Roxfort RPG

Ide jut mindenki, aki belép a Roxfort kastélyának hatalmas tölgyfa kapuján. A tágas csarnokot fáklyák világítják meg. Felfelé faragott, gyönyörű kőpilléreket látni, melyek kupolában tetőznek. Illúzió ez csupán, de csodás illúzió.

Jobbra a Nagyterem kétszárnyú ajtaja nyílik, a bejárattal szemben vöröskárpitos lépcsők indulnak a felsőbb szintekre. Balra egy hosszú, kacskaringós folyosón át vezet az út a bájital-laborokba, és sokak szerint itt kezdődik a Mardekárosok birodalma is.

A csarnok egy sarkában állnak a hatalmas homokórák, melyek a Roxfort négy háza közti pontverseny állását hirdetik. A homokóra-formákban apró drágaköveknek látszó, színes, egyformára csiszolt kavicsok vannak, ám ezek pusztán a látványt szolgálják: a homokórák előtt alul tényleges számokban realizálódnak a pontállások.

~Miért nem repültem be egyszerűen a kastélyba? ~ teszem fel magamban a kérdést.
A seprűm a balkezemben a jobb pedig a kezem előtt eltakarva egy hatalmas ásítást. Azért még is csak adjunk a jómódorra. Hiába fáradt az emberek, vannak alapvető illemszabályok, amit illik betartani.
Edzést tartottam ma. Ráfért a csapatra, éveleje óta teljesen megváltozott a felállás, ráadásul még meg kellett szokniuk a nem mindennapi stílusomat is. Hát igen… nem voltam egy egyszerű esett és ha valami érdekelt abban maximalista voltam. És ha már úgy döntöttem évelején beállok a csapatba akkor igenis komolyan veszem, főleg most, hogy én lettem a csapatkapitány.
Az arany és piros kviddics talárom volt még rajtam, és a bal mellem felett ott villogott, a csapatkapitány jelvényem. Nem volt kedvem az öltözőben átöltözni, vagyis inkább csak a többiek csiripelése kezdett az agyamra menni, ami egyedül a fáradtságomnak volt köszönhető. Alapjáraton kedveltem mindenkit a csapatban, de hát mégis csak én válogattam össze őket.
Nem szoktam mezben felmászni a Klubhelységbe, pont amiatt, mert nem akartam még nagy dobra verni a többi ház között, ki lett a Griffendél új kapitány, de most kivételt tettem. Fáradt voltam és csak a jó meleg kandalóra és az előtt csábítóan heverő kanapéra vágytam. Meg, hogy ott legyen Greg vagy Mary és még inkább lefárasszanak. Imádtam őket, mindkettőjüket. Nem is tudom nélkülük hol lennék, pedig Greggel csak a téli szünet után lettünk jóban De valahogy kezdettől fogva volt benne valami, aminek köszönhetően bizalommal fordultam felé. Pedig ilyen kevés ember volt. De vajon eddig hol volt? Több mint öt évet töltöttünk egymás mellett és jó ha két mondatot váltottunk egymással. Fura az élet….
Igen, volt egy-két jelentkező olyan aki tehetségesebb lett volna, de ha nem érezem úgy, hogy tudnék vele dolgozni akkor miért válogassam be? Ez csapatjáték. Nem egyénekről szól, össze kell dolgozni, csak úgy lehet sikereket elérni és én azt akartam. Meg akartam nyerni a kupát.
Végre sikerült beérnem a kastélyba.
Ahogy a lábam érintette a padlót máris kezdtem jobban érezni magam.
Hideg volt. Tehetek én erről? Fáztam. És utálok fázni. Tessék még egy gyenge pontja a ”nagy” Viki Mirolnak vagyis Hendersonnak.
Henderson vagyok még. Henderson míg úgy nem döntök, hogy felveszem a nevem. De vajon fel akarom?
Össze voltam zavarodva. Fogalmam sem volt pontosan mit akarok. Pár napja tökéletesen biztos voltam benne. Eldöntöttem, hogy nem tagadom tovább ki is vagyok, de jelenleg…
Azzal ha Mirollá válok rengeteg minden megváltozna. A barátaim talán mellettem maradnának, talán. Nem tudom. De ha nem leszek az akkor saját magamnak hazudnék, egy másik ember életet élném. Henderson… Mirol… Melyik vagyok én?

A kastélyban lófrált, remélve, hogy összefut egy régi ismerőssel akivel szívesen beszélgetne... vagy egy régi ellenséggel, akinek szívesen ellátná a baját. Nemrég volt kint a rengetegben, mely ugyan tiltott terület lett volna a diákok számára de ez őt sosem zavarta. A veszélyekkel sem törődött, elvégre ki merne kikezdeni egy sárkánnyal?
Nagy nehezen magára bájolta a "manalátás" névre keresztelt varázlatot, melytől lilás, kékes színben derengenek előtte a mágikus tárgyak és ugyanígy észleli az olyan helyeket ahol különösen erős a varázserő koncentrációja. Fel akarta fedezni az erdőt, olyan helyet keresett ahol megfelelő helyet talál a meditációra. A meditációra, mellyel feltöltheti teste mágikus tartalékait. A hely amit talált nincs messze az erdő szélétől, három összefonódó fa. Egy tölgy, egy berkenye és egy tiszafa. Itt feltöltötte magát, de mire felébredt a révületből már rengeteg idő eltelt és nem volt ideje megnézni a kviddicscsapat edzését. Pedig kívnácsi lett volna ki került a posztjára az eltűnésével. Visszasietett a kadtélyba, majd újra végigjárta egyszer, ismerősöket keresve és újra felidézve az itt töltött hónapokat. Most épp a Bejárati csarnokba ért, a Nagyterem volt a célja, de mikor meglátta a lányt meggondolta magát. Vörös-arany kviddicstalár, csapatkapitányi karszalag... na most kikérdezi mik is történtek. Aztán az ismerős szőke fürtök és már dörömböl is a szíve... nem gondolta volna hogy pont ővele fut össze. Nagy levegő, összeszedi magát, majd elindul a lány felé. Ugyan a kinézete továbbra sem hajaz a régi Quintinére, de kis koncentrációval visszaváltoztatja szemét az ismerős, régi smaragdszínre.
- Rég láttuk egymást.
Szólal meg köszönés helyett. Folyamatosan vigyorog, várva, hogy Vikinek leessen ki is áll előtte.

Egy ismeretlen hang szólít meg, de a hanglejtés mégis ismerős.
Beleborzongok.
Beleborzongok abba mély hangba mely egy pillanat alatt emlékek ezreit hozta elő belőlem, amiket azonnal el is kergetek messzire, hisz az nem lehet. Vagy Greg megint átadta volna a testét? Nem, azt nem hinném. Kerültem december óta emiatt a felettem járó Griffendélest. Nem akartam még egyszer átélni azt amit akkor. Képtelen lettem volna rá. Quin halott. Soha többé nem tér vissz, de akkor ez…
A hang irányába fordultam és egy teljesen ismeretlen háztársam állt előttem. Soha nem láttam még. Mikor érkezett? És miért mondja, hogy régen láttuk egymást?
Ekkor kezdtem csak jobban szemügyre venni az előttem álló vigyorgó fiatal férfit.
Pár másodperc kellett, hogy az előbb gyanakvó tekintetemet felváltsa a döbbenet.
Nem.
Azok a szemek.
Nem, lehetetlenség.
Azok a smaragdszínű szemek.
Képtelenség.
Quin…
- Álmodom?
Nyögtem ki az első kérdést ami eszembe jutott.
Nem állhat előttem. Nem lehet ő. Halott. Halott egy féléve.
Nagyon sokáig gondoltam azt, hogy az hogy elvesztettem, hogy soha többé nem láthatom csak egy félreértés lehet. Ő nem halhatott meg, nem. De lassan be kellett látnom, nem tér vissza. Soha többé nem fog. Akárhányszor rá gondoltam a mai napig, abban a pillanatban gombóc keletkezett a torkomba, de már sikerült leküzdenem a vágyat, hogy sírjak utána.
Aztán jött egy december. Soha nem fogom elfelejteni.
A könyvtárban üldögéltem, mikor Greg oda jött hozzám és megkért menjek vele hátra, mert mondani akar valamit. Hát az lett a beszélgetés vége, hogy megcsókoltuk egymást. Azaz nem őt csókoltam, hanem Quint, aki benne élt. Vagy mi.
Menekültem attól, hogy még egyszer részem legyen egy olyan ”beszélgetésben”. Nem amiatt, mert nem szívesen lettem volna egy barátommal, aki azért ennél jóval több mindig is a számomra, hanem mert el kellett felejtenem. Muszáj volt. El kellett fogadnom a halálát, ami ellen semmit nem tehettem, amin nem lehetet változtatni.
Erre most…
Egy jó ideje nem gondoltam már rá. Nem álmodtam már róla. Kezdtem végre a mélybe szorítani az emlékét. Elzárni, ahogy minden fájó emlékemmel tettem.
Ez voltam én. Egy lány aki nem szerette, ha érzelmes,  egy lány aki inkább az eszére hallgatott, mert akkor nem lehetett megsebezni.
Álltam és csak néztem. Néztem az ismerős szemeket és az ismeretlent arcot, ami nem akart összeilleni. Fogalmam sem volt mi folyik itt. Mi ez a kinézet. Mi ez az egész. 

-Na mi van kísértetet látsz?
Továbbra is vigyorog, élvezi a helyzetet. A szemét átszínező varázslatot elengedi egy pillanatra, hogy Viki lássa, nem is zöld a szeme, biztos téevedett... aztán újra létrehozza és a saját szemeivel néz a lányra. Energiatakarékosságilag nem a legjobb módszer, de most nem az fog számítani. Bal kezét felemeli, kicsit odébbhúzza az ing nyakát... hogy kibukkanjon alóla a széttört, arany foglalatba illesztett vörös kő. Az amulet, melyben a lelke lakott egy fél évig. Most nem világít, homályos, fénytelen, jelezve a megviseltségét és hogy a benne lakozó lélek immár elköltözött.
A fiú előrelép, Mindkét kezét előrenyújtja a lány felé. Kezdeti jókedve elpárolgott, teljes komolysággal kérdezi.
- Viki...át nem is örülsz nekem?
A kinyújtott kezek ha hagjya átölelik a lányt, jelezve egyrészt, hogy teljesen valós az egész, nem csak az illúziót lát, másrészt támaszt nyújtva a valószínűleg zaklatott lánynak. Quintin szeméből is eltánt a vidám csillogás, immár teljesen megkomolyodott, még akkor is ha csak néhány másodperce volt az átmenetre. Nem néz a lányra, mivel valószínűleg a válla felett lát el, inkább csa várja, hogy összeszedje magát annyira, hogy képes legyen megszólalni.

A kezdeti megdöbbenést felváltotta a harag. A harag amit meg nem mondok honnan jött, de a legtöbbször így vezettem le az érzelmeimet. Vagyis az a Viki így vezette le aki voltam, akit Quin is ismert, aki az idei évben megváltozott. Most mégis visszatért, hónapok után megint úgy éreztem a régi vagyok. Miért?
Mostanában egyre többször voltam képtelen kiigazodni magamon. Mintha szeptemberben, mikor felléptem volna a Roxfort Expressre átléptem volna egy másik univerzumba,  ahol teljesen máshogy viselkedek. Most mégis a régi érzelmek, régi indulat volt számomra szokatlan.
Kísértetet?
Köszönöm szépen… Remek üdvözlés tényleg. Mit várt, hogy majd a karjaiba vetem magam és örömömben sírva fakadok? Na nem. Azt várhatja. Azok után, hogy miután majdnem sikerült feldolgoznom, hogy nincs többé, hogy meghalt, kiderült hogy annyira még sem halott. Sőt, még egy csókot is kaptam tőle, amit azóta se felejtettem el. Most meg… Itt áll előttem. Áll előttem mintha mi sem történt volna. Mintha nem épp a halálból tért volna vissza.
A legszívesebben ordítani lett volna kedvem.
Ráadásul még játszadozik is velem.
Kezei nyúltak felém, hogy átölelhessen, de… Nem! Most nem!
Az ujjaim között szorongatott seprűt két kézbe kapom és azzal hárítom a felém közeledő régi barátot. Nem, addig nincs ölelés, míg nem kapok magyarázatot. Nem csináljuk azt mikor közölték velem Greggel, hogy egy medálba zárva a lelke.
- Örülni? Quin! Hallottnak kéne lenned? Most mégis itt állsz előttem. Komolyan mit vársz tőlem?
Decemberben körübelül egy kisebb sokkot kaptam. Akkor a döbbenet ült ki az arcomra, de most… Most inkább a hitetlenség és a harag keveréke. Nem akartam tudomásul venni, hogy ez igaz, mert akkor netalántán újra csalódnom kell. A harag pedig… még mindig képtelen voltam rájönni. De haragudtam rá. Rá, aki nem tehetett semmiről. Nem ő tehetett róla, hogy meghalt. Nem ő tehetett arról, hogy akkor este ő is ott volt, sokkal inkább én. Miattam nem indultak még el. Miattam, mert….
A neki szegezett seprű remegett a kezemben, ami alapjáraton is elég vicces látvány lehetett és már a szememből is folytak a könnyek. A könnyek amik leginkább a felidézett emlékeknek szóltak.

~Hát köszönöm... ennél azért kedvesebb fogadtatásra vártam~
Quintin keze megdermed a levegőben, majd visszahúzza őket. A szeme visszafordul barnába, majd tovább éjfeketébe. A tanult animágia hátrány,a hogy ha az érzelmek eltelítik az embert nem kontrollálható. Szép lassan, ahogyan az érzelmek átveszik a hatalmat felette a haja kifakul, egészen fehérig, a bőre megfektedik, a szeme mélyén láng gyúl, mely már a régi Quintinre is oly jellemző volt. Nem igazán a harag, inkább a kétségbeesés, a csalódottság urakodik el rajta. Kevés emberrel volt igazán jóban és végülis értük jött vissza a halálból. És közülük is főként Gregért és Vikiért. Nem számított rá, hogy így fogja bármelyikük fogadni. Mégis mit tehetne meg érte, ami többet jelentene?
Felemeli a fejét, felsőbbséges tartásba, majd lassan, érzelmeit visszafojtva szólal meg.
- Úgy... szóval ezt kapom azok után, hogy elsején kihúztalak a bajból, majd hogy kiszabadítsalak a fiáker romjai alól és biztosítsam épségedet életemet áldoztam. Mondhatom kedves vagy.
Eddig kibírta viki szemébe nézni, de most kénytelen elfordulni. Egyszerűen nem bírja ki anélkül hogy könnyek szöknének a szemébe. Mindenét feláldozta. Még az életét is. És erre a lány arra sem képes, hogy elfogadja őt?
Lassan odébbmegy, majd ott megáll. Kicsit remeg, majd megtörli arcát és talán végre megint képes nyugodtan cselekedni. ezek után vajon megéri Viki, hogy bármit is mondjon neki? Ha már azt nem képes elfogadni hogy visszatért hogyan is lehetne képes azt megérteni amit ezért tett?

Hallgatom a szavakat és látom, hogy megbántottam. Megbántottam azt az embert aki éveken át a legtöbbet jelentette nekem. De… Nem ért semmit. Semmit!
A könnyek már gyors folyó ként folynak az arcomon és a védekezésül használt seprűt kiesik a kezemből. Ahogy földet ér halk csattanása betölti az üres és csendes helységet, felerősítve a hangokat és átjárva az egész testem.
- Szerinted milyen érzés lehet nekem, hogy itt állsz előtte? Vagy mikor decemberben megcsókoltál? Kétszer kellett átélnem azt hogy elveszítelek – sírva beszéltem – kétszer, még egyszer nem lennék rá képes – és elcsuklott a hangom.
Álltam ott leszegett fejjel, a kezeim a testem mellett lógtak és rázkódtam a sírástól.
Halkan szólaltam meg újra, mikor sikerült kicsit összeszednem magam, nagyon halkan, de tudom, hogy mindenegyes szót tisztán és érthetően hall.
- Régen nem az a lány vagyok már, akit megismertél, túl régen nem. Túl sok minden történt és túl sok mindenen mentem át az elmúlt hónapokban. – megint tartottam egy kisebb szünetet -Elengedtelek. Elengedtelek, mert nem tehettem mást. Meghaltál és bele kellett törődnöm. Nem tehettem mást, de életem legnehezebb feladata volt beismerni, hogy már nem vagy Hogy már soha nem leszel. Hogy nem rohanhatok hozzád, ha gondom van. Hogy nem hallgathatom végig, ahogy kioktatsz, ha épp valami hülyeséget tettem. Erre mikor végre sikerülne, mikor új életet akarok kezdeni, újra megjelensz és közlöd hogy szeretsz. Szerinted ez nekem milyen lehetett? Szerinted hogy éreztem magam utána? Aztán… És most itt vagy… Itt… És élsz… És…És… - de már nem tudtam mit mondani. Nem ment. A szavak nem akartak a számra jönni, pedig amivel nekem soha nem volt gondom az a beszéd volt.

Szó nékül hallgatja a lányt. Már sikerült lenyugtatnia magát, de ez csak a testét jelenti. A lelke attól még ugyanolyan zaklatott. És rajta kívülkevesen tudják hogy mennyire elválasztható a kettő. Persze, Vikinek igaza van de azért mégiscsak neki volt a nehezebb dolga. Elfogadni azt hogy valaki meghalt azért jelentősen egyszerűbb, ha nem magadról van szó. És ő nem is fogadta el. Most pedig itt áll, csak hogy lássa, Viki sem az akit ő annyira megszeretett. Persze, volt ideje gondolkozni. Akkor, a könyvtárban hagyta, hogy érzelmei uralkodjanak, nem volt még hozzászokva a testnélküliséghez. Ha a test nem foglalja le az elméjét mindent sokkal intenzívebben él meg. A régi barátságból túlzott vonzódás lesz, melyet ő akkor szerelmnek titulált. A régi tanulási képességek többszörösükre nőnek, így volt képes megtanulni Gregtől magyarul és később könyvből németül. Igazából ez is csak azért volt, hogy ha más nyelvű régi feljegyzésekre bukkan, akkor ne legyen gondban. de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy akkor bizony fölöslegesen hozta kellemetlen helyzetbe magát, Greget és Vikit is. Mikor Viki végre elhallgat halkan kezd el beszélni.
- Azért ami a könyvtárban utólag is elnézésedet kérem. Nem tudtam uralni az érzéseimet, mindenben ragaszkodtam a régi életemhez. De ne aggódj, ezen már túlléptem. Most csak egy szavadba kerül és örökre eltűnük az életedből.
Mindezt még mindig háttal a lánynak mondja.

- Nem akarom és soha nem is akartam, hogy eltűnj az életemből. – válaszoltam halkan.
Felé fordulok.
- A rohadt életbe Quin, bátyámként szerettelek mindig is, sőt talán annál többet is jelentettél számomra! Te voltál a lelkiismeretem, te voltál … mindenem – és ennél az utolsó szónál már elcsuklott a hangom.
Álltam ott és néztem azt az ismeretlen testet, ami előttem volt, és akiben egy régi ismerős lélek lakozott. Az emlékek össze-vissza cikáztak bennem. Újra éltem mindent amit ketten átéltünk és amit át kellett élnem nélküle.
Szeptember…az utolsó nap volt amit vele tölthettem. Jó barátként segített mindenben. Akkor este is emiatt kellett meghalnia. Csak mert Én, már megint ”védtem a becsületem”. Rengetegszer kerültem bajba és rengetegszer húzott ki belőle, de az volt az utolsó… Soha többet… Pedig még hányszor lett volna rá szükségem. De akkor egyszer mikor neki lett volna rám… Én cserbenhagytam.
A mai napig nem emlékszem pontosan a részletekre, de tudom, érzem, ha…. Ha nem tom mi! De akkor is segíthettem volna! Miattam kellett meghalnia, mert önző voltam. Egy önző tyúk…
Talán emiatt reagáltam így, talán… Nem tudom… Mindig is voltam fura húzásaim. Az érzelmek tengerében valahogy mindig elvesztem és most… most sem tudtam mit kellene tennem. Éreztem ahogy hevesen és fájdalmasan ver a szívem, ahogy a gombóc ott van a torkomban, hogy a legszívesebben üvöltenék, hogy az a kellemetlen valami elhagyja a lelkemet, ami nem hagyja nyugodni.
Aztán végre sikerült szóra nyitnom a szám.
- Bocsáss meg. – mondtam halkan és teljes őszinteséggel.
Nem tudtam Ő mire fogja érteni. Én mindenre értettem. Mindenre, amivel megbántottam őt, amivel vétkeztem ellene, és hogy akkor este miattam történt minden. Ebbe a két szóba megpróbáltam mindent belesűríteni, mindent amire csak képes voltam. Leginkább azért is mert az egyik legrosszabb tulajdonságaim közé tartozott, hogy nem igazán tudtam bocsánatot kérni. Még akkor sem, ha tudtam, hogy én vagyok a hibás.

Persze... majd valószínű, hogy ennyit számított. Viki sosem az az ember volt, aki híján lett volna a társaságnak és ezt Quintin is jól tudta. Valamikor, régen ő is úgy gondolta hogy az ő kapcsoaltuk igazi barátság, több annál, mint amikor éppen csak ismerik egymást. Most viszont ebben egyáltalán nem volt biztos. Valahogy, mióta újjászületett simmiben sem volt biztos. A régi dolgok elvesztették a szépségüket, ami eddig biztos volt most bizonytalanná vált. Senki sem mondta, hogy nemlesz mellékhatás és bizony volt is. Ledarálta az érzelmeit, immár semmi sem volt az mint régen. De mint mindig, most is hitt benne, hogy megérte és hogy még kell hogy legyen valami célja.
Továbbra is háttal állt a lánynak.
- Megbocsáthatok. Ám ez tulajdonképp semmit sem jelent. Azt nem garantálhatom, hogy vissza tudom hozni a régi időket. Én sem az vagyok már, aki egy éve voltam. Vajon megéri újrakezdeni?
Teszi fel a kérdést. És komolyan gondolja. Megéri újrakezdeni az egészet és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna? Vagy inkább hagyják az egészet a fenébe és éljék az életüket tovább egymástól függetlenül?

 A régi idő... Mennyire más volt minden még tavaly... De aztán, sorba elkezdek bekövetkezni azok az események amik mindent megváltoztattak, amik miatt eljutottam idáig ahol most vagyok. Két napja olyat tettem amit Quin orrára kötnék akkor nem csak, hogy soha többé nem állna velem szóba hanem önkéntesen fel is iratkozhatnék az ellenségi listájára.
Persze ott van még egy apróság amit ha megtudna... Gyűlölte a Mirolokat és mint kiderült én is egy voltam közülük. Egy tagja annak a családnak akiket régen én is ugyanúgy megvetettem, de ma már... ma már minden máshogy láttam.
Február közepe volt. Hat és fél hónap telt el azóta, hogy a gyengélkedőn magamhoz térve, nem emlékezve semmire, közölték velem, hogy meghalt. Akkor azt hittem mindennek vége, hogy soha nem heverem ki, de végül sikerült, és talán a halála is egy része volt annak az esemény sorozatnak amiket azóta végi mentem, és eljutottam idáig. Mert valóban nem olyan voltam már mint rég. Az a lány akit ismert már régen eltűnt.
Nem csak őt vesztettem el az idei évben, nem csak őt gyászoltam, de talán az ő halála volt a legnagyobb hatással rám. A nevelő szüleim...  John... Nélkülük sehol sem lettem volna. A nevelő szüleim lányukként szerettek és én is mindig úgy tekintettem rájuk mint a szüleimre, de... De mindig voltunk köztünk valami fal, amit soha nem tudtunk lerombolni. Valami ami miatt ők is velem és én is velük távolságtartó voltam. Ezen felül persze mindent megadtak nekem, a legjobb nevelésben részesítettek, csak hát... Talán az lett volna a baj, hogy egyikőjük sem volt aranyvérű? Talán mindig is volt bennem egy származásomból adódó felsőbbrendűség? Lehet, nem tudom.
John pedig... Ő ott volt nekem, mikor a legnagyobb szükségem volt rá, de aztán tőle is teljesen eltávolodtam és ő is megváltozott. Míg végül úgy döntött, hogy nincs értelme tovább élnie.
Nem tudom ki lesz a következő akit el fogok veszíteni aki sokat jelent nekem, aki az életem része, de egyet már tudtam, Quint már elvesztettem. Vele soha nem lesz olyan kapocsaltom mint régen, soha. Ő az aki képtelen lenne elfogadni azt a lányt akivé váltam. Különös felfogásai voltak az életről és mindenről ami csak hozzá kapcsolódik, de volt idő amikor én is mindent úgy láttam ahogy ő. Feketén és fehér, de azok az idők már elmúltak. Én változtam és ő is változott, csak éppenséggel nem egy irányba.
- Valóban nem lehet visszahozni a régi időket. Ami volt elmúlt. Mindketten mások lettünk, túlságosan is mások – mondtam immár már tárgyilagosan.
Hát igen... Mostanában eléggé ilyen voltam. Az érzelmeim úgy hullámoztak, mint a legnagyobb vihar közepette a hajók. Egyszer ezt éreztem, egyszer azt és a cselekedeteimet is mindig az érzelmeim határozták meg, talán ezért volt az, hogy nehezen lehetett rajtam kiigazodni, főleg az utóbbi időkben.
Most ahogy figyeltem és hallgattam Quint rájöttem, hogy nem veszíthetem el, még egyszer, mert már vissza se tudnám szerezni. Ahogy ő sem engem...
- Nem hinném, hogy megérni újra kezdeni – folytattam – Főleg, hogy vannak dolgok amik nem is teszik ezt lehetővé – egy pillanatnyi szünetet hagytam, egy szünetet, hogy össze tudjam szedni a bátorságom és kimondjam. Kimondjam azt amivel örökre lezárom  a kettőnk kapcsolatát. De úgy gondoltam, jobb ha tisztában van a tényekkel most, mint amikor már, talán újra tökéletesnek látszik minden – Mirolnak születtem – mondtam ki végül. És vártam a halálos ítéletem amit rám fog mérni.

"Valóban nem lehet visszahozni a régi időket." "Nem hinném, hogy megérni újra kezdeni"
~Tehát beltörődött. Akkor akármennyire is fogadkozik annyira nem hiányoztam. Ez van Quin, nem vagy te sem különleges sem pótolhatatlan. Ráadásul még csak nem is hiányzik neki a régi idő. Naiv voltál, Quin. Bedőltél a mézesmázos szavaknak. Még, hogy több, mint barát. Na persze....~
Aztán a következő modnatok minden ilyesfajta godolatmenetet megállítanak.
"Mirolnak születtem"
Talán Viki most örül, hogy nem lát Quintin szemébe. Már régen is voltak rajta változások, amiket elkendőzött, de ha mérges volt vagy zaklatott újra megjelentek. Ilyen volt a hófefér haj és a vakítóan feht bőr. Most, hogy részlegesen metamorfmágussá vált ezek visszatértek, sőt kiegészültek a szemek elfeketedésével. Elég ijesztően néz ki, ha valaki szemtől szembe látja, ahogyan a sötétbarna vagy zöld szempár pillanatok alatt feketébe vált. Most Viki hátulról csak annyit lát, hogy a barna haj lassan kifakul, míg fel nem veszi azt a színt, melyet legutóbb a kocsi romjai fölött lehetett látni. Akkor csapolta meg annyira a szervezetét, hogy ez kiütközzön rajta. Akkor sem volt már jó jel és bizony most sem az.
a szavak nem gondolatokat indítanak meg benne, hanem egyszerű érzelmeket. Dühöt, gyűlöletekt, haragot... melyeket képzelen kontrollálni. aurája ijesztően felfénylik, majd apró szikrák csapnak ki teste különböző pontjaiból. A felgyülemlett energiát nem bírja már megkötni, azok kezdenek kitörni. Most végre megfordul, így Viki láthatja mi lett belőle. A kiszabaduló mágikus energiák által okozott szélben lobogó hószínű faj, vakítóan fehér bőr, éjfekete szemek. Mindehhez hozzájönnek a néha még mindig felcsapó villámok, hogy teljes legyen a kép. Lassan előrelép, elindul Viki felé. Az éjfekete szemek pedig pusztulást sugallnak...

~ :D Johnny :D ~

Nyert. A srác ugyanis felnevet. Innentől már szinte biztos, hogy lazábbak lesznek mindketten, de még nem száz százalék. Látja a meglepődést Nathan szemén, mikor kijelenti, hogy ő is a Nagyterembe tart. *Talán azt hiszi, át akarom verni, holott dehogyis akarom, csak éppen nem volt semmi célom a sétálgatással. Na jó, volt cél, viszont mostanra kábé el is értem, mivel lenyugodtam, így bátran mehetek ebédelni.* Nem fűz magyarázatot a feljön vagy lemegy a lépcsőn címszavú dilemmához, ezzel némi okot szolgáltat a félreértésre.
*Erőltetett a vigyora, talán mégsem kellene vele mennem… vagy már megint ideges lenne? Á nem, az kizárt, az sokkal valószínűbb, hogy a terhére vagyok.* - gondolja a lány egyre csökkenő magabiztossággal. Már-már olyan érzete támad, mint aki alól most rántották ki a szőnyeget, ám ekkor megérkezik a rossz szokásához híven gyakorta kóborló lépcső.
A leányzó pontosan észleli, ahogy Nathan végigsvenkel rajta, de ez nem zavarja… soha nem zavarta ha nézik, figyelik. Johnny udvariasan előre engedi a lányt, aki él is ezzel a lehetőséggel, ám mire ő leér az utolsó fokról, a gonoszdi lépcső újfent meglódul. Amy sem érti, miért vág olyan ijedt arcot, mikor a fiú keze után kap, hogy az még időben leugorhasson az utolsó 3-4 fokról, nehogy a kastély másik végében kössön ki.
- Gyere! – mondja saját ijedtségétől némileg döbbent mosollyal, és – ha Johnathan nem óhajt a mozgólépcsőn maradni, vagy nem ugrott már le önszántából, - lehúzza maga mellé a biztonságosabb talajra.
Hála égnek már nincs több lépcső, a földszintre értek, irány a Nagyterem. Amy gyomra mintha csak erre várt volna, halkan megkordul. Bizony régen volt már a tegnapi vacsora, ugyanis a mai reggelit kihagyta, így is majdnem elkésett az első óráról. Mivel elaludt. Mellesleg az a vacsora nem is volt kiadós, mert annak az egy narancsnak az elfogyasztását igazán nem lehet mértéktelen zabálásnak nevezni. Arra nem is gondol, hogy ma mit fog enni. Totál mindegy, a manók úgyis mindig normális kaját csinálnak, néha még mugli ételféleségek (pl.: sültkrumpli) is találhatók az asztalokon.
Félvigyorral engedi el Johnathan kezét, közben kinyög egy bocsit, azután nyugodt léptekkel indul a Nagyterem felé a srác mellett. Mintha nem Johnnyt rántotta volna le az előbb az emelet felé startoló álnok lépcsősorról. Talán éppen ezen higgadtsága miatt állja meg olyan jól a helyét rázósabb helyzetekben is, habár ez a kis ugrándozás nem volt annyira döcögős.
A lánnyal majdnem szemben, a sarokban található óriási homokórákban folyamatosan változik a kövök aránya, hol fel, hol le szálldosnak, s velük arányosan váltakozik az alattuk kiírt pontszám is. Amy balra fordul, erre van a Nagyterem, és ide indultak Nathannel (vagy legalábbis Johnathan ide indult eredetileg…).

Kimondtam a legnagyobb a titkom, azt amivel tudtam, hogy egy életre elvesztem, de már mindegy volt. Ha nem most derül ki akkor kiderül később és csak minden rosszabbá válik. Így legalább nem kell újra átélnem azt, hogy vissza kaptam, és újra eltűnik az életemből.
Lehet gyávaságból tettem. De nem érdekelt. Pont elég bajom volt már így is, hogy elkezdjek reménykedni, örülni annak, hogy itt van, hogy újra velem lesz. Miközben az egész csak ámítás lett volna, egy hazugság, ami inkább előbb mint utóbb napvilágot lát.
Tudtam mennyire gyűlöli a Mirol nevet. Tisztában voltam vele. Ráadásul azzal is tisztában voltam, hogy ő azaz ember akit nem fog érdekelni ki voltam előtte, kit ismert meg. Csupán csak annyival, hogy kiejtem a számára gyűlölt nevet a számon, vége mindennek.
Sejtettem, hogy rosszul fog reagálni és ezért lassan a pálcámért nyúltam. Fel kell készülni mindenre. De erre... Erre álmomban sem gondoltam.
A haja elkezdett fakulni és lassan teljesen fehérré vált. Láttam már ezt a változást rajta, de akkor... Akkor egy teljesen más helyzetben voltunk. De ez még nem volt minden. Aurája vakítóan felfénylett és teste különböző pontjaiból szikrák csaptak elő.
Fogalmam sem volt, hogy lehetséges ez, de áldottam az eget, hogy csak hátulról látom. Valahogy az az érzésem támadt, hogy ha megfordul az mindennél rosszabb lesz.
A harag váltotta volna ezt ki belőle? A gyűlölet? Meg sem kérdezi hogyan lehetséges mindez? Meg sem kérdőjelezi a szavaimat? Vagy talán a kiábrándító bevezetőm is hozzá járult? Nem értené? Neki  is és nekem is jobb, ha mi már nem folytatjuk ott ezt a barátságot, ahol abba hagytuk. Azoknak az időknek vége. És míg ő, be volt zárva egy amulettbe, addig én éltem az életem és olyanokon mentem át, amire előtte még csak gondolni sem gondoltam. Én, mint Mirol... Vagy, hogy Draco... Az egész olyan volt, mintha az elmúlt négy évem meg sem történt volna. Mintha azok az idők, amiket Quinnel töltöttem eltűntek volna. És megmaradt azaz elsős kislány aki a Mardekárosokkal barátkozott és a mostani...
Megfordult...
És pont ahogy sejtettem, félelmetes látványt nyújtott. A szemei feketébe csaptak át, a bőre hófehérré vált. Mintha eltűnt volna az emberi mivoltja, és a pusztulást sugallná.
Éreztem az újaim közt a pálcámat, ami biztonság érzetet adott, mert belül rettegtem. Rettegtem attól a szörnytől akivé régi barátom vált. De nem mutattam. Nem. Én kezdtem el ezt az egészet, nem adhatom fel. Állnom kell a sarat, mert különben tényleg mindennek vége szakad.
Nem mozdultam. Hagytam, hogy a közelembe jöjjön. Ha bármit is tenni akarna ellenem, ott a pálcám, az megvéd. Ráadásul tudatosítanom kell benne, hogy már újra emberek között van. Nem viselkedhet állat módjára, pedig valahogy nagyon az volt az érzésem, hogy jelenleg többre nem telik neki.
Féltem, de egyetlen porcikámon sem lehetett ezt látni, még a szemem sem sugallta. Rengeteget tanultam az elmúlt hónapokban. Főleg azt, hogyan rejtsem el az érzelmeimet. Nem mindig sikerült, de ez egy olyan pillanat volt, amikor uralni tudtam őket. Viszont valamivel le kellett csitítanom, valamivel... valamit mondanom kellett, de mit...
- Ennyi? - kérdeztem – Semmi kérdés?
Nem mondtam többet. Fogalmam sem volt érti e, mire célzok, de legalább, talán egy kicsit elgondolkozik rajta és akkor esetleg tisztul a köd, ami elborította az elméjét. Egyelőre jobb nem jutott eszembe.

~Viki~

annyira még öntudatánál van, hogy a kérdést meghallja. Fel is fogja, ám amit már elhatorozott attól semmi nem tántoríthatja el. Összegyűjti erejét, majd kiengedi. A mágikus energiája összesűrűsödik, a varázslat alakot ölt, majd kiszakad a testéből. Ez a rész volt a neheze, ha ezt el tudta viselni az ember, az üresség érzetét, ahogyan az életető erő távozik belőle, akkor már másra is képes volt. A kiáramló erő egy lökést hozott létre, mely áthajította Vikit a csarnok nagy részén. Quintin azonban nem állt, meg, már újabb csapásra gyűjtögette erejét. Már érezte, hogy fárad, de voltak még tartalékai. Miközben újra közelített a lányhoz válaszolt neki.
- Persze, hogy van kérdés... milyen módon akarsz meghalni?
a kérdés stílusából bármikor felismerhető volt, hogy ez a Quintin még mindig az, akit megismersz évekkel ezelőtt, ám amiről szólt halálosan komoly volt. Már nem érdekelték a régi emlékek, a közösen eltöltött idő, csa a Mirolt látta maga előtt. És mivel minden rosszra kell találni egy hibáztatható alanyt ő a mardekárosokat és a Mirolokat jelölte ki, mint felelősöket az elszenvedett fájdalomért. És most saját magáért állt bosszút.
Létrahozta a második diszciplínát is. Legilimencia, tiszte erő módszere és fájdalomokozás, hogy a testet is meggyötörje. Egyeten csapássorozat, belesűrítve az összegyűjtött erőt. Egy képzett okklumentor is nehezen védené ki ezeket a csapásokat, egy képzetlennek esélye sincs. Persze nem tudta, hogy Vikit tanították-e már erre, ha nem lett volna kifinomultabb módszere is. De most a cél a kínokozás volt, nem pedig a másik elméjébe történő behatolás.

     :: Quintin Reyes


Várj, menjünk vissza ahhoz a részhez, hogy a mágiád kiszakad a testedből.
Tök jó, a kontrollálatlan düh elég erős dolog, Vikit le is vette a lábáról, csakhogy az a gáz, hogy ezek után nemigen vagy képes másféle mágikus cselekedetet végrehajtani... mivel az erőd kivetetted magadból, s az valami oknál fogva képtelen visszatérni.
Térdre esel, fájdalom járja át a tested - mely nem is a tiéd igazából. Szinte hallod, hogy a kicsapódás következtében inak szakadnak és izmok hasadnak szét, tagjaidat képtelen vagy mozgatni, akárhogy próbálod, egyszerűen nem megy. Arccal előre zuhansz a padlóra.
Nem volt elég masszív a test...
Egy ilyen kreálmány nem bír ki mindent.

Off: Pszikínzás? Láttam, hogy kiszedted a leírásodból, hogy ez nem hivatalos. Rosszul tetted.

Nem ajánlom a további okoskodást, mert a végén rád fog ülni egy rózsaszín elefánt. Csúf halál.

Szeretettel,
Jos

{ Máskor egy másik időpontban - Chassy }

Elégedetten álltam fel vele együtt, és indultam meg a kastély irányába. Ajkamon, egy alig látható félmosoly, öröm, mely annak szól, hogy segíthettem neki. Még az eső is kezd alábbhagyni, hogy később majd átadja helyét a nap melengető sugarainak. Karöltve haladtunk a kastély ódon falai közé, ahol már egyikünk sem ázik, és majd megkezdhetjük az aznapi őrködésünk prefektus létünkre. Amikor Chassy köszönetet mond, mosolyom kiszélesedik, és felé fordulok.
- Tudod, hogy nincs mit. – szólalok meg halkan, hogy csak Ő hallhassa. Nincs ebben semmi különleges, fordított helyzetben Ő is megtenné értem, ez ilyen egyszerű.
Újjáéledő vidámsággal néztem, ahogy a fejére húzza a kapucnit, elrejtvén göndör tincseit, melyeknek már a látványa is felfelé görbíti ajkaim szegletét. Az enyém is az alapjáraton is, de ha megázik, hát pláne, hogy azzá válik.

A momentum talán neki is feltűnhet, mert megpillantva az előre szökött tincset, szemébe huncut mosoly szökik, és megjegyzésének hangot is ad.
- Ó igen... – nevetek fel, félhangerővel, amolyan szolid, Lyra-s módon. Nem mintha még nem hallottak volna önfeledtek kacagni, de ez most nem az a pillanat volt. – Esőben még jobban begöndörödik, aztán meg nézegelődöm, amikor visszasimul. - Chassy szemébe kúszik egy tincs, akaratlanul is eltűröm, majd elmosolyodok újra, oldva a hirtelen beállt csendet. A lány viszonozza a gesztust, és pedig aprót biccentve folytatom utam a tölgyfa ajtó felé, mely már távolról is remekül látszik. Lélektükreimmel hiába kutatok a másikéi után, azok bizonyára elvesztek az emléke között, legalábbis a bennük honoló ürességből erre tudok tippelni. Egyelőre nem töröm meg a csendet, az embernek kell egy kis magány, amíg rendezi sorait, hogy később újult erővel vághasson neki bárminek.

Az elejtett szavak után némán baktatok továbbra is belé karolva, és hozzá igazítva a lépteim, amikor hirtelen megszólal.
Halvány ajakgörbülésre futja a szavai után. Megrendít, hogy mennyire meghatotta az, hogy a segítségem ajánlottam. Pedig igazán nem nagy dolog. Legalábbis szerintem.
- Szerintem anyukád nem örülne, ha azt látná, hogy magadba vagy roskadva. Annak sokkal jobban, ha nevetni látna. - Átkaroltam, és így indultunk befelé. Chassy előrelépve kinyitja a hatalmas ajtót és mutatja, hogy menjek csak. Elhaladtomban futó puszit lehel az arcomra, amivel újabb mosolyt csal az arcomra. Visszapillantok Rá, és a lemenő nap halovány sugaraira, arcomra pedig kiül a nyugalom. Most már minden rendben lesz. Legalábbis remélem…

Beérve a lány poénból lerántja a kapucninkat. Harsányan nevetek fel, amikor meglátom kusza loboncom árnyékát a fáklya fényében. Gyönyörűen festhetek az összeázott fejemmel…
- Na erről beszéltem.- fordulok hozzá vigyorogva, és mutatok arra a hajkoronának cseppet sem nevezhető madárfészek-félére, ami a fejem tetején trónol, félig vizesen, és ugyanennyire hullámosan. Ahol száraz maradt, ott persze a rendes, normális tincsek sorakoznak, mindenesetre elég bizarr látványt nyújthatok. Apró vállrándítás, ha megszárad, úgyis olyan lesz, majd, mint általában…

Karöltve haladunk a lépcsőkön, közben hol a kedvenc terelőmre, hol az ablakon kifelé a tájat figyelem. Hamarosan besötétedik, tartom valószínűnek, hogy ez este is bőven lesz dolgunk azokkal, akik úgy döntenek, hogy márpedig Ők ma kiszökdösnek a hálókörletből.
Szerettem Chassy-vel őrködni, mindig volt valami, amitől aztán napokig száznyolcvan fokos vigyorral közlekedtünk, akármerre is jártunk.
- Szerinted ma is lesz valami? – Remélem, érti a célzást, amely arra irányul, hogy ma vajon hány tilosban járkálónk lesz, akit ilyen-olyan módon kell majd jobb belátásra bírni…

[ Viki, Sue, Quintin ]

- Még az öltözőben -

Hulla vagyok… Na jó, azért annyira mégsem, de ez kegyetlenül fárasztó volt. De nem baj, minden egyes alkalommal jobban megy, lassan majd taktikázni is rendesen tudok majd, és most csak ez számít.
Azért kicsit rosszul érzem magam. Mégiscsak Harry helyét bitorlom, de úgy fest a többiek egész könnyen átálltak. Végülis, lassan egy hónapja a váltásnak. Két hét híján pont ennyi ideje nem tudok Róla semmit. A legidegesítőbb, hogy mindenki ezzel nyaggat. Nem mintha rossz lenne, de szeretnék egy kicsit nem ezzel foglakozni. Még jó, hogy itt a csapat, már tuti befordultam volna. Csak legalább tudnám, miért csinálja. Na és mi… Velünk mi lesz? Ennyi volt?...

Elgondolkozva bámultam ki a fejemből, és léptem be az öltözőbe,magam sem tudom miért, mert semmi erőm nem volt átöltözni, amikor szembetaláltam magam Sue-val. Na tessék Ginny, már megint nem ott van az eszed, ahol kellene. Bambulsz, bambulsz aztán meg nézegelődsz, hogyha lemaradtál valamiről. Jelen esetben arról, hogy nem egyedül vagy…
- Öhh… Szia Sue. Nem is tudtam, hogy te még itt vagy. – nyögtem ki nagy nehezen, elfojtva egy letargikus sóhajt, hogy ez nem az én napom. Na igen, néha ilyennek is kell lennie az embernek, másképp midig minden ugyanolyan lenne, ami meglehetősen unalmas lenne, mit ne mondjak. Arról már nem is beszélve, hogy Sue biztos azt hiszi, hogy megőrültem, vagy nem tudom. Na mindegy.
A falnak támasztottam a seprűmet, ha már egyszer úgyis csak mi ketten vagyunk, megvárom.
- Ugye nem baj, ha megvárlak? Csak semmi kedvem egyedül visszabattyogni a kastélyba. – Nem is baj, ha nem leszek egyedül, legalább nem lesz időm semmi hülyeségen agyalni a visszafele úton…
Amennyiben Sue időközben elkészült, úgy kinyitottam az ajtót, előreengedtem, majd mellette haladva megindultunk seprűinkkel a kastély felé…

- A kastélyban -

Egy ideig némán repültem mellette, és nem gondoltam semmire. A menetszél lobogtatta kiengedett fürtjeim, az égész olyan üdítően hatott. Rápillantottam a csapattársra, és összekaparva magam, oldalra fordítottam a fejem, és megszólítottam. Nem tűnt olyan fáradtnak, mint én voltam. Vagy csak nem érzékeltem?
- Viki edzése teljesen kinyuvasztott. – préseltem ki magamból. Reméltem, hogy nem néz hülyének, de nem akartam csendben repülgetni. Meg amúgy is… Sue jófej. Emellett meg ügyes is, nem csoda, hogy a csapatban van.
Elérve a hatalmas ajtót, lefékeztem, majd cseppet sem könnyed mozdulattal lekászálódtam a seprűről. Néma fejcsóválás… - Ez nem az én napom. – sóhaj, aztán belöktem az ajtót, és ledermedtem…

Olyan gyorsan történt minden, hogy alig fogtam fel valamit. Ez egyik pillanatban még ott állt Viki kapitányunk egy beszélgetés kellős közepén, egy olyan alakkal, akit még soha életemben nem láttam, a másikban, meg kétségbeesetten és egy elnyújtott sikítással néztem végig, ahogy Viki átrepül a bejárati csarnokon, a srác pedig összeroskad.
Holtsápadtan néztem Sue-ra, arcomra a teljes döbbenet, a félelem, és a kétségbeesés sajátos keveréke ült ki.
- Gyorsan a pálcáját! – kiáltottam fel, mielőtt újra megpróbálná, az iménti varázslatot, vagy esetleg minket venne célba. Rohanva indultam meg Viki felé, elmémben csak úgy kergetőztek a különféle gondolatok. Mi történt? Hogyan? Miért? Ki ez a srác?
- Úr Isten, Viki, jól vagy?! – szólaltam meg nagy nehezen, miközben kisimítottam a szőke tincseket a lány arcából. Fájdalmasan pislogtam fel Sue-ra. Még soha nem láttam így a kapitányunkat, aztán gyűlölettel teli arccal a fiúra, akit leterített a saját varázslata. Kérdőn nézetem Sue-ra, most mi lesz, amikor visszapillantva felfedeztem, hogy egy halszál vékony vörös csík van a homlokán…
- Azonnal szólni kell a tanároknak vagy valakinek… - mutattam rá a csíkra remegő ujjaimmal…

//Az öltözőben//


*Sue, majdnem utolsóként hagyta el a pályát, és ment be az öltözőbe. Akkor már a többiek rég elhagyták az öltözőt. Már csak ő volt, meg a pályán Ginny. Leült az egyik padra, olyan helyre, amely takarásban van az ajtóból, és elterült a padon. Elég fárasztó edzésen voltak túl, de kellett is, mert nemsokára itt a meccs. Éppen relaxációval volt elfoglalva, mikor neszezést hallott. Ginny lépett be az ajtón, láthatóan meglepődött, hogy ő még ott van. Kissé megviselt volt az arca, s több dolog is tükröződött rajta. Majd megszólalt, elég nyűgös és dühös volt… s nem örült túlságosan annak, hogy nincs egyedül.*

- Szia. Még igen. Kicsit megfáradtam, ezért pihentem kicsit, míg a többiek elmentek Vikivel bezárólag. – bátorítóan eresztett meg egy fáradt vigyort a lány felé, majd feltápászkodott, s elkezdte összehajigálni a cuccait.

- Nem, örülök neki. – vigyorgott. – Kicsit bántam, hogy hagytam mindenkit visszamenni, és mehetek egyedül. Úgyhogy örülök, hogy te még itt vagy.

*Összerámolt, majd seprőjét kezébe fogta és megindult az ajtó felé. Ginny mögötte sétált, kint seprőre pattantak és megiramodtak a kastély felé.*


//A kastélyban – Bejárati csarnok//


*Csendben repültek egymás mellett, Suenak sem volt kedve megszólalni, mert eléggé fáradt volt, és úgy tűnt, hogy Ginny is hasonló képp lehet, bár sokkal nyúzottabbnak nézett ki, mint Sue. Repültek, a szél kellemesen borzolta a hajukat, Sue egyre jobban érezte magát… most már nem is volt annyira fáradt. Úgy látszik Ginnynél is változott valami, mert felé fordult és megszólalt.*

-   Jaja, nem vagy vele egyedül. – mosolygott csapattársára. – Én is kikészültem, de jót tett a kis pihi az öltözőben, meg a mostani repülés. Ez teljesen fel tud frissíteni. Látom, te jobban kikészültél. – vigyorgott.

*Közben megérkeztek a kastély ódon fa ajtaja elé. Sue leugrott a seprőről, Ginnynek kicsit nehezebben ment, meg is jegyezte, hogy nincs vele a szerencse csillaga.*

-   Nyugi, lesz ez még így se.

*Folytatta volna a mondatot, de eközben beléptek a csarnokba, és olyat láttak, ami teljesen ledermesztette őt is, és valószínűleg Ginnyt is. Bár most a figyelmét a két távolabb álló kötötte le.
Viki beszélgetett valakivel, akit még az előtt soha nem látott. Majd a következő pillanatban a srác megfordult, haja kifehéredett, majd vissza Viki felé. Rémisztő volt az arca, a szeme. Borzasztó látványt nyújtott. Majd fényleni kezdett, mint valami üstökös. Szikrázott, s a következő pillanatban Viki már repült is át a bejárati csarnokon, fájdalmas sikolyt hallatva. A másik alak pedig összeesett.

Ginny tért magához hamarabb, vagy legalább is ő szólalt meg előbb. Igen, a pálca. S Sue már ugrott is a
földön fekvő alak felé, saját pálcáját előkapva. A srác pálcáját elragadta, majd az övét rászegezte.*

-   Petrificus totalus. – kiáltotta. Bár sejtette, hogy az alak, egyelőre nem fog sok vizet zavarni.

*Majd ő is Viki felé vette az irányt. Pár lépés, és ott is volt. Ginny addigra már felnyalábolta a földön fekvő lányt, s egy vágást is felfedezett a homlokán. Mindketten teljesen tanácstalanok és rémültek voltak. Ilyen szituációba még egyikük sem került eddig. Ginny is ijedt arccal nézett fel rá, s egyelőre ő is tehetetlen volt.*

- Minden rendben? Viki, jól érzed magad? – szólalt meg ő is, csak, hogy ne álljon már ott totál kétségbe esve a még földön fekvő Viki és a mellette térdelő Ginny mellett. Azt persze gondolta, hogy semmi sincs rendben, de egy értelmes kérdést nem tudott most feltenni.

- Igen, szerintem is. Mindenképp szólnunk kell valakinek. – csatlakozott ő is, s már agyalt is azon, hogy mit is kéne csinálniuk.

*Aztán fényes ötlet jutott eszébe. Az év folyamán úgy is gyakorolták eleget a patrónust, hát miért ne tenné hasznossá a sajátját. Hisz, az utóbbi pár alkalommal teljesen sikeres volt. Pálcáját előhúzta, majd jöjjön, aminek jönnie kell.*

-   Expecto patronum. – kiáltotta a varázsigét pálcáját előre tartva.

*Ennek hatására ezüstös szalag bújt elő a lány pálcájából, majd egy elég nagy, fejlett tigris alakját vette fel. Ennek azonnal parancsot adott, hogy értesítse a történtekről Dumbledore professzort. Majd Viki mellé térdelt, s egy zsepit adott Ginnynek, hogy itassa fel a vért a lány arcáról. Egy másik zsebkendőt bevizezett, és azt a csapatkapitányuk homlokára tette.
Majd feszülten, türelmetlenül várták a továbbiakat.*

Azt hittem, lecsillapodik, hogy észbe kap mit művel, de nem tette. Álltam előtte és figyeltem, nem mutattam jelét a félelemnek, mert tényleg úgy véltem, hogy képtelen lenne bántani. Hiába a gyűlölt Mirol név, hiába ez a veszekedés, mégis csak az egyik barátja voltam.
Tévedtem. Még hozzá óriásit.
Repültem.
Repültem hátra több métert, hogy aztán becsapódhassak a földbe. Egy energia hullám lökött hátra, egy hullám amit csupán Quin dühe hozott létre. Fogalmam sem volt, hogy ellenem szól e ez az egész vagy csak az egész világ ellen és éppen rajtam vezeti le, de nem is érdekelt.
Ahogy a földre értem kellett egy apró pillanat az agyamnak, hogy érzékelje azt a fájdalmat ami elöntötte a testem. Hasogatott mindenen, de leginkább a fejem. Nem kaptam levegőt és ami a legrosszabb volt, hogy nem tudtam megmozdulni. A testrészeim nem akartak engedelmeskedni, és egy apró parancsra is fájdalom volt a válaszuk.
Quin...
Hallottam még a kérdését. Hallottam, hogy meg akar ölni, de védekezni már nem tudtam. Eszembe se jutott volna, hogy képes ilyenre, hogy képes csupán az elméjéből áradó energiával eltaszítson. Az a Quin akit én ismertem az nem lett volna képes ilyenre, az nem. Ez aki vált belőle már nem ő volt, se a test, se lélek... csak a tudat. A lelke ami emberré tette már nem létezett, az akkor azon az éjszakán örökre eltűnt.
Kimarathatott néhány perc, mert a következő képem már az volt, hogy Ginny aggódó pillantását látom, és a hogy létem felől érdeklődik, aztán meghallottam Sue hangját is.
Egy mosolyt erőltettem az arcomra, hogy megnyugtassam őket.
 - Jól vagyok köszönöm – préselem ki magamból. Nem szeretem ha gyengének látnak.
Megpróbálok felülni. És végre engedelmeskedik a testem, de épphogy csak megemelkedtem, azonnal vissza is hanyatlottam Ginny ölébe, mert erre az apró mozdulatra is átjárta a a porcikáim a kín.
 - Még sem – mondom erőltetett és a fájdalom leplezésére szolgáló nevetgéléssel, de csukott szemmel mert a fejemben lévő lüktetés egyre erősebbé vált és elviselhetőbb volt lehunyt szemmel ez az érzés.
~ Csitul! A mozdulatlanság jót tesz neki. Ki tudom nyitni a szemem. Ki kell nyitnom! ~
Mindig minden helyzetben megpróbáltam erősnek mutatkozni. Edzésekkor is a kemény csapatkapitány szerepébe bújtam, DS-en se engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy lazítsak ezen az álarcon.
De ahogy kinyitom és a két aggódó lányra nézek nem tudom miért, de lassan kezd elsötétülni minden.

Sietek ahogy csak tudok, ősz hajam lbog utánam, ahogy kilépek. S hogy épp hova tartok? A bejárati csarnokhoz és hogy miért, mert a diákjaim nem szoktak csak úgy patrónusokat küldeni nekem, elég rémisztő történetekkel. Befordulok a hosszú folyosón, már értesítettem Poppyt, várja a sérültet vagy sérülteket?
Még hogy az egyik diák megtámadja a másikat, ez türhetetlen, nem fogja megúszni ilyen könnyen a fiatalember, de mindenek előtt, ki fogom kérdezni őket a történtekről, tudnom kell a miérteket. Főleg mivel valószínűleg a Minisztériumból is hamarosan meg fog érkezni a hirnök, akit nem fog érdekelni a miért, de engem igen.
Meglátom a négy alakot acélkék szemeim megvillanak a félhold alakú szemüvegem mögött, ahogy földön fekvőre szegezem. Megállok előttük, szigorúan nézek és fájdalommal. Hogy történhetett ez meg...It az orrunk előtt. Lehajolok Miss Mirol mellé, remélem, hogy magánál van és el tudja mondani mi történt, bár ahogy elnézem, pihennie kéne, fenn a gyengélkedőn, de erre most nincs időnk, előbb kikérdezem, aztán fel a gyengélkedőre...majd jön Mr. Reyes, ám neki az irdámban kell számot adnia.
-Kisasszony, jól van? El tudja mondani mi történt.
Aggódom a lányért, de muszáj ezt tennem. Közben megérkezik Hagrid, aki engem néz utasítást várva.
A fejem majd szétrobban, a gondok, amelyek a vállamat nyomják lassan emésztenek fel, de nem hibázhatok.
-Vidd fel Mr. Reyest az irodámba és mond meg Minervának, hogy tegye meg a szükséges lépéseket és fogadja a minisztériumi illetékest, aztán gyere vissza, Ms. Mirollal addig végzünk.
Hagrid bólint, majd az utasítások szerint cselekszik.
-Ms Scott és Ms Weasly, maguk is menjenek nyugodtan, de egyelőre egy szót se senkinek.

Villanás…

Ahogy a kiszabaduló mágikus energia leteríti a lányt, majd a fiú ellen fordul.

Hasító fájdalom…

Ahogyan a céltalanul áramló mágia mindent elpusztít az útjában. És mivel más nincs a környéken létrehozója ellen fordul.

Csattanás…

Ahogy elterül a jéghideg kövön, immár majdnem öntudatlanul. Minden olyan ismerős… akkor Szeptemberben… akkor is ugyanez az ég adta a fényt, akkor is ilyen módszerrel próbált segíteni magán és akkor is kínokkal fizetett érte. Akkor is Viki volt az egésznek az oka… és akkor az eset a halálával ért véget. Akkor átengedte magát az öntudatlanságnak és többet fel sem ébredt, annak köszönhette életét, hogy az elméjét képes volt elszakítani a testétől. És most is gyötrően tört rá a késztetés, hogy átadja magát a fájdalmat elűző öntudatlanságnak…

~NEM!~

Ordított fel magában, mert a valóságban erre nem volt képes. Még egyszer nem követi el ezt a hibát. Lehet, hogy kínokkal fizet minden másodpercért, de most legalább tudni fogja, mi történik. Bár szemhéja továbbra is csukva volt nem vesztette el minden érzékelését. Ugyanúgy hallott és érezte a levegő mozgását. És hallotta, hogy van itt még valaki. Ismerősek voltak a hangok, Ginnyt fel is ismerte, hiszen már a bátyjait is ismerte, ám a másikat nem. Sosem figyelte az alatta lévő évfolyamokat az eggyel alatta lévők kivételével. Persze, voltak kivételek, de nem sok.  Szóval az egyikük sóbálványátkot szórt rá és bizony Quintinnek el kellett ismernie, hogy a régi, jól bevált és egyszerű módszerek e legjobbak. a sóbálványátok egyszerű volt mint a pofon, ám senki sem tudott neki ellenállni és bár rövid ideig tartott csak ez általában több mint elég. Most pedig ő küzdhetett az átok ellen… sikertelenül. Mozogni eddig sem tudott, így hát ez nem lepte meg. Valami azt súgta, hogy valami komoly baj van a testével, ez nem csak egy egyszerű, varázslás utáni levertség és fáradtság. Mégsem lett volna tökéletes?

Ő ugyan nem látja, csak a melegét érzi, de a vére, az életet jelképező és jelentő vörös vér… kifolyik a sebeiből és összegyűlik alatta a kövön. Ugyan ő nem tud róla, ám izmai szétszakadtak, inai immár nem tartanak és ha nem lenne rajta az átok bizony a végtagjai kifordulnának a helyükről, jó ha a csont nem villan ki. nem látja, ahogyan hamarosan jókora vértócsa gyűlik alá, hogy aztán lassan ereket alkotva a szélrózsa minden irányába kezdjen el elfolyni. az egyik lány fölé lép és a pálcáját keresi, ám nem találhatja meg. Ugyanis a nyáron Quin rájött, hogy mennyire hasznos és hatékony varázslat a tér kibővítésére használt bűbáj és azóta mindig használta. Igen, ezt sosem tudta megtagadni. Ő mindig pálcát rántott, ha kellett, ha nem. Más valószínűleg az asztal túlsó felén lévő könyvért odanyúlt volna, ő viszont egyből varázsolt. Élvezte, hogy képes minderre és bizony jólesett a hatalom. Így került a pálca a ruha belső, bűbájjal is elrejtett zsebébe, melyet nem találhat meg már, csak aki tudja hogy ott van, vagy varázslat nyomait keresi. De Quintin minden ruhája úgy „bűzlött” már messziről a mágiától, hogy ez egyáltalán nem lehetett meglepő.

Hallotta, hogy az igazgató megérkezett, és azt is, hogy utasításokat osztogat. Egy valami azonban szöget üt a fejébe.
~Ez meg honnan tudja, hogy ki vagyok?~
A barátai sem ismerték meg, annyira megváltozott, de úgy tűnik ez az öreg igazgatót nem zavarta meg. Legilimencia? bár mozogni nem tudott annyit megtett, hogy az elméjét védő pajzsokat felfrissítette, bár ha az igazgató be akar törni a tudatába vajmi keveset fognak érni, de legalább megérzi, ha közeledik.

Hagrid lépett oda hozzá, felnyalábolta volna és ekkor szűnt meg a sóbálványátok hatása. Quintin testét felemeli, ám a vállízületei kifordulnak, az izmok szinte leszakadnak a karjából, térde is elveszi eredeti helyét és kifordul helyéről, majdnem teljesen körbecsavarodva.

Fájdalom…

Mely új erővel tör rá, de már nem engedi át a megváltó eszméletvesztésbe. Miden pillanat örökkévalóságig nyúlik, ahogyan teste felszakad, vére újult erővel tör elő a sebekből, ő pedig továbbra is magatehetetlenül csüng, immár a hasonlóan véres Hagrid hátán.

[ Viki, Sue, Igazgató Úr, Quintin ]

Életemben nem rémültem meg annyira…
Seprűmet eldobva rohantam Viki felé, ha valami történik vele én nem is tudom, mit csinálnék. Rákiáltottam Sue-ra hogy vegye kezelésbe a fiút, aztán letérdeltem a lány mellé, és fejét az ölembe húztam. Annyiszor szórakoztunk nálunk, Merlinre, mennyit nevettünk mi együtt, és most itt fekszik… Összeszorítottam a szemeim, mégiscsak a kereszttestvérem, aki olyan volt nekem, mintha a nővérem lett volna.

Sue hangját hallom magam mellett, de alig jut el a tudatomig, mit is kérdez valójában. A vágásra összpontosítok, mely a lány homlokán leledzik, és amelyből lassan szivárog a vér… Keresek egy zsebkendőt, de nincs nálam. Nem hiszem el…
Griffendéles társamhoz fordulok, hogy azonnal szólni kell valakinek, mi van ha komolyabb baja van, mint az elsőre  látszik?
Sue hangját hallom, ahogy megidézi a patrónusát, majd utasítja, hogy szóljon Dumbledore-nak az esetről, aztán felém nyújt egy száraz, és egy enyhén nedves zsebkendőt. A szárazzal felitatom a vért, a nedvessel pedig tisztára törlöm..

Talán Viki megérezte a mozdulatokat, mert végre felnyitja a szemét. Legszívesebben jól megölelném, de félek, hogy valami komolyabb sérülése van, így csak aggódva figyelem, ahogy erőltetetten elmosolyodik, és meg is szólal. Könnyek szöknek a szemembe, örülök, hogy úgy néz ki nem annyira vészes, amikor visszahanyatlik…
- Már szóltunk Dumbledore-nak, nem lesz semmi baj. – csitítom. Pihennie kell, de persze nem teszi. Elszánt, kitartó, és olyan makacs, akár egy öszvér.
A következő próbálkozása is kudarcba fullad, aztán halkan felnevet. Kétségbeesek, Ő soha nem hagyta még így el magát…
Visszacsukja a szemét, arcán összerándulnak a vonások…
- Ne erőltesd meg magad… - suttogom neki. Tudom, hogy gyűlöli, ha gyengének tűnik, de most igazán nem kellene „hősködnie”. Ez egyszer igazán elengedhetné magát a kemény csapatkapitány szerepéből, az általános „erősvagyokésmindentkibírok”- Ez most nem az a pillanat.
Megerősítést várva Sue-ra tekintek, amikor Viki újfent ránk pislog, és visszahanyatlik.

- Viki, ne csináld ezt!- hajolok fölé, amikor megérkezik Dumbledore Professzor. – Hála a jó… - kezdek bele, de Ő azonnal utasításokat osztogat. Hagrid vigye fel Mr. Reyest, Vikit pedig … Na álljunk csak meg.. Mirol? Heh?
Értetlenül meredek a lányra, épp szólnék, hogy miért szólítottál Ms. Mirolnak, amikor inkább becsukom. Nem, nem ez a megfelelő időpont erre, majd ha jobban lesz, mindent meg fogok érteni, most nem ez számít…

Amikor azonban a férfi felszólít, hogy menjünk Sue-val, nem mozdulok.
- Elnézést Igazgató Úr, de… - kezdek bele. Életemben nem sokszor beszéltem a Professzorral, de most muszáj volt… - De… Viki a kereszttestvérem. Nem lehetne, hogy mellette maradjunk- egy kétségbeesett pillantás Sue felé, majd vissza Dumbledore-ra… Nem, nem hagyom itt. Pontosabban nem hagyhatjuk itt. Anya kitekerné a nyakam, ami nem mintha annyira zavarna, de akkor is. Nekem mellette a helyem, ha tetszik ha nem…

[Viki, Ginny, Dumbledor professzor, Quintin ]

*Miután sóbálványátkot szórt, az akkor már földön fekvőre, közelebb lépett, s kereste annak pálcáját… sikertelenül. Átkutatta a fiú ruháját, de az említett varázseszköz nem volt sehol. Bár, igazából lényegtelen is volt, hiszen mozdulni több okból sem nagyon tudott volna. Majd patrónust idézett, s elküldte őt az igazgatóhoz.
Ezután Vikihez sietett, és Ginnyvel együtt próbálták ellátni a lány látható sérüléseit. Ginnynek egy száraz zsepit adott, amivel felitatta a vért, majd egy vizeset is, amivel kitisztította a sebet, míg a lány nem kerül a gyengélkedőre.

Viki többször is megpróbál feltápászkodni, de a megmozdulás is nagy fájdalommal járhat, ez kiül a csapatkapitányuk arcára. Megmozdul, majd visszahanyatlik Ginny ölébe. Viki kis idő múlva ismét kinyitja a szemét, próbál mozogni, ismét sikertelen.
Elég kétségbeejtő volt látni, hogy az a lány, akit olyan erősnek, keménynek ismert meg, egyik pillanatról a másikra, egy ilyen… miatt itt fekszik, összetörten, meggyötörten…

Ginny, aki eközben Viki mellett térdelt, próbálta a lányt lent tartani, mind szóval, mind tettel. Hogy ne mozogjon, és ne próbáljon felkelni. Viszont Viki sérülései súlyosabbnak mutatkoztak, minthogy rögtön fel tudjon kelni, s a saját lábán eljutni a gyengélkedőig.

Szörnyű düh kerítette hatalmába Suet, mikor már ura volt a helyzetnek. Mikor, már nem azon aggódott, hogy mit kellene csinálni, nem attól félt, hogy mi is történik a következő másodpercben. Legszívesebben odament volna ahhoz, aki ezt tette Vikivel… és hááát, ellátta volna a baját. De, ahogy végig tekintett a földön fekvő egyénen, rá kellett jönnie, hogy megkapta a magáét… egyelőre, és meg is fogja majd.

Nem is kellett sokáig várniuk, mert az Igazgató hamarosan meg is érkezett, nyomában a Roxfort Kulcs és Háztájörzőjével. Hagriddal felküldeti a srácot az irodájába. Reyes? Quintin Reyes? A srác, aki jó pár hónapja…azon a viharos estén meghalt? Sue egyszer, régen…már nem is tudja kitől halotta a történetet, de most nagyon meglepődött. Majd a következő mondaton ismét, mikor Dumbledore professzor Mirolnak szólította Vikit… Mirol?? Újabb döbbenet. ~De, Viki ő… Henderson… nem? Vagy most mi is van valójába?~ kétségek…amelyekre, majd választ keres, ha ez az ügy lezajlott. Láthatólag Ginnyt is hasonlóképp érték az információk… És meglepődve áll ő is az események előtt.

Aztán a professzor feléjük fordul. Sue elsőre nem is fogja fel, hogy nekik szól a dolog, mert a korábbiakon vacillál. Aztán Ginny megszólal, hogy csak a kereszttestvére… és vele maradna… igen, neki… szóval családi joga a lány mellett maradni, majd hozzá teszi, hogy mindketten. Sue is.
Igen. Ő is szeretne Viki mellett lenni, hiszen szereti a lányt, és sok minden összeköti őket. Legfőképp a kviddics. Nem, nem hagyná magára a csapatkapitányukat. *

-   Igazgató úr. Én is szeretnék maradni. Hiszen, a gyengélkedőre valakinek fel kell segítenie Vikit, és… szóval nem szeretnénk magára hagyni. Ami, pedig a többit illeti, természetesen hallgatunk mindenről. Azt hiszem ezt mindkettőnk nevében mondhatom. – ezzel tekintetét a professzorról Ginnyre futtatta.

*Majd visszatekintett Dumbledore professzorra, s várta, hogy kimondja a végső „ítéletet”.*

A nedves anyag, ami a homlokomat hűtötte nagyon jót tett. Kezdett a fejfájásom csitulni és  éreztem lassan már felállni is képes leszek. Vagy legalább felülni. De legalábbis nem fog fájni mindenem, ha meg akarok mozdulni.
Nem feltételeztem, hogy komolyabb bajom is lenne, néhány zúzódáson és maximum egy kisebb agyrázkódáson kívül, inkább az lehetett a probléma, hogy gyorsan akartam mozogni. Elég nagy erővel estem a hátamra és utána vághattam be a fejem is a földbe, hogy a testem így reagáljon. De szerencsémre kezdetem jobban lenni, igaz csak lassan és ahogy a tanárjaimat ismerem, biztos hogy a ma estét a gyengélkedőn töltöm.
Ami talán lehet, hogy nem is nagy baj, hisz ha nem is akarom bevallani akkor is megsérültem és pihenésre van szükségem. Főleg, ha csak abból indulok ki hogy az előbb a legkisebb mozdulatra is belém hasított a fájdalom.
Még mindig csukva tartottam a szemem, de leginkább azért mert, így könnyebb volt. Valamiért már az gondot okozott, hogy nyitva tartsam, de jelenleg legalább tényleg kezdtem úgy érezni, hogy jobban vagyok. Hogy Quin mit fog még kapni ezért... Tényleg ő vajon hol van?
Ekkor hallottam meg Ginny aggódó hangját, amire már muszáj volt kinyitnom a szemem. És ott volt Dumbledore. Mit keresett itt? Ki maradt volna valami? Mondjuk elképzelhető, de... ennyi? Lehet, hogy mégsem vagyok annyira jól, mint ahogy gondoltam?
Hallottam az Igazgató Úr kérdését, de nem válaszoltam egyből, igaz nem is tudtam volna, mert az öreg máris intézkedett tovább. Azért egy „jól vagyok, köszönömöt” kinyögtem.
És a következő pillanatban, olyan történt amit még nem terveztem, amit még nem akartam nyilvánosságra hozni. Dumbledore Mirolnak nevezett. Ginny és Sue se tudtak még erről a titkomról és emiatt akart Quin megölni. Quin... Sose fogom neki ezt megbocsátani. Soha!
Először szólítottak Mirolnak és érdekes módon nem is volt olyan fura számomra a név. Mintha mindig is ezen a néven ismert volna mindenki, és Henderson még csak nem is létezett volna soha. Persze azonnal ráeszméltem, hogy melyik néven is éltem eddig, méghozzá abból, ahogy egy pillanatra Ginnyre néztem. Láttam a megdöbbenést és érthetetlenséget a szemében és rá kellett döbbennem, hogy jövök neki és Suenak is egy magyarázattal. Azon meg sem lepődtem, hogy Dumbledore tisztában volt vele, hogy ki vagyok. Biztos vagyok benne, hogy mindig is tudta, hisz ismerte a szüleimet, csak megvárta míg én is rájövök. Most pedig... 
Az Igazgató már Ginnyt és Suet is felszólította a távozásra, mikor is én, ha Ginnyvel esetleg egy kisebb közelharcot kell vívnunk is, akkor is felültem. Nem volt kellemes, éreztem, hogy valóban nem kicsit sérülhettem meg, de komoly szerencsére nem volt. Persze a két lány azonnal, nyitotta a száját, hogy maradhasson, amit őszintén szólva egy hangyányit bántam, de nagyon jól esett, hogy aggódnak értem. Ginny olyan volt számomra, mint a húgom, szinte együtt nőttünk fel, Sue pedig már a csapatválogatáson beette magát a szívembe, még akkor is ha ezt annyira nem mutattam. Hát igen nem arról voltam elhíresülve, hogy barátkozó lennék.
Tudtam, hogy nekem kéne végre megszólalnom, de nem ment. Mit mondhattam volna? Akármennyire is megvetettem Quint ezért a cselekedetéért, ez a mi ügyünk volt, nekünk kellett volna lerendezni.  De az élet nem úgy hozta, és lehet, hogy még szerencse is, hisz ki tudja mit művelt volna velem, ha a lányok nem toppannak be? Még mindig ott hangoztak a fülemben a szavai: Milyen módon akarsz meghalni...

*A kastély látványa  máris jobb kedvre derít. Az éjjeli járőrözés Lyrával mindig jó buli, megunhatatlanul szórakoztató, és most pont erre van szükségem. Lyra is megerősít az anyukás teóriámban, tehát most el is söpörhetem ezt a problémát, valahová a tudatalattiba, ha már teljesen száműzni nem is tudja.*

-Te jó ég, Lyra, el ne bőgd magad... Csak megköszöntem! Fordított helyzetben én valószínűleg már rég lökném a hülyébbnél hülyébb poénokat, habár nem tudom, mennyit segítenék ezzel, vagy pedig úgy ölelnélek, hogy nem kapnál levegőt. Most válassz...

*Együtt nevetek vele a fejünk tetején trónoló gubancon, ami úgy néz ki, mint egy depressziós varjú tanyája, majd mindkettőnkön alkalmazom a jól bevált szárító-fésülő bűbájt. A következő pálcalendítéssel elintézem a sminket is, majd megszárítom a ruhákat, és a víztől caffogó cipőket is.*

-Nahát, szinte csönd lett...

*Szavaim a csöpögős-szörcsögős zajok megszűnésére vonatkoznak, hiszen a visszhangos szörtyögéshez képest az egyenletes kopogás halknak tűnik - zene füleimnek.. Csak most veszem észre: egyszerre lépünk. Véletlen lenne, vagy Lyra intézte így?... Kit érdekel. Tök poén.*

-Nézd, úgy nézünk ki, mint valami sziámi ikrek.

*- mutatok az előttünk masírozó árnyékainkra. Időközben megérkeztünk a mára kijelölt folyosóhoz - nem is akármelyikhez.*

-Hé, nagy forgalom lesz máma... Erre van a Hollóhát.

*Szemeimben huncut fény villan, ahogy tenyereimet összedörzsölve várom az első áldozatot, majd fél karomra támaszkodva lehuppanok a földre. Fáradt mozdulattal túrok bele a hajamba, ami egyelőre kifejezetten jól néz ki - kár, hogy mindig mindenki a koszlott, csapzott verziót látja.. Bár lehet, hogy csak én látom annak. Mindenesetre még Lyra se látott soha közvetlenül hajmosás után, frissen szárított hajjal, így tehát nem hibáztathatom, ha meglepődik...
Pálcámmal őrlángot gyújtok, amely halvány derengést von körénk, a fény időről - időre kialszik, mikor neszt hallok, közben pedig halkan suttogva beszélek.*

-Remélem, valami jó pasit is elkapunk... Jó, tudom, neked ott van Freddie, de nekem is kéne már valaki. Mióta Scott lelécelt, teljesen leállt a szerelmi életem. Mit gondolsz, ez az én hibám, vajon ennyire gáz, ahogy kinézek?

*'Hangom' szokás szerint teljesen őszinte, néha egy kis incselkedés vegyül bele, amely még a suttogáson is átszűrődik, és csaknem hangosan kiáltok fel, homlokomra csapva, mikor leesik, hogy eddig csak saját magamról beszéltem. Lábaimat törökülésbe helyezem, hátsómon ide-oda billegve elhelyezkedem féloldalasan, így Lyrát és a folyosót is látom. Pálcámat gyógyító módjára a lány arcába tartom, csücsörített szájjal gyógyítónéni stílusban kezdek el hülyéskedni.*

-Nos, ködvöském...Mondd csok, mü újság?

*Nem sokáig bírom, Lyra arcát látva, amely bizonyára az első...hm...reakciót tükrözi, nem tudom tovább összehúzva tartani a szemöldökemet, homlokom ráncai villámgyorsan simulnak ki, majd költöznek át a szemem, az orrom és a szájam sarkába, s némán rázkódva érzem, hogy kezdem jól érezni magamat. Miután kinevettem magam, vonásaimat visszarendezem az előbbi, csücsörítős - szigorkás ábrázatba, ám szemeim továbbra is vidáman csillognak.*

((következő postot a Hollóhát szárnyába, pls ^^ de ráérsz^^))

- Ó valóban? - vigyorodott el a srác még jobban és körbepillantott. - Na de olyan itt van rajtam kívül is, ha rám céloztál. - mondta pimaszul, majd finoman megfogta Amaris karját és elindultak.

- De akkor jobb, ha keresünk valami nyugisabb helyet, ha már ennyien nyüzsögni kezdtek. És a pletykák elég hamar szárnyra kelnek a suliban tudod. Mit szólnál egy sétához kint a szabadban? - lenyomott egy barátságos mosolyt és ránézett Amarisra.
De aztán kipillantott az ablakon, ekkor jutott csak eszébe, hogy odakint most elég hideg van, akármennyire is tavasz van. És valóban. Odakint egyre erősebben kezdett fújni a szél, és minden bizonnyal jól fel kellene ahhoz öltözni, hogy ki lehessen menni. Csakhogy Dannak semmi kedve nem volt visszamenni, fel a Griffendél tornyába, hogy aztán felvegyen valami melegítőfelsőt. Inkább ismét Amarisra nézett.

- Tudod mit? Inkább menjünk itt az épületben valamerre. Van ötleted? -nézett kíváncsian, mosolyogva a hugrabugos lányra, miközben megállt és kibámult a nyitott tölgyfaajtón, egyenesen a szabadba. Még itt az ajtóban is elég hideg volt, nemhogy kint...

* Fene vinné el ezt a hülye időjárást. Tavasz van és erre tessék milyen rossz idő van még mindig. Bár múltkor már kisütött a nap, de az kevés volt. Most még az eső is esik ráadásul. Bár az erre mindig így van ilyenkor.  Mindegy. Nem hagyom, hogy az időjárás tönkretegye a jókedvem. Hisz annyi mesélnivalóm van még Amarisnak... Fogadjunk a bandáról még nem is hallott.*

[ Davis… ]

Egy hangos cuppanás, majd mégegy. A lány ajkaira halovány mosoly húzódott, mely csak akkor látszott szélesedni, amikor Davis magára bűvölte a Prefektusi jelvényét, s halványodott el, amikor felpillantván a kastély oly közelinek tűnt, mint a séta alatt még soha…
Fokozatosan lassultak léptei, ezzel párhuzamban emelkedett karja, ahogy finoman próbálta érzékeltetni a fiúval, hogy meg szeretne állni egy ölelés erejéig. Egy lépés, egy újabb, ám a következő elmaradt. Lehajtott fejjel állt meg, majd emelte a mardekárosra a hidegkék lélektükröket. Azokból eltűnt a mosoly, a boldogság, üresek voltak, és a sötétbe burkolózó park halovány fényében furcsán derengtek. Nem sírt, még nem, bár a maró cseppek szúrták a szemét. Halk, mélyről felszakadó sóhajjal ölelte meg a Párját, és fúrta fejét annak nyakához.. A szavak mint valami kiszámíthatatlan gejzír törtek fel belőle, még fel sem fogta, hogy mit mondott, azok azonban már messze eljutottak a címzetthez…

A válasz nem késett, Julia szíve hatalmasat dobbant. Holnap… A szó felért egy kínzóeszközzel. Oly közel, és mégis annyira távol. Nem, nem tudta nélkülözni Őt… már nem. Egy szív, egy lélek, mely az iménti eseményes során forrt össze letéphetetlenül. A mosoly, mely az ötödévét taposó Prefektusból kibújt, most nem tudta jókedvre deríteni. Annak jelentését is csak pillanatokkal később fogta fel.
A klubhelyiség… A klubhelyiség előtt fogja várni, hogy együtt menjenek órára. Apró görbület, nagyítóval felfedezhető csak, mely a diákok általános megrökönyödését vetítette előre az elméjében. Már semmi sem lesz olyan, mint rég. Nem fog egyedül téblábolni, tanulni, vagy akár órára menni. Együtt lesznek…
Újabb mély lélegezet, kevésbé fájdalmasabb, mint az előző. Mozdulatlanná dermedt, hallgatta a szellő susogását, és olyan érzése támadt, mintha egy búcsúdalt énekelne. Búcsúdalt, mely méltó befejezése a mai napnak, a történteknek, s a boldogságnak, melynek apró kis szikrája felmelegítette a hűvös szívet, és újra életet lehelt abba. Most semmi sem számít, csak az, hogy Mellette lehet, amíg csak szabad.
Halk, szinte a fiú fülébe mormolt kijelentés, megerősítvén a kialakult érzelmeket. Talán ezért, talán csak kedveskedésből, de Davis végigsimította arcát, lágyan megemelte a fejét, majd homlokát az övéhez érintette. A felelet vékony, láthatóbb, de mégis halovány csalt ajkaira. Bólintott, majd a kezébe csúszó ujjakon szorított egy kicsit, és újfent elindult az Ő oldalán.

Mintha felgyorsították volna az időt, vagy csak a lány veszett volna el gondolatai sűrűjében, egyszerre a bejárati csarnokban találta magát. A hatalmas tölgyfaajtó csendesnek nem nevezhető csapódása billentette ki, és ébresztette rá, hogy percek kérdése csupán az elválás. Nem állt meg, összeszorított szájjal lépdelt tovább, arra gondolva, hogy pár óra csupán az egész, de nem ment könnyen. Akárha ólomsúlyúak lennének a lábai lépdelt fel a lépcsőkön, ahogy közeledni látta a bejáratot. Lépcsőfokról-lépcsőfokra, méterről-méterre csökkent a távolság. Az ajtó elé érvén megtorpant, és szembefordulva a fiúval lépett közelebb hozzá, és hajtotta le a fejét.
- Megérkeztünk. – mondta színtelen hangon, aztán ha Davis hagyta, a szavai után a nyakába vetette magát, és átölelte.
Nem szólt semmit, csak ölelt hangtalanul. Azt kívánta, tartson örökké a pillanat, nem akarta elengedni, nem volt képes rá. Az elfojtott érzelmek a felszínre jutottak, és nem volt megállás. Lassan kúszott fel a jobbja a zöldtaláros arcára, és húzódott végig a mutatóujja azon. Megemelte a fejét, és egyenest a másik íriszeibe pillantva ejtette szavait.
- A holnap oly messze van számomra, mintha azt mondanák, itt a nyári szünet. Még soha nem volt részem eme kiváltságban, most azt kívánom, bár tartana örökké…

A gondolatmenet végeztével lehunyt szemmel simult Davishez, mélyeket lélegezve, akárha ítéletre várna…

{ Ju }



A csapáson való apró megtorpanást követően a fiatal, jelenleg ötödik évét taposó páros csendesen sétált tovább a szemük előtt tornyosuló, egész horizontot magába ölelő, helyenként mohával borított kastély bejárata felé. Igencsak későre járt az óra, mely miatt a világra boruló homályban már alig lehetett látni bármit is. A felhők által takart, olykor fel-felbukkanó Hold, és csillagok áldásos fénye mellett mindösszesen csak az ablakokból kiszűrődő derengés nyújtott némi támpontot a lépések bizonyosságához. Ebből egyenesen következett, hogy a levegő bizony meglehetősen lehűlt már, és korántsem volt olyan kellemesen melengető, mint nap közben. Tény, délután jobbára szemerkélt az eső, mi több, amikor elérték az edzés színhelyeként választott tópartot, egyenesen felhőszakadás zúdult a birtokra, és a környező tartományokra. Talán emiatt is volt most valamelyest csipkelődőbb az est szellője, mint a délelőtt folyamán. A cipőtalpak neszezése mellett főképp a tücskök dallamát, valamint baglyok huhogását hallatta a messzeség, olykor pedig, a Tiltott Rengeteg felől egy-egy velőt rázó üvöltés törte meg a nyugodalmasnak tűnő éjszakát.

Davis nem fázott, soha nem tartozott azon emberek közé. Róla nyugodt szívvel elmondható volt, pulóverben jelent meg, amikor a nagyérdemű minden egyes tagja már kabátban szobrozott, és próbált a fáklyák fényéhez közel kerülni, hogy a tűz mellett kissé felmelegíthesse elgémberedett ujjait. Amennyiben mégis hűvösnek találta az időt sem szólt volna semmit. Nemhogy a mellette sétáló lánynak, de még magának sem vallotta volna be, mert az a nézőpontja szerint felért a gyengeséggel. Természetesen hozzátartozott a dologhoz az is, hogy nem igazán szerette megcáfolni önnön szavait. A tóparton lett volna alkalma visszakérni Ju-tól a varjúszín kabátját, de ahogyan azt az etikett és illedelem kívánta, nem tette. A nők teste sokkal törékenyebb, bőrük finomabb, és érzékenyebb a külső hatásokra. Neki sokkal jobban szüksége volt a meleg lepelre, mint jómagának. Nemegyszer fordult elő annakidején, hogy az edzéseket rövidnadrágban, és egyetlen szál pólóban teljesítették a szabadban, amikor már leesett az első hó, a levegő pedig annyira hűvös volt, hogy szinte marta a bőrt. Olyan érzéseket keltett, mintha ezernyi és ezernyi tű szurkálta volna a megedzett, helyenként szikes testet.


Nem haladtak túlontúl gyorsan, lépteik nyugalmasak, és kimertek voltak…kellett is, hogy azok legyenek, ha nem akartak valamiben orra esni. Odakint valóban rosszak voltak a látási körülmények…ha tovább maradtak volna, valószínűleg tetézte volna a visszatalálást a tejfelszerű kód is, amely az esőt követően páraként csapódott volna vissza a világra.

A bejárat elérését követően Davis szabadon maradt balját emelve érintette meg a nyirkos, rozsdásodó, vassal megerősített ajtót, majd lökte azt be. Koros mivoltára való tekintettel természetesen nyikorogva tárta fel a két csellengő diák ellőtt a Roxfort gyomrát. A folyosók már kihaltak voltak, csupán a falakon terpeszkedő fáklyák biztosítottak fényt…persze, azok közül is csak azok hegye gyúlt lángra, amelyek közelében nem aggot a falon festmény…hiszen annak lakójának is kijárt a pihenő. Legalábbis egyesek szerint…a fiú soha nem törődött a régmúltat idéző képek lakóival, jobban mondva azokkal, akik arra érdemtelenek voltak. Már a jelenben élt…egyszerűbb volt, és simább.

A folyosókon csendesen haladtak mindketten, szótlanul, nehogy felhívják magukra a figyelmet. Tény, Davis biztosan rendezte volna az esetet, ennek ellenére nem kellett ráncigálni az alvó oroszlán bajszát. Mindaddig, amíg árnyként tudtak suhanni az alvó iskolában, nem akart egyikük sem felesleges zajt csapni azzal, hogy ajkait szólásra nyitják. Igen, nagyon sok dolog lett volna, amelyet a mai napból fakadóan meg kellene beszélniük, mégis, előttük a jövő. Voltak már annyira érettek, hogy tudják, lesz még számtalan alkalmuk bepótolni a mából némasággal elpazarolt perceket, eljön majd annak is az ideje. Ezt jelzendő ígérte meg a fiú, hogy a holnap reggel folyamán megjelenik majd a Klubhelység előtt, és várni fog Ju-ra.

A szeszélyes, ám évek során mozgásukat kiismert lépcsőkön haladva elérték a Hugrabug házához tartozó Klubhelység bejáratát. Senkivel sem találkoztak a folyosókon, amely igen meglepőnek volt mondható, tekintve, igen sok Prefektus bizony a stréberek közül került ki. Davis tudta, hogy ezzel önmagának mond ellent, hiszen róla minden elmondható volt, de az, hogy stréber lenne, biztosan nem. Az viszont meglepte, hogy nem futottak össze a Griffendél üdvöskéivel…esetlegesen, ha már a Hugrabughoz jöttek, akkor a nálánál egy évvel idősebb kviddicsben magát próbára tévő lánnyal.

Az eddigi, kettejük közötti, és folyosókra fátyolként hulló csendet aztán a Julia törte meg szavaival. Azok elejtését követően gyengéden borult a Mardekár házához tartozó nyakába, és fonta össze karjait. Davis nem szólalt meg, csendesen álldogált pár pillanatig, majd mélyet sóhajtva emelte meg mind jobbját, mind pedig balját, hogy aztán az ölelő derekára csúsztatva azokat fonja össze önnön ujjait, mintegy bástyák közé zárva a lányt.
- Csupán órák kérdése a holnap! Ígéretemhez méltón várni fogok Rád!
Azzal kissé előre biccentvén fejét szegte le tekintetét, és lehelt lágy puszit a lány fejének búbjára. Karjai eközben gyengéden kúsztak fel Ju hátán, hogy aztán a lapockánál oldalra kitérve annak vállán haljanak el. Nem taszítón, csak jelző értékkel tolta meg Párját kissé hátra, tudatván, a szemébe szeretne nézni, midőn beszél hozzá. Amennyiben az engedte, úgy kissé eltávolodva, igaz mosollyal az ajkain szólalt meg.
- Nem kell tartanod az elszakadástól! Hunyd le a szemed, és megtalálsz! Odabent örökké Veled leszek!
Azzal visszahúzva Párját érintette ajkaival annak homlokát, apró puszival fűszerezvén meg azt.
- Most menj! Gondolj arra, hogy nemsokára megvirrad a reggel!
Jobbja elemelkedett a válltól, majd lágyan érintve az arc élét simított végig azon…Rengeteg gondolat cikázott a fejében, amelyet az elválást követően tisztáznia kellett volna. Ezzel azonban nem akart most foglalkozni, és nem is foglalkozott.

Nem mozdult, hiszen Ju még nem búcsúzott…nem akart udvariatlannak tűnni azzal, hogy szavait követően mozdulatokkal is a tőlük pár arasznyira lévő Klubhelység bejárata felé indul meg a karjaiba zárt Hugrabugos teremtéssel…

[ Davis <3 ]

Nem lesz képes rá… Nem, és nem… Ezt nem kérheti, teheti meg vele…
Mélyeket lélegezve haladt a bejárati csarnok felé, majd lépett azon be, miután a fiú kitárta előtte azt. Nem szaporázta meg lépteit, ám a lépcsőket egyesével számon tartotta, mintha a kivégzőhelyre igyekezne. Nem szólalt meg, nem akarta megtörni a csendet, vagy idecsalogatni a többi járőröző Prefektust. Nem azért, mert zavarta volna, csak… Vele szerette volna tölteni a maradék időt, békében, veszekedés nélkül eljutni a hálókhoz. Kósza pillantást vetett a fiúra, és vonásai ellágyultak a felvillanó fáklya fényében.
Elmondhatatlanul boldog volt, még akkor is, ha a múlt sötét fellege ott kísértett felettük. Egyszer élhet csak, ha megtagadná magától a lehetőséget, talán örökre bánná… A fiú ugyanis képes volt olyan érzéseket ébreszteni benne, melyek időtlen idők óta elkerülték, vagy még soha nem is érintették. Elég volt ránéznie, és máris elgyengült attól a tekintettől, arctól, és alaktól, melytől mások úgy tartottak, s ahogy nem is oly rég Ő maga is.
Azóta azonban történt egy s más, mely megváltoztatta, és új életet adott neki. Mintha most venné az első levegőjét, tenné meg a bizonytalan lépéseket, vagy egyáltalán dobbanna a szíve.
Apró kis dolgok, együtt mégis a lány számára hőn áhított Mindent jelentették, és többre már nem is volt szüksége, mindössze arra, aki most a kezét fogva kíséri fel a Hugrabug Klubhelyiségéhez, és ígéretéhez hűen fogja várni órakezdés előtt…

Mégis, mindezek ellenére a bejárat előtt nem bírta megállni, hogy ne szólaljon meg, és ne boruljon Davis nyakába, jelezvén mindent megadna, ha csak pár percet még Vele lehetne. Újabb szavak, melyek teljesen aláásták a tekintélyét. Nem, ennyire nem lehet, hiszen még csak alig ismeri… A gondolatra magában vadul rázta meg a fejét, lehet, hogy alig ismeri, de eleddig általában mindig sikerült olyanba botlania, aki méltó volt a bizalmára. Soha nem értette azokat, akik az első pillanatok alatt, akár egy nyitott könyv terülnek a másik elé. Csalódások sorozata várhatott a legtöbb naiv lélekre, melyet mégha egy kicsit is sajnált, már nem vette volna a fáradtságot, hogy figyelmeztesse rá. Hogy miért? Először is, mert nem volt szeretetszolgálat, másrészt meg azért, mert az ember a maga kárán tud a leginkább tanulni, ha a másén már nem is annyira, és végezetül azért, mert ilyen volt a jelleme. Ezt a jellemet, és a mögötte lakozó valódi arcot csupán egyetlen diáktársa láthatta, az, aki most bástyaként tartja a karjai között.

Davis halk, de bíztató szavai cseppnyi megnyugvást adtak, de tudta jól az első ilyen éjszaka felét halálra fogja aggódni, hogy Ő épségben visszatért e a Mardekár hálókörletébe. Élénken emlékezett még arra, a napra, amikor páran közrefogták Peter-t. Tudta, hogy ez soha nem eshet meg Davisszel, hiszen a fiú ötödéves létére jóval erősebb, mint a hetedéves fiú volt akkor. De egészséges aggódás lehet benne, a másiknak nem kell feltétlenül tudnia Róla, majd… idővel…
- Tudom. – lehelte elhalón a lány, miután végre képes volt újra a fiú szemébe nézni. Nem, egy percig sem gondolta, hogy nem tartja meg az ígéretét. Nyitotta volna a száját, ám újabb szavak hallgattatták el. Némán simult hozzá, és hunyta le a szemeit a homlokára lehelt apró puszi után. Egyszerre nem is tűnt olyan szörnyűnek az egész.

Egy biccentés a búcsúszavakra, majd lassú, óvatos mozdulatokkal vette le magáról Davis kabátját, és borította annak vállaira. Egy simítás az anyagon, majd közelebb lépve érintette orrát a másikéhoz. Kedveskedés, és figyelmeztetés arra, hogy mit is szeretne voltaképpen mondani, vagy tenni
- Köszönöm. – mosolyogott el halványan, és balját a zöldszegélyes nyaka köré, jobbjával pedig az arcát cirógatta. Ez a pár perc már igazán nem számít, ha már vége szakad a mának, méltóan érjen véget…
Egy alig hallható sóhaj után íriszeit a fiúéba fúrva állt lábujjhegyre, és csókolta meg a homlokát, majd lassan simítva haladt a szépen ívelt ajkak felé, és lehelt azokra előbb egy puha puszit, aztán még egyet, és még egyet. Újabb pillantás, és ha Davis hagyta lágyan megcsókolta…
- Szeretlek… - szakadt ki belőle a csók után, és fúrta fejét a mardekáros nyakához, mintha azt kérné csak még pár percig hadd lehessen vele…

~ Johnny :D ~

Na, én címeres ökör: itt tapintatoskodok, és közben megint sikerült hülyét csinálnom magamból. Szíve szerint megveregetné saját vállát, csakhogy a körülötte lévő több száz ember valószínűleg őrültnek nézné ez esetben. Tétován, félszegen bólogat, nem igazán tudja hogyan üsse el előbbi zavartságát.
- Ja, így értem. Tudod, azt hittem, elváltak a szüleid vagy valami hasonló, és ezért… ezért kell ingáznod. Úgy értem, hogy hol egyiküknél, hol meg a másikuknál laksz.
Amy felsóhajt, mikor Nathan megkérdezi, hogy merre tovább. Hát most ő döntse el? Ő, az örök határozatlan? Tanácstalanul néz körbe, hogy most hirtelen mit is mondjon a srácnak. Már-már megbánja, hogy egyáltalán felkeltek az asztaltól, mikor eszébe jut: üres tantermek is vannak ám a keleti szárnyban. Ha beülnek az egyikbe, ott teljesen nyugodtan tudnak beszélgetni, ott senki nem zavarja meg őket. Valószínűleg egy üres tanteremben nem fogják megpróbálni fellökni Johnathant, sem Amyt.
- Nincs semmi programom. Nálam elég ritka az, hogy előre eltervezett programom legyen… leszámítva a kviddicsedzéseket – vigyorog rá a fiúra. – Ha már megkérdezted, akkor gondolom, neked sincs semmi különösebb dolgod. Erre gyere.
Ezzel kézen ragadja, és a legközelebbi teljesen üres, használaton kívüli tanterem felé kezdi vonszolni Johnnyt. Hamar maguk mögött hagyják a rossz emlékű ajtót, és lassacskán kezdenek lemenni a térképről is. Persze, gyaníthatóan a fiú is lépdel Amy után, és a leányzó nem rongybabaként hurcolja el Johnathant a folyosó túlsó végéig, mivel csak ott található szabad terem :D Joy szélesre tárja az ajtót, megvárja míg mindketten belépnek, azután lazán nekidől a hamarjában becsukott nyílászárónak.
- Megmenekültünk – mosolyodik el ironikusan, a diákok lökdösődő tömegére célozva.

***Oliver***

*Kat ma kicsit zaklatott volt, éjjel szörnyű rémálmokat gyötörték. Aludni sem tudott igazán, egyszóval eléggé kivolt. Megvárta a pirkadatot, s amint a Nap első sugarai díszelegtek a sötétkék égbolton, rögtön húzta a cipőjét és kiszaladt, hogy ne kelljen csendben kucorognia az alvó diákokkal teli szobában. Pár laza mozdulatot végzett fésűjével hollófekete haján, majd lesimította. Szeme alatt hatalmas karikák terültek el, erre egy kis púdert tett, de mindhiába. Ugyanolyan kék pacák húzódtak a gesztenyebarna íriszektől délre.*

~ Ez sosem fog eltűnni… csak ha kialszom magam, de arra jelenleg képtelen vagyok… inkább lesétálok a főépületbe… ~

*Szép lassan lelépked a kacskaringós lépcsőkön, s már közel jár a Bejárati Csarnokhoz. Közben bámulta a mennyezetet, s kifigyelte a kőbe való faragásokat. Néhány perc elteltével már az említett helyen találta magát. Forgolódott, körbenézett, sehol egy lélek… Így hát leült a földre, felhúzta lábait és átfogta körülöttük két kezét. Így ücsörgött ott körülbelül 10 percig a kis hölgy, majd elgondolkozott.*

- Vajon mit jelenthet ez a rémes álom… nem tudom és nem is biztos, hogy meg akarom tudni... talán csak sokat ettem estére és emiatt kelt az agyam alvó állapotomban ilyen borzalmakat. Én ezt nem értem. Minden olyan zavaros, bárcsak tudnék aludni, hulla fáradt vagyok… - motyogta magában.

*Ebben a másodpercben felemelkedett, leporolta ruháját, s épp megfordult volna, hogy visszavackoljon hálóhelyébe, mikor egy fiút látott maga előtt. Rettentően megijedt, s egy kis sikoly kíséretében ájultan esett a földre…*

~ Mi történt… ez hideg… mit keresek a padlón??? ~

*A következő emlék már csak az volt mikor minden oly magasnak tűnik, hisz ő a talajon tartózkodik. Behunyja a szemét, majd néhány szekundum leforgása után újból kitárja barna íriszeit, s az ájulást keltő srácot véli felfedezni maga előtt. Nem tudja, hogy került ide, de a ruhájából látja, hogy Griffendéles, tehát olyan rossz ember csak nem lehet.*

- Öhh… szia… halálra ijesztettél… hogy kerülsz pont ide? Nem tudsz aludni netán? Én nem, azért kóválygok itt hajnali ötkor… - eresztette ki magából a feszültséget, s jóleső érzésként sóhajtott is egyet, majd kifújta magát.

- Jajj amúgy a nevem Katharina, de mindenki csak Katnek hív! – mondta, majd egy mosolyt intézett az ismeretlen fiú felé, aki úgy tűnt annyira meg van illetődve, mint ő.

// Kath //


Hatodéves fiúhálók

Belépve minden nyugodt. Ahogy körbepillant az érkező, kisebb-nagyobb bordó gombócok hevernek az ágyakon. Dörmögés, szuszogás, néha érdekes horkantás jellemző az itt alvó srácokra. Az este elég sokáig voltak fönt, a klubhelyiségben rendeztek sakkversenyt maguk között, ami elhúzódott, így csak este tizenegy órakkor kerültek párnára a fejek. A nyugodalmas éjszakát érdekes neszezés törte meg, többen forgolódni kezdtek. Oliver fel is ébredt a zajra, ami olyan volt, mintha az ajtót kaparnák. Felült az ágyában, hatalmasat ásított, majd megtörölgetve a szemeit, próbálta kivenni a sötét helyiségben, hogy honnan is jöhet a furcsa neszezés. Sokat nem látott, így kénytelen volt a hallására hagyatkozni. Lassan kikelt az ágyból, s elindult a neszezés irányába. Óvatosan és hallkan lépkedett, nem akarta a többieket felébreszteni. Eközben lassan halvány, s gyenge fény borította el a szobát, Oliver az ablak felé pillantott és ekkor látta a felkelő nap csodálatos, narancssárga sugarait.
~ Wáow, ezt még sosem láttam. Ilyen korán lenne? Nahát, hihetetlen, de megérte felébredni. Gyönyörű.~
Néhány pillanatig eltartott ez a csodálat, majd a srác ismét a hang forrása felé nézett és ekkor meglátott egy egészen pici kis, hosszúkás, szőrmók állatkát. Egy pillanatig csak nézte, mire felismerte, hogy egy kis vadászgörény kaparja az ajtót.
~ Nahát, ő meg honnan csöppent ide és vajon ki a gazdája??~
- Mi van szőrmók, ki akarsz menni? - kérdezte hallkan, majd elmosolyodott és óvatosan megsimogatta a kis állatkát, aki továbbra is folytatta a kaparást.
- Na, nyugi. Tudodm már, kint lenne dolgod, mindjárt segítek...-
A Griffendéles kinyitotta az ajtót és ebben a pillanatban a kis vadászgörény mint egy rakéta, már ki is rohant a résen és megindult a folyosókon.
~ Jaj, ne, még valami bajod esik~
Oliver nem akarta, hogy a kisállat eltűnjön ebben az óriási épületben, ezért gyorsan, mezítláb utána futott. Csak egy kék csíkokkal tarkított, fehér pizsama nadrág és egy fehér póló volt rajta. Így csöndben tudott rohanni a kis görény után. Látta messziről a szőrmókot, ezért tudta követni. Talán még soha életében nem futott ennyit az iskola épületében...

Bejárati csarnok

A kusza folyosókon keringve belefáradt a futásba és ahogy elérte a csarnokot, már csak sétálni tudott, mert oldala igen erősen szúrni kezdett. Egy pillanatra megállt a csarnoknál, Tenyereivel megtámaszkodott a térdein és mély levegőt vett. Ezt elismételte párszor, mire a légzése helyrejött. Ahogy felegyenesedett, akkor pillantotta meg az ücsörgő lányt.
~ Ő mit csinál itt? Ilyenkor?? Hm, furcsa. Megkérdezem, hátha látta a kis szőrmókot.~
Oliver megindult a lány felé, aki valószínűleg nem hallotta meg a srác mezítlábas lépteit. Amikor mögé ért, éppen akkor állt fel a lány is, az egész gyorsan történt. A lány már fordult felé, ő pedig fel akarta tenni a kérdését, de ekkor a lány sikított, Oliver is megriadt egy pillanatra, de szerencsére egész közel állt, így eltudta kapni az összecsukló lányt és óvatosan a földre fektette őt.
~ Francba, francba, mi van vele? Ó, csak nem tőlem ijedt meg? Én nem akartam ezt, mit csináljak???~
- Hahó, szép leány, térj magadhoz..- Mondogatta, s kezével egy pillanatra megérintette a lány arcát, aki ebben a pillanatban lassan kinyitotta a szemeit. Ekkor már a griffendéles is megnyugodott, hogy a lánynak nincs komolyabb baja.
~ Húh, de megijesztett.~
Kezét elhúzta és kicsit hátrébb gugolt, nem akarta még jobban ráhozni a frászt.
- Szia és bocsi, nem akartam, ezer bocsánat. - Kért elnézést, majd folytatta a válaszadást.
- Én? Úgy aludtam, mint a bunda, csak egy kis szőrmók felébresztett a kaparásával, aztán kiengedtem, de megszökött, idáig kergettem, de nem sikerült elkapnom. Tőled akartam megkérdezni , hogy nem e láttad, de ekkor sikítottál egy nagyot, khm, kicsit én is megijedtem, főleg, amikor elájultál. - vallotta be őszintén, majd kezét nyújtotta a lánynak, hogy ülő helyzetbe segítse fel őt.
- Kat? Mint a KIt Kat? Tudod, egyszer kaptam egy mugli édességet, annak volt ilyesmi neve. - Kezdett viccelődni, majd úgy gondolta, hogy nem ártana neki is bemutatkoznia.
- Az én nevem Sir Archibald Oliver Maximilian Huxley - vigyorgott a lányra, kíváncsi volt, hogy a lány mennyire érti a humorát.
- A királynő szolgálatában állok. Na jó, nem is - Ismét vigyorgott és végre , normálisan is bemutatkozott.
- Oliver M.Huxley, de szólíthatsz Olivernek. Az M-et ne kérdezd, félek, hogy nevetéstől haláloznál el. -mondta mosolyogva, majd tekintetét egy pillanatra visszavezette a csarnokban és visszanézett a lányra.
- Jól érzed magad? Ha gondolod, felvihetlek a szobádba.

***Oliver***

*Az eszméletlenség ijesztő… pláne, ha kívülről szemlélik. Szegény arra járó srác nem is gondolta volna, hogy ez lesz a vége a kora reggeli sétájának. Szerencsére a leányzó magához tért, s kinyitotta szemeit, mellyel azt szemlélte, hogyan is került egyik pillanatról a másikra a padlóra…*

- Áh ugyan… nem haragszom… csak nagyon megrémültem, nem számítottam rá, hogy ha megfordulok szemben találom magam egy iskolatárssal… - magyarázta, hogy ne érezze magát olyan kellemetlenül a fiú.

*Látszott a szemében a megbánás, s a sokk műve is. Pedig nem volt oka egyik érzés birtoklására sem. Kat nem neheztelt rá, és úgy tűnt ugyanannyira megijedtek mind a ketten, csak kicsikét más miatt…
Ezután újból megszólalt a srác, s ekkor már biztos volt benne a hölgyemény, hogy helyrezökkent, hisz viccelődött vele egyet.*

- Kit Kat? Nah ne… már megint… tudod a legjobb barátnőm, Abbey hívott így még elsős koromban és mikor abbahagyta, avagy megunta megkönnyebbültem és ezt a titkot elzártam mindenki elől… erre most megint… - mondta kicsit lazább, humoros hangnemben.

- Sir? Archibald? Maximilian? Remélem csak viccelsz… báár… én sem mondtam még el a teljes nevem, de nem is szándékozom, mert hülyén fogsz bámulni rám. Kivéve, ha tényleg így hívnak… - mondta kételkedve egy mosollyal az arcán.

*Amikor Oliver megosztott a vele valódi nevét Kat még pici ideig töprengett mit lépjen erre. Azonban támadt egy ötlete, hogy kompromisszumot köt a fiúval. Elárulja neki német-angol nevecskéjét, de ezesetben az „M” betű értelmébe is betekintést nyerhet…*

- Na jó… figyelj én is beszélek, de akkor te is… mégpedig arról a bizonyos „M”ről… Áll az alku? – javasolta kacsintva.

- Szóval Katharina Aliessa Stilton, és ha röhögni mersz akkor kapsz egy szép kis Exmemoriam átkot tőlem! – kántálta viccelődve, de azért kis komolysággal a hangjában Kat – Nah és halljuk te ki is vagy Oliver M.?

- Nem köszi, már teljesen jól vagyok… és azért is jöttem le ide, mert a szobában mindenki szunyál… tehát én itt maradok feltehetően addig amíg fel nem ébred a társaság odabent… - mondta kissé szomorkásan, de magabiztosan a srácnak.

~ Kit -Kat ~  :D

Szerencsére nagyobb volt az ijedelem, mint a probléma és mindketten gyorsan lenyugodtak. Oliver attól tartott, hogy a lány haragudni fog rá azért, amiért ráijesztett, még ha nem is szándékosan. Azonban a lány biztosította őt, hogy nem hibáztatja az események miatt.
~ Hála az égnek, még nem volt haragosom, nem is örülnék neki, ha egy ilyen miatt valaki haragot érezne. Ahogy látom, jól is van, még épp időben kaptam el, így nem koppant a feje a földön~
Gondolatai egy apró mosolyt csalnak az arcára, miközben kezét nyújtva a lánynak ülő helyzetbe segíti fel őt.
- Értem, örülök, hogy nincs bajod. Én is megijedtem, amikor sikítottál, nem szoktam hozzá a rémülethez. - vigyorgott a lányra , majd elengedte a lány kezét, saját karjait hátranyújtotta és megtámasztotta magát, így egy stabil ülőhelyzetet teremtett meg.
- Abbey? ~ Hát persze, a gyógynövénytan zseni, ő segített múltkor. Hehe, ő is Kit Katnek hívta? Vajon miért? Hehe~
- Esküszöm, hogy nem tudtam a titokról, de most, hogy elárultad, ígérem, nem mondom el senkinek. - mondta mosolyogva, miközben jobb kezét a bal szívére tette egy pillanatra.
~ Nem vette a szívére, helyes, helyes. Legfontosabb a humor, anélkül nem lehet élni~
Jegyezte meg magában, miközben figyelte a mosolygó lányt.
- Neked is van teljes neved? Na, áruld el - kérlelte, s azon gondolkodott, hogy mi lehet az ő nevénél is viccesebb.
~ Nem, kizárt, hogy hülyén néznék rá. Nem hiszem, hogy olyan durva neve lenne.~
- Áll e az alku? Hm. - Oliver töprengeni kezdett, szorzott, osztott, kiszámolta, hogy mit veszíthet, de még mielőtt elfogadta volna az alkut, a lány már meg is osztotta vele a nevét.
- Hehehe - Nevette el magát Oliver, egy kicsit még színlelte is azt, hogy mennyire nevetséges a név, de a végén abbahagyta a hahotázást és egy mosoly kúszott az arcára.
- Úgy érzem, kiérdemlem az átkot, de még mielőtt véghez vinnéd a bűntetést, kérlek, kegyelmezz a lelkemnek - ekkor ismét nevetni kezdett.
- Tudod, a neved nem is olyan durva. A Katharina előkelőnek tűnik, az Aliessa olyan egyedi, a vezetéknév...öhm, az meg olyan, mint bármelyik másik vezetéknév. Szóval tényleg nem gáz. Viszont az enyém, hogy is mondjam, tutira röhögni fogsz...Nah, jó, elmondom, ha nem árulod el senkinek. Csak kevesen tudják és nincs szándékomban kikürtölni az egész suliban, de veled megosztom. A teljes nevem Oliver Murial Huxley - A srác figyeli a reakciókat, már várja a nagy hahotát, amit idáig minden halandó produkált , aki meghallotta ezt a nevet.
- Na, tessék, látod? MOndtam, hogy az enyém viccesebb. A nagyanyám volt Murial és mivel nem született lányunoka, minden vágya az volt, hogy a nevét valaki tovább vigye. És kinek jutott ez a megtiszteltetés? Naná, hogy nekem. Kaphatta volna a kutya, de neeem, még neki is tisztességes neve van, Donald Matthews. Ne kérdezd, miért kapta ezt a nevet...Tehát ennyi lenne a történet - mosolyodott el.
- Áh, értem, a többiek még alszanak. Nálunk is hasonló a helyzet. Igazából én is aludtam volna, de felébredtem egy zajra, egy kis állatka kapart az ajtónál. Fogalmam sincs, hogy kié, egy kis görény volt és ahogy kinyitottam az ajtót, elfutott, én meg követtem, szegény olyan pici, félek, hogy elveszne ebben a hatalmas kastélyban. Utoljára erre láttam, azért is indultam el feléd, hogy megkérdezzem, nem láttad véletlenül errefelé ?

__ Oliver __

*Még mindig a földön csücsül és a rá frászt hozó fiúra pislog. Nem tudja mit is kéne most csinálni… talán visszamenni aludni… Igen ez lett volna a legcélravezetőbb lépés, de hát ki tudna ilyen világosba visszafeküdni az ágyikóba és elszenderedni… nos nem sok ember képes erre, főként azok akik mérhetetlenül fáradtak. Ez a leányzóra igaz is volt, meg nem is…
Egy kicsit még csipás volt a szeme, ez tény. De viszont  annyira „feldobódott” ettől az egész kalamajkától, hogy mostmár úgyis sejtette: képtelen lenne most a szunyókálásra… *

~ Nézzenek oda… még vigyorog… remélem nem rajtam, mert akkor megismerkedhet az öklömmel… rajtam aztán senki se gúnyolódjon… cöhhh… ~

*Ezután úgy tűnt nem rajta nevetgélt, csak a helyzeten talán. Ki tudja… utána fel is segítette őt, hogy ne a hideg földön feküdjön, de az ülés sem volt valami kényelmes, így hátodasétált a néhány lépésre elterülő lépcsőhöz és lehuppant oda. *

~ Így már jobb… ~

- Jó mindegy… nem nagy ügy, túléltem, felejtsük el, oké? – mondta félig kedvesen, félig pedig közömbös hangnemben a Hugrabugos, s körbenézett mégegyszer a csarnokban.

- Abbey… igen… - sóhaj – Jaj de bunkó vagyok? Ismered egyáltalán? – ha a válasz igen volt csöndben maradt, de ha nem, akkor nagy vonalakban elmondta neki kiről is beszél.

- Oké, helyes… Senkinek egy szót se különben holnap a Végtelen Rengetegben ébredhetsz esetleg… - humorizált ő is kicsit, de eléggé komoly hangnemben, mivel nem ismerte őt, talán még be is veszi. 

*Miután belement az alkuba a fiú, Kat megosztotta vele „nagy titkát” mely csak idegenekkel szemben volt bizalmas ügy. Remélte, hogy csendesen fogadja, de valóra vált rémálma, nevetésbe kezdett az a bizonyos Oliver.*

~ Nem hiszem el… jajj én tudtam, hogy ez lesz… ha ezt sokáig szeretné még folytatni akkor már összegyűjti a második okot is, amiért a rengetegben köthet ki… Komolyan, ha nem fejezi be akkor… ~

*És erre a vihogás, s a mosolygás abbamaradt. Pillanatnyi csend ölelte át a tágas termet, csak egy kis vízcsöpögést lehetett hallani a hátuk mögül. Valószínűleg a mosdók romlottak el újra, általában emiatt zavaródhatott meg csak a némaság…*

- Nah igen… A Katharina és az Aliessa azért lett, mert anyukám német származású, apa angol, s ez mutatkozik meg a Stiltonban… Hát nem szeretem túlságosan a nevem, no de halljuk a tiédet! – kigúvasztott szemekkel figyelte mi lesz az a „hűdenagyonbéna” név.

- Murial? Öhh… - egy kis kuncogás – nos ezt már csak az előzőért is megérdemelted… amúgy nem olyan iszonyatos… csak egy kicsit! – mondta vigyorogva.

- Kis görény… öhh… nem, nem láttam ilyesmi állatkát erre. Esetleg valamelyik ismerősödé lehetett? – érdeklődött, majd a hajába túrt, s utána kicsit lesimítgatta. A tegnapi repülőórától teljesen össze-vissza álltak a hajszálai, s ezt utálta, pláne ha más is látja…

//Elnézést a késedelemért! //

..:Katherine:..

- Persze, ismerem. Múltkor gyógynövénytanból ő segített ki, igazán rendes és nagyon okos. - jegyezte meg Oliver, miközben felsegítette a lányt a földről. Ezután kezdték el megtárgyalni a titkokat, amely a nevükkel kapcsolatos.
- Szerintem egyáltalán nem vicces a neved, sőt, egy kicsit európai hangzású - fűzte hozzá a véleményét Huxley, s nemsokára megtudta, hogy Kat anyukája valóban európai. Ezután Oliver is megosztotta titkát azzal a bizonyos M. betűvel kapcsolatban, s nem maradt el a kuncogás sem, amire már számított a fiú.
- Nem olyan iszonyatos? Talán, ha nő lennék, valóban elviselhető lenne ez a név, de így elég szörnyen cseng az Oliver után. - válaszolta, s a végén feltűnt az arcán egy apró mosoly. Ezzel is jelezte, hogy nem mérges a kuncogásért, hisz érthető ez a reakció. Végül elmesélte, hogy mit keresett ezekben a hajnali órákban a főépület bejáratánál.
- Igen, egy kis vadászgörény. Nem tudom, elképzelhető, hogy az egyik szobatársamé, vagy egy alsóbbévesi. Úgy elrohant, hogy csak idáig tudtam utána rohanni...Remélem előkerül. - tette hozzá, majd tekintetét körbevezette a csarnokban. Sehol sem látta az állatkát, ettől kicsit csalódott volt.
- Talán előkerül...Visszajössz a hálókörletekhez? Én még biztos alszom egy órát, már ha visszatudok aludni...- felelte, s amennyiben a lány vele tartott, elindult vissza, a hálókörletek felé.

Oliver

//Bocsi hogy ilyen későn, de kicsit gondban vagyok Kattel? //

- Abbey, hát igen, egy igazi kis tündér. Én nagyon bírom, egyik legjobb barátnőm. Milyen bolond vagyok, hisz ő legeslegjobb barátnőm a világon, még hogy az egyik lenne, azt már nem! Nah és igen, az eszével bizony nincs gond, legtöbbször ráhagyatkozom és felkészít a különféle nehezebb vizsgákra. Szeretek vele tanulni, mert tényleg jól el tudja magyarázni azokat a dolgokat, amelyeket órán nem tudtam megérteni és még a könyvből sem sikerült. Szóval, ha segített neked is a tanulásban akkor száz százalékra veszem, hogy jó jegyet kaptál! ? mondta mosolyogva és fényezve Abbet.

- Valószínű, hogy európai hangzású, mert ez Anglia! ? vigyor ? A legtöbb diák itt született, s a nagy részüknek a szüleik is. De igen, valóban a Katharina nem brit, sokkal inkább német ugyebár. De a lényeg, hogy én továbbra sem túlságosan szimpatizálok a nevemmel, az biztos, hogy majd a gyerekeimet nem fogom ilyen csapással sújtani! ? közölte kicsit oldottabb hanglejtésben.

*Igen, kicsit sportszerűtlen volt Kattől, hogy megígérte a kacagás elmaradását a ?nagy titok? hallatán így látatlanban, de mikor meghallotta miről is van szó valójában kénytelen volt elereszteni egy halk ?hi-hi-hi?-t. És úgy gondolta, talán minden lány, sőt minden diák hasonlóképp reagált volna erre, ő mégis kicsit azért szégyellte magát, de azért mégsem halt bele a bűntudatba. *

- Hát így sem nagyon árulod el senkinek, úgyhogy nem olyan vészes. Bááár, bevallom, hogy kicsit szórakoztató és máris nem érzem olyan szörnyűnek az Aliessát, de sajnos a névválasztás terén a gyereknek tényleg nincs mit tenni. Maximum a végén megváltoztatja, de azt meg annyira elítélem. Az olyan fellázadásnak tűnik a szülők ellen és ezzel beletiporsz az önérzetükbe, s úgy érezhetik magukat, mintha megtagadnád őket és nem szeretnél oda tartozni ahova? Szóval az sem túl jó megoldás szerintem?

- Sajnos tényleg nem láttam sehol az állatkát, de szívből remélem, hogy megkerül, mert ha kiszökött a szabadba, akkor ott elég sok veszély leselkedhet rá. A legjobb az lenne, ha itt bent maradt volna, akkor holnapra biztos előbújik rejtekéből és valaki megtalálja? - mondta kicsit csalódottan, hogy nem nagyon tud segíteni az ügyben.

- A hálókörletbe? Nos azt hiszem az lenne a legbölcsebb? de úgy érzem nem nagyon fog álom jönni a szememre, felébreszteni viszont szintén nem szeretnék senkit? - mondta, majd sóhajtott egyet, s közben lassú léptekkel elindultak az imént említett hely felé, de Kat hangja közben újra felcsendült ? Holnap nehéz óráim lesznek pedig, de úgy érzem el fogok szunyókálni az órán. Bár, ha Piton professzorén teszem ezt akkor már nem látsz többet egy darabban! ? fejezte be viccelődve, mosollyal az arcán.

Katharina

( bocsi, én is késtem...)

Oliver arcára széles mosoly kúszott, ahogy hallgatta a lányt, aki barátnőjét fényezte. A fiú is tisztában volt azzal, hogy Abbey valóban azon tanulók közé tartozik, akik kiválóan elsajátítják a tananyagot, nagyobb nehézségek nélkül. Mégis, mikor a jó jegy került szóba, az arcára fagyott a mosoly.
~ Még hogy jó jegyet én?? Na ne, az kizárt...rémes lett, éppen csak görbül...~ Végül egy kínos mosoly váltotta fel a fanyar arcvonásokat.
- Hm, fogjuk rá, hogy jó lett...- nem nagyon akarta részletezni a tanulmányi eredményeit, nem szívesen ismerné be egy hugrabugrásnak, hogy gondok vannak a tanulmányaival. Ezután ismét szóba kerültek a keresztnevek, melyekkel szüleik ruházták fel őket, s ennek köszönhetően egy életre megbélyegezték a nevek használóit. Hisz melyik lány inna meg egy kávét egy Muriell nevű fiúval? Talán senki. Persze, Oliver viccesen tudta kezelni a helyzetet és a másik neve még egész hangzatos volt. A lány természetesen bölcs hugrabugos létére szépen kiokította őt a nevek eredetéről, amin már Katharinával együtt nevetett.
- Igazad van, beszélek itt össze-vissza.- Apró mosoly kúszott az arcára.
- Nézd, ha ez megnyugtat, akkor ígérem, hogy a gyerekeinknek nem lesznek ilyen rémes neveik. Kihagyjuk a Murielt és a Katharinát is, mit szólsz? - emelgette szemöldökét, miközben széles mosoly kúszott az arcára. Nem is Oliver Huxley lenne, ha nem kezdene ilyen tréfába a lánnyal.
- Ne, ne is válaszolj, tudom mire gondolsz .- jegyezte meg, még mielőtt a lány megszólalhatott volna.
- Félretéve a viccet, nagyon remélem, hogy annak a kis szőrmóknak nem lesz semmi baja, megkedveltem. Igaz, csak fél percet töltöttem vele együtt, plusz még azt a kevés időd, amíg idáig futottam utána, de hamar barátkozom. - Ismét elvigyorodott, majd vonásai megkomolyodtak.
- Nos, ha Piton találja meg, valószínűleg kulcstartó lesz belőle, papucsnak kicsi volna...de úgy érzem, hogy még összefutunk ezzel a kis lénnyel. - felelte a lánynak, miközben elindultak a bejárattól, vissza a hálótermekhez vezető folyosókig.
- Ne,ne, nem alhatsz el Piton óráján. Ezt nem teheted velem, hogy ne lássalak egy darabban. Valamit ki kellene eszelni ez ügyben. Mondjuk, ha rajzszögekkel pakolnánk meg a széket, vagy viszketőporral szórnánk meg a talárját...Ugye itt a falnak is füle van?- pillantott gyanúsan körbe, majd a lányra.
- Jobb lesz, ha halkan mondom...szóval Piton nehéz eset, de talán megúsznád a darabolást valahogy...- A szokásos vigyor ült ki az arcára, majd beletúrt a hajába és ásított egy nagyot.
- Jaj, amúgy remélem, hogy nem fárasztottalak le, tudod, általában ilyen vagyok..reggelente meg pláne, ilyenkor rosszabb vagyok, mint egy cikesz...Ne is akard megérteni a hasonlatot, és lőj le, ha túl sokat beszélnék...- Csak mondta és mondta, miközben haladtak a folyosón...

*Miután Kat ódákat zengett Abbeyről és látta, hogy ez a fiúnak is ínyére van, így még folytatta egy kicsit. Azonban mikor arról beszélt, hogy jó jegyet kaphatott az alkalommal a srác arcára ráfagyott az eddigi kedves mosoly. Elkomorodott, szinte grimaszolt, s e láttán szép lassan Kat hangja is elcsuklott, mert eléggé kellemetlennek érezte már így ezt az egészet, de azért még befejezte, viszont csak kurtán. *

- Hm? értem? inkább nem is kérdezem hanyas meg hasonlók, mert olyan képet vágtál az előbb, hogy azt hittem már kést döftek a hátadba miközben én beszéltem! ? mondta elvigyorodva ? Nos nem baj, ha nem sikerült, engem nem izgat csak egyszerűen az előbbi állításom megdőlt. Kész! ? hadarta, majd még egy halvány mosolyt intézett az enyhülni kezdő fiú felé, és végül befogta a száját egy kicsit.

~ Hmm? én olyan kis jótanuló kicsit stréber gyereknek nézném ezt az Olivert, mégis? A jelek szerint egyáltalán nem az! Sőt? küszköd a jó érdemjegyek begyűjtésével, nem mehet neki valami jól? Nem semmi, úgy látszik már az én ítélőképességem is romlik az idő elteltével? vagy nem tudom. Most tényleg csapnivaló osztályzatokat kap vagy csak hülyéskedik? Ki érti? Én inkább hiszek neki és hagyom a bonyodalmakat? ~

- A névválasztás hálátlan dolog. De valójában szerintem jobb hallgatni a szülőkre, mert biztos volt valami céljuk a neveinkkel. Például az Oliver tök jó név, örülj ennek! ? mosoly ? Én például kiskoromban Ginger akartam lenni. Aztán később Courtney, Barbie, Chelsea, Emily, Lilian, Cornelia, Wendy, Mandy, Samantha? és még sorolhatnám? de ha jobban átgondolom most így felnőttebb fejjel akkor a Rosemary-t választanám. De lehet, hogy évek múltán már az sem tetszene úgyhogy maradok a Katnél? - befejzte be a beszámolót a hölgyemény.

- Okééé? - kicsit meglepte az iménti kijelentés amit Oliver tett az imént, de inkább próbál úgy tenni mint akit cseppet sem rázott meg. Nem a legjobb a humorérzéke, de nem akarja ezt felfedni így kiszenved magából néhány erőltetett kis kacajt, majd elnémul.

- Én is remélem, hogy meglesz. De hogy szökött ki egyáltalán? Sajnos az kis bolyhos kedvenceknek az az átka, hogy pillanatok alatt egyik helyről a másikra ?röppennek? át és nehéz tenni ellene bármit is? - magyarázta átélve a szituációt.

- Úristen! Ilyenekkel még csak viccelni se viccelj, hogy Piton kulcstartót csinálna belőle. Szerintem a profnak is van szíve csak nagyon belül hordja. És nem hiszem, hogy képes lenne bántani egy olyan kis édibédi lényt! ? mondta el a védőbeszédet, majd elindultak a hálótermek felé, elvégre nem volt sok értelme ott állni és várni a semmire.

- Hát jobb nem minden titkos cselszövést itt megbeszélni, meglehet! ? mondta, majd elnevette magát Oliver előbbi kis poénján.

- Áh nem fárasztasz le, hidd el ilyen hulla fáradt állapotban engem lehetetlen rosszabba hozni. Szóval nincs gond? - felelte röviden miközben a fiú képes volt ugyanarról a dologról 1 mondat helyett 8ban mesélni.

Katharina

Átrágták a lehetséges keresztneveket, jobban mondva Katharina felsorolt párat, ami számára szimpatikus, Oliver végighallgatta és bőszen bólogatott a nevek hallatán, némelyiken el is mosolyodott. Valóban érdekes nevek voltak, főleg a Barbie és a Rosemary. Az első elég furcsa név a varázsvilágban, a második túl nyanyás. A srác végig mosolygott ezen, de nem tett említést Katharina ízlésével kapcsolatban.
- Okééé, ez egy burkolt igen volt? - kérdezte vigyorogva, de valahogy sejtette, hogy nem biztos, hogy így , a kora reggeli órákban érthető a humora, ezért néhány pillanatra befűzte a "humorzsák száját".
Miután hosszasan kivesézték a névadási szokásokat és a neveket, szóba került a kis görény, aki miatt Oliver nem tudott aludni és aki miatt végig kellett futnia egy hosszabb folyosón, kora reggel, mezítláb.
~ Hogy szökött ki? Csak ezt ne, most színt kell vallanom...~
- Hát...tudod, na jó, én voltam a bűnös. Arra ébredtem, hogy valami kapargatja az ajtót, odamentem, megláttam a kis szőrmókot és nem is tudom, miért, automatikusan kinyitottam az ajtót, ő pedig elhúzott. Nem tudom, hogy melyik szobatársamé lehet, idáig azt sem tudtam, hogy van a hálóhelyiségünkben vadászgörény, de ha ez kiderül, tutira megnyúznak...- felelte, miközben megvakarta a fejét. Ezt általában olyankor csinálta, ha gondolkodott, vagy aggódott valami miatt, esetleg zavarban érezte magát.
- Jól van, nem viccelődöm vele és Piton sem olyan rossz, mint amilyennek tűnik. Valószínűleg, ha befejezzük a tanulmányainkat, akkor már másképpen tekintünk rá. - mondta, miközben kezeit a zsebeibe csúsztatta és úgy ballagott a lány mellett.
- Örülök, hogy nem fárasztottalak le. Mondjuk, ne vedd sértésnek, de ha rád nézek, látszik, hogy ennél fáradtabb már nem is lehetnél. - széles mosoly kúszott az arcára, ahogy a lányra pillantott. Nem akarta ezzel megbántani, egyszerűen csak kimondta azt, amit gondolt, természetesen nagyítva a szituációt, hogy kicsit viccesebbé tegye a hangulatot, feltéve, ha ez sikerült neki.
- Amúgy, ha te sem tudsz aludni és én sem, mondjuk felöltözhetnénk és beülhetnénk a klubterembe sakkozni...Óóó, nem is egy házba járunk. Látod, ezt nem értem. Miért vannak külön klubtermeink? Szét akarnak választani minket?? - szavaiból ismét érezhető volt, hogy kicsit túldramatizálja a helyzetet.
- Hmm ötlet? - tette fel a kérdést, hátha Katharinanak eszébe jut valami jó időtöltés, feltéve, ha nem unja a "bolond" srác társaságát.

Amy meglepődik, ahogy a fiú eltolja magától. Igen, most miliméterre pontosan kihangsúlyozódik a mardekáros jellem, visszaköszön a durvaság és a normál emberi kapcsolatok hiánya. A leányzó sünszerűen reagál: tüskéit kilökve vállat von, elhúzza száját és villámgyorsan áttelepszik a saját ágyára. Két karját a feje alá kulcsolva heveredik a hátára, hogy aztán kifejezéstelen arccal, mereven bámulja a plafont.
Nem fog szabadkozni, nem fogja a sértődöttet játszani, csakcsupán levegőnek tekinti Clyde-ot. Nincs kedve előadni az ilyenkor szokásos ártatlan kislányos szöveget arról, hogy jaj ő bizony hallgatni fog élethossziglan, mint a sír, meg hogy nem fog a pasas nyakán lógni a suliban, sem azon kívül. Ő ezeket természetesnek veszi, de mivel Clyde még nem ismeri, így nyilván nem tudhatott róla. Nem baj, akkor sem magyarázza el neki. Amy ahhoz van szokva, hogy az emberek adnak egy esélyt egymásnak, egy esetleges barátságnak, azonban úgy tűnik a fiú világában ez nem szokás.
Amikor a busz végre lefékez a varázslóiskola kapuja előtt, s a kalauz elkiáltja magát, miszerint "Roxfort!", Joy ruganyosan ugrik fel helyéről. Rá sem néz a srácra, szálljon le ahogy akar, na meg ahogy tud, őt nem érdekli a sorsa, belőle nem lesz oroszlánszelídítő. Szótlanul indul meg az iskola felé, bár nem szeretné, ha ennyi lenne az egész. Ennyi, azaz kisegítették egymást és innentől ha véletlenül szembetalálkoznának a másikkal, akkor köszönni sem lennének hajlandók egymásnak. Ez így túl durva a lány számára, túlzottan kisarkított eset; megszólalni viszont a büszkesége nem engedi, mert abból bizony nem is kevés van Amynek. A sötét utat szegélyező fákat figyelve gyalogol az iskoláig, mintha Clyde nem is létezne.
Dühe ellenére a lányka mégsem bírja szó nélkül végigjátszani ezt a szerepet, az iskola kapujában látszólag közönyös hangon megszólal:
- Élsz még, Clyde?
A nevet azért teszi hozzá, mert a fiú iménti viselkedéséből azt feltételezi, hogy Clyde képes azt hinni másnak szólt a kérdés. Nem mintha bárki más is lenne itt rajtuk kívül, de azért inkább bebiztosítja magát Amy. A kérdés a látszat ellenére nem cinikus, csak éppen Joynak fogalma sincs, hogy mit mondhatna, amivel nem sérti meg a srác "érzékenységét", amitől ugyanolyan sziklaszilárd jellemnek tűnik, viszont amivel mégis kipréselhet belőle néhány szót.

~ Végre, ez könnyen ment?túl könnyen. ~  Röpke gondolat suhan át fájdalomtól lüktető fejében, miközben próbál kényelmesen elhelyezkedni az ?ágyon?. Nem csattan ki a jóléttől, sem a jókedvtől, ez már fix, s ezen az idióta buszsofőr hanyag vezetése sem segít. A gyomra kavarog, néha nyel egyet, s próbálja elfojtani magában az érzést, hogy mindjárt kiadja magából azt a drága italt, s a reggelire elfogyasztott kiflit.  A következő negyed óra csöndben telik el, ő sem foglalkozik a lánnyal, s a másik sem vele. Persze, a gondolataiban előkerül Amy, többek között az, hogy mégis csak segített neki feljutni a buszra, sőt, még viszonylag egész normálisan is viselkedett. Mégsem tud pozitív lenni felé, egyszerűen nem tud bízni másokban, mert az életben már túl sokszor kellett rájönnie, hogy minden csak fellegekre épített szavakból, s hazugságból áll. Azért egy pillanatra megfordul a fejében az is, hogy talán megpróbálhatna ő is nyitni mások felé, legalább csak minimális szinten, hogy ne legyen annyira egyedül. Valahogy azonban ezt a gondolatot is elhessegeti, ez nem illene hozzá, ráadásul mit tudna kezdeni egy normális emberi kapcsolattal, tegyük fel egy baráttal? Mit kellene tennie? Beszélgetni a másikkal, meghallgatnia ügyes-bajos dolgait, együtt elmenni kocsmázni vagy könyvtárba olvasni? Megvitatni a heti témákat? Kiállni a másikért? Mennyi olyan dolog, amire úgy érzi, hogy nem lenne képes, hisz sokkal egyszerűbb belerúgni a másikba, s annak örülni, hogy végre, más is érezi azt a fájdalmat?Érezni, ahogy a busz megáll, majd a kalauz hangjával szólítja fel az utasokat a távozásra. Clyde lassan feltornássza magát ülőhelyzetbe, körbepillant, de a szemben lévő ágyon már nincs ott Amy. Talán így a legjobb, nincs több duma, s nem kell visszafognia magát, lehet újra önmaga. Csak ne lenne ennyire szxarul. Pedig nem mondható gyenge alaknak, de egy ilyen ütést nem sokan bírnak ki talpon.  Az ágyaknak támaszkodva jut el a lejáratig, ahol a sofőr olyan fintorgó tekintettel néz végig rajta, mint egy rakás szerencsétlenségre. Irwine dühösen pillant vissza a másikra.
-   Tanulj meg vezetni ? morogja oda a fickónak, majd nagy nehezen lekászálódik a buszról. Kicsit hűvös van, na meg sötét is. Ő pedig fázik. Összehúzza magán a bőrdzsekit, s elindul a Roxfort felé. Ez nem nevezhető sétának, inkább csak ?húzza a belét?. Néha felpillant a poros útról, s látja a távolban Joy alakját. Az idő múlik, némán, csöndben, egészen a kapuig. Gondolataiból egy ismerős hang szakítja ki, ki más lenne, mint a kék ruhás lány.
-   Szerinted? ? Kérdez vissza gorombán, mintha csak azért viselkedne így, hogy egy bástyát emelve maga köré elriasszon mindenkit.
-   Mond csak, szoktál gondolkodni, mielőtt kérdezel? ? Tetézi bunkóságát, hogy miért? Ő maga sem tudja?

Amy azon pofonok ellenére, melyek eddigi rövidke élete során érték, még mindig ugyanaz a naiv, szinte túlzottan gyanútlan és ártatlan lányka, aki apja halála előtt volt. Éppen ezért fel sem merül benne, hogy Clyde szándékosan viselkedhet így, ő meg van róla győződve, hogy a fejére mért csapás és a félresikerült este a fiú ilyetén viselkedésének oka. Megfordul, hogy a pasas szemébe nézhessen, s higgadtan felel a fiú ingerültnek tűnő kérdésére.
- Nem, nem szoktam gondolkodni, ez a legfőbb ismérvem a Roxfortban, ezért nem is lehet velem semmiről beszélgetni. Jobb így? Mondd, mennyivel jobb, hogy egyedül kell vonszolnod magad, mikor mindketten miliméterre pontosan tudjuk, hogy alig állsz a lábadon? És még valami: mitől szebb az élet akkor, ha beletaposol valakinek a lelkébe? Te tényleg nem érted, Clyde? Az égvilágon semmit nem akarok tőled, csak segíteni szerettem volna neked. Nálad ennyire furcsának számít az, ha valaki önzetlenül segít a másiknak? Tudod mit?! Inkább ne is válaszolj, nem akarom tudni. Ha valaki "megaláz" azzal, hogy segít neked, akkor bástyázd körbe magad nyugodtan, szigeteld e magad mindenkitől, hátha úgy nem érhet többet szemernyi "sérelem" sem. Nem fogok neked szentenciákat adni az életre, elvégre én is csak egy éretlen kölyök vagyok, akárcsak te. Ja, és egy rövidke kérés: ne nyírj ki azért, mert ezt el mertem mondani neked.
Egyszuszra hadarja el a szöveget, miközben egyre bőszülőn szemléli Clyde pupilláit. Amyt zavarja, hogy nem tudja mi jár a fiú fejében, valahogy olyan bonyolultnak tűnik számára az egész helyzet, ami valójában mindennél egyszerűbb: mindketten meg akarják őrizni függetlenségüket és a látszatot, hogy hajlíthatatlanok, kemények. Joy még időben észbekap és mielőtt kirobbanna dühe, lehűti gondolatait. Emlékezteti magát, hogy a srác kihúzta a bajból, tehát nem illenék sértegetnie, netán megütnie Clyde-ot. Ő már csak ilyen idétlen ósdi nevelést kapott.
- Hülye vagy - szól halkan, miközben ledobja magát a kastély előtti lépcsőre.
Előhalássza pálcáját kistáskájából és elsuttogja a Tempus! varázsigét, hogy megtudja a pontos időt. Még csak fél három van, akkor ő még marad egy kicsit itt a sötétben, hadd menjen be Clyde elsőként a kastélyba és tűnjön el amerre csak akar. Kicsi az esélye annak, hogy a fiú mellé telepedjen a lépcsőre akár beszélgetni, akár csak kidühöngeni vele magát az este miatt.
Joy fázósan, halkan kocogó fogakkal ücsörög a lépcsőn és elnéz arrafelé, amerről majd néhány röpke óra múlva a napfelkelte várható. Neki azonban addigra fel kell mennie a klubhelyiségbe, onnan pedig a szobájába átöltözni, mert ebben a ruhában semmiképp nem mutatkozhat a Rofortban nappal. Nem baj, majd lejön vissza a lépcsőre megnézni a napot, amint lassan a látóhatár fölé emelkedve beragyogja a fákat és az egész birtokot. De ez is lehet, hogy a tópartra ül ki megnézni a mindennapos eseményt. Amy Clyde-ról megfeledkezve bámul maga elé, azután környezetét nézi, bár alig láthat valamit a csillagok halovány fényében.

Amy

Megáll a másik mögött, várja, hogy bejussanak a bejáraton, azonban még ez előtt végig kell hallgatnia Amyt. A lány csak úgy szüli a szavakat, szóáradatot zúdít a fiú felé. Clyde meg csak néz, bambul ki a fejéből, s értelmezi a mondatokat. Érzi azt, hogy a másiknak igaza van, bár az is igaz, hogy a mondandó egyes részei bántják őt. Mit tudhat a lány az ő sérelmeiről? Talán semmit, de mégis csak igaza van abban, hogy így soha az életben nem lesz majd senki, akire támaszkodhatna, aki mellette lenne, ha baj van. Hisz elég lenne csak néha egy-két baráti szó, lehet, hogy érdemes lenne nyitnia mások felé. Azonban itt a de szócska, a régi emlékek, melyek nem engedik, hogy kitárja a bástya kapuját.  Némán hallgatja végig Amyt, valamit mondana is, de a másik nem hagyja. Az utolsó szó hallatán magasba szöknek a szemöldökei. A lány egy az egyben a szemébe mondja az igazat, valóban, Clyde sokszor viselkedett hülyén, s talán elég rosszul ítéli meg az embereket. Tekintete a másikon nyugszik, majd követi őt, egészen addig, míg lehuppan a lépcsőre. Mondana valamit, de az önérzete és a büszkesége csak nem engedi, hogy azt mondja, amit érez, inkább az eszére hallgat most is, mint oly sokszor már.
- Menj a pxcsába ezzel a hülye szöveggel, vagy légy pszcihológus bxzdmeg, aztán szxpathatod a sok arcot. ? Morogja oda a lánynak, majd elfordul tőle, s besétál az épület ajtaján.
~ Mégis mit képzel, hogy megmondja nekem, mit miért csinálok? Talán ott volt? Wáááh...Clyde bxzdmeg, te teljesen hülye vagy. Ez a lány csak segített, erre meg...Most már lehet nagy arcod a többiek előtt, sikerült sértegetned egy normális lányt, bravo...~ Futnak át a gondolatok a fejében, miközben lassan, fájdalmas mozdulatokkal ballag a lány felé. Nagyon otromba volt,  nem így kellett volna lezárnia ezt a találkozást. Mondhatta volna azt is, hogy igazad van és egy rövid köszönés, de nem, neki muszáj volt így viselkednie. Egy pillanatra megtorpant a folyosón, hátrafordult, egy pillanatig habozott, hogy visszaforduljon-e, de győzött a büszkesége. Csak úgy, magának legyintett egyet, majd eltűnt a sötét folyosókon...

Na, mondhatom szép ez a mai nap. A rohadás essen inkább az egészbe, meg az egész évfolyamba… és persze ki ne hagyjuk a nagy szitkozódásból az SVK órát sem, mert onnan kezdődött el ez az egész balhé. Tényleg, marha jó ám a szombat délelőttöt azzal tölteni, hogy takarítónőset játszunk a bejárati csarnokban, ahol természetesen a legtöbb diák fordul meg nap, mint nap. Piton professzornak „áldani” kell azt a nagy orrát, mert bizonyára nem csak kifelé, hanem befelé is ilyen szép nagyra nőhetett, ezért nyomja össze parányira azt a korhadt agyát. Ilyenek és még ehhez hasonló cifra dolgok keringenek Sebastian fejében, amint rövid terepszínű nadrágban, fehér pólóban és egy, a macskája által szétnyűtt papucsban sétálgat a főépület kisebb folyosóin. Nem nagyon akarja elérni a bejáratot, hiszen az egészet feltörölheti, négykézláb mászva, így teljesen kiszolgáltatva magát a mocskos évfolyamtársaknak, akik miatt most ezt a büntetést kapta. Mindkét hosszú karja végég, ujjai közé szorítva cipel két kelléket, mégpedig a felmosó vödröt – tele vízzel és szappannal, plusz felmosó kefével -, míg a másik kezében egy felmosó seprőt. Igazán fess ebben az összeállításban, azt azért meg kell hagyni. A szőke mindig vidám képe, most majdnem felrobban abban a nagy szemöldökráncolásban, s csoda, hogy tüdeje is még bírja, elvégre azok a bikaszerű fújtatások nem kímélik meg. Még szerencse, hogy évek óta sportol… biztosan ez az egyetlen oka annak, hogy még nem durrant ki a fiú. Pedig lehet, hogy jobb lenne a szenvedések nélkül.
- Marha jó… - motyogja idegesen az orra alatt, miközben lesétál a csarnokba vezető lépcsőn.
Természetes dolog, hogy tömve van mindenféle diákkal, akik előtt szépen le fogja égetni magát.

Nagy levegő. Beszív, kifúj. Nyugodjunk csak meg, nincsen semmi baj. Oké, tudom, hogy felötlik az ember fejében a kérdés, hogy vajon miért is érdekli, hogy mások mit gondolnak róla? Elvégre sosem volt az a fajta srác, akit igazán izgat, hogy egyesek hogyan viszonyulnak ahhoz, amit éppen csinál. De ez most más. Ezt nem ő akarta, és igazságtalannak érzi, hiszen nem ő volt az, aki Piton fejét varázsolta egyik évfolyamtársa varangyának a fejére. Ő csak úgy röhögött, hogy majdnem kipukkadt. Lehetséges, hogy ezt nem kellett volna, de nem bírta ki… ezért – mert ennyire viccesnek találta – Piton professzor szerint ő volt, és ne is merje másra fogni a dolgot. Mocsok egy ember, én mondom. Nem hiába házvezető a zöldvérűeknél. Neki legalább normális színe van a vérének, egészséges piros, nem úgy, mint… áááh! Nem érdemes időt pazarolni rájuk. Neki kéne állni a suvickolásnak, mindenféle varázslat nélkül persze, ahogyan azt kell egy hivatásos rabszolgának. Belenyúl a zsebébe, majd elővesz egy sárga gumikesztyűt, aztán egy kendőt, amit öregasszonymód a fejére teker. És azt hiszi, hogy pusztán a takarítás miatt fogják őt körberöhögni? A kis naiv… Azt hiszem ő teljesen bizonyos abban, hogy ezt így KELL csinálni, hiszen eddig minden filmben és képregényben így volt felöltözve az, aki éppen takarított… hullát vagy akármit, nem is az a lényeg. Hanem az, hogy igazán jól mutat a szerelésében, és talán ezzel intézte el magát.
Csupán azt kell szem előtt tartani, hogy Bastian sosem volt normális, ezért most sem csinál másképpen.

- De tanárnő, ne már!
- Nem ajánlatos feleselnie jelen helyzetében, Bishop, inkább megköszönhetné, hogy ilyen jóindulatú voltam.
Jóindulatú?! Tizenöt pontot vont le a Griffendéltől, és most a fülemnél fogva ráncigál Merlin tudja, hova! Egyáltalán nem volt jóindulatú.
- McGalagony professzor, kérem, én tényleg csak viccnek szántam… – próbálom meggyőzni utolsó erőmmel a banyát, de nagyon úgy tűnik, hogy hasztalan.
- Piszkos avarra cserélni Trelawney professzor tealevelét maga szerint vicces? Ne, ne is válaszoljon, nem akarom hallani. Majd a büntetőmunka alatt elgondolkodhat ezen.
- Igenis, tanárnő – fintorodom el megadóan, és hagyom, hogy rongybabaként húzzon maga után a felpaprikázott házvezetőm. Ezek szerint a cserebogarat még nem találták meg a csészében.


A bejárati csarnoknál végre visszanyerem a szabadságomat, de csak addig, míg a professzor indulatos bűbájának köszönhetően ki nem csapódik az egyik félreeső kamra ajtaja, és felém nem száguld egy teljesen hétköznapi felmosófa. Csakis a kviddicsen finomított reflexeimnek köszönhető, hogy idejében a markomba zártam a súlyos eszköz nyelét, mielőtt lekaszált volna. Kissé hátratántorodom a lendülettől, de úgy tűnik, McGalagonyt ez nem hatja meg.
- Piton professzortól tudom, hogy a Griffendél tanulói ma igazán elemükben vannak – folytatja a megaláztatásomat, és szikrázó pillantást küld a padlón kuporgó madárijesztő felé – Szégyellhetnék magukat! Minden esélyt eljátszanak, hogy a sajátunknak tudhassuk év végén a kupát. Ráadásul maga, Bishop! Aki még a csapatban is benne van, szégyellje magát – pirít rám, és a takarítónőnek öltözött gyerekre, kiélezve minden egyes lesújtó szavát. Nem tudom, mit van úgy oda, amikor ő maga vonta le a pontokat a griffitől. Talán most kéne elmotyognom egy sajnálomot, de hogy is tehetném, amikor nevetni támad kedvem, ha csak Trelawey sártól sötétlő, sejtelmes mosolyára gondolok. Szerintem azért vicces volt.
- Llewelyn, Bishop, nem mennek addig sehova, amíg nem csillog az egész csarnok – döf még egy utolsót a szemeivel az öreg boszorka, és már majdnem átjár a megkönnyebbülés hulláma, amikor visszafordul felénk, és orrlyukai bőszen szűkülnek össze a mély levegővételre – Kérem a pálcáikat.
A partvisba kapaszkodva ácsorgok a toronymagas nő előtt, és komoly fizikai fájdalomba kerül, hogy ne vágjak az óhajára azonnal valami trágárságot. Hogy foszthat meg a pálcámtól?! Hosszú másodpercekig vívódok önmagammal, végül kelletlenül belehelyezem a kinyújtott tenyérbe a legértékesebb kincsemet, és fújtatva elfordulok az ellenkező irányba.
- Gyerünk, Llewelyn, ez magára is vonatkozik – sürgeti meg a főgonosz a rabtársamat is, s ahogy az eleget tett a kívánságának, elviharzik a kastély gyomra felé zsákmányával.

Pálcavesztetten, megalázottan állok a vizes vödör fölött, még mindig a hülye felmosófára támaszkodva. Ingerülten a takarítóeszköz végére dobok egy szutykos rongyot, hogy a délután hátralevő részében oda-vissza tologassam teljesen értelmetlenül a kolosszális helyiség falai között. Hát nem véletlenül tanácsolták, hogy öltsünk egyszerű mugliruhát – ilyen gány melóhoz még a házimanóknak sem fűlik a foguk.
Látványosan szenvedve csapom bele a rongyot a vödörbe, nem törődve azzal, hogy esetleg Sebastianra fröcskölöm ezzel a szutykot. Tényleg, mintha csak most jutott volna eszembe alaposabban szemügyre venni a srácot. Borzasztóan néz ki. Gunyorosan felmordulok, elhitetve magammal, hogy ez a látvány legalább enyhít egy kicsit a világvége hangulatomon, illetve járhattam volna sokkal rosszabbul is.

- A te büntetésed az volt, hogy ilyen béna ruhába kellett bújnod, hogy mindenki jól megbámulhasson? Várj, biztos van valahol egy színpad, igazán végigvonulhatnál rajta..

~~~Moana Lines~~~

Természetesen rábólintott az itt maradása feltételére, hiszen máshová nem is mehetne. Kanadába nem szívesen menne vissza, a barátai is itt tartózkodnak. Bár az fájdalmasan érintette, hogy ennyire nem szeretik a CsCs-t a tanárok. Igaz, belegondolva, nem éppen felhőtlen életet éltek a lányok. Alkohol, randalírozás, duhajkodás, és még nagykorúaknak sem mondhatni őket. Nagyon is messze van még az a 17 év, amit el kellene érniük ahhoz, hogy minden fegyelmi nélkül züllhessenek.
Ha már megengedték neki, hogy itt lehet a barátaival, gyorsan meg kellene keresnie őket. Igen ám, de amióta nem járt a Roxfortban semmit se tud róluk. Egyszer küldött nekik levelet, de nem kapott rá választ, sőt a baglya sem érkezett vissza. Fogalma sincs, most hol lehetnek, merre induljon. Ránézett az órájára, és megállapította, hogy biztosan órán vannak, de hogy melyiken és hol, azt már nem tudta pontosan. Úgy vélte, muszáj lesz megkeresnie Pitont, hátha azzal a mogorva, lenéző tekintetével elárulja neki a mostani tantervet. Nem hiányzott sokat, ahhoz mégis eleget, hogy mindent újra kelljen kezdenie.
A Nagytermen áthaladva, elindult a Mardekárosok birodalma felé. Hátha talál valaki ismerőst…

A harmadik vajas-baracklekváros pirítósomat majszolgatom egy magamban, hiszen Aya-ék pár percre indultak jóslástan órára. Mondtam nekik, hogy ne várjanak meg nekem úgyis pont lyukasórám van és ahogy az ilyenkor ismert gyorsaságomat vesszük figyelembe, aligha értek volna fel a jóslástan terembe ha még engem is bevárnak. Nem értem miért járnak jóslástan, egy részt teljesen megbízhatatlan tantárgy, másrészt pedig unalmas is, nem látom sok hasznát. A tanártól pedig egyszerűen kiráz a hideg… ha az ízlésficam fájna, Trelawney már ordítana a fájdalomtól. Fontosabb dolgokra is fordíthatom az időmet, most például a bájitaltan esszémbe kéne belenéznem, így utána gondolva azt hiszem összekevertem két méreg ellenkivonatának az összetevőit. Igen, határozottan emlékszem, hogy a másodikba nem kellett volna zsálya-kivonat. Mit is keresne egy ellenanyagban?
Szórakozottan megcsóválom a fejemet, majd az utolsó falatot is a többi után küldöm, nehogy egyedül kelljen dacolnia a gyomorsavammal. Belekortyolok a kávém maradékába, de miután azt kell észrevennem, hogy teljesen kihűlt, inkább visszarakom a csészét az asztalra, és úgy döntök visszamegyek a klubhelyiségbe. A mellettem sorakozó vastag könyvek rendezgetése után kézbe veszem azokat, a kupac tetején a fennmaradásért küzdő kisebb-nagyobb pergamendarabokkal együtt, aztán elindulok a csarnok felé, közben a tanári asztal felé pislantok, már csak megszokásból is. Ezért sem csodálom, hogy mikor ismét előrenéznék már a földön találom magamat, köszönhető ez egy nem túl szép találkozásnak egy szembejövővel. Már kezdeném a sűrű bocsánatkérést és a zavart nevetgélést, de aztán még időben felnézek áldozatomra: Egy mardekáros, jó néhány évfolyammal alattam járó lány.
-Sajnálom, figyelmetlen voltam. Meg vagy még?
Kérdezem arra számítva, hogy rendes választ sem kapok, csak egy bunkó beszólást, de mégis reménykedem abban, hogy ez a lány nem az az „aranyvérű létem miatt, azt képzelem én vagyok a Jani” típusú ellenszenves Mardekáros. Hisz nem lehet mindegyikük olyan… Vagy a normálisabb, eltévedt réteget talán kirugdosták a káhájukból, mikor felismerték a normálisságra való hajlamot? Nem, Moana, a fantáziád ismét túl élénk. Fejemet vakargatva nézek le az előttem heverő könyvekre és pergamenekre, aztán lassan, egyenletesen vörösödő fejjel elkezdem felkapkodni szétszórt cuccaimat. Miközben a vaskos köteteket rakosgatom egymásra megakad a szemem a lány lába elé kallódott pergament, melyen felismerek pár nagyon ismerős vonalat, és összeáll a kép. A francba! Nem lenne jó, ha észrevenné, már pedig elég kicsi az esély arra, hogy figyelmen kívül hagyja a tintával rajzolt mozgó karikatúrát. Nos, ez a rajz nem más ábrázol, mint magát Perselus Pitont, aki újra és újra a tükör felé fordul, de az megannyiszor hull darabokra a szörnyű látványra. Körülötte hű talpnyalói igyekszik összetakarítani a romokat, köztük felismerhető Malfoy, meg néhány haverja. Meg kell mondanom, egész jól sikerült, pedig béna vagyok ilyen téren… Reménykedem, hogy még nem látta meg, és a rajz után kapok.

- Hogy az a jó...- kiált fel, ahogy a földre zuttyan. Nem nézett a lába elé, azt se figyelte, ki jöhet vele szembe, helyette próbálta felidézni az itt eltöltött időszakot, a lányokat, a bulikat, na meg azokat a balhékat, amikre oly' szépen felhívták az igazgatóiban a figyelmét. Ha nem érezte volna magát ennyire elveszettnek, mint ebben a pillanatban, jót röhögött volna a markában, de a CSCS hiányában, magányosan bandukolva, valahogy ehhez sem volt igazán kedve.
Nem mintha most a földön fetrengve lenne bármihez is. Már ordítaná is le a vele szemben ücsörgő lány fejét, ha nem döbbenne rá: idősebb nála, és nem ismerte fel, mint a CSCS tagját. Basszus, ez csak azt jelentheti, hogy a tekintélye jócskán csappant az iskolában.
- Valóban figyelmetlen voltál - ad igazat Moanának, még akkor is, ha ő sem figyelt jobban, sőt, ha előre néz, talán még ki is tudta volna kerülni a lányt, és nem a földön hemperegnének. Na de már mindegy, megtörtént az ütközés ezzel a felső éves Hollóhátassal. Miért kell mindig ilyen bolond emberkékkel összeakadnia. Már-már mondaná is a szidalmakat, amikor megint csak eszébe jut: ő most nem más, mint egy visszafogadott lélek, akinek ajánlatos legalább az elején meghúznia magát.
Ebben a pillanatban látja meg a rajzot a földön. Moana akármilyen gyors, megelőzi. Felveszi, a szemöldökét slégan felhúzza, úgy tanulmányozza a firkálmányt. S a végén nem tudja megállni, hangosan felvihog.
Piton sosem volt a kedvence, de ez valahogy kölcsönös is volt. A többieket úgy ahogy csípte, de CC mindig is a begyében volt. Elviselte, hiszen a háza diákja volt, és Cherhal lány, a Noir dobosa, de valahogy, ha tehette, mindig a körmére koppintott.  CC pedig mindig kicsúfolta a háta mögött, pedig egy mardekárosnak tisztelnie, imádnia kellene Piton professzort.
- Hmmm, ezzel szaladok is Pitonhoz.... - mondja most már véresen komolyan, és már hátat is fordít a lánynak. De két lépésnél nem tesz többet, helyette visszanyújtja a lapot.
- Nem mondom, hogy tehetségesen rajzolsz, de a portréid felismerhetőek! Jobban kellene rájuk vigyázni! - mosolyog a lányra.

A kiáltás arra enged következtetni; gázoláson átesett áldozatom nem igazán örül annak, hogy önhibáján kívül váratlanul közelebbi kapcsolatba kell kerülnie a földdel, ami érthető. Libabőrös leszek a hangtól, készülök a leszámolásra, az átkozódásra, bármire. Csak gyorsan legyünk túl rajta… nem nagy a forgalom, de az a néhány ember nem arról ismeretes, hogy az ilyen apró incidenseket szó nélkül hagyják, és ne mesélnék el a lehető legtöbb embernek. Mert igen, itt ilyen emberek is vannak, sőt nem egy-kettő, hanem jó páran. Mondjuk, egy fokkal még mindig jobbak, mint azok, akik beszéd helyett pálcát rántanak. Cöh.
Kezdem felfogni, hogy az a bizonyos leszámolás, ami ellen néhány másodperc alatt már fel is vérteztem magam, elmarad. Mi? He? Rosszul láttam volna? Nem is Mardekáros? Dehogynem. Lehet, hogy figyelmetlen és béna vagyok, de vak cseppet sem. Még a szemüvegem is rajtam van, anélkül lenne okom aggódni, de így teljeséggel biztos lehetek abban, amit láttam. Lassan kezd összeállni a kép is, miután nem sikerül megkaparintom az értékes rajzot, ami akár a végemet is jelentheti, ahogy Pitont ismerem. Úgy van, ezért megfog mérgezni. Talán át kéne vennem Mordon szokását… meg kéne kérdeznem hol vette azt a flaskát.
Azaz eshetőség, hogy többet nem ehetek, ihatok semmit anélkül, hogy ne kelljen aggódnom Piton esetleges mérgezési kísérleteiről, fogalmazzunk úgy, hogy nem deríti fel túlságosan a kedvemet. Valószínűleg a pergamenen látott pár tollvonás fojtja vissza a lány keletkező indulatait, legalábbis én így tippelem. Bosszúsan fürkészem őt, miközben a rajzot nézi, és jobban megnézve, valahonnan ismerősnek tűnik. Nem, nem csak úgy láttam a suliban, a folyosón, vagy valahol. Nem. Egyértelműen ismerős az arca, de hogy honnan… nos, nem sikerül eljutnom a gondolatmenetem végére, pedig már éppen körvonalazódott a lány kiléte. Felnevet. Nem, nem nevet, inkább vihog. Bevágok egy fintort és pislogás nélkül figyelem egy darabig. Ahogy elnézem, nem igazán fogja visszaadni a pergament, sőt talán gonosz terve végbe menetele miatt látszik ennyire boldognak. A fejemben minden ismert szitokszó gondolatát kiélvezem néhányszor, motyogok is belőlük valamit, de elég halkan ahhoz, hogy más ne hallja meg.
Az utolsó, dédelgetett reményem is elszáll, pillanatok leforgatása alatt, csak egy mondat kell hozzá. Viszi Pitonhoz. Moana, búcsúzkodj, írj végrendeletet, mondd meg Audrey-nak, hogy keressen új terelőt, mert a Vég lassan, de szinte megállíthatatlanul közeledik feléd. Megdermedek a megkezdett mozdulatban, teljesen lefehéredek, ajkaimat kezdem el harapdálni, keresnem kell valami kiutat, bármilyet. Csak ne kelljen találkoznom azzal a denevérrel. Szadista állat, az. Nem is értem, hogy taníthat az iskolában, csak rá kell nézni, nem egy gyerekbarát tanár bácsi, ezt még a hülye is látja.
Mielőtt bármit is mondanék, történik valami, amitől arcom visszanyeri az eredeti színét, bár még mindig kicsit sápadtnak tűnhetek a kisebb ijedtségtől. Nem, nem a szőke herceg érkezett meg fehér egyszarvún, csak a lapot kapom vissza, egy apró megjegyzés kíséretében. Nem tudom elfojtani a vigyoromat, fogszabályzómat kivillantva veszem át a rajzot.
- Alaposan rám hoztad a frászt, amúgy köszi. Ha ez Pitonhoz jutott volna…húúú.
Fejezem ki magamat igazán értelmesen, és letörlöm a homlokomról a nem létező izzadtságcseppeket, jelezve, hogy ilyen húzósnak éreztem a helyzetet. Összeszedem azt a maréknyi elszórt tárgyat, amit még nem raktam fel a kisebb könyv- és kacattoronyra, majd felkapom az egészet és fél kezembe tartva őket kezet nyújtok a mardekáros felé.
- Egyébként... heló, Moana Lines vagyok. Hetedikes, hollós, terelő a kviddicscsapatban, és az egyik legnagyobb anti-Pitonos.
A szám sarkában bujkáló mosolyt meg sem próbálom elrejteni, ráadásul saját meglátásom szerint magamhoz képest igazán barátságosan viselkedek. Nem mintha egyébként barátságtalan lennék, vagy ilyesmi, de most kifejezetten jó passzban vagyok. Kivételesen. Nem is tudom, mióta nem voltam ennyire vidám, közvetlen. Talán a közeledő év vége teszi… ugyanis, amint vége az évnek, már nem leszek a Roxfort tanulója, és meglepő, de örülök neki. Fogalmam sincs, mit fogok csinálni a suli után, de már várom. Mindenesetre, amíg még itt vagyok, több ismertséget kell keresnem, ahogy nagyanyám mondaná; a kapcsolatok sosem ártanak. Sose gondoltam volna, de most az egyszer igazat adok neki.
- És Te hogy-hogy itt? Lyukas óra? Bezzeg, nekem csak tavaly, meg most idén volt egy-kettő.
Jegyzem meg a fejemet csóválva. Nyilvánvaló, hogy a hatodikosoknál jóval fiatalabb, de nem tudom belőni az évfolyamát, negyedikesnél semmiképpen sem lehet idősebb. Megpróbálom beindítani a beszélgetést, de sose ment nekem ez igazán jól. Nem megy nekem ez a tartalom nélküli csevegés, de talán a válasza hatására az érzékeim és az érdeklődésem is felélénkül egy kicsit.

Nem tehetett róla, a lány ijedtsége kárörvendő vigyort csalt az arcára. Nem segített neki összeszedni a földön maradt jegyzeteket. Eszébe sem jutott, csak ott állt felette, és figyelte, hogyan hajlong előtte a felette járó hollóhátas. Ha tudatilag nem is volt benne felsőbbrendűség a háza miatt, a jelleme, a közönye a többi ember iránt, nem hagyja, hogy előzékeny legyen.
- Ha Piton meglátta volna, szerintem évvégéig sem végeznél a büntető feladatokkal, amiket rád sózott volna…
Vonta meg a vállát, mint aki nem törődik azzal, milyen következménye lett volna, mégis a lelke mélyén sajnálta volna a lányt. Nem kíván ő senkinek sem rosszat, csak nem igazán foglalkozott másokkal, elég neki a saját lelkivilága, na meg a lányoké, akiket keres.
- Christine Cherhal – nyújtott kezet. - De ha Christine-nek mersz szólítani, megagyabulállak! – s látszott rajta, hogy komolyan is gondolja. – Szóval csak CC, oké?
Rántotta vissza a kezeit, és zsebre vágta őket. Piton megjegyzésére, nem mondott semmit se, csak megint vállat rántott, de most többször is egymás után.
- Lyukas óra… fogalmam sincs, hogy az van-e. Most jöttem vissza a suliba, és valahogy egy órarendet kellene keresnem, mert fogalmam sincs, hol találom a többieket. Éppen Pitonhoz tartottam, de a rajzod megállított. Most sokkal inkább a másodéveseket szeretném meglelni, de őszintén dusztom sincsen, merre lehetnek.
Idősebbnek tűnt, mint másodéves, magasabb, kicsit érettebbek a vonásai, de nagy bánatára majdnem olyan lapos, mint egy deszka, alig látszanak a domborulatai.
- Egyébként mi mozog a tallárod alatt?
Mutatott a lány bal vállára, ahol hullámzott a ruhaanyag.

Úgy tűnik, hogy Bastian az egyedüli, akit a csarnok felmosásával büntetnek. Miért nem olyan büntetést választottak neki, amivel megbánhatja azt az igazán gaz cselekedetet. Mert ez, hogy takarító nénit kell játszania, egyáltalán nem azt jelenti, hogy megbánja Piton professzor kiröhögését. Vicces volt... nagyon vicces, de ez a helyzet már kevésbé csal mosolyt a srác mindig vigyorgó képére. Kék szemeivel körbenéz a csarnokban, majd hamarosan kiabálásra lesz figyelmes. Az egyik hang igen ismerős neki; McGalagony professzor... na, akkor mégsem lesz teljesen egyedül. Ezen a gondolaton szélesen elmosolyodik, majd halkan dudorászva kezd neki a felmosásnak. Egészen furcsa, ahogyan nekikezd. Belenyúl a vödör undorító, zöld színű tartalmába, aztán tenyeréből merőkanalat formázva merít egy keveset a löttyből és ráfröcsköli a felmosórongyra ahelyett, hogy azt mártotta volna bele. Ezzel még egy ideig el is szórakozik, hiszen nem könnyű egyszerű fröcsköléssel eláztatni a rongyot. Sosem gondolta volna, hogy egyszer ilyen helyzetbe fog kerülni, habár... Bastian lenne az utolsó a Földön, aki akármi miatt is szégyenkezne. Valójában van benne, az az volt benne szégyenérzet, de már réges-régen kihalt belőle az érzés ennek az iskolának köszönhetően. A Roxfort jó minden betegségre, gyógyír minden rosszra, ami csak létezik ezen a világon. Legalábbis, Sebastian szerint biztosan. Amikor idejött, akkor még csak egy idióta kölyök volt, aki nem értett semmit sem az emberekhez, semmiről nem tudott, bugyuta volt, mint egy darab kő... és érzés is annyi volt benne. Azonban az évek alatt telepumpálták jó érzéssel, szeretettel, szerelemmel, bugyuta maradt egy kis része, de legalább már meg tudja különböztetni az embereket. Tudja, hogy mikor minek jött el az ideje, és azt az idióta mosolyt csupán védekezésképpen tartotta meg sápatag képén.

A lögybölés még eltart egy ideig, de valaki(k) megzavarják. Lassan emeli fel a fejét, kicsit hunyorogva, mert szinte már attól tart, hogy a rikácsoló, tiszteletet parancsoló hanghoz tartozó asszony mindjárt lever neki egy hatalmas pofont. Nem egyszer agyalták már el az évek során, ezért nem alaptalan a gyanúja, hogy nemsokára orbitális pofon gazdája lesz. No de, pont McGalagonytól kapná? Szeretett házvezetője sosem tenne hasonlót. Nem él azokkal a módszerekkel, mint - például - Piton professzor. Amint meghallja a saját nevét, és az utasítást, szélesen mosolyogva pattan fel, kihúzza magát, aztán szalutálva szólal meg.
- Igen, asszonyom. Úgy fog csillogni, hogy ezentúl manókra sem lesz szükség. - jelenti ki, majd a tanerő furcsállva néz rajta végig. Mondjuk, már megszokta... mindig így néz rá a nő.
Érdekes egy szerelés van rajta, azt meg kell hagyni. És valóban nevetséges ebben az öltözetben, s ennek Iza is hangot ad egy idő után. Még hogy ez, büntetés? Dehogy. Magától vette fel ezt az egészet, hiszen azt hitte, hogy ez benne van a munkaköri leírásban. Ezek szerint melléfogott, de ez a legkevésbé sem érdekli. Megvonja a vállát, majd szélesen vigyorogva válaszol a lánynak, miközben megpróbálja levenni gumikesztyűjét. Nehezen megy, hiszen nem hintőporozta be a belsejét, nehéz dolga lesz.
- Hát... szerintem egész stílusos. - vigyorog még mindig - Te miért kerültél ide? - vált inkább témát.
S miközben beszél, sikerül levennie a kesztyűt, de azzal a lendülettel Iza arcába repül a lötty róla.
- Basszus! Bocs, nem akartam. - húzza el ajkait, miközben máris egy zsebkendővel próbálja meg letörölni a lány arcáról a felmosóvizet. Álla alatt fogja meg az arcot, majd megkísérli a segítségnyújtást.

Már majdnem sikerült lelépnem, mikor meglepetésemre, valami visszahúzott. Nem hittem el, hogy volt annyi vér a pucájában, hogy utánam merjen nyúlni és kérdőre vonni engem. Nem voltam hozzászokva az efféle dolgokhoz, így az első reakcióm a pislogás volt. Egy egyszerű, szürke senkinek tűnt, akiről álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen lépésre fogja elszánni magát, erre tessék!
Bódultságomból az zökkentett ki, mikor maga elé rántott. Nem is tulajdonítottam ennek nagyobb jelentőséget, ám ahogy felocsúdtam rögtön nekiestem.
- Veszed le rólam a szutykos kezed! - förmedtem rá, azzal jobb kezemmel levakartam magamról a srác kezét. - Hogy mersz engem rángatni? És mégis mi közöd ahhoz, hogy mi miatt siettem? Csak, hogy tudd... - kezdtem, majd belém hasított a felismerés. - Mit magyarázkodom én itt? Nekem van a legkevesebb okom arra, hogy megpróbáljam menteni magam! Te mászkáltál itt holdkóros módjára és engem próbálsz meg bemártani? Azért gondolkozz már el egy kicsit ezen!
Minél tovább beszéltem, annál inkább kezdtem úgy érezni, hogy elveszek a fiú tekintetében. Kezdtem úgy nézni rá, mint egy férfire. Most, hogy jobban láttam arcát, egész helyesnek tűnt. A szemei különösen tetszettek, de azért messze volt az ideáltól. Pár másodperc alatt azonban sikerült összekapnom magam és ismét szúrós tekintettel fürkésztem arcát bocsánatkérésre várva.

Miután eltakartam vele magamat "tudomkitől", ő rögtön leszedte a kezemet a válláról. Majd elkezdett magyarázni valamit, nem figyeltem rá, mivel sokkal jobban érdekelt, hogy ne vegyen észre Rosmerta. Végül észrevétlen maradtam a számára és eltűnt a szemem elől, nyilván kiment a roxforti birtokra. Ismételten a mardekáros hölggyel tudtam törődni. Azt vettem észre, hogy a z arcomat fürkészi. Valamire várt ... bárcsak tudnám, hogy mit mondott, akkor talán még tudnék is tenni valamit, hogy ne "verjen" a szemével. Eddig összegörnyedve álltam előtte, hogy az egész testemet fedje a (k)egyetlenemtől. Most kihúztam magamat és látni lehetett a körülbelül 30 cmes távolságot kettönk magassága között. Ismét szólásra nyitottam a számat.
- Kösz a menedéket, megkérhetlek rá, hogy az elkövetkezendő időkben nőj magasabbra, alig bírtam összegörnyedni, hogy ne vegyen észre ... - Majd azt vettem észre, hogy a lány szemei elkerekednek, nem lepödnék meg, hogyha ezt a szólásomat egy pofonnal, vagy egy kisebb átokkal díjazná. Ezen esetre reflexeimet "bekapcsoltam" és ha ütni, vagy varázsolni akarna, még talán időben le tudok bukni ...

Ez a válasz már nem lepett meg annyira, mint az ezt megelőző tett. A beszólásokat jobban elviseltem, mint azt, hogy valaki hozzám nyúljon. S bár kissé dühös voltam, kíváncsiságom és a megalázásra való vágyam erősebbnek bizonyult.
- Menedék? Mégis mitől tojtál be? Vagy inkább kitől? Esetleg van valaki, aki laposra szeretne verni? Na, halljuk! Ha már feltartottál, legalább ennyivel bökd ki a szemem!
Már szinte elképzeltem, ahogy egy hetedéves mardekáros fiú fojtogatja őt a második emeleti férfi mosdóban. Persze, nem mintha már jártam volna ott. Viszont a harmadik emeletiben igen. Ó, régi szép emlékek! Na, de ezt most hagyjuk! Abból kiindulva, hogy az összes lány mellékhelyiség ugyanolyan, következtettem arra, hogy nyilván az összes férfi mosdó is egyforma. Így már volt némi elképzelésem a berendezésről.
Mivel ezt a képet - mármint a fojtogatósat - nem tartottam túl valószínűnek, elkezdtem gondolkozni, vajon ki akarhat még elkerülni.
Talán egy tanárt? Lehet, hogy egy vén szipirtyó... Talán McGalagony? Lehet, hogy a vénlány egy kis szórakozásra vágyik és ezt a szerencsétlent nézte ki magának? Mekkora hír lenne!
Az ilyen és ehhez hasonló gondolatok miatt, szám egy vékony, ám annál gonoszabb mosolyra húzódott. Elképzeltem, ahogy a jó öreg McGalagony lerohanja a srácot egy sötét folyosón. Egy kis romantikus elemként a hold fénye átszűrődött a folyosó végén lévő ablakon megvilágítva a két - de minimum egy - szerelmest. És mikor már az indulatok végleg elszabadultak... Itt inkább abbahagytam az eszmefuttatásom, hisz azért ennyire undorító dolgokat már nem bírtam elviselni.
Persze az is lehetséges volt, hogy csak egy leckével tartozik valamelyik tanárnak. De az kevésbé vicces és pikáns, mint az előző történet. Bár valószínűbb. Ilyen kétségek közt, most már igazán vártam, mi volt a fiú indoka a bujkálásra. S reméltem, hogy a leckeírásnál érdekesebb történetet fogok hallani. Legalább egy McGalagony-románc szintűt!

Miután visszafeleseltem a csajnak ő rákontrázott a dologra és kikérdezett. Szemében láttam, hogy nem épp ideillő dolgokon gondolkodik, hagytam, hogy hagy élvezze ki a perceket, amíg még ezt gondolhatja. Na de még visszaadom ezt neki valahogy. Miután azt vettem észre a szemében, hogy befejezte a képzelgéseit, nekem is mosolyra húzódott a szám. Úgy gondoltam nem szeretheti, ha érintkezik vele valaki, úgyhogy először is a fejére tettem a kezemet és elkezdtem a buksiját simogatni. Majd úgy feleltem neki.
- Az nem rád tartozik kicsi lány! De elárulom neked, hogy senki nem akar megverni, csupán kerülök egy illetőt. Egyébként meg, mint mondottam egy ütközéshez a két ember nem odafigyelés kell. Remélem azért "kedves" aranyvérű boszi létedre tudsz számolni, legalább kettőig. - Feleltem neki, majd felkészültem arra, hogy időben ki kell ugornom egy átok elől minimum. De erről az egészről nem is én tehetek, hisz én csak "véletlenül" nem odafigyeltem. Igaz bocsánatot kellett volna kérnem, de mivel nem csak én tehetek róla, jóbb lett volna, ha ő  teszi meg ezt először. Hiszen mégiscsak a hölgyeké az elsőbbség.

Mikor megfogta a fejem, már akkor tudtam, hogy ennek az egésznek nem lesz jó vége. Kezemmel a talárom alá nyúltam pálcámért, ám a mozdulatot hirtelen abbahagytam.
Ez meg honnan tudja, hogy aranyvérű vagyok? Talán találkoztunk már? Mindegy, ez most nem lényeg... De azért mégis jó lenne tudni! Inkább rákérdezek, mint hogy ezen törjem a fejem!
Kihúztam kezem a talár alól, majd azzal a mozdulattal, amit korábban már bemutattam, leemeltem a fejemről a kezét.
- Mondtam már, hogy ne nyúlj hozzám a koszos mancsoddal! Különben is, honnan tudod, hogy aranyvérű vagyok? Ismernem kellene téged?
Próbáltam felidézni valami halvány emléket a fiúról, de semmi nem ugrott be. Bár, most, hogy jobban megnézem elég ismerős arca van. Talán... Mintha már láttam volna valahol, de sehogy sem akart élesen bevillanni a kép. Aztán megtörtént...
- Hát persze! Te is ötödikes vagy - tört ki belőlem - Kis hollóhátas stréber... Jellemző! De a neved... A neved akkor sem tudom.
Mindenesetre elég helyes. Na de kérlek... Biztosan nem aranyvérű! Akkor tuti, hogy ismerném. Maradt a sár-, illetve a félvér.
Konkrét előítéleteim nem voltak a hovatartozást illetően, ám az mégsem méltó hozzám, hogy leereszkedjek a sárvérűek közé, márpedig fenn állt a lehetősége annak, hogy ez a srác az. Az olyan aranyvérűeket, akik "azokkal vegyültek, nem nagyon szívlelték a Mardekárban, én pedig nem akartam kilógni a sorból ilyen tekintetben. Hiszen az mégis más, hogy az embert a szépségéről ismerik fel, minthogy arról, hogy sárvérűekkel barátkozik-e avagy mégsem. A helyszínről egyelőre nem távoztam, vártam a srác hátha elmond magáról valamit, azon kívül, hogy kerül valakit.
Jut eszembe! Ha kerül valakit, akkor még mindig fennáll a McGalagony-elmélet! Bárcsak ez állna mögötte! Meglenne a téma pár hónapra.
Bár ez a variáció egyre kevésbé valószínűnek látszott, hisz a fiú minden zavartság nélkül közölte velem az információt, reménykedtem, hogy valóra válik az elképzelésem...

Miután a kezemet leszedte a fejéről, rögtön válaszolt is. Majd kis szünetet hagyott és ismét szólásra nyitotta a száját, nyilván valami eszébe jutott. Majd miután befejezte mondandóját, láttam, hogy ismét elgondolkodik. Nyilván a véremmel kapcsolatban gondolkodik. Még szép, hogy avval kapcsolatban gondolkodik, ismerem én a fajtáját. Na mindegy, a csaj nyilván nem egy zseni, ha már a hollóhátiakat lestréberezi. Nyilván féltékeny a tudásra, pontosan ugyanúgy, mint minden másra, ami neki nincs meg.
- A nevem Fredy Vialtive és hogy a fel nem tett kérdésedre előre is válaszoljak félvér vagyok. Egyébként meg sajnálatos módon rólad semmire nem emlékszem, tudod onnan gondoltam, hogy aranyvérű vagy, mivel mardekáros lettél. Ott pedig ritka az olyan, amelyik nem aranyvérű. -  Majd kicsit elgondolkodtam, én még nem is kérdeztem tőle semmit. Talán valamilyen kérdést nekem is fel kéne tennem. - Na és mond, te honnan ismersz? Csak nem nézel a közös óráinkon? Egyébként meg min gondolkodsz mindig? Csak nem lassan mozognak a nem létező agyad kerekei? - Feleseltem neki, mire én is elmélyültem a gondolataimban. A csaj nem néz ki valami rosszul, de a stílusa nagyon nem tetszik ... Ráadásul, ha őt választanám, ugyanott járnék, mint "Tudomkivel", hiszen ő is aranyvérű ...

Nagyokat ásítozva vánszorogtam le a trükkös lépcsőkön. Nem is lenne meglepetés, ha azt mondanám, hogy megint sikerült eltévednem, hála a folyton mozgó, és agyamra menő lépcsőknek. Szörnyű, hogy már ötöd éves vagyok, és még mindig tudnak meglepetést okozni a varázsvilág dolgai. Igen, tudom… Én is boszi lennék, vagy mi fene, de akkor is… Néha teljesen képtelen vagyok kiigazodni a mozgó és beszélő festmények rengetegében, valamit a folyton változó, szinte önálló életet élő kastélyban.
Kezdett kicsit unalmas lenni a mai nap, hiszen semmi érdekes nem történt egésznap, ami kissé dühített is. Pont ilyenkor jön rám az öt perc, és harapok minden egyes szóért, amit csak hozzám intéznek.
~ Eh… Semmi kedvem nincs bemászni órára… Utálom… ~
Morogtam magamban, miközben az utolsó lépcsőadag felé közeledtem. Már akkor hallottam, hogy valakik elég erőteljesen vitatkoznak, amit úgy gondoltam, hogy semmiképp se hagyhatok szó nélkül. Legalább egy csípős megjegyzés társaságában kéne elviharzanom mellettük, hogy legalább vegyék halkabbra a dolgot, vagy gyilkolják egymást odakint, ahol senkit se zavarnak.
- Halló! Nem lenne egyszerűbb, ha csendben nyírnátok ki egymást? Odakint!
Nyomtam meg kissé cseppet se barátságos megnyilvánulásom végét. Végül is az egyikük Mardekáros volt, a másik pedig egy Hollóhátas. Egyik se sokkal jobb a másiknál, bár igaz, hogy a Mardekárosok gátlástalanok, és eddig a legtöbb Halálfaló tőlük került ki…

Fredy Vilative... Így már valamelyest tisztább a kép. Hallottam róla egy-két dolgot, de olyannyira nem ismerem. Ezek után nem is annyira akarom megismerni. Egy pökhendi félvér, nincs is undorítóbb! Mégis kinek képzeli magát? Hogy egy aranyvérűvel kötekedik? Ha így folytatja nagyon kihúzza a gyufát.
A srác már nem járt messze attól, hogy egy átokkal a hasában végezze, ám még tudtam türtőztetni magam, hisz nem lehet csak úgy lövöldözni az iskolán belül. Ez az egy szerencséje volt eddig.
Annyiban igaza volt, hogy a Mardekárosok nagyrészt aranyvérűek, de nem mind! Mákja volt, hogy pont eltalálta, bár lehet a logikája sem volt valami rossz. Azt hittem befejezte mondandóját, így szólni akartam, mikor folytatta...
Mi?! Na, ez már végképp sok! Még hogy én őt nézzem? Idióta! Majd adok én neked! Engem ne merj sértegetni! Még hogy egy ilyen szerencsétlent bámuljak? Én?! Az lehet, hogy már láttam órán, de nem azért mert végig őt néztem. Ezt sajnos nem lehet elkerülni, ha már ugyanazon az órán tespedünk.
Az már csak hab volt a tortán, hogy az eszemre tett megjegyzéseket. Fenyegetően tűrtem fel talárom ujját, s megszólaltam. Eközben lassan a talárom alá nyúltam, ismét a pálcám után kutatva.
- Én legalább tudok gondolkozni, te nagyképű senkiházi! Jól figyelj, mert nem mondom el többször! Az én nevem Alyssa Sourheart és velem nem lehet így beszélni! De ezt most úgyis megtanulod!
Kirántottam a pálcám, ám valaki ismét félbeszakított.
Kezdem unni, hogy sosem tudom befejezni azt, amit elkezdek...
A szájharcos egy griffendéles volt, aki láthatóan nem állt a helyzet magaslatán.
Ez nekem sok mára... Hollóhát, Griffendél. Csúszik a színvonal! Már csak egy hugrabugos hiányzik a katarzisomhoz.
Pálcám visszadugtam a talárom alá, majd a griffendéleshez fordultam.
- Nincs jobb dolgod, mint itt rendezkedni? Ez különben sem a te dolgod! Inkább feküdj le és pihend ki magad...

Miután visszaszólt nekem a mardekáros, majd láttam, hogy pálcát vett elő. Felkészültem rá, hogy varázslatot fog alkalmazni, de szerencséjére ez nem történt meg. Egy ugyancsak velünk egykorúnak tűnő griffendéles hölgy bukkant elő. valamit panaszkodott nekünk, nekem pedig megfordult a fejemben, hogy esetleg most kéne megátkoznom a mardekárost csajt, de megúszta. Majd Alyssa ismételten visszaszólt, megjegyezném, hogy kivételesen nem nekem.  Megpróbáltam még a griffendéles hölgy előtt megszólalni, ami szerencsére sikerült.
- Mielőtt veszekedésbe kezdenétek, ahogy a két rivális ház tagjához illik, megkérdezhetném a Te becses neved? - Kérdeztem az újonnan megjelent hölgyeményt. Majd kicsit elgondolkodtam, hogy mégis mit fog kezdeni ez a két hölgyemény egymással. Azon sem csodálkoznék, ha elkezdenék egymást gyilkos átkokkal támadni. A biztonság kedvvért a kezemet a talárom belsejében pihenő pálcámra helyeztem. Szeszélyesek ezek a mai boszorkányok, nem tudni mikor kezdnek el átkot szórni. Reménykedtem, hogy minél hamarabb feltűnjön a színen egy tanár, vagy legalább egy prefektus, nem szeretném egyedül megállítani a két hölgyeményt. Ahogy Alysáról sem, úgy az újonnan feltűnt lányról sem kezdtem el kutatni emlékeimben. Biztos voltam benne, hogy nem fogok találni semmit.

Valahogy nem tudott érdekelni ebben a pillanatban, hogy visszaszóltak, hiszen számítani lehetett rá. Ilyenkor előszeretettel kötök bele másokba, teljesen tudatosan, és szítok veszekedést. Néhány gyenge ásítást elnyomva hallgattam a két veszekedő fél megjegyzését, és kérdését, majd egy pillanatnyi gondolkozás után, úgy véltem, hogy válaszolni is kéne.
- Először is, Afton Clover Wyndham vagyok, és ha jól sejtem, veletek egy évfolyamra járok. Már néhányszor láttalak titeket órán.
Válaszoltam elsőként a fiú válaszára. Mindig is sikerült ignorálnom a Mardekáros egyéneket, hát most se fogok másként tenni. Valami azonban mégis arra késztetett, hogy visszavágjak a lány hisztis viselkedésére. Jól van, hogy már előzőleg veszekedtek kettecskén, de ha velem semmi gondja, akkor hagyjon békén akkor is, ha én beszóltam.
- Másodszor pedig nincs jobb dolgom, ráadásul nem mehettem el mellettetek úgy, hogy ne jegyezzem meg ezt a kis apróságot.
Ásítottam egy nagyot, de azért megpróbáltam praclimat a szám elé pakolni, hogy azért még se tűnjek tirpáknak. Ennek mondjuk csak az lett a következménye, hogy szerencsésen elejtettem néhány könyvemet, amik hangos csattanással és koppanással jelezték, hogy földet értek. Halk morgás és szitkozódás közepette guggoltam le, hogy aztán összegyűjthessem elszórt könyveimet.
- Mellesleg ti kik vagytok? Mondjuk azt látom, hogy egy mardekároshoz, és egy hollóháti ötödéveshez van szerencsém, de a neveteket nem tudom.
Kérdeztem, miközben tornyoztam fel az ölembe a könyveket. Még ha hallottam volna róluk, akkor se biztos, hogy emlékeznék rájuk, mivel elég rossz a névmemóriám. Bár ami azt illeti, nem csak az…

A griffendélesek és mardekárosok tényleg nincsenek jó viszonyban, ám, hogy mégse adjak igazat Fredynek, visszafogtam magam. Vettem egy mély levegőt, majd kifújtam.
- Én ugyan nem fogok összeveszni vele - böktem a griffendéles csajra a mondat végén. - Lehet, hogy ő az általam leginkább gyűlölt házba jár, ám én nem fogok lemenni a többi mardekáros és griffendéles szintjére, akik megállás nélkül szapulják egymást.
Afton, mi? Legalább a nevét elárulta...  Most, hogy jobban megnézem, ő is ismerős. Mi ez itt, évfolyam-találkozó?
A lány ismét megszólalt. Nem bírta megállni, hogy ne szóljon be nekünk, bár lehet jobban tette volna, ha kivételesen nem nyitja ki a lepénylesőjét. Mivel már kezdtem belefáradni a vitába, megadóan legyintettem szavaira. Ekkora azonban hangos puffanás következtében lepotyogtak a könyvei.
Hát, mára úgyis kivitatkoztam magam. Akár segíthetnék is összeszedni... De most hajoljak le egy griffendéleshez? Remélem ezt nem fényképezik le!
Kényszeredetten guggoltam le a lány mellé, majd felvettem egy könyvet és a kupaca tetejére csaptam.
- Az én nevem, Alyssa Sourheart - mondtam, majd felegyenesedtem. - A kollégát - itt Fredyre böktem -, inkább nem mutatnám be. Van neki is szája.
Lehet, hogy nem kellett volna segítenem neki? Most már mindegy... Megtörtént. Egyébként jól esett! Kifejezetten jobban érzem magam, bár rendszert nem fogok csinálni belőle.

Miután Afton felelt nekünk, sajnálatos módon leestek a könyvei, épp használtam volna a pálcámat, hogy segítsek neki felszedni a könyveit, amikor meglepő látvány fogadott. Alyssa lehajolt segíteni, az újonnan megismert Clovernek. Normál esetben, nyilván a varázserejét használta volna, ám az iskolatársa láttán, ez nyilván kiment a fejéből.Na mindegy, reménykedjünk, hogy nem járnak erre papparazzik, mert Alysat éveken keresztül kirekesztenék a mardekárosok. Majd miután a két leányzó felszedte a griffendéles könyveit felálltak, majd Sourheart bemutatkozott. Ezután fejével rám bökött és motyogott rólam valamit. Nem akartam inkább megérteni, hogy mit mond, de szerintem jobban is tettem.  Végül eldöntöttem, hogy bemutatkozok neki is.
- Fredy Vilative, egy évfolyamba járok veletek, ahogy mondtad és nem tudok mást mint téged ismételni, ugyanis valóban hollóhátas vagyok. Bár ezt szerintem a talárom árulta el.  - Majd úgy gondoltam illene érdeklődnöm az új lánnyal kapcsolatban is. - Egyébként minek ennyi könyv, csak nem tanulni mész?  - Épp azon gondolkodtam, hogy az egyik könyvét ne hívjam-e magamhoz a begyűjtő bűbájjal, de végül arra gondoltam, hogy az udvariatlan lenne, így elvetettem az ötletet. Vajon miért segített Aly az új hölgynek, esetleg szeretné a jó mardekáros benyomását kelteni?  Biztos a közelébe akar férkőzni, hogy könnyebben tönkre tudja tenni, vagy esetleg valami más dolog áll a hátérben? Mindegy a lényeg, hogy nagy eséllyel, nem most fognak párbajozni ...

Kissé nagyot néztem, amikor láttam, hogy a mardekáros lány leguggol mellém, és a könyvkupacom tetejére helyezi az utolsó, még a földön unatkozó könyvemet. Sose gondoltam volna, hogy egy mardekáros képes ilyesmi tettekre is. Csodáltam, hogy nem röhögött ki a kétbalkezességem miatt. Talán pont nekünk sikerül megtörni a két ház közti örök viszályt. Na igen… nem lenne rossz… Mindenesetre kissé bambán egyenesedtem fel, és próbáltam nem elejteni ismételten a könyveket.
- Kösz… vagy mi…
Sandítottam kicsit az Alyssaként bemutatkozott lányra. Rendben, hogy „kedves” volt, de ez még cseppet sem jelenti azt, hogy nincsenek hátsószándékai. Elvégre mardekáros lenne, vagy mi… Végül bemutatkozott a hollóháti srác is, akinek kérdése egyáltalán nem lepett meg. Na igen, valószínűleg eléggé strébernek tűnhetek ezzel a halom könyvvel, főleg mivel köztudott, hogy utálok tanulni, és csak legvégső esetben veszek bármilyen tankönyvet is magamhoz. Talán épp ezért olyanok a jegyeim, amilyenek…
- Öhm… Mondhatjuk tanulásnak is, de inkább csak keresgélek.
Mondtam kissé zavarban. Igazából még magam se tudtam, hogy mit keresek, de azért reménykedtem, hogy ez nem is igazán érdekli őket. Legfeljebb kitalálok valami nem létező varázslatot, ami után kutatok. Talán még segítenének is, bár ki tudja… Lehet, hogy még barátságot is kötök egy mardekárossal, ami csak érdekesebbé tenné ezt az amúgy is dögunalmas napot.
- Mellesleg ti merre tartottatok, mielőtt sikerült találkoznotok?
Kérdeztem kíváncsiskodva, bár talán semmi közöm nincs hozzá, hogy épp merre mentek. Nem kötelesek az orromra kötni, bár nem biztos, hogy meg is fogom érteni, magamat ismerve.

Lehet, hogy mégiscsak megérte? Ki tudja... Talán a segítség nem is olyan rossz dolog. Bár az is biztos, hogy nagy erőfeszítés kell hozzá. Hát, mára ki is merítettem a bennem lapuló jótét lelket.
- Nincs mit! - válaszoltam Afton szavaira közönyösen.
Hm, meg is köszönte! Lehet, hogy mégsem olyan, mint a többi griffendéles? Nem arrogáns és nagyképű. Nem hiszi azt, hogy az ő háza az egyetlen az iskolában? Nem egy eltaposni való pökhendi alak?
Akkor már rájöttem, hogy nem. Közben a hollóhátas kérdésére válaszolva, Afton ismét megszólalt. Ám én csak késett válasszal feleltem.
- Jellemző, egy hollóhátasnak mi más is juthatna eszébe a könyvekről, mint a tanulás... Lehet, hogy épp el akarja égetni őket! Bár, az is lehet, hogy ez csak az én vágyam - gondolkodtam el a mondat végére érve.
Másnak nincsenek ilyen ingerenciái? Pedig tök mókás lenne!
Elképzeltem, ahogy a tó mellett máglyát rakok a könyvekből, középre beállítok egy oszlopot és a könyveket felgyújtva az oszlophoz kötözve tanárokat grillezek. Ám, ez sajnos nem mostanában fog megtörténni. Nem tartottam valószínűnek, hogy hagynák megégetni magukat. Mellesleg a könyveimre is szükségem volt, ha át akartam menni az RBF vizsgákon.
Micsoda kitolás! A tanulás miatt ki kell hagyni az efféle mókákat!
- Én épp a klubhelyiségbe tartottam, mikor nem-vagyok-magamnál uraság belém trafált. Bár az ő meggyőződése az, hogy én siettem. Ez abszurdum! Pont ezen vitatkoztunk, mikor ideértél.

Miután Afton megköszönte Alyssa segítségét, a mardekáros leányzó közönyösen felelt neki. Majd miután az újonnan érkező hölgyemény feltett egy kérdést, arra Sourheart "kisasszony" készségesen felelt. Miközben rám is tett megjegyzéseket. A "csípős szájú"/AS Alyssa/ megjegyzéseit inkább elengedtem a fülem mellet, majd én is megszólaltam végre valahára.
- Igaz, nem figyeltem oda, de te is el lehettél foglalva, hogy még kikerülni se próbáltál! - Majd eszembe jutott, hogy van egy "külső szemlélő" is, aki teljesen pártatlan. Talán ha nekem nem hisz, neki fog. - Afton, eben egyetértesz velem, vagy nem? - Kérdeztem tőle ellentmondást nem tűrő hangon, amelyben minden valószínűség szerint igazam volt. Majd visszatértem Alyssa megjegyzésére a könyvekkel kapcsolatban. Igaz ami igaz a tankönyveket én is elégetném, bár én nem azért, mert nem szeretek olvasni vagy mert nem tudom megtanulni. Hanem azért, mert azt is egy tanár parancsára kell olvasnom, sokkal jobban tetszik, ha azt olvasok, amit én akarok nem pedig azt, amit mások mondanak. De vajon, miért gondolja azt Sour, hogy stréber vagyok? Csak azért mert hollóhátas vagyok, nem jelenti azt, hogy stréber vagyok, hiszen ő mardekáros létére segített egy griffendéles diáknak. Talán mégis jobb lett volna lefotózni azt a pillanatot, akkor minden bizonnyal nem piszkálna, vagy legalábbis nem ennyire.Mindegy, ami történt megtörtént, de nagyon úgy tűnik, hogy valóban nem lesz szükség pálcára, legalábbis addig, amíg bírom tettetni a süketet. 

A meglepetések egyre gyakrabban értek. Nem hogy segített Alyssa, de még a kérdésemre is válaszolt. Igaz, nem túlságosan barátságos hangnemben, de hát mit várhat az ember egy mardekárostól… Bár már az is csoda volt, hogy egyáltalán segédkezet nyújtott, amikor elpottyantottam a könyveimet. Kitudja… Talán kezdenek megváltozni a mardekárosok, és nem próbálnak belekötni az emberbe ott, és akkor, amikor lehetőségük van rá. Ebből is látszik, hogy mennyire változnak az emberek. Még van remény…
- Izé… Biztos… Fogalmam sincs…
Makogtam kissé zavartam Fredy kérdésére. Mégis honnan tudhatnám azt, hogy melyikőjük volt a hibás a kis koccanásnál. Valószínűleg mindketten, hibásak voltak, legalábbis a hallottak alapján. Lassacskán kezdtem azon venni magam, hogy Fredytől jobban tartok, mint a mardekáros Alyssától. Ki hitte volna, hogy egyszer egy könyvmoly hollóháti fog majd megijeszteni. Mondjuk az is igaz, hogy a tudás iránti vágyuk ijeszt meg inkább, mintsem a viselkedésük. Valahogy mindig elriasztottak, ha sikerült összeakadnom velük. Lehet, hogy az is benne volt, hogy nem igazán szeretek tanulni, sőt… inkább állok szembe egy tucat dementorral, minthogy tanuljak. Na jó… lehet, hogy ez kicsit túlzás lenne… De akkor se vagyok hajlandó tanulni, maximum vizsgákra, de azokra is csak minimálisat. Elég csak néhányszor elolvasnom, és már máris megtanultam olyan szintre, hogy ne bukjak meg. Igen, nálam ez a cél… A mugli sulikban is nagyjából ez volt a helyzet, bár ott kissé eltért a rendszer.
- Egyébként Alyssa… Nem fognak fellógatni azért, mert velünk beszélgetsz?
Tettem fel újabb kérdésemet, hogy megtörjem a hármunk között beállt csendet. Tényleg érdekelt volna a többi Mardekár tag véleménye arról, hogy a házuk egyik tagja épp egy griffendéles, és egy holláháti diákkal társalog.
~ Kíváncsi lennék a reakciójukra, amikor megtudják… ~
Suhant át arcomon egy halvány mosoly, jelezve két beszélgetőtársamnak, hogy mókás gondolataim támadtak. Azonban mosolyom okának több oka is lehet, melyek nem feltétlenül egyeznek meg az eredeti okkal. Hirtelen egy másik gondolat futott át az agyamon. Mi van, ha mondjuk ki közösítik emiatt, vagy hasonlók…
- A könyvekre, és a tanulásra visszatérve… Attól, hogy Fredy a tanulásra asszociált a könyvekből, még nem biztos, hogy stréber. Na nem mintha a védelmére kelnék.
Mondtam a fiút védve, aki ránézésre igazából nem tűnt strébernek, bár ki tudja… Nem minden az, aminek látszik.

Honnan tudná szerencsétlen csaj, hogy nem figyeltem oda, mikor itt sem volt! Na, de Fredy! Ne próbáld meg magad mellé állítani, mert ennek nem lesz jó vége...
A gyanúm beigazolódott. Afton nem tudott állást foglalni, hiszen még csak azt sem tudta, hogy ütköztünk össze. Én ezért is nem kértem ki a véleményét. Na meg, mert tartottam attól, hogy griffendéles létére még a hollóhátasnak adna igazat.
- Sajna ez nem jött össze - jegyeztem meg félreérthetetlenül ironikus hanggal és lebiggyesztett ajkakkal a fiú irányába.
Szívesen kötözködtem az erősebbik nem képviselőjével, hiszen elég mulatságos volt, mikor visszavágott, én pedig élveztem, hogy csipkelődhetek vele. Bár feltűnt az is, hogy az utóbbi megjegyzéseimet elengedte a füle mellett. Ez kezdett egyre jobban idegesíteni.
Mi az, hogy nem figyel arra, amit mondok? Ez mégis csak sértő!
Ezt komolyan is gondoltam. Én legalább méltattam arra, hogy választ adjak neki... Elhatároztam, hogy úgy is szóra fogom bírni, ha törik, ha szakad!
- Remélem, hogy nem - válaszoltam Afton kérdésére. - Bár a nagy részük nem mer kötekedni. Ha nem tetszik nekik valami, tehetnek egy szívességet! Félre ne érts, a legtöbb mardekárost kedvelem, de azért házon belül is akadnak konfliktusok. Ezeket nagyon szeretem. Mindig kapok egy újabb alkalmat arra, hogy megalázzak valakit a többiek előtt. Annyira jó érzés!
Nem tudtam, hogy a lány aggódik-e értem vagy más okból kérdezte. Végül arra jutottam, hogy pár percnyi ismeretség után nem nagyon szoktak aggódni az emberek egymásért. Nyilván csak kíváncsi volt, hogy viszonyulnak ehhez a többiek.
A következő megnyilvánulását azonban már nem értettem. Vajon a fiút védte? Bár tagadta, de ki tudja... Mindenesetre nem hagytam szó nélkül, bár az egész monológom normális, emberi hangnemben adtam elő.
- Magamból indultam ki. Én ezer dologra asszociálnék a könyvekről, de a tanulás lenne az ezeregyedik.
Itt kis szünetet tartottam, majd ismét megszólaltam.
- Nem lenne kedvetek kimenni a birtokra? Kezdek fázni itt bent. Kint biztos találnánk olyan helyet, ahova odasüt a nap. De csak akkor, ha egyáltalán képesek lennétek arra a szörnyűségre, hogy egy mardekárossal együtt mutatkozzatok.

Miután Afton válaszolt nekem, Alyssa, természetéhez híven, megjegyzést tett erről is. Ahogy az előzőket is, mindenki biztonsága érdekében elengedtem a fülem mellett.  Majd Windham ismét egy kérdést tett fel, amire Sour mardekároshoz méltóan válaszolt. Náluk minden bizonnyal normális ez a dolog, ám inkább nem követem a boszi példáját és teszek őrá egy megjegyzést. Végül pedig nem kis meglepetésemre a griffenséles boszorkány a stréberségem ellen szólt. Ennek külön örültem, hiszen egyáltalán nem vagyok stréber, min5t a többi hollóhátas. Majd végül a mardekáros boszi egy ajánlatot tett nekünk, mire én feleltem neki először.
- Nekem megfelel, bár igaz ami igaz, úgy emlékszem Te is befelé  jöttél, de erről inkább nem nyitnék vitát. - Feleltem neki, majd a végére egy mosolyt is sikerült összeszednem, ám hirtelen le is hervadt, visszaemlékeztem arra, amikor Alyssát menedékként használt. A (K)egyetlenem is éppen az udvarra tartott, na mindegy remélem nem futok össze vele, legfeljebb ismét hölgyek háta mögé bújok... De ha mégis észrevenne, akkor mit csináljak, küldjek rá egy némító átkot, vagy egyszerűen meneküljek el. Talán a könyvtárba nem jönne utánam, de hogy a férfi mellékhelység előtt megvárna, annak több esélye van. Mindenesetre, most kiszabadulok egy kicsit és csak isten áldásában reménykedhetem.

Na jó… talán nem kellett volna Fredy védelmére kelni, mert még a végén rosszra gondolnak… Bármiben fogadtam volna, hogy mindketten kapásból rosszra gondolnak. Simán kinéztem volna Alyssából mert mardekáros, Fredyből meg egyszerűen azért, mert férfi… Kevés az olyan ember, aki képes meghódítani a szívem. Bár igaz, nem is sokan próbálkoztak még ezzel.
- Részemről is oké. Csak akkor előbb felszaladok ledobni a könyveket.
Mondtam, majd felemeltem az ölemben nyugvó könyvek halmazát. Kellemes lett volna ezekkel sétálgatni… Valószínűleg az is csoda lett volna, ha nem bukok fel egy-két kőben, miközben hurcolászom magam a kitudja milyen könyveket.
- Majd ott találkozunk.
Fordultam vissza a lépcső felé, és már trappoltam is fel rajta. Igaz, úgy terveztem, hogy az ebédlőben átlapozok legalább egy könyvet, de nem árt egy kis pihenés. Ráadásul a kutatási munka se szalad el, főleg mivel nem a sulihoz kell. Van rá jó néhány évem, hogy kiderítsek néhány dolgot a családomról ért átokról. Még szerencse, hogy nálam vége szakadt, és alkalmam van a kutatásra. Anyuék igazán bíznak abban, hogy találok erről valamit, és én is reménykedek benne. Bár eddig még nem sikerült semmit találnom…
Meglepően hamar érkeztem meg a griffendéles klubhelység bejáratához. Úgy tűnt, a lépcsőknek egyáltalán nincs kedvük velem szórakozni, vagy meg egyszerűen bambán sokkal könnyebben tájékozódok. Egyszer még mindenképp ki fogom próbálni ezt az „odanemfigyelős” sétálgatást, hátha valami érdekes helyen lyukadok ki. Talán még egy jók is rejtekhelyet is sikerül találnom.
Mély levegőt véve terültem szét ágyamon, miután sikeresen megszabadultam a felesleges súlyoktól. Szépen, nagyságrendben, toronyba rendezve állt az ágyikóm mellet a könyvhalmaz. Na igen… néha kissé bolond tudok lenni, ha szimmetriáról van szó… Amint sikerült kifújnom magam, feltápászkodtam az ágyról, és elindultam a többiekhez, a megbeszélt helyre. A lépcsők, mint az előbb, most is jól viselkedtek, ami kezdett egyre jobban kezdeni. Néha eléggé utáltam, ha a dolgok nem úgy történnek, ahogy szeretném. Főleg akkor, amikor épp van úti célom, és sietek is. Pár percnyi szorgos sétálgatás, és nézelődés után végül ismét sikerült velük összefutnom.

- Ha kíváncsi vagy, azért indultam el befelé, mert az udvaron túl sok volt az árnyék és fáztam. A barátnőimet akartam kihívni egy kicsit a naposabb helyek valamelyikére, mikor jöttél te!
Újra visszautaltam a fiúval történt incidensre, nyomatékosítva azt, hogy az ő hibája volt az egész. Nehogy már elfelejthesse ezt a kisebb bakit.
Közben Afton is igent mondott a javaslatomra, ám előtte úgy döntött leteszi a könyveit, így elment. Fredyvel egyedül maradtunk egy rövid időre. Mivel kínosnak éreztem a köztünk lévő csendet, próbáltam feldobni valamilyen témát.
- Na és - kezdtem -, biztos nem akarod elmondani ki elől bujkáltál? - hánytorgattam fel a nem is olyan régi eseményt. -Voltak már elképzeléseim, de tőled szeretném hallani az igazat!
Közben gondolatban visszatértem arra, hogy mind a ketten igent mondtak az ötletemre. Jó érzés volt,hogy újabb emberekkel sikerült megismerkednem még itt, a Roxforton belül, akik annak ellenére, hogy nem mardisok egész jó fejek. Bár egyikükkel sem indult valami fényesen a kapcsolatom, sikerült mindegyikből kihozni valamit jót. Legalábbis én úgy éreztem, hogy így történt.
Persze lehet, hogy ők máshogy látják, sajnos a fejükben egyelőre nem tudok olvasni, de nyilván ha terhükre lennék, vagy nem lennék szimpi nekik - ami azért elképzelhetetlen -, visszautasítottak volna. Így van egy kis remény arra, hogy akár barátok is legyünk. Mondom, akár... Ez egyáltalán nem biztos, lehet, hogy valamelyikükről kiderül, hogy pszichopata, azokkal meg inkább nem nagyon próbálkoznék kapcsolatot teremteni. Még a végén engem nyírnak ki. Na az lenne a ciki, nem pedig a faláb! A lényeg, hogy majd meglátjuk mi sül ki belőle. Egyelőre leginkább a hollóhátas sztorija izgat, hisz abban látom a legtöbb fantáziát. Persze, ha valami kevésbé izgi dolog sül ki belőle, mint mire számítottam kicsit el leszek keseredve. De hát, ilyen az élet!
Nemsokára megjelent Afton is, így már csak Fredy válaszára vártam. Addig nem voltam hajlandó elindulni, hisz ez az információ nem maradhatott ki a beszélgetésből!

Miután Afon elment a griffendélesek hálókörletébe elraknia a könyveit, a beszélgetésünkben "kínos" csönd állt be. Éppenséggel, nyilván a világ 70%-ával ellentétben, szerettem a csendet. Mindig is szerettem ha csönd van, végre nyugodt mindenki és hallani a természet hangjait, már ha akkor éppenséggel van. Például, ha hajnalban van nagy csönd, ez gyakran szokott lenni, akkor hallani lehet a tücskök ciripelését, kora reggel pedig az ébredező madarak énekeit lehetett hallani. A most beállt csöndben csupán a fák leveleinek lágy rezgését lehet hallani. Ezen hang nekem sokkal, de sokkal jobban tetszett, mint az emberi. Majd végül az emberi hang legyőzte a természet halk zaját és Alyssa a beálló csöndben egy kérdést irányított felém. A kérdése nem túlságosan lepett meg, nyilvánvalóan kíváncsi volt egy-két dologra és ez is közéjük tartozott, na de erről nem tehet senki. Elgondolkodtam, hogy egyáltalán feleljek-e neki és ha felelek is, mennyit mondjak el. Végül döntöttem, az igazságnak egy részét mondom csak el, majd időközben Afton is megérkezett. Majd megszólaltam.
- Szerintem indulhatunk, ha mindkettőtöknek megfelel! - Majd nem is húztam az időt én elindultam, a "barátaim" ha kissé dühösen is, de követtek. Az utat lassan tettük meg, az ismételten beálló csöndben, amit nyilván Alyssa nem rég feltett kérdése váltott ki, amire még most is várja a választ. Végül találtunk egy megfelelően napos helyet, amely a sírkerthez egész közel volt. Ismét csönd, majd egy ideig még élveztem a halk és kellemes szótlanságot, majd hogy elkerüljem, hogy a türelmetlen mardekáros leányzó ismételten megtörje a természet gyönyörű hangját feleltem neki. Felé fordultam és egyenesen a szemébe mondtam a dolgot.
- A kérdésedre az egyszavas válasz, "tudomki" lenne. - Majd hogy elkerüljem a további kérdéseket folytattam. - Nem, nem beszélek félre, nem tudodki, vagy tudjukki, hanem "tudomki" számomra tudjukkinél sokkal rémisztőbb és félelmetesebb boszorkányról beszélek. Tudjátok van vele egyfajta kapcsolatom, ami szerinte őt felhatalmazza arra, hogy ha teheti húzza az idegeimet és állandóan rajtam lógjon. - Majd vártam, hogya válaszom mit hoz ki a hölgyeményekből ...

   Eldobom az agyamat, ha McGalagony komolyan gondolta, hogy egy öregasszonynak öltözött holdkóros mellett fogom kapargatni a padlót! Tiltakozom! Velem nem tehet ilyet senki, különben… felrúgom, hah! De most tényleg. Nincs arányban a büntetés az elkövetett bűn súlyával. Miért nincs az iskolának egy pártatlan döntéshozó egyesülete, ahol szabályosan vezekelhet az ember a bűneiért, és közben nem kell megaláznia magát a fél iskola előtt? Egy olyan független intézmény, ahol a bírák nem vonhatnak le a saját Házuktól egy rakás pontot, és ahol a mardekárosokat ítélik a béna fizikai munkákra helyettem?
   És egyébként is, mit stréberkedik Sebastian, máris megtört a kényszermunka alatt? Most úgy mérem végig a fiút, hogy pontosan ki tudja olvasni a szememből az „érdekes” öltözékéről alkotott véleményemet. Az érdekes alatt hányingerkeltőt értek.
   - Eh – ennyire futja tőlem, mikor bevallja, hogy neki még tetszik is a gumikesztyű meg a fejkendő. Azt hittem, az ilyen dolgok megakadályozzák a normális embert abban, hogy az életben képesek legyenek még mosolyogni vagy viccelődni… de Bastian tudja hordani a nyanyagúnyát. Roppant öröm.
   - Hát nem önszántamból, azt sejtheted – vetem oda félvállról, mikor minden átmenet nélkül témát vált. Talán mégis kínos neki a cucc. Fanyalogva húzom ki a vödörből a rongyot, és csavarom ki belőle a már eleve mocskos vizet, egyenesen a padlóra. Nna, a fele a cipőmre ment, hogy troll üsse tökön! – De ha már ennyire kíváncsi vagy… egy professzionális merényletsorozatot eszeltem ki a mardekárosok ellen, és hát itt volt a jóslástan meg Trelawney, aztán úgy gondoltam, tesztelni kell…

   KÉSZ! VÉGE! Ez volt az utolsó idegszálam, ami Sebastian idióta kesztyűjén csattant el. Ennyit a híres kviddics-reflexekről. Csak állok megkövülten, és azon vacillálok, hogy melyik irányba köpjem a számból a felmosó vizet. Tudom, rém nőies, de az autentikus takarítónénivel úgysem kelhetnék versenyre, szóval ideje, hogy viselje végre valaki a nadrágot. Ádáz képet vágok, miközben Sebastian az arcomat törölgeti, de azt hiszem, ezt nem tűrhetem sokáig. Az első suta érintések után hátrahúzom a fejemet, mintha a srác valami ijesztő dolgot művelne. Inzultálni az alvó oroszlánt tényleg nem veszélytelen művelet.
   - Hé-hé-hé, hóó! – még a kezemet is magam elé emelem, csakis az ő testi épsége érdekében. Hiszen tudhatná, csapattársak vagyunk. – Vacsizni sem vittél el, és máris nekem esel? Észnél légy, Llewelyn.
   Miii? Vacsizni? Eaah, mióta beszélek ilyen hülyeségeket? Egy gyors mozdulattal elmarom tőle a zsepit, megtörlöm vele az arcomat, majd visszanyomom a kezébe a koszfoltos anyagot. Milyen figyelmes, vajon mindig van nála egy-két karton papírzsepi a váratlan helyzetekre? Tampont is hord magánál?
   - Egyébként összetörtem Wolf fején a kristálygömbjét, ezért vagyok most itt – ez persze nem igaz, viszont sokkal jobban hangzik, mint a sártea Trelawneynál. – Néha kissé elborul az agyam – engedek meg felé egy könnyed kis mosolyt, amitől leginkább úgy festek, mint egy frissen szökött elmebajos. Én már csak ilyen vagyok, szeretem pukkasztani a társadalmat. És elvárom, hogy mindenkinek legyen véleménye rólam. Jó vagy rossz, teljesen mindegy. Végtére is a rossz reklám is csak reklám.

   Persze a revansról sem feledkezem meg, noha érzem ám, hogy Bastian nem szándékosan fröcskölt össze… de az én lábam sem szándékosan billen meg a vödör szélén, mert hát eszem ááágában sem áll a folyosóra önteni az összes szutykos vizet, hogy lehetőleg bokáig ázzon benne mindenki, aki a közelben tartózkodik. Kettőnket is beleértve. Merlinre, hát nem felborítottam mégis a küblit? Milyen ügyetlen vagyok!
   - Hoppá…