Roxfort RPG

Az iskolát és a falut egy hosszú földút köti össze.
Valahol a közepén található az iskola kapuja is. Az utat fák és erdők szegélyezik. Ha átvágunk a fák mellett, eljutunk a pár méterre található tóparthoz.

Derűs szombat reggelre ébredtünk... Mikor kinyitottam a szemem a nap melegen sütött be a hálóterembe, és hangosan csivitteltek a madarak. Mikor rápillantottam az órámra, kiderült, hogy még csak fél hét van, de úgy döntöttem, hogy nem lustálkodok tovább.
- Mi a csudát vegyek fel?- hangzott számból a tipikus lányos kérdés. Végül egy farmer és egy laza pulcsi mellett döntöttem.
Reggelizni nem volt kedvem, úgyhogy fél kilenckor elindultam a Roxmortsba vezető úthoz.
Mattel csak órákon találkoztam, általában esténként valahogy sikerült mindig elkerülnünk egymást, úgyhogy úgy gondoltam, hogy odamegyek amit a tóparti estén megbeszéltünk.
Útközben vidáman sütött rám a nap, ami feltöltött energiával, és csak fokozta-az amúgy is jó-kedvemet.
Mikor odaértem az úthoz, Matt már ott várt.
- Helló-köszöntem neki és egy puszit nyomtam az arcára(ha engediiii :D)
- Rágóta vársz?-kérdezem kicsit restellkedve. Reméltem, hogy nem áll itt szegény már jó ideje. Sosem szerettem késni, és általában nem is szoktam, szóval nem akartam így "bemutatkozni"

|| Sarahnak, már megint  ;D||

Eljött egy újabb hétvége, vagyis szombat reggel. És ez a nap mégis más, ma van a bizonyos Roxmortsos kiruccanás, ahova Sarahval megyek. A nap már hétágra süt, mikor felkelek, és felöltözöm. A ruha kiválogatása mindig hamar ment, nem gondolkodom sokat, ám a hajam már megint visszautasitja a fésülést, igy kell pár pillanat, hogy helyre utasitsam. Nem indulhatok el borzosan, hogy néznék ki. Amint végeztem az öltözködéssel, röviden bele pillantok a tükörbe, majd felcsatolom a karomra, a tavaszi pulcsi alá a pálcatokomat, bele rakom a pálcám, és a hátamra veszek egy kissebb hátizsákot, amit már este kikészitettem, végül kilépek utra készen a hálóteremből, és a nagyterem felé veszem az irányt. Sietősen bekapok egy pár falatot, közben tekintetemmel Saraht keresve, de ezek szerint újra elkerültük egymást, igy elindulok a megbeszélt helyre. Mikor a Roxmorts felé vezető uthoz érek, Saraht még nem látom, ami azt jelenti, hogy túl hamar indultam el. Kinézek magamnak egy terebélyes tölgyfát az út mellett, és leülök a tövébe, az út felé fordúlva. A nap még mindig hét ágra süt, és nekem is nagyon jó kedvem van. A napos idő mindig feltölt energiával, boldogsággal. Tekintetem a gyönyörű környéket pásztázza, mikor meglátok egy magas alakot közeledni. Felismerem Saraht, ezért feltápászkodok, leporolom a ruhám kissé, és az út mellett állva várom, hogy ide érjen. Amint mellém ér, köszönését egy puszi követi, ami kissé meglep, de őrvendek neki.
- Szia. Nem annyira, nemrég értem ide, de csak azért, mert túl hamar elindultam. Akkor mehetünk? – kérdezem mosolyogva, Roxmorts felé mutatva.
- Merre akarsz menni először. – kérdezem, átadva a választás lehetőségét. – Azzal kezdhetjük, amivel csak akarod. Nekem csak egy rajztömböt kell vennem, de ott az egész nap. – mondom, a válaszára várva.

Örülök, hogy Matt nem vár rég óta, sose szerettem megváratni az embereket-talán azért, mert én magam is útáltam a késést. Nem tudom miért, talán a véremben volt. Ennek ellenére általában mindig olyan emberek lettek a legjobb barátnőim akik notórius késők voltak.
- Fú,rajztömb az nekem sem ártana- mondom mikor Matt megemlíti, hogy neki mi kell Roxmortsból.
Igazából el is felejtettem volna, ha nem mondja.

Már csak két lapom maradt, mert mostanában többet rajzolgattam, mint máskor, talán az időjárás miatt, talán mert több időm akadt mostanában. Ezért is sétáltam annyit. Habár embereket jóval jobban és könnyebben rajzoltam, meg akartam tanulni tájképeket rajzolni. Mind a kettőben találtam valami csodálatosat, és tudatosan próbáltam alakítani a tehetségemet.
- Amúgy még szénceruzát kellene vennem... Meg beülhetnénk a Három seprűbe is, ha gondolod-mosolygok rá.
- Meg végülis ott majd úgyis elválik.- fejezem be, és elindulunk Roxmorts felé.

Nem mi vagyunk az egyetlenek, amíg ezt beszéljük nem egy Roxfortos halad el mellettünk. Mindenkit felüdít ez a kirándulás, ráadásul az idő is kellemes, szóval tökéletesebb nap nem is lehetnek a faluba való menethez...

Amint Sarah a szénceruzát emliti, nekem is eszembe jut, hogy kellene vegyek egy puhábbat, bár már rég tervezem, még nem jutottam el odáig, hogy meg is vegyem. Általában nagy hangsúlyt fektetek a rajzok finomitására, amihez pedig több féle puhaságu szénceruzára van szükségem. Nemrég abbahagytam egy rajzot, mert nem tudtam mit kezdeni vele, a kemény ceruza eléggé elrontotta.
- Ami a szénceruzát ileti, azt nekem is kellene venni. Milyen jó, hogy egy művész lélekkel megyek Roxmortsba, igy legalább nem felejtem el. – mondom mosolyogva. És igazad van, beülhetünk a Három Seprűbe is. De majd lennt eldöntjük. – mondom egyetértően.
Amint Roxmorts felé haladunk, egyre több diákkal találkozunk. Ezek szerint mindenki kihasználja a ragyogó időt, és időben elindúlt. A legtöbben ugyancsak kicsattannak az örömtől, ami nem is csoda ilyenkor. Több Griffendéles mellettünk elhaladva egy pillanatra megáll, majd előre siet. Találkozunk egy pár hálótársammal is, akik közül egy kettő sejtelmesen vigyorog, amint Sarahval lát. Na ne, most mit gondolhatnak. Annyira idegesitenek az ilyen alakok, de ez remélhetőleg nem látszik az arcomon. És mi van, ha kedvelem a lányt – vagy már nem csak kedvelem… nem tudom-, ahhoz senkinek semmi köze. Minden esetre a távolban már feltünik a falucska.

Legalább nem felejtem el... hangzik Matt szájából a mondat vége.
- Hátttt, abban ne bízz- vigyorgok rá.
- Néha szörnyen rossz a memóriám ilyen dolgokban - mondom kissé zavartan.
A falu egyre közelebb van... Már látszódnak a néhol füstölgő kémények a távolban. A füstjük úgy száll felfele mintha a fekete pamacsok is felhőkké akarnának válni a kék égen.

Ahogy haladunk nem kerüli el a figyelmemet a többi roxfortos-legfőképpen a háztársaink meg-megakadó tekintete. Jó, biztos, hogy fura nekeik hogy együtt látnak minket, mert igazából a múltkori találkozásunkig nem nagyon beszélgettünk-sőt... de akkor is... De mindegy. Igazából nem nagyon érdekel a dolog, a lényeg, hogy Mattel lehetek. Igazából sokszor az is nehezemre esik, hogy levegyem róla a tekintetem...
Mindenesetre engem szerintem közel sem feszélyez annyira a bámuló ember tömeg mint Mattet, akinek meg-meg feszülnek az arcán az izmok egy egy csodálokzó tekintettől.
- Nyugííííí... - súgom neki - ha ennyire akarják, legyen meg az örümök, bámuljanak csak.
- Amúgy mesélj, mi történt veled az elmúlt pár napban? Hiszen nem tudtunk ez az idő alatt beszélgetni...

~Nicole~
Mikor a lány megjelent elmosolyodott, majd odasietett. Élvezte Nicole állandó jókedvűségét, ha volt valami, ami tényleg fel tudta vidítani akkor ez volt az.
- Nagyon csinos vagy.
Jegyzete meg és ez nem csak az ízlésesen összeválogatott ruházatnak, hanem az állandó vidámságnak is szólt.  Még nem látta a lányt úgy, hogy nem mosolygott volna és ez őrá is átragadt. A többiekkel való kapcsolatát ismerve pedig még jobban örült neki, hogy van valaki, akivel ilyen jól érzi magát. A lány kérdésére természetszerűleg válaszolt.
- Persze, menjünk.
Maga elé engedte a portrélyuknál, majd ő is követte.
A séta eleje szótlanul telt, mindketten élvezték az időjárást. Frics ellenőrzésén hamar átjutottak, a biztonság kedvéért Quintin most nem hozta magával a kardját, bár nagy volt a kísértés. Elég korán voltak, még alig járt valaki erre, aminek a fiú örült, hiszen sosem szerette, ha mások beleütötték az orrukat a magánéletébe. Amit a lánnyal kapcsolatban érzett pedig bőven a magánélet kategóriába tartozott. Mikor végre hallótávolságon kívül voltak mindenkitől megszólalt.
- Milyen heted volt? Nagyon megkínoztak a tanárok?
A vigyor a kérdés közben teljesen egyértelművé teszi, hogy nem veszi komolyan a kérdést, csak hangulatot akar vele teremteni. Az pedig sosem árt.

~Quintin~


~Nagyon csinos vagy.~
Quintinnek erre a megjegyzésére majdnem elpirult, de csak majdnem. Most, talán kivételesen sikerült uralkodnia érzelmei felett. Ilyen talán még soha sem fordult elő vele. Általában, ha megdicsérték, vagy leszidták, esetleg mérges volt, akkor mindig vörös lett a feje.
*Hiszen az volt a célom, hogy tetsszem neked.* -gondolta magába.
Quintin maga elé engedte Nicole-t a portrélyuknál, majd egymás mellett indultak el a bejárati csarnok felé, ahol Frics ellenőrizte, a szülői engedélyeket.


Miután Frics ellenőrzésén túljutottak, elindultak a falu felé. Az út szinte teljesen kihalt. Ez valószínűleg annak volt köszönhető, hogy elég korai időpontot választottak az induláshoz.
Az út elején csendben ballagott egymás mellett a két diák. Nicole várta, hogy Quintin beszélgetést kezdeményezzen. Erre nem is kellett sokáig várnia. Ahogy Frics hallótávolságán kívül értek, mint egy varázsütésre megszólalt a srác. Arról kérdezte Nicole-t, hogy milyen volt a hete. Azt látta, hogy amit azután kérdezett, azt csak viccből tette a végére.
- Elég jó hetem volt, leszámítva a dolgozatokat.
Naná ki szereti a dolgozatokat.
- És neked milyen heted volt? Nehéz heted évesnek lenni? – kérdezte a lány, nem kis kíváncsisággal a hangjában.
Hát igen. Nicole ilyen kíváncsi természetű. Vannak, akik ezért szeretik, és vannak, akik nem. Na, jó, azért nem szokott mindenre rákérdezni. De most valahogy el kellett kezdeni a beszélgetést. *Aztán később majd beszélünk másról is, hiszen itt van az egész vasárnap előttünk. Soká lesz még délután.* -gondolta magába a lány.
Nicole-nak ebben az évben kellett letennie az RBF vizsgákat. *Az RBF vizsgák is elég nehéznek mutatkoznak, akkor milyen lehet a RAVASZ előtt. Biztos sokkal nehezebb lehet Quin dolga, mint az enyém. Habár okos srácnak tűnik. Még az is lehet, hogy megkérem, segítsen felkészülni. Persze csak akkor, ha ráér a saját tanulnivalója mellett velem is foglalkozni.*
Míg ezen gondolkozott, haladtak előre a földes úton, melyet magas fák szegélyeztek. A falu körvonalai is egyre jobban kivehetők lettek. Az idő sem tűnt olyan rossznak, mint amilyennek reggel Nicole az ablakból látta.

~Nicole~

Szerencsére a lány vette a poént és pont úgy válaszolt, ahogy Quintin szerette volna. A kérdéseket megértette, ő is hasonlókat kérdezett volna valószínűleg egy hetedévestől ötödéves korában. Próbált a lehető legjobban válaszolni, bár azt ő is tudta, hogy elég sajátosan látja a dolgokat.
- Az, hogy nehéz-e elég relatív. A gyakorlati tárgyakkal sosem volt gondom, valahogy azok mindig jól mentek. Ha valamit ok nélkül be kell magolni azt nem bírom, de ez nem volt máshogy régebben se. Igaz, hogy most többet is követelnek, de többet is tanítanak és ez a mágia igazán érdekes része. Persze, lehet hogy tudsz madarat pohárrá változtatni, vagy teknőst teáskannává, de a tértágító bűbáj és társai azok, amiket felnőttként is használni fogsz és tényleg nagyon hasznos varázslatok.
Igazából, csak ekkor esett le neki, hogy a lány mivel ötödéves idén teszi le az RBF-eket. Sokan képesek halálra izgulni magukat azon, hogy milyen eredményeik lesznek, mivel általában eszerint kapnak munkát. Quin tapasztalatai viszont azt mutatták, hogy mindenkinek meg kell találni azt, amihez tehetsége és kedve van, és ha ez sikerült, akkor már mindegy hogy egyébként milyen jegyei vannak.
- Az RBF-ek miatt meg ne aggódj, biztos jól fognak sikerülni. Nem találkoztam még olyan Griffendélessel, aki nem tudta volna megcsinálni ha készült rá.
Igen, ezzel utalt rá, hogy bizony más házakból való diákok között vannak olyan buták, mint hat másik. itt főleg az „imádott” madekárra és a balfácánokból álló Hugrabugra kell gondolni. A Hollóhátasokat senki sem vádolhatta volna azzal, hogy nincs meg a szellemi kapacitásuk. Közben leértek a falu határába, úgyhogy felmerült a kérdés:
- Hova szeretnél menni először?

~Quintin~


Na igen. A lánynak ez volt az egyik fő problémája, hogy nem igazán tudta, mi is szeretne lenni. Egyet azonban biztosan tudott, hogy a Reggeli Prófétánál nem szeretne dolgozni, és nem szeretne gyógyító se lenni. Ugyanis nem tudja nézni azt, hogy más emberek szenvednek. A gyógyító szakmát nem neki találták ki. Vonzotta viszont az aurorság, de nem volt biztos abban, hogy a hozzá szükséges vizsgákat le tudná tenni. A bátorsága megvan hozzá, de egy kicsit több önbizalom szükségeltetne. Mondjuk, ezen még lehet változtatni.
Azért annak örült, hogy a fiú megpróbálta megnyugtatni, az RBF-eket illetően, jól esett a lánynak. De abban is szinte biztos volt, hogy két évvel ezelőtt Quin is ugyanígy ideges volt egy kicsit. Azért arra még kíváncsi, hogy a fiú mi szeretne lenni, hogy ha elvégezte a Roxfortot. Így egy kis torokköszörülés után feltette, az őt foglalkoztató kérdést:
- És mi szeretnél majd lenni?


Miközben Quintin mesélt neki elértek a falu határához, és a srác megkérdezte:
~ Hova szeretnél menni először?~
Nicole elmosolyodott. Majdnem rávágta, hogy egyértelmű, hogy a Mézesfalásba. Mire ezt végiggondolta elöntötte arcát a vörösség. Nicole vékonysága ellenére meglehetősen édesszájú volt, ezért volt a Mézesfalás az első gondolata. *Biztos Quin is szereti az édességet. Miért ne mehetnénk először oda. Aztán majd elmegyünk sétálni a faluba, vagy leülünk a kávézóba.*- gondolta Nicole.
- Hát… mehetnénk aaaaaaa… Mézesfalásba? – kérdezte egyre jobban vörösödve.
Azért csak kibökte, hogy hova szeretne menni. *Ha Quintin nem tetszik a válasza, akkor vessen magára. Elvégre ő kérdezte, hogy hova szeretnék először menni.*
Majd hozzátette:
- És Te hova szeretnél majd a faluba menni?
Főleg azért, hogy ne csak oda menjenek, ahova Nicole szeretne. Az elég kellemetlen lenne a lány számára.

*Halk pukkanás hallatszik, majd egy magas alak lép ki a sikátorból. Fekete talárt visel, kék szegéllyel. Ízig, vérig hollóhátas még mindig. Magára tekint még egyszer újra, majd elindul, hogy remélhetőleg odaérhessen még lakoma előtt. De rég is volt itt utoljára. El is felejtette, milyen csodás helyek vannak még… Olyanok, melyet a muglik még nem tudtak leaszfaltozni. Milyen szép is… és a levegő is mennyivel jobb, mint a városban. Talán pont ez hiányzott neki. Ugyan év végére ér be, őt ez nem zavarja.
Még mindig sokk alatt van. Apja tanácsára megpróbálkozott a Roxfort-tal. Mármint nem úgy, mint diák, hanem úgy, mint tanár. Ez álmai netovábbja. Taníthatja Harry Potter-t is akár, kezet rázhat a tanárokkal, oszthatja a pontokat… Csodás, akár csak valamilyen mesében. Vagy mint az álmaiban.
Halkan lépked, mindent megszemlél. Csak úgy jönnek vissza az emlékek. Hm… milyen jó is volt itt. Ha tehetné, ismét diák lenne… Ha tehetné, visszamenne a múltba. Csak hát nem teheti. Semmi gond, fiatal még, és addig fog itt tanulni, ameddig csak lehet.
Egy halk nóta, füttyszóval kísérve, és ő csak megy és megy. Szemei kék tűzben játszanak, helye sincs a szomorúságnak. *
~ Mily szerencsétlenek a muglik, soha nem látják ezt meg… Pedig mily gyönyörű. Bár kissé hűvös van, azért nagyon jó az idő. ~
*Kezében egy bőrönd, abban minden ami kell neki, a többi már ott van a kastélyban. Előre el lettek küldve a cuccai, köztük a macskája ketrece, benne egy macskával, és a gitárja is.
Fekete inget visel, fekete zakót, nadrágot, cipőt és talárt. Pálcája, az a gyönyörű darab egy pálcahüvelyben nyugszik, övére erősítve. Nem nagyon van oda a varázslásért, de azért vígan használja… Hogy miért nem szeret varázsolni? Nem tartja szükségesnek. A muglik között megtanulta, hogy a mágia csupán az egyszerű ember óriási igényeit tudja orvosolni. És míg a varázstalan emberek között élt, rájött, hogy másképpen is lehet élni. Ezért nem szokása minden kis apróság miatt pálcát rántani és varázsigéket mormolni.
Eközben odaér… Ott áll a hatalmas kapu előtt. Itt már nem fütyül. Helyette szélesen mosolyogva nézi a kastélyt, mely innentől otthona lesz. Erős keze a kilincsre fonódik, lenyomja. A zár halk kattanással adja meg magát, aztán már csak lökni kell egyet az ajtón, hogy szabad legyen az út Logan és az álma között… *
- Hihetetlen.
*Mosolyog… nagyon boldog ebben a pillanatban. Átlépi a határt, majd becsukja maga mögött az ajtót. Ez a pár perc, míg a birtokon lépdel, hamar el fog telni. *

  Április első hétvégéje volt és szerencsére, mi felsőbévesek kimenőt kaptunk Roxmortsba, amit én kivételesen nem a faluban szándékoztam eltölteni, hanem a nagybátyámnál. Nem lett volna szabad? Nem érdekelt. Soha nem tartoztam azon diákok közé akik betartanak mindenegyes pontott a házirendben, de most már annyira sem érdekelt. A három számomra legfontosabb embert sikerült elüldöznöm magam mellől, csak mert kifordultam álítólagosan önmagamból, de ez nem így volt. Nem változtam meg, mindig is ilyen voltam, csak ők nem akarták látni és mikor már nem lehetett szemet hunyni felette, nem fogadtak el. Talán lehet, hogy sose voltunk igazán barátok… De mit is számít? Nem kellettem nekik, mert más voltam. Elkergettem őket magam mellőll, csak mert képtelenek voltak belátni, hogy nem mindig az a jó, amit ők gondolnak, hogy a világ nem fekete és fehér, és hogy mert én erre rájöttem, már rossznak számítottam. Elkergettem őket magam mellőll… A barátaimat… A szeretteimet… Ezek után már mit érdekelnének olyan apróságok, hogy szabálysértések.
  Döntöttem és nem akartam már megmásítani a döntésem, nem, mert ha már egy életet elvesztettem, akkor hagy kezdjek el egy újat, egy újat, amiben születésemtől kezdve részem kellett volna lennem. Felveszem a Mirol nevet, a család része leszek és tisztában voltam vele, hogy ezzel kötelességek járnak, ezért sem bántam, hogy a barátaimmal vége. Ők nem tartoztak azokhoz a körökhöz, ahová én fogok. Ennyi…
  A Szárnyas vadkan felé tartottam, az egyetlen hely felé,ahonnan diák megszökhetett erről a senki háta mögötti helyről és nekem mennem kellett. A fogadóból néhány aranynak köszönhetően, hop-porral oda mehettem ahová akartam. Este pedig jövök is vissza és mint aki jól végezte dolgát írány az iskola, addig pedig a Mirol kúria védelmező falai várnak és egy ebéd Jamessel. Igen, már ennyire jóban voltunk. Valahogy a kezdetektől volt valami a férfiban, ami egyszerűen éreztette velem, hogy egy családhoz tartozunk, hogy Ő a nagybátyám. Nem először lógtam ki az iskolából, hogy átruccanhassak a családom ősi otthonába egy teadélutánra, de most nem egyszerű teadélutánra készültünk, ennél sokkal többről volt szó.
  Egy épphogy térdfelé érő hosszúujjú olajzöld kasmír ruha volt rajtam, aminek volt egy enyhe fényes hatása, az ezüstös szálaknak köszönhetően, amivel a ruha varva volt. Garbós  nyaka melegítette a nyakam, és talán már tulzottan is feszült rám, de szerettem ezt a ruhát és ez volt a lényeg. Elegáns volt, mondern és egyben enyhén laza, hisz hiába volt számomra ez a nap egy nagyesemény, egy új élet kezdete, a bennem tomboló feszültséget muszáj volt legyünröm valamivel és ezta kényelmes ruha tudta egyedül elérni. A derekamon egy fekete vastag bőröv díszelgett, amire rá volt csatolva a pálcám. Körübelül két éve sikerült beszereznem ezt a darabot, de még a mai napig imádtam, praktikus volt és ezen felül csinos is, mit is áhítat jobban egy nő? A nyakamban egy medál lógott, mely a családi címert szimbolizálta. Fura… ez a medál születésemtől kezdve tulajdonomban volt, de valahogy soha nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Pedig ha tettem volna… akkor talán nem most értesültem volna csak arról, hogy ki vagyok. Akkor nem borult volna fel az egész életem. A medál belsejáben egy díszes M betű volt és az egész medál küröl egy kígyó futott végig. A Mirolok címere… Miért nem tűnt eddig fel? Lehet. Lehet, hogy mert észre sem akartam venni…
  A ruhám alól fekete combfix indult, nem igazán voltam odáig a harisnyanadrágokért, szimplán nem passzolt az általam kedvelt fehérneműkhöz. Jelenleg pedig, muszáj volt valamit felvennem, mert az időjárás még nem engedte meg a csupasz lábakat, és ha már kell valami, akkor legalább tegye szebbé az öltözékem, ez az enyhén átteszős, teljesen egyszerű darab pedig tökéletes passzolt a ruhámhoz és az alkalomhoz is. Lábbeliként egy rövidszárú modern csizmát viseltem, kabátként pedig egy hosszúszövetkabátot, ami nem volt begombolva. Nem volt épp varázslós a kinézetem, egyedül talán a szövet kabát hasonlított egy hajszálnyit a találokra, de a mai fiatalokra már nem volt jellemző, hogy követték volna a hagyományokat, pedig James szerintem jobban örült volna, ha én követem.  Igaz, azt is belátta, hogy a korral haladni kell, ezért nem szólt egy szót sem. Nem úgy mint Keithnek… ő bármit tett az  nem volt elég jó Jamesnek, nem is értettem, akkor velem miért volt ilyen elnéző. December óta többszőr is találkoztunk és folyamatosan levelet váltottunk. Ez volt az amit Marynek sose említettem, nem értette volna meg, hogy James számomra nem egy halálfaló, hanem a nagybátyám, a családom és most pont hozzá tartok. Ahhoz az emberhez, akit régen megvetettem, de ma már a családomnak tartok éa akihez azzal céllal megyek, hogy életen át hozzá, hozzájuk tartozzak.
  Roxfort és Roxmorts közötti úton haladtam, a falu felé. A többiek már rég ott lehettek, de én szándékosan nem mentem hamarabb. Két dolog volt: egy, ráértem, kettő, nem akartam, hogy kikenve kiöltözve lássanak, főleg mert tényleg nem egy átlagos Roxmortsi hétvégés külsőm volt, és ha a ruha nem lett volna elég, akkor ott volt a smink, a mélyzöld szemeim körül a szintén zöld szempúder, és a lazán felkötött konty. Nem lett volna a legcélszerűbb, ha így láttak volna meg, főleg nem, ha a Griffendélesek, akik között lassan kezdtem az utálat tárgyává válni.
  A lassan virágba boruló fák, a fenyőkfák kísérték magányos utam, mikor  a halkan susogó szélben halk kopogó lépteket fedeztem fel. Valaki követettett, vagyis jött mögöttem. De ki? A diákok már órák óta elindultak a a faluba, akkor ki jöhet a hátam mögött? Jobb kezem azonnal a pálcámra siklott, reflexszerű mozdulat volt, hisz hiába, hogy jók a megérzéseim és az érzékszerveim, mint a legtöbb varázslónak, hátul nincs szemem, nem vagyok én Mordon. Nem álltam meg, még nem, de lassítottam a lépteimen, hogy közelebb tudjam a lokapodót és kideríthessem, ki is az. Nem csak hallottam, de éreztem is közelít, egyre inkább közelít, mikor hirtelen mozdulattal fordultam hátra. Nem rántottam pálcát, de egy pillanat alatt sikerült volna előrántanom, ha arról van szó, de barátra nem szegezünk fegyvert, még akkor sem, ha már megtettem és azzal átléptem egy határt.
  Mary volt… Ő volt aki szembesülhetett azzal, milyen Vikitria Mirol pálcájának a rosszabbik oldalán áll és farkas szemet nézni vele. Soha… soha nem fogom azt megbocsátani magamnak, bármit mondott nem borulhatott volna el annyira a tudatom, hogy erre vetedemjek. Nem! Nem átkoztam meg, nem tudtam, de nem is lettem volna rá képes, ő Mary volt, Mary…
  Hiretelen észbe kaptam, hogy az ismeretlen már elérte a kellő távolságot és azonnal megpördültem a tengelyem körül, hogy szemügyre vehessem. Tyara Mortal volt. Mortal… Egy Mardekáros… Draco jegyese… Remek, már csak ő hiányzott, pont hozzá volt most kedvem. Kellett nekem a „lakadatlan éberség” filozófiáját követnem… Most megadtam neki egy újabb helyzetet, hogy kötekedhessem. Multkor is, teljes jószándékkal segítettem valakinek, aki elejette a holmiját, erre persze, hogy ő volt… Hát az a beszélgetést sem felejtem soha el. Akkor vált bizonyossá a számomra, hogy tudja. Igen, tudja…

~Kicsimnek, kedves ellenségemnek, édes szeretőmnek XD   <3<3<3~

Fák árnyékában halad, elbújva a tűző Nap, és a türkiz égbolt szánakozó pillantása elől. Fekete csizmájának sarkai alatt elenyésznek a kiszáradt gallyak, néha meg-megroppannak a faágak. Bársonymelegségű íriszei a földet pásztázzák, olyan, mintha keresne valami aprócska kincset, amit egyszer valakik valamikor elrejtettek örökre, hogy aki méltó rá, megtalálhassa.
De Ő Tyara mire méltó?
Semmire.
Hol van az a Mardekáros lánycsapat ami mindig körbeveszi, hol vannak barátai, de a legnagyobb kérdés, hogy miért van egyedül? Egyedül …. Teljesen egyedül. És miért nem néz fel? Nincs minden kérdésre felelet. Nincs.
Óh, ha tudnák az emberek, hogy az élet valójában tényleg fekete-fehér. Hogy nincs semmi boldogság, semmi jó ami színesíthetné. Hogy úgy ahogy van a maga borzalmával szinte csak fekete. Olyan, mint most a hatodéves lány.
A csizmához fekete térdig érő nadrág, és hollószín selyem ing párosul. Nincs a lányon egyetlen hivalkodó ruhadarab sem, mégis kitűnik mindenki közül. Talán a gyászos hangulat, mely belengi körülötte a levegőt, vagy a tiszta elegancia az ami rá irányítja a tekinteteket?
Egész testében remeg, kabát nélkül ilyen időben nem is tehet másképp.
Hosszú gesztenyebarna haja szoros kontyban a tarkónál díszeleg, egyetlen hajtincs sincs szabadon eresztve. Se lazaság, se divat, se kaján gúnyos mosoly az ajkakon. Ki lehet Ő?
A vékony ujjak egy vörös rózsát forgatnak. A bíbor szirmok vigasztalóan simogatják az alabástromfehér bőrt.
Körülbelül egy órája sétálgathat a fenyők, tölgyek, gyümölcsfák alatt. Nem siet sehova. Nincs már miért sietnie. Szívét üresség járja át, valami mélyről feltörő iszonyat, mely megfertőzi egész testét, mely megöli lelkét.
Valaki megtorpan előtte.
Egy ismerős arcot lát, egészen homályosan. Olyan furcsa. Mintha vízréteg borítaná a szemeit.
Erősebb fuvallat söpör végig az úton, a fákról a gyenge virágszirmokat letépi, amik tölcsérszerűen egy pillanatra körülölelik a két lányt, mikor Tyara felnézve megbizonyosodik arról, hogy előtte valóban Vikitria áll.
Könnyekre fakad.
A büszkeség és a tartás eltűnik. Hová tűnt a gőgös aranyvérű? Hová?
- Gyerünk rúgj csak belém te is. Hajrá. Megteheted. Mire vársz? Mit bámulsz? Ne merj így rám nézni.
A másik lány csupán annyit láthat, hogy a szép arcot elmossa a sok könnycsepp, és a mindig kedvesen csillogó bársonymelegségű szempár most üres és kisírt.
Előre lép, ki akarja valakin tölteni dühét. Nem számít, hogy a lány Vikitria, lehetne Hannah, lehetne Elisabeth, Gabriell, vagy akárki. Potenciális áldozatot akar.
Pálcáját előkapja, egyenesen a Griffendélesre céloz.
- Mondtam, hogy ne merj így rám nézni. Nincs jogod hozzá. Egyáltalán nincs.
Zokog.
Az édesanyja ugyanis ma meghalt. Állítólag öngyilkos lett. Belebolondult az elzártságba a félelembe. Nincs többé. Magára hagyta férjét és lányát Tyarat. Döntött.
A fájdalom szinte elviselhetetlen. Bár mehetne Ő is utána. Akkor elmondhatná neki, hogy mennyire szereti. Mi is volt az utolsó mondata hozzá? Hiszen hónapok óta nem beszéltek. Pontosabban mióta visszatért a Roxfortba.
„Gyűlöllek”
Összevesztek. Kiabáltak.
- Gyűlöllek! Gyűlöllek…. Utállak. GYŰLÖLLEK.
Hisztérikusan kiabál, nem bírja fékezni magát. Emlékezni jött, de inkább veszekedést provokál. Egy olyan emberrel aki bántotta őt, de fele annyira sem, mint anyja döntése. Nem Vikitria hibája, ezt Tyara is jól tudja, de nem akar ilyen apróságokra összpontosítani. Nem. Ő most bajt akar. Ő most fájdalmat akar okozni, olyan kínt, ami a szívét szaggatja, marja.

Könnyek? Mi történik itt? Mi lelte?
Teljesen ledöbbentett, hogy Tyara sír, hogy kétségbeesést és fájdalmat látok a szemeiben. Hirtelen nem tudtam mit reagálni, ledöbbentem és tudtam, hogy ez meg is látszik rajtam. Általában tudtam palástolni az érzelmeimet, de most? most hogyan lehetett volna?
Ez az egész jelenet váratlanul ért.
A lány egy lépéssel közelebb lépett felém és előkapta a pálcáját. De átok helyett csak újra ordítani kezdett, amitől még inkább elkezdtem sajnálni. Valami történhetett és az a valami nem az irántam érzett gyűlölete volt, valami más, valami egészen más, amiről fogalmam sem volt.
Kihasználtam az alkalmat, hogy inkább a saját bánatával van elfoglalva és pálcát rántottam én is, ha már a hirtelen ért döbbenettől lemaradtam, és ami akár az életembe is kerülhetett volna. Ilyen luxust soha nem engedhetek meg magamnak, még egyszer nem! Sejtettem, hogy egy apróság is elég lenne Tyarának hogy átkot bocsásson rám, de ezt nem volt szándékomban megengedni neki, de párbajozni sem akartam vele. Máskor más időben talán, de most? most sajnáltam szegény lányt.
- Invito pálca! ? kiáltottam, amit, a pálcámat az ujjaim között éreztem és reménykedtem benne, hogy hamarosan már az övé is kezem közé kerülhet.
Csak a biztonság kedvéért akartam inkább nálam tudni a fegyverét. Túl felzaklatottnak tűnt, ahhoz, hogy józanul cselekedjen, és ha rajtam akarja levezetni a fájdalmat, vagy dühét, nem tudtam már pontosan, akkor abból semmi jó nem fog származni. Szerencsémre nagy eséllyel sikerülhet megszereznem a pálcáját hisz, ahogy érzékeltem a legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy olyan apróságokra koncentráljon, mint egy invito, ezenfelül pedig elég gyors voltam.
Ha sikerült lefegyvereznem, akkor sem tartom sokáig magamnál a pálcát, nem az a szándékom, hogy fegyvertelenül rátámadjak, szimplán csak nem szeretném, ha örültségeket csinálna és én innám meg a levét. Ha esetleg még sem sikerül a varázslatom, akkor felkészülve várom a további átkokat, mert tisztában vagyok vele, hogy ezek után már csak azok következhetnek.
Zokog? Már zokog? Merlinre mi történhetett ezzel a lánnyal? Soha nem láttam rajta a gyengeség jelét és most? Mintha kirántották volna alóla a talajt, mintha minden összeomlott volna körülötte, mint akár egy kártyavár. És miért ordibálja, hogy gyűlöllek?
Hirtelen eszembe jutott valami, egy szikra, egy halovány ötlet, ami talán magyarázat lehet Mortal viselkedésére. Draco. Lehet, hogy ott hagyta? Kiderült volna, hogy mi? Hisz tisztában vagyok vele, hogy Tyara tud kettőnkről, vagy is sejti, de bizonyítéka nincs és addig jó nekünk. Ezért az elszórt rózsaszirmok? És ezért akarna mindenáron belém kötni?
Az, ami valójában Tyara lelkét nyomta, meg sem fordult a fejembe. Nem gondoltam bele, hogy a gyász az elkeseredettség és a fájdalom az, ami miatt ennyire kiborult. De hogyan is tudhattam volna? Nem ismertem. Annyira nem, hogy rájöjjek mi az, ami a szívét nyomja.

Ha sikerrel jártam és a pálcája már az én kezemben pihen:

Leeresztettem a saját pálcám, hisz miért tartanám rá fenyegetően, ha már nincs mivel támadnia. Nem akartam bántani. Láttam rajta, hogy valami nincs rendben és hiába nem kedveltük egymást (hát igen, a féltékenység nagyúr) én személy szerint nem gyűlöltem, még akkor, sem ha neki köszönhetően nem lehettem azzal a férfival, akit szeretek és miatta nem is lehetek vele soha. De persze ha tehettük minden apró alkalmat megragadtunk, hogy keresztbe tegyünk a másiknak, belékössünk, de nem voltam gonosz. Ilyen helyzetben képtelen lettem volna kihasználni a gyengeségét, nem ment volna, tudom milyen az, ha valaki alól kihúzzák a talajt és minden a fejetetejére fordul. És ahogy érzetem, vele is hasonló történhetett.
- Visszaadom a pálcád, ha megígéred, hogy még egyszer nem szegezed rám. ? mondtam teljes nyugalommal ? És tudom, hogy nem vagyok éppenséggel a legjobb viszonyban, de ha? - itt kicsit megakadtam, hisz azért még magamat is megleptem, hogy ennyire kedves is tudok lenni ? ha bármiben tudok segíteni, szólj.
Azért érdekesen hangozhattak a szavak, hisz ha valóban Draco miatt gyűlöl, akkor ez? erre nincs jó szó.
Féltem, hogy talán megaláztatásnak veszi ezt az egészet, de nekem nem állt szándékomban a földbe tiporni, kinevetni, semmi hasonló. Láttam, hogy szenved és való igaz, hogy megsajnáltam, de ami a legfurcsább volt, egy pillanatra eszembe ötlött az a gondolat, ha mindig is Mirol lettem volna, akkor talán még barátnők is lettünk volna. Mirol és Mortal?

Ha nem sikerült:

Felkészülve várom az átkot, ami sejtéseim szerint bármelyik másodpercben szórhatott rám. Nem akartam bántani. Láttam rajta, hogy valami nincs rendben és hiába nem kedveltük egymást (hát igen, a féltékenység nagyúr) én személy szerint nem gyűlöltem, még akkor, sem ha neki köszönhetően nem lehettem azzal a férfival, akit szeretek és miatta nem is lehetek vele soha. De persze ha tehettük minden apró alkalmat megragadtunk, hogy keresztbe tegyünk a másiknak, belékössünk, de nem voltam gonosz. Ilyen helyzetben képtelen lettem volna kihasználni a gyengeségét, nem ment volna, tudom milyen az, ha valaki alól kihúzzák a talajt és minden a fejetetejére fordul. És ahogy érzetem, vele is hasonló történhetett.
- Nem szeretnélek bántani ? mondtam még az első átok érkezése előtt ? Tedd le a pálcát és én is leteszem. Mi a gond? Tudok segíteni?
Azért érdekesen hangozhattak a szavak, hisz ha valóban Draco miatt gyűlöl, akkor ez? erre nincs jó szó.
Próbáltam lecsillapítani, próbáltam a tudtára adni, hogy nem kell tőlem félnie, hogy nem olyan vagyok, mint akinek megismert. És csak reménykedhettem benne, hogy sikerült és átok helyet leereszti a pálcáját és nem lesz itt semmiféle párbaj. Nem igazán lett volna kedvem hozzá.
Féltem, hogy talán megaláztatásnak veszi ezt az egészet, de nekem nem állt szándékomban a földbe tiporni, kinevetni, semmi hasonló. Láttam, hogy szenved és való igaz, hogy megsajnáltam, de ami a legfurcsább volt, egy pillanatra eszembe ötlött az a gondolat, ha mindig is Mirol lettem volna, akkor talán még barátnők is lettünk volna. Mirol és Mortal?

.-= Irwine =-.




Hangok.
Rohanás.
Azt kell mondanom, megfordult a fejemben számtalan gondolat az adott helyzettel kapcsolatban. Többek között az is, hogy a sarok után élek animágusi mivoltommal, és otthagyom ezt a szánalmas lúzert a bajban. Hopponáljon oda, ahová csak szeretne, aztán szakadjon rá egy talicska hippogriff. Persze ezzel az opcióval egyetlen hatalmas probléma volt csak, hogyan kérem számon tőle az egész elcseszett estémet. Cedrahval kell találkoznom, és semmit sem utálok jobban a késésnél? de, azt, ha én kések valahonnan. Sanszos volt, hogy emiatt az idióta miatt bizony fújhatom a pontos érkezést. Megszületett a döntés hát, egyértelművé vált, hogy követem a kölyköt, és hopponálok vele a Roxfort csodálatos kapui elé. Ott majd megbeszélhetjük a dolgokat, jobban mondva, magyarázkodhat, miért is kellett összekoszolnom a kabátom, aztán miért kellett szaladnom egy kört, amit mellesleg rohadt módon gyűlölök. Majdhogy szétvágott az ideg, pedig ezt nálam nehéz elérni. Tudom, kedvem tölthettem egy szarházi muglin, de akkor is, mindennek megvan a határa. A háztárs átlépte azt, amikor nem azzal nyitott a beszélgetésünk kezdetén : ?húzz innen, mert éppen három majom készül összeverni?. Az egészet pedig tetézte, hogy kurvára nem volt időm begyűjteni a trófeát, mert érkeztek a kékek.
Rohanás.
Ideg.

A sarkot elérve láttam, amint az előttem rohanó hirtelen eltűnik a szemem elől. Noha nem beszéltük meg, evidens volt, hogy az iskola bejárati kapuja elé hopponálunk, elvégre a birtokra lehetetlen a rengeteg bűbáj és egyéb baromságok miatt, amelyek állítólagosan a diákok védelmét szolgálják.
~ Nem mindegy, hogy ezer halálfaló a kapuk elé hopponál, vagy öt méterrel beljebb? ~
Ezzel a gondolattal téptem ki a pálcámat az oldalzsebből, majd mormoltam el a kellő igét. A testem hirtelen megemelkedett, és láttam, amint a talaj távolodik. Aztán sötétség, pillanatokon keresztül csak forogtam a semmiben. Alig pár másodperccel később egy földes utacskát véltem felfedezni a lábaim alatt. Megérkeztem az iskola elé? legalábbis a látvány erre engedett következtetni. A hátam mögé tekintve láttam a Roxmortsba vezető ösvényt, megismertem, elvégre párszor már végigzötyögtem ezt a szar utat. Előttem pedig ott tornyosult az iskola hatalmas kovácsoltvas kapuja.

Álltam.
Vártam.
Igen, egyértelműen az érkezőt vártam, holott már régen elhopponálhattam volna vissza Londonba, hogy ne késsek el a találkozóról. Jelen helyzetben azonban sokkal jobban érdekelt ez az egész ügy, sem, mint a nagybátyám rohadtul piros kabátja, és gusztustalan piszkavasa. A pálcámat a kabátomra szegezve mormoltam el egy igét, melynek hatására az éjfekete szövetről lepergett minden kosz, tisztább volt, mint újkorában. Visszahelyezve a pálcát a nadrágom oldalzsebébe öltöttem magamra a hatalmas leplet, majd gomboltam össze. Végszóra megérkezett rögtönzött menekülőtársam is, akire szúrós pillantást vetve szólaltam meg.
- Elmeséled, vagy úgy kell kiverni belőled?
Továbbra is a tipikusan unott arccal bámultam rá, üres tekintettel, mintha mi sem történt volna. Mintha egy egyszerű kis semmitmondó ügyről faggatnám. Már lenyugodtam, többek között Cedrah tanai segítettek abban, hogyan válljak olyanná, mint egy szaros jégcsap. Pillanatnyi méreg, aztán nyugalom, hideg fejjel való gondolkodás. Keresztbefontam a karjaim, majd megemelve a szemöldökeim vártam továbbra is, mivel áll elő az idióta barma.
Nem mozdultam.
Vártam.

A rohanás már kezdi kifárasztani, szinte megkönnyebbül, amikor előhúzva a pálcáját hopponálhat, s eltűnhet a fakabátok elől. Mindez gyorsan történik, az ige mormolása után máris a magasba emelkedik, majd sötétség veszi körbe, az egészet úgy éli meg, mint egy befüvezett estét. Röpke pillanatok a semmiben, majd hirtelen újra fényesség, színek, talaj. A sportcipős lábak gazdája földet ér, a bűbájjal védet kapuk előtt. Néhány pillanatig még a légvételét rendezi, s csak ezután pillant az őt kérdőre vonó srácra. Kiegyenesedik, bal kezével hátrasimítja az esőtől áztatott hajszálait, majd kezeit a csípőin támasztja meg. Szúr az oldala, iszonyatosan, de nem mutatja, esze ágában sem fog lihegni és nyávogni. Nagyapja szigora és kemény nevelése miatt megtanulta magába fojtani az érzelmeit, s a fájdalmakat. Sok csapást szenvedett már el gyerekkorában, egy futás nem fogja kikészíteni. Most már semmi dolga nem lenne, csak visszamenni a kastélyba, lezuhanyozni és lepihenni ezután az este után. Azonban van egy bökkenő, a rugdaló srác, aki joggal vár magyarázatot, bár ez is felfogás kérdése. Ő állt le az utcasaroknál, ő kezdett érdeklődni. Lehet, hogy ha simán csak elsétál a másik mellett, akkor megússza ezt az egész szituációt. Clyde ridegen pillant a másikra, gondolatai azon kattognak, hogy mit is mondjon. Az igazat úgysem fogja bevallani, hülye lenne lebuktatni magát, éppen ezért az egyszerűbb megoldást választja, valamiféle hazugságot.
- Nincs ezen sok mesélni való, az egyik kocsmában kikezdtem az egyik fickó nőjével. Nem tetszett neki, beszólt, levertem, erre a haverjai úgy döntöttek, hogy kicsit megkergetnek...Amúgy kösz, hogy segítettél, de legközelebb inkább ne állj le ilyen helyeken, soha ne foglalkozz másokkal, nem éri meg...- fűzi még hozzá, utóbbit részben így is gondolja. Eközben előrébb lép és a kezét nyújtja a srác felé.
- Clyde Irwine, mardekár. -

.-= Irwine =-.



Csend.
Feszült.
Most mondjam azt, tudtam, hogy az előttem álldogáló majomparádé hazudni fog? Cirka fél perce állt ott, mint valami bamba idióta, és kereste azokat a rohadt szavakat, amivel kivághatta volna magát a bűne alól. Nehézkes lesz, mert mégiscsak egy márkás és minőségi anyagú kabát koszolódott be, miatta. Mondanom sem kell, hogy roppant mód nem tetszett a dolog, persze, ha elrendezi egy bocsánatkéréssel, ma leszek olyan kedves, hogy elfogadjam. Elég dolgom van, így, ha nem muszáj, hát nem fogok feleslegesen támadólag fellépni. Mivel megváratott, tekintetem elvéve az arcáról pillantottam le a cipőmre, merthogy akkor ötlött csak be, a tipráson kívül bizony rúgtam párat, amitől a fekete, lakkozott lábbeli is összeszedhetett némi mocskot. Az már csak hab lenne a képzeletbeli tortán. Unottan pislogva konstatáltam az elkerülhetetlent, valóban megkopott az éjszín cipő jobbjának orra, és belső része. Oda se neki, egy apró ige és minden olyan lesz, mint régen. Elfintorodtam egy pillanatra, majd ismét megemeltem a tekintetem, merthogy a delikvens óhajtott végre kibökni pár mondatot, amivel megpróbálta elintézni ezt az egész ügyet. Lehet, egyszerűbb lett volna, ha felvágom a torkát, mert akkor azonnal kipotyognának az igaz szavak, és nem kellene feleslegesen álldogálnom az állatkert kapujában.
Egy kéz.
Előttem.

Mivel az igencsak unszimpatikus fiatalember legalább törte magát, hogy valami élelmessel álljon elő, most eltekintettem attól, hogy előkerüljön a zsebemből a késem, és beleálljon a mellkasába, hogy ott aztán megfordulva a tengelye körül csavarja magára a beleket és zsigereket, ezzel kínzó fájdalmat okozva, mégis lassú halált.

Mosoly.
Halovány.
Ez szólt egyrészt annak, hogy nagy ívből leszartam, ki is ő valójában, bár az igyekezete mindenképpen dicséretesnek volt minősíthető. Egy trollt biztosan adnék rá, ha dolgozatról lenne szó, de így, szemtől szembe csak egy félmosolyt tudtam nyújtani a folklór műsorért. Megemelve jobbom húztam szét a kabátom, majd bújtattam két ujjam a szövetnadrág oldalzsebébe, hogy előkutassam a varázspálcát. Nem akartam megátkozni az előttem állót, mégis, rejtve ugyan, de kíváncsian figyeltem a reakcióját. Amikor a pálca a kezemben volt, egy igét elmormolva az orrom alatt lendítettem annak hegyét a cipőm orrának irányába. Abban a pillanatban pattogzott le róla a mocsok, és villant meg újra régi fényében. A varázstárgy ezt követően a balomba vándorolt, a törzsem mellé ereszkedett, jelezve, egyelőre nem akarom használni.
- A megmentőd!
Érkezett a bemutatkozásra a válasz, melyet követően a szabaddá vált jobb meglendült előre, és emberes erővel megmarkolva a másik tenyerét rázta meg azt. A protokolláris ismerkedést követően hátat fordítottam, majd lassú léptekkel indultam meg a falu irányába.
- Szintén mardekár!
Ezzel zártam is a tényleges bemutatkozást, azonban a beszélgetést még nem. Egy pillanatra megtorpantam, nem néztem hátra továbbra sem, csupán jeleztem számára, egy ide.
- A tartozást alkalomadtán megbeszéljük!
Nem mozdultam meg, csupán megemeltem a pálcát, készülve, hogy hopponáljak, hiszen még mindig találkozóm volt Cedrah-val. Amíg készülődtem, volt ideje beszélni, reagálni.
Egyetlen ige.
Vártam.

Angyalkámnak , harrr   8) (http://www.youtube.com/watch?v=kPxjr9-7Y6M)

Kinyújtott kezét tartja a másik felé, úgy gondolja, érdemes kezelni, ha már kölcsönösen kimentették egymást a baseballütők csapásai, s a láncok ütőereje elől. Kicsit tovább kell tartania a kezét, mint ahogy várta, szemöldökei kicsit magasabbra szökkennek, már ott tart, hogy kiejtse a "na" szócskát figyelmeztetésként. Figyeli a másik arcát, még mindig úgy érzi, hogy a srác nem százas. Ez legelőször akkor fordult meg a fejében, amikor látta, milyen élvezettel rugdossa a támadó fejét...

~ Mit mosolyogsz bxzdmeg? Kell nekem itt adni az udvarias fxszt, meg sem kellene köszönnöm, végül is ő dugta oda a pofáját, senki nem kérte, hogy maradjon. Ha nem lököm félre, talán ott is marad. ~

Arcvonásai megkomolyodnak, utálja, ha valaki az idejével szórakozik, s nem igazán kedveli az effajta kötelező csevegéseket sem, de jelen helyzetben ez elkerülhetetlen. Tekintete megvillan a másik mozduló kezén, majd az idétlen mosolyon. Ő nem tesz semmit, továbbra is tartja előre a kezét, melyet már kezd unni, mégis, megvárja a másik cipőtisztítási ceremóniáját. Bizonyára valami visszafoghatatlan inger késztethette erre, hogy a továbbra is szakadó esőben cipőt tisztítson. Clyde vele szemben úgy áll ott, püffedt arccal, esőcseppektől ázott hajjal, kabáttal, átázott sportcipővel, melynek a nyelve már a földről lefetyeli a vizet. Végül csak összeérnek a kezek és a srác elég rendesen megszorítja Irwine mancsát, mindezt ő hasonlóképpen viszonozza, miközben tekintetét a másik szemeibe fúrja.
- Bxzd meg, te aztán megtudod váratni az embert. Ilyen tisztaságmániás vagy? -
~Kis bxzi ~ Jegyzi meg magában. Tévedés ne essék, ő sem szereti a koszt, a mocskos ruhákat, a kellemetlen szagokat, a tróger viseletet, ellenben nem áll neki egy verekedés után azonnal orrot púderezni és nem kezdi el tisztítani azonnal a cuccait. Ha már verekedett, legyen annak egy látszata, amely egyúttal kölcsönzi a rossz fiús külsőt. A fiatalabb srác bemutatkozásán egy mosoly ül ki az arcára.
- Te vagy az Angyalom. -mondja gúnyosan, miközben megvillannak hófehér fogai. Egyúttal elengedi a másik kezét, sajátját farmere zsebébe csúsztatja, nehézkesen, a víztől tapadó farmernadrág miatt. Ismételten felpillant, ekkor már a távolodó fiú háta tűnik fel előtte, s egyetlen szó.
- Tartozás?  - Ismétli meg a kérdést, miközben a srác után tesz néhány lépést.
- Tévhitben élsz "haver" - Paskolja hátba a fiút, majd mellé lépve rápillant, mosolygós vonásai elhalványodnak, helyette komor vonások kúsznak az arcára.
- Szép pálca..- jegyzi meg, gyorsan végigfuttatva tekintetét a varázseszközön, eközben maga mellé ejti a kezét.
- Akkor ezt megbeszéltük, csá. - Ejti ki az utolsó szavakat, majd hátat fordít és az iskola felé kezd el lépkedni...

.-= Irwine =-.


Vártam.
Hallgattam.
Egyértelmű volt, hogy nem fogja kibírni szó nélkül a szegény pára, elvégre, ki szereti hallani az igazságot. A magukat ésszel bíró lényeknek nevező iskolatársak egyike sem olyan ember, aki mosolyogva hallgatja végig a róla alkotott véleményt. Ez legtöbbször azért van, mert ugyebár ezekben az esetekben kiderül, mekkora marha is az adott illető. Azt pedig megtudni, hogy hosszas éveken keresztül becsapták a szülei, mert egy menhelyről vették magukhoz, biztosan fájó, és indulatokat kelt. Ezzel azonban nem tudok mit kezdeni, meg kell érteniük, mindegyiküknek, kivétel a roppant kevés kivétel, szaros, mihaszna lények, akik örülhetnek annak, hogy élnek.
A hátam.
A keze.

Szerinte nem tartozik semmivel, mi több, bizonygatja, hogy bizony tévhitben élek, ha bármit is szeretnék tőle. Nem szólaltam meg, mert egyelőre feleslegesnek éreztem az egészet. Biztos voltam benne, hogy logikátlan eszmefuttatásának lesznek még megállói, így ráérősen össze tudom szedni a gondolataimat a helyzettel kapcsolatban. Amikor a feje a látókörömbe esett, észrevettem, hogy lelohadt az a kurva bárgyú vigyor a retkes pofájáról. Nem is csodálom, biztosan észrevette önmagát valamelyik tócsában amikor letekintett, egy ennyire rusnya ábrázattal én élni sem szeretnék. Úgy fest, olykor magának is elmegy magától a kedve. Persze ezt palástolandó azonnal megjegyezte, hogy bizony helyes kis pálcám van. Ebből két dolgot szűrtem le, amelyből az egyiket már kifejtettem magamban… a másik ennél cifrább. Azzal, hogy jelezte, látja a pálcát, evidensé tette, hogy be van szarva. Persze ki ne lenne, hiszen percekkel ezelőtt rúgtam szét egy ismeretlen ember fejét, nem törődve semmivel. Van, ami jól esik az embernek. Jelen helyzetben az esne jól, ha fordulatból a szabad kezemet ökölbe szorítva akkorát csavarnék ennek a marhának az arcába, hogy legalább betörjön a retkes orra, ahogyan pedig földet ér, szétszakadjon a feje.

Elköszönt.
Eljött az idő.
Minthogy számára lezárult a beszélgetés, végre szóhoz juthattam én is. Persze a jól megszokott jellegtelen és üres tekintettel pillantottam oldalra, hogy a vállam felett hátratekintve láthassam.
- A tartozásról még beszélünk, elvégre a rusnya pofád sértetlensége csak megér a számodra valamit.
Halovány, és erőltetett mosoly, hogy észrevegye, nem örömömben teszem, hanem mert szánalmasnak tekintem.
- Tudod, ez affajta kölcsönös… oda-vissza alapon, amit joggal várok el.
Azzal ismét előretekintve indultam meg a falu irányába, lassan, slattyogva a sárban.
- További kellemes napot Clydy!
Direkt módon becézgetve, piszkálódva, hiszen megérdemelte, hogy éreztessék vele, ő senki. Még hátra volt a találka, amelyet mélyen tisztelt és szeretett nagybátyám szervezett le a mai napra.
Hopponálás.
Örvény.

---

---

// Köszöntem a roppant élvezetes játékot!  ;) //

Folytatás innen: Old Brooks (http://www.roxfortrpg.info/index.php?topic=2338.msg28291#msg28291)

Csendesen lépdelek James, becenevén el mariachi mellett. A sérült bal karomat hagyom, hagy lógjon csak a testem mellett, valamiért úgy jobb érzés, mintha be lenne hajlítva a könyököm és magam előtt tartanám, mint az általában a mugli-féle gipszes megoldásnál szokták. Felkötni a nyakba valami kendővel és abba beledugni. Na azt most nem tudnám elviselni. Jó érzés így, hogy szabadon lóg mellettem.
James bal oldalára lépek, nehogy óvatlanul hozzáüssem a kezem egy hirtelen mozdulatnál, mert akkor lehetséges, hogy belepusztulnék a fájdalomba.  Így igyekszem elkerülni a további fájdalmakat. Igaz, hogy lelkileg megviselt, hogy pontosan egy hinta tehet az egészről… Sosem hittem, hogy a hinták ilyen alattomos és gonosz teremtmények. Biztosan ez is el volt átkozva, mint oly sok minden ebben az utcában.
Árvaház a téma. Nem zavar egyáltalán, biztos hallott már olyanokról így nem is igazán kezdem el boncolgatni a szálat. Mikor a helységnevet mondtam, úgy tűnt, hogy tanácstalan, illetve nem igazán tudja elhelyezni az Anglia-térképen.
- Cardiff, Wales. Londontól nyugatra van, egy nagy kikötőváros a nyugati partnál. Szóval… gondolhatod, milyen jó kis út nekem onnan eljutni de, a Roxfortba.
Mondom, majd megteszem az első lépést Old Brooks-on kívül. A szokásos Roxfort-Roxmorts útvonal felé veszem az irányt, amely napsütéses, kellemes időben körülbelül húsz perc séta. Ilyen szeles, és vihar előtti időben viszont nem igazán tudom megbecsülni, mindegy, hogy mikor vagy hogyan, csak érjünk fel, mert nem akarok törött karral maradni. Ha minden jól megy, pár órán belül már minden a régi lehet.
- Á, hagyd csak… tudok menni. – mondom neki mosolyogva, látva a támogatásomban gyakorolt igyekezetét. – Nem a lábam tört el, hanem csak a kezem! – mosolygok tovább, majd felemelem a balomat és megmutatom neki emlékeztetésképp.
Ami nagy butaság igazából.
Belenyilallt a fájdalom ismét, amit egy hangos szisszenéssel jelzek.
Összegombolom a még ép jobb kezemmel a kardigánomat a viharos szél miatt. A világért sem szeretnék megfázni nyár elején. Persze, gyakorta megesik, hogy ilyenkor szedek össze valami vírust és megy fel a lázam egészen negyven fokig!
- Csak azért gondolom, mert tudod, ha kiábrándító bűbájt szórnak valamire, akkor eltűnik. Legalábbis akkor, ha nagyon erős varázsló szórja. Ez csak úgy eszembe jutott, mivel nem tudom hová tenni ezt a különös Old Brooks nevű helyet… Rengeteg jó lakás lenne abban az utcában és csak a gaz nő az udvarukon. A végén még kiderül, hogy valami kísértetlakta hely esetleg halálfalók főhadiszállása… viszont akkor nem értem, hogy mi miért láthattuk.
Fonom tovább a szálat, majd eszembe jut, hogy kerülnöm kell a fecsegést és elhallgatok. Nem akarom James-be, vagyis el mariachiba fojtani a szót.

*Út. Poros. Kellemes, de valahogy mégsem. Eső után járunk, így ugyan por nem ül a tüdőmre, mikor elindulok a faluból az iskola felé, de van itt számtalan más. A közeli erdő nehéz szaga, a párásság, ami itt északon elég szokatlan, de ahogy a mugli hírekben mondanák, a globális felmelegedés… na de felesleges valaki teljesen másoknak a rémeivel riogatnom magam egy ilyen szép, vagy legalábbis majdnem szép vasárnap délutánon, amikor is nincs más dolgom, mint kényelmesen kitalálni, hogy mivel fogadom holnap a tanulni annyira nem vágyó, de azért órára ellátogató diákokat. Csak semmi megterhelővel, a hétfő még nem az a nap, amikor fogékonyak a fiatal elmék, sőt, olyankor különösen elutasítóak, még a máskor befogadóbbak is.
Felfelé az ösvényen. Nem hosszú út, felesleges rövidítgetni, az eső azonban újra tiszteletét teszi szép vidékünkön, így egy kicsit szaporázom, mert köpenyt persze nem hoztam, hosszú ujjú ing, sötét farmernadrág, az ember mégse úgy megy a faluba meginni egy vajsört, hogy teljes menetfelszerelésben, túraruhában. De egy kis eső még senkinek nem ártott meg, mondhatni vidáman haladok a kapu felé.*

//lesz jobb is. eskü//

A kastélyba vezető utat övező fák között némiképp védve az időközben eleredő esőtől egy csuklyás.. pontosabban kapucnis alak várakozott egy fa törzsének vetve hátát. Kopott világoskék csőfarmert belebújós csizmára emlékeztető bőrcipőt fekete kapucnis pulóver, és rajta egy rövid szabású bőrkabátot viselt. Amint az ódon esőcseppek, melyek képesek voltak átvergődni magukat a lombkoron elsőként elérték az erdő avarját. A várakozó ausztrál fülét léptek zaja törte meg. Gyorsan végigfuttatta elméjében a kapott leírást, és kitekintett a fák közül igyekezve a lehetőségeihez képest azért rejtve maradni. Egy alakot látni, a sajátjához hasonlóan kissé szabadosabb öltözékben. Na jó.. az érkező hozzá képest még mindig sokkal szolidabb. Könnyedén lépdel előre, és az eső hatására szaporázza is a lépteit. Craig lassan végigsimítja a hátsó zsebében nyugvó pálcáját, majd mély levegőt vesz. Várja hogy a másik elhaladjon mellette. A fák remélhetőleg biztos takarást nyújtanak a számára. Lassan pedig a fizika törvényeinek megfelelően elkövetkezik a pillanat amikor elhalad mellette a megfigyelt személy. Craig már biztos benne, szinte biztos, hogy őt keresi. Szipog egy nagyot, aztán ellöki magát a fától. zsebre dugott kézzel lép ki az útra a másik fickó mögött. Nem szól hozzá semmit egyszerűen követi. Még csak azt sem mondhatnánk, hogy tisztes távolságból. Gyakorlatilag a másik nyomába szegődik. Természetesen az is előfordulhat, hogy (mint ahogy ezt Craig is vélelmezi) tapasztalt varázslóként a másik már jóval korábban észleli Craig-et esetleg megtorpan, és felé fordul. Ebben az esetben az Ausztrál sem tesz másképp. Maga is megfordul, és szó nélkül a másik férfi szemébe néz, kissé meg is köszörüli a torkát. ha nem így alakul egyszerűen követi azt, míg alkalmasabb pillanatot nem talál a megfelelő lépések megtételére. Bőrkabátján gyöngyökként csillognak az esőcseppek kócos hajkoronája egyik szemét eltakarja

*Eső. Ember. Eső… emberke. Nem, ennyi mágikus löket közül miért is szúrtam volna ki teljesen elbambultan azt az alakot a fák között. Pedig feltűnő. Legalábbis így utólag, ahogy kilép a fák közül, mint maga a rosszindulat, ami sötéten hullámzik utánam. Na nem, egy kicsit elkalandoztam megint fantáziával. Most mondanám, hogy nincs abban semmi érdekes és félelmetes, ha mennek az ember után, enyhén cuppogva az esőbe, lágyan surrogtatva a bőr és/vagy gumitalpat, a ruha nedves zizegésével, mármint ez már én vagyok. Átáztam. Jesszus, mint egy női reklám.

Oké. Nem vagyok félős fajta, ennek ellenére a bal kezem a pálcámra simul. Mármint a tokra, amiben hordom, bal csípőn, csakis. Kéne inni valami meleget, és cukrosat. Mintha egy kicsit ideges lennék, főleg, hogy csak jön, csak jön, ahelyett, hogy megtámadna, de oda se neki, legyen jó napja, hadd kövessen. Nem diák, az biztos, a legtöbbje nem megy a fák közé, nem tanár, mert az meg nem mászkál esőben, nem falubeli, mert akkor mit keresne itt, nem szellem, mert nem láttam át rajta, nem dementor, mert azok nem öltöznek ilyen összevissza, nem a bátyám, mert az magasabb, nem valami rajongó, mert ahhoz meg túl magas. Okéé. Tippem sincs. Azért a vadkanos kapuig elviszem. Nyugodt lélek vagyok. Nyugodt, mint egy hangyaboly. Kapu. Megállok, fordulok, a jobb kezemmel rántom ki a pálcám és az arcába szegezem. Nem torz arc. Normális. Már ha normális, ha az ember nem lát ki a haját. Az enyém legalább az esőtől nedves.*

-Mondd, ne kímélj-*mondom, amikor úgy tűnik, hogy nem akar támadni. Én se akarok. Csak egy kicsit pattog a pálca vége, alig-alig tűnik fel az esőhomályban, de a kezem nem remeg. Nem különösebben jóindulatúan méregetem, de távol álljon tőlem, hogy vakon emberekre támadjak. Majd. Ha kifejlődik a paranoiám rendesen.*

Pont ahogyan sejtette. Nem fordul fel, csak lassan halad tovább. Így hátulról nem túlzottan kellemes látvány. Persze lehetséges, hogy ő sem az. Nem szokása hátulról vizsgálgatni magát. Persze nem mintha ezt nem volna képes könnyű szerrel megtenni. Igen hátul is van szeme.. kellemetlen de így van.. A távolban a diszkrét leginkább a másik alakkal harmonizáló esőfüggönyből kezd előtűnni egy "ordas" fekete kapu. Craig némi varázslatot érez, de ez minden bizonnyal csak a birtok közelségét jelzi.. Furcsa érzés. Ennyi varázslatot egy helyen utoljára iskolás évei alatt érzett. Azonban ez jóval letisztultabb.. Annál is inkább erre hajlik mert ha ez mind a másik fickóból árad akár meg is gyűlhet vele a baja. Ő nemigen sugároz semmit ez a tetoválásai jótékony hatása.. de tulajdonképpen ez most senkit nem érdekel, és remélhetőleg nem is fog. Forgatókönyv szerűen zajlanak az események. Craig háromig számol magában aztán fel emeli mindkét kezét.. Így a másik fordultában megdöbbenve tapasztalhatja hogy egy magát előre megadó emberre szegezi a pálcáját. Pár percig vár a kócos ausztrál hátha leengedi pálcáját a másik. Ha nem akkor kénytelen lesz lépni, de nem hinné hogy az ne tenné.. mármint ne szegné le a pálcáját. Talán gondolatolvasó volna.. hogy előre tudta mi következik.. nemigazán.. nem kellett ehhez túl sok előrelátás sem. Ha a pálca leereszkedik Craig leveszi a kapucniját, és így az eső már saját kócos barna fejtetőjét is áztathatja. A cseppek gyorsan az arcába mossák a fürtöket. Végül kikaparva mindkét szemét az ázott gombolyagból megszólal.
- Ejnye.. tanár úr illik pálcát szegezni egy védtelen emberre.. Hangja higgadt már már nyugtalanító módon. Aztán kissé megköszörüli a torkát, és folytatja. Ha lehetősége van rá pár lépést tenne is előre, és közben kezet próbálna nyújtani.
- Remélem nem tévedtem.. Minticz  professzorhoz van szerencsém igaz? veti kérdő pillantását a másikra, kissé bizonytalan honnan ismerheti, vagy szerzett információkat.. az pedig hogy mit akarhat szintén kérdéses..

*Eső, eső, eső, ugyanaz a változatlan ritmus, a szepegésből tisztességesedik, noha nem kapkodja el, az alacsonya szálló felhőkből alacsonyra hullik a víz, ilyen közelről szinte látom, ahogy szétrobbannak a szúrós kis cseppek a pálcámon, pedig ahhoz már ügyesség kell, hogy azt valami eltalálja. Nekem kevesebb ügyesség is elég lenne, hogy eltaláljam ezt a középmagas, se túl széles, se túl feltűnő, ellenben maximálisan „elbájoló” alakot, de sajnos semmi olyasmit nem tesz, ami miatt etikus lenne eltalálni. Legyek etikátlan? Finom lenne. Felemelt kezek, messze a valószínűleg zsebben hordott pálcától, védtelenül, kiszolgáltatva, itt, a Rengeteg mellett, nyomokat sem hagyna, de ha mégis, mondhatnám, hogy megijesztett, hiszen közel s távol sehol egy lélek. De miért ne játszanék az életemmel? Visszalépek, lejjebb engedem a pálcám, de nem teszem el, csak átveszem a másik kezembe. Ott is jó.*

-Már amennyiben védtelennek számít egy olyan ember, aki mások háta mögé sompolyog az erdőből, puszi, pacsi nélkül-*tanár úr? Vicces, alig lehetek idősebb nála, mégis jár nekem a tisztelet, holott nem diák. Vagy legalábbis itt nem diák, az egészen biztos. Ha ő nyugodt én miért idegeskedjek? Hátrasimítom a hajam, bár a szemembe még nem lógott, de ezzel mintegy gúnyt űzve szegény mozdulatából, aztán megfogom a kezét. A szemébe nézek. Nagyon laza. Ő mindent tud rólam, én nem tudok róla semmit. Udvariatlan. Nagyon udvariatlan. Kellemetlen érzés. Az ilyesmit nem szoktam megköszönni. Kicsit meghajlok felé.*
-Hozzá van… szerencséd…-*azzal a kiegyenesedés lendületével magam felé rántom a kezénél fogva, igyekszem elég szorosan fogni ahhoz, hogy ne csússzanak ki az ujjai az enyémek közül. Jobbal rántom, bal, pálcás kezemmel pedig fellököm, de a kezét nem engedem el, letolom a földre. Ő esik, én megyek magamtól, megtámaszkodom rajta, térddel a csípőcsontján.*
-Sajnálom Sir, de egy kicsit bizalmatlan természet vagyok-*a torkához nyomom a pálcám, ha sikerült a merénylet.*-Egy kávé mellett bizonyára szívesen elcseverésznék, de itt, az esőben, ilyen hirtelen nem szívesen tartok fogadóórát. Mit akarsz és másodsorban ki a fene vagy?-*persze, meglephet, de bízom benne, hogy elég távol járt a pálcájától és a figyelmétől abban a pillanatban.*

- Ugyan már.. Veti csak oda a fogai közül.. a dolgot, miközben lassan igazgatja nedvesedő "hajkoronáját"
- Elvégre belátásom szerint arra járkálok amerre jól esik.. Megint szipog közben.
- Vagy tán ennyire nincs ínyére, ha ne adj isten valaki útja egyfelé visz becses sajátjával.. Csűri csavarja a dolgot testtartásával gyökeresen ellentétes hangnemben. Nem beszélve a látszólag ormótlan szavatosságról, mely szavai velejárója.  Az ausztrál megrázza magát mint valami ázott kutya, és minduntalan a haját bizgeti. Nincs ínyére az eső. A kapucni is csak udvariasságból csapta félre. Elvégre feltételezései sugalmazván hasonlóan tanul partnerre talál. Találni talál, de talán téved. Legalább is egyre úgy fest. Craig a nemtörődömség látszata mögé rejtőzve áll, és talán valóban nemtörődöm is, de semmiféleképpen nem óvatlan. Még ha rendkívüli módon ezt sugalmazza is minden rezdülése. Bár kinyújtott keze őszinte a maga mellett lógó éppen megfelelő távolságra leledzik a farzsebétől, és ezen a zuhanás sem változtat. Már épp bele kezdene maga mondandójába megelégedvén azzal, hogy valóban a keresett személyhez van szerencséje. Ám ekkor a szintén számítások közé vet reakció következik. Agresszió.. állati bugyután domináns, és feszengő.. Craig egy percig sem áll ellen. Leteperik. Leteperik a földre, és fájdalmas pontjára térdelnek. Szabad keze kicsavarodva ugyan de a pálcájára fonódik. Azonban nem emeli ki azt a farzsebéből.  Rendkívül érdekli mit tesz a másik, ha a mozdulatsora végére ér magabiztossága illúziójában. A pálca a torkához szegeződik, így kissé eltorzult hangon várakozás nélkül arcán fancsali mosollyal ennyit kénytelen reagálni az Ausztrál.
- Hát még én hogy sajnálom... Aztán sóhajt, és szabad de kicsavart karjának kicsavart csuklójával óvatosan mozdítja a farzsebén keresztül saját magára szegeződő pálcáját. Annak hegye enyhe kékes izzásba fog majd kialszik, és mire ez véget ér, ha remélhetőleg sikerrel jár a heves professzor a következővel kénytelen szembe találni magát. Craig a perc töredéke alatt zsugorodni kezd a pálca pedig torok helyett az egyre inkább latyakossá váló talajra szegeződik. Csak a ruhák maradnak, mintha valaki kilopta volna belőlük a gazdájukat. Ha semmi nem jön közbe Minticz egy drága bőrdzsekin, és egy farmeron térdel a sárban a pálcáját agresszívan neki feszítve. Néhány centivel távolabb pedig egy aprócska svábbogár kúszik tova a szem elől, ha az animágia célt ért. A kis rovar eltűnik a szem elől, és percekre csendbe, és az eső tompa kopogásába burkolódzik a táj.

(http://www.activepestcontrol.com/learn_more/images/big/american_roach.jpg)

*Utálom az esőt. Esős időben soha, de soha nem ment még úgy, ahogy én akartam. Soha a büdös életben. A szavait jórészt elengedem a fülem mellett, az említett érzékszerv amúgy is szinte habzott az adrenalintól, amit nem különösebben előnyös megjelenésű barátom segítségével termeltem. De természetesen, a válaszok nem érkeztek meg. A válaszok nem szoktak megérkezni, amikor és szeretném, hogy megérkezzenek. De hogy tanórán kívül is?!
Jól van, visszahúztam a pálcám, nem állok neki szakadó esőben bogarak után kapdosni, egyrészt, mert nem az én reszortom, másrészt meg nem tartom jó sportnak, harmadrészt pedig utálnám, ha agyontaposnám és később én lennék a hibás. De most komolyan, miért kell ennyire megijedni? Csak pálcát szorítottam a torkához, ő kezdte az ijesztgetést. Méghogy csak erre sétált. Na igen, esőben az erdőben, romantikus légyott a kentaurokkal, aztán az iskolába tart, ahol még soha nem láttam, persze nem lenne kizárt, hogy tényleg van ott keresnivalója… névről ismer engem. Igazság szerint ez az, ami nagyon fáj a kis lelkemnek, hogy miért keres engem valaki személyesen. Nem mintha rosszul esne a hiúságomnak, de…

Részletkérdés. Majd legközelebb. Felkelek. Mert akármilyen hihetetlen, nem volt kényelmes számomra az édes anyaföld. Vajon az apaföld, nem azt hiszem, ezt inkább nem gondolom végig. Felkelek, megrázom magam, mint egy kutya, vagy mint az előbb a csótány, persze mielőtt megbogarasodott volna. Mmm, mi marad nekem? Egy dzseki, póló, alsó, zokni, nadrág, ez-az, amit csak az ember a zsebében tárol és egy varázspálca. Áh igen. Ez kell nekem. Felveszem, a sajátom tokjába rakom, meg jó pálcámat most nem rakom le. Egy bűbájjal összezsugorítom a ruháját, másodpercek kérdése az egész, felcsipegetem őket és a zsebembe szórom, már úgyis mindegy, hiszem tökéletesen eláztam. Mondhatni fütyörészve fordulok meg és indulok tovább az iskola felé, bal kezem a vendégpálcán nyugszik, a figyelmemet a környékre hegyezem ki, előzékenyen figyelek a lábam elé, nehogy aprócska barátomra lépjek, akit lehet kitagadok a barátságomból, ha így folytatja, de azért körbe is figyelek, ki tudja ezeknél az animátoroknál, a visszaalakuláshoz vajon kell-e nekik pálca, ha nem kell, akkor alighanem számítanom kell egy kabát nélküli szatírra, aki rám veti magát.*
-Tudod barátom… a találkozást bemutatkozással kezdjük, jól belátható terep felől közelítünk. Alapszabály egy. Továbbá soha, de soha nem bosszantasz fel olyasvalakit, aki elől bogár alakban kell menekülnöd. Alapszabály kettő. A többit…-*gonosz mosoly.* -Majd esetleg elmondom-*folytatom a dikta-túrát a kastélyig.*

A sors akarta így hogy összetalálkozzunk James-szel? Nevetséges, hiszen már évek óta egy iskolában, sőt, egy házban vagyunk és még eddig sosem beszéltünk egy árva szót sem.
Szavaiból azt veszem ki, hogy neki is hasonló sora lehet, mint nekem.
Szerencsés.
Van testvére és nagymamája.
Őszintén örülnék egy testvérnek, főleg egy nagyobbnak, mert akkor legalább tudnám, hogy létezik még a családból valaki rajtam kívül. És akkor nem az lenne, hogy magamra vagyok utalva, hanem kölcsönösen segíthetnénk egymást. Arról nem is beszélve, hogy ha esetleg nagyobb testvérem lenne, akár a szülői teendőket is el tudná látni, ha esetleg szükséges, de… nekem nem kellenének új szülők. Csak ők, de őket pedig elvesztettem. Hálát adok Merlinnek, hogy nem egyszerre vette őket el tőlem.
Egy nagymamának is örülnék… viszont a szüleimen kívül senkit nem ismerek a családból és ez rossz. Bizonyos, hogy Észak-Írországban vannak felmenőim, hiszen apám meséi szerint nagy családja volt, anyám viszont árva volt, pontosan úgy, mint én. Egy nagymama…
- Én senkit nem ismerek a családomból… viszont, most hogy mondod, szöget ütött a fejembe valami…
Elgondolkodom a dolgon, majd lelkesen hangot adok gondolataimnak s megosztom James-szel.
- Talán nekem is élnek még a nagyszüleim!
Megkereshetném…
De ő sem keres engem. Vagy csak nem tudok róla? Hm… de mivel apa varázsló volt, minden bizonnyal tudják, hogy a lánya is varázslópalánta, ergo rendkívül könnyű lenne megtalálniuk engem:  a Roxfortban.
Egyedül egyébként sem tudnék elindulni a nagy útra, mivel amíg kiskorú vagyok, mindig van valaki mellettem és a szökésre alig ha lenne lehetőségem. Meg… nem is vagyok valami bátor, mit sem bizonyítja ezt jobban, mint az iskolai viseletemen díszelgő Hollóhát címer. Nálunk az ész és a tanulásvágy a lényeg, a bátorság a Griffesek erénye.
- Egyébként, ha nem tolakodó a kérdés… hová költöztetek? Valami szép helyre? – kérdezem mosolyogva, bár a mosoly könnyen lehervad, mihelyt megmozdítom a bal kezemet. Az izomláz egyre inkább szétterjed az alkaromban. Nem tudom, hogy mivel állok szemben.
Egyébként felmerül bennem a gyanú, hogy James kissé hangyásnak tart.
A kiábrándító bűbájos gondolatmenetemre nem igazán reagált. Lehet, hogy ő többször járt már errefelé és teljesen tisztában van a környéket érintő mondákkal? Lehet, hogy a roxmortsiak elvből kerülik a környéket?
Majd örömmel hallom, amikor úgy dönt, mégis kifejti a véleményét a dologgal kapcsolatban.
- Komolyan?  
Elképedek szavai hallatán. Eltűnt volna a rejtélyes utca? A fenébe, hogy nem néztem vissza korábban! Mostanra már elkanyarodott az út, amin jöttünk, így esélyem sem lenne, hogy megnézzem magamnak az útszakaszt. Mindegy, havonta lejöhetek ide, tehát a legközelebbi alkalomkor, vagyis mikor utazom vissza Cadiff-ba, majd megnézem a helyet megint. Nem hittem volna, hogy van alapja a feltételezéseimnek!
- Nem tudom… mindenesetre különös… - válaszolom, majd kissé elhúzom a számat, mellyel tanácstalanságomat jelzem a téma kapcsán  
- Persze… már kezdem megszokni   – mondom tréfásan – de nézd csak, már mindjárt odaérünk! – mutatok előre jobb kezem mutatóujjával és egy bíztató mosolyt villantok Jamesre.
Párszáz méterre járunk az iskola kovácsoltvas főkapujától, amelyen az Expesszről érkezve szoktunk belépni az iskola területére.

Látszólag a másik rendkívül elégedett. Ez a szavaiból is kitűnik. Micsoda egy elfuserált alak, bár a belépőm talán hagyott némi kívánni valót maga után. Na de akkor is.. hogy valakinek ennyire ne legyen tiszta a lelkiismeret... Tépelődik magában egy kavics tetejére mászva a másik látóterén kívül. Az tényleg meg se fordul a fejében, hogy esetleg kérdezni akarok valamit. Tanácsot kérni.. bizalmas informátora elfelejtette tájékoztatni Craig-et aról, hogy a tanár akihez tanácsért irányították egy komoly üldözési mániában szenvedő meglehetősen önhitt figura. Nos mindegy is.. a saját kárán tanul az ember. Így lesz ez most is. Legalább is a tervei szerint. Sóhajt egyet majd az esőcseppek között szlalomozva apró lábaival méterekkel elébe kerül az éppen magyarázónak. Csak figyeli, és meglapul egy kő tövében annak teljes takarásában. Összezsugorítani a ruhákat.. bohóc.. minek néz ez engem.. tépelődik a kis csótány kissé sértődötten. Azért is fel fogom tenni neked a kérdéseimet. határozza el magát az apró rovar aztán csak lapul, és várja a megfelelő pillanatot. A kő alá húzódik, így alig ha észrevehető. A pillanat lassan elérkezik mindössze egy lépés már csak a távolság. Lassan lassan. Craig magában számol vissza a talp csak centikre van már.
- 1, 2, és 3.. Az ausztrál feloldja a varászlatot, és visszatér eredeti alakjába eredeti méretében kellően gyors sebességgel, amennyire az egy kissé megkopott, de iskolás éveiben több díjat is nyert varázslóhoz méltó. Mivel a másik orra előtt emelkedik ki szinte a földből, ha a másik számít is rá jóval nehezebb lesz reagálni. Craig terve szerint nem is igazán lesz rá képes a másik fél. Minden esetre centikre egymástól áll most egymással szemben az esőben a két varázsló egyikük teljes menetfelszerelésben a másik mindössze kockás boxeralsóban. A látvány, mint valami gyenge "meleg pornó", de ez valószínűleg egyiküket sem érdekli. Legalább is a meztelen srácot nem igazán. Craig kihasználja a meglepetés, és a hirtelenség adta előnyt, és pálcarántás előtt semmit sem habozva közvetlen közelről "izomból arcon fejeli a másikat." Ügyelve rá, hogy homlokcsontjának legkeményebb pontja a másik orrát érhesse reményei szerint eltörve azt. Ha sikerül a mutatvány, melyre a meglepetés, és a hirtelenség okán talán nem kevés esély van vér fröccsenhet ki a másik orrából, és a földre eshet kibillenve az egyensúlyából. Craig teljes testét bele vitte a "fejesbe" ezért könnyen megszédülhet. Azonban hátra tántorodtában semmiképp sem mulasztja el a lehetőséget. Szétnyitja tenyerét, és azonnal kimondja.
- Invito. A másik talán el is ejtette a pálcát, és így könnyebb dolga lenne, de ha ez nem történik meg a fájdalomtól, és a szédüléstől nem maradhat sok esély a begyűjtő bűbáj megakadályozására. Ha Craig pálcája már a kezében van kissé szédülve ugyan de le tekint a földön fekvő másikra. Rövid ideig rá szegezi a pálcát, aztán megrázva a haját vízcseppeket szétfreccsentve minden felé el teszi azt. A boxerjába dugja, és végig néz ismét a földön fekvőn. Eddigre már a tekintet is kitisztul. Az ismételt önkéntes fegyverletétel, és a fizikai agresszió remélhetőleg észhez térítik a másikat. Persze elég valószínű, hogy csak olaja tűzre. Minden esetre ha semmi nem válik be talán Craig szavai kivívnak egy kis tiszteletet a földön fekvőből, aki ha a szavak közben össze szedi magát akár meg is próbálhatna újra támadni, hisz Craig megint önként tette el a pálcáját. Persze a gesztus éppen az ellenkezőre igyekszik sarkallni. Ha tisztul a tekintet enyhül az orrfájdalom a másik fél egy véres mellkasú szikár hófehér bőrű fickót láthat "magasodni" maga előtt a mellén jól kivehető formájú ám ismeretlennek tűnő rúna tetoválásokkal.
- Na idefigyelj.. az egyes szabály az, hogy nem támadunk feltett kezű fegyvertelenre.. még kevésbé viszünk földre valakit önzetlen kéznyújtás közben.. Közben köp egyet maga mellé, semmiképpen sem célozza a földön fekvőt.
- A kettes szabály meg az, hogy nem vérezzük össze a másikat. Itt az egyik kezével letörli a vért magáról, majd a tetoválásokra mutat.
- A többi szabályt majd te elmondod.. csak előtte döntsd el.. megtámadsz e.. újra.. Díjaznám ha nem.
- Örülnék, ha végre hajlandó lennél meghallgatni. Aztán Craig lassan lefelé nyújtja a kezét, hogy felsegítse a másikat. A mozdulatában ismét bizalom van, de már nem számít semmire. Ha vissza kapja vissza kapja.. ha megátkozzák megátkozzák.. azonban a tetoválásokból a tanult varázsló számára is világos lehet, hogy nem lesz egyszerű csak úgy dobálózni az átkokkal. nem beszélve arról, hogy a pálca már újra a jogos használónál van, még ha az nem is szándékozik azt használni egyáltalán..

(http://www.delawareonline.com/blogs/uploaded_images/craig_nicholls_L-752049.jpg)
(http://heroes.hardwired.hu/heroes5/leirasok/spells_hof/Rune_of_Exorcism.png)
(http://heroes.hardwired.hu/heroes5/leirasok/spells_hof/Rune_of_Magic_Control.png)
(http://heroes.hardwired.hu/heroes5/leirasok/spells_hof/Rune_of_Elemental_Immunity.png)
(http://heroes.hardwired.hu/heroes5/leirasok/spells_hof/Rune_of_Etherealness.png)
(http://heroes.hardwired.hu/heroes5/leirasok/spells_hof/Rune_of_Dragonform.png)

Craig

*Tompa cuppanások, a tó halkan, hangosan locsog a medrében, attól eltekintve, hogy szakad a nyakamba az áldás és éppen imént lopakodott valaki a háta mögé, na jó, a lopakodás túlzás, de elég meglepetésszerűen szivárgott elő az erdőből, szóval ezektől eltekintve egészen idill. Már-már csendélet. Csak éppen csend nincs. És élet is csak alig. Azt is jórészt én szolgáltatom. Meg valahol egy bogár, aki bizonyára a pálcáját hiányolja. Tulajdonképpen nagyon csípem az ilyen kis dögöket, ha nem kötök ki a mugliismeretnél, vagy ha megszüntetik a tárgyat, akkor még elmehetek lénygondozónak is, vagy éppen okítónak. Elvégre legyen bármily személyiségidegen is a tanítás, egészen jól belejöttem így év végére. Oda se neki, csorba ne essen a hírnevemen, akkor is csótányokra gondolok. Kicsi, aranyos kis bogárkára. Valahol itt van. Tudom. Érzem. Ha nem is látom, kemény, csizmás lábainak dobbanását se hallhatom, akkor is tudok róla. Kispajtás. Nem irigylem, kerülgeti a vizes göröngyöket, vérszomjas hangyákat és a többi őrült animágust, akik ott szaladgálnak. Ha állattá változnék, valami szebb akarnék lenni. Mondjuk a bogár roppant praktikus, csak olyan könnyű lenne rálépni és máris vé…
Na, igen, a csótányok nem ilyenek. Mentségemre legyen mondva, ittam egy kicsit, nem is vagyok edzésben, és egyáltalán nem szoktak jött-ment csótányok az orrom előtt kifejlett fiatalokká változni, főleg nem ilyen agresszív fiatalokká, és ugye a lendület átka, szinte kínálom neki az ütési felületet, ahogy lazán rálépnék és nekikoccannék, csak tudnám milyen pálcának szánja a szavát, hiszen elvileg a pálcához ugrasztja az ember ilyen esetekben a kiválasztott tárgyakat, de részletkérdés. Automatikusan a pálcámra fogok szorosabban, a másik kezem, a balom amúgy is az övén nyugodott, nem hagyom kiugrani a tokból. Szisszenve kapok az arcomhoz, ügyesebbik jobbommal, majd kiszúrva a szemem a pálcával, megbicsakló egyensúllyal dőlök már-már engedelmesen, egyetlen pillanatot áldozva az élet igazságosságának, lám, én felborítottam őt, erre az élet visszavág. Borulok. Fájok, vérzek. Milyen ismerős. Milyen szánalmas lenne az orromon keresztül elvérezni, nem mintha nem lenne egy másodperc műve megszüntetni a fájdalmat, a lüktetést, a nyilallást, de kivárok egy szebb pillanatot erre. Tulajdonképpen minek néz engem? Valami nyafogós puhánynak, aki egy törött orr után már el is veszti a helyét a világban? Ennyire tart engem az élet? Ez olyan illúzióromboló. Maradok a földön. Úgyis a belső szerveimig eláztam már, ez nem oszt, nem szoroz. Felfelé pillantok. Elvileg a pálcája még nálam. Nem árthat nekem. Fekszem. Felhúzott térddel, előnytelen szögből szemlélve. Innen sokkal magasabb. De innen a felhők is magasabban vannak. Milyen érdekes. Elhúzom a szám. Nem mondhatnám, hogy különösebben felhőtlennek érzem magam.*
-Nem támadtam, pusztán hevesen érdeklődtem, legalább annyi udvariassággal, amennyire a hátam mögé sompolygás egy kétes erdőből etikus volt-*alaposan szemügyre veszem. Jelek. Na igen. Majd egy másik életemben talán ezeket a jeleket is kitanulom és értelmezem, jelen helyzetben köszönőviszony talán megkockáztatnék velük, de amúgy nem sok értelmük van. Nem nyúlok a kezéért, egy csótánynak? Ugyan már. Bár alapjáraton aranyos állatkák. Az arcába pillantok, figyelem. Ráérek.*
-Miért érdekelne, hogy mit akarsz kérdezni?-*kérdezem nem minden rosszindulat nélkül.* -Miért nem tudtál inkább egy barátságos bagolyban erdőszéli, esőalji találkozóra invitálni?

A pálca tehát marad. Maradjon. Bár meg kellene mondja tanácstalanul áll az események előtt. Talán a varázsereje kopott.. esetleg a begyűjtő bűbájjal kapcsolatos ismeretei koptak meg. Nem ez nem igen valószínű. Inkább talán arról van szó, hogy a köztudomásúan pálca nélkül könnyebben kivitelezhető (természetesen itt a könnyebb egy igen kétesen értelmezhető kategória, ugyan is Angliában a pálca nélküli varázs a szokásokból, és a tradíciókból kifolyólag ha nem is tabu, de egy szűk réteg "kiváltsága" ha úgy tettszik.)  bűbájok közül rosszul választott..és rosszkor. Persze az is közre játszhat, hogy a nonverbális pálcavarázs kategóriájánál egy szinttel feljebb álló versbeli nyers varázs kategóriájába lépett, igazából anélkül, hogy ezt a kivitelezési módot az elmúlt időszakban túlzottan sokat gyakorolta volna. A pálcavarázst sem erőltette sőt.. tehát a kudarc nem különösebben meglepő, ha racionális szemmel nézzük. Utoljára az  ausztrál auror akadémián foglalkozott a pálca nélküli varázslással, mely rendszeres gyakorlás nélkül valóban megkophat. Mindegy.. elég az elméleti fejtegetésből elég legyen az, hogy a srác kissé meglepődött. Ráadásul talán nem is kellő intenzitással eszközölte a begyűjtést, hiszen a pálcája reagált csak a másik is résen volt. Csalódás ide csalódás oda. Egy vállvonással reagál. Használni amúgy sem igen tervezte a "becses" fadarabot. A kisebb gócok ellen a tetoválásai amúgy is védelmet biztosítanak a komolyabb akadályok ellen pedig amúgy sem igen tud mit tenni, Legfeljebb a reflexeire számíthat. A fejes azért talált. különösebb elégedettség jele nem igazán ült az arcára. Minduntalan a hajával volt elfoglalva, mely most már a korábbi állapotokhoz képest valóban komoly problémát jelentett a szignifikáns átnedvesedés végett.. A földön lévő szavai lassan kezdik komolyan idegesíteni. Mellé beszél. Demagóg.. az ilyesmit rendkívül kevésé kedveli. Na persze ha van valami amit egy ausztrál nem túlzottan szívlel az a mellébeszélés az őszintétlen érvek.
- Persze,.. Tart szünetet, aztán megvakarja a nyakát.
- Az Erzsébet királyné férje meg az Erzsébet király nemde? Kérdez vissza kissé dühös hangon.
- Hevesen érdeklődtem.. ismétli a másik szavait.. lefelé poláló hangnemben.
- Mégis miről beszélsz? ? Tárja szét a karját Craig őszinte tanácstalansággal a szemében. Nem érti az angolokat. Az első perctől kezdve mióta az országba jött.. Legyen szó varázslóról, vagy mugliról.. Teljesen kikészült a másik fickó már-már melódramatikusán bugyuta, üres és demagóg szavaitól. Tulajdonképpen el is ment a kedve az egésztől. Egy egyszerű tanácsért fordult volna a másikhoz, akit úgy ajánlottak neki, de a dolgok már a kézfogásnál elakadtak. Craig a bemutatkozásik sem juthatott el a másik heves ellenreakciójának köszönhetően. Az Ausztrál kiábrándult az egészből. Nyilván a másik nem tud valami sokat az Ausztrál varázslótársadalom gyökeresen eltérő tendenciáiról.. de itt most nem ez a lényeg. Baráti kézfogást utasított el agresszióval a másik. erre pedig nem mentség sem az etika sem semmi nemű brit jogérzék, vagy katyvasz..
- Nem tudom igazad van.. a kézfogással bemutatkozni vágyó kérdéseit nem szokás meghallgatni..
- Persze.. teljesen jogos.. Aztán mondhatni furcsán sértődött arccal átlép a vérző orrú fickó felett, és megindul az erdő felé lassan az esőben..
- A holmijaim tartsd csak meg.. csatában szerezted .. Jelenti ki gúnyosan hátat se fordítva..
- Én hülye még azt hittem, hogy ezekkel lehet tárgyalni.. Angol F*sz.. zsörtölődik halkan magában, miközben távolodik.. Megdöbbentő viselkedése újabb ékes példája őrült ausztrál őszinteségének.. nem vár már semmit.. csak vissza akar jutni a faluba.. egyszer megpróbálta, de a kérdésig se jutott el. Így járt. Most csalódottan baktat lefelé az úton fél pucéran. Reméli a másik elégedett. Teljesen abszurdnak találja az egész szituációt az ausztrál, de természetesen egész más szemszögből, mint arra a pucérsága, vagy maga az egész groteszk helyzet következtetni engedne. Valóban úgy érzi méltánytalanul jártak el vele szemben ezért inkább megpróbál távozni.. Valahogy angolosnál angolosabban, és asztrálabbnál ausztrálul..

//Kissé szürreálisra sikerült őszintén remélem, hogy megérted a mondanivalót. Várom a reagot!! Ha még nem tetted olvass bele az előtörténetemben, az lehet választ ad pár dologra.//

*Kicsit mintha szaggatottnak érezném a szavait. Na jó, legyünk őszinték önmagunkhoz, nem kicsit érzem szaggatottnak. Össze-vissza beszél, mint akar milyen Erzsébetekkel? Lehet őrültbe futottam? Áh, ahhoz ki se kéne tennem a lábam. De az esővel együtt miért a nehéz eset szakadt a nyakamban? Egyáltalán miért nincsenek még itt az orvosok barátságos, hátulkötős pulóverekkel? Részletkérdés. Ha én őrültnek nézem őt, akkor végül is, ő minek nézhet engem? Fáj a frontális felem, már csak szivárog és nem dől a vérem, a földön heverészek, nem éppen kényelmesen, inkább figyelmesen, eláztam. Nem átvitt értelemben, a szó lehető legszorosabb értelmében. Kezdem elölről.
Ballagtam az úton. Esett az eső. Nem figyeltem. Az erdőből elém pattant egy érdekes arcú fickó. Nem. Mögém pattant. Követett. Nem szólított meg, csak követett. Rosszpont három. Az első a bujkálás volt, a második a pattanás. Vagy pattogás. Aztán nyújtogatta a mancsát. Sohse fogj kezet olyanokkal, akiknél nem bízhatsz abban, hogy előtte nem vérben dagonyált. Ez még nem paranoia. Ez életösztön. De legalább elkedvetlenítettem. Nem tölt el mámorral. Mi a fenét akar? És miért így?

Nem vagyok rosszindulatú. Szerintem. De ez a hangsúly kihozza belőlem a legrosszabbat, bár tény, fegyvertelen emberre nem támadunk. Az őrültség nem számít fegyvernek, legalábbis egyelőre. Utána nézek. Talán mégis kéne vele valamit kezdeni. Ó nem, nem a jóságos apáca ébredt fel bennem, aki hálózsákot kötöget az egerek számára, de még csak nem is a lelkiismeret, hogy mi van, ha megfázik, inkább a falu lakosságának lelki üdve. Erh, mindenki vigyázzon a maga lelki üdvére. Távolodik, én elég gyorsan feltápászkodok, mármint öregecske kollégáim és fiatalocska ismerőseimhez képest, a bal kezem továbbra is a pálcáján tartom, hogy ne ugraszthassa ki olyan könnyen a tokból. Hogy is ne, hatlábú barátocskám.*
-Komoly csata, egy életképtelen kölyök ellen-*azért még meghallhatja, bár ahogy eddig szemléltem süket a szavaimra, szemmel tartom a hátát, talán nem most kéne kipróbálnom azt a szimpatikus orrszorítós mugli módszert a vérzés megszüntetésére, így marad a pálcám. Nézem, ahogy araszol elfele. Szép koszos. Én se nézhetek ki sokkal jobban. Mondhatnám, hogy kedvemre való látvány, de nem az. Mindazonáltal kellene vele valamit kezdenem? Bármit? Akármit? Na? Szavazásra bocsátom a kérdést, 29 nem és két igen szavazat arányában maradok és nézem. Legalább addig, amíg elhagyja a birtokot. Bár még morog is. Hátba kéne lőni. Elég gerinctelen húzás lenne, de jólesne. Na és ha visszapattan az átok? Vagy félre tudok ugrani előle, vagy nem. Kevéssé a szerencse függvénye, inkább a sáré, a nyáké, meg úgy egyáltalán. Tűnődve szemlélem. Nem, nem az a fajta alak, akit meghívok teázni. Illetve én bárkit meghívok, akitől nem kapok hétfrászt és nem izzadok le tökig, jórészt ijedtségben. Paranoia? Ugyan már!*

//Igyekszem az értelmi képességeim javát nyújtani, délután megejtem az olvasást okvetlenül, mert a múltkor félbeszakadtam vele^^//

Lassan távolodva is a fülébe jutnak az elvárható szavak. Valóban nem érdekli már az egész. Kissé megrázkódik a hűvöstől. Szinte párhuzamosan zsörtölődik együtt a másikkal.
- Dilettáns.. Dörmögi, de viszonylag jól hallható. Néhány lépést követően megelégeli a didergést ezért megtorpan, aztán maga elé emeli a tenyerét. Próba szerencse régen ment.. Legalább had lásson ilyet is ne csak a meztelen hátamat. Lehunyja a szemét, és a másiknak még mindig háttal két egymásba metsző kört ír a levegőbe.
- Textus Praetor..Mondja ki halkan, és perceken belül egy fekete szövetköpeny omlik a hátára megkímélve őt az esőtől. Egy pillanatig megfordul a fejében, hogy esetleg a másikon is segíthetne, egy vízhatlanná tevő bűbájjal, vagy akár valami mással. A válla fölött óvatosan tekint hátra, de egyre távolodik ezért a varázslat sikere is kétséges, ráadásul az iménti sem sikerült tökéletesen, hisz a szövet nem lett túl vastag, de a célnak megfelel a másiknak ezt nem kell tudnia. Hiába gyakorlás, gyakorlás gyakorlás.. Most is az önzetlenség munkál benne bármennyire is elítélhető módon reagálták le a közeledését. Lassan túl lesz az egészen azonban nagyon bánja, hogy odalent hallgatott a fogadósra. A lényeg ugyanis a következő. Az ifjú ausztrál feltétlenül szeretné távoli hazájában megszerzett képességeit kamatoztatni. Jó volna egzisztencia teremtésbe kezdeni. Azonban az eddigi kísérletek a bátyján keresztül kudarcba fulladtak. A célja reményében jött érdeklődni Roxmortsba, és a kastélyban kapható munkák felől érdeklődni. A kocsmáros pedig a helyről éppen távozó fickó után irányította. Craig nem tett mást csupán megitta az italát, és a fickó után eredt. Egy kissé elfajultak a dolgok Craig elébe került a másiknak, és mikor a maga módján próbált volna szóba elegyedni a másikkal csúnyán falba ütközött. Valóban azt hiszem ezt nevezik kulturális szakadéknak. Így távoztában az ausztrálnak is ínyére volna visszamenni, és megmutatni merre is, és hogyan. De sosem volt ez a típus ráadásul a túlzott mugliközelisége szinte kiégette belőle a sztenderd aranyvérű dacot mely ellenben a másik félben nagyban munkál. Minden esetre, ha nem változik semmi az ausztrál elvándorol a fák közt, és talán sosem látja újra a másik figurát. A pálca.? A pálca ugyan már.. legfeljebb vásárol másikat, bár per pillanat azt tervezi, hogy tökéletesíti a nyers mágiáját talán azzal hasznosabb munkát is kaphat, mint egy olyat ahol a kollégái dacosan paranoiásak, és fönnhéjázók. Persze talán még nincs lejátszva a dolog, de ha a másikban esetleg mégis motoszkálna némi kíváncsiság azt perceken belül kellene kielégítenie.. Lassan eléri az utat övező fák vonalát, és időközben egy érzés kezd kiformálódni benne. Ha most lelép ezt a lehetőséget biztosan nem fogja megpróbálni még egyszer, mely a legtesthezállóbbnak fest számára jelen körülmények között. Figyelembe véve a korábbi kudarcait például Londonban. Megtorpan. Sóhajt. Craig nem az a típus aki ha egyszer elhatározott valamit azt utána újra keresztül próbálja vinni. Ezért is gondolja talán meg most jobban végleg szó nélkül távozzon e, vagy adjon egy esélyt a másiknak. ha elmegy akkor végleg elmegy. Elmenjen tehát.? Végül úgy dönt ad egy utolsó esélyt a másik fickónak, persze sokkal inkább magának az állás érdekében. Lassan vissza fordul az időközben még mindig a földön gubbasztóhoz aki már méterekkel távolabb van. Tesz egy kacska lépést előre, majd a másikra szegezve tekintetét a szitáló esőben újra előrenyújtja a kezét.
- Rematch..? Kérdezi egykedvűen újra felajánlva a kezét most már sokadjára, és reménykedve, hogy most eljuthat a bemutatkozásig, és a másik végre levetkőzi gyanakvását.

*Nem rossz trükk. Mármint a köpeny. Mondjuk egy köpésnyire járok a kastélytól, nekem már nem lenne érdemes felöltöznöm alaposabban, egy kis eső még senkinek nem ártott meg, de akkor se rossz. A legjobb benne az, hogy pálca nélkül. Francba.
Felállok rendesen, megnyújtom a hátam, megrázom magam, nem baj, úgyse fröcskölök le senkit, elvégre nincs semmi ami nem vizes körülöttem és várom, hogy elhagyja a birtokot. Hogy miért várom meg? Fogós ravasz kérdés. Vélhetőleg azért, mert én hoztam be, ha csak átvitt értelemben is. Miattam jött be. A maga furcsa kis fejével, a maga furcsa kis hozzáállásával, de morogni, azt bezzeg nagyon tud. Hiába, emberből van ő is. Az minden korban, minden időben nagyon ment, hogy méltatlankodjunk, ha valami nem jön össze. Eh. Már megint ilyen hülyeségek. Egyszerűen dilis. Kész. Könyveljem el, ne akarjak magyarázatot találni rá, megőrült. Valamitől. Megázott az agya. Vagy akármi. Mondjuk kiscsótány korában átment rajta egy hangyahadtest, vagy már 13-szor ellopták a pálcáját és ezt nem bírta elviselni.
Tehát éppen elfordulnék, amikor az elfele poroszkálásból ő visszafordul. Megdermedek a mozdulatban, nézem, ahogy közeledik. Nem kapkodja el. Nem baj. Időnk, mint a tenger. Félrebiccen a fejem, letörlöm a vért a szám körül, de inkább szétmaszatolt hatást kelt, szépek vagyunk. Igazi, hétvégi móka. Sárpakolás, esőmosás. Találkozás a rosszabbik énünkkel. Felszalad a szemöldököm. Továbbra se tudom kicsoda. És egy kéznyújtással bármi agressziót el lehet követni, sőt, akár fertőzéseket is lehet átadni. Utálok parolálni. Pláne idegenekkel. De vette a fáradtságot, vissza-visszatér, aligha azért, mert nem tud elszakadni ázott varázsomtól, inkább akar valamit. De mit?! És miért így! Nem vagyok meggyőződve arról, hogy van jó lépés ebben a helyzetben. Időhúzás céljából a kézfejemmel kenek még egyet az esős véren az arcomon, közben egy fél lépést hátra is szivárognék reflexből, de legyőzőm a késztetést és a balomba veszem a pálcám. A jobbom megkapja egy kurtára szabott, középerős kézszorításra. Én nem dalolom el a nevem, úgyis tudja, ellenben a szemébe nézve repesve várom az övét.*
-Nem hiszem, hogy különösebben jó barátok leszünk-*mondom, mert az őszinteség fontos, kezdjük a dolgok előrejelzésénél.* -Az összes kérdésemet elsoroltam már-*tehát válaszolhatnál barátom. Jó itt nekünk, a biztonság kedvéért. Majd ha a leghalványabban is azt érzem, hogy biztonságos esetleg keríthetünk egy tetőt a fejünk fölé.*

Lehet, hogy megvan a nyári programom? Áh, kizárt… úgysem engednek el, ha meg megszöknék, akkor utána úgy néznének rám, mint a véres rongyra, hogy mit is képzelek én magamról egyáltalán. Meg… úgysem vagyok elég bátor ahhoz, hogy egyedül nekivágjak a nagyvilágnak. Mivel barátaim meg nem igazán akadnak, így muszáj vagyok mindent egyedül csinálni. Nyilván az én hibám.
- Hát, köszi. De nem vagyok ám túl magabiztos ezen a téren… viszont tény, hogy jó lenne, ha nem lennék egyedül.
Kicsit elszottyanok, mert a tudat, hogy megvan arra a lehetőségem, hogy családom legyen, belefészkelte magát a fejembe és mostantól csak lelkiismeret-furdalást fog okozni nekem az elkövetkezendők folyamán. Talán majd ha felnövök és kilépek eme iskola falai közül, melynek csodás látképe tárul elém, akkor majd lehet, hogy a nyakamba veszem a világot, de addig semmi esetre sem. Félek…
Igazából nem akartam túlságosan belemászni az életébe, de a költözés említésekor adja magát a kérdés, hogy hová?
Godrick’s Hollow. Ó igen… Persze, hogy ismerős. A kis Túlélő, vagyis Harry Potter tragédiájának színhelye. Szegény… ő is rosszul járt. Egy életre magán viseli a Nyomot, mely lemoshatatlan és egy életre megpecsételi a sorsát… Az ő helyében sem lennék, az biztos.
- Persze, hogy hallottam… ki nem hallott volna a legendás helyről ugyebár.  
Reagálom kis mosollyal ajkaimon. Nem bonyolítom túl a dolgot, nem akarok tolakodó lenni, hogy a magánéletéről faggassam, úgyhogy talán ezzel le is zárom a lakóhelyes témát.
A füvön és a hatalmas fákon látszik csak, hogy egy hatalmas vihar előszelével állunk szemben. A kastély fölött óriási, szürke gomolygó viharfelhő bukkan fel egyikk pillanatról a másikra, mintha azonnal a nyakunkba akarna szakadni, s elárasztani bennünket a jó hűvös esővel, melyre jelen pillanatban egyáltalán nem vágyom.
Megszaporázom a lépteimet kissé, s lassan felérünk a kastély egyik távolra eső folyosólyhoz, melyen oszlopok sorakoznak végig. Innen lehet menni a kviddicspályára, de mivel a főkapu messze van még innen, ezért igyekszem lerövidíteni az utunkat, nehogy megázzunk, mire elérnénk oda.
- Gyere! Erre!
Mondom Jamesnek, miközben a szélfútta hajammal küszködöm fél kézzel. A másikat szinte már alig érzem, annyira lezsibbadt, viszont a kötés nagyon jó ötlet volt.
- Itt van a folyosó végén egy portrélyuk. Útlevágás és könnyebben bejutunk a kastélyba anélkül, hogy eláznánk. – ajánlom az útvonalat, remélem, hogy velem tart, mivel szerintem ő sem akarná, hogy a gitárja – még ha tokban is van – elázna. – Biztos jártál már erre – mondom mosolyogva.
A Hisztis Myrtle mosdója melletti portréhoz vezet, ennél jobban nem is járhatnék, mivel onnan mindössze néhány percre van a gyengélkedő.
Odaérünk. Egy idős varázsló portréja, aki természetesen jelszót kér. Szerencsére gyakran járok portrélyukakon, így nagyjából mindnek a jelszavával tisztában vagyok, négy hosszú év elég volt rájuk, hogy eszembe véssem őket. Megesik olykor, hogy elcseverészek egy-egy festménnyel, így előfordult már, hogy saját maguk fecsegték ki a jelszavaikat.
- A mágia hatalom!
- De még mennyire, kedveském!
Zengi a vén varázsló, majd feltárul a titkosnak nem éppen mondható alagút, mely talán életet ment. A folyosó sötét, így egy könnyed pálcamozdulattal fényt varázsolok, hogy megkönnyítsem a közlekedést. Szerencsére, a jobb kezem ép maradt, így a varázslás megy.
- Lumos.
Pár másodperc csak, ám a fény mindenképp kellett.
- Nox.
Kilépek, s baloldalon megpillantom Myrtle mosdóját. Kopott ajtaja azonnal elárulja a helyszínt.
James-hez fordulok, s elbúcsúzom tőle.
- Innentől már megy egyedül is. Nagyon köszönöm, hogy felkísértél, és sajnálom, hogy tönkretettem a napodat. – mondom sajnálkozó tekintettel, s egy bűnbánó ajakbiggyesztéssel is megtoldom mondandómat.
- Hát akkor… további szép napot neked… El mariachi!
Mosolygok.
Elindulok jobbra.
De mivel balra kell, néhány lépést követően megfordulok és immáron a Gyengélkedő felé vezető úton megyek tovább.
Talán hülyének néznek az emberek, de mindegy. Megszoktam már.

---

Köszönöm a játékot! :)

Nos.. csak elérkezett a pillanat. Talán valóban érdemes volt mindkettőjüknek engedni valamennyit. Minden esetre Craig abban a tekintetben elégedett lehet, hogy végre létrejöhet a párbeszéd azon részem, mely tulajdonképpen az érkezése célját képezte. Bár a másik kézfogása nem túl bizakodó ő azért megszorítja a viszonzott kezet, és a másik szemébe néz határozottan őszintén. Nem törődik a másik esetleges kellemetlen, vagy rossz érzéseivel. Csupán az érdekli, hogy elmondhassa amiért jött. Mintha csak ezt sugallnák a mozdulatai, és a testtartása. Látod ennyi lett volna ezért kellet, hogy orrba vágjalak, meg ez a sok felhajtás. Craig valóban őszinte, és a kézfogása is határozottan férfias, és mellőz minden rossz szándékot. persze ha nem szimpatikus a másiknak azzal nem tud mit kezdeni. Ez is mérlegelve gyorsan beszél, miután végre illendően bemutatkozhat!
- Craig! Kis szünetet tart, és megköszörüli a tokát, mintha már meg is fázott volna.
- Craig Nicholls!! Tisztelettel! Mondja, és valóban tisztelettel kissé meg is hajol a másik felé. Végül bele kezd a mondandójába. Nem tudja mióta tanít a másik az iskolában, de ha a bátyját tanította valaha a Nicholls név ismeretes lehet, és így talán összeáll a kép az ausztrál aranyvérű varázsló famíliáról.
- Tehát Minticz professzor! Újabb torokköszörülés.
- Most, hogy végre belekezdhetek hőn áhított mondandómba. A helyzet a következő. Megdörzsöli a szemét.
- nem régen érkeztem Sydney-bő, és tartós letelepedést tervezek erre Angliában. Még mielőtt közbevetné, hogy a körülmények talán nem a legalkalmasabbak az idetelepülésre jelen időben, had mondjam el, hogy nyomós indokom volt ide települni, de ez valóban nem fontos. itt sóhajt, aztán folytatja.
- Azonban, ha már itt vagyok szeretném kamatoztatni a képességeim, és az ismereteim. Az egzisztenciám szempontjából, és az új életem elkezdése tekintetében szerencsés volna minél kedvezőbb, és számomra alkalmasabb munkát találni. Úgy vélem.. kérem javítson ki ha erre rácáfolt korábbi ténykedésem.. kellően képzett volnék egy bizonyos szinten az ismereteim átadásához. Londonban már több helyen próbálkoztam a munkakereséssel. Nem igazán jártam sikerrel. Sem a varázsló, sem a mugli körökben.
- még mielőtt újra kérdezne igen az Ausztrál származásomból kifolyólag rendelkezem igen jelentős mugli képzettségekkel is, hiszen Ausztráliában ez abszolút elfogadott, és jellemző.
- A lényeg viszont, hogy nem jártam sikerrel. Többen a tanári állást ajánlották, és úgy gondoltam adok egy esélyt magamnak.. A faluban jártam az imént mikor megláttam, és épp érdeklődtem a kocsmárosnő ajánlotta önt odalent, hogy érdeklődjek..
- dióhéjúban ezért vagyok itt.. Fejezi be mondandóját, és leviszi a hangsúlyt. Leszegett fejjel tiszteletteljesen várja a másik válaszát. Időközben pedig egy újabb kérdést is közbefűz.
- Ha még esetleg szabadna megkérdeznem a Professzor milyen tárgyal foglalkozik az iskola falain belül.?

*Hát hű, nagy hirtelen és zsibbadt aggyal erre a következtetésre tudok jutni, miközben a szavai elborítanak. Jó szótagszámmal dolgozik a srác, meg kell vallani, oxigén is van benne elég ahhoz, hogy csak beszéljen, beszéljen, beszéljen, és még én hittem azt, hogy néha túl hosszúra fűzöm a mondandómat. Kispályás kezdő vagyok, még sokat kell gyúrnom, hogy ezt a szintet elérjem, már ha bármiben is hasonlítani akarnék erre a határozott kézfogású pacákra, amit alapjáraton szimpatikus tulajdonságnak szoktam elkönyvelni, de most a fene se tudja, valahogy nincs kedvem ennek örülni. A sompolygást nem magyarázza, jellemző, egyeseknek annyira természetes a sunnyadás, hogy megfeledkeznek azokról, akiket üldöz a paranoia, meg az ehhez hasonló mumusok a szekrény mélyéről.*
-Legszívesebben mindenre alkalmatlannak nyilvánítanálak-*válaszolom amint szóhoz jutok, mert akárhonnan nézem, ez egy nagyon magas labda volt.*-Továbbá kérlek ne hadarj, ne csapongj, ti is angolul beszéltek, mi is angolul beszélünk, bármilyen hihetetlen, de még az amerikaiak is angolul próbálnak beszélni, nem kell kapkodni, nem kell izgulni-*meg megijeszteni se kellett volna, de ezen a témán lassan túllépek, amint az adrenalin elnyalogatja az utolsó vérrögöket is az ereimból.*
-Mugliismeretet tanítok elsősorban, de előfordul, hogy más tantárgyakból is korrepetálok-*megcsóválom a fejem, Craig Nicholls, életemben nem hallottam még ilyen fura összetételű nevet, pedig én se panaszkodhatok, a szülői áldás megtalált.*-Mindazonáltal azt kell mondjam, hogy a kocsmáros nagyon kedvesen bár, meg jóhiszeműen bizonyára, de félreinformálta. Ha jelentkezni szeretne, akkor személyesen az igazgatónál, vagy Minerva McGalagony igazgatóhelyettes asszonynál kell érdeklődnie de...-*elhúzom a szám.*-én inkább ez utóbbit ajánlom a hét folyamán megkeresni, mert az igazgató úr, mostanában valahogy soha nem elérhető-*hogy rosszallanám? Mi közöm hozzá? Csak megemlítem, már-már érdekesség szinten, hiszen miről se lenne jobb csevegni a szakadó esőben, egy mindjárt megfagyó ausztrál társaságában, amikor csak azért nem bűvölöm magam vízhatlanná, mert tudom, hogy hazamegyek, lefekszem, elnyugszom a melegben, és ehhez ugye az kell, hogy előtte fázzak.*
-Furcsa ízlésre vall, hogy most akarsz itt letelepedni? Otthon nem volt jobb?-*és melegebb.*

Fancsali mosoly ül Craig arcára a másik első megnyilatkozását illetően. Fej vakarva válaszol is.
- Ami azt illeti körülbelül erre számítottam, tekintettel rá hogy ilyen mély nyomokat hagyott a belépőm. Mondja kissé fejcsóválva, miközben a másikra néz. Belátja azt hitte tisztább a másik lelkiismerete, és nem fogja ennyire a szívére venni a dolgot. De belátja azt is, hogy tévedett, úgy látszik itt mindenkinek van rejtegetni valója. Egyre kevésbé csodálkozik a lassan háborússá fajuló helyzeten. A következőkre csak unottan felfelé tekint az ég felé, majd sóhajtva ennyit mond.
- Ahogy óhajtod. Majd valóban lassabbra vált, bár közben megjegyzi magában "úgy fest itt egyedül egy valaki nem beszél, ért.. angolul.."
- Mugliismeret.? Kérdez vissza kissé furcsán. Elsőre nem esik le neki a dolog. Nem igazán érti mit lehet ezen tanítani, aztán hamar észbe kap, hogy nem otthon van. Azon azért csak mégis meglepődik, hogy erre felé ez komoly tananyagot képez. Minden bizonnyal komoly, ha egy ilyen "impozáns" személyre osztották, ráadásul maga az intézmény is neves. Nem igen tudja magában feloldani az ellentmondást, de bele is törődik a dologba. Elvégre neki nem volt otthon maradása. Lassan újra megszólal, ám igyekszik kellően érthetően magyarázni, talán kissé lassacskán is, bízván a másik meg lesz elégedve.
- Nos.. akkor ha jól értem rossz ajtón kopogtatok. Ebben az esetben elnézést kérek. Kissé színpadiasan fejet is hajt. Persze esze ágában sincs csipkelődni.
- Azonban talán mégis a segítségemre lehetne. Kezdi újra, valóban udvariasan.
- Tekintettel rá, hogy nem mozgok erre túlságosan otthonosan esetleg elkalauzolhatna a kastélyig, és az illetékesekig. Persze csak, ha nem esik nehezére. Nagyon hálás lennék, szeretnék végre a végére járni ennek az állás dolognak.. Tekint kissé fájdalmasan a másikra. Aztán újabb már-már várható kérdés merül fel, melyre az ausztrál igyekszik kellően készségesen válaszolni.
- Ami azt illeti jobb volt, de nem igazán volt maradásom. Egyszerűen így alakult a dolog. Kétségtelen, hogy ott jóval egyszerűbb lenne, de ha már így alakult szeretném megragadni itt is a lehetőségeket. Kis szünetet tart.
- Vagy legalább próbálkozni. Tehát akkor számíthatok a segítségére.? Tesz fel most ő egy kérdés, majd a következőt.
- Valamint. Nagyra értékelném, ha visszaszolgáltatná a pálcámat, ha már egyszer sikerült végre konszolidáltabb érintkezésbe kerülnünk..

*Ne húzd a szádat drágaságom. Nem azért van. Nem kell hülye pfoákat vágni, ha egyszer nem tetszik nekünk valami, még akkor se, ha az úgy jajj de jó lenne, ha megváltozna, mert nem fog, ez a nagy büdös helyzet. Nah, így, szép, nem mondom, hogy emberi fejed lett, mert sajnos valahogy rögzült az agyamban az a momentum, amikor kicsi bogárrá változtál... megrázom a fejem egy leheletnyit, mintegy kirázom belőle a zavaró gondolatokat, ha már egyszer bepofátlankodtak. Figyelmesen hallgatom az esőverte tagot, már amennyire képes vagyok koncentrálni rá, de lassít, jól van, tehát emberül ért. Megnyugtató.*
-Ki-ki maga választja meg a belépőjét és azt is, hogy milyen benyomást kelt a másikban-*passzolom vissza neki a labdát, mintegy jelzésértékűen, hogy rossz helyen tapogatódzik, ha rám akarja fogni a dolgot, ő sompolygott elő az erdőből, ami aligha lehet ősi szokás náluk, hiszen erdő tudtommal nem nagyon akad Ausztráliában, bár Sydney mintha a hegység környékén lenne, a hegységekben pedig akár erdők is lehetnek, de részletkérdés.*
-Mugliismeret, igen-*érzem, hogy elsodor a szakmai ártalom, jellemző. Pont olyankor, amikor egy megtestesült közveszéllyel ácsorgok az esőben.*-Nem volt még dolgom ausztrálokkal, de ha állítod még mindig okom kételkedni abban, hogy ne mondanál igazat, tehát elhiszem, hogy nálatok ez abszolút elfogadott és nyilvánvaló. Nos, itt nem. A varázslócsaládok képesek olyan szinten elszigetelten élni, hogy a tizenéves varázslók életükben először a King' Crosson látnak muglikat a peronon, ha pedig a szüleik társas hopponálással viszik őket, akkor még olyankor sem. Mondhatni a két világ, erősen idézőjelben persze csak futólag érintkezik egymással, nincsenek keresztezési pontjaik, átfedéseik. Csak érintkeznek, ahol már nagyon muszáj-*képes voltam pontot tenni. Remek. Becsülendő, nagyra becsülendő, hogy egy huszonas kölyköt nem sorolok egy kategóriába a diákokkal, akiknek a felét nem is érdekli ez az egész, mint ahogy gondolom ezt a Nicholls gyereket se, elvégre nemigen lehetne neki újat mutatni. Mindenesetre... már-már kolléga, már ami az életmódját tekintve illeti.*
-Értem-*érzem a rosszindulatú hunyorítást a szememben, ami azt sugallja, hogy a fickó bizony simlis, nem kicsit simlis, hanem nagyon simlis, ő menekül az őskontinenséről, de persze az ember az ilyesmiről inkább nem akar tudni, ameddig nem muszáj.*-Nos nem tudom, hogy Minerva mit szólna neked a hétvégén, esővertén, amikor gondolom ő is kellemesebb dolgokkal múlatja az időt, ezért javaslom a holnapot. Feljössz ezen az úton, el az erdőnek az előtt a szeglete előtt, végig a tó mellett és onnan már látszik az út is, nem lehet eltéveszteni. A pálcád...-*elpillantok a kapu felé.*-Biztonsági okokból csak a birtokon kívül adom vissza.

A belépőjével kapcsolatos sokadjára is felszínre kerülő, véleménye szerint meglehetősen átallott, és bizonyos szempontból eléggé komolytalan vergődésre most már igazán nem reagál semmit, mintha el sem hangzott volna. A mugliismeret mibenlétét azonban figyelmesen végighallgatja. Még akkor is ha túlzottan sok újdonság nem kerül napvilágra. Túlzott unottság nem látszik rajta. Igazából örül, és az eső ellenére is nyugodt, hogy végre használható párbeszéd kezd kialakulni. használható instrukciókkal. Tulajdonképpen a másik még készségesnek is mondható, ha eltekintünk ettől az erőltetetten komolytalan stílustól. Ez nem volt valami együtt érző értem. Az azonban kissé meglepő, hogy mugliismeret tanár révén teljesen ismeretlen számára Craig személye. Talán a popkultúrák távol állnak tőle, de akkor hogy taníthat egyáltalán ilyesmit?persze könnyen lehet, hogy csupán az alapokra, és az alapvető eszközökre korlátozódik az ismerete. Craig akár tettszik akár nem Angliában is igen ismert figura mugli körökben. A zenekar tulajdonképpen ebből a szempontból komoly ártalom. Na de mindegy is. Lehet egyszerűen nem komálja a professzor úr a Garage Rock-ot. Ezzel hamar túl is lép a dolgokon. Azonban ez az értem... Lehangoló gondolja magában. Nem bízik bennem. Végül is sokadjára bizonyítja milyen remek emberismerő, erről nincs is mit vitatkozni. Csak úgy csapongnak a gondolatai a másikat hallgatván, mint korábban a szavai. De semmi gond, nem kell már sokáig kibírnod, hamarosan távozok szuggerálja kissé a másikba, de egy szót sem szól.
- Tehát holnap! Azért köszönöm! Biccent ismét Craig, és szólal meg újból eztán végighallgatja az útmutatóst, és igyekszik mindent pontosan memorizálni. Bár végül is elég méretes egy kastély lehet.. valóban nem lehet könnyű eltéveszteni. Az igazság azonban az, hogy Craig még csupán képeken látta. Biztonsági okokból.. te jó ég.. sopánkodik magába, azonban csalóka módon arcán együtt érző mosoly látszik, végül így szól.
- Rendben.. Akkor viszont, én azt hiszem távoznék is. Nagyra értékelem a segítséged!
- De most komolyan! Ebben az utóbbiban tényleg minden benne volt, őszinte hála érződött a srác hangjában, holott képmutatás nélkül kijelenthetnék, csak megkeserítették egymás napját, délutánját. Mégis Craig tud őszinte, és valóban hálás lenni. Legalább azért, hogy egy alapjáraton ilyen dacos figura megerőszakolva magát szóba elegyedett vele.
- Akkor csak utánad. Engedte előre a másikat, és várta hogy az meginduljon, és ki tudja meddig kísérve őt, és esetleg szóval tartva végül átnyújtsa a birtokában lévő pálcát "jogos tulajdonosának"

*Hát nem tudom, nem érzem úgy, hogy ez a találkozás lett volna a nap fénypontja, de nem baj, gondolom nem is várt el semmi ilyesmit ettől a ponttól az életemben. Mindenesetre tagadhatatlan, hogy néha nagyobb figyelemmel meredt rám, mint a diákjaim, amit meg tudok érteni, legalábbis részben, bár valahonnan mindig előtolakszik az a gonosz gondolat, hogy lehet túlságosan is londoni angolt beszélek, vagy éppen franciás akcentussal, és ő meg nem érti, de mivel válaszol ezt a lehetőséget szerencsésen kizárhatjuk. Mindenesetre utálom azokat a hülye kis villanásokat a szemében, amiket nem tudok megmagyarázni, de lehet, hogy jobb is így nekem, mert rosszul értékelném, ha kiderülne, hogy hülyének néz, amire van egy jó esély. Ausztrál, bah, alapvetően nincs bajom a feketékkel, fehérekkel, sárgákkal, de ha valakiknél az az alapjárat ahogy Craig bemutatkozott, akkor lehet, hogy nem akarom, hogy túl sokan jöjjenek kedves, és alapjáraton szeretett hazámba, mert bár nem teng bennem túl és agyon a hazafiasság, de azért a miheztartás végett nem árt bizonyos mértéket tartani. De ennyit erről. Marad az udvarias mosoly, a biccentés, ami akár tartózkodást is kifejezhet.*
-Szívesen, remélem nagyobb szerencsével jársz-*vagy nem, de tulajdonképpen ez már nagyon nem az én ügyem. Ha lenne bármi beleszólásom a dologba, akkor bizonyára nem olyan ritmusban tartanám az órákat ahogy, és semmiképpen se akarnék olyan órák környékén órát tartani, mint a mágiatörténet, hiszen utána a figyelem legcsekélyebb jelét sem tudom kicsikarni a diákokból, de ez, személyes tapasztalataim alapján egyáltalán nem meglepő.
Nem megyünk messzire, szóval készséggel előreindulok, nem távolodtunk el nagyon a kaputól, szende csótánylábaival nem kellett akkora nagy távot rohannia, így most hamar visszaérünk. Kiveszem a pálcáját a tokból, a zsebemből kicsippentem hozzá miniatürizált ruhácskáit, nehogy már rajtam múljon sötét eleganciája, amivel a következő versenyzőket bénítja majd rémültre.*
-Képzelem mekkora segítség volt-*megcsóválom a fejem, ennyire magától is rájöhetett volna, az esőcseppek megáztatják a pálcáját ahogy felényújtom és visszaadom neki.*-Minden jót itt Angliában.

*Az események lassan ismét a távozás felé terelődtek. Craig lassacskán visszakapta a holmijait, beleértve a pálcáját is. Hamarost néhány kimért pálcamozdulattal újra szalonképesre, és menetkészre alakította magát. A pálcáját farmerja hátsó zsebébe süllyesztette. Remélte, hogy a másik elégedett, és belátja, hogy most a pálcájának ismét birtokában nem indít semmiféle alattomos manővert. Igazolva ezzel is újból szándékai, és szavai tisztaságát. Fejbiccentés kíséretében viszonozza a keresetlen szavakat.*
- Én is őszintén remélem! *Azzal, még int, végül a valamivel alábbhagyó esőben hátrafordul, és a korábbiakhoz hasonlatos lassú léptekkel eltűnik a fák közt, ahonnan érkezett. Beleveszik az út menti erdő sűrűjébe. Gyanítja, hogy a másik nem volna túl boldog ha legközelebb esetleg ne adjisten már kollégájaként üdvözölhetné újra, de ez különösebben nem érdekli.*

*Meg fogom bánni, tudom, érzem. Soha nem csalnak az ilyen megérzések, főleg akkor nem, ha ilyen illusztrációs helyzettel vannak megáldva, mint a jelen pillanat is. De Minervában bízhatok. Nagyon remélem, hogy bízhatok benne, biztonságosan kezeli az ilyen alakokat. Bár azért megnéztem volna, hogy az a tiszteletre méltó idős hölgy mit kezd a szakadó esőben ezzel az ágrólszakadt alakkal, Craig, ha jól emlékszem. Jól emlékszem, most volt pár perce, vagy talán még annyi ideje se, mindenesetre sikerült eléggé összezavarnia, hogy már ebben se lehessek biztos.
Jó, egész konszolidált, utána nézek, magamon inkább nem pillantok végig, úgyis tudom, hogy semmi esztétikus nincs bennem, nem is érdekel, elvégre senki nem fog engem bámulászni ebben az időpontban, vagy ha mégis, akkor nagyon úgy kell neki, de ez az alak... elhúzom a szám. Menjen.*
-Viszlát-*szép formula, de a hátam közepére se kívánom, bár... ha a hely és körülmények. Na jó, igazság szerint akkor se tudom, hogy hogyan reagáltam volna erre a furcsa beszédstílusra, erre a döbbenetes mondatszerkesztésre, bár van benne egzotikum, meg kell hagyni, mindazonáltal román származékként is túlságosan angolnak, sznobbnak érzem magam a nemzetközösségi taghoz. Hát... kínos. Megfordulok és felballagok a kastélyba. egészségemre.*

///Köszönöm a játékot///