Roxfort RPG

Múlt => Északi szárny => A témát indította: Mrs. Norris - 2009. 12. 23. - 18:56:36



Cím: Belső udvar - Kerengő
Írta: Mrs. Norris - 2009. 12. 23. - 18:56:36
A belső udvar egy zárt kis udvar. A diákok kedvelt helye, lévén közel van a könyvtárhoz is. Körbe egy nyitott folyosó vezet(keringő), melynek mentén tantermek találhatóak.


Cím: Re: Belső udvar - Kerengő
Írta: Andromeda Bucksworth - 2011. 01. 22. - 18:17:36
Mila


*Ragyogó napsütéses szeptember eleji napra virradt a reggel még a Roxfortban is. Dacára a fájdalmas diák arcoknak, ami nyilván a tanévkezdés számlájára írható. A klubhelyiség termének egyik tágas ablakába fészkelve magamat figyelem a napfényben hívogatón csillogó udvart. Utálok punnyadni a szobámban ilyen szép napsütéses délelőtt. A többi Griffendéles is valószínűleg ilyesmin töri a fejét. A hálókörlet szinte kong az ürességtől. Csak én vagyok az, aki egyelőre tanácstalan a téren, hogy mivel is üssön el egy szép napsütéses szombati nappalt. Kezemet arcomnak támasztva gondolkodom, hogy mit is kezdhetnék magammal egy ilyen szép napon. Fekete farmerba és piros tornacsukába bújtatott lábaimat levetem a párkányról, és ekkor hirtelen bevillan az isteni ötlet szikrája. Előveszem ládám mélyén heverő görkorimat, a főként piros színekben pompázó gyönyörűséget. Egy magamfajta izgága csajnak ennél jobb elfoglaltság kevés létezik. Szemeimben vérmes, gyermeteg csillogással szinte kirántom baldachinos ágyam alól az utazóládámat, majd az édességtartalékaimat rejtő dobozka mellől kiemelem a valaha volt legnagyszerűbb mugli találmányt, a görkorit. Magamhoz kapom, majd taláromba rejtve elhagyom a kör alakú, Griffendél színeiben pompázó klubhelyiséget, és lesomfordálok vele az udvarig. Az udvaron csak pár diák lézeng komótosan sétálva használják ki az indiánnyár talán utolsó napsugarait, mielőtt mindenkit bezárna a zárt térbe a zord idő. Elégedett, szinte megkönnyebbült mosollyal nézek szét az udvaron, és az azt körülvevő folyosón. Az udvart a folyosótól elválasztó betonalkotmányban lévő egyik alacsonyan fekvő mélyedésbe, s amíg felcsatolom lábaimra a kerekes csodát. Cipőimet otthagyom a mélyedésben, meg persze hogy ne legyek akadályozva a mozgásban, taláromat is levetem, és a padra dobom magam mellé. Majd megcélzom az udvart szegényező körfolyosót, és indulhat a száguldás. Előre hátra lendülnek lábaim. Arcomon elégedett, széles mosollyal lobogó hajjal száguldok végig a körfolyosón párszor, aztán elbotlok valahogy, és egy bazi nagyot esek a görkorival. Gurulok a folyosón pár métert, majd fejemet az egyik folyosóról nyíló terem ajtajának verve állok meg. A csudábaaa. Ááúú. *Szalad ki számon a fájdalmas szócska, miközben szöszke fejemet fogom azon a ponton, ahol beütöttem. Arcom egy pillanatra eltorzul, szemeimet összehúzom. Azonban mihelyst némileg tompul a fájdalom fokozatosan enyhülnek el újfent vonásaim. Hátamat az ajtónak vetem, lábaimat kinyújtom, úgy próbálom meg kivárni az esés okozta fájdalmakat, ami a fejemet és a hátamat érte. Szemeimet lehúnyom, de aztán elnevetem magam saját hülyeségemen. A kedvemet nem szegte minden esetre. Bárkivel megesik egy kis baleset. Ez alól én sem vagyok kivétel. Ha valaki extrém vállalja annak időnként fájdalmas következményeit.*


Cím: Re: Belső udvar - Kerengő
Írta: Mila Boyka - 2011. 01. 22. - 19:04:50
[Andy]

*A nyár utolsó napjait élhetjük most a Roxfortban.
Habár nem is nyár, hanem inkább csak az idő nyárias, hiszen a tanév már elkezdődött és ez látszódik is a diákokon.
Én személy szerint nem hisztizek és jól elvagyok itt a suliban, csak a tanárok hozzáállása és ez az egész rendszer nem tetszik.
De már vagy ezredszerre is magamra szólok, hogy ne foglalkozzak ezekkel a dolgokkal, éljem túl a tanévet, vizsgázzak le és kész!
Ennyi a feladatom és nem több, így mással nem is kell foglalkozom.
Mivel az idő csak kellemes, így elhatározom, hogy kicsit sétálok egyet kint a Keringőben, hiszen ott kellemes idő van és mindig találkozok néhány ismerőssel.
Egy egyszerű fekete topot húzok fel, egy fekete farmert és egy sportcipőt.
Szeretek lengén és kényelmesen öltözködni.
Nem sűrűn lehet elegáns cuccba látni, persze néha van, hogy kiöltözöm: magassarkú meg ilyesmi.
De az nem most van és nem is hiszem ,hogy az elkövetkező időkben lesz olyan kedvem.
Hosszú, fekete hajamat most kiengedve hagyom, és lágyan omlik a vállamra.
Néha fel szoktam kötni lófarokba, de most ahhoz sem volt kedvem.
Elég kedvelten vagyok ma, ezért is remélem, hogy találkozok valakivel, akivel el tudok beszélgetni és felvidít.
Hamarosan odaérek a Keringőhöz, amit nagyon szeretek és gyakran töltöm itt az időmet.
Most is néhány ember sétálgat ott, de ami még feltűnőbb, az a földön ücsörgő Andy.
Felvonom az egyik szemöldököm és úgy sétálok oda a lányhoz, aki a hideg kövön ücsörög, görkorival a lábán.
-Hello! *köszöntöm a lányt és kissé furcsán nézek rá, majd a kezemet nyújtom neki, hogy segítsek felállni.
Nem tudom, hogy ő tudja-e, hogy ki vagyok.
Látásból már biztosan ismer, de hogy a nevemet is tudja-e, azt nem tudom, így csak egy pár pillanatig várok, hogy leesik-e neki, hogy ki is vagyok.
Már 4 éve itt koptatom az iskolapadot, így igen sok embert ismerek és igen sok ember ismer engem - ha máshogy nem, akkor látásból.
Andy is biztosan ebbe a csoportba tartozik, hiszen egyszer már beszélgettünk a Nagyterembe.
Egy kisebb csoportba volt és én is csatlakoztam a csoporthoz. De ennek már több, mint másfél éve, így nem vagyok benne biztos, hogy a lány még emlékszik-e arra a napra.
De hamarosan kiderül, így hogyha a lány elfogadja a segítségemet, akkor segítek neki felállni.*
- Jól vagy? *kérdezek rá a dologra, mert a görkorival igen csak nagyokat lehet esni.
Tapasztalat.*


Cím: Re: Belső udvar - Kerengő
Írta: Andromeda Bucksworth - 2011. 01. 22. - 20:19:46
Mila


*A fejemet sanyargató fájdalomból hamarosan egy ismerős, kedves hang ráz fel. Az esés következtében arcomba hullott néhány tejföl-szőke tincset elsöpröm az arcomból, majd a hang irányába pillantok. Egy fekete hajú zöldes szemű lány az, Mila Boyka. Rémlik, hogy egyszer kétszer összefutottunk a Nagyteremben, pár szót is váltottunk. Arcomra mosolyt erőltetek, noha a fájdalomtól kissé talán sandíthat neki a mosoly, hisz nem kell sok érzékkel rendelkezzen az ember ahhoz, hogy megállapítsa, ha valaki csak színleli a mosolyt, hogy ne lássák rajta a fájdalmat, pedig a fejem sajog. Nem túlzás. Mila talán egy kicsit elfeledteti Velem a kellemetlen érzést. Hisz ha nem koncentrálsz a fájdalomra talán idővel tompul a kellemetlen érzés, ami ilyenkor hatalmába szokta általában egy kiadós fejfájás során az embert.*

-Szia Mila! *Köszöntöm viszont én is az egy évfolyammal alattam járó lányt, akit futólag ismerek. Talán ezúttal jobban megismerjük egymást. Majd meglátjuk mit hoz a beszélgetés.* -Köszönöm. *A lány felém nyújtott jobbját elfogadom. Csak segíteni akar. Miért játszanám meg előtte a nagylányt, amikor nyilvánvalóvá vált számára is mekkorát estem. Biztosan az Ő figyelmét sem kerülte el igen csak grandiózusra sikerült esésem. Ha magas az ember ilyenkor kifejezetten a negatív oldalát tapasztalja meg ennek. Hiszen egy kisebb ember biztosan nem taknyolt volna ekkorát. A francba. Ilyenkor mindig tudom átkozni hogy száznyolcvan centiméter magasra nőttem tizenhat éves koromra. Persze van előnye is, ha magas az ember, például amikor a polcról le kell emelni valamit, de ilyenkor nem. Milának segedelmének hála felegyenesedek a Kerengő hideg kőburkolatáról, majd amikor úgy érzem szilárdan megtudok állni görkorcsolyás lámaimon elengedem a kezét.*

-Köszönöm, most már azt hiszem jobban vagyok. Kellett nekem száguldozni, na és ilyen magasra nőni? *Nevetem el magam saját ügyetlenségemen. Az ember általában máson röhög jóízűen, és igencsak ritka számba megy, ha valaki önmagán képes kacagni. Ez a ritkább. Aztán ráeszmélek, hogy meg sem kérdeztem a lányt mi járatban van. Meg hogy hogyan megy neki manapság. Tudom, ezek unalmasnak tűnő formaságok, de beszélgetés indítónak gondolom jó lesz. Ha meg nem, hát kitalálok Nekünk egy jó kis kalamajkát, amire a tanárok legnagyobb bosszúságára belekeveredhetünk. Csínyekben mindig is otthon voltam. Nem mentem egy kis balhéért a szomszédba sosem.* -Na és mi járatban errefelé? Kicsit lazítani jöttél? Vagy csak szívtál volna egy kis friss levegőt? *Érdeklődök Milától mi szél hozta ide a Kerengőben miközben fekete farmeromról és piros "Crash" nagyon stílusos feliratú polómról a varázspálcámat magamra irányítva suvicus bűbáj segítségével eltávolítsam a port, ami a kiadós esés következtében igencsak bepiszkította makulátlan, de magamhoz híven kellően vadócos-rockos öltözékemet. Majd a varázslat végeztével ismét Milára tekintek, és fejemmel intek neki, hogy jöjjön, sétáljunk egyet beszélgetés közben. Figyelem reakcióit, és ha velem tart, elindulok a Kerengőben a görkorimmal lassan előre haladva. Ha úgy dönt inkább lehorgonyozunk itt, akkor Én sem mozdulok tova.*


Cím: Re: Belső udvar - Kerengő
Írta: Mila Boyka - 2011. 01. 23. - 11:27:28
[Andy]

*Az előttem ücsörgő leányzó - aki nem önszántából csücsült le - bizony igen csak fájlalja a fejét.
Kissé aggódva pislogok rá, hiszen ha a fejét verte be, akkor az nem jó jel és még egy kisebb agyrázkódás is előfordulhat, ami bizony nem játék.
Ráköszönve a lány is felnéz rám és láss csodát: emlékszik is a nevemre.
Ilyenkor egy apró mosoly szokott tovasuhanni az arcomon, hiszen mindig jó érzéssel tölt el, hogyha sikerül egy kis nyomot hagynom az emberekben úgy, hogy legközelebb emlékezzenek rám.
A földön ücsörögve megnézem a lányt, akivel habár már találkoztunk, nem tartozik a szorosabb ismerőseim közé
Hmm, mert van olyan?
Nem gondolkodva sokat, inkább cselekszem és a kezemet nyújtom a lány felé, hogy segítsek neki felállni.
Tapasztalatból tudom, hogy a görkorival - csakúgy, mint a jégkorival - nem olyan egyszerű felállni, vagy legalábbis nem annyira egyszerű, mint sima cipővel.
Igen csak nagy erőkifejtést kell most mutatnom a lányra, hiszen ha csak egy kicsit is lágyabban tartom, kicsúszik alóla a lába és bizony ismét a fenekén fog csücsülni és alulról fogja nézni a ... - nem, nem az ibolyát, hanem a világot.
De hamarosan már a két lábán és négy (? :) ) keréken ácsorog a leányzó és úgy pislog le rám.
Le, igen, mert hogy én viszont nem tartozom a magas kategóriába, sőt!
Szerintem még a közepesbe se, merthogy én csak éppen hogy súrolom a 160 centiméteres magasságot, ami azonban engem cseppet sem zavar, hiszen az, hogy kicsi az ember nem feltétlen jelent annyi hátrányt, minthogyha magas.
De persze Andy a görkorival a lábán még magasabbnak tűnik, így tényleg ki kell törnöm a nyakam, hogy felnézzek rá.
Na jó, annyira nem durva a helyzet, de azért tényleg jócskán fel kell néznem a lányra, ami persze nem zavar, hiszen megszoktam már, hogy minden társaságba én vagyok a legalacsonyabb.
Lassan elengedem a lány kezét, mikor már látom, hogy tényleg stabilan áll és kicsit hátrébb lépek tőle.
Andy meg is köszöni a segítséget és kijelenti, hogy bizony nem jó magasnak lenni, mert akkor nagyobbat tud esni az ember, na meg persze a száguldozás sem túl jó előny a talpon maradáshoz.
Egy apró, kedves mosoly jelenik meg az arcomon és kékes szemem is csillogni kezd kicsit.
- Régebben, mikor kicsi voltam, én is görkoriztam sokat *jelentem ki.
Nem valami fontos információ, de talán egy jó kis beszélgetés beindításához tökéletes, és azért igyekszem próbálkozni, hogy ne csak egymás mellett ácsorogjunk kukán, mert annál kínosabb nincs.
Szerencsére valószínűleg Andy is így érezheti, mert ő is rákérdez arra, hogy mit is csinálok errefelé, amiért egy hálás pillantást küldök felé, majd körbejáratom a tekintetem a Kerengőn és a Belső udvaron.
- Egy kis friss levegőre vágytam. Igen kellemes még az idő*jelentem ki határozottan, ámbár nem túl lelkesen.
Minden esetre nagyon örülök a nyárnak, hiszen a kedvenc évszakom, de sajnos ez is tovasuhan és megint eszembe jutnak a klubhelyiségben nézett szürke felhők.
Figyelem, ahogy Andy leporolja magát - természetesen a mágia segítségével - majd int fejével, hogy sétáljunk - az ő esetében guruljunk.
Egy aprót biccentek, jelezve, hogy benne vagyok és meg is indulok a lány mellett a Kerengőbe.
Az Udvarra természetesen nem mehetünk ki, hiszen a füvön igen csak nehéz korizni.
- Régen találkoztunk már. Hogy sikerültek a vizsgáid? Vagy épp hogy fognak? *dobok fel egy újabb témát, remélem, hogy jót.
Én imádok tanulni és a tanulásról beszélni, de nem tudom, hogy Andynél ez hogy van.
De hamarosan kiderül.*


Cím: Re: Belső udvar - Kerengő
Írta: Andromeda Bucksworth - 2011. 01. 23. - 13:24:34
Mila


*Hááh. A beszélgetésindító téma működni látszik ugyanis a lánykánál hatásos volt a kezdő löket tőlem a beszédre, és a reménysugár felcsillan, hogy jót fogunk beszélgetni, és nem csak úgy állunk egymás mellett tanácstalanul, idegesítő csendben. Ekkor kijelenti, hogy Ő is görkorcsolyázott régebben. Apró mosolyából, és a szemében lévő csillogásból arra következtetek, hogy Ő is szereti ezt az igen csak szórakoztató mozgásformát. Bár lehet hogy a megérzéseim csalnak, és tévedek. Bár az nem valószínű, hiszen akkor nyilvánvalóan közönnyel állna a dologhoz. Nekem is csak a kedvenc dolgaimra csillan fel a szemem vagy mosolyodom el. Ebből tudok kiindulni. Mint például amikor a mágia segítségével eldugaszolom a WC-papír segítségével Hisztis Mirtil kedvenc mosdóját a harmadikon. Egek hogy tud hisztizni utánna a szellemlány. Na ilyen jó pillanatokban én is hasonló reakciókat mutatok.
Hümm. Egyszer egy ilyen csínytevő akcióra eljöhetne velem Mila. Biztosan nagyon élvezné a helyzetet. Vagy mégsem? Ugyan az nem lehet! Ki ne akarna egy egy talán gyerekes csínyben részt venni, és aztán finom vajsörrel megszentelni egy csínnyel lezárt napot. Ám Mila nem tudom hányadán áll az ilyen csínytevésekkel.
A lány szerencsére úgy dönt, Velem tart a sétában, vagyis esetemben görkorival való sétában. A lány sajnos kisebb mint én. Nem akarom, hogy kényelmetlen legyen neki, hisz szegénykének úgy kell felnéznie Rám, beszéd közben. Még a végén megfájdul a nyaka. Azt pedig nem engedhetem. Elhatározom, hogy a lehető leggyorsabban megválok a görkorimtól.  Mindeközben természetesen figyelek Milára. Figyelmesen hallgatom amit mond. Mondandójára elmosolyodom. Elég nyilvánvalónak tűnt, hogy ez lesz a válasza, de az ember fia sosem lehet biztos a dolgában, ha nem kérdezi meg magától a delikvenstől.*
-Igen, tényleg nagyon jó idő van ma. Pont szuper egy kis sétára, meg lazulásra mielőtt az embert bezárja a rossz idő a kastély falai közé *Helyeslek Mila szavaira, amit bősz bólintással is megtoldok. Persze ügyelve arra, hogy most már ne essek el a görkorival, bírjam ki addig óriási zakó nélkül, amíg nem jutunk el odáig ahol a tornacsukámat hagytam és a taláromat. Tekintetem a mellettem két lábon sétáló Milán tartom, majd belefogok a válaszadásba.*
-A tavalyi RBF-vizsgára gondolsz bizonyára. Köszi, egész jók lettek. Bájitaltan Várakozáson felülire sikeredett, Átváltoztatástan Kiváló, Bűbájtan szintén Kiváló lett, Rúnaismeret Elfogadható, Alkímia szintén. Szólj ha valamit kihagytam. *Mosolygok rá a lányra.* -És várod már az RBF vizsgákat? Vannak kedvenc tantárgyaid? Nekem az átváltoztatástan a best. De kivagyok békülve majd' mindegyikkel, csak tudod én nem vagyok az, aki képes órákat magolni még akkor is, ha szépen süt a nap. *Magyarázom neki a bizonyítványom, majd barátságosan rámosolygok miközben válaszát várom a kérdésre. Bár tudom, egy Hollóhátasnak a tanulás kaland, szórakozás. Bizonyára örülni fog Hollósként, hogy visszakérdeztem az Ő tanulmányi eredményire, meg hogy egyáltalán hogyan áll ehhez az egész tanulás mizériához.
Amikor a Kerengő azon pontjához érünk, ahol a cipőmet hagytam és a talárom megtorpanok, majd leülök a földre, és levetem lábamról mindkét görkorcsolyát, és helyette az nagyon kényelmes tornacsukámba bújtatom lábaimat. A művelet közben persze mindvégig hol a cipőimet, hol Milát figyelem, hogy lássa törődöm vele is, és figyelek rá, amit mondd. Nem hagyom Őt figyelmen kívül. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve kibukik belőlem a kérdés.*
-Szeretnél görkorizni? Az imént mondtad, hogy te is görkoriztál régebben. Ha gondolod szívesen kölcsönadom az enyémet Neked. *Kérdezem miközben kiegyenesedek, és ránézek a válasz után kutatva. Remélem nem veszi zokon, én csak épp egy lehetőséget adtam neki az önfeledt szórakozásra a kastélyban uralkodó áldatlan állapotok között. Arcomon kedves mosollyal nyújtom felé a kezeimben lévő pár görkorit ezzel is megadva a lehetőséget neki, hogy ha van kedve elveheti kezemből, és felöltheti lábaira ezeket a csodás cipőket, persze csak ha van kedve hozzá. Mert ugye ha valami oknál fogva nem szeretné feleleveníteni régebbi koris élményeit, akkor folytathatjuk sétálva is a beszélgetést, de ha van kedve egy kis intermezzo ként görkorizhat is egyet. A választás az Ő kezében van.*


Cím: Re: Belső udvar - Kerengő
Írta: Mila Boyka - 2011. 01. 23. - 13:58:41
Andy

*Igen hamar segítek felállni Andynak, hogy nehogy a földön ücsörögve felfázzon vagy valami ilyesmi.
Hiszen azért mégis csak hideg az a kő, akármilyen kellemes idő is van odakint.
Habár nem igazán értem, örülök, hogy novemberben még tényleg ilyen lágy és kellemes az idő.
Habár esténként ár szürke felhők soroznak az égen, mégis napközbe még a nap sugarai bújnak elő és még erejük is van, ami felmelegíti az embereket.
~Bár ezeket az idióta HF-eket is ki lehetne tenni a napra, hogy felmelegedjen a szívük~*jut eszembe egy apró gondolat, de mikor rájövök, hogy mit is gondoltam, gyorsan körbenézek, hogy van-e a közelben akár Különítményes, akár tanár.
Szerencsére nem látok senkit - ami ugyan semmit nem jelent, de egy kis megnyugvással tölt el.
Elgondolkodom azon, hogy Andy milyen vérű lehet, hogy ilyen lazán görkorizik az ilyen vészterhes időkben.
Bizonyára arany, hiszen nem látszik rajta, hogy bármitől is félne.
Vagy épp csak nem is fél semmitől és próbálja figyelmen kívül hagyni ezt a hülye rendeletet.
Minden esetre akár így van, akár úgy, örülök, hogy még vannak a suliban olyan emberek, akik csak úgy, minden ok nélkül képesek szórakozni vagy éppen nevetni és csínyeken gondolkodni.
Hamarosan. néhány perc elteltével, ami a köszönésről és a köszönöm-ről szól, elindulunk egy kicsit sétálni.
Nem ki a parkba, hanem még csak itt a Kerengőbe, hiszen nem lenne túl előnyös a fű a görkori számára.
Az időről is váltunk néhány szót, belekezdve egy kisebb beszélgetésbe, ami lehet, hogy igen hosszú lesz.
Amit persze nem is bánnék, hiszen szeretek ismerkedni és az, hogy látásból ismerem a leányzót, még semmit nem jelent és egyszerű mezei ismerősnek tekintem.
Vagy talán a látásbeli ismeretség még azt sem jelenti.
De a lényeg az, hogy most sétálunk és beszélgetünk és hamarosan szóba kerülnek a vizsgák is.
Nem tudtam, hogy a lány egy évvel felettem jár, így meglepődök, mikor az RBF eredményeit kezdi el mesélni, de persze ennek is örülök, hiszen mindig is izgultam és vártam az RBF vizsgákat.
Idén év végén már én is megtapasztalhatom, habár kérdés, hogy milyen új tárgyakat vezetnek még be az év végéig.
Ki tudja, talán olyan lesz a vizsga, hogyha meg tudsz ölni egy muglit, akkor átmentél.
Belegondolva kissé elborzadok és összeszorul a gyomrom.
Sóhajtok egyet és veszek egy nagy levegőt, hogy kicsit megnyugodjak, így gyakorlatilag a gondolatok miatt nem sokat hallok abból, amit Andy mond.
Mikor azonban befejezi, ránézek és elmosolyodom.*
- Gratulálok, ezek tök jó eredmények! És azt tudod már, hogy a suli után mit szeretnél csinálni? *kérdezek rá a dologra és remélem, hogy a lány hosszan kifejti a dolgot, amíg kicsit összeszedem magam, habár nem sok minden ült ki az arcomra, max. annyi, hogy egy pár másodpercig rémülten meredtem magam elé.
De a gondolataimat immár lezárom és Andyre figyelek 100%os figyeléssel és hallgatom a válaszát.
A kérdésre persze egy kicsit elgondolkodom és nem tudom tagadni azt, hogy mennyire várom a vizsgát, hiszen egy apró mosoly csak megjelenik a szám sarkában.*
- Igen, várom már. Nem tudom, hogy fog sikerülni, de... *hagyom befejezetlenül a mondatot és befejezésül csak megvonom a vállam és szégyenlősen elmosolyodom.*
- A Bájitaltant utálom, abból 3.-ban majdnem megbuktam. De amúgy a kedvencem a Bűbájtan és az Átváltozástan. Na meg a Rúnamágia. És a ... *kezdem a felsorolást, de itt kicsit megakadok és ismét kissé elpirulok.*
- Mindegyik tárgyat nagyon szeretem, mert érdekes dolgokat tanulunk *jegyzem meg és igen, most Andy biztos, hogy totál strébernek tart.
De hát ez van, én mindig is szerettem tanulni, főleg ezeket a varázslatos tárgyakat.
Hamarosan elérünk egy pontot és meg is állunk.
Később jövök rá, hogy bizony a cipő és a talár miatt álltunk meg, amire csak elmosolyodom.
A felajánlásra körbepislogok, majd a cipőre.*
-Nem, köszönöm. Már vagy 10 éve nem volt a lábamon, nem akarok én is elesni minden egyes lépcsőnél *jelentem ki visszautasítóan és meg is rázom kicsit a fejem.
Azért egy apró mosolyt küldök a lány felé, hiszen nem akarom én megbántani.*


Cím: Re: Belső udvar - Kerengő
Írta: Andromeda Bucksworth - 2011. 01. 23. - 19:27:11
Mila


*Ez a görkori kipróbálós dolog nem igazán jött be, amit kissé sajnálok, hiszen Mila nagyon jó mókáról marad le. Felelőtlenül száguldozni a folyosón a prefik na és a különítményesek legnagyobb bosszúságára. Amit sokszor torolnak meg büntetőmunkával hogy egy életre elvegyék a kedvünket még ettől az apró szórakozástól is. Nem mintha Lord Voldemort csicskásai értékelnék a mókát az életben vagy bármi hasonló mulatságot. De most ki törődik a prefikkel vagy a talpnyalókkal? Hisz itt sincsenek. Miért kellene aggódnom amiatt, hogy észrevesznek? És mi van ha észrevesznek? Már meg se kottyan a büntetőmunka. Még csak meg se rezzenek a szó hallatán sem. Ennél a nemtörődömségnél már csak zavarhatja jobban az iskola vezetőségét, hogy sose tanulok a hibámból. Mindig újra kezdem a szabályok áthágásának különféle variációit végigzongorázni az életben, hisz egyszer élünk. Mikor legyen az ember vad és szabadelvű, ha nem tizenhat évesen?
Ha ekkor nem, hát soha. Sajnos az élet mulandó. Én pedig igyekszem Milának bebizonyítani mennyire kihagyhatatlan a kamaszévekből a kihágások armadája. Nagyon. Mint sütiből a cukor. Vagy tölcsérből a fagyi. Most még talán nem, de később mindenki megbánja ha kimaradt az efféle kötelező kamaszkori baromságokból. De hát Mila tudja. Ha nem akar egy kicsit szórakozni, akkor Én nem erőltetek rá semmit.* -Semmi baj! Majd talán máskor. Megértem, hogy nem igen óhajtod magad összetörni, és összerúgni a port a prefikkel. Amúgy én is örökké kiverem a biztosítékot Náluk, pedig félvér vagyok, de hát rúgja meg a hippogriff. Engem az nem zavar, hogy félvér vagyok.  *Ecsetelem a helyzetet nagy hévvel a lánynak, miközben elnézően rámosolygok, hisz cseppet sem emésztem magam amiatt, hogy nemleges választ adott. Sebaj, akkor görkorizás kilőve a szórakozás repertoárjából. Na de oda se neki! Majd lesz más. Felegyenesedek, taláromat a bal karom hajlatára fektetem, majd így folytatjuk tovább az utunkat a Kerengőben, feltéve ha Mila is Velem tart, mert ugyebár sosem lehet tudni. Szélesen elmosolyodom, amikor Mila gratulál a felsorolt RBF eredményeimhez. Valóban pöpec jegyek, de hozzá kell tenni: Meg is dolgoztam értük, de keményen. Tavaly annyit tanultam amennyit az előtti négy évben együttvéve. Megembereltem magam gyógyítói ambícióimnak hála. Ideje korán rájöttem, hogy ha gyógyító akarok majd lenni, amilyen Anyu is volt, -aki már sajnos nem él-, akkor bizony pedáloznom kell a vizsgáknál. És végül nagy erőfeszítések következtében sikerrel jártam az RBF-vizsgákon. Mila második kérdésére elmosolyodom.* -Köszönöm. Tudod sokat szenvedtem az RBF-ekkel. *Halk nevetés tör ki belőlem.* -Gyógyító szeretnék lenni. Tudod, Anyukám is gyógyító volt, amíg élt. Miatta döntöttem úgy, hogy Én is gyógyító szeretnék majd lenni ha nagy leszek. *Komoly kifejezést ölt az arcom főleg amikor anyu jön szóba. Sose mondtam ki mennyire fáj még mindig a hiánya. Mennyire hiányzik még mindig. Sosem tudja bennem betölteni senki sem azt az űrt, amit maga után hagyott. Csak az vigasztal, hogy rengeteg emlékem van róla, amikben tovább él, ha máshogy nem, lélekben mindig is Velem van. Hiszek benne, hogy egészen sosem hagyott el. Arról pedig Milán kívül nem sokaknak beszéltem, hogy gyógyító szeretnék lenni Édesanyám hatására. Ezekre a gondolatokra megkeményednek vonásaim, és a lábam előtt lévő kőburkolatot fixírozzák kék íriszeim. Azután úgy döntök megrázom magam, és ismét újra mosolyt varázsolok arcomra, vidámságot, nehogy Mila úgy érezze miatta alakult ki a pillanatnyi mélabúm. Derűs arccal hallgatom a mellettem sétáló lányt. Várja már az RBF-et. Hogyne várná? Mindenki szeretne túlesni rajta. Mindenki szeretné a háta mögött tudni a velejáró cécót, bonyodalmakat.* -Tudod mit..? Én biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. Bizonyára sokat készülsz rá, és ha ennyi áldozatot hozol valami miatt nem létezik, hogy ne sikerülne. Majd biztatón vállára helyezem az egyik kezem pár pillanatig, mintha erőt akarnék önteni a lányba, támaszt nyújtani Neki.*
-Az jó, ha mindegyik tárgyat szereted. Biztosan nem vagy olyan lusta mint én. Itt ismét rámosolygok Milára.* -És Neked van már valami terved a Roxfort utánra? Mivel szeretnél később foglalkozni? *Kérdezem tőle érdeklődéssel a hangomban, miközben tekintetem az övét keresi.


Cím: Re: Belső udvar - Kerengő
Írta: Mila Boyka - 2011. 01. 23. - 19:57:21
Andy

*Ahogy Andy leveszi a lábáról a görkorit, elmeséli, hogy hogyan is alakultak az RBF vizsgái.
Nem tudtam, hogy ő már hatodéves, de most már ezt is tudom és örülök, hogy egyre több információt tudok meg a leányzóról, ilyen rövid idő alatt.
Habár a jelleme is mutatja, hogy igen csak nyílt és virgonc jellem, így nem is kellene csodálkoznom, hogy tényleg így mindent elmesél és elmond.
És nem is csodálkozom, csak kíváncsian hallgatom azt, ahogy meséli, hogy tényleg jók lettek az eredményei.
Gratulálok is neki, hiszen azért az RBF-en ilyen jól teljesíteni, bőven megér egy gratulációt.
Sokkal nehezebb, mint az év végi vizsgák, vagy épp a fél évi vizsgák.
Habár mindig igen könnyűnek találtam az év végi vizsgákat, biztos vagyok benne, hogy most az RBF kicsit nehezebben fog menni.
De bízzunk a legjobbakban és abban, hogy elég lesz a tudásom és az az idő, amit a tanulásra fordítok.
Tényleg igen sokat tanulok, vagy ha épp nem is a tananyagot bújom, akkor is általában könyv van a kezemben.
Erről is lehet megismerni, hiszen mindig van nálam néhány könyv a táskámban, amit tudok olvasni, ha esetleg unatkozom, vagy valami ilyesmi.
Ez nem sűrűn szokott megesni, mert mindig van mit csinálni: ide-oda menni, órára járni, este pedig pakolgatni, vagy épp társasági életet élni a kh-ba.
Bár manapság már nem sok ember sétálgat a Hollóthát kh-jában.
De azért néha-néha megjelenik, feltűnik néhány háztárs, akivel tényleg jól el lehet beszélgetni.
Szeretem a kellemes, magányos estéket, amikor csak kötetlenül cseveg néhány diák a kh-ban és igyekszik elfelejteni a többi diák segítségével azt az állapotot, ami most a Roxfortban van.
Visszatérve Andy-re, rákérdezek, hogy mi is szeretne lenni, majd ha kikerül a Roxfortból, vagy egyáltalán tudja-e már, hogy mit is fog kezdeni az életével ezután az iskola után.
A leányzó arca kissé elsötétül, a vonásai megkeményednek és kissé ijedten várom a pillanatot, hogy esetleg előkapja a pálcáját és leátkozza a fejemet vagy leüvöltsön, hogy semmi közöm hozzá.
Habár akkor igen csak meglepődnék, merthogy Andy jelleme alapján nem igazán tudnám elképzelni a lányról, hogy bárkivel is üvöltözne egy kérdés miatt.
Hamarosan meg is tudom, hogy miért is komorodott el az arca, hiszen kiderül, hogy gyógyító akar lenni, csak úgy, mint elhunyt édesanyja.*
- Részvétem édesanyád miatt. Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog a vágyadat elérni és sok sikert kívánok! *biccentek határozottan és látszik rajtam, hogy bizony felnézek a lányra és elismerem a képességét, hiszen ha tényleg ennyit tanult, és ennyire el szeretné érni a célját, akkor biztosan sikerülni fog neki. Elmesélem, hogy már én is várom az RBF-et, de a társaimmal ellentétben nem azért, hogy legyek már túl rajta, hanem hogy megmutassam magamnak, hogy mit is tudok és hogy érdemes vagyok-e arra, hogy tovább tanuljak itt az iskolában.
- Köszönöm szépen *biccentek a lány felé és egy apró mosolyt is megeresztek, hiszen a leányzó mégis csak lelket öntött belém, ami úgy érzem, felesleges volt, mert biztos vagyok benne, hogy úgy fognak sikerülni a vizsgáim, ahogy szeretném.
- Hát nem tudom, hogy Te milyen lusta vagy, de én tényleg szeretek tanulni, mert annyi minden van, amit még nem tudok ebből a világból és szeretnék minél több tudást magamba szívni *jelentem ki büszkén és határozottan.
Ezt a határozottságot Andy is láthatja, hiszen tényleg sokat szeretnék tudni, habár nem tudom, hogy ebben a világban akarok-e tovább élni.
A mostani állapotokat elnézve...
A kérdésre, hogy van-e már tervem, megrázom a fejem.*
- Még nem tudom, hogy mihez is kezdhetnék, de bájitaltannal biztos nem fogok foglalkozni *jegyzem meg egy apró mosollyal a szám szélén, hiszen az előbb már említettem, hogy abból egyszer majdnem megbuktam, és totálisan nem a szívem csücske a tantárgy.
Andy hamarosan leveszi a görkorit és megkérdezi, hogy szeretnék-e korzini.
Körbenézek és csak megrázom a fejem, elutasító választ adva neki és remélem, hogy ezzel nem bántom meg.
Tényleg nem akarok itt rodeózni és esetleg büntetőmunkát kapni, hiszen ki tudja, lehet a levegővételek is számolják és aki túl megy a megadott limiten, annak büntető munka jár.
DE úgy tűnik, hogy Andy már nagyon benne van a büntetőmunkákba.
Talán már azt is tudja, hogy ki milyen fajta munkát szokott adni.
Én azért nem szeretnék ennyire tapasztalt lenni ilyen téren, ezért is utasítok vissza mindent, ami esetleg szabályellenes.
Kiderül, hogy Andy félvér és ezt ilyen egyszerűen hangoztatja is.
Körbe is nézek és kérdőn nézek a lányra.*
- Igen csak bátor vagy, hogy ezt hangoztatod *halkítom le kicsit a hangom és lépek közelebb a lányhoz, miközben persze még mindig sétálunk, "kerengünk".


Cím: Re: Belső udvar - Kerengő
Írta: Andromeda Bucksworth - 2011. 01. 24. - 18:07:06
Mila


*Ettől azért kicsit tartottam… Mila sajnos félreérthette heves reakcióimat, amit édesanyám szóba jövetele váltott ki belőlem. Legalábbis kissé ijedten tekint Rám kékjeivel. Talán nem kellett volna kimutatnom pillanatnyi gyengeségemet. Ez a lány azt gondolhatta pillanatok műve, hogy ne szórjak egy rontás szegény fejecskéjére. Jaaj hogy ez mennyire nem az én stílusom. Nem szeretek senkit sem átkozgatni. DS tagként is csak a védekező átkokat tanultam meg. Sokkal jobban érdekel az átváltoztatás meg a bűbájhasználat. De hogy én egy ártatlan emberre rontást szórjak. Nincs az a Merlin, akiért megtenném. Nekem ennél több kell, hogy valakire pálcát emeljek. Amikor Mila részvétét fejezi ki Édesanyám miatt. Halovány mosollyal igyekszem megnyugtatni Milát. Nem szándékozom rátörni alattomos átokkal, vagy rontással. Hisz miért bántanám? Én hibám, ha a beszélgetés ilyen síkra terelődött. Igyekszem vonásaimról sebtiben eltüntetni a szomorkás arckifejezést, hisz a lány nem érezné magát túl jól attól, ha a kialakult kellemes csevej ilyetén folytatódna. Elvégre ki szereti egy szomorú ember társaságát? Senki sem. Minden erőmmel azon vagyok, hogy összeszedjem magam, és ismét újra a vidám, önfeledt arcomat tudjam mutatni Mila felé. Őszintére sikerül a jó kedv végül is. Látva a lány empátiáját, együttérzését.*
-Köszönöm szépen! Biztos vagyok benne, hogy később Te is megleled önmagad, és megtalálod a helyedet az életben. Neked is sok sikert hozzá. *Viszonzom és köszönöm meg a lány kedvességét, amit apró mosollyal toldok meg. Hihetetlen mennyire kedves, empatikus ember ez a Mila. Bár ilyenek lennének a legtöbben… Aztán nem tudom, miért kibukik belőlem.* -Tudod öt évesen vesztettem el Anyukámat. De nem ez az érdekes. Hanem az, hogy a Nővéremen kívül senkinek sem beszéltem arról, hogy anyu miatt szeretnék majd gyógyító lenni. Te vagy az egyetlen, akinek beszéltem erről.
*Közlöm a lánnyal a helyzetet. Csak úgy. Előfordult már, hogy a felszínre tört bennem egy két dolog. Mit lehetnék? Én már csak ilyen őszinte ember vagyok. Mindig azt mondom ki amit gondolod, vagy érzek. Ez persze engem zavar a legkevésbé. A többiek nem tudom, hogy vannak ezzel. És mint mindig most is az igazat mondtam. Hisz sosem hallotta még tőlem senki sem miért az a célom, ami. Hogy ki inspirál engem. Még akkor is, ha ez bután hangzik…  Mila kijelentésére önmagamhoz híven szélesen elmosolyodok. Azt sejtettem róla, hogy egy nagyon okos, értelmes lány. De miért is lepődök meg ezen annyira? Hiszen álljunk meg! Egy Hollósról van szó, akik köztudottan a suli legszorgalmasabb diákjai. Mindig is az a kép élt bennem Róluk, hogy Ők nem tékozolják el a tehetségüket csínyekre, meg hülyeségekre. Na, nem mintha én eltékozolnám, csak hát úgy vagyok vele, hogy az élet számomra túl rövid ahhoz, hogy ne legyek benne minden baromságban. De nem bánom jó ez így. Teszem a dolgom, és közben jól is érzem magam. Hát nem szuper? Dehogyisnem. Miközben hallgatom Milát buksimat azon töröm, mi féle balhéba keveredhetnénk mi ketten. Na, nem kell komoly valamire gondolni, csak egy kicsit, hogy Milát is felrázhassam a megszokott hétköznapi rutinjaiból, és kiszórakozza magát egy kicsit. Még egyelőre agyalok. Ha jön, az ihlet úgyis megosztom majd vele.*

-Szerintem tök klassz hogy így gondolod. Valóban jó dolog tapasztalatokat, tudást gyűjteni. *Helyeslek a lány szavaira. Majd szavaimnak nyomatékot adva meg is biccentem szöszke fejemet. Amikor azt említi, hogy Ő még nem tudja, mihez szeretne kezdeni a suli után lágyan elmosolyodom.* -Biztosan megtalálod majd a neked tetsző munkát. Olyan nincs, hogy nem. Mert hát az ember mindig megtalálja, ami fontos. És foglalkozást választani fontos feladat szerintem. Jelentem ki határozottan, mintha más variáció nem is létezne. Aztán amikor kijelenti, hogy igen bátor dolog hangoztatni, hogy félvér vagyok kissé csodálkozva pislogok a hozzám közelebb lépő lányra. Hogy a varangydudvára ne hangoztatnám? Nem érzem szégyennek. Úgy hiszem nem szégyen, ha valaki félvér. Miért lenne szégyen. nem is értem. Köztudottan kevés aranyvérű máguscsalád van manapság. Egyre inkább hígul a családok vére az idők folyamán. Tudom tudom. A félvérek meg a mugli születésűek csak azért nem vállalják általában vérüket, mert Voldemort halálfalói na meg bizonyára maga a sötét lord is gyűlölik azokat akik nem aranyvérűek. Engem nagyon nem érdekel kinek milyen a vére. Én sok mugli születésűvel, és hozzám hasonló félvérrel bratyizok. Nekem nem az a mérvadó amikor barátot választok, hogy tiszta vérű e vagy nem. Tök mindegy. A lényeg, hogy lehessen vele szót érteni. A többi igazán nem számít. Úgy határozok, ideje Milának is elmondanom mit gondolok erről az egészről. A lány elé lépek nyugodtan, és határozottan két kezem a vállainak támasztom, mintha elakarnám lökni, de persze finomabban, pusztán csak ráhelyezem vállaira a kezem.*-Miért szégyellném? Semmi szégyellni való nincs abban, ha nem aranyvérű az ember. Nem választhatjuk meg hova születünk. Ez a teljes igazság. Ugyan nem tudom Te milyen származású vagy, de büszkén vállald.

*Jelentem ki véresen komoly arccal egyenesen a lány szemébe nézve. Vállait elengedem, és a napsütötte udvar felé fordulok, hogy ott folytassuk tovább a beszélgetést, ha szeretné. Ha Ő szeretné a fedett térben is maradhatunk, övé a döntés. A kerengés hosszútávon nem túlszórakoztató. Remélem nem ijesztettem nagyon á a lányra. Nem ez volt a szándékom, hanem csak szemtől szemben közölni vele az igazságot. Majd a lány felé fordítom tekintetem reakciók után kutatva, mit válaszol rá beszélgetőtársam arra, amit az imént mondtam.*


Cím: Re: Belső udvar - Kerengő
Írta: Mila Boyka - 2011. 01. 25. - 16:03:17
Andy

*Habár tényleg kicsit félre értettem azt a heves reakciót, ami Andyból tört fel az édesanyja említésére, nem ijedtem meg annyira.
Habár kék szemeim tényleg kissé ijedten pislognak a lányra, a jelleméből megismerve tudom, hogy Andy nem támadna rá senkire ok nélkül.
Bár persze ki tudja, de az ilyen jellemű emberek inkább üvöltöznek először, és nem pálcát rántanak.
De tévedni emberi dolog, a sün is megmondta a súrolókefén, így inkább csak kíváncsian várva a fejleményeket, pislogva nézek Andyre.
Habár nem tudom, hogy a lány mennyire ismeri a bűbájokat, vagy épp a rontásokat, azért én is elememben vagyok, így gyanítom, hogy könnyedén ki tudnám védeni az átkait.
Főleg, hogyha készülök is rá és most bizony egy fél pillanatra zsebre tettem mindkét kezem, hogyha szükséges, ki tudjam rántani a pálcámat.
Természetesen ez nem volt olyan feltűnő mozdulat, hiszen egyszerűen csak zsebre tettem a kezeimet, majd hogy Andy tényleg ne higyje azt, hogy valamit akarok, egy zsebkendőt húzok ki a zsebemből - hiszen egy igazi nőnél mindig van zsebkendő.
Lassan az orromhoz emelem, majd belefújom az orromat, kicsit megtörölgetem, végól ismét visszarakom a zsebembe, a kezeimmel együtt.
Habár nem túl elegáns zsebre tett kézzel sétálni és beszélgetni valakivel, én azért gyakran szoktam ezt tenni, afféle megszokás.
És persze biztonságot ad a dolog, hiszen érzem a pálcámat az övemben, ahonnan tényleg igen gyors mozdulattal ki lehet húzni a pálcát.
Már ha nem izgul az illető és nem elég béna, mert velem is megesett már, hogy hamarabb rántottam fel a pálcát, mint ahogy kibújt volna a helyéről, és csodálatosan eltört, néhány szálfa tartotta csak össze.
Na hát igen, ez volt az első pálcám története, amit annyira nem is szoktam hangsúlyozni és hangoztatni, hiszen senki se reklámozza a saját hülyeségét.
Minden esetre megtudom, hogy Andynek meghalt az édesanyja, így gyorsan ki is fejezem a részvétemet, hiszen az ilyesmi mindig olyan szörnyű dolog, főleg így 17-18 évesen.
Habár az ember ilyenkor már könnyebben fel tudja fogni a dolgot, mégis rettentő súllyal nehezedhet a vállára az, hogy bizony az életet anyai támasz nélkül kell elkezdenie, egyedül, segítség nélkül.
Persze nem tudom, hogy a lány milyen viszonyban van az apjával, hiszen róla nem mesélt, de azt hiszen, nincs is jogom megkérdezni, vagy bármi módon utalni arra, hogy vajon az édesapjával mi van.
Andy úgy tűnik, hogy nem szeret szomorú lenni, persze ki szeret?
Így hamarosan már ismét a szokásos, jól megszokott mosoly varázsolódik az arcára, ami olyan csinossá teszi arcát, a szőke tincsei keretében.
A bíztatásra megnyugodva bólintok egyet, afféle köszönés képpen, hogy tényleg megköszönjem ezt a kis bíztatást.
Én is biztos vagyok benne, hogy el fogom érni a célomat, de hogy az iskola után mit fogk kezdeni az életemmel, azt még nem tudom.
De hogy anyám Gyógynövényboltját nem veszem át, az biztos, hiszen azt a tárgyat is rettentően utálom.
A hirtelen kis vallomás igen csak zavarba hoz, hiszen végül is még nem is ismerjük egymást a lánnyal s egy ilyen fontos információt mond el nekem.
Azonban megtudom, hogy van egy nővére, így biztos, hogy annyira nem érintette rosszul az édesanyja halála és van kihez fordulnia, hogyha kell.
Nem is tudom miért, de ez egy kicsit megnyugtat.
De a vallomásra tényleg kicsit elképedek és zavarba jövök.
Ez látszik is rajtam, mert elpirulok és zavartan tűöm a fülem mögé az egyik hajtincsemet, amit amúgy nem igazán szoktam.
A tekintetem ide-oda jár, de nem igazán nézek Andy-re, végül mégis csak erőt veszek magamon és megpróbálok lenyugodva a szemébe nézni.*
- Mivel érdemeltem ki ezt a bizalmat? *kérdezek rá a dologra, ami lehet, hogy most kicsit rosszul esik Andy-nek, de tényleg nem értem és manapság igen kevés olyan embert találni, akiben feltétlen nélkül meg lehet bízni.
Habár én minden titkot megtartok, mégsem bíznak meg benne annyian, amennyit szeretnék.
Talán azért, mert én sem vagyok egy bizakodó típus, nem sűrűn osztom meg másokkal a titkaimat.
A válasz után kifejtem, hogy bizony én nagyon szeretek tanulni, hiszen annyi minden van még, amit nem tudok akár itt a varázslatos világban, akár a másik mugli világban.
De mindkét világ bővelkedik csodákkal és olyan tudománnyal, amit érdemes lenne magtanulni.
~Kivéve a bájitaltan~*gondolom és egy apró fintort vágok, amit talán Andy is észre vehet, de hát megesik az ilyesmi, hogy az ember elbeszélget magával és az kívülről is megmutatkozik.
- Igyekszem valami olyan szakmát keresni, amit szívvel-lélekkel tudok csinálni. Hiszen a munka az csak úgy ér valamit, hogyha tényleg mindent beleadsz, hogy elvégezd *jelentem ki, mintha baromira értenék hozzá, de igazából még tényleg fogalmam sincs.
De most, hogy Andy mondta, igen csak megtetszett ez a gyógyítói munka.
De persze hirtelen jön a felismerés, ami kissé összeszorítja a gyomromat:*
~Kell hozzá bájitaltan!~*így ez a munka máris kilőve, mert hogy biztos nem akarok olyasmivel foglakozni, amihez kell ez az undok tantárgy.
Természetesen igazán meglep, hogy Andy ennyire hangoztatja a vérét, habár bizonyára tudják róla, hogy félvérű, hiszen az iskolába mindenkiről tudnak mindent.
Ezért is kellenek a Különítményesek és a Prefektusok, hogy mindenkit lefüleljenek.
Erre az apró gondolatra ki is ráz a hideg és közelebb lépve Andyhez, kissé lehalkított hangon kérdezem meg tőle, hogy hogy meri ennyire hangoztatni a vérét.
Igen laza választ kapok és egy pillanatig el is mosolyodok, hogy Andy milyen könnyedén veszi ezt az egészet, de utána kissé összeszűkül a szemem és ismét körbepislantok.
- Igazad van, de most mégis olyan időket élünk, ahol számít a vér és ha nem aranyyvérű vagy, akkor nem feltétlenül ismerik el, hogy Te is egyenrangú boszorkány vagy velük *jelentem ki komoly hangon és bizony a fogalmazásból Andy is leveheti, hogy én sem tartozom az aranyvérűek oly' népszerű csoportjába.
Látom, hogy Andy a park felé pislog, én viszont szívesebben innék meg egy forró teát odabent.
Sóhajtok egyet, majd a lányra nézek:*
- Nincs kedved meginni egy forró teát odabent? *kérdezek rá a dologra és ha a lány igent mond, akkor együtt indulunk be, hogyha nem, akkor elbúcsúzom tőle.*


Cím: Re: Belső udvar - Kerengő
Írta: Andromeda Bucksworth - 2011. 07. 25. - 14:40:19
(http://i807.photobucket.com/albums/yy358/xxxandromedaxxx2/evanhsz.png)



December tizenhetedike. Se nem mikulás, de még csak nem is karácsony. Egy igen csak unalmas, és szörnyűségesen átlagos nap. Így délután kettő tájt lassan minden órának vége, már ami a mai napot illeti. Dupla bájitaltan eléggé le tudja fárasztani az embert. Jó barátném Sailora és Én már főzöcske közben kifundáltuk mivel üthetnénk el a délutáni szabadidő hátralevő részét. -Elhoztad? –Kérdezi Tőlem vágyakozó szemekkel. -Aham. –Adtam meg az igencsak bőrére eresztett választ. Ez aztán a dialóg. Drakulálok Magamnak ilyen esetekben szép csendesen. Majd finoman a táskám felé bökök állammal, amelyből kikandikál kicsit az egyik párbajtőr (http://i807.photobucket.com/albums/yy358/xxxandromedaxxx2/kep3.jpg) pengéje –Lenyomlak, mint a bélyeget. –Bök finoman oldalba Lora, mire Én nem vagyok rest egy hatalmasat ráhúzni a fejére a mérőkanál szárával. A hiábavaló kérkedés valahogy mindig felcseszi az idegzetemet, és az nem túl jó. –Csak szeretnéd. –Közlöm vele a nyilvánvalót, majd mielőtt még bármit is visszapofázhatna, újfent hatalmasat ütök a fejére a még tiszta mérőkanállal. –Csak hogy tudd… Ez ma már a második volt…

-Kezeit feje fájós pontjához nyomja, arca szinte eltorzul a fájdalomtól. De nem igazán hat meg. Mi a francnak kérkedik örökké. Többször is vívtunk már, de még egyszer sem győzött le. Csak egy éve kezdte. Én meg már legalább négy éve űzöm ezt a sportot, már amikor van rá alkalmam. Az óra hátralévő részében megállja, hogy ne fűzze tovább a meddő vita szálait, és hagy végre nyugodtan megfőzni az órai feladatra szánt bájitalt. Amikor megszólal a Roxfort harangja mint egy jelző csengetésként, hogy végre szabadulhatunk, zúzhatunk a délutánban, bár néha az éjszakában is szoktunk, de ez most mellékes. Villámgyorsan felkapjuk a táskánkat, és szinte végigszáguldunk a folyosón, hogy egy alkalmas helyet kereshessünk az ez napi „csatához”. Körberohangálunk szinte az egész birtokon, végül mégis a kerengő mellett döntünk, vagy inkább Lora döntött a kerengő mellett. Kárpótlásul, hogy a bájitaltanon rajta éltem ki agressziómat, és párszor kapott a mérőkanállal.

Odakint jó decemberi szokáshoz híven finoman szállingózik alá a porhó, a kerengő fedett része mentes csupán az égi áldástól. Az udvar része természetesen teljesen hóval borított, tisztára olyan, mint amikor a sütit megporcukrozzák a végén. Á kár volt szóba hozni ezt a sütis dolgot. Most hirtelen rámjött a sütizhetnék, és az édességezhetnék. Mekkora rock and roll, vagyis királyság, hogy mindig akad nálam a táskámban valami édességféle. Mosolyra derül arcom, ahogy kilépünk az ideiglenes tél világába. Ledobom a táskám, rá a talárom, hisz nem szükséges, a mozgástól úgy is kimelegszik az ember, és vívás közben csak akadályozna a talár.

Kiveszem a táskámból a két párbajtőrt, eredeti méretére varázsolom, hiszen ha nem kicsinyítem össze, akkor nem is fért volna el az összesen százöt centiméter hosszúságú sporteszköz. Az egyiket Sailora felé dobom, mire Ő szép kecsesen elkapja, majd Én is magamhoz veszem a párbajtőrömet. Kilépünk a havazásba, a kerengő közepén lévő fedetlen, jó időben füves szakaszra, és egymással szemben állunk. A szállingózó hó, kicsit nehezíti a „küzdelmet”, de hát így legalább még izgi is cseppet. Felvesszük az alapállást, és Lora hamarosan támadást is indít, ami a vádlimra irányul, de elég csak egy jól irányzott csuklómozdulattal félrebillentenem a tőrömet, és könnyű szerrel védem ki a kezdeményezett szúró hadműveletet. Most rajtam a sor.

Én megfontoltabban, hidegvérűen cselekszem. Kétszer finoman belecsapok az ő tőrébe, miközben előre haladok, ezzel hátrálásra késztetve Őt, aztán bal lábamra helyezve az egyensúlyom szinte letérdelek, és felfelé irányítom a tőrt, így az pontosan nyakon szúrja. Egy pont ide. Lora dühösen levágja a hóval borított talajra a tőrt, és pattogó léptekkel elmegy. –Hé gyere már vissza! Ez csak játék. Különben is. Még csak most kezdtük. Simán nyerhettél volna.  –Kiáltom utána, tekintetemmel pedig követem amerre fut. Ott hagyok –h nem is a szó legszorosabb értelmében- csapot, papot, még a két tőrt is ott hagyom, és utána rohanok. A kerengőből egy ajtón át lehet a folyosóra jutni, Ő pedig arra futott. Az ajtó tárva nyitva áll, és Én hatalmas robajjal rontanék be rajta a folyosóra, ha nem ütköznék frontálisan egy illetővel.

Összekoccanunk, nem kicsit, nagyon, majd hátra esek a kerengő kövére. Szerencsére fenékre estem, és nem vertem be a fejem semmibe, így is sajog az iménti koccanástól, bár tippre nem a fejének ütköztem, talán inkább a mellkasának, de azért attól még sajoghat a fejem. Nem? Pár masszírozó mozdulattal illetem fájós homlokom, majd inkább a másik felet mérem fel. Szemeim kissé elkerekednek, és elnevetem magam. –Evan? Szép kis ütközés volt mi? Egyben vagy? –Még mindig mosolygok, de ezúttal végigmustrálom kékjeimmel az előttem lévőt. Mondhatom kirobbanó egy találkozás ez.


Cím: Re: Belső udvar - Kerengő
Írta: Evan Temple - 2011. 07. 31. - 11:21:22
Andromeda


A terem csendes, azt a minimális zajt, amit a tollak papírral való érintkezése okoz, pedig egészen könnyedén elnyomják a tegnap esti mulatság emlékképei. Könnyedén merengek ezen, hiszen már rég leírtam, amit a többiek még most körmölnek.
Tegnap sutba dobtuk a gitárokat, s inkább a hegedűket, sípokat s egyéb hasonlatos hangszereket bányásztunk elő a szekrényeink mélyéről. Gyömbérsör, kelta hangulat és tábortűz, ez volt ám a szórakozás. Oly rég szólaltam meg a hegedűmet, hogy néha még hangot is tévesztettem, ami felett persze a felhőtlen jókedv végett elsiklottunk. Ahogy körbenézek a terembe a tegnapi mulatságon résztvevők arcán kivétel nélkül ott ül ugyanaz az őszinte és gondtalan mosoly, mint az enyémen.
Van aki még az utolsó szavakat írja, mikor az óra végét jelző harangok megszólalnak, s a tanár is jelzi, hogy indulhatunk szünetre. Jómagam felpattanok, s rögvest az ajtó felé veszem az irányt, amikor mögöttem megszólal valaki:

- Hé Evan! Készülj fel, ma sem adjuk alább, mint tegnap! –


Majd ezt követően Lisa McCarthy halad el mellettem, hatalmas mosollyal arcán. Arcomra mosolyt csal ez a kijelentés, s amint utána tekintek, nem szólok, csupán figyelem, ahogy rakoncátlan vörös fürtjei ide-oda csapódnak a lány szapora léptei közben.
Én is megnyújtom a lépéseimet, hogy hamarabb felérjek a szobámba, hiszen ha ma is hegedűt veszek a kezembe, akkor nem járja, hogy ismét tévesszek, így gyakorolni kéne egy kicsit. A mosoly le nem hervadna az arcomról egy pillanatra sem, miért is történne így, hiszen ezekért a pillanatokért élek, az ilyen momentumok határozzák meg a Roxfortos létemet.
Ahogy a szobámba érek, pillanatok alatt ledobálom a cuccaimat, amolyan hevenyészett módon, s rögtön kényelmesebb öltözetet húzok, hogy már ezzel se legyen később problémám.
Ezt követően az ágyam alól egy hegedűtokot húzok elő, amelyet nagy gonddal helyezek el az ágyamon. Óvatosan nyitom fel, s veszem ki belőle a hegedűmet. Nem egy mesterhegedű, ám ettől függetlenül igazán erős hanggal bíró háromnegyedes hegedűről van szó, mellette ott hever a brazilfa pálca, amelyet szintén megszemlélek, majd mind a kettőt óvatosan visszahelyezem a tokba, s így indulok el, egy olyan helyet keresve, ahol talán egyedül vagy társasággal gyakorolhatok.
A lépcsőn nem olyan nagy robajjal haladok lefelé, mint az imént, amikor a lakom felé siettem,  ám most is tisztességes sebességgel haladok. Az első gondolatom, hogy a szökőkúthoz menjek, ám ezt gyorsan elvetem, hiszen az még ilyenkor télen is rendkívül népszerű hely, ezt követően gondolataim a birtok felé terelődnek, ám úgy gondolom, hogy azért olyan messzire mégsem kéne mennem, míg végül eszembe ötlik a tökéletes megoldás.

- A kerengő! –

A gondolatom hangosan nyert megfogalmazást köszönhetően a nagy örömnek, hogy sikerült egy megfelelő helyet találnom magamnak. Gyorsan körbe nézek, hogy ki hallhatta, a hangos örömködésemet. Nem mintha érdekelne, hogy emiatt másoknak mi a véleménye rólam, hiszen ez is olyan, mint a… Ezt gondolatsort be sem fejezem, s már meg is indulok a kerengő felé, hiszen egyetlen elvesztegethető percem sincs.
Menet közben gondolataim, már az esti forgatag körül járnak, s nem veszem észre a velem szemben érkező lányt, így az ütközés elkerülhetetlen, s mire észbe kapok már koccanunk is. A lány jelentős ütést mér fejével a mellkasomra, majd a kerengő kövére huppan.
Meglepődöttségemben először nem is tudom mit csináljak, csak ezt követően kapok észbe s nyújtok kezet az idő közben általam felismert lánynak.

- Jól vagyok-e? Itt inkább az a kérdés, hogy neked nincs-e semmi bajod. Egek, sajnálom, de elkalandoztam egy kissé így nem vettelek észre. Remélem nem történt semmi bajod. –

Arcomról a meglepődöttség és az ijedtség még mindig nem távozik, csupán próbálom felmérni, hogy Meda jól van-e. Lelkemre venném, ha nem így lenne.
Teljesen megfeledkezem a hegedűmről, s csak mikor már egészen bizonyos vagyok abban, hogy a lány jól van, akkor vetek egy pillantást a hangszerre, s konstatálom teljes nyugalommal, hogy nem esett bántódása.

- Mi járatban erre? S főleg miért csak így találkozunk? Rég nem láttalak! –

Ezek a szavak, már teljes nyugalommal, s egy kis mosollyal arcomon hangzanak el. Szemeimmel a lány íriszeit figyelem, hiszen jól tudom, hogy azok jeleznek majd nekem, elmondják, hogy vajon haragszik-e rám az iménti kis ütközés miatt, bár őt ismerve ez egy elég meglepő fordulat lenne.


Cím: Re: Belső udvar - Kerengő
Írta: Andromeda Bucksworth - 2011. 08. 01. - 14:40:43
(http://i807.photobucket.com/albums/yy358/xxxandromedaxxx2/evanhsz.png)

"Az aki voltam. Egy fényképről néz vissza Rám.
És nem hasonlít már..."


Csak ülök a hideg kövön, mint valami sóbálvánnyá varázsolt jég királylány. A hidegtől még jobban kifehéredett bőrömmel, és jegesen csillogó kék szemekkel legalábbis úgy festhetek. Finoman eltűröm az arcomba hullt pár hosszú szőke tincset, és kissé kikerekednek a szemeim, amikor Evan felém nyújtott jobbját, vagy ballját látom magam előtt. Na, nem azért, hogy rosszul esne a kedves gesztus, csak… Az évfolyamon Belül nagyon kevés az ilyen előzékeny srác. Kedvesen rámosolyogva fogadom el a felém nyújtott kezet, és egy gyors mozdulattal már két talpon állok a fiú előtt. Elengedem a kezét, és rideg mozdulatokkal leporolom szoknyámról, és ingemről a port. De az csak nem akar onnan eltűnni a fenének sem. Előhúzom mahagóni pálcámat, hegyét magamra irányítom, és nonverbálisan végrehajtok egy suvicus bűbájt, minek hatására szinte magába szívja pálcám a nem sokkal ezelőtt még a ruhámon lévő pornyomokat. Nem vagyok hiú, de szerintem cseppet sem rock and roll, ha koszos a ruhám. Kiskoromban rengetegszer lekorholtak, ha sáros ruhában mentem be a lakásba. Visszakerül pálcám a karomon lévő tokjába, és kissé érdeklődve félrebiccentett fejjel nézek vissza Evanra. A jégkék íriszeket egy ideje senki nem tudja már megszólaltatni. Talán ezúttal másképp lesz? Talán Evan lesz az, aki ki tudja zökkenteni a lélektükröket ebből az álcából? Ajkaim a kérdései hallatán mosolyra húzódnak. –Semmi baj! Nem történt semmi sem. –Kezdem rá. –Hümm. Lássuk csak… Megvan mind az öt ujjam.

Semmim se fáj, egy csontom sem tört el, nem vérzik a koponyám. Azt hiszem igen, jól vagyok.
– Adom meg a tréfás választ, miközben úgy teszek, mint aki ujjakat számol, és a végtagjait veszi górcső alá, végül a fejét, hogy nem e lett valami baja. Elnevetem magam a röpke vizit közben, hogy Evan számára is nyilvánvaló lehessen; ez bizony poén. Mindig is szerettem viccelődni a kialakult pillanatnyi helyzeteken. Sohse értette senki, mi a poén abban, ha ilyesmiből is viccet csinálok. De ez maradjon az Én titkom. Én nagyon is értem mi ebben a poén. Magamon nevetni a legjobb móka, bármily eszelősen is hangzik. –Hát tilosjáratban. –Nevetek fel. –Szokás szerint. Tudod… Az új tanerők nem igazán komálják, ha az ember fia mugli eszközöket csempész be a Roxfortba. Ezért aztán egy eldugott hely kellett, ahol gyakorolni tudunk. De nem egészen úgy sült el a dolog, ahogy terveztük/ terveztem. –Nagy elánnal vágtam bele a lecsóba, vagyis a mondókámba. Már megint erőt vett rajtam, hogy végre egy normális emberrel van dolgom, ami azt hozza magával, hogy be nem áll a szám! Hát Én sosem javulok meg? De komolyan. Nem jó ez így. Senki sem szereti, ha valakinek szófosása van. Vagy még is akadna ilyen..? Ki tudja. Könnyen meglehet, hogy nem Én vagyok az egyetlen be nem savanyodott uborka típusú emberke az iskolában. Nem csak Én maradtam meg közvetlen, vidám jelenségnek. Pedig frankón nem tudom, miért van jó kedvem. Semmi okom rá. És mégis. Ki érti ezt? Néha még Én sem.

A legtöbb ember úgy van vele, hogy a kifejezéstelenségébe veti igazi arcát. Én pedig az örömbe fojtom a bánatom. Melyik jobb vagy rosszabb, arról vitatkozhatnánk. –És Te? Téged mi szél hozott ide? –Teszem fel a kérdést, majd ekkor hirtelen megpillantom a hegedűtokot, melyben bizonyára a hozzá tartozó hangszer is Benne van. Bár a Desperado című film óta sosem lehet tudni. Heh micsoda buta gondolat. Bár megkell hagyni vicces. A gondolatra is mosolyra húzódnak ajkait, de íriszeim kifejezéstelensége még mindig ott van. Hogy eltűnik e? Nos ez gyedül rajtad múlik. Evan.




Lesz ez még jobb is, ígérem. :)


Cím: Re: Belső udvar - Kerengő
Írta: Evan Temple - 2011. 08. 06. - 13:49:35
Andromeda


Örömmel konstatálom, hogy Medanak nem esett baja. A kis közjáték pedig mosolyt csal az én arcomra is, hiszen vicces, ahogyan előadja magát a lány, s nem is rosszul. Kis nevetésben török ki, majd amikor észreveszem magamat rögtön visszafogottabb, ám széles mosollyá szelídítem e harsányságot.
Amikor elmondja, hogy valójában miért is jár erre, akkor tudatosul bennem, hogy valójában miért is érkeztem, s ezen gondolat nyomán pillantok le a hegedűtokra, majd ismét vissza lányra.

~ S valóban tilosban járunk… Ám lehet-e gátakat szabni önmagunk kiteljesítésének? Lehet-e elnyomni énük oly fontos részeit, mint a sport vagy a zene? Hiszen ezzel saját magunknak hazudnánk, saját valónkat csalnánk meg, mintha egy tükörnek állítanék valótlant, miközben az abból rám visszatekintő személy csak erősen csóválja a fejét, míg végül rájövök, hogy hasztalan magamat kínozni. ~

Gondolataim elkalandoztak kissé, s amikor visszatérek a beszélgetésbe, arcomon a mosoly kissé zavartabbá, kényszeresebbé válik, így úgy gondolom, jobb, ha valamiféle magyarázatot fűzök ezen furcsa hangulatváltozás mellé.

- Tudod, épp azon gondolkoztam, hogy igazad van. Elbújva kell hódolnunk olyan dolgoknak, amik a részünkké váltak, csak azért, mert léteznek olyan személyek akik szerint jobb önmagunkat kínozva elnyomni azt, akik igazán mi vagyunk.
Örülök, hogy van még olyan rajtam kívül, aki ellent mond, nem engedi, hogy kiüljék belőle a boldogságot, a sportot a zenét vagy éppen egészen más mugli, dehogy mugli, emberi örömöt.
Szerintem – váltok itt viccesebbre – nem kéne tiltaniuk csak azért, mert ők bénák az ilyenekhez. Csak azért mert tudjuk ki nem tud hangszeren, játszani, nem sportol, nincs kézügyessége, saját gondolatai és miegymás, még lehetne toleráns, egészséges tagja a társadalomnak, nem túl hasznos, de egészséges. Ehelyett itt előadja a meg nem értett deviáns prófétát… Hát elég szomorú, hogy letűnt korok dicsőségén kívül nem képes mással előrukkolni! –

Itt nevetésben török ki, hiszen számomra e gondolatok amellett, hogy őszinték, viccesek. Nem tudom, hogy Meda értékeli-e ezt a kissé filozofikus, elvont gondolkodásmódban megfogalmazott poént, de bízom benne, hogy veszi a lapot.
Mostanában egyre többször kapom azon magamat, hogy ilyen elvont gondolatok szöknek elmémbe, s nem hagynak nyugodni, kicsit talán már idegesítő is néha, még számomra is, főleg mikor ráeszmélek, hogy mi is az, amin gondolkozom, s hogy bár igaz, de szélmalomharc lenne ezekkel az érvekkel vitázva bárkivel harcba kelnem.

- Kérdésedre válaszolva én próbálni jöttem. Este lesz ugyanis egy kis mulatság, persze titkos, egy még meg nem nevezett helyen, ahol összejövünk néhány komoly zenés arccal és jammelgetünk, énekelünk, mézsört iszunk és jókat beszélgetünk. Ha van kedved, gyere el te is, majd én értesítelek, hogy pontosan hol is leszünk. Persze, ha csak nem vagy éppen halálfaló, akkor szólj előre. –

Kis mosollyal arcomon végül leviszem a hangot, s kérdőn tekintek a lányra.


Cím: Re: Belső udvar - Kerengő
Írta: Andromeda Bucksworth - 2011. 08. 07. - 13:41:59
(http://i807.photobucket.com/albums/yy358/xxxandromedaxxx2/evanhsz.png)

"Don't stop We now!"

zene:: (http://www.youtube.com/watch?v=rISYCquFeI8&ob=av2e)



~Miért? Miért kell Nekem folyton hajszolnom a balhét? A múltkori kardos akció sem sült el valami jól. Örülhetek, ha nem csapnak ki a Roxfortból.~ -Fűzöm gondolataimban tovább a tilosban járással kapcsolatban elhangzott értekezésemet. Néha úgy érzem, hogy a balhé és Én összetartozó elemek vagyunk, mint a cukor, és a torta. Egyik sincs meg a másik nélkül. Sokszor megfogalmazódott Bennem, mi lenne, ha felhagynék a rock and roll életmóddal. Nem hajszolnám magam hülyeségekbe, nem dühöngenék annyit rock koncerteken. De mindig rájövök, hogy akkor kifordulnék önmagamból, és úgy érezném, ellent mondanék önmagamnak. Volna ennek bármi értelme is? Apám örülne Neki, ha nem okoznék annyi fejfájást. De hát. Élhetném az életem úgy, ahogyan más szeretné, hogy éljem? Soha! Inkább utáljanak azért, aki vagyok, mint sem szeressenek azért, aki nem! És ha történetesen nem tetszik Apunak ahogyan élem az életem? Pech! Van ilyen. Én sem kotyogok bele más életébe. Más se kotyogjon az enyémbe! Örülök, hogy Evant mosolyogni, mit mosolyogni? Nevetni látom. Óhatatlanul mosolyra húzódnak ajkaim. A vidámság csak vidámságot szülhet. A hirtelen hangulatváltás, még ha nem is mutatom ki kissé megijeszt. E helyett pókerarccal hallgatom végig a hozzá fűzött magyarázatot. Nem szeretnék félreértések áldozata lenni. Mire mondandója végére ér elnevetem magam. Akár csak Evan. Igaz, az eleje nem vicces volt, hanem inkább sorolom a társadalmi problémák közé, ami ugyebár cseppet sem vicces. A második része viszont szabályszerűen megnevettet.

Lelki szemeim elé valóságos kép vetült a gitározó vagy épp zongorázó vagy más hangszeren játszó Voldemortról. Mielőtt választ adnék, rendszerezem kicsit a gondolataimat, úgy szólván rendet teszek bent. –Voldemort a Cruciatuson és az Adava Kedavrán kívül máshoz nem hiszem, hogy értene. –Bár felnevetek picit, de azért a Merlin verte nevet kellő utálattal a hangomban ejtem ki. Mint valaki keserű epét. -Sekélyesebb a vízpartnál is a tata. Miért nem szólítod a nevén? Mire ez a „Tudjukkizés”? –Adom meg a kellő hangot cseppet sem szívderítő véleményem felől, de amikor elhangzik a döntő kérdés kissé elkomolyodott jégkékjeimmel tekintek egyenesen Evan íriszeibe, látni szeretném mi lesz a reakciója a név hallatán. Hisz két féle ember létezik manapság a varázslótársadalomban; Aki kimondja bátor mód a nevet, és aki minden féle más jelzőt használ, csak ne kelljen még csak hallania sem. Evan vajon melyik kategóriába tartozik? –Azt gondolom, pusztán azért nem preferálják a mugli cuccokat itt az iskolában, mert az ellenkezik az aranyvérűek moráljával. Az aranyvérűek mindentől undorodnak, aminek köze van a mugli világhoz, hisz Voldibá’ is aranyvérű. A fafejűek nem tudják, miből maradnak ki. Akkor élek, amikor zúzom a gitáromat. Olyankor minden megszűnik létezni. De bizonyára Te, mint zeneművelő érted mire gondolok. –A véleményfejtés Evan kijelentésével kapcsolatban őszintére, és túl személyesre sikeredett. Benne van igazából minden, amit érzek efelől az igen csak ostoba új rendszer felől. Féktelen iróniát, és dühöt. Mert értelmetlenül ölnek meg mugliszületésű varázslókat. Ha már bennük is megvan a mágia adottsága szívük joga kihasználni. Vallom Én. Különben is. Milyen kutya az, amelyik megeszi a kölykét? Fura szerzet az ember. Értelmesebb lény bármelyik fajnál. Mégis saját maga ellensége. Ha valóban ennyire értelmes tudhatná, hogy a sajátját nem pusztítja. Főleg feleslegesen. Na de ez már egy másik lapra tartozik. Gondolatmenetemből Evan hangja zökkent vissza a valóság mezejére. Amikor a mulatságot emlegeti széles mosolyra zúzódnak ajkaim, még a kis gödröcskéim is megjelennek arcomon olyan széles ez a mosoly.

–Nahááát! –Szinte felkiáltok örömömben. –Valaki még veszi a bátorságot, és bulizni mer?! Nagyon frankó! –Elismerően bólintok egyet. Evanék nagyon bátrak, hogy a suliban lazulni mernek. Na ná, hogy elmegyek, hisz ez nem megszokott az új Roxfortban. Rendszerint megkell várnom a szünidőt, ha elszeretnék menni valahová szórakozni. Persze titokban, mert Apu kinyírna. –Szívesen elmegyek. Valahol halált is kell falnom, ha már halálfaló vagyok. –Mondom kezdetben mindezt rezzenéstelen arccal, majd hófehér egyen ingem ujját felrántom, és megmutatom Neki a bal csuklómon lévő csillagtetkómat. Aztán felnevetek, hisz nyilván Evan is tudja hogy néz ki az igazi sötét jegy. Egy koponyában tekergődző kígyó. Az Én tetkóm azért valamivel esztétikusabb, valljuk meg őszintén. –Most lebuktaam! –Kuncogok egyet kezemet a szám elé téve. –Szóval gyakorolni szeretnél? Ha szeretnéd, Én szívesen gyakorlok Veled. Mostanában úgyis elhanyagoltam a zenét, és időm, mint a tenger. -Várom, hogy Evan válaszoljon az ajánlatomra, miközben lehajtom feltűrt ingen ujját.




Cím: Re: Belső udvar - Kerengő
Írta: Evan Temple - 2011. 08. 20. - 07:35:24
Andromeda


- Viccelsz? – csattanok fel hatalmas mosollyal az arcomon. – Nem hogy bulizunk egyenesen mulatságot rendezünk. Jó nem mondom, hogy nem bújunk el, mert mi sem vagyunk annyira bátrak, hogy olyan rendezzük a bulit, ahol bárkinek szemet szúrhat.
Gyakorolni velem? Megtisztelő lenne. – mosolyom még szélesebbre húzódik, s már nyúlok is a hegedűtokom után. – Azonban, most nem a gitáromat hoztam magammal. – ekkor a tokból elővarázsolom a hegedűmet, s miután pár csillogó szemű pillantást vetek a hangszerre, tekintetemet Andromedara vezetem. –
Nagyon rég nem hegedültem és most jöttem csak rá az este, hogy azért van mit csiszolnom, vagy inkább felidéznem a tudásomból. Az is meggyőződésem, hogy a Rock N’ Roll sem rekeszti ki ezeket a hangszereket.
Szóval, ha neked nem zavaró, hogy én hegedülni fogok, akkor gyerünk, hozz hangszert és adjunk neki. –

Arcomról le sem fagy a mosoly, s közben szemeimben is megjelenik egyfajta pajkos gyermeki fény. Régen karácsonykor volt ilyen, amikor az ajándékokat bontottuk. Mára, ebben a zűrzavaros időben ez egészen odáig szelídült, hogy már annak is így tudok örülni, hogy ha a barátaimmal lehetek, ha zenélhetek.
 
~ Furcsa, hogy olyan dolgok, amelyek régen mindennaposak voltak és természetesek, mára egyszerűen kuriózummá váltak. S nem változtat ezen semmit Meda reakciója sem. Nem is csodálom, hogy meglepődött. Manapság senki sem veszi a bátorságot, hogy jól érezze magát. Igen, ehhez bátorság kell, ebbe még belegondolni is szörnyű. ~

Egy kicsit libabőrös lesz a hátam és a kezeim ezen gondolatok nyomán, hiszen imádok tilosban járni és főleg úgy, hogy közben bitang jól érzem magam.
Lassan a lány tekintetére vezetem az íriszeimet, s az ő lélektükreit kezdem el figyelni. Nem akarok megtudni belőlük semmi mást, csupán annyit, hogy vajon ugyan azt az izgalmat és boldogságot érzi-e mint én.
Mára valahogy az vált a fontossá, hogy ne csak én, hanem a körülöttem élő emberek is jól érezzék magukat, hiszen mit ér úgy egy jó buli, ha csak én élvezem, ha csak én ropom vagy csak rajtam kívül páran. Az úgy jó, ha mindenki talpon van és mindenki odateszi magát, persze önmagához mérten.

- Tudod mit! – kiáltok fel. – Fel kéne dobni valamivel ezt a kis zenélgetést, valami tétje legyen, de olyan mókás, vicces tétje, nem kell cél, vagy, hogy a versenyszellem domináljon, hanem mondjuk, ha valaki hibázik, akkor valamit meg kell csinálnia. Biztosan jól szórakoznánk ez esetben.
Persze csak ha te is benne vagy. –

A korábbi gyermeki öröm most még inkább kiül az arcomra, s keveredik egyfajta csibészséggel, mint amikor gyermekként elkövettem valamilyen csínt, nem túl nagyot, de ahhoz épp elég volt, hogy a szüleim rázzák a fejüket, még ha közben mosolyogtak is.
Na ez most épp olyan lenne, s ez gyújtott most bennem egy kis tűzet.


Cím: Re: Belső udvar - Kerengő
Írta: Andromeda Bucksworth - 2011. 08. 20. - 14:27:04

(http://i807.photobucket.com/albums/yy358/xxxandromedaxxx2/evanhsz.png)

"Gyere őrült, gyere őrült, névsorolvasás,
Gyere őrült, gyere őrült, szükségem van rád!"


zene II:: (http://www.youtube.com/watch?v=yKEYwXdfAIc)


Ezek szerint létezik a különbség buli és mulatság között? Eddig valahogy nem is jutott eszembe, hogy lehet másképp is szórakozni, nem csak rocker módra. Mert van egy olyan érzésem, hogy Evanék nem olyan súlyosan nyomják, mint Mi szoktuk egy rock bulin. Ami valljuk meg a tombolásról, és a töménytelen szeszfogyasztásban igen csak kimerül, no meg egy esetleges egy éjszakás kalandban. De ez a súlyosabb verzió. Amilyen bulikon Mi voltunk, ott élt a szex, drogok, rock&roll szentháromság. Nem is értem eddig hogy az ördögbe maradtam szűz. A válasz erre valószínüleg az, hogy nem néztem komolyabban a pohár fenekére, a társaság többségével ellentétben. Elég vicces volt nézni józan fejjel, hogy a többiek milyenek kotta részegen. Szóval míg Ők lerészegedni mentek oda, és rock&roll életmódot folytatni, addig Engem csak a rock zene szeretete vonzott oda, no meg a jóképű fiúk, akiket egy kiadós smárparty múltán szépen lepattintottam. Hihetetlen milyen furcsa így visszaemlékezni a nyári tilosban zajló rock koncertekre. Mert ha Apu megtudná mennyit bulizok nyaranta és szünetekben tuti kinyiffantana. De legalább fél évre bezárna a szobámba. A tini élet bizony nem egy leányálom, de legalább a grafikája ott van a szeren. -Szóval hol is lesz az a buli?

-Kérdezek rá huncut csillogással a szememben. Milyen ritka pillanatok egyike, hogy itt a Roxfortban dorbézolhatnak a diákok egy nagyot. Azt hiszem a két évvel ezelőtti Trimágus Tusa részeként összerittyentett karácsonyi bál óta nem szórakoztak ebben a kócerájban. Persze az a szimfónikus zenekar, aminek a nevét sem tudom azóta sem nem különösebben hatott meg de a Walpurgis Leányai koncert az már döfi volt. Akkorát tomboltunk, hogy még a klubhelyiséget is kis majdnem szétvertük. Lett is volna Belőle hepaj, de hát a zúzás és a rock valahogy összetartozik. Mint a cukor meg a torta. Nincs meg egyik a másik nélkül. Valami különleges érzés kerít hatalmába. Ilyesmit mindig akkor érzek, amikor tilosban járok. Valahogy szabadabbnak érzem magam az átlagnál is. A szabadság pedig mindennél többet jelent. Hiszen szabadon semmi sem fáj. Csak sodródsz az árral, és élvezed az életet. Így élni számomra pedig jutalom. Azt csinálok, amit Én akarok. Hiába próbált Apám számtalanszor megtörni. Minden egyes alkalommal csődöt mondott. Ő mondogatja gyakran, hogy olyan vagyok, mint egy betörhetetlen vadló. Szabad, érintetlen, sértetlen. Evan megerősíti a feltételezésemet, hogy a tokban hegedű bújik meg. Gitárnak túl kicsi tok lenne. Biztosan jól meglesz egymással a hegedű és a gitár. Bár nem tudom hogyan viszonyul a rock ehhez az alapvetően nagyzenekari célokra szánt hangszerhez. A hegedűhöz ritkán kötik a Bon Jovit vagy a Metallicát. Inkább Vivaldit, és Mozartot, akiknek a nevét körülbelül az Oslóban eltöltött konzervatóriumi évek
óta nem is hallottam. No nem azért, mert egy műveletlen bige lennék, csak egyszerűen nem óhajtottam belecsempészni a klasszikus zenét a mindennapjaimba.
-Invito gitár!
-Mondom ki könnyedén a varázsigét, melynek hála remélhetőleg szép csendesen idelebeg hozzám a hangszerem, ami ha emlékezetem nem csal az ágyamon terül el tokjában. Amíg várom, hogy hangszerem megérkezzen Evan felé fordulok, aki egy igen csak kreatív ötletet hozott fel. Mi lenne, ha feldobnánk a zenélést egy kis játékkal? Elmosolyodom. Való igaz, biztosan jót szórakoznánk közben. Kíváncsi vagyok mit talált ki Evan körítésként a gyakorláshoz. Amíg a hangszer megérkezik két széket bűvölök a semmiből pálcám segítségével, egyiken helyet foglalok, és egy mozdulattal a Velem szemben lévőre mutatok jelzésképpen Evan felé, hogy ha gondolja a másikat birtokba veheti. -Benne vagyok, persze. Mit találtál ki?
-Arcomra még szélesebb mosoly ül ki, gödröcskéim ismét láthatóvá vállnak ezáltal. Nem naivitásból bólintottam rá rögvest a dologra, pusztán vonz az ismeretlen. Szeretek új dolgokat kipróbálni, no meg benne vagyok minden baromságban. Ezt miért hagynám ki? Figyelem, ahogy Evan kiereszti tokja fogságából a gyönyörű hangszert, ám nem sokára egy enyhén suhogó hang ütközik hallójárataimba. A kerengőben megjelenik a gitárom a levegőben lebegve. Micsoda szerencse, hogy nem vette észre valamelyik bunkó Mardekáros. Így legalább felhőtlen lesz a kis délutáni tilosban járkálás. Leteszem a székem mellé a tokot, és kiszabadítom belőle a gityómat, amit együttesek szimbólumai díszítenek matrica formátumban. Ez olyan rocksztáros. Köztudottan minden valamire való rockzenész díszíti valamivel imádott hangszerét. Ölembe veszem magam elé az imádott hangszerem, és Evanra függesztem tekintetem. -Kezd Te! -Nézek a fiú szemeibe, és várom, hogy elsőként Ő játsszon el egy dalt.




Cím: Re: Belső udvar - Kerengő
Írta: Ephram Destain - 2012. 03. 12. - 18:08:18
Elena Pierce
Ahogy a lány ott áll előtte, ajkát pökhendin fölhúzva, sötétbarna szemeivel mérgesen az előtte álló Ephramot méregetve. A fiú ismét rádöbbent mennyire gyönyörű is.
Talán így dühösen ráadásul még szebb. Külön öröm ilyenkor belefelejtkezni Jada nézésébe.
A szájának íve, ahogy tökéletesen kigondolt szitkait formálja. A haja, ahogy meg-meglibben az apró, kapkodó mozdulatokra. A szempár, ahogy elönti a dühödt csillogás.
Na, nem mintha ez elegendő indokot szolgáltatna arra, hogy csak úgy kedvtelésből komoly vitát robbantson ki, de tény, hogy olykor apró dolgokkal is fel lehet húzni.  
Ephram egyszerűen elmosolyodik. Pedig ez a mai nem az apró viták egyike.
- Tulajdonképpen miről is van szó?
Persze pontosan tudta. Nem merte megtenni, hogy nem figyel a lányra. Ő az első és Ephram reményei szerint az utolsó is a földön, akinek képes volt, szinte teljes mértékig behódolni. Az a „szinte” még így is biztos falként óvja a srác büszkeségét. És indokot ad rá, hogy néha napján bosszantsa barátnőjét. Csak, mert az jól esik.
Persze a folyosón mindenki pontosan tudta. Nem csak azért, mert az idősebb Bourgh lány nem kis hangerővel ad nyomatékot indulatainak, hanem, mert Jada szinte bármit tehet, arra bizony odafigyelnek a fiúk. Ephram legalábbis hosszas megfigyelés alapján erre jutott. Jada népszerű lány volt és még népszerűbb lehetett volna, ha az első körben nem akad bele a Mardekárosba.
A lehető leglazábban feltett kérdés. A tettetett közömbösség.
Tudta milyen hatást fog elérni vele.
- Rohadt dög! – szűri keresztül fogain Jada a szavakat. Majd gyors fordulót vesz.
A mozdulat közben Ephram utánanyúl, de csak, hogy ujjaival óvatosan végigszánthasson az erdő illatú tincseken. De ezenkívül; hagyja elmenni.
Dög. Féloldalas mosollyal nyugtázza a szidalmat. Mondák már rá ezt máskor is. De senkitől se volt, sem olyan jogos, sem olyan vonzó ezt hallani, mint barátnőjétől.
Úgyis megbékél, majd. Egyszer csak. Mint mindig. Néha kell egy kis hosszabb, rövidebb mosolyszünet.
Elnéz a folyosó végére, ahol Jada épp egy kecses mozdulattal arrébb taszít néhány elsőst. Ephram mosolya még szélesebbre húzódik. Néha igazán nem érteni, milyen hiba folytán került ez a lány a Griffendélbe.
Végül inkább hátat fordít és elindul az ellenkező irányba. Vagyis indult volna… de néhány méterrel arrébb megpillantja Elenát, aki a falnak dőlve várakozik, és mintha kérdő tekintettel méregetné őt. Bár osztálytársak, Ephramot sosem kötötte le igazán a lány társasága. Mindegy is, ha lenne bármiféle közös vonásuk vagy témájuk, az elmúlt hét év alatt már bizonyára egymásra találtak volna… vagy barátként, vagy máshogyan. Mert határozottan vonzó. És a családja is úgymond kifogástalan, elvégre aranyvérű. Valószínűleg jobban örültek volna neki a Destain családban, mint a félvér Jadának. Újra végigméri a lányt. Lényegtelen… hesseget el egy abszurd gondolatot. Végigsimít arcának sebhelyes felén, mintha ettől megbizonyosodhatna afelől, hogy nem vörösödött el a szégyentől. Pedig nem tipikusan elszégyellős fajta, csak ha Jadáról volt szó. Már gondolatban is szörnyű volt, nem vele lenni.
Ephram védekezésből tesz egy fenyegető lépést Elena felé. Bár, mintha ennél a lánynál ez sosem jött volna be…
- Mi az? Mit nézel? – kérdezi arrogánsan.


Cím: Re: Belső udvar - Kerengő
Írta: Elena Pierce - 2012. 03. 25. - 23:01:17
Ephram Destain

Mostanában olyan gyakran járok a könyvtárba, hogy az ember azt hinné, kifordultam magamból, valaki megátkozott és egy stréberré változtatott, vagy van még egy ikertestvérem, aki hollóhátas és valamilyen oknál fogva helyet cseréltünk. Na jó, az utolsó feltételezés túl bizarr és azt hiszem, mindenki tisztában van azzal, hogy elégedett vagyok magammal. Nem hiszem, hogy bárkivel is szívesen cserélnék. Gazdag vagyok, szép, fiatal, okos, aranyvérű. Mi kell még? Boldogság? Szerelem? Ó, ne vicceljünk már! Ezek nélkül is tökéletesen megvagyok. Boldogság? Boldog vagyok! Nem látszik?! A szerelem pedig csak csalódásokat okoz. Többnyire. Inkább megkímélem magam a szenvedéstől. Nem egyszer győződtem meg arról, hogy a rideg jégtömb kinézet jó maszk és biztonságosabb is.
Lejegyzem a beadandóm utolsó szavát és nagy lendülettel becsukom a könyvet. Páran felpillantanak az olvasmányokról a könyvtári csendet megtörő zaj hallatára. Tekinteteik rám szegeződnek, én pedig elégedett mosollyal felállok a helyemről, felkapom a házi feladatomat, egy zsugorító búbájjal lekicsinyítem és a talárom belső zsebébe rakom, majd kisétálok a könyvtárból. A könyvet az asztalra hagyom. Nehogy már nekem kelljen visszavinni. Eszem ágába sincs elvenni a könyvtárostól a munkáját és gyakorlásra sincs szükségem, ugyanis nem szerepel a terveim között, hogy Roxfort következő könyvtárosa leszek. Szeretek olvasni, de annyira nem kötnek le a könyvek, hogy életem végéig velük foglalkozzak. Sokkal érdekesebb és szórakoztatóbb terveim vannak. Határ a csillagos ég.
Kilépve a folyosóra úgy döntök, hogy levegőzöm egy kicsit. A sok poros könyv után, nem ártana. Nem volt nehéz eldöntenem, hogy hova megyek, ugyanis most nem igazán van kedvem kószálni. Ezért választottam a könyvtárhoz közeli belső udvart.
Épp arrafelé tartok, amikor észreveszem az egyik évfolyam és háztársamat. Ha jól látom, a barátnőjével veszekedik. Nem ismerem a lányt, de akkor sem világos, hogy egy ilyen fiú hogy jöhetett össze egy ilyen lánnyal. Nem mintha Bourgh csúnya lenne vagy ilyesmi, csak a jelentet nézve, szerintem idegesítő, ahogy pattog, ha ideges. Vagy inkább vicces...
Az ajkaim széle enyhén felkunkorodik, amolyan „ez szánalmas, mégis szórakoztató”, gúnyos vigyor. A falnak dőlök, mert kíváncsi vagyok, hogy mit fog tenni Ephram. Az ő helyében én tuti biztos, nem hagynám, hogy a csaj megalázzon, attól függetlenül, hogy mi a veszekedés oka és hogy ki a hibás az egészért, de ahogy elnézem… A háztársam pont nem ezt csinálja. Megengedi a lánynak, hogy otrombán viselkedjen. Nem szól rá, nem haragszik érte. Csak nézi. Már el is képzeltem, hogy milyen férj lesz Ephramból. Egy papucsférj, aki hagyja, hogy a felesége úgy irányítsa, csicskáztassa, ahogy kedve tartja. A felesége lesz a férfi a családban, főleg, ha elveszi a Bourgh ikret.
Egy kicsit csalódott vagyok, ugyanis a griffendéles nem pofozza fel a fiút, pedig az lett volna a hab a torta tetején. De hát… Úgy látszik, a griffendélesek ehhez nem elég bátrak...
Ephram hátat fordít az elviharzó barátnőjének és szembe kerül velem. Megigazítom a göndör fürtjeimet, majd ellépek a faltól. Gúnyosan vigyorgok, miközben Ephramhoz közeledek.
-   Én? – kérdezem vissza, mint, aki nem érti, hogy kinek szól a kérdés. – igazából semmi érdekeset. Csupán azt figyeltem, hogy nem tudod féken tartani a barátnőd hisztis rohamait, hogy képtelen vagy megakadályozni, hogy csak úgy otthagyjon – sorolom közömbös hangon - hogy a kinézetedhez képest milyen puhány vagy. Az emberek jól mondják… Ne a kinézetről ítélj. – nevetek fel egészen halkan, majd folytatom a válaszomat. – Már el is képzeltem, hogy milyen életed lesz… Papucshősként. Mondjam tovább, vagy megelégszel ennyivel? – enyhén oldalra fordítom a fejem, miközben kérdő pillantással nézek a fiúra és a válaszára várok.


Cím: Re: Belső udvar - Kerengő
Írta: Ephram Destain - 2012. 05. 04. - 13:50:36

Elena Pierce
Papucshős.
Ephram kissé ízlelgeti a szót, majd gúnyos mosoly jelenik meg szájának sarkában.
Tehát így látják ezt mások. Papucshős. Voltaképpen fogalmuk sincs róla, milyen a kapcsolata Jadával, nem, nyilvánvalóan ez a legtöbb Mardekárost hidegen hagyja. Nem úgy, mint a tény, hogy a lány Griffendéles. Ezt majdhogynem Ephram árulásának tekintették.
Sokaknak osztotta a süveg más-más házba a testvéreit vagy a rokonait… de a barátnőjét önmagának választja az ember… bár tény, hogy ez a kapcsolat sem ilyennek indult.
Gyönyörű lány, ezt mások is látták, de nem akarta, hogy megkaparintsák. Ő is csupán birtokolni akarta, megszerezni magának és kinyilvánítani, hogy nem is lehet másé. Mostanra, már ő is látja, hogy Jada éppen ugyanúgy birtokolja őt, mint fordítva. Erősebb természetű, nagyra vágyóbb, ravaszabb és sokszor még gonoszabb is, mint elsőre látszik. Viszont bátor, nagyon is bátor. És éppen ezek a mindenki más számára láthatatlan tulajdonságai azok, amikkel a lány szinte meg tudja őrjíteni Ephramot. Amik miatt a fiú, csak még inkább magának akarja őt. 

Ephram sosem foglalkozott a körülötte lévők véleményével. Végül még azt is feladta, hogy az apjának megpróbáljon megfelelni. Két teremtmény volt az életében, akik számítottak, a húgai, Marga és Petra. Ha ők nem tekintik papucsnak, akkor más még kevésbé érdekli.
Tudta, milyen Elena. Nem vette rá a fáradtságot, hogy megpróbálja megismerni, de az évek alatt látta, érezte. És természetesen tudta, hogy ő is pont ugyanannyit számít ennek a lánynak, mint a lány neki. Semmit. Akkor meg minek magyarázkodni.
Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy otthagyja. Már lépett volna hátrébb, mikor mégis megszólalt.
- Engem szórakoztat. Tudod? – tesz még egy lépést a lány felé, hogy kissé a falhoz szorítsa. – Különben nem hagynám. – tesz még egy lépést - De mondhatod nyugodtan, meghallgatom érveidet. – már egészen közel hajol a lányhoz. - Viszont szögezzük le a tényt, hogy egy csinos arcocska elérhet bizonyos dolgokat, de nem mindegy, hogyan tartja meg azokat a bizonyos dolgokat. – Ujjával végigsimít előbb a lány haján, majd az arcán. – Minden csak szórakozás. – Lép hátra hirtelen néhányat, mintha sosem állt volna olyan közel Elenához. – A te arcod csinos, meglehet mégsem hagynám, hogy a folyosó közepén ordítozz velem, majd faképnél hagyj. Te csak Elena vagy. Az én szememben egy cuki arcú kis senki.


Cím: Re: Belső udvar - Kerengő
Írta: Elena Pierce - 2012. 07. 08. - 03:19:50
(http://img545.imageshack.us/img545/3602/eph.png)

Látom, hogy elgondolkozik a szavaimon. Nem mond semmit, nincsenek ellenvetései. Egy kicsit idegesít, hogy nem reagál a mondataimra, de nem csodálkozom. Nem voltam elég gúnyos, így hát látszólag nem tudtam rá kellőképpen hatni, de az is lehetséges, hogy hozzászokott ahhoz, hogy az emberek viccet csinálnak belőle. Persze ez nem lepne meg, hisz az előbb bebizonyította, hogy nem igazán tesz valamit, ha valaki megpróbálja megalázni. „Ó Destain, még nem tudsz róla, de ami késik nem múlik, te pedig szereted, ha emberszámba sem vesznek, nemde?”  
Már az is sokat elárul róla, hogy a griffendéles lányok között válogat. Nem mintha nem lenne köztük szép is, azonban Ephram mégis egy mardekáros. De neki megbocsátható, hisz félvér. Vagy talán rosszul gondolom? Valószínűleg igen… én aranyvérű vagyok, mégis barátkozom Joval. De én bármit megtehetek, amit csak szeretnék. Ezen kívül Joban legalább van valami érdekes, míg a Bourgh lányban… Még a hisztérikus rohamai sem egyediek. Unalmasak és csak bizonyos ideig lehet élvezni őket. De ha a háztársamnak tetszenek… Hajrá! Érdekel is engem, hogy mit csinál?!
Nem ismerem Ephramot, és eddig ez nem is érdekelt. A fiú is megvolt anélkül, hogy közelebb kerültünk volna egymáshoz. Látszólag nem érdekli a véleményem, nem tűnik olyannak, aki sokat foglalkozik a kívülállókkal és azzal, hogy mit gondolnak. Akkor meg miért nem kotródik el? Talán tetszett neki, ahogy oltogatom? Valószínűleg a barátnője amatőr módon csinálja, így hát Ephram és a beteg mazochista hajlama többre vágyik. Érthető, hogy ne tud csak úgy itt hagyni …
Gúnyos mosollyal az arcomon figyelem, ahogy mentegetőzik. Teljesen felesleges és majdnem annyira szánalmas, mint a barátnője hisztis rohama, engem valamiért mégis szórakoztat. Biztos rosszul aludtam és a rossz minőségű előadásokkal is megelégszem.
Közelebb lép felém, én pedig hátrálok, megismétli a mozdulatát, de nekem nincs hova mennem, mert mögöttem már a fal áll. Az irónia ki van írva az arcomra, nem ijedek meg, mosolyom pedig egyre csak szélesedik. Hallgatom a kis monológját és minden egyes szaváról eszembe jut valami, a fejemben összeállnak a szavak és mondatokká alakulnak, azok pedig kis szöveggé.
Nem gondolom, hogy megcsókol, csak annyit, hogy… a kis griffendéles párja sajnos nem tudja megfelelő módon kielégíteni, ezért több izgalomra vágyik. Ezen kívül az Ephramhoz hasonló férfiak olyan hűségesek a barátnőjükhöz, mint a kutyák a gazdájukhoz. Az előbbi kis jelenet is csak erre volt bizonyíték. Többről meg szó sem lehet… Azért remélem, Ephram elég okos ahhoz, hogy ne csináljon olyasmit, amit később megbánthat, és olyat se, amivel a kis, drágalátos barátnője szívét is összetörheti. Mert Merlinre esküszöm, hogy nem fogok hallgatni...
Ellép tőlem, és mikor azt hiszem, hogy végre a mondandója végére ért, folytatja a monológját. Égre emelem a szemem, és mélyen felsóhajtok. Igen, unom már, nagyon unom, hogy okoskodik.
Az utolsó mondata egy kicsit fáj, arcomra kínt megjátszó grimasz kerül, de rögtön el is tűnik.
-   Minden csak szórakozás? – nevetek fel, de halkan. Épp annyira, hogy a gúnyos kacarászásom tűként szúródjon a nagyfiú páncéljába. Remélem, nem hiszi azt, hogy csak ennyire vagyok képes. Ugyan… A nyilaim ennél élesebbek. – Ezt már annak sem lehet nevezni! – csattanok fel, de nem ordítozok, mi több! Egy picit halk is a hangom. Pont elég, hogy érezze a velem született mérget, amit kígyóként spriccelek szavak formájában, ha valaki nem szimpatikus, meg akarok alázni egy bizonyos személyt vagy csupán visszavágni és megvédeni magamat, no meg a becsületemet.  – Nem az én asztalom az ordítozás, azt meghagyom a szeszélyes barátnődnek. Nekem nem kell felemelnem a hangom, hogy elérjek valamit.  De ha mégis úgy döntenék, hogy megteszem, te lennél az utolsó ember, akitől megkérdezném. – Önelégülten mosolygok, várom, hogy mikor dühödik fel, mikor érdemli ki magának az átkot. – Egyébként nem vagyok annyira szánalmas, hogy itt hagyjalak. Nem szokásom haragomban elfutni – utalok a kis szerelmére, aki nemrég felbőszülten hagyta el a folyosót és talán a barátját is. Az utóbbit nem hinném, hisz a hozzá hasonló lányok élvezik, ha kutyát csinálhatnak a pasijukból. Ephram pedig látszólag tökéletesen játssza a szerepét.
-   Az életnek néha fanyar íze van, nemde? – kérdem, mert a „cuki arcú kis senkinek” nem áll szándékban megállni. – De örülj, hogy jó kedvemben találtál. Ilyenkor képes vagyok bármit és bárkit eltűrni – jegyzem meg, de tisztában vagyok azzal, hogy ez hazugság. Mindennek van határa… - Ha rosszul keltem volna fel, most valószínűleg a fájdalomtól összegörnyedve, a lábam előtt kínlódnál. De gondolom, hozzászoktál ahhoz, hogy féreg módján a padlón heverj…
A szarkazmus újabb jelei csillannak fel az arcomon, és ott is maradnak. Vajon most milyen mentséggel áll elő?


Cím: Re: Belső udvar - Kerengő
Írta: Ephram Destain - 2012. 08. 05. - 11:29:57
Elena Pierce
Izgalmas lány. Valóban. Ahogy a szavak, melyek tőrként próbálnak Ephramba vágni, elhagyják a gyermeki arcocskát. Talán ez a lány különlegessége. Nem egyszerű, cseppet sem. Okosan használja minden egyes fegyverét. A mondatok, melyeket cinikus mosoly és érzéki gonoszsággal villanó szemek kíséretében ad elő. És maga ez az előadásmód. Ahogy mindenkinek az elemébe vág néhány egészen frenetikusan irányzott szúrással és mégis leveszi az embert a lábáról. Értendő ez természetesen azon fekélyes lelkű egyénekre, akiket vonzz, ha ócsárolják, és megszégyenítik. Vannak beteg emberek… De bizonyára vannak olyan percek is, mikor ez az elképesztő leányzó, aki régen igenis felcsigázta Ephram érdeklődését, még, ha utólag nehezen is vallja ezt be magának, szelíd képet mutat. A kezelhető lány, mégiscsak jobb egy házisárkánynál. Igen. Még egy olyan papucsnak elkönyvelt, szar alaknak is, mint Ephram. Mert van, hogy kedvességre vágyik és van, hogy durvaságra. Ő irányítja, mit, mikor, miért és ebbe senkinek semmi beleszólása. Cuki arcú kis senkinek, pedig pláne nem. Elvégre mit tudja ő, milyen érzések keltik hatalmába, miközben Jada durva ellenkezésének ellenére, mégis a lány szoknyája után nyúl. Ez, egy-egy veszekedés utáni békülésnél a leghatásosabb. Igen. Erről senki sem tudhat. Ez olyan dolog, amit mindenki ért önmagára vetítve, mindenki átélheti önmaga, de senki sem értheti a másikat. Kár is szavakat fecsérelni rá. Kár is megmagyarázni. És Ephram ezt a legkevésbé sem akarja. Ha a szórakozás nem eléggé fed le mindent Elena számára akkor mégiscsak ostobább, mint eddig hitte. Vagy szűz… bár ez utóbbit elég valószínűtlennek tartotta, nem csak az iskolában terjengő pletykák, de a lány baljóslatúan kedves arcocskáját és a mindenki által egekig magasztalt fenekét is eltekintve.
Az ő esete, lett volna. Két évvel ezelőtt. De Jada mindent félresöpört hirtelen felbukkanásával. A griffendéles leányzó, bár kevéssé formás, mint előtte álló mardekáros háztársa, de sokkal vonzóbb lábakkal rendelkezik.
Hirtelen a nevét hallja. Elhessegeti Elena előbbi mondatait, de nem áll szándékában oldalra nézni. Talán Jada jött vissza, vagy más keresi kisebb-nagyobb indokkal. Most, egyikhez sincs kedve. Csak ezt a lányt, úgymond kóstolgatni, mennyit bír ki tűrőképessége anélkül, hogy megpróbálná őt, Ephramot, megátkozni.
Vagy talán a veszély vonzza? A lelepleződés lehetősége? Hiszen túl közel hajol a szépséghez. Ez mindenkinek gyanús lehet, és jó kis pletykaalapot is szolgáltat.
Talán, ha semmibe veszi, az újonnan érkezőt, elmegy. De hiába a néhány pillanatnyi szünet, a neve ismét elhangzik, bár most talán kissé hatásosabban, mint az előbb.
Végre elhúzza tekintetét a lányétól, majd néhányat hátrébb is lép, miközben a hang forrását kutatja.
A kék szempár fürkészőn figyeli, majd, mintegy rendre is utasítja egy azon másodperc alatt. A harmadikos lányt, bátyjáéhoz hasonló határozott állkapoccsal, erős szemöldökvonallal és vékony szájjal áldotta meg a sors. Lehet, hogy Margarethe, fiús vonásaival, kifejezetten csúnyának hatott a Destain lányok között, de ő volt a legbátrabb, legpimaszabb és leghatározottabb véleményű is… sok fejfájást okozva ezzel és a Süveg döntésével is családtagjainak. Ő az első, generációk óta, aki vörös-arany címert kapott.
- Mit akarsz Marga? – jött az egyszerű kérdés Ephramtól.
- Az a lány… mardekáros. – Állapítja meg a kis griffis, ügyet sem vetve bátyja hovatartozására. De Margha mozdulata teljesen egyértelművé válik Ephram számára, ahogy a lány előhúzza pálcáját.
- Tűnj innen! – Hangzik az utasítás, de süket fülekre talál. Sőt, mintha ez is egyszerű varázslat lenne, a folyosók kereszteződésénél feltűnik még négy-öt kis griffendéles.
Marga pedig Elena első, legapróbb mozdulatára azonnal átokkal felel…
- Spretrello corruptela!


Cím: Re: Belső udvar - Kerengő
Írta: Elena Pierce - 2012. 09. 20. - 13:52:35
(http://img545.imageshack.us/img545/3602/eph.png)

Ez most csak egy nagy, ízetlen tréfa, ugye? Miből van ez a fiú, hogy hidegen hagyják a szavaim? Tényleg egy érzéketlen tuskó, akit egyáltalán nem érdekel mások véleménye, vagy csak nagyon jól játssza a kőkemény, sziklaszilárd személyiség szerepét? Bár az első feltételezésem megmagyarázná azt, hogy ez a szerencsétlen miért jött össze a hisztérikus, infantilis libával - Bourgh-gel. Pedig, ha tényleg olyan, mint egy házimanó helyettesítő, vagy olyan, akár egy házimanó, nála jobbat is találhatna. Ki nem szeretne a cselédet magának? Ugyan, még a legnaivabb, szerényebb muglik is szívesen látnának egyet a házuknál. Hisz az, akinek van szolgája, aki pedig elvégzi a gazdája legkisebb vagy épp legörültebb kérését is, valamilyen szinten magasabb helyet foglal a ranglétrán, mint az, aki még a házimunkát is saját maga intézi el. Persze, számomra természetes, hogy szinte mindent helyettem végeznek el, de azt hiszem, Bourgh jobban jár, ha nem szokik hozzá ahhoz, hogy van egy házimanója, akit egyébként rajtam kívül mindenki a párjának gondol, hisz ha közelebbről megnézzük Ephram-ot… kötve hiszem, hogy a sebeit a mászókáról a földre érkezve szerezte.
Ha már sebeinél tartunk… Még sosem gondolkoztam azon, hogy vajon honnan, vagy hogy szerezhette őket. Nem feltételezem, hogy a barátnője tette ezt vele, hisz ha tényleg így lenne, akkor bátran kimondhatnám, hogy egy pszichopata, mazochista ismeretlennel állok szemben, hisz ki az az épelméjű, aki továbbra is a barátnője mellett marad, ha az bántalmazza? Egyébként Jade, Jada, vagy hogy is hívják, túl soványka, hogy bárkit is bántson, nem? Persze, ez csak egy jó álca is lehet, hisz az imént láthattam, ahogy kiborul… Vajon milyen lenne, ha Ephram az ő szavait is úgy kezelné, mint az enyémét? Nem, nem akarok tudni a beteg kis játékaikról… Nem az én dolgom és nem is akarom a sajátommá tenni. Így is sok a felesleg…
A szemcsatát egy harmadik, ismeretlen hang szakítja meg. Sem én, sem Ephpram nem figyelünk az újonnan érkezőre, hisz nála fontosabb dolgunk is van – igen, a veszekedésünk. Viszont a tolakodó ismét megszólal… Én még szívesen folytattam volna, nem szeretek megfutamodni, és csak elég ritkán teszem…
Egy nemtörődöm tekintettel a harmadik személyre, a hívatlan vendégre pillantok. Arcomon derű jelenik meg, amikor megpillantom az ismeretlen kislányt, aki minden bizonnyal haragosan néz ránk. Jaj, te szent Merlin! Rossz példát mutatunk a kislánynak. Na vajon most mi lesz? Bogarat ültet a háztársa, a Bourgh lány fülébe? Azt mondja neki, hogy a párja lecserélte egy aranyvérű, gazdag, nála formásabb lányra?
Csak merje meg elindítani a pletykát és a legkedvesebb emlékemre esküszöm, hogy úgy megkeserítem a már így is keserű életét, hogy sajnálni fogja, amiért a világra jött, az iskolába nem is beszélve.
Ephram ellép tőlem, én pedig egyenesen az ismeretlenre nézek. Ha a tekintetemmel ölni tudnék, a kislány valószínűleg már nagyon szenvedne. A mellettem álló fiú megszólal, ezzel megtörve a pillanatnyi csendet. Úgy látszik, hogy számára nem ismeretlen a griffendéles. Miért is csodálkoznék ezen? Hisz a barátnője is az oroszlánok házának diákja, nem meglepő, hogy ismeri a párja háztársait. Azonban, ahogy jobban megnézem, észreveszem, hogy a leányzó olyan, mint egy kis Ephram, csak lány kiadásban. Talán a testvére?  Mintha hallottam volna olyasmiről, hogy Ephramnak van pár testvére és hogy az egyik griffendéles. De nem mernék mérget venni rá.
A kislány megalapításán felnevetek. Milyen okos valaki… Vajon miből jött rá? A zöld-ezüst színű nyakkendőmből? Mert ha igen, akkor azt miért nem vette észre, hogy a mellettem lévő fiúnak is – akiről már biztosan tudom, hogy a bátyja, hisz Ephram előbbi hangneme is arról árulkodott - is az van?
 - Milyen okos itt… - kezdek bele egy gúnyos mondatba, de észreveszem, hogy a lány egy mozdulattal a pálcája után nyúl és mivel elég eltökéltnek tűnik, így hát én is a sajátomért nyúlok.
A következő pillanatban a lány rémdenevér-rontást idéz elő. Milyen rég volt, hogy ezt használtam. Az ismeretlen ügyesen bánik a pálcájával, de ugyan. Komolyan azt gondolta, hogy egy ilyen rontás nehézséget okozhat egy végzősnek?
Kivédem a varázslatát, a denevérek pedig kis homokszemcsékké változnak és mire a padlóra érnének, addigra el is tűnnek. Lefegyverző bűbájjal megfosztom a támadómat a varázspálcájától, majd Vinculummal bilincset varázsolok a kis szemtelen csuklóira, és hogy még kényelmetlenebbül érezze magát mozdulatlanná teszem.
Tekintetem a többi, talán a lánnyal egyidős gyerekre szegeződik. Mi a jó Merlin van ezekkel? Meg vannak ezek veszve?
Ephram felé fordulok, de a pálcámat nem rakom el, hátha a többiek is ugyanazzal a szándékkal jöttek, mint a rokon.
-   Mondd csak, a barátnőd tényleg annyira gyáva, hogy maga helyett egy kislányt küld, vagy nálatok szokás az ismeretlent megátkozni? – teszem fel haragos hangon a kérdésemet teljesen megfeledkezve arról, hogy a támadóm talán nem is a rokona. Azt hiszem, ez volt az utolsó csepp a pohárban.


Cím: Re: Belső udvar - Kerengő
Írta: Ephram Destain - 2013. 01. 05. - 13:50:10
Elena Pierce

Ephram végignéz a kis griffendélesek még kisebb csoportján. Az elszánt arcok egyértelművé teszik jövetelük célját. Bár azért egy pillanatig reménykedik benne, hogy talán mégsem elég vakmerőek egy szervezett támadás elkövetésére a mardekárosok ellen. Vagy… mégis.
Háztársához hasonlóan felé is röpül egy átok, amit laza és nem is túl megerőltető pálcalegyintéssel intéz el. Aztán villámgyorsan végigröptet néhány némító átkot. Ezek csak harmadikosok, nonverbális varázslásra való képesség nélkül. Némán tehetetlenek… Vonja le gondolataiban az indokot és a következtetést, de a logikus gondolkodást elég hamar kitörli agyából a harag köde, amint észreveszi, hogy Elena feleannyira se kíméletes az őt megtámadó Margával, mint Ephram a többiekkel.
-   Mondd csak, a barátnőd tényleg annyira gyáva, hogy maga helyett egy kislányt küld, vagy nálatok szokás az ismeretlent megátkozni?

- Tűnjetek innen! – Úgy tesz, mint aki semmit sem hall Elena szavaiból, csak kivarázsolja béklyóiból a húgát. Majd pálcájával a folyosó vége felé int. Szerencsére a lányt meggyőzi több évnyi tapasztalat bátyja arckifejezéseivel kapcsolatban arról, hogy jó lenne legalább a srác jelenlétében nem okozni még nagyobb kalamajkát annál, mint amit már így is okoztak. – Veled még beszédem lesz az órák után! – Jelenti ki atyai szigorral. De belegondolni is alig akar, hogy lehet ilyen felelőtlen a húga. Meg kéne húznia magát, belevesznie a tömegbe, ahogy Petrának, nem pattogni, mint Iza Bishop. Na, az is egy őrült, de nem Destain lány, és mondjuk az a három év korkülönbség Bishop szörny javára, sem elhanyagolható. Ő vigyáz a húgaira. De így, mégis hogy, ha ez a szerencsétlene ennyire hülye, hogy nulla felelősségtudat és felfogóképesség sincs benne. Persze Ephram minden testvére közül Margát kedveli a leginkább. Ő az, aki igazán él, és azt csinál, amit akar. Látszik…

Ahogy a kis csoport teljes engedelmességgel Marga szavai iránt, elhagyják a folyosót, Ephram hirtelen mozdulattal Elena felé fordul. A lány pálcát tartó kezét a falhoz préseli, ahogy az egész lányt, mintegy nekinyomja a tartóoszlopnak.
- Soha többet ne merd bántani a húgom! Megértetted? Tarthatsz szánalmas papucshősnek, vagy aminek akarsz, nem érdekel. Az a legfontosabb, hogy mindannyian élünk. Ezért, értük, viszont én felelek! És mellesleg inkább behódolok egy olyan lánynak, mint Jada, minthogy behódoljak egy olyan rendszernek, ami nem engedi meg, hogy akárkit szeressek. Miben is vagy te, aranyvérű, jobb egy félvérnél? Maximum a vérfertőzés tüneteiben. Vagy jobb párbajozó lennél, mint én? Vagy talán okosabb nálam? Nem, ez az egész fensőbbséges duma éppolyan szánalmas, mint amilyen szánalmasnak tartasz engem. És ezt, te is tudod! De nézz csak körbe, most már teljesen mindegy milyen a véred, halomra kínoznak és ölnek mindenfélét. Ez a botor kis támadás is ezt bizonyítja. Ha észreveszi valami tanár még nagyobb büntetést kaphattak volna, mint a te béklyóid. Cruciatus, vagy ki tudja, létezik e még rosszabb, mint a testi fájdalom. Ez már nem játék, ne félj, velük is közlöm majd, de nem tudom te mennyire vagy ezzel tisztában. Ha ők bolondok, nekünk kell helyettük is tiszta fejjel gondolkozni. Mert mindegy, melyik házhoz tartozol. A lényeg, hogy legyen egy álláspontod, ami mellett képes vagy az életedet is kockáztatva kiállni!
A pálcát kiüti Elena kezéből. Nem akar rosszat, de sejti milyen hirtelen és tüzes is ez a lány, jó lenne, ha nem átkozná hátba, amíg itt hagyja. Még egy utolsót szív a közöttük lengedező édeskés levegőből, aztán gyorsan hátralép, majd elindul a folyosón. Két ablakpárkánnyal odébb, a lány számára jól látható, biztonságos helyre leteszi az égerfa pálcát, aztán eltűnik a következő folyosó takarásában.


Cím: Re: Belső udvar - Kerengő
Írta: Elena Pierce - 2013. 02. 16. - 17:20:22
(http://img545.imageshack.us/img545/3602/eph.png)

Nem tudom, hogy nevessek vagy sorrá átkozzam meg mindegyik taknyost. Sosem gondoltam volna, hogy egy nap egy csapat griffendéles pisis megpróbál megátkozni. Mégis mit gondolnak ezek magukról? Még ha egytől egyig aranyvérűek lennének, akkor talán megérteném, azt mondám, nagyra értékelik magukat, bosszúállóak és forrófejűek, ezen kívül tisztavérűek, úgy mint én, de ezek… Ezek semmik. Egy csapat buta kölyök…
Már készen állok arra, hogy megátkozzam a többi alsóbb évest is, de Ephram közbelép és sajnálatomra sokkal könyörületesebb módszerrel intézi el őket.  Szánalom és egy erőltetett mosoly kúszik fel az arcomra. Ki ez, és mit képzel magáról, hogy beleavatkozik a dolgomba? Sajnálatraméltó, hogy megment egy csapat oroszlánt, ami a háztársára támadt.
Egyáltalán nem foglalkoztat, hogy nem figyel a kérdésemre, nem is érdekel a válasza, csupán a felháborodásom kényszerített arra, hogy kiakadjak. Élvezettel nézem, ahogy a két testvér veszekszik, Ephram jobban is teszi, ha megneveli az öntelt, ostoba húgát, és azt sem ártana, ha megtanítaná neki, hogyan is használja a fejében lévő képződményt mielőtt hülyeséget csinálna.
Egyet sem csodálkozom azon, hogy a kislány az oroszlánok házába került. Ugyanolyan erőszakos és meggondolatlan, mint a griffendélesek többsége.
Úgy látszik, a kis csapat szót fogad Ephramnak és tagjai lassan, csalódottan az ellenkező irányba indulnak. Ekkor Ephram hirtelenül felém fordul, és a falnak nyomja a kezem, amiben a pálcám van, engem pedig a mögöttem lévő oszlophoz présel. Mivel a tett váratlanul ér, ezért jól halható, ahogy a levegő elhagyja a tüdőmet, amikor a hátam az oszloppal találkozik.
Érzem, ahogy a düh szétárad a testemben, de nem akarom kimutatni, nem engedem meg neki,hogy lássa, mennyire kiszolgáltatottnak érzem magam. Tudom, hogy ő is mérges és azt is, hogy a haragját csak egy valami tudja még jobban táplálni: ha látja rajtam, hogy hidegen hagynak a szavai. Nem is nézek rá, rázogatom a fejem, miközben a szememet forgatom, néha-néha az arcára pillantok, mintha azt kérdezném tőle, hogy nem akarja már befejezni? A kis monológja végén összepréselem az ajkaimat, ráncolom a homlokom, mint aki tényleg megérintett a beszéde. Most komolyan nem érti, hogy mi a különbség kettőnk között? Talán az, hogy az én húgom sosem átkozná meg őt, csak mert mardekáros, főleg azért nem, mert a nővére is az. És komolyan? Engem hibáztat, amiért aranyvérű családban születtem, közéjük nevelkedtem és ebből kifolyólag ugyanolyanná váltam, mint ők? Látom, hogy hazugságban él, ugyanis aranyvérűnek lenni nem azt jelenti, hogy az ember nem szerethet bárkit, csak annyit, hogy nem tartjuk helyesnek a vérkeveredést. Vannak dolgok, mint amiket meg kell őrizni, akár a hagyományokat. És ugye mondanom sem kell, hogy eddig a legkomolyabb baj, ami velem történt az  az volt, hogy az egyik kvidicsmeccsen eltört a kezem, amit egy szintén griffendéles lánynak, az erőszakos törpének, Bishopnak köszönhetek? Pár elszánt, kis oroszlán támadása semmit sem bizonyít. Attól még, hogy pálcát emeltek egy aranyvérűre, nem lesz másabb a világ, sőt! Ők fognak szenvedni, ha ezt bárki is megtudja. De nem fogja, mert annak ellenére, hogy nem szeretem, ha valaki a becsületemre próbál taposni, vagyok annyira érett, hogy ne figyeljek egy szánalmas, gyerekes, gyenge akcióra.
- Kár rád pazarolni a szavaimat, Destain… - csupán ennyit mondok, miközben a tekintetét állom. A varázspálcám egy koppanás kíséretében a padlóra esik. A csendben csak a rövid, elfojtott nevetésem hallatszik.
Mint, aki teljesen kiábrándult, vagy aki nem tud mitévő legyen, Ephram ellép tőlem, majd elindul a folyosón. Összefonom a kezem a mellkasom előtt és azt figyelem, hogy mit fog csinálni. Csupán itt hagy, meghátrál? Ugyan, komolyan hagyja, hogy én győzzek? Vagy csupán ezt akarja elhitetni velem?
Egyszer csak megáll, majd lerakja a pálcámat, ezután hátra sem nézve befordul a másik folyosóra és eltűnik.
A jobb kezemmel beletúrok a hajamba és hátraküldöm a csigákba fodorított hajtincseimet. Ez érdekes és egyben nyomorúságos jelenet volt, ami pár szórakoztató percet biztosított a mai napomra.
A pálcámhoz sétálok, előveszek egy szövetzsebkendőt a taláromból, majd letisztítom a port az égerfáról. Elrakom a varázspálcámat, majd folytatom az eredeti utam, ami a terveim szerint a könyvtárba vezet.

K Ö S Z Ö N Ö M  A  J Á T É K O T!


Cím: Re: Belső udvar - Kerengő
Írta: Zach Haggerty - 2013. 05. 22. - 20:53:44
Abbs

A magány nyomán a gondolataimba költöző ötletek sora apró levelekként kezdenek összefonódni és a remekebbnél remekebb koszorúkká, tervekké válni. Azonban valahogy a mai napon tőlem rendkívül szokatlanul egyik őrült terv sem nyeri el a tetszésem teljes mértékben, így hamvába halnak. Végül aztán egy kósza gondolat üt szeget a fejemben, nem is gondolkozom sokáig szinte egyből felpattanok az ágyamról, magamhoz veszem a táskámat, majd akár egy zabolázatlan tornádó söprök ki a klubházból.

Nincs határozott célom csak a szabadba akarok menni. Írni szeretnék, oly régen írtam már utoljára. Az írásaim tulajdonképpen szabadszelleműek, nincsenek sem formához, sem témakörhöz, sem stílushoz kötve, általában címzett nélküli levelek lesznek, amelyek idővel talán kiadnak egy történetet az én igencsak mozgalmas és sokszor hajmeresztő életemről, kár lenne ha bárki kimaradna ebből a komédiából.

Komédia ez a javából, olyannyira, hogy az udvari bolond szerepét ki is osztottam magamnak. Ők valahogy mindig viccesek, még akkor is ha magukra kell erőltetniük ezt a viccességet. Gyakorta vagyok ezzel én is így, de egy anyátlan korcs élete már csak ilyen. Félre értés ne essék nem akarom sajnálni magam, soha életemben nem volt  kenyerem az önsajnálat vagy mások szánalmának elnyerése. Egyszerűen csak a tényeket közlöm. Az pedig, hogy az udvari bolond mindig vicces még jó is, hiszen én attól leszek boldog ha körülöttem az emberek boldogok, ha nevetnek, hogy rajtam vagy velem az igazából édes mindegy. A lényeg a határtalan boldogság, a szeretet, a béke és a harmónia. Nevezz idealistának vagy a valóságtól elrugaszkodottnak, de nekem legalább van egy normális ideológiám. Hogy néha fáj? Hát kérdem én: mi nem? Ha örökké azon keseregnék, hogy az életem romokban hever, mert tízen pár éve elhagytak a szüleim, akkor az egész átcsapna egy önsajnáló, kesergő melodrámába, amit pedig mélységesen megvetek és utálok. Lehet keseregni, de magadban és otthon, nem kell, hogy mások még a te fájdalmadnak a súlyától is szenvedjenek az övéik mellett.

Ezen gondolatok közepette aztán megérkezem az útközben kitűzött célomhoz a belső udvarhoz. Nem törődöm senkivel és semmivel egy fa tövébe hajítom a táskámat, majd rögvest magam is mellé huppanok. A jobb kezemmel könyékig a táskámba nyúlok s hevesen kutakodni kezdek abban, olyan elánnal teszem mindezt, hogy közben még a nyelvem hegyét is kidugom balra csapva. Precíznek, pontosnak kell lenni kérem.
Amikor aztán végre egy toll és egy papír is a kezembe akad, az arcomra széles mosoly kúszik,majd rögvest írni kezdek.

"Kedves Mr. M!

A minap rájöttem arra, ha mindennel és mindenkivel kapcsolatban színekben gondolkoznék, mondjuk teszem azt az első benyomás alapján vajon mire jutnék. Javítana az emberismeretemen? Netán egy kellemes szórakozás lenne? Vagy csak hasznavehetetlen időfecsérlés, időtöltés…
Időtöltés, hogy utálom ezt a szót, az időt tölteni nem lehet, vagy aki tölti az nem csinál semmit, aki nem csinál semmit az lusta, aki lusta az tanulatlan, aki tanulatlan az buta, aki buta, nos az minden bizonnyal már vezető pozícióban van…."


Miközben a sorokat írom a lágy az arcomat simogató szellő felerősödik, majd a kerengőben téve egy gyors kört a kezemből kiragadja a papírost, mely élettelen testként megadja magát a szelek szeszélyes vágyainak. Arra megy, amerre a szél viszi,végül egy lány lábainak ütközik. Felpillantok, majd végig mérem őt.

- Én ismerlek téged! –


Cím: Re: Belső udvar - Kerengő
Írta: Abigail Wolf - 2013. 07. 07. - 21:44:52
Zach

Akár azt is mondhatnám, hogy csak a szokásos, prefektusként ránk erőltetett sétálgatásról van szó az esetemben. Lehetne ez is a szituáció, ez tény és való, egy külső szemlélő pedig – legalábbis szinte biztos vagyok benne – ezt látja. Amíg ki nem szúrja az üres, semmibe meredő tekintetem. Szinte se hall, se lát üzemmódban mászkálok, ösztönösen, megszokásból jönnek a lépteim, kész csoda, hogy még senkit nem kaptam telibe, vagy nem taknyoltam óriásit. Fejemben egymást kergetik a gondolatok – értelmesek az értelmetleneket, valódiak a teljesen lehetetleneket, valóra váltottakat a soha meg nem történtek. De ez legalább egy kicsit kikapcsol. Azt hiszem. Vagy inkább csak ezt akarom magammal elhitetni? Lényegtelen.

Viszont még mindig inkább a céltalan kóborlás a kastélyban, mint görnyedés a tankönyvek, pergamenlapok felett a könyvtárban, vagy hallgatni a sok idiótát odabenn a klubhelységben és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Vagy üldögélni magányosan az egyik sötétebb sarokban. Így legalább mozgok egy kicsit.

Percek vagy talán félóra elteltével a belső udvarhoz vezetnek lépteim. Megint. Az elmúlt pár alkalommal valamiért mindig itt kötöttem ki, pedig semmiféle ilyen szándékú célom nem volt ma sem. Pedig direkt az ellentétes irányba indultam el, hogy ne köthessek kik ott, ahol tegnap, tegnapelőtt vagy éppen az előtti napon. Fő a változatosság! Vagyis ez volt a kiindulási alapom, de nem igazán jött össze. De, ha a sors így akarta, hát legyen…

Folytatom tovább az utam, élvezem, ahogy a szél néha-néha beletúr a hajamba. Bár jobban örülnék, ha inkább kifújná, kitakarítaná a gondolatokat, problémákat a fejemből, életemből. Szép is lenne. Túl szép.

Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy valami a lábamnak ütközik. Puhán, lágyan, mintha csak egy falevél lenne. Gondolkodás nélkül hajolok le érte és mikor felemelem, jut el tudatomig a kép: egy pergament sodort utamba a szél. Felnézek és alig pár lépésnyire előttem ül egy ismerős srác az egyik fa tövében. Az övé lehet, mivel mások nem igazán tartózkodnak a közelünkben. – Én is téged. – Egy lépéssel közelebb megyek hozzá. – Ezt pedig azt hiszem elhagytad. – Lenézek a lapra, talán pár sort el is olvasok belőle, bár inkább csak átfut rajta a tekintetem. Majd felé nyújtom, hogyha akarja, akkor visszaveheti.



Cím: Re: Belső udvar - Kerengő
Írta: Zach Haggerty - 2013. 07. 13. - 19:13:01
Abbs

Végig mérem a lányt, nem mintha nem tennék így minden egyes nap, hiszen a klubszobában rendszeresen van erre lehetőségem és én élek is ezzel a lehetőséggel, miért ne tennék így. Meg kell, hogy mondjam igazán szemre való teremtés a mi kis prefink. Arcomra hatalmas mosoly kúszik, majd szinte rögtön követik szavak is.

- Mi járatban erre? Főleg egyedül? Nem hiszem el, hogy nem állnak sorba a különböző házak fiai, hogy kegyedet szórakoztassák, vagy netán megkíséreljék elcsavarni kiskegyed fejét. No, nem mintha az olyan könnyű volna. Persze félre ne érts, örömmel veszem, ha a társaságommá kívánsz szegülni. Még helyet is szívesen adok. –

Bár egy szóval sem említette, hogy társaságra vágyik én azért a tőlem megszokott csibészesen tolakodó modorommal rátukmálom magamat a lányra. Nyomatékot adva szavaimnak gyorsan arrébb is ülök, hogy közvetlenül mellém tudjon ülni. Majd a fejemet oldalra biccentve jelzem, hogy üljön le mellém.

- Sejtettem, hogy nem lehetek itt túl sokáig egyedül, persze nem is véletlenül jöttem ide, vagyis azzal a nem titkolt szándékkal érkeztem, hogy itt majd valaki társul szegődik szerény személyemhez, az már csak a hab azon a bizonyos tortán, hogy téged sodort utamba a sors. Ezt a kis irományt – veszem át végül a lánytól a papírt amit kifújt a kezemből a szél – csak unaloműzésként vakartam a papírra, valahogy nem is lett az igazi. Kicsit kurta történetnek indult, így nem is nagy kár érte.
Na, de mesélj, mi újság? –

Az érdeklődés gyújtotta fény szinte félre nem érhető nyíltsággal ül a szememben, ezzel is jelezve a lánynak, hogy tényleg szeretném, ha mellém ülne és ha beszélgetni tudnánk egy kicsit. Megragadott a valója, ahogyan előttem áll, az a tény, hogy a sors éppen őt hozta az utamba.

- Csodálatos. –

Hagyja el végül a számat félhangosan a gondolat, aztán gyorsan le is sütöm a szememet és az arcomon húzódó mosoly is sokkal szégyenlősebbé válik. Nem szeretném, ha félreértené a szituációt, bár ha nem is hallotta a kis kijelentésemet, akkor tulajdonképpen nincs is miről beszélni. Nincs mit megmagyarázni. Nem is kell.


Cím: Re: Belső udvar - Kerengő
Írta: Abigail Wolf - 2013. 08. 03. - 18:18:06
Zach
Mikor kitettem a lábam a klubhelyiségből eszembe sem jutott, hogy az utam során olyan egyén kerül majd az utamba, akivel esetleg leállok beszélgetni. Elvégre pont az ilyen szituációk elkerülése érdekében szoktam onnan elhúzni a csíkot. De úgy tűnik, a sors mindenáron felül akarja írni kívánságaimat, terveimet. Igaz, megtehetném azt is, hogy átnyújtom a lapot, csinálok egy hátraarcot, otthagyva a srácot, hogy folytathassam magányos céltalan sétámat. Azonban valamiféle megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis maradok egyelőre, és figyelmesen hallgatom a srácot. És igyekszem követni is, ugyanis a szavak csak úgy áradnak belőle.

Hogyan válaszolhatnék, hogy ne tűnjek egyszerre bunkónak, antiszocnak, dilisnek vagy épp egoistaként? Túlságosan lelkes, és bőbeszédű, én meg csendre és magányra vágytam, mikor elindultam. De talán rám férne egy kis társasági élet, szóval maradok. Azt hiszem.  – Konkrét célok nélkül róttam a kastélyt és valahogy itt kötöttem ki. Pedig nincs abban semmi hihetetlen. Mostanság nem feltétlen voltam valami jó társaság, de igyekszem, hogy ez már ne így legyen. – Az utolsó mondatom második felén talán még jómagam is meglepődtem. Ugyanis nem voltam valami szorgos ilyen téren, hogy újra hasonló társasági életet éljek, mint korábban. Próbálkozások voltak, de túl könnyen feladtam. Egy újabb próbát viszont megér mindenképp. Ha meg pocsék lesz, majd hivatkozom a prefektusi feladataimra, amik nem léteznek, de remélem erre már nem fog sor kerülni.

Leülök mellé, ha már ilyen kedvesen, és mosolyogva kínálta a mellette levő helyet. Istenem, ez a srác mennyit tud beszélni! Kész csoda, hogy még nem vesztettem el a fonalat és úgy-ahogy követni is tudom, pedig nem valami bonyolult varázslatot próbál nekem elmagyarázni. – Az egyedülléthez nem a legjobb helyet választottad. – Mint ahogy én sem. Teszem hozzá magamban.

Szavaival mosolyt csal az arcomra. Hab lennék a tortán? Kedves. De vajon minden erre tévedőnek ezt a bájos kis szöveget adja be? Még ha igen is rá a válasz, nem kellene már szegényt rögtön az elején elítélnem magamban. A srác szimpatikus, jófejnek tűnik. Nekem csak élvezni kellene a szitut, meg jól érezni magam. Nem szabadna, hogy a nehezemre essenek ezek, nem igaz? – Unaloműzésből sétáltam egyet csak úgy a kastélyban.  – Ismétlem önmagam. Sosem lelkesedtem igazán a mesélj, mi újság jellegű kérdésekért. Olyankor sosem jut eszembe semmi értelmes vagy említésre méltó. A –semmi, és veled?- meg nem éppen egy olyan válasz, amiből normális beszélgetés alakulna ki. Lelkesedés tekintetében példát vehetnék róla, pedig én is próbálok igyekezni, mégsem sikerül – egyelőre- bőbeszédűbbnek lennem. Egyszerűen semmi épkézláb dolog nem jut eszembe, úgy meg kicsit nehézkes beszélgetést folytatni, vagy akár kezdeményezni.

- Micsoda?  – Egy szó üti meg a fülemet, de nem vagyok benne egészen biztos, hogy jól értettem-e de azt sem tartom kizártnak, hogy igazából meg sem szólalt és csak a hallásom szórakozik velem. Tekintete a földet pásztázza – az enyém meg őt – tehát valamit biztosan mondott, de mivel nem vagyok teljesen biztos a dologban, így kíváncsian várom a srác reakcióját. Már, ha lesz egyáltalán és nem képzelődtem.


Cím: Re: Belső udvar - Kerengő
Írta: Zach Haggerty - 2013. 08. 09. - 09:36:56
Abbs

A lány kissé egykedvűen válaszol, mégis látom rajta, hogy szeretne jó színben, érdeklődő partnerként feltűnni. Még ha kezdetben nehezére is esik, a számon kiszaladó, zavart keltő kifejezés hamar, szinte vákuumként szippantja be őt a szituációba, s generál számomra kellemetlenként ható helyzetet, amelyből most úgy kellene kijönnöm, hogy a beszélgetés szálát sokkal simábban, kontroláltabb mederben terelgethessem.
Nagyot nyelek, hogy ezzel is időt nyerjek a gondolataim rendezéséhez. Szemembe lassan visszakúszik a fény, új csillogás költözik a ravasz íriszekbe. Egy nagyon jó barátom mondta nem is olyan régen, hogy valahogy úgy kell ilyenkor elképzelnem magam, mint egy ravasz rókát, akinél tudod, hogy valami csalafintaságon töri a fejét és jó előre félsz is tőle, mégis várod, hogy mi is lesz az, a kíváncsiság fúrja az oldalad.

- Azt mondtam, hogy csodálatos. Ne érts félre, ez a kijelentés a véletlenek sorozatának szólt és a mondandód alapján még inkább. Nem számítottál arra, hogy bárkivel beszélgetned kell majd, sőt lehet, hogy nem is nagyon vágytál arra, hogy beszélgess, azonban – itt kivárok egy kicsit – olybá tűnik kedves, hogy az élet összehozott az iskola egy remekbeszabott „szóhányójával”. Nem viccelek. Órákon át tudom köpni a különböző témákat és mindegyikről tudok beszélni. Sokat, hóhó, de még milyen sokat. – itt felnevetek egy kicsit – Persze ez nem jelenti azt, hogy most megtámadlak majd és a mindenkit lehengerlő személyiségemet rád erőltetve, na és persze azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy jóképű vagyok, öntöm rád a Haggerty féle világlátást. -

Itt hirtelen felpattanok, s a kezeimet széttárva az ég felé nézek, mintha el szeretnék repülni innen, mintha azt érezném, hogy odafönn sokkal több a szabadság, mert ott nem fojt meg ennek a világnak a nyűgje és bánata. Végül a lányra nézek és folytatom.

- Egyszerűen csak azt szeretném, ha valakivel végre egy értelmes beszélgetést tudnék folytatni, amiben nem kerül elő a sötét vég, a világ pusztulása, a „koszos sárvérűek”, a „nagyúr hatalma” és az ehhez hasonló apokaliptikus témák.  Manapság mindenkinek ekörül forog a világa, amit megértek. De! És ez kérlek hatalmas de. Gyerekek, hát a végén a tengernyi rettegés, aggódás miatt nem lesz aki megvédje a világot, nem lesz akivel megvívjanak a gonosz erők, mert a félelmeink, a rettegés előbb öl meg minket, mint egy valamire való megtermett halálfaló. –

Mondandóm végén szökkenek egyet és ismét Abbs mellett találom magam, majd lekuporodok mellé, és várom, hogy erre a kis szösszenetre, erre monológra miként is reagál.

~ Ha őszinte akarok lenni önmagammal, akkor  attól sem szabad megsértődnöm, ha most feláll és arrébb megy. Hiszen ki akarna egy olyan egyszerű bolonddal egy helyen tartózkodni, akit nem érdekel a jelenlegi tragikus helyzet. Tragikus volna? Szomorú, mindenképp, hiszen széttépett családokat, szerelmeket, barátságokat. Tragikusnak azonban semmi kép sem szabad nevezni, az lesz, ha feladjuk és veszítünk. Amíg azonban a szívem dobog és vér, vagy bármi más ami életben tart folyik az ereimben én ugyan fel nem adom. ~