Oldal nyomtatása - Kis sziget

(http://kepek.us/images/dpo5yncenqknzkg0lo0a.png)

Néha van az úgy, hogy az embernek némi magányra van szüksége. Még egy olyan lökött tyúknak, aki mindig a középpontban van, mint én. Csendes elmerengés, alkotás és írás a legkevésbé sem megy a klubhelységben, főleg, hogy percenként hozzád szólnak valami ürüggyel, és megzavarnak a koncentrálásban. Van nálam egy toll és egy papír is, belegyűrve a fekete alapon, szivárványos csillagokkal díszített kapucnis pulcsim zsebébe. Már két napja nem szól hozzám.. egész nyáron nem láttuk egymást, és ha hiszi, ha nem, iszonyatosan hiányzott már nekem. Most, hogy visszatértem, csakis miatta, hátra hagyva életem sokadik szerelmének hitt srácot, rám sem hederít. Úgy kezel, mint a többi, egy rakáson heverő no name senkiket. Pedig én a testvére vagyok, vér a véréből! Bosszantó, felettébb bosszantó.

Én is hibás vagyok, mert egész nyáron csak magammal voltam elfoglalva, és ha nem tudom meg, mekkora gáz van itthon, talán öntudatlanul is oly önző módon viselkedek, hogy arra nincsenek is szavak.

Épp ezért elhatároztam, hogy kibékítem egy.. verssel. Valójában nem vagyok a szavak embere, a nagydumásságom ellenére sem, így az, hogy az érzéseimet hozzá illő s méltó rímekbe szedjem, nem tűnik könnyű feladatnak. Igaz, nincs szükségem papírra meg tollra, csak azért hoztam, ha esetleg valami világmegváltó fog az eszembe jutni, akkor azt gyors leírjam. Pedig az esélytelenek nyugalmával érkeztem ide elmélkedni, a Birtok apró kis szegletébe, majdnem orra esve egy faágban. Nem is egyszer. Pedig a citromsárga tornacipőm sosem hagy cserben, igazi kis strapabíró jószág. Igaz, kezd már repedezni a talpa..
Megállok az egyik fánál, valahol a kis sziget kellős közepén, ha úgy jobban tetszik a szívében, s hangosan jajdulok fel röpke két másodperc után, ahogyan a fának támaszkodom meg.
- A fenébe is! – ez még a legfinomabb az összes nélkül., de a többit inkább nem is részletezem. Épp elég a madarak füleinek hallgatni egy aprócska szálka miatt való kitört, felettébb érdekes megnyilvánulásaimat.

Biztos, hogy csak a madarak, erdei mókusok, rovarok, lárvák, kukacok és mikro amőbák kísérték figyelemmel az iméntin történéseket?

Másik kezemmel megtapogatom a tarkóm, mert az a hülye érzésem támadt, hogy a természet alkotta csodákon kívül valami, vagy inkább valaki még itt ólálkodik. Hol? Hiszen nem látok senkit, ahogy körbenézek, pedig a terület nem nagy, a fák pedig elég szellősen vannak elrendezve.

.-= Az ízlésficamosnak =-.

Magány.
Csend.
Ez a kettő hiányzott már azóta, hogy feszálltam arra a szaros expressznek nevezett tákolmányra, ami egészen Roxmortsig vitte a népes diáksereg kompániáját. Csodálkoztam, hogy egészben sikerült megérkeznünk, és út közben nem hagytunk el semmi komolyabbat… a szerelvény ki tudja már, hány éve szállította oda-vissza a sok vágni való marhát. Persze, a terveim dugába dőltek annak ellenére, hogy olyan jól indult a dolog. Kiválasztva a legutolsó kupét heveredtem le, bízva abban, senkinek sem lesz ereje elmászni idáig a vonat elejétől, és inkább leáll, hogy társaloghasson az idióta barátaival. Ezt persze rögtön az első pillanatban elrontotta egy köcsögtücsök. A hígfos aranyvére miatt azt hitte, neki mindent szabad, és ehte ő a menőgyerek. Nem igazán jött be a számítása. Az pedig már mellékes kérdés, hogy egy igencsak kedvemre való szócsatát vívhattam újfent miss Planetáriummal, továbbá szocializációs készségemről tanúbizonyságot téve merültem diskurzusba Sajttal. Az utat követően aztán állnom kellett a sarat az iskoláig, ahol újra azt kellett hallgatnom, mi is történt az egyes emberekkel a szünetben. Szerencsére a nagyteremben már a diákok javarésze kussban volt, és összefosva legfehérebb alsóneműjét hallgatta az évad szabályait. Az este sem telt jobban, a hálókörletekben dúlt az ünneplés… a hormontúltengéses csicskák fennhangon üvöltötték, hogy mekkora császárok, és elérkezett az ő idejük. Mi több, azon mardekárosokat, akik nem aranyvérűek voltak, meg is környékezték… lehet verekedés, vagy átok is volt, megmondom őszintén, leszartam. Érdekes módon a nagypofájú gecik hozzám nem mertek bejönni… féltek tőle, hogy megcsonkítom érinthetetlennek hitt testüket.
A nap.
Az órák.

Az első nap megpróbáltatásai után úgy döntöttem, nekivágok az iskolának. Átvedlettem a talárból a sokkal kényelmesebb hétköznapi öltözetembe, majd sétálgatva méregettem a folyosókon azokat a helyeket, amelyeket évekig használtam menedékként, a sok balfasz elől menekülve. Mivel nem akadtam olyanra, ahol kedvemet lelném, kimentem a birtokra is… csodálkoztam, soha eleddig nem jártam a félszigeten, pedig most kezdtem meg a hatodik évemet az iskolában. Eddig észre sem vettem, hogy van… az ódon teknő is képes még újat mutatni. Elhagyatottnak, és nyugalmasnak tűnt, pontosan olyannak, ami nekem kell. Körbetekintettem, hogy lát-e valaki, szerencsére azonban egy árva lélek sem kószált a környéken. Lassú léptekkel indultam, és fokozatosan gyorsítottam… majd hosszú métereket követően elrugaszkodtam, és abban a pillanatban formálódtam át egy éjfekete hollóvá. Kinézve a sziget legmagasabb fáját repültem fel annak csúcsáig, majd ott az egyik ágon megállapodva tekintettem körül. Elgondolkodtam rajta, hogy keresek egy vaskosabb ágat, és visszaformálódom Sean Blaine-é, de egyelőre a táj fürkészése lekötött.

Egy érkező.
A véla.
Nem kerülte el a figyelmem a távolban felbukkanó, külleme és személyisége miatt egyértelműen nem észrevehetetlen és összetéveszthetetlen vélaság… mindkettőt ismertem, mindkettővel megvolt már az első diskurzus, amelyet újabbak követtek. Egy afféle adok-kapok játék folyt, hiszen szó nélkül egyszerűen nem tudtak elmenni mellettem, ahogyan én sem mellettük. Kettejük közül a nagyobb pofont Yvette kapta, ő azóta is orrol rám, és a pokol legmélyebb bugyraiba átkozna minden egyes találkozásunkkor… szar ügy. Egy ember, aki nem rajong érte, mint valami kis királylányért. Lehet ez bassza a csőrét. De az érkező nem ő volt, elegendő csak az öltözéket végigmérnem… sárga cipő, csilicsáré fostalicska felső, Yolanda Delacour. Szegény pára ízlésficama mit sem változott az utolsó találkozás óta. Ugyanolyan förmedvény a ruházata, a színek összeállítása, mint mindig. De a védjegyét az ember nem szívesen dobja a kukába ugyebár. A faággal való bénázását követően a mozdulatai elárulták, hogy érzi, figyeli valaki… de nem találta a kukkolót.
Nesztelenség.
Elrugaszkodtam.

Erőteljes zuhanórepülésbe kezdtem, majd a földtől jó pár méterre feszítettem ki a szárnyaim, és csaptam erőseket vele, hogy lassítsam majdani földetérésem. Alig félemelet magasságban formálódott vissza a testem eredeti alakjába, hogy aztán talpra érkezve mögötte vehessen észre. Nem próbálkoztam nesztelenül megérkezni, az már nem számított… kíváncsi voltam az idióta arckifejezésére, ahogyan meglepődik, a nagy és büdös semmiből termett mögötte egy mardekáros. Amint megfordult, szemrehányóan végigmértem az öltözékét, majd lassú léptekkel megkerülve őt megindultam a sziget csücskéhez, hogy a tó előtt leheveredhessek egy nagyobb kőre. Természetesen a szúrás nem maradhatott el ezen találkozás alkalmával sem.
- Üdv, Yolanda!
Köszönésnek tökéletesen elegendő, nem is kell túlságosan cifrázni.
- Látom, még mindig csak bújod a divatlapokat…
Itt megfordultam, de továbbra is haladtam, csak most háttal a partszakasz felé, hogy a szemébe nézhessek.
- … de ötleteket nem merítesz azokból. Elhiszem, hogy a színes képeket egyszerűbb nézegetni, mint komoly könyvet olvasni…
Itt ismét a part felé fordultam, úgy haladtam tovább.
- … de akkor legalább foganatja legyen a dolognak!
Elérve az első sziklát feldobtam rá magam úgy, hogy őt nézhessem. Pár pillanatnyi csendet követően arrébb ültem, majd balommal megkocogtattam az érdes felületet, jelezvén, most akkor leülsz, vagy csak bambulsz ki a fejedből, mint valami marha… csoda, hogy nem kezdtél még el kérődzni.

(http://kepek.us/images/dpo5yncenqknzkg0lo0a.png)

Atom süket azért nem vagyok, hogy egy mögém repülő madarat ne szúrjak ki. Mi több, az én hallásom több mint kiváló, inkább csak a szétszórtsággal és a figyelmetlenséggel vannak néminemű problémáim. Így megpördülve a tengelyem körül pislogok a szemmagasságban lévő madárra. Elkerekednek a szemeim, s kérdően vonom fel a szemöldököm, elvégre elképzelésem sincs, mit akar egy tollas tőlem. A képzeletbeli kérdésemre szinte azonnal megkapom a választ, ahogy a madár képéből, már egy kevésbé tollas hátú egyén alakja bontakozik ki. A döbbenet csak enyhe kifejezés, hiszen majd kiesnek a szemeim, és még a szám is eltátom. Oké, én is konyítok valamennyire az animágiához, de sajnos hiába tudom az elméletet – amit Yvette vert belém – ha a gyakorlatot nem veszem elég komolyan, s mindig csak elnevetgélem az egészet.
- Hellllóóóka Sean. – Ahogy végigmér, már megjelent a mosoly az arcomon, a köszönésére pedig nem csak a viszonzás, hanem egy szélesebb vigyor is társul. – Nagyon penge vagy animágiában látom. –
Jegyzem meg, és még arra sem veszem a fáradtságot, hogy azt az aprócskának nem nevezhető elismerést és csodálatot elrejtsem a hangomban. Követem őt a tekintetemmel, és nem sokkal később rá el is indulok lassú, ráérős tempóban utána.
- A divatlapok valóban izgalmasak, de én mindig is a saját fejem után mentem, nem pedig a mások kreatív elméje után, mint láthatod. Így válok egyedivé. Egyébként is, én magam vagyok a d i v a t ! – Magyarázom derűsen, fel sem véve a szúrós megjegyzéseit. Biztosan Ő is tisztában van vele, hogy ennél azért jóval több kell ahhoz, hogy ténylegesen fel is bosszantson. – Én pedig örömmel tapasztalom, hogy az eltelt hónapok alatt semmit sem veszítettél sajátos bájadból. A szívem szakadt volna meg ellenkező esetben. -
Színpadias mozdulat keretében teszem a kezem a szívem fölé, és sóhajtok egyet drámaian. Felül az egyik sziklára, s magam is meglepődök azon, hogy felkínálja a helyet maga mellett.

Az orrom alatt mosolyogva baktatok oda, majd ülök fel mellé, s kezdem el vizsgálgatni a szálkát az ujjamban.
- Nincs nálad valami apró, de éles tárgy? – Kérdezem teljesen hasztalan, hiszen miért hordana magánál például varrótűt, vagy gombostűt? Lehet, nem is ismeri ezeket a mugli apróságokat.
- Na áruld el Yo maminak, hány női szívet törtél össze a nyáron? – Kétértelműen vonogatom meg a szemöldököm, miközben őt figyelem, s finoman a könyökömmel oldalba is bököm.
- Figyu, akkor mi most egy bandában fogunk nyomulni? Mármint tudod, ez az aranyvér, félvér meg sárvér mizéria. Igazából nem is értem ezt az egész badarságot, mire volt jó. – Tényleg, napirendi pontokhoz felírni, megkérdezni Yvettet, mi hová is tartozunk egyáltalán.

.-= Locsifecsi =-.

Animágia.
Divat.
Nem is Yolanda Delacour álldogálna velem szemben, ha nem fél másodpercenként váltana témát. Ember legyen a talpán, aki kiigazodik ezen a picsán, mert nem a legegyszerűbb, az már egyszer biztos. Tény, hogy animágiában penge vagyok, szeretem, sokat tanulgattam, és sokat okított a piros kabátos is… meg ugyebár, ha szigor volt, valahogyan csak ki kellett osonnom a kúriából egy kis pihenőre. Aztán a divat téma, hogy ő maga a divat. Amikor közli a szerinte tényszerű dolgot, halovány, és lemondó mosollyal tekintek a föld felé, megrázva a fejem. Ez is inkább csak egy kis él, amivel egy vágást akarok bevinni, hiszen igaza van, tökéletesen. Ki a faszom akar hasonlítani itt bárkire is, ebben a kibaszott állatkertben. Az ember örül, ha találkozik egy-két fajtársával, akiknek sajnos efféle eszközökhöz kell folyamodniuk, hogy kiemelkedjenek a szennyből és fertőből. Van, aki a ruházatával próbál ellenforradalmár lenni… én a stílusommal... noha nem azért teszem, hogy ellenálljak valaminek, egyszerűen ilyen vagyok. Azért, férfiasan bevallva, ha nem ilyen ocsmány színkombináció lenne a vélaságon, még ki is nézne valahogyan… talán. Hiszen értelmes ruhát rajta soha nem láttam. Most meg lehetne jegyezni, hogy a talár… de az egy szar, nem ruhadarab. Az agyalás közben aztán jött a jól irányzott pofon tőle is, mert nem szólt ez a „gyümölcsöző kapcsolat” semmi másról, minthogy találkozunk, lebaszok egy pofont, aztán ő teszi ugyanezt, és addig verjük egymást, amíg az időnk engedi. Furcsa, hogy soha nem éreztem késztetést arra, levagdossam az ujjait, vagy esetleg összeverjem. Más embereket ilyen megnyilvánulásokért már temetnének.
Leül.
Mellettem.

Halálos nyugalommal a tekintetemben fordulok felé, majd tekintek a kezére, amit olyan lázasan kezd fürkészni. Végigmérve… ha azért nem is vágnám le az ujjait, mert van pofája beugatni, a formák miatt megtenném. Gyűjteményem ékes darabja, darabjai lehetnének. A kibaszott gyengélkedőn majd visszanövesztik neki.
Kérdés.
A kezéről az arcára vonszolom a tekintetem, és akaratlan, de összeszűkítem a szemeim. Szippantok egy aprót az orrommal, magamban summázva, hogy a hülye picsának tényleg megvan a vélás kisugárzása.
- Van!
Szúrom oda közönyösen a választ, majd kissé megdőlve a vele ellenkező irányba az ő oldalon lévő zsebembe nyúlok. Ha látna valaki, biztosan a pálcára gondolna, de sajnos téved. A mutatvány közben újabb kérdések jöttek.
- A törést képletesen érted, vagy nem?
Nem mindegy, bennem megvan a potenciál, hogy valakinek szó szerint összetörjem a szívét. A vérkérdésre meg egyszerűen megvontam a vállam, nem az én asztalom, noha elviekben a hátrányos helyzetűek táborát fogom erősíteni. A rejtekből végül egy közel tizenöt centiméteres, szépen megművelt, feketére lakozott fa kerül elő. Visszahelyezkedve az alap ülőhelyzetbe végighúztam rajta a mutatóujjam, aminek a hatására egy, a markolattal megegyező hosszúságú penge vált láthatóvá.
- Add a kezed!
Ha adta, adta, ha nem, akkor az ölébe raktam a kést, oldja meg maga a problémáit.

(http://kepek.us/images/dpo5yncenqknzkg0lo0a.png)

- Ajh, tudod te miről beszélek. – Forgatom meg a szemeim, amikor visszakérdez. Mégis milyen dolog ez. Kérdésre kérdés a válasz? Ráadásul ilyen morbidan kiforgatva a dolgokat? Közelebb húzódok hozzá, olyannyira, hogy a combjaink összesimulnak, a vállunk összeér, én pedig teljes természetességgel nyújtom felé a kezem, hogy kezelésbe vegye. – Amikor elbűvölsz egy lányt a sajátos, nyers stílusoddal, a rejtett bókjaiddal, mééélyen a szemébe nézel, elhiteted vele, hogy csak ő kell neked és ő a legszebb a világon, aztán pedig.. húúú szép kis bicska! Honnan van? -
A sztori, amit elkezdtem, hirtelen abba marad, hiszen elkerekedett szemekkel figyelem azt a túlméretezett izét, amire nem jutott jobb szó az eszembe hirtelenjében, mint a bicska. Viszont a méreteiből adódva egy vadászkésnek is elmegy! Egyébiránt ez teljesen részletkérdés, hiszen csak a végeredmény a lényeg, s bízom benne az ő ügyességében. Már csak azért is fogadom el a segítségét, mert magamnak egy leheletnyivel nehezebb lenne a dolog, hiszen a jobb kezembe fúródott bele, és a bal az ügyetlenebbik végtagom. No meg hát hadd csillogtassa meg a tudását, én aztán nem fogom megakadályozni.

- Hol is tartottam? Jha, igen! Nem tudom, nálad ez hogy szokott lenni, de általában a fiatalok eljárnak randizni, tudod ez amolyan, vacsora, mozi, sétálós téma. Megfogják egymás kezét, lesütött szemek, elkapott pillantások, némi arcpír. Aztán jön a kézfogás, meg a csók, tudod. Ezek az alkalmak megismétlődhetnek, és ha ügyes vagy, már a legelején betudsz nyúlni a lány bugyijába, akinek lelkiismeret furdalása lesz, de mégis azt mondja, „igen, Sean akarlaaak”.– Még magam sem hiszem el, hogy ennyi mindent magyarázok neki, s koránt sincs vége. Kicsit közelebb hajolok hozzá, hogy a kezemre rálátást nyerhessek, s megnézzem, mit is alkot Mr. Sukárcsávó. – Aztán pedig, ahogy megkaptad, tovább állsz, akár a méhecske a virágok között, és ezzel összetöröd a lány szívét, mert hát totálisan oda volt érted, mivel annyira édes pofa vagy. -
A végét pedig egy imádni való vigyorral zárom, és roppant büszke vagyok magamra, hogy ennyire jól leírtam a helyzetet.
- Most már érted, mire is gondoltam? Nincs benne sebészeti eljárás. -

.-= Az operált szappanopera kedvelőnek =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

A kérdésemre, mely arra irányult, miképpen is török darabokra egy szívet, megforgatta a szemeit, és mondhatni, enyhe felháborodással a hangjában jelezte, tudom én, miről van szó. A felháborodás persze színpadiasra sikeredett, Yolandásan színpadiasra… és igen, tudtam, miről is van szó, de ez a téma mindig is hidegen hagyott. Ki a faszomnak van kedve ahhoz, hogy idiótáknak verje a nyálát, pfff, vagy esetleg mást? Akkor már kezet foghatnék a legratyibb buzerátorbolhával az iskola falai között, rózsaszín pólót húzhatnék, meg szarvakat növeszthetnék. Csupa olyan dolog, amit megvetek, csupa olyan tulajdonság, amit messziről kerülök, mert többnek tartom magam náluk. Arról már ne is beszéljünk, hogy a szarvak kurva rosszul állnak, még akkor is, ha mindenki egy megveszekedett ördögfattyának tart.
Közeledik.
Hozzámér.
Az addig rendben van, hogy oda kell adnia a kezét, de teszem azt, ezt megtehetné kissé távolabbról is... ez már a személyes aurám, és erre kibaszottul allergiás vagyok. Szerencséje van, hogy Yolanda Delacour a neve, mert ha más lenne, valószínűleg elérkezettnek látnám a pillanatot egy olyan visszakezes pofonnak, hogy az illető beborulna a szikla mögé. Aztán persze jól meg is rugdosnám, hiszen a lábamat is érintette. Mindennek vannak határai, a hollós kissé messzebb feszegetheti azokat, bár azért a tökéletes bizalmamat nem élvezi… az iskolából tulajdonképpen senki sem. Nehéz kiérdemelni, nem fogom csak úgy elosztogatni, mint a sok balfasz. Azért mert kinéz valaki valahogyan, még nem teszi jogosulttá semmiféle kiváltságra. Legalábbis a szememben… merthogy mások szemében az már eleve egy pont, még akkor is, ha az illető picsa egy kurva nagy idióta. Sőt, az csak a rengeteg pont igazán a sok idiótának… de hát, ők tudják jobban. Itt lép érvénybe a törvény, mely szerint a klisés igazságok túlnyomó része mégiscsak igaz. Az iskola nagy részének hím tagjai a külső alapján ítélnek, nem számít, ha hülye a kiszemelt… állítólag a legyek is több millióan szeretik a szart. Szóval, éljen a szar.
Pillantás.
Oldalra sandítottam, de csak úgy féloldalasan, hogy azért álljon meg a menet, még a végén az ölemben kötsz ki Babám, abból pedig jó nem sülhet ki. Az adott kezet megfogom, majd hallgatom az eszmefuttatást, amit levág. Hát, a szavak alapján bekötött szemmel meg tudnám mondani, hogy az illető véla… egy nagy szőkeség. Ki a faszomat érdekel ez a nyálas história. Ki akar egyáltalán ilyesmit megélni? Én egészen biztosan nem. Van elég gondom egy kibaszott kolonc nélkül is. Amennyiben mégis ilyesmit szeretnék látni, úgy csak kimegyek valamelyik parkba, vagy a csónakházba, és végignézem, ahogyan a két jómadár hatalmas erőfeszítések árán csoda, hogy nem kuffant. Az érzelmek amúgy sem éppen kisded játékok, amivel csak így szórakozni lehetne. Az értékük hatalmas, és komoly támadási felületet biztosítanak mások számára rajtam. Egy ilyen mély bizalomra épülő dolog szinte, sőt tökéletesen elképzelhetetlen a számomra.

Nekilátok már a szálkának is, hadd örvendjen a lelkem. A kés hegyét benyomom a bőr alatt lévő szar alá, úgy, hogy alulról a pengét a tenyere támassza, hadd érezze csak az élét. Ezt követően a mutatóujjam körmét a szálkára nyomom, és kihúzom a helyéről. Precíz mozdulatsor, gyakorlott vagyok ezekben a dolgokban… szerencséjére kedvenc kis vélaságomnak. Egy balfasz most össze-vissza varázsolgatott volna, aztán ki tudja, mi történne ezekkel az ujjacskákkal.
- Értem.
Böktem oda válaszként a sebészeti eljárásos kérdésre, majd elrámolva az elvarázsolt tőrt a zsebembe folytattam a jól megszokott unott hangszínnel.
- Jól megvagyok koloncok nélkül is!
Hátradőltem, kezeimmel a sziklán támaszkodva. Balom az ő dereka mögé került, jobbom meg ahová esett. Valószínűsítettem, más buzerátor már bepróbálkozott volna nála, elvégre mammamia egy hatalmas és ártatlan szemekkel pillogó véla. Van is benne valami… de ez akkor sem szempont. Ésszerűség, logika, és a nem egyszerűen megszerezhető bizalom.

(http://kepek.us/images/dpo5yncenqknzkg0lo0a.png)

Látom, hogy lapos oldalpillantásokkal méreget, miközben megfogja a felé nyújtott kezemet. Tény, nem ül ki undor az arcára, de azért látszik rajta, hogy nem igazán tetszik neki ez az állapot. Túl közel merészkedtem hozzá, belemásztam a személyes terébe. Direkt tettem, mert kíváncsi voltam a reakcióra, és annak azért örülök, hogy nem vágott szájba ezért. Tudtam én, hogy kedvel ez a srác engem, még ha csak egy icuripicurit is! Az is több mint a semmi.
- Zavarlak? – búgom halkan, a szemeibe nézve egy szolid kis mosollyal az arcomon, amitől szinte már ártatlannak tűnhetek. Ártatlanul naivnak, butusnak, aki nem is tudja, miféle helyzetet sikerült kialakítania egy ilyen megmozdulásával.

A művelet mondhatni fájdalommentes, hiszen Sean – a legnagyobb döbbenetemre – nagyon is szakszerűen, gyakorlott mozdulatokkal végzi el a bőrömbe mélyen fúródott szálka eltávolítását. Még csak nem is nyüsszögök a kellemetlen érzés miatt. Szép is lenne, annyi kviddics baleset után, nem is számolva a csonttörések tucatjait, egy aprócska szálka kifogna a fájdalomküszöbömön. Ahogy a tenyeremen megtámassza a pengét, még ámulatba is esek, milyen kis csoda egy fegyvert sikert itt előhúznia a farzsebéből. Szabad egyáltalán ilyet tartani az iskolában? Kétlem..

- Bah, ugyan már! Ne legyél ilyen kis antiszociális. – Horkanok fel, és elhúzva a kezem, szemlélem meg azt is közelebbről, majd szélesen elmosolyodva fordulok felé. – Köszönöm kedves segítséged. -
Hamiskás mosollyal konstatálom a helyzetet, ahogy tekintetem a mögöttem lévő karjára kúszik, aztán ráérősen vissza rá, a világos szemeire. Csak egy röpke másodpercig érzem azt, hogy olyan, mintha egészen a vesémbe látna, de mint ezt tudjuk, lehetetlen.
- Most komolyan. Nem vágysz senkire, akivel mindent megtudnál beszélni? Megosztani a titkaidat, megbízni benne, stb stb. – Kissé elfordulok, s a szigetet körülvevő meseszép vizzel teli tájképbe feledkezek, a vállaim pedig kissé lejjebb esnek, akár annak, akinek megannyi súlyt és gondot helyezett rá az élet. – Vagy volt valaki ilyen az életedben, de elvesztetted? -
Újabb kérdés, de ez sokkal halkabb, és a hangsúlya is komolyabb. Nem ugratás, vagy jó pofizás. Érdeklődve pillantok a vállam fölött rá.
- Azért azt neked is elkellene ismerned, hogy nem tesz jót az embernek, ha mindent magában tart, s nem adja ki sosem. -

.-= Az operált szappanopera kedvelőnek =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Felhorkan.
Válaszol.
Miközben nemtetszését fejezte ki állítólagos antiszociális magatartásom miatt, megszemlélte a kezét, amelyből eltűnt a szálka. Mivel egy árva hangot nem hallatott – persze ha egy díszpicsa ült volna itt, már a kés láttán hanyatt-homlok menekült volna ki a világból -, gondoltam jó sebészként viselkedtem. Megfordult a fejemben, amikor megtámasztottam a pengét a tenyerében, hogy belevágok egy kicsit, hadd nyavalyogjon… majd a műtétet követően közöltem volna vele, ezt pálcával sokkal érzelem mentesebben lehetett volna intézni. Viszont nem vagyok az a fajta, aki minden kibaszott kis bajért a korhadó gally után kapkod… ez inkább a kötöznivaló iskolatársakra jellemző. Amint szemei visszakúsztak a mögötte időző karomról rám, megráztam a fejem, és viszonozva a mély pillantást szólaltam meg.
- Egy vajsör lesz a majdani roxmortsi hétvégén!
Hát majd nem, mi? Merlin koporsóját sem őrizték volna ingyen, ha lett volna neki. Mivel érezhetően nem hagyta abba az amúgy számomra kurvára érdektelen témát, hát figyeltem rá, bár nem kellemes szájízzel. Persze megfordult a fejemben, hogy már most nem ártana valamit inni, teszem azt vagy harminc felest, hogy én is jól érezzem magam a beszélgetés alatt. Nem volt semmi kivetnivalóm a gyogyóson, csak a beszélgetésnek választott faszom tudja mi nem volt a legszerencsésebb az esetemben. Egy kő hülye nyálpásztorral biztosan órákon át tudta volna vesézni a rózsaszín ideákat, de nekem valahogy nem feküdt az egész. Többek között az ilyenek elől szoktam kimenekülni a szabadba, mert nyugalomra és csendre vágyom. Gyakorlatilag az iskola hím populációjából bárkit a helyemre ültethettem volna ebben a helyzetben, azonnal álló fasszal kapott volna rá a beszélgetés fonalára. Nem egy csúnya picsa a mellettem üldögélő, de most szívesen beletoltam volna a szájába a hetek óta szennyesben torlódó zoknik közül egyet… vagy kettőt, ahogyan figyeltem, férne oda rendesen anyag. A mondatát követő kérdésnél továbbra is bambának tűnő, érzelemmentes fejjel ültem, noha eszembe jutott David bácsi… persze csak pár pillanatra, de akkor is. Na, meg a füzet, amit régen elindultam elégetni, aztán helyette egy jó sörözés jött össze Satineal.
Elfordultam
Ellöktem magam.

Megtámaszkodva, a karjaimra helyezve a súlyt löktem le magam a szikláról, és toppantam a földre. Megfordulva komorabb tekintettel néztem rá, mint eleddig. Valahogyan nem ment az a megszokott arckifejezés, amivel ő ütődöttségét szoktam méregetni. Elgondolkodtam rajta, hogy kőkeményen hozzávágjam, kurvára nincs olyan lélek, akiben egyáltalán megbíznék, de aztán csak unott hangon ignorálva a kérdést feleltem az utolsó mondatára.
- Nem tartok magamban semmi olyat, ami az emberekre tartozik, ezt te is tapasztalhattad már ízlésficamos Tündérviágom!
Haloványan elmosolyodtam, ezt pont ő ne tudná a számtalanszor elszídott ízlése miatt?
- Kiadni pedig kiadom, ebben biztos lehetsz.
A mosoly itt kissé alantas és gonoszra váltott, majd újra a nyugalmas maszk mászott a pofámra. Elkezdhettem volna sorolni azokat az eseteket, amikor kiadtam az esetlegesen felgyülemlő dühöt. A tökön rúgottól kezdve a megkötözöttig és a pofánbaszottig volt minden a palettán. Mostanában már viszont nem kúrtam fel agyilag magam, mint az első három évemben, ha hülyékkel kellett összezárva lennem. Megszoktam már, hogy rajtam kívül kevés az értelmes itt. Mindenkinek a szaros kis nyáltengere számít, amit nap, mint nap leverhet az iskola falai között. Mintha az egész kurva közösség azért járna ide, hogy önnön idiótizmusát hirdethesse mások előtt. Nem láttam még olyan hímnemű köcsögöt, akinek ne az lenne a fontos, hogy buzi módjára viselkedve, hatalmas papuccsá alakulva hajtsa a picsákat. Azok sem különbek persze, villogtatják a cukcsi kis pilláikat, és kibaszott nagy melodrámákat vernek le minden egyes alkalommal, ha kiderül, csak játszottak a béka picsája alatt lévő sekélyes érzelmeikkel. Igazi fostos szappanoperát lehetne itt összerakni, csak egy forgatócsoport kellene.
- Na, nem jössz?
Kérdeztem vissza, hátha valamilyen formában terelgethetem a beszélgetést. Itt volt az ideje lassan battyogva megindulni a suli irányába.

- Egy vajsör, huh? De ugye tudod, hogy mi jár ezzel? – meresztek rá nagy szemeket, miközben bizalmasan kissé közelebb hajolok. Akárcsak akkor, amikor az emberek valami nagyon titkos dolgot akarnak megosztani egymással. A mozdulat persze teljesen felesleges, hiszen itt a semmi közepén ugyan ki hallgatna mi minket? – Együtt kell velem mutatkozz nyilvános helyen! De ne aggódj.. – megpaskolom a térdét. –.. csak a Te kedvedért majd megpróbálok normálisan felöltözni. -
Helyes kis vigyorral dőlök kissé hátra, majd megemelve a fejem, nézek fel az égre, s szimatolok bele a levegőbe. Csak nem eső lesz? Áh, biztos csak képzelődöm, bár itt ez nem lenne újdonság.

Mocorgást észlelek mellettem, s oldalra nézve látom, hogy Sean lelöki magát a szikláról, és megfordulva felém, egy nem éppen.. kedves pillantást vet felém. Jó, szerintem igazán kedves nézést még nem igazán láttam ettől a sráctól, mintha csak nem rendelkezne ezen érzelemfaktorokkal, amik egy picikét is pozitívak. Néha már azon is elgondolkozom, nem e egy robot. Viszont ez, ha nem is éppen pozitív, de bizony érzelem, az villog a világos lélektükrökben. Tompaság, egyértelmű komor. Sikerült valamibe beletenyerelnem, úgy érzem. Igen csak hamar leolvad a vigyor az arcomról, és kissé megszeppenve nézek vissza rá. Ha valamit, hát ezt tényleg nem akartam.
Aztán huss! Mintha semmi sem történt volna, újra az a régi, unott arc és hang, amellyel mindig megtisztel. Valószínűleg nem csak engem, hanem úgy átlagban mindenkit.
- Hopp, hát mi az ott? Csak nem egy mosoly? – Csapok le egyből erre az apró dologra, ami csak másnak lenne semmiség, de nekem.. még ha olyan kis gonosz mosoly is, de akkor is mosoly! – Mosolyoghatnál többet, tudod, nagyon jól áll. -
Vonogatom meg a szemöldököm, hátha leveszi, hogy most épp bókoltam neki. Hmpf. Egy lány bókol egy pasinak. Hát milyen világban élünk?!

A szikla szélére húzódok kissé, és húzom fel a térdeim, hogy talpaimmal támaszt nyerhessek.
- Persze, nagyon tudod osztani az embereket, a nagy igazságokat, Te, a nagy Mr. Megmondó. - Vágok be egy érdekes pofát, vagy inkább grimaszt, amit még jómagam sem tudok pontosan definiálni, azon kívül, hogy biztosan viccesen festhettem abban a pár másodpercben, amikor ezt bevillantottam. Nem mintha egyébként nem lennék vicces. – De ha már így szóba került, természetesen nincs ellenemre, hogy a Te Tündérvirágod legyek. Én is aggathatok rád becenevet? -
A kérdés inkább költői, hiszen egyértelmű válasz a : N E M. Meg sem kell kérdezzem, már tudom.

- Hö? Hova sietünk ennyire mucus? Hiszen nincs is már óránk. – Forgatom meg a szemeim, majd leugrok a szikláról, s leporolva magam, indulok meg vele együtt. – Hallod Sean, tényleg igaz, hogy te verekedni is szoktál? -
Bedobtam a kérdést, ha már annyi pletyka kering róla, s még az én fülemet is megcsapta egy némelyik, de hát ki tudja igaz e. Egyszerűbb akkor már az illetékestől megkérdezni egyenesen, s akkor az biztosan tud választ adni.

.-= A tavaszi ösztönL(á)énynek =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

A vajsör nem drága az életéért, legalábbis szerény számításaim szerint. Tény, hogy nem akkora probléma egy szálka… amíg el nem fertőződik. Attól a pillanattól, ha nem veszi észre az ember, kellemesnek éppen nem mondható örömökben lesz része, és kukacok zabálta ujjakkal kaparhatja majd a koporsó belsejét, hogy engedjék ki. Szar ügy. Ahogyan az várható volt az igencsak trendi-e Szöszkétől, természetesen érkezett a reakció, amelyet a maga igencsak egyedi és sajátos formájában adott elő. Színpadiasan, hajolgatva, suttogva, mintha bárki más ki merte volna tolni a retkes pofáját a szigetre. Mindenesetre nem tekintettem oldalra, úgy hallgattam, még a végén képes lett volna bűvöletbe esni a szemeimtől, meg a szépséges pofámtól, annyira rá volt gerjedve a témára. Memorizáltam a szavakat, hogy adott esetben, ha a véletlen úgy hozná, és befogja a száját, majd válaszolhassak is. Az igazat megvallva nem is értem, minek neki beszélgetőpartner, jól elvan magában… olykor még válaszokat is ad a saját kérdéseire. Érdekelne, ha most, ebben a pillanatban, itt a szikla előtt álldogálva döglenék meg, és nem esnék össze valami faszom bűbáj miatt, észrevenné-e. Annyira benne van a műsorban, hogy szinte kizártnak tartom. Mindenesetre, a szikláról való leugrását követően hagyott némi szünetet, amit természetesen kihasználva azonnal belefogtam a válaszadásba a séta közben.
- Téged ismerve a normális öltözködés nem lesz egyszerű dolog.
Oldalra pillantva, elég látható formában mértem végig a lassú cammogás közben az amúgy kurvára szedett-vetett színtartományt, amit magára aggatott. Egy szivárvány sírva bujdokolhatott mögötte tanácsokat kérve az új kollekcióhoz.
- Gondolom a sárga cipő mellé majd nem zöld, vagy kék nadrágot veszel fel, hanem rózsaszínt. A csillogó felső helyett pedig egy szolidabb, mélyen dekoltált hupikék pólót.
Ismét elmosolyodtam, afféle gúnyos, baszki, micsoda ízlésed van formában. Természetesen ez nem probléma, hiszen mindenkinek megvan a lázadó korszaka, sőt, mondhatnám azt is, így akar elkülönülni a többiektől. Ez persze erős dolog, Yolanda nem elkülönül, hanem konvergálódik a társaság epicentruma felé. Azon kívül nem igazán érzi jól magát. Viszont, amivel még lógtam, azt mindenképpen meg akartam fizetni. Elé lépve álltam meg, és emeltem a kezem.

A láza.
Nincs.
Azt hittem valamiféle kibaszott betegségben szenved, hogy egész végig a nyálas párkapcsolatokkal traktált, de nem. A tenyerem a homlokára tapasztva meg kellett állapítanom, hogy tökéletes egészségnek örvend… így azonban nem maradt más válasz a dologra, csak az, hogy megkattant, de ezt meg ugye eddig is tudtam. Ezért nem markolok rá a hajára, és tépem fel a gyengélkedőig. Közelebb hajolva, persze tartva a távolságot, mélyen a szemébe néztem, mint valami orvos, aki a betegét vizsgálja.
- Jól érzed magad Tündérvirágom?
A kérdés irányult ugyebár a párkapcsolatos szövegelésére, aztán természetesen arra, hogy becézgetni akar, arról nem is beszélve, hogy még be is próbálkozott, mert szerinte döglesztő a mosolyom. Még ha tavasz lenne, azt mondanám rendben, mert ugye az állatok azért szoktak tüzelni… de szeptember, boruljon ránk a világot ölelő égbolt.
- Ramatyul festesz! Nem vagy beteg?
De ilyet. Azzal ismét kilépve folytattam az utat a kastély felé.
Séta.
Lassú.

Akadt még két kérdés, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Jobban mondva három, de arra, hogy lenne a Virágbogaram, vagy valami ilyesmi, nem igazán akartam felelni.
- Óránk az nincs, dolgom igen!
Tömör megszólalás, unott, és színtelen hangon természetesen. Hát hogy a retekbe beszélhetnék másképpen. Alig pár lépést tehettem meg, amikor meghallottam az ominózus verekedős kérdését. Megállva, felé fordulva, eszméletlen színpadias mozdulatokkal háborodtam fel.
- Aljas rágalom!
Cifra dühösen méregettem, a kékellő szemek szikrákat szórtak, és sorolhatnám a sok faszságot, de nem teszem, így is sok már belőlem. Megvonva a vállam folytattam az utat a kastély felé, és mintegy mellékest, azért konkrét választ is adtam a kérdésre.
- Amúgy basztam már tarkón köcsögöt, ha kellett!
Végtére is, gondoljunk csak bele, amikor a kedves diáktársam golyóit az álláig toltam a térdemmel, vagy amikor Satine-nak akkorát basztam le, hogy felkenődött a falra… meg ott voltak a hugrások, akik Iriskével szórakoztak… a csicska kis elsős, aki nekem jött… a szappanfúró a tanteremben… a sikátorban rám támadó… azt a kurva, akadtak páran… és ezek még csak a kirívó esetek voltak...

Szemeimet forgatva hallgattam a kiselőadást arról, hogy miképp is öltözködök én, s miféle alternatívákat sorol fel. Általános hiba az a felvetés, miszerint én külön figyelmet fordítok arra, mit is veszek fel. Ez a ’mindent felveszek mindennel’ stílus onnan ered, hogy azt veszem fel, ami tiszta, nem rohad hetek óta az ágyam alatt, és nem mellesleg elsőre a kezembe akad reggel, amikor álomittasan mászok ki az ágyamból. Éjjeli bagoly vagyok, én akkor élek, nekem nappal aludnom kellene. Persze ezt meg is teszem, ha sikerül jó helyet szereznem a hátsó padban, ahol behajlított karomra hajthatom hullámos, szőke fürtös buksim.
- Enyje Sean. Miért érzem úgy, hogy nem bízol bennem? – teszem fel a költői kérdést, enyhe dorgálással megfűszerezve hangszínem. – Egyébként rózsaszín, igen! Az a kedvenc színem, honnan tudtad? Gondolatolvasó vagy? –
Valójában nem kell gondolatolvasónak lenni, hiszen sok féle színt hordok, de mindig van rajtam valami rózsaszín. A rózsaszín a nőiesség színe, köhömm.. nem ez lenne az első jelző, ami eszébe jutna a velem szembejövőknek valószínűleg. Minden valamire való csaj szereti a rózsaszínt. De tényleg! Vagy nem így van?

Megtorpanok, s kissé nagyra tágult szemekkel nézek rá értetlenül, ahogy egyszerűen csak elém lép. Megemeli a kezét, s bizony ÉN - aki romantikus könyveken és filmeken nőttem föl, és ez is éltet, a szerelem, a nyáladzás, az érzések, és igen, a romantika - most arra gondolok, hogy majd megérinti az arcom, és egyszerűen csak megcsókol. Mert ez a pillanat tipikusan olyan, amikor ezt várja az ember lánya. Kicsit hasonló az ovis első szerelemhez. A kissrác utálkozik, húzza a hajad, de amikor a borok mögé húz, az arcodra nyom egy puszit. A következő lépés pedig már a wcben történik meg, amikor megmutatjuk, kinek mije is van pontosan.. ah, azok a zsengekori évek, mennyire szerelmes voltam a kis Lionelbe!
Bah.. az értetlen pislogásból kissé ábrándozóbbá váltok át, utána pedig újra csak értetlenül ráncolom össze a szemöldökeim, amikor a tenyere végül a homlokomon végzi. Felnézek rá, és ezt kérdezem magamban: ez most komoly?
- Tökéletesen jól vagyok, és nem, a legkevésbé sem vagyok beteg. De mi az, hogy ramatyul? Te így szoktál csajozni? Jesszusom! Ez olyan kiábrándító.. -
Az eszem megáll. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, ami vagyok, a plusz vonzerőmmel, és nem is vagyok olyan kis rút, sőt, általában mindenkinek bejövök, még a hülye gönceim ellenére is. Tény, hogy kezdeni egyik sem akar velem, mert szerintük hibbant vagyok, de ez.. hát ez milyen dolog már!

- Dolgod? Ugyan milyen dolgod? Playboy újságokat nézegetni a takaró alatt zseblámpafénynél? – Nem tudom, hogy megy ez a srácoknál a hálókörletükben, nekem az ágyam feletti fal sok-sok poszterrel van tarkítva, s egyáltalán nem titkolom a színészek iránti rajongásom. Ugyan már, van olyan, aki szerint Hugh Jackman nem szexi?
S igen, most eléggé pocsék lett a hangulatom ettől az előbbi kis közjátéktól. Nem is tudom mit vártam. Csak saját magamat korholhatom a saját hülye elképzeléseim miatt.
Újra megállunk, én is lecövekelek mellette, és érdeklődve várom a válaszát. Az első reagálására csak elvigyorodok, és megingatom a fejem.
- Na persze, te vagy maga a ma született bárány, heh? – Újra elindulunk, miután megvillogtatta azokat a szép szemeit, és persze bevallja a dolgot, ahogy azt vártam.
- Óh Sean Blaine, nem is tudtam, hogy te egy ilyen férfi állat vagy. – miközben mellette haladok, a füléhez hajolva dorombolom a szavakat, s végezetül nyomok egy puszit az arcára. Tudom, hogy nem fog neki tetszeni, de az előbbiért muszáj volt revansot vennem! Igen, a meg nem történt csókról beszélek.
Miután megkapta a revans puszit az arcára, sietősebbre fogtam a dolgot, és hangosan nevetve futottam előrébb, majd felé fordulva kezdtem el hátrafelé lépegetni, miközben Őt néztem.
- S Ugyan mit követtek el azok a tagok ellened, hm? -

.-= A romantikus léleknek =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Meglepődött.
Kiábrándult.
Ez a két szó általánosságban jellemezni szokta azokat az embereket, akik velem egy légtérben tartózkodnak, és még élnek. Pedig nem vagyok büdös, vagy olyan ronda, hogy a vérfarkas helyett engem lőjön agyon az elszánt vadász... egyszerűen az emberek nem szeretik az igazságot, mert az túl kemény és kegyetlen a számukra. Hát ébresztő, a faszom kivan! Hol lenne ez az undorító világ, ha nem lennének olyan emberek, akik kimondják azt, amit mindenki takargat, és elfed. Soha nem értettem, miért jó kibaszott álomvilágban élni, ahelyett, hogy a valóságot próbálnánk meg komfortosabbá tenni. Yolandánál ez most azonban más volt, valami más miatt ábrándult ki, aminek hangot is adott. Csajozós problémái voltak, illetve valami ahhoz hasonló szarság. Látszott a szemeiből, hogy nem esett jól neki az attrakció, amit produkáltam… de mire számított tőlem? Találkozunk kétszer, na jó, kicsit többször, és máris végigmegyek rajta, mint egy gyorsvonat? Ez azért nem így működik, bár lehet nekem amorf kicsit a jellemem. Csípem a csajt, mert egy igazi gyagyás, teljesen más, mint a többi unalmas fostalicska aprómajom. Nem sértődik meg a vérszívó megjegyzések hallatán, élelmesen válaszol, ráadásul némi értelem is szorult belé, még akkor is, ha az utóbbi lamúr beszélgetés ezt nem tükrözte. Nálam a bizalmat ki kell érdemelni, másképpen nem működik… de a bizalom megszerzését követően sem vagyok biztos benne, hogy bárkit is el tudnék viselni a személyes aurámon belül, valahogyan irritál a közelség, hacsak nem azért kell áthágnom, hogy revansot vegyek valamiért. A színpadiasságnak azért része. Egyébként is, az efféle kapcsolatokat felesleges támadási felületnek tartom, amivel mások visszaélhetnek… sőt, az is, akivel a kapcsolat épült. Egy olyan pont, amivel egy igen kemény kihasználható felületet hagyok magamon.
Megnyugodott.
Engedett.

Noha a kis mutatvány nem nyerte el a tetszését, mégis beszédkontaktusban maradt velem. Eléggé bárgyún festettünk volna, ha megsértődik nekem. Egy frusztrált Yolanda Delacour, egy halálos nyugalommal battyogó Sean Blaine, unott pofával, kifejezéstelen tekintettel. Az biztos, hogy a marhacsorda nézett volna hatalmasat… a nők természetesen elkönyveltek volna… ja, nem, már elkönyveltek egy tuskó fasznak. A fiúk meg hülyének néztek volna, hogyan sérthetek meg egy ilyen szőke nőt. Sajnáltam a sekélyes lelkivilágukat, ha nekik az álom, hogy minden este őrá reszelnek Palm Marievel a toaletten, hát tegyék.
- Ezt többen is mondták… de én már csak ilyen kiábrándító vagyok!
Az igazat megvallva halálosan nem tudott felizgatni, hogy valóban az vagyok-e… de ha már ennyi ember megjegyezte, biztosan van benne valami. Szar ügy, senki sem tökéletes. Én sem, de legalább megpróbálom súrolni a határokat, nem úgy, mint a sok köcsög tücsök diáktársamnak kikiáltott, az állatok és emberek között lebegő fajú, jobb szó híján izé.

Szövegelt.
Puszi.
Nem fejezte be a trécselést, úgy haladtunk egymás mellett… egészen addig, míg az egyik élelmes megjegyzését követően hirtelen ötlettől vezérelve puszit nyomott a rusnya pofámra. Azonnal megtorpantam, késztetést éreztem rá, hogy álldogáljak pár pillanatot, és végiggondoljam a történetet. Nem tekintettem oldalra, de kihasználta a helyzetet, és előre futott pár métert, majd háttal lépdelve kérdezett vissza. Mély sóhajjal konstatáltam a helyzetet, amely egyébként nem volt az ínyemre… már megint túlzottan engedékeny voltam. Viszont láthatóan nem akart sarokba szorítani, azonnal teret hagyott a számomra… talán átérezte, hogy nem a legjobb a vadat egy támadást követően tovább hergelni. Gúnyos mosoly jelent meg az arcomon, a betegesen kék szemek pedig élesen és gyilkosan villantak. Lassú léptekkel indultam meg felé, nem kapkodtam, tudtam, hogy mivel álldogáltam, valamint ő is megtorpant, már csak a kíváncsiság miatt sem fogja majd menekülőre. Amikor mellé értem, kissé közelebb hajoltam, persze tartva a megfelelő távolságot, majd egy kacsintás kíséretében szólaltam meg sejtelmes hangon.
- Volt olyan, aki puszit adott!
Eszem ágában sem volt tarkón baszni a hollóst, de egy döfés azért nem árthatott az aurájának. Mintha meg szerettem volna harapni, martam egyet a levegőben felé, jól hallhatóan összekoccintva a fogaimat, majd folytattam az utam a kastély irányába.
Nyugalom.
Hűvösség.

// Hát nagyon köszönöm a játékot Yoyo ;) //

# S^ydneyH^athaway

# Ú^tK^özben

Kiérve a Nagyteremből, a beszédet követően Sydney reagált a hallottakra, mondhatni evidens formában. Biztos voltam benne, hogy most, ezek után meglehetősen különlegesnek, vagy ahogyan ők szokták mondani, furának tart a szokásaim miatt. Persze, ha tudná, hogy az a sólyom tőlem függően bukkanhat fel, talán már nem is lenne annyira ködös és homályos az előbbi monológom. Út közben, noha nem szokásom, majd beszélgetek vele, és meglátjuk, hogy mire kiérünk, megpróbálkozom-e a hónapok óta mellőzött animágiával. Alig pár másodperccel később, talán egy lélegzetvételnyi lehetett csak az időintervallum, a hollóhátas lányka ismét magához ragadta a szót, amellyel segített, akarva-akaratlan. Kérdést tett fel, így a beszélgetés fonalát sikeresen fenntartotta, amely mindenképpen öröm volt számomra. Nem vagyok a kezdeményezés mestere, szükség esetén persze könnyű adott témákról beszélgetni… de jelen helyzetben nem igazán volt olyan, amit a semmiből előmeríthettem volna.
- A kiruccanás fogalma szubjektív…
Mi más is lehetne? Úgy kezdtem bele a mondatba, mintha hollóhátas lennék, és megpróbálnám elmagyarázni, körbeírni a dolgot. Már biztosan tisztában volt a jelentéstartalommal, de amibe az ember egyszer belekezd, azt vigye is végig.
- … mindenkinek mást és mást jelent.
Ahogyan kiléptünk a szabadba, és behúztam magunk mögött az ajtót, véletlenül észrevettem Sydney összerezzenését. Fázott, a kabátot is összehúzta magán, főleg a nyaki tájékon. Ismét felvéve az általa kényelmesnek talált sebességet haladtam mellette, közben azonban kigomboltam a kabátom felső három sorát. Letekerve a nyakamról a puha, szinte simogató anyagú sálamat, léptem ki, hogy elé kerülve megállítsam.
- Nem óhajtok tolakodó lenni…
Bársonyos hangnem, majd egy lépést közeledtem felé, és mutattam a fekete-szürke-fehér kockás sálamat, nehogy rosszra gondoljon… arra, hogy esetleg visszaélnék a helyzettel, vagy bármi olyasmit tennék, amivel kockáztatom az eddig kialakult kölcsönös bizalmat. Átdobtam a feje felett a mintás anyagot, majd lazán megkötöttem. Amennyiben mélyebbet szippantott, érezhette azt az illathalmazt, amely a kockáson megmaradt rólam.
- … láttam, hogy fázol, főleg a nyakad.
Azzal összegomboltam a kabátomat, majd újfent mellé lépve vártam az út folytatását. Biztos voltam benne, hogy megigazítja majd, és hozzáteszi, hogy velem mi lesz így, de ez nem fontos. A lényeg, nehogy Ő lebetegedjen, a többiért magam felelek.

A kis sziget jó pár perces séta lesz innen, hiszen a tóhoz kell kimennünk, ahol valószínűleg valamivel hidegebb is lesz, mint itt, a falakkal ölelt parkokban. Természetesen, még nem ért véget a beszélgetés, hiszen az utolsó mondatára eleddig nem sikerült reagálnom.
- Az pedig csak természetes, hogy nem ülsz a fűbe!
A szigeten egészen biztosan nyirkosabb lehet a pázsit, az avar, hiszen az mélyen benyúlik a tó szíve felé, és az onnan lecsapódó víz és pára a növényeken telepszik meg. A végén még felfázna, és azt bizony a szívemre venném, mert én voltam az, aki kicsalogatta a kellemes melegből, és a jól megszokott ütemtervéből.
- Korholnám magam, ha az én hibám okán fel-, vagy akár megfáznál!
Ez valóban így is van, soha nem szerettem, ha az én hibámból adódóan másnak kára született, ezt mindig igyekeztem elkerülni, persze, sajnálatos módon akadtak helyzetek, amikor nem sikerült. Emberek vagyunk, hibázhatunk… de ezt minél kevesebbszer szabad megtenni és megengedni magunknak, különben… nem szabad hibázni. Megint, a nagy feketeségből előkúszott a testvérem arca…

Arion
„illathalmazt, amely a kockáson megmaradt rólam”

Csendesen ballagok Arion mellett kifelé az iskolából, és hallgatom, ahogyan beszél. Kifejezetten tetszik a hangja, olyan megnyugtató, és lágy, minden hangot szépen megformál, mielőtt kiejtené azokat; egyszerűen imádom. Vannak fiúk, akiknek imádom a hangjukat, de részemről ennyi a fiúk iránti érdeklődés, semmi több. A mugli rádiókban bezzeg néha olyan alakok ülnek, hogy csak nézünk össze a többiekkel, mikor hallgatjuk, és inkább kikapcsoljuk, mintsem rosszat álmodjuk tőlük éjszaka.
Most, hogy már tisztában vagyok a kiruccanás fogalmával, nincs ellenemre a dolog, szívesen vagyok vele, meg hát ugye a mosolyprojekt…
Elgondolkodva lépkedek és nézem a tájat, mikor belebotlok Arionba, aki az előbb még mellettem jött. Talán rá is lépek a lábára, bár igazán nem direkt teszem, de olyan hirtelen ott termett előttem, hogy időm sem volt felfogni a dolgot. A kezében sálat tart, majd a kísérőbeszéd közben a nyakamba teszi, majd gondosan megköti. Igazán gáláns gesztus tőle, de nem várhatom el, hogy én ne fázzak meg ő meg igen, úgy, hogy nekem nincs sálam, neki meg van.
- Nem szükséges, tényleg, nem akarom, hogy megfázz, igazán de tényleg… Ne akard, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen emiatt. – mondom neki, bár szemlátomást mit sem törődik a dologgal. Gondosan összébb gombolja a kabátját, ezzel pótolva a sál hiányát. Nekem sajnos ilyen lehetőségem nincs, mivel a három hatalmas gomb nem teszi lehetővé, hogy a nyakamat is takarja a kabát, pedig ettől még szeretem, mivel általában sállal viselem.
Megelégelve a dolgot megigazítom a nyakamba akasztott kendőt, hogy tényleg takarja a takarnivalót. Rendkívül kellemes illata van, nem tudnám pontosan megmondani, hogy mit érzek. Talán egy kis pézsma és szantálfa meg jázmin. Ezeket felismerem, de a többit nem igazán, mindenesetre nagyon tetszetős illat terjeng ezen a sálon. Nem akarom feltűnően szagolgatni, mert még gyanút fogna, és visszakérné, vagy hülye kis fruskának titulálna, pedig egyáltalán nem vagyok az.
- Hát… akkor köszönöm, nagyon kedves vagy! – bukik ki belőlem egy kis idő után, mégsem hagyhatom szó nélkül a dolgot, nem vagyok illetlen.
Nem igazán szoktam járni a szigetre, mivel nem vagyok az úszás nagymestere, és magamat ismerve könnyedén beleeshetek a vízbe, és akkor végem lenne. Remélem, hogy ezúttal sikerül végig a lábam elé néznem, és nem fogok beleesni a vízbe. Vagy ha igen, majd a gáláns lovag megment, mint a mesében a királylányt. Jó lenne, ha felébrednél Sydney, mert ez a fiú még csak mosolyogni sem tud rád, tehát nem vagy valami nagy ász, nemhogy királylány!
- Nem fogok fel- vagy megfázni, nyugi. – mondom válaszként, és egy biztató mosolyt küldök felé, hátha egyszer meggondolja magát és visszamosolyog. Próba szerencse. Ja, vagy erre inkább ne apelláljak, mert a szerencse, mint olyan származásom ellenére csodálatosan elkerül engem. Példamutató ír vagyok, ezt nevezem!
Egy hirtelen gondolattól vezérelve megkérdezem:
- Neked van más neved is az Arionon kívül? – kérdezem, és közben rápillantok. – Nem a csokisra gondolok, az Aerora, hanem más… érted…

# S^ydneyH^athaway

Idejekorán és váratlanul léptem elé, így nem csodálkozhattam azon, hogy cipőjének hegyével a lábamra taposott. Letekintettem, de csak egy pillanatra, nem óhajtottam, hogy emiatt talán kellemetlenül érezze magát, elvégre a legcsekélyebb fájdalom sem járta át a baleset helyét. A sál átadását követően, ahogyan számoltam vele, Sydney megpróbált lebeszélni erről, de én kötöttem a mennydörgőt a karóhoz. A férfiaknak kötelessége, ha egy hölgy van a társaságukban, hogy lovagként viselkedjenek, ellenkező esetben nem többek egy szánalomra méltó senkiházinál. Ez persze neveltetés kérdése, szerencsémre nekem abból nem volt hiány, és rendesen kiokultam az etikett szabályaiból… meg persze, ezt tökéletesen természetesnek vettem. Nem szerettem, ha a társaságomban lévők rosszul érzik magukat… így általában távoztam, eléggé borongós hangulatú vagyok. Őt viszont most én invitáltam meg, hát szükségszerűnek és kötelességemnek vettem, hogy a kényelmét és kedvét szolgáljam.

Minthogy sikerült meggyőznöm szavaimmal arról, nekem nem esik majd bajom, nem fogok megbetegedni, elfogadta a helyzetet. Újfent felmerengett bennem az érzés, hogy talán egy mosollyal biztosíthatnám, valóban nem kell értem aggódnia… mégsem akaródzott érkezni az a bizonyos ajakgörbület. Többször feltettem magamban a kérdést, talán örökre megcsonkultam-e ezen a téren, de mindannyiszor elvetettem a tézist. Pislantva egy mélyet tereltem el a gondolataimat elmém legsötétebb bugyraiba, majd fekete szövetkabátom nyakát felágasítva húztam kissé összébb azt. Kilépve mellé folytattuk utunkat a kis sziget irányába, ahová a madár érkezését datáltam… a saját érkezésemet. Csendesen hallgattam az irányomba nyugtatónak szánt szavakat, mely szerint nem fog sem fel, sem pedig megfázni. Úgy festett a mai napon oda-vissza alapon próbáltuk csitítani az egymás iránti aggódást. Érdekes érzés volt, az édesanyámon és Thomason kívül nem sok ember aggódott értem… arról nem is beszélve, akik esetlegesen a legszörnyűbb halálomat kívánták.

Alig pár lépést tettünk csak meg, érdekes és hatalmas témaváltás következett, Sydney felőlem érdeklődött. Konkretizálva a nevem, az esetleges beceneveim érdekelték. Az Aerot már hallotta, azt, ami valami furcsa mugli csokira emlékeztette őt, más meg nem igazán volt, legfeljebb csak a gúnynevek, amiket Peter terjesztett el, vagy éppen azok, akik a közelemben tartózkodtak, és furcsának billogoztak.
- Az Arion és Aeron kívül a közbenső nevem van még édesapám után.
Oldalra tekintettem a másodperc egy töredékére, majd újra a párás tájra vetettem a barnákat.
- Marius.
Hiányzott, nagyon, mérhetetlen fájdalmat éreztem, hogy elveszítettem őt, hatalmas űrt. Tudtam és tudom, hogy az irigység szörnyű és gyalázatos emberi bűn, de ezt éreztem, mind ahányszor láttam az érkező baglyokat a levelekkel… és a boldog arcokat, a szülők írtak. Én is kaptam levelet édesanyámtól, ami mindig melegséggel töltött el… de hiányzott apu aláírása is, az a sor már örökké üres marad. Egy apróbb sóhajjal téptem vissza fájdalommal itatott szellemem Sydney mellé, úgy szólaltam meg továbbra is a tőlem megszokott hangnemben.
- Hallottam már a többektől a Fapofa nevet is…
Ez pedig még a szebbik verzió volt, a többi talán nem is tűrné a varázsfestéket.
- … a többiről nem emelnék szót, a diákság meglehetősen trágár kora ellenére.
Ez valóban így volt, bizonyos vagyok benne, ha jómagam is a prefekusok sorát erősbíteném, akár a mellettem sétáló, akkor kihágásnak kezelném a beszédbéli torzulásokat is, mert számomra rettenetesen fülsértők.

Arion
„talán örökre megcsonkultam-e ezen a téren”

A zöld kabát egyik zsebébe rejtem az egyik kezemet, a másikban pedig cipelem a könyvet, amelyet majd akkor olvasok, ha találok a kis szigeten az olyan padot, amelyhez odasüt a nap. Ez azért fontos, mert abban az esetben semmiképpen sem fázhatok meg, mivel a nap már addigra felmelegíti nekem a padot és olyan lesz, mintha nyár lenne. Na jó, annyira nem. De ha minden kötél szakad, és hideg lesz, kénytelen leszek magam alá varázsolni egy párnát, nem nagy kihívás.
A mosoly-projekt ugye a mai nap főküldetése. az viszont inkább kihívás, mivel nem vagyok túlzottan jó társaság, és nem hinném, hogy bármivel mosolyt tudnék csalni arra a cuki kis pofikára. De legalább van valami célom, és mivel már nem először beszélek vele, lehet, hogy egy kicsivel több az önbizalmam is, mint eddig volt. Muszáj treníroznom magamat, hiszen a prefektusi lét önbizalmat és magabiztosságot kíván. Ennek én nagy hiányában szenvedek, de muszáj összeszednem magam. A fiúkkal való társalgás segíthet ezen problémám leküzdésében, hiszen mivel nem vagyunk puszipajtások a fiúkkal, ezért ez is kihívás számomra.
Amikor szóba hozom az Aerot, akkor hirtelen beugrik a felismerés: a lépcsőn lefelé jövet éppen magamba tömtem egy jókora táblával. Ó, én szerencsétlen, megmutathattam volna Arionnak, hogy mire is gondoltam a legutóbbi találkozáskor, de szerintem ő ilyen hülyeségekre már nem is emlékszik. Amit eddig megismertem belőle, az arra enged következtetni, hogy nem olyan flúgos, mint én, és… és nem olyan, mint én. Meg szerintem a szürke egér-lét sajátossága, hogy a beszélgetőpartner semmibe veszi az egeret, így azon sem csodálkoznék, ha a nevemre nem emlékezne. Eddig még nem mondta ki, lehet, hogy elfelejtkezett róla! Szemeim tágabbra nyílnak a felismerést követően, és kissé meglepődöm ezen rajta, hiszen eddig meg sem fordult a fejemben, hogy lehet, hogy nem emlékszik. Valahogyan emlékeztetnem kellene. Igen… Ó, Merlinre, Sydney, te olyan zseniális vagy!
- Hű. – mondom reakcióként a nevére, nem gondoltam, hogy ilyen különleges lesz. Én elbújhatok mellette. De ha már itt tartunk… - Szép. Nekem Sydney Rachel Kirsten. – válaszolom a fel nem tett kérdésére, s ezzel a fogással már biztosabb lehetek abban, hogy tudja a nevemet. Ejha, ez kicsit ciki szituáció, de én az ilyeneknek vagyok a mestere, szép is lenne, ha cikiség nélkül sikerülne megúsznom bármit.
Majd mikor kitér a csúfnevére, nevetni szeretnék, az, ahogyan kimondja nevetésre, vagy legalábbis mosolyra sarkall, de elrejtem a kockás sálja mögé, így csak akkor fogja tudni a reakciómat, ha megkérdezi a sálját. Szegényke, ő sem menekül a csúfnevek elől, akárcsak én. Két kezemen nem tudnám megszámolni, hogy hány ragadványnévvel illettek már az iskolában, és ezekre sajnos nem vagyok büszke. A „szürke egér” az általánosan elterjedt, talán Arion is hallotta már.
Időközben megérkezünk a szigetre, és megpillantom álmaim ülőhelyét. Fa alatt van, de mégis egész nap éri a napsütés és ennek kifejezetten örülök. Odalépek, és kezemmel leellenőrzöm a hőmérsékletét: kellemes. A kabátom hossza csak előnyömre válik, így nincs szükségen a bűbájpárnára. Szépen leülök a padra, és leteszem magam mellé a könyvet, amit majd olvasni fogok. De előtte még megvárom Arion madarát, kíváncsi vagyok, hogy mi olyan különleges ebben a jószágban.

# S^ydneyH^athaway

A nevek boncolgatásakor Sydney Hathaway egy meglehetősen aranyos kis kirohanásszerű, és álmélkodó szavacskát használt, hogy tudatosítsa, kedvére való a közbenső, édesapámtól származó örökségem, a Marius. Jómagam is csodálatosnak találtam, de mivel az ő találmánya volt az Arion is, noha édesanyám mást szeretett volna, büszkén viseltem. Mindenhol és mindenki számára így mutatkoztam be, az aláírásban is ez volt a fő vonal. Bár ott, mivel személyemet igazoló irataimban szerepelt egy „M” betű is, hivatalos okmányokat annak feltüntetésével róttam alá. Az előttünk elterülő útra pillantottam a másodperc töredékére… éppen csak annyira, hogy megszemléljem az elkövetkezendő akadályokat. Szükségszerű volt, mivel kitüntetett figyelmemet most a lány élvezi, nem szerettem volna fűcsomókban, apróbb kiállásban, vagy bármi másban az orromra esni. A feltérképezést követően újfent felé fordítottam tekintetem, és hallgattam, miként is mutatkozik be… noha ezt egyszer már megtette, amikor elkapott a tilosban. Bár tény, nem ennyire részletesen. Hallottam róla, hogy ír származású, és tisztában voltam vele, ott szokás több névvel áldani a csemetéket. Ő sem szűkölködött bennük, Sydney, Rachel, Kirsten, és a családneve. A szülei minden bizonnyal kedves emberek, és körültekintőek is. A Sydney emlékeim szerint széles rétet jelent, ami egyértelműen társítható vele. Noha visszahúzódónak tűnik, ha az ember megtalálja a lakat kulcsát, kinyílik, és olyan lesz, akár egy hatalmas, virágokkal teli rét. A Rachel talán bárányt jelent, amely szintén tökéletesen igazodik a lányka jelleméhez. A könyvet, amelyben a nevek szerepeltek, többször is olvastam már, érdekesnek találom az ilyen irányú kutatásokat… valamint párhuzamokat. A szülőknek nem mindig sikerült a megfelelő nevet kiválasztaniuk csemetéjük számára, persze, olykor a háttér információ nem játszik szerepet, csupán a tetszik-nem tetszik alapra helyezik a hangsúlyt. A Kirstenre bármennyire is próbáltam asszociálni, nem ugrott be, sebaj… majd, ha lesz szabadidőm, megnézem a könyvtárban, mit is jelenthet.
- Gyönyörű és kellemes csengésű neved van!
Kezdtem bele a válaszadásba a jól megszokott nyugalmas és bársonyos hangon.
- Ráadásképpen tartalomban helytállóak az eleddig megismert jellemeddel.
Egy pillanatra előre tekintettem, majd újfent a prefektus lánykára.

A szigetre igen hamar kiértünk annak ellenére, hogy egyáltalán nem használtam öles lépteket, elvégre az ő tempójában haladtunk. Megtorpanva mértem végig a tavat és a felette ködgomolyként lebegő párát, amely lassan megkezdte a sziget emésztését is. Ahogyan melegedni kezdett az idő, az éjszaka meglehetősen lehűlt tó ontotta magából könnyes fátylát. A fák és bokrok ágait dér borította, amelyen félve csillantak csak meg a nap még szegényes sugarait. Csodálatos látvány, sajnos egyre kevesebb ilyet lehet megtapasztalni az elmúlt időben. Mélyet szippantva a friss, szinte harapható levegőből pillantottam oldalra, majd tekintetem azonnal a pad irányába küldtem, amelyet Sydney kiszemelt magának.
- Menjünk!
Jelentettem ki csendesen, majd ismét mellé igazodva kísértem el az általa kiválasztott ülőalkalmatossághoz. Miután leheveredett, újfent elfordítottam a tekintetem, hogy végigszemléljem az eget, a felhőket… majd lejjebb eresztve a barnákat a tájat, mások is vannak-e rajtunk kívül errefelé. Csend honolt a szélrózsa minden irányában, mozgolódás sem volt jellemző, hiszen korai órát választottam, választottunk.
- Úgy vélem, hamarosan láthatjuk…
Erőt kellett merítenem a sokkoló élmény után, de éreztem, hogy sikerülni fog. Régóta vágytam már a szabadság ízének megtapasztalására, és elérkezett az ideje.
- … csak kell pár másodperc, amíg felkészülök.
A szavakat követően rátekintettem, kíváncsi tekintettel méregettem, vajon milyen következtetéseket von le azokból. Biztosan megfordult a fejében, miért kell nekem felkészülnöm ahhoz, hogy a sólyom megjelenjen számunkra. Azt hiszem, megmutatom neki a titkot, a tanárok már ismerik, hiszen McGalagony is hosszú ideig oktatta számomra a tudományok ezen ágát.

Arion
aláfestés (http://www.youtube.com/watch?v=uelHwf8o7_U)

Nem lepődöm meg a szavain, gondolhattam, hogy felkészült. Természetesen nem gondolom, hogy utánanézett a nevem jelentésének, hiszen nem is vagyok biztos benne, hogy emlékezett-e rá eddig ugye, viszont ha nem tudná a jelentést, biztos nem dobálózna ilyen szavakkal. Nem nézném ki belőle, hogy füllentene ilyesmiben, ráadásul a komolysága sem arról tanúskodik, hogy ilyet tenne. Legszívesebben rákérdeznék, hogy mégis milyen jelentést társít a nevemhez, ugyanis a Sydneyt tudom, hogy „széles mező”, de a többiről lövésem sincs. Eddig még eszembe sem jutott, hogy utánanézzek, hiszen azokat egyáltalán nem használom, így olyan, mintha ki lennének vonva a forgalomból. Kedves szavai hallatán elmosolyodom, és kissé zavarba jövök, hiszen nem tudom, hogy a többihez milyen jelentést társít, remélem, hogy semmi rosszat. A széles mezőből fogalmam sincs, hogy mire asszociálhat, de lehet, hogy mást is jelent, és ő éppen arra gondol. Inkább nem kérdezek rá, mert az a tudatlanságomról adna tanúbizonyságot, azt pedig semmiképpen sem akarom.
Mikor már javában a padon ücsörgök, felnézek rá, és mosolyogva megszólalok.
- Na, hol marad a madarad? – teszem fel a butuska kérdést, hiszen egy madár nem tud időre érkezni. Őszintén szólva nem is igazán értem Ariont, hogy honnan tudja, hogy ma is jönni fog a barátja. Kissé szemembe süt a ragyogóan sütő nap, így, hogy rendesen láthassak, a kezemmel eltakarom a szemem elől a sugarakat. Inkább süssön a nap, mintsem olyan köd legyen, mint az év háromszázhatvannégy napjában általában.
Mikor azt mondja, hogy hamarosan jön, és hogy még fel kell készülnie, elkerekednek a szemeim, és felpattanok a padról. Kérdőn nézek rá, és azonnal nekiszegezem a kérdést.
- Micsoda? Neked kell felkészülnöd hozzá? – kérdezem, és a zöld íriszekkel a fiú szépséges barna szemeit keresem. Most valami olyasmi fog történni, amibe nem vagyok beavatva, és ez rendkívül zavar. Mindenképpen ki akarom találni. – Tudom!! – folytatom örvendezve – Neked van egy sólymod, hiszen mondtad, hogy nagyon értesz hozzájuk, és most ide fogod hívni, ugye?
Kíváncsi vagyok, hogy mi fog történni. Az általan kigondolt verzió nem is tűnik olyan lehetetlennek, hiszen ha Arion sólymokkal foglalkozik, nem lehetetlen, hogy legyen egy errefelé, akivel össze tudott barátkozni. Talán egy fütty lesz a hívójel, vagy tudom is én. Viszont furcsa, hogy nincs nála semmi kesztyű, nem láttam, hogy bármit hozott volna magával. A solymászok pedig mindig kesztyűt húznak a kezükre, hogy a madár nehogy megsértse a bőrüket. Lehet, hogy ez valami nagyon beidomított madár lehet, nagyon kíváncsi vagyok rá. Sosem láttam még közelről.
- Szóval sólymod van. – állapítom meg, és örülök, mint majom a farkának, hogy egyedül megtettem ezt a felfedezést. – Nekem pávagerlém van, Hópihének hívják. Sokkal ügyesebb, mint a baglyok, megbízhatóbb, ha levelet kell küldenem valahová, arról nem is beszélve, hogy sokkal aranyosabb és szebb. Lehet, megmutatom majd egyszer. – mondom Arionnak, és visszaülök a padomra. Egyik lábamat átteszem a másikon, így kényelmesen ülök a kellemesen meleg padon. Remélem, ha megérkezik a madár, akkor majd Arion is leül mellém, és megsimogathatom azt a titokzatos sólymot.

# S^ydneyH^athaway

A szavakból adódóan nem volt meglepő Sydney kirohanása, az emberek általában nem szeretik, ha nem ismerhetik a mély részleteit annak, ami velük történik, vagy amibe belevágnak. Nem vagyok jómagam sem kivétel ez alól, bennem is éppen úgy él ez a gyarló jellemvonás, mint másokban, legfeljebb kevésbé adok hangot neki. Bármit teszek is, előtte hosszas ideig rágom a részleteket, mert szeretek mindenre kiterjedő ismeretanyaggal rendelkezni… és itt felmerül a hatalmas kérdés, hogyan lehet az, hogy a Süveg annakidején nem a hollóhátat választotta számomra házamnak, hanem a griffendélt. Sokat merengtem rajta, de nem volt sem jogom, sem pedig szándékomban felülbírálni a döntését. Régóta foglalkozik már azzal, hogy a diákok fejébe látva megmondja, ki hol tud a legjobban kiteljesedni… biztosan megvolt az oka rá, hogy az oroszlánszívűek közé helyezett öt és fél esztendővel ezelőtt.

Csendesen álldogálva méregettem hol az égboltot, hol a fák már kopasz koronáit, vagy éppen az örökké zöldellő fenyők tűleveleit. Mélyeket szippantottam a levegőből, és azon merengtem, biztosan jól teszem-e, amit teszek. Nem egy olyan dologról van szó, amit feltétlenül titokban kell tartanom, de olyannak sem nevezhető, amit mindenkinek tudnia kell. Régóta éltem már elzárva az emberek elől, én akartam kerülni a diáktársakat, de Thomas szavai egyre erősebben csengtek napról napra… ugyanazt akarta elérni, amit édesanyám… nyissak mások felé, különben örökre el fog veszni a lelkem egy végtelen örvényben, ahonnan nem lesz kiút. Mindig, örökké, ha szünetben hazamentem, édesanyám igyekezett elérni, hogy mosolyogjak, hogy engedjek, és ne legyek elutasító… nehéz azok után, ami történt. Nem tudom, miért éppen Sydneynél jött elő az érzés, bízhatok benne. Talán a jelleme és az ártatlansága, valóban tisztázatlan számomra, ami meglepő… jó emberismerő hírében állok, Thomas rengetegszer mondta már. Akadt példa arra is, hogy újdonsült párját bemutatta nekem, és magunkra hagyott minket, hogy beszélgessünk, annak ellenére, nem vagyok a szavak embere. Aztán az elmélkedést követően rákérdezett, a lánnyal tervezhet-e hosszú távon, vagy nem. Meglepően bizonytalannak bizonyult ehhez hasonló esetekben, noha nagy nőcsábász hírében állt… a kalandokkal nem volt baja.

Elmélkedésemből aztán egy „tudom” kurjantás szakított vissza, Sydney jó hollóhátas módjára ötletelni kezdett a helyzetet illetően. Kérdését követően egy pillanatra odavetettem a pillantásom, mélyen az ő kékes-zöldjeibe révedve… úgy álldogált ott, mint egy kíváncsi kis tündér… annyira fel akart törni az a mosoly, de úgy éreztem, azzal megölnék magamból egy darabot. Elfordítottam a fejem, újfent a borongós égboltra tekintve… kezeim pedig életre kelve kezdték kifejteni a hatalmas fekete szövetkabátom gombjait. Ahogyan megállapította, már pedig sólymom van, lassú léptekkel megindultam az irányába, hogy levéve a felsőt a padra hajtogathassam. Ő is leheveredett, én pedig folytattam vetkőzést, a pulóver következett. Csak az ing és nadrág maradhat, így tanultam, a többi ruha teher lett volna számomra. Midőn kihámoztam magam a jelenleg kelletlen anyagokból, leheveredtem, és nekiláttam a cipőmet, zoknikat is levenni.
- Nemsokára láthatod!
Biztos voltam benne, hogy nem gondol rosszra… hogy nem valami csúf dolog miatt hoztam ki ide. Ismernie kellett, legalább ennyire.

Dolgom végeztével felkeltem az ülőalkalmatosságról, majd lábujjaimmal belemarkoltam a hűvös földbe.
- Bízz bennem!
Remélem amikor meglátja, amit annyira várt már, nem szalad világgá… reméltem ez a két szó elegendő lesz, hogy ne legyen túlzottan haragos rám, amikor ismét Arionként üldögélek majd mellette a padon, hogy felöltsem a pulóverem, a kabátom és a cipőimet, zoknimat.

Megiramodtam, teljes erőmből rohantam a tó irányába, és csak egy dolog járt a fejemben… ki akartam szakadni egy kicsit a világból… éreztem, ahogyan a karom hirtelen megzsibbadt… elrugaszkodtam és repültem, fel, minél magasabbra. Egy nagy kört leírva az égbolton kezdtem ereszkedni, figyelvén, mit is tesz éppen Sydney. A pad, amelyen nem olyan régen még vetkőztem volt a célpont… erőteljeseket tellegtetve a szárnyaimmal állapodtam meg a támláján, sólyomként kémlelve a hollóhátas lánykát…

Arion

Értetlenül nézek Arionra, szemlátomást nem hajlandó semmilyen konkrétumot elárulni az elkövetkezendőkkel kapcsolatban. Nem igazán értem, hogy minek ez a titkolózás a madarat illetően, de ő tudja... Hiába bombázom a kérdéseimmel, olyan, mintha meg sem hallaná őket, csak az eget és az fák lombjait fürkészi, feltehetően várja a barátját. De attól még igazán válaszolhatna a kérdésemre, nem kérdeztem semmi bonyolultat, csak annyit kellene mondania, hogy „igen, sólymom van.” vagy „nem, nem sólymom van”. Hm. Pedig még Hópihéről is meséltem neki, és ő sem igazán érdekli. Mintha nem koncentrálna arra, amit mondok, hanem valahol nagyon messze járna. Kicsit elszomorít, mert akkor így minek invitált magával, ha nem hajlandó foglalkozni velem?
Nagyon sóhajtok, és magamba roskadva előszedem a könyvemet és kinyitom a nyolcvankilencedik oldalon. Igyekeztem koncentrálni arra, amit olvasok, de egyáltalán nem sikerült. Zavart a fiú szótlansága és titokzatossága. Pedig igazából nem (csak) miatta jöttem ki, hanem magam miatt is, tehát ha ő ignorál, akkor is el tudom foglalni magam, csak nem tudom mire vélni ezt a magatartását.
Sőt, ami még idegesít a szótlanságon kívül az a mosolymentesség. Pedig a lelkesedésemet látva igazán elmosolyodhatott volna, legalább egy hangyányit, de nem. Csökönyösen kitart a mosolymentes állapot mellett, amit kifejezetten nem díjazok, és igen, valahogy mindenképpen meg fogom töri a jegét. Jó lenne tudni, hogy milyen módszer lenne erre jó... fejen állva nem fogok neki énekelni, az biztos, az egyébként is már inkább megalázó, mint vicces.

Szemem sarkából arra leszek figyelmes, hogy mozgológik, és mikor feltekintek, akkor látom csak, hogy mi folyik itt. Ijedtemben gyorsan becsukom a szemem melyet egy hangos lélegzetvétel követ, a levegőt pedig majdnem elfeljtem kifújni. Nem tudom, hogy kinyissam-e, vagy mihez kezdjek. Ezt nem gondoltam volna Arionról, hogy csak úgy minden szó nélkül levetkőzik előttem.
- Figyelj, én... én nem értem, hogy mit csinálsz, de jó lenne, ha nem előttem vetkőznél, mg öltöznél, meg... szóval izé.... – próbálom szavakba önteni a problémámat, de nem tudom, hogy megérti-e. Mégis milyen már?! Talán csak a tóban akar úszni... De hiába nyugtatom ezzel magamat, akkor sem tudom, hogy hogy jön az úszáshoz a madara. Köztudott, hogy a sólymok nem vízi madarak, így nem látok semmi logikát a tetteiben. Nem merem kinyitni a szememet, mert fogalmam sincs, hogy mennyire vetkőzik le... Én... Én nem akarom őt meztelenül látni.
Csak résnyire nyitom ki a szemem, és látom, hogy Merlinnek hála, maradt rajta ruha. Nem sok ugyan, de maradt, és ez a fontos. Közben a bizalomról beszél nekem, de egyáltalán nem tudom, hogy miért bízzak ezek után benne, mikor ő elmegy úszni és a madár meg sehol...

- Öhm... Figyelj, szerintem a víz már hűvös ahhoz, hogy ilyenkor ússz benne! Meg egyébként sem túl biztonságos szerintem... – mondom Arionnak, bár nem tudom, hogy mennyire figyel most rám, remélem, hogy azért díjazza, hogy aggódom érte. Alig mondom ki a szavakat, máris szalad a napsugaraktól fényesen csillogó, fodrozódó víztükör felé. Szemeimmel követem az útját, és egyszer csak azt veszem észre, hogy az általam várt csobbanás elmarad, helyette inkább szárnyak suhogása hallatszik körülöttem, és egy gyönyörű madár repül az égen, és egyenesen felém tart. Tátott szájjal nézek, mióta Arion eltűnt a talajról, és egyszerűen képtelen vagyok visszatérni a valóságba. A madár odarepül hozzám, és leül a padom háttámlájára.
- Te animágus vagy. – bököm ki végül a meglepettségtől, és fordulok oda hozzá. A könyvemet jól magam mellé dobom, most nem fontos. Óvatosan megemelem a jobb kezemet, és a madár felé nyúlok. Úgy tudom, hogy az animágusok mindvégig a saját fejükkel gondolkoznak, így bízom benne, hogy nem fog megcsípni. Sosem értem még hozzá egy igazi sólyomhoz! Meg akarom simogatni a tollát, ha engedi. Nagyon óvatos minden mozdulatom, nem tudom, hogy mit tehetek, és mit nem. Nem akarok ártani neki.

# S^ydneyH^athaway

Egyensúlyozni nem volt nehéz a pad támlájának szegélyén, így, ebben a formában annyira egyértelműnek és egyszerűnek hatott. Csendesen figyeltem, mihez kezd a látottakkal a hollóhátas lányka, sólyomléptékben számolva is nagyokat pislantottam a hatalmas, éles, és távolra látó szemekkel. Amikor megemelte a kezét, apróbb lépésekkel araszoltam felé, ne kelljen túlzottan nyújtóznia, ha el akar érni… megfordult a fejemben, hogy amikor hozzámér, visszaváltozom. Megvallom őszintén, minden egyes érintése afféle kincs volt a számomra, amely a megnyugvás kapuja felé sodort engem, és a viharos lelkemet is. Nem tettem meg, hagytam, hogy a tollakat simítva megérezze, milyen is, amikor az ember egy vadmadarat érinthet… látszott a szeméből, hogy soha nem tett még ehhez hasonlót, nem szerettem volna megfosztani az élménytől, amelyet hőn áhított. Midőn visszahúzta a kezét, kissé oldalra fordultam, nehogy eltaláljam a fejét, majd oldalirányba kitártam a szárnyaimat, és kihúztam magam… valamivel több, mint egy méter a fesztávolsága, McGalagony mérte le, amikor elsős voltam, amikor először sikerült átváltoznom. Kicsit felkavartam vele a levegőt körülötte, majd elrugaszkodtam a támlától, és bukfencet vetve a levegőben formálódtam vissza önnön valómba, a talpamra érkezve a hűvös talajra, háttal Sydneynek.

Mélyet szippantottam a kellemesen üdítő levegőből, majd letekintettem, a nadrágom egyben van-e. Volt rá példa nem is egyszer, hogy elszakadozott, vagy elfeslett, most azonban mindent rendben találtam rajta. Az ing kissé megsínylette az átalakulást, meglehetősen gyűrötten festett, de akkor is megérte. Nem bénultam le, nem merevedtem le, miközben megtörtént a formálódás, ez pedig azt jelentette, pszichésen kezdem egyenesbe hozni magam a támadás óta. Kissé megborzongva a szellőtől fordultam a padon ücsörgő lányka felé, belefúrva a barnákat az ő lélektükreibe. Pár pillanatig csak álldogáltam, de aztán lassú léptekkel a padhoz sétáltam, majd felöltöttem a pulóveremet. Félretolva a kabátot mellé heveredtem, és a távolba révedve szólaltam meg.
- Immáron hat éve!
Jegyeztem meg csendesen a felismerésére, miszerint animágus vagyok. Nagyon keveseknek adatott meg ez az áldás, vagy éppen teher a vállon, de én kedvemet leltem benne. Most, hosszú idő után újfent jó érzés töltött el madáralakban. Előre dőlve lógattam le a kezeimet, és a cipőből kikotorásztam a fekete zoknikat, hogy azokat is felhúzhassam… kezdett átfagyni a lábam, és az ujjaim. Nyugalmas tempóban tevékenykedtem, már a fűzőt kötöttem a cipőmön, amikor újfent a hangomat hallattam.
- Nem sokan tudják a környezetemben élők közül.
Kiegyenesedve a padon a kabátomra tekintettem, átvetettem a hátam mögött, úgy dőltem neki a támlának… biztos voltam benne, hogy hollóhátas lévén lesznek kérdései a látottakról, arról, milyen érzés, mi játszódik le bennem, amikor átalakulok, amikor repülök.

Oldalra fordítva a fejem, kissé megdöntve jobbra vártam a reakciókat. Ismét kedvem szottyant volna mosolyogni, hiszen, amikor a madarat simogatta, engem simogatott… kíváncsi lennék rá, ezzel tisztában van-e. Nem szeretném zavarba hozni azzal, hogy szóba hozom előtte… de kellemesen hatott rám az érintése… még akkor is, ha bőr helyett tollat érintett.

Arion

Csak ülök a padon és a madár szépségében gyönyörködöm. Kicsit aggódom, hogy meg fog csípni, de szerintem Arion fejével gondolkodik, és nem hinném, hogy ártani akarna nekem.
Óvatosan érintem meg a selymes tollakat és szótlanul húzom végig az ujjaimat rajtuk. Bízom benne, hogy nem fog bántani. Néhány pillanat csupán, míg velem van, utána elszáll a padról és visszaváltozik egy szempillantás alatt.
Végigkísérem a madár útját a tekintetemmel, hiszen valóban olyan szép, ahogy azt Arion korábban elmesélte nekem. Galád módon azt persze elhallgatta, hogy honnan jön az a bizonyos madár és hogy az igazából ő maga.
Visszaváltozik. A gyönyörű madár egy pillanat alatt fiúvá avanzsál. Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék neki. Egy lépéssel közelebb kerültem hozzá, úgy érzem, és szerintem oka volt annak, hogy megmutatta nekem mindezt. De a mosolyt még most sem látom az arcán – még nem nyertem. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen, visszahúzódó fiú felfedi előttem élete legnagyobb és legrejtettebb titkát: az animágiát. Voltaképp megtiszteltetésnek vehetném, hiszen én csak földi halandó vagyok, aki nem ismer efféle tudományokat.
A korábbi mosoly még haloványan látszik az arcomon. Igazából nem tudom, hogy mit mondhatnék az iménti megállapításon kívül. Figyelem, ahogyan csendben odajön hozzám és leül mellém a padra. Felöltözik.
- Hát – kezdem bizonytalanul, és még nem tudom, mivel fogom folytatni, de muszáj mondanom valamit, szét akarom feszíteni a kettőnk között húzódó csendhálót. - … most megleptél. – Igen, ennyire telik tőlem, de most komolyan: ezen nem érdemes meglepődni., hiszen várható volt, hogy semmi érdemleges nem tud kijönni a számon.
Jól tudta, hogy fogalmam sincs az egészről. Szimpatikus számomra az a rejtélyesség, amely körülveszi őt, a mosolymentességet is ide tudnám besorolni. Szeretem a meglepetéseket, főleg ha részt vehetek a kiderítésben. Jobb, mint egy század eleji krimi. Igazából tudtam, hogy mit fogok látni, de nagyon nem volt mindegy az, hogy kiféle-miféle az a madár, ami egyszer csak felbukkan majd a semmiből.
Elmondása szerint immáron hat éve, hogy az animágia birtokában van. Huh, én tizenegy évesen azt sem tudtam még, hogy mi az animágia, pedig varázslószülők gyermekeként igen hamar megismerkedtem a varázsvilággal. Mivel nem tudtam, így művelni sem művelhettem, pedig ha belegondolok nem is lenne rossz ötlet…
- Hűha. – válaszolom amolyan sydneys stílusban. Többre nem futja. Pedig nagyon szívesen kifaggatnám arról, hogy milyen érzés az átalakulás, hogyan tanulta meg, vagy miért éppen ilyen alakja van. Annyi mindent nem tudok az animágiáról, pedig hollóhátas létemre illene. Ezért nem is igazán merem feltenni a buta kérdéseimet, hiszen azzal talán lerombolnám a rólam kialakított képet és rájönne, hogy milyen buta liba is vagyok valójában, ezt meg tényleg nem akarom, mert lassan kezdem úgy érezni, hogy kedvelem őt.
Már az is nagy szó nálam, hogy hajlandó vagyok elmenni egy fiúval sétálni. Huh, az irányukba mutatott utálatom lehet, hogy lassacskán eltűnik? Végiggondolom, a másodperc töredéke alatt, hány lánnyal beszélgettem az elmúlt időszakban. Kevéssel. Merlinre, hát átestem a kentaur másik oldalára? Néhány pillanatot szentelek annak, hogy csalódom magamban. Miután ezt lezártam, Arionhoz fordulok.
- Köszönöm, hogy megmutattad ezt nekem. – magabiztosan beszélek, és a szemeimmel az övéit keresem. Mosolygok. Remélem, hogy ezúttal sikerül rávennem, hogy ő is így tegyen.

# S^ydneyH^athaway

Az első szavak, amelyek elhangoztak bársony piros ajkairól – pontosítva szófoszlányok – arról tanúskodtak, hogy meglepődött ugyan, de akkora hatást nem gyakorolt rá a látvány, mint azt sejteni véltem. Ennek ellenére nem csüggedtem el, egyszerűen nem volt okom rá. Jólesett, hogy látta, akartam, hogy lássa, mi több, az is kedvemre való volt, hogy újra repültem, és emiatt nem törtek fel bennem szorongó, vagy éppen fojtogató érzések. A baleset óta nem volt alkalmam újra használni animágusi alakom. Pontosabban fogalmazva, alkalmam lett volna rá - hiszen az ember saját szabadidejét úgy osztja be, ahogyan jól esik -, de az erő és a lélek felülkerekedett rajtam, és mélységekbe taszította önbizalmam. Legyőzött, és távoltartott ettől a csodától… gyenge voltam, sokáig éltem árnyékban a szörnyű képkockák és érzések végett.

Miután megköszönte, hogy megmutattam számára egyik féltve őrzött titkomat, haloványan bólintottam felé. Mosoly most sem hagyta el az ajkaim, nem ment… továbbra sem.
- Örömömre szolgál, hogy „kiruccantál” velem!
A kiruccan szót egy kicsit kihangsúlyoztam a mondatból, éreztetvén vele, nem feltétlenül pontosan annak titulálom a közös kis szigeti kalandunkat. Egyáltalán nem nevezném többnek sétánál, így mielőtt félreértené, újfent megszólaltam. Továbbra is nyugalmas és bársonyos hangon, máshogyan talán nem is ment volna.
- Bízom benne, hogy lesz még alkalmunk együtt sétálni a közeljövőben is.
Nem szerettem volna megsérteni, vagy túlzottan törekvőnek tűnni. Ezzel a két mondattal újabbakat csatoltam azokhoz, amelyek már mögöttünk sorakoztak. Ez a lány volt az, aki felé nyitni tudtam szavakkal. Thomason és rajta kívül gyakorlatilag nem akadt még egy ember az iskolában, akivel diskurálni tudtam volna. Fiatal-öreg barátom sokat hangoztatta már, hogy többet kellene emberek között lennem, de nem volt olyan egyszerű. Legnagyobb szerencsémre megértette, és nem erőltette, ha nem volt kedvem hozzá. Persze, ha tehettem, vele tartottam körtúráira, de szigorúan csak azokra, amelyek megfeleltek értéknormáimnak.

Lassan elemelkedtem a hűvös pad támlájától, majd felegyenesedtem, és pár lépést tettem oldalra. Hátamon szabadon csüngő kabátomba belebújtatva kezeim nyújtottam jobbomat a hollóhátas lány felé.
- Szabad lesz, hölgyem?
Nem óhajtottam túlzottan sokáig idekint tartózkodni. Eléggé csípős volt az idő, a tó pedig csak fokozta hidegérzetünket. Tény, hogy Sydney Hathaway arcán a pír oly csodásan festett, akárha festmény lenne, ennek ellenére úgy éreztem, ideje indulni. Szívemre venném, ha miattam megfázna, vagy bármilyen betegség környékezné meg őt.

Arion
And it's killing me when you're away
And I wanna leave
And I wanna stay
And I'm so confused
So hard to choose between the pleasure and the pain

Szemem sarkából figyelem a mozdulatait, az arcát, hátha megpillantok rajta valamit, de nem. Ezúttal sem. Nem sikerül megtörni a jeget, pedig ez a lépés a részéről már olyan volt, amely nem mindennapi. Visszahúzódó természetéből adódóan nem valószínű, hogy minden jöttment alaknak megmutatja, hogy mire is képes valójában. De nem…
- Én is köszönöm, hogy… beavattál. – viszonzom a kedves szavakat, bár a beavatás, mint olyan, lehet, hogy nem a legszalonképesebb kifejezés, azonban nagy hirtelen nem jut más eszembe.
Azt hiszem, hogy a következő én leszek. Nekem kell valami olyasmit mutatnom, amit senki, de senki nem tud, csak én egyedül. Bárcsak lenne ilyen különleges képességem, de sajnos semmi effélével nem rendelkezem – nem véletlen hát, hogy a szürke egerek csoportjába sorolnak.
- Igen, én is bízom benne. – válaszolom, akárcsak néhány pillanattal ezelőtt. Szemlátomást távozni készül, azt hiszem, hogy jobb lenne, ha én is így cselekednék, hiszen a nap hamarosan lebukik a hegyek mögött, melynek következtében az éles északi szél veszi át az uralmat a táj fölött.
Az arcát fürkészem a tekintetemmel, és oly szívesen mondanék valamit, hogy maradjon még velem tovább idekint, de tudom jól, hogy nem lehet. Persze tolakodónak sem akarok tűnni, így is örülhetek, hogy megosztja velem a társaságát, máskülönben ülhetnék egyedül a közös órákon, és sétálhatnék egyedül, és így tovább.
Bárcsak maradnál még…
Menni kell…

Kezét nyújtja felém, úriemberhez méltóan, hogy segítsen felállni a padról. Néhány pillanatig merengek, hogy jéghideg kezemet odaadjam-e vagy sem, és végül úgy döntök, hogy elfogadom a segítő jobbot.
Barna íriszeivel találkozik a tekintetem egy hosszas pillantás erejéig, de ennyi, véget is ér a varázslat, amint én is függőleges helyzetben vagyok már. Elindulok a kastély felé, gondolom, hogy ő is velem tart, hiszen miért is indult volna el, ha nem oda készülne…

Annyi mindent szeretnék mondani neki, de még túlságosan gátlásos vagyok ahhoz, hogy bármi olyasmit mondjak neki, amivel tolakodónak tűnhetek, így hát csendesen lépkedek mellette, és a tájat pásztázza a tekintetem. Valóban jó ötletnek bizonyult elindulni, mert bizony csípős az északi szél. Amint beérünk, én a keleti szárny felé veszem az irányt, de egy búcsú erejéig még megállok.
- Köszönöm ezt a délutánt, nagyon jó éreztem magam! – mondom Arionnak mosolyogva. Végig sem gondolom igazából, hogy mit teszek, csak azon veszem észre magam, hogy egy puszit nyomok az arcára. Remélem, hogy nem szalad el, és azt is remélem, hogy egy halvány mosoly talán megjelenik az ajkain.
Ezt követően egy hátraarc után elindulok a hálókörlet bejárata felé. Még visszapillantok egyszer, hogy ott van-e még, vagy már ő is elindult a nyugati szárnyba.
A kockás sál a nyakamon maradt, de talán direkt felejtettem el szólni neki, hogy nálam maradt. Van egy relikviám, amelyet sosem fogok odaadni a manóknak, ha a szennyes ruhákért jönnek, hiszen még elillanna belőle az illata.

Roxfort RPG

Múlt => Birtok => A témát indította: Mrs. Norris - 2009. 12. 23. - 19:37:05