Roxfort RPG

Múlt => Birtok => A témát indította: Mrs. Norris - 2009. 12. 23. - 19:41:40



Cím: A móló és a csónakház
Írta: Mrs. Norris - 2009. 12. 23. - 19:41:40
A csónakokat, melyekben az elsősök utaznak át minden évben, egy csónakházban tárolják. A ház a tóba mélyen belógó móló tövében van, a parton.

Néha, bizonyos órákon bizonyos tanárok terepgyakorlat címen kiviszik a diákokat a tóra ezekkel a csónakokkal, hogy megfigyeljék a vízben élő lényeket.


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: James Wolf - 2010. 08. 18. - 22:38:29
(http://i34.tinypic.com/97i92r.jpg)

Hűs szellő öleli át a testem, gyönge lábaim megremegnek. Érzem, ahogy süvít a hajamba a szél, ezernyi elmém gondolata cikázik benne. Vajon miért teszem ezt a sok bajt? Talán ily könnyen forr a véremből víz? Vajon miért okozok magamnak ennyi fejtörést? Talán ily könnyedén omlik össze lábaim alatt a föld? Vajon miért nem tudok kiigazodni a saját életemen? Vajon miért nem értem sokszor saját magam sem? Talán ily könnyen uralkodnak el fellettem az érzések, s kerítenek hatalmukba? Az érzések, melyekről ki tudja honnan szabadultak?
A csillagok, mint ezernyi fénylő, vigyázó szempár nyugosztnak az égbolton. Oly messze innen, mégis látható távolságban. De vajon tényleg a csillagokat látjuk vagy csak az általuk kibocsájtott fény az, amit az emberi szem érzékel? Vajon ha egyszer utolér az elmúlás, s testem földalatti nyughelyre talál, az én emlékem is hasonlóképpen fog ragyogni mások „égboltján”? Vajon rám emlékezni fog-e valaki, és ha igen, hogyan? Szeretettel? Megvetéssel? Gyűlölettel?
Sokszor. Nagyon sokszor érzem úgy, egyedül vagyok kerek e földön, s a sors engem kifelejtett, mikor a lelki társakat osztogatta. Vajon ilyen szűkösre szabták volna a listát? Vajon hányan maradtak ki még rajtam kívül? Hányan élnek selejtként, tökéletesre kivitelezett társaik körében? Hányan tudnak hibáikról és hányan hazudnak maguknak jót, csak, hogy boldogan élhessenek?
Hátam kegyetlenül nyomja a kőkemény aszfalt, melyet eszembe sem jutott párnázó bűbájjal ellátni, mint ahogyan azt a legtöbb, kényelmes aranyvérű barom tenné. Minek? Úgysem abba fogok belehalni, hogy holmi ősrégi, foltokban piszkos, penészes vagy nedves kő hátamba mélyeszti hegyes tőrét, mellyel már tömegeket gyilkolt le. Igen, egyszer meg fogok halni, de a remény még pislákol bennem, nem most ér el a vég. Még nem kívánom, nem várok rá. Hiszen még oly keveset tapasztaltam az életből, oly kevés élvezetben részesülhettem, oly keveset nevethettem és oly keveset tanulhattam. Oly keveset szerethettem. És oly keveset szeretek. A szívem, mint valami jég, befagyott, mint mikor hirtelen havazás alkalmával az aljnövényzetet befedi a hideg, fehér, fényben gyönyörűen csillogó hó, s csak tavasszal mutatja meg ismét igazvalóját. Tavasz. A szerelem évszaka. A fák virágba borulnak, a madarak csicseregni kezdenek, s fészket építenek a bővülő család számára. A tavasz mindenkinek elhozza a várt szerelmet. Mindenkinek, aki keresi. De vajon nekem megéri-e kutatnom a szerelmet? Megéri-e és ha mégis megteszem, rátalálok-e az igazira? Az igazira? Azt sem tudom, hogy létezik-e ilyen ember. Fogalmam sincs róla mi tévő legyek. A kétségbeesett tudatlanság, s döntésképtelenség határozza meg keserű napjaim.
Lábaim hűvösen nyaldossa a helyenként megtörő, egyébként sima víztükör, mely a sötétben végtelen mélységgel csábítva csapja be az ártatlanokat. A víz enyhén fodrozódik minden mozdulatnál, melyet akár lábujjaimmal, akár lábam mozgatásával érek el. Ezt szükségesnek tartom a hideg, őszi éjszakában.
Karomon libabőr égtelenkedik. Nem ártana legyűrni a pulóver ujját, s végre összeszedni magam, majd felállni.
Felállni?!
De hiszen azt sem tudom biztosra, hogy a következő pillanatokban kapok-e levegőt. A komolyabb mozdulatokkal már számolni sem merek. Még a gondolata is megbotránkoztat, hogy egy ilyen szép estét elrontsak ily hamar. Szép este. Egyedül lehetek, végre és azt csinálhatok, amit csak akarok. Milyen csodálatos is így. Persze, előbb utóbb valaki úgyis elrontja a hangulatom. Olyan még nem volt, hogy nekem huzamosabb ideig szerencsém, vagy akárcsak jó sorom legyen. Előbb vagy utóbb rájönnek a turpisságra, mellyel az utamba akadó prefektusokat vertem át, hogy kiszökhessek az éjszakai világba. Még, hogy csillagászat óra. Hah! Persze az a sok birka simán vette. Birkák. Birkák, vagy vezetők? Jól csinálják, amit csinálnak? Egyáltalán csinálnak valamit?
Kezeim széttárva magam mellett, fekszek a semmiben, s hagyom, hogy nyitott ujjaim között a hűvös szél átférkőzzön. A hűvös szél, mely aztán pólómat megrezegtetve megpróbál alája férkőzni, s felfújni azt, de a súllyal nem bír, így megelégeli azzal, hogy átsiklik ruhám kis rései, recéi, gyűrődései felett. Csak most kell rájönnöm, hogy a szél is emberből van? Éppen olyan felületes, mint bármelyik másik ember. De a szelet valami megkülönbözteti tőlünk. Ő küzd. Küzd és eléri, amit akar, bármibe is kerüljön neki. Mi nem.



Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Tristram de Crasso - 2010. 10. 03. - 22:17:25
OH HIGH MOON DEAD MOON HANGIN' ALL OVER YOU
DEVILMAN YES I CAN CUT A LITTLE PIECE OF YOU


Mindig, mikor James Wolf szóba kerül Gwennie és köztem, tapinthatóvá válik a feszültségtől besűrűsödött levegő. A kis bárgyú Ashmore-fiúktól el tudtam választani a húgomat, akárcsak White-tól, attól az elmebeteg fsztól, de Wolf más. Már az ostrom alatt is idegesítően találékony ellenfélnek bizonyult - igaz, ezt a harcot más eszközökkel fogom megvívni vele ma este.
Régóta rajta tartom a szemem, régebb óta, minthogy a házvezető tanára lettem volna. Mielőtt elbánnék valakivel, mindig alaposan tanulmányozom a hátterét és valójában őt magát is. Magányos farkas, pislákol benne valami lélek, de sérülékenyen dacol vele; takargat valamit, mintha bújtatna egy titkot magában. Számtalan fogást lehetne találni rajta, és jól jönne, ha ez a zabolátlan kamasz rávehető lenne, hogy azt és úgy tegyen, ahogy az nekem kedvező.
Az a baj, hogy nem ismerem eléggé a gondolatait.
Egyelőre.
Hideg az éjszaka és a nyirkos szél lusta hullámokat kerget a tó fekete vizén. Ingem gallérját vad zászlóként tépi az átlátszó szándék. A móló végében állok a parton: milyen szerencse, hogy Wolf úgy döntött, heverészik egyet. Lábát a vízbe lógatva fekszik előttem kiterítve, mint egy halott, mely épp ráébred mozdulatlanságára.
Pálcám a vízre szegezem, és halkan kimondok egy primitív fagyasztó bűbájt: a nedves cseppek hirtelen szúrós és kemény kristályokká szilárdulnak Wolf csupasz lábai körül, jégbilincsbe zárva tagjait. Csilingelve roppan helyére az utolsó jégszilánk is, miközben a szél süvítő csendességébe határozott lépteim vegyülnek.
Megközelítem a fiút, számítva egy rontásra, persze.
Arcom nem árul el semmit, ahogy meredten nézem az arcát, tekintetébe fúrva szemeim, hogy elméje titkaiba férkőzzek.
Honnan tudnánk, hogy megéljük-e még a tavaszt egyáltalán?
- Későre jár, Mr Wolf. Lemarad az asztronómia-órájáról - szólalok meg, hangomból minden kedvességet nélkülözve, egyszerű és vontatott modorban. Pont úgy beszélek hozzá, mint azokhoz, akiket kivégezni készülök, hiába tudom nagyon jól, hogy a gyereknek haja szála sem görbülhet ma éjjel. - Mentsége felteszem nincs. Sem erre, sem másra...


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: James Wolf - 2010. 10. 05. - 08:24:47
(http://i34.tinypic.com/97i92r.jpg)

Szemem lecsukom, s csukva is tartom egy darabig.
Testem mélyéről morajló sóhaj tör fel, csak szépen lassan, mint mikor az ember egy művészi képet fest óvatos vonásokkal húzva végig az ecsetet, nehogy véletlenül hibát ejtsen a mesterműn. Mestermű. Én nem nevezném magam mesterműnek. Igazándiból ez egy pocsék hasonlat, mert olyan, hogy mestermű, vagy tökéletes nem létezik. Aki az ellenkezőjét állítja, bolond. Az egy elvarázsolt világban él, ahol mindent rózsaszínben lát, és ahol a vezetők, az emberek, de még az állatok is kedvesen mosolyognak rá, minden szegletből. Hülyeség. Ma, ha már mosolyogni látsz valakit, rögvest gyanút kelt benned. Kinek lenne oka örömre? Kinek lenne oka nevetésre? Ki merészelne nevetni, mikor mindenki más arcát, könnycseppek csíkozzák?
Sötét van. Mintha vak lennék. Borzalmas, nem tudnék így élni. Vakon. Fény nélkül. De nekik sem olyan borzalmas, hiszen nekik más érzékszervük fejlődött ki jobban. A hallásuk. Vagy a szaglásuk. Szaglás. Mély levegőt veszek, illatmintát gyűjtve a köröttem terjengő levegőből. A víz enyhén kellemetlen, algás illata, melyet kedvelek, a móló korhadozó fáinak régi bűze, és enyhe, nagyon élénken érezhető pacsuli szag. Mit erre nem fúj a szél…
S mintha a tél beadta volna igényét, most ő következik. A levegő hűlni kezd. Karom mégjobban fázik, lassan már didergek, s mintha ezt a víz is érezné. Az eddig is hűvös víztükör megdermed, s mintha fájdalmas nyögésekkel fejezné ki sértettségét, megszilárdul lábam körül, mintegy bilincsként fogva tartva őket.
Sosem hagyatkozom az első megérzésemre, de most szemhéjam felpattan, s pálcámhoz kapok. Pillanatok alatt ülő helyzetbe tornázom magam, s kicsavarodva pálcám a hátam mögött sejtett dementorra szegezem, ám a várt hatás elmúlik.
Nem dementor.
Rosszabb.
Magamban halkan elkáromkodom magam, össze-vissza szidva a híres mágusok és szentek becses sorát, miközben pálcámat visszasüllyesztem zsebembe.
Tudom, hogy ez a ficsúr nem fog bántani. Nem teheti… nem meri.
Ránézek és egy gúnyos mosollyal nyugtázom mondatát.
Szuper. Kíváncsi vagyok milyen büntetést agyalt ki.
Visszafordulok a tó felé, kezeim hátratolva támasztom ki magam, s igyekszek minél inkább figyelmen kívül hagyni Tristram de Crasso tanár urat. A házvezetőmet.
- Tudja tanár úr, a csillagok innen szebbnek festenek. – jegyzem meg halkan, a tanár úr szóra gúnyos hangsúlyt fektetve.
Hangomból nem sok mindent lehet leszűrni. Érzelemmentes, mintha csak egy átlagos tanárhoz beszélnék.
Pedig ő nem olyan, mint a többi tanár. Őt gyűlölöm. Megvetem, s cseppet sem tisztelem.
- Sem erre, se másra. De mégis, mi másra kéne mentséget találnom? – teszem fel a kérdést, választ nem igazán remélve. Nincsenek túl nagy elvárásaim.
Lábaim kicsit megmozgatom a kényelmetlen szorításban. Mi értelme van, hogy ezt csinálja, hogy fogva tart? Talán fél tőlem? Fél, hogy rátámadok? Miért tenném? Én járnék rosszabbul. Manapság több joga van egy piszkos tanárnak, mint nekünk, diákoknak. Szánalmas.



Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Tristram de Crasso - 2010. 10. 11. - 23:46:47
JUST WALK
AWAY FROM THESE DREAMS


A reflexei jók, de sajnos nem eléggé. Ha akartam volna, már a tó jege alatt fuldokolna - senki nem keresné, úgy tudom... Csak Gwen borulna ki egyedül a húga mellett - tehát ebből gyakorlatilag semmi hasznom nem származna. Bár a dolog nagyon csábító, nagyon, de ez esetben önuralmat kell gyakorolnom. Pech...
Mintha kis foglyom úgy tenne, mint aki megadja magát, visszaereszkedik a kényelmes pozíciójába, bármily sajnálatos: nekem háttal, így esélyem sincs a gondolatait monitorozni. Nem baj: amúgy sem lenne gondatlan felüdülés, azt hiszem. Lassan közelebb sétálok, a halálos nyugalom attitűdjével és fensőbbségem teljes magabiztosságával. Klisés lenne azt mondanom, hogy ragadozóléptekkel, hisz nem vagyok állat, de tény, hogy kiélvezem a helyzetem adta előnyöket.
Csillagok... ki nem szrja le a csillagokat... Ha ráérek, majd elmorzsolok egy könnycseppet értük. Ezt a véleményt csak egy kósza fintor tudatja a világgal, melyet ó mily sajnálatos, Wolf nem lát. Mondjuk én inkább kitörném a lábam tőből, minthogy egy olyan alak, mint szerény magam a hátam mögé kerüljön, de hát... ő tudja.
Mellé érek, a móló szélére állva, és a szemem sarkából figyelve. Ha bármi gyanús mozdulatot tesz, azt észlelem, és azonnal reagálok rá.
- Nincs hát... Hogy is jutna magának bármi értelmes az eszébe? - teszem fel a költői kérdést és nem várok választ rá, hisz akárcsak neki velem szemben, nekem sincsenek túl nagy elvárásaim.
Némi hatásszünet diszkrét megtartása után belekezdek:
- Maga nem a kedvenc diákom. Úgy tudom, már annak a szerencsétlen fél-kobold Flitwicknek is meggyűlt a baja az önfejűségével. Talán valami baj van? Netán szerelmi csalódás? - kérdezősködöm a részvét minden csírája nélkül. Inkább talán gúnyolódom, provokálom.
- Ideje lenne már kinőni ezeket a gyerekes allűröket, nem? Hány éves is? Tizenhét?
Lehet, hogy a háta közepére kívánja a csevejt, viszont sajnos nem tudja elhagyni a helyszínt. Ez is pech.


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: James Wolf - 2010. 10. 18. - 12:03:16
(http://i34.tinypic.com/97i92r.jpg)

Csupán egy pillanatra tekintek Crassora, aki csendesen mellém horgonyzott le. Ismét egy sóhaj hagyja el testem, s remegteti meg minden porcikám. Fázok. Ám nem tudok mit tenni ellene, arról meg álmodni sem mernék, hogy a drágalátos tanár úr talán a segítségemre sietne. Hmm… esetleg pálcával tüzet gyújthatnék, a jeges szorításnak véget vetve. Tudom a varázsigét. Jól ismerem. Hát, akkor mi tart vissza? Miért nem kapom elő a pálcát és szabadítom ki magam? Holott tudom, hogy ez lenne a legjobb.
Nem tudom. Hogy miért nem teszem mindezt, fogalmam sincs, mindenesetre Tristram megjegyzését figyelmen kívül hagyom. Na, jó, azért egy gúnyos mosolyt kap, de nem többet. Minek pazaroljam rá a szavakat, mikor nem érdemli meg őket.
Aztán elkezdi a lelkiismeretes házvezető szöveget. Mintha törődne velem, mintha törődne bármelyik diákkal is, a húgán kívül, sőt néha még abban is kételkedek, hogy Gwennel törődik. Megcsóválom a fejem. Nem olyan látványosan, de mégis észrevehetően.
- Tudja, maga nem a kedvenc tanárom. – oh, milyen meglepő – Flitwick professzor mindent a lehető legjobban vitt véghez, semmi probléma nem volt a munkásságával és nem tudom, honnan vette, de a professzorral soha nem kerültem összetűzésbe. – fogalmam sincs, hogy jön ő ahhoz, hogy így beszéljen Flitwick professzorról. Nekem például egyik személyes kedvencem volt az öreg. – És semmi köze hozzá, hogy milyen problémáim vannak.
Nem tudom, hogy gondolta, de én nem az a kis édibédi, aranyos kisfiú vagyok, aki leül a rendes, kedves professzorral pszichomókusosat játszani. Soha a büdös életbe nem akarok lelki problémákról csevegni Tristram De Crassoval.
Aztán elérkezettnek találom az időt szabadságom visszanyerésére. Fogalmam sincs, hogy eddig miért nem találtam annak az időt. Talán lustaság, vagy valami ostoba megérzés. Mindenesetre, miközben Crasso folytatja, vagyis csak szeretné folytatni nevelésem szigorítását, én pálcámat a vízre szegezve elmormolok egy halk Piorinitio-t, s igyekszem úgy irányítani a tüzet, hogy az ne kapjon bele a nadrágomba.
- Tizennyolc. – köpöm oda neki epésen, közben a szökési merényletemre ügyelve. – És nem tudom, milyen gyerekes allűrökre célozgat. – lassan beszélek, minek sietni - Talán, hogy lejöttem ide egy kicsit, hogy egyedül lehessek? A klubhelyiség tele van, a folyosókon nem lehet este tartózkodni, erre a helyre pedig nincsen konkrét kikötés. – Végzek a művelettel, így pálcámat visszasüllyesztem zsebembe, s lábaim kihúzom a vízből. – Egyébként meg mitől kéne félnem? Ha maguk, halálfalók itt vannak az iskolában, akkor mi más fenyegetne? Egy – két erdei lénnyel még el tudok bánni. – közlöm vele higgadtan, majd nyugalmasan nekilátok felhúzni lábaimra a zoknikat.
Ez a Tristram megbolondult. Nekiáll itt oktatni engem, holott csak egy év korkülönbség van köztünk. Itt beszél a fegyelemről, meg arról, hogy hogy kéne viselkednem. Mert ő aztán olyan jól tudja, mi?



Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Tristram de Crasso - 2010. 11. 08. - 11:49:10
DEAD I AM THE DOG, HOUND OF HELL YOU CRY
DEVIL ON YOUR BACK, I CAN NEVER DIE


Szó sincs arról, hogy a lelkiismeretes házvezetőt játszanám, mert fikarcnyit sem érdekel Wolf lelki-, nemi- és egyéb élete.
- Flitwick egy szánalmas és gyenge torzszülött volt - torkollom le az ifjú rajongót. Ez a reakció egy kicsit talán túl erős volt, és ha erősebb, intelligensebb ellenféllel állnék szemben, most átfutna rajtam a félsz, hogy talán megsejti, hová is tűnt a jó öreg házvezetője és miért én léptem a helyébe, de ugyan már, csak Wolfról beszélünk.
És még meg akar győzni arról, hogy mintadiák volt, aki soha nem került összetűzésbe semelyik tanárával! Húha, röhög a vakbelem.
- Még a maga szánalmas figyelemfelkeltési kísérleteit sem tudta kezelni - fűzöm tovább az előző mondatomat, mintha nem is beszélt volna közben. - Olvastam az aktáit, nagyon megható. Főleg azon a... min is? Zenekaron? Na azon jót röhögtem.
Fél kezem a zsebembe süllyesztem, és tekintetem végigsöpör a terebélyes tó homályos partján. A víz sajnos nagyon jól vezeti a hangot, és nem biztos, hogy szerencsés lenne, ha a beszélgetés összes további részét kihallgatná valaki.
Kérdés, hogy számomra, vagy számára okozna-e több kellemetlenséget a dolog. Egy tanárral nem lehet akárhogy beszélni, nemde?
Végignézem azt a bájos Piorinitot, és fél szemöldökömet felvonva visszaolvasom az olvadni kezdő vízre a fagyasztás igéjét.
- Még nem végeztem - adom meg a röpke magyarázatot, nem mintha szükség lenne rá, hogy bármit is magyarázzak egy diákomnak, de ezek a mai fiatalok olyan hevesek.
- Jaj, szóval magányra vágyott? De kár. Ó nem, higgye el, legkevésbé sem baj, hogy ott heverészik... én csak örülnék, ha egy ilyen kóbor éjszakán beleesne a tóba, és a kákalagok belefojtanák a vízbe.
Talán eddig is ott voltak a móló tövében, vagy csak most tűnnek fel a kis szarvacskák a vízfelszínen? A sötétben eddig nem látszott, de a Piorinito halvány fénye most rájuk esik. Vissza is húzódnak a mélybe rögtön, jobb kedvelik a hideget, mint a meleget és a fényt.
A "maguk Halálfalók" megszólítás hallatán megvillan a szemem, és igencsak kezdek elgondolkozni azon, hogy ideje lenne elszedni a pálcáját, sóbálvánnyá változtatni és belegurítani a tóba.
- Egy-két erdei lénnyel még talán. De lehet okosabban tenné, ha nem kísértené a szerencséjét. Sajnos semmit nem tehetünk az olyan diákok védelmében, akik a szabályok ellenére kimerészkednek éjszaka a tóhoz vagy a Tiltott Rengetegbe.
Igaz, rébuszokban beszélek, de nyilván nem fogom nyíltan megfenyegetni ezt a kis senkiházit. Minden igyekezetünk ellenére vannak még olyan emberek ebben az iskolában, akikhez rohanni tudna, ha a haja szála meggörbülne. Bár aközött, hogy árulkodik valaki, és aközött, hogy maga intézi el az ügyeit, óriási a különbség, talán ennyi a lényeg abból a szempontból, hogy valaki férfit akar játszani vagy kisfiút. Nem az évek számítanak.
Ha még mindig a lába kiolvasztásával szórakozik, most már el tudja kezdeni, hisz nagyjából végeztem a mondanivalómmal, legalábbis végezni fogok, mire végez (hacsak nem ismer valami jobb varázsigét). Úgysem fogom hagyni, hogy elrohanjon, bár elég nevetséges lenne, ha megpróbálná. Lehet az az ürügye, hogy nem érdekli, amit mondok neki, pedig jobban tenné, ha figyelne.


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: James Wolf - 2010. 11. 11. - 09:24:14
(http://i34.tinypic.com/97i92r.jpg)

Figyelmen kívül hagyom Crasso szánalmas próbálkozásait arra, hogy esetleg felhúzzon. Nem fogja még jobban elbaszni a kedvem. Bármilyen tehetsége is van hozzá. Az, hogy a leszerelt tanárt szidja már várható volt, sőt, lassan megszokott lesz, de ennél mélyebbre már úgysem süllyedhet, úgyhogy neki már úgyis mindegy.
Olvasta az aktáim? Komolyan?
De kis aranyos. Ezek szerint valóban törődik velem. Azért kíváncsi lennék, mit is olvasott abban az aktában. Figyelemfelkeltési probléma? Nem tudtam róla, de köszi Tristram. Majd kivizsgáltatom magam… egyszer. A zenekar meg… hát nem meglepő, hogy jót röhögött rajta. Többet valószínűleg amúgysem ért volna meg. Nem is tudom, hogy gondoltam, amikor belevágtam, főleg egy olyan csapattal. Ha előre tudom, hogy mennyire is lelkesednek a dolgokért, akkor bele sem kezdek ebbe a „bandázásba”.
- Igen, a zenekar az valóban nem ért többet. – sóhajtok fel, majd egy haragos pillantást vetek felé, mikor nem enged szabadulni.
Még nem végzett.
- Akkor mondja! – csattanok fel, kissé dühösen, majd tekintetem ráfordítom. Egy pillanatra a szemébe nézek, de aztán el is kapom tekintetem.
Kákalagok… persze, beszél ez itt hülyeségeket. A fenéket fognak pont engem elvinni. Meg… nálam van a pálcám, úgyhogy odasózok én nekik ha kell. Vagy végszükség esetén megragadom imádott tanerőm bokáját. Ha énis, őis.
- Szeretné azt maga, hogy megfojtsanak. – vágom rá gondolkozás nélkül, majd elkezdem kiszabadítani magam a jégbörtönből.
Höh.
Ha nem kísérteném a szerencsém…
Mert különben mi lesz?
És hogy nem tehetnek semmit…?
Nem is akarom, hogy Crasso bármit is tegyen az érdekemben.
- Tudja, nem is szorulok rá, hogy maguk védjenek meg engem.
 Pálcám még mindig a lábam felé irányítva mormolom a varázsigét, majd egy kis idő múlva felnézek a hollóhát házvezetőjére.
- Ennyit akart mondani, vagy van még valami roppant fontos közlendője? – lehet, hogy szemtelen vagyok. Megeshet. De leszarom. Mintha megérdemelné, hogy tisztelettudóan viszonyuljak hozzá. Mintha megérdemelné, hogy hozzászóljak… és mégis.



Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Tristram de Crasso - 2010. 11. 11. - 21:34:25
YOU AIN'T NOTHING BUT A HOUNDDOG
CRYIN' ALL THE TIME


Nagyon küzd az ellen, hogy dühbe jöjjön, de végül csak kirobban belőle az ingerültség, rám kiált. És amilyen bájos, meg is teszi azt a gesztust, amit azóta várok, hogy idejöttem.
Rám néz.
A másodperc töredéke is elég ahhoz, hogy belepillantsak lagymatag szürkeállományának azon részébe, melyben az érzelemdús emlékeket tárolja. Szikla, éjszaka, egy lány, barna haj. Ölelés, könnyek, hiány.
Aztán félrenéz.
Ha egy jó legilimentor turkál a fejedben, azt elvileg észre sem veszed, hacsak nem volt benne részed korábban úgy, hogy a tudatában is lettél volna. A gondolatolvasás az egyetlen olyan képességem, melyben messze túlszárnyalok mindenkit ebben a hülye iskolában. És pusztán ez bőven elég a túléléshez, sőt, az uralkodáshoz is azok felett, akikről úgy gondolom, jobb, ha behódolnak.
Egy ideig elnézem, amint a jéggel küszködik, majd rájövök valamire.
Nem is küszködöm tovább a magázgatással, hisz bebizonyosodott, hogy egy taknyossal állok szemben, aki azt hiszi, hogyha egyfolytában nyafogós sértéseket vág a fejemhez, attól majd összeszrom magam.
- Látom, nem érted. Megpróbálok akkor másként fogalmazni. Vagy betartod a játékszabályaimat, vagy elkezdhetsz aggódni a húgodért és a bájos barátnődért.
Hagyok neki egy kis időt, hogy legyen ideje feldolgozni a hallottakat, majd mellékesen megkérdezem:
- Mondd, mikor kaptál hírt róla utoljára?
Kíváncsi vagyok, erre vajon felfigyel-e végül, vagy még mindig teljes a homály.


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: James Wolf - 2010. 11. 13. - 13:40:13
(http://i34.tinypic.com/97i92r.jpg)

Felkapom a fejem.
Ez fenyeget!
Ez az állat képes megfenyegetni!?
És mégis mit akar tőlem? Hogy legyek jó kisfiú? Kétlem. Akkor hát milyen játékszabályokat akar ez betartatni velem? Nem fogok ugrálni neki, nem leszek Crasso csicskája. Soha a büdös életbe nem mennék bele.  Viszont igaza lehet. Féltem Abbyt. Bármit csinálhat vele ez az idióta. De Barbinak nincsen félnivalója, hiszen nem is a Roxfortban tartózkodik, így Tristram keze nehezebben érhetné utol. Meg amúgyis, először meg kéne találnod, Crasso.
- Most komolyan fenyeget? – kérdem ránézve, ám a pillantásában valami fagyosat találok, valami hideget, amitől feláll a szőr a hátamon, s amitől nem tudok ránézni. Elfordítom a fejem és inkább a Roxfort még pislákoló fényeire szegezem tekintetem.
– És mégis, milyen játékszabályokról beszél? Mert hát tudja, amiről nem igazán tudok, azt elég nehéz betartanom. – kérdem tőle, felvont szemöldökkel, majd szép lassan felállok, s tekintetemmel körbepásztázom a móló környékét, mely, mint sejtettem, s mint rendjén van, csöndes. Eltekintve pár szánalmas féregtől. És itt nem a kis, széttaposnivaló élőlényekre célzok.
Aztán olyat kérdez, ami megállítja bennem az ütőt. Egy pillanatra.
Honnan tud ő Róla?
Honnan tudja, hogy szeretem?
Honnan tudja, hogy nincs itt, és mégis honnan tudja, hogy nem tartjuk a kapcsolatot?
Talán ez is az aktámban volt? Kétlem.
Körülbelül három perc volt az az idő, amíg ledermedten álltam egy helyben, s a semmit bámulva hagytam, hogy cikázzanak bennem a gondolatok. Aztán szám szólásra nyitottam. Hangom halk volt, de érthető.
- Miért kémkedik utánam? Mióta érdekli magát, hogy mi van velem? Miért foglalkozik velem? Miért nem hagy békén? – kérdem, s ismét ránézek. Szemem parázslik a dühtől, s kezeim ökölbe szorulnak, de a pálcámat eszem ágában sincs használnom. Tudom, ez elég nagy baromság a részemről, de nem áll szándékomban harcolni Tristram De Crassoval. Annak még nem jött el az ideje.
Aztán ismét elfordulok tőle. Veszek egy nagy levegőt, s igyekszem lehiggadni.
Olyan hülye vagyok… miért nem tudtam ma este a szobámban maradni?



Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Tristram de Crasso - 2010. 11. 14. - 01:24:55
A POISON DEALER, AN EVIL WHEELER,
HOW CAN I MAKE YOU UNDERSTAND?


"Most komolyan fenyeget?" ÉDES GRINDEWALD, végre leesett neki a galleon. Eltartott egy ideig, de elértük a várt áttörést. Nem hittem volna, hogy ilyen készséges lesz, de máris az emlegetett játékszabályokról kérdez.
Ennyire érzékeny pontra tapintottam volna?
Persze miért is hiszem, hogy a húgom csak nekem fontos annyira, hogy nem érdekes, hány életet kell tönkre tennem az ő érdekében?
Vagy Wolfnak nem is a húga az, akit a legjobban félt?
Nem lehettem biztos benne, hogy az a lány ilyen fontos, bár a hozzá kötődő érzelem igen erős volt. Ráhibáztam volna?
Ki kell derítenem, hol bujkál az a lány. Egy adu ász nem elég ezzel a vakarccsal szemben, teljesen meg akarom semmisíteni. Nem el akarom távolítani Gwen közeléből, hanem tönkre akarom tenni, el akarom pusztítani, hogy az emlékének Írmagja se maradjon.
Elég gyorsan kérdez, és furcsa, mert úgy tűnik, mintha megvárná a választ, holott nem: szinte a levegőben érzem, ahogy a gondolatok elképesztő iramban peregnek a fejében. Azon gondolkozik, hol bszta el.
Kivárom a csöndet, mert azt akarom, hogy végre megértse: semmi esélye nincs velem szemben, semmilyen fegyvere nincs ellenem és egyszerűen nevetséges, ha azt hiszi, mégis van. Én tönkre tudom őt tenni, de ő egy ujjal sem érhet hozzám.
A kiábrándult kérdések pont azok, amelyek egy gyönge ember fejében meg szoktak fordulni, mikor ráébred: legyőzték. Miért? Miért kellett ezt csinálnod? Mi szükség volt erre? Mi értelme?
Nem hiszem, hogy komolyan választ várna, de kap.
- Nem hagyok neked nyugtot addig, amíg el nem tűnsz a húgom életéből. Azóta állsz az utamban, hogy ismerlek, és egyedül te nem vagy hajlandó feladni. Bár a legutóbbi megmozdulásoddal valójában csak nekem tettél szívességet - idézem föl jó hangulatban azt az első éjszakát, amikor olyan őrültségeket vágott Gwen fejéhez, amit bevallom azóta se értek.
- A szabályok a következők: - emelem meg az állam, ahogy újra felveszem a beszélgetés számomra fő fonalát - először is, befejezed ezt a dacos kis háborút ellenem. Azzal, hogy látványosan szrsz az iskolára, engem hozol szégyenbe és ezt nem tűröm. Másodszor: folytatod azt, amit év elején elkezdtél, és szépen magadra haragítod, majd magára hagyod Gwendolynt. Semmi szüksége rád, csak bajt hozol a fejére.
Ha esetleg nem lenne meggyőzve, számos érvet tudok még ezen teendők elvégzésének hasznos hatásai mellett felsorakoztatni. Kíváncsi vagyok, szükség lesz-e rá.


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: James Wolf - 2010. 11. 14. - 10:03:24
(http://i34.tinypic.com/97i92r.jpg)

Kérdéseim cseppet elkeseredetten hangozhattak, amolyan „Mit tegyek, hogy békén hagyj?” stílusban. Hát… mondjuk talán azért, mert már nagyon elegem van Crassoból, és tényleg bármit megtennék a cél érdekében.
Tristram válaszát hallva csak bólintok.
Gondoltam, hogy Gwen van a háttérben, de valamit azonban nem értek. Miért jó az neki, ha Gwennek egyetlen barátja sem marad? Miért jó, ha a húgából lelkileg roncs ember lesz? Miért jó neki, ha Gwen magányos lesz?
- És ez neked miért jó? Ha én eltűnök a színről, és a húgodnak nem lesz senkije? – kérdem félig ránézve, félig pedig a Roxfortot bámulva.  Hogy milyen indíttatásból kezdtem el tegezni, nem tudom. Talán már túl sok volt a magázásból. Mindegy, ez csak úgy jött.
A szavai viszont bizonyos fokú büszkeséggel töltenek el. Én vagyok az egyetlen, aki nem adta fel. Nem gondoltam volna, hogy ennyire kitartó tudok lenni, vagyis… ezt nemrég dobtam kukába. Amikor hülye módon összevesztem Gwennel a semmi miatt. És most a bátyja ugyanezt követeli tőlem.
A szabályokba kezd.
Remek.
Az elsőnél elmosolyodok. Ez tiszta hülye! Miért hoznám szégyenbe? És senki nem mondta, hogy nem tanulok… csak éppen nincsenek valami jó jegyeim. Istenem, mindenkinek vannak hullámvölgyei.
A második szabály viszont nem túlzottan tetszik, de ha ez az ára neki, akkor legyen. Ennél úgyis súlyosabb dolgokra számítottam, ám ha Tristram De Crassonak csak ennyit jelentek, akkor hát legyen.
Nagyot sóhajtok, hogy lássa, mennyire nehezemre esik kimondani.
- Rendben. Legyen. – szólalok meg, kissé megtörve, ám fejem büszkén felemelve. A csatát elvesztettem, de a háborút még megnyerhetem. Kérhetett volna tőlem sokkal rosszabb dolgokat is, ez azokhoz képest csekélység. Meg tudom tenni, és ez a lényeg.
Kissé tétován toporgok, mert nem tudom ilyenkor mi a teendő. Most mehetek, vagy valamit akar még? Mármint, nem mintha ez nem lenne elég, na de akkor is.
Az menni fog, hogy úgy csináljak, mintha Gwen nem is létezne. Úgyis van elég dolgom, ami eltereli a figyelmem róla. Főleg most, hogy kicsit tanulnom is kell. Amit aztán nem igazán akartam, de ha egyszer a szavam kötelez. Jó, nem tettem le a megszeghetetlen esküt, de ha egyszer megígérek valamit, akkor be kéne tartani.



Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Adele Jones - 2011. 01. 04. - 13:55:12
Gary Fitzroy
zene: Riders on the storm - The doors

Hangosan dörren az ég, az eső úgy szakad, mintha dézsából öntenék, a tájat szürkeség és ködfátyol öleli körbe, nedves szél lebegteti a már megkopaszodott fák ágait, az elbarnult, kemény levelektől pattogó bokrokat. Aki teljesen normális, az minden bizonnyal most a klubhelyiségének kényelmét választja, és ki nem dugná az orrát, hogy megkockáztassa azt, amint a vihar alkotta vízcseppek arcon csapják.
Ebben a zord időjárásban csakis én lehetek az az idióta, aki gumicsizmában trappol keresztül a sáros réten, egy nagy fekete zsákot nehézkesen húzva maga után. Felmerül a kérdés, vajon miért? Mi lehet abban a zsákban, amiből egy cipőorr kandikál kifelé, bánatosan figyelve a távolodó kastély körvonalait.
Mi más lehetne, mint egy diák, aki rossz helyen volt, rossz időben, s úgy járt, hogy élete egy zsákban ért véget. Bent mégsem lehet hagyni, ott túl feltűnő lenne egy szemeteszsák, mit mondanék? Dekoráció? Kétlem, hogy ilyesmit bárki is elhinne, előbb-utóbb lebuknék, hogy odabent rejtegetem, abból meg csak baj lenne. Figyelmeztetés, igazgatói intő, amiért nem ástam el, órákig tartó büntetőmunka a páncélteremben, hogy megtanuljam, milyen a tökéletes bűntett, hogyan lehet tökéletes alibit biztosítani, s hogyan kell a nyomokat eltüntetni. Majd biztosan a páncéltakarításból fogom megtanulni ezt, bár belegondolva, valóban, foltok és ujjlenyomatok eltörlésére kiválóan alkalmas a gyakorlat.
Zsákcipelés közben ajkaimra újra és újra vigyor húzódik, annak ellenére is, hogy mellette felfedezhetőek az erőlködés jelei is, hisz elég nehéz az a zsák és igen csak megszenvedek a mozgatásával a kövekkel és gyökerekkel tarkított avaros terepen.
~ Benji de nehéz vagy, mivel tömtek meg téged?~ Csak egy pillanatra csóválom meg a fejemet, de nem adom fel, most már el nem térek az eredeti célomtól, ha törik, ha szakad, elvonszolom a csónakházig és felkészülök a tökéletes merényletre. Ilyenkor bánom csak, hogy ezeket a dolgokat egyedül végzem, és nincs társam, aki kapható lenne efféle őrültségekre. Pedig sokkal könnyebb lenne, és izgalmasabb. Az időjárás persze továbbra sem könnyíti meg a helyzetem, hiába van rajtam fekete esőkabát, a szél lekapja fejemről a kapucnit, és az arcom pillanatok alatt elázik, akárcsak barna hajszálaim. Egyre közelebb érek a csónakházhoz, de elkövetek egy hibát, nem pillantok a hátam mögé, mert tulajdonképp eszembe sem jut, hogy ilyenkor bárki is lebzselne ezen a környéken. Csak húzom és húzom azt a zsákot, mire fel nem lépek a deszkákból épített mólóra, majd minden erőmet bevetve vonom azt a zsákot, míg nem nagy huppanással érkezik a kemény padlóra.
- Huh -



Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Tristram de Crasso - 2011. 01. 06. - 23:19:48
TRESPASSERS WILL BE SHOT
SURVIVORS WILL BE SHOT AGAIN


Hogy miért jó nekem az, ha Gwennie magára marad? Miért jó nekem az, ha én leszek az egyetlen támasza, ha én leszek az egyetlen, akire számíthat? Nos, ehhez nem kell sok ész. Nem is válaszolok, hisz a fiú előbb-utóbb rá fog jönni a válaszokra. Remélem, sok álmatlan éjszakát szerzek neki ezzel, vagy legalább egyet: míg gondolkozik cseppet a dolgokon.
Remélem, arra is rájön, miért fontos nekem, hogy a saját házam diákjának ne legyenek összetűzései a többi tanárral. Igazából nem hinném, hogy őrá nézve jelenleg bárki veszélyesebb lenne az iskolában énnálam, de sosem lehet tudni. Ezek a beteg állatok nem mind olyan jóindulatúak, mint én. Ott van például Angelus Mirol...
Végül beleegyezik. Fejet ugyan nem hajt előttem, de nem is kell.
- Ezt adott szónak veszem - tájékoztatom. - Tudod nem szokott rosszul járni az, aki velem üzletel - teszem hozzá. Nem mondom, hogy innentől fogva jó fej leszek vele (persze amíg betartja a játékszabályokat), de jótett helyébe jót várj. És ha tetszik neki ha nem, a cinkosommá vált. Ez bizonyos esetben jót jelent. Viszont ha majd egyszer fordul a kocka, egyáltalán nem olyan jó ajánlólevél...
- Több mondanivalóm nincs - közlöm, majd utoljára végigmérem, és elfordulok. - Egyelőre - fűzöm hozzá, csak hogy parázzon egy kicsit. Bár tisztában vagyok vele, hogy amíg nincs más a kezemben, nem fog bedőlni egy újabb blöffnek. Teszek egy pár lépést, és ha nincs más közlendője, vagy nem jut eszébe átkot küldeni rám, akkor nyugis tempóban el is sétálok.
Itt végeztem.


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: James Wolf - 2011. 01. 08. - 12:34:22
(http://i34.tinypic.com/97i92r.jpg)

Hátat fordítok neki, s csendese hallgatom szavait, melyek akár tetszik, akár nem, köteleznek adott szavamhoz. S felvilágosítanak: lepaktáltam az ördöggel. A szövetségese lettem, a csatlósa. Eladtam a lelkem, s ezentúl már nem leszek az, aki voltam. Ezek után kemény színjátékba kell kezdenem, s nem játszhatom a jófiú hollós szerepet, melyet úgy megszoktam. Amellett, hogy nem adhatom magam, a halálfalók pártján kell mutatkoznom. Jó, ez már korábban világossá vált számomra. Ha valamit el akarok érni, akkor ideiglenesen az ő pártjukra kell állnom. És most már egészen biztos vagyok benne, mit kell tennem. S döntésem nem változtathatja meg semmi.
Nem szokott rosszul járni, aki vele üzletel… höh. De jól sem. Eleve a fogalom, vagy a dolog, aminek bármilyen köze is van hozzá, nem lehet jó. De erősebb, mint én, s elkeseredett, vagy rákényszerített döntések mindig születnek. Ez is egy olyan volt, a részemről.
Szavaira nem válaszolok.
Mintha meg sem hallanám őket, persze ettől függetlenül egy darabig nem verem ki őket fejemből. Ez egy olyan emlék, amit jó sokszor visszanéznék a merengőben és jó sokszor átrágnám magam rajta, mondatról mondatra.
Remélem, most már békén hagy.
Aztán bólintok neki, mikor tulajdonképpen közli: vége a beszélgetésnek.
Nem áll módomban válaszolni neki. Mit mondjak? Mit mondhatnék, egy ilyen helyzetben?
Félig hátranézek, s látom, távozik.
Visszafordítom fejem, s egy darabig még a tavat kémlelem. Csendesen nézem a kis, hullámzó köröket a víz felszínén, fejemben fájdalmas emlékek hada kergeti egymást. Vannak, amelyikek ismétlődnek, még nagyobb lelki fájdalmat okozva. Mint egy kavargó merengő meg nem szűnő folyama.


~ köszönöm a játékot! (:


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Gary Fitzroy - 2011. 01. 09. - 18:54:43
Gary Fitzroy

Adele Jones
Zene (http://www.youtube.com/watch?v=Ph_eWc4D088)

A tó nyugodt, kék vizére meredtem. Visszatükrözte az ég vattaszerű pamacsait, amelyek úgy sereglettek egy csoportba, mintha egy riadókűrt állította volna őket hadrendbe. A villámok mélyről jövő dübörgéssel törtek ki a páraködből. A feszültség tetőzött a levegőben, végigszántotta minden porcikámat, a tarkómon égnek állt a szőr. Imádtam a természet kiszámíthatatlanságát, párhuzamot tudtam vonni közte és magam közt. Ilyenkor mindig volt időm a világ hatalmas dolgain tűnődni, olyanokon, amik másoknak eszébe sem jutottak volna. Imádtam a váratlan megmozdulásait. Példaértékkel bírt számomra minden momentuma. Szakadozó lélegzettel merítettem a föld élő kötőszövetéből, úgy mintha a lényét akarnám eltárolni magamban. A víz korábban még tükörsima felülete most csúnyán elmosódva torzította az ég fekete alakzatait. Eleredtek az első esőcseppek, s minden megszürkült a felhők sziluettjében. A bőrömet csapkodó jeges vízcseppek csontig hatoló borzongással futottak rajtam végig. Talán én is pont ilyen fagyos ürességgel kísértem meg az embereket. Ám a esőcseppek csak apró, hűvös pontok a bőrömön. Felszáradnak, felmelegszem, és már el is felejtettem. Én ennél maradandóbbat hagyok magam után, alaposabb vagyok. Máris valami, amiben jobb tudok lenni a természetnél...

A csónakházhoz siettem, nem volt kedvem tovább viselni a hideg szelet, és lassan teljesen eláztatott az egyenletesen szitáló eső. Kissé alábecsültem a közelgő vihar erejét, talán hamarabb el kellett volna indulnom a kastélyhoz, most már csak a csónakház maradt. Egy pillanatra megakadt valami a szemem sarkában, mire megtorpantam. Sosem hittem a véletlenekben, úgy véltem, minden képkocka összefügg, akár egy mozaik, s én rakosgatom össze az apró darabkáit. Beharaptam az ajkam, s feszült kíváncsisággal fordultam vissza a mozgás irányába. Szemem résnyire szűkült, elázott hajamba hűvös kimértséggel túrtam bele, kinyomva a tincsekből a vízcseppeket. Settenkedve, indultam el, akár egy lesben álló vadász és lélegzet visszatartva közelítettem meg a rejtélyes alakot. Nem igazán tudatosultak bennem a látottak, más talán üveges tekintettel válna sóbálvánnyá, vagy fejvesztve rohanna egy tanárért, én csak érdekesnek, elragadónak találtam ezt a vérfagyasztó jelenetet. Az in flagranti momentumok megszállottja voltam, egyszerűen éheztem rá, hogy ez a szituáció az én kezemben teljesedjen ki, hogy ebben a fölényes helyzetben konferanszié módjára vegyem át az irányítást.

Könnyed félmosollyal lépek a lány után, lépteim az övéhez igazítom, nem csapok zajt, ügyesen mögé osonok, majd a pálcámat a kezembe csúsztatom, s halkan suttogom a bűbájt:
-Invító zsák! -mutattam a mólon fekvő tárgyra, mire az a levegőben a lában elé lebegett.
Amikor az alak felém fordult, volt időm jobban szemügyre venni. Hosszú haja barnásvörösnek tűnt a szürkületben, néhány ázott tincs bájosan bukott kerek arcára. Szépen ívelt ajkai voltak, szeme barnás, illett az összképhez. Jól kijövünk majd egymással. Gyászosan felsóhajtottam, először a zsákra, majd sandán a lányra pillantva. Egy méltóságteljes mozdulattal ugrottam át a zsákot, majd nyugtalanító cöcögéssel közelítettem meg a lányt. Egy sötét mosollyal révedtem a távolba, miközben felugrottam a móló deszkáira.
-Nincs túl szép idő, kislány! -pillantottam vissza újdonsült áldozatomra.
-Bár ahhoz épp ideális, hogy ezt a zsákot eltüntesd, nem jár kint egy prefektus sem. -folytattam hűvösen.
-Megy egyedül? -villantottam éles mosolyt, a lány arcát fürkészve.


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Michael O'Conor - 2011. 05. 21. - 23:17:24
Elena I. Pierce és Angela J. Sirett


Végre sikeresen leverekedtem magam, a mindig nyüzsgő nagyterembe. A hely sokat változott, az évek során. Sokkal sötétebb s komorabb lett az egész iskola, csak a nagyterem nem. Itt valahogy megfeledkeztek az emberek, az őket, s mindenki mást is érő borzalmakról. Itt átadták magukat az étel élvezetének, a többiek társaságának.
Barátságok, szerelmek szövődtek itt, természetesen az ellenségek közötti feszültségek, itt élesedtek ki a leginkább, amikor a legnyilvánvalóbb módon tömörültek az egymás nem kedvelők klikkekbe, és beszélték ki a másikat egy-egy odanézéssel tarkítva.
Elhaladtam egy falka negyedikes lány mellett, akik épp az ajtóban beszélgettek. Széles mosolyt villantottam rájuk, amely az évek folyamán, amolyan védjegyemmé vált, s mentem tovább a megszokott helyemhez, hogy elfogyasszam a reggelimet.
~ Na mit egyek ma?~ tűnődtem, amíg megérkeztem a helyemre, s leültem.
~ A szokásosat. Sokat s sokfélét.~ jutottam végső konklúzióra, és az asztaltársaimat, mint mindig, újra elborzasztottam, hogy mi mindent építek be a szervezetembe s főleg mennyit.

A kiadós reggelit, egy nagy adag sütőtök lével öblítettem le, s elindultam a kis zugom irányába, ahol általában egyedül tudok picit lenni. Igaz, társaság kedvelő ember vagyok, de mindenkinek kell néha egy kis magány, amely még ebben a hatalmas kastélyban is nehezen található meg.
Kiléptem a kora reggeli napsütésbe, a főajtón át s elindultam a móló irányába. Amikor oda értem, letelepedtem, a tó partjára, kedvenc nyárfám tövébe, s előhalásztam zsebemből a doboz cigit s az öngyújtót.
~ Ártalmas az egészségre. És nem is szabad.~ súgta a kis angyal, amelyet lelkiismeretként is ismernek.
~ De olyan jó. És annyira laza.~ jött is a kisördög válasza, aki mint oly’ sokszor, ismét diadalmaskodott, s  meggyújtottam a cigit. Hátamat a fának támasztottam, s mélyet szívtam a kis papírdarabba gyömöszölt dohányból, s ízes karikákat fújtam, az égszínkék ég felé.
~Legalább, szép időnk van.~ gondoltam, s átadtam magam a pár percnyi nyugalom, édes ölelésének.






Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Angela J. Sirett - 2011. 05. 22. - 11:28:53
(http://img62.imageshack.us/img62/8805/63285128.png)

Csak egy picit pihenni akartam, megszabadulni a tanulás feszengő érzésétől és az egyre közeledő vizsgák rettenetes haragjától. Ezért becsaptam az előttem álló terjedelmes kötetét és az asztalon ágaskodó könyvtorony tetejére helyeztem. Álmosan körbepillantottam a könyvespolcok rengetegén, illetve végigtáncoltattam tekintetem az asztaloknál gubbasztó diákokon. Úgy éreztem abban a pillanatban magam, mint egy kalitkába zárt madárka, hirtelen túl szűkös lett a könyvtár. Kivonultam a szikár folyosóra és elhatározást tettem magamban, lazítok.
A hasam megerősítő korgással jelezte egyetértését. Fáradtan, kiszipolyozva indultam el a Nagyterem felé, s monotonon róttam  a kihalt folyosókat. Kellemes hangulat járt át, amikor beléptem a nagyterembe. Egyenest a Hugrabug asztala felé indultam, de mellettem egy ismerős alak suhant el. Úgy látszik nem ismert fel, de én jól ismertem a fazont, Michael volt, az én fogadott öcsém. Elmosolyodtam az emlékek áradatára, melyet beindított bennem a srác. Ott bizseregtek bennem a közös csínytevések, beszélgetések lángjai, ott lebegett a szemem előtt a kép, amikor Mr O Connor korrepetáltam. Nem nagy tanulás volt az sem.
Egy pillanatig haboztam, hogy talán leülök Michhez, de inkább elvonultam a Hugrabug asztalához tömni a hasam és a beszélgetést halasztottam. Olyan jól esett az a sok finom falat. Nyam...
Miután kellemesen megteltem úgy döntöttem leállok társalogni a grifis öcsémnek. De mire felálltam az asztaltól, ő már az ajtón vágtázott ki. Gyors léptekkel követtem őt, ahogy a csónakház felé vette az irányt. Nem szóltam csak némán követtem, várva, hogy megáll és végre el tudom kapni. Nos, ez így is volt. Lassított, vele együtt én is.
- Sziaa, Mich! Mit rosszalkodsz már megint? - suhantam mellé és a cigarettára mutattam. Enyhén megcsóváltam a fejem, majd átkaroltam és összeborzoltam a haját, úgy, mint régen, szokásomhoz híven. - Mizujs, öcsi? - folytattam csevegő hangnemben.


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Michael O'Conor - 2011. 05. 22. - 12:03:59
Angela & Elena



A nyugalom s szabadság érzése járt át. Ledobtam a surranom, a zoknimat bele tömködtem, s a buja, zöld fűre tettem mezítlen talpamat, s újabb öblös füstkarikákat fújtam az ég felé, amikor ismerős hangra lettem figyelmes.
- Szia boszi. Hát a vas orr és a bibircsók, hol marad? – kérdeztem, kisfiús mosolyommal megspékelve, amikor is fogadott nővérem, szokásához híven magához szorított. Formás keblei mellkasomnak feszültek, és egy pillanatra eszembe jutott, hogy Angela nő, és nem is akármilyen. De amilyen hírtelen jött, olyan gyorsan tova is szállt az érzés. Ő volt a legjobb barátom, mentorom, nővérem, egy szóval, az életem egyik legfontosabb személyéve vált, s soha nem tudtam úgy rá nézni, mint egy nőre. Fel se tűnt, hogy egy igazi bombázó. Hány éjszakai órát töltöttünk együtt titokban beszélgetéssel, vagy csíntevéssel. Hány vitát akartunk lerendezni párbajjal, aminek sokáig az volt az eredménye, hogy egy szép kék monoklival vagy vérző orral mentem az ispotályba, s ő elkísért, de az idők folyamán fejlődtem s erősödtem, s egyenlőbb ellenfélé váltam, a szőke boszival szemben. Persze, a leghevesebb vita után se változott, a köztünk lévő erős, szinte már testvéri kapcsolat.
- Elég ramatyul nézel ki. Sok a stresz? – kérdeztem, és a doboz cigit nyújtottam felé, felkínálva tartalmát a boszinak.
- Kérsz? -


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Angela J. Sirett - 2011. 05. 22. - 17:25:27
(http://img62.imageshack.us/img62/8805/63285128.png)

Leültem a fiú mellé és vigyorogva hallgattam mit zagyvál.
- Mi az, hogy a bibircsók meg a vas orr hol marad? - kacagtam. - Stílust váltottam, nem látszik? - simítottam végig az arcomat, miközben elhelyezkedtem az avarban, ránehezedve egy könyvre, ami a könyvtári látogatás után maradt nálam, s most elősegítette, nehogy megfázzak.
Nem is tudom, hogy találhatta ki ez az ütődött, hogy a novemberi hideg időben itt ücsörög. Egyszer már mesélt, hogy szeret ide lejárni, de akkor is. Na mindegy, én legalább gondoskodtam egy megfázás elkerüléséről.
- Ramatyul? - ismételtem a szavait. Már tőle megszoktam. Általában kimondta amit gondolt, főleg nekem, s talán ezt bírtam benne a legjobban, hogy őszinte volt és nem bonyolította túl a dolgokat. Mindig szapultuk egymást jó testvérek módjára és épp ez volt benne a poén. - Hát, tudod már elegem van ebből az egész mágiaügyi helyzetből, aztán a RAVASZ vizsgák is kikészítenek. Wá, robbanhatnékom van - magyaráztam eszetlenül. - De végül is kit érdekel? Veled mi van, te nők bálványa? - fordultam felé teljes testemmel és konokul vigyorogtam. Elkezdtem az arcát tanulmányozni, Olyan régen találkoztunk, őszintén szólva hiányzott.
Egész meglepődtem, amikor felém irányította a cigarettásdoboz tartalmát.
- Pfuj, hagy már! Tudod, hogy nem élek az ilyenekkel, mellesleg neked se kéne, ha nem akarsz egy nagy adag segbe rúgást - veregettem meg a vállát félig viccelve, félig komolyan. Rossz lett volna lebukni, főleg most, hogy fél lábbal kint vagyok a Roxiból...


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Elena Pierce - 2011. 05. 22. - 21:21:29
(http://imageshack.us/m/851/8066/kzs.png)

Olyan jó kedvemben keltem, hogy még a hideg novemberi idő sem tudott kiakasztani. Igaz, hogy zavart a hideg szél, amit a hajamat kócolta, de nem foglalkoztam vele. A vágyaim túlságosan is elvonták a figyelmemet. Valami izgalmasat, nem mindennapit szerettem volna csinálni. Tudtam is, hogy ki lenne a legalkalmasabb személy, aki velem tarthatna, de a „kiválasztott” pillanatnyilag a hú, de ijesztő RAVASZ vizsgáira készült. Angela mostanában folyamatosan tanult. Igaz, hogy nekem is azt kellett volna, de nem igazán volt rá kedvem. Úgy voltam vele, hogy ráér. Úgy is gyorsan tanulok...
Elindultam a könyvtár felé, mert úgy gondoltam Angie a RAVASZ tételein töri a fejét. Sajnos csalódnom kellett, ugyanis Jessienek nyoma sem volt. Ezek után halvány ötletem nem volt, hogy hova keressem a drágámat. Úgy gondoltam, hogy ez azért van, mert egész nap nem ettem semmit, így hiányzott az elegendő energia, ami az ötleteléshez kellett. A nagyterembe indultam. Édességre vágytam. Torta, pite, muffin, bármi. Csak édes sütemény legyen. Igaz, hogy az endorfin-szintem az egekig ért, de attól még nagyon is kívántam a nyalánkságokat.
Miután tízszeresére növeltem a boldogsághormonjaim számát, eszembe jutott, hogy megkérdezhetném valamelyik hugrist, hogy nem látták-e az én drágámat. Hát így is történt. A lány, aki szintén az endorfin-szintét növelte, azt mondta, hogy nemrég látta Angiet, ahogy egy fiúval beszél valahol a csónakháznál.
 - Fiúval – gondoltam magamban – Vajon eltitkol valamit? - folytattam a gondolatmenetemet. - Ezt meg kell néznem.
Gyors lépésekkel haladtam. Egyre türelmetlenebbé váltam. Kíváncsi voltam, hogy ki a szerencsés srác. Nemsokára megtaláltam a két tubicát. Ha belegondolok a tubica nem megfelelő kifejezés. Inkább úgy néztek ki, mint két nagyon jó barát. Észrevettem, hogy a fiú kezébe egy cigi füstöl.
 - Ó, szóval egy rossz fiúval van dolga – a gúnyos mosolyom felszínre tört. - Lássuk, hogy ki ez.
Megigazítottam a szoknyámat és a taláromat, majd a két beszélgető felé indultam. Pár méterről hallottam, ahogy Angie undorodva visszautasít valamit.
 - Ki kap egy nagy adag seggbe rúgást? - kuncogtam, majd Angelam nyakába ugrottam. - Egész nap téged kerestelek. - Leszálltam Angieről, majd a fiú elé álltam, bevetve az angyali mosolyomat. - Angie, kihez van szerencsém? - továbbra is az ismeretlent fürkésztem.




Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Michael O'Conor - 2011. 05. 23. - 13:30:04
(http://kepfeltoltes.hu/110523/482734751roxfort_www.kepfeltoltes.hu_.jpg)

Angela a tőle elvárt reakcióval felelt kérdésemre, és még egy adag letolással is megspékelte a válaszát.
- Egy kösz nem, bőven elég lett volna. – feleltem a duzzogót játszva.
- Van kedved csinálni ma valamit? – érdeklődtem a bögyös szöszkétől, amikor is a semmiből, egy alak vetődött Angelára.
~ Tipikus.~ gondoltam magamba. Angelát egyszerűen nem lehetett utálni. Mindenki szerette, sőt imádta, így a nyakába vetődő idegen se váltott ki túl nagy meglepődést belőlem. Az aktus, nem tartott túl sokáig, és a jövevény már előttem is állt. A lélegzetem elakadt egy pillanatra, amikor is fény derült az orvölelő kilétére. Egy, a Vélák szépségét s báját bőven túlszárnyaló lány állt velem szemben hetykén, s megvillantotta bájos mosolyát. Ösztönösen és észrevétlenül oldalba böktem könyökömmel fogadott nővéremet, amely az egyezményes jel volt köztünk, ha egy a fogunkra való egyén jelent meg a láthatáron.
- Michael vagyok. – vágtam rá a nő kérdésére.
- Michael O Conor. – s megvillantottam egymillió dolláros mosolyom, a lány felé.
~ Soha nem értettem, mi fogja meg az egyik embert a másikban.~ tűnődtem, miközben vártam, hogy valaki elárulja a lány nevét.
~ Nem is az esetem. A teltebb keblű lányok szoktak tetszeni, de van benne valami, határozottan van benne valami. ~ gondoltam, miközben végigmértem a lányt.  

[JÁTÉK: LEZÁRVA]


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Angela J. Sirett - 2011. 05. 24. - 13:19:44
(http://img62.imageshack.us/img62/8805/63285128.png)

Vigyorogva figyeltem, ahogy Mich elkezdett duzzogni. Valahogy nem tudott meghatni, mert éreztem ez egy szócsata kezdete, no meg egymás szekálása csodálatos reszort volt. De úgy látszott nem sikerült igazán beoltani, mert rögtön a napunkat kezdte tervezgetni, vagyis arról érdeklődött nálam. Épp a választ ötlöttem ki magamban, amikor egy gyengéd rántást éreztem, ami átváltott ölelésbe. Amint hozzásimult rögtön felismertem a parfümét, amely édes illatokat árasztott. Ehhez még egy csiripelő hang is társult.
- Ki kap egy nagy adag seggbe rúgást? Egész nap téged kerestelek. Angie, kihez van szerencsém?
Elena csodálatos hangja zengett a füleimbe. Én enyhén felkacagtam a hirtelen jött esemény hatására, míg Mich gyorsan reagált. Plusz oldalba bökött. Ennek a bökésnek viszont különleges jelentése volt. Elvigyorodtam. Milyen szemétség lett volna beégetni, azzal a kérdéssel, hogy mit bökdösöl, talán bolha ugrál rajtam? Nem voltam beszámítható állapotban, ezért szimplán leégethettem volna, de tudom milyen kellemetlen érzés tudott lenni.
Ezt az oldalba- bökős jelzést még 2 éve találtam ki. Év vége volt, amikor a tóparton hevenyésztünk és egy számomra tetszetős fiú jött oda hozzánk. Megpiszkáltam Mr O Conort, hogy ügyeljen a viselkedésére és ne égessen le. De hát a fiúk nem olyan kommunikatívak, így rögtön felkiáltott, hogy most megnyomorgattam az egyik belső szervét, vagy legalábbis hasonlót mekegett, plusz ezt tovább fűzte. Muris helyzet volt, de szörnyűen lebőgtem. No, de elfelejtettem az ügyet és betanítottam az öcsikémnek pár bájos női jelet, hogy legközelebb mégse hozzon zavarba, a kis piszok...
- Bizony, ő itt Michy - borzoltam össze a haját, miközben megszorongattam -, és ő fog kapni egy nagy adag seggbe rúgást, ha lebukunk vagyis lebukik - vigyorogtam, mint egy nemnormális. - Jajj, galambom, bocsi, hogy eltűntem, de elnyelt a tankönyvek csodálatos világa - fejeztem be undorodva a mondatot Elenának címezve.
Aztán felálltam, kiemelve a fenekem alól az ülőkémet, melyet addig forgattam, míg ki láttam olvasni a címet: Mágiatörténet. Enyhén kinyújtottam a nyelvem, jelezve a nemtetszésemet, aztán a két csenevészre emeltem a tekintetem.
- Jaaa, és ő itt Elena Pierce- mutogattam esetlenül Michaelnek. A bemutatási ceremóniát majdnem el is felejtettem, hupsz. - Nos, hogy ilyen csodálatosan össze hozott minket a sors, mit kezdjünk magunkkal?- érdeklődtem a többiektől, hogy elvonjam a figyelmem arról, hogy még két embert se tudok bemutatni egymásnak. Ez gáááz...


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Michael O'Conor - 2011. 07. 01. - 13:27:31
Kayleigh



//Előzmény: Könyvtár\\


A lány rábólintott, hogy indulhatunk.
- Remek. - mondtam széles, s csábos mosollyal megtoldva a rövidkének is nevezhető, másként bajosan körülírható válaszomat.
- Találkozzunk a főbejáratnál, addig feltankolok békával és valami nedűvel. - feleltem és ha a leányzó beleegyezik villámgyors léptekkel indulok a hálótermem felé, ahol egy táskába belapátolok egy halom csokoládét, és egy kulacsot teletöltök sütőtöklével, majd a táskával a hátamon folytatom az esztelen rohanást a bejárathoz, de ezúttal hál'Istennek senkit se meg döntve.
A kapunál a lányhoz lépek, majd sármos mosollyal megszólalok.
- Na szép hölgy, készen áll az indulásra? - kérdeztem, s elindultunk a csónakház felé.
Meglepően kellemes, napos időt tudhatunk a magunkénak, így a séta is kellemesebben telik, hát még a megérkezés. Az elhagyott terület, a tó partján ítélet időben is szép s bájos, hát még verőfényes napsütésnél. A tó tükrén megannyi gyémántként csillognak a nap sugarai. Egy hatalmas nyírfa kellemes árnyékot vet a partra, ahová nagy lendülettel lehuppanok, s a táskám kinyitásával ügyetlenkedve megszólalok.
- Na, hogy tetszik? Mindjárt lesz csoki is, nyugi, csak úgy tűnik a közeledben feltűnően kétbalkezes leszek. - mondtam, de már kacagva.


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Kayleigh Dimewdrow - 2011. 07. 01. - 13:56:19
Michael

*Kicsit gyorsabb léptekkel, mint amit Kayleigh megszokott, hagyják el a könyvtárat. A könyvtár előtt megbeszélik a továbbiakat, mire a lány bólint egyet, majd egy röpke "rendben és szia" után, megiramodik a Hollóhát tornya felé. Kell némi meleg ruha kintre, hisz már november van, és a lányka amúgy is fázós. Fel is kapja a kinti meleg ruhadarabot, egy kék-ezüst sálat teker a nyakába, és indulhat is a megbeszélt helyre. Azért annyira nem kapkod, nem szeretné idejekorán összetörni magát, és a csokibékákról sem kíván lemaradni. Végülis az apró nasiknak köszönhető, hogy most nem a könyvtárban keresgél, hanem bűnös szünetet tart. Még így is előbb ér oda, mint a Gyalogkakukk, aki mint már megismerte, elég gyorsan közlekedik a régi folyósokon.
Ismételten egy bókot kap, amitől kicsit elpirul, de aztán lerázza magáról.*
- Én már régen!  -Egy kis csipkelődés a hangjában, jelezvén, hogy ő, előbb ért oda, mint a fiú. De semmi neheztelés, elvégre nála vannak a csokoládék, így inkább megenged magának egy apró mosolyt. - Indulhatunk.
*És el is indulnak. Követi a fiút, elvégre ő tudja, hogy hova is akar menni. Ahogyan közelednek a csónakház melletti tisztásra, már tudja, hogy hova tartanak. Igaz nem mostanában, és nem is túl sokat, de járt már ott. Szerencsére, most nincs az a rohanás, és az idő sem az a jégcsapképző hideg. Így, lassan Kayleigh kitekeri a sálat nyakából. Nem mondhatni, hogy izzasztó az idő, de a kis mozgás, és a napsütés, meghozza a hatását.*
- Hihetetlen, hogy mennyire szép minden a téli napsütésben!  *Ami szép, az szép, és bár nem szereti az üres fecsegéseket, van amit ki kell mondani, ami kikívánkozik az emberből. EZ pedig olyan. Kayleigh nagyon szereti a szép dolgokat, ilyenkor csak ámul a látványon. Persze, az, hogy haladnak előre, azért vissza-visszarántja a valóságba. Ez az a kép, amit el kell raktároznia az ínséges időkre.* Csodálatos! *Teszi hozzá egy nagyobb lélegzetvétel után. Muszáj volt beleszippantania a levegőbe. Friss, finom, tiszta.
Mikor megérkeznek, a Szöszke már le is huppan és valamit nagyon keres a táskájában. *
- Öhm... nem akarok finnyásnak tűnni, de nincs valami pad errefelé? Tudod, én lány vagyok, és hát, nem szeretnék megfázni.  - kicsit kellemetlen, de muszáj volt szólnia, különben itt kellene szobroznia a fiú mellett. Az biztos, hogy leülni nem fog a földre. Hideg is, és különben is, az a föld. A kétbalkezességen kénytelen kelletlen elmosolyodik.  - Amúgy gyönyörű minden!
*Teszi hozzá széles, tőle nem éppen megszokott mosollyal. Nem is annyira a fiú kotorászásával van elfoglalva, inkább a gyönyörű táj látványával. Nekidől a nyírfának, és onnan szemlél tovább, amíg nem keresnek egy padot.*


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Michael O'Conor - 2011. 07. 04. - 07:14:17
Kayleigh

A várt eredményt hozta a tópart és a móló. A lány is elcsodálkozott, milyen természeti szépségek vesznek minket itt körbe, és a rohanós hétköznapok, és a bulis hétvégék mellett, nem is vesszük észre, hogy mekkora mázlink van, hogy itt élhetünk és tanulhatunk. Épp a zsákot bontogattam, amikor a lány  megszólalt.
- Őőő, pad? - kérdeztem vissza picit tétován, mert meglepett a kérdés, és meg kell valljam, padot még soha nem kerestem itt. Eddig senki nem akadt fenn ezen a részleten.
- Pad, az nincs. Ellenben, - mondtam, és ledobtam a pulóverem a földre, mert az időjárás nem predesztrinálta a viseletét.
- Itt a pulóverem, elég meleg, és vízlepergető. Űlj csak rá. - mondtam mosolyogva, amikor is végre sikerült kinyitnom a táskám. Elővettem két csokibékát, az egyiket a lánynak nyújtottam, a másikat meg én kezdtem el bontogatni és majszolni, miközben hátamat a nyírfának támasztottam és néztem a tavat.
- Imádok itt ücsörögni. Olyan nyugodt, békés és szép minden. És a sok technológiai tréség, mint autó, gyárak és sorolhatnám, nem tették még tönkre. - mondtam, miközben leharaptam a béka fejét, és bámultam a tavat.


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Kayleigh Dimewdrow - 2011. 07. 04. - 09:10:13
Michael


- Hát jó! Köszi.
*Jobb híján a pulcsira ül rá. Igyekszik kényelmesen elhelyezkedni. Annyira nem is vészes, mint először gondolta, valóban nem olyan hideg itt ücsörögni. Körülbelül ugyanaz, mintha padon ücsörögne. Hátával ő is nekitámaszkodik a nyírfának, és a messziséget szemléli.*
- Köszönöm!
*Széles mosolyra húzódik a szája. Nem sokat tétovázik, hogy lefogyassza a csokibékát. Nem akarja, hogy véletlenül is megszökjön. Pár falat, és már meg is ette a csokoládét. Meg is nézi a kártyát, hátha még nincs meg neki. De sajnálattal konstatálja, hogy neki ez már megvan.*
- Neked ki van a kártyádon? -kérdezi a fiú felé fordulva - Nekem Morgan le Fay, de az már megvan! Mondjuk nem hiányzik már sok a gyűjteményemből.
*Egy kicsit még nézegeti Morgan le Fay képét. Hirtelen eszébe jut, hogy mennyire szerette a középkori Angliáról szóló Mágiatörténet órákat. Lehet ki is vesz egy könyvet Morganról vagy Merlinről. Majd legalábbis akkor, ha szabadideje engedi. Most jelenleg a sűrűsödő vizsgákkal van elfoglalva.
A szöszke a technika hiányának előnyét emlegeti. Ezzel teljes mértékig nem ért egyet Kayleigh, aminek azért hangot is adna, de hál isten előbb gondolkodik, minthogy beszéljen. Valószínűleg nem lenne tanácsos azt ecsetelnie, hogy neki igenis mennyire hiányoznak a mugli dolgok, mint például az autó, vagy éppen a televízió a kedvenc sorozataival együtt.*
-Jah igaz. Jó, hogy vannak helyek, amik megmaradnak eredeti szépségükben. - bólogat serényen. Azért nem hazudott akkorát, csak éppen a véleményét nem fejtette ki annyira. - - Tényleg jó kikapcsolódás ez a hely. Mondjuk kicsit lelkiismeret furdalásom van, mert lenne mit még tanulnom. Te már tudod, hogy merre akarsz majd továbbmenni, ha itt végeztél?  
*Kicsit nehezen tud elszakadni a tanulástól, akármennyire is ki kellene kapcsolnia most az agyát.*


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Michael O'Conor - 2011. 07. 05. - 08:02:28
Kayleigh

A beszélgetés picit kezdett ellaposodni. A csokoládéval kibélelt gyomor, a meglepően kellemes idő, és a bájos, nyugtató s gyönyörű látvány átvette az uralmat a testünk felett, de Kayleigh feltett egy jó kérdést.
- Úgy érted, a Roxfortos évek után? Hát, megmondom ősszintén, Auror szeretnék lenni, és mindent megteszek ezért. De ha csak a délutáni csokibuli utánra gondolsz, akkor tanulás. Az Animágia foglalkoztat nagyon, mert szerintem rendkívűl érdekes. Meg van egy Sólymom. Sajnos a sok tanulás mellett, nem volt időm meglátogatni, és biztos vérig sértődött, igen makacs állat. Meg, jó lenne bekerülni a kvidics csapatba is, de sajnos elég belterjes a társaság, és marha nehéz bejutni.
Na, de mesélj te is magadról. Mik a terveid a suli után? Mi a kedvenc tantárgyad vagy tantárgyaid? Mi a véleményed Harry-ről? Szerinted is Ő a kiválasztott? Szerinted valójában akkora szám, mint ahogy mondják? Nem sokat beszéltem vele, pedig egy házban lakunk, de első blikkre egy átlagos srácnak tűnik. - eresztettem bő lére mondandómat, amely annyira nem volt jellemző rám.
- Amúgy, ritkán látni téged mosollyal az arcodon, és meg kell mondani, igen csak jól áll. Szép a mosolyod. - mondtam egy csábos mosoly kíséretében a lánynak.  


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Carithy Denalie - 2012. 01. 24. - 18:44:35
      Davis Perry     

          1998. január. A télnek a hidegről, és a nagy puha, fehér hóról kellene szólnia, ami mezőket, és városokat terít be szempillantás alatt, de ehelyett a képzet egy csökevény csonkja vetül ki a valóságra. Hideg van. Biztos, hiszen, ha kifújod a levegőt, arcod előtt pár pillanatig kis felhőcske jelenik meg. Ugyanakkor már nem elég az egyenruha félvastag szomorú-szürke hasisnyája, hanem minimum három réteg kell bőröd fölé, ha nem szeretnéd, hogy a vér megfagyjon ereidben - a mínuszok csakúgy röpködnek odakint. Nem lenne ezzel semmi baj, ez a lényege a télnek, de nem venném zokon, ha egy kis hó is esne a birtokra legalább. A hóesést az ablakból a legjobb nézni, miközben forró teát vagy kakaót szürcsölgetsz. S miután leesett a hó, kimenni a halvány, hideg napsütésbe, hogy csodálkozz a vakító hótakarón, vagy csak összetaposd a még szűz havat. De ehelyett? Kopárság.
          Csalódott vagyok, hogy nem a hó miatt kell felhúznom sapkámat, hanem csupán a meztelen, zord idő miatt, ami kint uralkodik. Régi pomponos sapkámat fejembe húzom, göndör fürjeimet ezzel lelapítva, fülemet befedve. Sálamat erősen nyakam köré fonom, és az elején szám elé húzom, ahogy akkoriban még anyukám tanította. Szőrös csizmám zoknis talpamra húzom, meleg gatyát, és kabátot veszek. Csak utam felénél jövök rá, hogy a kesztyűmet elfelejtettem, de mivel már a kastély nagy udvari kapujánál jártam, lusta voltam visszafordulni, így majd zsebem melegébe rejtem kezem fedetlen végeit.
          Nem volt semmi különös oka annak, hogy útra keltem, inkább csak a friss levegőért pályáztam, annak reményében, hogy elmúlik a fejfájásom, ami reggel óta gyötör. Késő délután van, és eddig csak kicsit lankad a lüktető érzés.
          A levegő megcsapta arcomat, de a szúrós hideg frissítően hatott testemre. Először megkíséreltem elüldögélni egy padon, de túl kényelmetlennek és hűvösnek találtatott, így pár perc múlva továbbálltam, és csak bandukoltam a birtokon, fel-le, mintha nem lenne jobb dolgom. Nem is volt. A rajzolást mára már felfüggesztettem, nem volt semmiféle ihletem (na igen, a lusták kifogása), bár egy toll most is volt nálam. Gondoltam hozok egy könyvet, de nem lenne hol olvasnom, így letettem róla. Csakúgy tengődtem a fagyos levegő közegében, mint valami magányos rab. Kimentem az emelkedőre, lenéztem a Fekete-tóra, majd lassú léptekkel lebandukoltam a hosszú lépcsőn.
A csónakház ajtaja nyitva volt, de senki nem volt bent. Furcsa.
Beléptem a nem túl nagy helyiségbe, és leültem a perem szélére, lelógatva lábamat. Kényelmesen elhelyezkedtem, és bámultam az előttem aprón mozgolódó vizet. Lábujjhegyem pár centivel lógott a víztükör felett, néha cipőm hegyét megmártottam a vízben, de csak épphogy.
          Nincs különösebb bajom a téllel, de ahogy ott üldögéltem, többször is megfordult bennem a gondolat, hogy milyen jó lenne úszni egyet. Persze ez most kivitelezhetetlen volt, mert amint a vízbe ereszkedtem volna, testemet szétfeszítette volna a szúrós fájdalom, amit a fagyos folyadék okozott volna. Pedig milyen jó is lenne elmerülni a mélységbe, a víz alá, ahol nyugodtabb a világ...
          Gondolataim elkalandoznak, sok szálon és gondolatmeneten végigfut, és arra jutok, hogy valószínű, ha fürdenék is a tóban nyáron, nem itt, mert errefelé, a part közeli helyeken irtó mocskos a víz. Szépen behajókáznék a tó közepére, és alávetném magamat. Mindig is szerettem a természetes vizeket. Gyakran eszembe jutottak róla az emberek, és a viselkedésük. A hullámok, a változatosság, a hideg-meleg arány és sok más. Ugyanakkor imádtam úszni, a víz alatt minden csendesebbnek, szebbnek, és tompábbnak tűnt minden. Mintha a valóságot torzítaná el.
Becsuktam a ház ajtaját, de nem zártam be. Kabátomat levettem, leterítettem, és arra ültem rá, nehogy felfázzak. Pulcsiban, sálban, és a sapimban lógattam lábamat, és figyeltem a falakon villódzó víz tükröződéseit.


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Davis Perry - 2012. 01. 24. - 21:13:59
{ Carithy Denalie }


A szünet cseppet sem telt nyugodtan a mardekár házát erősbítő hatodéves számára. Volt elég dolga, segített a vállalkozás gondos-bajos ügyeiben, nem egy tárgyalást bonyolított le egymaga pár nap leforgása alatt. A Roxfortba szinte felüdülés volt visszatérni, mert itt nem volt más feladata a tanuláson kívül... itt pihenhetett és szabadnak érezhette magát... bezárva, mégis elengedve. Nagyon jó ésszel áldotta meg őt a sors, elég volt figyelnie az órán, az anyagot már döntő többségben vissza tudta mondani. Mivel azonban dolga nem akadt túlzottan sok az iskola falai között, így természetesen sokat görnyedt a könyvek fölött is... a prefektusi kinevezése belefért az időrendjébe, olykor esténként, takarodó után egy kör még jót is tett neki, sokkal jobban tudott aludni tőle. Most azonban az ódon falak közé való visszatérés is hagyott kivetnivalót maga után. Gyakorlatilag napokkal a szünet végét követően történt valami a mardekár klubhelyiségében... nevezetesen beszakadt a tótartó. Davis ugyan hallott pletykákat, pontos helyzetleírásokat, személyek neveit, de úgy volt vele, nem látta, hát nem fogja elhinni másoknak. A bizalmát a hat esztendeje alatt sem osztotta könnyedén, ezt követően sem fogja. A baleset utáni napokban őt a hollóhát házhoz osztották... semmi problémája nem akadt a felkínált lehetőséget illetően, elvégre inkább aludt ágyban, sem, mint matracokon a koszban, a Nagyterem padlózatán. Tény, nem értette, miért kellett a zöldszegélyeseket házakba osztani, elvégre az iskolának rengeteg használaton kívüli tanterme akadt, amelyeket akár napok leforgása alatt rezidenciákká lehetett volna alakítani. Nem értett egyet a döntéssel, ellenben szobatársa zsörtölődését most megértette. Blaine egyértelmű fekete-fehér világképe jelen helyzetben tökéletesen passzolt a képbe. Lehet, hogy ágyakon fognak aludni, de a pálcának a fejük alatt kell majd leledzenie. Nem osztotta a házak közötti ellentéteket, ő embereket nézett, nem pedig egy egész tömeget.

Miután sikeresen lepakolt a kékeknél, úgy döntött, él a hobbijának... elég régen edzett már egy rendeset, itt volt hát az ideje. Nem szerette volna, ha kiesik a kondícióból... bőségesen meglátszottak rajta, hogy valamiféle küzdősportot űzhet. Az utazóládából előkutatott egy éjfekete, ujjatlan pólót, egy ugyancsak fekete nadrágot, zoknit és cipőt. Miután felöltözött, magára húzott egy igencsak vastag, kapucnis pulóvert, meg persze a szövetkabátját. A nyaka köré azt a bizonyos zöld sálat tekerte, mélyen belefúrva az arcát. Meglehetősen hideg volt odakint, legalábbis az ablakon keresztül úgy látta, nem fog ártani efféle védelem. A pálca természetesen az alkari tartóba keveredett, afféle biztos, ami biztos alapon. Egyértelműen a csónakházat szemelte ki magának, mindig is ott edzett az évek során... szerencsére a hely általánosságban véve kihalt volt. Úgy gondolta, ez mára hatványozottan igaz kell, hogy legyen... elvégre a hűvös levegőt ott tovább hűti még a tó vize is. A páráról már nem is beszélve, amely valószínűsíthetően úgy öleli körbe a helyet, mint édesanya a gyermekét.

Alig negyed óra kellett csak, hogy kiérjen, első pillantásra nem látott senkit sem, így a ház felé vette az irányt. Mielőtt belépett volna, a válla felett visszapillantott a hosszú és kacsázó lépcsősorra... üres volt, és kietlen. Halovány mosollyal nyugtázta a kihaltságot, és lépett be a csónakházba. Ahogyan betette maga mögött az ajtót, azonnal szemet szúrt neki egy hajkorona. Az embert magát nem látta, mert az egy tucat hordó és láda mögött üldögélt, az egyik felkötött csónak alatt. A kékek metszővé váltak, és lemondóvá... az ifjú nem számított társaságra... de ha már így adódott, hát az illem diktálta szabályoknak élve szólalt meg.
- Ködfátyolos délutánt!
Azzal hozzálátott a szövetkabát kigombolásához. A műveletet követően megszabadult tőle, összehajtotta, majd egy ponyvával takart ládára helyezte azt. A pulóver is erre a sorsra jutott a sállal egyetemben. Az első pillanatokban végigfutott a fiún a hűvös tűként szurkáló mivolta, de tudta, ha belekezd az edzésbe, percek kellenek csak, és nem fogja érezni.





Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Carithy Denalie - 2012. 01. 26. - 16:22:40
     Davis Perry      

         A tökéletes némaságot csak a vízcseppek halk földet érése töri meg.
          Újra megmerítettem lábujjaim végét. Nem volt semmi értelme, csakúgy megpiszkáltam a tavat, mintha csak megfürödnék benne - ami most kivitelezhetetlen. Mióta Potter mesélt a sellőkről, még két-három éve, izgat a Fekete-tó mélysége. Sok történet és hiedelem lengi körül a sellőket, némelyik igen nagy varázserővel ruházza fel a lényeket. Habár a vérfarkasokról is, aztán... aztán meg rohadtul nincs alapja egy-két elterjesztett mesének. Agyamban kutatok egy varázsige után. Tanultam volna olyan bűbájt, amitől a testem nem érzékelné a víz fagyosságát? Valószínű, hogy nem... Még csak nem is rémlik. Ha létezik is ilyen, biztos bonyolult, és nem hatodévben tanítják. Biztos emlékeznék rá, ha egyáltalán megemlítették volna.
        Talán tíz perce sem ültem ott, amikor zajokra lettem figyelmes. Görnyedt hátamat automatikusan kihúzom, de mire hátrafordítom fejemet, az idegen elhaladt egy láda előtt, és a túlsó sarokhoz közel megállt. Köszön.
          - Szia. - válaszolok, kicsit elgondolkozva.
          Szinte azonnal arra gondolok, hogy felállok, és folytatom délutáni sétámat, de az ismerős hang nem hagy nyugodalmat, így tekintetem a vetkőző fiúra emelem, és a hanghoz próbálok nevet társítani. Féloldalas háttal vetkőzött, és enyhe félhomály uralkodott a helyiségben. Emlékeim zúdulatában sok arc, név, és esemény pörög végig, és hirtelen beugrik egy fiú arca, akivel körülbelül pár hete, ha nem egy hónapja találkoztam az egyik olvasóteremben.
          - Nincs egy kicsit hűvös az ilyen lenge öltözethez? - szólítom meg ugyanezzel a mondattal.
          Remélem felém fordul, vagy legalább válaszol, hogy megbizonyosodjak elméletemről.
          Davis Perry. Ha ő az, akire gondolok, nekünk még van egy ügyünk...
          Vajon mit kereshet itt? Sportos ruházata arra utalhat, hogy talán kocogott az imént. Akár. Most pedig úgy nekivetkőzött a hideg ellenére...
          Miután megerősítette hitemet, egyik lábamat felhúzom, és elfektetve a hideg kövön, a másik, lógó lábam combja alá tuszkolom, és elmosolyodom.
          - Ezentúl minden magányos óránkban összefutunk? -
          Nem mostanában láttam utoljára, de elszórakoztatott a gondolat, hogy eddig kétszer kerültünk egy üres légtérben, csak ketten, és semelyik alkalommal nem számítottunk társaságra. Mivel egyértelmű jelzését adta, hogy nem zavarom - hiszen itt maradt -, én sem erőlködöm már, hogy elhagyjam a csónakházat. Már kényelmesen elhelyezkedtem.


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Davis Perry - 2012. 01. 27. - 20:53:03
{ Carithy Denalie }


Nem kellett ahhoz jó emberismerőnek lenni, hogy Davis tudja, a másik valószínűleg éppen őt kémlelgeti, felegyenesedve, a ládák fölött legeltetve a kocsonyákat. Elvégre, amikor megérkezett, a vöröses-barnás hajú illető bizony háttal üldögélt, így nem látta őt. Tényként kezelendő, jómaga sem látott a másikból túlzottan sokat a hajkoronáján kívül, de igazából a fiatalt nem is igazán zavarta sem a társaság, sem pedig annak kiléte. Ellenben az emberi gyarlóságból következtetve szinte bizonyos volt benne, jelen pillanatban is, miközben a pulóverét hajtogatta, két szempár szegeződik baloldali lapockájának, és arca oldalprofiljának. Egyetlen dolgot azért pozitívumként értékelt a mardekáros, és az esetleges későbbi beszélgetésre nézve elkönyvelte magában, mégpedig az ominózus köszöntést. Rengeteg diáknak nem szokott sikerülni, ez az amúgy roppant egyszerű, alapnak vehető etikett formula. Bármennyire is szánalmasnak vélte a hatodéves ezt, mégis minden egyes nap szembesülnie kellett vele az iskola falain belül, és persze kívül is. Az elszomorító az egészben az volt, hogy az iskolatársaira sokkalta jellemzőbb volt az a magatartás… és ha belegondolt, hogy itt a Roxfortban a jövő mágusait nevelték, bizony szégyellte, hogy ő is idejár. Az iskola egykori hírneve meg-megkopott ebben a tekintetben… ezért tisztelt a fiú is csak pár tanárt, akik a régi vágású elméleteket vallották, és keményebben viseltettek a diákok szánalmas kategóriába sorolható szokásaik iránt.

A köszöntést követő pillanatokban, noha egyelőre nem tekintett hátra, leforgott a fejében jó pár arc, akikhez megpróbálta a hangot párosítani. Nem utolsó sorban, ott volt még szűrőként, a – hacsak futólag is – látott hajkorona, és annak színvilága. Egyetlen ember arca sejlett fel emlékezetében, egy számára – noha ezt soha nem vallaná meg, ha kínoznák sem – kellemes beszélgetéssel egybekötve. A ruházatát firtató mondatnál azonban vette a fáradtságot, és kilépvén oldalra teljesen szembefordult menekülőpartnerével. Elvégre, mi másért lenne idekint, a hidegben bárki, amikor az iskola falai közötti langy idő, a klubhelyiség, vagy éppen szoba melege sokkalta csábítóbb.
- Az edzések alkalmával a hosszabb és rétegesebb ruházat zavaró jellegű!
A kijelentés nyugalmas hangvételű volt, azzal a tipikusan Davis-es élces színnel. A fiatal nem fűzte tovább a gondolatmenetet, legalábbis az edzés boncolgatását illetően. Amennyiben érdekelni fogja a másikat – márpedig fogja, ugyanis a köszönés elhagyását követően a második legnagyobb gyarlósága az embernek a kíváncsiság -, akkor majd megosztja vele.
- Nem utolsó sorban pedig, nagyon jó önuralom fejlesztő eszköz.
A hidegben, rövidebb ruházatban edzeni nem csak a kényelmi szempontok miatt kifizetődő. Amikor az ember már csak a meditációs résszel van elfoglalva, derül ki csak igazán, mennyire képes kikapcsolni a világot. Amennyiben a végtagjai remegnek, úgy nincs kellőképpen felkészülve… hiszen a hideg érzetével továbbra is a külvilágra összpontosít, nem pedig a bensőre.

Beszédét követően halovány és egyben titokzatos mosoly jelent meg az ajkain egy pillanatra. Ez szólt egyrészt annak, hogy ismét összefutott a lánykával, akivel az olvasóteremben találkozott… és szólt eleve a hugrabugosnak, neki bizony még tartozásai vannak a mardekáros felé. Ez csak egy afféle ideget borzoló jelzés volt, a fiatal nem feledett. Ilyen dolgokat soha nem szokott hátrahagyni… legfeljebb nem kér azonnal árat. Elvégre, attól a pillanattól kezdve ő bizony ráért… akár fél évszázadot követően is behajthatta a jussát, az időben ugyanis nem egyeztek meg.
- Amennyiben igen, úgy nagyon sokat fogunk találkozni a közeljövőben.
A kijelentés ismételten határozott hangvételű volt, egyfajta kellemes és valamelyest
incselkedő színnel vegyítve. A hatodéves mardekáros ezt követően megkezdte a bemelegítést, karkörzéssel, derékkörzéssel, és a lábak megmozgatásával. Elvégre, veszélyes edzést és bármiféle mozgással kapcsolatos sportot űzni e nélkül… veszélyes az egészségre.
- Te miért menekültél ki a kastélyból?
A kérdés egyértelmű volt, a lány nem hiába jött ki, ahogyan Davis maga sem.


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Carithy Denalie - 2012. 01. 31. - 15:20:55
     Davis Perry      

      Figyelem lassú, ráérős mozgását. Nyilvánvaló, hogy ha nem is azonnal, de lassacskán felismer, már ha nem veszek el emlékezetében jelentéktelenségem miatt, bár ezt erősen cáfolnám, főleg a múltkori beszélgetésünk után. Válaszára nem reagálok, inkább csak „pislantok egyet”, hogy éreztessem vele, a válasz tudomásul vételét. Nem ért váratlanul a válasz, igazból még csak a kíváncsiság se hajtott, egyszerűen el akartam kezdeni a beszélgetést. Ha már a Sors is úgy akarta, hogy összefussunk, használjuk már ki az alkalmat. A kastélyon belül nap, mint nap találkozok új emberekkel, az más kérdés, hogy messze elkerülöm őket, és teljesen hidegen hagy a puszta létezésük, de feltételezem, ha idegesítőbb és csimpaszkodóbb lennék, mint mondjuk Wilder, nem esne nehezemre új emberek megismerni. De minek is, nem akarok én mindenkit ismerni, hírnévvel jár, a hírnév pedig további nyűggel. Felesleges. Azonban mélyről fakadó antiszociálisságom megelőzésében az ismerkedés nagy szerepet játszik, és miért ne Davis legyen az a szerencsés, aki élvezheti bájos kilétemet, és elragadó nyugodtságomat.

       Megjegyzésére halványan elmosolyodok, sandán félrenézek, majd vissza rá.
       - Állok elébe! - hangom kurtán, mégis kicsit sejtetően, de határozottan hangzik.
       Mikor elkezdi az edzést, legalább is a bemelegítő mozdulatoknak áll neki, egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy talán nem is kíváncsi rám. Ha tényleg így van, akkor legyen, én nem zavarom, rajtam ne múljon. A gondolat csupán átrepül agyamon, mivel következő mondatával érdeklődést mutat. Hát, akkor ez el lett döntve!
       Torkomig eljutott a válasz, hogy "unatkoztam", de szóra már nem nyitottam a számat. Szemeibe nézek (amennyire engedi a félhomály), majd államat kicsit felszegve a vízre pillantok.
       - Hm! - gondolkozó arcot vágok, közben agyam nem is a valós válaszon pereg.
       Jómagam sem tudom, mit kerestem pont itt. Szokásos magányos unalmamban a birtokot jártam friss levegőért, és idehozott a lábam. Sétálás. Voltaképp nem is tudom miért, de nem akartam ezt válaszolni. Nem azért, mert szégyelltem volna, hogy egyedül vagyok a nap 24 órájában, vagy hogy bebizonyítsam nincs jobb dolgom, mint egymagamban sétálgatni, hanem... csak úgy. Nem tudom, miért. Inkább felhúztam lábamat, és felugrottam a helyemről. Kabátomat felkaptam és kiráztam, majd belebújtam. A begombolással már nem vesződök, hanem a ház tóhoz közelebbi falához bandukolok, tekintetem végigvezetem a csigákon átfutó láncokon, és szemem megállapodik a beugrás fölé fellógatott, letakart csónakon. Mégis visszasétálok a peremhez, és elkezdek bedőlni a víz felé, de még mielőtt beleesnék, kezemmel kitámasztom magam a csónak oldalánál, másik kezemmel pedig megragadom a leplet, ami rajta porosodik, közben válaszolni kezdek Davisnek.
       - Unalmas óráimat töltöttem... - mondom, miközben egy nagy lendülettel visszalököm magam, magammal húzva a leplet, aminek a vége emiatt a vízbe lóg. Kihúztam a nagy anyagot, és összegyűrve oldalra dobtam egykét ott álldogáló hordóra, majd a kézi csörlőhöz léptem. Megmarkoltam a fogantyút, kiakasztottam a láncot, és minden izmomat megfeszítve, megtartottam a csónakot, majd szép lassan elkezdtem leereszteni. - amikor az a gondolat suhant át az agyamon, mi lenne, ha - a csónak pár centivel a víz felett lebegett, amikor elengedtem izmaimat, és a csónak nagy csobbanással a víz felszínére esett, hullámokat gerjesztve. - csónakáznék egyet. - ránézek és cinkosan, vagy amolyan "kis gonoszan" elmosolyodom, majd elfordítom tekintetem, megmarkolok két sarokba állított evezőt, és a csónakba dobom, majd egy nagy ugrással magam is a csónakba kerülök. Egyensúlyommal küszködve, végül megállok az ingadozó ladikban. A négy tartóláncot kiakasztom, így a láncok kicsapódnak a peremhez. Egy röpke gondolat miatt cipőmet lehúzom lábamról, és szabaddá válnak pamutzoknis talpaim. Kabátomat megint leveszem, és az egyik deszkára terítem, de még mielőtt elindulnék az egy helyben himbálózó csónakkal, kiszólok onnan.
       - Tudom, hogy még be se melegedtél igazán, és lehet, hogy van jobb dolgod is - mondom. - De velem tartasz? -
       Nem várom el, hogy igent mondjon, hiszen ezzel keresztbe húznám edzéstervét, de ha már megtámadt az őrült ötletem, már jó lenne társaságban csinálni, amit... bármit is akarok ezzel!


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Davis Perry - 2012. 02. 01. - 14:13:15
{ Carithy Denalie }


A kicsit incselkedőnek szánt szavakat követően a fiatal fel-feltekintett, de már javában a bemelegítés fázisában járt, forgatta a kezeit, olykor kicsit a csontokat is megropogtatta, hogy lemészárolja agg korára az ízületeit. Érdekes módon, ha más csinálta az zavarta, és a hangokat is elviselhetetlennek tartotta... amikor jómaga élt ezzel, azt teljesen másként kezelte. Nem igazán értette, de elfogadta a különös tényt. A lány, mielőtt bármit is mondott volna válasz gyanánt, egy pillanatra félretekintett, talán a víztükörtől várta az élelmes megjegyzéseket... hátha kirajzolódnak a fodrokból a felszínére... esetleg a habok buborékaiból a levegőbe pukkannak... de aztán csak rávetette azokat a macskaforma, roppant titokzatos kékeket a bemelegítő Davisre. Utóbbi természetesen csak sandán tekintett fel, bár amikor meghallotta a dallamos hangot, természetesen kitüntette a másikat a figyelmével. Ennyi mindenkinek járt, aki képes volt megfelelő formában diskurzust folytatni vele. A lányka mozdulataiból azt szűrte le, noha a hajlam megvan az apró szurkálásokra, és flörtölésre is, azért óvatos még... talán kicsit bátortalanabb is a kelleténél, mintha csak ez lenne az első, esetleg második alkalom az életében. Ezt a hatodéves meglehetősen érdekesnek találta, bár természetesen említésre nem méltatta, nem szeretett volna tolakodó lenni. Nem ismerték egymást annyira, hogy komolyabb kérdésekbe bonyolódjanak bele... majd talán azokban a pillanatokban, amelyre nem is olyan régen invitálták egymást. A kis festőművész első, de most, másodszori találkozás alkalmával is felkeltette a fiú érdeklődését, mint nő. Mondhatott bárki bármit, Davis mindig is azon emberek közé tartozott, akik nem vetették meg a szépséget, mi több, értékelték azt. Manapság annyira kevesen maradtak akik a természetességet pártolták, gyakorlatilag kihaló fajként kellett kezelni őket. Carithy a küllemével mindenképpen ezen kategóriába tartozott.

A válaszra halovány mosolyt küldött a másik felé, mintegy jelzés gyanánt, értékelte azt. Kissé ugyan meglepődött, elvégre a házak közötti ellentétek azért gátat szoktak vetni az efféle "véletlen" találkozásoknak... bár, tényként kellett kezelni azt is, hogy az első találkozás is meglehetősen érdekesre sikeredett, legalábbis a fiú szemében. Mivel kedvét lelte a nem hétköznapi társalgásban, ezért tette le a voksát a mai diskurzus mellett is... mi több, jómaga is állt elébe a következő, és az azt követő csevegésnek is. Miután a karjait kellőképpen bemelegítette, megkezdte a csípőkörzést, közben pedig azt fürkészte a hűvös kékekkel, mit csinál a másik. A csónakot tartó kötélzet csörlőjéhez való odalépésekor már sejtette, hogy a leányzó mire készül, mindenesetre egyelőre folytatta a dolgát. Cseppet sem volt biztos abban, hogy ő is meg lesz invitálva a Fekete tavi körútra... jómaga egy esztendeje már járt kint, és érdekes lényekkel találkozott a kis szigeten... ezt nem feledte. De úgy gondolta, ha nem szükséges, akkor nem fogja újfent zavarni őket. Amint a fenyőből készült ladik a vízben landolt, ismét felcsendültek a szavak, dallamos hangszínen duruzsolva a kérdést. Davis megemelte két kezét, a feje felett összekulcsolta azokat, majd megnyújtózott, mintegy zárván a melegítő gyakorlatokat. Csendesen méregette a vízen ringatózó, csónakban üldögélő lányt, de aztán rászánta magát egy kis evezésre. Úgy volt vele, az is remek edzésmunka a karokra, majd, ha visszajöttek, nekikezd a küzdősport elemeit is végigvinni.
- Rendben!
Válaszolta kellemes hangszínnel, majd a ledobott ruházatához lépett. Odakint a vízen azért hűvös lesz, ezt tudta jól, így magára öltötte a pulóverét, a kabátot azonban, midőn a csónakhoz ért, beledobta. Egy ölesebb lépéssel jómaga is csatlakozott, majd leült az evezőkhöz, és kitette azokat oldalra, hogy amint kiérnek a házból, nekikezdjen a fizikai munkának.
- Talán szerencsénk lesz, és látunk sziréneket. De már csak a tájkép miatt is megéri tenni egy kört!
A hozzászólása már csak afféle információs jellegű volt, nem ezen a vonalon szeretett volna elindulni.
- Nem tolakodásképpen, de az unalmas óráidat miért nem a barátaiddal töltöd?
Ez már sokkalta jobban érdekelte a mardekárost, elvégre egy hugrabugosnak csak akadnak barátai, ha nem, akkor ott bizony lapul valami a háttérben. Davisnek volt kettő, a szobatársai... ők sem annyira barátféleségek, inkább olyanok, akiket megtűrt maga mellett, ők pedig kölcsönösség elvét követve megtűrték őt.


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Carithy Denalie - 2012. 02. 01. - 15:34:13

     Davis Perry      

      Nyugodtan, nem siettetve Davist, vártam meg a választ, és én sem tudom miért, de roppant mód megörültem, amikor beleegyezett a kis csónakázásba. Biztos unalmas lett volna nélküle, bár ellettem volna, hiszen mindig elvagyok... Bár így meg kellett fosztanom magamat a kellemes férfitest látványától, na de sebaj, majd a veszteséget visszanyerem az elkövetkezendő órák beszélgetésével. Egy furcsa nyugodtság kerített hatalmába, amit nagyon rég éreztem. A folytonos szorongás, tömegtől való viszolygás, és undorodás megkeserített az elmúlt hónapokban, ezért ez az érzés most meglehetősen kellemesen hatott rám. Némán figyelem, ahogy megragadja a lapátokat, és evezni kezd. Nem ezért invitáltam a kirándulásra, de ha már szó nélkül felajánlotta, elfogadom, ugyanakkor hadd ne kelljen megfosztanom ettől a testmozgástól, ha már egy másiktól megtettem. Végre találtam egy olyan embert ebben a nyomorult kastélyban, akit nem elsősorban a múltam érdekel, hanem én - abszolút felüdülés. Már kezdett sok lenni a sok idegesítő baromból, illetve volt barátaimtól, akik manapság inkább könnyed, meleg levegőnek néznek a folyosón, amit már nem is bánok.

       - Sosem láttam élőben sziréneket. - közlöm a majdnem felesleges információt, miközben figyelem a távolodó csónakházat. Nem gyakran jártam a tavon az elmúlt évek során, két kezemen meg tudnám számolni, ha nem egyen, de mindig is gyönyörűnek tartottam. Próbáltam nem holmi kisgyerekként nézelődni, de a táj és a tó mindig szebb volt a víztükörről. Tekintetem ráemelem Davisre. Kihasználva a pillanatot, hogy félrenézett, szemét vizslattam. Már többször is megcsodáltam kék íriszeit, de hosszasan sose volt rá alkalmam. Férfinek nagy ritkán van ilyen szép szeme. Na, nem mintha ezeket nézegetném, de ha valaki mégis feltűnő szempárral rendelkezik, az mindig feltűnik. Talán túl sokáig meresztgettem szemeimet, mivel csak következő mondata szavaira ocsúdtam fel, amikor visszanézett rám. Nem kaptam el a tekintetem, csak néhány másodperc múlva. Kezeimet a mögöttem fekvő deszkára helyeztem, így enyhén hátradöntve testemet félhalkan felnevettem.
       - Lehetek nyers? - meg sem vártam a választ a költői kérdésre. - Számomra a barát már luxusnak számít, és a luxust nem engedhetem meg magamnak. - mondom. Vidám hangomban némi megszokott cinizmust is felfedezhetett, de ahhoz nagyon jó megfigyelőnek kellett lennie.
       Fejemen önkéntelenül is átvillan a gondolat, hogy Davis talán nem is hallott a pletykákról. Nem tűnik olyan embernek, akit érdekelnének holmi pletykák, szóval lehet ezért nem hallott erről, esetleg valami csoda folytán hozzá nem jutott el az félálhír, vagy egyszerűen nem érdekli, de ezt tekintem a legkisebb eséllyel induló alternatívának. [...] Sajnos túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítok ennek az egésznek. Már feldolgoztam a dolgokat, elfogadtam amennyire tudtam, és mégis érdekel, hogy hány ember tudja rólam a tényleges valóságot. Utálom a gondolatot, hogy tudják az emberek mivé lettem.
       - Vannak olyan barátaim, akiket első óta ismerek, és szeretek, de nevezhetem azokat barátoknak, akik átnéznek rajtam, ha elmegyek mellettük a folyosón? - kérdezem tőle.
       - A hugrabugosoknak nem tetszik a stílusom, a többieket pedig elvakítja a házak iránti ostoba, gyerekes előítélet. - a végét úgy teszem hozzá. - Meg mindenféle más dolog is. -
        Még a szobatársaim se foglalkoznak velem, még a legkisebb mértékig sem. Ha valamelyik tanár üzen velük, nem adják át, ha kupit hagyok a fürdőben véletlenül, mert épp sietek, nem szólnak inkább érte. Valaki fél tőlem, valakit meg egyszerűen nem érdeklem.
       - Meglep, hogy egyáltalán hozzám szólsz! - mondom mosolyogva. - Persze nem ellened irányul a túlzott csodálkozás. Csak nem szoktam hozzá a társasághoz. - szemeim eltévednek az örökzöld fenyvesek között.
       Olyan furcsa volt, hogy valaki rólam kérdezett. Nagyon rég beszélgettem bárkivel is, és meglepően furcsa volt, hogy valaki irántam érdeklődik bármilyen formában is. Attól félek, hogy ennyi idő után, ha feltesz egy kérdést, kisregényben válaszolnék, és kiönteném csöpögős, undorító lelki csupromat. Inkább próbálok arra figyelni, hogy betartsam a társaságbeli alapvető illemformákat. Szokatlanná vált egy beszélgetőtárs. Főleg olyan, aki engem is megmozgat. Hosszú idő után először érzem, hogy valami érdekel. Davis nagyon érdekel engem. Nem tudom, miből fakad ez a kíváncsiság, talán azért, mert jól esik a a közeledése, talán azért mert titokzatos, talán azért mert nem olyan tajparaszt IQ-harcos, mint az ismerőseim nagy része. Nem tudok róla semmit, de máris többre tartottam, mint egy-két "barátomat".


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Davis Perry - 2012. 02. 01. - 17:29:40
{ Carithy Denalie }


Sziréneket nagyon kevesen láttak, legalábbis más házbéli diáktársak. A mardekárosoknak megvolt az a kivételes szerencséje, hogy a klubhelyiségükből nyílt egy kisebb terem, amelyet tótartónak neveztek. Sajnálatos módon a remek és hangulatos szobácskát két, Davis által idiótának vélt ember tönkretette. Amíg megvolt, jó párszor járt ott, annak ellenére, hogy csak üldögélni tért be. Leheveredett egy székre, vagy fotelbe, kényelmesen megvetette magát az ülőalkalmatosságon, és csak nézte az éjszín tó vízét. Olykor, ha szerencsés volt, látott egyet-egyet elsuhanni a vaskos üveglap mögött... persze, a lények nem bemutatóképpen úsztak arra, talán dolguk lehetett. A fiatal rengeteget merengett rajta, mit csinálhatnak, mindazonáltal esze ágában sem volt megmártózni a Fekete tó mélyebb részein. Úgy hallotta, és olvasni is azt olvasta, a szirének csengő dallamukkal kísértik meg az embereket, aztán a mélybe húzzák őket mindörökre. A rege ellenére a csónakban biztonságban érezte magát, meg úgy volt vele, bármennyire is veszélyesek, ilyen balesetről még nem hallott az iskolás évei során. Arról nem is beszélve, hogy azért talpraesettnek tartotta magát.
- Jómagam egyszer! Ez pedig pontosan elegendő volt!
A hanglejtéséből érezhető volt, nem azért, mert annyira csúf látvány tárult annakidején a szeme elé. Éppen ellenkezőleg... és pontosan olyan időben láthatta  lényt, amikor nem jelentett veszélyt rá.
- Az ember azt őrzi meg, ami szép! A többi monda pedig nem érdekli! Nekem már megvan az emlékem, nem is akarok másképpen rájuk tekinteni.
Akiről már kialakult egy kép, azt jó megőrizni. Ez persze nem mindenesetben igaz, főleg, ha azok a tapasztalatok rosszak. Az első benyomás mindenkinél sokat számít, aki pedig mást mond, az hazudik. A mardekáros ezen a véleményen volt, és az évek, amelyeket maga mögött hagyott, egyre erősítették ebben a hitében.

Amikor Carithy feltette az első kérdését, Davis pontosan akkor fejezte be az evezést. Egy sóhajjal húzta be a lapátokat, majd a lány két oldalán előrecsúsztatta azokat. Kissé megrázta karjait, első körnek pontosan elegendő volt, visszafelé majd tempózik egyet, hogy kissé meg is erőltesse magát. A mozdulatait követő kijelentés valamilyen szinten meglepő volt... és most, hogy ezt hallotta kutakodni kezdett az elméjében. Megvilágosodott, hiszen valóban ritkán látta a leányzót mások társaságában. A miért. A miért azonban ott zsengett a fejében, mint egy szűnni nem akaró apró érzés. Tudta, hogy a kíváncsiság gyarló dolog, így megpróbálta elvetni magában ennek írmagját, és nem kérdezősködni. Úgy volt vele, mivel értelmesnek tűnt a hugrás, sértő kérdéseket nem óhajtott feltenni neki. Ez pedig ingoványos terepnek tűnt, még így, ezután a pár mondat után is.
- Szerencse, hogy a luxus nem lételem!
Megvonta a vállát, majd oldalra tekintett, a tó vízét méregette, kutatván egy-egy felbukkanó halat, vagy uszonyt a messzeségben.
- Azonban jó ha megadatik!
Ezt már csak úgy mellékesen fűzte hozzá... az ő keresztje is valami hasonlóféleség volt. Ezzel még meg is békélt, neki tökéletesen megfelelő volt az állapot. Volt egy maroknyi ember, akikben megbízott, és voltak akiket megtűrt, ennél több nem kellett a számára. Nem akart olyan babérokra törni, mint egyesek... nem akart ő lenni a középpont. Éppen azon mesterkedett folyamatosan, hogyan tudja ezt megvalósítani. Gabrieltől nem sokat leshetett el, a bugyuta srác pontosan az epicentrumban szeretett villogni. Ellenben másik szobatársa tökéletesen űzte az ipart, ő azonban a másik véglet volt. Davis oda sem szeretett volna eljutni... inkább a kettő között lavírozni valahol. Cseppet sem egyszerű életét csak bonyolította. Az újabb kérdés hallatán fordította csak vissza a tekintetét a lányra... úgy hallgatta szavait. Nem zavarta, ha esetleg a másik nem tudta állni a tekintetét, a kékek rabláncot vertek a másik kocsonyáira. Akkor engedték csak, amikor Carithy befejezte a monológot.
- Akik átnéznek rajtad, és a hátad mögött beszélnek rólad, nem barátok!
Elfintorodott egy pillanatra, aztán ő is megvetette a kezeit a csónak két oldalán.
- Szavakkal nem írhatóak le! Azt hiszem ezzel még igencsak finom voltam!
Halovány mosollyal nyugtázta a mondatot, nem volt kedvére való cifrázni, pedig jól értett a szavak forgatásához.
- A házak közötti viszonyokat nem ecsetelném, azt hiszem, elegendő, ha annyit mondok, szánalmas!
A fiatal megint csak gyengéd volt, valójában sokkal keményebb szavakkal szokta illetni azokat, akik csupán azért gyűlölködnek, mert adott személy mellkasán nem az a címer díszeleg, amilyet látni szeretnének. Bégető idióták csoportterápiájának tekintette az egészet. Egyének tudtak értelmesen viselkedni, de többségben fellépett a csorda-effektus. A lány azon felvetésére, amelyben taglalta, meglepte, hogy Davis szóba áll vele, elmosolyodott. Ez most afféle szívből jövő titokzatos ajakgörbület volt, amit megfűszereztek a kékek elmélyülései. A szemei egyszeriben, mintha ledobták volna magukról a jól megszokott fagyosságot, helyébe pedig talán valamiféle érdeklődés kúszott.
- Tudod, én nem félem a különleges embereket! Mi több, örülök, ha találkozom eggyel!
Carithy titokzatos volt, ez pedig fontos momentumként szerepelt a képzeletbeli listán. Az unalmas emberekből a fiúnak már elege volt... azokból, akik a klisés életet élték az iskola falai között. Nem is igazán az emberek, inkább azok tettei tették teljesen semlegessé, hogy bárki iránt is "lelkesedjen". Szerelmi hússzögek, drámai siralmak, világvége monológok, öltözködési problémák... olyan volt a Roxfort, mint egy hatalmas színház... egyszerűen csak a nézőközönség hiányzott. Neki is megvoltak a problémái, mégsem alakított darabot... csak élte az életét. Felmerült benne, hogy közli vele, nem fog rákérdezni semmire sem, Carithy ha akar, majd magától beszél, bármi legyen is az... így inkább csendben maradt még egy pillanatra. Újabb halovány mosoly, ez már sokkal könnyedebb volt, légiesebb. Esze ágában sem volt megfojtani a beszélgetést, ezért jobb volt ezt leszögezni magában. Davis hallott már pletykákat, nem is egyet, nem is kettőt, de valahogyan hidegen hagyták a találgatások és tézisek. Az olyan legendákkal, amelyeket nem látott a saját szemével, nem törődött.

Egy pillanatra ismét végighordozta a tekintetét a télies panorámán, majd a kis szigetet méregetve szólalt meg újra.
- Erről kellene képet festened, nem pedig egy bárgyú alakról!
Magára célzott... a környezet mindig is képes volt magával ragadni, ezért is hajlandó volt olykor ki-kisétálni a fagyos hidegben... vagy felreppenni seprűn az iskola egy magas tornyának födémére. Ott leheveredni, és csak lenni benne a világban... ott egyszerű volt, és szabad.


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Carithy Denalie - 2012. 02. 02. - 21:11:01
 
     Davis Perry      

      Charity... Jótékonyság.
       Milyen képmutató a szüleimtől, hogy a Carithy nevet adták nekem. Mintha halkan akarnák sugallni, hogy ők igenis azok a Denalie-ék, akik csilliárdosok, és milliókat adományoznak, és hogy velük milyen jó befektetni, stb. stb. Jóság, jótékonyság. Ez lennék én? Davisre nézek, s elszállnak az effajta gondolataim - nem érek rá ezeken filozofálni.
       A sziréneken elmerengek pár másodpercig. Vajon ők is rendelkeznek valódi személyiséggel? Vannak érzéseik, saját tudatuk? Vagy csak ösztöneikből adódóan végzik "dolgukat", s csábítják a mélyre az embert, bármily' jó az, vagy bármily' rossz? Esetleg van saját gonoszságuk? Vagy magukból a létezésükből fakad? Minden embert Halálba kergetnek túlvilági, gyönyörű énekükkel, vagy csupán a férfiakat? Vagy a hűtlen, rossz lelkeket? Érdekes téma, és gyakran gondolkoztam rajta egy időben, és erősen érdeklődést mutatnék a hangjuk iránt. Persze én sem vagyok félkegyelmű bolond, hogy önként sétáljak a végzetembe, így valószínű soha a büdös életben nem közelítek meg egyet se. Felmerül bennem az ötlet, hogy megkérdezzem Davist, hol látott (talán itt?) és milyen közelségről, hogy nem oszlik teteme éppen a tó mélységeiben, de inkább hagyom elúszni a kérdést elmém hatalmas tengerében.

       A víz csendesen verte csónakunk falát, alig lehetett hallani bármit is szavainkon kívül. Szerencsénkre szélcsend volt, így nem volt mi tovább hűsítse az időt. Az ég felhős volt, ami általában nem zavar különösebben, de most nem vettem volna a szívemre, ha kicsit kisüt a Nap. Pont illett volna ehhez a szép tájhoz, a szituációhoz, a hideghez... Ha már itt tartunk, mit nem adnék, ha éjszaka lenne, és csillagos lenne az ég, hm! Imádom a csillagokat, mindig is átkoztam a világot, hogy a csillagokat nem lehet lerajzolni, maximum valamiféle fiktív ábrázolásban. A csillagokat le se lehet fotózni. Nem lehet őket megfesteni, nem lehet őket filmre venni. Ezeknek az égitesteknek a csodálatosan látványa csak az állati és emberi szemnek adathat meg - ettől olyan különleges és csodás. Egy óra, és napnyugta, de kinn maradunk mi itt addig? Nem hinném. Milyen gyönyörű lenne... fényük visszaverődne a Fekete-tó víztükrén - nem mindennapi látvány lenne, az egyszer biztos.
       Jó, ha adatik... Milyen igaz, milyen igaz... De ugyan hogy kezdhetnék neki ismét? Egy egész életet felépítettem, hobbik, szokások, barátok, család - s miután ez mind lerombolódott, hogyan kezdjek neki újra mindennek? A szüleim gyakorlatilag szégyellnek, barátaim nincsenek, hobbijaimnak élek, szokásaimba lassan belebolondulok. Nehéz. Nem akarok egy önsanyargató, barom lenni. Talán pont most jött el az ideje, hogy ismét élni kezdjek? Lehet, hogy a fiú előttem egy lehetőség? Több hét, hónap után ő az első, akivel két mondatnál többet beszéltem. Egy biztos: nem akarom azt az életet visszaépíteni, amit magam mögött hagytam. Az a múlt. Egy felületes, sablonélet.
       Davis beszédén hallom a visszafogottság hangsúlyát, ami megmosolyogtat. A fiút azonnal felszabadultabbnak látom, mint első találkozásunkkor. Már korábban is feltűnt, de most különösen. Vidáman nyugtáztam a tényt.
       Van akkora arcom, hogy célozgatásnak vegyem mondatát, és nagy erőfeszítésbe kerül, hogy ne piruljak el. Régebben nagyon könnyen zavarba lehetett hozni, de mostanában, mintha csak egy zsák mandragóraföld lettem volna. Még bóknak is alig lehetett nevezni, és mégis szíven ütött, a jó értelemben. Fura volt ilyen régen érzett érzést újra magamnak tudni - de felemelő. Nem azért, mert ő mondta, nem azért, mert annyira gyönyörűt mondott, hanem egyszerűen, mert érdekesnek nevezett valaki, és nem amiatt.
       - Ugyanígy vagyok ezzel. - mondom halkan, és egy lágy mosollyal megköszönve neki az előbbi mondatot. - Bár ez nem annyira látszik nálam. - mondom viccelődve.

       Amint megszólalt, követtem tekintetét, és az enyém is megállapodott a szigeten. Átvillant a fejemen a mondat, és én is csodálkozva konstatáltam, hogy eddig hat évem során sose jutott eszembe. A birtokot rajzoltam már le, többször is, de a szigetre sose fókuszáltam. Milyen veszteség volt pedig, valóban idilli.
       - Bárgyú? - nevetek fel. - Szóval úgy gondolod bárgyúnak rajzoltalak meg? - kérdezem enyhe, játékos fenyegetőzéssel a hangomban. - Mert az alanyom egyáltalán nem volt az, kikérem az ő nevében is! - mosolygok, de még mindig nem szélesen. Valahogy nem megy még.
       Ismét visszanézek a szigetre, majd vissza a kék szempárba.
       - Érdekes, hogy sose jutott eszembe lerajzolni. Pedig olyan kézenfekvő. - csodálkozom magam is. - De ami késik, nem múlik! - kabátomhoz nyúlok, és előhúzom a tollamat, és felmutatom. - Akár most is nekiállnék, de papírom sincs, és túlságosan lefoglal valami más, érdekesebb dolog! - célzok a beszélgetésünkre.
       - Bármit szívesen megrajzolok. Szeretem is. De a portré a kihívás számomra. - felidézem a róla készített rajzomat, mai most már albumomban volt a helye - Nehéz úgy megjeleníteni a valakit, hogy a szeme azt tükrözze, amit valójában, azaz... azaz ugyanazt azt embert rajzoljam le, aki előttem ül. - ismét fennakadok kék lélektükreiben. Már akkor is élvezet volt lerajzolni. El nem tudja képzelni, mennyire szeretem azt a rajzot. Nincs sokszor alkalmam portrét készíteni - ez is egy kincs volt a számomra.
       Az alkut direkten nem hoztam szóba. Majd egyszer szóba hozza, ha eljön az idő.
       Kicsit elcsendesülök, megvárom, hátha reagál valamit, esetleg válaszolok rá, majd felemelem a tollat, mintha nagyon érdekes lenne, és roppant mód érdekel a hegye. Játszott kíváncsisággal méregetem az arcom előtt.
       - Mit szólnál, ha kikötnénk egy kicsit? - nézek rá, kicsit kacéran.
       Remélve, hogy beleegyezik, kezembe veszem a lapátokat, és lassan evezni kezdek. Jól esik a mozgás, főleg a hideg miatt.
       - Én nem sietek sehová. - mondom - Ha Veled is így van, akkor ha nem haragszol, nem evezek gyorsan. - félig próbálom csak fedezni gyengeségemet. Félreértés ne essék, az átlagnál jóval erősebb voltam, még ha nem is látszott, de a sziget még messze van, és az ember fáradékony lény.


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Davis Perry - 2012. 02. 03. - 14:27:49
{ Carithy Denalie }


Elmondása alapján a lány is kedvelte a különleges embereket, illetve azok társaságát, ez pedig mindenképpen egy újabb jó pontot jelentett a hatodéves mardekáros elméjében... ahol már így is szépen sorjában álldogáltak azok a bizonyos képzeletbeli pettyek a pozitívumok oszlopban. Davisnek nem volt szitamemóriája, ha valakiről valamit megjegyzett, azt nem feledte el, mert tudta jól, az ilyen emlékek kamatozathatóak. Amennyiben rossz, akkor azért használható fel a későbbiekben, amennyiben pedig jó, akkor azért alkalmazható. Legalább arra, hogy jobb kedvre derítsen valakit, persze olyan valakit, aki meg is érdemli. Mindkét végletnek megvoltak a maga opciói, amelyekkel élni lehetett egyes esetekben. Carithy mosolyát követően egy pillanatra jómaga is elmosolyodott, majd a lágyan ringatózó hajót verdeső hullámokat kémlelte, később pedig a sziget sziluettjeiben révedt el tekintetével.
- Nem, a rajzod nagyon jól sikeredett!
Még egy aprót biccentett is afféle elismerésképpen, hiszen valóban tetszett neki a kép, amit az olvasóteremben önmagáról látott. Szavai közben pedig haloványan, mégis némi gúnnyal mosolygott. Ez a gúny azonban önmagának szólt, sem, mint a lánynak.
- Az alanyod pedig biztosan örülne, ha hallaná, hogyan védelmezed... ettől függetlenül azt kell mondanom, találhattál volna nála jobb alapanyagot is.
Soha nem tartotta magát nagyra, egészen kicsi kora óta azt a neveltetést kapta, hogy mások értékeit is figyelembe vegye - ez persze nem igaz a Piton féle rövidkurzusra, amiből szintén kapott egy kis adagot annakidején -, próbálván kerülni a hibáikat... míg önmagában a legapróbb szálkát is képes felfedezni, hogy ezzel is jobb és jobb legyen, ahogyan előrehalad az életben. Az embernek önmagát kell felépítenie, ezt vallotta, mert másra soha nem támaszkodhatott, amióta világ a világ. Valóban sokkalta szebbnek látta a szigetet, sokkalta érdekesebbnek, mint önmagát valaha is. A természetnél nem volt szebb, mert az mindig önmagát adta, soha nem próbált téves látszatot kelteni az emberben, galád és alattomos módon. Ellenben ugyanez az emberekről nem volt elmondható. Egyetlen olyannal sem találkozott, aki legalább egyszer ne másképpen adta volna magát, mint ahogyan azt gondolta. Kivételt képezett ez alól a szobatársa, talán ő volt az egyetlen, akit még nem kapott rajta hazugságokon. Érdekes módon, emiatt utálták az emberek, olykor jómaga is, ezt pedig valóban szánalmasnak találta. Ezen próbált meg változtatni, amióta rájött a titok nyitjára.

A következő szavak hallatán visszapillantott a vele szemben üldögélőre, mélyen belefúrta a kékeket a másikéba, ugyanis efféle dicséretet aztán végképp nem kapott, mióta a szülei meghaltak. Kissé meglepődött a hallottakon, de nem mutatkozott meg az arcán érzése, csupán csendesen hallgatta Carithy szavait, aki mit sem törődve vele, mit is mondott, haladt tovább a beszélgetés felvett fonalán. Szó szót követett, és a hugrabugos elcsendesedett egy pillanatra. Davis nem szerette volna pedzegetni a témát, így már csak a rajz és annak elemeire adott választ.
- A szemeknek nagy hatalma van, egy-egy pillantásból rengeteget ki lehet olvasni.
Apró mosollyal konstatálta a következő szavait.
- Soha nem gondoltam még bele, hogy ezt rajzon mennyire is nehéz visszaadni. Valóban, ha ez a részlet rossz, akkor az egész rajz értéktelen, illetve hamis képet ad az illetőről.
Valóban, de az igazat megvallva, ezen nem kellett volna meglepődnie. A szemek tükréből akár a következő mozdulatsorok, vagy gondolatok is kiolvashatóak, csak egészen jó megfigyelőnek kell lenni hozzá. Ő az volt, jó párszor kamatoztatta is ezen tudását.

A lány kérdését követően a fiatal kissé oldalra dőlt, hogy pontosan felmérhesse, mennyire vannak messze a szigettől... azt követően visszahelyezkedett, és eltűnődött. Idő az is, amíg odaérnek, aztán amíg vissza, és az ott töltött percek... a hezitálást aztán felváltotta a felismerés, amelyet egy igazán belülről jövő mosoly tört meg.
- Beidegzett szokás, ne haragudj!
Egyértelműen annak szólt, hogy méregette az időt... nem szerette volna megsérteni a beszélgetőpartnerét... ráadásképpen rájött, miért sietne vissza, ha jól érzi magát hosszú évek után talán most először. Azt nem tudta volna megmondani, miért, de legalább jó volt. Elfeledte egy kis időre a múltját, és a vele történteket... csak a jelennek élt.
- Nem sietek vissza a szürkeségbe, ha idekint a színeket is élvezhetem!
Egy darabig csendesen tűrte, hogy a másik evezzen, de aztán félúton férfiúi büszkesége nem engedte tovább, elkérte a lapátokat, bízva abban a lány átadja azokat. Azon tempóval, amellyel a másik haladt evezett ő is.

A szigetet alig negyed óra alatt érte el a két fiatal, Davis úgy kormányozta a csónakot, hogy az ő oldalával fogjon partot. Felpattant a helyéről, kiugrott, majd megragadva a végét erőteljesen meghúzta azt a partot borító kavicságy felé. A szigeten nem volt móló, valahogyan biztosítani kellett, nehogy elvigyék a hullámok a szállítóeszközüket. A hely olyan volt, mint amilyenre emlékezett, érintetlen, gazos, jelen helyzetben azonban a téli időszaknak köszönhetően kopár. Egy mélyebbet szippantva a friss levegőből tekintett körbe, miközben a kezét nyújtotta Carithy felé, hogy kisegítse a csónakból.


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Carithy Denalie - 2012. 02. 08. - 16:02:57
 
     Davis Perry      

      Szemeim felvillannak.
       - Ha valóban így gondolod, akkor... köszönöm. - a kedves gesztust válaszom mellett még egy mosollyal reagálom le.
       Sokat jelentett, hogy tetszik neki. Nem csak azért, mert ő az alany, és azért még jó, hogy tetszik neki, hanem van más oka is. Kivételes embernek tarthatja magát az, aki látta rajzaim bármelyikét, ugyanis az emberek többsége nem mondhatja el magáról. Gyerekkoromban, amikor elkezdtem rajzolni mindig anyuéknak mutattam meg kész műveimet, de ellentétben a többi szülővel, ők nem tanulmányozták végig a gyerekrajzokat, hanem rá sem pillantva, rámondták, hogy "szép". Akárhányszor valamire azt mondták, hogy "szép" soha nem hittem nekik. Inkább reál beállítottságúak voltak - számmisztika, mértan volt az, ami ment nekik, nem a művészeti ágazatok. Mollyék voltak még akiknek olykor-olykor bemutattam némelyiket, de más nem látta őket soha. Magamnak rajzolgattam, sose akartam belőle meggazdagodni, vagy bármi más. Csak szerettem csinálni és kész. Ez mindig az én kis "titkom" volt, a szenvedélyem, amit úgy szerettem, ezért nagyon örültem, hogy valaki elismerte a munkámat, még ha csak egyet is látott.

        Invitálásomnak nem mondott nemet, ma már másodszorra, így igen szerencsés vagyok. A kopár sziget felé megtett út felénél úriember módjára Davis átvette a kormányzást, így megpihenhettem. Két kézfejemet a lehető leggyorsabban előrehúzott pulcsim ujjába rejtem, nehogy elfagyjanak. Bár az evezéstől melegem volt, a kezeim nem bírták jól a hideget. Az út viszonylag csendesen telt, már álltam volna fel, hogy valahogy kihúzzam magunkat, de Davis megelőzött, én pedig némán tűrtem, hogy kivonszoljon a partra.
       A fiú segítségével kiszálltam a csónakból, és az aljára tekintettem, ellenőrizve, hogy nincs-e túl közel a vízhez, de a fenék kavicsokon állt. Sóhajtottam egyet, és nyújtózkodtam egy kicsit. A csónakba nyúltam, és felvettem kabátomat, de össze már nem húztam.
       - A Tiéd kell? - szóltam oda neki, és ha igent mond, kiveszem neki is a kabátját.
       Körbenéztem a kis szigeten. A lehullott faleveleknek hála könnyedén áttekinthettem az egészen, és a mögötte tornyosuló hegyeket is szemügyre vehettem volna akár. A nemrégiben esett hó maradványai itt-ott feltűntek, de nem voltak számottevőek. Az egész szigetnek amolyan rideg kisugárzása volt, de mégis remekül éreztem magam. Mélyet szívtam a levegőből, kiélvezve tisztaságából fakadó frissességet, amit magamba szippantottam.
       Tettem pár lépést a közeli kidőlt fatörzshöz, és kicsit megrugdaltam, hogyha szú van benne, vagy bármi más, az kifusson belőle, de a fa továbbra is magányosan feküdt. A közvetlenül előtte fekvő partra, tóra néztem és a mögé tornyosuló kastély látképét.
       - Megteszi? - kérdezem, majd ha nem egyezik bele, keresünk mást, vagy esetleg sétálunk tovább. Bárhogy is dönt, agyam visszakanyarodik egy olyan mondatra, amit már az imént mondani akartam, csak valamiért meggondoltam magamat, később hozzátenni pedig hülyén vette volna ki magát, de most talán visszatérhetek rá.
       - A Te szemed nagy kihívás volt számomra. - részletkérdés, hogy maga a portré is. - Nagyon nehéz volt olvasni a szemeidből. Ne tudd meg, hogy hányszor radíroztam ki, és rajzoltam újra! Néha még most is elgondolkozom, miközben nézem, hogy lehet újra kéne rajzolni, de rajta van az aláírás, már nem változtatok rajta. Ha egy rajzot aláírok, azzal lezárom. Ezzel megakadályozom, hogy később kijavítsam. Erre azért van szükség, mert mindegyik hátuljára ráírom a dátumot. Így nyomon tudom követni a fejlődésem, és ha kijavítanék rajta valamit utólag, akkor az időpont nem tükrözné az akkori tudásomat. - már vettem levegőt a következő mondatra, de gyorsan  összezártam ajkaim. Kedvem lett volna elpirulni. Nagyon, nagyon rég beszéltem ennyit. Hirtelen unalmasnak és minden lében kanálnak éreztem magam. Ha szobatársaim látnának vagy hallanának nem hinnék el, hogy ez én vagyok. Már nem vagyok ilyen, és nem tudom miért olyan fontos, de nem szeretném, ha Davis azt gondolná rólam, hogy csak felesleges dolgokról tudok beszélni. Talán azért, mert végre találtam valakit, akivel tudok beszélgetni, sőt jól érzem magam, és nem szeretném elbaltázni, mert akkor nem tudom, hogy folytassam megint az... az életem.
        - Ne haragudj, hogy ennyi felesleges dologról beszélek. - mondom félrepillantva szégyenemben, majd folytatnám azzal, hogy "most Te mondj valamit", de mindig olyan nyögve-nyelősnek és erőltetettnek véltem ezt a mondatot, hogy inkább ráhagytam, hogy mit gondol, mond, tesz.


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Davis Perry - 2012. 02. 08. - 22:54:41
{ Carithy Denalie }


A rajz minőségének való említését követően a lány mind hangoztatván, mind pedig mimikával, de köszönetet mondott a dicsérő szavakért. Az igazat megvallva Davis nem éppen ezért mondta azt, amit, hanem, mert valóban úgy is gondolta, ahogyan felvázolta. Amikor az olvasóteremben a kezébe vette az alkotást, hosszú percekig csak bambult bele a vak világba… az ugyanis annyira valósághűen sikeredett, hogy szavakkal nehéz lett volna leírni… és most, visszagondolva, valóban, a fiú is elmerengett rajta, hogy a szemeket nézte meg első körben, csak azt követően a többi vonást. Természetesen ott, akkor, ahogyan lennie kellett, érzelemmentes maszkkal fedve az arcát értékelte a művet, mintha már látott volna jobbat is valaha. Mivel az a lánynál maradt, egyfajta elismerés volt a számára. Hiszen az alku úgy szólt, ha a kép satnyára sikeredik, úgy Davis követeli magának… elvégre róla félresikeredett karikatúra ne kerengjen az iskola falai között. Mivel azonban a színvonalat magasnak találta, így Carithy megtarthatta a képet, ellenben egy tartozással lett gazdagabb, vagy éppen szegényebb a fiatal felé. Ezt majd az idő hozza, jelenleg Davis sem tudta, mi több, nem is igazán gondolkodott azon, hogyan, vagy egyáltalán mit kérjen. Úgy volt vele, a jövő majd mindenre fényt derít.

A partra való megérkezést, és a csónak biztonságba helyezését követően a kék szempár végigmustrálta a környezetet, legfőképpen bizonyos élőlények után kutatva, amelyekkel utolsó ittjártakor találkozott. A táj kopárnak volt mondható, mégis festői szépséget keltett a maga kihaltságában. A deres, fagyott talaj egyenetlensége, a szerteszórt gallyak, amelyeket valószínűleg a viharok téptek le a fákról… a sziklák összevisszasága… a levéltől megfosztott erdőnyi fa rendezetlen képe. Mind hozzájárultak a panoráma csodálatosságához. Az egész vadnak hatott, mégis békésnek… furcsa kettősség volt ez, ami felkeltette a hatodéves érdeklődését. Aztán egy lágy hang csendült a szellővel útra kélve, és jutott el egészen Davis füléig. A mardekáros megfordult, majd a lány igéző szemeibe fúrta a sajátját. Észre sem vette, hogy a kabátját a csónakban hagyta, valahogyan nem fázott, vagy egyszerűen csak nem érezte.
- Köszönöm!
Átvette a fekete szövetet, majd magára öltötte a sáljával együtt, amelyet úgy tekeredett a nyaka köré, mintha csak kígyó lett volna. Miután begombolkozott, kissé belefészkelődött a felsőbe, fejét pedig megmozgatta a finom anyagú sál alatt, hogy még jobban beleékelje magát. Érdekes módon eleddig nem érezte a hűvöst, most azonban, hogy vastag anyag borította a felső testét, mélyet fújt a levegőbe, szürkés gomolyfelhőt eregetve.

Már nem tekintett oldalra, szemével követte a lány mozgását, azt, ahogyan megállapodott egy kidőlt, korhadt fa törzsénél. Párat bele is rúgott, amit Davis érdeklődve figyelt, majd jómaga is csatlakozott beszélgetőpartneréhez.
- Tökéletesen!
Ő nem tette le az ülepét, helyette megtámaszkodott a kérges anyagon, majd egy lendülettel felszökkent annak tetejére. Pár pillanatra elfordította tekintetét, a beteges szín kékeket végigszalasztotta a szélrózsa minden irányán, hogy aztán az első mondat hallatán mosollyal az ajkain tekintsen le a társaságára. A téma érdekesnek bizonyult, így csatlakozott a hugrabugoshoz. Leszökkent a „tetőzeti” magasságokból, majd megvetette a fenekét a hideg törzsön, pontosan a lány mellett. A válla felett oldalra tekintve hallgatta annak mondandóját, amely kissé meglepte. Az évek óta gyakorolt fapofa most igazán jól jött, a meglepettség cseppet sem tükröződött a vonásain. A lánynak talán fel sem tűnt, mit mondott az imént, neki viszont igen… amennyiben a szavak igazak voltak – és miért ne lettek volna azok -, úgy Carithy olykor elő-elővette a művet, és méregette azt. Persze ez nem jelentette azt, hogy feltétlenül miatta, de egoizmusa volt annyira erős, hogy elhitesse vele, mégis. Miután a hugrabugos elcsendesedett, Davis egy pillanatra a földre tekintett, vagy a cipője orrát bámulta, nehéz volt eldönteni. Onnan várt valamiféle megerősítést, mert az efféle dolgokban igencsak idegenül mozgott. Már eleve a diskurzus hosszúsága is meglepő volt a számára, sem az, hogy egy nap alatt már másodszor készült bókolni, bár most valóban szánt szándékkal.
- A te szemeid is kihívást jelentenek, nehéz nem rabul esni a tükreiben!
A hanglejtés lágy volt, kellemesen bársonyos… a fiú azonban elkapta a tekintetét és folytatta, mintha mi sem történt volna.
- Az pedig, hogy dátumozod a rajzokat, és nem nyúlsz bele egyikbe sem, ha lezártad, nagy dolog. Önmérsékletet tanít, amit sajnos egyre kevesebben gyakorolnak a napjainkban!
Újabb mosoly, de ez most a messzeségbe vésző kastély falai felé irányítva.
- Kedvemre való veled beszélgetni! Nem mondasz felesleges dolgokat!
Azzal ellökte magát a hatalmas fa törzsétől, és lassú léptekkel a tó víztükréhez lépdelt. Mindeközben le sem vette a tekintetét a Roxfort legmagasabb tornyáról, amelynek csúcsa mellett a tetőpalákon már megannyiszor tanyázott, ha éppen egy kis szabadságra vágyott. Érdekes módon egyetlen diákról sem tudott, akinek eszébe jutott volna ilyet tenni… ő meg prefektus, és mégis.
- Mennyire féled a magasságot?
A válla felett egy pillanatra hátratekintett, majd újra előre, a kastélyt méregetve.
- Megtűröd egy ennél is szebb látkép reményében?
A kérdés afféle újbóli találkozásra utalt… ahogyan minden nap, tudta, ez is véget fog érni… ő meg szeretett volna még találkozni a lánykával, bármily meglepő is.


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Carithy Denalie - 2012. 02. 09. - 00:08:12
 
     Davis Perry      

      Felnéztem a mellettem álló alakra, majd követtem tekintetét, és a kastélyt kezdtem bámulni. Elsőskorom óta rajongtam a kastélyért. Nem az iskoláért, a diákjaiért, hanem magáért az épületért. Gyerekként kész álomnak tűnt az egész, mintha valami hercegnős mesébe csöppentem volna. Akkoriban elképzelhettem, hogy ez a kastély az enyém, és minden egyes terem, udvar, folyosó, kert az enyém. Otthon is szerettem lenni, de semmi nem ért fel egy olyan látvánnyal, mint ami előttem feküdt. Még így, szürke felhőkkel körbevéve is gyönyörűek voltak a kimagasló tornyok, és tetőcserepek.

       A túlbeszélés miatti visszafojtott pirulás a fiú következő mondatánál kibukott. Arcom olyan nemes egyszerűséggel vett fel halványrózsaszín színt, hogy a pozsgások csak kereklettek. Ilyet neki nemhogy az elmúlt évben, talán soha nem mondtak. Sosem kaptam bókokat, általában elijesztettem a fiúkat, és nem is volt szükségem rájuk, így a bókok is elmaradtak. Az ilyesfajta bókok, amire akkoriban elpirulhattam volna, mert hát nem ugyanolyan, mint amit egy barátnő mond mondjuk. Mintha az eddigi életem során felgyülemlett alkalmak most egyszerre akartak volna kitörni. Olyan erős érzelemhullám futott végig rajtam, ami szédítően hatott rám. Egyszerűen nem voltam hozzászokva, és... és jól esett. Ennyi.
       Holmi idióta óvódásként viselkedtem, bármennyire is akartam ez ellen bármit megtenni. Próbáltam minél hamarabb letörölni az idétlen mosolyt az arcomról.
       - Nocsak, ki beszél! - nevettem zavartan, célozva az ő lehetetlenkék íriszeire.
       A többi pozitív gondolatot hiába akartam, nem tudtam egyszerűen lereagálni. Féltem, hogyha megpróbálnék egy mondatot kimondani, nem sikerülne érthetőre, vagy értelmesre, így inkább csendben hallgattam. Nagyon furcsa volt ez. Nagyon.
       Próbáltam felvenni azt a maszkot, amit egészen idáig hordtam, csakhogy ne tűnjek nevetségesnek, de ez csak többé-kevésbé sikerült Davis szavainak hála. Mielőtt elhallgatna, reagálok utolsó mondatára.
       - Úgyszintén. - bólintok. - Öröm olyan emberrel találkozni, aki nem olyan bugyuta, mint itt sokan mások. - célzok itt a diákseregre, a barátaimra, bárkire, akivel az elmúlt hónapokban pár percig érintkeztem.
       Amint elhallgat, én is takarékra teszem beszélőkémet, és behunyva szemem mélyet szívok a friss levegőből, és csak lassan engedem szabadjára. Pár másodpercig még élvezem szemhéjam által nyújtott sötét búvóhelyet, majd felnyitom szemeimet, és a mellettem ülőre nézek. Próbálom a szemét nézni, de túlságosan előrehajolt, így nem volt alkalmam rá.
       Megnyilvánulása hirtelen ért, hiszen erre a mondatra igazán nem számítottam. Mintha fejemben egy óriási kérdőjel jelent volna meg, összevont szemöldökkel, furcsán néztem hátam mögé, illetve mások oldalamra, majd vissza a fiúra, olyan arckifejezéssel, hogy "mégis, hogy érted?". De azonnal válaszolt is kérdéssel.
       Követtem tekintetét a kastélyra, és elmém továbbfűzve a gondolatokat megállapodott Davis mondanivalóján. A válaszon elgondolkoztam, de egyáltalán nem látszott rajtam, mivel mereven figyeltem az építményt, csupán a némaságból szűrhette le.
       Nem féltem a magasban. Sose voltam egy fóbiásfajta, az extrém sportok is mindig érdekeltek, habár egyet sem próbáltam még. Azért nem válaszoltam azonnal, mert... mert. Egy hasonló látképért is felmásznék egy hegy tetejére is, nemhogy szebbért! Ha jól értettem a célzást - és miért ne értettem volna jól?-, akkor az egyik toronyra gondolt. De abban nincs nagy kunszt, többször is álltam már meg valamelyik torony meredek csigalépcsőjén, hogy percekig nézhessem a gyönyörű tájat. Nem értettem teljesen, mit akar, vagy csak nem akartam... Hirtelen megijedtem egy gondolattól. Attól, amire gondolhatott beszélgetőtársam. Nem volt benne semmi rémisztő, csak egyszerűen felmorajlott bennem az a démon, amely már fél éve üldözött. Mi van, ha megint megütöm a bokámat? Ha olyanra lelek, mint Molly, Thobias és a többiek? Volna értelme újra eljátszanom az egészet?

       Hirtelen sok ijesztő kérdés tódult be a fejembe, és próbáltam nem kétségbeesni. Mivel már egy ideje hallgattam, ami bár nem volt elég hosszú ahhoz, hogy kellemetlen legyen, de már feltűnő volt, ideje lett volna válaszolnom.
       - Nem félek a magasságtól. - jelentem ki sziklaszilárdan. - De mit akarsz ebből kihozni? - hanglejtésemen érezni, hogy kapisgálom, de nem merem biztosra mondani. A tornyok helyett most a kék szempárba fúrom a sajátjaimat.


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Davis Perry - 2012. 02. 09. - 12:26:43
{ Carithy Denalie }


Davis a bókot követően pontosan azért kapta el a fejét, mert jómaga sem volt hozzászokva az efféle szójárásokhoz, még önmagától sem… mástól pedig aztán végképp. Kicsit tartott tőle, hogy a végletekig semmitmondó arc egyszeriben megváltozik majd, és gyengének mutatkozik. A gyengeséget pedig elvből elvetette, egyszer már megtapasztalta milyen az, megfogadta, soha többé nem teszi újra, akkor sem, ha az életét kell adnia érte. A másik ok, amiért inkább a kastély ködfoszlányokkal takart sziluettjeit méregette, vagy éppen a tó víztükrének fordozódását pedig az volt, hogy nem igazán ismerte a lányt, sem pedig a jellemvonásait. Nem tudta, hogyan fog reagálni. Így, mivel nem fúrta bele a tekintetét az övébe, ha esetleg tetszett neki a bók, összeszedhette gondolatait, és pirult arcát is elrejthette… amennyiben pedig nem tetszett volna, úgy azt könnyebben szavakba formálhassa. A fiatal tisztában volt vele, hogy egyesek úgy vannak vele, a szavakat sokkalta nehezebb az ember szemébe mondani, sem, mint megírni neki, vagy a háta mögött teregetni, vagy neki címezni, csak félrepillantva. Tényként kezelte, hogy az első benyomások alapján Carithy nem tartozott az utóbbi emberek csoportjába, ez pedig mindenképpen egy újabb rovátkát jelentett a jó pontok mellé az elméjében. A szavak hallatán haloványan elmosolyodott, melyet követően a tóhoz lépdelt, úgy érdeklődött tovább egy esetleges későbbi találkozásról. Igaz, mindezt meglehetősen burkolt formában tette, de pontosan ez volt a szándéka, nem szeretett volna egy snassz meghívással élni… nem volt a megszokott klisék embere.

Mély sóhajszerűséget hallott a háta mögül, de nem pillantott oda. Most valahogyan jól esett neki a hatalmas, eget szelő tornyokon legeltetni a kékeket… még akkor is, ha nem mindegyik volt tökéletesen kivehető a gomolyfellegeknek, vagy éppen ködös, párás időjárásnak hála. A tó felett viszont egészen tiszta volt az égbolt, mi több, a pára még nem húzódott le idáig a kastélytól… így a látkép kellemes kettősséget tükrözött. A válaszadásakor Davis megfordult, és kocsonyákat a másikéba fúrta… újfent sikerült elvesznie a kékekben, de megemberelve magát pillanatok alatt zökkent vissza a válaszadásba, hallgatván a kellemesen dallamos hanglejtését a lánynak. A fiú haloványan, és rengeteg sejtelmességgel fűszerezve ajakmozgását mosolyodott el. Kiérezte az élt, tudta, hogy Carithy sejti, mire megy ki a játék, de biztos nem igazán volt a dolgában… ez pedig cseppet sem probléma, elvégre, nem kell mindenről tudnia mindenkinek. Még akkor sem, ha az őt fogja érinteni. Mivel kijelentette, hogy nem féli a magasságot, Davis úgy döntött, nem osztja meg pontosan a részleteket. Azon a napon, amikor majd újra találkozni fognak, és megzabolázzák a tornyokat, minden ki fog derülni. Addig hadd eméssze a hugrabugost a kíváncsiság, ami ugyebár roppant gyarló emberi tulajdonság… képes felemészteni… vagy folyamatosan a témán tartani az ember agyát. A cél pedig ez volt, mert így noha lesz pár nap szünet a kettejük találkozásában, leszámítva persze a tanórákat, a lány mindenképpen fel-felfogja eleveníteni a beszélgetést… ezzel együtt pedig őt is. Gonosz húzás volt a részéről, de megbocsáthatóan gonosz, ettől függetlenül élt vele.
- Egy újabb találkozást…
Lassú léptekkel indult vissza a fatörzs irányába, nem kapkodta el.
- … egy újabb beszélgetést…
Szavai közben folyamatosan a számára igéző szempárt méregette.
- … egy újabb lehetséges festményt, vagy rajzot!
Pontosan akkor zárta a sorokat, amikor megérkezett Carithy mellé. Megfordult, és ahonnan elindult, oda süllyesztette újra az ülepét.
- Alkalomadtán, ha nem őrzöd láthatatlan kincsként, megnézném egy-két művedet.
Az utolsó mondat már csak afféle hozzátét volt, bár tény, Davis valóban kíváncsi lett volna az egyes rajzokra és festményekre, amit a lány csinált. Azokból ugyanis könnyebben leszűrhette volna, a másik miképpen is tekint erre a galád világra, amiben éldegéltek.


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Carithy Denalie - 2012. 02. 13. - 15:35:08
     Davis Perry      


      Hiába próbáltam elűzni szürkeállományomból a tolakodó kérdéseket, de azok erőszakosan ostromolták elmémet, elvonva a figyelmemet a külvilágról. Lelki szemeim elé beúszott a négyesünk képe. Thobias, Xenia,  Molly, és én. Aztán eltűnök a képből, és a hitetlenkedő, döbbent, majd tartózkodó tekintetük marja szívemet. A hűvös él, amit kés hűs pengéjének érzek, felhasítja a fülemet, megforgatja a tőrt a mellkasomban. Megmutatkozik a rengeteg diák sötét, vagy került pillantása, a pillanat, amikor belépek a klubhelyiségbe, és mindenki véletlennek álcázva hátat fordít nekem, a halk suttogások ordítozva törnek be a dobhártyáimon. A magány szorongató érzése önt el, ami oly' szorosan nyomott össze.

       Ha most nemet mondok az invitálásra, akkor talán soha többé nem fogunk beszélgetni. Talán majd megkérdezi később, és akkor is nemet fogok mondani. Csak egy lehetőség leszek neki, egy adós, aki bármit megtesz majd neki, amire megkéri, mert az alku kötelez. És folytatom mostani silány, vitamintalan, sótlan életemet.
       Ha igent mondok, lehetőséget adok annak, hogy talán egy új emberi kapcsolatot építhessek ki valakivel. Vagyis vele. Majd találkozgatunk, esetleg, ha hajlandó rá megtaníthatnám rajzolni, sokat beszélgetnénk, jóba lennénk, ő nem nézne át rajtam, sőt büszkén vállalná, hogy rám köszön a kastély bármelyik folyosóján, ő talán mellém ülne egy órán, őt érdekelné majd milyen a napom. De mások majd figyelmeztetnék, talán őt nem érdekelné, de megmaradna benne a gyanú mocskos csírája, őt érdekelné, hogy miért tűnök el gyanúsan havonta, miért járok folyton nyakig befedve, egyre jobban hinne a körülöttem morajló pletykáknak, rájönne, hogy talán nem is vagyok olyan veszélytelen, mint azt gondolja, és tartózkodni kezd majd, én majd görcsösen ragaszkodom hozzá, megijeszti a gondolat, s azután majd ő is átnéz rajtam a folyosón... ő is hátat fordít nekem... ő se beszélgetne velem, ő se köszönne rám... és tagadja majd, hogy bármi köze is volt hozzám valaha...
       Egy kisebb minifilmet pörgettem le agyamban, ami szörnyen elborzasztott. Bár a legszélsőségesebb eseteket vázoltam fel magamnak, mégis rémisztően hihetőnek tűnt. Ha most leutasítom, akkor megkímélem magamat egy újabb csalódástól... újabb, vagy épp visszatérő rémálmoktól... vagy a felszakadt sebeim vérzésétől....
       - Nagyon szívesen találkoznék Veled újra. -
       ...talán.

       Felcsendült a rég hallott szó: szép. Agyam azonnal rávágta volna, hogy nem (!), de szívem most visszatartották őt. Elismételtem Davis bókjait, kedves szavait, eszembe jutott a rajz, amit róla csináltam, átfutottam a mai programunkat.
       - Ha kíváncsi vagy rájuk... - mondom kissé visszafogottan. - Egyik sem olyan nagy cucc. -
       Eddig tekintetén függő szememet most elfordítom, és az előttem egyre hízó, hosszant elnyúló árnyékomat figyeltem, amit a Nap vetetett hátam mögül. Pár csak negyed óra lehetett teljes napnyugtáig.
       - Ideje lenne mennünk, nem? - kérdezem, s kék íriszein csüngve várom válaszát. Mindkét lehetséges opcióra helyeseltem volna, ha vissza szeretne térni napnyugta előtt, ha nem.
       - Legközelebb - olyan jó kimondani. Megismételni egy kellemes beszélgetést, egy... felemelő napot. - mikor és hol találkozzunk? -


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Davis Perry - 2012. 02. 13. - 23:21:09
{ Carithy Denalie }

Miután a hatodéves mardekáros sikeresen megvetette magát a hosszas percekkel ezelőtt kiválasztott korhadó fa törzsén, a lány mellett – természetesen a szükséges és illő távolságot megtartva… legfeljebb egy elenyészőt lopva azon -, apróbb szünet állt be a beszélgetésben. Carithy a kastélyt merengte macskásan ívelt szemeivel, azt követően a tó vizét, később pedig a földön kirajzolódó árnyékát… mintha valamit keresett volna addig, amíg a megfelelő választ és lehetőségeket végigfuttatja a fejében. Ennek fényében Davis is elfordította a kékeket, nem szeretett volna tolakodónak tűnni, vagy rámenősnek… elvégre egyik sem volt igazán. Bár talán az első annyiban igaz volt rá, ha valamit eltökélt, azt szerette véghezvinni, tűzön, vagy akár vízen át. Persze, ez a téma jelenleg, amelyről most szó volt nem feltétlenül csak rajta múlott, így szükségszerűen engedett volna… egy-két visszautasítás nem visszautasítás… ellenben többnél már elgondolkodott volna. Jelenleg azonban úgy értékelte a helyzetet, megvan az esély egy újabb találkozó megbeszélésére, és annak lebonyolítására is. Arról fogalma sem volt, mi húzódik a háttérben, bár élt a gyanúperrel, ha ennyi idő kellett a lánynak az önmagában való levezetésre, akkor nem kis dolgok mozgolódhattak a színfalak mögött. Rákérdezni nem igazán szeretett volna, nem tartotta annyira bensőségesnek a viszonyukat, hogy személyes kérdésekkel bombázza azt, akivel komolyabban talán először folytatott beszélgetést az ismertségük óta.

Ahogyan a gomolygó és szitáló ködben elvesző iskola látható részeit méregette, a szeme lassan az égbolt irányába is felkúszott. A szinte vöröslő nap szépen lassan ereszkedett a horizont irányába, amely egyet jelentett azzal, lassan meg kellett indulni vissza a kastély oltalmat jelentő falai közé. Mint prefektus, nem engedhette meg magának a kimaradást, hiszen, hogyan kérhette volna számon bárkitől is a szabályok betartását, ha jómaga sem lett volna hajlandó megszívlelni a házirend pontjait. Dallamos hangok szöktek a fülébe, és valami gyermekies izgalom is úrrá lett rajta azokkal egy időben… persze éppen csak annyira, hogy azért az arcára telepedett maszkot ne igazán változtassa meg. Jól esett a számára az egyetlen kis mondatocska, és olyan emlékeket keltett életre benne, amelyekben már jó ideje nem volt része. Elfeledte azt, milyen is szokott az emberekkel lenni… az elutasító és távolságtartó magatartást. A hugrabugos lány kihozta belőle azt a furcsa dolgot, amit más nem tudott… legfeljebb csak próbált. Érzéseket.

A kérése is, hadd tekintse meg a Carithy által festett, rajzolt képeket, olyan kapukat döngetett, amelyek átengedték. Ez pedig egyfajta jelzés volt a számára. A beszélgetés során azért felfigyelt arra, a másik számára nagyon fontosak a művei, és az is, nem igazán szereti megmutatni másoknak. Az indok, noha nem hangzott el egyetlen szóval sem, roppant egyszerű volt, és azonnal kirajzolódott a mardekáros fejében. Azért volt a titokzatosság leple, mert a lány a festményeiben önmaga megvalósulását rejtegette, ezáltal pedig a teljes lényét… azokból a képekből rengeteget olvashat az ember, csak értenie kell a toll és ecset nyelvén… Carithy egy nyitott könyv lesz, csupán érteni kell a képek mögött lakozó tartalom meglátásához. Tény, ehhez kellenek bizonyos érzékek, de Davis nagyon jó megfigyelő hírében állt, ezért is jelentett egy pluszt a számára a titokba való beengedése.
- Köszönöm!
Nem igazán akarta túlragozni az engedélyt a művek megtekintésére. Úgy gondolta, a lány ennyiből tudni fogja, hogy itt és most arra gondolt, köszöni a bizalmat, amit megszavazott neki, noha alig ismerték egymást. Ez egy jelzés volt a másik részéről… így pedig már jómaga is nagyobb hajlandóságot mutatott, hogy elkezdje megosztani a féltve őrzött bizalom-kincset.
- Valóban itt az ideje! Visszakísérlek!
A fiatal ellökte magát a kidőlt fa törzsétől, majd kezét nyújtotta a másik felé, hogy felsegíthesse… noha csak támaszkodott, magát a gesztust fontosnak vélte. Az illemhez hozzátartozott ez is, Davist pedig annakidején erőteljesen oktatták az illemtan alapjaira, később pedig igencsak kiterjedt leckéket vett annak írott és íratlan szabályairól is.

Miután a páros megindult az alig pár méterre „horgonyzó” csónak irányába, a mardekáros még megválaszolta a legutolsó kérdést is, amely talán az egyik legfontosabbá emelkedett ki a napja folyamán.
- Mit szólsz a szombathoz? Este nyolc óra!
Az időpont kellőképpen közelinek hatott a takarodóhoz, elvégre tízig lehetett kijárásuk… ez pontosan elegendőnek tűnt egy második találkozáshoz, amely a kérdés mivolta miatt lassacskán randevúvá avanzsált a fiatal szemében. Másrészt, az óra megválasztásakor ügyelt arra, ha már találkoznak, tegyék azt a csillagos égbolt alatt. Hiszen mi lehetne kedvezőbb, mint a sötét égbolt… az azt szelő haloványszürke fellegek… és az azok alól kikandikáló ezernyi csillag kedveskedő fénye. Nem utolsó sorban pedig, Carithy már jelezte a beszélgetés alkalmával, kedvére való lenne a látvány. A helyszín pedig? Már elterveztetett, a megvalósítás váratott csak magára.
- Az éjszaki bejáratnál!
Közel van a házához, hiszen az északi szárny a sárgacímeresek otthona, könnyebb lesz a találkozó után visszatérnie a klubhelyiségbe.

A visszaút a csónakkal nyugalmasan telt, Davis olykor egy-egy erőteljesebb iramot is belevitt, ha már elmaradt a tervezett edzése. Tisztában volt vele, ezt a holnapi nap folyamán majd pótolni fogja… mégis úgy értékelte a mai napot, ezért megérte halasztani az elfoglaltságát. A kastélyig tartó út alatt még csevegett a lánnyal, de csak apróságokról… hogy szóval tarthassa, és a hugrabugosnak ne kelljen unatkoznia, amíg együtt sétálnak. Az elváláskor elköszönt, de nem indult meg… pár pillantást még megengedett magának a távolodó alak irányába… csak azt követően tért vissza jómaga is a klubhelyiségbe, hogy felkészülhessen az esti körjáratára.



// Köszönöm az élvezetes játékot :-* //


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Clyde Irwine - 2012. 03. 11. - 10:37:19
Elena

Hm, egész jó volt ez a fasírt, most nem fűszerezték el a manók, ezért ezer hála és köszönet. Egyszer, ha megtehetem, lesz pénzem és házam, akkor én is alkalmazok majd ilyen szolgálatkész teremtményeket. Hm, lássuk, sütemény nem kell, alma? Miért is ne, egy alma jól jöhet. Éppen felkapok egy szép pirosat , mikor megpillantok egy földre hulló sálat. A gazdáját már nem látom, csak a sálat. Körbepillantok a nagyteremben, a legtöbb diák még eszik, szerintem észre sem vették a lehulló darabot. Saját asztalunknál is körbenézek, minden háztársam tömi a búráját, úgy tűnik, mindenkinek bejön ez a fasírt. Én magam már jóllaktam, ezért felállok az asztaltól, még gyorsan kiiszom a maradék teát és a szerzett almával elindulok a kijárat felé, ahol kezembe veszem a könnyed anyagú, selymes érintésű sálat. Azzal hagyom el a díszpintyek körét, majd laza tempóban lépkedek előre, még látok a sarkon elfordulni egy barna hajú lányt, lépteiből úgy hallom, nagyon siethet valahová. Harapok egyet az almámból és újra a sálra pillantok. közelebb emelem az orromhoz, és megszagolom. Nagyon kellemes, nőies illata van, olyan, amihez párosítanál is valakit, hisz azért mégis milyen, ha szimplán csak egy sálat szagolgatsz? Meg mernék rá esküdni, hogy Elenát láttam elsuhanni, biztosan az övé lehet. Elgondolkodom, hogy vajon megtartsam-e a talált darabot, de aztán rájövök, hogy annak semmi értelme, mégis mit kezdenék én egy női sállal? Feltekerném a fejemre farsang idején, ez a maximum. Egye fene, visszaadom neki. Sietősebbre veszem a lépteimet, ezért gyorsan én is beérem azt a fordulót, de már csak az ajtó csukódását látom, ami éppen az udvarra nyílik. Bahh, csodás, nincs nálam kabát, csak egy kapucnis felső. Annyira azért nem vagyok elragadtatva a kinti időjárástól, de nem fogok nyavajogni, néhány percig kibírom odakint. Ezzel a lendülettel már ki is lépek az udvarra, de a feltehetően mardekáros háztársamnak vélt leányzó már határokon is túl jár, vagy ha nem is oly messze, de igen közel a csónakházhoz. Bakker, mégis mi a francért megy ez oda? Uh, és mi van, ha nem is ő az, hanem egy hugrás csaj, aki kedvet kapott egy éjszakai fürdőzéshez? Csak ők lehetnek ennyire bolondok ehhez, ilyen hidegben. Akár vissza is fordulhatnék, még nincs késő, de valljuk be, egyre jobban érdekel,hogy kié a sál, kihez párosul ez a varázslatos illat, így tovább haladok, kicsit megszaporázom a lépteimet, mert ahhoz nincs kedvem, hogy lefagyjak. Néhány perccel később sikerül leérnem, de a félhomályban még mindig nem látok mást, csak egy nekem háttal álló, formás - már amennyire kivehető - lányt.
- Öhm, nem tudom , hogy mire készülsz itt szürkület idején, de nem ajánlanám fürdésre a vizet. Elég vacak, és ha nem szeretnéd, hogy megrágják a lábujjaidat, akkor inkább gyere hátrébb. Azt hiszem, hogy ezt pedig elhagytad. - Nyújtom felé a kezemet, amelyikben a sál van, már csak reménykedem, hogy felém is fordul, és nem fog levegőnek venni a továbbiakban. Bakker, de r&hadt hideg van!


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Elena Pierce - 2012. 03. 20. - 17:10:10
(http://i1213.photobucket.com/albums/cc474/Nataleah/clyde.png)

Nem tudom, miért, de ma este úgy döntöttem, hogy lemegyek vacsorázni. Egy ideje nem szoktam, ugyanis nincs hozzá erőm meg kedvem. Egyrészt azért, mert a vizsgáimra készülök, így hát mire eljön a vacsora ideje, teljesen kifáradok. Az RBF-en nem tudtam a maximumat nyújtani, de ezúttal muszáj lesz, hisz nem tervezem, hogy a nép alja közé állok. Vannak terveim, céljaim és el szeretném érni őket. Mindent megteszek, hogy győzzek. Bármibe is kerül.
Sajnos rájövök, hogy nem sok értelme volt lejönnöm, ugyanis a vacsorára nem más, mint fasírt. Elképesztő, hogy mennyire figyelmetlenek a koszos, kis manók! Igazán gondolhatnának a diákság annak részére, amely nem fogyaszt húst. Hihetetlen, hogy ez az étel fontosabb része. Undorító, barbár evésrend. Még a szagától is rosszul vagyok. Inkább teszek magamnak egy szívességet és kimegyek levegőzni. Máskülönben nem vagyok kíváncsi arra, ahogy a diáktársaim többsége magába tömi a sok gusztustalan fasírtot. Ennyit arról, hogy ma este vacsorázni fogok.
Felkapom a kiváló minőségből készült sálamat, amit nemrég kaptam ajándékba apámtól, majd elindulok a kijárat felé. Azon gondolkozom, hogy hova mehetnék. Még nincs kedvem felmenni a lányhálóba. Az idegeimre megy a sok griffendéles tyúk civakodása és hisztis rohamai. Ha Lina nem lenne ott, valószínűleg már rég átkozódnék. Talán más házba is kerülnék. Bár nem is tudom… Inkább griffendélesekkel legyek körbevéve, mint például… hugrabugosokkal.  
Az órámra pillantok és rájövök, hogy igazából nem sok értelme lenne elkószálni, ugyanis nemsokára takarodó lesz. Ha pedig nem akarom megsérteni a szabályokat, muszáj lesz visszamennem a griffendéles klubhelyiségbe.
Kilépek a nagyteremből, majd gyorsan megpróbálok dönteni. A griffendélesek, vagy egy késő esti séta? Nem is olyan nehéz választani… Pár másodperc múlva már a birtok felé lépkedek. Járásom óvatos, mégis sietős. Nem szeretném, ha rajtakapnának. Részben azért, mert az pontlevonást jelentene, mi pedig eléggé le vagyunk maradva a házak versenyében, részben pedig azért is, mert még nincs kedvem lefeküdni.
Halvány gőzöm sincs, hogy miért, de a móló és a csónakház felé indulok. Talán azért választom azt a helyet, mert a prefektusok nem igazán járnak arrafelé, így hát kevesebb az esély arra, hogy lebukok.
Miközben a kijelölt célhoz megyek, egyszer-kétszer körbenézek, hátha valaki követ vagy néz, de semmi furát nem látok, így hát folytatom az utamat.
Egy kicsit hideg van, de nem igazán zavar, hisz a vastag talárom van rajtam. Mintha csak éreztem volna, hogy ki fogok jönni. Igaz is. Magamban már rég elterveztem, csak eddig nem voltam biztos, hogy elmegyek sétálni.
Végre leérek a csónakházhoz. Szétnézek. Hát mondhatom, nem volt sok értelme ide eljönni. Semmi érdekes nincs és egyedül is vagyok. Lehet, hogy magammal kellett volna hoznom valakit. Például Linát. Bár kétlem, hogy eljött volna velem. Inkább megpróbált volna lebeszélni az éjjeli sétáról. De ki tudja…? Mostanában eléggé megváltozott. Talán be is vállalta volna. Kár, hogy nem kérdeztem meg.
A mólót szemlélem, amikor egy férfi hangra leszek figyelmes. Egy pillanatra azt hiszem, hogy valamelyik Prefektus az, így hát ijedten hátrafordulok, miközben arra gondolok, hogy végem van. Ezért legalább 10 pontot fognak levonni a Mardekárról.
Kellemesen csalódom, amikor szembe találom magam az egyik évfolyam és háztársammal- Clydedal - aki mellesleg nem Prefektus. Végighallgatom a mondandóját, majd megszólalok.
-   Merlin szakállára! Megkérhetnélek arra, hogy úgy mutasd ki az irántam táplált, titkos rajongásodat, hogy közben nem ijesztesz halálra? – teszem fel csipkelődve a kérdésemet. Kiveszem a kezéből a sálamat. Egyszer már megtörtént, hogy majdnem elvesztettem, csak akkor egy kevésbé helyes srác hozta utánam.
Jobban megnézem a fiút. Nincs rajta kabát, se talár, csak egy kapucnis pulcsi. Netán elment az esze? Mondjuk… Plusz pont, hogy figyelmen kívül hagyva az időjárást utánam jött, hogy visszaadja a sálamat.
Ártatlanul elmosolyodom, majd hozzáfordulok.
-   Én… Sajnálom! Megijesztettél. Azt hiszem, köszönettel tartozom, amiért utánam hoztad a sálat – pillanatok a ruhadarabra, majd ismét a háztársam szemébe nézek. – Mondd csak, nem fázol?


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Satine Cherhal - 2012. 06. 27. - 12:55:29
~ Peter ~

Tompa szitkozódás zaja szűrődött ki a csónakház hátsó traktusából, majd nem sokkal később egy papírgalacsin repült a közelebbi sarok felé. Már egész kis halom gyűlt össze kitépett füzetlapokból, s a művelet pár percenként újra és újra megismétlődött tovább szaporítva a gyújtóskupacot. Sat már egy jó ideje ügyködött művén, ám most kivételesen nem az volt a cél, hogy csinos kis úszó máglyát csináljon a tavon. Még… Bár idegi állapotát tekintve közel állt ahhoz, hogy inkább felgyújtsa a csónakházat és hagyjon mindent a fenébe. Az egyik felfordított csónak mögött kuporogott a földön. A hideg pirosra csipkedte arcát, így most egészen élőnek festett, leszámítva a lilulásnak indult ajkait, ám egyelőre esze ágában se volt visszamenni az iskolába. Még saját klubhelységében vagy hálójában se lehetett nyugta az örökösen figyelő besúgóktól, így kénytelen volt télvíz idején is idekint csövelni. Fázósan dörzsölte össze tenyerét, bár kesztyűn keresztül ez úgyse segített sokat. Sajnos az ujjait le kellett vágni, hogy tudjon hajtogatni… na igen, ilyet is rég csinált, talán az oviban utoljára. Most mégis kitartóan szöszölt művén: egy csákó, hajó, tátika, mégis inkább csákó. Ha nem kandikált volna ki már jó pár daru falnak támasztott táskájából, akkor a jóisten se mondta volna meg, mi készül itt. Lehetett benne több tucat, vagy talán annál is több. Bár még ennyi gyakorlás után is a darvak inkább hasonlítottak békára vagy valami torz barlangi medvére, mint madárra. Ám Satine az álmait hajtogatta ezekbe a groteszk kis valamikbe, és most az egyszer próbált valamit komolyan venni. Már csak 549 daru volt hátra, hogy vágyai valóra váljanak. Végül is, ha már ez egy mágia uralta világ, bizonyára csodák is vannak. Mert ha mégsem… Őszintén remélte, hogy legalább a Nagyurat elviszi a rézf*szú bagoly. Elképzelte. Halvány mosoly csillant ajkain, majd remélve, hogy így majd kevésbé fázik, halkan fütyörészni kezdett. Valamit félúton az Unforgiven és a Fade to Black között. Túl csöndes volt neki ez a világ, amióta még a walkmanje se működött pedig már végképp. Eddig nem is gondolkozott azon, hogy egészen tavaly év végéig micsoda kivételezett helyzete volt a suliban. Használhatta a mugli holmijait, az erősítőket, a hűtőt, a tévét. Volt saját próbatermük, és nem kérték rajtuk számon, mire is használják. És most semmi.  Sok minden annyira természetesnek tűnt, hogy nem is gondolta volna, egyszer még fájni fog a hiánya. Mert igen, úgy ahogy másoknak a ricsaj, úgy Satine-nak a csönd fájt. Amúgy már egészen jól haladt, mindene megvolt ahhoz, hogy kiküszöbölje a suli elektronikai hiányosságait, csak a rézdrótot várta. Remélte nem akad fenn a posta-ellenőrzésen. Végül is mit is csinálhatna egy köteg színesfém dróttal, ami gondot okozhat? Annyira ártalmatlan… hmm, csak garottot lehet csavarni belőle. Talán mégse volt olyan jó ötlet a postával hozatni. Bár az elterelő pornóújság előfizetése még elvonhatja az ellenőrző személyzet figyelmét.
-   Merde alors! – szipogta hirtelen felindulásból, majd a következő darukezdeményt zsebkendőként használva kifújta az orrát.
Úgy döntött eljött az ideje a visszavonulásnak, még egy daru és visszamegy. Lassan úgyis vacsoraidő ő pedig egészen megfázik, ha nem vigyáz. És még csak az kéne, hogy gyanakodni kezdjenek és számon kérjék, merre járt. Lejjebb húzta szürke dokkmunkás sapkáját, majd a galacsinná gyűrt papírost is a kupac felé dobta.  

  


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Peter Blackman - 2012. 06. 28. - 14:04:43
SATINE


1998 februárja nem sok szép időt tartogatott magában. Napok óta fogcsikorgatóan hideg volt és állandóan esett a hó, ami már csak azért sem volt jó, mert nem nagyon lehetett kimozdulni az épületből, és nem csak amiatt, hogy nagyon fel kellett öltözni, mert hiába vettem fel bármennyi ruhát is magamra ugyanúgy fáztam, ha kiléptem onnan.
De muszáj volt most már kijönnöm, egyszerűen nem bírtam már a seggemen maradni egész nap, bár igaz, bejártam az egész iskolát, de mindig csak ugyanazok a képek, falak, semmi változás, és persze ennek tetejébe, ha kinézek az ablakon csodaszép látvány fogad, így hát nem bírtam legyőzni már a vágyat, hogy kimerészkedjek, tehát kijöttem. Vagyis hát inkább kiszöktem úgymond, mert nem igazán tolerálják a suli falain kívüli létet így vacsora körül már.
A nagy tölgyfaajtón keresztül távoztam, bár igaz, a művelet nem éppen volt egyszerű, főleg, hogy a lábnyomaim ott maradtak a hóban, pedig emlékszem, hogy tanultam valamit erre, egy varázsigét, csak már a sok hülyeség amit itt a suliban le kell tudni naponta kiszorította a fejemből ezeket a dolgokat.
Nagyot rúgok egy kisebb hókupacba: elegem van mindenből, néha arra gondolok, mennyivel egyszerűbb lenne a halált választani, és megszabadulni ettől a rengeteg hülyeségtől ami itt a világban jelenleg uralkodik. Mennyivel jobb és egyszerűbb volt az élet azelőtt, hogy a Sötét Nagyúr újból meg jelent volna; és akkor még pártolják is sokan, csak azt tudnám mit élveznek az emberek kínzásában és gyilkolásában?
Hirtelen képként szüleim ugranak be, hónapok óta nem beszéltem velük, vajon élnek egyáltalán még? Összeszorul a szívem erre a gondolatra, főleg, hogy egy levelemre sem válaszolnak, és így már jó ideje nem is próbálkozom felvenni a kapcsolatot velük, inkább próbálok nem is gondolni arra, hogy vajon mi történhetett velük, főleg, hogy ezzel nem is vagyok egyedül, rengeteg diák van ezzel hasonló, vagy rosszabb helyzetben.
Céltalanul lépkedek előre, miközben a szemmel láthatóan rohamosan sötétedik. Pálcám a zsebemben, csuklyám a fejemen, én pedig úgy vagyok vele, hogy nem érdekel ha el is kapnak, hát kapjanak. Amennyi büntetést az idén már bezsebeltem órák kihagyása, feladatok nem megcsinálása, éjjeli mászkálás és a többi végett, már úgy gondolom nem igazán van olyan büntetés, melyet ne szabtak volna ki rám. Pedig régen nem voltam ilyen, de hát ez van a rendszer is változott, én is változtam, csak lenne már vége ennek a harcnak, bár nem igazán gondolom, hogy valaha is lesz ilyen, olyan kilátástalan minden. Lehajolok és belenyúlok a hóba - igaz kesztyűm nincs, de nem is baj - és kis labdát formálok belőle, aztán felemelem és eldobom teljes erőmből, majd hallgatom, hol csapódik be, de nem tudom kivenni, hogy meddig repülhetett el és hová érkezett meg.
Körbenézek ekkor eszmélek rá merre indultam el: a tó felé, szép hely ez, nagyon szeretem, de valami most nem jó, de nem igazán tudom mi baj, csak valami zavar, de ennek ellenére közelebb merészkedem a parthoz és csak nézem a tájat.
De jó lenne csúszkálni egyet a jégen, fut át az agyamon a gondolat, majd lehajolok egy nagyobb kavicsért, hogy kipróbáljam vajon milyen vastag lehet. Hát nem túl vastag - jelzi a kis reccsenés melyet a jég hallat amint beszakad a kő súlya alatt, úgyhogy inkább úgy döntök ezt hanyagolni kellene.
Meglehetősen hideg van, úgy érzem, főleg most már a kezeimnek, úgy tűnik mégsem volt jó ötlet a kesztyű nélküli hófogdosás, de mindegy, ez megint hülye ötlet volt - teszem össze a kezemet, hogy megfújkáljam, hátha kicsit fel tudom melegíteni, persze nem sokra jó, de legalább megpróbáltam.
De ennek ellenére még nincs kedvem visszamenni, nincs kedvem tanulni, pedig nem ártana, ha megírnám végre az elmaradásaimat, de nem, nem vagyok rá képes, annak a tanárnak nem! Miért kellett eltávolítani a korábbi tanárainkat és ide rakni ezeket?!
Rúgok bele egy kiálló gyökérbe, már megint felidegesítettem magam -Auuuu! -ordítok fel a fájdalomtól, na ez nem volt jó ötlet... kell nekem rugdosni.
Egy lábon ugrálva célzom meg a csónakházat, olyan régen jártam arra, hogy már alig emlékszem rá, pedig hangulatos kis hely az is, legalábbis amennyire az emlékezetemben megmaradt.
Puff - esek hasra egy letörött ágban mely a tavat szegélyező valamelyik fáról esett le valószínűleg. -Pfejj, köpködöm ki a havat a számból, majd porolom le magam a hóban ülve, ez nem az én napom úgy tűnik, dőlök hátra, és terülök el angyalt formázva a hóban, hmm jól el vagyok...


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Satine Cherhal - 2012. 06. 28. - 20:02:51
~ Peter ~

Odakintről jajkiáltást hozott a tó felszíne. A visszhangra Sat azonnal felkapta fejét, ösztöne riasztotta, hogy készüljön, mert nincs egyedül. Nem tartotta valószínűnek, hogy csak egy varjú károgna ilyen jól artikuláltan, más állat pedig ritkán jár errefelé. Ha pedig mégis, az a tóból jött, nagy, sikamlós, nyolckarú és minimum hat szeme van. Az pedig már régen rossz… Óvatosan lerakta a földre a kezében tartott papírost, majd halkan, félig guggolva megindult az ajtó irányába. Az előbbi zajt most új követte: puffanás egészen közelről. A lány megtorpant, majd mint egy megszokásból, mélyet szippantott a hűvös téli levegőből, ám utána alig hallhatóan fel is horkant. Úgyse fog érezni semmit.
Fejében szaporán kattogtak a fogaskerekek. Az utóbbi időben a Roxi rózsaszín felhős tündérmese alakja úgy durrant szét, mintha nitróval dobálnák, s a belőle áramló dzsuva sötéten folyta körbe ezt a sulinak csúfolt lidércnyomást. Az ő esetében pedig még a „fehér tévedt a gettóba” is enyhe kifejezés volt. Egy rossz lépés és a túlélési esélyei egyenlők lesznek a nullával. Pont ezért az elmúlt időszak minden pillanatában azon agyalt, hogyan élhetné túl ezt a hosszúra sikerült kiruccanást a Szörnyek Szigetén. Odakint dementorok csekkolják a falakat, és ha éppen megunták a pasziánszt, sötét űrré lúgozzák az arra tévedők agyát. Nem is beszélve arról, hogy bármelyik háztársa lazán hátba lőhetné, nem hiányozna senkinek. Így kénytelen volt saját kezűleg gondoskodni biztonságáról. Déja vu, az erősebb kutya ba…khmm.
Keze gyakorlónadrágja felé siklott. Milyen érdekes, amikor ideérkezett jó alaposan átvizsgálták, majdnem mindenét elvették. Kinevették, és közölték vele, hogy „Örüljön, ha a sz*ros gatyáját egyáltalán megtarthatja.”. Milyen ironikus… örült is neki. Jó nagy zsebei vannak, nem is egy. Pont megfelelő, hogy tíz-tizenöt centi hosszú tárgyakat is elrejthessen benne.  Bal zsebében most is ott lapult az étkezőből lopott, azóta agyonélezett kés. A rugós bicskáját persze elvették a szemetek… pfff. Kilesett a kulcslyukon, de nem igazán látott semmit, csupán valami feketét a hóban. Talán ruhaszegély? Óvatosan lenyomta a kilincset, ami alig, más számára talán nem is hallhatóan, nyekkent egyet, majd engedett. Sat fájó ábrázattal harapott alsóajkába, majd háromig számolt magában és lassan kinyitotta az ajtót. Odakint újra csönd honolt, még csak a szél se rezzent. Gyorsan körbehordozta tekintetét, miközben már a zsebébe nyúlt. Megnyugtató érzés volt a zsebkendőbe csavart penge tapintása, kis bátorságot öntött belé. Balra-jobbra sehol senki, felül tiszta az ég. Pár lépéssel előrébb azonban valaki feküdt a hóban. Sat mély levegőt vett, majd sietős léptekkel, megindult a folt irányába. Egy-kettő-három-négy. Megállt a számára vadidegen alak mellett, majd végigmérte őt, és körülötte széttúrt havat.
-   Banyek, téged meg ki ütött ki? – lesett körbe, szemöldökét értetlenül felhúzva, miközben kezét fázósan bomberdzsekije zsebébe bújtatta - … A fa? …




Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Peter Blackman - 2012. 06. 29. - 15:16:23
Satine


Feküdtem a hóban és mereven bámultam a halványan felderengő csillagokat: de szépek, csoda, hogy látszanak, hiszen általában minden szürke, mintha valaki ráborított volna a világra egy nagy lőporos hordót, sőt, a hasonlat egészen jól jellemzi a viszonyokat amik jelenleg is uralkodnak a világban.
Furcsa érzés volt feküdni itt a hóban egyes egyedül a kastélyon kívül, és igazából tojni a világra, főleg úgy, hogy most még csak nem is fáztam.
Össze-vissza mindenféle gondolatok cikáztak az agyamban, s összeszorul a szívem arra a gondolatra, hogy nincs senkim. Nincsenek barátaim, se itt a kastélyban, se a kastélyon kívül, nincs akinek elmondhatnám, mi bajom, sőt lehetséges, hogy már szüleim sincsenek, se más rokonok. Semmit nem tudok a külvilágról, csak annyit tudok mindenről, ami itt van, erőszak és hatalom, és mivel pénzem nincs újságra, tényleg semmi egyebet nem tudok, hogy mi történik odakint. Otthon nem voltam téli szünetben, nem mertem hazamenni, nem akartam szembe nézni azzal, mi várhat ott, inkább maradtam itt és költöztem be a kastély legfélreesőbb helyeire, hogy ott aztán mindent papírra vessek, ami a fejemben volt, de sajnos ez sem mindig jelent megoldást.
Egy dolog volt még ami tartotta bennem a lelket, az pedig a DS, bár az utóbbi időben az sem működött túlzottan, mindenki félt, senki nem mert megkockáztatni egy lebukást, és ez így nagyban megnehezítette, hogy össze tudjunk járni mindannyian.
Váratlanul aztán neszezést hallottam a csónakház irányából, s ez kizökkentett gondolataimból egy pillanatra, de aztán megnyugvással töltött el, hogy semmi több nem történt - biztos csak valami rágcsáló mászkál odabent - nyugtáztam magamban.
Lassan érezni kezdtem, hogy átázik a hóban a nadrágom, talán ideje lenne továbbállni - futott át a gondolat az agyamon , de az ötletet azon nyomban elvetettem, ahogy a friss hó ropogását hallottam a csónakház irányából: mégsem vagyok egyedül, vagy csak egy állat lenne?
Minden esetre mozdulatlanná dermedtem, gondolván, talán így nem vesz észre a jövevény akárki, vagy akármi is legyen az, bár ruházatomat tekintve ez szinte kizárt volt, hiszen a szokásos fekete ruháimban voltam most is, ami nem valami túl jó rejtőzködőszín így a fehér hóban.
A lépések egyre gyorsultak, s már biztos voltam benne, hogy nem egy állattal van dolgom, sokkal inkább egy emberrel. Lassan az addig oldalra kinyújtott kezemet visszahúztam és a nadrágom zsebébe nyúltam, már teljesen el voltak fagyva az ujjaim, de azért még annyit meg tudtam tenni, hogy a pálcám meg tudtam fogni, hogy felkészüljek az esetleges védekezésre illetve támadásra.
A lépések egyre közeledtek, s lassan a hang irányába fordítottam a fejem, ezzel persze kitakarva fél arcomat, hiszen a csuklya miatt nem látszódhatott. Éreztem, ahogy a szívem egyre szaporábban ver, s sokféle gondolat cikázott a fejemben, mi van akkor, ha mégis csak tanár? De vajon mit keresne az kint ilyen későn, bár még inkább kérdéses, hogy egy diák mit keresne ilyen későn itt.
Figyeltem a jövevényt, ahogy egyre fölém tornyosult, és nagy kő esett le a szívemről, amikor megláttam, hogy nem egy tanárral van dolgom, sőt nem is egy fiúval, de aztán hirtelen befurakodott az agyamba egy másik gondolat, mit keres itt kint ilyen későn egy lány? Valami nincs rendben, mi van, ha ő is egy a Mardekáros besúgók közül, mint oly sokan? Akkor igazán teljesen mindegy, hogy tanár vagy diák.
Már nyitottam volna a számat, hogy megkérdezzem, "te meg mit keresel itt?", amikor megszólalt. S kérdése kissé meglepett, hiszen nem azzal kezdte, hogy mégis mit keresek én itt kint?
- A fa - ismételtem meg nevetve szavait, miközben feltápászkodtam ülő pozícióba, nem láttam értelmét, hogy most csak azért, mert lány találjak ki valami menőbb sztorit ennél, mint, hogy kigáncsolt egy ág - de jól vagyok... csaak... - folytattam, majd el is hallgattam, mert rájöttem, mielőtt bármi többet is mondanék neki, tisztázni kéne, hogy ő mégis miért van itt.
- És te merre jársz? - kérdeztem gyorsan, mielőtt bármiféle újabb kérdést feltehetett volna nekem.
Kíváncsian vártam a válaszát, mit fog mondani, hiszen azért mégsem tisztázott, hogy miért van itt kint ilyen későn... aztán egy újabb gondolat kúszott be az agyamba: lehet mégiscsak besúgó és a lábnyomaimat követve talált rám? Ebben az esetben viszont most nem leszek kegyes vele... bár, hogy mit fogok tenni, ha ez a dolog beigazolódik, azt még magam sem tudom.


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Satine Cherhal - 2012. 06. 29. - 16:52:50
~ Peter ~


Sat ábrázatáról szó szerint ordított a meglepettség. Előbb csak úgy a hasára ütött, viccnek szánta, hisz egy pillanatig se gondolta volna, hogy vannak még olyan lúzerek, akiket kicsinál egy fa. Bár ha kint lennének, a „nagy-csúnya-sötét erdőben”, ahova még paintballozni se jár szívesen az ember… még egész hihető lett volna. Na de itt? Itt még a szömörce se mérges, nemhogy ráugorjon a bozótos. Pedig a zajok alapján minimum egy kiadós bunyóra számított vagy, hogy éhes zombik törtek az iskolára, esetleg amiről eddig csak álmodhatott: valami szektás kicsalogatta a Nagy Cthulhu-t a tó fenekéről. Na de ez? A meglepettségtől csuklani kezdett.
Eközben a fekete ruhakupac kérdés nélkül közölte, hogy jól van.
~ Hát ez kiváló, haver, én már annyira nem… ~ gondolta a lány csalódottan.
Aztán felötlött benne a nagy, sorsfordító kérdés: ki a halál ez? Erősen hunyorognia kellett, a csillagok nem szolgáltattak elegendő fényt ahhoz, hogy pontosan kivehesse, ki is ül előtte a földön. Jól elszaladt az idő, eddig észre se vette, hogy ennyire besötétedett. Odabent, a csónakházban amúgy is mindig világítani kellett, az óráját pedig már a múlt héten elkeverte az ágya mellett halmozódó szemétkupacban. Vagy lehet, a zuhanyzóban hagyta? Ha megnyúznák se tudott volna visszaemlékezni. Kellene egy elemlámpa… vagyis a pálcája. Jobb kezét kihúzta dzsekije zsebéből, s már nyúlt volna az oldala felé, amikor rájött. Nincs nála a táskája! A sokat megélt szimatszatyor jó pár lépéssel távolabb hevert, a csónakház falának támasztva… odabent. És ez a tény felvetett még egy problémát: a késén kívül semmije sincs, amivel megvédhetné magát, hacsak foggal-körömmel nem. Ekkor eszébe jutottak szánalmas, csutkára vágott körmei, melyeken a fekete körömlakk annyira nevetségesen festett, hogy szinte már fájt. Maradt a „foggal” lehetőség, amik most persze szégyenletesen vacogni kezdtek. Sat összeszorította ajkait, nehogy ez másnak is feltűnjön, s megpróbált nem remegni. A csónakházban nem volt ilyen rohadtul hideg, ő pedig irtózott az iskolai egyen kabáttól, amikor pedig kilopózott a suli épületéből, a hőmérő legfeljebb 3-4 fokot ha mutatott, nem pedig mínusz tízet! Nem is értette, hogy képes ez a srác a földön ücsörögni. Srác? A hangja alapján biztosan, de ahogy tovább hunyorgott hosszú, szőke tincseket vélt felfedezni, melyek szinte világítva kandikáltak ki a fekete csuklya alól. Hosszú hajú pasas? Jár ide ilyen, a sok kirptaszökevény közé? Egyszerűen nem emlékezett… vagyis, talán a kviddics pályán mintha látott volna valamit. De nem biztos.
Ám a következő pillanatban rögtön meg is akasztották gondolatmenetét egy teljesen egyszerű, hétköznapi kérdéssel. Számon kérték, hogy mit keres itt. Hűha, tényleg, már sötét van, meg persze itt már minden tilos. Na de ha neki tilos, ennek a másiknak is! Vagy mégse? Nem volt teljesen tisztában a házi szabályokkal… Már többször nekiveselkedett, hogy elolvassa a klubhelységbe kiakasztott tiltólistát, ám valahol a „Tilos” szónál mindig elakadt. Ez volt az első szó a főcím után. Ekkor mindig elment a kedve és annyiban is hagyta a dolgot. Így hát nem volt teljesen biztos a dolgában, tehát úgy gondolta az lesz a legjobb, ha ezt a srácnál is eléri.
-   Hogy én? – kérdezett vissza, felcsillantva a tőle telhető legelbűvölőbb félmosolyát, ami a fogvacogás következtében inkább tűnt gunyoros vigyornak – Azért jöttem, hogy megmentselek a…
Egy pillanatra elgondolkodott. A „mitől” is? Azt mégse mondhatta, hogy a tóban lakó szörnytől. Volt egy olyan rossz sejtése, hogy a többiek nem is tudnak róla. Sőt talán még az is lehet, hogy csak ő meg Kay flash-elték be a sokcsápos-nyúlós-sikamlós izét, amikor tavaly év végén betépve üldögéltek a tóparton az évzáró vizsgák utáni IHB buli apropóján. Szóval pislogott egy sort, de végül csak kibökte a lényeget.
-   …a felfázástól.
Kezét a földön ülő fiú felé nyújtotta, s gondolatban már lelkesen veregette saját vállát. Ezt megúszta…


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Peter Blackman - 2012. 06. 30. - 15:11:01
Satine


Gyanakvó képpel méregettem végig a lányt, de ugyanakkor kíváncsisággal is, hiszen, ha tényleg véletlenül talált rám, akkor valószínűleg nagyon meglepődhetett, hiszen azért nem mindennap talál az ember, hóban fekvő embereket így sötétedés környékén, főleg nem olyanokat, akiket egy fa segített a hóban fekvésre, bár tény, hogy az csak egy része volt az igazságnak.
Látszólag meglepte a kérdésére adott válaszom, bár a félhomályban csak alig tudtam kivenni az arcát. Biztos most már ő is lúzernek tart - futott át a gondolat az agyamon, de nem különösebben érdekelt, úgy is valamelyik más ház tagja, ha meg valahol ott elterjeszti ezt a dolgot, hát nem különösebben fog érdekelni, főleg ha netalántán még a kígyós házból való is - erre a gondolatra kirázott a hideg, ami persze nem csak a gondolat hatására lehetett, hanem az egyre jobban átvizesedett és rám tapadó nadrágtól is.
Tétova kérdését meghallva, aztán majdnem kiszaladt a számon valami ilyen, hogy "nem, az öreganyád", de aztán nagy nehezen leküzdöttem a kísértést, s a frappáns válaszán nem tudtam nem elmosolyodni.
-Oh, tudtam, hogy küld valakit az ég a megmentésemre - mondtam a felállás közben viccelődve, de leginkább ez csak a gyanakvásom elrejtésére szolgált, ugyanis válasza pont az a válasz volt, amelyet nem akartam hallani - köszönöm - tettem aztán hozzá miután segítségével feltápászkodtam a földről.
Ezerrel kattogott az agyam, most vajon ez a lány az Ő segítőjük, vagy csak egy kósza lélek, aki éppúgy mint én kint mászkál és keresi a magányt? De ezt most honnan tudhatnám meg? Kérdezzem meg tőle? Nem, ha adna is rá választ, akkor sem valószínű, hogy reális választ kapnék rá, de ha meg besúgó lenne, akkor már biztosan cselekedett volna, például előkapta volna a pálcáját, és rám szegezte volna, hogy aztán túszaként bevigyen az épületbe. Vagy ez csak egy trükk lenne? Jó kérdés.
Zavartságom kiülhetett az arcomra, ahogy a hideg hatása meg az övére, vettem szemügyre így közelebbről a lányt.
- Fázol? - kérdeztem, bár nem mintha ez nem lett volna teljesen egyértelmű, hiszen úgy vacogott mellettem, mintha fürdőruhában nézett volna ki a parkba. Öhm... ne adjam oda a kabátom? - tettem hozzá mosolyogva, bár szinte kizártnak tartottam, hogy elfogadja.
Aztán újabb gondolat ötlött az agyamba, ha tényleg ennyire fázik, pedig ránézésre azért nagyjából jól fel volt öltözve, akkor már jó ideje kint kellett lennie, hiszen, ha csak most jött volna ki, még nem fázhatna, úgy, ahogyan még én sem annyira, bár egyre inkább ennek a fordítottját kezdtem érezni, ahogy a bakancsomba befolyt friss hó kezdte eláztatni a zoknimat is, de jelen pillanatban sokkal inkább érdekelt a lány kiléte és ittléte annál, mint, hogy ezzel foglalkozzak.
Úgy döntöttem nem faggatom tovább, hanem inkább kíváncsian várok, mit fog tenni ezek után, miután ugyebár az ő elmondása szerint megmentett a megfázástól, és hát azért biztos, ami biztos néven, zsebre tettem mindkét kezem, s jobb kezemet rákulcsoltam a pálcámra, harcra készen, ha arról lenne szó...


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Satine Cherhal - 2012. 06. 30. - 21:56:56
~ Peter ~

Az ég küldte volna? Jó vicc… Semmi köze nem volt a jóhoz, a felsőbb erőkhöz, angyalokhoz vagy ilyesmi… imára is utoljára tíz évesen vetemedett. Persze az ég akkor is cseszett rá, szóval úgy gondolta ad egy kis időt magának és Istennek is, és majd csak végszükség esetén próbálkozik. Így ez a kijelentés kissé groteszkül csengett fülében. Persze, valóban viccnek szánták. Ha most egy kutya szaglásával rendelkezne, azt is mondhatná, érzi a levegőben a félelem szagát. Hiszen a srác minden egyes mozdulata bizonytalanságot sugallt… tuti, hogy nem prefektus, de még csak köze sincs hozzá. Pedig láthatóan idősebb nála, így ha razziázni jött volna, méretbeli előnyét kihasználva rég előkaphatta volna az idekint flangálásért. De nem tette. Most is csak futja az udvariassági köröket. Hogy fázik-e?
~ Naná, hogy fázom. Egy rozmárra hasonlítok inkább vagy egy eszkimóra? Hülye kérdés… ~
Ám gondolatai ellenére csupán a meglepettség rendezte át vonásait. Ajkát félre biggyesztve meredt a fiúra, majd szemöldökét már-már valószínűtlenül magasra vonva egyre inkább beazonosíthatatlan érzés ült ki sápadt arcára. Tekintete jól láthatóan a srác zsebre dugott kezére siklott, majd vissza az arcára, végül újra a kezére, és megállapodott a kabátzsebén.
-   Biztos, hogy oda akarod adni? A zsebében a pálcáddal? – tört ki belőle végül megfigyelésének eredménye, melyet pár pillanatig mély csend követett.
Nem éppen a hatásszünet kedvéért, egyszerűen a röhögést próbálta magába fojtani. Az utóbbi időben sok volt már a feszített tempóból, a túlzott odafigyelésből. Az idegei kezdtek fáradni, és ez jól látszódott vállának finom rándulásain, miközben lélekjelenléte utolsó szilánkjaiért küzdött saját magával. Igazából nem jelentett volna problémát neki, hogy bárkit is szervdonorrá léptessen elő, s a négy lépésen belül tartózkodó aznap a halakkal aludhatott volna, a tó fenekén. Persze benne van a pakliban, hogy a másik lesz a gyorsabb, és egyébként is, minek terhelné tovább hosszas bűnlajstromát, ha van más megoldás is? Egy kicsit olyan érzése volt, mintha egyazon rugby csapat két játékosa viaskodna egymással a labdáért, csak mert a szemellenzőtől nem látják a másik mezét.
-   Nézd, én nem támadok, ha nem adsz rá okot… - nyögte ki végül, miközben igyekezett komoly ábrázatot erőltetni magára – Gondolj bele, mégis hova menekülhetnék aztán?
Mintegy mellékesen Peter háta mögé, az égre mutatott. Sötét árnyak suhantak el a fejük felett… persze bármi lehetett: varjak, felhők… bármi. Ám mindenki tudta, mi zajlik idekint a birtokon.
-   Semmi értelme vaktában lövöldözni egymást. Ha meg ez megnyugtat: a pálcám amúgy sincs nálam. – vont vállat – És ha nálam is lenne, mi a legrosszabb, ami történhet? Tulipánt varázsolok a fejedre? Ébresztő, csak negyedikes vagyok.


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Peter Blackman - 2012. 07. 01. - 11:46:44
Satine

Hát, ha nem kell, nem kapod meg - gondoltam magamban. Hülye, de tipikus tulajdonságom volt az, hogy baromi egyszerűen meg lehetett sérteni, akár milyen kis dologgal, bár ezek után nem támadtam le senkit, egyszerűen magamba folytottam a dolgot, ami persze néha kitört és akkor viszont valakinek a fejét szépen leordítottam. De nem, most nem, most nem fogja elrontani az estémet.
-Hát jó, én csak kérdeztem... -válaszoltam sértődötten, bár törekedve arra, hogy a sértődöttség ne hallatszódjon ki a mondanivalómból.
Hirtelen újra szomorúság fogott el: tök jó, hogy az ember kijön valahová, hogy egyedül lehessen és erre itt sem hagyják békén, bár tetszett a lány fura stílusa, de egyelőre nagyon nehezen szoktam meg.
-Na kell, vagy sem? -tettem hozzá utólag, újra mosolyt erőltetve arcomra.
Minden esetre fura stílusa ellenére úgy éreztem, hogy végre egy normális ember, ami persze azért is lehetett, mert ritkán álltam szóba valakivel, ugyanis egyre kevésbé bíztam meg az emberekben, és most is csak bízni tudtam abban, hogy nem az Ő oldalán áll, mint oly sokan.
Egyre jobban kezdtem utálni az iskolát, pedig néhány éve a mindenem volt, alig akartam hazamenni szünetekben, legszívesebben még nyáron is itt lettem volna, de ez már csak a múlté, hiszen lassanként mindenkit beszívott magába az új rendszer, és most az egész egy nagy sz@rkupac lett.
Hirtelen a lány újabb megszólalása rángatott vissza a jelenbe, oda ahol újra kezdtem érezni a hideget. Aztán hirtelen beugrott, mintha lenne egy varázslat arra, amivel megszáríthatom a ruhám. A fenébe miért nem jut eszembe sosem semmi akkor amikor kéne?
Nem támad, ha nem adok rá okot, aranyos - futott át a gondolat az agyamon, de legalább most már ezt is tisztáztuk, bár, hogy kicsoda és micsoda és miért van itt, az még mindig nem volt világos számomra. Aztán hirtelen beugrott, előrántottam a pálcám és a nadrágom felé fordítottam.
-Leperex -mondtam halkan, így már sokkal jobb volt, zseni vagyok - gondoltam magamban, végre valami ami egyszer hasznos is lehet, nem csak a kínzó átkok meg hasonlók, tudják mikor fogok olyat használni...
-Aha, oké... -emeltem tekintetem a lányra, bár így belegondolva nem lehetettem túl meggyőző, főleg az előbbi hirtelen mozdulatom és rövid válaszom után, pedig miért bántanám? Általában még a legyeknek is megkegyelmeztem, bár lehetséges, hogy ez csak a lustaság miatt volt így.
Tekintetemmel követtem, mit mutat vajon, áh csak a szokásos dementorok vagy még annál is rosszabb, igazából már nem nagyon tudott izgatni, valahogy már annyira hétköznapiakká váltak ezek itt az iskolában, hogy egyszerűen már fel sem tűntek, ha itt voltak.
Újabb mondanivalóján nagyot néztem, normális az ilyen, aki nem hordja magánál a pálcáját? Ráadásul itt kint?
-Hát hol hagytad a pálcád? -kérdeztem tőle furcsálló tekintettel, de legalább már egy dolog bizonyos volt, nem valószínű, hogy valami kis prefektus vagy valami lenne - erre a gondolatra kissé megnyugodtam, hiszen bármennyire is sokat jártam már büntetőmunkán, azért sosem vágytam vissza oda, főleg amit néhány professzor képes megcsinálni...
Megráztam a fejem, hogy visszatérjek.
-Szóval csak negyedikes vagy? És miért is vagy kint? -faggattam újból tűnődve, valahogy fel sem tűnt, hogy fiatalabb lenne, bár sok minden így a sötétben nem is tűnhetett fel, hiszen a felhők mögül néha elő-elő bukkanó hold halvány fényénél nem igazán lehetett látni semmit. Pálcát gyújtani nem gondoltam, hogy jó ötlet lenne, hiszen még a végén meglátnak.
Tettem két lépést az iskola irányába, leginkább kíváncsiságból, hiszen bemenni még eszem ágában sem volt, főleg így, hogy túlzottan most már nem is fáztam, csupán érdekelt, hogy mégis mit fog csinálni? Jön velem vagy éppen indult valamerre és én csak az útjában voltam, és most folytatja útját? Újra kíváncsiság fogott el.


Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Satine Cherhal - 2012. 07. 03. - 20:18:28
~ Peter ~

Satine nem válaszolt, csak tagadólag rázta a fejét. Amúgy is furán mutatott volna egyszerre dzsekiben meg kabátban, akár egy Michelin-baba. Na meg, ha megfosztaná a fekete iskolai zubbonyától, a srác hamar mirelitté fagyna ebben a hidegben. Sat-nak pedig nem volt túl nagy erőssége a gyengélkedős részvét-nyilvánítás. Persze akihez meg szívesen ment volna, oda nem engedték…  Shit happens. Amúgy meg a fiú egy kiadós megfázás nélkül is halálra volt ítélve. Háborús helyzetben rég kiműtötték volna a veséjét, ha egy egyszerű „oda nézz”- szintű intésre elfordítja a tekintetét. Az ilyeneket szokta Kay kizsebelni smárolás közben… Ám valamiből élni kell, ha pedig a hozzá hasonló férfiak nem lennének, nem volna olyan vaskos a bankszámlájuk.
-   Bent hagytam… - biccentett a csónakház irányába – Tudod, én nem használom a pálcát olyan napi szinten, mint te.
Akármennyire is nem annak szánta, némi gúny azért volt a mondanivalójában… vagyis… a fenéket nem annak szánta! Számára még ennyi idő után is elég visszatetsző volt a varázslók mágia-függősége. Mindenhez a pálcájukat használták, még egy ilyen apróság miatt is, hogy: ruhaszárítás. Ezek után csak remélni merte, hogy bizonyos esetekben a másik pálcájuk is működőképes, arra még gondolni se mert, hogy ahhoz is kellhet 10-11 hüvelyknyi fa… pfff. Vannak dolgok, melyekről jobb inkább nem tudni. :P
-   Mi az, hogy még CSAK negyedikes? Sikeresen túléltem négy kemény évet úgy, hogy nem ölt meg az unalom. Bár mostanság… - kiköpött oldalra. Ez rettenetesen rossz szokása volt persze, de nem tudott jobb kifejezést az „olyan, mint az első nap a drogelvonón”-ra. Hosszú, unalmas, rohadtul idegesítő, annyira fáj, hogy már az idegösszeomlást súrolja.  - Szóval, ennél még az is jobb lenne, ha egész nap a pultot támasztanám a hangulat karbantartó kombinátban. Érted, mire gondolok, ugye?
Újra a zsebébe nyúlt, leginkább reflexből. Persze, nem volt benne a szokásos doboz Lucky Strike, rég elszívta az utolsó szálat is… Már csak a macskamentás joint-okból volt pár a táskájában. Persze azt nem szívhatta akármikor, ahhoz nyugodt körülmények kellettek. Azzal szokott gondolkodni, ám ezt egy ideje nem tette valami szívesen…
-   Amúgy nem csináltam semmi lényegeset. De ha nem sietsz nagyon… - jegyezte meg, amikor a pasas tett pár tétova lépést a suli felé – Van egy kis „szakmunkás kakaóm”, garantáltan nem fogsz tőle fázni.
Nagyon jól tudta, hogy az előbbi kijelentése elég rizikós volt. Ha a srác amolyan óvóbácsi alkat, most tuti felnyomja a prefiknél. De ha mégse, legalább lesz társasága estére. Ahogyan mondani szokás: ökör iszik magában, meg aztán ha a pasas nem csak véletlenül néz ki úgy, mint egy „heavy-metal-hero” , talán rokonlélekre talált.



Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Damerei Raleigh - 2013. 02. 12. - 15:03:08
Maggie Green


Koránt sem ritka esemény az, hogy unatkozzam délután. Főleg most, hogy Ryan szinte az unokahúgom szájában létezik minden szabadidejében. Egyetlen beszélgetőpartnerem lett így oda, mert ő volt az, akivel lehetett értelmesen dumálni. Na, hát most már se beszélni nem lehet vele, se nem értelmes. Elment az a maradék józan esze is, de én ebbe nem szólok bele. Ő baja.

Az unalom elől a birtokra menekülök, elvégre egész kellemes már az idő. Vége a nagy téli fagyoknak, a bátrabbak már egész napokat kint töltenek. Na ott azért még nem tartunk, hogy én is itt lógjak. Céltudatosan haladok az egyetlen számomra kedves hely felé, a mólóhoz. Még elsős meg másodikos koromban gyakran ültem le rá, lábam a vízbe lógatva csukott szemmel álmodoztam. Szerettem azt hinni, hogy ez a tenger, én pedig otthon vagyok. Hogy hiányzik a sziget! Sokan nem értik, hogy miért szeretek ott lakni, mert ugye ott tényleg nincs semmi érdekes. Szerintük. Szerintem meg csak ott vannak érdekes dolgok. A csendben, városi zajok és nyüzsgés nélkül mindenki oda tud figyelni a másikra, önmagára. Minden családtagom, és én magam is keveset beszélünk, hacsak nem olyan az alkalom. Általában gondolkodunk, mielőtt ostobaságokat fecsegnénk, és ez jó.

Még egy kóbor szellő sem fújdogál, minden mozdulatlan. A fákon az apró levél kezdemények meg se rebbennek, a tó vize nem fodrozódik. Vihar előtti szélcsend ez, aki ismeri a szelet, az mind tudja. Megállok a móló végén, behunyom a szemem, és várom, hogy történjen valami. Ismerem a vizet, a tengert, a szelet ami messzire repíti a hajókat a hullámokon.
És amire vártam, meg is érkezik. Egy erős, határozott lökés, az első. Még sok fogja követni. Halványan elmosolyodok, érzem, ahogy a felélénkülő fuvallat egyre tolakodóbb, akaratosabb. Nem kell sokat várnom, egy perc múlva már belekapaszkodik a talárom anyagába, és vidáman dobálgatja az alját. Bárcsak a hajómon lehetnék most. Tizenhatodik születésnapomra Chris nagylelkűen megajándékozott egy saját vitorlással. Sunset-nek neveztem el, mert mindig is imádtam a lemenő nap felé hajózni, a horizontot célba véve, melynél eltűnik az egyre vörösödő és gyengülő fényű korong. Kinyitom a szemem, és halk, rövid sóhajjal nyugtázom, hogy se a nap nem készül még alábukni, se nem a végtelen tengeri horizont látványa van előttem. Ez csak egy gyenge utánzata annak.
A tó víztükre már nem olyan nyugodt és sima, most mintha remegne. Nem, ezek nem hullámok, de azok lesznek. Unottan nézek fel az égre, ahol már gyülekeznek a sötétszürke felhők. Még van időm, de már nem sok. Lehajolok, kezem a hűvös vízbe mártom. A hűvös enyhe kifejezés, ez szinte fagyos. Mégis élvezettel mozgatom meg benne az ujjaim, és csak lassan állok fel. Komoran meredek egy ideig a vízre, aztán előveszem a pálcám, és felé irányítom. Egy intéssel kisebb, nagyjából tíz centis hullámot keltek, és követem tekintetemmel, míg el nem tűnik. Ennyi volt.

Sóhaj kíséretében újra az eget kémlelem, a felhők már egybefüggő szürke masszát alkotnak, ameddig csak a szem ellát. Elindulok vissza, ám épp ekkor megpillantok egy lányt, ahogy befelé igyekszik a csónakházba. Nem telik el néhány másodperc, és magam is megérzem, hogy miért. A széllel megérkeznek az első esőcseppek is, megérzem őket a kezemen és az arcomon. Ez elől így rohanni? Na ne már… Kiroppantom a nyakam, és elégedett mosoly ül ki arcomra. A kastélyt már nem érem el anélkül, hogy bőrig ázzak, ebben biztos vagyok, úgyhogy én is a csónakház felé indulok. Ki tudja, lehet, hogy szerencsém lesz, és Morrisonnal futok össze.