Roxfort RPG

Ebben a toronyban zajlanak a csillagászat órák éjfélkor. Ide a diákoknak akkor szigorúan tilos feljönniük, mikor nincs órájuk. Ha itt elkapnak olyankor, mikor nincs órád, igen hamar a házvezetőd irodájában találod majd magad, azt hallgatva, mi a büntetésed a kihágásért.

Hát persze, hogy megint egy tiltott hely. De ez ellen tényleg nem tehetek semmit. Egyszerűen imádom az eget és a csillagokat. Nem az órákat, nem a tudományos részét a dolognak, bár azzal sincs nagy bajom. Egyszerűen csak szeretetk éjjel(persze mikor nincs) fennt ücsörögni, és nézni a csillagokat. Egyszerre békés és megnyugtató, valamint zavaros és felzaklató. Mégis, valahogy mindig sikerült összeszednem a gondolataimat Általában akármilyen idegesen is mentem fel, mindig megnyugodva, és a kész válasszal a zsebemben indultam el vissza a hálóterembe.

Szerencsére még egyszer sem kaptak rajta, pedig már volt, amikor csak egy sötét sarok mentett meg, ahol-miután órára jöttek a diákok és a professzor(kicsit elnéztem az időt) másfél órán át kellett állnom. Nem volt túl kellemes érzés, de legalább megtanultam, hogy akármennyire is leköti a figyelmét az apró kristályokkal teleszórt égbolt, oda kell figyelnie az időre.
Végre felértem a végtelennek tűnő lépcsősor tetejére, és a kezem óvatosan a hideg rézkilincsre tettem. Finoman lenyomtam a kilincset és halkan kattant a zár.


Hát itt vagyok-sóhajtottam boldog mosollyal, de ahogy ezt végiggondoltam, akkorát dobbant a szívem, hogy magam is megijedtem tőle... A sötétben már állt valaki...

Már mindenki aludt, amikor a tanárok egy része éjszakai őrjáratra indultak, pontosabban végig sétáltak az iskola folyosóin, egy szimpla esti ellenőrzés céljából. Köztük volt Blaise Dragonheart is, aki a nyugati szárnyban sétált. Pálcája fényében pásztázta a folyosókat. Csendes volt az este, sehol egy árva lélek. Meglepetésére, még Hóborcot sem találta sehol, pedig szokása, hogy éjfél tájt felzargatja a kastély lakóit. Lassan haladt a lépcsőn felfelé. Zöld talárja a padlón úszott tulajdonosa után. Egy oldal ablakon vette észre, hogy a ma este valamelyest tisztább a többinél és remek kilátás nyílhat a csillagvizsgáló toronyból az egész tájra. Tovább lépdel a torony irányába, szemét egy percre sem veszi le a folyosó zugairól, hátha talál egy kószáló diákot. Vagy egy illetéktelen behatolóra számít? Ez már egy kicsit paranoiás gondolat volt részéről, el is vetette gyorsan. Pár perc alatt felért a torony tetejére. Magabiztos mozdulatokkal nyomja le a kilincset és lép ki az ajtón. Enyhe szellő símul végig az arcán és az egész testén, ahogy kilép a színre. Ugyan ez a fuvallat csapja be mögötte az ajtót. A mai éjszaka tényleg jó alkalom, egy kis nézelődésre. Az enyhén felhő foltos égboltot a fogyó hold színezi ezüst színűre. Bevilágítja a tiltott rengeteget, amely fölött most hatalmas theszrálok köröznek. Valószínűleg valamilyen nagy esemény történt a kolónia életében. Mindig furcsa érzés keríti hatalmába, amikor egy theszrált lát. Pontosan tudja, hogy miért is látja őket és mindig is emlékezni fog az okára is. Az égbolton is tisztán láthatóak a csillagok. Tavasz elején még látható egy-két csillagkép a téli égboltról. Kiváló alkalom lenne egy csillagászat tanórára. Elmélyedve nézi, hogy ébredeznek az éjszaka állatai az erdő fölött és az egész birtokon. Merengéséből egy halk kattanás és az ajtó nyikorgó hangja zökkenti ki. Első pillantra úgy gondolta, hogy megint csak a szél játszik az ajtóval, de miután hátrapillantott a válla fölött egy másik alakot látott kilépni rajta. A tanár hirtelen a pálcájához nyúlt és a nem várt látogató felé irányította. Pár másodperc alatt rájött, hogy az a bizonyos látogató egy hetedév körüli lány. Már átfutott az tudatán a felismerés, hogy nem egy közveszélyes alakra fogja a pálcáját, hanem egy diáklányra, már ha a hosszú fekete haj tulajdonosa egy lány. Szigorú tekintettel mérte végig a szabálysértőt. Nem kenyere a Frics-féle viselkedés. Hű marad önmagához.
- Egy rendkívül nyomós indokot szeretnék hallani öntől, hogy mit keres éjfélkor a csillagvizsgáló torony tetején? Na meg persze egy nevet ha szabad lesz!

Az alak kilépett az árnyékból, és a telihold fénye megvilágította az arcát. A Legendás lények gondozása tanárt ismertem fel benne, Blaise Dragonheartot.
Tiszteltem, és kedveltem a tanárt, az órái mindig érdekesek voltak, sosem unatkoztam és úgy bánt az állatokkal, mint a legféltettebb kincsekkel, de valahogy, ahogyan valami nem tetszett neki, és rápirított valakire, attól görcsbe rándult a gyomrom.
Nem mintha rossz modorban, vagy kegyetlenül tette volna azt... Csak volt valami a szemeiben mikor megvillantak.
Gondolkoztam, hogy mit is tehetnék, mi legyen a kifogásom. Elfutni nem tudtam, hiszen egy felnőtt varázslóéhoz nem lehetett mérni az erőmet.
Kifogások...Kifogások...
Alvajárok!
Nem.
Eltévedtem!
De mit kerestem kinnt a folyosókon?
Valaki kicsalogatott!
És mégis mivel?
Rontás van rajtam!
á, egyből rájönne, hogy semmi ilyen...
Úgy gondoltam, hogy őszinte leszek...
Kiléptem az árnyékból a holdfényre, és megszólaltam:
-Sarah Aludra Black, hetedik évfolyam, Griffendél. És a nyomós indok, tanárúr...
Mély lélegzetet vettem és elsétáltam mellette a torony széléhez, a korláthoz. Felemeltem a tekintetem a csillagokra, és elkezdtem a mondandóm.
-Tudja, amikor ide feljövök minden megoldódik... A Roxfortban egy hely sincsen rám ilyen hatással. Egyszerűen csak leülök, elkezdem nézni a csillagokat, hosszú percekig, vagy akár óráig... És teljesen megnyugtatnak.-mondtam- ez olyan nekem, mint magának az állatok.
-Tudom, hogy tilos ide feljönni-folytattam-, de nem tudom máshogy megoldani... Egyszerűen vonz ez a hely, de sose szabad ide feljönni, sem nappal, sem éjjel. Nem lehet "jól csinálni".
- A büntetést vállalom, nem érdekel, hogy mi lesz az.

Tényleg nem akartam megúszni a dolgot, nem kidumálni akartam magamat a helyzetből. Egyszerűen csak őszinte akartam lenni... Álltam, és vártam a reakciót.

- Szóval így állunk. Miss Black szereti a csillagokat. Furcsa hobbi. Beszélek én, aki abban leli örömét, hogy láthatja mit csinálnak a theszrálok éjnek idején az erdő felett?
Pár pillanatnyi csendet hagy mondata végén.
- Momentán ez spontán jött, nem épp ezért vagyok itt, hanem azért, hogy az ilyen kóborlókat, mint  például magácskát, lefüleljem és elráncigáljam Piton professzorúrhoz, hogy jól megbüntethesse őket, ráadásképp, én is kiélhetem szadista hajlamaimat, azzal, hogy pontokat vonok le a házaktól és ezzel, reményeim szerint némi közutálatnak tehetem ki az alkalmi áldozataimat.
A monológ közben a Prof végig sétált a torony pereme mellett. Lassú léptekkel elsétált a lányhoz. Arca továbbra is hideg és kifejezéstelen. Pálcája szintúgy a kezében. Megállt a Sarah előtt és mélyen a szemébe nézve fejezte be a mondatát.
- Mindazonáltal, mint azt te is tudod én nem vagyok egy spicli és eszem ágában sincs ilyesmit tenni.
A szája mosolyra húzódott és most már valamelyest barátságosnak tűnő arccal próbálta megnyugtatni a fiatal griffendélest.
- Amikor idejártam, én is griffendéles voltam, de veled ellentétben én a Tiltott rengetegben kószáltam éjszakánként. Volt hogy Hagriddal, a vadőrrel mentem be, volt amikor egyedül és néha kevesen múlott, hogy élve is jöttem ki onnan. Ezért tilos oda bemenni és épp ezért tilos ide is feljönni, mert veszélyes. Remélem tisztában van ezzel Miss Black?
Enyhén lehajtotta a fejét, hisz a tanár jóval magasabb volt a diáknál.
- De, most, mivel, itt vagyok én is, ezért a veszély szinte nulla, ha csak nem hazudott nekem és a mélybe szeretné vetni magát.
Szemeit még mindig mélyen a lány szemeibe fúrva bombázza a kérdéseivel. Reméli, hogy igazat mondott és nem pedig valamilyen rossz szándék vezérelte ide a lányt. Ha igazat mondott neki nem kell várnia egy beismerő vallomásra.

Thesztrálok... Nem túl vidám dolog... Nem jelent jót... Mármint az, hogyha az ember látja őket. Hiszen akkor... Akkor biztosan látott már valakit meghalni...
Habár valljuk be a thesztrálok igen csodás lények. Eddig csak képen láttam-szerencsére-, de igencsak elbűvöltek. Mindenesetre azt hiszem, hogy inkább maradok a képeknél, ha választhatok a körülményeket nézve...
Gondolatban átfutott rajtam egy mosoly, de a következő mondat után igencsak megijedtem.
Habár nem szadista hajlamúnak ismertem meg, azért igencsak hihetően adta elő a dolgokat.
Azután csak kiderült, hogy ennyire nem ismertem félre, és ahogy rám mosolygott, én is óvatosan visszamosolyogtam.
Elmesélte, hogy ő a tiltott rengetegbe járt diákkorában(hát innen ez a nagy szeretet az állatok iránt).
Azért a tiltott rengeteg "kicsit"veszélyes lett volna nekem, szóval oda nem szívesen mentem volna be, ha nem muszáj, éppen ezért csodálattal tekintettem a tanárra ezen mondat után.

- Nem szívesen ugornék le, tanár úr - válaszoltam egy kis mosollyal
- Tanár úr, kérdezhetek valamit? - szinte meg sem vártam a választ, máris feltettem a kérdést - Miért jó a thesztrálokat nézni? Nem keltik fel az emlékeket? Vagy éppen ezért fontosak? Az emlékezés miatt?

A végén lehajtottam a fejem. Nem akartam ennyi kérdéssel bombázni, és féltem, hogy zavarba hozom vele, de nagyon kíváncsi voltam...

- Örülök neki, hogy nem ilyesmi jár az eszében Miss Black. Túl macerás dolog egy temetés. Meg az a sok papírmunka, biztos lenne nyomozás is a Minisztérium részéről. Cseppet sem hiányozna nekünk elhiheti.
Újra visszatért a torony széléhez és tovább méregtette a tájat. Karba tett kézzel bámulta, hogy vonulnak vissza az erdőbe a Thesszrálok. Az este még velük együtt is békés volt. Enyhe szellő fújdogált. A kastély tornyai feketén nyúltak az égbe, itt-ott égett még pár lámpa. Ha az ember becsukja a szemét, a nyugalom szigetén érezheti magát. Elmélkedéséből a háta mögül felhangzó kérdés térítette vissza.
- Csak nyugodtan.
Továbbra is hátat fordítva válaszolt a lánynak.
- A kérdés nagyon jó. -válaszolt, miután az összes Thesszrál visszavonult. Blaise megfordult és válaszolt.
- Teljesen véletlenül jöttem fel ide. Nincs semmi okom őket figyelni. Puszta véletlenség az egész. Önszántamból nem nézegetem, bár roppant érdekes állatokról van szó és ahogy ön is rávilágított, felidézik az emlékeket. Nem épp a legjobbakat. Ha olyan jó lenne, nem maradnának láthatatlanok. Bár egyesek szerint nem is az emlékezetre, hanem sokkal inkább a tudatra, az érzelemre hat és a látványtól önkéntelenül hozza elő az emléket az elme.
A tartalmas válasz után a férfi az állához emelte egyik kezét. Komolyan nézett a lányra és újra szólásra nyitotta száját.
- Ha szabad megkérdeznem ön látja őket?

Csak véletlenül jött ide fel... Nem voltam benne biztos, hogy a válasz feltétlenül igaz lenne, de nem akartam feszegetni a dolgot. Még velem egykorú iskolatárstól sem kérdeztem volna meg, nem hogy egy tanárt faggassak... Amúgy sem volt illő a dolog.
Én is a korláthoz álltam, és most nem csak a csillagokat, hanem a Roxfort körül fekvő birtokot is szemügyre vehettem. Szerencsére sosem volt tériszonyom, különben most igencsak bajban lettem volna.
A késői órának köszönhetően Hagrid kunyhójának ablakai már feketén pislogtak vissza ránk, és csak a Rengeteg fái mozdultak meg néha. Az idő kellemes volt, csak a langyos szellő fújdogált néha...
Látom e a thesztrálokat?
- Szerencsére nem... - válaszoltam.
- Habár sok számomra fontos ember halt meg, de látni nem láttam egyikük halálát sem. És igazából, egyenlőre örülök, hogy nem látom őket. Sokan mondják, hogy szerencsétlenséget hoznak, de inkább az elmúlt szerencsétlenséget tükrözik vissza. Segítenek vissza emlékezni akkor is, amikor nem akarunk, amikor el akarjuk zárni ezt az emléket... Bárcsak nekem is segítene valami...

Mikor rájöttem, hogy mennyire belefeledkeztem a gondolataimba, gyorsan felemeltem a fejem, és zavartan elmosolyodtam.
- Na de mindegy, sok mindenkivel megesik az ilyen... Sajnos...



(ui.:Ne haragudj, hogy csak most írtam, de nem vettem észre, hogy írtál :( Bocsííííííííí :-[ :D)

Blaise mélyen elgondolkodik, hogy mit is mondott. Talán nem épp ez a megfelelő hely, időpont és partner ehhez a témához. Végig néz Sarah arcán. Számára bánatot és keserűséget tükröz vissza a látvány. Talán megsértette, talán nem. Meglehet, nem erre számított. Szeretné befejezni a beszélgetést és nem akar senkinek a lelkébe gázolni, felszakítani olyan sebeket, melyeket nem szeretne újra vérezni látni.
-Nos Miss Black… Későre jár. Ideje lenne visszatérni a hálókörletébe. Induljon el lefele a lépcsőn. Pár lépés után lesz, jobbra egy szűk átjáró azon menjen végig és utána le a lépcsőn. Így észrevétlenül visszajuthat a klubhelyiségbe. De csak halkan és óvatosan. Nem garantálom, hogy nem bukik le. Nem kell félnie, a mi kis randevúnkról nem fogok senkinek sem beszélni és a háza pontjai is megmaradnak.  A mihamarabbi viszontlátásra. 
Blaise hátat fordított a lánynak és tovább figyelte a sötét eget, mintha valami nagyon érdekeset vett volna észre és várta a léptek zaját, ahogy elhagyja Sarah a helyszínt. Igazából nem akarta befejezni a beszélgetést, de a lebukást sem akarta megkockáztatni, ezért úgy érzi, hogy így a legjobb.

<Bocsi, hogy csak most írok, de sok volt a dolgom és most állt helyre a "rend" nálam.>

*A korlátnál áll. Lobogó hajába hosszú percekkel ezelőtt kapott bele a szél, s most nem tud szabadulni az érzéstől. Annyira..szabad most… Akár le is ugorhatna.. Megszabadulna mindentől, mindentől, ami csak nyomasztja.. A rémálmaitól, a paranoiájától, a sárvérrel járó előítélettől, mindentől, ami a szívét nyomja, és nem lenne más, csak a zuhanás, a lebegés érzése, s aztán a vég..
Még tisztán látja maga előtt azt az éjszakát. Járőrözött, már késő este volt. A délutánt átbulizta, és a vigyor még ott ült az arcán, a már szinte fulladozásba átforduló nevetés maradékaként. Szerencsétlen elsőévesek… Megint volt egy átreszketett napjuk. Hát igen, ha ők egyszer beindulnak.. pláne hogy még némi hatalmuk is van, Chassyn keresztül. És a hatalom mindig veszélyes játékszer…
Először csak egy pár pontot vont le. Aztán már néhány pofont is megengedett magának, és a legutóbb.. Igen, a legutóbb nagyon elragadtatta magát. Igazi, velőig hatoló fájdalmat okozott annak a kisfiúnak, és közben nevetett, igen, tisztán emlékszik a saját kacajának rémisztő csengésére, pedig akkor is seggrészeg volt, a karján még mindig látszik a hamu nyoma, amit akkor pöckölt oda…
De ha egyszer olyan jól esett… Látta a srác rémült arcát, a félelmet a szemében, és a vért, igen, azt a szép, tiszta, sötétpiros vért, ami az ő pálcája nyomán fakadt, és csak csorgott-csordogált engedelmesen, egyenesen az ő lábai elé, hamarosan pedig a kissrác is követte.. Ott térdelt a lábai előtt, könyörgött, szívszaggató hangon, ám ő csak kacagott, kacagott tovább…
Iszonyodik saját magától…
Hogy juthatott idáig??
Ha az anyja megtudná… Nem tudhatja meg!
Az elhatározás lendületével nyomja el a cigit, s az apró csikket átpöcköli a korlát másik felére, a mélybe. Nézi, ahogy száll…S arra gondol: ez volt az utolsó. Meg kell változnia. Ez így nem mehet tovább.*

*A végeláthatatlan lépcsősorra visszatekintve válla fölött, inkább hat mindez könnyed reggeli sétának az otthoni kellemes testmozgások fényében, mint kimerítő kaptatónak. De mit is várhatott volna ettől a szánalmas kastélytól, ahová több férget engednek be, mint az megengedhető volna. A sok griffendéles senki, nagyrészük véráruló vagy muglik fattya, oly nagyra tartja magát, hogy arra vetemednek, hogy kimondják az Ő nevét, netán ünnepeljék azt a lábtörlőnek sem való alakot, valami Pottert, aki állítólag megkűzdött vele már nem egyszer. Ami lehetetlen volna, hisz a Nagyúr nem hagyna életben egy ilyen senkit, akinek a legnagyobb gondja az, hogy most miképp sajnáltassa magát.

Megrázza magát, mint mikor téli napokon kívánja talárjáról lesöpörni a rátapadt pelyheket. Nah igen, akaratlan eszébe jutott az a sportnak nevezett szánalomra sem méltó, gyerekes játszadozás, melynek oszlopos tagjaként tetszeleg a sebhelyes csődtömeg. De nem, nem mondhatná, hogy gyűlölet élne benne a másik iránt, egyszerűen nem becsüli annyira sem, hogy a csizmáját beletörölje. Mert nem adná oly alul, hogy egyszerű cipőt hordjon jófajta bőrcsizma helyett. Nem, most nincs hangulata efféle senkikkel szennyezni gondolatait, épp ezért jött fel ide, ahova tilos, s ha netán a házfő irodájába kerülne, inkább vállalja a netán kiszabott büntetést, minthogy közösködjön az aljanéppel. Mert elszórakozni velük, megalázni őket, s elégedettséget érezni, mikor dacolni próbálnak házának tagjaival, nos igen, az kellemes, de túl könnyen megunható szórakozásnak számít. Főleg, hogy egy idő után megjelenik vagy egy tanár, aki próbál rendre utasítani mindenkit, avagy Potter és a drágalátos kompániája kezdi rontani a levegőt magasztosnak hitt, de gyomorforgató monológjaikkal.

Újabb és újabb lépések, hogy eléri a széles ajtót, s jobbjának tenyerét simítja a fára, mintha azt remélné, mikor kitárja, családja birtokának sötét ege alatt találja magát, ahol oly kíméletlen s könyörtelen lehet, amennyire csak kitelik tőle. Igen, jóval idillibb környezet, mint a sok hagymázas burokban nevelt, szánalmas roncs társasága és a túl sok napfény, mintha maga a kastély s környéke mentes volna a földet rengető viharoktól. Pedig mennyit üvöltött együtt a mennydörgéssel...*

- Unod tán a gyermekcsonkítást? * Kérdi megvetéstől terhes, minden érdeklődéstől mentes hangon, ahogy hátát a kőfalnak vetve nézi a csikket elpöckölőt. A megvetés érthető, hisz egy hollóhátast megdorgálni pálcával, igen szánalmas cselekedet. Ha legalább griffendéles lett volna... Akkor még elismeréssel is fordulna a másik felé. Talán... Ha nem volna jobb dolga... De most csak áll, hagyva, hogy a fel-feltámadó szél nekifeszüljön nehéz aranygyűrűkkel tincsekbe rendezett, hollófekete hajzatának, s fénytelen, fekete talárjának, mely kavarogva öleli körül, mintha csak izgalomra éhes emléjének várakozását testesítené meg.*

*Szemei riadtan tágulnak ki a hang hallatán. Megpördül, épp az utolsó pillanatban húzza össze magán talárját, s már csúszna le a fal mentén, a vele szemben álló azonban belefagyasztja a vért, s ezzel együtt leállítja a mozdulatot. Egy pillanatig megroggyant térdekkel, mereven néz az illetőre, majd, mikor a tudatáig jut a kérdés, elborzadva méri végig.*

-Hogy merészelsz…

*A felháborodás elakasztja a sziszegést, amely összeszorított ajkai közül préselődött elő, s egy pillanatra még a lélegzetét is visszafojtja. Kitágult pupillái összehúzódnak és újra szétnyílnak, a szorongás és a harag váltakozva önti el tudatát, az emlékképek rémálom módjára támadnak neki.. Hát mégsem voltak magukban. Te jó ég..Bárkinek elmondhatta.. A félelem újabb támadást indít a gyomra ellen, ő pedig pár lépéssel a fiú mellett terem, pálcáját annak torkához szegezve. Halványkék szemei annak íriszeit kezdik fürkészni, összeszorított ajkai már szinte kifehérednek az erőfeszítéstől, ám hiába, keze még így is alig láthatóan remegni kezd, s kishíján átkozni kezdi a szelet, amikor az újra föltámadván a hajtincseit kezdi tépni. Szitkozódás helyett azonban csak feljajdul, s fájdalmát leplezendő, újra a vele szemben állóra támad.*

-Szóltál róla bárkinek is?..

*Nem veszítheti el a hatalmát. Már túlságosan függ tőle.. De ha ez a mocskos kis szemét szót ejtett az incidensről akárkinek, akárkinek is.. Akkor neki pillanatnyilag van is mitől félni. A lelkiismeret-furdallás és a gyilkos rémület egyszerre támad rá, és ő óriási hibát követ el: megtántorodik…*

*Óh, mennyire jó döntés volt, hogy feljöjjön ide. Találkozni itt egy prefektussal.. Ráadásul egy olyannal, akit kellően lehet zsarolni mindössze egy egészen apró információtöredékkel, mit nem is olyan rég, talán pár órája hallott az egyik hírforrásától, akit kénytelen volt újfent felejtés bűbájjal sújtani, hogy ne adhassa tovább ezt a bizonyos esetet. Elvégre addig hatalom a tudás, amíg más nem bír vele. S míly kellemes a markában tartani egy prefektust, ráadásul egy nőszemélyt... Igen, mindenképpen kellemes gondolatai támadnak erre a halovány eszmefuttatásra. Főleg, mikor látja, mennyire támadóan s agresszívan viselkedik. Nem, korántsem a nyakának szegezett pálca az, ami kényelmetlenül érinti, inkább az, hogy a másik nem kezdett átkozni, inkább csak sziszegett felé. Túl nagy uralma van az indulatai felett, ami igencsak sajnálatos dolog. Így kissé több ráfordításra lesz szüksége. De annyi baj legyen, ha már elkezdett játszani, legalább folytassa, s élvezze a végeredményt.*

- Csak nem fenyegetsz? Épp te? És épp engem? * Kérdi, mintha a legnagyobb baja az lenne, hogy ma vajon melyik ujjasát vegye fel, tekintve, hogy eléggé szeszélyes még az időjárás. De mégis mi okból lenne frusztrált, ideges, netán zaklatott? A hatalom az ő kezében van, a másik nem tehet kárt benne, mert ugye hogy mutatna egy prefektusi jelvényen a friss vér, másként meg nem tehet benne kárt egy ilyen nőcske. Csak újabb vállvonással kell, hogy letudja a dolgot, persze mindezt csak magában, mit sem törődve azzal, hogy idegesen megremeg a másik karja.*

- Vigyázz, ha túl sokat rezegteted ezt a nyomorúságos gallyat, a végén még szálka meg a bőrömbe, azt pedig igencsak megjárnád... * Fenyegetőzni korántsem fog, inkább csak érezteti, hogy nem fog úgy tenni, mint Draco, hogyha valaki felé bök egy pálcával. Mégis, hogy mutatna, ha az ő múltjával futni kezdene. De nincs alkalma megszemlélni, hogy vajon ebből a helyzetből mi lesz, hisz a másik megtántorodik, nem nagyon, csak egy kissé, mégis, épp eléggé ahhoz, hogy cselekvésre bírja. A másik pálcájához közelebb eső kezével mozdul, hogy a karcsú csuklóra tapadjanak ujjai, s erőteljesen fogjanak rá, míg térdeit megrogyasztja, lejebb víve súlypontját, s a pálcával ellentétes irányba kezd fordulni, magával ragadva a másikat, mintegy ki próbálva eszközölni, hogy a prefektus háta tapadjon a hű kőhöz, míg jómaga a pálcát tartó kezet a lányzó feje fölé feszítve megtartja, szabad kezével pedig mellkasán támaszkodik meg, habár nem kívánva kipréselni a levegőt a tüdőből, épp eléggé ránehezedve ahhoz, hogyha kell, egy könnyedebb mozdulattal leszoríthassa a másikat.*

- Hát hogy is mondjam… Nem tűnsz valami rémültnek.

*Ajkain halvány mosoly fut át, talán a fiú szavai miatt. Saját elhaló megnyilvánulását a másik csuklójához intézi, majd egy apró sebhelyet kezd el fürkészni annak kézfején.*

- Engedj el…

*Most már a másik szemébe néz, szabad keze a mellkasára tapadó kezet próbálja eltávolítani – bár az idegen érintés magához térítette, most már zavarja. Szeme a zöld címerre vándorol, majd újra a halvány íriszekre, s egy pillanatra nevetségesen jelentéktelennek érzi  a saját prefektusi jelvényét. Nem… nincs értelme támadni. A helyzete már így is épp elég kiszolgáltatott, és a srác pont elég aranyvérimádónak tűnik, még a Mardekárhoz képest is. Sosem kedvelte az ilyen embereket… Habár már ő sem sokkal jobb náluk.
   A kéz azonban még mindig nem tágít róla, a föld felé pillantva pedig már azt is látja, hogy ha a fölé tornyosuló akárki nem szedi föl nagyon gyorsan, akkor a lobonca hamarosan csupa sár lesz… Az pedig nem lenne túl szép látvány. Mivel a szimpla kérés nem jött be, most az iróniával próbálkozik.*

-Hozzáértél egy sárvérűhöz…

*Nem kommentálja a saját származását, elvégre neki semmi baja vele, de lélekben már felkészült a zuhanásra, s már tudja: kezei időben megtámasztanák, így talán el tudja kerülni a sáros pocsolyát maga alatt. Hát igen, mire nem jó a quidditch…
Egy pillanatra átfut az agyán: talán elnézést kérhetne a pálcáért… Ám a következő pillanatban kishíján felröhög saját ostobaságán. Ha valami, akkor a megalázkodás eme fajtája aztán igazán elemébe hozná a szemét kis Mardekáros fajtáját… Pálcáját tartó ujjai tehát csak még erősebben kulcsolódnak a „gally”-nak nevezett fára, az arcát azonban újabb erőfeszítés árán továbbra is kontrollálja. Halvány mosoly, rezzenéstelen tekintet, és talán némi undor lassan elliluló ajkai szegletében – tökéletesen illik az előbb megütött, önmagát jócskán meghazudtoló, sznob és jeges hangszínhez. De hát mikor önmaga ő mostanában…*

No igen, ez volt az az óra, ami nem érdekelte, hogy éjfélkor van. Szinte alig bírta kivárni az órákat, a legendás lények gondozása mellett ez volt az a tantárgy, amiről úgy gondolta, hogy ha csak ezt tanítanák, akkor is el lenne vele. Rendszerint ő ért oda elsőként, és volt egy olyan érzése, hogy ez most sem lesz másképp. No de sebaj, gondolta. Legalább egy kicsit azt tud nézni az égen, amit akar.
Komótosan elindult a hálóterem felé negyed tizenkettőkor, hogy össze tudja szedni a cuccát, majd elindult a csillagvizsgáló torony felé...
Ahogy a félhomályba burkolózott folyosókon haladt, hirtelen - hát persze, miért is ne alapon - szembe találta magát Mrs. Norrissal.
Hangos ciccenés hagyta el a száját, majd dühösen szólt a macskához, mintha az meg értené, amit mond...
- Eredj már innen! Órára kell mennem, nem tilosban járok!
A macska megvető pillantást vetett a szőke hollóhátasra, majd eliramodott. Rose mérget vett volna rá, hogy gazdáját keresi, így hát megszaporázta a lépteit.

Pihegve ért fel a toronyba, s oldalát fogva, pár szusszanás után lenyomta a súlyos kilincset és kilépett az óra színhelyére.
A friss, hűvös levegő az arcába csapott, s a kósza szellő finoman játszott a szőke hajszálakkal.
El kellett telnie pár pillanatnak, hogy hozzá szokjon a sötétséghez a szeme, a mikor körbetekintett újra tudomásul kellett vennie, hogy ő az első érkező. Ezután a korlátot szúrta ki célpontul. Ahogyan elhaladt az asztalok mellett, meg sem állva letette az egyikre a holmiját, s folytatta sétáját.
Ahogy elérte a torony szélét, a korlátba kapaszkodva tekintett fel az égre, s örömmel állapította meg, hogy tiszta az égbolt.

A csillagok mint parányi szentjánosbogarak világítottak millió fényévnyi távolságból, s mégis úgy érezte, mintha csak egy karnyújtásnyira lennének tőle. Ösztönösen is elengedte egyik kezével a korlátot, s kósza mozdulatot tett a távoli bolygók felé. Persze nem lepődött meg, hogy nem éri el őket, csak egyszerűen ezt kellett tennie... Ilyenkor mindig elgondolkozott, hogy mennyi dolog van, mennyi rejtély, amiről az embereknek fogalmuk sincs. Vajon milyen titkokat rejthet az égbolt? A távoli univerzumok otthona... Vajon lehet e egy másik bolygón egy másik lány, aki ugyanígy a csillagokat kémleli és ugyanezen gondolkozik? Annyira vonzotta az egész csillagászat... Talán pont a misztikuma miatt... Nem tudatosan, de ahogy elkezdte a távoli kis fénypontokat nézni, egyből összeálltak előtte a csillagképek... Canis Minor... Canis Maior... Ursa Minor, Ursa Maior, Cygnus, Auriga...
Kósza, tétova pillantást vetett az órájára... Háromnegyed tizenkettő... Hamarosan a többieknek is jönniük kell...

Biztos, hogy egy üldözési mániás őrült találta ki, hogy a kentaur társadalom példájára az emberek is olvassanak a csillagok között. Mint holmi könyvből. Tanulmányozzák a pályájukat, a sebességüket, a szögüket, hogy mikor vetül rájuk a szomszédjuk árnyéka, vagy épp melyik bolygó jár keringőt, amikor a kecskék bukfencezni kezdenek. Vagy fordítva. Egyáltalán… van bármi hatása az égitesteknek a földi tartományra? Na ja, nyilván, hiszen akkor nem lenne olyan tantárgy, hogy Asztronómia.
És egy ilyen nagyszerű órához a legalkalmasabb az éjfélidő. A napfény persze jócskán megnehezítené a fiatalok dolgát, viszont nem kellene attól tartaniuk, hogy a lunaszkópoknak támaszkodva elalszanak. A sötétség, a cirógató, langymeleg szellő, és tulajdonképpen a tanár álmosító duruzsolása is mind-mind szinte hipnotikus erővel hatnak Izára. Egyáltalán nem csoda, hogy nem tartozik a tanóra a kedvencei közé.
Viszont a kedv és a kötelesség nem járnak kézen fogva, tehát a lánynak most is muszáj feltápászkodnia az üresen ásító kandalló elől, ahol eddig pálcafényben próbálta bepótolni a múlt-múlt-múlt Asztronómiára rajzolandó csillagtérképet. Kelletlenül becsúsztatja a hirtelenjében összehajtogatott pergament a táskájába, mellédobja a pálcáját, mert tart tőle, hogy ma már nem lesz rá szüksége, s az egész csomagot a vállára akasztja. A szütyőben összekoccannak a különböző méretű- és funkciójú teleszkópok, és rezes hangú zengéssel kísérik a lány menetelését a Csillagvizsgáló toronyba.

Mivel a karórájára nem számíthat (még mindig nem került elő, pedig már fél éve annak, hogy elhányta valahova), csak a saját időérzéke a megmondhatója annak, körülbelül mikor éri el a tornyot. Szerencsére nem kell sok lépcsőn felcaplatnia az óra helyszínéhez, hála a magaslati klubhelyiségnek. Pár perc múlva már a nehéz ajtót tolja be maga előtt, s a kósza hajtincseit hátrafújja a friss áprilisi levegő.
- Szia, Rose – lép oda az egyetlen jelenlévőhöz, aki láthatóan pozitívabban viszonyul a csillagászathoz, mint ő. A szőke hollóhátas élvezettel lesi a fénypöttyös eget, Iza pedig követi a tekintetét.
- Jó érzéke van a tanárnőnek ahhoz, hogy kiszúrja a legszebb estéket az óráihoz. Ilyenkor még én is szívesen kimozdulok a hálószobából – mondja, közben tényleg egész más hangulat keríti hatalmába, ahogy a nyakán megfeszülő izmokat megsimogatja a tavaszi légáramlat, ami itt, a magasban egészen olyan, mintha a seprűn ülne. Van valami rejtett misztikum az elérhetetlen égboltban, és a sok halványan pislákoló lámpásban. Mindez éjfél előtt kevéssel.
Izabel közelebb lép a torony széléhez, és nekidől a mellvédnek. A kő kellemesen hűvös, átvette az este hőjét, hajnalra viszont egészen nyirkossá válik majd. A megviselt oldaltáska csörömpölve koppan a „tanterem” mohás padlóján, de a lányt nem igazán izgatja a látcsövek panaszos nyögése.

{ Asztronómia }


Egy újabb éjszaka, amikor a pihenő, és szunyókálás nem több üres frázisnál, egy, az ezekben az órákban tartott tanóra kerül előtérbe, kiszorítván az egészséges pihenőt, melyet igényel a fejlődő szervezet. A diákok többségének kell az alvás, elvégre az órák anyaga, és maga az iskolai élet megterhelő. Szellemileg is el tud fáradni az ember, nem kell feltétlenül fizikai munka ahhoz, hogy a nap végére fikarcnyi erő se maradjon semmire. Mindemellett tény, hogy az Asztronómiát botorság lenne más időpontra helyezni, és amúgy is…az ötödévét iskola falai között töltő fiú Prefektus, megszokta már az éjszakázást a portyák alkalmával. Az óraépület hatalmas, rozsdás fogaskerekekkel hajtott szerkezetének messze hangzó kondulása törte meg az éjszaka csendjét, jelezvén a még ébren lévők számára, fél óra múlva éjfélt fog ütni, mellyel kiteljesedik az éjszakai királyság. Az asztronómia óra időbeli magassága mind a téli, mind pedig a nyári időszakban tökéletes a megtartásához…elvégre napsütötte égbolton igen nehéz lenne kifürkészni a csillagképeket, bolygókat, holdakat, vagy bármi mást, ami éppen az anyagot képzi.

Az egyetlen, éjszakában visszhangzó, hátborzongató hang egyértelművé tette, volt még idő a kényelmes sétára, noha egyértelmű volt, ha nem lenne, Davis akkor sem kezdene őrült szaladgálásba. Persze a tézis már ott bukott, hogy a fiú bőven időben indult meg, hiszen útba kellett ejtenie a Hugrabug tornyának feljáróját is. Azt már most tudta, lesz majd meglepődés, amikor oldalán Juval lép majd a toronyba, vagy, ha elsőnek érnek oda, akkor azon, hogy a lány mellette foglal helyet az órán.

A Prefektusi címet kiérdemlő természetesen magán viselte a jelvényt, nem mintha szükség lett volna rá, de nem ártott emlékeztetni az esetlegesen, és feleslegesen kötekedőket, hogy bármi nemű felszólalás hiábavaló, a címzett úgy sem fog figyelmet szentelni a szavaknak. Ahogyan az megszokott volt tőle, most is az iskolai kötelező, és házirend által előírt viselet díszelgett rajta, a fehér inget kivéve. Szürke nadrág, fekete ing, szürke mellény, és az egész kompozíciót eltakaró éjfekete talár, azzal a bizonyos Zöld-ezüst szegély címerrel, mely a tekergő kígyót ölelte magába. A fénylő, varjúszín cipellők hangosan koppantak az iskola kőpadlózatán, messze előrerepítve a visszhangot, mintegy jelezvén, valaki közeleg. A talpak csattanása erőteljes, magabiztos volt, amelyből egyértelműen ki lehetett szűrni, a forrás nem igazán az a jellem, aki sündörögne, oldalogna, sompolyogna. Nyugodtan, semmivel sem törődve lépdelt a tiltott órákban is a folyosók labirintusában. Igen, az órára igyekvőkre nem vonatkoznak a takarodókor érvénybe lépő szabályok, mégis, vannak olyan diákok, akik mindezek ellenére próbáltak észrevétlen mozogni.

Davis jobbjának ujjai a mellette sétáló lány baljával fonódtak össze, míg a balban ott pihent a megbűvölt, mogyorószín bőrmappa, az oldalához simulva, biztonságban. Abban benne volt minden, ami a jelenlegi tanórára kellhet. Teleszkópok, különböző méretekben, pergamen, tinta, íróeszköz, tankönyv, térképek, melyek az égbolt kiismerhetetlenségét ábrázolták, valamint egyéb jegyzetek, amelyeket a fiú maga állított össze. Nem tartozott a diákság stréber tartományába, tavaly valóban kiváló lett, de az azt megelőző év kissé gyengébben sikerült. Úgy gondolta, ha lehet, azért megpróbálja megtartani a színvonalat, bár az igazat megvallva az órát csak egy afféle kiegészítőnek tartotta az egyéb, fontos ismeretanyag mellett. Soha nem vonzotta annyira a csillagászat, hogy elmélyedjen a bolygók állásában, de maga az óra anyaga nyugtatóan tudott hatni rá. Igen, az éjszaka égboltját kellemes, és nyugtató érzés volt fürkészni…de az, hogy a millió fényévekre lévő holdak nevét is kívülről szajkózza…Nem, nem sorolható a felesleges tudományok közé, hiszen, mint mindennek, ennek is megvan a fontossága.

A csigalépcsőkön felbattyogva engedte el párja kezét, majd rátenyerelt az ajtó kilincsére, belökve azt, éppen csak annyira, hogy szemei előtt kirajzolódjanak a külső tér körvonalai. Sötétség…a csendes társ, melynek áldásos leple homályba borítja az embert. Minthogy kietlennek tűnő helyre nem engedünk előre hölgyet, még akkor sem, ha a helység már ismert, így szabaddá vált jobbjával szélesre tárta az ajtót, majd jómaga lépett ki először. A torony szélén két fiatal lány álldogált, az eget kémlelve, mintha valami csodára vártak volna onnan…beszélgettek…szavaikat elnyelte az éjszaka, Davis nem igazán figyelt arra, miről is diskurálhatnak…hidegen hagyta.. Amennyiben az emberi kíváncsiságból fakadóan hátrapillantottak, úgy a Mardekáros természetesen felismervén őket fordította el rezzenéstelen, szinte szúró tekintetét. Előre lépve hagyott helyet maga mögött Junak, majd mikor az becsukta az ajtót tekintett csak fel az égboltra. Egy kósza, és rövid pillantás volt csupán, melyet követően a két jelenlévőtől távolabb eső részekre lépdelve állapodott meg a torony mellvédje mellett. Letekintve a félhomályban derengő parkokra, fürkészvén a távolban a Fekete tó körött húzódó tejfeles köd sziluettjeit várta az óra kezdetét…

Amy fürgén lépked felfelé a torony lépcsőin, legtöbb diáktársával ellentétben cseppet sem fáradt. Meglehet, hogy a tanórát megelőző éjjeli kóborlásnak köszönheti frissességét, de erről rajta kívül senki nem tud, így ez nem bizonyítható. Vacsora után már vissza sem ment a klubhelységbe, hanem üres tantermekben, folyosókon bujkált, míg meg nem szűnt a járkálás a kastélyban. Végig mázlija volt, Hóborc csak egyetlen egyszer keveredett elé, de akkor éppen Frics macskáját hajigálta krétával, öntötte nyakon némi vízzel; ígyként egyikük sem szúrta ki a lány jelenlétét.
A leányzó az órájára pislogott pálcája fényénél, azután a fejéhez kap dühében. Ezzel a mozdulattal fellökte a mellette álló lovagi páncélt. Attól tartott, hogy a zajosan felboruló vértezet leleplezte: hiszen ő illetéktelenül közlekedett a kastélyban… vagy mégsem? Végülis alig tíz perc múlva a nyugati szárny egyik tornyában kell lennie, mivel kezdődik az órája. Áh, addig még simán odaérek. Csak ez a rohadt páncél ne lett volna itt!
A leányzó nem ijedt meg a lebukás lehetőségétől, hanem máris a menekülési útvonalon járt az esze. A másik falon lévő perzsaszőnyeget félrehajtva egy rejtekfolyosóra jutott, és alig néhányszáz méternyi rohanás, jobbra-balra forgolódás után a Griffendél klubhelység portréjához ért. Innen már biztosan tudta az utat, igaz máshonnan is eltalált volna a csillagászat tanterembe, de most ez az útvonal volt a legbiztosabb. Ha véletlenül egy tanárba botlana, azt mondhatná, hogy a klubhelységből indult az órára és nem kószálgat az éjszaka közepén a kastélyban.
Hát ezért lépdel ő most – percekkel később – ilyen élénken, ilyen magabiztos lazasággal.
Hátizsákjában időről időre egymáshoz koccannak a teleszkópok (egy régi plusz egy új példány), a többi felszerelés azonban nem üt zajt. A „kis kiruccanásnak” megfelelően, Amy éjkék garbót és farmert öltött magára, gumitalpú, mugli gyártmányú tornacipője sem csap zajt járkálás közben. Ennél fogva a lány teljesen beleolvad az éjszakába, hát nem csoda, ha a frászt hozza a már megérkezett diákokra, mikor besétál a terembe.
Hang nélkül nyílik az ajtó, csendben lép be rajta Amy, becsukja maga után és mindezek után harsányan köszön diáktársainak.
- Halihó!
Amy az órájára nézve látja, hogy kár volt ennyire sietnie, még bő öt perce van az óra kezdetéig. Igaz, mások sem kapkodják el: csupán hárman tartózkodnak a teremben rajta kívül. Iza mellé sétál a mellvédhez és habozás nélkül lenéz a szédítő mélységbe, azután az eget veszi szemügyre.
- Szép – mondja, s ez úgy hangzik a szájából, mintha most látná először az eget. Titkolatlanul gyönyörködik a csillagokban. Nem a csillagképek nevei ugranak be neki kapásból, hanem történetek, a csillagok által ki- és megrajzolt képekről szólók. Magában elkezdi mesélni a kedvencét, a sárkányosat. Lassacskán kezd belemerülni a mozizásba, képzelete vetítővásznán egymást követik az események, ám végül (mint mindig) a sárkány kiszabadul börtönéből, háborítatlanul szárnyalhat a mezők felett.
Amy zavartan rázza meg a fejét. Még a haját kócoló szél is a repülés érzetét keltette benne Most nem ér rá a mesedélutánra, most órája lesz…

**Csillagászat óra**  


*Egészen kellemes napja volt ma Abbsnek. Pár lazább óra, egy kis séta a parkban a barátaival, majd  pár óra tanulás a csónakháznál. Igazából jó pár hete ez a nap volt az, amit félig pihenéssel töltött. Elege volt már a folytonos tanulásból, az RBF-ekre való készülésből. Ebből kifolyólag több edzést is iktatott be a csapat számára. Amit ki jobban viselt, ki kevésbé. De szólni nem szólt senki, mert tudták, hogy fontos meccsre készülnek! Nagyon fontosra. Így hát mindenki beleadott apait-anyait, de meg is látszott. Egyre ügyesebbek és ügyesebbek lettek. Abbey nagyon büszke volt a csapatra.
Lesétált a nagyterembe, kényelmesen megvacsorázott, majd összetalálkozott Hannahval, egyik legjobb barátnőjével, s vele beszélgetett még egy kicsit a vacsi után. Majd, mivel ma éjfélkor csillagászattan órájuk volt esedékes, így visszasétált a hugra tornyába, s úgy döntött kicsit lepihen, hiszen másnap még is korán kell kelnie, s így friss maradhat.
Nem is tett másként, felsétált, majd elterült a puha, baldachinos ágyon. Természetesen nem felejtette el beállítani az óráját, hiszen milyen ciki lett volna, egy éjféli óráról elkésni, csak mert elaludt.

Pillanatokon belül elnyomta az álom, s egy másik világba került. Jó pár hete két dolog körül forognak az álmai. A nagy meccs és a vizsgák körül, de most, most egészen másról álmodott. Egy fiúról. Egy fiúról, akit régen nem látott, s szerette volna tudni, hogy mi van vele. Hogy mi is történt Azóta... azóta az eset óta... Álmában találkoztak, és beszélgettek, és a srác nem haragudott rá. Újra barátok voltak, újra szép és jó volt minden... Egészen addig, amíg meg nem szólalt az ébresztő kellemetlen csipogó hangja.
A lány magához tért, már amennyire lehetett, s gyorsan lenyomta a berregő ketyere gombját, hogy ne riasszon fel mást. Majd körül tekintett a szobában. Hát nem volt ott senki, akit fel lehetett volna riasztani,  mert még csak most szállingóztak fel a hálóba az emberek, hiszen csak fél tizenegy volt, és a házuk prefijei valami oknál fogva vagy nem voltak a toronyban, vagy épp aludtak :D
Feltápászkodott, majd útját a fürdő felé vette, megmosakodott, felöltözött és kilépett a klubhelyiségbe. Mielőtt órára indul tesz egy kis sétát, s meglesi nem mászkálnak e a folyosón olyanok, akiknek nem lenne szabad ott tartózkodniuk. Megigazította vállán a táskáját, majd lesétált a lépcsőn. Pár elsős ücsörgott még a fotelekben, de őket pillanatokon belül a hálókba parancsolta, majd kilépett a helyiségből.

Sétálgatott a folyosókon, de kivételesen senkit nem látott, aki egyedül kóborolt volna, engedély nélkül a folyosón. Órájára tekintett, majd mivel az háromnegyed tizenkettőt mutatott megindult a csillagvizsgáló-torony felé. Elérte annak lépcsősorát, majd gyorsan felsietett azon. Kezét a kilincsre helyezte, lenyomta azt, majd belépett.*

**Teremben**

*Odabent kellemes klíma, és kellemes fény viszonyok fogadták. Körültekintett, majd észrevette, hogy már egy páran ott tartózkodnak. Mégpedig, Rose, Izzi, Amy és Davis. A lányok a Hollóhát és a Griffendél színeit erősítették, míg a srác mardekáros volt. S nem is akárki, hanem legjobb barátnéja párja. Már megbarátkozott a gondoltattal, hogy Julia a Perry gyerek kedvese, s igazából nem zavarta a dolog. Ha a lány boldog, hát akkor minden rendben. Amúgy is Davis igen pozitív hatással volt Juliára. De hol a lány?*

- Szia Rose, Izzi, Amy. - üdvözölte a lányokat.

*Körbetekintett a termen s mivel tekintete a furcsa párosra tévedt, így gondolt egyet s melléjük lépett.*

- Szia Davis. - köszönt a fiúra, s sötét íriszeit annak szemeibe fúrta, s egy üzenet hagyta el a lány tekintetét.

* Egy olyasféle üzenet, hogy köszönöm, hogy visszarántottad a barátnőmet a valóságba. Köszönöm, hogy meg tetted azt, ami nekem az öt év alatt nem sikerült. Majd rámosolygott, jelezvén, hogy ő neki aztán semmi baja nincs a sráccal - na nem mintha érdekelné, bár ki tudja - s örül, hogy Ju boldog.*

- Szia Ju. - tekintetét a lányra siklatta. - Ugye nem gond, ha csatlakozom hozzátok, amíg megkezdődik az óra? - szegezte nekik a kérdést.

*Várja a választ, s sejti, hogy a toronyban tartózkodók, ha figyelték a párost, mikor megérkeztek, már akor meglepődhettek. Pláne, hogy elég nyílvánvaló volt a két ember viszonya egymással. Most, pedig még egy hugrás csatlakozik az érdekes duóhoz... és ők mennyi mindent nem tudnak még...*

Fél tizenkettőkor kelt, hogy ideje legyen felébredni, és elérni is az asztronómia-toronyba. Örült neki, hogy a hálóteremben senkivel nem futott össze és a klubhelyiséget is üresen találta, mert tanulnivalói és egyéb teendői miatt későn feküdt le- emiatt kicsit morcos hangulatban hagyta el felöltözve, minden szükséges eszközzel felszerelkezve a Mardekár ötödikes lányhálóját. Pár nagyásítás után azonban felébredt, és morózus hangulata is elmúlt. Legalább nem kifacsart szivacsként jelenik majd meg az órán. Hátizsákjában a teleszkóp minduntalan hozzáütődött a könyvhöz, a fémes zaj pedig tett róla, hogy ne vegyen rajta újból erőt a már legyűrt álmosság.
Kihalt folyosók. Ez is kapóra jött- legalább egyedül gyönyörködhet a már százszor látott kastély „új” oldalában. Bár már ötödéves, még mindig nem tudta megszokni az éjjeli Roxfortot- valami különleges légkört árasztott, főleg így, a lumos fényében. Hogy akkor miért nem szökdösött ki még éjjel? Fogalma sem volt… Eljátszadozott a gondolattal, hogy valamikor majd megteszi ezt is, csillagászatórára menet még sosem látott egy tanárt sem a folyosókon járőrözni… Na persze Frics és Mrs. Norris ott vannak mindig és szinte mindenütt, de őket sem lehetetlen kicselezni- főleg egy kis szerencsével nem.
A valóságba visszatérvén rápillant az órára, és sietősre veszi a lépést. Nem akar elkésni, pedig nagyon elbambult az előbb. Hamarosan célba is ér- kinyitja az ajtót, majd belép. Örömmel veszi tudomásul, hogy sikerült időben beérnie.
-Helló. –köszön mindenkinek, apró mosolyt villantva Amyre, majd lepakolás után ő is az ég felé fordul. Ugyan utált fáradtan ébredni asztronómia utáni reggel, a tantárgy mégis megérte- és persze a csillagnézéshez mi lenne jobb az éjszaka kellős közepénél?
A csillagos égboltot figyelve hirtelen felidéződik benn az a sok monda és történet, amiket a csillagképekről asztronómián és egyébként hallott. Valahogy mindig is szerette a mondákat, legendákat, most is kedvencei közül szemezget magában.     

[ Asztronómia ]


A lány, lassú, nyugodt léptekkel sétált a klubhelyiség kijárata felé. Gyűlölt megvárakoztatni másokat, de most nem csak erről volt szó.
Életében először, és nem utoljára nem egyedül indult el órára. Társra lelt, kinél jobbat soha nem vágyott, és remélt. A személy pedig… kellemes borzongás, és melegség járta át a szívét, és lelkét, ha csak rá gondolt. Arra, mennyi minden múlhat egyetlen elejtett szón, mozdulaton. Véletlenek egész sorozata kellett ahhoz, hogy egymásra találjanak, és most mindennél boldogabb legyen, hiszen már nem ugyanaz a Julia, mint annak előtte volt. Kifelé ugyan igen, de az Ő számára egészen más arcát mutatta. Nem, a jellem nem változik oly könnyen, a szabályok nagy része, még mindig élénken élt, és teljesült, csupán Davis, és még két diáktársa az, aki a másik arcot, a gyengédebb én-t láthatta, a többiek számára ugyanaz maradt, mint annak előtte volt.
Az ajtóhoz érve, finom mozdulattal seperte hátra sötétbarna tincseit a szeméből, kezét a kilincsre helyezve lépett ki a lépcsőházba, a Kedveséhez…

A mardekáros Prefektust látva halovány mosoly húzódott ajkaira, apró biccentés kíséretében lépett mellé, és sütötte le a pilláit, majd emelte vissza a fiúra a hidegkék lélektükröket. Annak baljában ott pihent a már ismerős bőrmappa, mely az órához szükséges eszközöket rejtette magában. Julia jobbján pedig a fekete szőttes, hasonló célokat kiszolgálva, külön rekesszel mindennek, és mégis, akár a pille oly könnyű.
Az ujjak lágy, de mégis mindennél többet eláruló összefűződését, újabb halovány mosollyal nyugtázta. Felnézve a zöldszegélyesre lépett ki, és indultak útnak a nyugati szárnyban leledző torony felé…

Út közben nem esett szó köztük, mindketten a maguk világába, gondolataiba mélyedtek, Julia legalábbis igen. Hiszen, bármennyire is elválaszthatatlanok voltak, mégiscsak az első alkalmak, hogy a többiek előtt is nyíltan mutatkoznak. Ó, nem egy cseppet sem érdekelte, ki mit szólt kettejük viszonyára, az ilyesmi csupán egyetlen vonatkoztatásban foglalkoztatta, de azzal most nem óhajtott törődni, elvégre mindennek eljön a maga ideje, másrészt a múltat nem szerette volna ilyen nyugalmas pillanatokban felemlegetni, sokkal többet ért minden együtt töltött perc annál, hogy azzal foglalatoskodjon, amivel egyelőre nem érdemes. Titkon remélte csak, hogy az nem ismétli meg önmagát, azt nem bírta volna sem túlélni, sem elviselni. Davis… többet jelentett számára, mint azt bárki sejthette volna, és ha Vele valami történt volna, inkább meghalna, csakhogy ne kelljen a hiányától szenvednie…
Ez azonban most nem számított. Boldog volt, és ezért a boldogságért bármire képes lett volna…

A csigalépcsőn fellépdelve elengedték egymás kezét, a lány kissé hátra maradt, hogy a Perry csemete kényelmesen ajtót nyithasson, majd szorosan mögötte maradva haladt át azon, és követte Párját a mellvéd felé. Azon kihajolva tekintett el a Tó irányába. Vonásai a másodperc töredékére lágyultak el, majd olvadtak vissza a maszk óvó leple alá. Apró megingás csupán a külvilág felé, mely nem is nekik, hanem az emlékeknek szólt. Íriszeit Davisébe fúrta, közvetítve az imént látottakat, azok eszmei jellegét.
Szólni nem szólt a szemei mindennél többet árultak el a másiknak az odabent kavargó gondolatokról melyek minden egyes alkalommal, ha lélektükreik találkoztak azt suttogták: Szeretlek…

A csendet az ajtó halk csukódása törte meg. Julia a szeme sarkából figyelte az érkezőt, akinek körvonalaiban azonnal felismerte Abbey-t. A lány udvariasan köszöntötte a többieket, majd melléjük lépett, és megszólította Párját. Érdeklődve pillantott Rá, majd az újabb szavakra megrázta a fejét, és egy apró ajakgörbületet villantott a lány felé. Abban benne volt minden, amit mások előtt nem akart szóban is kifejezni. „Köszönöm, hogy elfogadod, hogy Őt választottam, és köszönöm, hogy az elmúlt öt év ellenére is mellettem állsz…”
- Nem zavarsz. – toldotta meg a mozdulatot, majd újból felöltötte a szokásos arcát. Tudta, legalábbis remélte, hogy Abbey nem fogja félreérteni, a maszk nem neki szól, hanem a többieknek, akik semmiről sem tudtak…

[ Csillagászat óra ]

-  Akkor holnap. – intett vissza a klubhelyiség bejáratánál, majd a portré becsukódott mögötte, s a lány könnyed léptekkel indult meg az éjféli órára.
Mennyivel másabb lett minden, hogy Harry végre visszatért, épségben, a haja szála se görbült. Már nem kínozták rémálmok, nem maradt lent órákat a kandalló előtt Rá várva, hátha valamikor megjelenik, és azt mondja „Itt vagyok”. Vegyes érzelmek kerítették hatalmába, valahányszor arra az ominózus napra, napokra gondolt, amikor a levél érkezett, és mikor a feladója újra megjelent a Griffendél Klubhelyiségében.
Nem, ezekkel most nem volt érdemes foglalkozni, a lényeg, hogy bárhová is kellett mennie, bármit is kellett tennie, itt van, és nincs más, mi többet jelentene neki. Az Ő visszatérésével újra magába talált, s az a Ginny tudott lenni, aki mindig is volt, annyi eltéréssel csupán, hogy majd kicsattant a boldogságtól…

Mélyet lélegezve torpant meg, majd folytatta útját a torony felé, maga elé idézve a jót, s rosszat is, csak hogy még jobban megerősíthesse magában a ragaszkodást a fiú felé. Nem, ezen már aligha lehetett volna fokozni, bár nem volt az az elvakult fajta, aki csak a rózsaszín ködöt látta maga előtt, a valóságot már csak foszlányként érzékeli. A fiú nem olyan, mint a többi srác, akivel eddig összeakadt, s éppen ezért másképp is kellett hozzáállnia bizonyos dolgokhoz. Hermione is megmondta annak idején, ha úgy viselkedik, mint egy átlagos lány, és nem vár örökké arra, hogy az Üdvöske majd észreveszi, talán könnyebb lesz, s lám, igaza is lett. Kedvelte a lányt, amellett, hogy mindig mindent megtanult, mégis olyan realista volt, annyival másképp látott kívül, vagy épp bent bizonyos helyzetekben, hogy érdemes volt rá hallgatnia…

Két lépcsőfok, már csak egy, s aprót nehezedve a kilincsre nyitott be. Az ajtó túloldalán az a sejtelmes homály fogadja, amiért mindig is szerette az órákat. Táskáját óvatosan veszi le a válláról, és lép közelebb a mellvéd felé, ahol több évfolyamtárs is tartózkodik. Máris milyen sokan vannak, pedig az órakezdésig még van egy kis idő.
- Helló!- int a háztársaknak, na meg a többieknek egyaránt, és a mellvédhez sétál. A táskát alig hallhatóan teszi le maga mellé, és kihajol egy csöppet, hogy jobban lásson. Alattuk hatalmas mélység, a Tó a sűrűsödő éjszakában szinte alig látszik, jobbára csak sejteni lehet, hogy ott van.
Egyedül ácsorog, most nincs kedve társalogni, bár nem zárkózik el senkitől, csupán a gondolataiba mélyedt. Álmodozni mindig szabad, és Ő szívesen teszi, ha akad rá pár pillanat. Lehunyt szemmel hallgatja a szél sóhaját, a távoli erdőt, ahogy a vén fák meghajolnak annak akarata előtt…
Mennyivel másabb lenne minden, ha a Sötét NagyÚr nem tért volna vissza, bár Harryt félig meddig ennek a helyzetnek is köszönheti, talán…
Újabb mély sóhaj hagyja el az ajkait, és a jövőre gondol.
Vajon, együtt lesznek Ők még évek múlva is? Amikor majd mindannyiuk végez a Roxfortban? Bármi történik is, Ők mindig ott lesznek egymásnak?
Arcát egy pillanatra a vállához érintette, majd könyökölt fel, és kinyitotta a melegbarna íriszeket takaró szemhéjakat. Lassan kezdődik majd az óra is, addig is némán áll, és a sötétbe burkolózó birtokot fürkészi…

Olyan idilli ez a kép.. Mint egy kisbaba, úgy alszik vastag lepedője alatt, szétvetett tagokkal. Haja, ha lehet még kócosabb, ahogy szétnyomja az a pihepuha párna. Kezei közt egy szamárfüles könyv, a félbehagyott, lefekvés előtti olvasmánya. Szája tátva maradt a legutóbbi, halk mormogás és álomból kikiabálás óta. No igen.. Aud nem a legnyugodtabb alvó, rendszeresen rúgkapál, sőt, álmában néha olyan mocskosan kiabál, mintha egy matróz szelleme szállta volna meg. Mégis, ha az ember arra a gyermekded arca pillant, megbizonyosodik arról, hogy egykor biztos e lány kisimult arcvonásain született meg a nyugalom, s maga a szemlélő is olyan emelkedett hangulatba röppen..
Akkor mégis ki az, aki megtörné e szent és nyugodalmas álmot? Ki?!
Na igen.. Audon kívül az összes hálótársa csillagászat órára készül. Mind közül, még álmában is kihallja Rose izgatott készülődését, hisz kedvenc órájára tart. Halk totyorgások, pakolászás, csendes susmus, majd egy „Hagyjuk inkább aludni.” mondattal zárul az egész jelenet. A lányok felsorakoztak a távozáshoz, mind csendben kilépett az ajtón, s a kedves, aki utoljára távozott, és volt benne annyi együttérzés, hogy átérezte Aud fáradtságát, művészien könnyedén, de mégis irtózatos robajjal becsapta maga mögött az ajtót.
- Hogyaza.. – riadt fel az ágyában terpeszkedő kócos. Elmondhatatlan, milyen érzés telepedik ilyenkor az emberre.. Legszebb álmaiból riasztják fel.. De neem, Aud nem az, aki rosszkedvűen ébred.. Mindig derűs, mindig vidám. Egy pillanatig sem neheztel az ajtócsapkodóra, áhh.. Miféle ember tenne ilyet? Ám a lány ágya fölé költözött sötét aura, és az ágyban füstölgő morcos, délután talán még embernek csúfult alak nem erről árulkodik.
- Ilyenkor trappolni! Mindjárt éjfél!! – rivallja még a távozók után, ám torkára forr a szó. Mindjárt éjfél. Mindjárt óra.
Holtra vált arccal ugrik ki ágyából. Nem késhet! Most nem.. annyira nem.. Pedig már csak tíz perc van hátra.
Ide-oda szaladgál egy darabig, ám alig egy perc kell hozzá, hogy felfedezze, ez nem segít semmin. Öltözés? Erre aztán nincs idő. Annyi lélekjelenléte van, hogy farmert húz, majd seprűket ábrázoló pizsamafelsője fölé rántja talárját. Táskájához lép. Csodával határos módon csillagászat tanszereit találja benne. Szóval elalvás előtt még eszében volt, hogy neki ma órája lesz.. Akkor mégis miért vette fel a pizsamáját? Hatalmas nagy eszéért csak egy homlokon csapással jutalmazza magát, másra most nincs idő. Zoknikereső hadjárata sikertelen volt, így csupasz lábait próbálja belegyömni barna edzőcipőjébe.
Alig öt perc van hátra.. Felkapja cuccait, és sietős léptekkel kiszalad a hálókörletből, mikor a tükör előtt elhalad elővigyázatosságból eltakarja szemét, még véletlenül se láthassa milyen üde küldővel megy órára.
Rekordidő alatt jut el a toronyba. Csupán két perc.. Kecsesnek csöppet sem mondható mozdulatokkal kínozza haját, hogy legalább egy kicsit álljanak be emberibb formába, de hiába. A tincsek most valahogy miind tüskeszerűen hátrafelé néznek, Audrey fejét ezzel valami sündisznóhoz hasonlatossá varázsolva.
Akármilyen álmos is volt Aud a hálóban, ahogy felballag a rendhagyó terembe vezető lépcsőn, elcsábítja valami földöntúli hangulat. Ez a hely.. olyan misztikus.. olyan magával ragadó. Egy tompa heloval köszönti az egybegyűlteket, majd elballag Rose mellé. Elcsigázva csatlakozik ő is a csillagbámulókhoz. Egy gyerekkorában hallott mesét juttat ez a jelenet eszébe.. Ösztönösen elmosolyodik. Éjfekete tekintetét most a hasonló színben játszó égboltra szegezi.. hátha megpillant pár alakot Sohaország felé repülni.

Tizenegy óra ötvenöt perc.
A tanárnő ismét elindul a tanáriból, mint minden egyes héten ugyanebben az időpontban, ugyanoda. Csillagvizsgáló torony. A Roxfort legmagasabb tornya, remekül látható minden csillag az égen, persze csak akkor, ha a diák hozza magával az előírt tanszereket, márpedig asztronómia óra nem létezik teleszkóp nélkül, így aki nem hoz magával, gyönyörű pontlevonást kap érte. Nem kell kifogás, hogy miért. Igencsak sok diák hagyja ki az órát, így még ezért is kényszerű levonni a házaktól.
Igazából nem kényszer. Roppant mód élvezi, ez afféle bosszú a pár évvel ezelőttiekért, amikor McGalagony minden egyes alkalommal levont a házától, vagyis a Mardekártól pontot, amikor épp Hóborc butasága miatt nem értek oda órára. Nos, ez van. Lehet, hogy nem is bosszú ez, csak afféle hobby. Áh, nem… az meg Pitonra jellemző… Ő az, aki Pottertől még azért is levon, ha levegőt vesz. Szerencsétlen gyerek… De azért megmosolyogja a dolgot a tanárnő, miért ne?
Nincs messze a torony, igazából már becsukott szemmel is odatalálna, ám erre nincs most szükség, a falakon világító fáklyáknak hála kiválóan belátni mindent.
Éjfél.
A nyikorgó ajtó feltárul és belép a terembe a tanerő. Pontos. Mint mindig.
- Szép estét Önöknek!
Elsuhan a padok között, egyenesen az asztala mögé, ahová gyorsan lepakolja a saját távcsövét és a könyveit, majd előszed egy pergament meg egy pennát, és végigolvassa a névsort.
-Sajnálatos módon –kezdi gúnyosan – a gyér létszám miatt pontlevonással kezdem az órát. Büszkén látom, hogy a Mardekárban ezúttal sem kellett csalódnom. –elégedett mosoly.
Igencsak sok a hiányzó… Akkor emberenként öt vagy tíz pontot vonjon le? Szörnyű, micsoda problémák! Még ezzel is bajlódjon, nem elég a tanórát összeállítani… Ó, elnézve a jelenlegi állást, ha tíz pontot vonna le, akkor mínuszba csapnának át a pontok, azt meg senki se szeretné, főleg ő, mert akkor még az is megutálja a tantárgyát, aki szerette. Vajon szereti egyáltalán valaki? Remélhetőleg.
-Tehát akkoooor… mínusz tíz pont a Griffendéltől, mínusz öt a Hollóháttól és a Hugrabugtól, és mínusz kettő a Mardekártól. Sajnos.
Hatásszünet.
-Annyiszor elmondtam már Önöknek, hogy az óra akkor kezdődik, amikor a tanár megérkezik. Nos, én itt vagyok. Akik hiányoznak, azok már be se jöjjenek, jó lesz nekünk így is. Kis csoportban egyébként is jobb tanítani.
Elkezd járkálni a padok között, figyelve az egyes tanulókat, hogy vajon kinek hiányos a felszerelése és kinek nem. Hamarosan kiderül, hiszen úgyis szükség lesz rá, bár a mai óra lehet, hogy inkább elméleti jellegű lesz, nem nagyon lesz mit nézni a teleszkópban, bár ha óra végén marad idő, mindig meg szokta engedni a diákságnak.
-Akkor kezdjük egy kis ismétléssel. Talán emlékeznek rá… vegyenek elő szépen egy új pergament, írják fel a kérdéseket, amiket felteszek, és aztán kapnak időt a válaszra. Nem lesz nehéz. –gonosz mosoly az angyali arcocskán. Imád követelni. Már ha tanít, legyen látszatja is, nem?
- Első kérdés… Mi okozza a szcintillációt? Ezt kérem, fejtsék ki pár mondatban.
Rövid szünet, s míg a pennák sercegnek a pergamenen, nem kezd következő kérdésbe. Nem türelmetlen, tudja milyen, amikor a tanár nem hagy időt még a kérdésre sem…
-Második kérdés… melyik a második legközelebbi nap, és milyen távolságra van tőlünk?
Ismét vár egy picit az utolsó kérdés előtt, hagy írják csak le szépen a feladatot. Még azért lennének rossz jegyek, mert nincs idejük leírni a kérdést, viszont Cielo azt a világért sem szeretné.
-És végül adják meg, hogy milyen szempontok alapján szoktuk csoportosítani a csillagjainkat! Ez nem nehéz kérdés, mert aki tanult, annak gyerekjáték lesz! Van tizenöt percük a feladatsorra, kérem semmilyen segédeszközt ne használjanak, mert az büntetést von maga után. Jó munkát!

(((szegény Cielo most a statisztikatanárnőmre emlékeztet, ő is pont ilyen :P )))

Csillagászat.


Nevetséges érzés, mikor az embert egy szép álomból az ébresztő érdes hangja ver fel. Teszi ezt úgy, hogy egy nehéz napon vagy túl, s alig tudtál aludni pár órát. Mogorván, s álmosan csapja le az órát, majd lassú mozdulatokkal kászkálódik ki az ágyból, s célba veszi a fürdőszobát tisztálkodás céljából. Percekkel később immár önmagát rendbe szedve szedi magára a még korábban kikészített gönceit, s felkapja könyveit.
11:40
Mutatja az asztalon álló vörös számokkal ékesített óra.
Ideje indulni
Szobáját elhagyva csendes léptekkel indul el lefele, hogy a lehető legkevesebb embert ébressze fel. Kilépéskor szerencsére nem kell jelszót mondani, az ajtó nyílik, s záródik magától. Hátrafordulva megörül az alapítók eme intézkedéseinek. Ugyanis a portrém található Kövér Dáma úgy döntött, hogy valahol máshol tölti a nyaralást estét, s csak egy üres képkeret bámul vissza rá.
Elindul.
Telnek, múlnak a másodpercek, percek. Néptelen folyosókon hala keresztül, s szellemmentes lépcsőkön ér fel az újabb emeletekre. A kastély csendes. Mindenki alszik. Kivétel azok akiknek ilyen későn van órájuk. Valószinüleg még Friccs is a szobájában van ilyen késői órán. Bár végülis nem büntethetné meg ha elkapná, hiszen nem a tilosban mászkál.
11:55
Olvashatná le az órájáról ha most láthatná. Egy tizenöt perces séta után végre itt van. Már csak egyetlenegy lépcső választja el céljától. Megérkezett. Felérve megpillant néhány ismerős arcot. Bár lényegében mindenkit ismer hiszen öt éve együtt járnak órákra, de csak néhányukkal alakított ki komolyabb kapcsolatot az egyszerű köszönőviszonynál.
-Üdvözletetem hölgyek, s urak!
Köszön kivételesen egy udvarias köszönést választva, majd a mellvédhez sétálva kezét a korlátra ejti, s a messzeségbe bámul. Gondalatai valahol máshol járnak, s nem is veszi észre, hogy egyenesen Davisék felé fordította a fejét s rájuk, bámul. Megrázza magát, majd visszafordul. Nem úgy tűnni, mintha őket bámulná, mint néhány egyén  a suliból. Hiszen nincsen semmi szokatlan abban, hogy két fiatal egymásba szeret. Még ha mardekáros, illetve hugrabugos az illető. Ha jól érzik magukat akkor nincs probléma. A többiek meg két érdekelnek.
*Bárcsak nekem is lenne egy barátnőm.
Bárcsak….*
Magában elmosolyodik, s tekintetét ismét az égre függeszti. Így várja, hogy „kedvenc” tanárnője megérkezzen.

|| Csillagászat


~ Hálótermek

... és Gwenog Jones közelít felém, reszketve kapkodom a tekintetem a kvaff irányába, ahogy kétségbeesésemben eltáncoltam a középső pózna elől, pont úgy kötöttem ki a jobboldali környékén, hogy most aztán semmi esélyem nem volt arra, hogy kivédjem a találatot... Az ellenfél szélsebesen süvített egyenesen felém tartva, én összeszorított fogakkal vártam a következő másodpercet... Nem tudtam, mi az állás, de tudtam, hogy ezt elvétem, és akkor vége, rajtam bukott a meccs. Ekkor felbukkant Benjamin, aki felémküldött egy gurkót... Ő is jön, de nagyon dühös leszek, és rávetem magam, verekedni kezdünk... Sípszó hallatszik, valaki mellénkrepül, Damien keze indul meg felém, és szinte már biztosan kitapinthatónak éreztem a következő másodpercet, amikor hatalmas pofont kapok... Színkavalkád... Sípszó...
Bumm!
Igen öblösen felnyögök. Az ajtócsapódás visszahangja, amely nem túl édes álmomból felriasztott, még mindig ott vibrál a fülemben, átjárva az egész koponyámat. Nem, nem, nem érdekel a külvilág, én most alszom, ki se nyitom a szemeim, még aludni akarok... Megnyikordul az ajtó. Ó, az átkozott... Ha most nem akarnék ennyire aludni, akkor dühösen odacaplatnék ahhoz az átkozott fatákolmányhoz, és úgy kirúgnám a keretéből, hogy többet nem nyikorogna... Bántó zajokat hallok, érzem, ahogy felpumpálódik a vérnyomásom... Hát itt már nem hagynak aludni?! De ha én egyszer felkelek...
- Hé, Csipkerózsika, óránk van!
Puff. Puff.
- Au! ? Elég volt, elég! Szaporán kapkodva a levegőt, átkozva az egész világot, felkapom a fejem, amivel együttjár az egész törzsem is. Egy pillanattal ezelőtt egy kemény tárgyat éreztem a hátsó felembe csapódni, majd rá a másodperc törtrészére jött az újabb ajtócsapódás. Elééég! Minden türelmem elfogyott. Felnyitva szemhéjaim, melyek eddig olyan jól érezték magukat a helyükön, hunyorogva, a morcosság hatványozódott érzésével lelkemben körbepislogok a szobában. A hirtelen mozdulattól színes pöttyök százai lejtenek táncot szemeim előtt, és meg is szédülök. Úú, ha megtalálom azt a valakit, aki ilyen kegyetlenül felébresztett, ennyi mellékhatással... Akkor az illető nagyon nagy bajban lesz. Húú de nagyban.
A hálóterem körvonalai lassan bontakoznak ki előttem. Kibújva takaróm alól, félhalottként csoszogom körül az ágyam, hogy a másik oldalra bucskázott könyvet megnézhessem közelebbről. Micsoda energiaveszteség... Hiszen az ágyról lekászálódhattam volna egyenesen erre az oldalra is... Pfh, na már mindegy. A sötétben fenét sem látnék az ócska pergamenkötegből, így odalépek az ablakhoz, hogy a hold fényében fürdő címlapon kibetűzhessem a feliratot. Hisz ez az asztronómia tankönyv... Akkor megnézem, kié. És megkeresem az illetőt, hogy... Öhm, izé. Hisz ez az enyém. [!?]  Nos, ez esetben persze az előbbi terveim... hm, változtatásra szorulnak.
Bágyadtan pislogok ki az ablakon a csillagfényes éjszakába. Bár az agyam ilyenkor az éjszaka közepén nem működik fényesen, teljes négy perc szótlan, néma kémlelődés és logikázás után... belém hasít a felismerés.
- A francba... asztronómia!


~ Csillagvizsgáló

- Aaa teleszkóp itt van? Jah, igen, a hónom alatt. Ööö... a könyv a kezemben... A zsebemben talán van tinta meg penna... Ha nem, kérek kölcsön valakitől... Pff, mi kell még? Fú, hány óra lehet?...
Hisztérikusba átcsapó állapotomban hangos gondolatmenetemmel töltöttem be az ilyenkor már néptelen folyosókat... így egymagam. Igen, van ez így. Ráadásul a harmadik emelet egyik sarkánál összefutottam egy már alapból unszimpatikus mardis prefektussal, és legalább hét percbe telt, amíg felfogta, hogy órám van... Bár az időt nem volt hajlandó megmondani, az óra kezdetének időpontját hallva nagyon kárörvendően vigyorodott el. Mégis mennyi ideje késhetek?!
Szúró oldalam, a teleszkópom és a többi felesleges tanszeremet markolászva rohanok a torony felé. Miért van olyan magasan? Miért van olyan messze?!
No lássuk csak. Az a valamelyik kedves csoporttársnőm, aki a tankönyvem bombakilövésével volt kedves felébreszteni, már rég a toronyba ért, amikor én elkezdtem szedelőzködni. Amíg én összeszedelőzködtem, addigra már millió biztos, hogy elkezdődött az óra... De még öt perc, mire odaérek... Ooh, a drága Malfoy tanárnőről már akár a neve szerint is meg lehet ítélni, miféle tanulóknak kedvez. Hát még, ha az embert öt éve tanítja... A drága kis kígyócskái... Brr.
Igen, és már nem vagyok messze! Már mindjárt odaérek. De már kábé tíz perce késhetek... Jesszus...

- Igen! - Kivágva szegény megviselt faajtót, diadalmas arckifejezéssel robbanok be a nyitott tanterembe. A nagy figyelemfelkeltő megmozdulás után pedig a lehető legszerényebb álcámat véve magamra, halkan és óvatosan csukom be az ajtót. Egy halk köhintés és egy adag orrom alatti mormogás után, amit akár bocsánatkérésnek is lehetne venni, elnézésért esedező mosolyomat villantom a tanárnőre, bár tudom, hogy ezt úgysem úszom meg szárazon. Alázatosan elbattyogok a többiek közé, és egy fél pillantást szánva a csodálatos panorámára is, helyet foglalok a Ginny és Audrey közötti üres térben. Előttünk Iza és Amy, jobbra a hugrás páros, baloldalt elöl pedig kevésbé ismert, de semmiképp sem ismeretlen emberkék ülnek.
Úgy tűnik, a tanárnőt valami kérdések diktálásában zavarhattam meg, mert a Ginny előtt fekvő füzet oldalán frissen papírra vetett kérdések feketéllenek. Uuh, de legalább emberi nyelven lennének... Aud irkájába is belenézek. Ott is ugyanazok. Na nee... Teleszkópom felállítása után gyorsan előkapom a saját pergamenkötegem, és sebes másolásba kezdek. Csak nehogy azt higgye Malfoy professzor, hogy a válaszokat lesem... Bár ahogy a tanárnő arcát kémlelem, a szokásos pontlevonásait már elvégezte, ugyanis túl derűs az arckifejezése. Persze, az érkezésemmel eléggé elkomorult, de lassan visszaáll rajta az óra elején megszokott szórakozottság. Szerintem jobban élvezi, hogy a griffendéltől pontok százait vonhatja le, mint Piton...
Az írásból felpillantok, szentelek egy másodpercet a tanárnő arcának fürkészésére, egy másikat a gyönyörű égboltra.
Húsz perce még az igazak álmát aludtam.
De nehéz az életem...

*Miután mindenki - aki épp nem késett – megérkezett a csillagvizsgálóba, s túl estek az első találkozáson... Mármint Ju és Davis... együtt és Abb, most találkozott velük azóta először. Na szóval, miután átestek ezen, a lány leült az egyik padba, baloldalt, hátra. Kipakolta minden szükséges holmiját, s ekkor lépett a terembe még pár ember. Volt, akit csak látásból ismert, volt, akivel már váltott is pár szót. Kedvesen üdvözölt mindenkit. Majd újabb ajtónyitódás... És megérkezett kedvenc asztronómia tanáruk. Malfoy kisasszony.
Szokásához híven, végig pásztázta a társaságot, s ki is osztotta a megfelelő büntető pontokat... Örömét lelte ebbe... Lehet még hőn szeretett denevérüknél is jobban szerette szívatni a jónépet.
Aztán, mit ád Merlin... Vehették elő a paírt és pennát... És válaszolhattak pár nagyon egyszerű kérdésre. Hurrá...
Kelletlenül szedte elő a hugrás lány a megfelelő eszközöket, majd kezdte körmölni a tanár által diktált kérdéseket, hogy aztán... talán legjobb tudása szerint válaszoljon is rá.

1.Mi okozza a szcintillációt?
2.Melyik a második legközelebbi nap, és milyen távolságra van tőlünk?
3.Milyen szempontok alapján csoportosítjuk a csillagjainkat?


Nagyon agyal... Mert valahol mélyen meg van az a tudás. Hiszen tanul ő, nem is keveset... Menni fog, menni. És igen eszébe is villan az első kérdésre a válasz. Gyorsan leírja, majd áttér a másodikra... Ez is meg lesz valahol mélyen... Hiszen nem is olyan régen olvasott róla... Á, igen. Gyorsan lekörmöli... Talán az a helyes. Bár... Ha nem ő lenne, leírná, hogy a holnap után és 47óra 50 percre van... De azt inkább mégsem kéne. Mert Malfoy prof nem az a vicces kedvű ember. Így, azt inkább meg is tartja magának. Na és a harmadik...

Válaszok:

• Csillagok fényének szabálytalan villódzása, melyet a földi légkör áramlatai hoznak létre s ez a szcintilláció.
• GL710 1,36 millió fényév távolságra... vagy a Proxima Centauri 4,22 fényév távolságra...
• Csoportosíthatjuk fényesség, felületi hőmérséklet, színkép, sugár, forgási periódus, kémiai összetétel, mágneses tér, tömeg, kísérők,  alapján

Végig futtatta tekintetét a papíroson, s átolvasta a válaszokat ismét... Talán jók lesznek... Talán... Bár sok jóra nem számított, de kitudja. Lehet, hogy sikerül egy elég elfogadható dolgozatot írnia?
Miután végzett, körbepillant a termen, figyeli a többieket. Láthatólag van olyan, akinek nem okoz nagy nehézséget a dolog, de olyan is akad, aki bizony görcsösen csücsül a papírja felett, s lassan ott tart, hogy elfogyasztja pennáját, még mielőtt egy árva sort is vetne a sárguló papírosra.

Nem sokáig ácsorog egyedül a hűvös szellő lágy simogatásában a toronyba... Lassan lassan megérkezik mindenki...
Elsőnek Iza fut be, akit kimondottan kedvel. Sugárzóan pozitív egyéniség, akire akárhányszor néz rá, valahogy mintha felkapcsolnák a belső Napot néha oly szomorú lelkében.
- Szia! köszön mosolyogva az érkezőre, aki szintén az égre emeli a tekintetét
- No igen... Bár most szerencse, hogy ilyen kellemes az idő... - szól, utalva a hideg, ámbár tiszta téli estékre. Olyankor néha még neki is nehéz rászánnia magát, hogy kitegye a lábát a meleg klubhelyiségből, miközben a tűz vidáman pattog a kandallóban...
De persze most már.
Most jobb.
Most valahogy minden szép.
És tiszta.

A többiek is sorra futnak be, s ő mindenkinek töretlen jókedvvel köszön - igen, egy ilyen szép estén semmi nem szegheti kedvét.
Ahogy a tanárnő is befut, jön a szokásos pontlevonós rész. Rosszallva csóválja meg a fejét, miközben arra gondol, hogy amiatt kell a Hollóhátnak pontlevonásoktól szenvednie, mert egyesek túl lusták ahhoz, hogy felkeljenek éjfélkor.
Pedig azt hitte, hogy a hollóhátasok szorgosok. Hát, néha van kivétel. Persze nála is, például a jóslástan órákon...
De az más. Az a nő egy kuruzsló, ez az óra viszont kimondottan élvezetes. Legalábbis neki.

Ahogy elhangzanak a feladatok, elégedett kis mosoly jelenik meg az arcán.
Hiszen ez gyerekjáték.
Még egy szellemileg visszamaradott is tudná rá a választ.
Persze ő így gondolta, az meg más dolog, hogy másnak milyen nehézségű a feladat.
S pár másodperc múlva már vidáman serceg a penna hegye a sárgás színű pergamenen.

1: Mi okozza a szcintillációt

Szcintillációnak nevezzük azt a jelenséget amikor a csillagok fénye vibrál, sziporkázik, színekben játszik.  Oka a légkör, amely sohasem teljesen nyugodt, s így a csillagok fényét mozgó, változó állapotú légrétegek törik meg és bontják színekre. A szcintilláció mértéke függ a légkör állapotától és a csillag látóhatár feletti magasságától.

2: Melyik a második legközelebbi nap, és milyen távolságra van tőlünk?

Hm, ha ma csütörtök van akkor a legközelebb eső nap a péntek, és 23 órára és 54 percre van tőlünk

Ámbár inkább egy vonallal lehúzza a fenti kis szemelvényt. Nem hinné, hogy a tanárnő humoros kedvében lenne...
Viccet félretéve, ez a kérdés kicsit elgondolkodtatja... Ha a tanárnő a legközelebb eső csillagra gondol a Nap után, akkor...

...a Proxima Centauri a Földhöz legközelebb eső csillag.
Egy vörös törpe csillag, az Alpha Centauri csillagcsoport tagja. 4.22 fényévnyire (40x1015km), azaz kb. 270 000-szer távolabb van tőlünk, mint a Nap. A Kentaur csillagképben helyezkedik el. Látszólagos fényessége 11. A Proxima keringési ideje legalább 500 000 év.

3: Milyen szempontok alapján csoportosítjuk a csillagjainkat?

A csillagokat csoportosíthatjuk abszolút fényességük, hőmérsékletük, színképük, kémiai összetételük és a galaxisban elfoglalt helyzetük, kísérőjük, fényességük, tömegük szerint.


Elégedett mosoly még mindig.
Penna le.
Ennyi...
Gyerekjáték.

Amy szép sorban köszön az összes beérkező diáktársának, Zoey-nak egy vigyort küld pluszban, azután tovább nézi az eget. Elbűvöli a látvány, egész addig, míg meg nem hallja a tanárnő jellegzetes hangján: Szép estét Önöknek!
Hát szép már biztosan nem lesz – véli a lány –, mert megint nem tudott elkésni, vagy a tantermen kívül maradni a tanárnő. Csalódottságában elhúzza a száját. Még mindig álmos egy kissé, mégis igyekszik elrejteni ásítását, miközben ellöki magát a mellvédtől, hogy aztán egy asztal mögé huppanjon. Lustán kezdi kipakolni a holmiját: könyvek, pennák, pergamenek, egy teleszkóp, csillagtérkép és tinta kerülnek elő feneketlennek rémlő táskája mélyéből.
Joy újabb ásítást rejt el, míg a tanárnő a hiányzókat ecseteli. A lányt mélyen nem érdekli, hogy ki hiányzik, leszámítva egy embert: Nicole-t. Arról volt szó, hogy megbeszélik mikor indulnak, de másfél napja nem látta Nicki-t, nemhogy beszélni tudtak volna bármiről is. Amy némán tátogva integet Zoey-nak, hogy bátran üljön mellé, nem fogja érte senki sem leharapni a fejüket; legfeljebb majd óra után beszélgetnek.
Kérdésekkel árasztja el őket a tanárnő, a lány szinte olvashatatlan macskakaparással ír, igyekszik nem lemaradni. Aztán csak tanácstalanul bámulja pergamenjén a sok krikszkrakszot, alig képes kibetűzni a saját írását. Lustán mozdul, hogy olvasható formában átmásolja egy másik pergamenre. Jobb felső sarokba kerül a neve, alá valamivel az első kérdés, majd a válasz rá. Ezt követi a második kérdés, válasszal együtt, majd a harmadik hasonló módon. Végül így néz ki a lap:

1. Mi okozza a szcintillációt?
Szcintilláció: a csillagok pislogása az éjszakai égen. Oka, hogy a légkörben különböző hőmérsékletű és nyomású részek más és más irányba térítik el a egy csillag fényét.


2. Melyik a második legközelebbi nap? Milyen távolságra van tőlünk?
Proxima Centauri kb. 4,25 fényévre

3. Milyen szempontok alapján szoktuk csoportosítani csillagjainkat?
Színkép, tömeg, méret (sugár), forgási periódus, fényesség, hőmérséklet, sűrűség, kémiai összetétel, sugárzás, a csillag helye szerint a csillagképben

Gyorsan elolvassa még egyszer, hogy biztos ne maradjon benne semmi hiba, aztán félretolja a kész dolgozatot, és szórakozottan firkálgatni kezd egy darab pergamenre.

Hogy miért is késett el?

Ha képes volna szavakba foglalni, mennyire gyűlöli ezt az órát, bizisten megtenné, de jelen pillanatban, azaz öt perccel az asztronómia címen művelendő mugli fizika elméleti ismételgetése és csillagbámészkodás helyett ő bizony még mindig az ágyat nyomja; és olyan édesdeden alszik, hogy ember legyen a talpán, akinek volna szíve felébreszteni! Persze amennyire befordult a falhoz és feltúrta maga körül az ágyneműt, könnyedén szőrmesipkás takarókupacnak nézhette bárki emberfia.. csak ez lehet a magyarázat, máskülönben miért is nem dörrent rá Perry, hogy törölje meg az állát és vonszolja fel azt az álomittas pofázmányát a toronyba!

Hogy hogyan engesztelhetné ki a vélhetőleg zabos tanerőt?

Szóval ifjú Mirolunk olyan alaposan elaludt, hogy ezt nem is éri meg tovább szépíteni, hisz képtelenség, s most (00:09-kor) kissé lesápadva, eszement kócosan, nyúzott, a gyűrött párnahuzattól mintás képpel löki meg a súlyos ajtót. Szinte azonnal előrángatja élénkebbik felét, bár a felturbózott tettrekészség vélhetőleg nem fog tovább tartani öt percnél, s a baljában tartott termosszal együtt céltudatosan megindul a tanári asztal felé. Hoppá.. A többiek nagyon körmölnek valamit - csak nem valami fincsi röpdolgozatról csúszott le ezzel a csúf elalvással? Máris áldja Davis trehányságát, amiért nem keltette fel időben, hisz akkor most aztán megnézhetné magát, mivel.. szemernyit sem tanult. Olyan lazán kiment a fejéből ez az egész Csillagászat téma, mint ahogy egy házimanó kisétál az ember otthonából, ha hozzávág egy szennyes zoknit!
- Elnézést a késésért, professzor asszony; parancsoljon, a teája. Jázmin és alma, cukorral és citrommal. Lehet, hogy lötyög benne néhány gyümölcsdarab, ne lepődjön meg.
Könnyedén beszél, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy késik egy kicsit teafőzés ürügyén, s ugyan nem csepegtetett mérget az italba, így utólag nem ártott volna bele egy kis altató hatású gaz. A termoszt a tanerő asztalára helyezi, s leírhatatlan biztonságérzettel sétál a helyére - pontosabban valamely szabadon maradt helyre, amit ezúttal a sajátjának kiált ki. Hova is, hova is?.. Hmm.. Ne legyen se túl elől, se túl hátul. Nem mintha azon diákok sorát gyarapítaná, akit előszeretettel szólítgatnak fel a tanárok, így aztán nem is görcsöli túl a dolgot. Ledobja magát valahova középtájra (valamilyen különös véletlen folytán egy griffis csaj, Iza mellé), s lopva beleles a mellette kaparó diák firkálmányába. Kérdések? Jól sejtette tehát.
Nem kicsit hangosan kezd el zörögni a táskájával, ahogy előhalássza belőle a pergament és a pennát, majd mint aki jól végezte dolgát, szórakozottan malmozni kezd az ujjaival és a korlát felé fordulva lesi a csillagokkal teleszórt eget. Atya világ, hát ő mindjárt elalszik! Nem akarnak még valami vontatott komolyzenét játszani itt neki? Garantáltan lefejelné a padot. Legközelebb nyitott szemeket fog festeni a szemhéjára és kipeckeli az állát is.
Ahhoz képest, hogy milyen dumája van (már ha szóba áll valakivel), a tanárok sosem szerették igazán pattogtatni, s mivel mardekáros, Cielora sem volt ezidáig jellemző, hogy felrótta neki a látványos unatkozást. Akkorát ásít, hogy majd belereped a feje, ám a következő pillanatban enyhén felélénkül - a szorgalmas kis méhek abbahagyták a penna zümmögtetését és befejezték a kapott feladatot. Brávóóó!! Tapsolni tudna, olyan nyűgös, de nem akarja felhívni magára a figyelmet, úgyhogy inkább érdeklődő fejet vág és csak az orra alá mormogja oda halkan.
- Csesszék meg, én idealszom..

                   
    ~  Asztronómia


Amolyan egyetértőn hümment egyet a lány megállapítására, de valamiért nem érez kényszert rá, hogy komolyabb választ erőltessen magára. Szép, tényleg szép az este De azért hideg van, meg egy idő után a szél hűvös csapkodása kellemetlenbe fordul. Lassan a nyaka is kifacsarodik a folyamatos égkémlelésben.
Próbálja elhinni maga is, milyen hasznos tantárgy az Asztronómia, de a vége mindig ugyanaz lesz; elcsigázottan, a lelkesedés szikrája nélkül hanyatlik le középtájt a padjába, s onnan figyeli bágyatagon az osztálytársai nyomán ki-becsukódó ajtó fáradhatatlan lengését.
Az idő ugyan alkalmas arra, hogy elmerengjen az élet nagy kérdésein vagy épp a ’mi leszek, ha nagy leszek’ utálatos problémáján, de szerencsére más tényező vet gátat a belső monológ lehetőségének. Cielo Malfoy – az Asztronómia fiatal és kemény kezű tudora – a maga elsöprő energiájával lép a karcsú létszámú osztály elé, mintha csak a semmiből körvonalazódott volna légies teste. Persze ez eleve ellentmondást vet fel, hiszen a kastély területén nem lehet csak úgy megjelenni. Ezek szerint Iza bóbiskolhatott el talán egy-két percecskére.
A tanár azonban nem haboz soká; a már megszokott pontlevonások rítusa után (melyek egy cseppet sem mentesek a részrehajlás komisz bűnétől) rögtön a számonkérés-kártyáját hajítja a diákok elé, ezzel komolyan meglódítva egyesek pulzusát. Hogy is lehet az, hogy ilyen nemes vonalú ajkakat olyan csúf szavak hagyják el, mint a szcintilláció vagy az ismétlés? Ezek egymástól túlságosan elütő elemek, és bosszantó igazságtalanság, hogy pont akkor kell kollektíve mindenkivel kiszúrni, amikor Iza még csak bele sem pillantott a múlt órai jegyzeteibe! Ha újrakezdhetné ugyanezt a napot, nyilván akkor sem készülne fel alaposabban az anyagból. De mennyivel megnyugtatóbb, ha a tanárt lehet ócsárolni ahelyett, hogy kissé magába szállna.
Nincs mit tenni, elő kell vennie egy makulátlan pergament és pennát. Tehát a dolgozat..
Iza rákényszerülten megmártja az írótolla szárát a tintában, amitől a fehér szaru ibolyakék színt ölt, és nyúlós cseppeket pöttyint vissza az üvegfiolába.

Az első pont: mi okozza a szcintillációt?
Mennyivel egyszerűbb lenne, ha tudná, egyáltalán mit jelent ez a szó. Muszáj kútfőből előásni a tanultakat. A fogalom a csillagokkal áll kapcsolatban, ez biztos. Valami.. valami villódzás, igen!
°   A szcintillációt, azaz a csillagok fényének úgynevezett villogását, a – itt egy kisebb tintapaca éktelenkedik a papíron, jelezve, hogy az író elgondolkodott egy ideig, mielőtt folytatta volna a mondatot – földi légkör okozza.
Szíve szerint a sor végére egy kérdőjelet biggyesztene, de így inkább tűnik határozottnak a szánalmasan tömör magyarázattal, mintsem olyannak, aki hanyagolta volna a tanulást.
Aztán. Melyik a második legközelebbi Nap és blablabla.. Ó, ezt tudja!
°   A Proxa Kentaur a második legközelebbi Nap. Négy fényévnyire a Földtől.
Kerekítve négy. De hogy pontosan milyen számról..
A következő kérdésre már kanyarítaná is a választ, de kényszerűen felkapja a fejét, amint az ajtó gyászosan felbrummog a tokjába csapódva. Gabriel Mirol.. A késő eldarálja az illedelmes, betanult szöveget, majd egy bögre gőzölgő teával igyekszik megkenegetni a tanárnő lelkét. Gabriel Mirol.. talán azért késett, mert a nő elszalajtotta őt a frissítőért? Mindenesetre azért figyelmes húzás.
Aztán Gabriel Mirol egyenest az ő padja felé tart, s nem riad vissza helyet foglalni mellette. Iza nyomban visszatereli a tekintetét a pergamenje felé, de egyáltalán nem könnyű úgy koncentrálni, hogy folyamatosan zörögnek mellette. Hogy Gabe Mirol ül az oldalán.

°   A csillagokat csoportosíthatjuk..
Miért izzad a tenyere? Eddig se tudott semmit a kérdésekről, de legalább nem izgult. Most meg olyan vad kalapálásba kezdett a dobhártyája, mintha a visszamaradt másodperceket verné ütemesen.
.. a fényességük és helyzetük alapján.
Ha fejre áll, akkor sem jut eszébe ennél több szempont. Óvatosan körbenéz a teremben; a pennák sercegése tényleg azt jelenti, hogy rajta kívül mindenki tud valami értelmeset a csillagokról. Lassan balra sandít. A fiú is előkészült, bár úgy tűnik, esze ágában sincs számot adni a tanultakról. Kár, pedig legalább meglett volna az esélye arra, hogy lelessen néhány szót a szomszédjáról.

Alig hallhatóan felsóhajt, leteszi a pennáját, s nyirkos tenyerébe hajlítja a hidegre zsibbadt ujjait. A füle mellett elhangzott szavak másodperceken keresztül keringenek játékosan ide-oda kettejük között, mire végre befogja őket egy képzeletbeli lepkehálóval. Ha ezt valaki más mondta volna még az óra kezdete előtt, biztosan egyetértően felmordult volna rá, ha többre nem is futotta volna az erejéből. Viszont mostanra éberré tették az őt ért ingerek, és a reakciók, melyekkel a szervezete válaszolt rájuk. De hisz ez nevetséges..
- Pedig nem lesz ennél izgalmasabb az óra – súgja padtársának szinte mozdulatlan ajkakkal, hogy csakis ő érthesse azokat, majd némi görccsel a gyomrában hátradől a székén, jelezve, hogy befejezte a dolgozatot. Majd még egyszer Gabe borzos tincsei takarta profiljára sandít.

{ Asztronómia }


Davis Perry prefektusi kinevezése révén, továbbá a Mardekár házát erősítő diákként természetesen kötelességének érezte, hogy soha, semmilyen körülmények között ne késsen el az óráiról. Így, ha olyan helyzet adódna, hogy egy diáktársat szükségszerű megrónia, amaz nem hozhat fel ellene semmit. Nem mintha ellenkező esetben megtehetné, mégis, nem hagy támadási pontot, vagy, ha lehet ilyet mondani, akkor a lehető legkevesebbet. Az teljességgel más kategóriába tartozik, ha esetlegesen úgy dönt, nem megy be az adott foglalkozásra. Minden bizonnyal oka, és nyomós érve akad rá. A csillagászat azonban mélyen olyan időpontban került megtartásra, amely kései órán már sok tennivalója nem akadt, kifogásokkal szolgálni pedig nem volt kenyere soha. Természetes hát a jelenléte. A többiekkel ellentétben friss és kipihent ember benyomását kelti, táskáktól mentes szemek, kisimult arc, ugyanaz a tipikus jeges tekintet, ami jellemezni szokta a nap folyamán is.

Csendesen tekintett fel az égboltra, majd egy érzéstől vezérelve indult meg a helyiségben elhelyezett padok irányába, hogy a tanerő pulpitusához viszonyítva a jobb oldalon foglalhasson helyet. Ezen sorban a középső padok egyikét választotta ki magának, elvégre rengetegszer tapasztalta már, a foglalt helynek jelentése van. Az érdektelenségét nem szerette volna kimutatni, ellenben túlbuzgó sem volt soha életében. A kettő közötti állapotnak tökéletesen megfelelt a választása. Hadd üljenek a vágytól fűtött, naiv stréberpalánták az első sorokban, míg az unottan bárgyú idióták a hátsókban. Mielőtt leült volna, éjszín talárjának nyaki kötését eloldva vette azt le, majd hajtotta félbe, és terítette a székének támlájára. Ebben a pillanatban érkezett Abbey, a Hugrabug egy diákja. Köszönt, többek között az ő nevét kiemelve. Davis felhúzván bal szemöldökét fordult a hangok irányába, majd kémlelte végig az érkezőt. Biccentett, de hangot nem ejtett, ezzel le is tudta az illedelem körét. Ezt követően ült le a választott helyre, és kezdte előkeresni a tintát, pennát, pergament. A többi felszerelést egyelőre a tértágító bűbájjal ellátott ébenszín mappájában hagyta. Minthogy készen állt az óra kezdetére, szavak nélkül várakozva, mást figyelemre sem méltatva várta a tanerő érkezését. A diákok szépen lassan csordogáltak be az órára, a létszám pedig arra engedett következtetni, bizony rengetegen elaludtak. Olybá festett, hogy az órára nem járó, naphosszat hasukat süttető, egy csecsemő intelligenciaszintjén leragadt diáktársak túlzottan elfáradtak a semmittevésben. Az ő problémájuk, érdemük pedig a jól bevált pontlevonás lesz majd minden bizonnyal.

Pontban éjfélkor nyílt az ajtó, ahogyan lenni szokott, és lennie kell, Cielo Malfoy pontosan érkezett. Davis hátát a szék támlájának vetve várta, hogy elkezdődjön az óra, jobban mondva a problémás diákok miatti szónoklat és dorgálás. A tanárnő híres volt róla, hogy minden egyes alkalommal így kezd…helyes, hadd tanulja meg a rengeteg állatkertből szalasztott birka, hogy időben kell megjelenni, nem egy, kettő, öt, vagy akár tíz perces késéssel az órán. A fiatal ötödéves meglepődötten vette tudomásul a két pontos levonást házától, bár a tanerő a kijelentés végén azért hozzátette a „sajnálatos” jelzőt is. Való igaz, hogy a házból is volt késő, így ami járt, az járt. Következhetett a tipikus lelki fröccs, amely megerősítendőként szolgált az óra kezdetének időpontjáról, és a késők megrovásáról.

Cielo ezt követően lassú léptekkel indult meg a padok között, figyelvén, vajon kinek mi heverhet az asztalán. Davis mindösszesen addig követte tekintetével, míg a professzor az asztala előtti kis szakaszon sétált. Nem volt hajlandó kitörni a nyakát, a hangját pedig háttal is hallhatta. Hirtelen egy szó csendült fel, ismétlés…Perry azonnal tudta, hogy legjobb esetben is kisdolgozat következik, így előre dőlvén fogta meg a pennát, majd mártotta azt a tintába, és emelte a pergamen fölé, hogy leírhassa a tanár által kiszabott feladatokat. A bal felső sarokba kanyarította  a nevét, évfolyamát, valamint házát. Aztán szépen pontokba szedve írta le a hallottakat. Amikor a felsorolás véget ért, egy szabadkézzel húzott, mégis szinte teljesen egyenes, és a pergamen szélire merőleges vonallal húzta alá a feladatokat. Nem tekintett sem jobbra, sem pedig balra, mert nem érdekelte mások válasza, sem semmi más. Lassan, és magabiztosan kezdte felróni a válaszokat, amelyekről tudta, hogy helyesnek kell lenniük. Az órán is figyelt, továbbá jó párszor átolvasta az elmúlt órán vett tananyagot a könyvből.

Davis Perry
5. évfolyam
Mardekár


1., Mi okozza a szcintillációt?

2., Melyik a második legközelebbi nap, és milyen távolságra van tőlünk?

3., Milyen szempontok alapján csoportosítjuk a csillagjainkat?

---

1., Az égitestek látható rendszertelen fényerősség-, valamint színváltozásait az atmoszféra optikai tulajdonságait befolyásoló hő-, és anyagáramlások okozzák.

2., A Földhöz legközelebb eső csillag a Proxima Centauri, amely egy vörös törpecsillag, az Alpha Centauri csillagcsoport tagja. 4,22 fényévnyire, azaz közel 41’000 kilométer távolságra esik tőlünk.

3., A csillagokat a következő szempontok alapján tudjuk csoportosítani :
   - Spektrum : A csillagokat nagy általánosságban a színük alapján csoportosítjuk. A fény színét a hullámhossza határozza meg, amelyet az Angströmnek nevezett mértékegységben tüntetünk fel.
   - Hőmérséklet : Minden egyes csillagnak van hőképzése, amely befolyásolja a színét is, és a benne lezajló kémiai folyamatokat.
   - Abszorpciós vonalak : A csillagok mindegyike rendelkezik különböző kémiai anyagokkal, amelyek alapján következtetni tudunk a hőmérsékletükre, és amelyek befolyásolják a színspektrumukat is.
   - Kémiai összetételük : Minden egyes égitest különböző egymástól. Nincs két egyforma, amelynek kémiai összetétele, vagy az alkotóelemek mennyisége megegyezne.
   - Sugár : Mint minden általános eszközt, tárgyat csoportosíthatunk a mérete alapján, úgy természetesen a csillagokat is.
   - Tömeg : Ugyancsak általános jellemzés, amellyel osztályozni lehet a különböző égitesteket.
   - Forgási periódus
   - Kísérők
   - Csillagtérképen elfoglalt helyzete szerint


Davis az írás végeztével belehelyezte a pennát a tintába, majd átfutotta a válaszokat még egyszer. Elegendőnek találva a művet dőlt ismét hátra a székében, várva arra, hogy Cielo mivel fogja folytatni az órát.

Még mindig nagyban a csillagokat bámulja, mikor a tanerő belép. Sietve foglal helyet. Na igen.. Cielo Malfoy az asztronómia tanárnő. Volt mardekáros, Aud minimális latintudására hagyatkozva csak Pitonának hívja.. Bár azt ő sem tagadja, hogy a tanárnő sokkal szívmelengetőbb látvány, mint denevér társa.
Mérgelődve dörzsölgeti meg kezével meztelen bokáját, azért annyit igazán várhatott volna a csillagászat óra, hogy keressen egy pár zoknit. Miközben a tanárnő a pontlevonásokkal bajlódik nagy kedélyesen, addig ő egy lestrapált pergamenlapot húz elő táskájából, majd nagy hévvel, de azért ügyelve a hangerőre, darabokra szaggatja azt. Az apró fecniket aztán összegyűjti, és pár pillanatra a pad alá hajolva gondosan kitömi vele cipőit, így bebugyolálva a torony keserves hidegétől reszkető lábait.
- Máris jobb. –veszi szemügyre vigyorogva, ugyan ízléstelenül festő, de annál kellemesebb klímájú papírfecnis cipőjét, majd tekintetét ismét a tanerőre emeli. A pontozásokról lemaradt, csak az ismétlő kérdéseknél tud bekapcsolódni. Táskájából újabb pergament húz elő, ám ezt széttépés helyett inkább padjára fekteti, majd pennát vesz kezébe, és körmölni kezdi a kérdéseket.

1. Mi okozza a szcintillációt?
2. Mi a második legközelebbi nap? Távolsága tölünk?
3.  Csillagok csoportosításának szempontjai

15 percet kapnak.. Pont elég. Villant meg egy magabiztos mosolyt, miközben áldja az eget, hogy órák után lement egy kicsit az északi szárny gyakorlópályájára. Röpködés közben ugyanis, hogy hogy nem, de megszállta az ihlet, és alig pár méterrel a föld fölött lebegve jó öreg, kellőképp megviselt seprűjén, átolvasta a csillagászat anyagot. Így az ismétlő kérdéseket átolvasván rögtön megindul pennája a papíron.
Szcintilláció.. Audreynak először az a válasz jut eszébe, melyet apja rögtön rávágna, ha itt lenne… Doxy-rajzás idején látható átmeneti jelenség, mikor a seregnyi doxy miatt a földről nem látható egy pillanatra az adott csillag fénye. Aud somolyogva aprót ráz fején, majd az általuk tanult magyarázatot kezdi írni.

1. Szcintilláció: Az égitestek légkörön át tekintett képének gyors és rendszertelen „pislogása”, vagyis fényesség- illetve színváltozása.

Következő kérdés.. A második legközelebbi nap.

2. Proxima Centauri. 4,22 fényévnyire van tölünk, mugli mértékben kiszámítva 40 x 1015 km-re.

Egész könnyű volt, hisz a héten mugliismereten pont a csillagászatot tárgyalják. Még mielőtt hosszasan elcsodálkozna magában immár vagy századszorra, hogy a muglik néhány egészen érdekes észrevételt tettek eme tudományban, inkább továbbugrik a következő kérdésre. Csillagok csoportosítása..

3. Színkép, Távolság..  Pár pillanatig elrágicsálja pennájának végét   Összetétel, Méret, Holdak száma alapján..   Méég valami jusson eszedbe Aud! Zavart hajborzolás, hunyorgás, éés bingó!   Sürüség, Forgási periódus!

Minek oda az a felkiáltójel.. De lényeg a lényeg, befejezte, 15 percen belül. Nem cifrázta túl, nem szokása, csak arra válaszolt, amit kérdeztek.
Megkönnyebbülve néz fel pergamenjéről, ekkor veszi csak észre, hogy időközben befutott mellé Any, Iza mellé meg Gabriel toppant be. Egy ideig még legelteti tekintetét az újonnan érkezőkön, majd inkább hátradől, és ismét elmerül az ég bámulásában.

Sercegés, egy-két sóhaj, sercegés, hangos cipőkopogás.
Ez minden, amit hallani a Csillagvizsgáló toronyban. A tanárnő lassú léptei zengik be a termet, amint a padok között sétál, hogy ellenőrizze, mindenki saját kútfőből és egyedül dolgozik-e. Látszólag mindenki pompásan felkészült ám a lemondó sóhajok arra engedik következtetni a tanárnőt, hogy mégiscsak akad olyan diák, aki számára kihívást jelent a feladat. De hisz mit ér a feladat, ha nem jelent kihívást? Ez a legszebb az egészben!
És egy újabb kliens.
-Szép jó reggelt, Mr Mirol! Tudja, attól, hogy késett, még Önre is vár egy feladat? Mellesleg köszönöm a teát, igazán kedves. ?zengi be hangja a piciny termet, majd egy mosolyt küld a fiú felé, aki látszólag a háta közepére kívánja mind a tanárnőt, mind az egész órát. Na de melyik diák nincs így ezzel a tárggyal?!
Három? négy? tíz? húsz.
Vége!
Még így is több időt kaptak, mint általában. Talán most azért, mert egész jó napja volt szerdán, így hát úgy döntött, hogy a mai dolgozatok értékelése is rendhagyó lesz kissé. Még sosem csinált ilyet, és valószínű, hogy egy darabig nem is fog. Miért? Meg csak.
-Rendben, vége, lejárt az idő. Így is örülhetnek, hogy öt perccel több időt kaptak a dolgozatra. Tehát. Most azt következik, hogy mindenki cserélje ki valakivel a megírt dolgozatot. Senkinél se lássam a sajátját! Körbejárok és megnézem mindenkinél kié van.
Rövid szünet, amolyan hatásszünet gyanánt, hogy mindenki tudatáig eljusson eme késői órán, hogy mi is a következő feladat.
-Kérem Önöket, most cseréljék ki az irományokat, és utána kapják a további instrukciókat!
Az asztalnak háttal támaszkodva figyeli a sürgő-forgó diáksereget, akik mindenféle_gubanc_nélkül_zökkenőmentesen kicserélik egymás között a megírt műveket.
Mikor mindenki elfoglalta a helyét ismét- immáron egy másik tanuló művével-, a tanerő tovább folytatja a szónoklást.
-Most pedig vegyenek elő piros pennát és legyenek kedvesek száz százalékosan koncentrálni. Kérem Önöket, hogy mellőzzék a színváltós penna használatát, mert természetesen ki tudom szűrni, ha nem egyszerű pirossal van írva. Véleményem szerint Önök közül senki nem szorul segítségre, mert mindenki kiváló dolgozatot írt. ?fejezi be a naiv gondolatot, melyet igazából ő maga sem hisz el.
-Most átvesszük ismét a kérdéseket, és kérem igyekezzenek odafigyelni a pontos válaszra, mert így tudják csak kijavítani az adott dolgozatot. Tehát. Első kérdésre a helyes válasz az, hogy?A csillagok fényének szabálytalan pislákolása, melyet a földi légkör áramlása eredményez.
Pár másodpercnyi csönd, míg minden tanuló gondosan átvizsgálja a kérdésre adott választ, és ha szükséges, javítja is.
-Következő kérdés? lássuk csak? -húzza az időt egy picit, mert nem emlékszik pontosan a kérdések sorrendjére, így muszáj Audrey Turner dolgozatába pillantania- Igen! Mi s második legközelebbi nap, és mekkora távolságra van tőlünk? A helyes válasz az, hogy a Proxima Centauri, és 4,2 fényév távolságra van tőlünk.
Ismét elhallgat, bár ezen a rövid kérdésen nem sok javítanivaló van, így hát folytatja is tovább azonnal.
-És a harmadik már kicsit összetettebb feladat. ?kezdi, miközben visszasétál az asztalához, és leül a székére- Többféle csoportosítási mód is van. Természetesen én arra vagyok kíváncsi, amit tőlem tanultak. Mégpedig? első szempont: fényesség, hőmérséklet, színkép. Ezek együttesen.  A második az, hogy összetétel és a világűrben elfoglalt helyük alapján, a harmadik a kísérőik alapján és a negyedik csak és kizárólag a fényerősség. ?viszi le a hangsúlyt a végén, és zárja le a javítást.
-Tudom, hogy az utolsó feladat igencsak becsapós, mivel az első és a negyedik szinte (!) ugyanaz, de higgyék el nekem, nem így van.
Feláll az asztalától és kézbe veszi a legközelebbi krétát, majd írni kezd a nagy fekete táblára.
 
Pontozás:
2 pont / feladat

0-3 hitvány
3,5-5  elfogadható
5,5- 6 kiváló

Fél pont adható!

-Ennek fényében szíveskedjenek osztályozni a dolgozatokat! Kérem, írják oda a nevüket, miután hiánytalanul kijavították, mert én is átnézem majd még egyszer, hogy nem hibásak-e. Ha végeztek, hozzák ki az asztalomra és távozhatnak. A következő órára olvassák el a csillagok mozgásáról szóló fejezetet! Mr Mirolt és Miss Awenmore-t pedig megkérem, hogy fáradjanak ide és hozzanak magukkal pergament és pennát, hogy leírhassák, hogy mi a késésük miatt kapott feladat. ?fejezi be végül, majd egy pár percet vár, míg mindenki távozik, és remélhetőleg csak a két említett nebuló várja a sorát.
-Az a feladatuk, hogy megfejtsék nekem a következő mondatot? Írják kérem! ?Orosz Barátom Azt Felelte, Gépek Készítenek Mindent [Rám Ne Számíts].? Ezt fejtsék meg nekem, hogy mit jelent. Jó munkát hozzá! ?mondja mosolyogva, majd összepakolja a könyveit és ő is távozik.

// a megbüntetett tanulók válaszát PM-ben várom! Határidő: január 24. // :D

Ezennel az ötödévesek órája végetért, köszönöm a részvételt! Még egy postot várok mindenkitől!

A lány felrezzen ábránd- és meseképei közül, erővel rángatja vissza magát a valóságba. Abba a valóságba, amely unalmas, ahol dolgozat dolgozat hátán hever és ahol épp most kéne kijavítani egyet. Amy visszafogott ásítással honorálja a feladat kiosztását, azután vércseként csap le a mellette ülő Zoey pergamenjére, sajátját pedig mardekáros barátnője elé csúsztatja egy ?Ugye nem baj?? morgás kíséretében.
A tompított, zsémbes hangnem csupán annak szól, hogy nem mehetnek el máris, ha már egyszer megírták ezt az átkozott dolgozatot, nem alhatnak kedvükre tovább, hanem még ki is kell javítaniuk. Mindez csak azért, mert a kisasszony lustácska. Annyiból azért előnyös a helyzet, hogy legalább rögtön megtudhatja a jegyet, nem kell rá évezredeket várnia, de mégiscsak átkozza Joy a tanárnőt a pluszmunkáért.
Amy valószínűleg nem ébredt fel (még) eléggé, ugyanis duzzadt szemhéjakkal mártja bele ujját a táskájából frissen előhalászott piros tintába, majd oda sem figyelve kezd firkálni tintától vöröslő ujjvégével egy pergamenen, míg a helyes válaszok elhangzására vár. Szerencsére még időben észbe kap, pálcájával megtisztítja kezét, azután pennát ragad. Szerteágazó figyelmének köszönhetően helyesen javítja ki Zoey dolgozatát, s közben azt is konstatálja, hogy az övé többé-kevésbé helyes lett. Talán csak az utolsó feladattal voltak kisebb problémák, de legalább a V megvan.
- A tied tök jó lett ? nyújtja át Zoey-nak a dolgozatot, amire az imént egy hatalmas K betűt kanyarított, s köré egy karikát. ? 5,5 pont, gratulálok! Neked mindig ilyen jól megy a csillagászat?
Bármennyire is szeretne végre menni, a tanárnő még nem adott rá engedélyt, nyilván a javítás befejezését akarja kivárni. Nehogy valaki a dolgozatok jobbra cserélésére, azaz csalásra vetemedjen, ami amúgy nem jellemző az ifjúságra. A lány saját ? időközben visszakapott ? dolgozatával a tanárnő asztalához libeg, hogy finoman az asztalra ejtse a pergamendarabkát. Annyiszor nézi át, ahányszor csak akarja, ebben a javításban úgysem fog hibát találni. Amy tökéletesen megbízik Zoey-ban, fel sem merül benne olyasmi, hogy a leányzó a közös emlékek vagy barátságuk miatt a legkisebb mértékben is csalna a javításnál.
Amy hatalmas, megkönnyebbült sóhajjal veszi tudomásul, hogy végre mehetnek; elvégre várja a puha, meleg ágya, akárcsak a többi diákot.
Dolgozata eredményétől függetlenül örül, s szeme előtt már csak az ágy képe lebeg, mikor búcsúzóul megöleli Zoey-t. Álmosan dünnyögi a haverina fülébe, hogy holnap majd találkoznak reggelinél, végül Joy ledöcög a lépcsőn, hogy eltűnjön a kastély folyosóin.

A táskámból hirtelenjében előcibált gyűrött pergamenekből álló kb tíz centi vastag kupac rögtön szanaszét csúszik, amikor könyökeimet rádobom, immár pennával és egy leharcolt tintatartó üvegcsével együtt. A számomra kirendelt kis asztalka egyik-másik végén füzetek csusszannak le a padlóra nem kis robajjal, de most kivételesen úgy érzem, nem jönne jól a könyvszedegetős időhúzó akció. Egy pergamenlapot kihúzok a még asztalon maradtak közül, és az egyenetlen kupacmaradvány tetejére csapva, párszor áthúzom rajta a könyököm, hogy valamelyest? kisimuljon. Ötmásodpercenként Aud irkájába pislogva sebesen lemásolom a kérdéseket, majd diadalmasan aláhúzom mindezt. Vetek egy tétova pillantást a tanárnőre, és úgy ítélem meg, hogy túlságosan észrevenné, ha a válaszokat is lemásolnám drágalátos barátnőmről. Nem maradt hát választásom ? a saját fantáziámra kell hagyatkoznom. Mert hogy a tudásomra nehezen tudnék, az egészen biztos. Azt hiszem, hetek óta csak egyszer futottam át szememmel a csillagászat tankönyvem pár oldalát (fél percnél nem tartott tovább a manőver), de az már valahol a végén volt, ahol valami akkora érdekességre bukkantam, hogy még arra is elragadtattam magam, hogy beleolvassak... Hm... De ott valahogy nem volt ilyesmiről szó.

   1. Mi okozza a sztilicintillációt?
Kezdeném ott, hogy már leírni sem tudom normálisan. Ki talált már ki egy ilyen hülye szót? Megáll az ész. Szcintilláció, tiszta röhej. Az nem az, amikor a patkányokat a muglik kifüstölik? De ilyesmit minek tanulnánk csillagászaton? Nem, ez valami más lesz.
Aud válasza viszont nagyon valószínűnek tűnik...
   A szcincin szcintillizé a csillag  pislogása.
Igen... kérem a következőt.

   2. Mi a második legközelebbi nap? Távolsága tölünk?
Második legközelebbi naaap? Abból nem csak eeegy van?
Audrey, drágám, szeretlek, imádlak, de ha egy kicsit jobbra tennéd a bal kezed, tudod, mert hát ezt itt nem tudom elolvasni...
   Proximuki Kentauri. Ez olyan cuki név. Mugli mértékes kiszámítása négyszázhuszonkettő fényesével egyenlő kilométer.
Ezt már én magam sem értem, de nem merek jobban az Ódri papírja fölé hajolni, mert ez a vipera folyton néz.

   3. Csillagok csoportosításának szempontjai.
Tyű, ez könnyű, ezt parasztésszel még én is meg tudom válaszolni! Tiszta haszon.
   Hol, mikor, mennyire! Hol van, mikor látom tisztán az égbolton, és mennyire fénylik. Bár ez kétségkívül az előzőhöz kapcsolódó tény.

Elégedett sóhajjal rakom le a pennám. Na, kész is van, nem nagy ügy!
Az irományok kicserélésének felszólítására könyökömmel oldalbabököm Audreyt, és villantok rá egy haaatalmas kérlelő vigyort, amibe több mindent is össze tudok foglalni. Például, hogy, ugye drága egyetlen Aud, nem leszel olyan szigorú az én dolgozatocskámmal, hiszen én mindig arra gondolok, ami jó, csak végül nem sikerül olyan jól megfogalmazni... Ódrikám drága! Nyáron a Walpurgis koncerten fizetek neked pár vajsört, csak ne csináld hitványra, mert McGalagony megint ír egy levelet a szüleimnek a szörnyű tanulmányi jegy-szerzeményeimről, és ki leszek nyírva. Légysziii... stb. Majd minden válaszra várás nélkül angyali arccal magam elé veszem az övét. // <3 //
Túl sokat nem kell bajlódnom vele, az az igazság, ugyanis úgy tűnik kéktaláros elvtársnőmnek a kviddics és egyéb fontosabb elfoglaltságai mellett marad ideje a tanulásra is... De még mennyire! Az első példához odakanyarítok egy kis kettest, a pontszámot jelzően. A második kérdésre szerintem még hozzá is írt valamit ? és még értelme is volt, nem úgy mint az én verziómnak... te jó ég, mi a fenét írtam én akkor? -, ami azt jelenti, hogy az alap két pontot a helyes példára bővítettem eggyel. Most mi az, hogy két pont per feladat? Ó, megérdemli. Úgyhogy a második válaszhoz egy kis hármas került, saját kezem általa.
A harmadik kérdéssel viszont bajban voltam! Ugyanis kábé annyit értettem a válaszból, hogy semmit. És mintha a tisztelt tanárnő nehezíteni akarná a dolgom, más sorrendben is diktálta a választ! Ez nem éér. Most miért kell ellenem összeesküdni? Itt fekszik előttem valami latin szöveg, amiből a forgás szó ismerős saját nyelvemből is, az is a kviddicsből, ugyanis egy bizonyos új finta... khhrm. Szóval, ezt most értékelnem kell, és ha jól hallottam, a tanárnő olyat is mondott, ami ebben benne van, meg olyat is, ami nem. És ha az egész feladat két pontot ér... Akkor adok rá egy egyest és kész! Mármint nem olyan egyest, hanem pontszámos egyest. A feles pontokkal vesződik a fene, ugye, természetesen...
Nos, akárhogyan is nézem ezt, kettő meg három meg egy az hat! Az a maximum.
Vetek egy sanda pillantást Audreyra. Jesszusom, ez vagy tényleg vesződik ilyesmikkel, vagy egyszerűen kiütközik belőle, hogy hollóhátas, és kivág minden választ a kisujjából. Milyen jó, van egy barátném, akinek helyettem is van esze... Király.
Diadalittasan lefirkantottam egy hatost a lap aljára, bekarikázva! Aztán ? miközben még jobban fokozódott hirtelen jött nagy örömöm -, saját kaparásomhoz képest egészen gyöngybetűkkel, vigyázatos gonddal írtam rá: Kiváló.
Valamiféle gyerekes ujjongás költözött belém. Milyen jó játszani a tanító nénit, és maximum pontot bekarikázva piros pennával ráírni egy dolgozatra, hogy kiváló! Na meg hogy ezt a legjobb barátnőméra tehetem. Szerintem jobban örülök, mint ő... Elfojtottam egy kis kacajt, és vigyorrá szelídítve azt átnyújtottam a papírlapot Ódrikámnak.
- Kiviszede nekem iis? - pislantottam rá angyalian, nem véve át az esetlegesen felém nyújtott dolgozatomat. Magyarázón rámutattam az asztalkám körül uralkodó katasztrófa- és füzetsújtotta kuplerájra. Hiába, az ilyen kaotikus környezetben jobban tudok felmérőknél improvizálni. Na de most aztán már tényleg félre a tréfát, és uccu szedegetni a cuccot...
Épp az utolsó pergamenköteget gyömöszöltem bele a táskámba, amikor már fel is harsant Malfoy professzor intő szava. Küldtem egy fintort a padom alá, aztán a vállamra lendítve a táskám odabattyogtam a tanári asztalhoz. Menetelés a vágóhídra...
Ahogy körmöltem azt az idióta kis mondatot, amit a tanárnő diktált, egyre csak az járt a fejemben, hogy ennél bizony még az én második kérdésre adott válaszom is értelmesebb! Na de mit tehet az ember. Ilyenkor úgyis mindig eszes barátnőimet szoktam elővenni, mert nekem ez bizony nagyon kínai.
Gyorsan befutottam Audreyt, és elkezdtem neki ecsetelgetni, mennyire utálom, hogy nappal nincs csillagos ég, na meg hogy mit olvastam az ebédnél ma, miszerint az ír kviddics válogatott edzője valami hasznos új lendülést talált ki...

{ Asztronómia - A tanerő }


Az asztronómiaóra nem egészen azzal folytatódott, amelyre az ötödévét koptató mardekáros fiatal várt. Elvégre gyermek volt még az idő, hogy újabb anyagon rágja át magát az évfolyam, mégis, mindezek ellenére a tanerő úgy döntött, véget vet a diákok szemmel is jól látható szenvedésének. Minő kedves hozzáállás a részéről, bár tény?ahogyan Davis egy pillanatra körbetekintett a társakon, azok némelyike bizony csodával határos módon tudta csak tartani azt a kupac hatalmas ürüléket, amelyet a fejének mert nevezni igencsak botor módon. Amennyiben ő látná el Cielo Malfoy szerepkörét, biztosan használta volna a pálcáját, hogy rendet rakhasson a sok elkanászodott pór között. Egyesek karját rongyos gumidarabbá varázsolva szegne kedvet, hogy aludjanak, ha éppen órán üldögélnek. Ezzel természetesen annyi lett volna a cél, hogy a delikvensek kiboruljanak a padból. Persze utána érkezne a pontlevonás, tekintve, azzal, hogy elborultak, zajongtak, és zavarták a tanóra amúgy csendes menetét.

Halovány mosollyal az ajkain döntötte meg kissé oldalra a fejét, majd egyenesedett ki újra. Rengetegen rosszul járnának azzal, ha az iskola vezetése majdan tanári széket adna alá. Biztosan nem lenne olyan pipogya alak, mint egyesek a jelenlegi tanerő tagjai közül. Igen, kell egyfajta hozzáállás, elvégre nem lehet mindent erőszakosan, és fenyegetéssel megoldani, de vannak olyan professzorok, és professzorasszonyok, akik már átestek a ló túloldalára, és olyan nyálasan vezetik az óráikat, mintha azok hobbyfoglalkozások lennének. Elviekben kötelező jellegű a megjelenés, mégis, sokan a diákok közül kihasználják, hogy a tanár olyan puhány, akár egy darab szivacs?formálható.

Elmélkedéséből aztán Cielo szavai szakították ki, amelyben felhívta a csapat minden egyes tagjának figyelmét, és felszólította őket, cseréljenek dolgozatot egymás között.
~ Merlinre, ezt ő sem gondolhatta komolyan! Adjam a dolgozatomat egy griffendélesnek? Azzal a lendülettel intézném el magamnak a trollt?hollóhátas, az igaz stréberek hazája? Sírva szaladna el már a ténytől, hogy megszólítom. Hugrabug? Kérlek?Mardekár? ~
A nemesi származású fiatal jobb könyökét a székére helyezve fordult meg féloldalasan, hogy újfent szemügyre vehesse a mögötte üldögélőket. Természetesen akárhányszor futotta át a padokat, egyetlen értelmes lényt sem vélt felfedezni azokban, akinek odaadhatta volna a művét. Esze ágában sem volt a jó jegyét kockára tennie azzal, hogy egy ütődött balfácánnak nyújtja át a pergament. Visszafordulva, még mindig kutakodó tekintettel mérte végig az előtte üldögélőket is?velük egyetlen probléma volt, a stréber, ütnivaló kategóriát képviselték. Ennek fényében nem maradt hát más választása, lassan kitolta a széket, majd felkelve indult meg az első padsorok irányába. Méltóságteljes léptekkel halad egyenesen előre?azonban ahelyett, hogy megállapodott volna valamelyik diák mellett, továbbhaladt, a tanári pulpitusra lépve. Ott mélykék szemeit Cielora vetve várta a pillanatot, hogy a fiatal tanárnő rászegezze tekintetét. Nem tett mást, egyszerűen mindenféle_gubanc_nélkül_zökkenőmentesen vitte ki a dolgozatát a tanárhoz?hiszen ki tudná elbírálni mindenféle előítélet nélkül, ha nem Ő?
- Tanárnő!
A fiú szemeiből látni lehetett, nem igazán bízná a sok tudatlan majomra a dolgozatot, ha azt egy hozzáértő is osztályozhatja. Baj lenne, hogy nem bízik a diáktársakban? Ugyan, más sem volt annyira bizalommal az irányába, hogy felajánlja a cserét, akkor ő miért tenné. Amennyiben Cielo bólintott, hogy rendben, átnézi a dolgozatot Ő, úgy Davis illedelmesen biccentve köszönte meg a kedvességet, majd indult meg vissza a saját helyére, hogy összeszedhesse a holmiját, és megindulhasson vissza az alagsorba. Rossz jegyet kapna, mert nem diákkal cserélt? Benne van a képzeletbeli pakliban?de kockázatosan szép csak az élet. Természetesen betervezett egy ellenőrző utat a háló felé vezető úton, ha már kitüntették a prefektusi címmel?csak azt követően fogja álomra hajtani a fejét, ha letudta a kötelességét.

De szép is lenne, ha kicsit hamarabb kezdődhetne ez az óra. Vagy óra közben aludhatna.. Vagy ha kicsit melegebb lenne idefent. Vagy annyi is elég lenne, ha legközelebb összeszedné magát annyira, hogy normálisan felöltözzön, ne pizsamafelsője fölé rántson egy talárt? Vagy csak egy zoknit találhatna. Bármelyik lehetőség kiválónak tűnik. De most rettenetesen fázik.. Érzi, ahogy lábujjai lassan kővé dermednek vékonyka edzőcipőjében, talán a lábbeli lyukas talpa sem segít a helyzeten, nem beszélve arról, hogy a papírfecnik sem fűtenek annyira, mint amennyire azt várta volna tőlük, és felsőtestén sem segít az, ha csak simán összehúzza magán talárját. A helyzet kezd egyre rémesebb lenni, már a csillagokba sem tud belefeledkezni. Épp azon töri a fejét, hogy pálcájával begyújt saját maga alá, mikor a tanárnő ismét megszólal.

Való igaz, több időt kaptak, erre még ő is felfigyelt abban a pár másodpercben, amikor nem saját hőháztartásával törődött. Saját irományára pillant, már egy ideje befejezte, minden kérdéshez firkantott valamit, talán ez elegendő lesz. De kivel cserélje ki? Szomszédja felé pillant, ám még mielőtt kinyithatná száját Anette által oldalba bökődik. A lány arckifejezését látva az ő ajkaira is széles vigyor húzódik, bár Anette-éből valahogy csak a vajsörös részt tudja kiolvasni. Elveszi a lány dolgozatát, és hagyja, hogy sajátját a hóbortos griffis vegye kezelésbe, majd hozzálát a javításhoz.
Piros tinta, piros tinta.. Csak rakott a táskába piros tintát. Ismét eltűnik a pad alatt, és egy darabig kotorászva táskájában előhúz belőle egy apró, koszos, kívül is vastagon festékfoltos üvegcsét. Nem sokat használja, általában hanyagolja a javítást. Lepattintja az üveg tetejéről a kupakot, majd belemártja pennáját. Talán még bosszankodna is, hogy az eddigi fekete tinta maradéka elvegyülve az üvegben, sötétbíbor színűre festi a teljesen új pirosat, de most túl álmos ahhoz, hogy efféle árnyalatnyi változásokat észrevegyen.

Első kérdés.. Füleit hegyezve figyel a tanárnőre, majd a helyes választ hallva Anette dolgozata fölé hajol. Tehát szcintilláció. Szcintillizé? Öhm.. Még egyszer átfutja a griffendéles válaszát. Pislákolás, hiszen ez a kulcsszó. Ez nyilvánvalóan egy pont. Nem beszélve arról, hogy az efféle csillagászati szleng kifejezéseket, mint a ?pislákolás? nagy tudású, vaskos szakkönyvekben használják, ebből következőleg Anette-nek bele kellett olvasnia egybe, vagy csak belepislantott saját tankönyvükbe, az máris tanúsítja, hogy tanult. Ez pedig ér fél pontot. Merthát a szándék is számít, nem? Nagyot bólintva firkant piros tintába mártott pennájával 1,5 ?öt az első kérdés mellé.
Második. A második Nap.. Proxi.. Kentauri.. A nagy része megvan. 1 pont. No és hogy? mi? ?Mugli mértékes kiszámítása négyszázhuszonkettő fényesével egyenlő kilométer.? A hollósnak már az nagy fejtörést okoz, hogy értelmezze a mondatot, hát akkor mibe fog kerülni az értékelése? Fényesével egyenlő kilométer?. Nem hinné, hogy ez emberi nyelven íródott. Habár, most, hogy belegondol, olvasott már hasonlót valahol. Abraham Thaplaw Fajok közt sodródva című könyvében ír hasonló dialektussal, amit származására vezet vissza, mivel Mr Thaplaw ember apától, de troll anyától született. Jobb szemöldökét felhúzva óvatosan sandít padszomszédja felé. Az eddigi öt évben még egyszer sem vette észre, hogy Anette troll akcentussal beszélne.. De hát Merlin lássa lelkét, ő aztán senkit nem fog származásáért elítélni. Ez megér fél pontot. Elismerően bólogat a dolgozat fölött, majd ismételten odabiggyeszt pennájával egy 1,5-öst.
Harmadik kérdés.. Na ez már emberpróbáló feladat. Hol van.. Ez ugyebár felér egy világűrben elfoglalt helyével. Mennyire fénylik? Briliáns. Ez ugyebár a fényerősség. Ez így már egy pont. Büszkén villant meg egy egyest a harmadik kérdés mellé, majd a pontokat összeszámolva alulra felfirkantja az összpontszámot. 4,5, azaz elfogadható. Erőősen elfogadható. Oldalra húzott szájjal gondolkozik picit, hogy Anette-et vajon nem zavarja-e az, hogy nem teljesített most kiválóra, majd még egyszer átfut a fején, hogy rákérdez erre a troll dologra.. De inkább csak a másik felé nyújtja dolgozatát.
- Jóó-jó. ? biccent a másik felé, majd felnyalábolja magát a székből, és Anette dolgozatával együtt sajátját is kézbe veszi, hogy előrevigye a tanárnő asztalához. De máris vége lenne az órának? Ez furcsa. Minél jobban erőlködik, hogy elfojtsa magában az érlelődő gondolatot, miszerint ezért aztán nagyon megérte felkelni, annál nagyobb erővel zakatolnak az ehhez hasonló, zaklató vélemények a fejében.. Erőt véve magán vállára kapja táskáját, képzeletben elsiratja valószínűleg már teljesen elhalt lábujjait, majd kiballag a tanári asztalhoz a dolgozatokkal.

Lomha léptekkel indul meg lefelé, érzi már, hogy hívja az ágy, a meleg takaró? De teljesen lényegtelen, így is kész hulla lesz holnap. Átkozza magát, amiért nem aludt legalább egy keveset délután, közben pedig csendesen baktat tovább. Úgy nézhet ki, mint valami mogorva lajhár, sündisznóval a fején. Nem telik sok időbe, és Anette beéri. Ez azért némileg feldobja, és a borús gondolatokat is sikerül kikergetnie fejéből. Mikor a kviddics lesz a téma, hirtelen úgy érzi, hogy visszatér az ereje, de léptein csak azért sem tud gyorsítani. Mosolyogva bosszankodik egy darabig Anette-nek, hogy ma bezzeg a Hollóhát asztalánál ebédnél nem került elő a kviddics-téma, érezte, hogy a vörösek asztalához kellett volna ülnie. Tovább fecserészik az új lendülésről, igen, erről már ő is hallott, de kviddicsszakértők megállapították, hogy akármennyire hasznos is a lendülés, az egyik hajtó 80%-os eséllyel koponyatörést szenved el, úgyhogy a manőver végrehajtását a hajtók beleegyezéséhez kötötték, majd ahogy távolodnak hallatszik még, hogy Audrey azért rákérdez Anette szüleinek pontos faji meghatározására, bár erősen kétli, hogy barátnője féltroll lenne, de azért.. Biztos, ami biztos.

~Asztronómia~

Cielo Malfoy belépése és az ajtónyitódás rángatja vissza a valóságba, pedig már épp beleélte magát kedvenc történeteibe. Észreveszi Amy néma tátogását, és hálás mosollyal válaszol, mielőtt lehuppanna mellé. Csendben figyel, és rémült tekintettel veszi tudomásul a röpkét. Erre aztán tényleg nem számított?
Hát igen, asztronómiaórák átka, hogy nem csak éjjel van, de még számon is kérik. És nem csak órán. Úgyis idén az RBF év, tehetné hozzá a tanárnő jogosan. Na nem mintha ez a fáradt diákságot felvidítaná.
Maga Zoey alig győzi szája emelni a kezét, hogy eltakarja az ásítozást. Eddig valahogy nem jött elő, de rajta is kiütközik a kései óra. Attól nem tart, hogy elaludna, annál már jobban megszokta a dolgot, de azt senki ne várja tőle, hogy éjnek évadján friss és üde lesz. Dolgozni fog, de azon túl befellegzett. Legalábbis per pillanat így áll, ugyanis volt ő már éberebb is asztronómián. Az utóbbi napok azonban több pihenést kívántak tőle, hisz minden tárgyból meghajtották őket a vizsgák közeledtével.
Előkotor egy pergament meg pennát, legjobb tudása szerint körmölni kezd. Először a nevét, majd a kérdéseket. Végül némi töprengés után a válaszokat is. Mikor végignéz kész művén, úgy ítéli, olvasható, pacát sem ejtett közben, ami különben sietség közben gyakran előfordul vele.
A tanárnő felszólítására a táskájába nyúl vörös tintáért, a pennát pedig megtörli egy előhalászott zsebkendőben. Ha a már a színváltós tintát is zokon veszi, Cielo biztos annak se örülne, ha keveredne a két szín? De hát ez van. Visszamotyogja Amynek, hogy dehogy, és átveszi a dolgozatát. Nem igazán tudja, mire számítson, hisz még sosem javította a griffendéles dolgozatát csillagászatból.
Fülét hegyezve hajol a lap felé. Első kérdés? más szavakkal, de ugyanaz. A második szintén helyes. A harmadiknál ugyan nem sorolta őket be, ahogy a tanerő (ezt a mardis se tette), de egy szempont sem hiányzik. Tehát mindhárom kérdés mellé pipa, a dolgozat végére pedig bekarikázott, piros K betű kerül.
-Általában igen? bár a csillagképekben jobb vagyok. Azokat tudom mihez kötni. ?válaszol mosolyogva barátnője kérdésére, miközben visszaszolgáltatja az irományt. Futó pillantást vet csak rá, hisz az eredményt már hallotta, és a szőke lány nyomában kiviszi saját dolgozatát. Megkönnyebbüléssel gondol a hálóteremben őt váró ágyra, és elindulás előtt még viszonozza Amy ölelését és okét felel a reggelinél való találkára. Kit érdekel a teli klubhelyiség? 

Mr. Perrynek, csak most, csak tőlem, csak bosszúból. 8)

Miközben a padok között sétálgat és figyelemmel kíséri a tanuló ifjúság szorgos munkáját, az egyik padból hirtelen felpattan az egyik ifjonc, aki nem más, mint a Mardekár ház büszke prefektusa, Davis Perry.
Először érdeklődő tekintettel követi a fiú útját, majd mikor az megáll előtte kérdő tekintettel mered rá, bár legbelül sejti, hogy mi a helyzet.
- Óh, páratlanul vannak? Hát jó, Mr. Perry. Átnézem a munkáját.
Elveszi a fiú kezéből a sárga pergament, melyen cikornyás betűkkel sorakoznak az elhangzott kérdésekre vonatkozó, remélhetőleg helyes válaszok.
- Kérem, Mr. Perry, várja meg a javítást.
Mikor mindenki távozott a tanteremből mosolyogva int búcsút az álmos diákseregnek, majd leül a tanári asztal mögé, s előveszi a legpirosabb pirosat fogó tintáját és elkezdi kijavítani a dolgozatot.
Első kérdés. Pipa.
Második kérdés. Pipa.
Harmadik kérdés. Pipa.
- Mr. Perry, igazán példás munkát végzett. Nem tervezi, hogy a továbbiakban csillagászattal foglalkozzon? Bár ahogy hallottam a kollégáktól, más tárgyakból is kiemelkedő teljesítményt nő. Én mindenesetre javaslom Önnek, hogy gondolkozzon el a dolgon. ?mondja mosolyogva a fiúnak, majd miután rákanyarint egy cikornyás K betűt a sárga pergamenre, összetekeri, majd átnyújtja gazdájának.
- Jó éjszakát, Mr. Perry. ? int búcsút eme szavakkal a nebulónak, majd miután gondosan összeszedi a szükséges könyveket és egyéb eszközöket, melyeket magával hozott, elindul az ajtó irányába és behúzza maga után azt, s a teremben egyedül a sötétség és a csönd édes párosa marad.

{ Cielo Malfoynak, az asztronómia szépséges Démonának }

A pulpituson való várakozásra megérkezett az először megdöbbentnek ható kérdés, amely azt taglalta, vajon páratlanul vannak-e a diákok a teremben. Davis nem tekintett hátra, mert nem izgatta a tudat, vajon úgy lehet, ahogyan a tanárnő kérdezte, vagy megvannak párosan, és akkor bizony valaki még arra szorul majd, hogy szintén a csillagászat okítójával ellenőriztesse a dolgozatát. Egyszerűen azért választotta a Malfoy ház tagját, mert tudta jól, hogy a rengeteg szánalmas griffendéles már csak a háza miatt is lepontozná a dolgozatát. A hollósokról kár is szót ejteni, az a sok stréber már csak azért is lefelé kerekített volna, hogy az ő pontszáma jobb legyen. A hugrabugosokat nehéz volt egyáltalán emberszámba venni, egy állattal pedig mégis nonszensz kijavíttatni egy dolgozatot. Mivel a mardekár ház tagjai jobbára már lefoglalták egymást, így nem maradt más kézenfekvő megoldás, mint a tanárnő, aki egykoron szintén az ezüst-zöld szegélyesek táborát erősbítette. A dolgozat átnyújtását követően a fiatal diák megindult volna a terem bejárata felé, hogy társaival egyetemben megtérhessen saját körletébe. Persze sokakkal ellentétben neki még akadt dolga, elvégre Prefektus révén bizony tennie kellett egy kört, hogy a kóbor jószágokat a helyére terelje. Ehelyett egy hang ütötte meg füleit, dallamos és csilingelő. Cielo Malfoy maradásra ösztökélte, kérvén, várja meg a gyorsdolgozat eredményét, és csak utána távozzon.

A Perry csemete nem szólván szót sem bólintott az elméjét pallérozó felé, mappáját a háta mögé rejtve kulcsolta össze kezeit. Nem volt türelmetlen, ugyanis másokkal ellentétben nem támadta meg a fáradtság, és álomkór. A fiú jól tudta beosztani az idejét, és olyan alkalmakkor, amikor éjnek idején volt órája, a délutánt pihenéssel töltötte, olykor alvással. Egy-egy nap nem okozott akkora problémát sokakkal ellentétben az éberségre. Jellegtelen és érzelemmentes maszk mállott szét az arcán, úgy várta az ítéletet a leadott anyag ellenőrzésével. Ahogyan látta, és hallotta is a csillagászat tanárnő szavait, jól teljesített, minden egyes kérdésre a megfelelő választ adta, kellő hosszan, sallag mentesen. Sokaknak ez nehezére esett, és a kérdések feltevésekor képesek voltak még a babájuk ruhájának színéről is írni, csak, hogy terelhessék a szót. Ezeket a tanulótársakat tartotta a fiú a legszánalmasabb ökörnek, elvégre, ha nem tudja a választ, nem fog írni sem. A szócsépléssel csak megerősíti önnön butaságát, felkészületlenségét, továbbá azt, mekkora majom is.

Gondolataiból aztán ismét az a dallamos hang zökkentette vissza, mely egyenesen a tanári asztal mögött üldögélő, igencsak szemrevaló fiatalasszonytól érkezett. Halovány mosollyal nyugtázta, hogy teljesítménye szemet szúrt, azonban azon még soha nem merengett el, valójában mi is a célja. Mert egyetlen volt, de azt soha, senkinek nem szándékozta elmondani, titokban tartotta.
- Megvallom őszintén, soha nem fordult még meg a fejemben. Mindenesetre köszönöm, hogy alkalmasnak találna a feladatra. El fogok merengeni, vajon érdemes-e ezen irányú érdeklődésemet kiteljesíteni.
A válasz igencsak diplomatikusra sikeredett, de ahogyan a kósza nyelvek rebesgették az iskola falai között, tőle általában effélék szoktak érkezni. Kezeit elengedve nyújtotta előre szabad jobbját, hogy átvegye a pergament. Ismét halovány mosollyal az ajkain döntötte meg enyhén fejét, valamint törzsét, majd egyenesedett ki újra.
- Önnek is hasonlóan kellemes éjszakát, tanárnő!
Lassú, méltóságteljes léptekkel indult meg az ajtó felé. Út közben a pergament elhelyezte a mappájában, pálcáját pedig előhúzva megérintette a mellkasát. A Prefektusi jelvény a semmiből előbújva jelezte, a körút kezdetét vette?

Keserű az éjszaka. Hideg, sötét és kegyetlen. Mint mostanában minden, ami körbevesz minket. Az ostrom óta minden rosszra fordult.  Dumbledore meghalt, s ami még rosszabb az SVK tanár ölte meg. Szép, mondhatom. Sosem gondoltam volna Pitonról. Mondjuk nem volt a kedvencem, de azt, hogy gyilkos lenne… hiszen még Flitwick professzor is megmondta, ő sem gondolta volna Pitonról. Ráadásul még a Roxfort jövője is bizonytalan. Nagyon remélem, hogy jövőre ismét visszatérhetek ide, hisz nem áll szándékomban az iskola helyett is háztartási bűbájok elsajátításával foglalkoznom, ahogyan azt a nagyi elképzelte. Nem, eszemben sincs otthon maradni és ülni és várni. Milyen DS-es lennék? Inkább akkor elmegyek világot látni, vagy bujkálni, de semmi esetre sem leszek tétlen, ahogyan a nagyanyám, még a végén én is sikítozva várom a postást, mely a legújabb Lockhart művet kézbesíti.
A gondolatra dühös fintort vágok, majd folytatom utamat a csillagvizsgáló torony felé, mely az óta a végzetes nap óta kissé érdekesebb helyiséggé vált, hiszen ott lehelte ki utolsó szavait, a kor egyik legnagyobb varázslója és a Roxfort valaha élt legdicsőbb igazgatója, Albus Dumbledore. Na, jó, egyelőre ennyi elég az éljenzésből, még a végén nem marad későbbre.
Lassan hajnali egy lesz, de még senkivel sem futottam össze a folyosókon. Gondolhattam volna. Az ostrom óta rohamosan lecsökkent a kastély belső ügyelete. A tanárokat jelenleg nem igazán izgatja, hogy melyik diák jár ki éjjelenként a kastély másik felébe, ráadásul pont a csillagvizsgálóba, amit a diákok mostanság igyekeznek elkerülni.
Bejárati csarnok.
A toronyba vezető lépcső előtt megtorpanok kissé. Még mindig fülemben csengenek a portréalakok rosszalló mondatai. „Ilyen korán a folyosókon!? Fiam, ne hozz szégyent a hollóhátra, menj vissza az ágyadba! „ Süket duma. Majd pont azok a festett öregemberek fognak megállítani egy, nálam szinte szokványosnak mondható esti kitérőn. Oly sokszor úsztam már meg mindenféle büntetés nélkül, miért pont ma éjszaka történne másképp?
Lendületet veszek, majd felszaladok a lépcsőn, s az ajtóhoz érve emelem pálcám, ám azonnal rájövök, szükségtelenül, hiszen az ajtó nyitva van. Vajon ki mászkálhat ilyen késői időkben a csillagvizsgáló toronyban? Hát, remélem nem a Véres báró, mert akkor, uzsgyi, vissza.  Általában nem féltem a roxforti szellemektől, de a báró más volt. Ő akárkiben félelmet kelthet, és most nem viccelek.
Kitárom az ajtót, majd lassan, szemem minden ponton végigjáratva elindulok a korlát felé, hogy aztán letekinthessek a mélységbe és újból megállapíthassam, „Ez a torony k*rva magas!” Ám mielőtt ezt megtenném, megtorpanok a gigantikus teleszkóp előtt, mely a kis helyiség közepén van felállítva és a végéből egy szokatlan, fürtös valami lóg ki. Egy fej, melyhez, mint később észreveszem lábak és felsőtest is tartozik. Felsőtest egy kis extrával megspékelve. Vagyis az illető egy csaj, aki valami különös okokból a csillagokat kémleli.
Én értem, hogy szépek, meg minden, de engem sosem kötöttek le túlságosan. Sok kis világító pont, „oszt csókolom”. Ennyivel általában letudtam a létezésükről illetve biográfiájukról szóló kérdéseket.
- Öhm… köhömm… - próbálom felkelteni magamra a figyelmet, majd, hogy biztos legyek a dolgomban, egy pálcasuhintással arrébb fordítom a teleszkópot, persze csak óvatosan, nehogy véletlenül kárt tegyen a cső végén parkoló girl látószerveiben. Vétek lenne Madame Pomfrey-t ily késői órákban zavarni.
- James vagyok. – mutatkozok be a teleszkóp forgása okozta fülsértő csikorgás közepette.

Elmosolyodok, s egy biccentés után folytatom utamat a csillagvizsgáló túlsó végébe, a korlátok felé.
- Igazán… örülök. – vetem oda, faképnél hagyva, a még mindig a teleszkópnál ácsorgó csajt. – Mi? Hogy én mit keresek itt? – megfordulok, s hitetlenkedve ránézek. – Mit érdekel az téged? – de most komolyan. Semmi köze sincs hozzá. Nem is ismer, de már ilyen kérdésekkel bombáz. – Úgy vélem éjjelente, sőt egész nap azt csinálok, amit kedvem tartja, nem kell beszámolnom róla sen-ki-nek. – az utolsó szavakat direkt szótagolva és lassan mondom, elvégre ezen van a mondat hangsúlya. Lehet, hogy most azt gondolja rólam, micsoda egy undok alak lehetek. Hát akkor egészségére, nem sokára úgyis rájön az ellenkezőjére, nekem meg nem kenyerem a bizonygatás. Kíváncsian rápillantok, majd sebtében visszafordulok menetirányomba és folytatom megkezdett utamat.
Hirtelen megtorpanok, majd újból hátranézek, a csaj szemeibe fúrom tekintetem. Kék. Gyönyörű kék szemei vannak. Ez a megállapítás csupán azét volt fontos, mert az imént beugrott egy mugli nóta, mely címe ugyancsak Barbie volt és melynek első sorai így szólnak:

Mivel az iménti mosolya is gyönyörű volt, arra következtetek, hogy a dalt esetleg róla is írhatták volna. Persze ez csupán egy feltevés, de miért is ne? Sosem tudhatom, hogy melyik mugli nótát ihlették boszorkányok.
Tétovázva tördelem ujjaimat, majd folytatom a menetet. Elvetettem magamban az ötletet, miszerint közlöm vele iménti, kissé vicces gondolatmenetemet, elvégre a varázslók többsége nem ismeri a mugli számokat. Én is csupán a mugli rádiókból hallottam, melyeket a nyár folyamán hallgattam.  
A csaj kérdésére csak egy vállrendítéssel felelek, miközben lassan odaérek a kiszemelt helyhez. Nem sok kedvem van beszélni, elvégre nem azért jöttem fel ide, ma este, hogy bájcsevejt fojtassak egy griffendéles, kotnyeles lánnyal, aki, úgy tűnik, jobban ismer, mint gondoltam volna, elvégre honnan máshonnan tudhatott volna Celebről. Nem tudom mi ez az egész, de most rajtam a sor, hogy kissé kotnyeleskedjek. Kíváncsi vagyok, honnan tudja a haverjaim nevét.
- És ha igen? Mi van, ha ismerem? – kérdem eléggé mogorván. Nem tehetek róla, ma este nem vagyok valami fényes hangulatban és kész. Erre nagy pecsétet nyom az is, hogy már az idevezető út alatt végigjárattam agyam a nyári szünet elkövetkező gyötrelmein. Nem akarok hazamenni. Én ITT akarok maradni a Roxfortban, ám sajnos ez lehetetlen, még abban sem vagyok biztos, hogy szeptemberben visszajöhetek-e.
- Egyébként hányadéves vagy? – kérdem Barbitól, miután ismét alaposan végigmértem.
Odaérek a korláthoz, majd kezeim a felső vasa helyezve lenézek a mélységbe. Kissé elkap a tériszony, így hát menten visszafordulok, s most ismét a lányra nézek. Kíváncsi vagyok, hogy reagál, s hogy milyen kedvében lehet ezek után.

Micsoda egy kotnyeles tyúk! Nem igaz! Honnan tud ilyen dolgokról, hogy én kivel, s mivel töltöm a nyári szünetet, noha ez még csak puszta felvetésként hangzott el Caleb és én köztem, ez úgy vélem akkor is belső információ, amit nem illett volna kiadni, pont egy ilyen pletykás griffendélesnek. Nem hiszem el! És ezek után bízzak meg benne? Ezek után engedjem be a házunkba? Kizárt, ha nem tudja kimagyarázni belőle, akkor kizárt.
- Ajj, kicsilány, annyi minden van az életben, amiről nem tudsz semmit. Például ez a dolog, Dawissal, no ez is PONTOSAN olyan. Nem tudom, hogy honnan hallottál róla, hogy mi ketten jóban vagyunk, de hogy miért bocsátkozol ilyen személyes dolgok megtippelésébe, azt végképp nem értem. Még ha igaz is lenne! De nem az! Ugyan, mi okom lenne rá, hogy bujkálni kezdjek? Félvér vagyok, Merlin szakállára, félvér! – az utolsó szavakat szinte már kiabáltam. Nem tehetek róla, kissé felhúzott a csaj, főleg az, hogy a szavaiból úgy vettem ki, hogy az egészet Calebtől tudja, és ez kissé felbosszantott, hisz mindeddig abszolút megbíztam a srácban, most meg…
Nem igazán volt ínyemre, hogy hazudnom kellett neki, de nem volt más választásom, nem akartam elárulni az igazat, elvégre még csak öt perce ismerjük egymást. Nem bízhatok meg minden jó kislányban, akivel összefutok, még akkor, sem ha a haverom erre vetemedett.
Na, tessék, már azt is tudja, hányadéves vagyok. Mondjuk ez nem nagy meglepetés, elvégre benne vagyok a kviddics csapatban és sokan ismernek a pályáról, de hogy ennyire.
Lassan leereszkedek a földre és hátam a korlátnak vetve leülök. Térdeimet felhúzom, kezeimet párhuzamosan rájuk eresztem, majd fejem kezeimre hajtom. Hiába próbálok néha egyedül maradni, sosem sikerül, mintha valaki rám állította volna a fél Roxfortot. Vagy csak kezdek már paranoiás lenni. Nem tudhatom. Egyelőre felhagyok az undokoskodással, még mindig rossz kedvem van, de már unom ezt a gonoszkodó-stílust. Kissé nyomott hangulatom van. Érzem, ahogy a friss szellő végigsöpör a nyitott helyiségen. Megdörzsölöm vállam, majd a lányra tekintek és elfojtok egy vigyort, mely az iménti dal felidézése után ismét elő akart törni belőlem.


Megjegyzés: Nem kell megijedni, nem harapok. xD

Hát, nem azt kaptam amire vártam. Eléggé kiborult a srác. El sem tudom képzelni, hogy miért. Rendesen leoltott, hogy mi a francnak ütöm bele az orrom mások dolgába. Csak, hogy ez az én dolgom is.
Nem valószínű, hogy tudja kivel áll szemben. Ezt most nem úgy értem, hogy félnie kellene, hanem nem hiszem, hogy tudja, hogy én honnan tudom. Na ezt jól megmondtam...
A monológja végére, majd hogy nem ordibált. Nem lettem mérges, inkább megdöbbentem, de azt úgy igazán ((xD))
Csak nagyokat pislogva néztem, ahogy leül a földre, mint aki megadta magát. Összekuporodva ült, akár egy kisgyerek, mint aki leszidtak.
Hát öcsém, tényleg nem lehetett jó napja. Lehet valami családi ügy...vagy csak simán kiborult a stressztől. Nem akartam tolakodó lenni. Lehet itt kéne hagynom? Vagy szimplán melléülnöm és vigasztalnom? De miért is kéne a vigasztalás? Végül is nem volt szomorú...csak olyan fáradtnak tűnt. Nem úgy mint aki álmos, hanem inkább, mint akinek mindenből elege van.

- Caleb-től tudom, amit tudok. Csak mert elvileg én is veletek tartottam volna...- bár tagadta tervüket, mégis én tudtam, hogy hazudik- De ne hibáztasd őt, senkinek nem mondott el semmit, csak nekem, hisz én is veletek mentem volna...- hangom bocsánatkérően csengett. Nem tudom miért. Nem annak szántam, csak valahogy így jött. Amúgy se akartam bajba keverni Caleb-öt. Nem szabad hibáztatni a James-nek.
Mivel láttam, hogy nincs a legjobb hangulatban, megértően megkérdeztem:
- Itt hagyjalak egyedül..?- nem igazán volt ínyemre elmenni még, semmi kedvem nem volt visszaosonni a hálókörletbe full csöndben, de úgy éreztem lehet egyedül kéne hagynom. Vagy nem?- ...vagy maradhatok, csak meg se mukkanjak?- egy mosoly bujkált a szám szegletében, de azért illetlenség lenne vigyorogni.
Vártam mit reagál. Maradhatok-e , vagy indulhatok is a klubhelységbe.


/ ó, nem vagyok ijedős fajta 8) /

Hogy ő is… velünk. Mi? Ahogy elnézem, azt sem tudja, miről van szó, hogy Caleb miért tervezte, azt, hogy a nyarat nálunk tölti. Szó sincs bujkálásról, legalábbis részemről, mi egy egészen más dolog miatt döntöttünk így.
- Mondd, csak, te milyen származású is vagy? – kérdem felnézve. Nem szokásom ilyet kérdezgetni diáktársaimtól, elvégre semmi bajom sem a sárvérűekkel, sem pedig az aranyvérűekkel, csupán azért érdekelt, mert ha a csaj aranyvérű, akkor semmi oka bujkálásra. Szavaiból pedig úgy szűrtem le, hogy minden vágya az, hogy ő az egész nyarat ezzel töltse. Pedig nem olyan élvezetes. Személy szerint én inkább jönnék vissza a suliba, semmint, hogy bujkálásra adjam a fejem. És reméljük így is lesz.
Ne hibáztassam. Hm. Már nem is tudom, hogy mit higgyek, mindenki mást mond és ez néha teljesen összezavar. Azt tartom a legjobbnak, ha ezt az egészet majd Calebtől kérdezem meg. Barbie-tól már éppen eleget hallottam a dologról. Épp eleget ahhoz, hogy kissé kételkedjek benne, hisz ha Caleb valóban beavatta volna, akkor a lány tudná a dolgok igazi célját, de hát fogalma sincs róla. Kérem, most hogy a fenébe tudjak dönteni?
Egyedül. Milyen furcsán hangzik a szó, most. Mikor elindultam még almaim netovábbja volt az egyedüllét, ám most már, eltekintve attól, hogy még mindig nem vagyok túl jó kedvemben, inkább vágyom a csaj társaságára, semmint arra, hogy elhúzza a csíkot. Meg hát egyelőre eleget bunkóskodtam vele, épp itt az ideje, hogy megismerje a kedvesebb oldalam is.
- Nem kell, maradj csak. És az sem zavar, ha beszélsz. – nyögöm ki mosolyogva, majd lassan feltápászkodok és nekidőlök a korlátnak. Ritkán látom a birtokot ilyen sötétnek, ráadásul ilyen magasról. Kissé tériszonyom van, de ezt gyorsan legyűröm, azzal, hogy inkább felfelé, a csillagos égre nézek, nem pedig lefelé.

Milyen vérű vagyok? Miért fontos ez? Főleg neki. Miért mutatott, olyan hirtelen érdeklődést irántam? Mind egy. Nem lényeg milyen a vérmérsékletem.
- Nem fontos az- válaszoltam könnyedén. Mit számít az neki? Lehet, hogy halálfaló? Ezt a gondolatot gyorsan elűztem, nem lehet halálfaló. Nem, nem viselkedik úgy. Hülyeség.
Megörültem, mikor tudatta velem, nem kell elmennem a búsba. Mosolyogva felállt a helyéről, s kinézett a birtokra. Még mindig olyan nyomottnak látszott a srác...Szomorú tán? Hmm... egy ölelés mindenkit jobb kedvre derít ((;D))
Odasétáltam mögé, s a karomat a derekára fűzve átöleltem. Nem volt egy hosszú ölelés. Inkább ilyen vigasztaló.
Na, most vagy kihajít a mélységbe, vagy megköszöni. Az előbbi nem lenne szerencsés, bár hamarabb leérnék, mint a lépcsőkön.

Nem látszik egy szemétnek, biztos csak rossz napja volt, olyannak meg mindenkinek vannak. Miután elengedtem a derekát melléálltam és a korlátnak támaszkodtam. Nem volt valami kedves velem, de szimpatikusnak találom. Azért a félően rásandítottam.
- Ugye, nem volt túl gáz amit előbb csináltam?- kérdeztem mosolyogva. Majd egy kisebb, zavart nevetést hallattam. Félősen vártam reakcióját.


/ légyszi ne hajíts ki ;D és bocsi a rövid reagért ezt is úgy kapartam vissza ^^" /

Szívós a kiscsaj. Vág az esze, makacs, kedves és legfőképp idegesítő, meglepő módon mégis élvezem a társaságát. Esküszöm, nem értem magam. Pedig, mennyire szeretném. De hát sok mindent szeretnék még ezen kívül.
Halkan sóhajtok egyet, majd csípősen megjegyzem.
- A helyedben nem szégyellném, hogy sárvérű vagyok. Tudod, én nem ítélem meg a mugli ivadékokat. – Gondoltam, hogy a csaj nem sárvérű, de gondoltam húzom egy kicsit az idegeit. Senkinek nem árt az ilyen és még az is elképzelhető, hogy rátapintottam a lényegre, elvégre nem vagyok valami nagy emberismerő, így simán elképzelhető, hogy tévesen ítéltem meg a csajt.
Tériszonyom még mindig arra késztet, hogy az eget kémleljem, amit igazán nem bánok, legalább addig sem kell Barbi világító, kék íriszeibe néznem. Olyankor mindig valami furcsa érzés fog el, mintha tükörbe néznék. Nyilván ez azért van, mert nekem is hasonló szemeim vannak. Márpedig nem szeretem, ha valaki túlságosan hasonlít rám. Például ha egy napon ugyanolyan pólót veszünk fel. Az kissé irritál. Főleg ha olyan emberről van szó, akit nem kedvelek, no, akkor meg jönnek a többiek, hogy nézzétek, ezek meg összeöltöztek. Hát eléggé kínos szituációk ezek. Éppen ezért szoktam mugli boltokban vásárolni.
Egyszerre csak különös érzés fog el, különösebb, mint az elmúlt fél órában bármikor. Egy gyöngéd kéz érintését érzem derekamon, majd a hozzá tartozó melleket is érezni vélem hátamon.
Hm. Ez kedves.
Elmosolyodok, majd ismét a csillagokra nézvén elpirulok. Élveztem az ölelést. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Talán épp erre vártam, csak még én sem tudtam. Úgy érzem, ezek után kissé oldottabb lesz a hangulat. Igen, mindenképp, ezt a lány következő kijelentése is nyilvánvalóvá teszi, melyre ágyúgolyóként tör ki belőlem a röhögés. Igen, szó szerint a röhögés, és nem tudom abba hagyni, sem pedig visszafojtani.
Túl gáz??
- Mondd csak, mi lehet egy ölelésben…gáz? – kérdem, nevetésem visszafojtva, majd a mondat végén elmosolyodok. – Szerintem egyáltalán nem volt az. Úgy vélem kedves gesztus volt, ha persze tudod mit jelent, amit mondtam. – ismét mosolygok, majd szemem a hasonlóan kék íriszekbe fúrom, s közben szorosabban megmarkolom a korlátot. Nem áll szándékomban kiesni, hisz ki mentene meg? Barbi? Á, inkább hagyjuk.

Megjegyzés: azért szeretlek ám *-*

Fogalmam sincs óla, hogy miért ilyen tartózkodó a csaj ebben a sárvérű – aranyvérű témában, de egyelőre hanyagolom az ügyet, később úgy is kiderül, ha akarja, ha nem.
Nincs valami jó hangulatom. Hát ezt jó hallani. Még ő is észrevette. Mondjuk, ha én rossz kedvemben vagyok az általában eléggé látványos és ritka pillanat. Mint ez is.
Még mindig mosolygok, oldalra fordulván kissé hátrahőkölök az épp rám pislogó, miniatűr kis „állatkától”.
- Mi ez az… az izé?! – kérdem fintorogva, majd ismét közelebb lépek, még mindig a korlátban kapaszkodva. Nem tűnik valami veszélyes dögnek, semmi okom félni tőle. Mosolyogva válaszolok, még mindig az izére sandítva. – Hát valóban nincs valami jó kedvem, de szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Mióta Dumbledore meghalt, azóta mindig ilyen hangulatom van. Nincs kedvem semmihez, teljesen reménytelen vagyok, el sem tudom képzelni, milyen lesz nélküle. – a mondat befejezte után ismét lenézek a mélységbe. – És lásd, igazad volt, valóban jobb kedvem van, csak sajnos nem tudom, ez meddig lesz így.
Észreveszem, ahogyan csaj zavarba esik és ez kis önbizalmat ad. Ránézek, elmosolyodok, s újból megszólalok.
- Gondolom te sem vagy mostanában fényes hangulatodban? Vagy netán tévedek? – vonom fel szemöldököm.
Látom, hogy Barbi az eget kémleli. Én is felnézek hát, se megszólalok.
- Te szereted a csillagokat? – tudom, kissé furcsán cseng a kérdés, de ebben a pillanatban megállja a helyét. Reméljük. Nem lenne jó ha kinevetne, bár nekem jól esne egy kis kacagás.

A kis állat megjelenése némiképp meglepett, hiszen mindeddig úgy véltem nincs más a toronyban, csak mi ketten. Jó, elvégre egy ilyen izé, nem volt valami nagy közönség. A baglyokat jobban szerettem. Azoknak legalább vannak normálisan kifejlett testrészeik, nem pedig csak egy mini szilvás gombócra emlékeztetnek, és azokat legalább lehet használni is valamire. De ezt? Ott ül a csaj vállán és néha-néha megnyikkan. Mondhatom érdekes. Inkább nem firtatom tovább a témát, sosem kötöttek le az ilyen lányos kis ketyerék.
Weasleyék boltjába én is gyakran betértem, de a rózsaszín pultokat általában figyelemre sem méltattam, jobban érdekeltek a polcokon ugráló, izgága cuccok, melyeket szép summáért magának mondhatott minden diák és melyekre Frics elvetemült módon vadászott. Vajon mennyiért vehette? 1 galleon? Kábé, többet biztos nem ér. Inkább nem teszem fel a kérdést, lehet, hogy kötődik a kis állathoz és megbántanám vele, azt pedig nem igazán szeretném.
Dumbledore említése és a lány okfejtése ismét gondolkodóba ejt. Igen, valóban nem vagyok egyedül szomorú gondolataimmal. Milyen igaza van. Mindenki azt csinálja amit nem kéne. Kesereg, szomorkodik, sír és gyászol. Persze, nem azt mondom, hogy ne sirassák meg Dumbledoret, dehogyisnem, csak mértékkel. Pont erre van szüksége Tudjukkinek, arra, hogy az emberek Dumbledorral foglalkozzanak, ne pedig vele, így ő ezt a helyzetet kihasználva behatol a minisztériumba, vagy nekiáll valahol randalírozni, vagy gyilkolni a varázslókat. Nem tudom, melyiket tenné, de az biztos, hogy büntetlenül megúszná, mint az összes eddigi gaztettét. Persze ez az én véleményem. Nem áll módomban ráerőszakolni senkire, nem, szó sincs róla. Inkább kifejtem a csajnak is iménti gondolataimat és küldök felé egy mosolyt, melyet biztatásnak szántam. Küldök egy mosolyt is a gombóc felé, csak úgy próbaképpen, kíváncsi vagyok, hogy reagál., mire az elkezd pattogni és vinnyogni. Hát nem aranyos? Egyáltalán nem és ezt fintorgásommal igyekszem kifejezni. Inkább újra a lányra tekintek, majd az iménti kijelentésére gondolva megszólalok.
- Hát, kissé. Igen, de hát mindannyian bolondok vagyunk a magunk módján, nem. Ez sosem árt, megjegyzem, eléggé aranyosan tudsz bolond lenni. – fényes mosollyal toldom meg szavaimat, s folytatom a toronybéli látogatásom elején elkezdett kérdezősködést. - És hova mész a temetés után? – kérdem, puszta kíváncsiságból. Máshol valószínűleg furán, vagy egyértelműen csengene ez a kérdés, számomra még most is kissé furának hangzik, de hát Barb pár perccel ezelőtt még azt emlegette, hogy bujkálni jön, velünk. Szóval, ha ennek pár szava is igaznak bizonyul, akkor jó lenne tudni, hol lakik a csaj.

- Hát, ha megérdemelted…- suttogom halkan, majd viszonzom a ragyogó mosolyt.
Na, végre elárulta magát. Szóval aranyvérű és végre kilyukadtunk annál a témánál, ami már a beszélgetésünk eleje óta foglalkoztat. Csendesen végighallgatom mondatait.
- Figyelj kislány, azt vágom, hogy „főnix rendje vs. halifalisat” szeretnél játszani, de miből gondolod, hogy menne. Pont neked? – nem lealacsonyítani, vagy lenézni akartam a csajt, de úgy vélem igazam volt – Úgy értem, ha mondjuk, találkoznál pár halálfalóval, hogyan győznéd le őket? – és még csak az elején tartok- Ha megtalálnak, és mondjuk, véletlenül elintézed valamelyik halálfalót, akár aranyvérű vagy akár nem… végül is igazad van, nem visznek az Azkabanba, kinyírnak. És végezetül, miért mondtad el ezeket nekem? Nem kéne ilyen könnyen kiadnod információkat, senkinek. Érted? Honnan tudod, hogy nem állok Imperius bűbáj hatása alatt? Honnan? – mondtam, végig megőrizve higgadtságom. Nem állt szándékomban újra kiabálni Barbieval, a végén még talán megrémítem. Természetesen nem állok az Imperius hatása alatt, akkor már talán megpróbáltam volna végezni vele, vagy akkor talán itt sem lennék. Nem tudom és nem is akarom megtudni, milyen lenne, ha valóban így lenne.
Nem lesz ilyen nyaram? Igazából fogalmam sincs. Egyelőre még csak felvetéseim és ötleteim vannak és ezek közül sem mindegyik relatív vagy akár megvalósítható. Nem igazán szeretnék beszámolni a csajnak róluk, ám ha rákérdez, valamit mondanom kell. No, majd rögtönzök és összehabogok valamit, remélhetőleg neki az is megteszi, és nem firtatja tovább a témát.
- Hát, még nem tudom, de tuti nem fogok bujkálni és a suliba is visszajövök, persze ha kinyit. Nekem nincs mitől félnem, a halálfalóknak semmi oka rám vadászni és én sem kezdek el rájuk vadászni, amíg nem ártanak nekem, vagy a barátaimnak, családomnak. Persze, természetesen nem kedvelem őket, de ha nem muszáj, nem ártom bele magam a dolgukba. Úgy vélem így járok a legjobban.

A lány hirtelen hangulatváltozása kissé megrémített. Mitől lett ilyen szomorú? Biztosan nem bántottam meg, vagy ha mégis, azt sem szándékosan. Nem, nem fogom megkérdezni, hogy mi baja van, úgy érzem még nem alakult ki az a fajta bizalom köztünk, mely hatásár elárulná. Nagyon halkan ejtette k a szavakat, ám még épp hogy csak értettem őket.
- Nem, ebben igazad van… - vallom be a mindkettőnk számára eléggé nyilvánvaló tényt. Nem ismerem, és ha így haladunk nem is fogom. Legalábbis ma éjjel még nem.
Fejem lefüggesztve hallgatom következő mondatát. Mi lett evvel a vidám csajjal? Hisz öt perccel ezelőtt még ragyogó mosollyal beszélt, most pedig majdhogynem sír. Nem ezt akartam kiváltani szavaimmal. Kissé zavarba hozott viselkedésével, ám ezt nem akartam bevallani neki, helyette inkább megértően néztem fel rá és küldtem felé egy mosolyt, s lágyan megfogtam kezét. Csak óvatosan, szép lassan, nehogy véletlenül félreértelmezzen valamit. Szó sincs róla. Nem kell rosszra gondolni, a szívem másé, mondanák most a híres szappanoperák férfi szereplői. És valóban. Eme kézfogás száz, sőt ezer százalékosan baráti, már ha fél óra ismertség után beszélhetünk barátságról. Újból rámosolygok, s a szemébe nézek.
Egy darabig szótlanul meredtünk magunk elé, s a lány megtörte a csendet. Szavaival mintha csákányként hasított volna tornyosuló jégszívem közepébe. Egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt, én pedig nem tehettem semmit. Szavai fájdalmasan, kissé rivallóan csengettek.  Mintha szemrehányást akarna tenni. Mintha? Nem, ez a valóság, szememre hányja, hogy nem ismerem eléggé, hogy félreismertem és csupán a külseje alapján igyekeztem megítélni őt. Szememre hányja, újból. Bevallom, nem esik valami jól, s kedélyállapotomon is ront, de ami kijárt nekem azt megkaptam, épp, úgy ahogy nemrégen ő is, bár azt nem tudom, megérdemelte-e. Úgy érzem, most neki esne jól egy ölelés, így finoman derekára helyezem mancsaimat, s lassan hozzábújva átölelem, túllépve a „félórás” barátoknak megszabott határt. Ha ezt Katharina megtudja. Nem, nem fogja megtudni, és ha mégis, akkor sem szólhatna semmit, az érintések csak és kizárólag barátiak, amúgy sem olyan féltékeny típus. Akkor meg mit aggodalmaskodok megint?
- Igen, tudom…- suttogom a csaj válla fölött, majd fejem más irányba fordítva elbámulok a csillagok felé.

Nem, tényleg nem ismer. De szeretném, ha megismernénk egymást jobban. James nagyon különleges ember, remek barát, úgy vélem, bár velem még nincs ilyen kapcsolatban. Megértette amit mondtam neki, s észrevette, hogy már nem is vagyok olyan vidám. Sokszor ijesztőek lehetnek az emberek számára a hangulatváltásaim, de ezeknek nem tudok parancsolni. Ilyen vagyok, és kész, el kell fogadni.
James megértő volt, és nálam ez nagyon sokat jelent, ez ritka tulajdonság manapság, és nagyra becsülöm. Egy bátorító mosolyt kaptam, s gyengéden megfogta a kezem. Ez igazán jól esett, s James megmutatta milyen emberséges is. Visszamosolyogtam, s megszorítottam a kezét, majd szép lassan elengedtem.
Sosem gondoltam volna, hogy ilyen valójában James. És igen itt jön fel az a tény, hogy én is csak az első benyomásról ítélek. Bár ha azt tenném, itt hagytam volna a francba, Ő pedig valószínű hozzám se szólt volna többet, hisz' durván beleszóltam magánéletébe.

Mintha tudná, milyen gondolatok járnak a fejemben, lassan gyöngéden derekamnál fogva átölelt. Természetesen pocsék hangulatomat nem nehéz észrevenni, de mégis rettentően jól esett.
Tudja. Tudja milyen az, amit én élek át sokszor. Nem vagyok tapintatlan, nem kérdezem meg tőle, ha már imént bunkó módon beletiportam a magánügyeibe.
- Köszönöm- suttogtam vissza. Egy- két másodpercig még így szerettem volna lenni, s utána bontakoztam ki öleléséből. Egy "nagyon köszönöm" tekintettel néztem a hollóhátas fiúra, mielőtt még újra az eget fürkésztem volna. Ez sokat jelentett nekem.
Lágyan elmosolyodtam- Biztos ijesztőek lehetnek a hangulatváltásaim, de hát, én már csak ilyen flúgos vagyok. Na, mindegy- ásítottam egyet, s közben gyorsan a a szám elé kaptam a kezem- Lassan vissza kéne lopóznunk. Legalább is nekem azt kéne, különben a holnapi mágiatörin elalszok. Bár, azt a kiruccanás nélkül se olyan nehéz- visszanyertem vidámságom. Nem teljes mértékben, sőt, de lényegesebben jobban éreztem magam. A vállamról zsebre vágtam háziállatom.
- Hát köszönök mindent, még összefutunk. Vagy jössz velem?- kérdő tekintettel néztem rá- Velem tartasz?

/most vagy befejezzük, vagy "útközben" valahol megállunk valamiért. Választhatsz, lásd emberséges vagyok 8) :P/

A lány halk köszönömjére csupán egy boldog mosollyal válaszoltam, majd ismét a birtok felé fordultam, félig magam mögött hagyva Barbit. Láttam milyen hálásan nézett rám, s ez némileg feldobott. Hasonló pillantást vetettem rá és ismét mosolyogtam. Ő is mosolyog, biztató.
Ijesztőek? Áh, dehogyis, már hogy lehetne ő ijesztő, hisz csak rá kell nézni, tök aranyos és kedves csaj. Semmi több, néha vannak fura dolgai, de némi megértéssel eme dolgok fel sem tűnnek.
- Mindenkinek megvan a maga keresztje. Nem vagyunk egyformák és ez így van helyén. Mondd csak, milyen lenne, ha mindenki hasonlóféleképpen viselkedne. Előbb-utóbb megőrjítenénk egymást. – csibészes mosollyal toldom meg okoskodó mondatom végét, s immár teljes mértékben a csaj felé fordultam.
Távozni készül. Menjek, vagy ne menjek? Végül is nincs sok kedvem itt hagyni ezt a csendes kis helyet a horkolástól hangos hálóhelyiség érdekében. Nem, azt hiszem, maradok, de ha ezzel esetleg megsérteném, akkor vele tartok, végül is a Griffendél és a Hollóhát klubhelyisége ígyis közel van egymáshoz. A mágiatöris humorizálásán vigyorgok egyet. Elsőnek fel sem tűnik, eme hétköznapi mondat hibája. Mégpedig az, hogy a holnapi délelőtt megrendezendő temetés miatt minden tanóra elmarad, így a mágiatörténet is. Valószínűleg a csaj is elfelejtette a holnapi nemes eseményt, s ezét emlékeztetett a mágiatörire. Igen, valószínű. Hát, akkor lehet, hogy szólnom kéne neki róla, vétek lenne, ha kihagyná.
- Figyelj, az a helyzet, hogy holnap nem lesz mágiatöri. Tudod… a temetés miatt.
Láttam rajta, hogy már némiképp visszanyerte jókedvét, és nem akartam elrontani a temetés emlékével, de már elkéstem vele. Már csak reménykedhetek benne, hogy nem lesz egy újabb kedélyváltozása.
- Azt hiszem, én még maradok, ha nem baj.