Roxfort RPG

Múlt => Déli szárny => A témát indította: Josey Butler - 2008. 04. 13. - 21:08:26



Cím: A pincébe vezető út
Írta: Josey Butler - 2008. 04. 13. - 21:08:26
A folyosó a bejárati csarnokból induló pince-folyosóból nyílik balra. Ha erre jössz, akkor 40 méter után a jobb oldalon megpillanthatod a beugrót, mely a Mardekár klubhelyiségébe nyíló kétszárnyú ajtót mutatja, persze csak ha tudod, hol kell azt keresned.

Nem messze innen található a bájitanterem és a pince maga.


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Ryan Blake - 2008. 04. 24. - 18:23:38
××× Yolanda

.:: Csini Hercegnő ::.

˝˝  A hollóhát hálóinak egyikében, Yolanda ágya… Vagy ami maradt belőle.

Nehéz manapság megfelelő személyzetet találni. Főleg akkor ha az ember csak macska, s voltaképp még beszélni sem tud. Pedig szívesen megemlítette volna, hogy voltaképp az ágy nem elég puha, a takaró nagyobb része neki kéne, s ő igenis akar enni az ágyban! De mindig csak azok az elutasítások… Mindössze azért maradt a lány mellett mert olyan jó szíve volt. Oh, igen! Az a vajszíve kergeti egyszer a sírba. Nem mintha ott lett volna. Reggel valamiért kipattant az ágyból, ziláltan tán, s rohant is el. Ezt nem értette az emberekben. Mindig csak siettek. Nem értékelték eléggé a pihenés erejét. De, azzal hogy egyedül hagyta az ágyában kitűnő lehetőséget biztosított a számára, hogy mindenki más kényeztesse őt. Lassan a délutáni órákra morzsa, s papírhegyek gyülekeztek a szép ágyban melyben addig őfelsége terpeszkedett. Nade ez nem is lett volna olyan nagy baj! Mármint Csini számára. Ám a párna alatt, hova pár óra után gördült, valami ékes tárgy állta el az útját, s sértette fel érzékeny szőrét, s izmait. Már ha volt neki olyan a hájréteg alatt. Ezért, mintegy bosszúként, addig piszkálgatta azt míg le nem esett a földre. Sőt, tovább is ment! Leugorva mellé, győzedelmesen kitépve egy lapot, mely egyébként is kiszakadt volna, indult meg Ryan lakosztálya felé. A fiút már jobban beidomította, ott már külön ágyacskája volt. Most még egy trófeával is gazdagíthatja!

˝˝ A déli szárny folyosói

Lassan kocogott, már ha tőle lehetett annak nevezni, miközben követte gazdája illatát. A gazda elnevezés persze tévedés. Hiszen a kettejük közötti erőviszony még egyáltalán nem dőlt el. Mindenesetre, több terem előtt is elhaladva, ott is ahol a hatodévesek bájitaltan órája volt, kivételesen nyitott ajtó mellett, billentette fenekét Yo felé miközben tovább haladt. A papírt mintegy kacéran lobogtatva a kis mancsai előtt. Melyen a fénykép… Hát igen, talán egy rossz lapot tépett volna ki a fogaival? Szerencsétlenségére még volt pár perc az órából, s minekután sosem végeztek előbb… Csini szépen vonult Ryan irányába. Aki…
Egy szál trikóban forgatta kezében a felmosót, igencsak gyakorlott mozdulatokkal sikálva fel a régi köveket. A macska felé sandítva, egy lemondó sóhaj kíséretében mártotta bele a fát a vödörbe, s intett a kezével, hogy maradjon ott. Ám az, mintha csak meg sem hallotta volna őt, belelépdelt a félig kész munkába, s úgy sétált felé.

Újra csak büntetőmunka. Miért is lepődnék meg?! Jobb mintha McGalagony irodájában kéne azt hallgatnom, hogy egyszerűen elvesztegetem az életemet, ráadásul a jegyeim sem olyanok amiket Ő elvárna tőlem. S mégis mit várna el? Egy egyszerű kis sárvérűtől? Örülhetek neki ha nem kapnak el halálfalók. Vagy Yo egyik nagy darab rajongója aki már így is szépen megpüfölne. Nem mintha nem tudnám szétverni. De a 22-es csapdája. Megverem és újra csak büntetőmunkára kerülök. Pedig… Ebben az évben már meg kéne kapnom a pálcámat a nyárra is. Sőt, véglegesen. Szinte érzem az öreglányban a rettegést ahogy az elkövetkezendő napokra gondol. Nem tudom, mit hisz? Majd minden második cserepet felrobbantok brahiból?! Végülis annyira nem is rossz ötlet. Nem, nem! Pont ezek miatt a gondolatok miatt vagyok itt. Felmosni az egész szakaszt. Ami legalább száz méter. S minden mardekáros diák DIREKT ide tesz kitérőt hogy minél később végezzek. Két órája vagyok itt de még csak esélyem sincs hogy egyszer a végére érjek. Annyira nem is volt rossz. Elmerültem az elmúlt éjszakában, és…. Rögtön egy ismeretlen érzés kerített a hatalmába. Mint amikor Claire volt a közelemben. Csak sokkal jobb.

- Macska, meg ne próbáld! – kaptam fel a fejem, s mutattam, ne jöjjön a közelembe. Már a mondat elhangzottakor tudtam, hogy ez egy igen naiv kijelentés volt. Egyáltalán volt olyan pillanat amikor hallgatott rám?! Ráadásul valami volt a szájában is. Mégis mit szedett már megint össze? Nem. Egyáltalán nem voltam rá kíváncsi. Megszorultak az ujjaim a fán, s úgy szórtak villámokat a szemeim felé. Erre már megállt. De csak azért mert a sodrófa elérési areájába került volna. S tudta, hogy képes leszek megsuhintani vele. Sőt… Ezt terveztem. Szinte kéjes gondolat volt elképelni ahogy az egész vödör mocskos víz a nyakába ömlik.           


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Yolanda Delacour - 2008. 04. 24. - 18:49:24
Ryan <3 & az a komisz Csini

- Eeehhrr… hapciiii. – Trüszköltem egy újabbat, s rázkódott meg az egészpad, ahogy előrelendültem, s temettem az arcom a zsebkendőbe. A sokadik zsebkendőbe. Mivel a z üstöm, és a különféle hozzávalók mellett több taknyos, elhasznált zsebkendő hevert. Többen rám pillantottak, voltak akik elégedetlenül ciccegtek, mert megzavartam őket a nagy koncentrálásban. Hát tehetek én róla, hogy megfáztam? Nem, Ryan tehet róla egyébként, mert képen locsolt. Azt, hogy miért, most felejtsük el. S időm sem volt, hogy a gyengélkedőre menjek. Reggel így is elaludtam, s össze-vissza öltözködtem megint.

Mivel büntetőmunkával fenyegettek, ha nem hordom az iskola egyenruháját, magamra rángattam azt a szürke borzalmat de… azt nem mondták, hogy rikító pink cicanadrágot nem vetek hozzá, nem igaz? Különben is, UTÁLTAM a szoknyákat. S ezt az érzetet csak tovább növelték bennem, hogy egy ilyen ocsmányságot rám erőltettek. De sebaj. Szóval pink cicanadrág, mely a vádlim közepéig ért, a tornacipőm… nos, a citromsárga akadt először a kezembe, így elég érdekes, és roppant feltűnő pontot alkottam. Ezt pedig már csak tetézni lehetett az állandó trüsszögéssel. Szerencsére a szemeim nem voltak pirosak, vagy karikásak, talán kicsit sápadtabb lehettem… illetve az orrom kezdett pirosodni, egyre jobban, minden ötödik zsebkendő után.

Miután a tanár volt olyan kedves, és rám szólt, hogy nem szeretne zsebkendőt látni a főzetemben, fordultam meg, majd az ajtó melletti szemetes felé kezdtem el dobálni a papír zsebkendőket. A recept szerint most úgy is hagyni kellett kislángon 10 percig, így teljes odaadással kosarazhattam kedvemre. Épp az egyiket céloztam be, s nagy koncentrálás közepette nyújtottam ki nyelvem hegyét, amikor az ajtó előtt egy NAGY pontot láttam meg. Egyből odaszegeződött a pillantásom, s észre vettem azt, amit talán jobb lett volna ha nem.
Mielőtt egy szaftos káromkodás hagyta volna el ajkaim, nem éppen nőies megnyilvánulásként, éreztem újra azt a csavaró érzést az orromban. Egy nagy levegőt véve, fojtottam vissza, majd vetődtem le a padlóra. Síri csend volt, ráadásul a Prof épp annak a Novolnak magyarázta, hogy is kell kavargatni. Vagy Neváll, Neville? Mindegy, nem érdekel.

Tehát senki sem figyelt rám, s négykézlábra ereszkedve, halkan másztam ki a pad mögül, s iszkoltam a kijárat felé, majd dugtam ki a fejem, hogy körbenézzek. A fene vinné el azt a macskát! Még is hogy került a pasinaplóm közelébe?! S képes volt egy lapot kitépni? Nem tudom melyik lehetett az… de az írásom, s maga a színes kép… Biztos, hogy az enyém volt.
- Ciciccicc… - Suttogtam halkan, ahogy még mindig négykézláb eredtem a macska után, aki jóval előrébb volt mint én. Vissza kell szerezzem. Na nem mintha nem láthatná senki csak… csak az az enyém! S minden egyes lapja értékes, minden egyes feljegyzése világrengető bölcsességekkel van tele… erős túlzás. De ha egyszer nekem olyan fontos?

Továbbra is Csini nyomában haladva, fordultam be a sarkon, mely egy igen hosszú folyosószakaszra vezetett, s esett a pillantásom először a macska hatalmas hátsójára, majd két lábra. Lassan futtatva a pillantásom, egészen fel, ismertem fel az alakot. Hogy az a kuurrhhrr…
- Öööööhh… Hello Ryan. – Szólaltam meg, majd vigyorodtam el szélesen, olyan idétlenül, ami tipikusan azt sejtette, hogy már megint tilosban járok. Vagy legalábbis nem olyat teszek ami helyes… - Szép napunk van nem igaz? –
Tématerelésből Troll. Ez az Yolanda, nem is tudnád jobban felhívni a figyelmed magadra. Feltápászkodva poroltam le magam futólag, majd fontam össze a karjaim mögött, s pillantottam a felmosó fára.
- Te mi jót csinálsz itt, hm? – Kérdeztem, miközben közelebb próbáltam menni a macskához, amolyan kommandós, slisszolós léptekkel, s szemeztem azzal a píprral amit meg kellett szerezzek…


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Ryan Blake - 2008. 04. 25. - 05:30:17
××× Yolanda

Gondolom nem meglepő, hogy a macska kábé rád sem bagózott miközben halkan magadhoz hívogattad volna. Oh, nem. Mint aki nem tett semmit, s csupán a szokásos begyűjtő túráján van, úgy sétált tova, persze arra ügyelve, hogy semmiképp se érd utol. Az azért már túlzás lett volna. Hiszen újra a megkülönböztetett helyzetben lehetett, hogy mindenki CSAK rá figyel! Ez azért nem semmi. Élvezte a vezető szerepet, a halk uralkodást mely ott volt a fogai között. Egyedül a srác hozzáállása nem tetszett neki, de hát ezt lassan már megszokta. Tudta azért, hogy a nevelése nem ért révbe. Ám meg kellett mozdulnia, hiszen ahogy a lány közeledett hozzá félő volt hogy elveszi a kincsét. Amiről voltaképp nem tudta mi, de ha már kellett a másiknak akkor csakis valami fontos dolog lehetett. S akkor még inkább kellett neki! Felvállalva azt a kockázatot, hogy esetleg Ryan meglengeti felé a felmosót, futott a lábai közé, s onnan vigyorgott a lányra. Ez volt az ő igazi mentsvára, s őrsége! Amolyan, na most kapj el, fény csillogott a zöld szemekben miközben békésen megült, s kiejtette a szájából a papírdarabot. A lassan száradó kő, kisebb víztócsák végett vizes lett, de nem teljesen. Ám igencsak a teljes elázás veszélye fenyegette ha valaki nem veszi fel a földről.

Nem elég az, hogy a macska, de még valaki… Lepillantva a földre, pontosabban a lábaimtól nem messze, tűnt fel egy ismerős szőke buksi. Megtámaszkodva a felmosón, egyelőre még csak meg sem fontolva azt meg, hogy felsegítsem vagy felé mozduljak, vontam fel a szemöldököm. Hol rá, hol a lassan felém közeledő macskára pillantottam, s próbáltam fejben összerakni a dolgokat. Amikor jött a szép napos szöveg… Na akkor már tudtam, hogy valami gikszer van a dolgokban. S valamiért úgy éreztem hogy annak a papírnak is köze van a dologhoz. Mindössze amiatt mert nem voltam akkora tuskó mint ahogy azt általában gondolnák rólam, s ha normális na lenne akkor rég magához ragadta volna kövérségét.

- Ahha. – fűztem tartalmas szöveget az ő kis megjegyzéséhez miközben lehajoltam, s két ujjam közé fogva a papírt emeltem az arcom elé. Kicsit oldalra biccentve a fejem, elgondolkozva nézve a képet, s az elmosódó tintát, szűköltek össze a szemeim miközben egy-két sort sikeresen kiolvastam. Éreztem ahogy a vér az arcomba kúszik, s egyre jobban elfog a düh. Ami azzal az apropóval ért végett, hogy a kezemben szilánkosra tört a felmosó fa nyele, a mágia miatt mely most belőlem fakadt, s apró vércsíkok futottak le a kezemen miközben elengedte a darabokat, s fájdalommal, vagy épp rongálással nem törődve néztem rá.

- EZ…meg mi…? –kérdeztem halkan sziszegve, mondhatni rosszat sejtető hangsúllyal. Nem is akartam tovább fogni, rögtön elengedtem, s inkább leráztam a vörös cseppeket a kezemről, mit sem törődve a sérüléssel. Nem tudom ki volt a srác, nem tudom miről szólt a szöveg, de az volt benne, hogy csók! Mi az hogy csók?! Mi az hogy mással csók?! Megemelve jobbomat, mely a kisebb baleset végett megremegett, s még mindig vérzett, sziszegtem lemondóan. Ezért akartak elküldeni pszichológushoz? De minek menjek? Úgyis csak szexuálpszichológus. S nem épp vele akarok lefeküdni. Sőt, a közelébe sem akarok kerülni. De… Az ostoba gondolatok elhessegetve, odalépve a másikhoz, dacosan feszítve meg állam, préselve össze az ajkaimat, vártam a válaszra.

A macska fájdalmasan nyávogott fel mikor megsebezte magát, s mintegy szemrehányóan tekintve a lányra, tekergett Ryan lábai körül. Ezzel mintha csak azt mondta volna, hogy gyorsan menjünk a gyengélkedőbe! Ő azonban inkább azt tudta volna meg, hogy vajon több ilyen lap is van-e, s ő szerepel-e rajtuk. Talán ez okozta nála a legnagyobb vörösséget.     


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Yolanda Delacour - 2008. 04. 25. - 14:02:32
Ryan <3

Összeszorítottam a fogaim, hogy ne kezdjek el ismét szitkozódni, ahogyan néztem a macskát, miképp riszálja magát Ryan lábához, s onnan néz rám. Nos, nem mintha bármi megakadályozhatott volna abban, hogy ténylegesen odamenjek, de hát ez ööö… elég hülyén jött volna ki. Így megtorpanva figyeltem, hogyan ejti le a lapot a vizes kőre, mire egy halk nyikkanás hagyta el az ajkaim. Most újra kell írjam… a fénykép még oké, az nem ázik át könnyen, na de a friss tapasztalat szerzés utáni pillanatot nem lehet csak úgy visszahozni. Ám azt már nem bírtam nézni, amikor Ryan is észrevette, sőt, le is hajolt érte. Kezeim az arcom elé kaptam, ami színpadias mozdulatnak is beillett volna, majd az ujjam kissé szétcsúsztatva kukucskáltam ki.

- Öööö… - Szólaltam meg, de a sok zagyva szöveg, mely talán helyzetet menthetett volna, nem jutottak az eszembe. Főleg, hogy amint összeszűkültek a szemei, s olvasott bele a lassan elmázolódó írásba, robbant szét a nyél a kezében. Összerezzentem. Persze, hogy összerezzentem, hiszen olyan hirtelen történt! Automatikusan hunytam be a szemeim, majd nyitottam ki párpillanat után. – Ó te jó Isten… - Suttogtam, miközben az ég felé emeltem a tekintetem, ami a plafont látta perpill, s sóhajtva egy nagyot kérdeztem meg magamtól, miért? Miért kell valamit ennyire túlreagálni? Szinte automatikusan nyúltam volna a kezért, hogy megvizsgáljam de… nem, már csak azért sem. Ennyire nem bízna bennem, hogy valami olyasmit feltételezne, hogy másfele kacsingatok? Hát ennyire nem érzi, mennyire odáig vagyok érte? Dacosan fontam össze a karjaim, s inkább kerülve azt a területet a tekintetemmel, melyből vér szivárgott.

A sziszegő hangra kirázott a hideg, s talán másban félelmet keltene de bennem… ahogy rá pillantottam, s csak most vettem észre, hogy nem az iskolai talárban, hanem farmerban s abban a vadító trikóban van ami kiemel mindent, amit ki kell. Másodpercek alatt villantak be fejecském kis vetítővásznán a tegnap esti képek, sőt… éjszakai, hiszen igencsak eljárt az idő. Ahogy a Hollóhát bejáratától nem messze, az egyik falhoz szorított, s mit sem törődve azzal, hogy bármikor megláthatnak, sőt, el is kaphatnak, csókoltuk egymást, amíg nem kaptunk már semmi levegőt. S talán a pia, meg az a kevéske vicces cigi hatására engedtem meg jóval többet, azt amit sikeresen megálltam. Hogy szinte megállás nélkül taperoltam a karjait, s a vállait, no meg úgy az egész felsőtestét, cakkunpakk. S már merészkedtem volna lejjebb, azt mondta aludnom kell, szipp szipp. De még így is éreztem, ahogy végig fut a borzongás a hátamon, ahogy közelebb lépett.

- Ha azt mondanám semmi, nem hinnéd el igaz? – Kérdeztem pimaszul, már nem is foglalkozva azzal, hogy elengedte azt a vackot. Najó, ez nem igaz, mert mielőtt elém lépett volna, egy fél lépést megtettem, hogy megmentsem azt az oldalt, de nem mertem vele kekeckedni, hogy kikerülöm, s tényleg felszedem a földről.
- A macskád… – Nem, nem neveztem a nevén, mert haragudtam rá. - … megtalálta az ágyam vagy a párnám alatt a Naplóm. A… Pasinaplóm. Már egy pár éve vezetem, s minden kapcsolatom, legyen az futó, vagy komolyabb, belekerült, képpel, illetve egy apró leírással, tapasztalatokkal. Azért, hogy soha ne felejtsem el, kik vertek át, és hogy hogyan is tették azt. Hogy tanuljak a hibáimból, s azt ne kövessem el következőre. Ahogy elnéztem a képet, az a lap pont a közepe tájáról való, olyan 1 évvel ezelőtti bejegyzés. Eget rengető dolog nem igaz? –
Szegtem fel az állam, s álltam továbbra is a tekintetét, kissé sértetten persze. Hiszen kitudja, miket gondolhat most ebben a pillanatban rólam?


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Ryan Blake - 2008. 04. 25. - 14:22:01
××× Yolanda

Hallgattam. Mert már nem is tudtam mit mondani. Ahogy kicsusszant a kis lap az ujjaim közül, s ő dacosan szegte fel a fejét, hogy a képembe vágja. Mások is voltak előttem! Erre csak még erősebben szorultak össze az ujjaim, s kívántam, bárcsak mindegyiket megverhetném. Árulásról beszélt, ostoba hibákról, s… férfiak! Szerettem a saját fajtám, de azért mindennek volt egy bizonyos határa. Lehajtottam a fejem, még a lélegzetet is feledve, miközben fejemet oldalra hajtottam. A macska, megérezve a pillanatnyi hangulatváltozást, arrébb döcögött, s a távolból figyelte a művet. A tökéletes színjátékot mely talán a szöszkét levakarhatta volna a melákjáról, s minden folytatódik úgy ahogy lennie kell. Békében s igazságban.

Közelebb lépve, az ép kezemmel hevesebben ragadva meg a derekát, közelebb vonva magamhoz, megemelve kissé, érintettem a véres kezemmel az arcát, s csókoltam az ajkakat. Kerestem azt a régi ízt, az elmúlt este varázsát, s fényét mely csak az enyém volt. Senki másnak nem adtam volna. Még ha most el is lett rondítva a mű a mocskos vérem által.

- Igen. Nagy dolog. – nem, itt nem arra utaltam, hogy vezetett egy naplót a férfiakról. Az különösebben nem érdekelt. Csak a tény, hogy bármikor is képesek voltak őt megalázni. Mintha belőlem akartak volna kiszakítani egy darabot. Az ilyet pedig mindig vérrel toroltam meg Mások vérével. Nem pedig a sajátommal. Ám akkor mindez nem számított. Újra az orromban volt az illata, s a magaménak érezhettem. Ez mindegy feledtetett velem mindent. Még azt is, hogy ezzel a munka mostmár végképp nem lesz kész. Mégis, valahogy muszáj volt elütni a vallomás élét, hisz akkor túlontúl érzelgősnek tűnök. Szóval, fél karomban tartva őt, hiszen a másik még fájt, lépkedtem előrébb s tettem le a kőre.

- A vizes kőre léptél. – biccentettem fejemmel az újra mocskossá váló folyosóra. Mert engem semmi sem hatott meg. Egy érzéketlen disznó, mint ahogy a többiek fogalmaznának. Beletörölve kezemet a nadrágba, újra csak megmutatva, hogy barlangból szabadultam, pillantottam a macska felé dühös tekintettel. Amaz, talán megértve a ki nem mondott indulatot, már rohant, nos…az ő esetébe kocogott a hálókörletem fele. Mily különös, elismerte volna hogy rosszat csinált? Hát ennyire kétségbeejtő lett számára a helyzet? A farzsebemből előhúzva a pálcám, melyet azért meghagytak, intettem a felmosó maradványai felé.

-Reparo!- a véres darabkák villámgyorsan álltak újra egy egésszé, s hevert oldalt az ép tárgy. Mely… Már hű társammá vált az évek folyamán. Lehet hogy a nyáron ezt is magammal viszem. Csak mint egy örök emlék az iskolából. Mindenesetre folytatni akartam a dolgom. Hiszen lassan a vörösség nem csak a maradék elszálló düh miatt maradt meg az arcomon. S azt nem akartam, hogy valami idiótának gondoljon. Még ha most határozottan ezt éreztem magamról. A vödörhöz léptem, belemártottam, s sikálás, sikálás… A megszokott program.

- Boccs. Az arcod. – néztem hátra a vállam fölött, s eresztettem meg felé egy halovány mosolyt mely csak a szám szélének rándulása jelzett.     


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Yolanda Delacour - 2008. 04. 25. - 15:19:57
Ah… nem mondott semmit, és ezt úgy gyűlöltem! A csend, ami letelepszik, s bár néha beszédesebb de most… igazán mondhatna valamit. Valamit, bármit. Talán tényleg meg kellene semmisítenem azt a naplót. Bedobni a kandallóba, s égjen el az összes marha aki belekerült, s akihez volt valaha közöm. De nem… ez túl nagy érvágás lenne nekem. De így is rettegek attól, hogy most azt feltételezi, hogy valami utolsó lotyóként irkálom fel a trófeáim.
- Nehogy azzal gyere nekem, hogy pár oldalra, és megsárgult képekre vagy féltékeny, amikor nyilvánvaló, miként viszonyulok azokhoz a srácokhoz. Ja, és meg ne merj vádolni azzal, hogy a régi emlékekben élek, meg… meg különben is. Hát ennyire vak vagy, hogy nem veszed észre, mennyire odáig vagyok érted? – Tárom szét a karjaim, s csak úgy folynak belőlem a szavak, mint a lefolyóból a víz. Zavart vagy és dühös és és… sok minden kavarog bennem. Talán nem kevés félelem is, hogy egy ilyennel elvágom magam nála, mert egyszerűen félreérti.  Hogy kiábrándul belőlem, mert ez lehetne az utolsó csepp a pohárban, főleg a füves dolog óta, a piálásról nem is beszélve. Már épp vettem volna az újabb nagy levegőt, hogy tovább magyarázzak, talán ezzel gyors leplezve a vallomásom, ami csak úgy kicsúszott a számon, teljesen véletlenül, amikor még közelebb lépett, s a derekamat megragadva húzott magához.

Túlságosan is makacs voltam, rettentően önálló, önfejű, még véletlen sem akartam másoknak megfelelni, sőt! De… azt hiszem ez a helyzet most más volt. Mert igen is bennem volt az, hogy megpróbálok egy picit változni, s olyan dolgokról lemondani, amelyek Ryant zavarják. S ilyen azért még nem nagyon fordult elő, sőt… Tényleg ennyire bele lettem volna zúgva? Lehet, hogy ez már szerelem? Nem tudom… Honnan is tudhatnám? Soha nem voltam még igazán szerelmes. Meglepetten észleltem, hogy arcomhoz érve lehelt csókot az jakiamra. Tehát… nem is haragszik? Nem… nem gondol rólam minden rossz dolgot? Ezek szerint nem. Mi több… talán meg is bánta volna a dolgot? Csak öt teljes másodpercig tartott a ledöbbenés, utána szinte azonnal kulcsoltam át a nyakát karjaimmal, a derekát pedig a lábaimmal.

Nagydolog, de még is miért? Végigsimítva az arcát, néztem bele barna szemeibe, melyektől még a lélegzetem is elállt. Semmiféle szemrehányást nem véltem felfedezni bennük, inkább csak némi… féltést? Óh, túl tettem én azokon a marhákon magam réges rég, csak… némi biztonságot nyújtott, hogy bármikor fellapozhatom, s átolvashatom, s talán valamiféle válaszra is lelek benne. Ezért is nem tudtam tőle megválni. Nem felelve semmit csókoltam meg újra.

- Ahha. – Feleltem, nyilvánvalóan őt utánozva, amikor már letett a földre, s engedett el, nem elfelejtve megjegyezni, hogy vizes kőre léptem. Pimasz kis vigyor, majd előhalászva a pálcám talárom zsebéből, begyűjtő bűbájjal csalogattam magamhoz azt a bizonyos oldalt, s pillantottam rá futólag, majd gyűrtem össze, s mélyesztettem a zsebembe. El is felejtkeztem, hogy összevérezte az arcom, mert egészen mással voltam elfoglalva ugyebár… amíg fel nem hívta erre a figyelmem, nem is tettem semmiféle olyan mozdulatot, hogy eltüntessem. Ám akkor is csak legyintettem egyet, s az ablakhoz lépve, kerestem egy papírzsepit, és a felderengő tükörképemet nézve töröltem le.
- Ugye nem komoly a seb?! – Pördültem meg a tengelyem körül, miután jól megdörzsöltem az arcom, letörölve a oda került vért, a kezéről. S talán már léptem is volna közelebb újra hozzá, amikor erős szúró érzés nyílalt a mellkasomba, pontosabban a bal fertályon, még konkrétabban a mindent mozgató ketyegőmbe. Óh nem, nem lepődtem meg ezen. Amióta megkaptam a levelet, még a nagyi halála előtti értesítést az egyre rosszabbodó állapotáról, volt olyan, amikor így rám tört ez a kellemetlen érzés. Csak egy apró rándulás az arcon, majd lehunyva a szemem egy röpke időre, jobb kezemmel dörzsölgetve a mellkasom, lépkedtem oda, mit sem törődve a felmosással. Egy határozott mozdulattal vettem ki a kezéből a seprűt, s a pálcával ráintve kezdett el magától sürögni, fogtam meg a kezét, s vizsgálgattam meg.
- Hhm… azért ennek nem kell gyengélkedő. – Állapítottam meg, s szegeztem rá a pálcám, újabb igéket elmotyogva fertőtlenítettem a sebet, s került rá géz, mely megakadályozta, hogy esetlegesen elfertőződjön.


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Ryan Blake - 2008. 04. 25. - 16:14:54
××× Yolanda

- Mosnom kell. – reagáltam le, ily egyszerűen a vallomást, nem mutatva azt, hogy felfogtam volna a lényegét. Mert ha így teszek akkor magamnak is be kellett volna vallani, hogy igen, valaki szeret. S ugyan az sok boldogsággal jár, a viszonzott érzelmek, s beteljesült vágyak miatt, de én egyelőre csak a felelősséget, s a lányra háruló veszélyt láttam benne. Igen, féltettem. Mert miért lehetett volna egy egyszerű kis sárvérű paraszttal? Még a végén őt is kikiáltották volna vérárulónak. Hát…végülis. Úgyis megtudtam volna védeni.

Ahogy kirepült a kezemből a fa, s magától kezdett egy ismeretlen táncba, felszaladt a szemöldököm. Ugyan gondoltam erre, de… Miután hetedikes voltam én is értettem ezekhez a „trükkökhöz”. Csak épp a drága jó Professzor úgy engedett munkára, hogy figyelmeztetett. Bármilyen egyéb eszközzel is próbálom megoldani a dolgot, úgy jaj nekem. A szenvedéseimnek egyszer sem lesz vége. S ez valamiért, nos, igen, ez teljesen a más kategóriába tartozott bele. Lehajtva a fejem, magamban visszaszámolva, szinte magamon érezve a haragvó pillantásokat, már meg sem rezdültem amikor felhangzott a nem evilágról érkező sikoly. Szóval ez lett volna a riasztó rendszer.

- Köszi Szöszi… - morogtam az orrom alatt, s hozzá lépve, felkapva a vállamra, már csak a régi szép idők emlékeként is. Hamarosan itt lesz egy tanár, én pedig nem akartam lebukni. Vagy lebuktatni. Gyorsan kocogva, ismerve már a menekülő utakat, simítottam végig a combján, persze csak azért hogy ne essen le, miközben össze meg vissza fordulgattam, már csak azért is, hogy nehezebben tudjanak minket követni. Nem mellesleg keresve egy olyan termet ahova egy darabig elbújhatunk.

- Egyéb jó ötlet? Esetleg a fúriafűzön hintázni?! – pillantotta hátra, s figyeltem, hogy követnek-e. Egyelőre nem. Azonban volt itt egy olyan beugró ami egyelőre pont megfelelt a….céljaimnak. Megállva, levetve a vállamról, benyomva őt, úgy, hogy előtte állhassak, támasztottam meg a kezeimet a fejem fölött, s hajoltam le.

- Mond csak Királylány, életcélod az, hogy az utolsó évem minden napját büntetésben töltsem? Vagy csak egyszerű hobbi? – nem volt szemrehányás a hangomban. Csak a miheztartás végett piszkáltam. Ráadásul újra csak egymás közvetlen közelében lehettünk. Ez minden pénzt megért. A bekötözött kezemet lejjebb eresztve, az arcán pihentetve azt, érintettem a homlokommal a homlokát. Ujjaimmal beletúrva a hajába, már ami kilógott a vastag kötésből, távolodtam el kicsit tőle.

- Mostantól vigyáznom kell rád. – suttogtam halkan, ép kezemet a derekára fonva. Ezt most komolyan gondoltam.       


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Yolanda Delacour - 2008. 04. 25. - 18:12:14
Ryan <3

Csak a szemem forgattam, amikor nemes egyszerűséggel közölte velem, hogy mosnia kell. Hát azért egy kis… nem is tudom pontosan, mit vártam volna a vallomásomra. Jó, nem kellett volna mondania semmit, de legalább egy… egy mosoly? Vagy egy… csók, ha már úgy is a tettek embere nem a szavaké? Az olyan nagy dolog lett volna? Eh, mindegy is. Ezen csak nem fogok már rágódni. Még kész szerencse, hogy nem azt az „sz” betűs szót mondtam ki. Nheeem, azt nem, SOHA. Ööö… soha ne mond soha, ez tény de… Nem is azzal van a bajom, hogy én mondjam ki először csak… Eh, ez a határozottság Yolanda. Gratulálok. -.-

- Upszika. – Kaptam a kezem a szám elé, s kerekedtek el kissé a szemeim, amikor meghallottam azt a fura zajt, amit talán horrorfilm egyik jelenlétébe tudtam volna elképzelni. Hát ilyen is létezik? Ez is biztos az öreg Emszí Gali műve… megbűvöli a büntetőmunka eszközét, hogy még véletlenül se lehessen csalni. Még ilyet… Bezzeg a másik suliban nem volt hasonló sem. Vagy csak én nem vettem észre?
- Na de… - Kezdtem volna bele, s már megint a vállára kapott, én pedig most, kivételesen nem kezdtem el a hátát csapkodni az öklömmel, inkább megadóan sóhajtottam egyet, s tettem a kezeim a szemem elé, nehogy elszédüljek. – Anyám borogass… azért jó tudni, hogy vannak olyan dolgok, amik soha nem változnak. – Jegyeztem meg csevegő hangon, mit sem törődve azzal, hogy éppen menekülünk valaki elől. Gondolom egy tanár elől, akit a zaj oda csal. Ryan jobban tudta az ilyen dolgoknak a folyamatát. Én jóval kevésbé.

- Hintttaaaaa! – Szólaltam meg az ötletre, mint egy lelkes óvódás, akit csokoládéval kínálnak. Ebből is látszódott, mennyire nem veszem komolyan a helyzetet. – A Fúriafűz az mi? Valami elvarázsolt fa?! Juj, azt látnom kell! – Magyaráztam, miközben egyre szélesebb lett az a szemtelen vigyor az arcomon. Le sem tagadhattam volna, mennyire élvezem a dolgot. Az a helyzet, hogy piszkosul. Imádtam az ilyen spontán dolgokat, amelyek feldobták a napom, sőőőt! Főleg ha Vele történt mind ez. Lehet túlságosan is imádtam bajba keverni magam?

Újra csak két lábbal a földön állva, vetettem hátam a hideg kőfalnak, majd pislogtam rá, kissé megszeppenten, ami persze újabb játék volt az idegeivel. Még az sem zavart, hogy minden ilyen földet éréskor úgy éreztem az összes belső szervem összerázódik. Höhöh, kellemes élmény mondhatom.
- Nem lehet hobbinak tekinteni, mert mindig véletlen kerülök bajba, s keverlek bele téged is, mert éppen ott ólálkodsz. – Vagy én koslatok már megint utánad, de ezt már nem teszem hozzá. Egy napra egy vallomás bőven elég. Sőt, még sok is. Ám ahogy a homloka az enyémhez ér, s simít végig az arcomon, tűnik tova az idétlen, Yolandás vigyor, s veszi át a helyét az a… egészen másfajta somolygás.

- Vigyázni? Elég nehéz lesz saját magamtól megvédened, ugye tudod? – Kérdeztem halkan, ahogy ajkaim súrolták az övét, s emeltem meg a karjaim, hogy kezeimmel újra csak végigsimítsak a mellkasán, s megragadva a trikó anyagát, húztam közelebb kissé. Olyan jó lenne innen elszakadni, s elmenni messzire. Teljesen mindegy, hová. Valami olyan helyre ahol a tárgyak nem kezdenek el maguktól beszélni, s villogni. Ahol nem kell a pálcával hadonászni ahol minden olyan… muglis.

- Szökjünk meg. – Szólaltam meg hirtelen, s mosolyodtam el szélesen, ahogyan a világos íriszek felcsillantak. – Ha kell szerzek kimenőt a hétvégére, úgy is péntek van, s nincs több órám. Herótom van ettől a helytől. Menjünk el valahova… tök mindegy hova, csak innen, csak mi ketten. Naaaa, Ryaaan, kérlek. – Ketten bizony, Csini NÉLKÜL. Szeretem a macskákat, de ő kezdett az agyamra menni, főleg a mai húzása után.


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Ryan Blake - 2008. 04. 25. - 18:39:35
××× Yolanda

- Az, hát persze… - szorítottam meg a combját, hogy érezze, erről aztán szó sem lehet! El is felejtettem, hogy ő még nem ismeri úgy az iskolát mint én. Még a fúriafűzön is hintázott volna egy sort. Miért nem lepődök meg? Ugyan nem tudja, hogy milyen, de az sem riasztaná vissza, hogy életveszélyes. Egy újabb dolog amihez nem engedhetem közel. Az a szomorú, hogy ez a lista egyre hosszabb lesz. A csevegő hang, az újabb mondatok kicsit kizökkentettek a zsörtölődésemből. Szinte válaszra kényszerítettek.

- Ahham. – azért ez több volt mint a semmi. A magyarázat azonban szerintem nem állt oly stabil lábakon, hogy rögtön mosolyt csalva az arcomra vagy ellazítva feledjek mindent. Főleg nem McGalagony várható ábrázatát, s monológjának kezdetét. Mikor is belekezd abba, hogy mi lesz így velem, mit akarok így kezdeni az életemmel, s miért nem tudok egy munkát sem tisztességesen végigcsinálni. Amit rögtön követne az, hogy tőlem sokkal többet várt el, s ezekben a veszélyes időkben még jobban kéne magamra ügyelnem. S persze még beleszőve azt is, hogy oly szívesen tartana még az iskola falai között. Amit nem mellékesen a jegyeim alapján meg is tehetne.
Engedve a szorításának, a trikó megragadásának, préseltem egyre jobban a falhoz, s vigyorodtam el kissé. Ami nálam elég szokatlan jelenségnek tetszett. Egyszerűen éreztettem vele, hogy igen, képes leszek megvédeni. Mindentől. Még magától is. Miért is lett volna olyan nagy feladat?

- Mi?! – hőköltem hátra, s vontam fel kérdőn a szemöldökömet. Mégis hova szeretne menni?! Neki lenne pénze bármire is? Ráadásul pont ilyenkor? Ez nevetséges! Sőt, nem is nevetséges, hanem egyenesen…!

- Hát persze. S hol akar megszállni a kisasszony? – kérdeztem gúnyosan, némi éllel a hangomban miközben közelebb hajoltam hozzá. Ahogy pörögtek a kis fogaskerekek, az én berozsdásodott műszereim, egy kép villant az agyamba. Nem szívesen emlékeztettem magam nagyapám személyiségére, meg az elmormogott mondatokra, de… Még régen, elég sokszor, ajánlgatta nekem a kis tengerparton lévő házikóját. A piciny kis összkomfortos házikóját melyben a régi szerelmeivel milyen sok időt töltött el. Már maga a gondolat is elborzasztott. De adott egy kulcsot s azt mondta, ez már csak rád vár. Mindezt tizennégy évesen. Igen, bolond az öreg. De jótét lélek. Már ha ilyet lehet róla mondani. A bújócskára meg tökéletes volt mindig is a kis házikó melybe azóta nem járt a vénség. Eltolva magam a faltól, egyelőre még nem érintve a másikat, néztem körbe.

- Egy hétvége… Az öreg McGalagony nem örülne. – mormogtam magam elé, s túrtam bele ép kezemmel a barna tincsekbe. A lányra pillantva, majd a macskára melyet végre hátra hagyhatnék, léptem hátrébb, s igazgattam meg a trikómat.

- Talán….elintézhető. – megragadva a kis kezét, magam után húzzva, indultunk meg a folyosó vége felé. Már volt egy tervem. Rossz terv, de… Legalább terv. Nem igaz?

Fin     


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Vikitria Mirol - 2008. 08. 27. - 22:28:18
~Neked~

Elmúlt tíz óra… persze hogy elmúlt, mit is várhatnék egy büntető munka után. És amilyen az én szerencsém most fogok majd belefutni Friccsbe, vagy abba az átkozott macskába, pedig nem is én tehetek róla, kivételesen, hogy takarodó után még a folyósón császkálok. Foley professzor nem akart még elengedni.
Fújj, hogy mennyire gusztustalanok voltak azok a beszáradt üstök, és mind ki kellett volna pucolnom. Pálca nélkül! A hideg is kiráz tőle… De ami a legjobb, hogy holnap jöhetek vissza, mert persze hogy nem végeztem. Azért ez nem fair. Attól még, hogy lassan két hónapja hagyom ki a szerda reggeli bájitaltant, ezt nem érdemlem meg. Tehetek én róla, hogy annyi a lecke, hogy képtelen vagyok időben lefeküdni és ezért reggel nem tudok felkelni? Hát nem! Beszéljen drága kollegáival, hogy adjanak kevesebb feladatot, akkor többet alszom, és ott leszek az óráján is. De persze mikor ezt megemlítettem, akkor kinevetett, pedig nem viccnek szántam. Teljesen komolyan gondoltam a dolgot.
Az egész estémben viszont nem az volt a legrosszabb, hogy suvickolnom kellett, hanem Foley-t kellett hallgatnom, hogy annyira tehetséges vagyok, miért nem szedem jobban össze magam. Utálom, mikor szentbeszédet tartanak a tanárok, annál nincs is rosszabb. Nem elég neki, hogy oda figyelek az óráján és a legjobbak között vagyok? Mit vár még?
Hasonló gondolatokkal, feldúltan és idegesen csoszogtam a pince folyósón. Igazából sietnem kellett volna, de ahhoz sem volt túl sok kedvem, hisz mit csinálhatnék a klubhelységben? A barátaim szóba sem állnak velem, a leckét írni meg ma nem fogok. Holnap szombat, ilyenkor pihenni kell, csak hát fogalmam sem volt, hogyan? A klubhelységből Maryék kinéznek, takarodó után vagyunk. Akkor vajon mit csináljak? Aludjak? Nagyon izgalmas lesz…


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Draco Malfoy r. - 2008. 08. 27. - 23:02:23
((Júlia))


Ráérősen sétál a folyosón, fogait csikorgatva, s kezét lassan újra és újra ökölbe zárja, hogy aztán ismét kifeszíthesse a tenyerét, és szétterpeszthesse az ujjait. Aztán újra marokra zár. Mindig ezt csinálja, ha valami bosszantja, ám mégis mélyen elgondolkodtatja.
Már megint McGalagonynál volt büntetőmunkán. Aki nem készíti el időben a házi dolgozatait, az így jár. Mintha nem is lenne fontosabb dolga a hülye házi dolgozatoknál...! És ha nem jár órára? Akkor mi van? Ha a Nagyúr átveszi a hatalmat (megborzong a gondolatra, majd körülsandít, és a biztonság kedvéért megerősíti elméjének védelmét, még ha látszólag senki sincs a közelben)... Szóval, a Lord nyilván nem fogja nézni, kinek milyen iskolai végzettsége van. Csak az fogja érdekelni, ki milyen szolgálatot tett neki. Tehát egyéb teendői sokkal előrébb állnak prioritási listáján, mint egy esszé a transzmutációs körökről, teszem azt. Halálosan elege van az összes tanárból. Miért nem képesek megérteni, hogy őt nem érdekli, amit tanítanak? Untatja. Semmi haszna nincs belőle. És van jobb dolga is.
Befordul a sarkon, és lazán lesiet a lépcsőn. Két karja ráérősen leng teste mellett.
A talár jótékony takarásában nem sokaknak tűnik fel, de Malfoy az átlagosnál soványabb, és furán betegnek néz ki. Szürke szemei alatt sötét karikák húzódnak, a mozgása pedig néha kicsit kiegyensúlyozatlannak tűnik, noha egykor minden lépte olyan kecses volt, mint egy pumáé. Most azonban nem visel talárt, hisz csak büntetőunkára ment... A változás szembeszökő. Igazából nem is az elsősök helyesírási hibáinak javítgatása bosszantotta egész idő alatt, hanem az, hogy végig azt kellett hallgatnia a koszos vén ribanctól, hogy milyen kár elpazarolnia a tehetségét, és hogy igazán jobban ügyelhetne a tanulmányaira.
Hát tesz rá. Magasról.
Végre átvág az előcsarnokon, és végigmegy a rövid folyosón, melyen el kell majd kanyarodnia jobbra, hogy a hálókörletbe jusson. Már nem is törődik semmivel, csak érjen már oda... Ám amint befordul a sarkon, megtorpan.
A sötét pincefolyosón ugyanis közeledik valaki felé. A falakon alig derengenek a fáklyák, ő azonban első pillantásra is felismeri ezt a dühösen libbenő szőke hajkoronát. Megveti hát a lábát, és zsebre dugja mindkét tintafoltos kezét, amit egész egyszerűen csak lusta volt még lepucolni, még akkor is, ha egyetlen röpke kis pálcamozdulatába kerülne az egész.
- Lám-lám... Mit keresel te itt ilyenkor...?


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Vikitria Mirol - 2008. 08. 27. - 23:30:33
Romeó

Az ingem koszosan és hanyagul lóg rajtam, fekete vászon nadrágom több folt éktelenkedik a talárom… Őőő, azt hiszem a bájitalterem szertájában hagytam, na remek, holnap az első utam oda vezethet. Nem hiszem el, hogy elfelejtettem visszavenni, ennyire nem lehet szeleburdi!  Na de lényegtelen, hisz az nem elég, hogy egy merő piszok volt, ráadásul az egyik üst tartalma ráömlött és a miatt még bűzlött is. Pont ezért vettem le.
Lassan, nagyon lassan elérném a folyosó végét, mikor a semmiből előtűnt valaki és megszólított. Nem kellett ránéznem, hogy tudjam ki az, ezer közül is felismerném ezt a hangot. Draco. De mi a csudát keres itt ilyenkor? Csíntalan diákok után kutat, hogy aztán prefektus létére jól megleckéztethesse őket? Az rá vallana, na de remélem, engem nem mer megbüntetni, mert annak nem lesz jó vége. Persze, hogy most jó kedvemben lennék, akkor kacéran közölném vele, hogy rója csak ki rám a büntetést, de jelenleg nem ilyen hangulatom volt. Most ha valamit bemer szólni, akkor harapni fogok, mert másra sem vágytam igazából, mint egy fürdőre, meg utána egy baráti csevejre, nem pedig a Draco Malfoy féle gúnyoláshoz, mert egy biztos, vele úgy igazán beszélgetni még sose tudtam. Pedig mennyire jól esne egyszer, csak ülni vagy feküdni és beszélni a semmiről, de ő nem az a fajta ember volt.
-Ugyanezt kérdezhetném én is tőled. – jegyeztem meg – de ha annyira kíváncsi vagy, Foleytól jövök – és itt már bennem volt az  a tipikus gúny amit diák csak akkor használ ha tanárról van szó.
Most vettem csak észre, hogy ő sincs épp a legjobb állapotában. Olyan… elhanyagolt. Ami azért tőle korántsem megszokott, azt persze már észrevettem az utóbbi időben, hogy valami nincs rendben körülötte, de mikor rá mertem kérdezni mi a baj, akkor csak egy adag rosszalló tekintetet kaptam, egy semmi közöd hozzámot és hogy ha egy nem hízelegtem volna vissza, akkor otthagyott volna.  Így még egyszer nem próbálkoztam hasonló kérdésekkel, de azért egy sejtésem volt, mitől van ennyire ki. A tippem pedig nem volt más, mint a kezén éktelenkedő tetoválás. De kimondottan erre sose kérdeztem volna rá, annyi eszem azért nekem is volt, hogy hanyagoljam ezt a témát, meg hát ismertem is már. De most nem hagyott nyugton valami, mindenáron tudni akarta, mi van vele, jelenleg miért ilyen sápadt, miért ilyen karikásak a szemei, és miért néz ki úgy mint egy élőhalott.
- Jól vagy? – kérdeztem, és tényleg kíváncsi voltam mi van vele, hisz a szívemen viseltem a sorsát, még ha ő nem is az enyémet.


Cím: Re: A pincébe vezetõ út
Írta: Draco Malfoy r. - 2008. 08. 27. - 23:52:35
((Júlia))


Ahogy a lány közeledik, orrába kúszik valami ismerős-gusztustalan szag. Ha eddig bármi csekély kedve is lett volna ahhoz, hogy berángassa Vikit a közeli titkos folyosóra, most még az is elszáll. A derengő fényben ugyan nem látszik túl jól, de a sötét foltok a lány ruháján valami ocsmány büntetőmunkáról árulkodnak. Elfintorodik, és megemeli az állát. Mintha nem is lennének szeretők... Mintha most csak Henderson és Malfoy állna egymással szemben.
- Még mindig a vidító főzetet tanítja a hülye másodikosoknak? - szólal meg, vértelen ajka fanyar mosolyra kunkorodik. - A szagodból ítélve azt sikáltad az üstök aljáról. Tegnap én is ezt csináltam.
Most tényleg azzal akar felvágni, hogy mennyire ismeri a tanárok büntetőmunka-módszereit?
- Én McGalagonytól jövök. A vén szatyor mostanában folyton a társaságomat keresi...
Fura... Ő most épp viccelni próbál? És vajon amit csináltok... Ti most kommunikáltok? Bár persze Draco nem tudta megállni, hogy ne kezdjen el gúnyolódni, de attól még...
Szürke szemei ismét végigtekintenek a lányon, és nem áll el az útból, na nem mintha a lány annyira menni próbálna. Egy pillanatig csak néznek egymásra. Draco csak egy másodperc elteltével veszi észre, hogy tenyere kisimult zsebében.
Viki következő kérdésére azonban összeszaladnak a ráncok két szemöldöke közt, amitől még öregebbnek és még gondterheltebbnek tűnik. Nem válaszol azonnal.
- Miért kérdezed? - felel aztán kissé kétkedve, kérdéssel a kérdésre, miközben a lány arcát fürkészi. Ki tudja, mi járhat a fejében...


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Vikitria Mirol - 2008. 08. 29. - 17:00:39
Meglepő és vártatlan fordulat, Draco Malfoy komolyan viccelődni próbál? Igaz a maga gunyoros módján, de akkor is… Ha most egy rajzfilmben lennénk, akkor már megjelent volna egy gondolat buborékban, hogy épp a földéig zuhant a szám meglepettségemben és próbálom összeszedni. Hát igen… Sokan nem tudták azért rólam, hogy sokkal jobban ismerem a muglik világát, mint azt bárki is hinné, de mégis csak ott nőttem fel. A nevelőszüleim házában még televízió és internet is volt, de hát akik olyan körülmények között nőttek fel, azok sose szabadulnak tőle, hát én az ismeretségen kívül közelebb nem kerültem azokhoz a kütyükhöz. Oké a TV-t tudtam használni és sokszor néztem is öcséimmel, de engem a mágus világ mindig is sokkal jobban érdekelt. Ezért is szerettem Arthur bácsiéknál lenni, mert ott minden, de tényleg minden elvarázsolt volt. Sokkal nekem valóbb, mint a Los Angelesi muglis otthonunk.
Na, de most ez tényleg meglepett. Ráadásul pont az előbb jutott eszembe, hogy szinte sose kommunikálunk a másikkal alig tudjuk, hogy mi történik a másikkal, és most. Egy röpke perc alatt megtudtam, hogy tegnap ő is ugyanúgy üstöket pucolt Foleynál mint én, és jelenleg nem őrjáratozik, hanem McBanya csodás teadélutánjáról jön. Nem is rossz… nem is rossz.
- Hát igen… és ahogy sejtem még egy darabig ez is lesz a napirendi pont, mert holnap jöhetek vissza és apríthatok fel, jó néhány összetevőt. A mi időnkben persze, nekünk kellett mindent megcsinálni.
Erőltetett poénok, mi van ma itt?
- Mázlista, vedd le a lábáról a vén szipirtyót és nem kell aggódnod a jegyeidért.
Egyre jobb… Hát, sose voltam egy humoristafajta.
Persze amire igazán kíváncsi lettem volna arra csak a szokásos reakciót kaptam. Kérdésre kérdés. Hát jó, már úgy is megszoktam, hogy mindig gyanakszik vagy hárít, hogy most melyik is van a soron, arról fogalmam sincs, de lényegében mindegy.
- Tudod… meguntam a játszadozást és szeretném megtudni, hogy jelenleg eléggé sebezhető vagy e, hogy aztán jól hátba szúrhassalak – mondtam neki azzal a tipikus gúnnyal a hangomban.
Igazából, elég pocsék kedvem volt és akkor mindig ilyen voltam. Nem volt kedvem játszadozni és tényleg kíváncsi voltam mi van vele, mert ha nem is hiszi el, én akkor is aggódom érte. Nem szerepelt az eredeti terveimbe, hogy ezt meg is osszam vele, de végül más hogy döntettem, így szinte egyből folytattam.
- Aggódom érted, ennyi, mert tudod fontos vagy nekem és mostanában nem vagy éppen a toppon, most meg valahogy... főleg nem.


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Draco Malfoy r. - 2008. 09. 04. - 00:42:29
((Júlia))


Ez most egy poén volt? Észre sem veszi, átsiklik rajta a figyelme, vagy lehet, hogy a figyelmén siklik át, és mivel nem jelez a mutató semmi gyanúsat, el is ereszti a füle mellett. Hát igen, annak, aki jelenleg úgy kivan, mint Draco, annak a viccek sem olyan viccesek, mint más, egyszerű, gondtalan és ártatlan embernek.
Ennél aggasztóbb jelzéseket produkál a lány látszatőszintesége, amit Malfoy egy rettenetes pillanatig komolyan is vesz. Áhá! Mégis csak kibújt a szög a zsákból! Tekintete épp elsötétülne, és gyanakodva méregeti az előtte álló lányt, mikor átsuhan az agyán, hogy ez esetleg nem volt olyan komoly, mint ahogyan azt értelmezte.
Tényleg túl paranoiás.
Bár a legtöbbször igaza van.
A rosszindulatú gyanakvást azonban hamar felváltja valami apró, jóleső meghökkenés. Malfoy már olyan fáradt lenne, hogy az ilyen apró, emberi reakciókat sem tudja palástolni?
- Semmi bajom, érted? - válaszol végül kicsit morcosan és barátságtalanul. - Nem kell pár kihagyott órából ekkora ügyet csinálni. Az összes idióta tanárnak is ez a baja. Nem vagy az anyám, világos?
A kifakadást csend követi. Az a fajta csend, amikor rájön az ember, hogy kicsit túl sok érzelmet és/vagy keserűséget zúdított a másikra, de arra is rádöbben, hogy ezt már nem tudja visszacsinálni, bármilyen előnyös lenne.
- Haggyuk... - próbálja erőtlenül lezárni a témát, és durcásan félre néz, de sejti, ez nem lesz ilyen egyszerű.


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Vikitria Mirol - 2008. 09. 05. - 22:37:15
Túl sokat mondott és ezzel biztosabbá tette, amit eddig csak feltételeztem. Draco Malfoy nem szokott csak úgy kifakadni, most mégis megtette. Nem szólaltam meg egyből, vártam, mond e még valamit, hisz ahogyan őt ismertem nem hagyja annyiban, hogy többet mutatott, mint akart.
Hagyjuk? Félrefordított tekintet? Érdekes. Ezek szerint valóban nincs a legjobb állapotban, a gond már csak az, hogy én sem.
- Tanárok… Mit érdekelnek? De most igazuk van.
Sejtettem, hogy nem fog neki tetszeni neki, amit mondani fogok, de nem érdekel. Fáradt voltam és nyűgös, ilyenkor nem érdekelt semmi, leginkább arra vágytam volna, hogy ágyba bújhassak és legyen mellettem valaki, akinek belebújhatok az ölelő karjaiba, de Draco nem ilyen volt és ez mostanában egyre inkább kezdett zavarni. Mégis csak nőből voltam és néha rám is fért egy kis kényeztetés, még ha nem is voltam az a fajta aki állandóan erre vágyott, most mégis annyira jó lett volna.
Néztem a velem szemben álló Dracot és láttam, hogy ő is sincs éppen a legjobb formájában, és teljesen feladtam, azt az apró gondolatot is, hogy Rómeótól kapok egy apró kis kedvességet. Tőle egyedül annyit kaphattam, hogy a testem kényezteti, hogy hamis szavakat susog a fülembe, de most nem erre volt szükségem. Nem. Öleléseket akartam, valódi öleléseket, amikbe belebújhatok, és már csak attól, hogy a karokba vagyok zárva megjelenik, egy jól eső mosoly az arcomon.
Kezdett néha sok lenni ez a kapcsolat, kezdtem néha úgy érezni, hogy a szerelem nem elég. Főleg mostanában, hogy lassan senki nem maradt mellettem a barátaim közül, most úgy kellett volna, akinél kisírhatom magam, aki megnyugtat. De Draco előtt ez csak gyengeség lett volna és eldobott volna, viszont ilyenkor, nyűgösen mindig gyengédségre vágytam.
Ezért nem érdekelt igazán, hogy mit is mondok, jelenleg történhetett bármi. Hát igen… nem a legjobb tulajdonság, ha az érzékenységet flegmaság váltja fel, de ilyen voltam és ráadásául mit is tehettem volna?
- Figyelj oda, mert lassan nem csak az fog feltűnni nekik, hogy romlanak a jegyeid és kevesebbet jársz órára. – folytattam.
Nem mondtam ki pontosan mire gondolok, ha sejtette, akkor sejtette, ha nem akkor nem, de jó tanácsnak szántam. Egy apró jó tanácsnak, hogy szedje össze magát, mert akkor hamarosan nem csak én leszek iskolában, aki tudja, kit szolgál. Igen, sejtettem, hogy ennek a két dolognak köze lehet egymáshoz, és pontosan emiatt nem firtattam ezt a témát.
- Nem a titkaid akarom, de látszik rajtad, hogy lassan felemésztenek, és már nem csak azok látják, akik ismernek.
Tények. Száraz tények. De jelenleg csak ennyire futotta. Fáradt voltam.


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Draco Malfoy r. - 2008. 09. 08. - 12:32:00
((Vikitria))


Nézi a kimerült, kormos üstök sikálásától bűzlő lányt maga előtt, és hirtelen gusztustalanul elkezdi sajnálni - magát. Bár csak annyi problémája lenne ebben a rohadt életben, hogy büntetőmunkára küldték! Bár az lenne a legnagyobb gondja, hogy szerelmes egy szemétládába, aki csak játszik vele, a pokolba is!
Az önsajnálatot nagyon gyorsan a düh váltja fel. Mit várnak tőle? Mégis mit? Mi a szentséges égért nyaggatja őt mindenki?! Mert mindig azt szekálják, aki a legmélyebben van a gödörben... Nem elég neki, hogy az a nyomorult Jegy olyankor is sajog és éget, mikor a Nagyúr nem gyűlésre hívja őket? Nem elég neki, hogy hetek óta képtelen aludni, ha nem azért, mert azon az átokverte szekrényen dolgozik vagy terveken agyal vagy urambocsá házi feladatot ír, akkor azért, mert rémálmok gyötrik? Tudja, nagyon jól tudja, hogy a Nagyúr ezzel a kínzással akarja emlékeztetni a feladatára. Igen, már tudja nagyon jól, hogy a feladat véghezvitele lehetetlen, hogy egyszerűen esélytelen, és hogy az eddigi próbálkozásai (a medál, a bor és az Ostara - és főleg az Ostara!) egyenesen szánalmasak voltak. De azt is tudja, hogy eddig nem volt elég jó. Hogy eddig nem próbálta eléggé, és hogy lehet ennél jobban is. Ebben biztos. Ha a 110% nem elég, akkor 200%-at kell teljesítenie.
Mert itt az életével játszik.
És ehhez hozzájön, hogy Dumbledore mindenről tud; hogy Piton folyamatosan nyaggatja azzal, hogy adja át neki a feladatot, hogy majd segít neki; hogy Potter állandóan a nyomában koslat, vagy ha ő nem, akkor a házimanók; hogy a kviddicscsapat, melynek vezetését presztízsből vállalta el, jelenleg utolsó a versenyben, és a csapattagok képtelenek megérteni, hogy Draco titkon szinte messiásként várja, hogy valaki kimondja: le kell őt váltani; hogy minden egyes tanóra kínos szenvedés, és nemcsak azért, mert már fogalma sincs, mikor és mennyire maradt le az anyaggal, és a tanárok azt képzelik, nincs is fontosabb az adatok ostoba magolásánál; hogy igazán jobb dolga is lenne, minthogy ostobábbnál unalmasabb büntetőmunkákon töltse az idejét; hogy Vikitria és Pansy és mindenki a vérét szívja, és elege van, egyszerűen ELEGE az egészből, és erre idejön ez a lány, felbukkan a semmiből, úgy tesz, mintha a világ összes terhét ő cipelné, és még ki is oktatja?!
NEM!
- Szállj le rólam Mirol, a rohadt életbe! - fakad ki végül. Az elmúlt pár hét minden elfojtott dühe, minden kudarca, minden keserűsége és kínja benne van ezekben a szavakban. Ijesztően magasodik a lány fölé, és tesz is felé egy fenyegető lépést.
- Egyáltalán semmi közöd a titkaimhoz, megértetted?! És ha bárkinek szólni mersz, én esküszöm... - A kezét felemeli, mintha ütni akarna, ám...

Dühkitörés.
Pedig régen olyan jól tudta kontrollálni ezeket.


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Vikitria Mirol - 2008. 09. 10. - 20:46:49
((Rómeó... mert eljöhet az a pillanat is mikor a szerelem tán nem elég))


A legszívesebben már rég máshol lettem volna, mint ezen a kihalt folyosón, de én még mindig itt álltam Dracoval szemben, szutykosan és jó pár perce egyikünk sem mozdult, csak beszéltünk. Hozzánk képest elég meglepő fordulat volt, mi meg a beszéd… Az utóbbi időben már tényleg szinte csak odáig jutott a társalgásunk, hogy mikor és hol és kezdett hiányozni a régi szenvedély, a veszekedések meg minden. Kezdtünk egyhangúvá válni és ez unalmas volt, mert ha már gyengédséget nem kapok tőle, akkor legalább legyen valami izgalmas és a veszekedésink azok voltak, főleg mikor csak úgy szikrázott körülöttünk a levegő és végül egymás karjaiban kötöttünk ki. Játszottunk a másikkal folyamatosan, úgy mint macska az egérrel, de volt benne valami plusz, amit csak tőle kaphatok.
Most meg…
Én fáradt vagyok, ő meg… Neki meg ki tudja mi a baja? Mostanában egyre rosszabb és nem hinném, hogy sokáig bírni fogja a terhet, ami a vállát nyomja, mert hogy volt valami, azt mindenki sejtette már a környezetében. Még a Griffendélesek is elgondolkodtak azon, vajon mi van vele, mert olyan már nagyon régen nem volt, hogy a Mardekár lenne az utolsó a kviddics bajnokságon, pedig rettenetes kikaptak. 
Sejtettem mi lehet gond, de kerek perec nem tudtam volna megmondani. De honnan is tudtam volna, ha nem mond el semmit. Ha mindent magába fojt, mert azt hiszi az egész világ ellene van és ő az egyedül áldozat. Csak ha nagyon elhagyja magát, annak semmi jó vége nem lesz, ezért akartam neki segíteni. Szimpla jó tanácsot adtam neki, erre…
Ennyire dühösnek még nem láttam soha. Négy éven át keserítettük a másik életét, de soha nem gondoltam volna, hogy ennyi indulat van benne. Egy pillanatra megijedtem, mert váratlan volt, mintha vulkán tört volna ki. Draco aki semmiféle érzelmét nem fejezi egyszer csak kirobbant.
Mirolnak nevezett… ráadásul meg is fenyegetett… Gratulálok neki.
Bennem is felment a pumpa. Miért? Mert elegem volt belőle, hogy képtelen felfogni a nyilvánvalót, hogy állandóan azt hiszi, mindenki rosszat akar neki. Hogy megfenyegetett és hogy ordított velem. Mert mára már csak ez hiányzott, az ő hisztije, mert ez az volt.
Nem mozdultam el mikor a keze a magasba lendült, tudtam hogy nem fog megütni. De ha mégis megtenné akkor az nagyon megbánná. Sokat tűrtem már tőle, ezt sose fogom.
- Üss csak meg! Nesze! – hergeltem – Üsd csak meg azt, aki jót akar neked, aki megtenne érted mindent.
Úgy néztem rá, mint egy utolsó féregre, mert jelen helyzetben tényleg így éreztem.
- Hát nem veszed észre, hogy csak jót akarok neked? Nem érdekelnek a titkaid, megmondtam! Azt csinálsz tőlem amit akarsz, és soha senki nem fogja megtudni tőlem, hogy kit szolgálsz! Most boldog vagy?
Ahogy a szavak elhagyták a szám, úgy ért bennem az indulat is.
- Képtelen vagy felfogni, hogy fontos vagy nekem?!  Hogy nem mindenki ellened játszik, hogy segíteni akarok? Hogy egy rohadt jó tanács volt csak, amit az előbb adtam, hogy nehogy bajod legyen? Féltelek az istenit! Ha lebuksz, meghalsz, és azt nem bírnám ki!
Inkább a fáradtság beszélt már belőlem mint a józan ész, mert különben ilyen szavak sose hagyták volna el a szám.
- De tudod mit! Unom. Azt akarod, szálljak le rólad? Hát jó. Legyen.
Néztem, hogy reagál, célba értek e a szavaim és hogy mit szól ahhoz, hogy elértem azt a pontot, hogy nem bírom tovább, hogy ha nem tesz végre valamit, akkor itt hagyom és befejeztem, nem leszek többi a Júliája.


Cím: Re: A pincébe vezetõ út
Írta: Draco Malfoy r. - 2008. 09. 10. - 22:14:44
((...))


Tényleg megfordul a fejében, hogy megüti. Tényleg. Olyan egyszerű lenne, mint agyonütni egy tündérmanót - olyan egyszerű lenne, mint mostanában soha semmi. Vére zakatol a fülében, alig hallja, amiket a fejéhez vágnak. Hergelik, ő pedig csak feljebb emeli a kezét.
Üsd meg. Üsd meg!
Tőlük zeng az egész folyosó.
Mi tartja vissza a kezét?
Mi fékezi meg dühét?
Itt áll előtte egy arcátlanul bátor fruska, aki pimaszul arra vetemedik, hogy törődjön vele.
...mindent...
Hogy nem hazugságokkal kábítja el, hogy nem tutujgatja, hogy nem akar az életére törni. Hogy őszinte hozzá. Mikor volt ő őszinte ehhez a lányhoz legutoljára? Volt egyáltalán valaha is?
Egyszer biztosan. De azt a percet ő maga is legszívesebben elfelejtené és letagadná.
...fontos vagy...
Eget rengető visszhangot vernek konok fejében az indulat szavai. Igaz. Igaz. Minden egyes szó igaz. Néha ezt csak tudja az ember. Néha, mikor a másikon látszik, hogy már képtelen lenne, és nem is akarna hazudni.
...nem bírnám ki.
Lejjebb ereszti kezét. Magas, sápadt homlokán egy röpke pillanatra mintha kisimulnának a harag ráncai, csak azért, hogy a lány újabb szavait hallva újra összegyűrődhessenek.
Legyen.
Ismét megfeszül az izom. Üt. Üt, és öklét átjárja a fájdalom. A bőr alá évődött angolnákként áramlik felfelé, mint ahogy a csont sajog, ha reped. A fal...
Nem, újragerjesztett dühe ettől nem csillapodott, sőt. Eltelik pár másodperc, egy pár szívdobbanásnyi idő, míg egymásra bámulnak. Meglepetten, haraggal, bűnnel. És rájön, hogy ostobaságot csinált. A fájdalom, az nem zavarja, az már régi jó ismerőse. És nem is az a baj, hogy Vikitria látta, milyen, amikor dührohama van - ezt soha senki nem látta még. Ő mindig a hűvös és bár idegesítő, mégis megfontolt Draco Malfoy... Egy aranyvérű pedig nem dühöng. Csak...
Közelről mered a lány szemeibe - önzőn, féltékenyen, dühösen. Soha nem nézett még így. Megtört, elkeseredett, könyörgő. Fájdalmas, bocsánatkérő. Őszinte.
Peregnek a pillanatok.
Mi a fene ez? Elfáradt. Nem akar veszekedni. Soha nem is akart, de a dolgok csak úgy megtörténnek...
A lány zöld íriszei sokáig fogva tartják a tekintetét. Aztán tenyere görcsösen a hideg kőfalra simul. Közelebb hajol, és az üstök bűzét felváltja a lány hajának ismerős, meleg illata. Hacsak nem siklanak ki karja alól, baljának remegő ujjai a lány vállához érnek. Mocskos bal keze... Tenyerébe zárja a vállat és a nyakat, majd óvatosan és esetlenül simítanak végig a karon.
Minden kisiklik a kezei közül.
Igaz lenne, hogy soha nem kér bocsánatot?
Szavakkal talán nem. Mégis, ahogy most közelebb és közelebb hajol, és alig mer hozzáérni a lányhoz, olyan, mint egy kimondatlan "sajnálom".
Sajnálom, sajnálom, szeretlek, sajnálom.


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Vikitria Mirol - 2008. 09. 12. - 13:52:27
Láttam, ahogy küzd, ahogy önmagával küzd, és ahogy lassan, de célba értek a szavaim. Tudta, hogy igazat beszélek ebben biztos voltam, és talán végre rájött, hogy bennem valóban megbízhat, mert nekem nem csak egy embert jelent a sok közül, hanem magát az életet is.
Az volt a gond, hogy túlságosan szerettem, vakon és nem tudtam ellene mit tenni. Voltak olyan pillanatok, mikor úgy gondoltam, fogom magam és véget vetek mindennek, mert hiába a szerelem, nekem ez így nem megy és inkább kitépek a szívemből egy darabot, és szenvedek egyedül, de nem miatta. Ez az előbbi egy ilyen pillanat volt, mikor teljes szívemből komolyan gondoltam, hogy ott hagyom, és véget vetek mindennek, mert ennek így semmi értelme.
Beletörődtem, hogy csak második lehetek, hogy soha senki nem szerezhet rólunk tudomást, persze pletykák keringtek, de mindketten tagadtunk, hisz Draco Malfoy és Vikitria Mirol ellenségek, gyűlölik egymást, csak hogy gyűlölet és szerelem között csak egy hajszálnyi a különbség és mi átléptük. Tudtam, hogy szeret, ez nem volt soha kétséges a számomra, de azt is tudtam, hogy soha nem fogja még magának sem bevallani, hogy érez irántam valamit. Elsőben is hiába voltunk jóban, akkor is mindig bizonygatni akarta, hogy neki semmit nem számítok, csak egy vagyok a sok közül és most, már érettebben, most is ugyanúgy tudott viselkedni, ha érzelmekről volt szó és ezen sajnos nem tudtam változtatni. Néha megmondhattam a véleményen, elküldhettem a fenébe, de már attól is boldog lehettem, ha meghallja a szavaimat.
Mikor kimondtam hogy, legyen vége, láttam rajta, hogy mélyen érinti a dolog, hogy talán most először érzi úgy, hogy valóban egy pillanat is elég lenne nekem, ahhoz hogy ott hagyjam, ha úgy érzem, nem bírom. Mert igen, képes lennék rá.
A keze újra lendült, de most ahelyett, hogy engem fenyegetett volna belevágódott a falba. A fal porzott, ahogy az ököl belecsapódott és szinte már hallani véltem, ahogy a csontok törnek. Tudtam, hogy ezzel vezette le a feszültséget, de azért nem volt megszokott látvány, tőle meg egyáltalán nem. Nem illett hozzá, ez a dühkitörés ez az érzelemnyilvánítás, ez… Ez is ő volt?
Pár pillanatig csak álltunk és néztünk a másik szemébe, nem mozdultunk, sem ő sem én. Vártunk. Vártunk, míg képesek leszünk józanul gondolkodni és tenni valamit. A tekintetemből kiolvashatta a fájdalmat, ha akartak, a fájdalmat, amit az elvesztése jelente, hogy fáj már az is, hogy így látom őt, hogy valóban aggódom érte, hogy valóban féltem.  De ugyanakkor talán először ő is bebocsátást engedett az érzelmeibe. Dühös volt, féltékeny, elkeseredett és könyörgő, de mindenekelőtt őszinte.
Szerettem…
De még mindig nem voltam benne biztos, hogy ez elég lesz e?
Közelebb hajolt, de én nem mozdultam, csak továbbra is néztem a két szürke szempárba, majd hirtelen a vállamon éreztem hideg kezének az érintéstét, még így ruhán keresztül is fagyos volt, de nem zavart, soha nem zavart, mert jóleső borzongással töltött el.
Lehunytam a szemem.
Esetlenül simított végig karomon, de hiába az esetlenkedés, így még sose éreztem magam az érintésétől. Jóval több volt ebben, egy puszta sajnálómnál, ebben egyszerre volt benne a szerelem és kérés, hogy maradjak vele, maradjak vele, mert fontos vagyok neki.
Amint ujjai lassan leértek a karom végére és már nem a ruha anyagát, hanem a bőröm érinthették, finom, puhán a kezembe zártam balját, majd belesimultam a mellkasába. Nem szóltam, csak szép lassan hozzá bújtam, hogy érezze itt vagyok és ha nem akarja nem megyek sehova, soha.


Cím: Re: A pincébe vezetõ út
Írta: Draco Malfoy r. - 2008. 09. 18. - 23:13:33
((Júlia))


Sajog a karja. A fájdalom lüktet és éget, a szív minden egyes dobbanásával érkezik a vér tagjaiba. A vérrel utazik a fájdalom. Jobbját maga mellett lógatva ökölbe szorítja kézfejét. Csak fájjon. Hagy fájjon.
Legalább tisztul vele a tudata.
A lány ruhájának gyűrődésein simítanak végig gyenge, tétova ujjbegyei. Keze úgy siklik lefelé, mintha zuhanna. Nincsen egy kapaszkodó sem. Az idő, Viki türelme és a bizalom is száraz homokként pereg ki ujjai közül.
Nem is tudja, mit remélt. És fogalma sincs, mit vár, vagy mit akar. Talán miután önzőn, kérdés nélkül magába szívta a lány illatát, hátrébb lép, és szó nélkül hagyja ott a folyosón - elvégre ki is ő, hogy szóval illesse?
Fáradt. Olyan nagyon fáradt.
És keze épp aláhullna a mélybe, mert nincsen semmi, amiben megkapaszkodhatna, mikor...
Meleg kéz kulcsolódik az övébe. És Viki szótlanul hozzábújik.
Megfogják.
Bíznak benne.
Fogalma sincs, miért keríti hatalmába ez a képzet. Nem a szavak... Sosem a szavak bírnak jelentőséggel, hanem a tettek. A mozdulatok. Az ilyen apró kis moccanások, melyek hiába kicsik, mégis rengeteg mindent árulnak el, annyi mindent mondanak. Ő pedig, az örök cinikus most elhiszi. Ezt a két szót.
Bízom benned.
Nem tudja, tényleg megrepedt-e a csontja, vagy csak túl erős a fájdalom: sérült jobbjával most ezzel nem törődve karolja át a lányt, és magához szorítja, és lehunyja a szemeit. Ő, aki a paranoiája miatt még csók közben is nyitva tartja, most lehunyja a szemeit.
Némán állnak, sokáig, egymást úgy ölelve, mintha ez valamiféle búcsú lenne.
Veszekszenek, aztán kibékülnek. Kitöltik egymáson a feszültségüket. Ő csak nem tudja, hogyan is működhetne ez másképp. Ő az érzéseit csak használni tudja (a dühöt, a fájdalmat), megélni sosem.
Most azonban mégse történik más, csak két szerencsétlen fiatal áll egy sötét, dohos pincefolyosón, és úgy tartják egymást, mintha ebből az esetlen, szánalmas ölelésből táplálkoznának: mintha innen nyernének energiát ahhoz, hogy aztán elváljanak, és mindketten tovább folytassák, amit kell. Ki-ki a saját dolgát. Mindketten a saját harcaikat vívják.
Egymásból csak erőt merítenek.


((vége))


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Yvaine Humphrey - 2008. 09. 29. - 15:22:49


Megállok. Úgy érzem nem bírok tovább menni. Mindenegyes léptem éles fájdalommal jár, vagy csak beképzelem? Hiszen testem nem fedi kék-zöld foltok sokasága. Az egyik aprócska kis beugró az, ahol megállok. Egy lovagi páncél mellett, mely ormótlan alakjával fölém magasodik. Idegesen nézek körbe, miközben ajkam harapdálom vészes sebességgel, talán már csak percek kérdése, s a rubint színű vércseppek első képviselői megjelennek. Méregetni kezdem a mellettem álló páncélt, melyen vastagon áll a pókháló, s a porréteg. Nem szólok semmit. Idegen vagyok itt, nem ide való, senki sem ismer és… és… Csak átnéznek rajtam, mint egy tükrön.
”Mert egy jelentéktelen senki vagy, talán azért. Ez nem fordult még meg a fejedben?” Yvaine hangja lustán kúszik tudatomba, s szinte érzem, miként terpeszkedik el a puha, kényelmes sötétségben a tudatom legmélyén.
- Ne mondj ilyet… - Nyöszörgöm félhangosan, miközben a lecsúszott szoknyám kissé felhúzom, s csontos ujjaimmal ellenőrzöm, vajon a cipzár fel van e rendesen húzva.

A legkisebb méretű egyenruha, melyben még így is elveszek. A szoknya minden egyes lépésnél lejjebb csúszik, s úgy kell rángatnom, hogy még se egy szem fehérneműben rohangáljak. Nincs vállam, mi megtartsa a talár súlyos anyagát, az ujja pedig ezáltal túl hosszú, csak épp az ujjbegyeim kandikálnak ki. Nekem teljesen más a testfelépítésem hiszen Yvaine teljesen más… Ám egyszer csak gondolt egyet, s előrángatva engem tűnt el a semmibe illetve nem a semmibe, hiszen még mindig itt van, hallom… érzem. De… Ez a test az enyém.
Csak az enyém.
S nem veheti el tőlem, nem… Nem fog visszatérni, mert nem engedem.
”Ugyan, ne áltasd magad, inkább élvezd ki azt a pár szabad órát, mely megadatott neked… hála nekem, s kegyességemnek. „

- Erős leszek, nem… nem bánthatsz. Nem teheted ezt velem, mert nem fogom hagyni! – Tudom, hogy amiket mond, nem üres fenyegetés, de most még is úgy érzem, annak ellenére, hogy apró szívem hihetetlen gyorsasággal verdes a vékony bőr, s a bordák menedékében. Szúr… fáj, hogyan veszem a levegőt. Odaemelve a kezem nyomkodom meg kissé, de ez semmit sem javít, csak a csontokat érzem. Hátam a hideg kőfalnak vetem, miközben kissé sípolva veszem a levegőt. Jól vagyok, jól vagyok… Ez csak annak a mellékhatása, hogy oly régen voltam már a felszín fölött, s minden más, szokatlan. Ezért is menekültem le ide. Itt minden olyan… otthonos. Érzem, hogy a tarkóm mintha bizseregne. Felkapom a fejem, majd körbe nézek. Nem látok senkit, pedig érzem… érzem, hogy van itt valaki. Valaki egészen más. Zavar, rosszul vagyok a gondolatától is. Menekülni, menekülni kell…

”Hiába menekülsz kedvesem, te sosem leszel egyedül, hiszen én mindenhol ott vagyok…”




Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Gabriel Mirol - 2008. 09. 30. - 13:00:54


Nem először, és vélhetőleg nem is utoljára fordul elő, hogy a nyomában jár. A saját árnyéka sem követhetné hűségesebben, mint ahogy a falnak vetett háttal várakozó fiú teszi.. mióta is? Talán három vagy négy napja..? Igen, körülbelül annyi ideje. Yvaine még akkor keltette fel a figyelmét, mikor a DS-t leleplező rajtaütéssel kapcsolatos tervekről akart informálódni az idősebb Malfoytól - volt valami a lányban, ami igen-igen felcsigázta Gabriel érdeklődését és aztán hosszú éjszakákon át nem hagyta nyugodni. Természetesen azóta tisztában van A Tervvel, csakhogy.. feltűnt neki egy újabb aprócska furcsaság, ami azóta böki a csőrét, mióta megorrontotta, hogy valami nem egészen százas annál a csajnál. Ez pedig nem más, mint a tény, hogy időnként magában motyog. Akárcsak ez a szöszke, itt.

Gabriel nem épp lassú észjárású kölyök, de bizony még mindig kemény fejtöréseket okoz neki Yvaine. Az egész lénye olyan bizarr, és bármennyire is szeretné biztosra mondani, hogy ez a szánalmasan lesoványodott csaj bizony egy és ugyanaz az egészségesebb külsejű mardekárossal (már csak a megdöbbentő véletlenek és különös egybeesések folytán is kénytelen így gondolni), mégsem tenné rá a fejét. Úgy érzi, valamiről rútul lemaradt, s most itt az ideje bepótolni az elvesztegetett napokat és kicsit körülszaglászni a zakkant liba háza táján - akit mellesleg azóta követ, hogy kilépett a klubhelyiség ajtaján.
A látszólag kihalt folyosószakaszon az égvilágon senki nem tartózkodik most rajtuk kívül, a vézna tünemény mégis nyüszögni kezd - mintha beszélne valakihez. Gabe természetesen biztos távolból figyeli, egész konkrétan a következő lovagi páncél dicső takarásába húzódva. Érdekess.. ki a franchoz beszélhet? Első ötlet gyanánt akaratlanul is Hóborc undok képe jelenik meg előtte, de ezt a lehetőséget villámgyorsan ki is rázza a fejéből. A kopogószellem sokkal harsányabban szapulná szerencsétlen lányt, nem finomkodna és susmorogna úgy, ahogy a kígyók teszik. Tehát.. talán jól gondolta és ezek.. Áh, fene egye meg ezt a nyomorult bizonytalanságot! Viszket a homloka, annyira kíváncsi, s már épp elhatározná magát, hogy felfedve kilétét előlép a meglehetősen kopott, kissé rozsdafoltos páncél takarásából, mikor újabb hangok ütik meg a fülét. Ezúttal határozottabbak ééés.. ejnye-bejnye.
Kiszagolták a jelenlétét.

- Lám-lám-lám, egy ismeretlen évfolyamtárs.
Kezdi kellemes, szinte dallamosan zengő hangon, ahogy ráérősen koppanó léptei felzavarják a mardekáros szőkeség zaklatott szuszogásától eltekintve néma folyosó nyugalmát. Gabriel arcán megnyerő, barátságos kis mosoly tanyázik, kezei szórakozottan zsebrevágva, a pálcája jól láthatóan öve mögé döfve simul az előírtnak megfelelően sötét nadrág és fehér ing anyagához. Nyakkendője lazán megoldva - egyszóval semmi különös nincs rajta.
- Nem kell fosni, kicsi lány, nem foglak bántani; csak tudod.. elvesztettem a mágiatörténetre írt beadandómat valahol út közben, és véletlenül épp hallottam, hogy.. magadban beszélsssz?
Ahogy felszegett állal és egész enyhén félrebillentett fejjel méricskélni kezdi a tyúkot, közelebb és közelebb lép hozzá - nem valami bizalomgerjesztő; persze az is meglehet, hogy egyszerűen csak ilyen lazavagyokszétesem, nyegle stílusa van a srácnak. Mindenesetre a mosolya kedves és a szemei is inkább élénk kíváncsiságot tükröznek, mint sunyi mohóságot.
- Szívesen meghallgatlak.
Közvetlen előtte áll meg, s amennyiben még nem léptek elő a páncél mellől, hát Gabe most gonoszul elállja a lányzó útját. Baljával lustán a falnak támaszkodik, jobbja még mindig a zsebében pihen, gerince kényelmesen meggörnyesztve.
- Ó.. a beadandóm nem láttad, ugye? Jobb is. Sírnál, ha az orrod elé dugnám a kézírásom. Nade-nade.. Hogy lehet az, hogy még nem láttalak erre, hm? Ha valamire, hát az ismereteimre büszke vagyok és jelenleg - már meg ne sértődj, de.. - nagy foltot ejtettél a becsületemen ezzel a fantom felbukkanással. Hm?
Vagy kettőt lép hátra, hogy levegőhöz és egy kis nyugihoz juthasson a csaj, s úgy fürkészi az arcát. Ismerősnek kéne lennie?


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Yvaine Humphrey - 2008. 09. 30. - 17:58:44
(http://i38.tinypic.com/ifalxg.jpg)
Éppen ellökném magam a faltól, amikor számomra nem túl ismerős hang üti meg a fülem. Betűk, sok betű, melyek szavakká alakulnak, értelmes szavakká, majd mondaszerkezetek tömkelege. Kissé megrázom a fejem. A kócos szőke tincsek játékosan táncolnak beljebb, talán még inkább elfedve a vékony, beesett arcot, a fakón csillogó szemeket. Összerezzenek, jól láthatóan. Mindenhonnan léptek zajai hallatszódnak, az övé, az ismeretlen valakié, aki beszél. Hozzám. Néz. Engem. Lassan emelem rá a tekintetem, miközben ujjaim tördelem idegesen. Végigfuttatom a pillantásom rajta, talán tovább elidőzve a kelleténél a nyakkendőn, melyen ott a címer, melyet én is olyan jól ismerek. Ismernem kéne őt, ezért is köszönt rám úgy… ismeretlen évfolyamtárs. De ki… ki ő? Ám a magamban feltett kérdésre nem kapok választ, pedig Yvaine biztos tudja. Nem felel, csak a gúnyos nevetést hallom, mire újra csak körbepillantok. Ez a fejemben van ő… ki nevet, kinevet! Tudja, jól tudja, hlogy szükségem van rá, de nem segít!

Nem mondok semmit, csak meredek a másikra. Azt mondja magamban beszélek. Nem én nem, csak ő nem tudja. Nem tudja az igazságot, amit én, hiszen Yvaine, ő hozzá beszéltem, nem magamban! Yvaine él, létezik, miért nem hisz nekem senki?!
- Mit akarsz? – Bukik ki belőlem a kérdés halk hangon, mely kissé talán magasabb oktávon hagyja el a szám, mint kellene. Már-már hisztérikus hatását keltve. Mi köze van hozzá, hogy magamban beszélek e vagy sem? S nem érdekel az, hogy úgy néz ki, mintha kedves lenne, mert nem az! Senki sem az! Soha senki nem törődik velem, csak Ő… de senki más. Még inkább a falhoz simulva pislogok az ismeretlenre a szőke tincsek árnyékából, nem mutatva semmi hajlandóságot arra, hogy esetleg félresöpörném az arcomból vagy ehhez hasonló. Minél közelebb lép hozzám, én annál inkább a hideg kövekhez préselődök, majd ha már nincs más kiút, kezdek el araszolni még közelebb a páncélhoz.
- M..m… mi? – Dadogva bár, de az apró kérdés az ajkamra kúszik. Valami frappánsat kellene, visszamondjak, ahogyan Yvaine csinálja, de nem megy. Ott lapul, akár egy dög, s csak emészt fel engem, de nem segítene! S ekkor elállja az utam, mert pofátlan módon megáll közvetlen előttem. Kezeim szintúgy a falra simulnak, melyeket eddig oly rendületlenül tördeltem. Csak beszél és beszél én pedig ismét csak szemöldök ráncolva, zavartan pillantok rá, miközben a bő talárom anyagán rántok egyet.

”Ne is ringasd magad hiú ábrándokba, hogy tényleg érdeklődik felőled. Hisz ki érdeklődne irántad?”
Szólal meg a hang ismét a fejemben. Lehunyom a szemeim, s hajtom le kissé a fejem.
- Senki. – Adom meg a választ összetörten, s zavartan pillantok fel, hiszen a srác kérdezett valamit, több dolgot is, én pedig… minél gyorsabban válaszolok, annál hamarabb fogok szabadulni. – Öhhm… nem, izé… Nem láttam semmit. –
”Hazudj, hazudj neki! Nincs más választásod, elvégre miért hinne neked? Tudod mi lenne akkor, ha beszélnél őszintén kettőnkről… Bedugnának egy sokkal rosszabb helyre mint ahová anyádat! Ott tényleg egyedül lennél, mert nem lehetnék ott veled, nem hagynák… ”
Szabadság! Végre nem hallanám azt a gőgös öntelt hangot duruzsolni a fülembe, s nem lennék korlátozva, nem lenne többet más a külsőm, nem bántanák a cicám, nem… nem… nem. Nem lehet.
- Képtelenség… - Sóhajtom a szavakat. Képtelenség, hogy Ő meg én ne legyünk együtt. Hogy ne óvja minden lépésem, s ne védjen meg, ha valaki bántani akar. Ha valaki olyan, mint Jack bácsi! Csak Yvaine hisz nekem, csak ő… még a nagyi sem. Ő sem.
Emlékezz csak, mit mondott az öreglány. Megfenyegetett, vagy elfelejtetted? Mert én minden szóra emlékszem. Ha nem hagysz fel ezzel a furcsa viselkedéssel, beléd veri a jó modort, szó szerint. Kell ez neked? „ Ösztönösen ráztam meg a fejem, a feltett kérdésre, majd vettem egy mély levegőt, s próbáltam abba az irányba tenni pár lépést, ahol a karja nem állta el az utat, vagy akkor pont a páncélba ütköztem volna? Ám hátrébb lép, belőlem pedig egy megkönnyebbült sóhaj szakad fel.
- A nevem Violet. – Felelem, minden átvezető nélkül, miközben magam elé meredek. Valaki ismét irányít, hallom a hangom, s érzem miként nyílik szét a két ajak. Yvaine…  Megadta a kezdő löketet, innen pedig nekem kell folytatnom.- Én ööhm… magántanuló vagyok. Az immunrendszerem. Többnyire otthon… tartózkodom. –

”Okos kislány.”


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Gabriel Mirol - 2008. 10. 02. - 20:17:32


Hűha, ez aztán az érzékeny aranytojás! Ha nem látott volna már így is túl sokat ebben az életben, minden bizonnyal megfordulna a fejében, hogy valami különlegesbe botlott, amiről megéri lefejteni a héjat, hogy a látszat alá kukkanthasson - egyelőre azonban nem tulajdonít komolyabb jelentőséget a hebegő-habogó csajnak, mint bármelyik másik zakkant libának. 1.) Magában beszél, 2.)rémüldözik, mintha minden sarkon fekete ninjacuccba bújt banditák lesnének rá, 3.) aztán meg az is nehezére esik, hogy értelmes választ csiholjon a nem épp nehéz kérdésekre. Vagy ő beszélt volna túl gyorsan és ez zavarta volna meg a szende lelkű szüzikének tetsző szöszkét?
Akárhogy is legyen, Gabe arcán árnyalatnyival határozottabbá válik az a segítőkész, félelmetesen kedves mosoly, mellyel az ismeretlen ötödéves vonásait fürkészi. Komolyan, kezdi egyre inkább nyeregben érezni magát és ez határozottan ínyére van!
- A "Senki." nem épp adekvált válasz a feltett kérdésre, de oké, nézzünk valami egyszerűbbet. A nevedet csak tudod, nem?
Szegény, áárva, elhagyatott kicsi lány, hát ki vigyáz rád most, hogy a rút farkas útját keresztezte a tiéd? Mert bizony a vasorrú bába valahol a Végtelen folyosón suvickolja az üstjét és a vadász is borzasztó elfoglalt holmi vélafajzattal; de még a tanárok, azok az ostoba mentorok is mind-mind másmerre boldogtalanítják a jónépet.
- No? Elvitte a cica a nyelved? Ejnye.. ennyire azért nem vagyok ijesztő. Még ha egy hetedéves szamárról lenne szó, meg is érteném ezt a nagy ijedelmet, de nekem nem kell ennyire hízelegned, tökmag!
Megnyerő mosolyt villant a lányzó felé, akit akaratlanul is mindenféle "apróság"-ot jelentő becenévvel illet már egy ideje. Hogy mi a frászért, az egyelőre még rejtély a számára, de kezdi megkomálni ezt az élő csontbabát.
- Képtelenség?.. Mi va'?
Értetlenül grimaszul, s egy pillanatra még az a kihaénnem stílusú vigyor is lehervad az arcáról, hogy helyét átvegye az érdeklődő, sőt, egyenesen töprengő kifejezés. Összevont szemöldökei közül az egyik zavartan kúszik feljebb homloka közepe felé.
- Öhm.. nem vagy te egész véletlenül álomkóros, csöpi?
Próbaképp csettint egyet a csaj előtt, és lássanak csodát, az egyből kiböki a nevét! Gabrielnek szabályosan égnek áll a hátán a szőr. Ez meg miféle boszorkányság már? Hát ő még ilyet nem pipált! "Mukodj!" És mukodik.  :o
- Violet. Hm.. szép neved van.
Ízlelgeti még egy kicsit a szót, aztán visszasüllyeszti aranyat érő kezét a zsebébe és harsányan felcicceg a szánalmasan gyenge hazugságra.
- Szóval az immunrendszered többnyire otthon tartózkodik? Hát ez szívás. Na ennél azért egy kicsit komolyabb hazugságra számítottam egy mardekárostól, már meg ne sértődj.
Azzal minden előzetes nélkül kezet nyújt a ványadt libának. Hogy ez fiúk és lányok közt nem így dívik? Nem érdekes.
- Gabriel Mirol vagyok.


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Yvaine Humphrey - 2008. 10. 05. - 16:05:47
(http://i38.tinypic.com/ifalxg.jpg)

Miért… mi a jó büdös fészkes fenéért néz rám ilyen furcsán?! Ez… ez még is mi lenne? Miféle kaján mosoly ez? Vagy éppen, hogy nem az csak én már megint a rosszat látom mindenkiben..?! Persze, hiszen mindenki az. Rossz, nagyon rossz, s csak ártani akar nekem.
- Adekvált… mivan? – Nem értem miről beszél, s teljes természetességgel engedem el a fülem mellett a megjegyzés többi részét. Nem zavartatom magam, hogy azokat a szavaimat kapja el, ami egyébként egyáltalán nem is neki szóltak. Nem is fárasztom magam azzal, hogy esetleg bármit is elmagyarázzak, mivel ő nem tartozik bele abba a kategóriába. Nem mintha más igen, tekintve, hogy nagyjából senki sem ismert, de lényegtelen.

Csak beszél és beszél, én pedig továbbra is értetlen fejjel pillogok rá. Tökmag? Hát, ahogy végigfuttatom rajta a pillantásom, ő sem rendelkezik túlzottan nagy méretekkel, akkor még is mi a fenét pattog itt nekem. Mert ugyan hiába a kedves mosoly, nem téveszt meg. Engem aztán nem!
- Nem félek tőled, ha erre célzol. – Felelem, talán egy árnyalatnyival erősebb hangon, s nem csak elhalló suttogó szavak, melyeket mintha egy haldokló ejtene ki, mint egy utolsó kívánságként. Nem mondanám azt, hogy a feleselős típus lennék de ez a… stílus irritál. S bár úgy tűnik csak engem, mert a háttérben Yvaine nagyon is jól szórakozik. Gyerünk, nevess, nevess csak! Ha egyszer igazán erős leszek…
”Ami sosem fog megtörténni, mert akaraterőd egy tyúkéval vetekszik.” Trillázik a vidám hang, mire alig láthatóan rándulok össze kissé. Hihetetlen…

- He? Alvajáró? Nem. – Felelem. Csak rövid, s tömör válaszokat adva, hiszen nekem ugyan nincs kedvem vele társalogni, ráadásul látszik rajta, hogy valamit… valamit akar, még ha nem is mondja ki. Még is mit? Nekem aztán az égvilágon semmim sincsen, Yvainén kívül. Óh… lehet, hogy… lehet, hogy valami feltűnt neki? Áh, nem, az nem lehet.
- Te… te ne csettingess itt nekem! – Csattanok fel váratlanul, miközben megpróbálom kezemmel elkapni az övét, de nem sikerül. Mintha kezdeném azt érezni, miképp áramlik a vér a testembe. Éledezek… Ám abból nem lesz semmi, már mint a kézelkapásból. Sokkal inkább tűnik szánalmas kalimpálásnak.

- M… mi?! Hogy hazugság? Nincs semmiféle hazugság. – Vontam össze a szemöldökeim, s néztem a másikra bosszúsan. Ez itt… kiparodizál, nevetségessé tesz. – Örülök, hogy ilyen jól szórakozol, de… -
Kezdek bele, ahogyan bemutatkozik, fittyet hányva rá, mert nem érdekel ki ő, s próbálom magam kivágni de ez annyira… szánalmas.
- Nem akarod egész véletlenül a mágiadolgozatodat tovább keresni? – Buktak ki a szavak az ajkaimon, s a világos lélektükrök mintha egy pillanatra sötétebbé váltak volna. Yvaine…
„Sajnálom, de nem bírom most már ezt tovább nézni. Egy ideig valóban szórakoztatott de most már… kezd szánalmas lenni amit produkálsz, nem gondolod?”
Hát ennyi, meg egy bambi, s mit tudok ellene mást tenni? Hagyom hogy a számba adja a szavakat. Szó szerint.



Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Gabriel Mirol - 2008. 11. 01. - 22:16:34


- Nem célzok én semmire; miért is tenném? Vagy ezt szeretnéd? Hát oké, rajtam ne múljon a boldogságod.
Megvonja a vállait, majd egy aprócska kis fújással lepöffent a jobbikról egy irinyó-pirinyó porszemet. Talán ott sem volt, de igen valóságosnak tűnt, és az ember inkább tisztítsa le magát, ha szutykos, ahelyett, hogy azon töpreng, valódi-e a mocsok vagy sem. Vet még egy futó pillantást körmeire, a makulátlan körömágyakra, majd kényes, úri ficsúrként kézfejét is szemügyre veszi, miközben eltartja magától, s majdhogynem a lány mellkasába tenyerel.
- Ne fossál már, basszus, nem bántalak..
A dorgálás könnyedén bukik elő ajkai közül, méghozzá olyan gyöngéd hanszínen, ami szinte már cirógat; és nem másnak, mint az iménti kis összerándulásnak szól. Fura csaj ez a Violet, meg kell hagyni, de a furaságában van valami hátborzongató mellékíz is. Ezt pedig Gabriel, a Mirolok kétségkívül legarcátlanabb sarja, aligha hagyhatja elsikkadni a Roxfort örökké komor, örökké szürke, örökké egyforma falainak nyomasztó homályában. Na majd ő felfedezi ezt a kis kincset! Mi lelhette? Belebújt valami démon? Rontást küldtek rá? Vagy egyszerűen csak őrült? Sok rémmese kerint a suli folyosóin zakkant diákokról - egyikük-másikuk egyenesen sorozatgyilkosként szerepel a pletykás táptalajból előburjánzó pletykákban -, de az igazat megvallva elég kevés fazon bizonyult közülük tényleg őrültnek.
Violet viszont.. akárhogy is nézi, az utóbbiak táborát gyarapíthatja. Már a külseje sem tűnik egészségesnek - ezek az állandó koncentrációs zavarok, a légbőlkapott kérdésekre adott spontán válaszai és a reszketeg, látszólag mindentől megrettenő természete meglehetősen erős bizonyítéknak tűnik ifjú Mirolunk szemében. Hmm.. állati érdekes.
Miközben ezen töpreng, akaratlanul is mustrálni kezdte a csaj arcát, nyakát, és a körülötte látszódó folyosószakaszt; mintha nem tudná eldönteni, hova is nézzen. A tekintete egy mániákus felfedező eszelős lendületével rebbent a szemekről az orr hegyére, onnan a szemöldökökre, az állra, a vállakra, a nyakra, majd a páncélok katonás rendbe állított, kissé foghíjas sorára, hogy aztán ismét csak az idegen lány arcán kössön ki.
- Mi?
Rezzen össze most ő, mint akit az alvajáró szó zökkent ki mélázásából.
- Jah, hogy nem vagy alvajáró! Hát ez igazán remek, akkor egy diagnózist máris kizárhatok.
Kaján mosolyt lök a durcás pofi felé, ám ez hamar le is hervad, mikor felé kaszál az egyik botsáska kacsó. Hohó! Mit akart ezzel? Legyet hessegetni? Szánalmas szegényke. Milyen jól ki tudna bszni vele, ha nem lenne olyan borzasztóan kíváncsi! Na majd dr. Mirol megmondja a frankót!
Vet egy jelentőségteljes pillantást a célt tévesztett kéz felé, s mintha rá akarna segíteni a dologra - és egy kis sikerélményt csöpögtetni az ismeretlen évfolyamtársba -, odébblibbenti a saját kezét, amelyikkel csettintett.
- Ejnye, kis agresszív. Úgy nézem, jó úton haladunk, ha már egyszer volt merszed idecsapni.
Megdörzsölgeti a legyintés keltette, érezhetetlen kis szellő csókjának nyomát a karján, mintha fájna, ám a következő szavakra már ő is kénytelen kissé komolyabban állni a témához. Nahát! Csak nem feloldott a kicsike? Végre megtalálta a nyelvét! Gabriel szemeiben lelkes tűz lobog, s olyan hévvel csillognak azok a bosszantóan gúnyos lélektükrök, mint karácsony előtt az ötéveseké! Ez már jó. Ez már szép. Ez már tetszik.
- Hmm.. mágiatörténet dolgozatot mondtam volna? Igazából gyógynövénytanra gondoltam. Bár most, hogy jobban belegondolok, Flitwick lebetegedett, úgyhogy hanyagolhatom még egy ideig a bűbájtant és a.. na de kit érdekelnek a dolgozatok, Vio? Lehet, hogy elvesztettem, de találtam egy sokkal.. érdekesebb témát. Történetesen téged. Lássuk tehát az első kérdést: gyakran beszélsz magadban?
Gonoszul elvigyorodik, s ahogy így áll, zsebrevágott kezekkel, felszegett állal, a továbbállás szándékának legapróbb jelét sem mutatva, meglehetősen provokatív hatást kelthet. Kíváncsi tekintetét természetesen a másik szemeibe fúrja, mintha abból akarná kiolvasni az igazat.


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Yvaine Humphrey - 2008. 11. 02. - 12:44:13
(http://i34.tinypic.com/s2qf4i.jpg)

Összevont szemöldökkel figyelem, miképp vizsgálgatja kezét oly nagy odafigyeléssel, ráadásul azt várom, mikor fogja rajtam lustán megtámasztani kézfejét, mint egy utolsó tárgynak tekintve, s annak használva. Sőt, biztos is, hogy bugyuta kelléknél több nem vagyok, pont mint ahogy Yvaine gondolja, egy báb amit mozgat, egy test, amit használ, kibérel, s idővel olyannyira megkedvel, hogy magáénak akar. Amikor holmi boldogságról beszél, csak szenvtelen arccal pillantok rá, üres tekintettel, akár egy világos feneketlen kút, melybe egy pillanat alatt elmerülsz, ahogy kíváncsi kis kezed kinyújtod, hogy a sima felülethez hozzáérek, az pedig beszippant, leránt a mélybe, s esze ágában sincs ereszteni. Boldogság? ismeretlen szó, fogalom. Értem, s tudom mi az, az elméletet, s talán egyszer én is voltam az, évek alatt párperc ha volt, de nem emlékszem, milyen is az. Pedig akarom, akarom tudni! Ne csak egy szellő legyen, ami épp átsuhan lelkemen, hanem teljeséggel belém ivódjon, s magamévá tehessem. Akarom, akarom? nagyon. Nem csak érteni, hanem érezni?
?Badarság! Minek neked holmi boldogság érzet, egy érzékeket becsapó érzület, ha itt vagyok neked ÉN??

Már nem őt nézem, hanem egy tégladarabot, egyet a sok közül, mely a mögötte lévő falon kirajzolódik, hihetetlen élesen s tisztán. Nem bánt, nem bánt, ez visszhangzik a fejemben, a két fül között, mintha visszacsapódna a falakról. Meglepetten pillantok fel, amikor érzem, hogy a karom beleütközött valamibe, ráadásul ez a valami történetesen a másik karja. De hát mit keresett az ott? Szinte pofonként ér az a tudat, hogy valaki hozzámért? Az én engedélyem nélkül, az apró érintés, mely súrlódás v olt csupán, szinte beleégette magát a bőrömbe. Lehet ez már az előbb is megtörtént, vagy csak most? Ha pedig az előbbi igen, akkor miért nem vettem észre?
?Inkább adj hálát az égnek, amiért Ő nem vette észre, milyen mocsokkal átitatott testhez ért? Megvető hang, melytől mindig olyan érzésem van, mintha a halál az egy ajándék lenne a számomra, de nem engedi. Nem hagyja, hogy megtegyem, pedig csak egy vágás lenne, vagy szúrás ám fogva tart, hiszen az övé vagyok, nem tehetek akármit az engedélye nélkül. ?Ugyan Édesem, hiszen tudod, hogy én csak a legjobbat akarom neked.?
Az édesgető hangtól csak újra kiráz a hideg, gyomorforgató, s szinte már fenyegető.

- De? de? de hát én nem! ? Védekezek, ahogy azt mondja, volt merszem megcsapni. A nevelőapám szavajárása volt ez, nem tetszett neki, amikor olykor visszabeszéltem, s volt merszem ellent mondani. Nem ütött meg, ó, dehogy, azt anyám se nézte volna jó szemmel, vagy csak én áltatom magam ezzel? Lehet, hogy azért nem fenyített, mert nem akart hibás árut? A kétségbeesés szikrái akkor sem halványulnak el, amikor újra beszélni kezd a dolgozatokról, s bár én félve pillantok a furcsán csillanó lélektükrökbe, Yvaine minden egyes elejtett szót figyel. Szinte issza magába, s elraktározza. ? Az első kérdés?; miért, lesz több is? -
Kérdeztem vissza, bár ez korántsem én voltam, megint kezdődött az a nagyon is ismerős állapot, hogy bár én voltam az, nem én irányítottam magam. A vékony karok emelkedtek, s összefonódtak a mellkasom előtt, ezzel is mutatva az elutasítást, hallottam a saját hangom, ahogy szemtelenül felteszi a kérdést gúnytól csöpögő hangnemben, tehát ismét előjött, hogy megóvjon engem.
- Nem hiszem, hogy bármi közöd lenne hozzá. ? Az arcom vonásai megváltoztak, mind kisimult, s a rettegés, a nyúzottság eltűnt volna, ahogy a világos lélektükrök is sötétebb színbe váltottak. Érzelemmentes arc, fenyegetően megvillanó szemek, melyben ott keveredett valami más, talán az őrület keveréke, ahogy a két én összemosódik. ? Ne nyúlkálj bele olyan tűzbe, ami meg is égethet kicsi fiú. ? A lenéző becézés egy furcsa, mikrofonhangon futott ki a vékony ajkak közül, az én cincogásom s Yvaine mély, kissé rekedtes hangja. Ennek furcsa keveréke, mely egy elváltozott borzongató egyveleget alkotva.

Nem hiszem el, először ezt csinálja velem, majd ismét? itt hagyott! Érzem, hogy miként szárad ki a szemem, mert elfelejtek pislogni egy pillanatra. Én szívom be az éltető levegőt, s én állok a másikkal szemben. Értetlen arccal, mintha? egy álomból ébredtem volna fel, s most térek magamhoz, ahogy tekintetét kerülve pillantok körbe.
- Nekem? mennem kell. Most. ? Menekülök, mert azt kell tennem, futnom el innen, minél messzebbre, ám a lábak nem engedelmeskednek, pedig mozdulniuk kell? igen, gyerünk már!



Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Gabriel Mirol - 2008. 11. 19. - 19:58:10


Egyszerűen nem fér a fejébe, hogy mi a fenétől félhet ennyire ez a kis oktondi, mikor a változatosság kedvéért - mondhatni, kivételsen - az égvilágon semmi kivetnivalót nem találhat a viselkedésében, vagy akár csak az öltözködésében. Egy ekkora épület falain belül, mint amekkora a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola, mindennaposnak tekinthető, hogy a srácok kedves, vagy épp.. nem olyan kedves, de egyértelműen figyelmes megjegyzésekkel bombázzák a csajokat. Hol tehát a probléma?..
Eltöprengve figyeli azokat a riadt szemeket, s már épp kezdené mocskosul elszégyellni magát, amiért ennyire megrémítette szegény kicsi, szerencsétlen teremtést, de akkor valami olyasmi történik, amitől Gabriel szemei szó szerint akkorára nyílnak, akár egy fényesre suvickolt, ünnepi levesestál! Hogy mi van?!
- Ööö.. - kezdetnek ennyi, egyéb értelmes szöveg akkor sem jutna az eszébe, ha izzó vasat lengetnének az orra előtt, vagy ne adj isten, valamelyik Malfoy jó velősen beszólna neki - Hm.
Nos igen, talán jobban jár így, hogy egy rekedt hümmentéssel összegzi a hallottakat, s ahelyett, hogy valami frappáns, idevágó válaszon agyalna, pusztán gesztusokkal fejezi ki magát. Ő is karbafonja a kezeit, s lesunyt fejjel pillant oda a gyakorlatilag leírhatatlan változáson keresztülment szempárba. Hűha, Gabe, szedd össze magad! Ha kicsúszik a markodból, tudod, mikor szaggintanád ki ismét a nyomát!
A legifjabb Mirol homlokát töprengő ráncok gyűrik meg, s még ajkaival is csücsöríteni kezd, úgy koncentrál! Hogy a fenébe lehetséges ez?! Na most vagy nagyon rondán át akarják verni a fejét, vagy ez a csaj komolyan nem százas. De még ha átverés volna is ez az egész.. honnan kerítették hozzá ezt a tyúkot?! Neeem, ez így nagyon bűzlik. Bár most, hogy jobban belegondol, az idősebbik Malfoy tehetséges kis metamorf.. Óóh, csak jöjjön rá, hogy az ő keze van a dologban, és olyat kap, hogy..!
Hm.. már tudja is.
- Kicsi fiú, mi? Na ide figyelj, aranyom.. ha már ilyen szépen összebecéztük egymást..
Höhö.. van egy tippe, mennyire volna Abraxas ínyére az aranyom megszólítás, és bár ott motoz a fejében, hogy azért ennyire még annak a marhának sem lehet beteg humora, ez a hozzáállás kétségkívül nagyot dob a bátorságán! Jól van, te görény.. akkor játsszunk!
A Mirol kölyök arcán magabiztos mosoly bomlik szét, s összefont karjait is lazán zsebrevágja, hogy aztán ismét felszegett állal lépjen közelebb a didergő madárkának, majd harapós kígyónak álcázott alakhoz.
- Igazán prüntyöghetnél egy sort magadról is. Tudod, a magamfajta szeret új tagokat felkarolni, és ki tudja, mikor jön majd jól egy ilyen ismeretség, mint te!
Önelégült vigyora akkor sem kopik, mikor a csontos kiscsaj ismét reszketeg őzgidára vált, s megkísérel lelépni. Na persze. Majd pont hagyni fogja! Gondolkodás nélkül mozdul, s bár látja, hogy Vio - a szavaival ellentétben - egyhelyben marad, ő maga úgy helyezkedik, hogy alkalom adtán ismét sarokba űzhesse az ismeretlen szöszkét.
- Hó-hó-hó! Csak ne olyan sebesen, Violet. Baromira tudnám ám értékelni, ha végre kiböknéd, miben sündörögsz. Úgy értem, persze, érdekes ez a játék, de.. szívesebben szállnék be, mint sem külső szemlélőként hagyjam, hogy átvágj a palánkon. Miben mesterkedsz?
Beszéd közben egyre közelebb és közelebb óvakodik a lányhoz, az utolsó kérdést pedig már egyenesen provokatív módon, szabályosan az arcába mászva teszi fel.
Menekülés esetén ösztönösen a csuklója után kapna, tiszta sor.


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Yvaine Humphrey - 2009. 01. 13. - 19:06:41
                                     
(http://i44.tinypic.com/30djfvb.png)
Dobog a szív, gyorsan s egyre gyorsabban, a légzés szaporábbá válik, s a kétségbeesés mindent eláraszt. A gyomrod egy aprócska szem borsó, semmi több, mintha mocorogna is, ugrálna ide-oda, mint egy gumilabda a tested falain belül. Torkod elszorul, s nem kapsz levegőt, pedig veszed, egyre gyorsabban, és gyorsabban, kapar.. éget, fáj. Nem bírom.. El akarok menni, csak futni, s elbujdosni. A hideg falnak simulni, a kőre rogyni, s hallgatni a csend andalító dallamát, ám nem enged. Ő.. ő is csak olyan, mint a többi, olyan mint akikről Yvaine beszél, akiktől megvéd. Megvet, azt hiszi, nem vagyok több, egy cirkuszi látványosságnál, azt hiszi van joga bármit is tudnia rólam, az életemben, a lelkemben, az egész lényemben vájkálni, mind ezt a lehető legkisebb kanállal. Fájdalmasabb, ennél nem is lehetne fájdalmasabb, az apró marások, karcolások, s élvezi. Élvezi a megszerzett falatokat, az elhintett morzsákat! S mohó.. többet akar, megakarja enni az egészet, engem.. mindenem. Tudni akar mindent, de nem.. én nem hagyom, s Yvaine sem. Mert megvéd, tudom, hogy megvéd. Csak is rá számíthatok.

Érzem, ahogy Yvaine bennem él, mocorog, s legszívesebben kitörne, de csitt! Nem lehet, az én alakomban kell maradnunk, azt mondja, nem változhat át, mert akkor az egész eddigi kártyavár, melyet évekig épített, semmibe omlana. Ha Gabriel játszani akar.. hát játszunk.

Rettegés, fájdalom, kétségbeesés, hol van már a segítség? Nem felelek a feltett kérdésekre, a megjegyzésekre, nem érdekel, mit mond, azt sem, hogy mit akar, csak az, hogy nekem el kell tűnnöm! Megteszek pár lépést, összegyűjtöttem az erőm ahhoz, hogy elinduljak, hogy kikerüljem őt, s felgyorsítva lépteim szeljem a folyosók kusza tömegét de állj! Mint ha csak parancsszóra, torpannék meg már csak első lépések megszületésekor. Felé fordulok, de nem rá nézek, hanem hatalmas szemekkel a csuklómra, s az arra fonódott ujjakra. Hozzám ért. A bőrömhöz, a csupasz bőrhöz, mely mint egy hófehér pókháló, úgy fonja körbe testem, s fedi el a bennem dolgozó szerveket, csontokat, izmokat. Kiszáradt ajkaim elválnak egymástól, ahogy döbbentem tátom el a szám, bár csak egy aprócska ?o? betűt formálnak a vékony, kissé lilás színben játszó ajkak, melyeket repedések megannyi sora tarkít. Nyöszörgő hang hagyja el az ajkaim, mintha épp ölni készülnének, s ha ez nem lenne elég félelmetes a hó fakó, s hihetetlen csontos csuklón most elkezd valami bontakozni. Gabriel érintése nyomán, indákat meghazudtoló módon kezdenek kékes-fekete, érhez hasonlatos képződmények terjedni, egymás után kibontakozni. Mint valami bőrbetegség, s már csak látszatra is hihetetlenül undorító, és visszataszító.

Érzem, hogy teljesen elveszek, amikor is felpillantok. A lélektükrök vibrálása abbamarad, bár most sem a megtört világos szempár pillant vissza a másikra, hanem maga a sötétkék tenger mozdulatlan tükörfelszíne. Az ajkak sem olyanok, mint percekkel ezelőtt, hiszen félő volt, hogy a néhol mély repedésekből, melyek a száradtságtól léptek föl vér fog pillanatok belül fakadni. Ehelyett viszont csak a haloványrózsaszín egészséges ajkak húzódtak mélységesen elégedett, s egyben elvetemült mosolyra.
- Nekem viszont nincs szükségem olyan ismertségekre, mint te, drágám. ? Kihúzom magam, bár legszívesebben még kisebb gombolyagba kuporodnék össze, de most nem én irányitok. Büszke, rendíthetetlen tartás, kétségkívül egyenesebb gerinc, s magabiztos arc, mely talán egészségesebben festhet. Szinte ugyan az minden, de még is teljességgel más. S lassan én semmivé leszek.. Hagyd drágám, hogy az enyém legyen, majd én elintézem..

- Külső szemlélő? Ó, te ennivalóan édes és naiv kicsi fiú, honnan tudod, hogy nem te vagy éppenséggel az egyik áldozat? ? Idegesítő, ám annál apróbb nevetés, igen, szórakoztat, hogy valaki ennyire kis kíváncsi, mindbelében kanál. Hát nem tanította meg ezt a fiút a kedves anyuka, hogy nem illik mások dolgába ütni az orrát? Szerencsétlen Violet, képtelen volt megszabadulni egy ilyen kis mitugrásztól, akit csak félre kell söpörni, mint egy porszemet, nem pedig fönnakadni rajta. Ám ha így alakult a helyzet.. miért ne élvezzem ki? Úgy is olyan kis butus, nem fog sejteni semmit.. Nem csak, hogy ő közeledik, de én is megteszem a kellő lépést, hogy immáron szemtől szembe, minimális távolsággal álljunk egymás előtt. Talán hozzásimulok egy pillanatra, ahogy kissé oldalra hajlítva a fejem, lábujjhegyre állva hajolok a füléhez.
- Érezni akarom.. ? Rekedt suttogás, melyet talán a vágy, vagy a kéj hoz elő másokból, amikor remegve fonódik össze a test, de nálam ez az erőteljes akarás jele, semmiféle más érzelem nem játszik közre, még is annyira félreérthető. Netán udvarolnék? Óh, dehogy is, s bár ez megfordulhat a fejében abban a pár másodpercben amit hagyok.. hamar semmivé foszlik az álomkép. ? Érezni az ajkaimon, s megízlelni.. a véred. ?
Belecsókolok a fülébe, majd hajtom le kissé a fejem, s nyelvem hegyét hagyva, hogy kicsusszanjon, érintem a másik arcához, nem messze ajkai szegletétől, majd húzom végig, szabályosan végignyalva a srác arcát. Ej, ej, Gabriel kedves, nem is tudod, mibe keveredtél.


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Gabriel Mirol - 2009. 01. 13. - 21:33:41
V i o l e t

Te jóóó büdös.. o_o homunculus.
Vagy egyéb rothadó szrság!! Gabriel szemei eddig sem voltak épp híján a tágra nyílt csodálatnak, de most aztán még az első döbbenetkor produkált átmérőt is sikerült megfejelnie néhány milliméterrel. Hogy a frászba lehetséges az, amit lát? Mi a fenét akarnak jelenteni azok az.. izék a csaj karján?! Másnak aligha tudná titulálni őket, így elegánsan meghagyja nekik a bármire ráhúzható, s roppan praktikus izé jelzőt.
Erek?..
Talán valami bűvös leprában szenved, és tényleg azért volt ilyen sokáig távol, mert otthon szerencsétlenkedett a legmagasabb torony legkisebb szobájának legsötétebb szekrényébe akasztva..? Áh, ugyan már, Gabe! Ne hagyd, hogy ilyen könnyen behülyítsen egy Malfoy! Azért már milyen má'. Szedjed össze magad, oszt tessék röhögni az egészen! Nagyon jó vicc volt, igen, háhá, majdnem be is vettem, háh!
- Na jól van.. - Elhúzza a kezét, és mintha valóban kételkedne benne, hogy valami fertőző vacakba sikerült ügyes ovis módjára beletenyerelnie, szinte zsigerből jövő késztetést érez, hogy egy jó feltűnő mozdulattal a nadrágja anyagába törölje a tenyerét. Kissé nyirkosabb, mint általában. Huh. Oké, kicsit megijedt. Még megköszörüli a torkát, hogy újra ráleljen arra a nagy hangjára, aztán valahogy úgy méri végig Vio ványadt kis testét, mintha a forrás után kutatna. Honnan jöhetett az a gusztustalan ocsmányság?..
- Ha te így, hát én is így, aranyom. Ezen ne múljon a boldogságod. Bár meg kell mondjam, nem gondoltam volna, hogy egy nap még azzal fogom tölteni a drága időm, hogy egy magadfajta lámát becézgetek. Csicsi-csacsi.
Jó, a szenvtelensége visszatért, s úgy tűnik, ezzel együtt a bátorsága is visszaszivárgóban van. Már semmi kétsége affelől, hogy Abraxas keze van a dologban - ki más volna képes ennyire is bealázni őt, mint az a nagyszájú Malfoy, meg az undok kis szőke rokona? Hehhe.. Megvagy, Malfoy. Kezdheted félteni a segged - mert hogy ezt nem úszod meg szárazon, azt biztosra veheted.
Ifjú Mirolunk arcán egyre öntudatosabbá válik az a pimasz, tenyérbemászó vigyor, s miután "mocskos" kezét ismét a zsebébe süllyesztette, újult erővel kontrázik rá az arcába csapott kérdésre.
- Honnan tudod, hogy nem jelentkeznék önként az áldozat szerepére? Pföhh.. Nagy szavak egy ilyen kicsi lánytól.. Hm. Nézd, pötyi. Violet. Nem akarlak kiábrándítani, de nem..
Nofene. Közelebb óvakodott a kicsike, s mintha ez nem volna elég, még ki is kuncogta. Milyen bátor.. Egy Malfoynak aztán kell bőr a képére, hogy ne marják le az első hozzávágott, alaposnak tűnő vádak.
Gabriel is hamar túltenné magát ezen az aprócska, talán kissé zavarbaejtő momentumon, ha a kis termetű ötödéves nem hajolna úgy a füleihez, hogy közben félre is érthető dolgokat duruzsol neki. Na de naaa.. Ezt a Mirol könyköt nem olyan fából faragták, hogy rögvest inába szálljon a bátorsága egy ilyen kis susmustól:
- Oké, hát felőlem.. - rebegi alig artikulálva, s kissé furcsállón szaladnak össze a szemöldökei. Mi az ördög? Ez a csaj totál bekattant.. Illetve Abraxas. Igen, a jó öreg Abraxas. Vagy.. Kay? Az az alsóbbéves kis riherongy. Na belőle is kinézné, hogy.. De most nem elmélkedhet ezen. - ..bár a boldogságot talán nem a srácok nyakában kéne keresned.
Behúzza a nyakát a fülébe adott csókra, s látványos fintorba vonja az orrát. Jajjmár. Most csupa nyál lett a hallószerve. Fúúj!
- Öhm..
Ismét beléfagyasztják a szart. Na azért már.. Talán azt mégsem kéne hagynia, hogy lesmárolja egy srác! Bloáh, ennyire nem beteges! Vagy mégis? Végülis még sosem csinálta. Hm.. Jajj, de muszáj a nyelvével?!
Gabe vonásai undorodó fintorba torzulnának, ha ugyan uralni tudná most az arcát - de pusztán a bal szeme alatti kis izom kezd megmagyarázhatatlan eredetű rángásba. Ő pedig némán tűri, hogy összenyalják a képét.
- A vérem, he?
Megvakarja a tarkóját, s bár egyhelyben marad, mégis kissé odébb dől, hogy távolabb húzódhasson az ocsmány kis kreatúrától. Ez a nyalifali különben sem az ő világa. Egy vélával még csak-csak, na de egy ilyen nyeszlett kis eres-babával?.. Ettől függetlenül mégis beharapja alsó ajkát, s valamit nyammog rajta. Aztán elfintorodik, s büszke mosollyal mutatja, hogy tessék, itt a vére. Még nyelvet is ölt!
- Tessék, blöki, parancsolj. De.. - és itt egy apró lépést hátrál, s önelégülten el is vigyorodik - valamit valamiért. Ha most újra pofán akarsz nyalni, ahhoz előtte válaszolnod kell egy kérdésemre. Nos?


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Vikitria Mirol - 2009. 07. 04. - 22:05:22


Kicsit tovább maradtam ma bájital különórán mint a többiek, de be akartam fejezni a munkám. Vannak kotyvalékok, amiket nem szabad állni hagyni, csak ha már teljesen kész, és a ma kivételesen egy komolyabb projekttel dolgoztam, de szerencsére Foley  hagytam hogy befejezzem. El kell ismernem, hogy egész jó fej egy tanár, pedig ilyet ritkán mondok. Valamiért a professzorok mindig úgy állnak hozzám, hogy javíthatatlan vagyok, pedig nincsenek rossz jegyeim, erős közepes, és a magatartásom sem vészes, persze a késéseimet és a lustaságomat leszámítva.
Persze Foleynak nem volt nehéz dolga, hogy megkedveljem. Az első dicsérete után belopta magát a szívembe, nem úgy, mint a mi hőn szeretett Pitonunk… Nem is tudom melyik a jobb tárgy számára… Mondjuk mindkét tanárnál dolgoztam, csak épp az egyiknél a csakazértis lendülettel a másiknál mert valóban élvezem.
Lassan takarodó, de én még csak most léptem ki a tanteremből, és a Griffendél tornya a kastély másik szárnyában van. Esélyem sincs oda érni, ha nem lóhalálában futok, de azt meg ki tenné meg? Mert én nem. Sőt, nem hogy sietni nem fogok, még az is lehet teszek egy kis kitérőt a konyhába, most úgy megkívántam egy jó adag ínycsiklandozó túrótortát. És nem érdekel Wilde! Ettől nem fogok elhízni… Növésben lévő szervezetem megérdemli, hogy néha kényeztessem egy kicsit.
Nem szeretem a pincét… Komolyan nem tudom elképzelni a Mardekárosok, hogyan képesek itt tölteni éveket. Nekem már az is bőven elég, hogy heti hat órát töltök itt, és az jóval kevesebb, mint százhatvannyolc óra, ha jól számoltam, persze ebből ki kell vonni mit tudom én mennyit, a lényeg, hogy sokkal több, mint hat.
De miért agyalok én ilyeneket?... Viki… Néha még saját magadnak is unalmas vagy.
Na, de akkor sem szeretem a pince folyosót. Talán a régi berögződött emlékek miatt. Valamiért ez sosem volt túl biztonságos környék egy magamfajta Griffendélsenek. Itt valamiért az esetek nagyobb százalékaiban történt valami. Persze ez azért is lehet, mert én sem tartozom éppenséggel a minta diákok közé, és nem igazán hagytam szó nélkül egy-egy megjegyzést, vagy talán még az is előfordulhat, hogy pont én voltam a kezdeményező fél.
Azért érdekes emlékeket őrizhetnek rólam ezek a falak... ha beszélni tudnának… De nagyon jól tudom, melyik a legmegdöbbentőbb sztorijuk a múltamból. Draco… egy biztos, itt el lehet bújni.
A táskámmal az oldalamon, egy farmerben, meg a kötelező egyenruhánk fehér ingjében ballagok a Klubhelyiségem felé, miközben az uniformisom többi része belevan gyűrve a féloldalas tatyómba. Mindig tartok magamnál váltó ruhát, a bájital szakkörökön, mert ki tudja, milyen baleset fordul elő. Ma például a szoknyámra öntöttek valami rózsaszín trutyit, amiről nem tudom meg mondani, mi is akart lenni. Pedig értek a bájitalokhoz. De ez…



Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Gabriel Mirol - 2009. 07. 07. - 14:34:10
Nővérkém, te drága  :P

Minő véletlen, hogy Gabriel Mirol épp abban a percben toppant be a konyhába, amikor is a vacsorához felszolgált túrótorta utolsó szeletkéit osztogatták a szorgos kis házimanók az éhenkórász diákok között! Na és kinek jutott az utolsó szelet? Na kinek? Naná, hogy neki! Háh!
Büszkeségtől duzzadó mellkassal sétálgat a klubhelyiség irányába, amikor is olyan remekbeszabott terv kezd körvonalazódni a fejében, amilyen egy hétben csupán… ötezerszer. No mindegy. A lényeg az, hogy ifjú titánunk meggondolja magát, és a karjára halmozott temérdek csemegét nem a klubhelyiségbe, hanem a bájital tanterem felé lavírozza. Ki mondta, hogy a jó öreg Foleyt nem lehet kicselezni? Ha annak a kis szaros kölyöknek sikerült, akkor egy ilyen vén zsiványnak egyenesen gyerekjáték lesz!
-   Ó, hopp, az ördögbe! – Dünnyögi, mikor a pattogó kukoricás tálra tornyozott palacsintatorony meginog, és félő, hogy az utolsó szelet túrótorta, mely a ragacsos szőlő drazsékon egyensúlyozik, csúfos véget ér a pincébe vezető folyosó nyirkos padlóján. Kár lenne érte. Hogy mentse a menthetőt, Gabe addig nyújtogatja a nyakát, míg nem sikerül egy kövér, szabályos félhold alakú falatot – mely jóformán az egész szelet felét képezi – a szájába tömnie. Ez az egész felér egy cirkuszi mutatvánnyal… fut át az agyán a gondolat, miközben azon mesterkedik, hogy a fogára tapadt maradékot a már említett drazsékupac tetejére piszkálja a nyelvével. Eközben persze sikeresen belenyomja az állát abba a fügelekváros fánkba, amit a hajnalig tartó dorbézolás végére tartogatott.
-   Meeennj máár viiiissszaa… - Egy pillanatra kénytelen megtorpanni, mert ez így nem megy, de a helyzete így is több, mint kétségbeejtő. Akkor most vagy a fánk, vagy a torta. Hm. Inkább beáldozza a fánkot. És igen! Így már mindjárt jobb! A fügetöltelékes édesség halk cuppanással ér földet az örökké mocskos köveken, majd Gabriel tornacipőjének rúgásától motiválva egészen a fal tövéig repül.
A srác elégedett mosollyal szemléli művét, aztán továbbáll, s ezúttal egy hosszúra nyújtott, girbe-gurba szívószálat kap a szájába, hogy alaposan teleszívja az arcát töklével.

Épp ekkor pillantja meg, hogy nincs egyedül, s noha egyelőre még nem tudatosult benne, ki is közeledik felé, bizony menthetetlenül elevenébe hasít egy nem is olyan rég volt emlék képe. Draco Malfoy, a Malfoyok gyöngye, mondhatni oroszlánszívű bátorsággal csap le a mit sem sejtő kis csoportosulásra, ahol is… egy bizonyos lány, azonnal ugrik a tejfölszőke kiskirály kénye-kedve szerint. A fenébe, hisz akkor eszébe sem jutott, hogy…
Most ellenben egyre nehezebben tartja vissza a kirobbanni készülő röhögést. Emiatt a liba miatt hagyta ott őket az apja? Emiatt az akaratgyenge kis szuka kedvéért? Csak néhány métert bírjon még ki, és akkor egyáltalán nem fogja érdekelni, hogy töklétől tocsogós nadrágban kell visszatérnie a klubhelyiségbe, sőt! Bizsergető élvezettel fog visszagondolni a percre, mikor a lehető legspontánabb módon róhatta le tiszteletét Vikitria előtt.
Megvonaglik a szája sarka, közben egyre nagyobbra híznak a cukros löttyel telt pofazacskók. Már lassan az állán is üdítő csorog, de tartja magát. Gödröcskék jelennek meg az állán, és az a szép feje is egyre vadabb vörösben játszik. Már csak egy lépés, és épp előtte fog állni. Igen!
-   Khm. Pfrrruhhahhahahhhaa! – Robban ki belőle az addig tartogatott röhögés, miközben Gabriel szájából prüszkölve, fröcsögve, majd egyre duzzadó sugárba gyűlve tör elő a töklé. A fiú álláról kövér cseppekben csöpög a szörp, s úgy fest, a zöld-ezüst nyakkendő, valamint a fehér egyen ing sem úszta meg a vízköpőket is megszégyenítő akciót. Csak az a kár, hogy azon a finom túrótortán is nyálas üdítővel kevert tócsa terpeszkedik; a mazsolás csokipuffancsok pedig körös-körül a padlón hevernek, akár a szétszórt kecskebogyók.
-   Eltévedtünk, eltévedtünk, kisanyám?


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Laetitia Morrison - 2009. 07. 16. - 13:28:30



Hihetetlen, mennyi düh tud beleszorulni egy lányba. Az pedig annál inkább, mennyire tökéletesen palástolja.
Lassú, nyugodt léptekkel haladt végig a folyosókon, egyenest a mardekár klubhelyiségébe tart. A finom, márkás anyagból varrott talár úgy suhan utána, némán, mintha megbűvölték volna. Ha akarná se tudná letagadni, honnan származik. Honnan az a gőg, a felsőbbrendűség, és a kimértség, ahogy akár egy királynő végigvonul a többiek között.
Senki nem áll az útjába. Aki csak szembetalálkozik vele, inkább kitér, semhogy rá kelljen pillantania.
Élvezi, hogy vannak, akik félnek tőle. Le sem tudná tagadni, milyen elégtétellel tölti el.
Legalább nem lesz több olyan élménye, amit a háta közepére sem kíván. De nem ám! Többé nem hagyja magát oly könnyen csőbe húzni. Amit azon a napom megfogadott még most sem felejtette el. Nincs mit elfelednie. Sem megbánnia. Csak a düh maradt, és a tömény gyűlölet, amit az iránt érez, aki képes volt ilyen aljas módon kicsikarni egy csókot.
Még mindig égett a szája, de nem a szégyentől. Nem bújt el, és nyíltan felvállalta, történt, ami történt. Ahogy azt is nem titkolt szándéka egyszer évek múlva egy sötét sikátorban újra összetalálkozni.
Igazi mardekáros jellem volt, hozzá társítva olyan bosszút, és szenvedélyt, amit bárki megirigyelhetett volna tőle. Büszke volt a származására. Arra, hogy ha elmegy bárhová, hajlongjanak neki, és körbeugrálják, mint egy igazi úrinőt. Büszke volt arra, hogy mindig előre vették, bármilyen kérése volt. Arra, hogy nem kellett semmiért sorban állnia. Arra, hogy mindig azt tehette, amit akart, mert senki nem volta érte felelősségre.
És Ő még ezt az életet akarta volna lecserélni? Talán teljesen megőrült. Vagy legalábbis azokra az időszakokra, amikor azon törte a fejét, hogy mihez kezdjen.
Az ominózus eset óta, szinte vágyott az után, hogy büntetlenül megtorolhasson mindent, és mindenkit, aki valaha is ártott neki valamivel. Szerencsére nem voltak sokan, így a kis halállistája sosem kellett, hogy megíródjon, csupán a fejében.
Már alig várta a következő bált, hogy megalapozhassa a terveit. Bizonyos tekintetben, még ha túl gyakran unalmas is volt az előkelőségek közé járni, hogy a legújabb pletykákat hallja, megvolt a maga előnye is.
Nem egy évfolyam, vagy háztársával futott már össze a „drága holmik tárházának” csúfolt összejöveteleken. Hol maszkban, hol anélkül, de mindig felismerte a kellő embereket. Most is tervezgetett a következőre. Kik azok, akinek elég egyetlen ártatlan szót szólni, és remegve teljesítik minden kérését. Hogy a férfiakat, és az alatta állókat milyen könnyű az ujjaik közé csavarni.
Öntelt mosoly cikázott át a krétafehér arcon.
Előrehulló tincseit két ujjal söpörte vissza a többi közé. Ugyan már, hogy mutatna gubancos, félig szétesett hajjal? Igen, ha az a két tincs nincs a helyén, elveszik a varázs. Talán hajpántot kellene hordania, de nem talált még a kedvére valót. Habár… Tudja, kit kell megkérdezni ezzel kapcsolatban.
Mintha Merlin meghallotta volna a gondolatait, a következő fordulóban Tyana Miscreantot pillantja meg, aki épp falhoz döntve csókolózik egy ismeretlennel.
Szélesen elmosolyodik.
Ez a lány, maga a megtestesült rémálom a nők szemében. Persze, csak azok, akik nincsenek vele köszönő viszonyban, vagy épp a kedvesüket féltik. A férfiak mind buták, és nem az agyuk irányítja őket. Egy ügyes nőnek semmi percébe nem telik elcsavarni a fejüket. Tyana pedig mind közül a legjobb. Már előre mosolyog a szerencsétlen flótáson, amikor közli vele, hogy egészen mást várt, és a hátsóját billegetve – ahogy szokta, elsétál a tett helyszínéről.


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Vikitria Mirol - 2009. 07. 18. - 20:47:01

Nem figyelek, olyan apróság ki jön velem szemben. Szimplán nem érdekel. Minél hamarabb fel akarok jutni a Klubhelyiségembe és levetni magamról az egyenruhám és belebújni valami kényelmesebbe és neki kéne állnom a bájitaltan házi dolimnak is, mert a végén megint Foley irodájában végzem… Nem köze sincs a hirtelen javulásomnak a beszélgetéshez csak egyszerűen nem akarok megint végig hallgatni egy szentbeszédet.
Érzékelem, hogy valaki közelít felém, de nem tulajdonítok neki túl nagy jelentőséget, hisz mégis csak a Pince lejáratánál vagyunk, ahol azért elég nagy szokott lenni a nyüzsgés, főleg mert valahol ezen a környéken található a Mardekárház is. Hmm… vajon Draco mit csinálhat most?
De képtelen vagyok belemerülni a csodás képekbe, amik azonnal megjelennek lelki szemeim előtt, mert valami prüszkölő hang és valami gusztustalan trutyi kizökkent.
Ez…
Ez…
Képtelenség.
Ez büdös és ragad. Mi a fészkes fene történt?
Kell egy másodperc hogy felfogjam, hogy miféle gaztett áldozata lettem, és hogy ami a hajamba az arcomra és az ingemre ragadt narancssárga izé, az nem más, mint töklé. Méghozzá egy ideje érlelődött töklé…
Idegesen törlöm le az arcomról a lecsorduló nyálas ital cseppeket és förmedek rá az előttem álló alakra. Aki mellesleg még be is szólt nekem.
Hogy van képe…
Talán nem tudja kivel áll szemben? Egy kis idióta Mardekáros. Egy senkiházi.
- Normális vagy te?
Igen, ideges vagyok. Pedig semmi bajom nem volt eddig, de ez a pofátlanság, felforralta az agyvizem.
Azt se tudom ki ez, szerintem még csak nem is láttam, vagy ha igen, akkor átnézem rajta, erre most valami rejtélyes oknál fogva, az arcomba köp egy adag töklevet.
Illene reagálnom a lesajnálkozó kisanyám kifejezésére is, de nem adom meg neki ezt az örömöt. Arról ne is álmodjon, viszont ha még egy apró bakit vét, akkor bizony megismerkedhet Vikitria Mirollal, és abban nem lesz ám köszönet.


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Gabriel Mirol - 2009. 07. 27. - 16:21:24


Ifjú Mirolunk a lehető legvadabb örömtől duzzadó mellkassal szemléli a művét. Vikitria Mirol. Tetőtől talpig töklétől ragacsosan… Hazudna, ha azt mondaná, nincs ínyére a helyzet. Mégis olyan angyalian ártatlan, szinte már riadt képet vág, amit bármelyik csínyen ért ovis megirigyelhetne tőle.
-   Én? Igen, tudtommal igen. – Hebegi csak úgy a miheztartás végett, miközben még szorosabban öleli magához a konyháról elcsent szerzeményeket. Úgy tűnik, a datolyás golyócskák gurulós kedvükben leledzenek, de Gabe ezeket is boszorkányos ügyességgel kapdossa el. Igaz, gyűrűsujja már fehérlik az erőlködéstől, amivel a könyökhajlatába szorítja az egyik rakoncátlan kis drazsészemet, de ennyi áldozatot még ő is képes meghozni. Hmm… talán jelentkeznie kéne kviddicsezni. De ne térjünk el a tárgytól. Ott tartottunk, hogy Gabriel habogása elhalt, s a fiú ajkaira széles, örömtelen mosoly költözött. Le sem tagadhatná, mennyire nem szívleli az előtte álló Vikitriát, hisz ha tekintettel ölni lehetne…!
-   Bár egyesek szerint bunkó és undorító. Látod? Képtelen vagyok uralkodni az indulataimon. Meglátok egy szőke lányt, és mit teszek? Arcon köpöm. Ez vajon normális reakció a nemtetszés kifejezésére?
Kezd nagyon elszaladni vele a ló, de ha már így összeakadt hatezerszer is elátkozott nővérkéjével, hülye lesz megálljt parancsolni a szájának. Mindeközben nekilát kiválogatni a karjára halmozott csemegék közül a már ehetetlennek minősítetteket. Van ott minden, mi szem-szájnak ingere, csak épp töklével és bő nyállal meglocsolva, szaftosra ázottan tálalva.
-   A manók utolsó szelet túrótortája… Kár érte… Az arcodról lejön a dzsuva, de erről? Nézd csak meg! Már nem lehet megmenteni. Ez is a te hibád. – Addig ügyeskedik, míg fogaival meg nem ragadja a süteményt. Nem könnyű. Túl puha, így kénytelen falatonként megszabadulni tőle. Egy harapás, maga mellé köpi, még egy harapás, az is undok cuppanással csókolja a padlót.
-   Nnna… - Dünnyögi, miután az utolsó falatot is maga mellé köpte, és lenyalta a krém maradékát az álláról. – Mit is mondtál, hova készülsz, cica?


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Tyana Miscreant - 2009. 08. 10. - 15:38:13
Laetitia az én kedvenc szövetségesem

A falhoz préselik vékony testét, csípőjéhez már-már fájóan nyomul egy másik csípő, miközben egyik lába szinte rákulcsolódik a fiú térdére. Ajkaik mohón tapadnak össze, s az alig kivilágított folyosón ez egy igazán izgalmas szituáció.
Ujjai vadul túrnak bele a sötét hajzuhatagba, erősen tartva a fejet, hogy még véletlenül se szakadhasson meg oly forró csókjuk. Ám egy idő után, Tyana mégis úgy dönt, hogy elég a gyereknapból és véget ér a szenvedélyes pillanat. A kéjes sóhaj elszáll, a vágyakozó érintés elmarad, s a kígyóként tekergő lábak is a helyükre kerülnek.
- Igazuk volt Matt. … Te nem tartozol a legjobbak közé. Sajnálom de nem lehet köztünk semmi.
S mielőtt a fiú köpni-nyelni tudna, már ott is hagyja, s elindul egyenesen a folyosón. Épphogy tesz három-négy lépést mikor megtorpan, s tekintetét egy ismerős arcra függeszti.
Elmosolyodik, de úgy, ahogy nagyon ritkán teszi…nincs benne sem a bestia, sem a ribanc, sőt … talán csak szövetség.
Hogy milyen? Az ami közte és Laetitia között kötődött pár hónapja, mikor Roxfortos diák lett.
- Áhh ….édesem. Már kerestelek, de sajnos nem találtalak meg, és tudod, hogy általában nagyon sok elintézni valóm van. Nos azt hiszem ideje lenne megbeszélnünk a születésnapi partimat… azt el se fogadom, hogy nem tudsz eljönni, ugyanis a birtokomon lesz…szóval, egy hatalmas nagy parti, rengeteg pasival, … és jó sok piával. Szóval örülnék ha segítenél megszervezni … legalább a meghívottak listáját.
Elgondolkozik, hogy vajon még mit is akart mondani, s igen már ott is van a szájának a sarkában az az apró kis görbület, ami annyira védjegyévé vált már az évek során.
- Ajjj …   
Színpadiasan sóhajt egyet, miközben hajába túr.
- Meg aztán ruhát is kell vennünk … el ne feledd, hogy a következő hétvégét velem töltöd, meg persze a tervezőkkel … azt hiszem ki fogok valamit felejteni …
Szemöldökét felhúzza, megigazítja a szoknyáját.
- Azt mondja a nagynéném, hogy illene Petert is meghívnom … de nem akarom, mert akkor nem lehetek önmagam…
Gondol itt arra, hogy nem smárolhat azzal akivel akar, bármelyik pillanatban. Mert ha jegyese megjelenik, akkor az egész parti botrányba fog fulladni. És ezt nem engedheti.
Nem…egyszerűen nem. Ez a parti róla fog szólni, nem pedig arról, hogy milyennek kéne lennie. Álmodjanak a kis nyomorékok. Ebből nem fognak enni.
- Hm…na és mondd csak édesem … lenne valaki akit magad miatt hívnál meg?


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Laetitia Morrison - 2009. 08. 10. - 16:16:30



Nem is Tyana lenne, ha nem hallaná meg a finom tűsarkak koppanását maga mögött. Széles mosollyal az ajkain torpan meg, és várja be a lányt.
A háztársa, szövetségese visszamosolyog, és tudja, hogy ha van néhány ember a világon, akinek nem kell ettől a mosolytól tartani, Ő azok közé tartozik.
- Csak nem újabb áldozat? – kérdezi még szélesebb ajakgörbülettel.
Figyelmesen hallgatja a mások által gyűlölt kis személyiséget, és már jó előre élvezkedik a lehetőségen. A Miscreantok mindig a kiváló vendégszeretetükről voltak híresek, na meg a drága holmikról, amit jómaga sem vetett meg. Eggyel több ok, hogy jóban legyenek. Manapság nem mindenki teheti meg, hogy saját tervezőkkel vegye körül magát, és a legdrágább holmikat kapja meg. Még jó, hogy náluk nem voltak ilyen problémák, sem ez előtt, de minden bizonnyal ez után sem lesz baj.
– Bocs, dolgom volt. – villant fel egy önelégült mosolyt, olyasfélét, amiről csak Tya tudhatja, hogy kivételesen jó mókában volt része a napokban. – Ugyan, hova gondolsz, még szép, hogy ott leszek. Ki lenne az az őrült, aki kihagyná? – csap át cinkos mosolyba. – Szervezés? Persze, hogy segítek. Nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem manapság nem lehet ezt rábízni senkire. Ki tudhatná jobban, mi a jó neked? – kérdezi szemérmetlenül.
Az ilyesféle témák soha nem álltak távol tőle, nem egyszer hallottak már olyan bálról, ahová jobb is, hogy nem mentek, mert annyira szörnyű híre lett. Tyanáé más, evidens, hogy csak tökéletes lehet, ahogy a sajátja is, ha végre eljön az ideje.
Szinte már látja is magukat, főleg a lányt, ahogy körberajongják, és mindeközben egy hedonista ünnephez hasonló helyzetek uralkodnak. Mmmm. Maga a tökéletesség.
A szépen csengő kristálypoharak, a zene, a pasik, akik a lányok kegyeiért mindenre hajlandóak, mámorító még elképzelni is, hát még átélni..
- Dehogy fogsz. Mondanám, hogy hozz magaddal egy házimanót, de milyen undorító már becipelni őket bárhova is? Főleg a tervezők közelébe. Már alig várom, hogy lássam, mit kreálnak nekünk. – egy cseppet sem izgult amiatt, hogy Tya milyen tervezőt hozat, Ő az a fajta lány volt, aki mindig a tökéletesre törekedett, akárcsak Laetitia. Kész maraton lesz, de az isten szerelmére, lány, hát persze, hogy szereti a ruhapróbálgatást, a vásárlást, és mindent, ami ezzel járt.
Peter.
A név halvány emléket ébreszt benne, valami jegyes, akit neki szántak? Mielőtt azonban túlságosan meg kellene erőltetnie magát, a mardekáros kiegészíti a hiányzó kis kockákat.
- Petert? Ugye ezt nem gondolta komolyan? Kedvesem, egyszerű a dolog, nem kell meghívni, tudod, nem mindenki ér rá mindig. Mi van, ha neki épp más dolga akadt? – kérdez vissza kikerekedett szemekkel. Tudja, hogy Tyana nem fogja félreérteni a kinyilatkoztatása miatt, hanem érteni fogja a célzást: mindent meg lehet oldani, csak akarni kell.
A hirtelenjében jött kérdésen azonban megütközik. Felvonja a szemöldökét, pödör egyet a haján, majd újra önelégült arcot vág.
- Nem is tudom még. – mondja elnyújtva. – Igazság szerint még meg kellene dolgozni a kicsikét valahogy, de egész ígéretes partinak néz ki. A kérdés csak az, hogy akarom-e, hogy egész este az Ő arcát is nézegessem? – fejezi be a gondolatmenetet egy apróbb levegővétellel. – Igazán nem tudom, mit csináljak vele. Apropó csinálni. A minap azon gondolkoztam, hogy kellene egy új hajpánt, nem tudsz valami jó helyet, ahol akár még csináltatni is tudok? Dee, nem a party-ra kellene. Fő az ártatlanság vélelme. – mosolyog angyalian. Tudja, hogy két perc sem kell, és Tya minden ruha, vagy kiegészítői problémáját meg tudja oldani. Még akkor is, ha néhány nap áll csak a rendelkezésükre, hogy beszerezzenek valamit. A lehetetlen, az egy nem létező fogalom a számukra…


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Tyana Miscreant - 2009. 08. 12. - 09:09:33
Laetitia Morrison

Nekidől a falnak úgy hallgatja a másik szavait, néha elereszt egy-egy mosolyt, de többet nem tesz. Itt nem szól közbe, itt nem sérteget, csak megértően hallgat, miközben önkéntelenül is végigsimít ajkán.
Megesküdött, hogy azután a nap után többet nem  tesz úgy, mintha minden férfi csak egy játékszer lenne, de mivel nem engedheti meg magának, hogy bárki tudomást szerezzen a kis incidenséről, így maradnia kellett ennél a szerepkörnél. Nem foghatnak gyanút…Ez sose derülhet ki. Az tönkretenné az egész életét és nem azért jött el a Roxfortba, hogy a királynői székből szolgálóvá váljon.
Mintha álomból ébredne, úgy néz a lányra, és már ott a nyelve hegyén a válasz de azért még megvárja, hogy a Mardekáros befejezze mondandóját.
- Áldozat? Csak ő nevezheti magát ezentúl annak … tudod, legenda is lehetett volna, de így csak Ő is egy vicc tárgya lesz. Milyen dolgod volt kisasszony? Na mesélj csak …nem,nem ezt nem hagyom ki tudnom kell, hogy mi volt és kivel…csak úgy csillognak a szemeid.
Vigyorodik el, s már folytatja is a gondolatmenetet.
- Hát igen….őrült aki kihagy egy ilyen eseményt, hiszen ebből csak egy van az évben, viszont nem mindenki teheti be a lábát. És ez sokaknak nem fog tetszeni, de hát kit érdekel…? Az a lényeg, hogy mi jól érezzük magunkat. Nem de? Szerintem abszolúte. De hogy néz már ki, hogy a saját állítólagos jegyesemet nem hívom meg a partira? Szép lesz … na mindegy nem érdekes. Hmm….na ne csigázz már meséld el ki az a srác akiről beszélsz…meg aztán ne feledd el, hogy nincs élvezetesebb dolog, mint húzni az agyukat. Az olyan szituációkban derülhet ki igazán, hogy mit jelentünk nekik ahol féltékenykedhetnek kicsit. Vele voltál most is mi? Te kis huncut…
Nem teszi hozzá, de a szemében ott csillog, hogy büszke vagyok rád. És ilyet nagyon ritkán enged láttatni ez a lány, és őszintén ott bujkál már a kíváncsiság. Kíváncsi arra, hogy ki az a szerencsés akiről így beszél kis szövetségese…ki lehet az, aki ennyire a gondolataiba kúszott. S ha tudná…hogy az a fiú, aki oly agresszív volt az erdőben, aki meg akarta kínozni és ölni…lehet, hogy nem repesne ennyire az örömtől.
- Hajpántot? Hát miért nem ezzel kezdted? Van egy iszonyatosan jó bolt az Abszol úton, igen eldugott kis bolt, viszont márkás darabokat árulnak kiegészítőből, de ha esetleg azt szeretnéd, küldök egy baglyot a saját tervezőmnek, hogy hétvégére jöjjön el, aztán neki elmondhatod a terveidet. Nem tudom melyik lenne a jobb megoldás számodra. Majd döntsd el.
Megvan, hogy mit akart mondani.
- Mit szólnál hozzá, ha álarcos bált rendeznénk. .. vagy ne? És lehetne tétje az estélynek. Mondjuk valami olyasmi, hogy rá kell találni arra akivel érkezne…és ha megtalálja éjfél előtt, lehet egy kívánsága. Na? Elég érdekes?
Hát igen…A Miscreant partikban mindig is volt valamiféle csavar.


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Laetitia Morrison - 2009. 08. 12. - 11:13:17




Néhányat pislog, amikor újra a szövetségese szemeibe néz, aztán magában fejet ráz, és felkuncog. Egy pillanatra olyan érzése volt, mintha a lány egészen máshol járna.
Na persze. Hol máshol, mint a partyn, amit már biztos, hogy lépésről lépésre eltervezett a fejében, épp minden csak arra vár, hogy megvalósuljon.
Széles mosollyal ajkain figyeli, ahogy Tyana szemei felcsillannak a kíváncsiságtól. Kár, hogy nem szívesen számolna be így hirtelenjében a legutolsó kalandjáról, de talán egy időre még megúszhatja.
Mindent a maga idejében.
- Mindig akadnak irigyek, akik csak azért nyafognak ezért vagy azért, mert süt belőlük a féltékenység. – jegyzi meg felsőbbrendűen. Hát persze, hogy mindenki sárgulni fog, ha a tudomásukra jut, milyen kevesen lesznek hivatalosak Tyáékhoz. Mindenki látni szeretné azt a hatalmas birtokot, és a drága kúriát, ahol a lány él. Mindenki, még azok is, akik inkább leharapnák a nyelvüket, semmint bevallanák végre maguknak az igazságot. Némi győzelmi mámor ízét érezte a szájában. Ő Laetitia Morrison pedig meg lesz hívva erre a puccos jelenségre, ráadásul a hétvégén végre körülugráltathatja magát újfent a tervezőkkel.
- Kit érdekel Peter? – csóválja meg a fejét. – Ez a party Rólad szól kedvesem, ahol szíved joga eldönteni, hogy kit hívsz meg, és kit nem. Egyszer van születésnapod, és ez a kívánságok ideje. – mosolyog továbbra is.
Tudja jól, hogy Tyana miért nem akarja meghívni a fiút. ami azt illeti, valahogy Ő is ódzkodik az ismeretlentől, legalábbis azok alapján, amiket a lány mesélt neki. Csak azt nem érti, miért nem látja be végre a családja is, ha nem egymáshoz valóak, nem kell erőltetni a dolgot. Úgyis csak az lesz a vége, hogy megutálják egymást, aztán jöhet a sírig tartó veszekedés. Arra meg senkinek semmi szüksége.
Féltékennyé tenni Őt…
Félrebiccentette a fejét, és kipillantott az ablakon. vajon mit szólna hozzá, ha mással látna? Fájna neki? Agresszívvá válna? Vagy csak szimplán nem érdekelné, és elcsábítaná az első lányt, aki utána szembejön vele? Zavarta, hogy pontosan nem tudta. Nem, és nem, és legszívesebben fel tudott volna robbanni. Neki kell az a fiú, mindegy, milyen áron, mindegy, hogy hány lányon kell végiggyalogolnia, még az is hogy mennyi erőfeszítésébe telik, de magának akarja. Egyedül csak magának. És nemcsak azért, hogy dicsekedjen vele. Nem azért, hogy elmondhassa, hogy betörte a casanovát. Hanem azért, mert talán nem csak egy olcsó kis játékszer.
De ezt hogy magyarázza meg Tyanának?

- Nem, történetesen nem vele voltam. – szélesedik ki a mosolya. Aztán pergő nyelvvel mesélni kezd.  – A hetedikről jöttem, aztán belebotlottam valami kis okoskába. Azt a színjátékot, amit levágtam neki, látnod kellett volna. Még műkönnyeim is voltak, meg műsírás. Aztán az arca, amikor rájött, hogy felültetem. Maga volt a tökély. – nevet fel csengő, dallamos hangon.
- Rendben. A hétvége pont megfelel. Kisebb az esélye annak, hogy hetek múlva szembejön velem egy ugyanolyan, amit mondjuk az Abszol úton vettem. – biccent. Még mindig azon filózik, hogy hogyan bújjon ki a név alól. Megvan az esélye arra, hogy Tya ismerje. És ha ismeri, és nincs vele túl jó viszonyban, az kissé kellemetlen lenne. Bár talán még abból is ki tudná vágni magát. Sőt, minden megoldható...
Ha elintézi, hogy Tya mondjuk meghívja Petert a család kedvéért, sőt inkább a család előtt ír neki, de az valamiért ne tudjon eljönni, ez a kis apróság is bizton elsimítható lenne közöttük.
- Álarcos bál? – csillannak fel a szemei. Megvan az a pici, ami kellett neki, hogy kibújhasson a válasz alól- egyelőre. – Hát ez nagyszerű! Tudod min gondolkoztam? Mi lenne, ha mondjuk ott ismernéd meg? Kis izgalom plusz? Feltéve, ha megtalálom! – kuncog fel, amit akár lehet úgy is értelmezni, hogy éjfélig elszórakozik, és az utolsó percekben kicibálja a tömegből, csak hogy kívánhasson valamit. Álarcban úgysem ismerik fel olyan hamar, ergo amíg fel nem leli, azt csinál, amit akar. – Szerintem ez nagyon izgalmas. Ó igen, huncut voltam, e csak egy egészen pirinyót. n még semmi sem biztos, így egyelőre nem akarok konkrétumról nyilatkozni. –teszi hozzá kisvártatva. Valamit muszáj csinálnia, hogy húzza az időt, erre pedig a legjobb módszer, ami csak lányok között valósulhat meg: ha valami nem biztos, nem szívesen nyilatkozunk róla…


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Tyana Miscreant - 2009. 08. 13. - 08:51:56
Laetitia Morrison

Nem Ő nem Petertől és nem is az ismeretlentől fél. A titkok, a feltársra váró dolgok mindig is izgatták valamilyen szinten. Ő attól tart, hogy annak a fiúnak sikerül elérnie azt, amit még soha senkinek sem sikerült.
Betörnie őt, megszelidíteni, szépen fokozatosan…s retteg attól a bizonyos szavacskától, attól a három szótagos és nyolcbetűs szótól. Soha nem tudta kimondani, és tart tőle, hogy ha egyszer kiejti az nem valaminek a kezdete lesz, sokkal inkább a vége.
Mert Tyana ilyet soha nem mondhat, s ha mégis , akkor feladta önmagát…feladta egy másik emberért és ezt …ezt nem teheti meg…sohasem.
- Édes, bárhova mész az irigyek ott lesznek veled, ott loholnak a nyomodban, mint valami koszos kutyák, akik egy darabkát akarnak abból a jólétből, ami születésedtől fogva megillet téged és engem. Tudni kell, mikor fordítsuk el  a fejünket, hogy mikor nem szabad tudomást venni bizonyos dolgokról, hogy mikor kell erősnek mutatkozni és inkább nem válaszolni.
- Peter? Engem érdekel … csak félek … iszonyatosan félek …nehéz kimondani, de mégis így van. Rettegek….a nagynéném szerint jó parti, de vajon elviselni azt, ha mellette még körülbelül 5 barátom volna? Nem hiszem .. én pedig tudod, hogy milyen vagyok…nem elégszek meg eggyel. Kívánságok? Tudod mit kívánok? Egy gyémánt nyakláncot…már ki is néztem magamnak.
Hangosan kacag fel, csilingelően dallamosan. Hát igen, mindig is tudta, hogy mire van szüksége, a pénz sosem volt akadály, hogy beteljesítse kívánságait, ahogy most sem lesz az. De vajon ki kedveskedik majd neki ezzel az ajándékkal?
Ő mindig is ezzel a manipulációval élt.
Féltékennyé tenni a másikat.
Hisz nincs forróbb pillanat annál, mint mikor elveszti az eszét, és úgy szorít magához, amikor meg akarja mutatni, hogy Te csakis az övé vagy, és a szenvedélyes csóknál ami utána következik, nincs is édesebb a világon.
Gonosz volna, hogy tényleg az olyan pillanatokat élvezi, ahol a másiknak fájdalmat okozhat? A hatalom lenne a legnagyobb erénye és egyben a legnagyobb ellensége? Mi lesz akkor ha ellene fordítják? Ha nem Ő lesz a legnagyobb?
- Haahhjjj szívem. Te mindig is tudtál színészkedni …látom magam előtt, ahogy sírsz, ahogy hisztizel…ajj de kár, hogy nem lehettem ott valahol a háttérben, hogy szegény szerencsétlenen nevessek…az ilyen produkcióidról mindig lemaradok.
Színpadiasan sóhajt egyet, karjait széttárja, jelezve, hogy nos így járt.
- Hát igen, mindig is megvoltak az előnyei a saját tervezésű daraboknak, mint amit egy boltban veszel…hiszen azok minőségibb darabok, és egyediek. És erre is irigykedhetnek majd … Hogy ott ismerném meg a kísérődet? De kis titokzatos lettél hirtelen szívem, de rendben…nincs ínyemre, de ha te így szeretnéd ám legyen. Tudod, hogy nekem az a fontos, hogy Te is jól érezd majd magad … És hát két álarcos között sok minden megtörténhet…


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Laetitia Morrison - 2009. 08. 15. - 14:49:31



Mostanában egyre többet keresi a lány társaságát. Már nem az első eset, hogy összefutottak, és mint minden alkalommal, ezúttal sem bánta meg. Ugyan egyetlen dologról soha nem beszélhetett Tyana előtt, de ezt soha egy percig sem bánta.
Épp ellenkezőleg. Még ha a kedvenc szövetségese nem is tudott róla, Laetitianak nemcsak a társasága kellet, hanem az, hogy vele mindenről el tudott beszélgetni. Lehetett szó pasikról, ruhákról, roxforti pletykákról, szinte bármiről. Tya pedig az a személy volt az életében, aki mindig tudott valamivel szolgálni a szokványos unalmas klisés beszélgetések helyett. Tömören fogalmazva elterelte a figyelmét az előtte álló lehetséges választásról.
Ebben a pillanatban is sokat megadott volna érte, ha ezt is meg tudja beszélni vele, de tudta, még nem szabd. Az csak egy tény, hogy egy körben mozognak, és hogy Tya tisztában van vele, ha kell bármit el tud intézni, de az a bizonyos kategória már sokkalta mélyremenőbb volt. Méghozzá olyan mértékben, mit nincs ember, akivel megbeszélhette e falak között.
- Azzal soha nem volt bajom. – szólal meg lassan. – Inkább a túlzott figyelemmel, és a lerázhatatlan idiótákkal. Elképzelni sem tudom, miért akarnak rajtunk keresztül felkapaszkodni olyan magasra, ahonnan támogatás nélkül biztosan leesnek.
Hallgatja a jegyesről szóló monológot, és elevenen érzi a lány érzéseit. Furcsa, de akik képesek Tyanával olyan viszonyt ápolni, akár Ő, megláthatják az emberi oldalát is. Melyik roxforti tudná elképzelni, hogy a nagy Miscreant kisasszony képes bármitől is félni széles e világon?
Valószínűleg egyikük sem, csak a beavatottak…
- Ne félj, te szoktad mondani, hogy ami nem muszáj, azt nem kell megtennünk. Ha nem akarsz hozzámenni, úgysem fogsz. –jelenti ki mosolyogva. – Ha pedig hozzá akarsz menni, de ugyanaz akarsz maradni, aki voltál, kénytelen leszel titkos életbe fogni, vagy ha lehet elmagyarázni neki. Én nem ismerem Petert személyesen, tudod, de ha olyan, megpróbálhatsz beszélni vele. Nem?
A gyémánt nyakláncot elraktározza arra az eshetőségre, ha a másik titkos, ámde kifinomult terve nem válik valóra. Tya ugyanis még nem tudhatja, hogy már rendelt neki valamit, méghozzá a lehető legjobb helyről, olyasvalakivel készíttetve, akit imád. Minden lány szereti, ha kényeztetik, és azt Ő is pontosan tudja.
Hangosan felnevet a színészi képességeit méltató szavakra.
- Igazán remélem, hogy jó kijöttök majd egymással, hasonlóan vélekedett rólam, és a színészi tehetségemről. Na de majd legközelebb bepótoljuk az elmaradást. Ki tudja, hogy a bál miket tartogat számunkra nem? – teszi hozzá játékosan, finoman utalva, hogy nem fog a háttérbe vonulni, ahogy más tenné, hanem önmagát adja mindenével, úgy, ahogy van. Tya pontosan tudja, hogy ez mit jelent, hiszen nem életük első közös bálját asszisztálják végig együtt. – Emlékszel arra a szerencsétlenre, aki a bukszusok mögött próbált meg elcsábítani egy táncra? – utal egy régebbi esetre egy közös ismerősük bálján. – Szerintem ezúttal még jobban fogunk szórakozni. – kacsint cinkosan.
- Egy bálon, ahol álarcosok vannak, valóban bármi megeshet. – mosolyog szelíden. – Bármi, amihez vagy kellenek határok, vagy nem. – ezen egy pillanatra elgondolkozik. Vajon érdemes lenne a szóban forgó érintett kísérőt ilyen helyzetnek kitenni? És ha igen, hogy élne vele?
- Csak miattad teszem, tudod, hogy legszívesebben bemutatnám. Még az is lehet, hogy ismered… - árul el egy apróságot, csak hogy kedveskedjen a lánynak. – Annál nagyobb lesz a meglepetés ereje, ha csak ott jössz rá, hogy tudod ki az. – mondja könnyedén, miközben a hajával babrál. Nekidől a falnak, és onnan mosolyog tovább. Még nem akarja felfedni, még nem. Ha mégsem sikerül elcsábítania a Roxfort hatodéves mardekáros kis casanováját, inkább nem dicsekszik vele előre. Mert sajnos még, semmi sem biztos. Kivéve egy dolog… Az, hogy neki kell az a fiú.
Mindenáron…


Cím: Lettynek-A pincébe vezető út
Írta: Alyson R. Leingter - 2009. 10. 30. - 13:47:16
(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/Untitled-2.png)
Ó hát persze! Miért is ne?!
- Obstructo!
Majd máskor nem használtok alantas szavakat, rám ti szerencsétlenek…
- Stup... Protego!
Gyors, de nem elég gyors...
-Stupor!- és célba talált.


A szőke szépség egymaga harcol a pincefolyosón a hetedéves háztársaival. Négy férfi egy nő. Igazságtalan, de hát ilyen az élet, szörnyűbb dolgokat is átélt már a fiatal hölgy, meg se kéne kottyannia neki, de történetesen a fekete tűsarkú megnehezíti a harcot számára. A lányt nehezen lehet kihozni a sodrából, ha csak nem a „nemlétező” múltjával hergelik, mert akkor ugrik. Nincs mit tenni, ha valaki ismeri tudja, hogy ez az egyetlen pontja ami… nos igen, gyengébb. De hát senki sem ismeri, nem tudják, hogy mi is a múltja. Bár miért is tudnák, Alyson sosem teregette ki azt a csöppnyi érzését se, ami megmaradt, amit nem facsart ki belőle a nevelő apja. Mit számít, hogy mindenki hideg hagyja? Szánalmas bolondok …
Ritkán fordul a pálcájáért. A dolgokat jobban szereti elintézni ravaszsággal, háttérmozgatással.

Este van már, a vacsora után vagy egy órával a pince folyosókon már nem lézengnek a diákok, csak ők vannak. A lány már érzi, hogy elveszti a csatát, de Ő nem adja fel, Ő nem lesz gyönge, és vesztes. Az életben mindig csak veszített, elvesztett érzelmet, családod, barátokat, de többet nem engedi, hogy diadalmaskodjanak felette. Csak nem lenne az a rohadt magassarkú! A férfiak hangosan kacagtak rajta, milyen pofátlanok! Egy hölgyet kiröhögni, kiröhögni egy Leingetert!

- Petrificus totalus!- nem talált.
- Stupor!- elugrott.
- Levicorpus!- pajzsbűbáj.
- Stupor! Vigyázzunk srácok, különben Alyson beárul az apjának... várjatok nincs is apja!- hangos kárörvendő nevetésüknek egy pillanat alatt vége szakadt.
A szőke lány visítva vetette rá magát az egyik fiúra, mire az a padlón végezte. A lány a srác mellkasára ült, s úgy tépte a haját, a ruháját. A többi hetedikes, amíg felfogta az agyával mi is történik, addig Alyson bosszút állt az egyiken. Hirtelen mind egyszerre mozdultak meg, s a lány karjainál fogva, lerángatták őt a társukról, mire az négykézláb araszolva arrébb csúszott, minél messzebb a támadójától. Alyson most ismét a pálcához akart fordulni segítségért, de sajnos vasmarkok mozdulatlanságra ítélték a karjait. Ha a karjait nm használhatja fegyver gyanánt, majd a lábak megteszik azt. Végtagjait "támadó"kapálózásra ítélte, de nem sokat segített. Azért sem adta fel.
A fiúk a klubhelység felé kezdték el vonszolni.
- Ti s*ggfejek!
Mennyi az esélye, hogy erre jön egy tanár...?


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Laetitia Morrison - 2009. 12. 18. - 13:49:48
[ Alyson Rose Leingter ]


A talár halkan siklik utána, ahogy a Mardekár ház felé igyekszik.
Már megint baglyot kellett küldenie, ezen a héten már harmadszor. Ajkai cérnavékonyra préseldőtek, ahogy magában a lehető legcsúnyábban káromkodik.
Hihetetlen, hogy még több száz kilométer távból is úgy érzi magát, mintha egy apró kis báb lenne az apja kezében.
„Miért nem vagy hajlandó visszaírni? Anyáddal aggódunk miattad. Tudom, hogy nem eshet bántódásod, de nem árt óvatosnak lenni…”
Alig bírt enni valamit a vacsorából, pedig tudja, hogy szüksége lesz az erejére, és a józanságára. Nem lehet pont akkor fáradt, és kialvatlan, amikor vizsgázik, vagy épp a folyosón ténfereg egy újabb játék után kutatva.
Azóta, hogy Slyvaint otthagyta, és Garyvel lejátszotta azt a szép kis meccset nem is akadt igazi pajtásra, az unalmat pedig egyre jobban gyűlölte. Ne igaz, hogy senki értelmes egyed nincs az iskola falai között, aki még nem hallott róla, és van kedve egy kis szórakozásra.
- Csak nem híre ment végre, milyen gonosz a csöpp kis mardis úrilány? – kérdezte önmagától a folyosón, amikor alig pár centire a fejétől húzott el egy átok.
Felvonta a szemöldökét, és belapult a fal mellé.
Egy - kettő - három…  Csak úgy repkedtek a színes fénycsóvák. Mi a jó franc folyik itt?
Az órájára nézett, és megrázta a fejét.
Már lassan mindenkinek a hálókörletében kellene lennie, mit veszekednek ezek?
Aztán meghallotta az éles visítást. A hangot, amit ezer közül is felismert volna, noha nem is egy évfolyamba jártak. Az hogy háztárs, már megérte az alapvető szándékot, hogy segítsen. Másrészt nem is nagyon volt más választása, mivel egyfelé tartottak. Ha sokáig mögöttük megy, kiszúrják, aztán gúzsba kötve találhatja magát. Persze, az apja ennek nem fog örülni, és talán a fiúk sem mernek kikezdeni vele, ha tudják ki az a Morrison. Mindent azonban nem bízhat a véletlenre, és ha a lány meglátja, hogy nem segít, még kényelmetlen helyzetbe is kerülhet.
Alyson Leingter.
 A szőke hatodéves, aki aztán tényleg egy mardekáros jellem. Ha másképp lenne, talán nem is álltak volna szóba egymással az első találkozáson. Laetitia pont az a személyiség, aki kényesen megválogatja, hogy kihez hajlandó egy szót is szólni, és ki az akit mélységesen lenéz. Túl egyszerű, és mégis túl bonyolult.
A vér kötelez, a család szent, és a Ház mindenek felett. A többi nem számít.
Néha mégis hülyeségnek tartja az ellentéteket, de már döntött, és a döntése végleges. Felszegte a fejét, ökölbe szorította a kezeit, és csendesen előszedte a pálcáját. Úgyis rég volt része egy kiadós kis párbajból. Jobb híján ez is megteszi.
Hirtelen lép ki a fal takarásából, az előtte állók észre sem veszik, hogy ott van, talán csak a lány, de annak int, hogy maradjon csöndben, különben nem tud segíteni.
Elmormol egy pajzsbűbájt, aztán a pálcáját az egyik fiúra szegezve elkiáltja magát.
- Stupor!
Elégedetten nézi, ahogy az előrebukik, és a többiek a hirtelen meglepetésre elengedik Alysont, és egy emberként fordulnak hátra.
Laetitia eszébe egy gondolat férkőzik be: hátba nem támadunk senkit. Ó, dehogynem.. pont most tette meg, és még ezerszer megteszi, ha kell.
Kaján mosoly villan fel az ajka szegletébe.
- Na mi van, meglepődtünk? Enyje fiúk, csúnya dolog négyen egy ellen… - rázza a fejét színészien. – Hát mit szólna egy tanár, ha erre járna? Vagy egy diák, akinek mondjuk nem tetszik a felállás? – az utolsó szavaknál újabb átkot röptet az Alyson másik oldalán állókra, és ha szerencséje van, a lány kiszabadulhat, amíg a fiúk az undorító zöld, nyálkás kis gomolyagokat próbálják leszedni magukról.
Ahogy egyenesbe fordul, a fáklyák fényében tökéletesen kirajzolódik a talárját ékesítő kígyós címer. Azt hiszik, egy lány nem mer közbeavatkozni, vagy támadólag fellépni? Bolondok. Bolondok mind. Ő egy halálfaló lánya, és nem riad vissza senkitől.
Nyitott a táblán, és mosolyogva várja a választ, majd a következő lépést, ami már félig meg is fogalmazódott a fejében.


Cím: Letty <3 -A pincébe vezető út
Írta: Alyson R. Leingter - 2010. 07. 08. - 12:04:32
(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/Untitled-2.png)


  Rúg-kapál, próbálja tűsarkújával egyiket lábközépen találni, de a próbálkozás sikertelen. Ha pillantással lehetne ölni, akkor most mind a négyen holtan feküdnének körülötte, de nem lehet, ha csak az illető nem egy Baziliszkusz, de jelen esetben ő csak egy hatodéves mardekáros lány, négy féreggel szemben. De nem! Ő nem csak egy hatodéves mardekáros, ő egy Leingter! Nincs mögötte nagy múltú nemzedékek, nem aranyvérű, és még ha régen az is volt, de most nem jómódú. Drága ruhák, ékszerek, cipők, de ez mind csak látszat, persze, hiszen valósággal eltartják May--ék, ő pedig hülye lesz visszautasítani. Nem egy úri hölgy, nem egy előkelőség, de ő egy Leingter! Egy mardekáros Leingter, aki büszke rá! És nem hagyja, hogy ilyen csökönyös puhatestűek elbánjanak vele!

   Szőke hajtincsei ugrálnak utána, ahogy jobbra-balra kapkodva a fejét próbálja valamelyik őt szorító csuklót megharapni, de azok túl messze vannak. Erősek, legalábbis így négyen. Lemerné fogadni, hogy külön-külön Alyson lazán elbírna velük, de így együtt elég nagy...fölényben vannak. Hiába várt professzorra, vagy prefektusra - bár az utóbbi lehet, csak jót röhögött volna rajta-, nem érkezett, sőt senki! Szép lassan elérik a klubhelység bejáratát.
   - Kézzel fogjátok kimosni a ruháimat, értitek?!
   Ahogy húzták a földön, majd hogy nem húzott egy tiszta csíkot, és természetesen, ami előbb a csík helyén volt, az mind a hátán, illetve szoknyáján ülepedett le. Élmény lesz kitisztíttatni a fiúkkal, miután a pálcájukat valahova behelyezte nekik...

   Meglepetésére, és szerencséjére, az utolsó végzetes pillanatban, egy lány jelent meg vele szemben, illetve támadóinak háttal.
   Már üvöltene rá örömében, hogy segítsen, de leinti, hogy maradjon csendben. Igeeeen, ez az igazi mardekáros! Hátulról, a háta közepére!
   Amint eltalálja az átok őket, egyszerre engednek el, mire ő egy hangos koppanással földön landol.
   - Aaa...- fájlalja egy gyors nyögéssel a fejét, illetve végtagjait, de nem volt ideje sajnáltatni magát, így gondolkozás nélkül az elgurult pálcájáért vetődött,, majd ismét a hátára fordulva, lendületből célozta meg, az előbbi földön fetrengő áldozatát. - Stupor! - kiáltja el magát, a vörös hajú tömzsire szegezett pálcával - Protego! - folytatja, majd aljas mosoly ül ki az arcára, ahogy látja a nyálkával küszködő fiúkat.
   - A visszavágóban, már te is szerepelsz Cica! - bökött rá a megmentőmre a klubhelységbe menekülő utolsó fiú, majd dühöngve ő is eltűnt a festmény mögött.
   Szíve szerint utánuk vetette volna magát, de úgy gondolta, már elég ennyi harc, majd legközelebb. Egy fintorral konstatálta kinézetét, és konkrétan megállapította: szörnyen néz ki. Ahogy feltápászkodott a mocskos padlóról, megpróbált lábra állni, de úgy érezte elsüllyed. Féloldalas állt, mintha sánta lenne. Lenézett a lábaira, majd körülnézett a folyosón. Megkönnyebbülve sántikált az elhagyott magassarkújához. Majd kényszeredetten felhúzta lábára, és megpróbálta viszonylag normális tisztaságúra leporolni magát, miközben még nagyban szidta magában a fiúkat. A visszavágót véres lesz, véres bosszú.
   Véglegesen beletúrt a hajába, és csak utána fordult a lányhoz, akinek köszönheti, hogy nem a fiúk hálójában végezte.
   - Letty! - kiáltott fel félhangosan, de ez inkább amolyan fáradt, levegőeresztés volt. - Remélem benne vagy a következő buliban is! - mosolyodik el, bizton abban, hogy a lány nem utasítja vissza ajánlatát, hogy megleckéztethesse ezt a négyet.
   - Nem mellesleg: kösz!




Ne haragudj a várakozásért :-*


Cím: Re: A pincébe vezető út
Írta: Laetitia Morrison - 2010. 07. 27. - 10:30:35
<3 Alyson <3


Elégedetten figyeli, ahogy Alyson szépen kiszabadul, és a srácok dühödten pillantanak rá.
Rá, aki közbeavatkozott, és nem foglalkozik azzal, hogy lesz –e következménye? Azt hiszik egyedül nem tudná megvédeni magát? Persze, arra senki sem számított, hogy lesz aki épp erre jár majd ilyen késői órán, és nem fog a falhoz lapulva várni, hogy történjen valami, vagy jöjjön valaki.
Bolondok. Szegény bolondok.
Mielőtt azonban rászegeződne a pálca, Alyson egy gyors mozdulattal közbelép, némileg visszaadva a segítő jobbot, amit az imént nyújtott. Mire jó, ha az embernek vannak szövetségesei, barátai, és háztársai?
Az ajka egyetlen vonallá préselődik össze, megvetően mered a vörös kis tömzsire.
- Ha visszavágót akarsz Cicafiú, arra még gyúrni kell! – kacagja el magát gonoszul, és ördögi vonásokkal fordul feléjük teljesen.
Látja a másikon, hogy a menekülőkre pályázik, és értetlenül nézi, ahogy futni hagyja őket. Pedig milyen szép is volna felmosni velük a padlót, fellógatni őket valahova, vagy csak játszani egy kicsit. De ha a lány ezt akarja, ám legyen. Csak nehogy úgy járjanak, hogy legközelebb sokkal többen jönnek, és mindketten azt kívánják majd, bárcsak kiélvezték volna a mostani győzelmet. Végtére is, két lány négy pasi ellen, nem is olyan rossz arány. Pláne nem, ha hatból kettő olyan megátalkodott személyiséggel rendelkezik, hogy egy sárkány is elbújna mögöttük.
- Miért hagytad elmenni őket? – felel a kérdésre kérdéssel. – Azt hittem, ennél bosszúszomjasabb vagy. – csóválja a fejét. – Pláne ennyi megaláztatás után. Mit műveltél velük, hogy ilyen aljas módot választottak a megtorlásra?
A következő buli? Naná, hogy benne van. Hol máshol párbajozzon a győzelemért, a tiszteletért, mint a Roxfortban, karöltve egy társsal? Ez még a kedvenc kis játékait is képes felülmúlni, noha nem ez az első a listáján. A biztonság kedvéért hátrafordul, de csak a fáklya fénye jár könnyed táncot a pincefalon. Már csak Gary hiányzik a buliból, és teljes lenne az estéjük.
Vagy, lesz, vagy nem. De ha megpillant egy sötét árnyékot, nem fog ijedten végigfutni a folyosón. Inkább megfordul, és próba alapon elrepít valamit. csak ne tanár legyen az.
Felötlött benne, hogy talán félnie kellene a revanstól, de amint végiggondolta, a gonoszkás félmosoly újra a szája sarkába költözött.
Félni? Egy csapat serdülő suhanctól, akik csak bandába verődve nagyfiúk? Félni? Amikor az Ő apja az, aki? Ugyanmár…
- Igazán nincs mit. – nyújtja Alyson felé a kezét. – Fordított helyzetben te sem nézted volna tétlenül, nem? – teszi hozzá nagylelkűen. – Az össz bajom csak annyi volt, hogy nem akartalak véletlenül téged eltalálni. – vont vállat, aztán a falhoz támaszkodott, amíg a lány normálisan lábra tud állni, és összeszedi magát. – Csak a szájuk nagy. – folytatja elmélázva. – Nem hiszem, hogy egyhamar meglátjuk őket a közelben.
- Jól vagy? – pillant újra a lányra, és a tekintete hosszasan elidőzik nyomorult sorsú ruháján. Hát ez kidobós eset. Szégyen lenne így végigmennie a folyosón a maradék úton. – Ha kéred a talárom, tessék. – oldja ki a nyakát, és felé nyújtja.
Ha a lány elveszi, mosolyogva hátrál el, ha nem úgy vállat von, és visszakanyarintja a vállaira. Ő akkor is makulátlanul tiszta maradt. Igaz, nem is húzták – vonták a földön.  Előbb átkozta volna őket félájultra, mintsem hagyja, hogy megszégyenítsék…