet akartam súgni a fülébe, de nem sikerült akármennyire is megfeszültem. Előbb sem ment a beszéd. Csak rám kellett nézni, megint énekeltem, valakitől elhappolva a szöveget. Általában magamnak írom a dalaimat, de amint Amyre néztem a dalszöveg csak az agyamba ömlött, pedig nem is mostanában hallgattam a zeneszámot. Voltaképp talán még szégyenlem is magam, hogy nem tudtam felnőtt módjára, értelmesen hozzászólni a dologhoz, hanem elcsépelt rímek mögé bújtam.
   Szemeibe akartam nézni, de nem engedhettem el. Kihasználom ezt a pillanatot, amíg lehet. Nem tudom mit fog ezek után reagálni, így nem voltam biztos benne, hogy megismétlődhet e ez az ölelés, ez az érzés, ez a furcsa érzés, mait rég éreztem, és másként...
   Elengedett, és mintha gyomorszájon rúgtak volna, de a következő mozdulata begyógyította a "sebet". Szájon csókolt... Széééép! Ha lesznek gyerekeim biztos nem fogok vele eldicsekedni, hogy egy lány csókolt meg, főleg azután hogy énekeltem neki, és utána lazán megcsókolhattam volna! Nem baj... a lényeg megtörtént, nem bántja az egómat, hogy nem én kezdeményeztem! Nem bántja, jó?!
   Éééééés jött a következő rúgás.
   Nem.
   Nem...
   Nem vagyok képes rá.
   Tudom, hogy várja, hogy válaszoljak, kifejezzem szeretetemet iránta, de ... Nem nyíltak szóra az ajkaim. Nem tudok, jó?! Ez még nem. Nem tudom, hogy szeretem e... Vagyis az biztos, hogy szeretem, de hogy szerelmes vagyok e, azt már nem tudom... Nem és nem! Vonzódom hozzá. Szeretem, ahogy mosolyog, ahogy nevet, ahogy nyafogva mesél a barátnőinek és pofoz fel utána. De nem tudom, hogy szerelmes vagyok-e. Várja. Érzem a várakozást, ami nyom engem, de nem nyitom szóra a szám. Ő beleborzol a hajamba és eltűnik előlem.
   Az illat elszállt.
   Az érzés elröppent.
   Én pedig úgy nem értek magamhoz, mint a mugli focihoz... Gitározni akartam. De nem tudtam hol. Zoey bent van és... Úúúúúristen Zoey! ZOEY! Ő is itt van! Hát őt tisztára elfelejtettem... Ehh! Jesszusom, remélem még él! Pfff...

   Végül az alvás mellett döntök... Önző dolog, hogy az őrködést az egyik lányra hagyom, de szétesek... A sátorállítás, a több óra gyaloglás, a nyomás, Amy, Wendy...
 A sátorállítás... a több óra gyaloglás... a nyomás... Amy,... Wendy...a sátorállítás... a több óra gyaloglás... a nyo... és elaludtam a kis, kényelmetlen fotelben.

___________________________

~ Fin


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Amy Joy - 2010. 07. 28. - 16:35:41
Zoey (& Oliver)

Különös érzés, mintha felhőkön járnék, nem érzem lábam alatt a padlót. Pontosabban a padlót sem és semmi mást, de a lépéseimet sem hallom, folyton Davin éneklős suttogása vagy suttogós éneklése játszódik újra és újra a fejemben. Komolyan, mint valami szerelmes magnó. Mégis olyan boldog vagyok, mint korábban soha és életemben először nem szégyellem ezt a boldogságot, nem tagadom le, nem akarok vele elbujdosni, hogy más ne láthassa, ne olvashassák le az arcomról, a szemem csillogásából: szerelmes vagyok.
Várok néhány pillanatig, ám nem érkezik válasz szavaimra. Még nem képes kimondani. Nem baj, időt kell hagynom neki, hiszen nyilván őt sem kevésbé sokkolták a történtek, mint Zoeyt és engem. Habár ha már itt tartunk, ki kéne majd faggatnunk, vajon ő hogyan került éppen ide, miért jött el otthonról. Egyszer sem említette, levélben sem utalt rá, hogy meg akarna lógni otthonról. De akkor hogyan történhetett? Mi adta meg a kezdőlökést, mi indította útnak Olivert? Érthetetlen.
Zoey megjegyzése nem bánt, most valahogy képtelen elérni ilyesmi. Azért bunkó sem akarok lenni, így lehajtom fejem és bűntudatosan jegyzem meg a párna sarkának suttogva:
- Ne haragudj, nem akartam...
Nem akartalak megbántani éppen téged, hiszen tudod mennyire fontos nekem a barátságunk. Nem akarlak éppen téged terhelni a jókedvemmel, mivel neked nyilván rosszul esik, Davin neked is tetszik, láttam rajtad. Nem akarlak nyúzni, mégis muszáj elmondanom valakinek, mert ezt nem lehet kibírni! Rendezzünk pletykadélu... ööö, pletykahajnalt - tudom, ezt kéne mondanom. Mégsem jönnek a szavak, akárcsak az imént Olivernek, mikor nem tudott válaszolni a szeretetem megnyilvánulására.
Végül sután próbálom eltussolni az ügyet, kinézek az ablakon.
- A pontos idő: napkelte lesz másfél másodperc múlva. Gőzöm sincs hány óra van, sajnálom - szólok még mindig lehajtott fejjel, azután csillogó szemmel nézek fel rá.
Míg Zoey előveszi a kondéros kekszet, két gyors mozdulattal rántom magamra pizsamámat, azután reszketve rántom magamra a takarít. Ilyenkor, napkelte táján van a leghidegebb mindig, nem kéne most megfázni bónuszként az eddigi rosszakra. A főegér mellé közleked érdekes, paplanba burkolt, hernyószerű mozgással és összegömbölyödök az oldalánál. Juttatok neki is a takaróból, nehogy megfagyjon miattam. Kérdő pillantással érdeklődök szabad-e a pálya, s ha igen, akkor magamhoz ragadok egy csokival borított kekszet és azt morzsolgatva kezdek bele. Ha Zoey nemet int, akkor a takaró huzatát kezdem piszkálni körmeimmel.
- Szóval Davinről, illetve Oliverről lenne szó. Tudod, neki a Davin a második keresztneve és szinte mindig így szólítom őt, mert tudom mennyire idegesíti. Eddig csak tőlem fogadta el, de szerintem a te fejedet sem fogja leharapni érte, ez szinte tuti, szóval nyugodtan davinezd - kacsintok rá, majd a körítés végére érve belekezdek végre a lényegbe. - Van kedved kitárgyalni őt most? Mi a véleményed róla? Milyennek találtad, mármint az első benyomás, tudod... Szerinted ő hogy került pont most, pont ide?

Oliver: köszönöm a játékot :-*
Zoey: jön a megbeszélt pletykarovat ;) 8)


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Zoey Cleve - 2010. 07. 28. - 19:53:07
Oliver, köszi a játékot^^
~Amy~
[color]

Épp ő sajnálkozik? Nem tett semmi rosszat, szóval Zoey nem igazán érti, miért jött a bocsánatkérés, és ezt ki is szándékozik mondani.
- Nem, semmi baj… - motyogja. Őszintén szólva kicsit ő érzi magát rosszul, mert gyanítja, hogy más helyzetben más ember megsértődött volna azon, amit felébredve mondott. Amyvel azonban átéltek már egy s mást, hogy ennyi ne vezessen veszekedéshez.
Szóval hamarosan napkelte. Közelebb van, mint hitte, ha őszinte akar lenni, a csillogó szemeket pedig képtelen mosoly nélkül hagyni. Hiába, a jókedv ragadós tud lenni… még az ő esetében is, mikor igencsak erősen kell koncentrálnia barátnője boldogságára, hogy minden mást elfelejtsen… beleértve a saját bánatát is. Mire a fekete hajú felbukkan az ellátmánnyal, egértársa már pizsamában, sőt, betakarózva kucorog, és miután Zoey visszatelepedett az ágyra, közelebb is kúszik hozzá, amire kuncogás majd hálás mosoly a válasz, mikor felajánlják a takarót, ugyanis, bár nem igazán vette észre eddig, az ex-mardis lába is kezdett már fázni, így alaposan bebugyolálja magát.
- Nyugodtan - kuncog, mikor látja, hogy barátnője olyan tekintettel méregeti a kekszet, mint egy egér a kedvenc sajtját. Azzal el is kezdődik a beszélgetés.
Várható téma: Oliver. Első benyomás, és hogy vajon miért került ide. Jó kérdések…
- Akkor azt hiszem, a Davin-t elteszem talonba cukkoláshoz – csóválja vigyorogva a fejét két harapás közt arra a javaslatra, hogy használja a fiú egyébként utált második nevét. – De azt nem ígérem, hogy kegyes leszek vele, ha visszakézből le mer Gabrielle-ezni – említi saját középső nevét, amit úgy két éve vallott be Amynek.  Hogy van-e kedve kitárgyalni? Nos, igen is meg nem is. Tart tőle, hogy csak olaj lenne a tűzre és nem akarja elbőgni magát egy boldog szerelmes előtt, de valamikor túl kell rajta esnie, nem igaz?
- Nos… Mikor lezuhantunk, én élből ráestem –vallja be vörös képpel. És ő még azt hitte, tud repülni… -Először persze gyanakodott, legalábbis kérdezgetett, hogy kiféle-miféle vagyok, de leráztam azzal, hogy nem feltétlen hinne nekem, bármit mondanék is, és folytattam a szólongatásodat. A neved elég biztosítéknak számított, hogy minden gyanút félretegyen, és onnantól kedves volt, bekötözte a bokám és segített összeszedni a szétszóródott holmit. Úgy általában rendes és humoros, szerencsénkre, nagy mázlink, hogy éppen belé futottunk. És ha már itt tartunk, jó kérdés, hogy hogyan kerülhetett ide.
Zoey arca elkomorodik, és gondolkodási idő-nyerés céljából újabb adag kalóriát vesz magához. Nyilvánvaló, hogy a fiú úgy érezte, a Roxfort nem lesz számára többé biztonságos, de ha Amy, aki háztársa volt, kérdez ilyet, akkor valószínűleg nemrég hozhatta a döntést. Hirtelen kellett valaminek történnie vele… De akkor hogy volt annyi ideje, hogy felkapja a sátrat?
- Fogalmam nincs, mitől dönthetett így épp most, de szerintem nem támadás van a dologban, különben nem tudott volna sátrat is hozni. És szerintem ő se nézte, hova megy. Mi is az ösztöneinket követtük repülés közben, nem igaz? Akárhogy is… nagykorúsága előtt ekkora útra vállalkozni- ő sem láthatott más kiutat valamiért. Csak remélem, hogy nem lesz csapda ebből a helyzetből… - harap az ajkába. Nem akar vészmadárkodni, de minél többet gondol rá, annál kevésbé tetszik neki ez a helyzet. Mozogni nem tudnak, ketten kiskorúak… Még ha Oliverről nem is tudnak, róluk biztosan tudják a halálfalók, hogy még élnek és bujdosnak, így azzal sem áltathatják magukat, hogy majd csak szeptember elsején veszik észre az eltűnésüket.
- Te tudsz valamit, amivel elrejthetjük ezt a sátrat? Már a disaudión kívül.


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Amy Joy - 2010. 08. 12. - 10:32:43
Zoey

A saját szavaimra visszagondolva én is eltűnődök. Vajon hogyan kerülhetett ide Oliver? Éppen ebbe a szegletébe a világnak, holott az olyan hatalmas. Érdekes, ilyenkor tűnik fel csupán, hogy mennyire keveset tudok róla, holott olyan sokat beszélgettünk a suliban. És persze azon kívül, levelek tucatjai bizonyítják barátságunkat.
Tényleg, a levelek! Én ökör, otthon hagytam őket... Ha van még otthonom, ha nem égett le utóbb teljesen az egész, akkor biztosan meg fogják találni őket. Akkor rájönnek kik a barátaim és ők is bajba kerülhetnek miattam. A rokonságot nem kell féltenem, nem lévén senkim gyakorlatilag, legalábbis senkivel nem nagyon tartottuk a kapcsolatot a vérszerintiek közül. Habár ha jobban belegondolok, Davin tutira nem emiatt lógott meg otthonról, hiszen arról sem tudott, hogy Zoey-t és engem megtámadtak.
Talán félvér volna vagy sárvérű? Netán őt is üldözte valaki? Nem, akkor biztosan nem hagyja hátra a családját. Na igen, itt muszáj megállnom egy pillanatra könnyezni. Neki még van családja, Zoey-nak is van valakije, aki várja otthon, csak nekem nem maradt senkim.
Elemi erővel áll bele a gyomromba a görcs a legkevésbé sem örömteli gondolatok hatására. De azért szép az élet, nem? Annak kéne lennie, erre bizonyíték az Oliver és köztem bontakozó, olykor meghatározhatatlannak tűnő valamicsoda, emberi nevén a szerelem.
És itt van Zoey, hogy elbizonytalanítson. A barátok arra valók, hogy mindent megbeszéljen velük az ember, érzelmi támaszok egy zűrős világban, ha kell, társak a szökésben, velük osztja meg az ember az örömeit, a bánatát. Ritkán fordul elő ilyesmi, mint ami most velünk: ugyanaz a srác kell mindkettőnknek. Látom mennyire szomorú Zoey, bármennyire titkolja a dolgot. Nyilván abban a pillanatban beleszeretett Oliverbe, amikor meglátta, miután a nyakába zúdult véletlenül. Hát ezt sürgősen meg kell beszélnünk, mert akármennyire szerelmes vagyok, akkor sem akarok az ő rovására boldog lenni.
- Igazad van - bólintok komoran -, nyilván ő is ment az orra után. De mostantól nagyon kell vigyáznunk, hiszen nyilván nem mi hárman vagyunk az egyedüli bujkálók, éppen ezért biztosan keresnek minket. Azt hiszem, nem szabad most semmibe belemennem Davinnel. Talán kockáztatnám vele mindhármunk életét, ha nem fordítanám minden figyelmem a védelmünkre, ezt pedig nem akarom.
Szemem sarkából könnycsepp indul útnak a takaró felé, arcomra akaratom ellenére ül ki a gondterheltség. Alighogy megtaláltam Olivert, rögtön elveszítem az idétlen helyzet miatt, amibe keveredtünk. Mármint... nyilvánvaló, hogy együtt maradunk hármasban, ha neki sincs ellenére, de semmiféle szerelmes elborulásról nem lehet szó. Távol kell tartanom magamtól a romantikus érzületeket, hogy komoly maradhassak, hogy az életünket megvédhessen, mint egyszem nagykorú a három bujkáló közül. Jócska feladat, de remélem sikerül megbirkóznom vele.
- Talán a Colloportus, azzal mágikusan lehet zárni az ajtót, tudod. Úgy csak mágikus úton nyitható, semmiféle mugli nem tud ránk törni éjszaka. Ezen kívül, ha észrevenne valaki, akkor ott van egy rakás olyan hasznos ártás, átok és rontás, amit még a DS-ben sajátítottam el. Más megoldást sajnos nem tudok. Hallottam már ilyen-olyan bűbájokról ugyan, de egyikről sem sikerült pontos leírást szereznem és sosem akadt olyan megbízható fazon a környezetemben, akitől megtanulhattam volna. Most aztán jól elástuk magunkat, nem?


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Zoey Cleve - 2010. 08. 12. - 16:44:11
[size=14]~Amy~[/font][/size]

Úgy néz ki, pár dologról beszélniük kell Oliverrel: talán erről a szerelmi zűrzavarról is (bár lénye egy része mindent akar, csak azt nem, hogy Oliver is tudjon róla), de az eljöveteléről főleg. Meg a védelemről, mindenekfelett arról. Nem hagyhatják az egészet Amyre csak azért, mert a pálcáját egyedül ő használhatja… Nagyanyja, mugli származású révén, mindig is azt mondta neki, hogy amiben csak tud, inkább az eszére hagyatkozzon, és ne függjön a pálcájától. Nem épp az a hozzáállás, amit a varázsvilágban megszokhatott az ember lánya.
De kénytelen lesz eszerint élni, hisz innen már nincs visszaút. Megtámadott egy halálfalót, a Roxfort sem lesz már olyan, mint volt, a családját csak bajba sodorná… azzal kell kihúznia a Nyomjel eltűntéig, amije van. Ami a puszta fizikai ereje (egy törött bokával az nem valami sokra elég), az agya, és a bájitalok- a mágia talán egyetlen módja, amit használhat, amíg nagykorú nem lesz. Nem túl sokkal kecsegtet, de a semminél azért több. Ha csak egy fokkal is.
Összehúzza magát, mikor Amy felhozza, hogy valószínűleg máris keresik őket. Eszébe jut a bőrébe vésett ígéret, hogy megtalálják, és a hideg fut végig a hátán.
- Csak nem… Reménykedjünk, hogy az után a tűz után még egy ideig halottnak gondolnak minket, mert ha megtalálnak, nekünk végünk.
Nem egyedüli bújkálók… ebben Zoey is egyetért, és eltöpreng: ha csak egy órájuk volt rá, az ő családja is felkerekedett, ha máshova nem, hát Franciaországba. Ez az utolsó reménye, hogy viszontláthassa őket… és szorosan bele is kapaszkodik.
Mi? Most meg mi ütött belé? Elkezd sírni és ilyeneket mond? Zoey megfogja a kezét, és a szemébe néz.
- Megvesztél? Most akarsz visszakozni, mikor mindketten szerelmet vallottatok? Tudod te, hogy fog érezni?! Elveszted a bizalmát és össze fog zavarodni. Értem én, hogy aggódsz és óvatos akarsz lenni, de ha magaddal nem is törődsz, legalább rá gondolj és örülj annak, hogy itt van, nem kellett a bizonytalanban hagynod! Az agyad ígyis-úgy is elkalandozna, ezen nem lehet segíteni. Egyébként meg: jelenleg nem varázsolhatok, de bájitalt főzhetek és addig is, tanulom az elméletet. Hoztam pár könyvet, remélem, találunk valami használhatót… Még jó, hogy anyu megtanította a tértágítót -és megy is a táskájához, előhalászni pár kötetet.
Colloportus, ártások, átkok, rontások? Nem valami sok, de az ő repertoárja sem nagyobb, és azzal kell beérniük, ami van.
-Legfeljebb növényekkel álcázunk, vagy valami. Ha pedig valami csoda folytán egy álcázó bűbáj, vagy akár a kiábrándító, benne lenne az egyikben, akkor alighanem csinálhatnánk neked egy pecsétet… remélem, itt van az alkímiakönyvem… és addig a sátron maradna az ártás, amíg a kör is rajta van. Nem kéne frissíteni. Meg majd végigvehetnénk, miket tanultatok a DS-ben… hogy bepótoljam, amit nem ismerek.
Minél jobban jár az agya, annál több ötlete akad, és ez reménnyel tölti el: már nem érzi magát olyan tehetetlennek. Egyelőre minden más félretéve, a túlélés a fontos. Amy pesszimista kérdése azonban visszarángatja a realitás talajára. Felsóhajt, és ismét kézen fogja barátnőjét.
- Hát… mi tagadás, jól benne vagyunk. De ha összedugjuk a fejünket, és kreatívak vagyunk, sikerülhet.
~Remélem…~
- Ha kihúzzuk addig, amíg legalább ketten nagykorúak leszünk, félig nyert ügyünk van.     


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Amy Joy - 2010. 08. 15. - 12:22:24
Zoey

Tétován, töprengőn nézek Zoey-ra. Az ő családjával vajon mi lehet? Lizzie halála óta nem nagyon hallottam a rokonairól beszélni, sőt, előtte se volt rá túl sok példa. Most döbbenek rá, mennyire keveset tudok róla, holott olyan régóta a barátaim között tartom számon. Hát ekkora csapás kell ahhoz, hogy az ember átgondolja a barátságot, a szerelmet, egyáltalán a létet? Ha bennem ilyen nagy horderejű folyamatok mennek végbe, akkor bennük mi játszódhatott le?
Az enyhébb idegösszeomlástól eltekintve persze... Tudom, lesz még ennek súlyosabb következménye is, s csak akkor szabadulhatok esetleg a hatásától, ha egyszer lesz időm és lehetőségem nyugodtan átgondolni a történteket. Erre meglehetősen kicsi az esély a jelenlegi helyzetet tekintve.
Akaratlanul sóhajtok egy nagyot, tekintetem messzire réved, emlékeket kutat. A megismerkedésünk Oliverrel, a toronybeli jelenet, a tóparti séta, az együtt tanulások, a roxmortsi délután, a nyári fagyizás Londonban, bulizás a Roxfortban. Együtt kipróbáltuk a cigit is, nem jött be. Aztán egy másik kép jelenik meg a belső vetítővásznon, mozgásba lendül: első veszekedésünk. Emlékszem, hozzávágtam egy könyvet, méghozzá jócskán vastag kötetet, azután elrohantam. Egy későbbi összekapásunknál az asztal borult rá, általam, naná. Szegény srác, érthetetlen hogy volt képes ilyen sokáig elviselni engem. A heves reakciókat megmagyarázhatom azzal, hogy piszkosul dühített az a furcsa kis érzés, amely egyre izmosodott lelkemben. Egyre jobban kötődtem hozzá, mígnem beleszerettem és ez bőszített, azt hiszem, néha enyhén háborodottnak tűntem az érzéseim (és az ellenük való tiltakozásom) miatt.
Snitt.
Újabb képek lelki szemeim előtt, ezúttal Zoey-val kapcsolatosak. A suli tavának partján vagyunk, egy mardekáros és egy griffendéles. Mégis összehaverkodunk, dacára a házak közötti ősi ellentétnek. Aztán a tóban úszunk, fuldoklok, megment. Viharban loholunk a kastély felé, nekisárcsolyázok a falnak, Zoey felvonszol a gyengélkedőre, végül párnacsatába fullad a gyógyszer-kábaságunk. Ekkor köttetett meg barátságunk. Azután nagy beszélgetések, egymás korrepetálása, éjszakai kilógások, bohóckodások, egymás vállán sírások.
Milyen különös: az ember észre sem veszi egy-egy szimpla, átlagos hétköznapon, mennyi barátja van és milyen közel állnak hozzá. Képtelen volnék elképzelni az életem nélkülük. Nem szabad hagynom, hogy eltávolodjanak, pláne nem szabad önként elüldöznöm őket a közelemből.
- Oké, igazad van - bólintok belátóan Zoey felé.
Tényleg nem kéne játszadoznom Davinnel.
- A növényi álca jó ötlet! Mugli katonáknál láttam ilyen álcafestékes cuccot, meg álcahálót és a filmekben volt, hogy bokrokkal, fűvel-fával álcázták magukat... Ezt bevetjük. A nagykorúság miatt meg ne aggódj, valahogy majd kibekkeljük azt a kis időt.
Biztató vigyorra húzódik szám, megölelem Zoey-t, aztán harapok még egyet a kondéros kekszből. Elkel némi optimizmus a csatamezőn.


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Zoey Cleve - 2010. 08. 15. - 17:44:02
~Amy~

Amy tétova tekintete eszébe juttatja, mekkora meglepetéssel fogadta barátnője a Damienről elejtett megjegyzését aznap, mikor idén nyáron megérkezett hozzájuk a házba. Jó ég, mintha egy másik világban lett volna… Mindenesetre, felhúzza a térdét, és újabb kekszért nyúlva megkérdi.
- Emlékszel, mikor megérkeztem hozzátok, és elejtettem egy megjegyzést az öcsémről? Akkor nem mentem bele tulságosan, de alighanem most itt az ideje.
És elkezd mesélni. Arról, hogy mennyire nem bírta eleinte, hogy mindennaposak voltak a veszekedések, pedig anyja és Lizzie mindig emlékeztették rá őket, hogy ki kéne békülniük, meg kéne érteniük egymást. Az utolsó évben, mióta a minisztérium is elismerte a valót, furcsa légkör uralkodott kettejük közt: Miintha mindketten közeledni szerettek volna, de nem tudnák, ki és hogyan kezdje. Hogyan is vessen véget valaki vagy 15 évnyi haragnak? És akkor közbejött Lizzie halála… és a rémálommá vált nyaralás.
- Üzenetet nem tudok küldeni nekik, már csak azért sem, mert fogalmam nincs, hol vannak. Ha egy kis eszük van, apu elvonszolta anyut és az öcsköst valamelyik nagyszüleimhez. Lehetőleg Franciaországba. Talán ott még minden rendben… egyelőre legalábbis.
Tényleg: vajon nemzetközileg milyen hatásokkal járt a puccs? Ez eddig eszébe sem jutott, bár mentségére legyen mondva, hogy a saját élete fenekestül felfordult. Furcsa, mennyire a saját életét helyezi középpontba az ember, sok mindent készpénznek véve. Családot, barátokat, ágyat és ételt például. Biztonságot. Tudják egyáltalán, mit kívánnak azok, akik a mindennapi megszokott rutinból vágyodnak kitörni?
Ő még szerencsésnek mondhatja magát, hisz legalább barátok között van és nem, teszem azt, idegenek vagy halálfalók közt.
Beleegyező bólintás érkezik Amytől a szerelmi lehordás miatt, és a fekete hajú megkönnyebbülten sóhajt fel. Már tartott tőle, hogy elvetette a sulykot, de úgy tűnik, megértették. Az is megkönnyebbülés, hogy a lelkesedés átragad az eddig szintén fonnyadozó barátnőre is, és újabb ötletek gyűlnek. Hevesen bólogat: ő is emlékszik erre az álcázásra, hála azoknak a… „filmeknek”, amiket mugli unokatesói nézettek meg vele. Hála a sok velük töltött nyárnak, szinte kétlakinak érzi magát: viszonylag otthonosan mozog mindkét világban.
Bíztató vigyor és ölelés. Nagy szükség van most a bátorításra, hisz tulajdonképp csak egymásra számíthatnak ők hárman.
- Viccesen festünk majd, mikor feketén csíkozott arccal nyomulunk a bokrok és fák közt. Most indiánosdi helyett katonásdi lesz –neveti el magát. Mintha évek óta nem nevetett volna, pedig Oliverrel nem is olyan rég mókáztak. Talán nem kéne ilyen komoly (sőt, életbevágó) témán mulatni, de valamit tennie kell, hogy az önbizalma és optimizmusa megmaradjon. Ez sem tűnik elégnek azonban, sokáig legalábbis… A szeme szúrni kezd, és hogy ezt eltakarja, vesz egy újabb kondéros kekszet hogy elnyammogja. 


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Amy Joy - 2010. 08. 16. - 09:19:23
Zoey
 
Meglep a meséje. Tudtam, hogy van egy öccse, hiszen "elszólta" magát, amikor odaért hozzánk, amikor megkezdte a nyaralást nálunk. De akkor is olyan furcsán jött ki a dolog, úgy tűnt, mintha nem volnának túlzottan jó viszonyban. Álmomban sem hittem, hogy ennyire rossz a helyzet. Hogyan lehet ilyen iszonyú két testvér kapcsolata? Egykeként mindig azt képzeltem, a testvéreket csak szeretni lehet, én képtelen volnék veszekedni velük, ha volnának; hiába meséltek a szüleim a saját testvéreikkel való viszálykodásról, nem tudtam felfogni.
Tehát Zoey eljött otthonról, de a helyzet mit sem változott, nem tudták feloldani az ellentétet az öccsével. Ehhez hatalmas akaraterőre volna szükség mindkét féltől és rengeteg kitartásra. Hogy azt tudják mondani egymásnak: "ne haragudj, hibáztam" vagy éppen "nem akartalak megbántani", netán csupán azt, hogy "sajnálom". Fontos lenne, hogy megbocsássanak egymásnak, hiszen azzal talán félig helyreállhatna a család.
Azért félig, mert Lizzie halálával hatalmas hasadék keletkezett, amit már soha nem lehet nyomtalanul eltüntetni.
- Szerintem annyira nem hat ki a dolog, ha tényleg külföldre menekültek, akkor valószínűleg biztonságban vannak. De ezt azért jó lenne megtudni... Az jutott eszembe, hogy ha mégis itt vannak Angliában valahol, akkor jó lenne megkeresni őket titokban és a nyomukban maradni, amolyan őrangyalféleségként. Így vigyázhatnál az öcsédre is. Mit szólsz? Megtárgyaljuk reggel Davinnel vagy nagyon nagy butaság volna ezt tenni?
Reménykedőn nézek rá. Meglehet, különösnek tűnhet az ötletem egy laikus számára, mivel Zoey pont azért kezdett velem bujkálni, azért menekült velem, hogy megóvja a családját. De miért ne tehetné ugyanezt úgy, hogy észrevehetetlenül tartózkodik a közelükben? Így is, úgy is be kell szereznünk néhány apróságot, legfeljebb veszünk seprűket vagy valami más mágikus járgánnyal, módszerrel jutunk el a házukhoz, hogy előkeríthessük a családját. Aztán ha kiderül, hogy külföldre mentek, akkor valamelyest megnyugodhat Zoey, biztonságban tudná őket.
"...indiánosdi helyett katonásdi lesz..." - hangzik Zoey szájából.
Amy előtt ismét felködlenek a gyengélkedős jelent képei. Csibészes vigyorral paripanyerítést hallatt, de röhögésbe fullad a hangja.
- Pedig szívesen előhívnám újra Whisky-t, hűséges paci a szentem, eddig csak a lecsukás előtt hagyott mindig cserben - kacagja félhangosan, ügyelve arra, hogy ha Oliver esetleg alszik a külső szobában, akkor ne ébredjen fel a viháncolásukra.


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Zoey Cleve - 2010. 08. 16. - 12:51:03
~Amy~

Valahogy jobban érzi magát a vallomástól. Nemigen beszélt a családjáról senkinek, főleg nem az öccséről, de Amy megérdemelte, hogy tudja. Meg így legalább nem nyomja annyira a vállát a bűntudat, hogy nem sikerült kibékülniük Damiennel, most pedig… hát, sok magyaráznivaló nincs a helyzeten. 
Meglepve néz barátnőjére, mikor az felhozza az őrangyalos ötletet. Erre nem is gondolt, egyrészt mert nagy az ország, másrészt pedig mert nehéz lenne megoldani anélkül, hogy a fászt hoznák rájuk… de lehet, hogy egy próbát megér. Habár… veszélyes is lehet, ha még nem kaptak hírt at eseményekről és otthon vannak, vagy ha valaki csapdát állított, számítva a visszatérésére… 
- Nem tudom. Fogalmam nincs, milyen gyors volt a híráramlás, és nem akarom épp én bajba sodorni őket. Ha a támadó elmondta a többieknek, hogy találkozott velünk, és valamelyik rámismert a leírásból, tudják hova menjenek, bár ennek nem túl nagy az esélye. De… lehet, hogy egy óvatos ellenőrzés nem árthat. Odamegyünk, és ha láthatóan nincs ott senki… akkor azonnal eljövünk. Persze, csak ha Davin is beleegyezik. Tényleg, lehet, hogy az ő családjához is be kéne néznünk?
Igyekszik legyűrni rossz előérzetét, ami tudja, hogy gyakran félrevezeti, de be kell vallja, sokkal nyugodtabb lenne, ha biztosat tudhatna. Ez csak természetes, de nem akar önzőnek tűnni. Ha neki felajánlották, Oliver is megérdemel ennyit, nem? Már csak azt kell remélniük, hogy nem a legrosszabbat találját a Cleve-ház felett és nem késnek el… Meg azt, hogy ha elszöktek, valahogyak jelezni tudták csak neki, hogy hova.
Na igen, az a gyengélkedős jelenet, ami neki is vigyort csal az arcára, főleg most, hogy Amy is felidézi a kis nyerítéssel. Két kezével igyekszik betömni a száját, hogy ne hallatsszon ki annyira a zaj, de nem tudni, mennyire sikerül.
- Hát igen, a jó öreg Whisky… Ő is jön velünk biztos, vele sokkal izgalmasabb ugyebár… -dülöngél a félig visszafolytott nevetéstől.
Hirtelen elfelejtődik minden kétség, minden aggodalom. Egy időre kénytelen félretenni őket, ha tovább akar menni, márpedig muszáj, ezzel tartozik a családjának, Amyéknek és önmagának is. –Csak aztán legyen nálunk elég „abrak” a számára! –mutatja két ujjával az idézőjelet. Le kell ülnie a nagy nevetéstől, majd mikor vége van, elmosolyodik. Mihez kezdene Amy nélkül? Nem, nem megy oda hozzá és nem öleli meg- épp elégszer ölelkeztek ma már. Ideje lenne megtanulnia, hogy kevésbé ragadják el az érzelmei. Csak barátnője kezét szorítja meg.
 


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Amy Joy - 2010. 08. 17. - 09:39:45
Zoey

Hirtelen elragad a hév, letorkolom a mellettem kuporgó lányt.
- A fenébe is, Zoey! Gondolj már bele, hiszen csak ma délután szöktünk meg... illetve tegnap délután, a lényeg, hogy nincs huszonnégy órája. Kötve hiszem, hogy mi volnánk a halálfalók és Tudodki legfőbb célpontja. Oké, a házatokat esetleg tényleg figyelhetik, de éppen erre való az álcázás. A halálfalók legtöbbje elvakult mágiahívő, ugyan miből jutna eszükbe, hogy néhány varázsló- vagy boszorkánytanonc mugli módszerekkel álcázza magát? Észre sem fogják venni, ha teljes lelki nyugalommal elszambázunk előttük, annyira a mágiára koncentrálnak, a varázslatok nyomait keresik majd.
Beszéd közben felpattanok az ágyról és nyugtalanul járkálák fel-alá, miközben hevesen gesztikulálva magyarázok. Ritkán vagyok ilyen, de egy olyan nap után, mint a tegnapi, valahogyan muszáj kiereszteni a gőzt. Nem akarom megbántani Zoey-t a mondottakkal vagy a viselkedésemmel, mégis képtelen vagyok türtőztetni magam.
Arról pedig egyszerűen megfeledkezek, hogy soha nem szabad alábecsülni az ellenséget. Akkor végképp nem, ha ilyen hatalmas ellenféllel állunk szemben, mint Tudjukki és az őt követő képmutatóan hűséges halálfalók serege. Hiszen ha mugli származásúakra vadásznak, akkor biztosan nem csak és kizárólag a mágia jeleit fogják kutatni, annyi eszük biztosan van nekik is, hogy a mugli álcázási módszerekre odafigyeljenek. Mert ha az üldözött ezen a téren honos, akkor nyilván ezzel fog próbálkozni.
Aztán Whisky-re terelődik a téma és megnyugodva fészkelődök vissza a takaró alá, ám előbb még magamhoz csápolom a másik ágyon leledző párnákat. Fel sem merül bennem, hogy nagykorú boszorkány vagyok, tehát akár az Invito!-t is használhatnám ahelyett, hogy emígy bajlódok.
Abrak? Ugyan milyen abrakról beszélhet Zoey? Jah, megvan, hát persze. Valódi whisky, nem csak a ló és persze rengeteg nevetés, mert enélkül nem lehet boldogulni azzal a zabolátlan paripával. És mi is kell még hozzá?
- Párnacsataaa - ordítom suttogva.
Az egyik párnát máris kézbe kapom, jelképesen csőre töltöm, azután nekiesek a szomszédságnak. Szanaszét gurulnak a kondéros kekszek a takaró és a lepedői redői között, de most nem érdekel. Semmi más nem érdekel, csakis a bolondozás. Ez kell, hogy kisimuljanak az idegeim és nyilván Zoey-nak sem árt némi szórakozás.


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Zoey Cleve - 2010. 08. 17. - 16:08:22
~Amy~

A kifakadás meglepi, is meg is sértődne, de el kell ismernie, hogy van benne valami. Lehet, hogy a mágiától függőségük tényleg elvakítja őket, és ezt ők hárman kihasználhatják, de alábecsülni sem szabad az ellent. Végül is, bejutottak a Roxfortba is, igaz, belső segítséggel.
- Mondom, egy próbát szerintem is megér. Csak annyit mondok, hogy óvatosnak kell lennünk, mert ki tudja, mire számítanak, ha egyszer mugli származásúakat üldöznek. És csináljuk olyan rendesen, amennyire csak lehet, mert csak egy esélyünk van. 
A történtek után a lehető legkisebb kockázatot akarja vállalni, hisz nem akarja bajba keverni se a többieket, se magát. Magának is alig meri bevallani, de a legjobban attól fél, hogy a saját idegei mondják fel a szolgálatot és buktatják le őket. Sosem bocsátana meg magának, ha ez történne…
Amy mintha megnyugodna, mire visszaül az ágyra, és ugyan egy pillanatig mulattatóan értetlen arcot vág az abrakra, de végül leesik neki a tantusz. Bár… valami furcsa villan a szemében… Mit felejthetett el Zoey? Whiskyt ivott a ló, és csak akkor maradt viszonylag kezes, ha sokáig nevettek mellette… de a nevetésról eszébe juthat valami más is a griffendélesnek, mert felkap egy párnát, miközben elsuttogja a jelszót: csatára fel!
A fekete hajú is felkap egy harceszközt, de csak miután már vagy három ütést mértek teste különböző pontjaira, és elkezdi viszonozni a heves „tüzet”. Közben érzi, hogy dől hátra, és a heves mozdulatok miatt csak úgy repül a keksz (és néha egyikük-másikuk keze vagy lába alatt roppanva törik el), de jelenleg kisebb gondja is nagyobb ennél. Feszültséglevezetésre kitűnő ez a csata, csak nehogy erősebbet üssön, mint akarna… Remélhetőleg ez nem fordul elő. Azonban egyszer, ahogy épp arrébb gördül egy csapás elől, elnézi a távolságot, és félig a földön köt ki.
- Semmi baj, jól vagyok… -mondja, miközben feltápászkodik. Még szerencse, hogy a kötés jól sikerült, és a lába nem csuklik alatta össze, így ha kissé kifulladtan is, de épségben érkezik az ágyra. Ahogy leül, furcsamód megint elfogja az álmosság, szemei kezdenek nehezek lenni és akkorákat ásít, mint egy víziló.
- Fura… hirtelen milyen álmos lettem… -motyogja két levegőcsere között, majd nyújtózik egy nagyot.
- Szerintem tegyük el magunkat h… vagyis, mára. Majd ha felébredtünk, beszélünk Oliverrel is, oké?
Amennyiben helyeslő választ kap, fog egy párnát és átvackolódik a másik ágyra, hogy magára húzza a takarót és „jójcakát” mormogva végre megkapja a már egy ideje esedékes pihenést. 


Cím: Re: Loch Nessi tó kietlen része
Írta: Amy Joy - 2010. 08. 19. - 14:14:46
Zoey

Beletelik néhány csapásba, mire Zoey kapcsol és átmegy offenzívába - úgy látszik, ő is fárad. Ami azt illeti, én sem vagyok a legfrissebb, ennek legfőbb bizonyítéka az, hogy hatalmasat ásítok párnasuhogtatás közben. Kezemet illendően a szám elé kapom, csakhogy ezzel védtelenül hagyom magam, hiszen egy kézzel nem lehet rendesen párnát forgatni. Az ellenfél időben kapcsol, egy szép ütéssel eltávolítja kezem ügyéből a párnát.
Segáz, így sem maradok fegyvertelen! Csőre töltöm körmeimet és megcsiklandozom Zoey-t. A hatás páratlan: a párna katapultál a levegőbe, ám kisvártatva szárnyaszegetten hull alá, a leányzó pedig ijedten gördül odébb a következő adag csikizés elől. És még egy kicsit odébb... és még egy kicsit... hopsz, ezt nem akartam. Menekülőtársam véletlenül lezuhan az ágyról, hangos koppanás adja tudtomra a földet érést. Ezt a pechet, pont mire elértem volna a saját fegyveremet párnámat.
Így azonban egy újabb ásítással reagálok a történtekre, majd Zoey-ért nyújtom a kezem, hogy felsegítsem a földről a szegény, szerencsétlen, elesett harcost. Igazi hős, nem?
Amikor leül mellém az ágyra, recsegés-ropogás hallszik alóla.
- Na de Zoey... - vigyorgok gonoszkásan -, igazán nem kellett volna ráülnöd a kondéros keksz maradékára.
Egy vállvonás kíséretében kelek fel az ágyról, szó nélkül húzom talpra a Főegeret. Elpantomimezem neki, hogy legyen oly kedves és foglaljon helyet a szomszédos ágyon, szükség esetén támaszt nyújtok, nehogy túlterhelje sérült lábát.
- Suvickus - parancsolom, varázspálcámat a kekszmorzsával teli ágyra szegezve.
A hatás nem éppen szívderítő, még jópárszor meg kell ismételnem a tisztítóbűbájt, mire tényleges hatást sikerül elérnem. Hiába no, sosem voltam profi a takarító-varázsokból. Zoey a másik ágyra vackolódik az egyik (immár tiszta) párnával, én pedig az imént megtisztított hencserre dőlök le holtfáradtan. Végtére hosszú nap áll mögöttünk, megérdemlünk némi pihenést.
- Igazad van, eléggé fáradtak vagyunk mindketten. Majd reggel folytatjuk, illetve délben, vagy amikor felébredünk. Szép álmokat! - szólok immár félálomban.

Köszönöm a játékot!