Roxfort RPG

Múlt => Keleti szárny => A témát indította: Mrs. Norris - 2009. 11. 16. - 02:04:09



Cím: Bejárati csarnok
Írta: Mrs. Norris - 2009. 11. 16. - 02:04:09
Ide jut mindenki, aki belép a Roxfort kastélyának hatalmas tölgyfa kapuján. A tágas csarnokot fáklyák világítják meg. Felfelé faragott, gyönyörű kőpilléreket látni, melyek kupolában tetőznek. Illúzió ez csupán, de csodás illúzió.

Jobbra a Nagyterem kétszárnyú ajtaja nyílik, a bejárattal szemben vöröskárpitos lépcsők indulnak a felsőbb szintekre. Balra egy hosszú, kacskaringós folyosón át vezet az út a bájital-laborokba, és sokak szerint itt kezdődik a Mardekárosok birodalma is.

A csarnok egy sarkában állnak a hatalmas homokórák, melyek a Roxfort négy háza közti pontverseny állását hirdetik. A homokóra-formákban apró drágaköveknek látszó, színes, egyformára csiszolt kavicsok vannak, ám ezek pusztán a látványt szolgálják: a homokórák előtt alul tényleges számokban realizálódnak a pontállások.


Cím: Emm > Bejárati csarnok
Írta: Cassius Neehill - 2011. 03. 10. - 22:00:01
emily!

- Azt azért vágod, nem, hogy Emily Dean és Draco Malfoy között azért mindig lehetett érezni egy kis úúúuuuúúút. Aztán ott van Neehill, tudod, a bájgúnár hollós, aki most nagyonösszejött Emilyvel. Annyira nagyon, hogy már... Na, szóval, tudod. Mindenki azt mondja, hogy Dean valahogy mégis inkább Malfoyhoz húz, neki viszont ott van Vikitria.
- De akkor most ki van kivel?
- Hát épp ez a lényeg! Fogalmam sincs, de már kábé mindenki erről dumál. Viszoont, Cassiussal délután együtt volt óránk, nagyon zaklatottnak tűnt, én meg, tudod milyen vagyok, rögtön mellé ültem és megkérdeztem mi baja. Persze nem válaszolt rendesen, de, na... Szóval nem adom fel könnyen, ezért a végén nagy nehezen annyit mondott, hogy szóljak Emilynek, hogy órák után várja a bejárati csarnokban. A klubhelyiségben el is kaptam, átadtam az üzenetet meg minden...
- Szóval ezért várunk itt?
- Ja, Cassius tuti fog valamit balhézni, hülye lennék kihagyni.

***

Ha most nem lennének annyian körülöttem, ha nem tudnám, hogy lehetetlen olyan helyet találni, ahol figyelő tekintetek nélkül maradhatok... Utálom beismerni, de legszívesebben felrohannék a hálóterembe és porrátörnék mindent, ami csak a kezembe kerül.
Honnan veszik a bátorságot?! Csak ma, ez volt a harmadik. Az emberek mégsem annyira buták, mint amennyire feltételeztem? Mit láttak ők, amit én nem? Nagy eséllyel semmit, de, ha egyszer elkezd terjedni a pletyka, senkit nem érdekel már, hogy mi is volt az igazság, csak minél szaftosabb legyen. Szaftot pedig... Azt találnak itt bőven.
A végletekig hidegen hagy mindenkit, hogy én mit érzek. Ez persze természetesen, én is pontosan így szoktam csinálni és hazudnék, ha azt mondanám, ezelőtt még sosem történt velem ilyesmi. A különbség csak az, hogy kivétel nélkül, minden alkalommal élveztem a célkeresztben lenni. Most viszont másról van szó, pontosan olyasmibe kötöttek bele, ami engem is foglalkoztat. Nem is akármennyire.

Ez így nem mehet tovább. Ezt, mondjuk, már hetekkel ezelőtt elhatároztam, de az adta meg a végső lökést, mikor Emily egyik háztársa képes volt, csak úgy, rákérdezni. Hol van ilyenkor a mardekáros ravaszság?!
Amúgy még együtt vagytok Emilyvel, vagy ő már...?
Ő már...? Arra esélyt sem adnak, hogy mondjuk én már...? Mit tudnak ők, amit én nem? Persze, Malfoy és még inkább Malfoy, meg talán az, hogy önmagamhoz képest sokkal engedékenyebb voltam Deannel, mint, ahogy az évek során megszokhatták tőlem. Engedékeny? Kit akarok becsapni? Kívülről pont úgy látszhatott, mint, aki bármire hajlandó a lányért. Szegény presztízsem, szinte fáj.
Ők persze nem tudhatják, hogy mik a hosszabb távú terveim, és ez jól is van így. Viszont nem hagyhatom, hogy a dolgok ennyire kicsússzanak a kezeim közül.

Na. Nyugalom, még csak néhány perce engedett ki McGalagony, mindjárt itt lesz.
A faliújság mellett támasztom a hátam és úgy teszek, mintha nagyon el lennék foglalva sötétkék sálam igazgatásával. Nagyjából egyszerre kell végeznünk, ezért reményeim szerint nem kell addig matatnom mindenféle apróságokkal, amíg valakinek fel nem tűnik, hogy megváratnak.


Cím: Cassius *-* Bejárati csarnok
Írta: Emily M. Dean - 2011. 03. 18. - 21:05:14
(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/siusuj.gif)
I'm TIRED of RUMORS starting
I'm SICK of being FOLLOWED

Mégis miért ilyen pletykás ez a suli? - fakadok ki magamban, mikor végigsétálok a folyosón, és mindenhol a nevemet hallom. Hozzászoktam már a sok pletykához, melyet rólam terjesztenek az emberek, hiszen az egész nyaramat végigkövethették a bulvárújságok címlapjain. Hallottam már olyanokat, hogy összevesztem a szüleimmel, ezért tulajdonképp le akartam őket járatni a viselkedésemmel, de ez csak egy verzió a számtalanból. Az igazságot persze senki sem tudta, legalábbis eddig. Most mindenki arról beszél, hogy én és Draco kavarunk, ami egy tény... De fogalmam sincs, hogy erről honnan szerezhettek tudomást. Mindig figyeltünk arra, hogy ne bukjunk le, ehhez képest kósza hírek jutnak vissza a fülembe arról, hogy mi is van közöttünk. Nem tudom, hogy ez idegesít-e, vagy csak furcsa helyzetbe hoz, netán mindkettő. Úgy döntöttem, hogy nem fogok vele foglalkozni, hiszen minek? Jelen pillanatban nem hiszem, hogy bármi is lesz közöttünk ismét, mióta visszatértünk a suliba, alig-alig találkoztunk, beszéltünk. Mintha kölcsönösen kerülnénk egymást...
Viszont az zavar, hogy Neehillt is belekavarják ebbe az egészbe, mert őt a béna srác szerepében tüntetik fel, ezért meg – bármennyire is furcsa – sajnálom, mert nem ezt érdemli. Igazából sokkal jobbat érdemelne annál, hogy velem legyen ilyen körülmények között. Ezt ő is tudja, mégsem akarja másképp – mondjuk bizonyos helyzetekben elég meggyőző tudok lenni.

Most meg beszélni akar velem. Nem tudom, mit akarhat tőlem, de mi bajom lehet attól, ha beszélgetek a... párommal? Örülnék, ha el tudnánk oszlatni a kósza pletykákat, és ezért majdnem mindenre képes is vagyok. Miután kiszabadultam Számmisztikáról, egyenesen a bejárati csarnokhoz indulok, közben megigazítom a hajamat, belepillantok a kézitükrömbe, majd megállok, s körbepillantok. Mikor meglátom Cassiust, odasétálok hozzá, és se szó, se beszéd, megcsókolom üdvözlésképp. Kiborított ez az óra, vigaszra lenne szükségem. Érzem, hogy az emberek tekintete ránk szegeződik, belemosolygok a csókba, majd végül elszakadok tőle, s hátrébb lépek.
- Beszélni akartál velem. Nos, miről van szó? - kérdezem mosolyogva, miközben ujjaim a mellkasán játszanak. Hmmm, máris jobban érzem magam.


Cím: Re: Emm > Bejárati csarnok
Írta: Cassius Neehill - 2011. 03. 31. - 21:42:33
emily!

Akaratlanul is mosolyra fordul a szám, mikor meglátom közeledni. Mostanra már megszokottá kellett volna válnia ennek a... feszélyezetlenségnek? Nem akarom természetességnek hívni, hiszen abba nincs semmi, ami a korábbi állapotokra utalna.
Nyugodtan, könnyedén végigvonul a bejárati csarnokon. A haja egészen lágyan hullámzik lépteinek ritmusára, körüllengi valami fennsőbséges aura, anélkül, hogy a többieket kellene méregetnie és hozzám közeledik. Egy átlagos helyzetben nyílt irigységet váltana ki, most viszont inkább tarthatnak szerencsétlennek. Ezzel valamennyire sikerül is megerősítenem magam, de amint hozzám ér, valahogy elmúlik minden sértettségem.

Megcsókol és azonnal a tárgyra is tér. A mosolyával száműzi a kétkedésem, ennek ellenére, egy hirtelen elhatározással újra magamhoz húzom. Ennek a csóknak már semmi köze az üdvözléshez, nincs meg benne az a szertartásosság. Hosszabb, mélyebb, ha pedig azt nézzük, lényegesen látványosabb bizonyíték is. Nyilván vannak olyanok, akik képesek nem törődni a környezettel, de nekem ez is legalább olyan fontos tényező, mint a saját biztonságérzetem.
Mikor végre elszakadunk egymástól, lassan újra elmosolyodok. Most már nyugodtan el tudom mondani, amit akartam, még akkor is, ha valószínűleg pontosan tudja, miért is voltam és talán még vagyok is feldúlt.

- Tudod, bosszantóan sok pletykát hallok rólunk mostanában. Alapjába véve ezzel semmi bajom nem lenne, ha mondjuk olyasmiről szólnának, hogy éjszakánként mindig más tanteremben csináljuk vagy hasonló, de szerintem érted mire gondolok. – Egyébként is, miérg kellene bármilyen indok ahhoz, hogy beszéljünk egymással? Nem mondom ki, de remélem érzi. Persze, ezzel most igazán nem lehet problémám. Dean egészen normálisan, közvetlenül viselkedik velem, mintha tényleg minden remek lenne. Talán túlságosan gyanakvó vagyok, de képtelen vagyok bízni az emberekben. Rossz példa volt előttem. – Csak kíváncsi vagyok szeretnél-e bármit is hozzáfűzni ehhez. Akármit. - Nem akarom, hogy elriasszam a felelősségrevonással, de el kell kezdeni valahol.
Hiszen, az egy dolog, hogy azt mondják nekem, nincs minden rendben köztünk. Még az is elviselhető, hogy nyilván ő is megkapja ugyan ezt. De hogy egyértelmű utalásokat tegyenek arra, hogy a harmadik fél Malfoy... Na, ez az a dolog, amit viszont nem tűrhetek. Bárki más lenne, figyelembe se venném – illetve csak arra a rövid időre, amíg elveszem a kedvét a további próbálkozástól. Malfoy viszont más kérdés. Ha ő tolakodik bele Emily életébe, esetleg terjeszt valamit, azt sokkal nehezebb lesz leállítani, már csak a párom hajlandóságát tekintve is. Nem, nem érzem magam közvetlen veszélyben, de az, hogy újra bekerült a képbe, sok mindent tönkretehet.


Cím: Cassius *.* - Bejárati csarnok
Írta: Emily M. Dean - 2011. 04. 16. - 18:26:19
(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/siusuj.gif)
'Cause I'm BROKEN
When I'm OPEN

Magabiztosan sétálok oda hozzá, és nem érdekelnek a rám szegeződő tekintetek tömkelege. Határozottan állok előtte, és bátran csókolom meg, nincs félnivalóm, tudom, hogy minden alkalommal képes vagyok levenni a lábáról ennyivel is. Arcomon semmi sem tükröződik belső vívódásomból, sem abból a fájdalomból, melyet érzek, hiszen ennél sokkal többre tartom a külsőségeket. Sosem akartam, hogy az emberek gyengének lássanak, még akkor sem, ha valójában az vagyok. Felkavarnak a pletykák, és igen, talán depressziós is vagyok, de erről senki sem tudhat. Nem akarom, hogy lássák, mit érzek, vagy hogy milyen gondolatok kavarognak a fejemben, de szeretném, ha mégis odajönne valaki, és egyszerűen csak megölelne, vagy azt mondaná, hogy minden rendben lesz. Szükségem lenne valakire, aki megnyugtat, és ott van mellettem mindig, és bár van is olyan ember, aki mindent megadna azért, hogy egyetlen egyszer úgy nézzek rá, én eldobom magamtól. Őrült vagyok, igaz? Egy épeszű ember sem tenné ezt, de én mégis elutasítom a közeledését. Azt hiszem, hogy csak a látszat miatt vagyok Cassiusszal, de néha elgondolkozom, hogy talán mégsem. Sosem vallanám be, hogy megfordult már a fejemben az, hogy tulajdonképpen ez jó nekem; valaki legalább foglalkozik velem. Mindez mégsem elég.
Mikor ismét hosszú csókba kezdünk, karjaim nyaka köré fonódnak, és csípőmet közelebb tolom hozzá. Nem akarom, hogy megszólaljon, nem akarom, hogy elengedjen. Csók közben legszívesebben elsírnám magam, hirtelen előtör belőlem minden szomorúság és bánat, arra vágyom, hogy elmondhassam neki, hogy mennyire szemét az élet, és hogy már nincs erőm folytatni. Érzem, ahogy jégkék szemeimbe könny szökik, de nem tudom csillapítani azt a fojtogató érzést, melyet torkomban érzek.
Végül el kell engednem őt, de kezeim megkeresik az övéit. Erősen szorítom meg, talán a kelleténél is erősebben, fekete tincseim eltakarják hófehér arcomat, ahogy lehajtom a fejemet. Így hallgatom a kérdését, és nem lepődöm meg. Tudtam, hogy erről fog majd kérdezni, és meg is értem, hogy szeretné hallani az igazságot, vagy legalábbis az én véleményemet.
Nem akarok erről beszélni. Nem akarom, hogy sebeket szakítson fel ez a beszélgetés, mert akkor tényleg nem fogok szabadulni mindettől, és már nem lesz kiút ebből a sötét, mély gödörből, melyben most is vagyok.

- Nincs mit mondanom. - szólok, és nem nézek a szemébe, egyrészt azért, mert nem akarom, hogy lássa a fájdalmat a szememben, másrészt pedig amilyen labilis érzelmi állapotban vagyok, képes lennék elmondani neki mindent.

- Gyere velem el innen. Kérlek. Segíts nekem.

Szorosan ölelem át, miközben arra gondolok, hogy talán még sosem szóltam hozzá ennyire gyengéden és őszintén, és nem csodálkoznék rajta, ha nem értené, mit akarok tőle ezzel a viselkedéssel. Semmi mást nem akarok, csak felejteni. El akarom felejteni a múltamat, és át akarom írni a jövőmet. Nem érdemes küzdenem többet. Összetörtem, apró darabokban heverek a földön, és az emberek keresztülsétálnak rajtam. Vége. Ennyi volt.


Cím: Re: Emm > Bejárati csarnok
Írta: Cassius Neehill - 2011. 04. 28. - 22:26:12
emily!

Valami megváltozott.
Tudom, akkor is ezt mondtam, mikor év elején először keresett meg önszántából és állt elő az ötletével, de ez most megint új. Nem, egyáltalán nem jó, annak ellenére, hogy a csókja tele van őszinteséggel és úgy szól hozzám, ahogy még sosem azelőtt. Gyengédebb és gyengébb. Közvetlenebb és sebezhetőbb. Hová tűnt az a lány, akit elérni sem lehetett, nemhogy megérinteni? Sosem engedte látni, mit is gondol valójában, az, hogy kimutassa a fájdalmát? Lehetetlen volt. Fogalmam sincs, mit kellene tennem, csak a célomban vagyok biztos. Tudom, hogy szükségem van rá és jobban szeretem, bárkinél a világon. Ezt már volt alkalmam megtanulni. Az ő boldogságától függ az enyém is, akárcsak az egész lényem.
Nem ismerek nála erősebb lányt, pontosan ez is volt az, ami annyira megfogott benne, méltó ellenfél, ezzel méltó partner. Mostanra már rá kellett jönnöm, hogy minden tetszik, ami egy kicsit is ő és sokkal több, mint méltó. Ő Az. Érzem a könnyeit a nyakamban, mégsem veszített semmit sem a méltóságából. Utálom a síró lányokat, utálom a gyenge embereket és szeretem Emilyt - bármit is tegyen.

- Rendben, nem számít. Beszéljünk másról. – Gyengéden emelem fel az állát, bár már a hangsúlyomból is megértheti, hogy mire gondolok. Lehet, hogy nem akar róla beszélni, nekem viszont tudnom kell. Szeretném hinni, hogy ezt nem az önzés mondatja velem, de talán neki is jobb lenne beszélnie. Nem mernék annyira öntelt lenni, hogy azt higgyem, bármi közöm is lehet a szomorúságához, már csak azért sem, mert azt a bánatot biztosan nem mutatná, amit én okoztam. Nem, ez valami nagyobb és olyasmi, amin nagy valószínűséggel segíteni sem tudok. Lehet akármi, háború, család, szerelem – amit persze vicces mondani, együtt vagyunk, vagy nem? Nem tudom, hallani akarom-e, de azt tudom, hogy tudnom kell. – Ígérem. Megígérek bármit – suttogom.
Csak ölelem, hagyom, hogy szorítsa a kezem és azt kívánom, bárcsak tudnék valamit, tudnék tenni valamit. Nem hittem volna, hogy van, aki ennyire el tud gyengíteni, de ő megtette. Mégis, mindig azt kell éreznem, hogy nem érdekli, nem akar ezzel tenni semmit. Mintha nem számítana, hogy valakinek ennyit jelent. Mindenki beszél, úgy érzi tud valamit, csak én vagyok az, akit megsebeznek közben. Viszont ez nem az a pillanat, amikor siránkozhatnék, szüksége van rám és talán bebizonyíthatom, hogy megérdemlem a bizalmát. Talán annál többet is.

- Ugye tudod, hogy rám számíthatsz. – Önkéntelenül hangsúlyozom ki a szavakat, de igaz. Hiszen ki más lenne, akihez fordulnia kellene? Legalábbis itt az iskolában. Sosem foglalkoztunk túl sokat egymás érzelmeivel, benne talán fel se merült, én pedig érzelmek terén túl kusza vagyok egy rendes beszélgetéshez. – Első lépésként talán a Nagytermet kellene elhagynunk. – A válla köré fonom a karom és lassan el is indulok vele kifelé. Igaz, az idő már hidegebbre fordult, de a bűbájok kifogyhatatlanok, a friss levegő pedig jót fog tenni. Csak a figyelő tekintetől szabaduljunk meg végre...


Cím: Re: Bejárati csarnok
Írta: Dimitrij I. Vulkanov - 2011. 08. 18. - 10:41:52
Miss Pierce
•   •   •

"Mindig adódik egy pillanat az emberek életében, amikor rájönnek, hogy imádnak engem."


   Esik.
   Mármint a hó. Jó, persze, hiszen hozzászokhattam volna, teljesen jogos, most valamiért mégis idegesít, hogy lassan három napja, megállás nélkül szakad, és tenni nem lehet ellene semmit, hiszen azért ez ad a télnek egyfajta varázst, egyediséget, amit jómagam is kedvelek benne, hisz ki ne szeretné a havat, de már unom. Borzalmasan unom, hogy nem lehet eljutni a kastélyig, anélkül, hogy ne áznék bőrig a rám olvadt, hatalmas pelyhek miatt. Igen, varázsló vagyok, nem is akármilyen, mi ez nekem, de ma különösen ingerlékeny kedvemben vagyok. Ma olyan napom van, hogy bármin fel tudom húzni magam, ami az utamba kerül, s láss csodát, el is jutottunk addig, hogy itt mérgelődök a hó miatt.
- Ajh. - halk sóhaj hagyja el ajkaim, s kezem a vastag talár zsebébe túr, a cigi automatikusan akad ujjaim közé, s kerül számba. A meggyújtással sem vacakolok sokat, a mozdulatok már berögzültek. Sőt. Maga a cigizés is. Régen csak akkor szívtam, ha ideges voltam, vagy ha fáradt, de manapság kellemetlen szokássá vált, és mindenféle cél nélkül űzöm eme káros szenvedélyt.
   Csizmám a hóba mélyed, úgy emelgetem lábaim, mint aki méteres akadályokat készül átlépni, igazándiból elég vicces látvány lehet, persze valahogy nem érzem át a helyzet humorosságát. Mihelyst felérek, első dolgom lesz felkeresni azt a féleszű kviblit. Mi az, hogy nem végzi rendesen a munkáját, és lehetetlenné teszi a közlekedést? Bár annyira már nem idegesít, hisz ha minden jól megy, ez az utolsó napom a téli szünet előtt, ugyanis bejelentettem Minervának, hogy nekem két nappal hamarabb kezdődik, s az idei év utolsó repülésóráját, az utolsó napon, lemondom. Ma még az elsősökkel lesz egy órám, de utána jöhet a megérdemelt szabadság. Na igen, így már mindjárt jobb kilátással nyitok be a bejárati csarnokba, hol a közeledő ebédidőre tekintettel léve, egyre több diák hemzseg.
   Tekintetem végigjáratom rajtuk, miközben a bagót az egyik díszes faltéglán nyomom el, és a csikket bedugom két tégla közti résbe. Kezeim összedörzsölve nyugtázom a betömött lyukat - mégis hogy engedhetnek meg maguknak ilyen hézagokat? Megmentem a kastélyt.
   Barna tincsek, formás hátsó. Oh, azt hiszem megtaláltam az én emberem.
- Miss Pierce! - szólítom meg Elenát, akit az órámról ismerek. Zsebre tett kézzel lépek oda hozzá, és miután végigmértem, folytatom. - Csak tájékoztatnám, hogy a pénteki repüléstan óra elmarad, szólna a többieknek is? - nem kérés volt, utasítás. Nehogymár én szaladgáljak, és szóljak minden egyes tanulónak! Nem, erre van sokkal alkalmasabb ember is, méghozzá Elena Pierce személyében.


Cím: Re: Bejárati csarnok
Írta: Kalina E. Pierce - 2011. 08. 18. - 16:00:33
(http://i56.tinypic.com/314e9na.png)

Arcomról nem olvasható le semmilyen érzelem, teljes az üresség odabent. Igazából már az sem jut eszembe, hogyan is kerültem a csarnokba. Gondolataim között kezdek el kutakodni, hogy megleljem a helyes választ, de valami olyan rendetlenséget találok a fejemben, amitől magam is megrettenek. Végül azonban sikerül rájönnöm, miért ácsorgok itt nagy magányomban: hamarosan ebéd lesz.
Nem vagyok valami falánk fajta, ez azt hiszem a testalkatomon is meglátszik. Utóbbit, mint külsőm minden egyes pontját, édesanyámtól örököltem. Már kevés emlékem van róla, hiszen igen korán - idejekorán - elhagyott bennünket. Azonban a kép, amit magamnál őrizgetek, mindig segít az emlékezésben. Általában a párnám alatt, vagy éppen a bőröndöm alján pihen, de tekintettel a közelgő téliszünetre, nem tartottam biztos helynek az ágyat. A nagy pakolásban ki tudja, hova keveredne. Először talárom zsebébe süllyesztettem, de az sem volt elég megfelelő a célra. Végül kerestem az ékszeres dobozomban egy medált, amibe kép helyezhető. Ráfűztem egy láncra, a nyakamba akasztottam, ahol most is csüng. Nem is értem, miért nem itt hordtam eddig, ennél nagyobb biztonságban máshol nem is nagyon lehetne.
Ösztönösen nyúlok is utána, a lánc segítségével kihúzom ruhám alól a medált is, majd kezembe veszem. Mosoly kúszik arcomra, mikor kinyitom azt, és megpillantom a képet. Nosztalgikus hangulatba keveredek, ilyenkor senki és semmi sem szegheti jókedvem. Kissé elvarázsoltnak tűnhetek egy külső szemlélő számára, de sosem igazán érdekelt, mit gondolnak rólam mások. A barátaim valahol már az ebédért tolakodhatnak, én nem vagyok valami éhes. Az étvágyam talán éppen a közeledő téli szünet miatt ment el... Ha arra gondolok, hogy haza kell mennem abba a házba, ahol még csak nem is vagyok szívesen látott vendég, összeszorul a gyomrom.
Szívesen látnám már édesapám, aki ugyanilyen elvarázsolt tekintettel mered maga elé anya halála óta. Szeretném megölelni, meggyőződni róla, hogy minden rendben van vele. Azonban ezt a rózsaszín álomképet hamar felfogja oszlatni Eleonor. A maga vérvörös, kihívó ajkaival sziszeg majd fájdalmas szavakat, én pedig évről évre nehezebben viselem. Nem szeretnék olyat tenni, amit magam is megbánok...


Hamarosan kirázódok ebből a nyugodt állapotból, vezetéknevem hallatán ijedten rezzenek össze. Számomra ismeretlen, mély tónusú hang szólít, én pedig ösztönösen fordulok a hang irányába. Még szerencse, hogy a medál szorosan van a  láncra fűzve, a lendülettől már jó messzire repülhetett volna. Most azonban csak tompán puffan a mellkasomon, ami bevallom, nem valami kellemes érzés.
Megpillantom a hang forrását. Egy pillanat erejéig zavart pír jelenik meg az arcomon, majd gondosan igyekszek valamivel határozottabb arckifejezést ölteni magamra. A kinyitott medál még ott pihen a mellkasomon, kezemmel utánanyúlok, és gondosan csukom össze, majd süllyesztem a ruhám alá. Nem igazán tartozik senkire sem, mit őrizgetek olyan gyermekdeden.
A vezetéknév ugyan stimmel, de amint befejezi a mondanivalóját, már tudom is, hogy nem igazán én vagyok az ő embere... Gyakran esik meg, hogy összekevernek minket, hiszen nem sok a szemmel látható hasonlóság kettőnk között. Viselkedésünkben vannak elég nagy eltérések, de egy tanár ezt természetesen honnan is tudhatná, nem okolhatom érte... Fejet rázok, immáron egy fáradt mosoly is megjelenik arcomon, úgy kezdek bele a mondanivalómba.
-Azt hiszem nem én vagyok az embere. De szívesen átadom Elenának, ő meg majd szól a többieknek.
Kezdek bele komótosan, szépen lassan, lépésről lépésre. Ha még így sem esik le neki, hogy ketten vagyunk, akkor hajlandó vagyok akár újra is elismételni. Végülis honnan is tudhatná? Repüléstant tanít, így engem még csak látásból sem ismerhet. Egyedül a nővérem, akinek mindene, hogy ennek a repülés dolognak hódoljon. Én sohasem voltam jó az ilyen sportokban, így nem is jelöltem meg a fakultatív tantárgyak között, mikor lehetőségem lett volna rá. Elnézve a tanárt, ő lehet az egyetlen ok, amiért ennyi lány jelentkezett... Tényleg ennyire fiatal, vagy ismeri az örök élet receptjét?
-Nyilván nem ismer még engem, Elena Pierce ikertestvére vagyok.
Fűzöm hozzá kipótlásként, hogy teljesen érthető legyen számára, mégis miről zagyválok. Nyilván most kicsit morcos lesz majd, amiért feleslegesen szólított meg engem, de legalább volt egy kis társaságom addig, míg Elenának hitt.
Miért nem lát senki annak, aki valójában vagyok?



Cím: Re: Bejárati csarnok
Írta: Dimitrij I. Vulkanov - 2011. 09. 25. - 20:10:35
Miss Pierce
•   •   •

"Mindig adódik egy pillanat az emberek életében, amikor rájönnek, hogy imádnak engem."

- Ajj… - sóhajtok, s ujjaim bosszúsan túrják össze amúgyis rendezetlen hajszálaim. Kétségtelenül rossz napom van. Mi jön még, heh? Szexre éhes koboldok, vagy vérszomjas házimanók? Egyiken sem lepődnék meg túlságosan. Főleg itt.
- Elnézést. – mormogom alig hallhatón, ám csábító mosolyom egészen másra biztatja a védtelen halandót. Talán nem is olyan rossz, hogy Miss. Pierce valójában egy másik Miss Pierce. Vagy micsoda. Még alakulhatnak egészen jól is a dolgok. Igen, tudom, diák, így nem lenne túl szerencsés, vagy ajánlott kezdenem vele, de a férfi ösztönöket visszatartani sem túl szerencsés. Hátha ez a lány kissé fel tudja dobni a napom. Nem, nem fogja megtartani helyettem azt az egy nyomorult órát, amihez már semmi kedvem, hiába csábító a gondolat, de esetleg valami másban talán hasznomra lehet. Mondjuk, a társasága talán pont kielégítő lenne. Egyelőre.
   Hiszen a nagyoknak is szükségük van néha egy kis lazításra, egy gyengébb, frissebb elme társaságára.
   Tekintetem szemeibe fúrom, s ezúttal megállom, hogy ne hallgassak bele gondolataiba. Hmm… egészen meglepő, hogy a rossz napok mit ki nem váltanak belőlem. Ha minden napom ilyen lenne, talán a diákok élete egy fokkal könnyebb lenne, de egy tanárnak nem ez a dolga. Nekem épphogy megnehezítenem kell mindennapjukat. Kifárasztani őket, amelyik megérdemli, azt talán egészen a végelgyengülésig. Igen. Mert ez a világ ilyen. A gyengék kiesnek, s csak az erőseknek marad helyük eme bűzlő társadalomban. Ezt próbálom megtanítani nekik az óráimon, ha már nagyrészüknek semmi tehetsége a repüléshez. Persze… azt hiszik, nem tudom, hogy pusztán azért vette fel az iskola lányállományának majdnem háromnegyede a repüléstant a tanév első hetében, mert én tanítom. Azt gondolják nem figyeltem fel rá, már az első héten, hogy hogyan vihognak a hátam mögött, vagy, hogy surrannak be az oszlopok mögé, mikor meglátnak. Tisztában vagyok a vonzerőmmel, ez az, ami kviddicspályafutásom végeztével sem hagyott cserben. És igen, ezt szeretem talán a legjobban, ebben az egész tanítósdiban. Még nem is beszéltem róla, mennyire ki tudom használni a fogékony elmék naiv gondolatait. Oh…
- És elárulja a nevét, vagy hívjam csak „Elena Pierce ikertestvérének”? – teszem fel a cseles kérdést, s szemöldököm a magasba szökik, a kedves mosoly felett. Hangom őszinte érdeklődésről árulkodik. Nyilván még nem ismer eléggé, így fogalma sincs, miféle mosollyal áll éppen szemben, de nem is olyan nagy baj ez, nemde? Nyilván. Ha el akarom csábítani, legalább annyira, hogy egy darabig élvezhessem a társaságát, nem kérdezgethetem fapofával. Nem, nyilván nem.
   Oh, hogy az élet mily különös véletleneket szül. Lassan már kezdem élvezni… 



Cím: Re: Bejárati csarnok
Írta: Kalina E. Pierce - 2011. 11. 01. - 16:01:58
(http://i56.tinypic.com/314e9na.png)


Számításaim szerint körülbelül még úgy... 20 másodperc, fogja magát, és sarkon fordul, nagy mérgesen, hogy így "átvertem", és még csak nem is az vagyok, akinek kinézek. De nem, neki esze ágában sincs lépni egy lépést sem, csak áll egyhelyben, némán sóhajt egyet, majd, mintha mi sem történt volna, elnézést kér. Még ő tőlem? Talán túl hamar ítélkeztem: egy hozzám hasonló földi halandó azt hinné, hogy egy ilyen külsővel megáldott férfiú - és most nem mint tanár nézem - minimum beképzelt, és ezen túl még bunkó, modortalan, és pökhendi. Nos, ezen tulajdonságoknak még csak a jelét sem mutatja igen udvariasnak mondható viselkedése, ami a meglepődésem okozója. Próbálom leplezni, hogy nem erre számítottam, de az egeket verdeső, magasra szaladt szemöldököm nyilván nem éppen a legjobb leplező taktika erre. Rendezem a vonásaim, és ismét az arcomra erőltetek egy amolyan nyugodt, hivatalos arckifejezést. Valamiben még tudok neki segíteni, vagy ennyire ráér? Mert hogy nem vagyok a legjobb társaság, az bizonyított tény, szóval vélhetően csalódást fogok okozni neki. Remek...
Utálok csalódást okozni, mégis rendre megteszem. Ebbe mi a logikus? Hát megmondom én, teljesen életképtelen vagyok, és nem is érdemlem meg, hogy bárki megszólítson. Eltúlzom a dolgot? Talán, ha anya képét nézegetem és nosztalgiázok, akkor még az átlagnál is jobban érzelgős leszek, meg érzékeny is.

Meg sem próbálom megtörni a pár másodperces csendet, hisz még most sem vagyok biztos benne, hogy nem azt várja, hogy én menjek el. Maradni akar, csak engem nem kért erre - gondoltam magamban, de amint megszólal, ezeket a gondolatokat is kénytelen vagyok elhessegetni a fejemből. Meglepetten mosolyodom el, nem vártam volna, hogy megkérdezi, hogy hívnak, de hát végülis ez így fair. Én tudom az ő nevét, előnnyel indultam.
-Nem, ez nem egy hízelgő megszólítás, szóval kénytelen leszek bemutatkozni.- kezdek bele lesütött tekintettel, majd erőt véve magamon ránézek, és folytatom. - Kalina, a Pierce meg gondolom magától értetődő.
Hát, azt hiszem nem túl szerencsésen kezdtem bele a társalgásba, hiszen némán meredtem rá, arra várva, hogy elmenjen, vagy megkérjen arra, hogy én távozzak, de ahogy figyelem az arcvonásait, még nem sodortam menthetetlen szakadékba a dialógust. Nem vagyok egy beszédes típus, de most úgy érzem, jobban járok, ha vele társalgok, mintsem ismét elővegyem a medálom, és megigézetten nézegessem anya képét, miközben a múlton siránkozok. Így tehát nekem is érdekem, hogy minél tovább húzódjon egy a párbeszéd.
-És igaz a szóbeszéd, miszerint hamarabb elhagyja a kastély falait, mint a többi diák? 
Próbálok egy társalgási hangnemet megütni, és nem hiszem, hogy túl érdekfeszítő lenne a kérdésem, de hirtelen nem jutott jobb az eszembe, na!


Cím: Cassius ♥ (Bejárati csarnok)
Írta: Emily M. Dean - 2011. 11. 01. - 20:03:43
(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/siusuj.gif)
with you by my side
i will fight and defend

Annyira más most minden. Szinte érzem, hogy elgyengültem, hogy feladtam, és tudom, hogy minden egyes pillanatban távolabb kerülök a múlttól. Kínoz és gyötör, iszonyatosan fájdalmas az elszakadás; de ennyire még sosem volt az. Sok mindent veszítettem már el az életben, de talán ez a legnagyobb fájdalom, melyet valaha éreztem.
Bár semmit nem jelent nekem az, amit Cassius irántam érez, hiszen nem tudom viszonozni ugyanezt úgy, ahogy azt ő szeretné, de most mégis megnyugtat, hogy itt van, hogy biztos lehetek abban, hogy ő nem fog eldobni magától. Miért nem vettem már korábban észre, hogy hülyeséget csinálok, hogy fejjel rohanok a falnak? Tudnom kellett volna, és én voltam ostoba, hogy nem gondolkodtam. Hiába mondta mindenki, hogy ne tegyem, én rohantam a vesztem felé, és nem hittem senkinek. Pedig ők tudták, ők megmondták...
És végül pont ahhoz az emberhez menekültem, akit a legjobban megsebeztem mindeközben. Most ő az, aki a karjaiban tart, megnyugtat, és védelmez. Tudom, hogy nem ezt érdemelné, nálam sokkal jobbat és többet. Azt kellene mondanom, hogy ne tedd, hogy ne hagyd, hogy kihasználjam ezt a helyzetet, de nem szólok semmit. Inkább csak szorosabban ölelem, csak erősebben szorítom a kezét, megszeppent kislány módjára nézek fel rá. Hadd lássa a szememben a fájdalmat, a gyűlöletet, és a mindezek ellenére felé irányuló hálát. Senki sem tett még ennyit értem, mint Ő. Talán épp itt az ideje, hogy végre olyat szeressek, aki értékeli is azt. Valaki olyat, aki mellett nem szenvedés az élet, és nem kell nap, mint nap megküzdenem érte. Akivel könnyű minden, és nincs folyamatos kétség.
Jégkék íriszeimet az az övéibe fúrom, miközben lassan törlöm meg könnyekben úszó arcomat.
Nem tudok mást csinálni, csak bólogatok, mint valami idióta, mikor azt mondja, hogy rá számíthatok. Hiszen tudom! Csak rá, egyedül rá.

- Tudom. - hebegem, majd gyorsan meg is ölelem, s egészen addig el sem eresztem, amíg el nem indulunk kifelé. A gondolatok cikáznak a fejemben. Mi lesz ezután?
~ folytatás (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php?topic=7163.0)


Cím: Re: Bejárati csarnok
Írta: Gerry R. Nefas - 2011. 12. 16. - 12:27:09
(http://i41.tinypic.com/fjp5ww.png)

Egy újabb év veszi kezdetét, bár számomra ez nem jelent sokat. Nem vagyok annak a híve, hogy bármit is megfogadjak, hiszen attól még, hogy eggyel többet írunk, nem változik semmi. Majd évek múlva érezhető lesz a változás, de egyelőre csak napok választanak el az óévtől, ami valljuk be, nem sokat számít. A muglik idén is, mint mindig, lelkesen köszöntek el az előző évtől, ám a varázslóknál most korántsem voltak ilyen boldogak az ünnepek. Persze közülünk is akadtak, akik gond nélkül és családjukkal együtt szórakoztak, de ez csak varázslótársadalmunk tisztábbik vérére igaz. A sárvérűek és néhány félvérű rettegésben és bujkálásban gazdag évet tudhatnak maguk mögött, ami engem illet… túl sok a munka és kevés a szabadidő, de nem panaszkodhatok, hiszen erre saját magam vállalkoztam és így mellékesen még szeretem is ezt csinálni.
A január már csak ilyen, esik a hó és csípős hideg van. Sosem voltam az a fajta, aki mindenáron belekötött volna az időjárásban, sőt kifejezetten szeretem, hogy ilyen változatos. Egyedül a szurkáló havazással nem vagyok kibékülve, ami egyszerűen vörösre „festi” az amúgy kreol színű bőrömet. A szerencsém az, hogy képes vagyok dehoppanálni így csak kevés távot kell a saját lábamon elszenvednem a kinti hidegben.
A Sötét Nagyúr a Roxfortba küldött, hogy átadjak egy fontos levelet Perselus Piton igazgató úrnak. Véleményem szerint egyszerűbb lett volna, ha felizzítjuk a sötét jegyet, de a Nagyúr ragaszkodott hozzá, hogy levélben kapja meg az információkat, így tehát engedelmeskedve neki rögtön a kastélyhoz dehoppanáltam. Nem volt rajtam egy fekete taláron és egy sálon kívül semmiféle kabát, így türelmetlenkedve vártam, hogy kinyissa valaki a kaput. A már rég ismert Frics úr engedélyezte a belépésemet a birtokra, s életemben először láttam rajta, hogy nem nevezne taknyos kölyöknek, mert igazából félt tőlem. Az arca ugyan még mindig mogorva és lenéző, de a szeme mindent elárult. Egyetlen egy kérdése volt felém, hogy kihez jöttem, de azután békén is hagyott és ezt nagyon jól is tette, mert amilyen hideg volt odakint, olyanná varázsolta a kedvemet is.
Este volt már, tehát nem találkozhattam érdeklődő szempárokkal a folyosón az igazgatói iroda felé vezető szakaszon, mert gyanítom, hogy egyik fiatal sem olyan merész, hogy ilyenkor kint lófráljon. Ez korántsem volt ellenemre, kifejezetten örültem, hogy nem néznek meg régi diáktársaim. A bejárati csarnokba belépve kirázott a hideg és libabőrös lettem. Végre melegen voltam és ismerős helyen. Az utóbbi időben csak ismeretlen házakba és kúriákba jártam, figyelve vannak-e elrejtve mugliivadékok vagy éppen Potterék. A Roxfort olyan volt, mint a második otthonom és bár az utolsó évben már bőven elvágytam és a hátam közepére kívántam az egész tanulás dolgok, tudván mi vár rám, most jó volt végre itt lenni. A szokásos illatokat érezni, ami a Nagyteremből kiáradó ételek illata volt.
Nosztalgiázásom közepette végül észrevettem, hogy Frics úr türelmetlenül áll mellettem és mintha arra várt volna, hogy követhessen és végig hallgassa a beszélgetésemet Pitonnal.
- Maga mit áll itt? – kérdeztem. – Elmehet! Tudom, merre kell mennem – utasítottam, s egy szó nélkül el is távozott.
A homokórák felé néztem érdeklődve, vajon a Mardekár vezet-e házak közötti pontversenyben. Egy halk hang azonban megzavart, lefogadom Frics úr küldte ide Mrs. Norrist, hogy kémkedjen utánam. Szánalmas!
 


Cím: Re: Bejárati csarnok
Írta: Chloe Sweet - 2011. 12. 18. - 00:05:07
~Gerry~

Sötét idők jártak a Roxfortra, sötét idők jártak mindenkire, és főként ránk, "sárvérűekre". Mégis szerencsésnek mondhattam magam, még így is, hogy a Poklok Poklát éltük - szerencsésnek, az adottságom miatt. A képességemnek köszönhettem, hogy még élek, hogy az iskolában lehetek. Senki nem tudta, hogyan csinálom, hiszen a hozzám hasonló mugli születésűeknek már rég távozniuk kellett Roxfortból az üldöztetések következtében; távozniuk egy belső kényszer, a túlélési ösztön hatására. Voltak, igen, "öngyilkos hajlamúak", akik még itt voltak rajtam kívül, és a gyomrom általában apró, pici kavics méretű gombóccá zsugorodott, ahányszor megláttam, mit csinálnak velük.
Hogy hogyan tudtam még mindig ott lenni? Nos, úgy, hogy nem voltam ott. A dolgozataim rendre a tanárok kezébe kerültek, bár egyiküknek sem rémlett, hogy láttak volna, mégis így volt. A titkom pedig annyi volt, hogy már rég nem voltam igazán a saját bőrömben.
Nem tudom, hogy nem buktam még le, de tény, hogy mindig egy másik alakban léteztem, szinte már éjt nappallá téve, csak akkor jártam a kastélyt önmagamként, ha tudtam, hogy biztonságos, az pedig azóta, hogy a halálfalók mint visszatérő vendégek jártak-keltek a falak között, egyre kevesebbszer adatott meg.
Mivel kezdett feltűnni az embereknek a hiányom, így kénytelen voltam olyan aranyvérű társaim alteregójaként megjelenni, akik épp máshol tartózkodtak. A baj csak az volt, hogy nem tudtam őket egy az egyben lemásolni, ami számomra elég nagy probléma volt, így a szabadidőmet azzal töltöttem javarészt, hogy tökéletesítsem a képességem, mert mind tudjuk, hogy a lényeg a részletekben rejlik. Szinte már csak a DS megbeszélésekre jutottam el önmagamként, de tudtam, hogy már sokáig nem leplezhetem azt, hogyan csinálom, és azt is, hogy nagy hasznára lenne ez a DS-nek. Elhatároztam hát, hogy beszélek Ginnyvel és Nevillelel a legközelebbi alkalommal, és felfedem előttük a titkomat, mert bennük talán bízhatom.
Kicsit tartva a következményektől, és izgatottan attól, hogy a titkom már nem csak az enyém lesz, hanem két másik ember is tudni fog róla, sétáltam a kastélyban. A bejárati csarnokon kellett áthaladnom ahhoz, hogy a hálókörletembe menjek, amikor neszezést hallottam. Azonnal megtorpantam, és egy páncél mögé rejtőztem. Éreztem, hogy az, hogy itt van, biztos fontos jelentőségű, és meg akartam tudni, miért tért vissza a Roxfortba.
Azonnal azon kezdtem gondolkodni, mi lenne a legmegfelelőbb alak, amit magamra másolhatnék - még ha nem is tökéletesen. Használjak valakit, akit ismerhet? Vagy csak változtassam meg a kinézetemet amennyire sikerül, és találjak ki egy mesét, és úgy próbáljak belőle infókat kiszedni? Aztán eszembe jutott egy megoldás. Nem állítanám, hogy jó, de megoldásnak megoldás volt. Bíztam benne, legalábbis.
Mivel már eleve drága, minőségi talár volt rajtam, így legalább tudtam, hogy ezzel nincs gond. A Griffendél is stimmelt, és a pálcámat előhúzva egy P betűt varázsoltam a taláromra, miközben arra a lányra gondoltam, aki nagyon hasznos volt abban a pillanatban a számomra. Erősen koncentráltam rá, és éreztem, ahogy a hajam rövidebb lesz. Mivel szőke vagyok én is, és ő is, így ezt elég egyszerűen meg tudtam oldani, már csak a kerek ívű ajkaira, a mandulavágású smaragdszín szemeire volt szükségem, hogy kész legyek.
Ami biztos, hogy nem voltam olyan vékony, mint ő. Ez azonban a legkisebb akadály, ha nem találkoztak a közelmúltban, ennél sokkal lényegesebb volt, hogy a szemeim nagyobbak voltak és világosabbak, mint az övéi, a hajam egy kicsivel sötétebb, és alacsonyabb voltam, mint ő. Ez volt az, ami a leginkább árulkodó jel lehetett, és persze a hangom, de muszáj volt egy próbát tennem.
Kiléptem a páncél mögül, és sietve indultam az alak felé, miközben arcomra öltöttem a hűvösséget, tagjaimba eleganciát és egy cseppnyi arroganciát parancsoltam, ahogy megálltam a közelében Vikitria Mirolként kiadva magam.
-Gerry. Ezt a meglepetést! Eléd küldtek, mint fogadóbizottságot. Mivel egyikünk számára sem kényelmes ez a helyzet, elárulnád, hogy mit keresel itt?-
Bíztam benne, hogy ha nem is hosszú távon, de egy ideig ez az álca megfelelő lesz, ugyanakkor a pálca a kezemben volt; bár kétlem, hogy ez pont őt meglepte volna.


Cím: Re: Bejárati csarnok
Írta: Gerry R. Nefas - 2011. 12. 20. - 16:33:52
(http://i41.tinypic.com/fjp5ww.png)

Tévedtem. Nem Frics úr küldte rám a kedves és egyetlen macskáját Mrs. Norrist, hanem Piton professzor egy szőkeséget – és ami azt illeti nem is kihallgatás céljából, sokkal inkább kedves és biztonságos fogadtatás reményében. Pontosan nem is tudom mikor láttam utoljára őt, de a látványomtól egyáltalán nem volt elragadtatva. Hangja is furcsán csengett, fogadni mertem volna rá, hogy beteg. Ilyen időben azonban nem is csoda, hogy elkapja a náthát.
- Ohh, a rég látott Vikitria Mirol! – örvendeztem, miközben ő savanyú, azonban kíváncsi arccal lépett ki a páncélos alak mögül. – Még csak nem is örülsz nekem? – szomorkodtam, majd komoly hangnemre váltva így szóltam: - Ugyanakkor igazad van, nincs időnk arra, hogy egymás nyakába ugráljunk örömünkben, hogy ilyen hosszú idő után viszont látjuk egymást.
Talán kicsit közvetlennek tűnhettem számára, hiszen ő mindig is tartotta a távolságot bármikor találkoztunk. Fogalmam sem volt miért, de sosem láttam igazán mosolyogni őt, amolyan kívülállónak számított a baráti összejöveteleken. Na persze, ezek az összejövetelek korántsem a barátságról szóltak, sokkal inkább üzletről vagy egyéb sötét megbeszélni valókról – csak éppen jól álcázott hajcihővé alkották.
A nagybátyja viszont elég komoly ember, s egyszerűen lenyűgöz bámulatos gőgje, amit az emberek felé sugároz. Sokakat láttam próbálkozni, hogy hasonlítsanak az ilyesmi emberekre, de ilyennek születni kell. Ő valójában nem sűrűn fordult meg nálunk csak úgy, legalább is én nem sok látogatásáról tudtam, de egy-két nem bejelentett alkalomkor mindig apám külön bejárású irodájában susmorogtak. Sir James Alexander Mirol egyike azoknak a nagy múltú aranyvérű családok sarjának, akik hűen és kitartóan szolgálják a nevüket és semmiféle ellenvetésük nincs az ellen, amit csinálnak. Az édesapám is hasonló, de ő meghátrált egyszer, amikor is megismerkedett anyámmal, ami élete legnagyobb baklövése volt és ezt már ő is bátran vállalja – bár nem nyilvánosan és hangoztatva, de vállalja.
- Mrs. Mirol nem tanították meg arra, hogy ne legyen kíváncsi? – érdeklődtem. – Ha elárulnám, mi járatban vagyok erre, akkor meg kéne, hogy öljelek. Tudod, ez a szokásos szisztéma – mondtam, s el is csodálkoztam, hogy miért kérdezősködik, hisz jól tudja, bizalmas információkkal járunk csak errefelé.
Igazából magam sem tudtam mi a levél tartalma mivel azt az egyetlen egy parancsot kaptam, hogy hozzam el és én szívesen teljesítettem ezt. Soha nem voltam az a fürkésző alak, aki mindenről mindig tudni akart mindent, aminek persze a Nagyúr csak örülni tud, talán ezért is pont rám bízta a feladatot, jól ismert már, nem foglalkoztatott egy levél mondanivalója. Úgy vagyok vele, ha majd az én dolgom lesz, akkor arról tudomást fogok szerezni és ez bőven elég nekem.
A bejárati csarnok rengeteg titkot őriz magában, s ahogyan körbenézek, emlékek hada ötlik belém. Ami nem is csoda, hiszen itt vesztettük az egyik háztársammal a legtöbb pontot, amit a mardekár hosszú évek alatt veszthetett. Azért jöttünk ide, hogy pontokat adhassunk a házunknak, mert abban az évben elég gyérül álltunk. Tehát hosszas varázslatokkal végül sikerült elérnünk, hogy a pontok ne a valódi arculatukat mutassák a homokórák alatt, de rá is fáztunk rendesen… Sajnos nem voltunk túl felkészültek a dolgokhoz, így szégyenkezve kellett megjelennünk Piton professzor előtt, aki nem kifejezetten örömmel fogadott minket a bájital szertárában. Szerencsétlenségemre soha nem felejtette el az incidenst, de mindig azzal védekezek, hogy én csak jót akartam a mardekárnak. Persze bevallom, elég gyenge próbálkozás volt, amit végül meg is kaptunk és abban az évben se mi vittük el a házkupát.
A röpke elkalandozásomból végül visszatértem a valóságba és újra a Mirol-lány felé irányítottam figyelmemet, miközben a szívemre tettem a kezem ellenőrizve, hogy a küldemény még mindig a talárom belső zsebében foglalja-e a helyét.


Cím: Re: Bejárati csarnok
Írta: Dimitrij I. Vulkanov - 2011. 12. 22. - 23:31:25
Miss Pierce
•   •   •

"Mindig adódik egy pillanat az emberek életében, amikor rájönnek, hogy imádnak engem."

   A legtöbb embert lenyűgözik az ikrek. Ezt tapasztalatból tudom. Ha valamiből egy van, és az az egy elég jóra sikeredett, akkor az emberek szeretik nézegetni, vagy szimplán mocskos módon bámulni őket, de ha már kettő van belőlük, akkor a szituáció sokkalta megnyerőbb, és az egész sokkal nagyobb dolognak számít. Hisz az ember számára ritkán elképzelhető, hogy valamiből, vagy jelen esetben valakiből kettő legyen, így mikor egy átlagember ikrekkel fut össze, az első az, hogy elkezdi bámulni. De jó hosszú ideig, csak, hogy eljátszhasson azzal, hogy megkeresse a különbségeket. Ez szánalmas. Ennyi erővel állatkertbe is zárhatnák az ikreket. Mondjuk, elég vicces lenne, lehet, hogy Jonathannel egyszer megcsinálom. Egy kábító átok hátulról, majd amikor felébred, kíváncsi szempárokkal nézhet farkasszemet, a ketrec túloldaláról. Majd dobok be neki valami finom állatcsemegét.
   Így tudom, nyilván azt is, milyen érzés, ha az embert összekeverik az ikertestvérével. Mikor még kicsi, akkor jó, sőt, vicces, és az adottság előnyeit is ki lehet használni, a későbbiekben azonban elég cikis, vagy gázos. Ráadásul, ha egy társaságban vagyunk, akkor senki sem szólít a nevünkön, mert nyilván nem tudnak megkülönböztetni minket. A kapcsolat viszont, ami az ikrek között van, bármely barátságnál, vagy testvéri kapcsolatnál bensőségesebb, és értékesebb, már ha éppen nem vesztek össze azon, hogy az adott családi fotón melyikőtök áll a jobb és melyikőtök a baloldalon.

   Ezért van az, hogy nem bámulom, sőt, nem is nézem meg különösebben magamnak a lányt. Ja, meg az ikertestvérét épp eléggé megfigyeltem ahhoz, hogy nagyjából sejtésem legyen róla, mi mindent takar a talár. De ugyebár erről fogalmam sincs. Nem is lehet. Hogyne.
   Elárulja nevét, én pedig udvariasan mosolygok, hisz nem tudok jobbat, na meg mi mást is tehetnék. Kezeim zsebeimben melegednek, hátam pedig igyekszem egy fáklya melege felé fordítani, na, nem mintha annyira átfagytam volna a kinti kis mínuszokban, de azért csak jólesik.
- Hát, ha lehet hinni a pletykáknak. – mosolyodok el, és közben egy fél lépéssel közelebb kerülök hozzá. – Akkor valóban igaz. Ma vagyok itt az évben utoljára. – halk műsóhaj, és kifejezéstelen arccal legeltetem szemem az ódon kőfalakon. Valószínűleg ő is láthatja, mennyire sajnálom, ám mivel a beszélgetés még mindig kissé feszült, szükségét érzem további beszédnek. – Tudja, nem mindenki lehet olyan szerencsés, hogy van ideje időben ajándékokat venni karácsonyra, s nekem bizony nagy létszámmal kell szembe néznem. A legrosszabb pedig, hogy ötletem sincs, kinek mit vegyek. – a mondat végére újabb sóhajt szúrok be, ami már valódi, s jobb mancsom kihúzva gondterhelten simítok végig államon. Lehet, hogy mozdulataim nem teljes mértékben őszinték, de jól szórakozom. Az pedig már megint más kérdés, hogy természetesen nem az ajándékvásárlás miatt veszem ki hamarabb a jól megérdemelt szabadságom. – Hmm. Mondja, maga mit venne például Viktor Krumnak? – teszem fel a kérdést, részben kíváncsiságból, részben a beszélgetés fenntartása céljából. Részben meg mert tényleg fogalmam sincs. Igaz, még nem vagyunk olyan idősek, hogy az összes lehetséges ajándékötletet elhasználjuk, ám az évek során számos alkalommal ajándékoztunk egymásnak kisebb-nagyobb holmikat, s ezeket az ajándékokat többnyire szellemesség, humor, és a használhatatlanság teljes mivolta jellemezte. Nálunk az ajándékoknak mindig az volt a lényege, hogy jót szórakozzunk, nem pedig az, hogy használjuk is őket. Hiszen mindketten elég jól állunk anyagilag, így ha valami használati tárgyat akarunk, csak elmegyünk, és megvesszük magunknak.
- De Viktor még hagyján. Jonathannak, az ikertestvéremnek sem tudok mit venni, és ez a legnagyobb gáz! – meresztem ki szemeim, rá sem nézve, az épp belépő, pár srácot figyelve, akik hatalmas örömmel porolják le magukról a felesleges havat, legalábbis a látszat ez, viszont az egyikük még a csizmáját is megpakolta, a másikuk pedig épp most önti ki a sapkájából. Irreálisan sok potyog, tértágító bűbáj. Arcizmaim automatikusan húzódnak mosolyra, s miután megpillantom a Mardekár apró, hímzett címereit, s a szokásos zöld-ezüstben pompázó sálakat, mellem szinte láthatóan nagyra dagad a büszkeségtől. Hát igen, azért vannak még ebben az iskolában diákok, akik adóznak akkora tisztelettel a mi imádott gondnokunknak, hogy nem hagyják szerencsétlent munka nélkül.



Cím: Re: Bejárati csarnok
Írta: Kalina E. Pierce - 2011. 12. 25. - 20:01:16
(http://i56.tinypic.com/314e9na.png)
Miközben azon töröm a fejem, nem lenne-e okosabb magára hagyni a gondolataival, azon kapom magam, hogy eszem ágában sincsen elmenni. Nem tudok véleményt faragni róla, hiszen két mondatot ha váltottunk, és a világért sem ismerném be – még magamnak sem – hogy annyira felszínes lennék, hogy a külső alapján ítélek. Folyton amiatt sírt a szám, hogy összekevernek az emberek Elenával, csak mert ugyanúgy nézünk ki, nem eshetek egy ilyen ostoba csapdába. Én legalábbis nem. Szóval inkább leszek udvariatlan, mintsem naiv diáklány, már annyi szóbeszédet hallottam arról, hogy hányan szerelmesek a szóban forgó tanárba … Nem szeretném, ha rólam is pletykálnának, a nevem mindig makulátlan volt, vagy legalábbis én mindig ezzel nyugtattam magam. Most pedig azzal, hogy ez részemről is egy ártatlan, unaloműző csevely, nem fogok kislányos ábrándokba merülni, csak mert nem olyan agg, mint a legtöbb tanárunk. Megköszörülöm a torkom, mintha ettől várnám, hogy eltűnjön a varázs. Csak fél füllel tudok rá figyelni, annyira elkalandoztam, pedig ha valaki, akkor én igazán arról vagyok híres, hogy mindig mindenkire figyelek. Ha egy jelzőt lehetne rámsütni, akkor az nyilván a figyelmes lenne, erre egy ilyen szép téli napon megkergülök. Ráfoghatom arra, hogy közeledik a szünet, ilyenkor minden diák kicsit kifordul magából. Na, indokom már van, mindjárt jobban érzem magam, és nem is feszengek annyira. A talár sem tűnik már annyira kényelmetlennek, ahogyan a tekintete sem, amibe ismét határozottan bele tudok nézni. Csak pillanatnyi elmeháborodás volt, reméljük ebből ő sem vett észre semmi. Miért is vett volna?

Mint egy lemezt, úgy próbálom visszapörgetni a fejemben a szavait, szerencsére a fél fülem is el tudott csípni annyi információt, hogy a fejemben ki tudjam egészíteni kerekre a mondanivalóját. Kissé meglepetten pislogok rá, nem mondott semmi furcsát, egyszerűen az eddig hallottak alapján nem gondoltam volna, hogy az a fajta, akit zavar az a feszültség, ami általában egy tanár és egy diák beszélgetését jellemzi. Félre ne értsen bárki, ez kellemes meglepetés, aminek köszönhetően én is oldódok kicsit, így ismét önkéntelenül barátságosabb arckifejezést öltök magamra. Azért igyekszek nem túl csillogó szemekkel bámulni.
-Ugyan, a karácsony nem az ajándékokról szól! Én majd készítek valamit a testvéremnek idén, úgy döntöttem, az nem annyira személytelen. -
Tudom, engem senki sem kérdezett arról, mit veszek, de gondoltam jobb, ha tudja, ezen nem kell törnie a fejét. Talán a férfiak nagyobb problémát csinálnak ebből, meg eleve nem hiszem, hogy annyira lázba jönnének az ünneptől és a vele járó macerás dolgoktól, szóval valahol azért sajnálom. És ha öreg lenne, akkor is sajnálnám, mielőtt ebbe is kivetnivalót találnál! Miért piszkál engem mindig a belső hangom?
-Sajnálatos módon nem ismerem annyira, hogy tudjam, minek örülne, de sohasem lehet elég pulóvere az embernek ebben a hidegben. –
Felelem kissé bután, de tényleg semmi használható nem jut az eszembe. Hiába vagyok lány, ebben az ajándék dologban én is mindig tanácstalan voltam, kivéve talán, ha a testvéremről volt szó. Ő pedig bárminek örült, amit tőlem kapott, vagyis nekem mindig úgy mutatta. Hogy aztán mit kezdett vele, az nem rám tartozott, én mindenesetre minden egyes ajándékát megőriztem, kivéve, ami ehető volt.
Ezek után bevallja, hogy az ikertestvérének sem tud mit venni, amire a szemöldököm az egekbe szalad. Talán tudnom kellett volna róla, hogy neki is van egy ikertestvére? Ugyanabban a cipőben járunk, és nekem még csak fogalmam sem volt róla.
-Neke… Magának is van ikertestvére? Egypetéjű ikrek?-
A szemem hirtelen jobban kezd csillogni a vártnál, mindig is érdekelt a téma, tekintve a helyzetemet, de az már csak a természet tréfája lehet, hogy egy ilyen emberből, mint Dimitrij Vulkanov is kettő van.
Szívem szerint felajánlanám, hogy menjünk valami melegebb helyre, mert a kezeim kezdenek elgémberedni, de ez egyrészt hülyeség, mert nyilván nem akar velem hosszadalmas dialógusba kezdeni a családjáról, másrészt egy lánynak ilyet mégsem illik. Inkább erősen tűröm a természet viszontagságait, zsebeimbe süllyesztem a tenyerem, és ott mozgatom az ujjaim, hogy még csak véletlenül se lássa.


Cím: Re: Bejárati csarnok
Írta: Dimitrij I. Vulkanov - 2011. 12. 26. - 09:46:59
Miss Pierce
•   •   •

"Mindig adódik egy pillanat az emberek életében, amikor rájönnek, hogy imádnak engem."

   Elmosolyodok. De ezúttal teljesen őszintén. Kalina naivsága, s kislányossága valóban aranyos, és ezt igencsak kedvelem is benne, már ha pár percnyi ismertség után beszélhetünk arról, hogy ki mit kedvel a másikban. Még, hogy a karácsony nem az ajándékokról szól! Igen. Szeretném ezt hinni, sőt, mindenki szeretné ezt hinni, azonban az, hogy ki mit szeretne, nem érdekel semmit. A karácsony lényege, s szelleme mára már nagyon átalakult, s a mostani generációnak már igenis az ajándékok a fontosak, a szeretet ünnepe, meg a hasonlók pedig csak szlogenként hangzanak el. Igaz, vannak még páran, akik tudják őrizni a hagyományokat, és az értékeket, de a mai világban ez igen ritka.
   Ennek ellenére nem szólalok meg. A kevés alkalmak egyike, mikor nem mondom ki azonnal véleményem, hanem moderálom magam, s próbálok felnőttként viselkedni, ha már itt ez a szabály. Nem akarom elrontani az elképzeléseit a karácsonyról, előbb utóbb úgyis rájön a dolgokra, és ha most elmondanám, amit gondolok, ahogy látom a dolgokat, valószínűleg én lennék a rossz ember, aki csak azért jött e világra, hogy kislányok elképzeléseit rontsa meg. Jó, ő már azért annyira nem kislány, hisz csak hat évvel fiatalabb nálam. A mai világban tizenöt évig nem számít semmi sem nagy korkülönbségnek.  A tanár, s diák közt azonban semmi sem megengedett. Elvileg. Az, hogy ez mennyire foglalkoztat, pedig az én dolgom.
- Nem hiszem, hogy túl sok örömet szereznék olyan ajándékokkal, amiket saját kezűleg csinálok. – azt azért nem mondhattam, hogy annyira nem vagyok kreatív, hogy mindenkinek valami jót találjak ki. Ráadásul én meg a kézművesség sosem voltunk olyan jóban. Bármilyen meglepő is.
- Hidegben? – az ajtó felé bökök ujjammal, s szemöldököm felhúzom, miközben ajkaim vigyorra húzódnak, csak, hogy ne vegyen túl komolyan. – Ez neked hideg? – kérdezem, s közben teljesen elkerüli figyelmem, hogy letegezem. – Oh, nem jártál még ott, ahonnan én jöttem. Ha tudnád, milyen hideg van a Durmstrangban, ahol télen napi két órát süt a nap. És ez is csak jó időjárás esetén. – nem panaszkodni akarok, szó sincs róla, hiszen nincs okom panaszra. Élveztem a Durmstrangban töltött éveket, és bármikor visszamennék. Az ott töltött idő alatt hozzászoktam az időjáráshoz, és a hideghez is. A végén már észre sem vettem, hogyan változik az időjárás, meg sem kottyant egy kis hó, vagy jég. Acélosra edzették testem, ezt az egyet biztosra elmondhatom a varázslóképzőről.
- Egyébként a pulóver nem is olyan rossz ötlet. – közlöm, miközben kezeim zsebeimbe süllyesztem, puszta megszokásból.
   Majdnem letegez, amin csak mosolyogni tudok. Igazándiból nem zavarna, ha megtenné, legalább a későbbiekben nem kéne megkérnem rá. A tanár úr, vagy a professzor megszólítást amúgy is rühellem, és unalmasnak találom.
- Igen, bár ha jobban belegondolok, lehet, hogy nem veszek neki semmit. Ő nem szereti a karácsonyt, így neki ez nem… ünnep. – magyarázom, kissé kínosan kerülve a sztori lényegét, de ez Jonathan dolga, nem mondhatom el mindenkinek. - És igen, egypetéjű ikrek vagyunk, de nem ismerjük egymást olyan jól, mint maguk. – legalábbis gondolom - Mi nem együtt nőttünk fel, de ez a sztori nagyon hosszú, és nagyon kacifántos.  Nem hiszem, hogy szívesen hallgatná az unalmas történeteimet, és egyébként is, gondolom magának is dolga van valahol, én pedig csak feltartom. – a fenéket gondolom így. Még, hogy valakit untassak! Ez röhejes! Azonban mégsem mondhatom azt, hogy márpedig én most mindent elmesélek neked, holott lehet, hogy siet valahova, vagy valami. Az rendben van, hogy beszélgetünk, és egészen elengedtem magam, de az udvariasságot azért tartani kell, hiszen nem vagyunk (még) baráti viszonyban. Ami azért őszintén szólva nem rajtam múlik.



Cím: Re: Bejárati csarnok
Írta: Kalina E. Pierce - 2011. 12. 26. - 21:08:12
(http://i56.tinypic.com/314e9na.png)


És mosolyog! Nem velem nevet, rajtam mosolyog! Ugyan nem tudom, mi vicceset mondtam, de hirtelen kislányos pír ül ki az arcomra, és immáron teljesen lehetetlenné válik, hogy leplezzem a zavaromat. Bizonyára nagy butaságokat hordok itt össze, és azon szórakozik ilyen jól. Legközelebb kétszer meggondolom, mit mondok ki, és mi az, amit megtartok magamnak, különben a végén az egész tanári kar megtudja, mennyire nevetséges vagyok!
Ugyan nem tűnik egyáltalán pletykásnak vagy rosszindulatúnak, de a felnőttek mindig anekdotáznak, és ha egyszer szóba kerül majd a nevem valamelyik tanári gyűlésen, mindenki nevetésben fog kitörni… Nem! Mostantól csakis okos dolgokat fogok mondani, semmi olyat, amin ilyen jót lehetne mosolyogni. Figyelem az arca minden rezdülését minden kiejtett szó után, ezzel biztosítékot keresve magamnak arról, hogy nem hozom magam kínos helyzetbe… ismét. De nem igen nyílik lehetőségem visszapörgetni az agyamban az eseményeket, hogy megleljem, hol hibáztam, a beszélgetés egészen folyékonyan halad a maga kis medrében, ami valamivel több jó érzéssel tölt el, mint az iménti esemény. Talán én látok túl sok mindent a dolgokba, de folyton csak a saját önbizalmam kárára olvasok a jelekből. Nem szabadna nekem emberek közelébe mennem, az a legbiztosabb!
Nyilván azt is csak én képzelem a dologba, hogy furcsán néz rám, egyértelműen ugyanúgy viselkedik, ahogyan két perccel ezelőtt, nem kellene túlkombinálnom! Remélhetőleg már nem vagyok paprika vörös, annyira nem szeretek griffendéles lenni, elég, ha a sálam ebben  a színben pompázik. De legalább válaszol a butácska ötletemre.
Az ötletem! Nyilván ezt találta mulatságosnak… Ismét elszégyellem kicsit magam, aztán végül próbálom elkapni a társalgás fonalát.
- Azt hiszem nem is bírnám azt a hideget, ezt elviselnem is nehezen megy… Ha tehetném, valami napsütötte részén élnék a Földnek. Gondolom butaságnak hangzik … -
Lesütöm a tekintetem, mint valami kölyökkutya, aki rosszat tett. Nem tehetek róla, nem tudom, mit illik és mit nem illik mondani egy tanárnak, sohasem beszélgettem még egyikkel sem tanórán kívül. Az viszont feltűnt, hogy valahová messzire elhajította a magázódást, amit én nem merek megkockáztatni, de azért roppant jól esik! Nem hiszem, hogy megérdemelném ezt a „kiváltságot”, ha szabad így fogalmaznom, de kevésbé érzem magam rosszul tőle.
-Tényleg? Én egyszer egy borzalmasat kaptam a nevelőanyámtól… Egy hatalmas hóember volt az elején!-
Végig fut a hideg a hátamon, ami inkább Eleonornak szól, mint az említett ruhadarabnak, de azért a másik sem volt semmi. A hóembernek nem répa volt az orra helyén, hanem valami felismerhetetlen növény, bizonyára bosszantani akart vele. Ettől függetlenül nem volt még szívem eltüzelni…
-Nem, igazából semmi dolgom nincsen… És nagyon érdekelne a történet, tudja nem az a fajta vagyok, aki utálja, hogy van egy ikertestvére, éppen ellenkezőleg. Viszont tökéletesen megértem, ha nem szeretné pont nekem elmesélni az egész sztorit, elvégre én csak egy… diák vagyok, vagy mi a szösz. –
Igyekszem még csak véletlenül sem letegezni ismét, így is túlmehettem minden határon. Még hogy érdeklődök a magánélete felől ! Jó, hogy nem azt kérdezem meg, hogy van-e barátnője, meg hány centi. Mármint a barátnője!
Azt hiszem ismét egészen vörös árnyalatban pompázhat a fejem, de legalább nem ütnek el nagyon az ujjaimtól, amik nem egészen bírják ezt az időjárást. Sokat segítene, ha valami jelét adná annak, hogy egyáltalán nem zavarom, vagy untatom, de tudom, hogy túl sokat kérek. Már azért is hálás vagyok, hogy ennyi időt kibírt mellettem, lassan kezd egy új rekordot felállítani.


Cím: Re: Bejárati csarnok
Írta: Chloe Sweet - 2011. 12. 29. - 17:40:29
~Gerry~

Fellélegezhettem, mivel az első akadályt könnyedén megugrottam, ezek szerint jó ideje nem láthatta Vikit. Én bezzeg látom nap mint nap, és egyre értetlenebbül állok az előtt, hogyan volt képes ő is átállni Griffendélesként a Sötét Nagyúr oldalára.
Kipréseltem magamból egy kimért vigyort, mintha nehezemre esne. Nem tudom, így szokta-e, csak improvizáltam.
Egy darabig hallgatott, így én is hallgattam, türelmetlenül, ami meg is felelhetett az adott körülménynek, mert nem akart beszélni. Viki pedig nem egy viháncoló kislány, aki szertelenül dobálja a tagjait még egyhelyben állás közben is, úgyhogy nem volt olyan nagyon nehéz dolgom. Szerintem kicsit olyan, mint aki karót nyelt, amikor fontoskodik, szóval próbáltam én is úgy viselkedni, és nagyot sóhajtottam a szavakra, amik elhagyták a száját.
-Tisztában vagyok az eljárással. Nem is érdekelne, ha Piton Professzor nem küldött volna ide. Azt mondta, nem ér rá most fogadni senkit, tudjam meg, miért jöttél.-
Hazudtam, mint a vízfolyás, mint aki könyvből olvassa, és nem is indultam sehová a folyosón, csak álltam ott. Nem tudtam, hogy elmondták neki az üzenetet, vagy levelet kapott, vagy mi módon hozott információkat.
Mivel azonban Gerry még nem túl régóta ment el az iskolából, így gondoltam, nem bíznának a tudomására fontos üzenetet, valószínűleg egy levél van nála.
A mozdulata megerősítette a gyanúmat, ahogy felemelte a kezét a mellkasára. Oda is kúszott a pillantásom, azután felé nyújtottam a kezemet könnydnek szánt mozdulattal, de valójában már alig vártam, hogy nálam legyen az a levél.
-Nyugodtan add ide, majd átadom neki én.-
Próbáltam olyannyira nemtörődömnek tűnni, hogy elhiggye, nem érdekel, mi van benne, tényleg csak megbíztak ezzel. És hogy ez mennyire vált be? Arról akkor még fogalmam sem volt, szóval szinte lélegzetvisszafojtva vártam, hogy mit fog mondani erre.


Cím: Re: Bejárati csarnok
Írta: Dimitrij I. Vulkanov - 2012. 01. 16. - 00:04:35
Miss Pierce
•   •   •

"Mindig adódik egy pillanat az emberek életében, amikor rájönnek, hogy imádnak engem."

   Ismét elmosolyodok, az ember már azt hihetné, direkt csinálom, vagy, hogy bármiféle célom is van ezzel, holott ezúttal ilyesmiről szó sincs. Arcizmaim önkétlen rángását csupán e lány szavai idézik elő. Ártatlansága, naivsága, és az, hogy oly könnyen zavarba jön, egészen lenyűgöz. Mármint szerintem ez tök imádnivaló. Tény egyébként, hogy mindig is a visszafogottabb nőket kedveltem, akik nem hivalkodnak szépségükkel, s nem sétálnak pökhendien a folyosókon. Akik nem néznek rám lenézően, pusztán mert férfi vagyok.
- Dehogyis hangzik butaságnak. Mégis miért hiszed azt, hogy bármi, amit mondasz, butaságnak hangzik? Ennyi erővel nem kéne órát tartanom, hisz a többség butaságnak tartja a kviddicset. Bízz magadban. Abból biztos nem lesz gond. – apró mosolyt bűvölök előbbi vigyromból, és biztatón nézek arcára. Szemébe. Egy kicsit.
   Merlinre, mi bajom van?! Úgy kezdek beszélni, mint Jonahtan! Mentőt, vagy valamit. Puhulok. Szabályosan. Nem rám vall, hogy diáklányokkal cseverészek a folyosón, az meg pláne nem, hogy még bátorítom őket, sőt, lelki tanácsokat is osztogatok. Kalina viszont ártatlanságával az ikertestvéremre emlékeztet, s ezzel roppant kedvező mennyiségű rokonszenvet vált ki. Előnyére.
- Na, ez jó! A hóember tetszik, bár, lehet, hogy nem lenne elég hatásos. Van viszont valami, amitől nagyon könnyen zavarba hozhatom Viktort… - a mondat végét függőben hagyom, azt hiszem, nem kell magyaráznom. Nem fogok megosztani esetleges rajongókkal ilyen értékes információkat. Krum kinyírna. Na jó, azért nem végezne imádott unokatestvérével. Talán csak pár belsőszervem bánná, mi az nekem?
- Remek. – csillannak szemeim, s bajuszom alatt bájos mosolyra húzódik ajkam. Na vajon ki érte el ismét, amit akart? Hát én! – Akkor esetleg lenne kedve bekapni velem valamit? – húzom ki magam kicsit, s önkéntelen is elmosolyodok a mondat kétértelműségén. Ez talán nem a legjobb megfogalmazás volt, be kell vallani, de élvezem a helyzetet, főleg ha még bele is pirul a lány. – Természetesen csak egy kis rántottára, meg kávéra gondoltam. Reggel óta nem ettem semmit, és kezdem is érezni, azt hiszem. – az udvariasság csak úgy sugárzik belőlem, ahogyan a félig meddig tettetett jómodor is jelen van. Aki ismer, az tisztában van vele, hogy többnyire akkor vagyok ilyen mézes-mázos, ha akarok valamit. Nos, már igazából megkaptam, így nem sok szükségességét látom a dolognak, de mit szólnának hozzá, ha tudnák is, hogy élvezem? Vagy, hogy nem szándékosan jön, s csak magam is utólag eszmélek rá?
   Mindegy. Erre nem gondolhatok, ahogyan arra sem, hogy élvezem Kalina társaságát, még ha kicsit szótlan, és félénk is. Még ha többnyire nekem kell jártatnom a szám.
   Kezeim izgatottan mocorogtatom meg a zsebek belsejében, s várakozó tekintetem megállapodik a lányon, nem foglalkozva a kuncogó hugrabugosokkal, akik épp most lépnek ki a nagyteremből, vagy azzal a két fiúval, akik nyálcsorgatva nézik Lina hátsóját a sarokból. Csak rá nézek. Hiszen most az ő döntésén áll vagy bukik minden. Most ő a fontos.


Cím: Re: Bejárati csarnok
Írta: Kalina E. Pierce - 2012. 01. 19. - 17:08:57
(http://i56.tinypic.com/314e9na.png)
Folyamatosan mosolyog, én pedig képtelen vagyok eldönteni, ennek örülnöm kellene avagy éppen az ellenkezője. Ha rajtam nevet, az eléggé kínos, viszont ha velem, akkor sikerült megmosolyogtatnom egy tanárt, akiről az a hír járja, hogy többnyire goromba szokott lenni. Persze én sohasem dőltem be a híreszteléseknek, általában teljesen alaptalanok, gondolom rólam is kering pár, de annyira sem érdekel, hogy megcáfoljam őket. Elena sokkal érzékenyebb a pletykákra, hazugságokra, azt hiszem én valamivel hidegebb fejjel tudom kezelni az ilyen szituációkat. Hát persze, mert ő hevesebb vérmérsékletű, mint én, szélsőségesebb, izgalmasabb jellem. Igen, sokan már ezt is a fejemhez vágták, de próbáltam mosolyogva lenyelni a bóknak sem nevezhető igazságokat: mert ez sajnos így van. De Dimitrij úgy érzem, nem Elenát látja bennem, vagy szeretné látni, mint annyian, és ez valahol kicsit felüdít. Nem mintha lenne esélyem olyan sokat beszélgetni vele, de meg kell becsülni az ilyen apró ajándékokat is, nem? Anya mindig ezt mondta …
Határozottan rám néz, nem a távolba, nem csak úgy előre, egyenesen a szemembe. Hát, ha ezzel segíteni akar, rossz úton halad, még inkább zavarba jövök tőle, mint amennyire illendő lenne!
- Ha az olyan könnyű lenne … Amit maga mond, azt mindenki csillogó szemekkel hallgatja, ellenben amit én … Hét év alatt kellett volna valamiféle tekintélyt kicsikarnom magamnak, ami eddig nem ment, szerintem most sem fog.
Felelem bátortalanul, de legalább feleltem, nem igaz? A társalgást fent akarom tartani, jót tesz nekem, hogy nem vagyok teljesen egyedül, olyankor még ennél nagyobb butaságok is az eszembe szoktak jutni, szóval határozottan jó hatással van rám. Nem feltétlenül kell ezt tudnia, még buta, rajongó kislánynak nézne, pedig ha egy vadidegen lenne, akivel most találkoztam először, akkor is ugyanígy viselkednék, ebben teljesen biztos vagyok.
-Igen? És mi az? Mármint ha szabad tudnom!
Nem, Lina, persze, hogy nem szabad tudnod, különben már elsőre elmondta volna! Nem szabadna ennyire tolakodónak lennem, a végén fogja magát, és faképnél hagy, az már megint nem tenne jót a folyamatosan apadó önbecsülésemnek. Kissé el is szégyellem magam, amiért ennyire kíváncsiskodó lettem, amihez nincs közöm, abba nem szabad beleütni a dolgom, és kész. Erre szerintem akár Lena is áment mondana …
A nagy szégyenkezés után körülbelül 20 másodperccel villámcsapásként ér a kérdés. Eddig a földet bámultam, teljesen kifejezéstelen arccal, most felkapom a fejem, és az egekbe szaladt szemöldökkel pislogok rá, azt hiszem pipacs vörös lehet a fejem. Rossz az, aki rosszra gondol, Kalina Pierce, ha valamikor, hát most kellene elszégyellned magad, nyilván ő is ezért vigyorog annyira. Na, mondhatom szép, egy beszélgetésen belül ennyiszer nem hoztam még magam kellemetlen szituációba, na de azért be kell vallani, ez a bekapni valamit …
-Mih? Hogy … öh… aha… bekapni… Igen, a rántotta tökéletes lesz.
Utolsó mentsváramként a hajamhoz kapok, kell valamiféle pótcselekvés, amivel el tudom terelni a gondolataim, nem? Ugyan elég hosszú, hogy elbújhassak mögötte, de az lenne a hab a tortán, mi több, már a cseresznye! Bekapni valamit… Mekkora mázli, hogy nincs itt Elena, most bizonyára röhögne rajtam. Vagy olyan választ adna neki, amitől még Dimitrij jönne zavarba. De nem, én sajnos nem vagyok ilyen ügyes, csak a saját magam égetésében, de azért már valamilyen díjat is kaphatnék.
- Induljunk, rendben?
Kétségbeesetten nézek rá, remélem ki tudja olvasni a tekintetemből, hogy nagyon menni akarok. Egyre inkább feszélyez a nézőközönség, nem elég nekem az, hogy így tud mosolyogni, még bámulnak is? Na nem, tényleg jól jönne az a kávé, meg mondjuk valami rum bele, hátha attól felbátorodnék? Na még csak az kéne, felbátorodni….




Cím: Re: Bejárati csarnok
Írta: Dimitrij I. Vulkanov - 2012. 03. 03. - 14:01:11
Miss Pierce
•   •   •

"Mindig adódik egy pillanat az emberek életében, amikor rájönnek, hogy imádnak engem."

   Nem válaszolok, csupán rejtelmesen elhúzom a szám, és magabiztosan mosolygok továbbra is. Természetesen nem fogok neki titkokat kifecsegni Viktorról, de jó érzés volt kicsit kérkedni a tudásommal. És ezt szerintem ő is nagyon jól tudja.

- Rendben. – mosolygok rá kedvesen, erővel visszatartva hangos nevetésem. Nem szeretném kinevetni, szegény így is elég vörös, inkább biccentek, jelezve, hogy menjen előre, s közben követem a nagyterem diákzsivajtól csengő kolosszusába. Odabent, a hosszú asztalok közé érve mellé lépek, és egy hirtelen ötlettől vezérelve bal kezemmel megragadom jobb kezét, s így sétálunk, a későn reggeliző diákok kíváncsi, mustráló tekintetével kísérve.
- Tekintélyt szerettél volna? – fejem kicsit oldalra hajtom, s így suttogok neki, szemeim közben végig a termet pásztázzák. Minden egyes összesúgás csak táplálja lelkem boldog kis tüzét, minden egyes irigy pillantással nő a lány hírneve, tekintélye. Ha eddig úgy érezte, senki sem szerette, most majd mindenki fogja. Nem szánalomból segítek neki, ha egyáltalán ezt lehet segítségnek nevezni, hanem mert egyszerűen jól esik. Kicsit tényleg megsajnáltam, hisz olyan ártatlannak és gyámoltalannak tűnik, és csak szeretném, hogy mások is megismerjék. Mert megérdemli. Láttam, hogy az ikertestvérével mennyire különböznek, ismerem is az érzést. – Most megkapod. Csak nyugi. – súgom oda, csak a biztonság kedvéért, nehogy azt higgye, hogy már vinném is a gombabokorba, meg ilyenek. Az általánosításokkal szemben jelenleg nem a szexre gondolok, sőt, egyáltalán nem az jár a fejemben. Vagyis eddig nem járt… Nem akarok semmi rosszat tőle.
   A terem végébe érve, a Griffendél asztalának legvégénél elengedem kezét, és z asztal túloldalára sétálva leülök, pontosan vele szemben. Kezeim az asztalra fektetem, és türelmesen dobolok ujjaimmal az asztallapon. Közben tekintetem elkalandozik, most már nem a reakciókat lesem, csak úgy egyszerűen jól esik szétnézni, noha a Mardekár asztalától jövő halk sziszegés, mely nyilván a tényen, hogy a Griffendél asztalánál foglaltam helyet, való méltatlankodást kíván kifejezni, nem kerüli el figyelmem, de ez csak elégedettségem szolgálja. Örülök, hogy nem maradtunk észrevétlenek, a célom ez volt, még ha improvizáltam is.
   Furcsa, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyet teszek. Hogy örömemet lelem majd abban, ha egy lány jobban érzi magát, egy roppant egyszerű gesztustól. Használtam már ki nőket, játszottam már nőkkel, bántottam már nőket. Cseppet sem vagyok jó, vagy megfelelő férfi a női nem számára, legalábbis ha az ő szemszögükből nézzük, de néha megpróbálhatok kicsit jó lenni, nem?
- Mesélj az ikertestvéredről. – nézek rá kíváncsian, ezúttal csak egy kis apró mosoly bujkál szám szegletében, nem viszem túlzásba. – Úgy értem a kettőtök kapcsolatáról. – kérem, s közben egy elégedett ajakhúzással nyugtázom az asztalon megjelenő reggelit. Először a kávéért nyúlok, s pár korty után le is teszem. – Persze, ha nem szeretsz róla beszélni, értem… - próbálok roppant megértő arcot vágni, hogy mekkora sikerrel, majd eldől. Természetesen kíváncsi vagyok rá, és az érzéseire, ha már a sajátjaim titkolom, ám ha úgy teszek, mintha mindegy lenne, nem tűnik úgy neki, hogy roppant érdeklődő vagyok, és még azt is hiheti, hogy választási lehetősége is van. Nem értem a női elmét, ám tudom, hogy lehet apró eredményeket elérni a nőknél.


Cím: Re: Bejárati csarnok
Írta: Kalina E. Pierce - 2012. 06. 15. - 14:51:41
(http://i56.tinypic.com/314e9na.png)


Továbbra sem teljesen sikerült eloszlatnom a hirtelen támadt zavarom felhőit, még mindig érzem, hogy zsibbad az agyam, az arcom színe pedig nem segít leplezni a kínos érzést. Nemigen vagyok hozzászokva a nekem címzett megjegyzéseknek, főleg nem az ilyen jellegűeknek. Az eddig romantikus címkével ellátott kapcsolataim zömében  - már ha ilyen kis szám esetében lehet bárminek is zöme – a fiúk úgy bántak velem, mint egy hímes tojással. Nem leptek meg semmivel, még ha tiszteletben is tartottam, hogy tiszteletben tartottak. Minden ilyen nemű tapasztalatlanságom ellenére persze fülig pirultam, ám a meglepettségnek koránt sem volt teljesen negatív töltete. Na, ez szintén meglep. Persze erre igen egyszerű lehet a magyarázat, hiszen melyik nő ne  örülne csak egy kicsit is, ha egy ilyen férfi tenne félreérthető megjegyzést neki? Én sem vagyok fából, nem hazudok, legalább magamnak nem. Igen, legyezte egy kicsit a hiúságom, hogy úgymond nő számba vesz, és nem úgy kezel, mint a korabeli férfiak többsége. Mondjuk egy kevésbé szimpatikus fiatalembert már lehet, hogy képen töröltem volna egy ilyen indítványozásért, de most ugye… róla van szó.
Beleegyezik a sürgetett indulásba, egy percig még azt is hiszem, most már nem érhet meglepetés, mire… mefogja a kezem. Persze ebben nem lenne az ég világon semmi, az emberek kezet fognak egymással, hogy üdvözöljék a másikat, és így tovább, de ez teljesen más. A párok szoktak kézen fogva sétálni, egyrészt már csak az érzés milyensége miatt is, másrészt, hogy megmutassák a világnak, ők bizony összetartoznak. Kikerekedett szemekkel nézek rá, próbálva kiolvasni a szeméből a választ, de nem az a fajta, aki rákényszerít a találgatásokra, kerek-perec kimondja, mi a célja ezzel az egésszel.
A hirtelen áradó jóérzés helyét átveszi a fájdalmas felismerés: úgy érzi, segítenie kell rajtam. Már megint ugyanaz a történet, csak azt látja bennem, amit a többiek is, és ezért ki is hibáztatná? Ha egy percre el is hittem, hogy ő másként néz rám, mint a többi ember, ezt gyorsan verhetem is ki a fejemből.
-De nem ilyen áron…
Dünnyögöm, szinte csak magamnak, a keze, amit az előbb még olyan puhának éreztem, szinte perzseli a tenyeremet. Még ha jó szándék is vezérli, és hálásnak is kellene lennem, amiért pártfogásába vette szerencsétlen személyemet, legbelül tudom, nem látja azt, amit láttatni szerettem volna velem.
Helyet foglalunk az asztalnál, az ujjaim levegőhöz jutnak, talán egy kicsit én magam is könnyebben lélegzem. Még mindig ott motoszkál a fejemben, hogy majdnem bedőltem saját magamnak, és többet láttam a helyzetbe, mint amennyi valójában van benne. Na, majd pont egy Kalina Piercet nézett ki magának egy ilyen pasi…
Elmosolyodom, magamnak címzett cinizmussal, önváddal teli tekintettel meredek a tenyeremre, és szánom magam, amiért ennyire beleéltem magam a szituációba.
Szán engem. Megsajnált.
Megrázom magam, hiszen nem érdemli meg a közönyt, a személye ugyanolyan izgalmas marad számomra, még ha önön ürességemre az előbbi mozdulatával rá is döbbentett.
-Elena és én… 
Mélyet szippantok az elhasznált levegőből, miközben az agyam eszeveszetten jár, és őrlődöm. Megint Elena… Miért várom azt, hogy különálló személyként kezeljenek, ha még a saját értékeimmel sem vagyok tisztában? Teljesen jogos, hogy összehasonlítanak minket, ő meg aztán pláne tudja, milyen érzés is ez. Valahogy a kézfogás óta minden érzés felerősödött bennem, és mindenben a rosszat látom.
-Tudod mi nagyon különbözünk, és nem csak azért, mert ő mardekáros, én meg griffendéles… Ő annyira… tökéletes.
Fáradt mosoly jelenik meg az arcomon: hányszor éltem már át ezt az egészet, hányszor válaszoltam már ugyanarra a kérdésre, és hányszor láttam már az emberek szemében a szánalmat, amit irántam éreznek. Amiért megragadtam a testvérem árnyékába. És mindannyian megpróbálnak segíteni rajtam.
Szaggatottan kapkodok a levegőért, a mellkasom fel-le jár, talán eltúlzom az egészet, de ezt nem csak a mostani helyzet hozta ki belőlem, ennek messzebbre menő lélektana van.
-Megbocsát egy percre? Nincs idebent levegő…
Felpattanok az asztaltól, és célba veszem a kijáratot.



Cím: Re: Bejárati csarnok
Írta: Dimitrij I. Vulkanov - 2012. 07. 03. - 14:02:58
Miss Pierce
•   •   •

"Mindig adódik egy pillanat az emberek életében, amikor rájönnek, hogy imádnak engem."

   Elmosolyodok, s a kupát az asztalra teszem, ám nem engedem el. Ujjaim közt görgetem, a kemény bőr végigsimít a mintázaton, mesterek munkáját élteti tapintásom, minden kis göröngyön, mélyedésen végigfutva. Tekintetem azonban a lányon játszik. Illetve rajta is. Nem tartom rajta túl sokáig pillantásom, nem akarom bámulni, háta mögött pár hugrabugos és hollóhátas srác összeveszett valamin, a lányok nyugtatják őket. A maradék, akiket nem foglalkoztat az eset, vagy nyugodtan esznek, s halk beszélgetésbe bocsátkozva burkolják el magukat, vagy bőszen mutogatnak felénk, had tudja meg az egész Nagyterem a hírt: Kalina Pierce kézenfogva érkezett Vulkanov professzorral. Ch… mindig is gyűlöltem ezt a professzorosdit. Semmi jogom ezt a megnevezést használni, ezt persze mondhatom… itt úgy ragadnak a titulusok, mint nyertes meccs után az olcsó nők.
   Szemeim kissé összeszűkülnek, és inkább elfordítom tekintetem. Úgy néz ki, sikerrel jártam. Legalábbis… elértem, amit akartam, hogy felfigyeljenek ránk. Rá. Ez lett volna a lényeg. Olyan gyámoltalannak tűnt, és ez mindenképpen csak segített rajta, a hírnevén, a tekintélyén. Nem minden lányt láthatnak velem. Akkor hát miért nem mosolyog?
   Mikor válaszol, ismételten csak mosolyogni tudok. Ujjaim otthagyják a pohár hűvös magányát, s ellenőrzőleg visszafele végigsimítanak borostámon, közben elgondolkodó képet vágok. Nem válaszolok. Csend ül be közénk, kissé kínos is, de nem tudom, mit mondjak. Amit legszívesebben mondanék, az tolakodó lehet, túl nyílt, tekintve rövid kapcsolatunk, s annak mélységeit. Jól van,hogy megfogtam a kezét, de ez nem jelent mindent.
   Természetesen értem, mire gondol. Vagyis inkább megpróbálom, mert én még sosem voltam ilyen helyzetben, Jonathannal. Vitalijjal meg pláne, ő mindig mindenben alulmaradt, így sosem kellett rosszul éreznem magam tökéletlenségeim miatt. Mi is mások, egymás szöges ellentétei vagyunk Jonathannal, de ő nem arra ébresztett rá, hogy mennyire nem vagyok tökéletes, míg ő az, hiszen ez nem így van. Minél több időt töltöttem vele, ráébredtem, hogy milyen is vagyok. Nem a tökéletességet, hanem önmagam kaptam meg tőle, és azokat a dolgokat, melyek hiányoznak belőlem. Tulajdonságokra leltem, melyeket birtokolni akarok.
   Amíg tartott ez a csend, lesütött szemmel tanulmányoztam a reggelit. Nem nyúltam hozzá, inkább csak elfilozofálgattam a rántotta szépségein, a pirítós morzsáinak alakján, s a főtt tojás héjának szabályszerűségén. Jóformán minden lényegtelen, senkit nem érdeklő dolog jutott csak eszembe, s mire megtaláltam a megfelelő szavakat, már késő volt.
   Nem szóltam utána, pedig lehet, hogy az lett volna a legjobb. Nem kérdeztem rá, mi a baja. Nem álltam fel, meg sem mozdultam, ahogyan elszaladt. Még utána sem néztem. Az érzés, mely körüllengte viszont, ott maradt. Éreztem, hogy valamit én rontottam el, rájönni mégsem tudtam. Én nem az ikertestvérem vagyok, nem értek az emberi lélek értékeihez, s problémáihoz. Nem látok bele másokba, csupán az elméjükbe, de az más.
   Arcomon az érzelmek rejtve maradnak. Talán még el is mosolyodok kissé, miközben megfogok egy pirítóst. Felnézek, és látom, hogy egy fekete hajú lány pont engem néz. A szemeibe mélyesztem tekintetem, és gúnyos vigyor húzza szét az apró, olyannyira tagadott gyűrődéseket arcomon. Beleharapok sovány reggelimbe, ezzel pedig fejem is elfordítom.
- Ha tudnád, milyen tökéletes is vagy. – ejtem ki a szavakat, még Kalinának címezve. Nem érdekel, hogy senki sem hallja. Saját hülyeségemen mosolyogva az asztalra könyöklök, és elpusztítom a pirítóst.




Köszönöm a játékot! <3




A helyszín immár szabadon befoglalható!
felőlünk. ::)


Cím: Diákoknak
Írta: Minerva McGalagony - 2015. 02. 13. - 22:44:54
Büszkeséget érez. Könnyek akarnak kicsordulni szarkalábas szemeiből, annyira dagad a melle. Győztek. Nem is akarja elhinni. Élete minden létező erejével és mágiájával harcolt, és harcolt volna a halálig is akár, de olyan hihetetlennek tűnt, hogy a gonoszt legyőzhetik. Voldemort hatalmas volt, rettegett tőle, és attól, hogy mit hozhat a világra, és a jövő generációjára. És nézzünk csak magunk mögé, ez a generáció, ezek a gyerekek váltak igazi hősökké a harcban, ők mentették meg az egész varázsvilágot a sötét Gonosztól, sőt talán még a muglik világát is. Potter, Granger, Logbottom, Lewis, Wolf... - peregnek előtte az arcok és nevek, akik az iskolát és ezzel minden mágust védve harcoltak.
Előtte áll a diáksereg, katonák, harcosok, hősök. Úgy érzi, mintha saját gyermekeire nézne. Szíve megtelik mérhetetlen büszkeséggel és végeláthatatlan fájdalommal. A gonoszság sok olyan életet vett el, amelynek még kivirágoznia sem volt ideje.
Mindenki őt nézi, s várja, hogy megszólaljon. Mindig is tudta, mit kell mondani, mindig is jól bánt a szavakkal, az emberekkel, a gyerekekkel, de most úgy érzi elfogytak a szavak. Egyértelművé vált: a háború véget ért, mégsem látni boldog arcokat. Második otthonuk romokban, szeretteik holtan.
Megköszörüli torkát, s a maradék sustorgás is abbamarad. Kócos, itt-ott vércseppes kibontott hajához akar nyúlni, de nem teszi, csak kihúzott háttal áll, s azon gondolkozik, hogyan kezdje.
Holt csend uralkodik, várják a csodát, várják azt, hogy kimondja: vége a borzalomnak.
Széles, keserű, de mégis boldog mosoly terül szét az arcán.
-  Sok szeretettel üdvözlök mindenkit a békeidőben! - lelkét keserűség tölti el. Végignéz a diákságon, majd lehervad arcáról az apró mosoly is. - Sokan nem adják meg azt a tiszteletet a gyermekeknek, amit megérdemelnek. De Önöket már becsmérlés gyermekeknek nevezni. Büszkeséggel tölt el, ahogy végignézek magukon, s látom azt a szilárdságot, amit jellemük sugároz. Sikerült. Nem kell aggódniuk tovább, a háború véget ért.
Az ő szívéről is leesik valami, amikor ezt kimondja.
- Voldemort elbukott. Nem kell többé félniük szomszédjaiktól, rokonaiktól, idegenektől, a borzalom véget ért. Lélegezzenek fel, sóhajtsanak mélyet az új levegőből. Ebből az új levegőből, amely mindennél tisztább. Az igazságtól tiszta, a győzelemtől telített. S bár a győzelem édes, ne feledkezzenek meg azokról sem, akik életüket adták a szabadabb jövőért, akik életüket adták Önökért. Gyászolják meg őket, vigyenek virágokat sírjukra, s emlékezzenek rájuk mosollyal az arcukon. Emlékezzenek vissza a korábbi időkre, eltelt hosszú évekre, a szép emlékre, és a boldogságra, így ők is boldogan nyugszanak majd.
Belesajdul szíve, ha a sok kollégára, ártatlan gyerekre, igazszívű mágusra gondol.
- "Szomorúfűz, miért csüng le az ágad?
Örökös tán a te gyászod?
Azért sírsz, mert ő elhagyott,
Mert veled nem maradhatott?
Ágadon hogy hintázhatna,
Vágyol-e megint arra a boldog napra?
Hitted, hogy örökké kacag
Ágad árnyékos sátra alatt.
Szomorúfűz, kár búsulnod,
Mert valami enyhíti a gondot.
Nem zúzta szét őt a halál vasökle,
mert megmarad a szívedben örökre."
[/b][/color]
És itt a lényeg. Búcsúzzunk el testi valójuktól, s őrizzük meg emlékeinket, illatukat, nevetésüket, pillantásukat.
Lehunyja szemeit pár másodpercre. Megfáradt szemhéjai mögött végtelen bús világ honol. Feketeség, mély sötétség és bánat birodalma.
Felnéz.
- Drága otthonunk, a Roxfort dicsőségesen áll, megrogyva, bár törve nem. Iskolánk bezárja kapuit, hogy szeptemberben egy új kezdet reményével, csodákkal és mágiával töltött kastély várja tanulónkat, hogy ismét otthonunkká váljon, olyanná, amelyben már nem fér meg  gyanakvás és rettegés.