Roxfort RPG

A park egy távolabbi részében egy magányos tölgy áll. Nyaranta tökéletes árnyékot biztosítva az oda tévedőknek, de mégis csak nagy ritkán helyezkedik el valaki a tövében, mert messziről nem tűnik túl kényelmesnek a talaj. Sziklás. Ahonnét tavasszal vadvirágok kényszerítenek ki maguknak élőhelyet. Aki már megtapasztalta a hely csodáját, az folyton visszajár, de ilyenek csak kevesen akadnak. Itt diákokat csak nagy ritkán lehet felfedezni.

Raquel

Egy kis nyugalom. Pont erre volt szüksége Nicolasnak. Kiszabadulni egy kicsit a többi diák zsibongásából, és egy kicsit élvezni a csend megnyugtató erejét. Néha még egy egoista mardekárosnak is kell az ilyesmi. Ha az embernek majd’ szétrobban a feje, mert körülötte mindenki ordibálva beszél, akkor tanácsos kimozdulni a szabadba, és élvezni a természet árasztotta csöndet.
Hát Nick ezt megfogadta, s a kastély birtokán zsebre dugott kézzel sétálgatott, valami helyet keresve, ahol elbújhat a többiek elől, s élvezheti a magány nyújtotta tökéletes perceket. A nap már régen nem fent virított az ég tetején, sokkal inkább a fák lombkoronája mögé közeledett, rózsaszínűvé festve ezzel az ég alját. Az hőmérséklet is csökkenésnek indult, s érződött, hogy az ősz már javában zajlik. Aki ilyenkor merészkedett ki a kastély ódon falai közül, annak már pulóvert, vagy valami hosszú ujjút kellett húznia. Nicolas is felvett egy kapucnis felsőt, mielőtt elindult volna, s rá kellett jönnie, hogy ez valóban nem volt olyan rossz ötlet.
Kényelmesen sétálgatott, közben még mindig valami ülőhely után nézelődött. Nem is kellett sokáig keresnie, mikor meglátott egy tölgyet, ami épp megfelelt az elvárásainak, hogy elrejtse mindenki elől. Mint ha neki tervezték volna.
Hosszú léptekkel elindult a kijelölt cél felé, s mikor odaért nem törődve a föld minőségével, sem azzal, hogy kissé sziklás volt a terület, letelepedett a fa törzsének az aljába. Rajta kívül senki sem mászkált a környéken, így nyugodtan élvezhette az egyedüllétet.
Egy darabig elnézegette az eget, már amennyire a tölgy lombkoronája engedte, s agyát teljesen kikapcsolta, bár ez egyesek véleménye szerint nagyon könnyen mehetett neki, vagy egyáltalán nem is tudta kikapcsolni, mivel nem volt neki. De ez csak azoknak a véleménye, akik nem bírják a mardekáros srác fejét, és ilyenből elég sok akadt. Ezekkel Nick nem is törődött, nem érdekelték ezek a megjegyzések. Gondoljanak csak, amit akarnak.
Kicsit távolabbról hangfoszlányok hallatszódtak, s Nicolas már készen is állt arra, hogy ha erre fele tartanak, akkor ő tovább áll. Senkivel sem szeretett volna most találkozni, még ha ismerős lett volna, akkor sem. Most csak is ő volt és senki más. Senki, aki megzavarhatta volna ezt a tökéletes nyugalmat. Ám szerencséjére a hangok elhalkultak, s úgy tűnt nem jön arra fele senki, így ismét nekidőlve a fa törzsének, kényelembe helyezkedett.

Nicolas ^^

Jól eshetett most mindenkinek egy kis kiruccanás a kastély falain kívül. Persze, az óráknak már teljesen vége, ennek ellenére letörten vánszorogtam ki a kastélyból. Már nem mintha szomorú lettem volna, vagy valaki megbántott, hanem egyszerűen elfáradtam a sok csámborgástól, hogy ide-oda kell szednem a lábaimat, hogy ki ne fussak az időből. Szóval, valóban jól esett a friss levegő, és egyeseknek igazuk is van abban, hogy jót tesz nekem, ha kiszabadulok pár percre az udvarra. Mivel már ősz van, és nem járkálhatok akárhogy, ezért... igen, egy hosszúujjú, annyira nem is vastag felső volt rajtam, hogyha megcsapna a szél, akkor legyen, ami véd a hidegtől. Bár mindig is melegvérű voltam, ha kellett, akkor esős időben is kiszaladtam egy szál pólóba az udvarra odahaza. De az már rég volt, legalább 4 éve.
Hogy levezessem valahol ezt a rossz hangulatomat, úgy gondoltam, a magányos tölgy felé veszem utam, ott úgyse látni diákokat, akik megzavarnák a mindent betöltő csöndet. Egy rajzolásra alkalmas készlet is volt nálam... ez is segített a hangulatváltozásban. Mostanában túl sokat rajzolok, leginkább a tájat. Megpróbálkoztam a Roxforttal is, de azt nem az én kézügyességemre találták ki, annyira nem vagyok jártas az ilyesmiben. Majd talán egyszer. Újonnan próbálok a rajzaimba bevinni egy kis életet is, és odafirkantani pár emberkét. Ha van egy kis szerencsém, általában mindig van olyas valaki, aki több ideig ül egy helyben, és nem is mocorog annyira, és sikerül gyorsan rajzba vetni. De ez nem lényeges.
Lassan közelítettem a tölgy felé, de meglepettségemre ott már tartózkodott valaki. Jó, ha szerencsém van, barátságos, és engedi, hogy leüljek mellé, ha pedig nagy szerencsétlenség érne, akkor jaj, Istenem, nem dől össze a világ. Maximum elküld egy másik helyre, hogy ne szennyezzem mellette a levegőt. Szóval, most már lassan, de biztosan, csendben odaértem mellé, kissé zavaros képet vágva, ezt jelezve is azzal, hogy a kezemet a tarkómra emeltem.
- Öh... szabad ez a hely, vagy már másnak tartogatod? - annyira nem is rossz, bár lehetnék valamennyire bátrabb is. Jó, most jön el az ideje annak, hogy Andyhez oda fogok battyogni, és akárhogy is lesz, bevezet a valós világba. De atyaég, hiszen griffendéles vagyok, akkor erőltethetnék magamra többet is. Erőltetni? Neeem, az nem az én módszerem. Adom azt, aki vagyok, és kész. Mindenesetre addig nem foglalok helyet a sziklán - ami kicsit se kényelmes ilyenkor -, amíg meg nem kapom az engedélyt.

Raquel

Kellemes volt hallgatni, ahogyan a szél belekapott az öreg tölgy lombkoronájába, s ez által a levelek halk, zizegő hangot hallattak. Egyedül ez volt az egyetlen hangforrás, az előbb hallható hangfoszlányokon kívül, amiknek mostanra már nyoma veszett. Ám ez Nicolast cseppet sem zavarta, sőt még örült is, hogy senki sem zavarja meg a nyugalmát. Egyáltalán nem volt szüksége arra, hogy valaki leüljön mellé, s addig jártassa a száját, amíg el nem üldözi innen a mardekáros srácot. Bár talán háztársain kívül nem sok ember akadt a Roxfortban, aki szívesen csevegett volna vele, így nem nagyon kellett ettől tartania.
De a csendet nem élvezhette túl sokáig, ugyanis bagolyhuhogásra lett figyelmes, s a hangokat kiadó állat egyenesen felé közeledett. Egy nagy sóhaj és egy fintor kíséretében felemelte a karját, mint ha az olyan fájdalmas lett volna, és a bagoly letelepedett az alkarjára. Szerencsére éles karmait tompította Nick pulóvere, de így is egy kicsit bökték a kezét.
- Na, te is megjöttél?- kérdezte a baglyától, s végig simított a madár háttollain. Tulajdonképpen Raul volt az egyetlen állat, akit a srác elbírt viselni maga körül, de őt szerette is. Szeme végig siklott a világító szempártól egészen a tépázott farok tollazatig, amit még múltkor egy macska okozott, ami fáradhatatlanul vacsorának akarta megszerezni a szegény baglyot, ám végül ez a terve kudarcba fulladt.
S ekkor egy alakra lett figyelmes a távolban, aki egyre jobban közeledett felé, s a kis rejtekhelyéhez. Ismét egy mély sóhaj következett, de ez már valóban bosszús volt, hiszen az alak folyton-folyvást nőtt, s nagyon úgy tűnt, hogy a fa felé tart.
- Nem igaz, hogy az ember egy percet sem tölthet el magányosan.- motyogta maga elé, ami tulajdonképpen a bagolynak is szólhatott volna. Úgy tett, mint ha nem vette volna észre a felé közeledő lányt, mert már tisztán látszott, hogy milyen nemű az illető, s visszatért a madara vizsgálgatásához.
Amikor odaért hozzá, csak akkor nézett ismét arra. Türelmesen hallgatta meg a kérdést, hogy szabad-e a hely, és egy kicsit úgy tett mintha gondolkozna, majd ezután válaszolt.
- Szabadnak, szabad, de ez nem azt jelenti, hogy le is ülhetsz.- felelte közönyösen, és visszafordult Raulhoz. Bízott benne, hogy ezzel sikerül elüldöznie az illetőt, akinek ezzel teljesen elmegy a kedve attól, hogy Nick társaságát élvezze. Amúgy sem tűnt mardekárosnak, hiszen az rögtön beugrott volna Nicolasnak, így maradt a többi ház. De ahhoz már nem volt kedve, hogy kiderítse melyikbe jár, mert reményei szerint most elmegy innen. Ha meg mégsem… akkor még nem tudja.

Nicolas

Amíg vártam a srác reakcióját, azon filóztam, hogy melyik házba tartozhat. De mivel nem vagyok egy nyomozó típus, így ezt sem tudom kideríteni, elvégre nem is tudom hány arc van a Roxfortban... és annyi arc közül alig ismerek párat, hisz mindig mennek, s jönnek újak a helyükre, no meg... megjegyezni is eléggé fáradalmas munka... már akinek. Ezt az arcot pedig még sehol nem láttam... jó, talán összefutottam vele valahol, amiről nem tudok, mert nem igazán figyelem, hogy kik mellett megyek el. Ez már egy megszokás. De az arcát fürkészve elég ideges lehet valami miatt, és akkor felharsan az első mondata is. Cöhh. Nade ilyet! Méghogy egy lányt nem enged leülni... erre is csak ki képes?
Hümpf. Gondolhattam volna, hogy egy mardekárossal állok szemben. Kezdhetek imádkozni, hogy "Nagyon szépen köszönöm, hogy voltál oly' kedves, hogy ide vezettél az orromnál fogva egy mardekároshoz". A választ megkapva kissé idegesen vakartam meg tarkómat... mi az, hogy kissé? Lehet, hogy inkább eléggé felhúzott ahhoz ez a mondata, hogy... nem, nem vagyok agresszív, de lehetnék! Akkor végülis megszerezhetném azt, amit akarok, de nem erőszakkal, mert nem akarok hasonlítani egy... igen, egy mardekárosra. Lehetnének egy picivel kedvesebbek is, dolgozhatnának ezen figyelemmel tekintve a jövőre. Nem is értem, hogy egyáltalán miért háborúzok én más házbélivel. Ő is ugyanolyan ember, mint én, és én is ugyanolyan ember vagyok, mint ő. Némi különbséggel. Egyébként azt sem tudom felfogni, hogy miért teszünk különbséget a házak alapján... Erre azt mondaná a többség: Mert egy mardekáros az mardekáros, a griffendéles az meg griffendéles. És ebben hol a magyarázat? Elvégre gondolom nem minden mardekáros olyan rossz.
Próbáljak bizonygatni? Jóóó, de nehogy azt higgye, hogy akkor is hagyom a fenébe, hogy elküldjön. Harcolok a jogaimért, meg azért, amit én akarok!
- Gondolhattam volna, hogy egy mardekárossal állok szemben. - közönyös tekintettel néztem szemei közé, mintha nem érdekelne a következő mondanivalója. És milyen igaz, mert tényleg nem. Mondjon akármit, el nem megyek.
- Ja, és nem megyek el csak azért, mert te azt mondtad. - de utálok veszekedni. De most a belső hangom azt súgta, hogy tegyem meg az érdekeimért. Úgy is rég törtem már ki a ketrecemből. Ez pedig nem is tűnt veszekedésnek... tök nyugodtan mondtam, egy pici félelemmel sem a hangomban, meg... nem tudom. A többit bízzuk az idegen "csevely-partneremre."

Raquel

Annak ellenére, hogy Nick nem engedte leülni a csajt, s pluszba még el is fordult a baglyához, még mindig ott ácsorgott mellette. Ezt nem igazán értette a srác, hiszen ha ilyen valakivel, akkor az általában rögtön elhúzza a csíkot. De a lány nem így tett.  Ez új volt neki, s érdeklődve fordult megint feléje, s úgy hallgatta, amit mondott. A „gondolhattam volna, hogy egy mardekárossal állok szemben”-re akaratlanul is mosolyra húzódott a szája.  Miből gondolta? Csak mert nem engedte leülni? Ezt bárki mondhatta volna, ha ugyanígy egyedül akart volna lenni, mint Nicolas. A mardekáros viszonozta a közönyös tekintetet, bár az ő szemeiben nem is közönyösség látszott, hanem az, hogy élvezte, ahogyan a lány visszafelesel, hogy ő nem fog elmenni.
~ Nem fog elmenni, mert én azt mondtam. De aranyos. Most komolyan mit várt? Idejön, látja hogy van itt valaki, de csak azért is ide fog leülni? Na jól van ám.- gondolkozott magában, miközben azon agyalt, hogy mit is mondjon. Ám végül nem a szokásos bunkóságnál maradt.
- Nem fogsz elmenni? Oké.- ez a válasz nem volt megszokott tőle, de most semmi kedve sem volt piszkálódni, vagy bunkózni, ami pedig igen nagy szó. Egy kicsit gondolkozott még azon, hogy lehet hogy mégsem olyan jó ötlet az, hogy megengedi neki, hogy maradjon, ám hamarosan letett erről, s megszólalt.
- Csöndbe tudsz maradni? Mert ha igen leülhetsz.- mondta közömbösen. Bár egyáltalán nem úgy tűnt, hogy a lány igen sokat szeretne vele csevegni, de azért meg kellett említenie ezt, hiszen hát ha még is. Kicsit odébb húzódott, s ismét Raulhoz fordult, miközben azon gondolkozott, hogy vajon melyik házba tartozhat Mrs. Nemmegyekel. A legvalószínűbbnek a griffendélt tartotta, s ezt a következtetést az eddigi viselkedése alapján vonta le. Kíváncsi volt erre, ezért megint csak odafordult.
- Fogadjunk, hogy a griffendélbe jársz.- mondta. Érdekes, hogy bármit is kérdezett a neki idegennek számító lánytól, hiszen ilyen helyzetekben nem igazán szokott így viselkedni. Most vajon miért tette ezt? Ki tudja…

Bocs, ez most nagyon rövid lett :S

Nicolas

Ölbe tettem a kezeimet, s úgy vártam tovább a választ. Már amennyire bírtam még várni. De igen, a türelmességemről vagyok híres, akármennyire is meglepő. Mindezt egy hely miatt teszem. Meg úgy tűnik, hogy mardekáros létére is nem az a fajta, aki... nos, aki nagyon zavarna egy tevékenység közben, így hát nem kell aggódnom amiatt sem, hogy hozzám szól egy szót, én pedig egy hatalmas görbe vonallal áthúzom az egész művemet. Csúnya lenne. Csak figyeltem, hogy mit cselekszik, figyeltem a tekintetét, hogy hogyan is reagál a mondataimra. Tipikus mardekáros, de ettől azért durvábbat vártam. Jó, akkor most nem egy olyan über-hiperbunkóval állok szemben, hanem egy kissé... egy icikét-picikét megfontoltabb egyéniséggel. Ez pedig nagy szó, hogy végre valaki gondolkodik, mielőtt beszélne. És a mostani megnyilvánulásáról meglátszott, hogy tényleg ne az a nagyszájú, beképzelt alak, mint amilyennek először tűnt. Jó, belátom, először jobban meg kell ismerni az embert, előre nem lehet tudni, látszatról, hogy milyen belül. Ez rossz ítélet volt a részemről.

Viszont ez tényleg megdöbbentett, hogy azt mondta, oké. Mikor is mondott nekem ilyet egy mardekáros? Lássuk csak. Hm. Soha... Sőt, ami azt illeti, nem is sűrűn beszéltem mardekárossal. Vagy egyáltalán nem is. Jó, most hülyeség lenne leállni gondolkodni, mert valószínűleg még arra sem emlékszem, hogy mi történt velem a tegnapi nap folyamán.
- Oké? - kérdeztem vissza, bár tisztán hallottam, hogy ezt mondta. De csak néztem egy nagyot. - Oké. - és hozzátettem válaszképpen, vagy csak ismétlésképpen még egy okét. És még egy kérdés, ami szöget ütött azért. Én csendben maradni? Na, az a mesterségem. Ha fogadást tennék, hogy ki tudna tovább csendben maradni, akkor megnyerném. Egy hétig végülis bírom. Meg most is ki fogom akkor bírni. A csendben maradáshoz nem kell olyan nagy erő. Persze valakinek sokkal több erő kell hozzá, mint egy harchoz.
- Csendben? Természetesen. - válaszoltam végül, s mikor láttam, hogy helyet szorít maga mellett, leültem... illetve leültem volna, de még tétováztam, hogy talán... talán csak átver. De nem szabad megint ilyeneket feltételeznem. Tehát leültem mellé, mindenféle eszközt elő, és hozzá is kezdtem a rajzoláshoz. Még a végén profi leszek.

Már bele is mélyültem, pedig még csak az első vonalakat rajzoltam meg, amikor a srác letámadt még egy kijelentéssel. Halványan elmosolyodtam, miközben felé fordultam, s az egyik szemem lehunytam, mintha kacsintanék. Nem, csak ez dob egy kicsit az imidzsemen. Végül ezt a tekintetet is mellőztem, s válaszra nyitottam a számat.
- Eltaláltad! Miből jöttél rá? - hülye kérdés... bizonyára a viselkedésből. Mert a griffendélesek bátrak. Mondom ezt én, aki elsőbe még úgy jött ide, mint aki be van szarva. Ezzel pedig most magamat próbálom oltani? De cink.
- És én eltaláltam, hogy mardis vagy? - azért a biztonság kedvéért még visszakérdeztem, hátha valóban igazam volt, vagy sült bolondnak tettettem magam. És akkor elnézést kell kérnem.

//No problem. =)//

Raquel

Nem úgy tűnt, mintha a lány nagyon türelmes lett volna, főleg azok után, ahogyan ölbe tett kézzel állt és várt. És ez nem igazán azt jelenti, hogy még tíz percet szeretne itt álldogálni. De ha úgy vesszük nem is kellett sokat várnia, mire Nick kiötlötte a választ, ami nem is volt túl bonyolult. Ezen látszólag meg is lepődött a lány, ami nem is csoda, hiszen milyen választ is lehetne várni egy mardekárostól, hogy ha megzavarják pihenés közben? Naná, hogy azt, hogy nem. De sajnos most csalódnia kellett, mivel Nicolasnak nem igazán volt kedve kötözködni.
Most úgy tűnhet, mintha egy kedves mardekáros üldögélne a fa törzsénél, és az eredeti Nicolas Baxtont kicserélték volna, de a látszat sokszor csal.  Ahogy most is.
- Jól hallottad azt mondtam, oké. De ha nem akarsz leülni, tökéletesen megértem.- mondja nagylelkűen, s e mögött talán titokban reméli is, hogy még sem ezt a helyet választja a lány. Ám sajnos ennek nem túl nagy az esélye. Bár még hátra volt arra a válasz, hogy csendben tud-e maradni, igaz erre nagyjából mindenki azt válaszolta volna, hogy igen, csak azért, hogy leüljön. Még az is, aki nem bírja befogni. De Nick reményei szerint a lány nem csak azért mondja, hogy helyhez jusson.

Mikor a fiú odébb csusszant egy kicsit, még egy darabig tétovázott, hogy leüljön-e, de aztán úgy döntött, hogy nincs semmi veszélye ennek. Nyilván azt várta, hogy majd valamilyen csapda rejlik e mögött, vagy valami ilyesmi, de akkor ezt rosszul gondolta.
Miből jött rá? A válasz roppant egyszerű.  Általában csak egy griffendéles szokott kötözködni. S mivel a lány is ezt tette, ebből már egész könnyen arra lehet következtetni, hogy griffendéles. Mint ahogy Nick viselkedéséből is azt köveztette ki a mellette ülő griffendéles, hogy mardekáros.
- Beletrafáltál.- mondta egy kisebb mosoly kíséretében, majd visszafordult baglyához, ám az állat nem sokára elrepült. Ekkor sóhajtott egy nagyot, s a felhőket kezdte nézegetni az égen, már amennyire ki lehetett látni a fa lombkoronája alól. Most már nem azok a vidám bárányfelhők díszítették az eget, mint nyáron, hanem az esőt jósoló sötét fellegek. Pont olyanok voltak, mint az iskolában uralkodó hangulat.  Szürkék és egy csepp vidámság sem volt bennük. De az ősz már csak ilyen. A lehullott levelek sem juttatnak mást az ember eszébe, csak azt, hogy közeledik a tél, és ez a tudat nyomasztó lehet, főleg azoknak, akik meleg pártiak.
De hát ilyen az élet, nyár után ősz jön, ősz után tél, tél után tavasz és így tovább. Aki nem bírja ezt megszokni, az nem a Földre való, ha nem valami másik helyre.
Hasonló dolgokon gondolkozva üldögélt Nicolas, s nem is szólt többet a mellette ülő lányhoz, hiszen ezt kérte, hogy ő se szóljon hozzá. Akkor mást nem is várhatott el tőle.

Sam
zene (http://www.youtube.com/watch?v=6Dg1WzjB5S8)

Egy év, egy év telt el a bátyám halála óta. Évforduló van. Évforduló, de milyen?
Nem beszéltem a másik bátyámmal, egyáltalán nem beszéltem ma senkivel. Ott ültem ugyan az összes órán,
de mintha nem is tudtam volna magamról bámultam. Néztem a padlót. néztem az üres pergament amire nem
tudtam mit írni. Nem néztem rá senkire, aki tudta mi történt ezen a napon az tudta, aki nem... nem akartam
hogy bárki más tudja. Örültem hogy vége lett a nap első részének és elvonulhattam.
Ha lehetséges most az egész ezerszer annyira fájt mint egy éve. Könnyezni kezdtem, lecsorogtak az államon
és éreztem őket a nyakamon. Eszembe jutott az utolsó pillanat amikor láthattam Luthert.
Mikor kiemelték a folyóból a testét, akkor még reménykedtem. Minél nagyobb volt a remény annál
nagyobb volt a csalódás, hetekig hitegettem magam. Elhittem hogy, van rá esély hogy, élve hazakerüljön.
Azt gondoltam, jó esetben megtalálta valaki rosszban pedig kiúszott valahova és már úton van hazafele.
Tévedtem, hatalmasat tévedtem. Apa azt mondta Isten visszahozza, senki sem hozta vissza. Még rosszabb
mióta már Blane sincs nekem, túl kell élni. Mindent túl kell élni, ezt szokták mondani.
Jó volt hogy, nem kellett látnom Alexejt. A keserűséget és a néma bánatot a szemében, nem tudott sírni,
nem tudott gyászolni. Egy éve gyűlik benne a keserűség ezért olyan amilyen, agresszív.
Én elkezdtem ténferegni, keresni egy eldugott helyet ahol senki sem lát, végre megtaláltam.
Magányos tölgy, még a neve is ez, magányos. Egy hely ahol a szomorú kisnyulak elbújhatnak.
Miért a nyulak? Mert engem így hívnak, Rabbyt. Nekem tulajdonképpen tetszik a nevem, talán az egyetlen
dolog amire azt mondanám, hogy tetszik. Leültem a földre és fölhúztam a térdeimet, valahogy bármennyire is
nem akartam kitört belőlem a zokogás. Luther erre mindig azt mondta hogy sírjam ki, jobb lenne ha
kiordítanám de most így sikerült. Már kiordítottam volna ha, merném. Fölállnék itt ahol vagyok és sikítanék.
Sikoltanám hogy, elegem volt. Kérem vissza a régi életem és legfőképpen Luthert. Nem tudom megtenni,
nincs bennem hozzá elég erő. Semmihez sincs csak a síráshoz.

Hideg…
Jégkék.
Gomolygó szürke.
A mai nap olyan lustán, vontatottan gördül előre, olyan, mintha sosem akarna véget érni. Az egy órát felölelő Bájitaltan óra legalább három órának tűnt; a sok információ ennyire eltompította az érzékelését. Yas megkönnyebbülten, és igencsak felszabadultan nyargal ki a kastélyból a metsző hidegbe, ami ellen a talárja fölé kanyarított, vastag utazó köpennyel védekezik. Nyakába egy fekete-sárga sálat rakott, a fejére egy svájci sapkát nyomott, amit egy általa készített, színes rózsa-bross díszít. Lábán a már megszokott sötét, katonai bakancs van, aminek az orra már eléggé kopott, viszont nagyon kényelmes, így nem zavarja a kis szépséghiba.
Kezében a könyvei egyik részét cipeli, a másik fele az oldalán lógó táskában rejtőzik. Még annyira időre se állt meg a  bájitaltanterem előtt, hogy belenyomja a nehéz köteteket a táskába, rögtön a park felé vette az irány, de az igazi célja nem a park, hanem  az azon túl levő tölgyfa, ahol gyakran szokott ücsörögni mikor jó idő van. Most egyszerűen szüksége van a friss levegőre, hogy kiszellőztesse a fejét, és tisztán tudjon gondolkodni. Hja, meg tegnap éjszaka azt álmodta, hogy ma  fára fog mászni, így amióta felkelt azon forog az agya, hogy ő bizony fára akar mászni. Kiskorában sokat üldögélt a kertjükben lévő, magas diófán, amikor nem akarta, hogy a szülei megtalálják, amikor el akart menekülni a világ elől. Talán most is ez van: kicsit jó lenne eltűnni mindenki szeme elől, hogy a hiányával feltűnjön másoknak, hogy létezik. Ez alkalommal persze nem édesapjának szeretné felnyitni a szemét, inkább még ő maga sem tudja igazán mit akar ezzel.
A saját szemét mondjuk jó lenne felnyitni, mert minél tovább fedi hályog, annál jobban felejti  el, ki is igazán. Néha annyira nem ismer magára: a gondolataira, a cselekedeteire… mintha egy másik ember akaratát teljesítené, és a szíve mélyén legszívesebben máshol lenne, mást csinálna, más személyekkel. Ilyenkor  szüksége van egy nagy adag adrenalinra, ami erőt ad neki arra, hogy ne meneküljön el ténylegesen. Mert legszívesebben azt tenné. Minden probléma elől elmenekülni. Gúnyos mosolyt vet a tölgyfára, mikor odaér, ledobja a kezében lévő cuccait  a fa tövébe, a mozgásban akadályozó köpenyt és sálat is a táskára ejti, fesztelen mozdulatokkal kapaszkodik fel az első ágra. Mint általában a tölgyek törzse, ennek is két vékonyabb részre oszlik el, a vastagabb, biztonságosabb részére lép rá, sáros bakancsa  nyomot hagy a szürkésbarna kérgen.
Kitekint a kastély felé, majd fel a felhőkre: borús, szürkéskék, néhol dohányfüst színű, esőt hozó felhők. Szereti a felhőket nézni:olyan gondtalanul úszkálnak az  ég hullámzó tengerén, annyira beléjük lehet feledkezni, mert egyszerűen megigéznek. Főleg Yast, őt szinte minden természeti jelenséggel le lehet foglalni, akár órákig csodál egy virágot, csak azért hogy  még a legkisebb részletét is jól áttanulmányozza.
Megrázza a fejét, és  tovább kapaszkodik. Megragad egy magasabb ágat, de csak másodjára sikerül felhúznia magát, ugyanis igaz, hogy már-már betegesen vékony, viszont izomzata se igazán van, főleg nem a kezén. Kemény erőfeszítésekbe kerül megtartania a saját súlyát.
Mikor egy-egy erősebb fuvallat belekap hajába, bánatkék színű tollas fülbevalójába, megborzong, de a rossz idő nem keresztezheti tervét! A hideg csontjáig hatol, de sziklaszilárd elhatározásáig nem ér el, ki tudja zárni a zavaró tényezőket, ha akarja.  Időnként kell neki ez a belső megerősítés, hogy igenis képes véghezvinni azokat a dolgokat, amiket akar. Nem olyan gyenge, amilyen törékeny külsejéből gondolnánk, és ezt nagyon is jól tudja.
Még egy lépés.
Még egy ág.
És csak tovább. Tovább. Föl.
- Nem fogsz nyerni.
Morogja morcosan a tölgynek, mivel épp ellene küzd. Meg saját maga ellen. Még szerencse, hogy nem a fúriafűzt sikerült kihívnia erre a vérre menő párbajra.Bár, lehet, hogy ezzel  a megszállottsággal Őt is lepipálná.
A tetejére!
Még...
Tovább!

Sam lustán elnyúlt az ágyán. Délutáni pihenője közben nagy ügyesen letúrta matracáról ágyneműjét. Hiába, manapság olyan zaklatott lelki állapotban volt, hogy aludni sem tudott rendesen. Szüksége volt hát délutáni pihenőre, azonban úgy tűnt, hogy így, 5 óra tájban sem tud elszakadni a rohanó világtól.
Jobb oldalára fordult, hogy megnézze az óráját.
- Talán jobb lenne felkelni – gondolta, és ülő helyzetbe lökte magát.
Tanulni azonban tényleg semmi kedve nem volt, pláne, hogy péntek délután volt. Örömmel gondolt a hétvégére,  mint remek lehetőség az alvásra és lógásra. Mezítláb és félmeztelen indult a ládájához, de ahogy kilépett baldachinos ágya óvó árnyéka mögül, szemébe sütött az ablakon beszűrődő verőfényesen sütő nap sugara.
Csodálatos idő lehet odakint…
Egy szürke póló, valamint egy hosszúujjas, vékony pulóver került elő a ládából, amihez egy térdénél szakadt farmernadrág és egy piros tornacipő társult. Ebben a szerelésben hagyta el hálókörletét, hogy aztán kimászva a portrélyukon, átvágva a kastélyon, a szabad ég alatt találja magát.
Valóban fantasztikus idő volt. Őszi szellő söpört végig a tájon, és Sam élvezte ahogy szőke, félhosszú fürtjeibe belekap. A Tiltott Rengeteg fáinak lehullott levelei illatát szállította a szél. Hiba magányosan tölteni egy ilyen csodálatos napot. Azonban Raquel oly rég nem jelentkezett, hogy kénytelen volt egyedül nekivágni a délutánnak.
Lassan haladt, s nem is találkozott senkivel sem. Pedig a távoli zsivaj azt jelezte, hogy nincs egyedül. Nem is csoda, hiszen a diákok örülnek, ha kiszabadulhatnak a nyomasztó, sötét kastély gyomrából.  Pedig még csak Október eleje volt, az év nagy része még hátra volt…
Zsebre dugott kézzel, varázspálcáját markolva sétált végig a parkba vezető, kikövezett úton.  Tudta jól hová megy. Az ilyen szabad délutánjait mindig egy bizonyos fa alatt töltötte. Jóllehet meg kellett olykor küzdeni a helyért, hiszen egy bizonyos elit réteg kedvelt helye volt. Csodálatos kilátás nyílt innen, csupán a kényelmetlen sziklákkal kellett megküzdeni…
Éppen az említett sziklákon kapaszkodott fel, amikor furcsa zaj ütötte meg a fülét. Mintha sírt volna valaki… Megkerülte a vaskos tölgy törzsét, és megpillantotta a hang forrását, egy szőke leányzót. Ismerte őt, úgy futólag… Volt pár órájuk együtt. Érdekes, ugyanakkor aranyos neve volt. És ahogy ott ült és sírt, megesett rajta a fiú szíve.
- Khm… - köszörülte meg a torkát, remélve hogy ezzel felhívja magára a lány figyelmét. – Minden rendben?

Neked szokott olyan érzésed lenni, hogy a lépések, a mozdulatok, amiket teszel, azok nem a tieid? És  hogy a szavak, amik kicsúsznak a szádon, nem hozzád tartoznak? Tudod… amikor lenézel a kezedre, és elámulsz a halványan átsejlő csontok mozgásán, a lila erek lüktetésén, majd tudatosul benned, hogy ez a te kezed, a te tested. Fura… nálad is előfordul időnként ez, nem? És az, hogy nem emlékszel  percekkel ezelőttre, nem tudod  miért kezdesz bele mozdulatokba, vagy hogy kerültél egy bizonyos helyre? Amikor feleszmélsz, és azt mondod: „Hé, mi a francot keresek itt? És mit csinálok?” Néha az emberek olyanannyira belefeledkeznek a saját problémáikba, hogy kicsit elvesztik magukat. Ilyenkor mindig kell valami… valami ami felrázza őket ebből az üres járatból. Legyen az egy adrenalinbomba, pár szó, vagy hang. Csak kell valami, ami emlékezteti őket arra, hogy a való világban is van még dolguk, nem csak az álmaikba, gondolataikba temetkezve, az önsajnálatban merítkezve.

  Méla mosollyal nyúl a következő  korhadt ág után, szinte szándékosan, mintha ő maga akarná előidézni a pillanatokon belül elkövetkező „balesetet”. Szánalmasnak tűnhet ezen lépése, hisz lehet bármennyire is kiborulva valaki, nem esik le direkt egy fáról… de az az igazság, hogy Yas egyáltalán nincs kiborulva, csak kíváncsi. Elsősen, amikor kinézett a kastély egyik magasabb tornyából, rögtön az az emléke ugrott az agyába, amikor olyan 6-7 évesen, a házuk emeleti ablapárkányában üldögélt, és nézte a mélységet. Az ablak alatt egy tölgyfa volt, dús, élénkzöld lombbal, a leveleit és a virágait bámulta, meg az alatta kibontakozó mélységet, és azon gondolkodott, mi lenne ha kiugrana? Biztos puhán végigszánkázna a különböző magasságú lombszinteken  és végül könnyedén talpra érkezne a földön, persze egy karcolás nélkül. Miért  is történhetne bármi baja? Az óvodában, azokban a mugli mesékben se sérültek meg soha a mesehősök, csak némi hanghatás kísérte a fejbevágásukat, de egyáltalán nem fájt nekik, ha kiugrottak a sokadik emeletről, vagy fennakadtak a kerítésen. Mindig talpra érkeztek, zuhanás közben pedig újságot olvastak, körmöt  reszeltek, fogat mostak, az órájukat nézegették; vajon mikor lesz vége az esésnek? Ő miért sérülne meg, ha a tévében se sérül meg soha senki?Már éppen felkészült volna a csúszdázásra, mikor anyja utasító hangja megállította. Akkor, a toronyban újra belegondolt a dologba, és döbbenten konstatálta, hogy ha akkor leugrott volna… talán itt se lenne. Ez  gondolat mégsem ijesztette meg, hisz a következmény nem izgatta annyira, csak  a  pár másodperc önfeledt szabadság, amit a zuhanás élménye nyújthat. Ott, egyedül mégsem volt elég bátorsága, és a maradék józan esze is visszatartotta, csak meredt tovább  a mélységbe.

 A korhadt fa éles reccsenésével egy új érzés furakodik szívébe: a felismerés. Őt követi a félelem, a tehetetlenség, majd az elégedettség, akinek a sarkában ott lohol a szabadság. Ez az ötös fogat olyan egyetértésben fogja  közre szívét az esés néhány másodpercében, hogy csak a földre érkezés előtti pillanatban eszmél fel igazán, így még időben tompítani tudja az esést a bal kezével. Ahogy esik egyre lejjebb, különböző színpacák, táncolnak a szeme előtt, s a  földön fekve is azokat csodálja. A fa egymásba olvadó színei, a homályos kastély, a rikító sárga sál,  meg valami idegen fekete-zöld folt. A szemébe, arcába hulló haja miatt nem tudja beazonosítani az idegent, de a néhány másodperc múlva karjába nyilalló fájdalom el is feledteti vele az apró momentumot. Rövid ideig csak fekszik a mocsokban, erőt gyűjt  a mozdulatokhoz, eszébe vési az új érzéseket, aztán kisöpri arcából a haját és felnéz a fára: piszok nagy szerencséje volt, elkerülte a vaskosabb ágakat, csak néhány igen törékeny, korhadó részt sodort magával, míg esett. Megsimítja arcát, majd szemügyre veszi a kezét: kétli, hogy eltört. Még sosem tört el semmije, hiszen nem volt  valami vad gyerek… vagyis szívében az volt, csaka  megfelelési vágy nem engedte, hogy elengedje magát, mikor a szülei számonkérő tekintetével kereszttűzbe került. Nem is esett olyan magasról, mint gondolta, nem lehetett nagy veszélyben, csupán fentről tűnt minden olyant távolinak.
Pillantásával megkeresi a táskáját, és ahogy megtalálja, betolakodik a látókörébe az előbb említett zavaró tényező. Ó, a francba.
- Öhm... te végig itt voltál?

Ahogy megpróbál felegyenesedni, a bordái között megérzi a szúró levegőt, így megmarkolja az oldalát, s közben fél szemével a betolakodóra néz. Hallgatja a válaszait, lassan bólint, jelezve, hogy megértette, csak  kell egy kis idő, míg helyre teszi magát. nem számított, arra, hogy megzavarják, hiszen nincsen valami jó idő, olyan semmilyen, olyan kedvetlen… a gomolygó felhő szürkéjén néhány fehér bárányfelhő úszkál, kisebb csoportokban, egy-kettő távolról követi a nyájat. Az egyik ilyen sereghajtót szemeli ki magának, mélázva tekintget föl rá, s mintha visszakacsintana a fordros-bodros vattacukor. Szemnek szinte észrevétlen mozgással úszik a többiek után, egy pillanatra Yas képzeletében kirajzolódnak nagy, fekete gombszemei,  pirospozsgás arca, kis pisze orra, a pimasz mosollyal együtt, de amint a fájdalom erőszakos gyorsasággal visszarángatja valóságba, mindez szertefoszlik.

 Kissé komikusnak érzi a fejében visszaidézett, percekkel ezelőtt elhangzott köszöntést, de halvány mosollyal viszonozza a gesztust, szabad kezével, amivel nem az éppen kiszakadni akaró tüdejét szorongatja,egy apró  intést is megenged magának, ezzel egy kis idő is nyer; később kell megszólalnia. Egyébként szíves-örömest beszélgetni a fiúval, aki határozottan ismerős számára, de most épp nincs olyan állapotban. Erőt  véve magán, valami támaszték után kotorászik vakon a kezeivel, néhány kínos másodperc után belekapaszkodik az öreg tölgybe, s talán zavaró fél-egy méteres közelbe kerül ezzel a megmozdulással a fiúhoz. Saját magát nem zavarják az ilyen távolságok, sőt, szeret a fél méteresen közegen belül mozogni, lehetőleg áttörve a másik magánszféráját. Nem tudatosan teszi ezt, de ekkor mintha erőteljesebbek lennének  a színek. Meg amúgy is, olyan jó centiről centire megfigyelni a másik arcát, a haját,a szemét.  Legfőképpen a szemét, mert az okosok azt mondják, hogy az a lélek tükre. Yas szerint nem. Ha létezne a lélek   tükre, neki szépen, kellemesen díszített keretű  lenne,sok színből, és ott örvénylenének, kavarognának a tükör belsejében lelke színei. A lelkét magát egy kis ládában tartja, van hozzá kulcs is… ott lóg a nyakában, szinte mindig. Hiszen bármikor szüksége lehet a lelkére, szemmel kell tartsa, nehogy ellopják, rabul ejtsék, netán elcsalják. Davis, Te is vigyázol a lelkedre, ugye?

-   Viszont- motyogja kissé megalázottan, mert hát…azt hiszem ezt nem kell megmagyarázni. Konkrétan esett egyet, ami utólag hatalmasnak tűnik, egy felsőéves, fiú előtt. Egy pozitívum akad, azért: Ezt legalább nem fogja megtudni a fél iskola, mint általában a fontosabb eseményeket, amiknek lány a szemtanúja. Nem mintha ő maga nem lenne pletykás, de… mostanában tényleg nem az, ennyi legyen mentségére.
-   Áh, még jobb. Ingyenes mozi délután, vagy valami ilyesmi, azt hiszem – a saját orra alatt morog, talán a fiú meg se érti szavait. Hangosabban se nem tudná, se nem akarná mondani, mivel a beszorult levegő még mindig belebokszol időnként a tüdejébe, az még nem épp kellemes érzés. Kicsit bent tartja a magát szépen  befészkelő levegőt, majd  lassan kifújja, sóhajt párat, és már jobb is. Nincs itt semmi gond, semmi.

-   Aha, kicsattanok. Bár a becsületem a földre érkezésnél cserbenhagyott, a bal tüdőm meg az előbb akart a gyomrommal lazulni kicsit. Köszi -   hiába, a humora mindig ilyen helyzetekben húzza le a műszak végét jelző kártyáját. Ellöki magától a tölgyet, a két kezét szorosan egymásba fonja, és, hogy egy testbeszéd elemző pszichológus tudásával éljek, felveszi azt a bizonyos védekező pózt. Törzséhez közel húzza a kezeit, s sápatagan mered a fiúra. Az arc apró részleteit fürkészi, a kék szemeit, s néha saját tekintete kissé kiüresedik, a semmibe bámul, látszólag. Igazából csak a színek látványában gyönyörködik.
-   Nem éppen így terveztem, vagyis… igen.. izé… csak.. öhm…ööö… - igazán érthető, egybefüggő magyarázkodás, Yasmine, valószínűleg a srác már olyan jól ismer, hogy szavak nélkül is megértitek egymást. Próbálja… tényleg próbálja szavakba önteni az érzéseket, de nem megy neki. Olyannyira leírhatatlan az a pár másodperc!
-   Zuhantál már le tehetetlenül valami magasabb helyről? – kérdezi hirtelen, s elkapja tekintetét a mardekárosról. Tűnődve keresi meg újra a kis felhőt, de figyelme ez alkalommal a földön marad.

Ahogy a Mardekáros fiú elengedi a fát, és arrább lépdel néhányat, mígnem a fa ágai már nem tűzdelik olyan sűrűn a feje fölöttlévő eget, Yasmine-nek végre sikerül teljesen felegyenesednie, s megállnia mindkét lábán. Már nincs szüksége az eddig biztonság kedvéért mellette pihenő fára, csak a bal kezében néha-néha felsejlő-sajgó fájdalom emlékezteti a néhány perccel ezelőtti esésre. Valami miatt sokkal könnyedebbnek érzi magát, talán azért, mert a fiú…. hogy is mondjam? Nem nevette ki, sőt, teljesen normálisan kezelte a helyzetet, erre pedig nem sokan képesek olyankor, mikor hirtelen a fa ágai közül, éppen az orruk elé, egy elég furcsának tűnő lány pottyan. Komikus jelenet, amit nehéz nevetés, vagy gúnyos megjegyzések nélkül átvészelni. Kicsit felbátorodik, így a kezeit már nem a törzse  előtt tartja szorosan összefonva, hanem lazán a törzse mellett lógnak, bár jobb kezével még mindig pólója alját piszkálja, ezért a csuklóján lévő csengő időnként meg-meg csörren, csilingel. Ő  maga már megszokta, hogy legkisebb mozdulataira is, csörren egyet az aranyszín csengő, csak nagy ritkán zavarja, ha ideges, vagy valamihez nagy koncentrációra van szüksége, viszont mások lépten-nyomon rámordulnak, hogy hallgattassa el azt a vackot, mert az agyukra megy a csörömpölés. Ez általában kifejezetten feszült emberekre jellemző, velük nem is szeret annyira beszélgetni, a szemük mindig fel-alá nézeget, sose a szemébe, a színük pedig folyamatosan változik, bár a sötéten örvénylő vörös mindig borúsan szegélyezi szavaikat. 

Minél tovább fürkészi a fiút, annál ismerősebbnek tűnk az arca, s annál zavaróbb, hogy ne jut eszébe a neve. Pedig azt hitte, minden Roxfortosnak tudja a nevét, vagy legalább a házát. Még az utóbbit sem tudja biztosra mondani, Mardekárt tippelne, de ki tudja? Mostanában annyira nem tudja betippelni az ilyeneket, múltkor is Griffendélesnek gondolt egy Hollóhátast… oké,mondjuk az oroszlánok és a kígyók  között nagyok a különbségek, de a hollósok és a Mardekárosok között nem annyira, végül is mind a két banda igen éles eszű. nem mintha annyira izgatnák, a házak közti különbségek, de azért mégis csak a pótcsaládja hét éven keresztül a Hugrabug,nem hátrány hát, ha ez idő alatt a többi ház tagjait is kiismeri.

-   Dehogynem, sértődős fajta… majd csak visszatalál, nem sokára.
Beszél úgy a becsületéről, mintha élő, hús-vér ember lenne, személyiséggel, mert úgy is gondolja. Néha élettelen, vagy fogalmi dolgokat így kezel, ezzel szórakoztatva magát, s megdöbbentve a környezetét, de ha esését és idióta fecsegését ilyen könnyedén kezelte a feltehetőleg Mardekáros úriember, akkor valószínűleg efölött a megszólalás fölött is minden fennakadás nélkül, egyszerűen átfut.
Kíváncsian, információéhesen pillant a beszélő felé, szája sarkában sejtelmes mosoly bujkál, s bár legszívesebben a beszédbe vágna, türelmesen kivárja a sorát, majd a csend beköszöntével sem kezd el rögtön fecsegni, elgondolkodtatja a fiú gondolatmenete. úgy tűnik, elmélyed a mondatok szavak értelmében, szinte a színek, melyek fel-fel tűnnek lelki szemei előtt nem is izgatják, aztán…. hirtelen, kicsit hitetlenkedve, talán gorombán csendül fel magas hangja.

-   Te mindig ennyire… ennyire kimért… karót nyelt, és…ilyen… ilyen vagy? Nem sértésként, tényleg, de mi  ez a minden jót rossz követ duma? Kiráz a hideg az ehhez hasonló bölcsességektől – és tényleg, kissé libabőrös lesz beszéde alatt. – Érdekes. És idéztél elő direktbe magasabb zuhanást? – folytatja a megkezdett beszélgetést úgy, mintha az előbbi kis kitérő érintve se lett volna.
Újra közelebb lép hozzá a fiú, kicsit felvonja a szemöldökét, abban a hitben, hogy talán segíteni akarnak neki. Lehet, meg kéne tudakolnia, hogy ért-e a zúzódásokhoz, vagy valami… ha már a fiú az idősebb.
-   Hányadikos vagy?
Kérdezi egy fokkal halkabb, fakóbb hangon, igazából nem tudja miért, valószínűleg újabb időhúzás céljából. Valahogyan rá kell vennie saját magát, hogy segítséget kérjen, bár makacssága  nehezen engedi, de ő bizony nem fog felmenni a gyengélkedőre!  Persze, hogy körberöhögjék? Merlin ments! Ha esetleg a fiú hatodéves már biztosan tanultak gyógyító bűbájokat, amiket igaz, hogy már ők is érintették, de na… nem tudná saját magán elvégezni a bűbájt.

Holly Reed


Este hat van és én a Magányos tölgy előtt ácsorgok három és fél perce. Pár pillanat múlva megérkezik egy vörös hajú lány, biztosan ő Holly Reed a Hollóhátból.

- Szia, én vagyok Niraniel Ays. Nagyon köszönöm, hogy segítesz nekem... személyesen Cross professzor ajánlott téged, ami nagy bók, tekintve, hogy nem egy házba járunk.

Tegezem, hiszen furán venné ki magát, ha magáznám, de szeretném ha tudná, hogy megadom a kellő tiszteletet, ha úgy gondolja verbálisan is. Semmi mást nem hoztam magammal, csak a pálcámat és a bátorságomat. Hajam lófarokban összekötve, öltözékem a szokásos hugrabugos talárom helyett egy borzos pólóból, zöld farmerből és egy barna bakancsból áll, a hideg miatt hugrabugos sálat kötöttem a nyakamba és a szürke polár pulcsimat vettem fel, mert valahogy úgy éreztem, ezekben fesztelenebbül tudok majd mozogni. Komoly arccal, koncentráltan állok a lábaimon, kívülről elég magabiztos fiatal lány látszatát keltem, belülről is így érzem magam, a baj csak az arcommal van, amin egy elég szép monokli látszik.

(Két órával ezelőtt, a bagolyházban)

- Jajj Medalyn fogalmam sincs, hogy mit kell csinálni egy párbajon.. mi van, ha véletlenül megsebesítem az oktatót? Nem akarok büntetőmunkát, csak azért, mert béna vagyok.
- Hagyd már Nira, nem lesz semmi baj, épp az lesz az egészben a jó, hogy egy ténylegesen hozzáértő felnőttel gyakorolhatsz majd! Ne feledd, ő már ötödéves. Idén túl lesz az RBF-jein is!
- Ez még igazán nem nyugtat meg, sőt! Nem akarok lesülni.. a baj az, hogy meg kéne védenem magam, de nem merek egy ártó bűbájt sem szórni senkire.. Mégis hogyan tudná ezt egy idegen kinevelni belőlem?
- Igazad van, ennek belül kell eldőlnie.. javaslom, hogy most rögtön fogj hozzá. Nézd  csak, ott van Kim, kezdd el rajta. Mutatott jobbra Med, majd mikor oldalra néztem, hirtelen megpofozott.
- Megőrültél?! Mi bajod van?
- Gyerünk, üss vissza! Ezt elemi szinten kell eldöntened!
Nem ütöttem vissza, kirohantam. Hát persze, hogy nem a legjobb barátnőmön fogom elkezdeni a harciasodást, még akkor sem, ha láthatólag elmentek neki otthonról.

Az igazat megvallva, megnyugodtam, hogy nem egy “tökéletes” gyilkológép kinézetű lány lesz a tanítómesterem, hanem egy ilyen elvontabb fajta, mint Holly.
Kimondottan szimpatikus volt így első ránézésre, bár azt már megtanultam egy ideje, hogy se pozitív, se negatív irányban nem érdemes ítélkezni ismeretlenül.
Kicsit zavarba jövök a kérdésére.. nos, pszichológiai eset vagyok, nem kétséges. Megköszörülöm a torkom, veszek egy mély levegőt, aztán csak ráveszem magam a válaszra.
- Hát..öö.. a helyzet az, hogy hiába mondok ki egy varázsigét, ha emberre mondom ki, nem működik a pálcám. Amint mondjuk egy tökön gyakorolok, megy a dolog, de úgy látszik, nem akarok senkit sem bántanai. Pedig egy párbaj épp erről szólna, tudom. - Elpirultam, de azért kicsit meg is könnyebbültem. Hátha tud valami varázslatot, ami rá tudja kényszeríteni a pálcám, hogy engedelmeskedjen. Majd észbe kapok, még nem fejeztem be a monológot.
- Aztán.. volt még egy eset. Az álmomban történt. Éreztem, hogy valami nagy veszély fenyeget és hirtelen önálló életre kelt a pálcám, mikor álmomban egy halálfaló közeledett felém. Na és akkor a hálótársaim szerint legalábbis, megidéztem egy patrónust.. pedig ezt még nem is tanultuk. A professzorom azt mondta, ez lehetséges, ne aggódjak, nem a pálcám a hibás. Vannak pálcák, amelyek érzékenyebbek az átlagnál és úgy tűnik, az enyém is ilyen.
Reménykedtem, hogy nem néz teljesen hülyének vagy hazudósnak, de ha így van, az ellen sajnos nem tehetek semmit. Mindent vagy semmit, mert csak akkor működhet ez az egész dolog, ha teljesen őszinte vagyok. Tudom, hogy ő nem a pszichológusom, hanem csak egy felsőbb éves hollóhátas, akire szerencsétlenségére rásóztak engem.
- Zavarna, ha rágyújtanék?
Remélem nem. Előveszek egy szál cigit a zsebemből és rágyújtok. Rossz szokás, tudom, de kicsit el kell lazulnom, mielőtt az “életemért harcolok”. Amúgy volt idő, hogy elgondolkoztam, miért dohányzik annyi ember. Talán ez a csecsemő kori szopás-ingerre vezethető vissza.. kell, hogy valamit az ember a szájába vegyen és szívjon. Vissza a feladathoz.
Itt a magányos tölgynél biztosan nem a traccs-partizásról kéne szólnia ennek a találkozónak, de nem tehetek róla, meg kell kérdeznem.
- Mondd, neked mindig simán ment, hogy megátkozz valakit?

                                                                                                                                                      ♦ (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=81231286url)

Van egy hely a parkban, távolabb, egy hely, ahová ritkán téved ember. Messziről igazán barátságtalannak tűnik a magányos tölgyfa, maga körül durva, sziklás talajjal. Pedig aki egyszer már járt itt, az tudhatja, csodálatos hely. Én úgy jó két éve fedeztem fel, és az óta különösen szeretem itt eltölteni az időmet, főleg tavasszal, mert ilyenkor a sziklák között ezernyi vadvirág bújik meg, fokozva a hely varázsos hangulatát.

Kopott hátizsákom ledobom a fa tövébe, majd óvatosan a földre helyezem a festőládám, melyet eddig varázspálcámmal röptettem. Miután csomagjaimtól megszabadulok, levetem nyári ruhámról a kötelező, iskolai talárt, melynek fekete színe csak úgy vonzza a forró napsugarakat. Majd megsültem, mire ide értem, de nem mertem megkockáztatni, hogy mugliruhában sétáljak végig az iskolán és a parkon. Tegnap is láttam, hogy egy prefektus 20 pontot vont le egy diáktól, aki nem az iskolai egyenruhát viselte, gondoltam, nem kísérlem meg hogy a Hollóhát miattam szenvedjen pontlevonást. Itt viszont szerencsére már nem kell tartanom attól, hogy bárki is ilyesmin törné a fejét, jól látom innen, hogy közeledik-e valaki, és szükség esetén majd visszahúzom magamra a talárt, így az érkezőnek már nem lesz mibe belekötnie. Régen nem volt ilyen szörnyű a helyzet, simán tolerálva volt hétvégente a mugli öltözet. De hát ez legyen a legnagyobb bajom.

A fa árnyékában – és persze a talár nélkül – sokkal kellemesebb a szinte nyári idő. Ráérősen pakolom ki a ládámból a festékes tégelyeket, ecseteket, üvegcsét, festékhigítót, egyszóval mindent, amire szükségem lesz. Rég nem volt alkalmam nyugodtan festeni, és már nagyon szükségem volt egy ilyen napra. Az ügy érdekében tegnap felkeltem fél hétkor – igen, jól hallottad, szombaton, hajnali fél hétkor – és egészen hajnalig tanultam, bepótolva a vasárnapi adagot is. Muszáj volt, hisz már az április is beköszöntött, és nyakunkon vannak az RBF-ek. A professzorok nem könnyítik meg a dolgunkat, mintha nem tudnák, hogy az összes év anyagát át kell néznünk, temérdek új tanulnivalót is a nyakunkba sóznak. Ráadásul ez még nem minden. Eddig biztos voltam benne, hogy legalább a bájitaltan menni fog, erre egyik napról a másikra csak úgy lecserélik Foley professzort. Az ő órái jól fel voltak építve, mindig lehetett érteni a dolgokat, Lumpsluck pedig – annak ellenére hogy természetesen ő is kiválóan ért a bájitalkeveréshez – nyilván más módszerekkel tanít, még ha ugyan az is a tananyag, és számomra sokkal zavarosabban adja elő a dolgokat. És akkor tessék kérem, hozzászokni gyorsan, ne kérdezősködj, mert annak rossz vége lesz, stb. Egy tanárváltás sosem könnyű, hát még vizsgaidőszak előtt. Kíváncsi vagyok, mi lehet most Foley professzorral, egyáltalán életben van-e (mert ugyebár ezekben az időkben még ebben sem lehet biztos az ember), mintha olyasmit rebesgetének, hogy eltűnt, meg hogy körözés alatt áll, de fogalmam sincs, hogy mi igaz ebből, az is lehet, hogy csak elutazott (ezt egy harmadéves griffendéles szájából hallottam egyébként) de valahogy ez nem illik a képbe, és persze a legelvetemültebb teóriákat meg sem említem. Találgatásra, tűnődésre viszont nincs idő, ahogy nagyon másra sem, az ember ha már öt percet pihen, hallja a fejében gonoszan suttogó hangokat: „Vizsgááák, vizsgáák, errrbéefff, errrbéefff…”. Egyébként nem csak én vagyok kikészülve tőlük, az ember azt hinné, hogy a hollóhátasok jobban bírják a strapát, de este a klubhelyiségben gyakorta látni nyúzott arcú, kimerült, motyogó, káromkodó illetve tankönyvre borulva alvó ötödéveseket. Én kb. két hétig bírtam szünet nélkül az egészet, és tegnapra született meg bennem az elhatározás: lesz ami lesz, holnap szünnapot tartok, zárva felirat ki tesz, sajnáljuk, a hívott nem elérhető, bíp, bíp, a sípszó után hagyjon üzenetet.

Miután a ládából kipakoltam a cuccokat, lecsukom a fedelét, és előre hajtom a ráerősített favázat, melyre a keretre feszített vásznat helyezem. Egészen praktikus dolog, festőállvány, és tároló egyben. Hátam a fa törzsének támasztom, egy percre elmerengek, majd kékbe mártva ecsetem, elkezdek festeni. Azt nem tudom, milyen kép fog születni, de azt tudom, hogy kié lesz, és ez pont elég.

Sajnos az idő egy olyan dolog, ami múlik és változásokat hoz minden téren. Természetesen vannak pozitívak is, hiszen örülök a jó időnek, sokkal jobb, mint a szeszélyes március, bár az esők állandó tényezőt jelentenek így is. Az RBF vizsgák közeledte viszont egyáltalán nem ilyen pozitív tényező, csak megkeseríti életünk, ami jelen szituációban halmozott, hiszen minden eddigi évnél keményebb kézzel fognak minket, az életünket totalitárius módon szabályozó rendszerrel együtt a vizsgák mindent ki facsarhatnak belőlünk, ha hagyjuk. Én pedig ezt nem akarom hagyni. Persze ez nem csak ennyin múlik, ezért tenni is kell és nem kis munka. Meg kell találni az apró jó dolgokat, valahogy ki kell kapcsolni, csak bámulni a nagyvilágba, a merülő energiát valahogy mindig újra tölteni. Én szerencsésnek tartom magam ilyen téren, mert tudok tenni ennek érdekében, zárkózott, apatikus énem és a bennem lévő "művész lélek" gondoskodnak erről. Például amíg átsétálok gyógynövénytanra egyik épületből a másikba, van időm, hogy egy-egy érdekes jelenséget megfigyeljek, ami megragadhatja kicsit képzeletem. Ott van persze a zene is, amire valami módot mindig találok, volt, hogy az elméleti anyagot dallamra illesztve ismételgettem magamban, mintegy megzenésítve, hogy megragadjon. Aztán ott vannak a kötődések, amiből nekem nincs sok, egy kezemen meg tudom számolni. Igaz, az egy az szinte mindennél fontosabb tud lenni és sajna még szőnyeg alatt sem igen maradhat, ami kicsit védené a dolgot.
Épp az ilyen újra töltődési lehetőség visz most is ki a birtokra, félredobva a mágiatörténet jegyzeteimet kijövök a szabadba. Jól esik a torony levegője után a friss levegő, amit lenge szellők tesznek még kellemesebbé. Nincs igazán tervem, csak elindultam, amerre a lábam vitt. Amúgy is szeretek magamban csellengeni, de most ez különösen jól esik. Ilyenkor a gondolataim is szabadon csaponganak, bár most inkább az árnyasabb témák körül járnak, nevezetesen a közelmúlt eseményeinél. Van is táptalaj, hiszen tanárt váltottunk és az okokon nem kell sokat gondolkozni. A színfalak meglehetősen vékonyak és egyre inkább áttetszővé válnak, a rendszernek sincs oka különösebben takargatnia magát, ahogy az emberek körül egyre több dolog történik, akiknek ilyen sebességű változások mellett nem lehetne maszlagot beadni. Nem is figyelem merre megyek, így botlok meg hirtelen egy kiálló sziklában, ahogy a fa felé korzózok.
-Váááá!!! - adok a szituációra nem túl artikulált választ, bár inkább meglepetten, bár én rendszeresen eljátszom hasonlókat, lépcsőkben is megbotlok olykor, most nincs segítségemre ez a tapasztalat, így valami Chaplin filmbe illő mozdulatsorral vágódok el, a végsőkig küzdve egyensúlyomért, mindhiába. Sajnos ezért a műveletért nem kapom meg Róma uralmát, pedig én is kénytelen vagyok "megcsókolni" föld anyánkat, ahogy Brutus, az első konzul tette a legenda szerint a jóslat hatására. Az én "jutalmam" picit más: jól megütöm magam, de a testem nem igazán szenved károkat, pontosabban csak a fejem szenvedi meg az egészet, mert az súrolt egy sziklát, így a szemöldökömnél picit megnyitotta a bőrt. Ehhez jár még pár másodperc képszakadás is grátisz. Ez akkor válik nyilvánvalóvá, amikor feltápászkodom.
-Ki a fene tesz ide sziklákat?! - kérdezem csak úgy a levegőtől, miközben kezemmel a homlokomhoz nyúlok, hogy megállapítsam, valami, aminek az ereimben lenne a helye, már nem ott van. Közben fel is nézek, hogy kiszúrja a fa alatt Hollyt, így elkezdek felé botorkálni, mert még szédülök, az ütésnek hála. Közben pálcám után is turkálok, mert arra szükség lenne. És hogy igazán jó legyen az egész, a jobb szemem, ami fölött a seb van, kezd összeragadni a lecsurgó vértől, ami már a fél arcomat kezdi beborítani. Ezek a hülye hajszálerek sok vért adnak ki ilyenkor, bár ez nem veszélyes, de ha valaki rám néz, elsőre az juthat eszébe, hogy a srác a fél arcába kapott valami repeszt.

Jó is egy nyugodt délutáni séta, amikor abszolút kikapcsolhatok, amikor csak a napsütés, a langyos szellő és a természet, na meg a kastély évszázados szép épületei vesznek körül. Semmivel sem foglalkozom, csak vagyok és a gondolataim szabadon csaponganak. Szükségem van erre és szerintem minden ötödikesnek is szüksége lenne erre, hogy a sötét világunkból és a vizsgák jelentette terhelés keretei közül kilépjenek és feltöltődjenek. Igaz, ilyenkor néha rosszabb az egészbe visszamerülni, de akkor is feltöltődve teszem és ez elég erőt ad. Igaz, nem mindenki olyan szerencsés, hogy ezt meg tudja tenni, nekem olyan a berendezkedésem, hogy ki tudjak kapcsolni, elvonatkoztatni és félretenni a dolgokat, hiszen mindig is a sztoikus apátiát tartottam ilyen helyzetekben az ideálnak, azt igyekeztem és igyekszem követni. Most is csak megyek, amerre a lábam visz, de nem kifejezetten jó irányba, ugyanis valaki hanyag és nemtörődöm módon, teljesen felelőtlenül csak úgy itt hagyott pár sziklát, ráadásul pont az utamban. És itt kezdődnek a gondok: kifejezetten szórakozott tudok lenni és az ilyen akadályok amúgy is nemezisnek számítanak nálam, olykor egy lépcsősor is problémát jelent. Ez most sincs másképp, mert istenesen elvágódom és még a fejem is beverem, ezáltal megindítva egy csörgedező vérpatakocskát a homlokomon. Szédülök, a fejem lüktet, a fülem tompán zúg, de akkor is feltápászkodok, miközben fekete pontok táncolnak a szemem előtt. Az adrenalin mégis megteszi nekem ezt a szívességet, hogy kisegít így kezdek véres, ragacsos jobbommal valami kendő után matatok, miközben kedvesem is "befut" és rám zúdít egy jókora szóáradatot, mire még csengeni is kezd a fülem. Hajszálra vagyok, hogy rádörrenjek, ugyan kussoljon már, de nem teszem, ennyi önuralmam van. Nem oldana az meg semmit.
-Nyugi kislány, nincs gáz, csak én is beszállok a festő bizniszbe. Kövekkel kezdem és pirosra festem őket. - még valami hülyeséget is sikerül kinyögnöm, csak, hogy megnyugodjon a lány és lehetőleg abbahagyja a hadarást. Közben ráakadok anyag zsebkendőmre, amit a sebre is szorítok, közben szépen visszaülök az egyik kőre, mert kezdek jobban szédülni. Ha így tartom, a vérzés talán el fog állni. Egy biztos, ilyenkor a közelemben tartózkodni nem épp szerencsés.
-Figyelj! Szedd rendbe a cuccaidat, addig én magamhoz térek. Oké? - megpróbálom kicsit eltávolítani Hollyt, hogy ő is lenyugodjon, meg én is összeszedjem magam. Érthető, hogy aggódik, meg jól esik, de nehezen tűröm az ilyesmit. A frászt hozza rám.

Megpróbálom a sérülésem viccel elütni, de úgy látszik Holly hajthatatlan. Normál körülmények között megérteném, hiszen tudom, hogy min ment keresztül és miért ez az aggódós-ragaszkodós téma, csak a bökkenő az, hogy vérző-zúgó fejjel ezen nem agyalok, inkább azon, hogyan tudnék nyugodt percekre szert tenni.
-Hát ott a két fülem között, az a nyakamon lévő izé... bár azt nem mondanám, hogy fáj, inkább csak tompa a fejem. De nem kell segítség. Összeszedem magam lassan. - mondom, hogy valami lelket próbáljak öntenia másikba, mert őt látom, hogy jobban megviselte ez az egész. Szabad kezemmel megsimogatom az arcát is, ez engem is megnyugtat cseppet. A kendőt néha leemelem a sebről, hogy ne ragadjon bele, de az egyre kevésbé vérzik. Nem olyan vészes ez, csak durvább horzsolás, meg némi fej probléma, netán heveny agyrázkódás... nem is tudom.
-Pedig jobb, lenne, ha érdekelne, mert nem csak azokat szednéd össze, hanem lehet magad is egy picit... - mondom Hollynak, hogy meggyőzzem róla, nem lesz gáz, ha kicsit itt hagy a kövön. Nekem meg egyenesen jó lenne, de ezt nem fogom megmondani, hiszen mélyen sérteném vele, azt pedig nem akarom. Közben a vérzés is elállt, már csak a vérsavó alvad lassan a seben, így a kendőt le is veszem.
-Ezt a mocskot... - motyogom csak úgy magamnak, a kendőre gondolva, amit félre is teszek, majd eltakarítom valamikor. Ezt követően pedig lassan és óvatosan egyenesedek fel. Nincs gond, már nem szédülök, bár a világ még kicsit zizis körülöttem, de majd elmúlik.
-Asszem a fához ülök, ott jobb lesz. - igen, a tűző napon sokkal rosszabb ez az egész, mint mondjuk ott az árnyékban. Remélem a lány se ellenkezik majd nagyon. Ilyen állapotban kifejezetten makacs tudok lenni és nem biztos, hogy jó vége lenne, ha elkezdene a gyengélkedő mellett erősködni. Utálom azt a helyet, biztos nem megyek oda egy karcolással. Úgy szeretem "kezelni" magam, mint a régi szép időkben tették: az idő a megfelelő gyógyszer. Tipikus férfi hozzáállás: ha várok, majd elmúlik és kész.

Fürkésző pillantással méregetem a fiút, mikor kijelenti, hogy nincsen szüksége segítségre.
- Biztos? – kérdezek azért rá a biztonság kedvéért, tudom, hogy a férfiak hajlamosak inkább egyedül megoldani mindent, hogy nehogy egy csepp gyengeséget mutassanak, még akkor is, ha különben szükség lenne rá, főleg, ha tanúja is van az esetnek. Az első gondolatom rögtön a gyengélkedő, de Morgan szavaiból kiérzem, hogy nem lesz olyan könnyű rávenni, hogy nézesse meg magát. Egy javasasszony azért mégiscsak jobban ért hozzá, meg minden… Már-már megszólalok, hogy azért jó lenne felmenni a gyengélkedőre, amikor apró célzást tesz rá, hogy kicsit jobb lesz, ha én is összeszedem magam, és ez észhez is térít egy kicsit. No azért nem egészen tudok tiszta fejjel gondolkodni, de már belátom, hogy nem óriás méretű a probléma, s ebben a lassan elapadó vér is megerősít. Mikor Morgan egy pillanatra leemeli a kendőjét, megpillantom a sebet, mely szemöldökénél húzódik. Nyugi, Holly, semmi vész, tényleg nem olyan mély. Próbálok egy kicsit nyugodtabb lenni, és egy kicsit sikerül is, a kezem legalábbis megszűnik remegni. Azért nem hagyom egyedül, arra nem lennék képes, de látom, hogy már kevésbé vérzik, így egy vizsgálódó pillantás után felhagyok azzal, hogy elcipeljem a gyengélkedőre. De a szemem azét rajta tartom, és ha rosszul lesz, akkor rögtön segítségért fogok kiáltani. Ahogy rápillantok ruhámra, látom, hogy talán még mocskosabb lettem mint ő, és valószínűleg jobban meg is vagyok ijedve.
Mikor megjegyzi, hogy a fánál pihenne meg, lassan bólintok. Talán jobb lesz ott, jobban le is tud ülni.
- Vigyázz a sziklákkal, itt még sűrűbbek! De nézd, itt apró virágok is nőnek köztük. – figyelmeztetem a talajra, nehogy tompa fejjel megint elvágódjon, még csak az kéne.
Eszembe jut, hogy a fa alatt ott hagytam az éppen neki készült festményt, ami még nincsen teljesen készen, így előre indulok, hátra-hátra tekintve, hogy minden rendben van-e. Így van pár nyugodt perce nélkülem, ami lehet, hogy nem is baj. Mikor a fa alá érek, látom, hogy heves felpattanásommal mit műveltem, és a számhoz kapom a kezem. Az eddig nyugodt hangulatú képen most vörös pettyek éktelenkednek a kiboruló tégely miatt. Aztán lassan leeresztem a kezem, és kissé oldalra hajtott fejjel szemlélem meg művemet. Lehet, hogy kellett bele ez a kis vörös, most mindenesetre úgy érzem, így, ezzel együtt már tökéletes. Gyorsan odakanyarintok egy egymásba fonódó HR betűt a sarkába – mint mindig - és elé állok, hogy az érkező fiú ne láthassa, mit ábrázol.

-Biztos. –bólintok is enyhén, de a fejemre azért vigyázok. Kicsit erőlködök, hogy ne mondjak cifrábbat, igazán nem akarok durva lenni Hollyval, amikor kedves tőle, hogy aggódik. Csak az a baj, hogy idegesítő az ilyesmi nekem… A jelenlétét is próbálom kicsit kizárni a tudatomból, hogy végig tudjam gondolni a dolgokat, mert abban a kotkodácsoló tyúkanyók zavarnak ám. A vérzés is csillapodik, és lassan elapad. Elég lesz erre majd valami ragasztás, nem kell itt semmiféle gyengélkedő, meg javasasszony. Egy agyrázkódást meg kibírok, már ha van, de annyi biztos, hogy azért nem vagyok most száz százalékos állapotban. Ezért is ítélem jobbnak, hogy átüljek az árnyékba, ahol a nap heve és az éles fény nem zavar, mert jelen esetben az kifejezetten kényelmetlen. Holly szól is, hogy vigyázzak a sziklákkal, de ezek után már ez nem téma különösebben.
-Majd próbálok nem rájuk taposni. –mert gondolom a virágos dologgal erre célzott, de az az igazság, hogy ilyenkor legkevésbé sem tudnak érdekelni az ilyen apróságok. Azért csak átbotorkálok a kövek között, már ahogy fél szemes látásom engedi, mert a másikat összeragasztotta a lefolyt vér. De csak sikerül a dolog és a lány felé is pillantok, bár, hogy mit ügyködik az nem teljesen derül ki számomra, mert még takarja is. Annyi baj legyen, majd megkérdezem, talán az is segít majd neki, hogy megnyugodjon, ha arról beszélhet egy kicsit.   Ahogy bent vagyok a fa alatt, szépen neki is vetem a hátam és így ereszkedek le szépen lassan a törzs mentén ülő helyzetbe. Ezt követően a lány felé fordítom a fejem.
-Hmmm mázlid van, hogy elestem, mert nem lettél volna nagy biztonságban tőlem, amikor ilyen észbontóan csinos vagy. –eresztek meg felé valami mosoly szerűséget, hogy lássa, nincs baj, a régi vagyok. Igen, én ilyen vagyok, röpködnek a bókok, megjegyzések, többször kétértelműek. Eddigi együtt töltött időnk alatt sem kíméltem, szavakban és tettekben is megkapott minden kedvességet a leányzó, mellettem erre panasz nem lehet.
-Egyébként min szorgoskodtál? –teszem fel a triviális kérdést, ahogy felfelé nézek rá. Bár, hogy takargatja, nem biztos, hogy konkrét választ fogok kapni, de majd meglátjuk. Ha úgy van, még ki is tudom udvarolni belőle a dolgot, nekem nem tesz semmit, lyukat beszélek én bárki hasába, Holly meg nem is bárki, hanem egy nagyon különleges személy.

Miközben a festményen ügyködök, Morgan is beér a fa alá, és hátát a törzsnek vetve helyezkedik el. A kép előtt állok, így nem láthatja, mit is takargatok. Tulajdonképpen nem is tudom, miért rejtegetem, valahogy ösztönösen ugrottam oda. Egy darabka volt belőlem, és én átadni akarom, ezért sem mutatom meg neki rögtön. Na nem mintha ez lenne az első képem, amit látni fog, egyik nap már megmutattam neki azt a nagy, olívazöld mappát, amiben a rajzaimat tartom.
Morgan megjegyzésére elmosolyodom, úgy látszik nem sérült meg túlzottan, minden a régi. Aztán végignézek magamon, és mosolyom még szélesebb lesz, hisz ruhámat fű zöld foltja, föld barnája, és vér vöröse borítja. Előveszem a pálcámat, ami ott van mellettem, és egy gyors varázsigével megtisztítom.
- Így azért csak jobb! – nevetek egy aprót. Pedig azt én nem láthatom, hogy arcomat még mindig egy hosszú kék csík díszíti. A kis közjáték után sikerült feloldódnom, és a megszokott halvány mosoly is visszatér az arcomra.
Mikor rákérdez, mit is csináltam, kitűnő alkalom kínálkozott volna a festmény átadására, de ki tudja miért, nem léptem félre a mű elől.
- Egy ígéretem váltottam be. – válaszolom sejtelmesen. Kíváncsi vagyok, emlékszik-e egyáltalán rá. „Majd alkothatnál nekem valamit” én tisztán emlékszem erre az apró részletre, úgy, ahogyan az összes többire arról a napról. Majd meglátjuk, ő hogy van vele. Arra könnyen rájöhet, hogy festettem, elég csak rám, meg körbenézni. De a kíváncsiság mellett az időhúzás is szerepet játszik most, egyszerre csak azon veszem észre magam, hogy izgulok egy kicsit. Vajon hogy fog neki tetszeni a kép? Lehet, hogy csak nekem illik bele tökéletesen a véletlen keltette vörös fröccsenés, és ő majd talán furának, csúnyának fogja találni. Egy pillanatra teljesen elbizonytalanodom. Mindig azt mondom, hogy nem érdekel, ha valakinek nem tetszik, amit csinálok, de ez persze nem igaz, most különösen nem.

Bár tompa vagyok és nem száz százalékos, azért csak javul az állapotom és elérek a fa alá is, ahol helyet tudok foglalni nyugodtabban, na meg árnyékban, az sem elhanyagolható, mert most a napsütés csak rosszabbá teszi a fejem lüktetését. Viszont így, hogy enyhülnek bajaim, elkezdhetek foglalkozni jobban az engem körül vevő világgal. Mondjuk azzal, hogy Holly milyen jól néz ki ma, pláne ebben a ruhában. Megmozgatja a fantáziám, ami áldásos ebben az állapotban, segít, hogy ne a rossz dolgokra koncentráljak s tényleg oldódjak. Ez pedig neki is hasznos, mert rájön, hogy egy kis rendezés nem ártana, amit meg is tesz egy gyors varázslattal. Persze az arca kimaradt a szórásból, de annyi baj legyen.
- Hé! Én még egy gyógy-csókot se kapok az asszonykámtól? – kérdezem tréfásan, jobb szemöldököm kicsit felhúzva, hiszen már kezdek formába lendülni.  Majd meglátjuk, hogy az említett asszonyka mit szól a dologhoz. Igaz, hogy nem vérzek, de akkor se lehetek a csúcsok csúcsa. Előkerítek egy másik zsebkendőt. Egész garnitúra vászon zsebkendőm van, kettő-három szokott nálam lenni állandó jelleggel. Ezt megnedvesítem kicsit az egyetlen lehetséges úton a szám segítségével, a szememet összeragasztó vért pedig igyekszem ledörgölni, meg amit még lehet. Az úr a pokolban is úr. Közben van lehetőségem másra is koncentrálni, mondjuk arra, hogy Holly mit próbál előlem rejtegetni.
- Nocsak… - felelem neki. Sejtelmes válasz, ami kendőzi, hogy pillanatnyilag nem ugrik be, miről van igazából szó. Most az az anno domini társalgás ugrik be legkevésbé, másfelé kalandozom még mindig, ha tudná, biztos belepirulna a dologba, de hát én csak ilyen rossz vagyok, ő meg jó kislány. Az biztos, hogy festett. Na de mikor is ígért nekem ilyesmit? Valami dereng… Biztos kértem rá valamikor, ha máskor nem, hát azzal az alkalommal, amikor megmutatta mappáját alkotásaival, amik nekem nagyon bejöttek és szépen meg is csodáltam őket. Nekem nem menne az, ami neki, pont ez a csodálat alapja. Ugyanez persze fordítva is meg van, csak művészlelkek volnánk, bár más-más területről.
- Ha gondolod édes, akár meg is mutathatod. – közben csak előkerül emlékezetem tarsolyából, miután a kevésbé épületes, ám annál élvezetesebb töprengést háttérbe szorítottam. – Az üzlet az üzlet, a verset megkaptad. Persze még mindig úgy gondolom, hogy én járok vele jobban, de te mentél bele. – kacsintok rá közben. Ennyi kis hecc belefér a dologba, ugyanakkor egyre kíváncsibban várom, hogy mit alkotott Holly.

to Louise

What is wrong with this cursed letter?

Hear we go again, Louise and me. Oh god… It seems I always attracted to girls whose names’ starts with L? First, Liz and secondly Louise? It’s like a bittersweet joke. Ok, it doesn’t matter anyway, because Louise and me can never be more than just friends. Or even friends if I want to be correct with myself. I really don’t wanna be such a looser again! That girl it’s a tipical beautiful creature, who loves mess around with people just for her own aims. She’s kind of a selfish person… But first my instincts said to me maybe she's just pretending.

I remember our first date at Madam Puddifoot’s tea shop. I remember her incredible smell and I remember her ironic jokes whic made me laugh again and again and again. She loved the tea with honey and without lemon. She has a unique taste in music. And she is very clever even if a lot of students think she's stupid.
How come that it was just a fake story? She just wanted to be popular… To date with a black guy, it seemed pretty interesting for her girlfriends and for the second date she didn’t even come. No matter what I had to let it go...

It wasn’t easy but I did my best, studied and trained a lot, so I had not any time to deal with this looser issue. And now, suddenly she is just right in front of me, reading under that tree. Should I behave like I didn’t see her? Uhh, that’s lame.
Should I be like nothing ever happened between us? Alright, that would be cool… Or should I find another solution? I don’t have more time to think it over, she saw me.

-   Mmh. Hello Louise. What’s Up?
I try to be very indifferent, I dont’ look into her deep, green eyes. I only hope I succeed and my tactic is great. All in all, I shouldn’t be afraid, because nothing can be worse than that very looser day, when I waited for her 2 hours at the quidditch path…

Is it Louise or not?

Now it's official. I'm out of my mind.

Am I imagining or she is truely different? Something has definitely changed in her aura. The nexus is also different between us. Where did her ego went away? Or it's there just I got blind more than before?
Oh man, it's hard to meet with your ex who was never your ex in reality just in your head and your wounded, miserable heart.
She asked something, after her polite but neutral answer.
Of course she is fine. Like everybody else in this cursed world.
- Nope - I shake my head softly.
- I came from quidditch training and I hate the sunshine.
With some of my friends we're trying to sport a lot to get over those shitty things which happened here and at home. That's why the lying sunshine make me angry. It's just a hypocrite.
Should I ask something or just let her study?
Maybe she realized that I've changed a lot too, since our romantic date at the teahouse. I have some grey hairbreadths in my hair... It's the result of the tragedy that happened to my sister, Rachel. Damn! I remember again that, instead of being tired enough to forget it for a single hour. And she is different too. I just wonder, what on earth could happen to her? She seems so exhausted. Now I look a little deeper in her eyes. In her brown and green, incredible eyes.
- What are You studying? Can I help You in something?
Now it's official. I am out of my mind, without doubts.

I can't even move away from my pain nor from You

I see how the wind is blowing her raddle hair and how she feels also uncomfortable in this odd situation. No, she doesn’t want help, alright, I thought so. But she becomes angry because of my helpful behaviour…
How could I be such a jerk that I wanted to help Miss Ego?
She is just the same she was before. „Standing and not speaking doesn’t really count a conversation”
So what? Who cares? Is she a student from Slytherin, who has a mask as a Ravenclaw’s girl?
-   As you wish…
I reply to her very silently, because if I wouldn’t control myself, I  could shout on her. Maybe I might.
And this is the point where it really happens, when she  brings up how cruel bitch she was.
-   No, I don’t want a revenge. I wanted to GIVE YOU A CHANCE to behave like a normal human being. UnfortunateIy I see it was a fault again.  I turn down my voice from shouting to whispering at the end of my freeking out.
I don’t know why, but I continue on.
-   Maybe it’s such a long time ago that you spoke with somebody without any interests and aims that you don’t  even know how to do it.
Now I feel like a psychologist who doesn’t earn any money for what he/she does.
The truth is that I really should leave her alone, but for some unknown, mad reason, I just can’t. She seems even more depressed and lonely than I am. Maybe the war brings big pain to other people too? I think about Rachel and I want to run away nor just from Louise but from the whole world and universe too. My panic takes the control over me, this is the second time it happens in three weeks.  Instead of running, I sit down next to her because my whole body starts to shake so hardly that I’m not able to quit the situation. I can't hardly breathing, so my face becomes really pale. How miserable prospect. I'm literally lying at her feet.

Breath in the future, breath out the past...

“You can’t imagine how long time ago it really was…” I heard this sentence but at the meantime I started to get my panic reaction. So I couldn’t react to it yet, even if I wanted so. If I have could, I would say something to understand her better. Her feelings, her past, her stupid games and aims and the disappointing and fear that I see now in her eyes. Time passes unbelievably slow and this experience starts to be similar with an out of body journey experiance.
“Gia! Look at me!” I hear it from a really far place. My heart is in my brain, I feel  the beat of it and it scares me even more.
And I see Rachel’s face again, that young, innocent, beautiful girl who was my sister. I feel that she needs me so much. I feel that somebody touched my face and it helps me a little bit to return to reality. I hear Louise’s nice voice, she’s trying to help me by showing how to breath. I follow her rhythm and I feel more and more alive with every breath. Breath in the future…breath out the past.
I arrived to the present moment. My breath becomes normal, so I can sit up next to her. I look into her eyes with a warm, kind way.
And I whisper as silently as Louise whispered just before. This is my answer for her, that I finally could say out.
„I know You weren’t like this before. It’s written on Your face. What happened to You. What Happened to You, little Ravenclaw girl?"

It’s a now or never point. If she can’t open up now to me, it will never happen.