Roxfort RPG

Nos, a lány mindent megkap, nyáron és télen két külön szoba áll rendelkezésére, tetszése vagy kedve szerint:

(http://m.blog.hu/el/eleuszisz/image/Lakber/ezust/butterflyjg.jpg)
(http://www.trilak.hu/static/images/baldachinos_szin.png)

*A kabát probléma meg lett oldva, a fiú végül mégiscsak leadta a kabátját, és elindultak. A forró csokira csak biccentett, hiszen itt még a falnak is füle van, úgyhogy szinte az életébe le merte volna fogadni, hogy tíz perc múlva a jó, finom, és nem varázslattal készített forró csoki előáll majd, és a manó fogja hozni. Erre le mert volna esküdni. Valami mosolyféle csillant fel újra arcán, ami mielőtt még kiteljesülhetett volna... *
- Nos, anyám imádja tenni a fejét. Szereti ha azt látják, minden rendben...
*Nem fűzött hozzá többet, hiszen felesleges lenne. Látta a fiú értetlen arcát, és úgy szerette volna meghagyni ezt a formát, mint soha semmit. Máskor kitálalt volna Bam első kérdésére, most akkor miért olyan nehéz? Tudta, hogy meg fogják kérdezni, és a lépcsőfordulónál is csak azért nem mondott semmit, mert leintette... De a kéz, amit fogott... Olyan biztonságérzetet sugárzott! Annyira... Meleg volt, mint régen... Hét és fél éve... A tekintete elhomályosult kissé, és pislognia kellett párat, hogy újra biztosan lépkedhessen. Addig csak puhán, bizonytalanul lépkedett, de remélhetőleg a fiú majd azt hiszi, hogy settenkedik... De miért nézi Bamet hülyének? Miért... Miért?! A szobába érve Bam lassan kihúzta a kezét az övéből, és Mia egy ideig még ott tartotta, kinyújtva, visszavárva a másikat, de aztán a háta mögé rejtette. Ugyan, mit remélt? Hogy Bam lesz a szőke herceg a fehér lovon? Hiszen a fiúnak is biztosan csak egy barát... Csak... Hiszen mit várhatna! Bam megvigasztalja, és elhiteti vele, hogy a föld lapos, és rózsaszín vattacukorból van, csak azért, hogy a múlt meg a jelen ne nehezedjen rá ilyen súllyal? Ugyan, Mia, szedd össze magad! Ám mire felemelte a tekintetét... Kérdés hangzott el, és mire felfogta, mit is jelent, addigra a fiú már ott állt előtte, és... Mia hajtincsei az arcába hullottak, éppen jókor. Arca piros lett, és most nem az örömtől vagy a hidegtől. Valamiért mindig tűzforró lett az arca, ha a fiú ilyen közel került. Akár a tanításkor, akár csak a beszélgetések során... az első kérdésre csak bólint, és amíg a második elhangzik, megkeresi a hangját, és próbálja felfogni a kérdést, de amikor felnéz, hogy a másik szemébe nézve válaszoljon... El kell fordulnia, és az arca most a haragtól lesz piros. A száját összeszorította, és nagy levegőt vett. Újra a kékekbe nézett, és a tekintete már elgyötört volt... Nem az a Mia, akivé nevelték, nem az, akinek lennie kellett volna... Hanem az, akivel Bam egyszer találkozott, az első vagy második találkozásukkor... Elgyötört, végtelen szomorúsággal, megtörten, és olyan volt, mint egy eltörött, csodaszép porcelánbaba, amit eldobtak hibája miatt. *
- Mert azt szeretné, ha minden olyan lenne, mint régen. Azt hiszi, hogy én is olyan vagyok mint ő, és csak az érdekeimet nézem. Azt hiszi, hogy amit ő kigondol, az neked is tetszeni fog. Nem tudja felfogni, nemes egyszerűséggel, hogy meghalt, és nem jön vissza többet. Hogy sosem lesz olyan már, mint azelőtt. Minden megváltozott, csak ő képtelen rá...
*Apját nem tudja a nevén nevezni, olyan érzés tör rá, mintha csak tegnap lett volna... Kitört, és egyszerre mondta el, néhány tömör mondattal, hogy pontosan mi is a baj ebben a kapcsolatban. Hiszen mindenük megvan. Kapcsolatok, pénz, és fényűzés... Mégis, mi hiányzik? Bam észrevette... És mindenki, csak beszélni nem mernek. De Mia azóta sem állt anyja szolgálatába, nem lett a bábuja. az utolsó mondatoknál újra megtörik, mert az elejét csendesebb kifakadással kezdi, és a végére... Rosszabb, mintha sírna. Inkább tombolna, vagy hisztizne... de ő mindig csendben szenvedett. Tekintetét, mely még mindig törött, felemelte Bamre, és a kékekbe nézett. barátságos, őszinte, és annyira kedves neki... Kár lenne, ha félreértené, és elmenne... vagy csak megértené anyja orbitálisan hülye ötleteit, és követve azokat elmenne... De ebben a pillanatban nem érdekelte. Két kezével átölelte magát, mint annyiszor, és ahogy már megszokta, szinte ösztönös mozdulattal, nehogy szétpotyogjon darabjaira. Elfordította a fejét, és közben próbálta zakatoló szívét csendesebb vágtatásra ösztönözni.*

*Csend. Látja Mián, hogy nehéz összeszednie gondolatait, szavait. Valamiért nem csodálkozik. Nem egy hétköznapi "hogy vagy?" kérdést tett fel, hanem egy elég mélyen szántót, amire lehet választ sem fog kapni. Mondjuk nem lepné meg, ha azt mondaná tényleg a lány, hogy nem lényeg, vagy valami más lekoptatós dumát, de... Érdekelné. Hiszen a barátja, egy olyan személy aki fontossá vált neki a hónapok során, és segíteni szeretne. Bár elég valószínű hogy nem tud rajta, de mindig úgy tartotta jobb kint mint bent. Végül lassacskán születni készül egy válasz. A mélybarna szemek megtörten emelkednek rá, és fürkészi az övéit, amibe a fiú akaratán kívül is a legtöbb melegséget tuszkolta bele. Így van ez, ha valaki olyasvalakire néz akit... Legszívesebben fejcsóválás következne, de akkor most le kéne vennie Miáról szemeit, és akkor lehet a lány nem mondaná el, ami egyre jobban úgy tűnik már nyelve hegyén van. Majd végül kitör. Érdekes volt így látni, ilyet hallani. Fiú volt, nem értett ő ehhez a mélyen jövő dolgokhoz túlzottan. Hiszen neki miből állt akkoriban mikor anyja elhagyta? Elmondta Donornak, kapott egy biztató hátba veregetést, majd irány a gördeszkapálya. Ám Mia egy lány, neki nem elég ennyi, neki valami mást kell nyújtani szimpla hátba veregetésnél, meg persze... Ő már soha többé nem láthatja viszont apját, míg ő, "bármikor" felkeresheti édesanyját. Szóra nyitja a száját, és valami biztatót szeretne mondani. "Minden rendben lesz?" Hülyeség! Bármennyire is nem látszik, azért Bam is tud erről-arról, és most is jól látja, hogy itt bizony csak egy csoda segíthet, magyarul semmi sem lesz rendben. Akkor, "Ne szomorkodj?". Az előzőnél is kétszeresen nagyobb hülyeség, hiszen ha elveszítesz valakit akkor, hogy ne szomorkodj? Tanácstalan Bam, de arcára szerencsére nem íródik ki, továbbra is tartja az együtt érző ábrázatát, ami legalább használható is valamire, és tényleg szívből jön. Majd Mia megöleli magát. A fiú ekkor leengedi karját maga mellé. Olyan üres, olyan magányosnak látszik így a lány. Félelmetes, hogy saját magát kénytelen ölelni, hogy nincs akihez odabújjon csak ő maga. Nem is kellett több a fiúnak. Közelebb húzódott a lányhoz, egyik kezével derekát átfonta, míg másikkal hosszú hajában kezdett vándorolni.*
- Szerintem rád férne egy kiadós sírás...
*Suttogja végül. Nem is tudja miért mondta ezt, hiszen eddig egy lánnyal került csak közelebbi kapcsolatba, az is Donor kishúga aki  most tölti a hatodik életévét. Az a kislány mindig, ha valami nagy baja volt, anyukájához rohant sírni, aztán meg újra a vidám kis Lucy lett belőle. Lehet Mián is segítene ez a módszer? Mondjuk Bam nem az anyukája hanem egy barátja, de... Lehet ő is megteszi. Nagyon reméli, mert nem szeretné, ha szegény Mia ennyire egyedül lenne. Egyre erősebben szorítja magához, miközben furcsa érzések járják át. Nem csak ölelni szeretné a lányt.*

*Szinte már már hallhatóan hullámzik benne annyi minden, hogy már lassan hallani lehet a szobában beálló csendben. Mia nem mer felnézni, csak áll, hátát az ajtónak vetve, és hallgatva a fiú halk lélegzetvételét. Nem néz fel. Fél attól, hogy a legjobb barátja szemében... A legjobb barátja? Nem... Vagy mégis? Vadul kavarogtak benne a gondolatok, és az érzések, melyeknek nem nagyon tudott gátat vetni... Egyre nagyobb hullámzással rontottak a gátaknak, ami szép lassan málladozott. Lassan, de biztosan. A szíve dübörgött, és a szemeit is összeszorította a hajfüggönyének rejtekében, nehogy kilessék. Nem mintha lett volna már több rejtegetni valója... Bár, ahogy most belegondol, tényleg van még, amit nem mondott el... ELisabeth! Ezen egy kis fanyar, gúnyos mosoly ömlött szét arcán. Ugyan... Ez lenne az az orbitális meg nagy, hétpecsétes titok? Röhögnie kellene saját magán! Aztán a fiú megmoccan, és a lány még kisebbre húzza össze magát, összerezzenve, félve már a következő pillanattól is. Hogy lett hirtelen ilyen gyáva kukac? Aztán egy kéz bukkant fel a derekánál, a másik a hajánál... És azon kapta magát, hogy Bam öleli, és ő meg még mindig csak görcsösen áll... A szavaknál már tudta, hogy itt nem lesz búcsúzás, legalábbis nem a közeljövőben. Aztán szorosabb lesz az ölelés, olyan, mintha el akarná rejteni valami elől, vagy megvédeni, vagy... Miából reszkető hosszú sóhaj szakad fel, és megmozdul, hogy szorosan odabújjon, belesimuljon az ölelésbe, apróra összehúzva magát, hogy Bam amúgy sem hanyagolható méretei ellenére teljesen eltűnjön a világ elől. Olyan jó így... Hogy elbújhat, hogy van valaki... Eddigi élete során soha senki előtt nem tárulkozott még ennyire ki... És most itt van egy srác. Egy gördeszkás, és egy olyan, aki tanítja őt mindenfélére... És lassan megedződik mellette. Az első kis könnyecske kibuggyan, lassan leszánkózik a puha bőrén, hogy aztán a fiú vállát takaró szövet beigya. Aztán ahogy felbukkant az első futár, úgy felbukkan a többi is, előbb csak lassú menetben, gyászolva, majd egyre több, és több, gyorsabban, még végül ellenőrizhetetlen tömegben törtek elő, és ő hangtalanul, néha -néha megremegő vállal sírt a fiú ölelésében. Arcát befúrta Bam nyaka és válla közé, és amennyire csak tudott, odasimult jó szorosan hozzá. Olyan mélységesen megnyugtató volt... Mintha nem lenne rajtuk kívül senki, aki megzavarhatná őket... *
~Olyan jó, hogy Ő van nekem... ~

*Érzi hogy Mia az első percekben kicsit vonakodik. Büszke? Teljes mértékben. Hiszen mikor tanítja is, milyen nagy hévvel, akarattal csinál mindent, és ha elrontja, addig kezdi újra míg nem sikerül. Az pedig a másik, hogy az a fránya úri vér. Kitudja még hány és hány Bam számára tök normális dolgot tilt még a lánynak. Lehet az érzelmek egész skáláját tiltja? Lehet ennek a hölgynek csak annyit kell tennie, hogy ül egy helyben, kecsesen illegeti magát ha netán mégis járásra kerül a sor, és mosolyog. Nem teljesen, csak az a halvány mosoly ami a babákon is szokott lenni. Érdekes dolog ez. Érdekes mindez egy olyan ember számára, aki teljesen más világba nőtt fel. Ugyan felmenői mind tiszta vérűek, semmi hiba nincs bennük, hatalmas múlt, nagy kastélyok. Bizony a Salvation család is ilyen volt egészen Jordan nagypapáig. Ő akkor ugyanis már elég muglisodott életet kezdett élni, ahogy kiszakadt az úri pompából, és fiát is Iagot erre nevelte, aki később egy muglihoz ment hozzá. És itt tört meg a hatalmas múlt, itt vált szét a Salvation család két ágra. De Mia családja nem vált szét, sőt nagyon is úgy tűnik, itt a pompa mindennél előbb való. Még egy összetört szívnél is.
 Apránként felszakad azonban az úri kötelék, és Mia hozzábújik. A fiút halvány öröm járja át. Ugyan nem így szerette volna, hogy karjai között tudja ezt a meseszép teremtést. Sokkal jobb volt mikor még megérkezett, és Mia arca örömtől sugárzott, nevetéstől remegett válla. Bár akkor nem volt ennyire közel hozzá. Jobban megszorítja. Érzi, hogy az el szeretne bújni, apróra összezsugorodni eltűnni. Hát akkor ahogy tud, hagy segítsen neki. Ujjai mik eddig fésűként szántották haját, most megállapodnak Mia lapockáin, homlokát pedig a lány kobakjához szorítja.*
- Itt vagyok, jó?
*Suttogja bele a hosszú hajzuhatagba. Nem tudja miért pont ezeket a szavakat formálta meg szája, nem tudja miért kellett ezt mondania. Majd újra mély csend. Szipogás, néhány reménytelen sóhaj, és semmi több nem hallatszik. Ám legbelül Bamben már nincs ilyen csend. Egy furcsa lény könyörög, hogy a karjaiba font hölgy újra mosolyogjon, hogy újra úgy nevessen, ahogy az iskolába látta, ahogyan a gördeszkaórákon is csilingelően kacag. Viccet is mesélne ha kell, valamikor már az is mosolyt csal Mia arcára ha csak megszólal... De most nem teheti. Elsősorban azért nem, mert érzi ő is a súlyát ennek a dolognak, tudja, hogy viccelődésnek nincs helye. Másodszor pedig... Mia mégiscsak egy lány, nem is nagyon tudja mit is mondhatna neki. Olyan másképp vannak összerakva, nem lehet egy egyszerű, "Jó' van haver"-ral elintézni őket.
Kitudja mennyi idő telt el, hány reményért, jövőért kiáltó kattanást hallatott a falióra, de ők még mindig itt állnak, mint két megkövült alak, akiket egy depressziós szobrász faragott ki "Hopeless" címmel.*
- Jobban vagy Mimi?
*Töri meg Bam a szobor effektet, azzal, hogy száját szóra nyitja. És a név amin nevezte. Nem tudja honnan szaladt szájába ez a két szótagos becézgetés, de jobban esett neki ezt kimondani, mint azt a diplomatikus Mia nevet. Ugyan az sem túl komoly név, de... Őt is becenevén hívják, fél év barátság után, ideje már ennek a hölgynek is egy becenévvel előrukkolni. Meg persze az ember mindig becézi azt, akit szeret.*

*Csend, és most nem az a kínos csend áll közöttük, amikor az ember nem tudja hirtelen, mit is mondjon, vagy mit is kellene csinálnia.. Csak áll, és bújik az ölelésbe, amit spontán kapott, és közben a szíve dübörög. Ráfogja, hogy ez a helyzet okozta, és nem is lőtt annyira mellé. Csakhogy nem azért zakatol ennyire, mert olyan téma jött fel, ami nem való, vagy nem szavabad, vagy ilyesmi... Bár erről lenne szó! De itt most arról szól a mese, hogy a lány Bam karjai között van, és hiába győzködi bent egy hang, hogy a könnyeit tessék eltüntetni, mert nem való, és nem szép, és mert...Képtelen a kis cseppeket visszafojtani, hiszen olyan régóta zárta el őket, hogy most hatalmas erővel zúdulnak elő, és törnek a felszínre, csendesen rázva a lány vállát, miközben hangtalan sír, hiszen a belénevelt büszkeség nem engedi, hogy hangosan hüppögjön. A végét érezve egy halk sóhajt megenged magának, egy egészen aprócskát, és hiába hogy fogynak a kis sós cseppek, nem mászik el a fiútól. Annyira jó neki ott! Meleg... Nem olyan, mint amikor egy radiátornak dőlsz, vagy egy tűz elé ülsz le... Más meleg. Ezt odabent érzi, ott bent, valahol a szíve körül. Olyan meleget, amit már olyan régen érzett. Megnyugtató, és édes gyógyír sebeire, mik hirtelen lettek felszakítva, és mos szépen forrasztják be, és gyógyítják. A fiú simogatja, csitítja, és használ! Mert nem üres, betanult szöveget darálnak le, és nem húzódnak el tőle, hogy minél hamarabb lefussák a tiszteletköröket, és húzzák el a belüket... Nem. Bam itt van. Az első szavakra csak némán bólint, enyhe mosollyal ajkain, miket még a fiú nem láthat, de jobb is, hiszen arca piros, és szeme még könnyes. Szempilláin hintáznak a könnycseppecskék, miket lassan kipislog, és jobb kezével letöröl. A ballal görcsösen markolja a ki tudja már mikor elkapott inget. Kis csend után újra megszólal a  fiú, nem sürgetve, csak érdeklődve hogylétéről, ami roppant jólesik neki. Ismét kis csend állt be. Először csak mert próbálta a hangját meglelni, de valahová elgurult. Aztán felfogta, hogy új becenevet kapott, és lassan megmoccan a nagy bozont alatt, felemelte a fejét, és a fiúra nézett. Barna, meleggel teli szemei felragyogtak, ajkain egyre erősebb volt a mosoly, és odabent is egyre nagyobb meleg volt. Ajkaival hangtalan formálta az új nevét, forgatta, és örült neki. Szemei szinte majd túlcsordultak a boldogságtól, és egy ragyogó mosoly villant fel, egy pillanatra, mert a következőben a fiú nyakába borult, örömmel, és szorosan megölelte. Nagyon sokat jelentett neki Bam. Talán... El sem tudja képzelni a másik, mennyit. Ölelte, szorosan, de nem sokáig, nem lett volna jó, ha megfullad... Kicsit elhúzódik, de csak annyira, hogy láthassa az arcot, mert az ölelés nagyon jól esett neki.*
- Igen. Sokkal jobban... Ezt is neked köszönhetem. Hosszú már ez a lista..
*Mosolyog. A keserűség eltűnt, meg a szomorúság is, és mintha kicsit könnyedebb is lenne. Vagy csak úgy tűnik. Minden esetre boldogan villogtatja a mosolyát, és a csillogó szemeit a fúra.

* Sok idő telik el. Sok sok sok, és talán még több. De Bamet nem zavarja, csak végre nyugodjon meg szegény Mimi. Hamarosan jön is a várt megnyugvás, bár elég lassú tempóban. Nem bánja. Még azt is elviselné, hogyha ettől lassabb lenne ez a tempó... Majd Mia szorítása erősebbre fogódik. Milyen jól is esik ez. Ölelték meg őt már sokszor, adott ő is már, de ez annyira más. Van benne valami, amit senki sem vehet el, és talán... Bamen kívül senki más nem is érezheti. Hiszen mennyi az esélye, hogy egy ilyen hölgy mint az akit most karjai között tart, másként is tekintsen rá mint egy barátra? Nem soknak tartja, mégis jólesik neki, ez a lopott kis szorítás, ez a véletlenségből "fontos vagyok neki" ölelés. A válaszra gyengéden elmosolyodik. Nevetne legszívesebben, de még nem érdemes rögtön visszarángatni szegény Miát erre a világra. Nem szeretné. Még hagy legyen minden csendes, és nyugodt egy darabig, így hát marad a kis mosoly.*
- Te erről írsz listát? Szerintem felesleges... *Kisimít néhány tincset a leányzó szeméből. Úgy szereti ezt a szép arcot, hát akkor ne takarja már el a haja. Ami szintúgy nagyon gyönyörű... Puha és..* - Szerintem inkább arról írj listát, hogy hány ölelést kapsz tőlem... * Szalad ki száján, miközben tekintetén jól látszik. Valahol máshol jár az agya. Valami messzi helyen. Ahonnan valójában nem sok kedve van visszajönni. Maradna még jó hosszú ideig. Talán örökre képes lenne ott megélni. Ott ahol csak ők vannak. Néhány másodperc, Bam még sehol, majd észbe kap. Szemei tágra nyílnak, ahogy feleszmél, hogy bizony kezei időközben Mia arcára csavarogtak, és könnytörléssel álcázva ádáz tettüket, bolyonganak a hófehér puha bőrön. Kelletlenül elhúzza kezét, nem túl sietősen, nehogy feltűnjön a lánynak, hogy véletlenül került oda keze, majd gyorsan kutakodni kezd agyában. Lista, lista. Mit tudna ebből kihozni, ami elterelné Mia figyelmét arról amit mondott? Mondjuk...*
- Vagy meg írd össze, hogy mit is szeretnél karácsonyra!
* Kicsit erős terelés, de nem szeretné rögtön lerohanni ezt a lányt. Mindig rosszul sültek el az ilyen dolgai. A másik pedig, az esély amit előbb latolgatott... Na az teljes megálljt sikít fülébe, minden egyes mondata után, amivel közeledni próbál felé.*

*Olyan gyönyörű, bensőséges pillanat! Csak Bam, meg ő, ketten, csend van, valahol tűz pattog, és állnak, egy egészen más helyen, a világ másik felén, ahol nincsenek csúnyák, és minden rózsaszín, meg habcsókcuki. Kellemesen ellazul, és még soha sem érzett könnyedség lesz rajta úrrá. Miával még az életben nem fordult elő, hogy valahol, valakivel önmaga lett volna, hogy ne kellett volna kontrollálni mozdulatait, és szavait, nem kellett csomószor végigfutni a következő mondatokon, hogy helyes-e, meg hogy illendő-e, meg... Nem! Azt és úgy mondott, amit csak akart, ami eszébe jutott, és az órákon megtanulta, hogy hogy kell levetkőzni, ha nem is teljesen, félig a belétuszkolt szabályokat, hogyan lehet egy picikét Mia, és nem egy Mia Elisabeth Silver. olyan könnyűnek érezte magát, hogy szinte már-már szárnyra kelt, és felröpült... Fel, jó magasra, de valami itt tartotta. Két kéz... és a mosoly, amivel szembetalálta magát. A lány mosolya maradt, nem volt a fullextrás, de meleg volt, és a szíve legmélyéről szökkent fel. Aztán kisimítják az arcából a tincseket, és odabent megremeg. Olyan bensőséges pillanat! ha most megcsókolná őt Bam... Persze, ők csak barátok, valószínű hogy ez nem történik meg, hiszen akkor minden oda lenne... az új lista ötletére először elpirul, és lesüti a szemét, majd kissé kacéran néz fel rá. *
- Hát akkor nagyon remélem, lesz is mit számolnom...
*Susogta, éppen csak úgy, hogy a fiú hallja. olyan jó volt így. Mint egy szappanbuborékban, de mégis. Kellemes, és jó illúzió. Majd belenéz a kék szemekbe, és elmereng. annyira helyes, amikor elkalandozik! Álmodozó, távolba meredő tekintet, és úgy szeretne ő is vele szárnyalni! Aztán rebben a szempár, és Mia is lassan elvonszolja a tekintetét onnan. A puha, simogató, cirógató kéz elmegy, és ő azon van, hogy ne lássák rajta a csalódottságot. A következő ötletre már csak megcsóválja a fejét, hiszen mit is kívánhatna? Ha kell valami, akkor nincsen kitől kérni... Bár még nagyszülők vannak... Anyjától úgyis bögrét kap, vagy ékszert. Amit bevált másnap valami értelmesebbre. Elgondolkozik, és belesuttogja a csendbe.*
- Hát... a nagyszülőknek végülis elküldhetem...
*És nem lesz újra szomorú, hogy az anyja milyen, és miért, meg hogy, meg.. nem. Hálásan néz fel a kék szemekbe, és elmosolyodik. Már nem az a meleg mosoly, csak az ismert Miás mosoly. Sóhajt egy utolsót, és megint visszabújik az ölelésbe egy röpke pillanatra, majd lassan elengedi. Kerülve a másik tekintetét, nehogy meglássák a furcsa szomorúságot, amit valami csoda folytán nem családi okok miatt találhatunk ott, és a haját igazítja meg. Kopognak. A manó nyit be, fején egy tálcát egyensúlyozva, amit letesz, majd hajlongva, szótlanul távozik. Mia fogja a két gőzölgő bögrét, és a fiúnak nyújtja az egyiket, cinkos görbével ajkain.*
- Fújd meg... ez igazi, házi forró csoki... És nem díszből forró a neve...

* Egy elsuttogott kis mondat, ami Bam fejében egy ordítást idézett elő. Nem tudta hova rakni, hogy őszinte legyen. Fejében két hang vitatkozni kezdett, hogy mégis hogyan értelmezze. Úristen! Mint a lányok! Azok szoktak ilyenekre kontrázni, hogy mégis hogyan értelmezzék! Egyszerűen, úgy ahogy mondja! De. Mia ő teljesen más eset. Nem lehet tudni, hogy úri vér kívánja-e meg tőle, hogy ilyen legyen. Bár szemei most azt sugallják, hogy ez az úri cicoma eltűnt, és most az őszinte valója van itt. Akkor hát egyértelmű! Akarja, hogy megölelje... Na jó, de melyik baráttól ne akarná egy lány hogy megölelje? Kampec. Újabb zsákutca. Inkább nem is mond semmit, csak egy kedves mosollyal lezárja az ölelés témát. Elvégre, hova ragozzon? Sosem tudott túlzottan ragzani...Helyette a karácsonyi ajándékokra koncentrál, hiszen. Ő is hozott egyet a lánynak, amit illene már odaadnia. Vajon örülni fog neki Mia?*
- A nagyszülők jó arcok! Ráncosak, meg csipkedik az arcodat, de azon felül egész kis kedvesek a teájukkal, meg a kötögetésükkel! Na meg a sütik amiket sütni tudnak... Hú opám, az én nagyanyám mennyit bír sütni. Szerintem ez valami öregkori szindróma. * Elkacagja magát. Tényleg, ha csak arra gondol, hogy nagyanyja mennyi mindent süt... És hogy ő milyen előszeretettel befalja mindazt, majd fekszik 3 napig gyomorrontással. * - És mégis mit írnál a listádra? *Érdeklődik finoman... Már amennyire Bam finom tud lenni, ha már egyszer visszanyeri eredeti formáját. De legalább megtudhatja, hogy nagyjából mire vágyik a lány. Mit is szeretne valójában. Ha elmondja... Kitudja lehet direkt nem mondja el, nehogy vegyen neki valamit. Ilyenek ezek a lányok, saját magadnak kell kitalálnod mit akar... Jajj! Nők!! Megöltök minket!! Ám válaszra nem jut idő, mert helyette egy manó lépked be a szobába. Bamnek megint elkerekedik a szeme, majd mosolyogva a kis lényre néz. Olyan érdekes, hogy itt van egy ilyen házi manó izé, aki kiszolgál. És milyen kis egyszerű alázatos figura.*
- Sziaaaa! *Köszön rá Bam, hatalmas lelkesedéssel, reméli néhány szóra majd méltatja a lény, de az csak mosolyogva biccent egyet, és átnyújtja a tálcán lévő gőzölgő barna levet.* - Köszkee.
*Nyögi azért még a manónak, aki ahogy jött úgyis távozik. Ismerős valahonnan. Eddig úgy emlékezett Bam mintha nem látott volna soha ilyen lényeket a sulin kívül, de nem! Valahol látott már... De ugyan hol? Majd csak ráeszmél. Meg nem is nagyon jut már ideje ezen gondolkozni, mert közben a lány rászól hogy megint forró ez a trutymuty. *
- Te engem meg akarsz ölni? *Kérdezi halálra vált arccal, majd fújogatni kezdi a csokit. Fújja fújja... Talán ha hármat belefúj, és azonnal belekortyol. Természetesen még mindig forró...* - De így sem hűl ki! *Lihegi, majd újra fújkászni kezdi, mielőtt rá szólnának, hogy 3 fújás után természetes hogy nem hűl ki... Rájött így utólag. Hatalmas elme kellett hozzá, ugye? Közben kérdőn felnéz Miára.* - Szóval?

*Mia éppen szemlesütve állt a fiú ölelésében, így szerencsére, vagy sajnos nem látta azt a kétségbeesett fejet, amit Bam vághatott kijelentése után. Sebaj! lesz majd másik alkalom talán, amikor elkaphatja, és majd akkor jót nevet ezen. Most még elég ha azzal foglalkozik, hogy nem pirulja magát halálra a kijelentése után. Inkább csak nyel egyet, mintha mi sem történt volna, és igyekszik minden nem létező képességét bevetni, hogy a fejébe még véletlenül is bekukkantó egyén se tudjon leselkedni mindenféle gaz gondolatra... Szóval... De hála a jó égnek, Bam nem taglalja a témát, pedig Miának feltűnhetne, hiszen a fiú általában szereti az ilyet kivesézni. Vagy csak ő kívánta annyira erősen? Ezen elgondolkozik, de a hang, ami nem messze tőle hangzik fel, egyszerre az értelmet is kisöpri a fejéből. Felnéz, hogy ezt komolyan gondolják-e, és amikor komoly fejet talál, elmosolyodik. na igen... Náluk a nagyi sütöget meg kötöget, és élvezi a nyugdíjat... bezzeg a varázslóknál! Báár... Ki tudja, Bam felmenői micsodák. ezen eltöpreng, majd visszatér fél perc múlva a való világba, és lassan válaszol.*
- Arccsipkedés- pipa. Ráncok is vannak, amellé is passzolj egy pipát. De a nagyit még csak dirigálni láttam, sütni bizony nem. Bár... Láttam már olyan nagymamát, aki sütöget, de a mese szerint az valami boszorkány volt, és meg akarta sütögetni a gyerekeket is...
*Összeráncolja a homlokát. Szegény Mia... honnan tudhatná, hogy a Jancsi és Juliska mese... A kissé követelőző kérdésnél viszont úgy elppirul, hogy újra a hajfüggönye mögé bújik... Hogy mit kívánna? háát... Az ajándék éppen előtte áll, csak egy masli kellene rá... Felemeli a tekintetét, és szótlan néz a fiú szemeibe... aztán lekapja onnan egy hosszú pillantás után a szemét, és nagy levegőt vesz...*
- Nemtom... ékszer-mániákus  vagyok... Meg könyv... És persze... Gördeszka, de ez ki van csukva, hogy kapok, mert anyum leátkozza a családot... - sóhaj- Még egy rohadt hörcsögöm vagy halam se lehet ebben a...
*Még idejében harap rá a nyelvére, és lehunyja a szemeit, hogy lenyugodjon. Hihetetlen, hogy el tud szaladni a ló vele néhanapján! De közben óvatlanul kikotyogott néhány dolgot... Most miért dühöngjön az ember??? *
- Ja... És az édesért is rajongok...
*Motyogta, majd egy idő után felnézett. A manónak köszöntek, de az csak kivonult, és a lány csak kuncogott. A kis minimanó nem nagyon szokott társalogni a vendégekkel, mert anyja nem szereti az ilyesmit. Ezért akármennyire ,,édi" meg ,cuki", ki van csukva, hogy megszólaljon egy vendégnél... persze, ha mondjuk parancsolná... aztán figyelme Bamre terelődik... naná, hogy nem fújta meg rendesen! de legalább csinált valamit! Haladás a csokifogyasztás területén! A kérdésre csak megcsóválja a fejét.*
- Ugyan... ha meg akarnálak ölni, már megtettem volna, nem? - incselkedő pillantás- Te nem fújod meg alaposan szegény forró csokit, édes!

*A nemsokkal ezelőtti csendes pillanatok, a szomorú percek mintha köddé váltak volna mostanra, úgy felszabadult a hangulat megint. A fiú csak örülni tudott mindennek, bár annyi hátránya származott belőle, hogy már nem tudhatta karjai között Miát. Mindegy, majd nemsokára megöleli újra, hiszen előbb mondta hogy írjon egy listát erről. Akkor legalább teljen már be az az álnok papír! Ha már ő is ilyen papír lett hirtelen... Na de ha már ennyire nagyon papírnál áll a dolog, Mia sorol, ő pedig egy képzeltbeli lapot tartva kezében, pipálgatja az említett dolgokat, miközben halkan motyogja vissza az elhangzottakat.*
- Arccsipkedés...Pipp...Ránc...Pipp...Dirigálás...Pipp... Sütik...Iksz... *Értetlen fejjel bámul a láthatatlan papírra. Néhány pillanat dermedt csend, aztán. Bam világfájdalmas arcát felemeli, szája látványosan lebiggyesztve.* - ÍÍÍksz? *Szipogás* - Akkor a te nagyid mellett lefogynék...
*Még egy pár percig elmélkedik a sütemény elméleten, aztán felkapja a fejét a gyereksütögetős mama dologra.*
- Ismerem azt a mesét! Anya mesélte mindig! Emlékszem egyik karácsonykor meg is fenyegetett, mikor már vagy a 10. sütit tömtem magamba, hogy elhívja azt a banyát, és megsüttet vele... Akkor még nem tudta, hogy banyák tényleg vannak, csak úgy hívják őket hogy boszorkányok, és nem olyan ronda bibircsókosak. Mármint nem mind...
*Gonosz mosoly villan végig arcán, hogy vajon melyik tanár is bibircsókos... De sehogy sem jut eszébe egy sem, akire ráragaszthatná a "Gyereksütő" nevet.
De hamar abbahagyja a gondolkozást e téren, mikor válasz érkezik kérdésére. Figyelmesen hallgat titkon újra előkerül a képzeletbeli lista, amit szintúgy pipálgat. Jövőre most már tudja mivel kell meglepnie Miát... Fejében egy gúnyos mosoly jelenik meg, de ide kintre csak egy kétségbeesett ábrázat jut el.*
- A hangszereket nem kedveled? *Kérdezi "neménvoltam" hangnemmel, miközben szemét jobbra-balra forgatja. Reméli, hogy a válasz nem lesz egyenlő a fejletépéssel, mert egyszer már beszélgettek erről, és akkor említette Mia, hogy nemigazán szereti az olyan tárgyakat, amiket ha megfújunk, vagy megpengetünk, hang jön ki belőle... Az apró "dühkitörésre", amit tisztességtelenül lehet csak így nevezni, ügyet sem vet. Elvégre mindenkivel előfordul, hogy kicsit kiszalad valami a száján. Helyette, hangulatosabb témát hoz elő.*
- A halak büdösek. *Hangulatosabbat említettem? Bocsi...* - Én nem szeretem annyira őket... De megsütve, krumplival... Hmmm... *Megsimogatja a hasát, és már a fellegekben is jár elméjében. Valahol a kajamennyországban. Majd hirtelen képváltás újra, gondolkozó arc.* - Hörcsögöt még nem ettem. De 10 millió kígyó nem hazudhat!
*Az édesre elmosolyodik. Igen, ő maga is szereti az édeset... Édes Mia... Hm... Gyorsan a forrócsokira bámul mielőtt még valami érdekes arckifejezés jelenne meg az arcán, de hamar fel kell emelnie tekintetét. És nagyon is örül neki, hogy a hangra felemelte. Az incselkedő pillantás ami rá mered. Legszívesebben felfalná most az előtte állót, ha már ennyire a kaja a téma. És a megjegyzés a végre. "Édes". Véletlen! Véletlen!*
- 1. Ha meg akarnál ölni, szerintem te nem az a típus vagy aki azonnal végez áldozataival, szóval a kérdésedre határozott nemmel kell hogy válaszoljak. 2. Ez a forrócsoki minden csak nem szegény! Ízben sem az biztos! 3. Édes lennék? *Kérdését félig lehajtott fejjel intézte, úgy nézett fel Miára, mintha egy kisfiú lenne akit éppen leszidtak, amiért megint rendetlenkedik. Miért?!*

*Szegény Bam! Meg lett fosztva az öleléstől, és még csak nem is tud arról, ami odabent, Miában dúlt. És a lány szerint nem is szabad erről tudni! Hiszen ez mindent elronthatna közöttük! Vége lenne ezeknek a furcsa meglepetéseknek, és a fiú, akit már megszokott, lehet másképpen viselkedne úgy vele. Lehet... Rá se nézne, hogy csak úgy kihasználta, vagy ki tudja, mi jár a fiúk furcsa összetevőjű kobakjában! Sóhajtott, és megcsóválta a fejét gondolatban. Ám Bam megint csak elterelte a figyelmét. Már megint csak dőlt belőle a hülyeség! Először elkerekednek a szemei, mint aki nem hiszi el, pedig már megszokhatta volna tőle... Aztán jön a furcsa szemöldökösszevonás, értetlen fej, és Mia már most tudja, hogy valami készül... ajjaj... Szegény ő! Hova fusson? Van még remény? És jön a szipogás, Mia meg próbál lelkiekben felkészülni, de... BAM!! Na kész... Miából kirobban a nevetés, de amint elneveti magát, gyorsan visszafogja, hiszen ebben a házban lassan világszámnak megy az, ha valaki elkuncogja magát. Hát még a nevetés! Aztán igyekszik a tenyerével légmentesen lezárni a száját, hátha úgy hangtalanul, és diszkréten tud megfulladni... Nem jött be... Mert nagy igyekezetét lerombolja a fiú további mondanivalója. Elképzelte a kis Bamet, aki éppen a frisset sütött kalácsokat nyomja befelé... Akármilyen is legyen az a kalács, mert bizony Miáéknál mindighagyományos mákos meg diós bejgli szokott lenni... Tudom, lehangoló, de a hagyományoook! [szemforgat]. Aztán lehunyt szemekkel koncentrál valami nagyon szomorú dologra. ,,Bam leesik a deszkáról...” hát nem jött be, a vállai most már a visszafojtott nevetéstől remegnek. ,,Bam éhenhalási akciói...” -wáááá!! Miért kell állandóan erre a fiúra gondolnia? Főleg a leghülyébb helyzetekre! A szemében könnyek gyűlnek össze, miközben bőszen igyekszik diszkréten nem megfulladni oxigénhiánytól. Elfordul, és a hátát mutatja Bamnek, és próbál normál közeli arcot vágni.. ,,Baaaaaaam!!!” Na kész! Kirobban belőle a nevetés, homlokát az ajtónak támasztja, és alsó ajkát harapja be, minimálisan csökkenteni a zajt. S közben nem látja a fiú arcát, ahogy a következő évi karácsonyi listát jegyzi fel... Aztán elhangzik egy kérdés, és Mia nevetését, csengő kacagását mintha ollóval vágták volna el. Csak a fejét fordítja el, de nem néz a kék szemekbe. Csendesen jegyzi meg:*
- Azt hittem, ismered a véleményem a zenéről...
*Kicsit mintha csalódott lenne a hangja a háttérben, de inkább élesen mondja, hidegen, és most már egy az egyben hasonlít a nem rég látott ,,anyukára”. Aztán elfordul, de már nem azért, mert a nevetés visszafojtásától eltorzult az arca. Aztán Bam egy újabb témával áll elő. Szemforgatva fordul meg, és megcsóválja a fejét.*
- Hát, Bam, te menthetetlen vagy! Én mint háziállat gondoltam.. de ha ennyire a kajánál vagyunk, akkor... Ha éhes vagy, gyere, menjünk le enni... Úgyis itt a délutáni kaja ideje...
*Aztán csalhatatlanul megremeg, hiszen Bamnek mindig sikerült azt a húrt megpendítenie, amitől Mia vagy a falra mászott, vagy a földön gurult... A kettő között semmit. Aztán a fiú a hangjára kapta fel a fejét, és a lány mennyire örült, hogy ezeket is tanulta valamelyik órán! Hívjuk fel a figyelmet c. fejezetnél... ÓÓ! Bejött! Eddig sosem próbálta, mert inkább mások másztak rá. De most először bevetette a kacér felpillantás, és félmosoly, meg... És lámlám... A sármos, és totállaza, meg ,,minnyászétesem” Bam szemei majd kiesnek, és közben furcsa kifejezést öltenek íriszei. Na! Vadászni fog! Majd hallgatja a kifejtést, és el kell ismernie, a fiú tökéletesen ismeri.*
- Igazad van. Szeretem az áldozataimat sokáig kínozni... - gonosz vigyor, szinte sátáni – Kettő: mondtam, hogy házi forró csoki, és a manó az eredeti ,,családi titkos recept” szerint csinálja, mármint tesz az alapanyaghoz mézet... Nagy cucc - szemforgat, majd kis szünetet tart, és merőn néz a szemben álló fiúra. - és szerintem akkor leszel édes, ha fél tonna csokit iszol meg... Akkor elég cukormennyiség lesz benned egy vámpírnak...
*És elfordult, hogy a leggonoszabb mosolyát villantsa fel az ajtófélfának. Nem akart gonosz lenni, de a lányoknál az egy alapszabály, hogyha meg akarsz szerezni valakit, akkor tedd a megközelíthetetlent, és azt, aki nem vesz figyelembe, meg a... meg a... Nemlátlak... éss... Szeme sarkából Bamre pillant, és bizony sutba vágja ezeket. Hogy tudna a fiúra nem figyelni??? Elmosolyodik azzal a ,,tekisbutus” görbével, és gyengén, röpke pillanatra megöleli őt. Közben ügyet sem vet a gyomra morgására, meg a lepkékre.*

* Mia reakciója belőle is nevetést váltott ki. Bár először kicsit értetlenül nézte a szenvedő lányt, hiszen... Ő úgy gondolta már megint hogy semmi olyat nem mondott amitől ennyire ki kéne akadnia, de semmi gond. Örül neki, hogy a lány végre nevet, bár még próbálja visszatartani. Semmi gond, nem sokáig fog menni neki. Reméli, mert... Olyan aranyos ez a Mimi ha nevet. Csak úgy csilingel a hangja, és olyan jó hallgatni. Mint egy egyszerű dallam. Aztán meg, ha már ő is nevet, akkor Bamből is előhozza a nevetést, és attól jobb dolog nincs minthogy közösen szakadunk valamin, nemde? Mikor már a lány az ajtónak fordul és úgy kezd el nevetni, akkor Bamből is előtört a jó hangos nevetés. Reméli nem zavar fel senkit ebben a házban, bár kétséges, hogy ebben a hatalmas kastélyba valaki is meghallja... Már hacsak nem visszhangzik az egész.
Mikor a kacagás abbamarad, egy elég megütközött pillantás rohan felé. Hátra is kellett egyet lépnie, olyan erővel ütköztek neki a szemek. Dermedten állt. Így még nem látta Mimit, és nem is nagyon akarja többször. Bár biztosan fogja, mert az ajándéka ami ott csücsül nem messze tőle, nem áll túlzottan messze a zenétől. De azért túl közel sem! Mosoly íródna arcára. "Azt hittem tudod!" Már hogyne tudná! Csak úgy issza a lány szavait, és tudja minden egyes mondatát véleményét amit eddig elmondott. Regényt is írhatna belőle, hogy mennyi mindent jegyzett meg. Még barátainak is hűen vissza tudta adni minden egyes beszélgetésüket. Na azóta nem hagyják békén! Ám szerencsére itt helyben enyhül a légkör, sőt! Mimi tudja mi kell a Bamnek.*
- Kimondtad a varázsszót! *Hatalmas vigyor, majd hirtelen csap át értetlenkedőbe.* - Itt a délutáni kaja ideje?! Nekem nehogy azt mond, hogy a kajálásnak is megvannak az időpontjai, mert itt kapok időrohamot! *Kicsit felháborodott fej, mintha valami sértő felé szaladt volna el a téma. Bár Bam és az evés.* - Az ember egyen akkor amikor éhes! Cőőh! * Most ő rázza meg a fejét, aztán el kezd nevetni. De tényleg igaza van akkor is, nem?! Időpontokba enni... Hát éhen halna ha csak bizonyos időközönként kapna enni. Bár ismeri a kajálási megnevezéseket, de... Hülyeségnek tartja.
Ám nevetgetése nem tart soká, Mimi nem cáfolja meg kijelentését, sőt helyesel! Mondjuk tudja, de akkor is rémült lesz arckifejezése. Hát, kinek ne lenne, ha valaki ilyen arccal mered rá, miközben azt elemezgeti mennyire szereti kínozni embertársait? Acél idegei lehetnek azoknak akik mindezt kibírják.*
- Félek tőled. *Suttogja maga elé kétségbeesetten, csak hogy nyomatékosítsa mennyire nem akar még meghalni. Ha meg mégis odakerül a sor, akkor... Akkor gyorsan végezzenek már vele!! A csokisra már nem is reagál. Türelmetlenül várja a harmadik kérdésére a választ... Vajon mit mond? Legbelül valami hatalmas remény kel benne, aztán, egy csapásra összemegy. "Háhá megmondtam!" Kacag benne egy hang. Persze, mit is várhatott volna? Hogy majd Mimi a nyakába ugrik, hogy "Igen olyan édes vagy!" és minden el van intézve? Ez nem egy szerelmes film...*
- Na engem csak hagyjanak békén a vámpírok! Az én véremből én nem adok! Amúgy sem teljesen az enyém, szóval ha adni is akarnék ki kéne kérnem Donor véleményét, hogy ő is benne van-e. * Megveregeti könyökhajlatát, és a világ legtermészetesebb mosolyával mered előre. Ha már nem édes... De hirtelen megint egy ölelést kap. Rövid volt de, olyan jó... Gyorsan vissza is ölel, magához húzza jó erősen a lányt, ezzel egy kicsit hosszabbítva az ölelés idejét, majd a fülébe suttogja.*
- Most már felírhatod, hogy "kétszer". * Lassan elengedi Mimit, és egy kedves mosolyt küld felé.*

*A fiú is lassan vele együtt kezd nevetni, és annyira jó érzés, ahogy együtt hahotáznak, és ebbe a halottasházba egy kis életet csempésznek. De hiába. Megszentségtelenítették a hely mítoszát. Arról volt híres,hogy ez a ház komor, meg komoly, és mindenféle életet mellőz, kivéve ha a nagy bálok szezonja van, mert egyedül akkor lehet nevetni, de ha az ember azt hiszi, hogy akkor van az a pillanat, hogy elengedik a gyeplőt- hát bizony össze kell törjem habcsókos álmait. Egyáltalán nem, sőt! Itt talán nem is ismerik azt a fogalmat az emberkék, hogy lazulás, lustálkodás, vagy henyélés, vagy... Csak csak... Hogy jól érezzék magukat! Nem, mert mielőtt bármi történne, a hely boszorkánya és mindenkit elvarázsol a csúnya nézésével. De most! A fiú meg ő szívből nevetgéltek, mindentől mentesen, nem kellett arra gondolni, hogy a nagy vastag ajtó azért van, hogy kizárja a rosszat, és nem az embereket. Ugyan, az emberekkel nem sok baj van errefelé. Inkább a hangulat... Pff... Borzalom. Aztán elhal a nevetés, és a kedélyek talán odakint is megnyugodhatnak. Nem lett itt szentségtörés vagy ilyesmi. És miközben beszélt, eszébe sem jutott, hogy a másik magnetofonhoz hűen, vagy még annál is jobban minden szavát issza, mint a szivacs. Aztán újra enyhült a légkör, hála talán annak, hogy a lány már ismerte a fiút, és tudta a varázsszavakat, mint a Kaja, meg Gördeszka, és így kicsit könnyebb volt a helyzet. Majd elmosolyogta magát a fiú reakcióján. Hát persze. Náluk az a helyzet van, hogy éhes valaki, kinyitja a hűtőt, megnézi mi van bent, és eszik valamit. na peeersze... elgondoolkozott, végülis, miért ne? *
- Dede kedves Bam. Itt mindig minden időre van osztva. ezért van az a mondás, hogy az idő galleon...
*Mint egy régi öreg nagy bölcs, úgy osztotta az észt, és még tudálékos fejet is vágott hozzá a hatás kedvéért, hogy aztán újult erővel nevethessen, és aztán felcsendüljön Bamé is, az öblös, és mélyről jövő jópofa nevetés is. Amit Mia sosem tudna összetéveszteni senkiével sem. Aztán szépen ráhozza a frászt kedves vendégére, pedig isten a tanúja rá, hogy nem akarta. Ez a mozdulat csak úgy jött... lehet igazuk van a nyámnyila alakoknak, és tényleg van benne egy kis színészi véna. Sosem lehet az ilyesmit tudni kérem. Aztán elhangzik a kulcsszó, hogy a fiú fél tőle, és egy olyan széles vigyort ereszt meg, amit direkt ilyen alkalmakra tartogat. *
- Nem kell félni... Nem fog fájni... -gonosz villantás- annyiraaaa...
*Aztán újra kuncog, de már csak halkan, hogy a házban ne kapjon senki sem agyvérzést ettől a hirtelen mennyiségű boldogságtól. Ám akkor arra lesz figyelmes, hogy a kék tekintetben átvillan az a tipikus ,,én mondtam" villanás, és Mia fejében minden helyreugrik. Persze, senki sem lehet ebben biztos. Mert ugye... Ha valaki olyan közel kerül hozzá, akkor elmosódnak a határok, és már nem tudod, hol kezdődik ő, és hol te. Bam vajon melyik? elrágódott ezen, de nem sokáig tehette, mert közben hangot adtak a felháborodásuknak, és most mián volt a sok, hogy belül helyeseljen magának. Talán jobb, ha nem biztatja magát. Csak barát.
Aztán megölelgeti Bamet, mint barátot. Mint azt az embert, akit szeretünk, és karácsonyi hangulatban megölelgetjük.. Ám ő visszaölel, szorosan, amitől Miában minden összevissza kezd kuszálódni, és amikor a suttogó hangot is hallja... kész... Vége! Fin! The end! Hölgyeim, a műsornak vége, köszönjük, hogy minket választottak! a szíve elkezd össze-vissza kalimpláni, és ilyenkor szokott örülni annak, hogy nem hallja senki... Remélhetőleg. rendezi vonásait, mire elengedik, de amíg az ölelésben kuksolt, megmerevedett kissé, barna szemei sose látott örömmel csillantak fel, és arra a hatezred másodpercre hagyta magát abba a hitbe ringatni, hogy szeretik... Meleg.. Nincs üres, meg sötét, és hideg... Minden megtelt egy érzéssel.. A ház életre kelt, és... belesajdult a szive ebbe a temérdek új érzésbe. Zavartan bontakozott ki az ölelésből, kis pírfolttal arcán, és titokzatos csillogással szemében. *
- Öhm... Jó..
*Hangja kissé vékony volt, kicsit eléggé cincogott, úgyhogy megköszörülte, és felvetette, hogy esetleg indulhatnak enni, ha.. ha mi is? ÖÖ... *
- Szóval mit kérsz enni?
*Tért át egy olyan témára, amibe remélhetőleg nem lehet belepirulni...*

*El van hűlve a válaszon. Még hogy az idő galleon! Mondjuk ő muglisan ismeri, azaz pénz, de akkor is. Hogy lehet, egy ilyen tradicionális eseményt időhöz kötni. Kicsit elfintorodik, majd újra nekiesik a nagy filózásába.*
- De ha én hamarabb vagyok éhes? Vagy pont akkor nem akarok enni? Na jó mondjuk az utóbbival nincs gond... Na de akkor is! Na jól van, azért ünnepségekkor tényleg jó ha az emberek egyszerre esznek, de hogy mindennap. Nem bírná. *Végigsimít a hasán, jelezve, hogy kicsoda is nem bírná. Majd hirtelen észbe kap. Ha bizony itt időre megy az étkezés, akkor... * - Álljunk csak meg! Akkor most... Most biztos hogy én ehetek, vagy felrúgunk valami ősi Silver hagyományt, csak azért hogy megtömhessem magam? Nem szükséges... * Már hogyne lenne szükséges, de azért mégis tart az itteniektől. Pontosabban Mia édesanyjától, hiszen, ahogy eddig látta elég szigorúnak tűnik, és nem hinné, hogy túlzottan repdesne az örömtől, hogyha egy ilyen utolsó figura miatt mint Bam kéne megszakítani az ősi hagyományokat. Egy enyhe "tényleg" fintor rohan végig arcán, majd újra mosolyogni kezd, hiszen. Ez ő, az örök mosolygós és szeret is ilyen lenni. Az meg csak a ráadás, hogy emellett a lány mellett nem mosolyogni, vétek! Annyira kedves vele mióta megérkeztek... Megérdemelne egy ajándékot... Tényleg itt is van az ajándéka! De még nem kívánja odaadni, majd csak evés után, ah már így szóba jött. Vagy később. Na meg persze megkapta a választ arra a bizonyos kínzásra. Gonosz mosoly villan felé megint, amire ő újra csak előveszi félős ábrázatát, sőt hogy a hatást még növelje, kicsit még össze is húzza magát. Elég vicces hatást keltve ezzel. Ez a nagyon vagány, "húdemenő" valaki, most úgy áll a lány előtt, mintha valami nagy szörnyeteg lenne a másik. Néhány perc után azonban már nem bírja tovább és nevetésbe tör ki. Hogy is bírná? Sosem tudta magát túl jól megjátszani, az meg a pláne hogy nincs is sok kedve hozzá. Őszinte volt gyerekkorában, ahogy minden ember, de Bam az is maradt. Remélhetőleg még hosszú ideig így marad, és nem kell majd belépnie a felnőttvilág kegyes hazugságaiba, hiszen akkor le kell mondania még valamiről. Az pedig az ölelés. A felnőttek olyan ritkán ölelik meg azt akit szeretnek. Csak akkor ha épp elveszítik, vagy ha épp megkapják. Közte nem igazán szoktak érzelmeket kimutatni, és itt újra vissza lehet kanyarodni a képmutatós hazugságokra... Rövid volt. Nem olyan mint az előbbi, csak egy baráti összebújás, de mégis. Oly gyengéd volt, mint az előbbi, és ez nagyon jól esett a fiúnak. Már hogyne esne jól... Olyan lányt ölelhet aki valamivel több számára mint barát. Még ha ezt egy fiú számára nehéz is belátni. Mert bizony nekünk fiúknak nehéz egy ilyesfajta érzelmeket beismerni, hiszen olyan nyálas. A lányoknak való a szerelem, meg a házasság meg... Jajj! De mégis. Mit tegyen egy fiú ha tényleg így érez? Vágyja azt, hogy ezt a lányt ölelje, karjai között pihenjen, egy vadállat üvölt benne ha csak rá néz valaki más, vagy Mia néz rá valaki másra. És talán a legrosszabb. Vágyja azt, hogy ez a lány is ugyanígy érezzen iránta. De ez a hatalmas távolság ami köztük van. Nem, nem fizikai távolság, hiszen karjai között van Mia. Nem... A társadalmi távolság. Valószínű, hogy még az ő apjának nem is lenne semmi ellenvetése ellene, de Mia anyja. Már ahogy most ránézett... Reménytelen ez az egész amit érez úgy ahogy van, éppen ezért... El kell felejtenie. Persze, ezt könnyű mondani. Mondani mindent lehet, de megcselekedni? Most hogy mondja azt magának, hogy "Akkor holnaptól nem szeretjük őt"? Biztos, hogy nem fogja szíve elsőre feladni, hiszen Mia az első lány, akiben nem csak a külseje tetszett meg neki, hanem, valami más, ami ott lapul mélyen benne... Miért? Miért pont ez a lány? Az ölelés lassan véget ér. Néhány pillanat alatt ilyen eszmefuttatásokra képes? Mégis mi van vele? Jól van, most már össze kell szednie magát szóval. Inkább válaszolnia kéne a feltett kérdésre. *
- Hm... Jó kérdés. Majd meglátjuk, menjünk le és nézzünk szét a konyhába na? Hátha találok valami fura izét ott is, ami nálunk nincs. * Majd feltör belőle a nevetés. Végre. Ezután a siralmas gondolatmenet után tényleg megérdemli. Aztán meg. Ki tudja milyen egy úri ház konyhája, hiszen. Volt már ő nagy kastélyba de ott nem engedték be a konyhába. Biztos nagyapja Jordan miatt nem, aki szintúgy imádja a gyomrát, mint apja, és ő maga is. Attól tartottak hogy felfal mindent. Bár kitudja, lehet még képes is lenne rá. Összedörzsöli két tenyerét, és széles mosoly húzódik arcára. Enni fog!*

*Látja a meghökkenést, és a csodálkozást, de csak somolyog rajta. Aztán Bam megint nagy beszélgetésbe kezd, és Mia már meg sem próbálja beléfolytani a szót. Mert ismeri, és később még teli szájjal próbálna beszélni, és annak meg az lenne a vége, hogy újra kellene éleszteni, mert megfulladna a sok gyorsan lenyelt kajától, mert mint a liba, rágás nélkül nyelné le, csak hogy hamarabb válaszoljon... Annyira jellemző Bamre! Szélesen mosolyog, majd vállat von, és egyszerűen válaszol.*
- Hát... Ha nem jössz enni, azt jelenti, nem vagy éhes, vagy halálos beteg vagy, de később kaját nem kapsz. Vagy akkor, amikor kell, vagy csak másnap, ha egyáltalán. Itt ilyen szabályok vannak, tudod... és hidd el, ki lehet bírni. Tizenhat évemet taposom, és még itt vagyok... szóval élő példa arra, hogy ki lehet bírni!
*Kacsint, és szélesen elmosolyodik. Na igen. Az ember alkalmazkodik. Mint valami növény vagy állat, nem? Aztán Bam végre valami olyan kérdést is feltesz, ami bizony... Tényleg kissé kínos Miának, de kívülről nagyon is magabiztosnak tűnik. És még a szemei sem árulják el! Mire nem jó annyi év etiket tanulás! Először megrázza a fejét, majd megveregeti Bam vállát, biztosításul.*
- Egyáltalán. Anyám is eltűrhet valakit. Sosem hívtam meg senkit, nem is jött ide senki sem, legfeljebb ha ő hívott valakit a szórakoztatásomra, vagyis vigyázni rám, hogy ne szökjek el...Szóval.. te vagy az első, aki... Tulajdonképpen akit nem anyám hívott meg... Hanem igaziból az én vendégem vagy. Szóval... Most megtömlek, mint a libát! És ha anyámnak bármi kifogása lenne... az csak jó, mert akkor a konyhában eszünk!
*Elvigyorogja magát, és kissé oldalra hajtja a fejét. Felmerül benne, a fiú vajon meddig marad, mert ha pár napnál tovább, akkor a karácsonyi bálra is meginvitálná... Kissé elálmodozik, majd pislog egyet, és mielőtt még elmebetegnek titulálnák, bamre fókuszál. Ami nem túl nehéz. Kacsint, és nézi, ahogy a másik mosolyog rá. Annyira melengető érzés! Valami kis madárka csiripel bent, és hiába tömi tele a csőrét mindennel, az tovább karattyol, és mondja a magáét, csak fújja, és blaaa meg blaaa... aztán szegény Bam meg lesz félemlítve, és együtt nevetnek ezen. Annyira jó felszabadultan nevetni, itt, ebben a környezetben! Apja halála után ennyire otthonának nem érezte ezt a vityillót. Szemei élettel teltek meg, és most szinte le merte volna fogadni, hogyha lemegy a cselédszállásra, akkor most nagy pletykálkodás folyik. Amit persze anyja hasztalan próbál elfojtani. Az fel sem merült benne, hogy osztja a véleményüket, és leáll velük beszélni, hátha azok többet tudnak vendégéről.. Belébújik a kisördög, és úgy pislant az ajtó felé. Aztán újra ölelésben találja magát, és amit csak lehet, kisajtol magának belőle. Mély levegőt vesz, hogy a fiú egyedi, olyan... Szpré, meg valami... Nos... akármennyire furcsa, de gördeszkaszaga van... nem tudja leírni. Annyira jó! Bódító! Annyira szerette volna, ha a fiú csak érte ég, csak ő lenne neki a fontos... jajj, már megint egy olyan... Mardekáros gondolat! Az ölelés elmúlik, Miában azonban tovább él, és ott melengeti, mint egy privát kályha. Luxus, mi? Bamre néz, és a szemeiben valami furcsa keserűséget lát. Vagy csak képzelte? Kíváncsiság támadt benne, de nem kérdezett rá, mert közben a kis kérdésére válaszolnak, szóval... kénytelen belátnia, hogy reménytelen ez a helyzet. Érzi azt, amit nem lenne szabad. Hiszen azok a pillanatok, percek, amikért az utóbbi időben élt, nagyon fontosak voltak, és bár néha titokban bevallotta magának, hogy lehet már nem is a négykerekű miatt ment el az órákra, hanem a tanár miatt... A szíve tovább dobogott, de az esze valami nagy Stoptáblát lengetett az orra előtt, hogy térjen észhez. Mert jobban fog fájni, ha elutasítják. Mert már ígyis fáj, ha csak kicsit is messzebb kerül, vagy több időre a fiútól. Nagy levegőt vett, és egy bűbájos mosolyt varázsolt arcára, nehogy ez a fájdalom kiüljön, ám nem sokára már Bam válaszán mosolyog. *
-Hát, szó mi szó... elég sok fura izé van errefelé... Anyám imád felvágni, szóval... azt hiszem ma is ötfogásos lesz az uzsonna... remélem, elég kajás vagy... majd szólok, milyen kedvében van, mert van, amikor pofátlanságnak tartja, ha maradékot hagysz, van amikor meg az üres tányért nézi rossz szemmel.. Sosem tudni... De itt vagyok, szóval... Ne félj, amíg engem látsz!
*Kihúzza magát, és kidülleszti a mellét, és bár volt ebben a mozdulatban egy kis kihívás is a fiúnak címezve, a lényege az volt, hogy mint Kingkong, veri a mellét, és játssza, hogy ő a menőő... Aztán Bammel nevet, és nézi, ahogy az már feni a fogát a kajára. Szóval belekarol, kitárja az ajtót, és mindenféle hátranézés nélkül, elegancsosan távozik a tetvek mezejéről. *

* Újra meghökkenés ül az arcára. Hogy ő egy teljes napig ne kapjon enni? Vagy vacsora nélkül menjen el aludni? Azaz... Utó-utóvacsora nélkül? Ha ilyen sorsra ítélné egyszer is apja, akkor valószínű órákon át kéne hallgatnia Bam rimánkodását, hogy meg fog halni... Vagy pedig Bam kitalál valamiféle kedveskedést, amivel meglepheti apukáját. Mondjuk, ráront a fürdőszobában, miközben épp egy kellemes zuhanyt vesz, és Bam pedig lehúzza a WC-t... Egyszer... Kétszer... Sokszor. Tehát nem érdemes Bamnet éheztetni. És akárhogy is nézi az előtte álló élő példát, ő akkor sem tudja elképzelni, hogy kibírná. Pislog egy párat még. Jó ez a helyzet. Miát nézheti mint példa, és így legalább szépen megnézheti minden porcikáját, mindenféle ellenvetés nélkül. Majd jön a tipikus, kacsintok-mutatok. *
- Minden elismerésem!
* Nyögi ki végül. Bár kérdés, hogy még mindig a Mia szavaira mondja-e vagy az időközben elgondolkodottan végignézett látványra? Maradjunk a mindkettőnél, és akkor nem hazudunk. Nagyon. Aztán mosolyogva néz fel, és hallgatja a választ. Kicsit meglepi ez az egész, hiszen, Miát egész kedves lánynak ismerte meg, és olyan furcsa, hogy ő az első aki itt van. Valamiért úgy gondolta, hogyha még a suliban nem is olyan nagyon népszerű ez a lányka, akkor itthon már jobban. Vagy legalábbis annyira, hogy néha néha átjön egy haver, barátnő, sminkelni, meg körömlakkozni meg mindenféle ilyen csajos cicoma izékkel foglalatoskodni. De ahogy elhallgatja... Nem igazán vannak ilyen esték. Ha mégis, akkor olyan személyekkel, akiket lehet nem is ismer. Bam valószínűleg enyhe szívrohamot kapna, hogyha apja kijelentené hogy hozzá hívott valakit. Bár valószínűleg az ő apja eltalálná, hogy mégis milyen alakok valóak kicsike fiacskájához, de... Inkább nem próbálkozik. Szabad lélek Dennis, így nevelték. Apja is szintúgy szabad lélek, mert őt is így nevelték. Nagyapja is szabad lélek... Bár őt nem így nevelték. Ám valami más azonnal fület ütött Bamnek a mondatban, amit akármennyire is meg akart kérdezni, nem tette. Méghozzá a szökés... Valamiért érezte, hogy Mia apjának a halálához lehet köze. Inkább valahogy elterelte róla figyelmét, de akkor is. Ha egy ilyen védtelen lány mint Mia meg akar szökni, mégis, hova menne? Ki vigyázna rá? Az elmondottak alapján nem igazán szimpatizál Mia édesanyjával, de most az egyszer egy kis hálát érzett felé, hogy nem engedte, hogy ez a szépség elszökjön. Lassan egy mosoly íródik arcára. Nem az az idétlen, egy teljesen más. Hát igen, ilyenre is képes. *
- Tömni nem muszáj, magamtól is eszek szerintem. * Végül kacagás tör fel belőle. Kicsit késve jött ez a reakciója, de valamiért kellett ez a szünet. Hogy miért, azt ha valaki megmondja, annak Bam enyhén behúz. Nem akarja hallani az igazságot, tudja jól ő maga is, köszöni szépen. Ecsetelte már.
Inkább azt mondja meg neki, valaki, hogy merre is kell menni a konyhába, ami immáron már csak rájuk vár. Mia szavain újra csak nevetni tud.
- Ötfogásos uzsi? Te ez jól hangzik! Amúgy meg a kajásságomtól nem kell tartani, asszem tanúja voltál már egy párszor, hogy mennyit vagyok képes enni. * Elégedett mosoly. * - De csak remélni tudom, hogy anyud abban a kedvében van, mikor nem kell semmit meghagyni. És ha egy ilyen hősnő áll előttem, akkor biztosan nem fogok semmitől sem félni! De azért, ha jönnek valami ninja izék, akkor hagy verekedjek majd én jó?
* Úgy teszi fel a kérdést, mintha tényleg nemsokára jönne valami hadseregféle akik ellen meg kell vívni, és mint egy kisgyerek könyörög, hogy hagy ő legyen az első, aki meghúzza az első sorban álló mikulás szakállát, hogy valódi-e. Aztán belé karolnak. Hozzászokott már ehhez, hiszen ezalatt a néhány hónap alatt, különösen mostanában Mia gyakran vezette. Hol kezét fogta meg, hol belé karolt...De hiába is a megszokás, ha mindig furcsa borzongás járja át újra és újra... *
- Nos, akkor... * Felpöcköli állát, komoly arcot erőlétet magára, sőt! Még ki is húzza magát. * - Ihány az ehbédlőh! Maj' meghaloh néhmi fíhnom ehedelé. * Vissza esik megszokott tartásába, és elhúzott szájjal, hatalmas sóhajtás után hozzáteszi. * - Te ez nekem nem megy.