Roxfort RPG

Múlt => Birtok => A témát indította: Mrs. Norris - 2009. 12. 23. - 19:38:19



Cím: A könnyező szobor
Írta: Mrs. Norris - 2009. 12. 23. - 19:38:19
A keleti tornyok tövében egy kísértetiesen élethű szobor áll.  Egy női alakot formáz, az arca azonban egészen rendkívülien kifejezőre sikerült. Állítólag néha halk, fojtott zokogást hallani az éjszakában a szobor körül.
Egyébként van a kőalak mellett két pad is, elbújni vágyó szerelmeseknek ideális zug.


Cím: Re: A könnyező szobor
Írta: Kirk Cieritt - 2010. 08. 09. - 21:15:49
Josey Butler

Tisztán kivehető volt a márványpadlón fekvő árnyék mozdulataiból, ahogyan annak gazdája beletúr a feje tetején lévő kócmaradványokba, és egy pillanatig megszorongatja őket, mintha csak leakarná a fejéről tépni a bőrt. A mai nap sosem lehet jó, sőt, még csak jobb sem. A mai napon történt, az a bizonyos baleset az életében, amiről sohasem beszél senkinek, még a fáradt, vagy akár részeg pillanataiban sem. Sem a kutyájának, sem a megtépett kúrváknak, még saját magának sem a tükör előtt állva. Idegesen kezd el turkálni a sötétzöld- és szürke árnyalató kabátjának zsebében, keresi azt a rohadt gyújtót. Azt a fajtát, amit a sarki boltokban kapsz fillérekért, meztelen nőkkel, macskákkal, vagy hülye mesefigurákkal kidekorálva. Rég volt már - és de szép is volt - mikor ezüstszín gyújtóból éledt fel a sárga láng, s mikor édes szivarokat gyújtott meg ajkai között. Igen, azok az idők már régen elmúltak, azok az idők tették őt idegenné saját magától, azok az idegenek hazudtak neki éveken át, azok az évek azok, amikre egyáltalán nem akar emlékezni, még egyetlen öngyújtó erejéig sem. Nem akar, de emlékszik. És ez rohadtul...
Puff.
A kis szar műanyag hatalmas sebességgel vágódik neki a kőnek, törik szét apró darabokra, és  szórja szét a részeit az udvar részeiben. A tenyerek megemelkednek, betemetik a délceg arcot, a düh látványos táncot lej az arcizmokkal. Ajkai maguk közé csippentenek egy szálat, miközben az öve körül kotorászik. Hála az égnek, hogy ma nincs egyetlen órája sem, mert ha még az a rohadt pálcát is odafent hagyta az irodájában, akkor nem kétséges, hogy talán még levegőt is elfelejt venni. És még is megteszi.
Orrain szippant egy hatalmasat a hűvös szellőből, mintha csak benntakarná tartani a levegőt, hogy kiszámolja milyen sokáig tudja bent tartani. Szájából kiveszi a csikket, megfogja ujjai között, és körül néz a parkban.
Hihetetlen. Az emberek mindig csak a magányra vágynak, mindaddig amíg rá nem jönnek: mások nélkül, még egy szál cigarettát sem képesek meggyújtani...


Cím: Re: A könnyező szobor
Írta: Josey Butler - 2010. 08. 11. - 22:50:45
AND I DON'T GIVE A DAMN WHAT THEY SAY
WHAT THEY THINK THINK


Hmm. Az a baj ezzel a suliújsággal, hogy nem kommunikál az olvasókkal. Oké, lehet szavazni. De ki szavaz? Mi az, hogy ki a legszexibb tanár? Most komolyan...? Pitonra mondjuk szívesen szavaztam volna, de ő már nincs itt...
Vajon hová tűnt?
Nyelvemet kidugva, izgatottan fejtem a keresztrejtvényt, melynek megfejtésében állítólag Weasleyék legújabb termékének neve van elrejtve, melyet meg is nyerhetek, ha beküldöm a megfejtést...
Mondjuk sose nyerek semmit, úgyhogy teljesen mindegy.
Megreccsen egy ág - fura, hogy milyen élesen hallatszanak a neszek. Nem szabadna itt lennem, úgyhogy gyorsan begyűröm a motyómat a táskámba. Látom a közeledő alakot, ergo ő is bármelyik pillanatban észrevehet engem. HA jól látom, valamelyik új tanárunk az! Legjobb lesz, ha elbújok a szobor mögött, talán nem vesz észre...
Lélegzet-visszafojtva várom, hogy ideérjen. Hallom a lépéseit, és hallom a súlyos lélegzetvételeket. Ideges, a járásából érezni. Mitől ilyen feldúlt? Valamiért az ember azt képzeli, hogy a tanárainak nincsenek sem gondjaik, se dühkitöréseik, hogy erkölcsileg szilárdak és hogy mind megingathatatlanok... Persze ez ostobaság, de mégis.
Mikor hozzávágja a szoborhoz az öngyújtót, összerezzenek, mint egy kismadár, ezzel épp elhúzódva egy műanyagdarabkától, ami a fülem mellett süvít el. Felszisszenek ijedtemben, és ettől csak még idegesebb leszek, hiszen most biztos meghallott, az álcámnak annyi! Ki akarok kukucskálni a szobor szoknyája mellett, hogy merre lehet, hogy az alakhoz lapulva tovább kúszhassak úgy, hogy ne lásson, de sikeresen megcsúszom, és csak nagy kalimpálással tudom elérni, hogy ne essek le a piedesztálról.
Na, ezt a szerencsétlenkedést nincs, aki ne venné észre, úgyhogy megszégyenült pillantásom a földre szegezem, miközben veszek egy mély lélegzetet. Elő kéne lépnem, de nem merek - végül is, hátha nem vett észre, nem igaz?
Lepillantva viszont észre veszem, hogy az iménti nagy kapkodásban valamit elejtettem: egy ősrégi benzines gyújtót, benne Keith monogrammjával. Ott hever a pityergő madonna meztelen lábacskája előtt.
A professzor cipőjének orránál.


Cím: Re: A könnyező szobor
Írta: Nyjah Porter - 2010. 08. 19. - 10:39:47
Alice Oswald

Hét ágra süt a nap, az emberek még ilyen nehéz időkben is mosolyt igyekeznek erőltetni az arcukra, ám van egy hely, amely most csendes, eldugott, szinte tökéletes arra, hogy ide elbújhasson, akinek elmélkedni támad kedve.
Halk léptek zaja töri meg a csendet, majd a hangokhoz alak is párosul, egy magas, átlagos testalkatú fiú lép elő, a termetéhez képest meglehetősen gyerekes ábrázattal, s ebben az iskolában koránt sem megszokott fürtökkel, már ha lehet őket így nevezni. Arca kifejezéstelen, szemeiben halvány fény pislákol csupán, ám még sem tűnik szomorúnak, inkább csak gondterhesnek…
A szobor közelébe érve ott leheveredik a földre, lazán maga mellé dobja a táskáját, s egy darab papírt és kemény táblát vesz elő, aztán egy ceruza is előkerül a táska mélyéről. Nem sokkal később kezei serény táncjátékba kezdenek, s a lapon míves vonalak jelennek meg, melyek egy arcot öveznek, aztán a durvább hangsúlyosabb vonalak is feltűnnek a lapon, s végül kis satírozással árnyékolja a művet, a szobrot rajzolta le, csakhogy úgy, hogy annak háttal ül. Mikor úgy érzi végzett megfordul, s elégedetten nyugtázza, hogy csaknem ugyanolyan lett műve, mint az eredeti. Nem most jár itt először ez ebből a kis közjátékból is látszik.
Táskáját, a szobornak dönti, hátát pedig a táskájának veti, eztán tekintetét az égre emeli, s a barna íriszek, mintha abban lenne megírva a jövő kezdik kémlelni a végeláthatatlan kékséget. Szemeit lassan lehunyja, s így elmélkedik tovább a múlton, a jelenen, s a jövőn…

~ Igazából most rendkívül rosszul kéne éreznem magamat, hogy elvettek sok mindent, amit régen olyan nagyon szerettem, hogy nem barátkozhatok azzal akivel akarok, hogy nem tehetem azt amit akarok, mert mindent az eddigieknél „keményebb” szabályok tiltanak. Azonban nekem valahogy ez eddig nem esett le, nem érzem úgy, hogy bármilyen béklyóba zártak volna engem ezekkel a szabályokkal.
Menekülhetnék… de minek? Ha elfutok, azzal nem oldom meg a problémát, csupán ideig-óráig kezelem a fájdalmat. Márpedig az ilyen betegséget, mint ez a helyzet, nem lehet egyszerűen másként elűzni, csak ha kemény és ellenálló személlyel találja szemben magát, aki tövestül tépi ki, a rajta élősködő gyomot… ~

A szemeim ismét kinyílnak, s most már, az elszántság fénye lobog bennük. Az ég már nem végtelen, csupán egy legyőzendő határ, amin túl vár rám a végtelen, amin túl nincsenek akadályok, bármit le tudok győzni, bármire képes vagyok. A lehetetlen csupán egy szó, amit mindenki olyan fennhangon emleget folyton, mintha ettől várná azt, hogy a többiek eltekintenek a felett, hogy nem hajlandó nekifutni az akadályoknak, melyek amúgy legyőzhetőek lennének, csak lustaságból, félelemből vagy egyéb más okból meg sem próbál győztes lenni…


Cím: Re: A könnyező szobor
Írta: Alice Oswald - 2010. 08. 19. - 18:12:54
Nyjah Porter

 Amint befejeztem mindazt, amit elterveztem, azt remélva, hogy a szobornál egyedül ücsöröghetek, elindultam.  A könnyező szobornál nem egyszer töltöttem el már hosszú órákat. Az a hely, mindig ideális volt számomra, amennyiben nem volt ott egyetlen lélek sem. Olyan sokszor oldottam meg itt a problémáimat az egyik padon ülve. Egyszóval mindig is szerettem ezt a helyet.

Amikor megérkeztem szomorúan vettem tudomást arról, hogy ma nem leszek egyedül. Egy barna hajú, rasztás srác ült egymagában a szobor előtt, hátát annak dőltve. Barna íriszei a kezében lévő papírra koncentráltak. Ujjai gyorsan mozogtak a lapon, valami gyönyörűt alkotva.Érkezésem nem zökkentette ki a rajzolásból, még csak fel sem tekintett rám. Lehetséges, hogy észre sem vett? Nem hiszem, hogy annyira figyelmetlen lenne, akárki is ő.
Leültem az egyik padra, mivel az üres volt, a lábaimat is ráhelyeztem. Elővettem egy vastag könyvet s olvasni kezdtem. Elolvastam az első fejezetet, de nem tudtam arra összpontosítani, így hát összecsaptam és letettem  a könyvet magam mellé a padra. Nem szoktam gyakran olvasni, sőt ellenkezőleg, de amikor mégis előveszek egy könyvet, nehezen tudom letenni azt.

Néhány percet tétlenül töltöttem el, majd összefontam a karjaimat a lábaim körül. Gondolataim hazáig szárnyaltak, eszembe jutott az a sok veszekedés anyuval. Vajon sejtette, hogy mi fog itt a Roxfortban történni, s azért nem akart elengedni? Habár nem lesz semmi bajom, abban biztos vagyok.  Denem oldalán állok, s egyszer halálfaló lesz belőlem. Potter úgysem tudja legyőzni őt, varázsereje nem haladja meg a Nagyúrét.  Azt hiszem megérte annyit veszekedni anyuval, hisz ha nem tettem volna, akkor most otthon kuksolnák, talán még bujkálnom is kellene. S ha elkapnának..
Aztán a gondolataim visszaérkeztek ide, a könnyező szoborhoz, ahonnan elindultak. A papir már a földön hevert, s a fiú az eget nézte. Kíváncsi vagyok, mit rajzolt, s hogy egyáltalán ki is ő. Az biztos, hogy nem mardekáros, akkor láttam volna a klubhelyiségben.

-Mit rajzoltál?- kérdeztem.



Cím: Re: A könnyező szobor
Írta: Kirk Cieritt - 2010. 08. 30. - 22:15:39
Josey


Valamiért mindenki azt képzeli, hoyg egy tanárnak soha semmilyen problémája nincsen. Tudják mit? Van. Sokszor olyannak kell lenned, mint egy szülő, igazságosnak, mint egy bíró, érzelmesnek, és megértőnek, mikor a hátad közepére sem kívánod más tetves, és rohadtul unalmas bajait.
Kit érdekel, hogy meghalt az anyád?
Az enyém is meghalt.
Kit érdekel, hoyg vert az apád?
Az enyém is vert.
Kit érdekel, hogy terhes lettél?
Én megöltem a gyerekemet.
Csillogó tükörként merednek a szemek, a darabokra tört olcsó szarságon, s a tenyér folyamatosan magába temeti az arcot, újra és újra. Egyedül a sehonann jött szisszenés töri meg a csendet, és a fejében cikázó gondolatokat, melyek cseppetsem alkotnak a fa gyökerekhez méltó rendezettséget. Mellkasa megemelkedik, súlyos lélegzet hagyja el az ajkak, melyekből kihajítják az árván méltatlankogó cigaretta szálat. Szívverése felgyorsul, teste hangjai elcsöndesülnek. Némán süvít végig füle melett a fáradt őszi szellő, mikor az alak feláll, és elindul a szobor felé.
Elindul, és reméli, hoyg csak egy kibaszott mókus, vagy valami dió nagyságú aggyal rendelkező állatka szórakozik vele. Nincs kedve mentegetőzni, nem is fog, de ahhoz meg végképp semmi kedve, hogy a jövőhéten ő legyen a pletykatéma a diákok, majd később a tanárok között. Fejét felszegi, s állát előre tolva, zsebretett kézzel indul a faragott kőbábúhoz. Ujjai finoman maguk köré fonják pálcáját, már-már lassan össze is roppanthatná, a hozzá tartozó erővel, mikor csúszás esés, és egy merő szerencsétlenkedés közepette a lábai elé zuhan egy diáklány. Arca fehér, szemei  nagyok, és csillogóak, karjai vékonyak, mégis a tekintete élettel teli - leszámítva a produkció hagyatékat.  Mellkasa ismételten megemelkedik, ujjai eleresztik a pálca markolatát, tenyerével homlokához kap, és lahunnyt szemmekl küzdi ki magából a megkönnyebbülés jeleit.
- Azt a kurva életbe... - kezében rögtön felvillan egy újabb cigarettaszál, s mikor zsebében kezd matatni, szemei kiszúrják a lába elé vetődött, M betűs öngyújtót. Arca rezdülés nélkül lefagy,, tekintete szugerája az apró értéktárgyat. Lehajol, és felveszi, csendben végig nézi, majd újra a lányra pillant. A kettő, valahogyan nem illik össze.
- Mondd, melyik Mirol ivadéka vagy?


Cím: Re: A könnyező szobor
Írta: Josey Butler - 2010. 10. 06. - 09:36:33
YOU FOLLOW WHAT YOU FEEL INSIDE
IT'S INTUITIVE YOU DON'T HAVE TO TRY


A franc, a franc, a franc... Nem merek levegőt venni, mert azt is meg fogja hallani. Ki tudja, mi baja lehet? Az ember nem szívesen közelít me egy dühöngő őrültet. Főleg, mivel rettegek az őrültektől, hiába, hogy én magam is az vagyok. De az, ha össze vagy zárva velük hónapokon át, az bizony megváltoztatja a hozzáállásodat a dologhoz, és nem jó irányba. Lehettem volna velük kedves és megértő, de én rettegtem tőle, hogy egyre inkább olyanná válok, mint ők, és teljesen leépülök, az emberi minimum alá.
Hogy tudnék szabadulni ebből a nyomorult kelepcéből? Talán ha nekiiramodok egy váratlan pillanatban, és addig rohanok, amíg el nem érem a kastély oldalsó bejáratát - vagy ha már itt tartunk, közelebb van a Veszélyes Varázsnövények Üvegháza, ahol múlt órán voltunk Bimba tanárnővel...
Ajkam és torkom kiszárad, ahogy irracionális félelmeim szorongatni kezdik csepp bordáim közt a lelkem, majd megpróbálok erőt venni magamon. Gyerünk, csak nyugodj meg, csak próbálj meg úgy csinálni, mint a normális emberek!
Néha olyan nehéz.
Kipislogok a szobor olykor fodrozódó szoknyája mögül, és látom, ahogy a férfi lehajol Keith gyújtójáért. A fenébe, vissza kellett volna adnom annak a torzonborz marhának még a múltkor, akkor most nem veszíteném el! Hisz biztos, hogy el fogja kobozni, vagy ha nem is elkobozni, hát tudatlanságból megtartja, míg én itt kuporgok egy nyavalyás márványasszony kipucsított sgge mögött!
Nem hagyhatom, hogy az a gyújtó elvesszen, még ha Keith-t nem is érdekli, engem igen! Előlépek a szobor mögül, és bár továbbra is belé kapaszkodom, a piedesztál szélére lépek.
Mivel a férfi kicsit magasabb, mint én, a szemünk most körülbelül egy magasságban van. Félszegen nézek rá, készen állva arra, hogy elugorjak, ha valamit megint hozzá akarna vágni a sírós kisasszonyhoz.
A kérdése olyan súlyos félreértésről árulkodik, hogy hirtelen azt se tudjam, hogyan kezdjem a kimagyarázkodást, hisz ahogy a kérdésből érzékelem, nem szívleli a Mirolokat. Vagy épp igen. Sosem lehet tudni mostanság, hogy mit is akarnak, ha a családodról kérdeznek: óvatos vagyok hát.
- Egyiké sem - mondom aztán a legegyszerűbbnek tűnő választ. - Kaptam - teszem hozzá a magyarázatot, még mielőtt megkapom a vádat, amelyet a magam fajta félvérek gyakran megkapnak mostanában: hogy loptam volna.
- Visszaadja? - kérdezem aztán, és bár nem akarom, hogy a hangom ilyen félős és nyávogós legyen, most mégis feljebb csúszik egy hanggal a vége; megköszörülöm a torkom, mintha csak be lennék rekedve.
Na, tök jó ez amúgy, mert általában nem szoktam ilyen beszari lenni, sőt, de most mégis rám jött a szorongós ötperc (félóra), és nem tudok mit tenni ellene.
Aztán állok és nézek rá, szinte pislogás nélkül.

~

A gyújtómat visszakapom. Több szó nem hangzik el köztünk, ezért jobbnak látom, ha olyan gyorsan hagyom magára a tanár urat, amilyen gyorsan csak tehetem.

~


Cím: Re: A könnyező szobor
Írta: Guy Perkins - 2011. 03. 10. - 19:31:47
(http://i276.photobucket.com/albums/kk25/drawer_2008/nadine.png)

Guy tétován nézelődik a tornyok tövében tanyázó szobor környékén. Neki azt mondták, a lánynak mindenképpen itt kell lennie, hiszen csak az imént startolt ide valamiért, ám a fiú mégsem lát sehol egy árva lelket sem. Totál kihalt a műemléki szobor környéke, a padon se habzsolja egymást egyetlen romantikaéhes pár sem.
Azonban egy röpke pillanattal később máris bólint a fiú és elégedetten hunyorít egyet, ahogy valami meglebben a szobor mellett. Háhá, tényleg itt van Lotti, vagyis Nadine, csak éppen bujkál valamiért. De vajon ki elől? Azt csiripelték a szobatársak, barátnők, egyebek, hogy egyedül indult ide és nincs itt egy teremtett lélek se sehol.
Nicsak, nem tán előlem rejtekezel, Lotti drága?! - töpreng el a srác vidoran. Végtére hetek óta kereste a csajt, így most a sikeres nyomozás okozta derűs optimizmusát a lány ezen különös viselkedése sem képes letörni. Vajon ennyire megváltozott volna a helyzet az öltözőben töltött kellemes, cukorban gazdag percek óta, hogy már meg sem akarja ismerni a lány? Ennyire ocsmány alak volna így teljes világosságban, hogy inkább elbújik előle a leányzó? Na nem, Guy ugyan nem egy egoista pacák, de azt tudja magáról, hogy a legrosszabb indulattal sem nevezhető gyermekríkatóan csúfnak, szóval kizárt, hogy emiatt leskeljen Nadine a szobor mögül olyan félénken.
Magabiztos könnyedséggel sétál a szoborhoz, majd azt megkerülve Nadine elé lép.
- Szia, Lotti - mosolyog félig csábítóan, félig olvatagon szíve hollóhátas hölgyére. - Úgy látom, az üdvözléssel avagy elköszönéssel járó szituációk nem éppen a legkedvesebb formádat hozzák ki belőled. Mi a helyzet veled? Gyere, üljünk le a padra, úgy sokkal kényelmesebb lehet a társalgás. És nem mellesleg hoztam egy kis cukrot, amolyan széplánycsalogatót, azaz M&M's-et.
Most ugrik a troll a szakadékba... - véli a fiú, Lotti várható válaszán töprengve, mivel nem éppen a legkedvesebb modorát vette elő az eltűnőművész számára, bármennyire is tetszik neki lány.
Ki tudja, lehet, hogy egy óriási pofon lesz a reakció a szövegelése nem éppen bóknak vehető részeinek hála, melyet igyekezett mégis baráti színezettel tálalni. De akár az is előfordulhat, hogy Nadine-ként oly mértékben nem óhajt vele szóba állni a Lotti, hogy egyszerűen nyakába szedi a lábait és elrohan; mintha álnéven sokkal egyszerűbb lett volna a helyzet. Azért a biztonság kedvéért Guy megfogja a lány kezét, hogy időben észlelje az elfutási vagy pofozási kényszert. Szabad kezével pedig előhúzza a jól ismert M&M's-es zacsit nadrágja zsebéből, hátha kedvenc édességének jelenléte pozitívan befolyásolja a lány döntését.


Cím: Re: A könnyező szobor
Írta: Angela J. Sirett - 2011. 05. 08. - 17:44:51
(http://img29.imageshack.us/img29/4202/victoriajusticehairstyl.png)
♫♪♫♪ (http://www.youtube.com/watch?v=tLpavoJr9Z8)

Miért ennyire nehéz minden? Tudom- tudom, hogyha minden egyszerű lenne nem lenne az életben semmi kihívás, unalmas, élménytelen és értéktelen lenne, de az sem jobb, hogy az egész életem maga  a felfordulás, maga a pokol.
Valakinek a legnagyobb problémája, hogy milyen ruhát vesz fel, milyen szépen ír. De ezek olyan érdektelen dolgok, főleg, hogy az egész varázsvilág megtébolyult, vele együtt a családom is felfordult.
Nagyon nehéz volt megemésztenem, amikor 2 éve nap, mint nap veszekedés volt otthon, csak mert bátyám, Andrew őrültségeket hordott össze és jellemében, elveiben véve teljesen megváltozott. Noha sosem volt az a normális, átlagos gyermek, akkoriban Pálfordulást hajtott végre. Az Ő elveit vallotta és hadakozott a saját családja ellen. Próbáltam őt utálni, de csak a testvérem volt, bármilyen szinten is árult el. Én akkor is SZERETTEM.
Az összeveszés után sokat sírtam. A tudatlanság volt a legnagyobb ellenségem, mert nem tudtam hol van és hogy van, mit csinál, mik a tervei, mit érez. Többször elhatároztam, hogy felkeresem, de minden bátorságom össze kellett szednem és szilárd érveket teremteni, melyek tartalmazták, hogy jöjjön haza.
Nyáron, miután hazajöttem Elena bátorításával felkerestem. Egy bagolyban adta meg a lakcímét és kért a teljes diszkrécióra. Elbaktattam a szállásáig. Egyszobás lakásban lakott. Nem volt túl otthonos, igazából minden arról árulkodott, hogy ott sem fog sokáig maradni, percről- percre képes elhagyni azt a helyet.
A szívem ezerrel vert, amikor elkezdtünk beszélgetni. Be kellett ismernem, már nem az a csenevész gyerek volt, hanem egy férfi, akinek komoly elhatározásai voltak. Nem is tudom, hogy remélhettem, hogy hazajön!? Vagy egyáltalán, hogy volt bátorságom elmenni hozzá. Ami biztos: eldöntöttem, hogy a szívemre, vagy az eszemre hallgatok. Én előbbire hallgattam, ezzel elárulva a családomat. De mit tehettem volna? Ő is a családom része volt, még akkor is, tehát még sem követtem el olyan nagy hibát.
Nem az volt a legkellemesebb beszélgetésünk, mindketten túl ridegek voltunk, mintha akkor láttuk volna egymást elsőre. A társalgás is csupán tőszavas mondatokból állt. Nem tudtam mit kérdezni, témaként felhozni, anélkül, hogy a múlt szilánkjai ne hasítsanak belém.
Emlékszem, amikor elbúcsúztunk a nyakába ugrottam, szipogtam, pityeregtem egy picit, suttogva azt, hogy ne tűnjön el, s azt, hogy mennyire hiányzik. Megpuszilta a fejem búbját s a fülembe mormolta:
- Bármit is teszek, bárki is leszek, te mindig az én bűbájos kis hugicám leszel, aki bármikor betoppanhat hozzám, hacsak egy ölelésre is...- olyan édesen csengtek a szavai, hogy belefájdult a szívem.
A legszerencsésebb a találkában az volt, hogy nem kérdezte senki, hogy azon intervallumban hol jártam, így nem volt lehetőségem hazudni. Talán ez nyugtatta meg igazán a lelkiismeretemet.
A nyár folyamán még négyszer találkoztunk, mindig más- és más helyszínen. Ezek nem voltak nagy és tartalmas beszélgetések, de maga a tudat, hogy ott van velem, jól van és bármikor átölelhetem megnyugtatott. Az, hogy mikor, kivel, mit csinál, botor módon nem érdekel. Önzően csupán azt láttam magam előtt, hogy: él és virul és szeret engem.
Ám, tegnap ez az érzés is elmúlt. Egyik jó-barátom mesélte levélben, hogy látta Drewt. Egészen megörültem az első soroknak, viszont az utolsók eléggé gyászosan csengtek. Azt írta, hogy vérbe fagyva feküdt egy összecsapás után. Nem halt meg, de borzalmas állapotban volt.
Ez az üzenet épp elég volt ahhoz, hogy izgalommal vegyes letargiába taszítson. A hajam tépdestem, mert nem tudtam, hogy mi van vele. Hogy nem tudom él- e még, vagy... Próbáltam nem a legrosszabbra gondolni, de akkor is. Tudnom kellett, hogy mi történt és hogy ki miatt ázott vérben, bármi áron.
De nem tarthattam magamban az aggodalmam. Mint Hugrabugos, mindig a létem pozitívumait vetítettem a világnak, ettől lettem olyan bolondos. De ahhoz, hogy valamivel leplezni tudjam a félszemet, el kellett mondanom valakinek. Ez a valaki természetesen Elena volt. Gyerekkorom óta, pontosabban születésem óta ismertem, ő volt a legeslegjobb barátnőm, illetve a másod-unokatestvérem. Ezek voltak azok a kötelékek, amik összefűztek minket: a család, az emlékek és a barátság. Neki bármit elmondhattam. Meghallgatott, megvigasztalt és támogatott. Teljes mértékben bíztam benne, hisz tudtam, hogy soha nem árulna el. Mert ő az a lány volt, aki inkább meghalt volna, minthogy a szeretteinek bántódása essen.
Azon a délutáni órán is őt vártam, a könnyező szobornál, amikor mindez végigfutott a fejemben. Nem volt túl jó idő, de ahhoz képest, hogy nyakunkon járt már a tél, egész kellemes idő volt. Míg vártam Lenát hallgattam a levelek csörgését és azt, ahogy játszadozik a szél a birtokkal.


Cím: Re: A könnyező szobor
Írta: Elena Pierce - 2011. 05. 18. - 20:10:13
(http://img339.imageshack.us/img339/5516/misssirett2.png) (http://www.youtube.com/watch?v=Re6Mi9CZxIE)


Ugyan az az érzés... Újra és újra rám tör. Nincs menekvés. Nem tudok elbújni, elfutni, megszabadulni tőle. Mindig követ és fojtogat. Hiányzik valami, vagy valaki. Egy személy, egy érzés, egy hely... Valami, ami régen a birtokomban volt, de az idő elmúlásával elveszett, és azóta sem került vissza hozzám.
Az idő hideg volt és kegyetlen szelek fújtak. Az ég a szürke minden árnyalatát magára öltötte. Nem igazán zavart a borús idő, kivéve, hogy a szellő össze-vissza fújta a hajamat. A lehangoló hatása viszont befolyással volt a hangulatomra.
Olyan helyet kerestem, ahol ritkán találkozni diákokkal, és a magányos tölgy tökéletesnek bizonyult. A tövében ültem le, a kezemben pedig a bátyám levelét szorongattam. Már vagy két hete vártam a küldeményt. Az elefántcsont-színű boríték reményekkel töltött el. Reménykedtem, hogy a bátyám végre magához vesz, és nem kell tobbi eltörnöm mostohaanyám hisztériáét, húgom prédikációit és apám mindennapi rideg viselkedését. Még pár percig vártam. Nem mertem kinyitni a borítékot. Félelem fogott el, és egész testben borzongtam. Nem akartam újra csalódni. Viszont szerettem volna látni a bátyáimat. Amióta elmentek az életem megváltozott. Otthon egyedül vagyok, és ha a szünetekben nem találkoznék Angieval... Fogalmam sincs, hogy mihez kezdenék. Ő az egyetlen, akire még mindig számíthatok, és akiről tudom, hogy annak ellenére, hogy változtam, még mindig szeret.
Nagy levegőt vettem. A szívem a torkomban dobogott. Végig húztam az ujjam a boríték pecsétjén. Vettem a bátorságot, és gyorsan kinyitottam. Kivettem a levelet, de a boríték mást is hozott.
 - A medálom... - meghökkentem. Nagyapám halálakor nagyon összevesztem apámmal. Azon a napom téptem le a nyakláncot, és apám lábához vágtam. Azóta nem találkoztam vele. Az ékszerre pillantottam. A családi címer állt rajta. Egy kentaur íjjal a kezében. Megdörzsöltem a medált, és elmosolyodtam. Milyen büszke is voltam rá. Nagyapám azt mesélte, hogy annak idején a megérzései azt súgták, hogy kislányok születnek a Pierce családba, és lám! Tényleg így történt. Még a születésünk előtt két hónappal csináltatta meg a nyakláncokat. Később, miután megszülettünk gravírozták be a nevünket. A nevem alatt ott állt a család mottója: „Per aspera ad astra!” amit annyit jelent, hogy „Göröngyös úton a csillagok felé!” Hogy hány szór biztatott nagyapám ezzel? Még magam sem tudom.
Visszatértem a levélhez.

Drága Elenám,

Nagyon hiányzol. Bocsáss meg, hogy ennyi ideig nem írtam, de nem volt rá lehetőségem. A baglyom, Samon elhunyt, tehát újat kellett vennem. Emellett sok dolgom van a háború miatt. A borítékban találsz valamit. Már egy ideje vissza akartam adni, de nem volt rá lehetőségem. Kérlek, hogy ne dobd el. Büszkeséggel hord. Ez a család címere. Azé a családé, amelyhez tartozol.
Nicoval elköltözünk. Túl kockázatos, ha a mostani lakhelyünkön maradunk. Tegnap este járt nálunk valaki, és az a bizonyos személy nagyon keresett valamit. A házban tiszta felfordulás van. Most már összepakoltunk, és nem sokára megyünk. Egész éjjel készültünk. Biztosak vagyok benne, hogy aki itt volt, még visszajön.
Kérlek, hogy ne haragudj rám, amikor a következő sorokat olvasod, és azután se. Sajnos nem tudlak magamhoz venni. Egész nap dolgozok (ahogy Nico is), tehát nem lesz, aki vigyázzon rád. Biztos vagyok benne, hogy most arra gondolsz, hogy nincs szükséged daikára...


 - Milyen jól ismersz, bátyus – szomorúan mosolyogtam.

… de kérlek értsd meg. Csak a legjobbat szeretném neked, és eszem ágában sincs kockáztatni az életedet, pedig az lenne, ha ideköltöznél. Pillanatnyilag a legbiztonságosabb, ha apa mellett maradsz. Tudom, hogy a fő ok, amiért el szeretnél költözni, hogy azt hiszed nem szeret, de hidd el! Te és Kalina vagytok a mindene. Igaz, hogy egész életében kemény volt hozzánk, de a kemény páncél gyenge külsőt takar.
Remélem, hogy mindent rendben jön, mert hidd el! Én is azt kívánom bárcsak itt lennél velünk. Nagyon hiányzik a húgocskám, és a vele együtt töltött pillanatok.
Kérlek minél hamarabb írj! Tudni szeretném, hogy mi van veled.

Sok szeretettel:
Alex


Összegyűrtem a papírt és elhajítottam. „...Pillanatnyilag a legbiztonságosabb, ha apa mellett maradsz...” zengtek a fülemben a szavai. Olyan dühős és csalódott voltam, hogy pár könny szökött a szemembe. Mély levegőt vettem, mert attól tartottam, hogy mindjárt elsírom magam. Nem értettem, hogy miért ilyen fafejű a bátyám. Ugyan már! 17 vagyok. Tudok magamra vigyázni. Ha lenne hová mennem, akkor egyáltalán nem kértem volna tőle segítséget. Felálltam a hideg talajról és a könnyező szobor felé vettem az irányt. Csak egy ember jutott eszembe, és az a valaki biztosan már ott várt. Ebben a pillanatban csak Angelara volt szükségem, mert az egész kerek világon ő az egyetlen, aki megért.
Út közben azon gondolkodtam, hogy elmondjam-e a levelet. Angienak is megvolt a saját baja, és nem akartam még több dologgal terhelni.
 - Mindegy! Ha nem mondom el, úgy is rákínszerit majd. -  böktem ki halkan, szinte magamban. Már meszéről kiszúrtam egy várakozó, szőke hajú lányt. Tudtam, hogy ő az, ezért egyre gyorsabb léptekkel haladtam. Nagy levegőt vettem, hogy megnyugodjak. Ki akartam kerülni, hogy észrevegye, hogy sírtam. Pár méterre álltam tőle, amikor megszólaltam:
 - Üdv, drágám. Remélem nem nem késtem sokat! - próbáltam vidáman beszélni.   


Cím: Re: A könnyező szobor
Írta: Angela J. Sirett - 2011. 05. 23. - 17:02:41
(http://img29.imageshack.us/img29/4202/victoriajusticehairstyl.png)

Egy közeledő alak. Tudtam, hogy Elena volt az, ránézésre felismertem. Hacsak a járását néztem, hacsak a ruháit, a hajstílusát, rögtön feltűnt, hogy ez csakis Miss Pierce lehetett. Kissé bátortalanul lépett, talán ezt találtam benne furának, illetve nem láttam az arcán a mindenkori komiszságot, a pasizós, flörtölgetős tekintetét, amit mindig magán hordott. De ezek lényegtelen dolgok voltak. Amin igazán meglepődtem, hogy távolságtartó volt. Méterekre állt meg tőlem és csak egy tőszavas mondattal köszöntött. Máskor mindig vidám és cserfes volt, most viszont különösen rideg volt.
- Üdv, drágám. Remélem nem nem késtem sokat!
Valahogy minden egyes szava erőltetett volt. Vagy csak nekem tűnt úgy? Megigazítottam magamon a talárom és odasétáltam hozzá.
- Szervusz! -  s egy gyengéd mozdulattal átöleltem. Valahogy túl furán viselkedett és ez nem tetszett nekem. Mintha minden boldogságot száműzött volna magából. Belemélyesztettem a tekintetem az övébe és megszemléltem arcvonásait: kissé kipirult az arca, szemei enyhén megdagadtak, a könnycsatornák kitágultak, szemeit könny áztatta, ahogy foltokban pofiját is. Kisöpörtem az arcából a könnyeit, megigazítottam a haját, a tökéletes frizurájából kikandikáló fürtöket a helyükre igazítottam. Kicsit anyás volt a jelenet, de rendbe kellett szednem, vagyis asszisztálnom, hogy szedje össze magát.
- Mi történt, bogaram? - fogtam meg gyengéden az egyik karját. Nem tudtam igazából mit mondani, ezekben a borús időkben megszoktam a gonosz alázatos csendjét, már- már magam is átszellemültem. Csupán arra vártam, hogy elmondja mi a baja. Nem akartam neki támadni, felesleges  bárgyú kérdésekkel, hisz tudtam, Elena csak akkor itatja az egereket, ha nyomós oka van rá. Úgy éreztem csupán a jelenlétemmel is igazolom, hogy érdeklődöm felőle és nem kell agyatlan kérdésekkel bombáznom feleslegesen ahhoz, hogy bizonygassam mindig ott vagyok neki.
Kissé magamra is emlékeztetett. Manapság én sem voltam csúcsformában, sokszor inkább elmélkedtem, mintsem elmerültem volna az életben. Ez az egész felhajtás, ez az egész háború számomra csupán egy törés volt, ami megváltoztatott. A normál problémák megnőttek és lám- lám, mindenki meggajdolt. Nemcsak a bátyám utáni tudatlanság nyugtalanított, hanem az az érzés, ami ki akart törni belőlem, de én nem engedtem. Pontosan nem is tudtam megfogalmazni mi volt az az érzet, ami bennem üvöltött, csak egyszerűen meg akartam szabadulni tőle. Mert olyan hangulatingadozásokat okozott, hogy már nem voltam elég ahhoz, hogy megtűrjem azokat. Habár nem vallottam be, rohamosan kezdtem megváltozni és ez volt az a feszengő érzés. Bennem küzdött a jövőm és a múltam és én hirtelen nem tudtam ki is vagyok valójában... Elnyelt a sötétség pillanatokra...


Cím: Re: A könnyező szobor
Írta: Elena Pierce - 2011. 05. 25. - 21:36:34
(http://img339.imageshack.us/img339/5516/misssirett2.png)

Az ölelése olyan megnyugtatóan hatott rám, hogy azt hittem mindjárt elsírom magam, és kérdezgetés nélkül elárulom mi bántja lelkemet. De nem! Nem engedhettem meg magamnak. Helyette szorosan átöleltem, talán egy kicsit erősebben annál, ahogy szerettem volna. Nem akartam elengedni. Szükségem volt a támogatására. Szemben álltunk egymással. Angie a fülem mögé vezette az egyik hajtincsemet. Elmosolyodtam.
 - Mi történt bogaram? - törte meg Jessie hangja a csendet. A lány megfogta a karomat. Oldalra fordítottam a fejem, mert a szemeim elkezdtek könnyezni. Összeszorítottam az ajkaimat, lenéztem, majd mély levegőt vettem. Ez általában be szokott válni, és ilyenkor nem indulnak felfedező útra a könnyeim.
 - Velem? - pillantottam fel. A hangom egy kicsit elcsuklott, de sikerült vidámra alakítani a rövid kérdést. - Semmi érdekes. - hazudtam, de jó szándékkal. A füleimben apám szavai zengtek: „Nincs hazudozás jó szándékkal. A hazugsággal becsapsz egy személyt, de még magadat is!”
 - Ne is kérdezd! Inkább gyere és ölelj át még egyszer! - rántottam magamhoz kedvenc rokonomat, majd erősen megszorítottam. - Kevés ideig tartott az előző ölelés! - nevettem fel. Egy kicsit jobban éreztem magam, de a bánat még mindig teher volt a vállamon. Nem akart elszállni, elhagyni. Éreztem, hogy jobb lesz, ha elmondom Jessienek, de féltem. Attól tartottam, hogy még több gondot okozok neki. „Ha szeretsz valakit, nem bántod meg!” Apám szavai szüntelenül szóltak a fejemben. Angie elé álltam, és szélesen, de mégis szomorúan rámosolyogtam.
 - Inkább kezd te! - próbáltam terelni a témát. Végül is jobban érdekel, hogy mi van Jessievel, minthogy az én bajaimmal foglalkoztassam. Tudtam, hogy mostanában nincs jól, és ez bántott. Látszott rajta, hogy valami nincs rendben, és volt pár tippem, de inkább kérdeztem, mint találgattam.
 - Mostanában olyan halk vagy. Egy ideje nem láttalak igazán mosolyogni, és... - megakadtam. Tudtam, hogy attól, hogy közlöm vele nem ugyan olyan, mint rég, nem segítek. Őszintén nem is csodálkoztam a változáson. Azok a borzalmak után, amiken át kellett lépnie. Viszont nem akartam az agyára menni, zargatni meg erőltetni szegényemet, hogy beszéljen. Csak arra akartam ösztönözni, hogy mondja el nekem mi bántja. Igazából egy picit reménykedtem, hogy ő kezdi el, mert nekem más bajom is volt. Az igazat megvallva az volt az igazi ok, amiért sürgősen beszélni akartam Angieval -... ez bánt. Kérlek mesélj! - mélyen a szemeibe néztem, és vártam, hogy elkezdje a mondandóját.


Cím: Re: A könnyező szobor
Írta: Nadine Moreau - 2011. 05. 30. - 16:34:20
(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/guy-1.png)



  Nem tudom, miért csináltam. Alapjáratban nem vagyok gyáva alak, és múltkor sem menekültem, csak... csak na! Utána én elé akartam állni tisztázni a tisztázatlan dolgokat, de komolyan! Nem direkt kerültem, csak véletlenül fordultam be pont a sarkon, éppen mielőtt összetalálkoztunk volna...Különben is, elvileg nem rajtam múlik a dolog, hiszen ő tudja a nevemet, míg én az övét nem! Szóval... nem az én hibám, no!
   Most se szándékosan bújok el előle a szobor mögé, csak nem hívtam fel magamra a figyelmet, és a kettő nem ugyanaz, ugye? Ugye? Tökmarhavéletlenül megpróbálok besurranni a kastélyba, de meghallom, ahogy az álnevemet szólít. Sunnyogásom közepette szavai hatására megdermedek egy pillanatra, és már fordulnék meg, amikor hirtelen elém ugrik követőm, és egy szuszra kifejti a három oldalas véleményét, én meg csak bámulok, mint hal a szatyorban. Mint akit agyoncsaptak úgy rikkantok fel.
   - Rudoooolph! - mondom a lehető legátlátszóbban színlelve a meglepődést. - Nem is vettelek észre, mi újság? - üvöltöm zavart mosollyal, aztán észbe kapva, lehalkítom a mondat végére a hangerőmet.
   - Csak nem le akarsz kenyerezni, te kis aljas! - mutogatok ujjammal felé, és a cukorka felé, de a helyzet egyre megalázóbb. Idegességemben összefontam karjaimat magam előtt, lábaimmal pedig a földön köröztem.
   - Na mizuuu? - ismétlem magam erőltetett vidámsággal.
   Aranyosabbnál aranyosabb ökörségeket beszélek, ismételve magamat, mint egy kisgyerek, akit rajta kaptak, amint rossz fát tett a tűzre. A helyzet ennél cikibb már nem is lehetne!! (Kivéve, ha a haverjaim látnák, fúúúúú)! De röhej, hogy alapjáraton egy ilyen szitutól sose produkálnék ilyeneket, mert máskor vagy ln kezdeményezek, vagy nem túlságosan érdekel a hím egyed, így hamar lekoppintom, vagy egyszerűen nem is foglalkozok vele, de ez most más. Így, hogy ő tette meg az első lépést, ezzel totál összezavarva engem. NEM szeretem, ha összezavarnak! Akkor hülyeségeket csinálok, és olyanokat teszek/mondok, hogy azt később még egy vígjátékban sem nézném vissza!! Bhaaaa!
   Rudolph erősen megmarkolja a kezemet, mintha le akarna fogni, ezért furcsán nézek rá.
   - Ööö... - fejezem ki elegánsan érthetetlenségem.
   Gyorsan körülnézek, hogy megbizonyosodjak afelől, hogy ezt SENKI nem látja. Csak remélni tudom, hogy az ablakból semelyik baráti köröm nem nézi a jelenetet minden ízű drazséval a kezében, mert akkor lesz mit kimagyaráznom. Elvileg a Roxfort diáksága úgy tudja, hogy szingli vagyok, de ezek után már megint cukkolni fog mindenki, hogy kit szedtem fel, és méghozzá milyen korosztályból!! Nem mondom, jó fogás lenne Guy, és talán össze is jönnénk, de bakkker bezavart az agytekervényeimnél, ezért most mindent kesze meg kusza!
   - Ezt most elkobozom! - mondom vigyorogva, és kitépem a kezemet markából, majd kikapom a zacskó cukrot is, és elszaladok a szobor túloldalára, hogy nehogy el tudjon érni.
   Hoztam a formám!
   Megint hülyeségeket csinálok...


Cím: Re: A könnyező szobor
Írta: Guy Perkins - 2011. 06. 12. - 12:09:59
(http://i276.photobucket.com/albums/kk25/drawer_2008/nadine.png)

Lotti reakciója valóban nem lehetne annál átlátszóbb, mint ahogy előadja. A fiú egy pillanatra megdermed a magyarázkodás hallatán, hiszen ő igazán nem erre számított. Még hogy nem vette észre?! Gúnykacagni, azt kéne most, de nem megy. Az az igazság, hogy bántja a lányka viselkedése, nem szokott hozzá az ennyire feltűnő lepattintáshoz. Eddig minden könnyen ment, bomlottak érte a csajok, s most csúf sebet ütött szívén a lányka múltkori menekülése, jelenlegi viselkedésével tetézve az esetet.
Kölyök még – mondaná magának, ám ha az ember szerelmes, sok mindent másképp láttat vele az a bizonyos rózsaszín szemüveg.
A helyzet lehetne bőszítő, főleg Lotti ideges fecsegése miatt, Guy mégis szakadatlan türelemmel hallgatja, arcán bárgyú félmosollyal. Igazán jellemző, mindig csak áll és hallgat, míg ez a kedves hangú kismadár csiripel neki. És addig mondja szakadatlanul, míg az előtte álló áldozat beleszédül a szóáradatba, s már csupán a csillámos kék szemeket látja maga előtt a lánykából, minden más összefolyik.
Az extrahatározott ööö-zés zökkenti ki az égkék szemek tanulmányozásából. Egy fél pillanattal később azonban már nincs mit tenni, Lotti lecsap a cukorra és a bombabiztos fogásból könnyedén kiszabadulva ellohol.
 - Jól van drága, te akartad így – mormolja fogai között dühösen, némileg talán kijózanodva.
Ezúttal a lebukás veszélye sem tudja érdekelni, térdig érő farmerja zsebéből cigit kotor elő, szája sarkába löki, majd a nehézkesen előhalászott öngyújtóval meggyújtja a gyűröttes szálat. Ő aztán igazán nem az a típus, aki utána fog loholni a csajnak, miután az ennyire szépen kinyilvánította, milyen mértékben nem óhajt semmiféle kontaktust vele. Csak a cukor kellett neki és elbújt. Hát vele ilyet nem lehet játszani. Guy leül az egyik kőpadra, majd kényelmesen végignyúlik rajta háton fekve, lábát is felpakolja és tüntető némasággal az ég tanulmányozásába kezd.
Bujkálj csak, Lotti, ha annyira akarsz! Egyszer úgyis előjössz, de akkor engem már nem fogsz érdekelni – elmélkedik magában. Persze, neki is volt gyerekszobája, pontosan tudja, hogy a lány után kéne mennie. Csakhogy Guy Aiden Perkins nem az a típus, ehhez túlzottan konok, büszke pasas. Szó nélkül azonban nem bírja ki, szemét le nem veszi a feje fölött növekvő felhőtoronyról, ám azért félhangosan odadörmögi a szobor felé:
- Jó étvágyat, kicsilány!


Cím: Re: A könnyező szobor
Írta: Lyra E. Freester - 2011. 12. 27. - 19:46:40
Vaszilij Zajcev

*A múltkori búrohamomtól eltérően, most határozottan jókedvű vagyok. Néha még én is belefáradok a hangulatváltozásaimba. Egy megszokott táskával a vállamon járok a folyosókon, valami alkalmas hely után nézve a tanuláshoz. Talán maradhatnék a klubhelyiségben is, de ott nekem túl nagy a nyüzsgés. Persze nincs rá garanciám, hogy máshol kisebb, de próba szerencse. Éppen benyitnék egy ajtón a társalgóba, amikor az ablakon keresztül a kinti hófedte tájra esik a pillantásom. Hm… végül is kimehetnék, már jó ideje csak bent kuksolok, nem árthat egy kis friss levegő. Hirtelen elhatározással visszaszaladok a hálóteremhez, hogy összeszedjek valami melegebb cuccot. Elvégre nem a szívem csücske a megfázás.
Tíz perccel később, immár jól felszerelkezve meleg cuccokkal, meg egy termosz forró csokival indulok a kinti hideg felé. Sosem zavart a tél, mindig is jó barátságban voltam a természettel. A keleti tornyoknál lépek ki a friss levegőre, és rögtön megpillantom a szobrot. Szeretem ezt a helyet, olyan nyugodt, és szép. Na meg végre mentes a padon üldögélő párocskáktól. Igen, sajnos itt néha túl sok a szerelem-légkör, amit valahogy nincs kedvem végignézni, de most nincs itt egy árva lélek sem, végre. Azt hiszem a betervezett tanulásról le kell mondjak... egyszerűen ami nem megy, azt nem kell erőltetni, és pillanatnyilag a tanulás nem megy.
Jóleső elégedettséggel huppanok le a kissé hideg padra. Szerencsére hoztam egy párnát, amit magam alá tudok rakni, így nem annyira fagyos. A táskámból kiveszem a termosz, és lecsavarva a tetejét töltök magamnak egy adagot, a legfinomabb italból. Forró csoki; mondjatok egy olyan embert, aki nem szereti, mert én még nem találkoztam ilyennel. Belekortyolok az italba, és minden hideg messze száll, persze csak képletesen, de tényleg átmelegít. Dúdolgatva figyelem a szobrot, és azon gondolkodom, hogy talán le kéne rajzolnom... az a probléma, hogy nem tudnám visszaadni ezt az életszerűséget. Maradok tehát a szemlélődésnél, aztán majd mást vetek papírra, ha ihletet kapok.*


Cím: Re: A könnyező szobor
Írta: Vaszilij Zajcev - 2011. 12. 27. - 20:38:42
Lyra

*Esik a ho, szallingoznak a hopelyhek. Ezt latja az ember, amikor szemevel kitekint az ablakon. Vaszilijt kirazza a hideg, hisz a Mardekar ideiglenes szallashelyen bekrepalt a futorendszer. Vaszilij is a szallo hopelyheket nezi, es kicsi alakokat rajzolgat az altala beparasitott uvegre, ha elrontja a figura rajzat, egyszeruen csak ra kell lehelnie. A rajzain foleg a szerelmet szimbolizalja az egymas kezet fogo palcikafigurakkal, azt a szerelmet, amely ot meg nem talalta meg. Az a`gya Dracoe felett talalhato, erdekesseg, hogy az a`gynak a fejresze pontosan egy kisablakra esik, Vaszilij ide szokta rajzolgatni a kis figurakat, itt nezegeti a szallo hopelyheket, es itt mosolyodik el, amint egy-egy szerelmespar vihancolva setalgat a parkban. Vaszi az ablakbol latta egy lany cselekveset, miszerint az odasetal a konnyezzo szobor melletti padhoz, egy parnaval az egyik, bogrevel a masik kezebe. A lany mosolyogni kezdett, letette dereka ala a parnat, s beleszurcsolt a bogrebe. A lany maganyosnak tunt. Vaszilij leugrott az a`gyarol, talpba nagyot koppant a kemeny tolgyfapadlon. Gyorsan feloltotte talarjat, nehogy valamelyik ugyeletes diak eszrevegye, hogy anelkul rohangal, majd egy altala feleslegesnek tartott beszelgetesben vegyen reszt az ugyeletes tanarral. A talar felvetele utan belebujt a nagymamajatol kapott bakancsba - szegyellte ezt hordani baratai elott, sot neki se tetszett, de ebben legalabb nem fazott a laba. Szorosan rakototte fejere a kviddicses fekete sapkajat, majd megrazta kezeit, es ugy gondolta hogy meg nincs kesz. Lassan odasetalt ejjeliszekrenyehez, vakon beleturkalt, es egy kesztyut huzott ki belole. A kesztyure a monogramja ravarrva, zold cernaval. Ezt meg szuleitol kapta, amikor a suveg kimondta a hazat, ami az elkovetkezo nehany evben remelhetoleg a masodik csaladja lesz. Rahuzta kezeire a kesztyuket, majd kilepett a folyosora, halkan vegigsettenkedett azon, majd latta a szeme sarkabol, hogy az ugyeletes tanar eppen egy lebukott talarnelkuli tarsaval veszekszik. Nagyot sohajtott. Amint kiert az ugyeletesek hataskorebol, lefutott a lepcson, majd odarohant a birtok fele nyilo ajtohoz. Ratette kezeit a durvan megmunkalt acel kilincsre, majd lenyomta azt. Szamara ez nem jelentett kulonosebb erofeszitest, ellentetben az elsos leanyzokkal, akik reggelente ezzel sokaig kuzdottek, amig oda nem tevedt egy idosebb diak, vagy egy tanar. Amint Vaszilij kilepett a birtokra, hideg levego csapott az arcaba, kezeit rogton zsebeibe dugta. Jobbra fordult, majd elindult a befagyni keszulo vastag horeteggel befedett uton. Lepteit nem tulsagosan szaporazta, hiszen gyonyorkodott a tajban. A fak csupasz koronajat nezegette, hallotta a vig gyermekkacajokat, ahogyan azok hogolyoval dobalgatjak egymast, es hoembereket epitenek, ugyanolyan modon, ahogy a mugli gyerekek csinaljak. Szivet melegseg toltotte el, amikor vegre megpillantotta a konnyezo szobrot, amely melleklettkent meglehetosen nem tetszett neki. Megpillantotta a leanyt, majd mosolyogva odalepett, eltekintve attol, hogy a lany nem a mardekarba jart. Megkerdezte, hogy leulhet-e, majd mielott a leanyzo valaszolhatott volna, ledobta magat a lany melle, szorosan magahoz olelve a reszketo lanyt. Mosolygott, boldog volt. *


Cím: Re: A könnyező szobor
Írta: Lyra E. Freester - 2011. 12. 27. - 21:42:16
Vaszilij Zajcev

*Csendes ücsörgés a fagyos télben, nem tudom ki az a hülye, aki kimegy a szabadba ilyenkor, és csak ül, nem hógolyózik, vagy hasonló, csak ücsörög. Na most megmondom, én vagyok ilyen hülye. De nem zavar, mások is mondták már, hogy különc vagyok. Ez van, akinek nem tetszik, annak nem kell velem beszélgetnie; én nem kényszerítek senkit, csak az az egy kérésem, hogy engem se kényszerítsenek semmire, azt egyszerűen nem bírom, megyek én a saját fejem után. Úgy is mondhatnánk, hogy meglehetősen makacs vagyok. Ismét belekortyolok a kellemes meleg italba, és ahogy közel viszem a bögrét a szemüvegemhez, a felszálló gőz bepárásítja a lencséket. Nevetve veszem le, hogy megtöröljem. Zavarhatna is a dolog, de nem olyan erős ez a szemüveg, hogy ilyeneken problémázzak.
Dúdolgatva merülök bele a gondolataimba, miközben akaratlanul is előszedem a rajzmappám. Hiába, ha egyedül vagyok, ezzel mindig elfoglalom magam, és az utóbbi időben meglehetősen sokat vagyok egyedül. Persze vannak barátaim, meg ismerőseim, de nincs senki olyan, akivel sülve-főve együtt vagyunk. Néha az az érzésem, elég vagyok én magamnak. Persze, időnként összefutok ezzel-azzal, de nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget a találkáknak, ha csak nem történt valami hú de nagyon említésre méltó. Elkanyarodtam a tárgytól, vagyis attól, hogy éppen egy újabb rajzba készülök belefogni. Nem mondhatom, hogy műremek lesz, hiszen ezt az életszerű szenvedést a szobron nem lehet csupán ceruzákkal visszaadni, de hátha nekem épp sikerül. Ezzel a tervvel veszem elő a grafitomat, amit kissé mereven tartok icipicit lefagyott ujjaimban. Nekilátok, deúgy érzem ez most nem fog menni, talán a hideg az oka. Inkább csak úgy firkálgatni kezdek, egy boltíves átjáró körvonalai, egy magányos alak a naplementében, csak pillanatnyi képek, nem egy egész nagy kopozíció, csak villanásnyi rajzok. Éppen egy rózsát rajzolgatok szórakozottan, mikor valaki odalép hozzám mosolyogva. Halványan ismerős az arca, de bárikor láthattam az iskola forgatagában. Megkérdezi, hogy leülhet-e majd, meg sem várva a választ helyet foglal. Akkor minek is kérdezte meg? Mindegy. Mikor aztán át is ölel egy kissé megmerevedek, és elhúzódom.*
- Bocs, ne haragudj, de azt sem tudom ki vagy, és nem szokásom idegenek ölében kuksolni.
*Nem, csak semmi rosszindulat, de tudtommal nem ma van az ölelés világnapja, így semmi nem jogosítja fel a srácot arra, hogy ölelgessen mindenféle ismeretleneket. Egy sóhajjal elpakolom a rajzcuccaimat, mivel még mindig nem szeretem, ha idegenek nézegetik őket.*
- Kérsz forró csokit?
*Kérdezem, immár egy kellemesebb témában, jobb hangot megütve.*


Cím: Re: A könnyező szobor
Írta: Vaszilij Zajcev - 2011. 12. 28. - 09:24:22
Lyrahh.

*A ho meginkabb szakadt, miutan leult a lany melle. Ugy gondolta, hogy a lany nem szeretne ismerkedni. A lanynak hosszu, barna haja volt, szemuveget viselt, az idojarashoz kepest elegge aluloltozott volt. Bal karja mellett egy oriási taskat szorongatott, amely valami általa alkotott dolognak lehetett a tárolohelye. Amikor aztan a lányt meg is olelte, meglepodott. A lany ugyanis nem orult az olelesnek, sot, meg el is huzodott elole. Vaszilij egy kicsit csalodott volt, hiszen azt hitte, hogy a lány szeretetre vágyik. Tevedett. A lany ezutan ket kezevel megfogott egy meg keszulo rajzot, es belegyomoszolte a taskajaba. Vaszilij szerint a lany azt hitte, hogy Vaszilij nem latja. Majd ugy erezte, hogy az ido meg hidegebbre fordult. Mar nemigazan lehetett hallani a gyerekek viháncolását, már nem járkált annyi szerelmespar se, mint azelott. A haboru kovetkezmenyekent már nem volt annyi elet a parkban, mint azelott. Sok szerelmespar valt kette, az egyikuk halala, sot gyakran mindkettejuk halala miatt. A megmaradtak inkabb csak zokogni jartak le a konnyezo szoborhoz, hisz o kifejezte fajdalmukat. Vaszilijnek megremegett a keze, amikor a lany megkerdezte tole, ker-e forrocsokoladet. Vaszilij elmosolyodott, kedvence volt a forrocsokolade, bar udvariassagbol csak egy kicsit ivott a lany altal kinalt italbol. Nagyon izlett neki. Elnezest, nem mutatkoztam meg be. Vaszilij Zajcev vagyok, barataim csak Vaszi-nak szolitanak. Amint lathatod, a Mardekar haz tanuloja vagyok, immaron hetedik eve.Ez a bemutatkozan egy kicsit erthetetlen volt, hisz a lany Vaszilij enyhe orosz akcentusa miatt kicsit nevetsegesnek talalhatta azt. Orult, hogy a lany nyitott fele. Ravigyorgott a lanyra, arcan latszodtak a hideg, vagy mas nyomai : elpirult. A lany osszedorzsolte kezeit, elegge ellilult neki. Vaszilij ezt latta, ezutan egy kicsit kotoraszott zsebeiben, elohuzott egy meleg, teli kesztyut, amelyet edesanyjatol kapott, es atnyujtotta a lanyhoz. Ezutan egy pillanatra felallt, lepucolta ruhajarol a havat, majd visszault a lany melle. Szemei nagyobbra nyitodtak, eltuntek fiatalkori rancai, arca ujra kifeheredett, majd a lanyhoz szolt, ismet mosolyra nyitva szajat, kicsit megmutatva fogai feherseget. Nincs kedved egy melegebb helyre menni? Meghivhatlak vacsorazni?Majd ismet elpirult, es vart a lany valaszara. Ekozben mintha alabbhagyott volna a hoeses, es az ezer evnek tuno par perc alatt mintha par gyerek is kirohant volna a kertbe. A gyerekek kozt voltak elsosok, es nagyobbak is, akik egymas kozott varazsolgattak is, termeszetesen artatlan varazslatokkal. Peldaul az egyik Mardekaros srac felrobbantott egy gazdatlan hoembert, nagy rohoges kisereteben. Szerencsejere egy tanar se vette eszre, hisz azok is kicsodultek, ok is ujra gyereknek erezhettek magukat. Par srac meg a seprujere is rault, hogy tegyen par kort az iskola korul, hogy lassan, milyen szep a taj. Valoban festoi volt, bar volt egy kis szepseghibaja. A nehai deli szarny mar nem latszodott, hiszen elmosta a Fekete-to vize, sok mardekarosnak keseritette meg ez az eletet, sajnos en is koztuk voltam. Azota a Hugrabugos fiukkal lakok egy helyisegben, de valahogy az en barataim a mardekarosok. Az is igaz, hogy most egy hugrabugos lannyal baratkozok, mondjuk o nem hasonlithato a hugrabugosokhoz. Vaszilij nem szeretett ott lakni, ahol. Sok hugrabogar nem ertette Vaszilij poenjait. Foleg azok, akik valamilyen szinten inkabb a Griffendel fele huztak, azokkal megfert, akik anno szerettek volna bekerulni a mardekarba. Rory Williams-szel is joban volt, hiszen vele mar korabban talalkozott, bar Rory az utobbi idoben eleg zarkozott volt, keveset beszelt Vaszilijjal. Ahogy Vaszilij felfele nezett, ahogy latta, a Nap is felvidult, elobujt a fellegek mogul. A baglyok most gyorsabban repkedtek, biztos sok levelet adtak fel a kis tanulok rokonaiknak, szeretteiknek. Vaszilij laba kezdett felengedni a megfagyott alapotbol, ahogyan vart a lany valaszara. Izgult, es rettegett az elutasitastol. 


Cím: Re: A könnyező szobor
Írta: Lyra E. Freester - 2011. 12. 28. - 19:17:09
Vaszi

*Lassan kezd egyre hidegebb lenni, talán behúzódhatnék a kastély jótékony melegébe, de nem én itt vagyok kint, és élvezem a friss levegőt. Nem hoztam kesztyűt, hiszen tudom, hogy abban nem a legszerencsésebb dolog rajzolni, de egyenlőre nem is fázik a kezem. Nem voltam sohasem fázós típus, de lehet, hogy ennek az az oka, hogy mindig rendesen felöltözöm, és nem spórolok a pulcsikkal.
Hihetetlen mennyire megváltozott az iskolai légkör, mióta idejöttem. Eleinte vidámság, tréfa kacagás volt minden, senki nem volt aggódó, vagy szomorú, sőt riadt sem. Igen, talán ez most a legfeltűnőbb változás. A félelem; félni attól, hogy a Próféta legközelebb egy ismerős halálát írja majd meg, vagy, hogy feltűnik a Sötét Jegy az otthonok fölött. Bizony ilyen időkben kell igazán talpon maradni, és nem hagyni, hogy a rettegés bekússzon a mindennapi életbe. Nem mondom, hogy ezt nekem maradéktalanul sikerült létrehozni, de az átlagnál kevesebbet foglalkozom ilyen dogokkal, legalábbis igyekszem. Azt persze nem tudom elkerülni, hogy eszembe se jussanak ilyenek, vagy ne találkozzak félelemmel.
Meglepődöm, mikor egy fiú ül le mellém, és át is karol. Még nagyobb döbbenetre ad okot az, amikor az úgynevezett kirohanásomra, hogy mit ölelget, nem szól semmit, csak némi csalódottság látszik az arcán. Megvonom a vállam, ám mikor a forró csokis kínálatomra elmosolyodik, egyértelművé teszi, hogy kér. Előbányászok egy bögrét a táskámból, és megtöltöm gőzölgő itallal, hogy átnyújtsam neki. Ahogy elnézem ízlik neki a csoki, na persze ki ne szeretné, a tél közepén kint a szabadban. Mikor bemutatkozik, és közli, hogy mardekáros, amit persze láthatok az öltözékéből, egy kissé felhúzom a szemöldököm. Nem akarok túl előítéletes lenni, de eddig nem voltak jók a tapasztalataim a zöld-ezüst diákokkal kapcsolatban. Na meg azt sem lehet tudni, hogy ki melyik oldalon áll.*
- Örvendek Vaszi, Lyra vagyok.
*Felelem kifejezéstelen hangon, ügyelve rá, hogy ne áruljam el előbbi érzelmeimet. Most nincs kedvem elsorolni az összes nevem, így csak maradok a lantot jelentő Lyránál. Úgysem tudok másról, akit így hívnának, így nem hiszem, hogy összekevernek valakivel.
Összedörzsölöm kissé a kezeimet, nem fáznak, csak jól esik a meleg, amit a súrlódás kelt. Vaszi félreérthette, mert rögtön előszed egy kesztyűt felajánlva nekem.*
- Kösz.
*Mondom, és átveszem, belebújtatva a kicsit hideg ujjaimat. Tagadni sem tudnám, hogy jól esik a meleg. Mikor egy újabb ajánlat jön a fiú részéről, ismét meglepődök, hogy mennyire meg tud lepni… újra és újra. Egy pár pillanatig meg sem tudok szólalni, mit akarhat egy mardekáros hetedéves, egy hugrabugostól. Végül nagy nehezen kinyögöm a választ.*
- Hogy én? Veled? Ne haragudj, hogy ezt mondom, de nem is ismerlek, annyit tudok rólad, hogy mardekáros vagy, és hetedéves. Nem tudom, mennyire vagyok normális, de azt mondom egye fene elmegyek veled vacsorázni.
*A mondandóm végén már fel is nevetek egy kicsit; lehet, hogy ennyire nem kellett volna kimondanom mindent, de hiába én már csak ilyen vagyok, ami a szívemen az a számon.*


Cím: Re: A könnyező szobor
Írta: Vaszilij Zajcev - 2011. 12. 28. - 20:12:27
Lyrahh.

*Amikor a lany elfogadja tole a kesztyut, nagy ko esik le a sziverol. Szive hirtelen gyorsabban kezdett verni, agya megallas nelkul zakatolt, luktetett a ver az ereiben. Amikor aztan a lany felcsusztatta kezeire a kesztyut vegkepp megkonnyebbult. A lany ujjai meg voltak fagyva. A pad, amin ultek, szinten fagyos volt, kiveve ket helyen, ahol ok helyet foglaltak. A pad egyebkent nehany osszetakolt fadarabbol allt, vas kartamlaval ket oldalan, amelyet eleg durvan faragott meg a szakma mestere. A lany taskaja egy olcsobb antikdarab volt, mely mar tobbszor kilyukadhatott, hiszen helyenkent mas formaju, habar ugyanolyan szinu -barna- vaszondarabbal volt kihelyettesitve. Alulrol idonkent megcsapta alsofelet a hideg szel, ezt egy ido utan elunta. Amikor meghallotta a lany valaszat, hogy elfogadta a vacsimeghivast, kedve felvidult, elkepzelt egy zold mezot, ahol anno meg gyerekkent kergette a menekulo pillangokat, majd lefekudt a foldre, es viragokat szedett a csalad lany tagjainak. Idonkent meg edesapjanak is vitt. Ez az alom hamar elmult, hiszen megegy hideg szellokes csapta meg alulrol. Elege volt, razta a duh, es magaban szidta a joistent, hogy miert nincs mindig nyar. Ebben az allapotban felallt, mosolygott egyet, s kinyujtotta kezeit a lany fele, utalva arra, hogy menjenek kezenfogva. Vaszilij odavolt a romantikaert. A meghivas utan meg sokat beszelgettek a padon ulve, az eg sotetebb arnyalatott oltott. A lagyvasbol keszult, kozonseges kertilampak fenye megvilagitotta a parkot, egy pillanatra Vaszilij ugy erezte, mintha melegebb lenne. A lampak korul keringtek gyonyoruszep piros ruhajukat feloltve ; a tuzlepkek. Vaszilij fogott egyet, majd a lanynak megmutatta, aki egy kis edesgetes utan szabadjara engedte. A gyerekkacajok reggelig biztosan kihaltak, a hoemberek reggelig biztosan lathatatlanok lesznek szamunkra. Viszonlag messze el lehetett latni, az ut ket oldalan lampak foglaltak helyet, egymastol szabalyos tavolsagra. Kepzeld, Lyra, en most a Hugrabugos fiukkal alszom egyutt, a nagy elontes ota.-majd ismet elmosolyodott, rajott, hogy Lyra ezt nyilvan tudja, hisz a hugrabogar fiuk szeretnek pletykalni, ezzel felvagva a lanyoknal. Vaszilij nem fazott, fejet sapkaja, kezet kesztyuje, testet talarja takarta, a lanynak nagyobb karja volt mint neki, hiszen a lanyon biztos tobb pulover lehetett, nem bizta a veletlenre, de a kesztyut azt elfelejtette. Vaszilij kinyujtotta karjat, melybe a lany belekapaszkodott, s haromszog alakba tartva kezet tovabbsetalt. Lassan setaltak, alattuk ropogott a ho, mellettuk egtek a fenyek, tuzpillangok fokoztak a lampak teljesitmenyet. Irto romantikus volt, es Vaszilij nagyon boldog volt, elete egyik legnagyobb esemenyere keszult. A seta alatt megkerultek a nemreg kialakitott parkot, kozben erdekeseket beszelgettek. Elmeseltek egymasnak csaladjaik tortenetet, az eletuk fontosabb torteneseit. Egy lany, aki inkabb jo, egy fiu, aki inkabb rossz. Ez a rossz fiu gyorsan szerelembe birt esni, ez eleg nagy hibaja volt, de o semmiert nem engedte el magatol ezt a hibat, habar javasoltak ezt neki, nemeppen tisztelt, es legalis szemelyek. A ho ismet fokozta esesenek sebesseget es leesni keszulo darabjainak mennyiseget. Meg messze voltak a takarodotol, de mar sotet volt, hiszen telen hamarabb esteledik, ezt figyelte meg Vaszilij ; Ravasz csavo volt. Majd elengedte a lany kezet, es probalta ujra magahoz olelni, kozben vegig a lany kinezetet dicserte, dorzsolgetve a lany bal kezet, mikozben oleli. Majd odaertek a hatalmas lepcsohoz, mely miutan kozelebb leptek az ajtohoz- lassan kicsapodott. Sokkal melegebb lett, majd egy kis seta a hatalmas lepcsokig, ezido alatt Vaszilij es remelhotleg a lany laba is felolvadt. Kijjebb gombolta talarjat, palcajat kivette annak zsebebol, megmutatta a lanynak, kozben buszkeseg toltotte el. Majd a mutogatas utan a palcat a pulovere zsebebe rakta. Majd ismet megfogta a lany kezet, s folytattak hosszu utjukat; mentek vacsorazni. Vaszilij nagyon boldog volt.


Cím: Re: A könnyező szobor
Írta: Zach Haggerty - 2013. 05. 26. - 09:58:22
Maya C. Leigh

Szépen lassan, egyik láb a másik után.
Céltalanul bolyongok az iskola falai között, nem igazán tudom, hogy merre is kellene mennem. Nem szenvedek, nem érzem magam magányosnak, mégsem érzek nyugalmat, biztonságot vagy örömöt. Egyszerűen csak ürességet érzek, jéghideg, velőt rázó ürességet. Nem igazán tudom hova tenni ezt az egészet. A folyosók tele vannak diákokkal, nekem mégis kihaltak, az arcokon vidámság, én még is ha látom is őket csak a szomorúságot látom, a kezekben könyvek, én mégis csak fegyvereket látok.

Szépen lassan, egyik láb a másik után.
Elhagyom az iskola falait. Az utam az udvarra vezet, legszívesebben bejárnám a birtok minden zugát, hogy egy kicsit kitisztuljon a fejem, hogy ez a negatív hullámot, ami végig söpör rajtam, az áprilisi bolondos időjárás egy kósza szellő szárnyán messzire vihesse. Nem akar segíteni rajtam, csak emlékek buknak a felszínre, olyan emlékek, melyek más esetben, más helyzetben mosolyt csalnának az arcomra, de most, hogy ezen fejezetek szereplői rajtam kívül mind menekülnek és harcolnak, most csak szürkeséget és hidegséget kölcsönöznek.
A gondolatok zavaros vízként kavarognak a fejemben és akárhogy igyekszem is megszabadulni tőlük, sehogy nem sikerül. Jól esne most egy ital, vagy egy cigi. Érezni, ahogyan egy jó skót whisky kellemes melegséggel terjed szét a testemben és bódulatot kelt az elmémben. Messze űz minden bántó gondolatot. Megnyugtatna most egy cigi, minden egyes slukkal a nyugalomhoz közelítenék, a tisztító füst.
 
~ Mit oldana ez meg? Mégis mit? Azt hiszed, hogy ettől sokkal jobb lenne? Hogy elfelejthetnéd őket? Hogy ettől nem hallanád a suttogást? Hogy nem éreznéd magad még kutyábbul? Hogy nem erősítené fel az érzelmeket? Ugyan ne legyél ostoba… Ezt te magad sem hiszed el. Felőlem azt csinálsz amit akarsz, de ne hidd azt, hogy ettől jobb lesz. ~

Lassú, mély lélegzetek.
Végül, mintha csak a lábaim, a rám szabaduló gondolataim sűrűjében maguktól vittek volna a könnyező szoborhoz. Régen jártam itt. Akkor jöttem mindig ide, amikor már senki sem értett meg, amikor már nem tudtam kinek elmesélni a bánatomat. Amikor a megoldást csak magamtól várhattam. Sorsszerű, hogy megint épp itt kötök ki, hogy ez a hely még arra is képes, hogy mosolyt csaljon az arcomra. Az emlékek hömpölygő árhullámként rohannak meg, nem tudok nekik ellenállni. Végül az arcomon hatalmas mosollyal, zokogni kezdek. Lassan elindulok a szobor felé, közben pedig, mintha minden erő elszállna a lábaimból a térdeim rogyni kezdenek, végül ott találom magam a szobor lábazatánál, a fejemet annak támasztom és zokogok. Minden fájdalom, minden szorongás elszállt, ez a szobor, ez a hely, minden problémámat megoldotta.

Könnyek, léptek, társak.
Nem törődöm azzal, hogy bárki jöhet erre, nem igazán érdekel. Általában szeretem véka alá rejteni az érzelmeimet, de most úgy érzem, ha ezt a helyet nem találom meg, akkor az önvád éhes ragadózóként marcangolt volna belülről szét. A könnyeimmel azonban most messze űzhettem ezt a gyilkos ragadozót. Megküzdöttem vele és fogást találtam rajta.
Lassan megnyugszom, a könnyeim csitulnak. Megfordulok és a hátamat a szobor lábazatának vetem. A könnyeim még mindig csordogálnak, de már közel sem olyan intenzitással, mint az imént, ezeket a kóbor könnyeket pedig felszárítja a langy melegséggel fújdogáló tavaszi szellő. Kissé zilált összképet kelthetek, de ez egy cseppet sem érdekel, hiszen végre megszabadultam a napok óta engem kísértő démonaimtól. Végre sikerült…