Roxfort RPG

A park egy távolabbi részében egy magányos tölgy áll. Nyaranta tökéletes árnyékot biztosítva az oda tévedőknek, de mégis csak nagy ritkán helyezkedik el valaki a tövében, mert messziről nem tűnik túl kényelmesnek a talaj. Sziklás. Ahonnét tavasszal vadvirágok kényszerítenek ki maguknak élőhelyet. Aki már megtapasztalta a hely csodáját, az folyton visszajár, de ilyenek csak kevesen akadnak. Itt diákokat csak nagy ritkán lehet felfedezni.

Visszatértem hozzád, hozzátok… Több, mint két éve vártuk ezt a pillanatot…-

-Még a nagyteremben-
Összpontosít a lány összes rezdülésére, minden kimondott és kimondatlan mondatára. Ahogy felpillant, rögtön ráfókuszál. Látja felpöndörödő fekete szempilláit, kicsi, de határozott állát, csodás ajkait, melyről bizonyosan sok fiú álmodozik. Vikitria Mirol…az Ő kis Mayaja.
És itt volt ennek a lánynak Ő…
Egy álomliliom. Egy lidérc, akiben van valami hátborzongató. Aki nem tűnik sem ridegnek, se gonosznak, mégis majdnem úgy kell félni tőle, mintha az lenne. Mert a látszat sosem a valóság, mert az igaz mindig hirtelen szakad ránk és tart velünk örökké…akkor derül ki, hogy Ő a pokolból való.
- Hát igen…nem tudom, hogy gondolhattam, hogy az alapvető szolgáltatás része lenne egy-egy dzsúsz a nap valamelyik részében. Az esetleges fogyókúráimat sem tartják számon igaz? Nincs remény…
Még mindig nevet. Olyan, mintha valamiféle átkot szórtak volna rá, melyet a boldogságból és gonoszságból egyesítettek. Csakhogy ez születése pillanatában történhetett meg.
- Őszintén? Akinek olyan jó alakja van, mint neked és nekem, azoknak akármilyen ruhadarab jól áll…Még egy ilyen seszínű, fakó, márkátlan, ocsmány ócskaság is.
Cseppet megtapogatja az ing és a szoknya szélét, persze mindezt szemöldök ráncolva.
- Olyan érzés ha hozzáérsz, mintha valami agyonhasznált mosdószivacsot fogdosnál…Senki nem szólt még itt az igazgatónak, hogy ezek förtelmesek?
A többi kérdésre nem válaszol rögtön, megengedi, hogy Vikitria elvezesse arra a bizonyos helyre.
-Park-
Miután letelepszik, tekintetét újra a lányra emeli.
- Peter nagyszerű parti, gondolom mondanom sem kell, hogy iszonyatosan gazdagok, világszerte hat kúriájuk van, és persze aranyvérűek…amolyan Nagykutya. Ezenkívül pokoli jól csókol, a nyelvével pedig csodákra képes…DE…Én? Elkötelezni magam?! Szegény nagynéném még nem is tudja, hogy nem megyek el a kerítőpartijára. Hogy jó pasi-e? Abszolúte… De tudod, hogy nekem az izgalom a kaland és a szenvedély a lételemem…Crasso, nos szegény fiú….rég húztam valakinek ennyire az agyát. Az biztos, hogy hiányozna az életemből, de hát Ő is csak egy pasi…bár fantasztikusan csókol. Legenda lehetett volna ha sikerül megkaparintania a suliban, de így csak vicc tárgya volt…még pedig mert sokszor húztam fel a győzedelmi zászlót, aztán hagytam magára az árbocot….mióta végzett a Dumstrangban összesen kétszer láttam csak…mind a kettő forró éjszaka volt.
Kacsint, és mintha elkomorulna egy pillanatra, de ezt is csak Maya vehetné észre rajta…
- Na és a híres Draco? A te Rómeód? Mesélj mi van veletek?
Tudja, hogy nem őrizheti meg a titkát, és Vikitriának joga van Tőle értesülni a történtekről…de csak azután, hogy a lány mindent elmesélt amit csak szeretett volna.
- Nem hiába vagyok most itt Maya. Azok, akiktől annyira tartottál, kivetették rám a hálójukat. Emlékszel? Meggyőztelek, hogy az a helyes ha bólintasz és csatlakozol…hogy beletörődsz…én is ezt fogom tenni. Hogy miért? Miért akarnak s miért állok be a sorba?
Elhallgat..baljóslatú a csend. Nyomasztó. Érezni lehet, hogy Tyana most érkezett el mondanivalója legnehezebb részéhez.
- Azon az estén, mikor a vérfarkasok az erdőnkben diákokra támadtak a kastélyunk mellett…azon az estén én is köztük voltam. Ne…ne félj. Én nem változok át farkassá, csupán a testem minden pórusából azt árasztja, hogy fenevad vagyok. Ha újra összetalálkozok velük, eszükbe se jut majd, hogy nem közéjük tartozom…illetve a teliholdra mindig másként reagálok. Nem tudom, fogalmam sincs, hogy hogyan úszhattam meg ezt az egészet. Talán aranyvérűek szerencséje. Sajnálom, hogy csak így, most avathatlak be a titkomba, de újra magamra kellett találnom, mert mikor először pillantottam teliholdkor a tükörbe..olyan volt, mintha egy bestia nézne vissza rám. Mondjuk nincs nagy változás, mindig is az voltam…
Ismét nevet. Dallamosan, csilingelően.
- Ezentúl ígérem annyi problémád lesz csupán, hogy kiválaszd, hogy kanári vagy okkersárga blúzt vegyél fel. XP Apropó…ha már ennél a nyavalyás ruhánál tartottunk 10 perce, akkor hadd vidítsalak fel picit. Az egyik ajándékom egy ruha, mely a legmárkásabb üzlet nevét viseli, s több mint 70 galleont ér. Hadd irigykedjenek majd rád azok az esztelen kis sárvérűek, illetve a szerencsétlen félvérek, akik még nem tudják mi a jó nekik…Rám férne egy pasi már igaz? Apropó… Szólj majd, hogy keressem meg Keith-t. Beszélnem kell a drágával.

Nathalia

Hogy mi a jó és mi a rossz?Nem tudom megmondani.Ezt túl nehéz lenne, csak így kifejezni, hiszen ez nem csupán ennyiből áll.Az egész sokkal bonyolultabb.Folyton ezen gondolkozom, ami nem is csoda,  hiszen újabban sportot űznek abból, hogy engem elbillentsenek a stabil semlegességemből, és valamelyik oldal oszlopos tagjává tegyenek. De könyörgöm nem lehet felfogni, hogy ez engem hidegen hagy?Megvan az életem, és így érzem jól magam. Semmi kedvem olyan meggondolatlan ígéreteket tenni, amik később befolyásolhatják az életem, és túl sok mindenre köteleznek.Nagyon gyorsan sétálok, futok, már már rohanok, az egyik olyan helyre, ami számomra egy mennyország, maga a tökély, a nyugalom. Mégpedig egy tölgyhöz, ami mindig magányosan áll, és szerencsére nem túl népes diákoktól.Sötét van, de az idő kellemes.A holdat eltakarják a felhők, és süvít a szél, de ez egy cseppet sem hideg, maximum egy enyhe hűvösséget lehet benne érezni, de egyáltalán nem vészes.Igen, most kétségtelenül feldúlt vagyok.
A gyors lépteim is ezt mutatják, de hát minél gyorsabban szeretnék eljutni a tölgyig, ahol végre leülhetek és elgondolkozhatok a dolgokon. Főleg a levélen az apámtól. Mert az oké, hogy ők folyton példát akarnak statuálni, és azt akarják hogy én is a nyomdokaikba lépjek, ugyanis szerintük már elég érett vagyok hozzá. De nem értik, hogy ez nekem mennyire fáj.A saját családom képtelen  megérteni az álláspontom. Soha nem fogom megtenni amire kérnek.Nem vagyok parancsra ugrasztható halálfaló, és nem is kívánok az lenni, soha.
Szemeim hidegen csillognak, mint mindig, de most enyhe düh is sugárzik belőlük, hiszen nem hiszem el, hogy tényleg ennyire nehéz felfogni amit mondok, pedig szerintem világos vagyok. Fekete szűk farmerben, és egy fekete tornacipőben, egyszerű fekete pólóban, amire körvonalazva ki van rakva fekete flitterből egy rózsa.Ha már a védjegyem, az együttesem neve, és a családom címere is, nem fogom titkolni. Még a tornacipővel is nagyon csinos a hatás, hiszen a póló ujjatlan és tökéletesen feszül, karcsú testemhez és a nadrág is-. Lehet a tornacipő nem annyira jellemző rám, mint mondjuk a magassarkú, de most ezzel is beérem azért, ráadásul ezen a talajon nem könnyű magassarkúban járni. Ahogy már már rohanok, hosszú most enyhén hullámos szőke tincsekből álló hajam intenzív táncot jár, eleve a futás miatt, és mert a szél is fúj hozzá.Persze nem kell mondanom hogy mint mindig, most is szép vagyok,és egy kicsit sem beképzelt. Lassan végre odaérek az úti célomhoz, amit már nagyon vártam. Szépen letelepszem a fa tövébe és a sötét eget kémlelem.Nem biztos, hogy ilyenkor itt kéne lennem, de jelenleg hidegen hagy a dolog, most erre szükségem van és kész. Szóval lábaimat felhúzom, és kezeimmel átkarolom őket, majd a fejemet a térdemre hajtva gondolkozom egy negyed órát.Aztán felemelem a fejem és törökülésben helyezkedem el. Majd előkaparom a nadrágom zsebéből apám levelét előveszem a pálcámat is. Elmondok egy varázsigét, mire a pálcám hegyén egy apró lángocska keletkezik, a levelet oda tartom, és nézem ahogy a papír szépen lassan elég, és hamut hint a földre, melynek egy részét a szél elszállítja.A tűznek köszönhetően, enyhe fény is keletkezik.Miután  elég a levél, minden egyes része , szépen eloltom a  pálcám, és gondolataimba mélyedve nézem a sötét eget.

* Vége van az óráknak. Megkönnyebbülten megyek ki a teremből és azon gondolkozom,hogy mit kéne most csinálnom. Kicsit fáj a fejem, így a többiek társaságát most próbálom kerülni. Ilyenkor nem vagyok valami bő beszédű, és nem akarok senkit sem megbántani, azzal hogy nem beszélgetek. Elindulok kifelé a kastélyból a friss levegőre, hátha az elmulasztja a fejfájásom. Haladok valamerre, minél messzebbre a kastélytól, a zsivajtól, a diákoktól. Már sötét van, de nincs késő, így nem vétek szabályt szerencsére. Kicsit még a szél is fúj, de nem vészesen így nem fázom a farmeromban, a fehér ujjatlanomban és a tornacipőmben. A szél picit belekap a szőke hajamba amit most kiengedve hagytam. Végül úgy döntöttem, hogy a magányos tölgyhöz megyek ami a park egy távolabbi részében van. Itt mindig csend és nyugalom van és nekem pont erre.....De nem tudom befejezni a gondolataimat mert egy pillanatra valami fényt látok a tölgynél, majd eltűnik. Vajon van ott valaki? Elindulok arra lassan, és a zsebemben lévő pálca markolatát szorongatom. lehet,hogy szükség lesz rá. Nem vagyok ijedős alkat félreértés ne essék, de volt már olyan, hogy egy egyedül sétáló DS tagra egy két mardekáros rászállt, ezt pedig nem akarom. Mikor kicsit közelebb érek előveszem a pálcámat*
- Lumos! - *mondom mire a pálcám végéből egy kis fénycsóva kezd el világítani. Észreveszem a tetőtől talpig feketébe öltözött lányt. Látom, hogy feldúlt ezért is nem viccelek azzal, hogy ilyen ruhában temetésről jött e. Kell egy kis idő amíg felismerem Amethistet aki griffendéles *
- Szia Amethist. Leülhetek ide? - * kérdezem barátságosan és ha megengedi, hogy mellé telepedjek akkor leülök és nekidőlök a fának. *
- Ő.. tudom, hogy nem az én dolgom, de tudok segíteni esetleg valamiben? Eléggé feldúltnak tűnsz. - *mondom halkan és figyelem a lány arcát. Nem akarok tapintatlan lenni, vagy ilyesmi, éppen ezért kérdezem óvatosan. Lehet, hogy ha beszélne a dologról akkor jobb lenne neki. Én ha feldúlt vagyok valami miatt segíteni szokott ha beszélek a dologról. De nem akarom, hogy azt higgye, hogy mindenbe bele akarom ütni az orromat.*
- Persze nem muszáj elmondanod ha nem akarod. Csak gondoltam hátha könnyebb lesz utána a dolog. Ha a terhet nem cipeled egyedül.

Nathalia :)

Ahogy az eget figyelem, és próbálom átgondolni a dolgokat, ami most nem megy túl fényesen, léptek zajára leszek figyelmes. Még elég halk minden egyes lépés, így nem lehet még közel a léptek tulajdonosa. De aztán minden egyes lépés, egyre hangosabb és hangosabb lesz, így már sejtem hogy az , hogy magányosan üldögéljek itt és gondolkozzak, nem nagyon fog összejönni. Bár most kivételesen nem bánom, ugyanis az, hogy most megint nekiálljak össze vissza agyalni, nem lenne értelmes döntés. Persze nem vagyok a legkedvesebb, legtársaságibb lény, de hát akkor is. Most nem hajtanám el  azt aki ide akar jönni. Pedig valljuk be, én tényleg nem vagyok egy tipikus, kedves kis Griffendéles. De mivel már ez a 6. év hogy ide járok, senki nem is vár el tőlem ilyet, legalábbis gondolom. A tanárok és a legtöbb diák, bizonyára nem. Az ég kezd kitisztulni, így valószínű, hogy a vihar ami készült nem fogja rázúdítani haragját az emberekre, pedig én tényleg örülte m volna neki. Szeretem a viharokat. Gyönyörűek, de mégis veszélyesek.
 Mivel már kezd a póz amiben épp ülök kényelmetlenné válni,  az egyik lábam kinyújtom, a másikat pedig felhúzom és rátámaszkodom.  Felnézek az égre. A holdat még mindig eltakarják a  felhők, bár pár csillag már átverekedte magát rajtuk. A léptek ideértek hozzám, és a hozzá tartozó alak Lumos varázslatot használ. Nem vágytam a világosra, de így azért mégiscsak jobb, ha társaságban van az ember. Aztán pár perc múlva már teljesen tiszta az ég, na jó, csak majdnem , de a hold végre megszabadult, így megvilágítja a földet. Szürke szemeimet a hang és a fény irányába emelem, és végigmérem a lányt. Ismerős, bár nem sűrűn beszélek vele. Valójában mindig szimpatikus lánynak tűnt, és az aki nekem szimpatikus örülhet, mert ez nem sűrűn fordul elő. De tény, hogy ő szimpi. És azt is tudom honnan ismerős, Hugrabuggos,csak egy évvel jár alattam. Ránézek, és úgy gondolom most kivételesen meg kéne erőltetnem magam és igyekeznem kén elővenni a legkedvesebb énem. Mivel ő szimpi, ráadásul nem akarom, hogy az összes háztársam és iskolatársam utáljon, hiszen már így is vagy udvariatlannak és modortalannak tartanak, vagy nagyképűnek, vagy pedig félelmetesnek. Mos ezek közül alán csak a nagyképű nem igaz rám. Ezt bizonyára azért gondolják, mert eléggé büszke teremtés vagyok, és ennyi. De nem szoktam nagyképűsködni.
 Nah de térjünk vissza a lányra, akinek a neve is kezd előjönni a homályból. Ahhoz képest hogy neveltek eléggé más lettem, szóval ha valaki tényleg felkelti az érdeklődésem, mármint szimpatikusnak tartom, vagy kellőképpen furcsának akkor még olyan dolgoktól is eltekintek, hogy valaki nem aranyvérű. Persze ez nekem fontos, mert így neveltek, szóval akaratlanul is érdekel ez a dolog. Egy apró mosolyt ugyan, de megejtek a lány felé. De tőlem igazán nm várhat senki hatalmas vihogásokat, bár néha szoktam nevetni, ez a dolog a ritkább cselekedeteim közé tartozik. Kicsit odébb csúszok, hogy is a kényelmesebb helyre ülhessen, de a pózom nem változik.
-Szia!Ülj csak. –Jelentem ki egyszerűen.- Nathalia, igaz?
Ezt muszáj volt megkérdeznem, hiszen bár tudom hogy ő az, csak hát nem emlékezhetek pontosan mindenkire, főleg ha nem is a házamba jár. De azért rá nagyjából emlékszem és tudom is ki ő.
-Igen, mondhatjuk hogy az vagyok, de nem hinném hogy te tudnál nekem segíteni.
Jelentem ki. Nincs semmi bajom a lánnyal, csak hát erre a kérdésre mindenki nem ezt válaszoltam volna, vagy kicsit taplóbban. Csak annyi a problémám hogy nem szeretek segítségre szorulni, és ezt amúgy sem mondhatnám el. Maximum ha a legjobb barátnőm lenne, de nekem olyan nem igazán van. Talán el kéne kezdeni keresni egyet, vagy valami, mert már nem ártana. Ugyanis a legjobb barátok kategóriájában csak fiúk vannak. Szóval mindenképpen kéne majd egy lány is, bár nem önmaga miatt, csak hát nem lenne rossz.
-Nem tehetem. Nem azért mert nem akarom, csak egyszerűen nem lehet. De semmi bajom, komolyan.
Hogy ezeket a szavaimat nyomatékosítsam egy mosolyt is küldök a lány felé.
-És te mit csinálsz itt ilyenkor?- Ez most őszinte kíváncsiság, mert ,nem is tudom miért, erre is csak azt tudom maximum mondani, hogy szimpatikus lány,a mi lányokról nem sűrűn mondható el..

Elnevetem magam, mikor az iskolai kiszolgálásról kezd panaszkodni.
- Édesem, nem tudom milyen luxus vett téged körbe a Dumstrangba, de tudod ez egy olyan iskola, ahol nem számítanak a társadalmi rétegek, itt nincs külön bejárónőd és csicskásod.
Nem gúnyolódni akartam vele, eszembe se jutott, de tudom, hogy a legszívesebben tartana maga mellett állandóan valakit, aki lesi minden kívánságát. Annyira úrilány. De engem nem zavar, élvezem, hogy ilyen, főleg mert nagyon sok mindenre megtanít az aranyvérűek világával kapcsolatban.
- Na, majd meglátjuk, akkor mit mondasz, ha neked is viselned kell! – célzok megint csak a nevetséges egyenruhára.
Tényleg röhejesnek tartom, hogy még mindig egy ilyen cuccot kell hordanunk. De észrevehetné már végre, magát az iskola, hisz minden második tanuló lázadozik.
- Sajnos a hagyomány ezt a förtelmet diktálja…
És fogjuk magunkat és átvándorolunk a park egy távoli részébe, ahol csak ketten lehetünk. Ahol folytatjuk a csevegést és végre kitárgyalhatunk mindent, amit levélben eddig nem lehetett.
- Oh, egyre kíváncsibb vagyok már erre a Crassora – mosolygok cinkosan -  Peter… hmm… nem is hangzik rosszul és mikor mutatod be nekem is? Tudod jól, hogy egy új jelöltet mindig le kell csekkoltatni egy barátnővel – és huncutul mosolyogok – Ha akarod akkor még a hűségét is leellenőrizhetjük – és rákacsintok.
Sokszor csináltunk olyat nyaranta, hogy kinéztünk egy fiút és míg az csapta nekünk a másikunk rányomult, hogy megtudhassuk mennyire is komolyan a szándékai. Ha belesétált a csapdánkba, akkor pedig két bomba nő állt rajta bosszút, hűtlenségért.
Azonnal feltűnik, hogy elkomorul a tekintete, de nem értem pontosan az okát, és most úgy is döntök, hogy inkább hanyagolom a rákérdezést. Ha akarja úgy is elfogja mondani, és ismerem annyira Tyát, hogy tudjam komoly oka volt annak a pillanatnyi elkomorulásnak.
Dracoról kérdez, én pedig azonnal körbe nézek. Igen, óvatosság és egy kis paranoia, ami egyre inkább hatalmába ragad, de talán nem is baj. Ennyi jó, ha van bennem, hisz az életem… a legnagyobb jóindulattal sem lehetne biztonságosnak és unalmasnak nevezni…
- Maradjunk inkább az orosznál – mondom az adott nyelven – Itt még a falnak is füle van, nem lenne jó, ha bárki értesülne Rómeóval való afféromról, főleg mert megesküdtem néhány embernek, hogy nincs köztünk semmi…
Hát igen… Dracoval kapcsolatom jobb ha titokban marad, méghozzá minél tovább… Eleinte Tyara miatt, most pedig már a pletykák miatt is, és a DS-ben történt incidens miatt is.
- Egyébként nagyon jól vagyunk. Egyre jobban zúgok bele, és szerintem, még ha nem mondta ki, akkor is belém szeretett – és kiül az arcomra egy tipikus szerelmes mosoly – Olyan dolgokat tesz értem, hogy arról álmodni sem mertem volna
Nem említettem Tyának még, hogy Draco is Voldemort seregéhez tartozna, de szerintem sejti, hisz ha én ott vagyok, akkor a Malfoy örökös miért ne lenne…
Aztán Tya is belekezd a mesélésbe és ledöbbenve hallgatom a szavait. Észre se veszem, de közelebb húzódok hozzá a puha fűben és a kezembe veszem az övéit, hogy bátorítóan simogatni tudjam. Szóval Ő is… Fogalma sincs milyen a gárdához tartozni, fogalma sincs milyen a ”beavatás”. Többek között ezt sem részleteztem neki. Nem mondtam el neki, hogy többen kínoztak meg, mert nem akartam megtörni és a Nagyúr jót szórakozott, vajon melyik emberének fog sikerülni. Nem mondtam el neki, hogy először pálcát szegeztem Voldemortra, mert Keith-t kínoztatta. Nem mondtam el neki, hogy végül csak azért álltam át, mert meg fenyegetett, ha nem teszem meg, a családom és Draco bánja. De mikor is tehettem volna? Levélben mégsem mesélhettem neki részletesen mindenről. De nem is akartam, mert az egy kérdés hogy rólam tud, de másokat nem adhatok ki, de ezek szerint hamarosan megint nem lesznek egymás között titkaink…
Elhallgat…
Érzem, hogy csak most jön el a történet java. De mi lehet még? Nem elég nagy gond, hogy Ő akit nem nevezünk nevén magának akarja?
Hallottam a vérfarkas támadásról. Tudtam, hogy ő is ott volt a bálon, de az esetet két nappal kaptam tőle egy levelet, hogy ne aggódjak. De most… Mégis csak ott volt?
Kiülhet az arcomra az összes érzelmem, mert nyugtatgat. Pedig nekem kellene őt. Egy vérfarkas támadás… De akkor hogyan lehetséges? Nem értem… És ezek szerint ő sem…
- Annyira sajnálom – és átölelem.
Nem érdekel a nevetése. Átlátok rajta. Tudom, hogy ezzel próbálja palástolni a valódi érzelmeit, akárcsak én szoktam.
 – De ne aggódj, tőlem akár ki is szőrösödhetnél minden hónapban, akkor sem tudnál levakarni magamról – és elmosolyodok – Nekem nem számít, hogy vérfarkas vagy e, vagy hogy rád kerül e Jegy, ne adja Merlin kiderül rólad, hogy férfi vagy, akkor is az én drága Chelseam leszel
És komolyan is gondolom. Szükségem van rá. Nagyobb szükségem mint azt ő valaha is gondolhatta volna.
Újra visszatérünk a hétköznapibb témákhoz. Sosem értettem, hogy tud ilyen gyorsan váltani, irigyeltem érte, mert így tényleg könnyebb. És egyszerűbb…
Erre muszáj elnevetnem magam. Ez a lány szörnyű, komolyan szörnyű… De imádom!
- Oh bárcsak igazad lenne! – és továbbra is maradok az orosznál, jobb ha megszokjuk, biztonságosabb .
Mi? Egy ruci? Imádom az orosz flancos göncöket! Egyediek és elegánsak, méghozzá tökéletesen tükrözik, ki hova tartozik.
- Nem mondod? – és csillog a szemem – És milyen színű? Mond, hogy nem kanárisárga! – mondom nevetve.
Tényleg örülök neki, és nagyon jól tudom, hogy remek ízlése van és így egyáltalán nem tartok attól, hogy gond lenne vele.
- És igen nem ártana neked egy, de ott van az a Peter, nem? Amúgy ki kell, ábrándítsalak, sajnos az angol fiúk nem igazán lesznek a kedvedre.
Aztán mikor Keith szóba kerül leolvad az arcomról a mosoly.
Keith… Tya jobban ismerheti nálam, hisz egy iskolába jártak, de az utóbbi időkben… Keith szinte teljesen elvesztette önmagát, azzal, hogy a gárda tagja lett, mintha megszűnt volna létezni. Nem azt mondom, hogy én túl jól fogadtam volna a tényt, de unokabátyám… Félek valójában, nem szeretném ha bármikor is valami ostobaságot követne el.
- Rendben szólok neki…
És próbálok gyorsan témát váltani.
-Ja és tényleg! Mit tervezel a tizenhétre? Gondolom lesz nagy banzáj!
Vannak témák, amikről jobb nem beszélni….

Amy


Volt egy kis szabadidőm. Amy megkért, hogy segítsek neki bájitaltanból, mert sehogy sem érti. A szerelmi bájitallal akarom kezdeni a korrepetálást, mert az viszonylag egyszerű. Kisétálok a Magányos tölgyhöz és leülök alá az árnyékba. Amíg Amy meg nem érkezik, addig kikészítek mindent szépen sorba. Kirakom az apró melegítőt, ráteszem az üstöt, majd az üst köré készítem a hozzávalókat és a további eszközöket. Hamarosan Amy is megérkezik.
-Szia. Akkor kezdhetjük? Remélem hoztál könyvet. - kezdtem, de a biztonság kedvéért elővettem a sajátomat.
-Nos, egy szerelmi bájitalt fogunk elkészíteni. Először is, sorold fel mit kell róla tudni, aztán neki állhatsz megcsinálni. Segíteni fogok, és szólok ha valami nem jó. - mondtam és vártam Amy válaszát. Amíg gondolkodott kinyitottam a könyvet a megfelelő oldalon. Azért még nekem is bele kell lesnem néha.
-No akkor kezdjünk is bele. - mondtam és letettem a könyvem magam mellé. Kellemes idő volt, de rá kellett tennem egy kavicsot a lapra, mert a lágy szellő ami fújdogált néha-néha átlapozta a könyvet.

Hektor, a bájitalok mestere

Amy kezében mindössze egyetlen könyvet lóbálva sétált a birtokon évszázadok óta álldogálló magányos tölgy felé. Ezúttal a lányhálóban hagyta kedvenc hátizsákját, elvégre minek cipelne az ember folyton gigászi pakkokat magával?! Neki is jár egy szabadnap, mégha ezt a szabadnapot történetesen a bájitaltan nemes tudományának szenteli is. Hát igen, Pitonnál elég rossz volt ebből a tárgyból, s azóta sem változott a helyzet. Tanárok jöhettek-mehettek, ő változatlanul bájitalhülye volt, holott ez is kellett volna a hőn áhított auror szakmához.
Egyfelől ezért kérte fel hektort, hogy ha teheti, segítsen neki megtanulni a bájitalfőzést. Másfelől pedig azért éppen őt választotta, mert a fiú hírhedetten jó volt ezen a téren. A harmadik ok pedig az volt, hogy Hektor biztosan nem próbálna kikezdeni a lánnyal, ami meglehetősen nagy előny a tanulásnál.
- Hali! - kiáltott vidáman Joy már messziről.
Az első kérdésre nem is válaszolt, helyette meglobogtatta a kezében hurcolt könyvet háztársa orra előtt.
- Köszönöm, hogy segítesz, igazán rendes tőled - mosolyodott el Amy. - Mások nem fordítanák arra az idejüket, hogy fafejű társaik tudását csiszolgassák a szabadidejükben. Tartozom neked.
Csak a köszönet után kezdett el gondolkozni a hallottakon.
Szerelmi bájital, szerelmi bájital, úristen, mit kéne tudnom rólad? Megvan, te vagy az Amortentia! Jól van, eddig rendben volnánk, de mik a jellemzőid? Valami pirosas szín, vagy talán sárga... nem is, hanem rózsaszín. Oké, ez még kevés lesz Hektornak, össze kéne kaparni a maradék tudásomat. Mi a bánatot lehet tudni még rólad? Hopplá! Megszállottságot ébreszt, nem valódi szerelmet, a kettő azonban könnyen összekeverhető.
A lány kissé hebegősen adta elő a nehezen összeszedett információkat.
- Először is pi... illetve rózsaszín maga a bájital. Nem vezet valódi szerelemre, helyette megszállottságot okoz és... és nem tudom milyen tulajdonságai vannak még. Kell hozzá vélahaj és holdkőpor is.
Amy elszégyelli magát tudván, meglehetősen foghíjasak ismeretei. Ez pedig azt jelenti, hogy felkészületlenül jött az "órára", még arra sem volt képes, hogy átnézzen néhány receptet vagy egy pár bájital leírását. Mindenesetre reméli nem kap túl nagy dorgálást és nem is lesz kinevetve minimális tudása miatt.
- Oké, kezdjük - egyezett bele Joy egy fintor kíséretében.
Immár ő is kinyitotta könyvét, azonban mielőtt hozzákezdene a bájitalhoz, végignéz a kisebb-nagyobb üvegcséken, hogy tudja mit merre talál, ne legyen vele gondja meló közben. Végül megadó sóhajjal olvassa végig a receptet, majd tanácstalan tekintettel fordul a fiúhoz.
- Akkor hogy legyen? Nekem kell kapásból végig megcsinálnom, vagy előbb megmutatod, azután én újrakezdem?

Amíg Amyre vártam, gondolkodtam, hogy hogyan fogjunk hozzá. Az biztos, hogy a gyakorlati részt, addig nem kezdjük, el amíg nem tudja elméletben. Szóval először rendesen megizzasztom elméleti síkon. Láttam, hogy jön, és integet.
-Semmi gond, Amy, amúgy is rengeteg a szabadidőm. - mondtam neki nyugtatólag. Kellemes volt az idő, tökéletes, hogy ide kiüljünk. Amy, gyorsan elhadarta a választ a kérdésemre. Kicsit sem voltam megelégedve, na jó talán kicsit, de ez nem lesz elég.
-Ez így elég cifra, azt ugye tudod? Akkor folytassuk. Addig nincs gyakorlat, amíg nem tudod az elméletet. - mondtam szigorúan. -Például, kezdjük azzal, hogy van-e ellenszere, milyen a jó Szerelmi bájital füstje, esetleg van e valami különleges ismertetőjele. És kérlek ne a könyvből olvasd ki. - mosolyogtam rá, majd odanyúltam és elkoboztam a könyvét.
-Szigorú leszek, ne haragudj. De ha gond akkor csak szólj. - szabadkoztam, bár lehet, kicsit túllőttem a célon. Miközben gondolkodott végignézett az üvegcséken és fiolákon, hogy minden meg van-e.
-Biztosíthatlak, mindent elhoztam. - mondtam, mikor láttam, hogy jól megnéz mindent. -Ha az elméletet tudod, akkor először én megcsinálom, hogy lásd, hogy mi mit követ és hogyan jön egymás után, aztán pedig te jössz. Meglátjuk, hogy jobban megy-e, mint az elmélet. - mondtam. Amikor jött, valami hála félét láttam az arcán és a szemében. Nem, nem akarok vele kikezdeni, nekem már megvan a múzsám, Barbara személyében. Évfolyam, ráadásul háztársak is voltunk egyszerre, ami nagyon jól jött nekem, mert a közelében lehettem a kötelező órákon. Amy is elég jól nézett ki, de nem volt az esetem. És amúgy is, most tanulni jöttünk ki, ha ki is akarnék kezdeni Amyvel azt se most tenném meg.
-Na halljuk azokat a válaszokat. Ellenszer és füst. Van-e, és milyen? - tettem fel újra a kérdést.

Hektor, a bájitalok mestere

- Cifra-cifra - értett egyet a leányzó tanárával. - Ellenszere...? Úgy tudom nincs, habár a varázsvilágban kétpercenként kitalálnak valami újat, szóval semmiben nem lehetünk biztosak.
Amy ártatlanul pislogott Hektorra. Ezzel mindössze azt akarta elleplezni, hogy fogalma sincs a valódi válaszról, ám ujjai zavart ropogtatásával és ajka rágcsálásával csak még jobban kihangsúlyozta. Örült a témaváltásnak, rögtön kapott az eshetőségen, mellyel talán elkerülhette a "sanyargatását".
- Nem baj, ha szigorú vagy, akkor legalább megtanulom a leckét. Egyébként nem azért néztem szét, mert nem bíztam volna benned, hanem így mindennek tudom a helyét, bájitalfőzés közben nem kell majd keresgélnem, kapokodnom.
Azt már nem tette hozzá, hogy habár meg lett fosztva könyvétől, a hozzávalók megszemlélése legalább egy minimális támaszt adott neki. Legalább azt tudja mi van a főzetben, így már könnyebb lesz elindulnia. Mégis habozott néhány másodpercet, mielőtt belefogott volna a válaszba.
- Szóval nincs ellenszere, füstje viszont van, az majdnem minden bájitalnak van. Ennek különleges a füstje, mert ööö... mindenki más illatúnak érzi attól függően, hogy mit szeret. A magam részéről enyhe mandarin illat keveredik a vadonatúj seprűével, no meg halovány csokival és a virágok, fák tavaszi illatával. Összetettnek hangzik és nem is ide tartozik, tudom. Bocs a kitérőért. Megfelelő a válasz?
Rossz kérdés. Amy gyanította, hogy valamit kihagyott, de egyszerűen képtelen volt rájönni mi lehet az. Ha néhány percre kikapcsolódna, másfelé figyelne, akkor rögvest beugrana a hiányzó részlet is, azonban mivel megfeszül azon igyekezéten, hogy rájöjjön mit felejtett el, nem jut eszébe. Jellemző, mindig olyankor blokkol le az agya, amikor a legkevésbé sem kéne.
- Amúgy szerintem, kár reménykedned. Ha már az elmélet is ilyen tréül megy, akkor mitől menne jobban a főzése? Attól biztos nem, mert lesz egy recept a kezemben. Habár te itt vagy velem, hátha végre megtanulom ezt is. Még mindig történhetnek csodák - nevetett fel Amy jókedvűen.

-Amy, nem. Amit te mondtál, az a szaga illetve az illata. Én a füstjét kérdeztem. - mondtam válaszul és folytattam. -És van ellenszere. Csak gondloj bele. Ha valakivel ezt megitatod. Hogy vetsz véget neki? Hm? - tettem fel az újabb kérdést, ami logikus volt, hiszen semmi és senki nem írt róla, hogy magától elmúlna.
-Na szóval. A füst. Milyen füstje van? - kérdeztem ismét, és amíg vártam, addig körbe néztem. Hétvége okán majdnem minden diák lébecolt a parkban és a birtok többi részén. A Magányos tölgyet nem sokan szerették, de aki igen az biztos, hogy megállt itt és leült egy pillanatra. Ahogy én is szoktam néha. Amúgy, nekem a birtokon ez az egyik kedvenc helyem. Csöndes, nyugodt. Semmi nem zavar, az iskolai gondokat is el tudom zárni egy picit agyam egy hátsó zugába, és nem kell semmire sem gondolnom. Láttam néhány Hollóhátas és Hugrás diákot viccelődni. Láttam a kviddics csapatokat edzeni a következő mérkőzésre. És ekkor egy újabb gondolat. Én is kviddicsezni akarok. Apám is játszott és anyám is. Nem akarom megszakítani a láncot. Apám terelő volt, anyám pedig hajtó. Isten nyugosztalja. Ebből egy újabb gondolat született. A halálfaló, aki végzett anyámmal még biztos, hogy szabadlábon van. Egyszer úgyis el fogom kapni, ha addig élek is. És az biztos, hogy nem fogja megköszönni, amit tőlem akkor kapni fog. És most először úgy éreztem, hogy ennek hamarosan itt az ideje. Erre a gondolatra visszatértem a valóságba, mert éreztem, ahogy egyre jobban torzul el az arc szerkezetem. Remélem nem ijesztettem rá Amyre.
-Őőő...Bocsi elkalandoztam. Nem ijesztettelek meg ugye? - kérdeztem már barátságosan és egy erőltetett mosolyt is az arcomra ragasztottam, miután rendeztem annak szerkezetét.
-Na akkor füst. Tudod vagy nem?

Hektor, a bájitalok mestere

Amy úgy érezte magát a kérdések kereszttüzében, mint akit épp most vetnek alá valami rafinált inkvizíciónak. Egyszóval szemernyit sem élvezte a tanulást, azonban még mindig nem bánta meg a döntését, miszerint bájitaltant fog tanulni. Vágyakozón nézett elkobzott könyve felé, s igazán nem értette minek kellett idecipelni azt, ha egyszer egyáltalán nem is használhatja. Közben azon járt az esze, hogyan tudná kicselezni Hektort és valahogy mégis magához kaparintani a tankönyvet.
Hamar rájött azonban, ez nem a helyes taktika, ezért aztán győzködte magát, hogy nincs szüksége a könyvre, meg tudja oldani a feladatot, képes megtalálni a megoldást. Amy szinte kétségbeesetten nézett Hektorra, mintha ő tehetne az egészről, mármint arról, hogy neki itt és most nem jut eszébe a megoldást. Nem mintha valaha is tanult volna bájitaltanra... a háziját mindig pedánsan elkészítette, csakhogy az kevés lesz az RBF-re.
A lány kíváncsian és kissé furcsállón szemlélte oktatója arcvonásait, nem értette miért lesz egyre dühösebb a hatodéves fiú. Szótlanul fürkészi Hektor tekintetét, mire végre magához tér a srác.
- Dehogy ijesztettél meg - mosolyodik el Amy kedvesen.
Nem kérdezi meg mi lehetett az előbb a porbléma, ugyanis sejti, hogy nem kapna rá egyenes választ. Vagy egyáltalán semmilyet se. A fiúk már csak ilyenek, semmi pénzért nem beszélnének az érzéseikről, a gondolataikról, csak süketelnek, ezért Joy nem is próbálkozik kihúzni Hektorból az iménti elbámészkodás okát.
Ekkor a leányzó ledermed egy pillanatra. Bevillan emlékezetébe a bájitaltan teremben álló jócska tárolószekrény, azon belül egy dobozka a felső polcon, tele mindenféle kövekkel. Bezoárkő, ez volt ráírva. Az hatástalanít minden mérget és ha úgy nézzük, akkor a szerelmi bájital is tekinthető méregnek, nemde?
- A bezoárkő hatásos ellene? - érdeklődik tétován Hektortól a lány, majd sajnálkozón folytatja. - A füstöt sajnos nem tudom. Van benne valami nagyon spéci, valami különleges, de egyszerűen nem ugrik be. Nagy baj?
Amy igyekszik végiggondolni mit tudott meg az elmúlt közel öt év alatt az amortentiáról, pontosabban a füstjéről.

-Nem, nem, nem, nem és nem! - csattantam fel. -A bezoár kő, a legtöbb méreg ellen jó. De mint köztudott ez nem méreg. És a füstje spirálisan száll felfelé. - mondom a helyes választ.
-Na mindegy. Üsse kavics. Lássuk a gyakorlat jobban megy-e. Az elmélet nem annyira lényeg. Mellesleg nem rózsaszín, hanem gyöngyház színű. - javítom ki Amyt.
-Rendben. Na lássuk mit tudsz. - toltam elé az üstöt és átnyújtottam neki a könyvét.
-Remélem receptből meg fogod tudni csinálni. Kár, hogy nem hoztam még egy felszerelést. Akkor csinálhattuk volna párhuzamba. Na mindegy. Olvasd el figyelmesen az összes lépést. Ügyelj az adagokra és a mennyiségre. Ha valamit elszúrsz, annak nagyon gáz következményei is lehetnek. Lehet, hogy a füstje itt helyben megöl mindkettőnket. - mondtam, bár lehet kicsit túllőttem a célon. Mondjuk annyira, nem mert lehetséges amit mondtam, de ahhoz nagyon el kell szúrni a főzetet, és Amy nem látszott annyira lököttnek. Csupán nem érdekelte a bájitaltan és ezért nem fordított rá annyi figyelmet mint már tantárgyra. Kíváncsi vagyok, hogy Amy miként fog majd hozzá a főzet elkészítéséhez.
-Ha rendesen elkészíted a főzetet, akkor megtarthatod, és csinálok neked egy kis szerencsét is. De az Amortentiát rajtam ne használd légyszi. Remélem így korrekt vagyok. - ajánlottam fel.

Hektor, a bájitalok mestere

A lány egy pillanatra megrettent Hektor kitörésétől, fejét a vállai közé húzva azon filózott vajon hátráljon-e vagy inkább mégse meneküljön. De hát ő kérte, hogy nyugodtan legyen szigorú tanár a fiú, ezek után gyávaság lett volna meghátrálni, nem griffendélesre valló dolog.
- Oké, akkor gyöngyházszín - vont vállat végül beleegyezően Amy a füstre célozva. - A két a felszereléssel nincs gond, idehívhatjuk az én holmijaimat is, így akár együtt is dolgozhatunk. Habár ha tényleg ilyen veszélyes a füstje, akkor jobb, ha engem figyelsz és még időben közbelépsz, mielőtt kinyírom a fél Roxfortot.
Joy gyanította, hogy ezzel cseppet sem nyugtatta meg háztársát, ám a könyvet felütve nekilátott a recept átböngészésének. Magában bőszen jegyzetelt, nehogy esetleg elrontsa valamelyik lépést vagy kihagyjon egy hozzávalót, elvégre mestere iménti szavai szerint ennek katasztrófális következménye lehet. A biztonság kedvéért többször futotta át a receptet, ám végül tétován nézett fel a betűkből.
- Hektor... lehet, hogy hülye kérdés lesz, de nekem nem egészen egyértelmű ez a rész. Az elején nem írja, hogy tüzet kéne rakni az üst alatt, csak a vélahaj után. Akkor tehát egész addig nem kell tüzet gyújtanom, ugye?
Talán csökkent értelműnek hangzott a kérdés, azonban Amy nem akarta már rögtön a legelején elszúrni az egészet, ezért biztos ami biztos alapon inkább rákérdezett, minthogy azután Hektor újabb kitörésre ragadtassa magát. Továbbá nem akart leégni tanítója előtt és élénken hitt abban a mondásban, hogy "Az a hülye, aki nem kérdez".
- Egyébként ne izgulj, nem áll szándékomban kipróbálni az Amortentiát. Pláne, hogy az ellenszerét sem tudom. El tudsz képzelni, ahogy egy srác italába vagy kajájába csenek ebből, hogy utána le se vakarhassam magamról a krapekot?! Akkor azt is képzeld hozzá, hogy rögvest feltalálok valami rapid módszert a bájital hatásának elmulasztására; erre pedig vajmi kevés esély van. A szerencseitalt viszont megköszönném, biztosan megszépítene néhány napot - mosolyodott el ábrándosan a leányzó. - Csakhogy azt hiszem inkább én tartozom neked elég sokkal a fejtágításért, nem pedig te nekem. De azt is szívesen megtanulom, semmi jó elől nem zárkózok el.
Ezzel a lány visszamerült a betűtengerbe, hogy még utoljára átfussa az utasításokat, mielőtt hozzálátna a főzet elkészítéséhez. Végül hatalmas, vértanúi sóhajjal emelkedett fel, hogy végre belekezdjen a munkába, természetesen Hektor utasításainak megfelelően.

 



-Na haladás Amy. Remek. Ez már valami. - dicsértem meg. -Valóban, csak a véla haj után kell tüzet rakni az üst alatt. Remek. - mondtam és figyeltem az ügyködését.
-Te csak csináld a cuccodról majd én gondoskodom. - felemeltem a pálcámat. -Invito, Amy Joy bájitaltan készlete. - mondtam ki a bűbájt, és hogy mire van szükségem. -Azt hitted elmegyek? - tettem fel a kérdést Amynek. Pár perc múlva Amy cucca elegánsan landolt előttem a fűben.
-Na jó. Megcsinálod az Amortentiát. Ha sikerül akkor átugrunk mondjuk a Béke elixírjére. Ha azt is meg tudod csinálni, akkor felfedem előtted egy titkom. Mit szólsz hozzá? Remélem ez elég ösztönzés volt. - kacsintottam Amyre, majd én is nekiláttam az Amortentia elkészítésének. Mindent gondosan elhelyeztem magam előtt és pikk-pakk beértem Amy-t, sőt kicsit meg is előztem, úgyhogy a mandragóra gyökér belekeverése után megvártam amíg Amy is eljut odáig.
-Bocsi, megfeledkeztem magamról. - szabadkoztam, de láttam, hogy ugyan kínkeservesen, de nagyon jól halad az Amortentia főzéssel.
-Eddig jól csinálod. Kis gyakorlás és belejössz. De azért nem árt néha olvasgatni a Bájitaltan könyvet sem. Ártani nem árt. - adtam neki a tanácsot. Amíg arra vártam, hogy Amy beleadagolja a mandragóra gyökeret a főzetbe körül néztem a birtokon. Derűs nap volt, lány szellő fújdogált, de én jól éreztem magam a tölgyfa adta árnyékban. Visszatértem a feladatomhoz. Amy ügyesen csinált mindent. Az elmélettel voltak gondok, de valamiért a gyakorlat mindig könnyebb. Ez most is így volt. Egyelőre nem bénázott el semmit, és ha valamit nem értett akkor megkérdezte, nem pedig megpróbálta kitalálni. Ezt díjaztam benne.
-Ahhoz képest, hogy segítségre volt szükséged, nagyon ügyesen csinálod. - dicsértem meg ismét. Végül elért a mandragóra gyökérhez.
-Szóval megvagy. Rendben. Akkor fogd a késed, és aprítsd fel a mandragóra gyökeret, majd tedd az üstbe. - mondtam és gyakorlott mozdulatokkal már vágtam és szórtam a saját üstömbe a gyökereket.
-Aztán fogd az esővizet, és töltsd tele az üstöt. - folytattam, Amy pedig követte az utasításaimat. Az én főzetem füstje gyönyörű rózsaszín volt. Amy füstje sem sokban tért el a rózsaszíntől, de lett volna mit javítani rajta.
-Nyugi,. Legközelebb jobban sikerül majd. Nem feltétlen ennek kell lennie az utolsó alkalomnak amikor segítek neked. - mondtam neki, ezzel felajánlva, hogy máskor is számíthat rám.
-Rendben. Most egy fontos mozzanat jön. Az óramutató járásával ellentétesen kell keverni a főzetet. Persze csak ha nem múltál el 17. - nyomtam meg a mondat lényegét, tudtára adva, mielőtt megkérdezi, hogy nem mindegy merre keverjük.
-Addig keverd amíg a kezed el nem fárad. - mondtam és vártam, hogy beérjen engem a sorrenddel, mert megint elmentem picit.

Hektor, a bájitalok mestere

- Dehogy hittem - nézett fel Amy vigyorogva kezében a holdkőporos tégellyel. - Sejtettem, hogy nem mersz magamra hagyni.
Az előírás szerint fél kiló holdkőport szórt az üst aljába, bár mintha pöttyet több került volna bele, mint amennyi az üvegben maradt. Nem baj, egy keveset ki lehet belőle venni. A szemmértékkel viszont már gond volt, hiába tudta a lány egészen egészen jól felbecsülni a távolságokat, a bájitalfőzésnél nem a távolságot kellett nézni, hanem a tömeget. Amy szerencséjére némely üvegen volt mérce, hogy könnyebb legyen a hozzávaló adagolása, ám a holdkőporosról speciel hiányzott ez a fajta súgás.
Joy feszülten koncentrált saját üstjére, észre sem vette hol tart Hektor. Mindent aprólékos gonddal intézett, igazgatott, nehogy bármit is elrontson. Két valeriána szálat tett az edénybe, azután megtöltötte esővízzel. A valeriána szálakat sikerült még időben kihalásznia az üstből, azután egy másodpercig tétován nézelődőtt, hogy most hová is tegye őket. Végül egy üres üveget keresett és abba tette bele, mivel nem akart szemetelni a parkban és azt sem tudta, hogy többször is felhasználhatóak-e a szálak avagy immár használhatatlannak minősülnek. Beletette a három szál vélahajat, megvárta, amíg a főzet kékké vált és a por előírásosan leülepedett, aztán felkavarta, végül tüzet rakott az üst alatt.
Mire elértek idáig és Amy felkapta a fejét, már szakadt róla a víz, hála a feszült figyelemnek. A dicséret hallatán elmosolyodott, ám egyáltalán nem számított rá, mivel a füst nem volt a legtökéletesebb lila.
A mandragóragyökér következett. Amy megvárta, amíg Hektor felaprította a saját főzetéhez valót, s csak azután látott neki ő is, megpróbálván tökéletesen leutánozni a fiú mozdulatait, ami vagy sikerül vagy nem.
- Oké, esővíz... - sóhajtott halkan a leányzó, mialatt kézfejével letörölte a verejtéket homlokáról. Hiába, csak nem olyan könnyű dolog ez a bájitalfőzés, mint ahogy sokan állítják. A lány főzetének füstje enyhén narancssárgás volt inkább, mint rózsaszín, de azért Amy tovább próbálkozott.
- Szóval ellentétesen kell kevernem - értelmezte az utasítást Amy, majd megmagyarázta, nehogy Hektor félreértse. - Évet vesztettem a Roxfort előtt, így már 17 vagyok.
Szorgalmasan kevert, mígnem már alig érezte a kezét a fáradtságtól. Újabb homloktörlés következett, ezúttal már a tűz melege is megizzasztotta a lánykát, nem csupán a koncentrálás. Végre ezüstössé vált a főzet, a gőz pedig immár fehéren szállt fel, habár inkább piszkosfehérnek lehetett volna nevezni, ám sehogyan sem akart tisztább színezetűvé válni.
Amy tovább olvasta a receptet, azután elgondolkozott.
- Hektor, akkor most hogy is kell a tojásokkal? Egyenként feltöröd, beleborítod a tartalmát, utána meg a héját is? És több is kell vagy csak egy darab? Mert azt nem írja sehol, legalábbis én nem találom.

[/color]   


-Addig rakosgasd bele a tojások héját és belét, amíg a főzet maga gyöngyház színű nem lesz. Amint eléri a meghatározott színt kész a főzeted. - mondtam Amynek, de ekkor én már kész voltam a főzetemmel, és az Amortentia gyönyörű gyöngyház színben pompázott, a füstje pedig spirálisan kúszott felfelé az égre.
-Gyere nézd meg. Valahogy így kellene kinéznie. - invitáltam Amyt. A főzetemben én anyám illatát véltem felfedezni minden egyes alkalommal, amikor éreztem, vagy csak egy pillanatra megszagolhattam az Amortentiát.
-Hogy állsz? - kérdeztem. -Ha kész vagy, akkor a béke elixírje lesz a következő. Ha az is sikerül, akkor elárulom a titkom, amit nagyon kevesen, vagyis csak apám tud, és megkapod a szerencsédet is. - biztattam Amyt, majd vártam, hogy feleljen. Épp azt készülök neki bemutatni, hogy animágus vagyok, amit, mint mondtam csak apám tud rólam és senki más. Érdekes lesz végre megmutatni valakinek. Épp eleget titkoltam már, és ez a teher kezdett egyre súlyosabb lenni, és egyre nehezebben viseltem el. Remélem, hogy Amyben megbízhatok.
-De ha ezt elmondom neked, soha senkinek nem mondhatod el. Ez olyan titok amit nem szívesen kötök más orrára. - nyomatékosítottam Amyben, hogy valóban nem szeretném, ha ez kitudódna.

Hektor, a bájitalok mestere

A lány engedelmesen odaballagott Hektor üstjéhez, azután csodálkozva szemlélte a tiszta gyöngyházszín főzetet. Gyorsan és biztos kézzel készítette el háztársa, s még csak nem is kapkodott közben, hogy időben beletegyen minden hozzávalót. Amy egy újabb sóhaj kíséretében bólintott, majd a saját üstjéhez lépve elkezdte adagolni az Ashwinder tojást a majdnem kész főzetébe.
A végeredmény egy nem tökéletesen gyöngyházszínű bájital lett, ámde a füstje legalább szépen spirálisan szállt fölfelé és Amy kedvenc illatait idézte fel a lányban. Ennek ellenére senkinek nem merte volna beadni, még kipróbálásképpen sem.
- Kész vagyok - szólt lámpalázas halkan Joy, várván Hektor "ítéletét", majd tréfásan megkérdezte a fiútól az üstben passzívan gőzölgő készítményére mutatva: - Kérsz egy kortyot, Hektor?
Végül elszemlélte egy darabig a kettőjük műve közti különbséget. Szemernyi büszkeséget sem érzett, tekintve a sok apróbb-nagyobb eltérést. Amy képtelen volt megérteni mi történhetett, hiszen mindketten pontosan ugyanazt csinálták végig, azonos receptből dolgoztak és mégis...
- Huhh, jöhet a béke elixírje, aztán meglátjuk a titkodat - mosolygott Amy csillogó szemmel.
Bizony, a titok hallatán csillant fel a szeme, azonban nem azért, mert esélyt kapott rá, hogy megtudja, hanem mindössze azért, mert mindig is imádta a titokzatos srácokat. Volt bennük valami rendkívüli, éppen ezért könnyebben ki lehetett jönni velük. Habár izgatta a titok volta, mégsem kérdezett rá, a témát sem kerülgette, mivel nem akarta esetleg elhamarkodni vagy erősködve kihúzni háztársából.
- Úgy fest, ha ügyes vagyok dupla jutalmam lehet. De azt ne várd, hogy esküdözni kezdjek, hogy én aztán isten bizony el nem mondom senkinek meg hasonlók. Utálok esküdözni. Beéred azzal, ha megígérem, hogy nem adom tovább a titkodat? - érdeklődött Amy őszintén nézve Hektor szemébe.
Időközben a béke elixírjéhez lapozott a könyvben, s most a kötetet a kezében tartva állt Hektor előtt a leányzó.

 



Odahajoltam megnézni Amy főzetét. Kezdetnek egész jól nézett ki, bár a színévben lett volna kifogásolni való, de biztos, hogy hatásos. A füstje viszont szépen spirálisan szállt felfelé.
-Ez nagyon remek. Kezdetnek nem is rossz. - dicsértem meg Amy-t.
-Na akkor a Béke elixírje. Elmélet? Mehet? - kérdeztem, mert a nevéből is rá lehet jönni, hogy mire használják. Ráadásul maga a főzet sem túl bonyolult.
-Már ki is találhattad, ha csak józan paraszti ésszel gondolkodsz is. - mondtam és vártam, hogy Amy válaszoljon, addig én előkészítettem a Béke elixír hozzávalóit.
-Nos? És igen. Te csak jól jársz. - mondtam. -Egyelőre adok a szavadra, de ha megszeged, akkor rettegj. - mondtam és összehúztam a szemöldökeim, de hogy ne ijedjen meg nagyon egy pillanat múlva elnevettem magam.
-Csak viccelek. Csak nem szeretném, ha ez ki tudódna. Túlságosan nagy titok ahhoz, hogy az egész Roxfort erről beszéljen. - remélem ez az érvelésem meggyőző volt.
-Nos a Béke elixírje nem egy nehéz főzet. Nem is kell hozzá, csak két összetevő. Szóval szerinted mire jó ez az elixír? - tettem fel ismét a kérdést, majd arra, gondoltam, hogy vajon mit fog Amy szólni a titokhoz, amit el akarok mondani neki? Mit szól ahhoz, hogy az egyik barátja, remélem nevezhetem így magam, animágus.

Hektor, a bájitalok mestere

Amy enyhén belepirult a dicséretbe, egyáltalán nem erre számított. Azért halovány mosollyal és egy bólintással megköszönte, azután hirtelen lecsapta a kezében tartott könyvet, mielőtt bármelyikük is belenézhetett volna.
- A béke elixírje tupírozott idegek megnyugtatására való. Túladagolásnál émelygés, lebegés fordulhat elő. Holdkő és hunyorszirup kell az elkészítéséhez, a kész főzet füstje fehér, a szagát avagy illatát nem tudom megmondani - darálta le a leányzó, akárha könyvből olvasta volna fel.
Naná, a béke elixírje azon kevesek közé tartozott, melyet merő véletlenségből átnézett, ráadásul ezt éppen tegnap este olvasgatta unalmában. Úgy fest, elég jól megragadt neki a lényeg, habár az elkészítést nem tudta volna fejből rögtönözni.
- Ne aggódj, tényleg nem fogom kikottyantani - ígérte egy újabb sóhaj kíséretében Amy.
Valahogy kezdett kissé unalmassá válni Hektor folytonos aggódása a lány számára. Ha ennyire nem bízott benne, akkor miért akarta egyáltalán elárulni a titkát Joynak? Kissé értetlenül állt a probléma előtt a griffendéles, azonban sejtette, hogy nem az lenne a legjobb megoldás, ha mindezt közölné a sráccal. Végül lélekben vállat vont, s ezzel elintézettnek tekintette a problémát.
A megismételt kérdésre Amy is megismételte a választ, bár némileg "előkelőbben" fogalmazott formulában:
- Idegesség, nyugtalanság ellen használják - és kábé eddig tartott a lánynál a finomabb fogalmazás. - De aggodalom és vizsgadrukk ellen is dzsal, bár utóbbi esetben, azaz vizsga előtt nem tanácsos bevenni, mert kötve hiszem, hogy bármely vizsgáztató pozitívan értékelné, ha émelyegve belibegne az ember a terembe.
Joy meghallgatta oktatója értékelését a feleletét illetően, azután rögvest belebújt a könyvbe, hogy átolvassa az alig pár soros receptet.

Figyeltem, ahogy Amy szorgalmasan átolvassa a Béke elixír rövidke receptjét.
-Az elmélet helyes. - kacsintok, és kipakolom Amy elé a hozzávalókat.
-Ezt most egyedül csinálod. Nem fogok veled párhuzamosan dolgozni, nem segítek, így ne is kérdezz. Most magadra vagy utalva. - adtam ki az utasítást. Tudom, hogy Amy képes egyedül is megcsinálni a főzetet, csak nem bízik a saját képességeiben és ezért bénázik folyton. Amy tett vett, alaposan követte a bájital recept leírását. Végül befejezte. Kicsit tovább tartott mint gondoltam, de kész volt vele. Odahajoltam megnézni, hogy hogy áll. A főzet remek volt. Nem tökéletes, de jobban sikerült mint az Amortentia. Közelebb állt a normális főzethez.
-Amy. Ez remek. Jobban sikerült, mint az Amortentia. Bár ez valamivel könnyebb főzet is. - mosolyogtam rá.
-Nos, akkor ahogy ígértem. Egy adag szerencselé. - és már ki is pakoltam a hozzávalókat. Tettem-vettem kavargattam melegítettem. Néha fel-fel pillantottam Amyre és ha jól láttam, akkor elképedve bámulta, ahogy szinte villámgyorsan készül a szerencséje. Végül elértem a főzet utolsó fázisához, és a folyadék víz színű lett. Kitöltöttem egy fiolába és átnyújtottam háztársamnak.
-Tessék. Remélem ennyi elég lesz. - mondtam neki. -És akkor most jöjjön a lényeg. Apámon kívül eddig még senkinek sem mutattam meg. - felálltam és a víz felé indultam.
-Gyere. Nyugi semmi gond. - megálltam a víz előtt a parton. Erősen koncentráltam, majd végül éreztem a változásokat. Először az érzékeim, aztán a testem. Szőr nőtt mindenhol, a méretem összement, és vízszintesen lapos farkam nőtt. Hóddá változtam. Majd amikor biztos voltam, hogy Amy felfogta mi történt gyorsan a vízbe rohantam és felhoztam neki egy apró halat, hogy bizonyítsam, nem képzelődik. Majd visszaváltottam emberi alakba.
-De ez maradjon kettőnk között. Kérlek. - mondtam Amynek könyörgő hangon, majd mintha valaki figyelne körbe néztem.

Hektor, a bájitalok mestere

- Danke schön - vigyorgott vissza a kacsintás hatására Amy.
Egyedül kell megcsinálnia a főzetet? Nem túlzás azt állítani, hogy a kijelentés hatására inába szállt a bátorsága, ámde a recepten végigtekintve önmaga bátorítására megállapította, hogy ez nem lehet túl bonyolult feladat. Valahogy majd csak elboldogul vele.
Beleszórta a hunyorszirupot az üstbe és a recept szerint kavargatta, majd meggyújtotta a tüzet alatta. Amikor sűrűsödni kezdett beleszórta a holdkőport is, azután tovább kavargatta, amíg zöld nem lett. Tovább követte az utasításokat, mígnem végül kapott egy viszonylag halovány kék főzetet fehér füsttel.
- Hát igen, picit könnyebb - mosolygott szerényen a dicséret hallatán Amy Hektorra.
Ja, a Felix! Erről egészen meg is feledkezett a leányzó, csak amikor tanára megemlítette, akkor villant az eszébe a dupla jutalom. A szerencselé és a titok.
Joy dermedtre hökkenten nézte a fiú magabiztos, gyors mozdulatait, amivel a szerencsét kotyvasztotta neki. Annyira könnyedén és simán művelte az egészet, mintha csak a vasárnapi ebédet dobná össze otthon a konyhában, akárha egy szimpla zöldséglevesről volna szó. Amy meglepődve nézte, amikor viszonylag rövid idő után Hektor egy fiolába töltötte a bájitalt és a kezébe adta.
- Hű, köszönöm! Ez piszkosul gyorsan ment, ugye tudod? - nézett tisztelettel a fiú szemébe, miközben átvette "nyereményét".
Joy nem értette miért kellett elmenniük a tópartig, hogy elárulhassa neki mestere azt a bizonyos titkot, azonban nem tiltakozott, engedelmesen lépdelt a bájitalszakértő srác után. Némileg meglepődött ugyan, amikor Hektor némán állt mellette, de viszonylag hamar felfogta a helyzetet, ahogy háztársa elkezdett átváltozni.
- Hektor... hód? Te, izé, mi van?! - dadogott nem túl értelmesen, miután végbement az átalakulás.
És az állat már el is tűnt a vízben, hogy kihozzon egy halat bizonyítékképpen a lány számára. Amy úgy érezte sürgősen le kell ülnie, így aztán ott csücsült Hektor előtt a bizonyíték-hallal a kezében, amikor a fiú visszaváltozott önmagává. A döbbenettől alig bírta kinyitni a száját.
- Wow, gratulálok! De te mióta vagy animágus? - pislogott fel ámulva Joy.

-Hát, őőő. Nem tudom. Kiskoromban is érdekelt a dolog. Apám is sokat mesélt róla, szóval szerintem 3. vagyn 4. óta próbálkozom vele. És még mindig nem tökéletes. - válaszoltam a kérdésére. Láttam rajta, hogy nagyon meglepet a dolog, de nem is számítottam másra.
-De ez egyenlőre még titok. Nem tudja csak apám. - ismételtem el megint. A halat felvettem és visszadobtam a tóba. Végtére is nem vagyok állatkínzó. Csak amolyan bizonyításként hoztam fel, hogy tuti legyen abban, hogy nem képzelődik.
-Nagyon nehéz elsajátítani az animágiát. - eléggé le lehetett döbbenve, mert azt hittem, hogy jobbnál jobb kérdésekkel kezd majd el bombázni. De nem így lett.
-Na van egy javaslatom. Folytassuk a beszélgetést, és az esetleges kérdezősködést az ebédnél. Mit szólsz hozzá? - vetettem fel, majd felálltam elpakoltam a bájital cuccomat és megvártam, hogy Amy, hogy reagál.

---

Magány. Egy olyan dolog az életben, amihez mindig másként viszonyulok. Valamikor utálom, és nyomaszt, máskor pedig szükségem van rá, hogy egy kicsit távolabb legyek az emberektől, akik idegesítenek. Van, hogy bármilyen idiótával leállok beszélgetni, ha társaságra van szükségem, de néhanapján mindenki társaságát kerülöm.
Ilyen napom van ma is. Ez az oka annak, hogy elvonultam ide, a magányos tölgy tövébe, ahol végre egy kis csendet találtam. Itt nem zavarhat senki, ugyanis szerencsére nincs itt rajtam kívül senki.
Hogy miért is vagyok itt? A válasz egyszerű, sőt az egyetlen ok, amiért ezen a szerdai délutánon nem a kastélyban tartózkodok. Az a helyzet, hogy tanulok, és ha erről van szó, akkor utálom, ha hátráltatnak. Köztudott, hogy mindenből kiváló eredményeim vannak. Az egyik oka ennek, hogy bizonyos tantárgyakból nagyon jó vagyok, és elég pár perc, hogy megtanuljam az anyagot, de sajnos akadnak olyan tárgyak is, amikkel sajnos nekem is meg kell szenvednem. Igaz, ezt nem kell tudnia senkinek. Had higgyék csak azt, hogy én mindenből tökéletes vagyok, és semmi nem okoz problémát. Imádom nézni az irigy tekintetüket, és az valahogy kárpótol a magolással töltött percekért.
Szerencsére nem sok olyan tantárggyal kell annyit szenvednem, mint a mágiatörténelemmel. Azt egyszerűen utálom, utáltam és utálni is fogom, amíg csak ide járok. Szerintem fölösleges az egész. Kit érdekel, hogy a sok száz évvel élt boszorkányok és varázslók mit csináltak? Hülyeség az egész. Beledöglök, amíg megtanulom ezt a pár oldalt. Nem hosszú az anyag, viszont olyan mértékben nem bír érdekelni ez a sok egymás után következő betű, hogy az nem kifejezés. Csodálom, hogy nem aludtam el eddig rajta. Pedig úgy ülök, hogy ha egy kicsit lejjebb csúsznék, akkor már a fa tövében feküdnék. Lehet, hogy ez lesz a vége.
Lassan, de biztosan haladok az anyag megértésének rögös útján. Közben azon gondolkozok, hogy talán nem ártana egy kevés szünetet tartani, de mindig elvetem az ötletet mondván minél gyorsabban túl vagyok rajta annál jobb.
Már csak egy oldal, és vége. És persze, hogy ez megy a legnehezebben. Legszívesebben elégetném a kezemben lévő könyvet, amit már több mint két órája szorongatok a kezemben. Ezt pedig meg is fogom tenni, amint vége ennek az évnek. Már alig várom, hogy végre lássam elégni ezt a sok lapot. Már látom is magam előtt a lángoló lapokat. De az is lehet, hogy valami kegyetlenebb módszerrel kellene tőle megszabadulnom. Igaz, ez csak egy könyv, tehát fölösleges olyan sok időt tölteni azzal, hogy kitaláljam miként szabaduljak meg tőle, hiszen nincsenek érzései. Ha ember lenne, akkor sokkal élvezetesebb lenne elpusztítani.
Mindenesetre most egyelőre azzal foglalkozok, hogy ezt az utolsó egy oldalt bevéssem az agyamba.

Gondolataim a társaim körül jártak s magamban jót mulattam azon, hogy milyen könnyedén átvertem őket, még ha nem is volt ez komoly dolog, csak amolyan füllentés. Arra hivatkozván, hogy Hagrdihez megyek segiteni az állatai körül, könnyedén le tudtam rázni őket s meglépni előlük, holott korántsem erről volt szó. Soha életemben nem szerettem, ha valaki körülöttem legyeskedik, amikor tanulok, ezért világ életemben a magányt kerestem, amikor ezen tevékenység elvégzésére kényszeredtem . Talán ezért terjedt el rólam a pletyka az évfolyamtársak körében, hogy valójában soha semmit nem tanulok, gyárilag tudok mindent… s én nem álltam útját a pletykáknak annak ellenére sem, hogy sajnos nem ez volt a helyzet. Igenis rá voltam kényszerülve a tanulásra, még ha nem is minden tantárgyból: az SVK és a bűbájtan ment, mint a karikacsapás, bájitaltanból is megfelelő volt a teljesitményem, szerencsére örököltem anyám tehetségét... de a többi dolog azért tudott volna nehézséget okozni, ha csak úgy kútfőből mennék be okoskodni az órákra. Száz szónak is egy a vége: azért léptem le a társaságtól, hogy a LLG-tankönyvet elővéve felkészüljek a következő órára. Szerencsére volt néhány hasznos búvóhelyem, ahova csak ritkán vetődtek emberek: ezek egyikéhez igyekeztem most, miközben a könyv talárom egyik mély zsebében pihenve várta, hogy használatba vegyem. Sajnos az utóbbi időben számomra is aktuálisabbá vált a tanulás: közeledtek az RBF-vizsgák s mindenki azt sulykolta a fejembe, hogy ezen múlik az életem további része.

Akármerre nézett az ember, a vizsgák közeledte az egész Roxfortban érezhető volt.  A tanárok még a korábbinál is kiméletlenebb tempót diktáltak, a diákok még a korábbinál is többet görnyedtek a tankönyveik fölé: hogy ki melyiket részesitette előnyben, az forditottan arányos volt a korábbi eredményével, hiszen mindenki abból akart javitani, amiből a legrosszabb volt. Kevés ötödéves volt, akit ezen késői délutáni órákban a parkba vetett az élet, de azért nem volt teljesen példa nélküli a dolog: aki kinézett, egy középmagas ifjút láthatott, amit sietős léptekkel szelte át a füves pusztát, célirányosan haladva. Aki ismerte, az nagy távolságból is megállapithatta kilétét: hosszú köpenye uszályként siklott utána, jobbjában pedig egy fekete sétapálcát tartott, minek ezüst, sólyomfejet mintázó feje csillogott a napfényben. Talpig feketében volt, ruhái anyagi jólétet sugalltak, oldalára pedig pálcatartója volt erősitve, melynek aljáról rövid ezüstláncon egy apró, ovális érme lógott. Messziről nem lehetett ugyan megállapitani, de ez családjának a cimere volt: egy keresztbetett kard s pajzs, utóbbin pedig egy lángok által ölelt W betű.
A park nagynak tűnt ugyan, de messze nem volt olyan hatalmas, mint az ember első ránézésre gondolta volna, igy útja nem tartott túl sokáig, hamarosan elérte célját, a magányos tölgyfát. A probléma itt kezdődött, hiszen egy, addig példátlan helyzet kerekedett a dologból: valaki már volt itt. De úgy tűnt, ez nem keseritette el: amint észrevette a fa tövében olvasgató fiút, rögtön mosoly terült szét az arcán ami csak szélesebbé vált, amikor fel is ismerte évfolyamtársát s a tankönyv boritójára irt cimet is el tudta olvasni: Mágiatörténet. Úgy látszik, nem ő volt az egyetlen, aki de szokott elvonulni tanulni, bár furcsa, hogy korábban még soha nem találkozott vele. Egy pillanatra megtorpant, mintha elbizonytalanodott volna, de végül folytatta az útját, egyenesen a társát célozva meg. Hamarosan oda is ért, s még mindig mosolyogva kezet nyújtott neki.
- Szép napot, kedves barátom! Mi szél hozott erre e pompás délutánon? – feltett egy olyan kérdést, amire tudhatta a választ, de ez volt a legegyszerűbb módja egy beszélgetés megkezdésének. Modora elsőre mesterkéltnek s műnek tűnhet, ezért sokáig pletykák és találgatások övezték, de ő sosem foglalkozott ezzel, s egy idő után társai is elfogadták olyannak, amilyen. Ritka az, hogy kiszakad ebből a modorból, egy kézen meg lehetne számolni azokat, akiknek igazán kinyilt s másként viselkedett velük. A többiek?
Ők egy hóbortos ifjoncot láttak, akit akár a középkorból is szalajthattak volna.

Egy hatalmas sóhajtással adom a körülöttem lévő világ tudtára, hogy végre kész vagyok. Az utolsó betűt is megtanultam, és el is mondtam magamban. Persze átköltöttem a könyv szövegét egy kicsit, hogy ha a számonkérésre kerül sor, akkor senkinek eszébe se jusson, hogy én esetleg csak bemagoltam az anyagot. Nem, ilyen nem történhet meg. Csak továbbra is gondolják azt, hogy én minden tantárgyból tökéletes vagyok. És tényleg majdnem teljesen az vagyok, ez a tárgy az egyetlen gyengepontom. Átkozom is az életet miatta, de ez a probléma nem állíthat meg.
Most, hogy végeztem, azon kezdek gondolkozni, hogy vajon mit csináljak szabadidőmben. Sok ötlet megcsillant csodálatos elmémben, de nem tudtam dönteni. Viszont abba biztos voltam, hogy bármit is kezdek magammal, azt a kastély falai közt fogom tenni, ugyanis itt nincs semmi szórakoztató dolog. Lássuk csak, van itt egy fa, aminek éppen támaszkodok, vannak sziklák, van fű, van levegő, vannak rovarok és van még egy olyan tárgy a kezeim között, amit legszívesebben most rögtön apró darabokra szaggatnék. Lássuk be, ilyen körülmények között nem éppen lehet jól érezni magamat. Néhányan azt mondják, a természet megnyugtat, de én jelen pillanatban elég nyugodt vagyok. Ennél nyugodtabb már csak a föld alatt lehetnék, oda meg jelenleg nem vágyok. Elég a csendből és a nyugalomból! Eleget kaptam belőle addig, amíg itt olvasgattam eme förtelmes iromány lapjait.
Erről jut eszembe, talán jobb, ha csak a biztonság kedvéért még egyszer átolvasom a leckét csak, hogy biztos legyek a tudásomban. Ezért kis undorral ki is nyitom a könyvet, lapozok benne párat, majd mikor a keresett oldalhoz értem, újra belemerültem az olvasásba. Már szinte kívülről tudtam melyik szó után mi jön és már kívülről tudtam a tartalmat, de azért csak folytatom tovább.
Már éppen az utolsó oldalhoz érek, mikor hirtelen felnézve megpillantok egy alakot, ami egyenesen felém közeledik. Nem szentelek neki túl nagy figyelmet, fölösleges lenne elkezdeni találgatni, vajon ki lehet az, ugyanis ebből a távolságból nem szinte lehetetlen megállapítani. Majd idejön és megtudom, vagy pedig meglátja, hogy van itt valaki és elmegy. Ide általában azok járnak, akik egyedül akarnak lenni, és ha valamelyik magának való gyereknek ez a törzshelye az nem biztos, hogy örül a jelenlétemnek. Viszont, ha azt akarná, hogy elmenjek, azt a vágyát nem teljesítem. Próbáljon meg eltávolítani innen, ha annyira akarja. Én addig fel nem állok innen, amíg be nem fejeztem, amit elkezdtem. Az se érdekelne, ha tűzvész ütne ki közvetlenül mellettem.
Ezek után egyre gyorsabb tempóban kezdem el olvasni a könyvet, mert úgy tűnik, az illető tényleg ide akar jönni, és valószínűleg már észre is vett. Ezt csak azért feltételezem, mert ha én látom, akkor ő is engem. Ha csak nem egy nagyon rövidlátó illetővel van dolgom.
Szóval, hogy tudjak foglalkozni, ezzel a bizonyos személlyel, most a teljes figyelmemet a betűkre összpontosítom. Már nem is nézek fel egyszer se. Pár perc múlva már hallom is a lépteit, ami egyre közelebbről hallatszik. De én még mindig nyugodtan böngészem az oldalt, és ugyanolyan tempóban rágom a rágómat. Igen, mint mindig, most is a számban van egy. Egyszerűen muszáj rágnom valamit. Ez az egyik olyan talán nevezhetjük rossz szokásnak, amiről nem tudok lemondani. Már többször is próbáltam pedig, de akkor meg vagy a körmömet vagy mást rágok, így jobbnak látom minden ilyen próbálkozásom végén, ha inkább minden marad a régiben.
Hirtelen a lépések abbamaradnak, és az érkező alak árnyékot vet rám. Így már tudom, hogy megérkezett. Mond is valamit, de erre csak annyit reagálok, hogy felemelem a bal kezemet és a mutatóujjammal intek, amivel azt akarom kifejezni, hogy egy pillanat múlva végzek. Ez pedig így is történt igaz, hogy nem egy pillanat volt, hanem tizenöt másodperc, de ki számolja?
Ekkor átpörgetem a fejemben az előbb hallott mondatot. Egy kedélyes üdvözlést hallottam, a hang és a stílus alapján pedig csak egy ember lehet, aki előttem áll, ez pedig nem más, mint Dwayne Winterburn.
Mikor bezárom a könyvet és felnézek, meg is bizonyosodok róla, hogy tényleg ő az. Úrias öltözködés, sétapálca. Igen, ez ő. Ráadásul nem sok ember hív engem a barátjának. Egy mosollyal üdvözlöm évfolyamtársamat, igaz még magam se tudom eldönteni, hogy örülök-e a találkozásnak. Mindenesetre, ha a legnagyobb ellenségem lenne, akkor is ezt csinálnám. De persze ő nem tartozik ebbe a kategóriába. Igaz, hogy griffendéles, de semmi bajom nincs vele. Az első pár évbe még megszakadtam a röhögéstől a stílusa miatt, de mostanra már megszoktam, sőt bizonyos mértékig tisztelem is benne, hogy nem volt hajlandó megváltozni annak ellenére, hogy a viselkedése olyan, mintha most szalajtották volna a középkorból.
- Hogy a barátod? Egy kicsit erős kifejezés, bár attól függ, ki mit hív barátságnak. Egyébként, szia! – Viszonzom a köszönést a szokásos stílusban, majd kezet ráztam vele.
- Hogy mi szél hozott? – Felemelem a kezemben tartott tárgyat és szabad kezemmel a borítóra mutatok – Annyira érdekel a mágiatörténet, hogy már élni se tudok nélküle. Tisztára a függője lettem. – Mondom teljesen ironikus stílusban. – Ezért jöttem ide ezen a… hogy is fogalmaztál? Pompás délutánon.
Közben észreveszem a kezében tartott könyvet, és rögtön sikerül megállapítani, hogy a Legendás Lények Gondozásáról szól. Micsoda érdekes egybeesés: ez az óránk is közös.
- És te mi járatban? Csak nem tanulni készültél? – Az arcomon lévő mosoly még szélesebb lesz – Pedig mindenki azt mondja, hogy te sose tanulsz, alapból tudsz mindent. Csak nem megdől ez a híres elmélet? Persze tudom én, hogy a pletykáknak nem mindig lehet hinni.
Hangomon enyhe gúny érződik, de ezt már megszokhatta, tekintve, hogy öt éve ismer ráadásul szinte minden óránk közös. Viszont nem tudom tagadni, hogy fellelkesít a tudta, hogy más is szenved nem csak én. Ráadásul nekem az a tantárgy sose jelentett gondot, így ez külön boldogság.
- Nyugodtan foglalj helyet. Biztos már régóta sétálhatsz, ha azt is magaddal hoztad – Nézek a sétapálcára.
Sose értettem mire jó. Mármint tudom, hogy mire használják, csak nem látom értelmét. Attól nem érek oda gyorsabban sehova, ha van nálam ilyen. De ő tudja, ha neki ez kell, használja egészséggel. Én majd csak akkor akarok bottal járni, ha elmúltam hetven.

Ugyan a névmemóriám sokszor nem állt a helyzet magaslatán, azért azokét meg szoktam tudni jegyezni, akikkel éveken keresztül össze vagyok zárva órákon; most sem volt ez másként. Zephyr Devoux. Ha azt mondanám, hogy ezzel le is zárult a tudományom a fiút illetően, nem járnék messze az igazságtól, de a negativ tulajdonságokat túlozni nem túl költői, én sem nyúlok eme eszközhöz. Mardekáros, jó tanuló s a zöldektől oly szokatlan módon csendesebb, magának valóbb tipus, de azért nem esett oly messze az alma a fájától: egy kis gúnyolódási hajlamért vagy izléstelenebb beszólásért neki sem kell a szomszédba mennie. Makacsa, akaratos fajta; szereti, ha minden úgy van, ahogy ő akarja… de ez engem nem zavart, mint ahogy az sem, hogy nem viszonozta egyből az üdvözlést, hanem a kezét feltartva jelezte, hogy várjak egy kicsit… minden ember olyan, amilyen; apró különbségekért nem itélhetem el őket. Ha ő úgy látja jónak, hogy visszaköszönés előtt még befejezze, amit csinál: ám legyen! Időnk mint a tenger…

Mosolyogva, sétapálcájára támaszkodva figyeli, ahogy társa a könyvet bújva falja a betűket, miközben ösztönös mozdulatokkal forgatta szájában a rágógumit. Eleinte legalább annyira rácsodálkozott erre az édességre, mint társai a viselkedésére: amennyire nem volt ismert előttük a nemesi életforma, annyira maradt ki az övéből a rágógumi és még sok más dolog, ami mások mindennapi életéhez hozzátartozott. Kipróbált minden ilyesmit, de ezek közül semmi nem épült bele a személyiségébe. Létezhet, hogy semmi olyasmi nem tudta belopni magát kifinomult izlésvilágába, ami egyszerű, mindennapi? Vagy szándékosan tartja fent azt őt körüllengő aurát, ami egy kicsit kiemeli a diákok szürke forgatagából? Kevesen vannak, akik tudhatják és ők sem adják tovább senkinek; hosszú folyamat volt, mire Dwayne beavatta őket a bizalmába s néhány felelőtlen illető hibájából azt is megtanulták, hogy nem érdemes visszaélni ezzel. Kérdezhetné az egyszeri ember, hogy mire jó ez? Hiszen apró dolgok ezek, már-már jelentéktelenek: még akkor sem törődne vele senki, ha történetesen a fülébe jutna… de neki igenis számit ez is, mint sok más, ami az átlag ember szemében érdektelen. Belenevelték, hogy annyi az ember, amennyinek a közösség elismeri: ügyel a tökéletes képre mindig, mindenkor.
Végül Zephyr becsukta a könyvet s viszonozta a köszönést egy iróniától csöpögő mondat kiséretében, de a griffendéles fiúnak szeme sem rebbent. Egy pillanatig sem habozott: miközben társa arcát nézve megrázta a kezét, már válaszolt is ugyanabban a kedélyes, közvetlen hangnemben, amelyet a köszöntésnél is használt.
-  Dehogynem, dehogynem! – Nem ragozta túl a dolgot. Már az elején rá kellett jönnie, hogy hiába osztja meg világnézeteit társaival, maximum egy kacaj a jutalma, ezért leszokott erről, de a piszkálódós játékokba is ritkán ment bele, lévén az nem volt az ő világa.
- Ah, a tanulás – bólintott egy sóhaj kiséretében, majd újabb pillantást vetette a könyvre. – Ráadásul mágiatörténet, Merlinre! Sosem értettem mi szükség van arra, hogy a fejünkbe véssük ezeket a felesleges dolgokat. Elismerem, hogy van a történelemnek olyan szakasza, amit illik mindenkinek tudni, de miért fontos az, hogy Ütődött Ulrich mikor rabolta el Idióta Ingridet? – utalt a koboldlázadásra s tekintetét az égre emelte, mintha onnan várna választ. – Ameddig Binns professzor volt, addig el lehetett viselni, de mióta felvették ezt a Raimbourg-ot… kész katasztrófa. – hangjából kicsengett, hogy melyik tanerő iránt mit érzett: amig a megboldogult Binns-et mérsékelt tisztelettel a hangjában emlegette, addig a hús-vér tanerő iránti megvetését nyiltan kimutatta. Hogy ez a tantárgynak szólt-e elsősorban, vagy magának a férfinek, esetleg mindkettőnek, az ismét az ő titka maradt.
- Mi? Tanulni? – nézett meglepetten Zephyrre, majd követte a tekintetét a LLG-tankönyvre. – Erre gondolsz? – kérdezte, felemelve a tankönyvet, majd a választ meg sem várva felnevetett s folytatta. – Dehogy, ez Hagrid professzor könyve. Elkértem tőle amikor feladta az utolsó házi dolgozatot, mert én elhagytam az enyémet valahol, a könyvtár pedig… nos, Madam Cvikker nem kedvel túlzottan. – előrelép, Zephyr mellé, majd felcsapja a könyv boritóját s láss csodát, az első oldal legtetején ott diszeleg az R. H. monogram. Miután szemügyre vette, egy biccentés kiséretében helyet foglaltam az egyik magasabb gyökéren, a sétapálcát nekitámasztva s a csipkelődő megjegyzést ismét figyelmen kívül hagyva. – Azért jöttem le a kastélyból, hogy visszaadjam neki, de tudod hogy megy ez: gyönyörű idő, röpdöső gondolatok… aztán az ember már azt sem tudja, hogy merre jár.

(http://www.frpgs.co.cc/images/mqj02xzqg5rh9znbgcfy.jpg)

Nem szeretem a hideget, bár ez a dolog kicsalogatott kiváncsi természetemnél fogva. Ameddig nem esik, addig kinn maradok, hisz nem lehet ebből nagy baj, sőt. Lehet végül magbarátkozom ezzel is. Leginkább azt szeretem, mikor a szél játszik hajszálaimmal, s az az érzés, mikor léletisztulásként csak az arcomba. Igen, azt hiszem, megszeretem ezt is.

 Legalább van valami, amit élvezek. A kastélyon belül nagyjából nem sokmindent, hisz nem figyelnek fel rám, s ezesetben rossz tulajdonságom, hogy szeretek a középpontban lenni.

 A helyet, ahova most igyekszem, már másodikos koromban felfedeztem. Olyan nyugalmas... olyan, ahova sokszor ellátogatok, mikor nincs épp jó hangulatom, s kikapcsolódni akarok, mint ahogy most is. Mert nincs itt senki - legalábbis ahányszor voltam itt, senki sem zavarta meg nyugalmas pillanataim. Igaz is, van mikor kijövök, de nem sokáig, hisz az sem tesz nekem jót, ha nagyon elkapnak a gondolataim, s elvisznek innen távol. Olyan érzés, mikor repülök. De mégis rosszabb, hisz akkor még azt is érzem, hogy minden súly, nehézség ottmarad a földön, én meg önfeledten repülök. Mai rosszhangulatom okát igazából nem is tudom - nem is tudom szavakba önteni. Még magamban sem tudom. Persze valahol mélyen vágyom arra, hogy valaki kövessen ide ki, s történjen valami. Akár egy hosszas elbeszélgetés. Akár egy párbaj. Akármi, hisz utálom a tehetetlenséget, amibe éppen most is elsüllyedtem.

 A tölgyemhez érve végihúzom a kérgének rajzolatán eddig jéggé fagyott kezem. Most gondolkodok el azon, hogy milyen csodálatosan tud a természet néha jó, néha rossz lapokat osztani. Zsebem mélyére csúsztatva kezem fordulok meg, s ülök le a tölgy törzséhez lapulva. Hiába hideg a föld, most lusta vagyok máshová menni, s hogy megvalljam, nincs is nagyon aminek. Szemem néha összeszűkül, hogy tisztábban lássak a messzeségbe - az én szemem sem tökéletes, akármennyire is bölcsen csillog.

 Ha eddigis nem tudtam a rosszkedvűség okát, egyszerűen villámként belémhasít a fejfájás szörnyű érzése - mondjuk még mindig jobb ez másnál. Felhúzom egyik térdem, s karjaimmal körülfonom. Aztán merengek tovább...

(http://www.frpgs.co.cc/images/mqj02xzqg5rh9znbgcfy.jpg)

Fejem hátradöntöm, élvezem, ahogy az eső parányi seppekben esik az arcomra. Az ilyen eső tökéletes, mikor ilyen kis cseppekben esik. Elkalandozásom alatt egy lány is megjelenik, akit már csak akkor veszek észre, mikor már megáll nemmessze tőlem. Esőben talán kicsit nehezebb a lépteket meghallani, nekem is nhéz volt. Semmilyen kifejezés nem látszik arcomon, pillogtatok a lányra.. nem mással van dolgom, mint Arleth Greshammal, akivel nem nagyon tudunk úgy elmenni egymás mellett a folyosón, hogy "véletlenül" egymástba ne ütközzünk. A folyosón megszoktam, de minek jön ide ki, megzavarni? Fejfájásom erősödik, talán a rossz előérzetem váltotta ki ezt. Hogyne, mikor sziszegi a nevem... legalább ezt tudja. Kis mardekáros beképzelt lány, ki mindenkihez hozzászól - ha az illető nem háztárs, akkor gúnyosan, mert ez a menő, nemde? Arcomon továbbra sem funkciónál a mimikám, esetleg szájam széle pár miliméterrel elhúzódott. Ha tudná, hogy ehhez mennyi kedvem van... akkor talán mégjobban feszítené a húrt? Meglehet, hisz ezt a lány még sosem láttam mardekárosokon kívül mással jól elszórakozni. Na de azt hittem amikor hugrabugba kerültem, hogy ez az ellentét csak a griffendél me a mardekár között van. Ezekszerint tévedtem.
 
 Némaság követi ezt, nemakarok a nevemre reagálni. Csak az esőcseppek zaját hallom, s előttem a vigyorgó lányt. Valahogy nekem olyan érzésem van, mintha feketefehér némafilmben lennénk. Ez azért durcsa, hisz hang is van, színek is vannak - már amennyire. Majd tovább nyúlik a húr. Megint.. már megint gúnyolódik. Kezem ökölbeszorul, még szerencse, hogy ülök, hisz ha nem, akkor hamar nekifutamodnák. Elkalandozok pár percre. Gondolkodom valami jó átkon... Cöh, ide nem kell átok.
 
-Talán privát terület? - morgom, nem tudtam most jobbat kitalálni... Ez a lány, részemről nem is érdemli meg, pont ugyanúgy, ahogy a többi mardekáros sem.. ez van. Hogy bevalljam, még sosem futottem össze rendes mardekárossal, szóval még mindig keresem a kivételt. Vagy csak velem ennyire goromba az egész? De lényegében mindegy, csak játszák nyugodtan az eszük, nem az én káromra megy ez az egész. Ezután megint az eget figyelem - megint kedvem lett egy kis repülésre, még esőben is. Nem is tudom, mi lett velem, egyszeribe megszerettem a hideget meg az esőt. Az egész szép összképet elrontja Arleth. Jobban örülnék egy akármilyen más házból való emberkére, hisz érdekes, hogy van három ház, amibe rendes emberek járnak, a mardekárban meg játszák a menőt. Van aki vérből az, aranyvérűségét megkoronázva ezzel, na meg a szülei is ezt tanították neki. Na meg van aki csak a háza miatt lett nagymenő. Nem is egyszer gondolkozom el ezen, mikor emglátok egy mardekáros diákot, hogy ezek közül melyik kategoriába tartozik - na meg milyen lenne egy másik házban. Nos, Arleth. Szerintem vagy határeset, vagy nem is tudom mi, hisz az egy leszögezett téma, hogy aranyvérű, szűk családi köre is halálfaókból áll - szép kis család. Egyik nap meg arra fogok feleszmélni, hogy ez a lány is az. De felőlem, legyen, nem félek én az ilyenektől. Szinte érzen a felém táplált negatív érzéseit... Hogy ennek az úgymond beszélgetésnek mi lesz a vége, sejtelmem sincs, de nem futamodok meg - azt sosem. Főleg, mit is csinálna? Egy dolog biztos, a rossz előérzetem távol áll a gyávaságtól...

(http://www.frpgs.co.cc/images/mqj02xzqg5rh9znbgcfy.jpg)

Barna szemeim Arlethen tartom. Felületesen úgy tűnik, hogy csak szimplám figyelem, de mélyebben látszik, hogy villámok csapnak össze az íriszemben - akárcsak az égen, lassan az a lágy, kellemes poroszkáló eső zuhogássá alakul. A fa törzsénél ülve engem nem nagyon ér ez, hisz szép kis koronája van a tölgynek, ez vonzz mindig ide. Azonban Arleth... ha nem jön be onnan, közelebb... ne is jöjjön, hisz "nem férünk el itt ketten". Tőlem, ázzon el. Hogy megvalljam, nem tudom mire céloz az első mondatában. Majd összeszűkül szemem, mostmár felületesen is lehet látni a villámokat, ha Arlehtnek van jó fantáziája.

- Nadee, megtanultál beszélni, Garn? - mondja gúnyosan.
-Eddig is tudtam. Nem locsogok egész nap értelmetlenségekről, mint te, Gresham. - mondom minő nyugodt hangnemben. Az a megszokott vigyorgásom nem tudom alkalmazni ebben a helyzetben. Aztán kérdezget a fejfájásról. Igen, fáj a fejem, szerencse épp most lassan kezd elmúlni. Valahogy meg kezd olyan érzetem lenni, hogy Arleth túrkál a gondolataimban, hisz csak nem ülhetett ki arcomra egy olyan jel, hogy "figyelem, fáj a feje". Elfintorodom erre. Minek kell járjon a szája?
-Beszélőgörcs nyugtalanít? - morgom. Eszembejut, milyen jól nézne ki egy ragtapasszal a száján, persze varázslattal szépen megsebezve lenne a legjobb hatás.

Kezd rosszul kinézni az, hogy Arleth áll, én meg szembe vele pár méterre egyik térdem átkarolva a tölgy tövében ülök. A mardekáros lány így szó szerint lenézhet. Felállni meg nem akaródzok. Lehet megpróbálom Arleth beszélési tanácsát.
-Gondolom ott fogsz állni, s elázni... 

Úgy látszik a barátság fogalmáról alkotott nézetembe nem akar belekötni. Ez szerencse, mert jelen pillanatban semmi kedvem nincs ilyen dolgokról vitázni, sőt semmi másról se. Ez a mágiatörténet eléggé leszívja az ember agyát. Belefáradtam ebbe a sok olvasásba.
- Biztos fontos, de valahogy nem bír érdekelni egy része se – Arcomon egy undorodó grimasz jelenik meg, miközben a könyvre nézek. Persze tekintetemet csak akkor fordítom az általam utált tárgy felé, ha Dwayne éppen nem beszélt, mert én bár nem vagyok arisztokrata olyan dolgokra mégis megtanítottak, hogy illik ránézni a beszélgetőpartnerünkre.
- Ráadásul ahelyett, hogy röviden kiemelnék a tényeket még hosszú barokkos körmondatokban írnak le mindent. Betűpocséklás az egész – Folytatom a gondolatmenetet – A legrosszabb tantárgy ebben az iskolában. Sose értettem miért nem tették be a fakultatív tárgyak közé. Pedig ott lenne a helye a mugliismeret mellett. Vannak olyan dolgok, amikre sokkal több szükség van szerintem. Például a legendás lények gondozásra – Nézek évfolyamtársam könyvére – Ha szembetalálkozok egy hipogriffel, nem arra lesz szükségem, hogy tudjam, ki volt Dzsadzsamenah és mikor mit csinált.
Utólag belegondolva ez a példa talán nem a legjobb volt, de hirtelen ez jutott eszembe. A lényeget úgy is érti.
- Binns? – Elmosolyodok a név hallaták és eszembe jutnak az emlékek vele kapcsoltban – Az ő óráin tanultam meg ülve, nyitott szemmel aludni. Nem tudom megállapítani, hogy jó tanár volt-e. Ha hülyeség a tantárgy, akkor felőlem bárki taníthatja akkor se figyelek oda. Raimbourgnál néha még jegyzetelni is szoktam, de mire vége az órának, elfelejtem az anyag nagy részét. Ez van, én se vagyok mindenből tökéletes – Rántom meg a vállamat.
Na jó, most már biztos, hogy nagyon fáradt vagyok ugyanis eddig ilyesmit senkinek nem mondtam, sőt ha most más körülmények között találkozunk biztos neki se. Igaz, sose mondtam, hogy tökéletes vagyok. Csak annyit mondtam, hogy jobb vagyok az átlagnál, mi több mindenkinél, aki ebbe az iskolába jár. A tanárokat leszámítva persze. Őket még nem szárnyaltam túl. A kulcsszó pedig a még.
- Igen, arra gondolok. Ha jól látom nincs több könyv a kezedben – Válaszolok gyorsan a kérdésére, majd hagyom, hogy beszéljen.
Békésen üldögélek, és mosolyogva hallgatom Dwayne szavait a kezében tartott tankönyvvel kapcsoltban. Fogalmam sincs mennyi igaz belőle, nem is érdekel túlzottan.
- Szóval Hagridé – Jegyeztem meg halkan, csak úgy magamnak, miközben a monogramot néztem. Valahogy a professzor jelzőt én sose szerettem rá használni.
- Nem hiszem, hogy túlzottan hiányzik neki, ráérsz visszavinni. Nem hiszem, hogy olvasgatással töltené a szabadidejét. Tud egyáltalán olvasni? – Teszem fel ezt a kérdést, ami ennyi év alatt egyszer se jutott eszembe – Nem mintha előítéleteim lennének, de nem úgy néz ki, mint aki nagyon művelt. Jó a legendás lényekhez ért, mert velük foglalkozik, de szerintem itt vége is az ismereteinek.
Kíváncsi vagyok, vajon Dwayne mit fog válaszolni erre. Valószínűnek tartom, hogy most jön a védőbeszéd Hagrid mellett, de az is lehet, hogy megint rám hagyja a véleményemet. Sose tudtam teljesen kiigazodni az embereken.
Beszélgetés közben néhány pillanatra a tekintetem a sétapálcára téved. Bár hülyeségnek tartom a használatát hetven éves kor alatt, de az a csillogó ezüst sólyomfej nagyon tetszik rajta.
- Megnézhetem közelebbről? – Mutatok kezemmel a tárgyra, ami a fiú mellett pihen, majd mielőtt válaszolna, egyszerűen megfogom és elveszem. Feltételezem, hogy igennel válaszol, ezért nem zavartatom magam.
- Szép sólyom – Nézek az ezüstös részre – Ez valami családi örökség, ami apáról fiúra öröklődik vagy egyszerűen csak vetted valahol? – Érdeklődök a sétapálca eredetéről – Már tudom, mit fogok kérni hatvanadik szülinapomra az unokáimtól, de az is lehet, hogy a mostanira kérem, és addig kiteszem a szobámba dísznek.
Azzal visszateszem arra a helyre, ahonnan az előbb elvettem.

(http://www.frpgs.co.cc/images/mqj02xzqg5rh9znbgcfy.jpg)

Annak a lánynak nincsenek érzései. Az a lány nem akar többet, mint felidegesíteni engem. Elvégre sikerült. Sajnos az indulataimnak nem tudok száz százalékig parancsolni, azonban megtudom fékezni, ha úgy adódik. Hisz eddigi éveim során nemmegy ilyennel találkoztam. S huhú, mi lett volna, ha mindegyikre azt az átkot rámondtam volna, ami épp eszembejutott. Ma nem lesz semmi.. de legközelebb ha úgy adódik a helyszín meg az időpont, akkor Arleth találkozni fog a pálcámmal.
 Fáj a fejem...
 -Csak nem tőled kéne tanulnom, mester? - mondom gúnyosan. Gúnyosan a mester szót, mert ezt is említette a lány. Biztos magára értette. Lehet én vagyok a hülye, de nem tudom miről beszél, miről kéne tanuljak? Az örökös gúnyolódást, amit most produkál velem? Hm, szertintem ő sem tudja, miről beszél. Na meg közben kezdek csillapodni, nagyon lassan, látva, hogy nemsokára egy száznyolcvan fokos szöget bevesz - hisz kiszámítható volt ez, ahogy hangsúlyozta a végét, látszott rajta, hogy indulni készül. A barom szóra felfigyelek. Megtapintotta a lényeget, hisz pont ez a szó jellemzi az előttem álló egyént. A diaalmas mosolyára mielőtt elfordult volna, egy kedves mosolyt mutatok, lássuk hogy reagál? És igen, megfordult, ahogy számítottam - tudtam, hogy sokáig nem bírja, hisz úgyis nekem van igazam, na meg biztos saját maga is elvesztette a fonalat a mondanivalójában.
 Lassan megy, a vihar meg vészesen tombol - mostmár én sem úszom meg szárazon. A fa eddig védett, de a szél sikeresen bekergeti az esőcseppeket a fa alá. Mostmár mindegy, hisz útban a kasdtély fele úgyis eláznák, így üldögélek még egy kicsit ott. A másik meg direkt hogy idegesítsen halad ilyen lassan az esőben, vagy tényleg ennyire...? Mond valamit, mikor visszafordul. Felhúzom szemöldököm. Ez tényleg azt gondolja, hogy ezt most sértésként veszem? Hisz alig pár pillanata, hogy eldöntötem, nem veszem komolyan amit mond. Mostmár ő nem bírja ki anélkül, hogy legyen valaki a társaságában, akit bosszantson, vagy valami más itt a gond? Nos, ő jött ide. S annó, öt éve is ő kezte a mardekárosok agresszióját kifejteni rajtam. Én szóra váltanám a gondolatom, de úgyis kontrázna - amire tuti lenne válaszom, de kezdené a "hülye vagy"  mondatát, mert.. azt nem tudom. Vagy nem tud jobbat mondani, vagy fáj az igazság, vagy akármi.
 Már nem látszott annyira a lány, így gondoltam, bemegyek - nem utána, csak be, vissza a kartélyba. Utálok vele találkozni, nem is akarok. De ő is csak látszatra nagymenő.
 

[Az élet olyan játék, amelynek első számú játékszabálya: ez nem játék, ez halálosan komoly.]

~Sophie~

Mindjárt itt a tanév vége. Tanulnia kéne, de képtelen rá- túl meleg az idő, az agya pedig állandóan a nyáron és a bizonytalanság ködében úszó szeptemberen jár. Bizonytalanság mindenütt, de ennek talán még örülne is, ha tudná, mi vár rá.
Mivel azonban nem tudja, megőrjíti az információk hiánya. Órákon igyekszik odafigyelni, hogy elterelje a figyelmét, de nem mindig sikerül, a házi feladatok pedig reménytelen vállalkozás. Most is épp annak akart nekiállni, de úgy döntött, jobb, ha kiszellőzteti a fejét, így kijött a parkba.
Talán tavaly tavasszal fedezte fel ezt a helyet, mikor virágok nyíltak itt. Azonnal beleszeretett, és időről időre, ha nagyon ki van akadva, idejön. Nem is teketóriázik most sem, hanem leül, és felhúzott térdeit átöleli. Hamarosan nyávogás hallatszik- Ginger, úgy néz ki, követte a saját útjain, ezért pedig hálás. Mikor a macska odadörgölőzik a lábához, elmosolyodva cirógatni kezdi. Így minden annyival egyszerűbb…
Hányszor mondta már el a sérelmeit és aggodalmait a kis szőrmóknak, nem törődve azzal, hogy nem értik és megelégedve azzal, hogy végighallgatják? Per pillanat például nyugtalanítja az a furcsa, új légkör, ami közte és az öccse közt jelentkezett. Eddig megegyeztek, hogy afféle testvéri harcban állnak, de most, mintha mindketten közeledni akarnának, de egyikük sem tudná, hogyan tegye. Kényelmetlen és kellemetlen szituáció mindkettejüknek. Ő pedig menekül előle… szép kis hozzáállás.
Nagyot sóhajt. De hát mit csináljon, mikor jobb ötlete nincs? Időt kell nyernie, majdcsak eszükbe jut valami, nem igaz?
Itt ül hát, és igyekszik rendezni kavargó gondolatait. Valahol tudja, hogy erre szüksége van, másrészt viszont hálás lenne bármiért, ami eltereli a figyelmét. Épp ezért fogadja félig vidám, de legalábbis hálás arccal a felé közeledőt, mikor megpillantja és felismeri. Előreköszön neki, majd mikor a hugrabugos odaér, megpaskolja maga mellett a földet, felhívásként hogy üljön le. 

Zoey

Ez nap is nagyon meleg volt, de ez így tavasz végén egyáltalán nem volt szokatlan. Alig bírta végigülni az órákat, nem csak a meleg miatt, hanem mert nagyon izgatott volt.
 Hógolyó, a hóbaglya olyan hírt hozott a reggeli postával, aminek nagyon örült: nyáron az egész család Egyiptomba megy egy egész hónapra. Nagyon szerette a homokbuckákat, a sivatagot (igen, a sivatagot is lehet szeretni) és a gyönyörű oázisokat, de legnagyobb sajnálatára már évek óta nem láthatta őket, így ez a hír annyira feldobta, hogy még az első órán is örömmámorban úszott, így igen csak nehéz feladatnak bizonyult rendesen odafigyelni a tanárra és a tananyagra. Majdnem az összes órát így ülte végig, de az utolsó órára sikerült megnyugodnia, mert belegondolt, hogy a néha igencsak bosszantó öccse is velük megy.

Az idő nagyon szép volt, ezért úgy döntött, a klubhelyiség helyett a parkban fog tanulni, mert ugye lassan itt volt az év vége, néha tanulni is kellett...
Először a tóhoz akart menni, de meggondolta magát, mert a tó a nagy meleg miatt lassan kezdett „tömegszállássá” változni, ezért úgy döntött, inkább a másik kedvenc helyére, a vén tölgyfához megy, ami a park egyik legtávolabbi szegletében állt. Miközben elhaladt a tó mellett, véletlenül megbotlott valamiben és jól hasra esett. Természetesen a könyvei is kirepültek a kezéből, és majdnem beleestek a tóba. Miután sikerült föltápászkodni, leporolta magát, összeszedte a könyveit, megpróbált méltóságteljesen elvonulni és nem meghallani a többiek nevetését.Mikor tölgy már látótávolságon belül volt, észre vette mardekáros barátnőjét. Az arca elgondolkodó volt és egy kis bizonytalanságot is elárult. Vele volt bozontos macskája, Ginger is. A mardis is észre vette őt, és mosolyogva hellyel kínálta. Sophie elfogadta és vidáman leült. Elmesélte barátnőjének, micsoda hírt kapott reggel, majd megkérdezte Zoey-tól, hogy mi a programja a nyárra. Ha esetleg semmi program nem lett volna kilátásban, Sophie meghívta volna magukkal nyaralni. Azt is megkérdezte, hogy miért vágott olyan elgondolkodó arcot az előbb. Zoey mintha elgondolkodott volna, Sophie ezalatt kíváncsian várta a választ...

~Sophie~

- Egyiptomba? De mázlista valaki! Én még csak egyszer voltam, Lizzie nem hajlandó kivinni minket és csak mesél meg képeket és szuveníreket mutogat. Plusz nem is maradt sokáig egy helyben, mint a te nővéred. –mosolyog. Igen, valóban örül annak, hogy barátnője ilyen jó hírt kapott, hisz tudja: Sophie él-hal az ókori Egyiptomért. Mikor kint voltak, neki, Zoeynak is tetszett, de a szíve csücske (le sem tagadhatná a származását) Franciaország marad.
- Hogy én? Amy meghívott magukhoz. Amy Joy, tudod, a Griffendélből. – teszi hozzá, amennyiben értetlenkedéssel találkozna. – Szerencsém: csak ez ment meg a nyári szobafogságtól. Anyu nagyon ideges és aggódó mostanában… Fogalmam nincs, mi lesz szeptembertől. –komorul el, majd hirtelen megrántja a vállát: - De ez nem újdonság, ezzel szinte mindenki így van. Meg túl szép az idő ehhez a témához. –mutat fel az égre.
A hangja alapján mintha önmagát is győzködné, ami nem is áll távol a valóságtól. Jól tudja, mennyire hajlamos az ilyen borongós gondolatokkal elrontani a legjobb pillanatokat is, és most nagyon nem szeretne ebbe a hibába esni, de ha egyszer alig bír megszabadulni tőlük! Ha egyszer befészkelték magukat az agyába, onnantól nincs menekvés: ott maradnak makacsul, jó ideig. Valamivel nagyon el kéne vonnia a figyelmét… beszélni, hogy ismét tudatalatti szintre süllyedjenek az aggodalmak…
Újabb olyan téma érkezik, amiről nehezen beszél. Ez az arcán is meglátszik valószínűleg, ezért magyarázkodással kezdi:
- Nem az, hogy felhoztad a témát… csak… nehéz róla beszélni. Az öcsém. Tudod, jó ideig jó testvéri iszonyban bántottuk egymást, de most már mintha mindketten rájöttünk volna, hogy értelmetlen a dolog, és ki szeretnénk békülni… de fogalmam nincs, hogyan, és neki sincs. Úgyhogy kényelmetlen a légkör, valahányszor összefutunk a klubhelyiségben. Mindketten tudjuk, hogy valamit mondani akarunk, azt is sejtjük, a másik mit mondana- a hogyan a baj. Régi sebeket tépne fel, bármelyikünk kezdené is, és ezt egyikünk sem akarja. –sóhajt fel.

-   Hát, igen... Szerintem minden nővér így van először az öccsével (mármint utálja).
Mi is így kezdtük, bár mi nem utáltuk egymást annyira. Remélem, mi azért nem fogunk itt kikötni. Vagy lehet, hogy mégis? Ezt nem akarom, mert mi azért kedveljük egymást, bár ez az eddigi „agresszív véleménycserékből” nem nagyon látszott meg.
Sophie kicsit szomorú képet vágott, mikor ezeket gondolta.
Aztán Zoey megemlítette a háborút.
-   A háború...  Az én szüleim is említették, hogy lehet, hogy jövőre nem küldenek vissza. Annak nagyon nem örülnék, hiszen a Roxfort a második otthonom, de tudom, hogy a szüleim csak féltenek engem – Bár, ha belegondolok, lehet, hogy az egyiptomi utazás mögött is ez áll -. De igazad van, ilyen szép időben nem érdemes ilyen dolgokról beszélni– tette hozzá halvány mosollyal az arcán.
Sophie egy darabig szótlanul ült, aztán Ginger váratlanul az ölébe ugrott. Megsimogatta. Eszébe jutott, hogy nővérének, Améliának is hasonló macskája, amikor még kicsi volt. Amélia nagyon szerette, de kísérletezni is ugyanúgy szeretett, úgyhogy szegény macsek igen csak rövid úton ki lett nyuvasztva....( egy perces néma csenddel emlékezzünk rá) ) Amélia először súlyos büntetést, később pedig új macskát kapott, amire már jobban vigyázott. Mivel kísérletezés terén Sophie is szerette követni nővére példáját, szülei, amikor megkapta Hógolyót, kifejezetten megtiltották a kísérletezést (mert igen drága volt a szentem).Sophie értetlen arcot vágott, amikor Zoey Amy Joy- t említette.
-        Amy Joy? Hmm... Igen, már eszembe jutott, láttam párszor a Nagy Teremben.  Kedves lánynak tűnt, én is szívesen megismerném.Szobafogság?! Uhh... Szerintem a szobafogság azért egy kicsit túlzás, hiszen ilyen időkben úgysem mehetnél egyedül, a szüleid, vagy valaki más felügyelete nélkül sehová. Ez nekem nem tetszene, de azért elfogadhatónak tartanám, bár nem tudom, te hogy állsz a babysitterekhez...   
Sophie elhallgatott és várta a választ. Közben gyönyörködött a tájban, amit annyira szeretett.
Nagyon szomorú lenne, ha nem láthatná többé a birtokot és a kastélyt. Hiányozna a Hugrabug tornya, a klubhelység, a lányhálók és a Nagyterem. Hiányoznának a szellemek, főleg a barát, és igen, még Hóborc is. Ezek a gondolatok kissé lehangolták Sophie-t. Lehet, hogy ez az arcán is meglátszott... 

Igazán békés, és a változatosság kedvéért száraz nap virradt a Roxfortra. A napot sokszor eltakarták az égen átúszó ezüstös felhők (de végre-valahára nem ömlött belőlük az eső), a kastély parkjában lágy szellő borzolta a selymes füvet.

Mire felébredtem, a háló már kiürült és a klubhelységben is csak néhány mindenre elszánt ötödéves görnyedt pergamenjeik fölé. Nosztalgikus mosollyal, zajtalanul haladtam el mellettük és közben ötödéves önmagamat láttam, ahogy egy évvel ezelőtt én is ugyanígy – na jó, talán nem pont így, hiszen, kinek van kedve tanulni, mikor kint ilyen gyönyörű idő van? – magoltam, hiszen az RBF-ek fenyegető réme a fejem fölött lebegett.
Mivel nem akartam megzavarni az ötödéveseket, kimásztam a portrélyukon és céltalanul ődöngtem a kihalt folyosókon. Ahogy elhaladtam az egyik hatalmas ablak előtt, láttam odakint a pázsiton hangyaként nyüzsgő diákokat.
A szívem kifelé húzott, leheveredtem volna a tó mellett és élveztem volna a hosszú esőzés utáni első száraz és meleg napot.
De nem volt kedvem lányos fecsegéshez, alkalmi flörtökhöz és visító nevetéshez. Egyedül akartam kiélvezni ezt a szép napot.
Gyorsan vágtam át a kastélyon és hamarosan már a park selymes füvét tapostam. Arra gondoltam, ha megkerülném a tavat, letelepedhetnék a Tiltott Rengeteg szélénél és figyelhetném a távolban elvágtató kentaurokat. Vagy akár arra a hívogató sziklára is feltelepedhetnék…

Lassan kerültem meg a tavat, élveztem a ritka napsütést. Hirtelen megláttam az öreg tölgyfát, ami minden mástól távol, egyedül állt a park egy félreeső részében. Hatalmas koronája alatt hívogatóan hűvös volt az árnyék. Amint odaértem, ügyet sem vetve a sziklás talajra, felmásztam a fa koronájába. Két ág villás elágazásánál kényelmesen elhelyezkedtem és a lombon átragyogó napfényt csodáltam.

Mikor magamhoz tértem, a nap már jócskán túlhaladt a delelőjén én pedig még mindig a két ág között feküdtem. Kész csoda, hogy nem estem le!
Azt hiszem ezt egy csöppet elkiabáltam. Ugyanis amikor megpróbáltam kimászni rögtönzött ágyamból, elzsibbadt lábam nem engedelmeskedett, én pedig mint egy rongybaba, lezúgtam a fáról.
- Áúúúúú! – fájdalmas kiáltásomat messzire vitte a szél. Zuhanásomnak ugyanis kellemetlen végett vetett az egyik kiálló szikla, amely mintha a hatalmas tölgy gyökerei közül nőtt volna ki.
Valaki megmozdult a fa túlsó oldalán. Bár teljesen képtelennek éreztem a helyzetet, szorosan a fához lapultam és araszolni kezdtem a túlsó oldal felé. Kezem már a pálcám felé tapogatózott, de szokásos szerencsém most sem hagyott cserben. Egy gyökérben botlottam el és egyenesen a fa túlsó oldalán ülő vörös hajú lány elé zuhantam.
Mikor felpillantottam, az arcán meglepetést és zavart láttam. Valahonnan ismerős volt számomra, de nem jutott eszembe, honnan ismerhetném.
Meg akartam törni a csöndet, ezért kiböktem az első dolgot, ami eszembe jutott:
- Szia.

Nem válaszolt, zöld szeméből pedig semmit nem tudtam kiolvasni. Meglepettnek tűnt, amit nem is csodáltam, hiszen elég zilált állapotban voltam; éreztem, hogy a hajamba levelek és gallyak akadtak, ráadásul éppen most pottyantam elé a fa tetejéről. Ki akartam magyarázni magamat szorult helyzetemből, ezért hadarva magyarázkodni kezdtem:
- Szia! Roxan Winterbell vagyok, de mindenki csak Noxnak szólít. Sajnálom, hogy így rád ijesztettem, remélem, nem zavartalak meg semmiben. Tudom, ez most viccesen fog hangzani, de én reggel jöttem ide ki és elaludtam a fa tetején, aztán meg leestem, mert elzsibbadt a lábam, és…- zavartan hallgattam el és lesütöttem a szememet. Nem akartam fecsegős libának tűnni és féltem, hogy ezzel még furcsábbnak tűnök a szemében.
Mikor azonban zavartan ismét felpillantottam, az értetlenkedő kifejezés már eltűnt az arcáról. Helyette inkább úgy tűnt, mintha mulattatná az eset és láthatóan felkeltettem az érdeklődését. Ekkor hirtelen beugrott:
- Te Abigail Wolf vagy, ugye? Már nagyon rég óta várom, hogy találkozzunk.
Ki akartam vágni magam és megmutatni, milyen egy igazi Winterbell. Ezért feltérdeltem, leporoltam magam és kezet nyújtottam neki. Vonakodva ugyan, de elfogadta.
- Szóval – kezdtem kíváncsian – te mit csinálsz itt?

Álmosan nézek körbe a hálónkban. Sehol egy lélek, csak én vagyok az egyetlen, aki még az ágyban lustálkodik. Kómás fejjel kászálódok ki az ágyból, majd csigalassúsággal átöltözöm nappali ruhába. Ezek után kinézek az ablakon, és nagyon örülök annak, amit látok, végre nem esik az eső, hanem süt a nap, így akár le is mehetnék a parkba, ha már ilyen szép időnk van. hatalmas mosollyal az arcomon indulok ki a helyiségből a szabadba, de már a klubhelyiséghez érve lehervad az arcomról a mosoly. Ugyanis ott rengeteg ötöd és hetedévest látok az RBFre és a RAVASZra tanulni. Így hát visszafordultam néhány könyvért, mert a vizsga vészesen lebegett a fejünk felett, és néhány tárgyra még tanulnom kellene. Pár perc múlva már a folyosókon sétálok a hátamon a táskával, amibe néhány könyvet beledobáltam. A könyvtár felé veszem, az irányt ám hamar meggondolom magam, mivel sokan vannak már bent, meg különben is most akár a szabadban is lehet tanulni. A Park felé indulok el, és közben azon gondolkozom, hogy hol lehetne nyugodtan tanulni. Ekkor eszembe jut az a tölgyfa, amely magányosan álldogál a park szélén. Talán ott nem lesz senki és nyugodtan ellehetek a természet lágy ölén. Néhány percnyi séta után megérkezek a fához, és keresek egy helyet, ami kényelmesnek tűnik, és letelepedek. Nem vagyok stréber, hogy minden szabad percemben a tanulással foglalkozzak, így a táskám egyelőre magam mellé rakom, és élvezem a napsütést.  Kinyújtózkodom és hallgatom a madarak énekét. Ráérek én még tanulni…
***   ***   ***
Pár óra múlva, már a könyvekkel a kezemben furcsa zajokat hallok a fa lombja felől. Felnézek, de semmit nem látok, így hagyom az egészet. Újra belemélyedek a könyvbe, pontosabban csak belemélyednék, mivel ekkor egy hatalmas Aúúú kiáltást hallok, nagyon közelről. Majd motoszkálást és végül egy emberforma lény zuhan elém. Meglepődött arcot vágtam, mert valahogy nagyon nem értettem, hogy egyáltalán, hogy került ő ide. Tudtommal egyedül voltam itt, de ezek szerint mégsem. Elkezdtem gondolkozni, hogy mégis, hogy került, ide.  A hajban apró ágak és levelek voltak és eléggé megviseltnek tűnt. Tisztára úgy nézett ki, mint aki most pottyant le ide az égből. Mint kiderült nem is jártam olyan messze az igazságtól, mert ekkor elkezdett magyarázkodni. Először is végre bemutatkozik, mert eddig nem nagyon tudtam, hogy ki is ő valójában. ÉS végül magyarázatot is kaptam arra, hogy hogyan is pottyant le az ide. Hát.. eléggé vicces eset mit ne mondjak, de ezt nem akartam nyíltan bevallani, nehogy bemérgesedjen rám. Mire reagálhattam volna és bemutatkozhattam volna addigra újra elkezdett beszélni. Feltérdelt, leporolta magát majd a kezét nyújtotta felém. Egy pillanatig haboztam, de aztán elfogadtam, mivel, nem akartam bunkónak látszani. Aztán megkérdezte, hogy mit csinálok, itt így végre eljött az alkalom, hogy én is megszólalhassak.
- Szia. Igen én vagyok Abigail Wolf, de szólíts nyugodtan Abbynek vagy Abbsnek. És hogy mit csinálok itt? –teszem fel magamnak a kérdést, amelyre rögtön válaszoltam is.- Tulajdonképpen tanulni jöttem le ide, mert viharosan közelednek a vizsgák, és van még mit tanulnom rá. Egyébként nem gondoltam volna, hogy valaki más is lesz itt, pontosabban a fejem fölött. Ezért voltam egy kicsit meglepődött.
Felnéztem az égre, és meggyőződtem róla, hogy nem várható már több támadás föntről. Ezen egy jót mosolyogtam, majd újra Nox felé fordultam.
-És téged is a napsütés vonzott ki?–kérdeztem tőle, és folytattam – Amúgy megkérdezhetem, hogy miért szerettél volna velem találkozni?

Hála az égnek, úgy tűnt, Abby csak egy egészen kicsit lepődött meg a történteken.
Lám, ő is tanulni jött ki. Most, hogy kicsit oldódott a hangulat, tényleg láttam, hogy a táskája ott hever mellette a földön, és néhány tankönyv volt a kezében.

Észrevettem, ahogy felpillant a fa koronájára – valószínűleg azt várta, hogy még egy-két ember lepottyan mellénk a fáról, hogy csatlakozzon a társaságunkhoz.
Ezen én is jót nevettem és mosolyogva tettem hozzá:
- Azt hiszem, nem kell több váratlan vendégtől tartanunk. A fa tetején aludtam – még mindig megmosolyogtam, olyan vicces volt kimondani – és valószínűleg lelöktem mindenkit, aki megpróbált felmászni.

Reméltem, hogy a viccelődés végképp megoldja a hangulatot.
A kérdésén elgondolkoztam – mármint nem a napsütéses részén, hiszen természetesen én is azért vettem ki egy „szabad napot”, hogy odakint élvezzem a tiszta időt.

De mikor megkérdezte, honnan ismerem őt, persze azonnal felrémlett előttem egy sor emlék, melyek Abigail Wolf nevéhez kapcsolódtak.
A legjobb barátnőm, Celeste kishúga, Violet szintén a Hugrabugba járt, de még csak a negyedik évét taposta. Tőle már sokat hallottam erről a különös lányról, aki egy nap teljesen megváltozott és ezzel általános megdöbbenést váltott ki mindenkiből – beleértve diákokat és tanárokat is.
Violet azonban titokban mindig is nagyon csodálta Abby-t a bátorságáért, és amiért nyíltan fel merte vállalni az egyéniségét. És be kell vallanom, engem is egészen elbűvölt a történet.
Eddig csak futólag és látásból ismertem Abby-t, de most, hogy közelebbről megismerhettem, egészen meglepődtem, milyen éles a különbség a sötét ruhái és kedves, barátságos személyisége között.
- Nem tudom, ismered-e Violet McKenzie-t. Ő a legjobb barátnőm kishúga, a Hugrabugba jár és ő mesélt rólad – kicsit zavarba jöttem, mert rögtön tudtam, hogy Abby meg fogja kérdezni, pontosan, miket mesélt róla Violet. De nem tudtam, mit mondhatnék még.
Sokáig keresgéltem a megfelelő szavakat, majd lassan belekezdtem:
- Tudod, nagyon csodállak, amiatt, amit tettél. Én sosem voltam ilyen spontán. És bár azt hiszem, sokan biztos elítélőek voltak veled szemben, én azt hiszem, ez a stílus nagyon is illik hozzád. Százszor belegondoltam már, mi lenne, ha egyszer én is egy ekkorát fordítanék az életemen – mintha a klasszikus toronyba zárt királylány története most másképp végződne, ha a lány saját magát szabadítaná ki. – Az ötlet egészen megrészegített, csillogó szemmel egyre jobban belemelegedtem a történetbe. - Végtére is, kinek van ideje egész életében a szőke hercegre várni? – tettem hozzá csintalan mosollyal, de hirtelen, mintha áramot vezettek volna belém. A „szőke herceg” kifejezés hallatán egy angyali szépségű arc rémlett fel előttem, a mosoly egy percre ráfagyott az arcomra és mintha a felhők is visszatértek volna a kék égre.

De gyorsan elhessegettem az arcot és újra ráragyogtattam a mosolyomat.
- Bocsáss meg, kissé elragadott a hév. De azt hiszem, sok közös tulajdonságunk van, csak jobban meg kéne ismernünk egymást. Kérdezz bármit, amit tudni szeretnél, én pedig megpróbálok a lehető legőszintébben válaszolni.

-Igen ismerem Violetet, de csak látásból, még nem igazán beszélgettem vele. – vallom be a lánynak. Hirtelen eszembe jutott, hogy megkérdezhetném, hogy mégis miket mesélt rólam, de most inkább nem. Amúgy is hidegen szokott hagyni, hogy mit mondanak rólam az emberek, bár most az egyszer kíváncsi lettem volna. Most hozzam kínos helyzetbe? Inkább nem, ha akarja, majd elmondja, ha nem mondja el, és esetleg mégis érdekel, majd akkor megkérdezem. De most nem. Erre a döntésre jutottam, és közben figyelmesen hallgattam Noxot. Érdekes volt hallani, hogy van olyan, aki csodál azért, mert pár éve végre felmertem vállalni a teljesen önmagamat. Sokan fordultak el tőlem abban az időszakban, pusztán azért mert már nem az a tipikus általános lány voltam, nem egy a sok közül, hanem saját valódi önmagam
- Hát igen, sokak szemét szúrta, hogy megváltoztam, de legalább jól éreztem magam a bőrömben, és nem csak egy voltam a tömegből. Legalább megtudtam, hogy kikre is számíthatok igazán. –feleltem a lánynak, aki előtt valószínűleg különböző képek lebeghettek, ugyanis egyre csillogó szemekkel beszélt. – Néha nekünk kell lépni, és így talán nem szalasztunk el minden pillanatot az életünkből. Lehet, hogy ez így kicsit elcsépeltnek tűnik, de igaz.
„Végtére is, kinek van ideje egész életében a szőke hercegre várni?” – kérdezte, vagy inkább kijelentette. –
-Ezzel én is egyetértek. Gondolj bele, ha várnánk, a szőke hercegre mennyi mindenről lemaradnánk, és közben észre sem vennénk, hogy elmúlt felettünk az idő, és amikor rádöbbennénk, addigra semmi nem lenne belőlünk. –felelem félig mosolyogva, és komolytalanul. Közben megpróbáltam figyelni Noxra is, de az én gondolataim is elkalandoztak. Felrémlett előttem néhány kép, ahogy várok, és közben egyre gyorsabban múlik az idő. Ennek hatására elmosolyodtam.
-Semmi baj, velem is elő szokott fordulni, hogy elragad a hév. – válaszolom a mentegetőzésére. Pár pillanatig azon, gondolkozom, hogy mégis mit kérdezzek tőle. Aztán felteszem az első kérdést, ami az eszembe jut.
- Mit szeretsz csinálni, amikor nem tanulsz, vagy amikor nem a Roxfortban vagy? – kérdezem tőle. Majd feltekintettem az égre, most nem tartottam égi támadástól, pusztán csak gyönyörködni akartam a látványban. Figyelmesen hallgatom a lány válaszát, és közben a tekintetem visszavándorol az égről a lány arcára.

Végre teljesen megkönnyebbültem – Abby nem tart őrültnek és úgy látszik, még érdekli is mindaz, amit mondtam neki. És én is úgy éreztem, hogy a lehető legjobb helyen vagyok. Nem akartam gyorsan véget vetni a beszélgetésnek és keresni egy másik nyugodt helyet, sőt, kedvem lett volna egész délután ott ülni. Egyre jobban megkedveltem Abbyt.

Láttam rajta, hogy miközben rám figyel, egyúttal a környezet nyújtotta látványt is élvezi. Nem csodáltam, én is megbűvölten figyeltem a falevelek arany kontúrját és a frissen hullámzó füvet körülöttünk.

Én is a könyökömre támaszkodva elnyúltam a fa alatt és miközben válaszoltam, a fejünk fölött lustán elvonuló felhőket bámultam.
- Általában otthon vagyok, a családunk birtokán. Elég nagy, ez erdő is tartozik hozzá, és általában nálunk vendégeskedik valaki a népes rokonságból, szóval nem unatkozom.
Egyébként meg nagyon szeretek olvasni, zenét hallgatni vagy csak úgy sétálgatni. A mai találkozásunkat is ennek köszönhetem - somolyogtam. -  És apától a tizedik születésnapomra kaptam egy vázlatfüzetet, amit megbűvölt, hogy a lapok soha ne teljenek be benne. Az szinte mindig nálam van, abba rajzolgatok meg irkálok.
Hagytam, hogy dőljenek belőlem a szavak, mint amikor az ember kinyit egy csapot. Becsuktam a számat, hogy egy időre elzárjam a szóáradatot, behunytam a szemem és hátradőltem a fa gyökerei közé. Egy percig csak ültünk csendben és mindketten hallgatóztunk.
Napokon keresztül tudtam volna mesélni neki; a birtokról, ahol annyi csodás zug van, ami biztos neki is tetszene, vagy a népes Winterbell-klán néhány érdekes tagjáról.
Kérdése ezernyi emléket rezzentett fel bennem, elmerültem és nosztalgikusan lubickoltam az emlékek tavában.
Mint amikor egy hulló levél leveri a többit is. Ez nagyon költői volt! Kár, hogy nem hoztam ki magammal a vázlatfüzetemet. Mindenesetre megjegyeztem magamnak a mondatot, talán majd felhasználom egyszer.

Nem tudnám megmondani, mennyi ideje ültünk kellemes csöndbe burkolózva, mikor megmagyarázhatatlan türelmetlenség lett úrrá rajtam. Dobogni kezdtem a lábammal és hangosan kifújtam a levegőt. Abby rám nézett, nem értette, mi nyugtalanságom oka.
- Bocs, egy kicsit elábrándoztam – mondtam neki és felültem.
– És most olyan különös érzésem van – küszködve kerestem a megfelelő szavakat, amikkel érthetően elmagyarázhatnám neki, mi zajlik bennem. – Volt már olyan érzésed, hogy muszáj tenned valamit? Amikor képtelen voltál csak egy helyben ülni, de valójában fogalmad sem volt arról, mit is szeretnél csinálni? – miközben ezt mondtam, már tényleg nem bírtam tovább ülni, felpattantam és a fa törzsének támaszkodtam, majd ellöktem magamat a fától és fel-alá járkáltam a selymes pázsiton.

Olyan érzés volt, mint amikor éjjel farkasüvöltést hallasz. Semmi sem fogható ahhoz a szívszorítóan panaszos, de egyúttal hívogató hanghoz, amelyen a farkasok vonyítanak a holdra – az elérhetetlen felé. Mikor meghallottam ezt a hangot, mindig úrrá lett rajtam ez a tettvágy. Ilyenkor mindig az volt az érzésem, hogy ki kéne bújnom a bőrömből, hátrahagyni ezt az üres porhüvelyt és csatlakozni a farkasok kórusához és velük együtt csak szaladni, rohanni, ki a világból, át egy arany erdőbe, ahol nincs tél és nincs hideg soha.
A farkasos gondolatomat nem fejtettem ki bővebben Abbynek, inkább rámosolyogtam és megkérdeztem:
- Nincs valami ötleted mit lehetne most csinálni?

Marcus
Meleg, nyomott idő volt, szerencsétlenségemre nem az újabban kialakult időjárás jellegzetes hűvös-ködös változata. Gondoltam kilépek a kastélyból, ahol kellemesebb volt az idő, de kellemetlenebb a társaság. A "csapatom" valahova szétszéledt, és nem nagyon volt kedvem kerülgetni a többi diákot, de tény, hogy magányra sem vágytam. Kellemetlen hangulatban lézengtem a birtokon. Örülnöm kellett volna, hogy túl vagyok a vizsgákon, hogy jön a nyári szünet, hogy elszabadulhatok a kötelességek alól, és hogy megint nem kell mást tennem a túlélés érdekében, hogy elviseljem gyámom társaságát, és csendben figyeljem, hogy szövögeti a hálóját.
Még az is benne volt a pakliban, hogy megkeresnek. Őszintén szólva számítottam rá, hogy előbb-utóbb valaki rájön, hogy egy egykori erős és a saját körében talán híres halálfaló gyereke vagyok, küszöbön a nagykorúságom, és talán megkísérel bevezetni a csuklyások birodalmába.
Nem vagyok aggódós típus, mi több, mondhatni teszek rá, mi fog történni velem, de valahogy szerettem volna már túl lenni rajta. Szorult a hurok az egész varázslótársadalmon, és bár abban az egyben biztos voltam, hogy sosem állok a Jó oldalra, de nem tudtam magam tetovált szolgának sem elképzelni egy olyan seregben, ami egy törtető, kegyetlen és őrült akaratát teljesíti. De nem féltem. Sosem féltem, hiszen ami megtörténik, az megtörténik. Semminek sem kell, de előbb utóbb minden megtörténik.

Egy felhő végre eltakarta a tűző napot, enyhe árnyékot adott a néhány lézengő diáknak, akik legtöbbje a tóhoz ment, élvezni az utolsó együtt töltött napokat. Érezni, látni lehetett rajtuk, hogy tartanak a jövőtől. Ettől jobb kedvem lett. Ők nem tudták, amit én: hogy teljesen mindegy, most mit csinálnak. Aggódhatnak, de minek? Nem lesz jobb.
Észrevettem a távolban a hatalmas fát, amit mélyen belül mindig is csodáltam egy kicsit. Hatalmas volt, és büszke, akárhogy tépték a viharok, rendíthetetlenül, dacosan állt, nem érdekelte, hogy a varázslók közt háború dúl, hogy az alatt elterülő parkban mennyi zokogó diák pihent gyászhírt közlő levéllel az ölében. Semmi sem érdekelte. Kicsit úgy éreztem, hasonlítok rá, de a gondolataimat hamar kiráztam a fejemből. Kezdtem gyerekes lenni.
Borús hangulatom is visszatért a napsütéssel együtt. Siettem, hogy a tölgy árnyékába érjek. Őszinte sajnálatomra azonban már más terpeszkedett alatta. Csak a lábát láttam, mivel a vastag törzs másik oldalán dőlt neki a fának. Megtorpantam, de a mérgem, a dacom és a kavargó gondolataim nem hagytak csak úgy elsétálni. Fogtam magam, és levetődtem a fa másik oldalára, egyenesen a sziklás gyepre, hogy lehetőség szerint meghallja az illető ott a másik oldalon. Fogtam pár kavicsot, és hajigálni kezdtem abban a reményben, hogy a másikat zavarni fogja, és rajta vezethetem le a feszültségem...

Már korán reggel felkeltem, hogy az anyámtól kapott levelet elolvashassam. Nem a szobámban akartam kinyitni a borítékot, mivel oda kint olyan szépnek tűnt az idő. Miután felébredtem, valósággal kiugrottam az ágyamból.
A reggeli tisztálkodás után elkezdtem öltözködni. Egy feket nadrágot és egy szintén fekete pólót vettem fel, amin volt egy lángoló koponya. A lábamra egy sportcipőt húztam, amit szintént lángok mintáztak. Ezután a nadrágomat tele aggattam különböző láncokkal. Így egy igazi vaskereskedés lógott le az oldalamról. Amikor belenéztem a tükörbe elvigyorodtam. Miután sikerült felöltöznöm elindultam, hogy egy megfelelő helyet találjak a levél elolvasásához.
A megszokott katonás lépéseimmel haladtam végig a Hollóhát lakókörletén, majd azt elhagyva az iskola körüli birtokot vettem célba. Sokáig csak bolyongtam, de hamarosan megtaláltam a megfelelő helyet.
Egy hatalmas és magányos tölgy alatt foglaltam a helyet. A parkban jelenleg még csak én voltam, így valóban nyugodtan olvasgathattam a levelet. A boríték érintése puha és selymes volt. Ez különösebben nem érdekelt, viszont az illata igen. Érezni lehetett rajta az édesanyám illatát, amitől először kicsit megborzongtam majd forróság öntötte el a szívemet. Óvatosan felnyitottam a borítékot és előhúztam belőle a bársony érintésű papírost. Az édesanyám írta az egészet, most a testvérem nem írt semmilyen megjegyzést a végére. Először csak gyorsan átfutottam, remélve hogy nem tartalmaz semmilyen rossz hírt. Szerencsére csak jó dolgokról volt szó, így hamar megnyugodtam. A haza utazásomról írt, meg hogy mennyire várnak már. Nagyon boldog voltam, hogy a jelenlegi helyzetről csak keveset írt. Már elegem van, hogy állandóan ezt a háborúskodást kell hallgatnom és figyelnem. Még most csak a háttérbe húzódva figyelem az eseményeket, de már kezd körvonalozódni bennem, melyik oldalra fogok állni ha eljön az ideje. A levél végén még egy érdekességre is felfigyelek. Az édesapám is ott lesz velünk, így teljes lesz a család. Reméltem hogy lesz még erre példa. Nekem se jó az állandó cikázás az országok között. Nagyon jó a svéd légkör is, de a londonit valahogy jobban kedvelem.
Amikor befejezem az olvasást, a levelet vissza teszem a borítékba és elrakom. Ezután a tájat kezdem fürkészni, egészen addig, amíg el nem alszok.

Hirtelen egy kisebb csattanásra ébredek. Már elég sokan vannak a környéken. Azonban a fát, ami alatt ülök szinte mindenki kerüli. Amikor már teljesen magamhoz térek, észre veszem hogy egy lány ül a tölgy túlsó oldalán és köveket dobál. Óvatosan kifordulok oldalra hogy jobban megnézzem az illetőt. A Mardekár tagja, jobb lesz ha vigyázok vele. Vajon mit keres itt egyedül? Ha jól tudom csapatban szoktak mászkálni. Esetleg most én vagyok kiszemelve áldozatnak? Ami azt illeti úgy tűnik, elég rossz hangulatban van. Mi lenne, ha egy kicsit beszélgetnék vele? Úgy is gyakran öntik ki a szívüket az emberek előttem. Hátha ez most is így lesz.
- Szia Kislány, mi a helyzet? - kérdezem tőle vigyorogva. - Mi még nem ismerjük egymást, a nevem Marcus Barret. Kit tisztelhetek benned?
Az utolsó kérdésem után elhallgatok és mélyen a szemébe nézek.

Marcus
Sóhajtva dobtam el a huszadik követ. Azon gondolkoztam, mit kéne csinálnom, hogy a feltehetőleg ellenkező neműt ott a fa másik oldalán felhúzzam, és ne csak nekem legyen ilyen mocskosul tré kedvem... Úgy tűnt, a szerencsém megint elhagyott, és egy megingathatatlan, sziklalelkű akárki fekszik a túloldalon, az a szent típus, akit maximum úgy húzhatnék fel, ha nekimegyek pár elsősnek ok nélkül. De azt minek csináltam volna...?
Mélyet sóhajtottam, és nekidöntöttem a fejem a törzsnek. Lehunytam a szemem, és egy percre átadtam magam minden más érzékemnek. Szagoltam azt a jellegzetes, kesernyés fa illatot, a port a kavicsok közt, a közeli friss füvet. Hallottam a madarak csiripelését, az ágak közti szellőt, a tanulók zsivalyát - és a kövek megroppanását. Kinyitottam a szemem, és a szemem sarkából láttam, hogy a másik kidőlt oldalra, hogy megnézzen magának. Szemtelenül visszabámultam rá, ha már egyszer olyan nagyon néz. Már nyitottam volna a szám, hogy na végre, észrevetted, hogy cukkollak? De ő előbb szólalt meg, és sikerült végül neki felpaprikáznia engem.
Kislány?!

Felháborodott tekintettel néztem végig rajta, miközben ő a tekintetemet kereste. Kábé úgy viselkedett, mint egy új tanár, aki a diákban épp a nagy reménységet látná. De igaza volt. Nem ismertük egymást, és ami engem illet, abban a pillanatban jobban éreztem volna magam, ha nem is akart volna megismerni. Nem volt szokása az embereknek, hogy csak úgy letámadjanak ismerkedés szempontjából, ez a srác meg (aki ráadásul tökéletesen elütött a legtöbb roxfortostól) haverkodik itt velem. Furcsa, bizalmaskodó hangon szólalt meg, ami idegesített. Azt az egyet viszont értékeltem, hogy nem bámult. Legalábbis a szememen kívül semmi mást nem nézett, de azt nagyon.
Eldobtam még egy követ, és kicsit megcsóváltam a fejem.
- Nos, Marcus - feleltem fokcsikorgatva, de bájos mosolyt erőltetve az arcomra - Nexine Redravent tisztelheted bennem.
Nem adtam fel, hogy a rossz kedvemet máson vezessem le. A srác nem tűnt egy könnyen kizökkenthető fajtának, de lehet, hogy csak akkor kelt fel a puha ágyikóból, leslattyogott ide, és még nem fogott fel sokmindent a világból azon kívül, hogy minden csodás és napsütötte. Kicsit elgondolkoztam, hogy mi lenne a legjobb: ha beszélgetés közben csinálnék valamit, és úgy kezdenék bele valami kellemetlenségbe, avagy egyből kezdjem el a feszültség levezetését. Az az igazság, hogy egy cseppet elbizonytalanodtam, ahogy a derűs arcot néztem, mert  tökéletesen higgadtnak tűnt. A feszültségem visszafordult, és tovább kavargott bennem, ráadásul ez a tanácstalanság is társult a kevésbé kellemes érzések sorához.

Észrevettem, hogy a srác a Hollóhátba jár. Na, hát ez az a ház, ami a legkevésbé izgat. Ezekkel nem lehet csak úgy piszkálódni, ezek csapatban pláne erősek, velük okosnak és figyelmesnek kell lenni, különben visszcsapódhat a saját verbális pofonunk az arcunkra. Pechem van. Törhetem a fejem. Egyszerűbb lett volna egy kis hugrás, aki maga alá pisil, ha rondán nézek rá. Habár észrevettem, hogy már nem megy olyan könnyen az ilyesfajta levezetés nekem... Nem nagyon élvezem hosszú távon. De a gyors helyzetfelmérés után összevont szemöldökkel, érdeklődést tettetve fordultam egy kicsit oldalra, hogy ne kelljen kicsavarnom a fejem, hogy lássam.
- Csak ülök, és dobálom a köveket. Remek móka, jobbat el sem tudok képzelni, próbáld csak ki - válaszoltam cinikusan a "mi a helyzet" kérdésre. Felvettem még egyet, és bizonyítás gyanánt elpöccintettem. Egy madár riadtan reppent fel a fűből.
Legalább egy élőlényt sikerült kicsit megzavarnom. Micsoda sikerélmény...
- És te mit keresel itt lenn? - kontráztam, elvégre fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek magammal egy idősebb hollóhátas társaságában a magányos tölgy alatt, elszeparálva mindenki mástól. Lehet, hogy ott kellett volna hagynom, és könnyebb préda után néznem...

Nexine

Szemmel láthatólag a lány nem örül az iménti megszólításomnak. Magamban elkönyvelek egy mosolyt, mivel nem minden nap esik meg velem, hogy egy Mardekárost felidegesítsek. Viszont azt szem előtt tartom, ha komolyabb problémája van, akkor inkább segíteni próbálok mint ártani.
Amikor bemutatkozik, látom a mosolyán hogy ez inkább erőltetett, mint őszinte. Ekkor már szinte biztos vagyok, rossz a kedve.
- Vajon ki tudom szedni belőle mitől van ilyen rossz állapotban?
Fut át az agyamon. Biztos vagyok benne, hogy meg tudnám törni és kiöntené előttem a szívét, amit később akár fel is használhatnék ellene.
Mielőtt még bármint is mondana, hogy mit keres itt, oda kúszok a közelébe, így csaknem mellette foglalok helyet. Inkább tisztes távolságot tartok tőle, nehogy félre értsen valamit. Miközben elmondja mit csinál, végig a tekintetét keresem.
 - Szóval köveket dobálsz? - kérdezem tőle és felveszek néhány kavicsot. - Nem hiszem, hogy nekem tetszene. Nem kötnek le az ilyen játékok, de csak a te kedvedért kipróbálom.
Ekkor a kavicsot, amit a kezemben szorongatok elhajítom és sikeresen eltalálok egy fiatalabb diákot. A fiú mérgesen néz rám, de amikor meglátja hogy elkomorodok, sarkon fordul és elszáguld.
- Nos, Nex... - nézek a lányra.  - Ez valóban nem elég jó szórakozás nekem. Épp aludtam, amikor megzavartál. Csak hogy válaszoljak a kérdésedre. Előtte pedig egy levelet olvastam, viszont a tartalma nem tartozik rád. Lenne egy kérdésem, amire nem muszáj válaszolnod, mivel nem az én dolgom. Mitől vagy ilyen rossz kedvű? A háttérből szoktam figyelni az embereket, így könnyen rájövök mások lelki állapotára. Ami azt illeti, elég gyakran vagyok mások lelki szemetes ládája az akaratom ellenére. Éppen ezért érdekelne, hogy miért vagy ennyire... szomorú. Már ha jól vettem észre hogy az vagy.
Ekkor az arcához nyúlok és a mutatóujjamat végig simítom az arcán. Megpróbálom elragadni a tekintetét annyira, hogy csak rám figyeljen és ne foglalkozzon mással.
 -Tehát, elmondod nekem mi a baj?  - fejezem be a beszédemet.

Marcus
Meglepett ez a tömény érdeklődés, amit a srác mutatott irányomba. Nem átallott betörni a személyes terembe, és állandóan a szememet mustrálta. Úgy éreztemm magam, mint egy csapdába ejtett kóbor kutya, akit épp el akar kapni a sintér némi kis kedvességgel és egy kutyakeksszel. És az emberek még csodálkoznak, hogy nem bízom senkiben? A cukrosbácsiknak nem szokás. Úgyhogy egyenesen visszabámultam a szemeibe, és kerek-perec, megvetően prüszkölve kijelentettem:
- Esélyed sincs, hogy megtudd, mi bajom van... - aztán folytattam a kövek hajigálását.
Ez a Marcus gyerek még koravénebb volt, mint én. Tisztára úgy viselkedett, mint egy mugli lélekturkáló vagy hogy nevezik. Az egyik szobatársam mesélte, hogy mugliismereten tanulnak az ilyenekről. Ezeknek az a céljuk, hogy kiszedjék belőled, mi bánt, aztán nagyon okosnak tűnő tanácsokkal és mindenféle tablettákkal látnak el. Kár, hogy nincs halálfaló-ivadék űző kapszula. Kérnék belőle párat.

Hitetlenkedve hallgattam a szavait, még a szám is kinyílt résnyire, hogy visszavágjak, de csak egy meglepett pillantásra futotta, mikor megint felé fordultam. Úgy gubbasztott ott, mint egy bagoly. Összevont szemöldökkel, értetlen mosollyal néztem rá.
- Most... te komolyan azt hiszed, hogy csak úgy nekiállok kibeszélni neked az életem problémáit? Tényleg?
Nyögtem egyet, és megint a köveknek szenteltem a figyelmem. De nem hagyott nyugodni ez az egész. Azonban még mielőtt bármit is tehettem vagy szólhattam volna, végképp átlépte a határt: minden átmenet nélkül hozzámért. Ráadásul az arcomhoz, eközben pedig úgy fúrta a tekintetét az enyémbe, hogy szinte átnyársalt! Meghökkenve kaptam el a fejem, és azonnal felpattantam. Éreztem, hogy bíbor köd lepi el az agyam. A pálcám már a kezemben volt, és kellemetlenül éreztem volna magam, ha nem lettem volna ledöbbenve ezen az arcátlanságon.

- Merlinre! - kiáltottam fel. - Eszednél vagy?! Mit fogdosol?
Lihegtem az indulattól, és a pálcám kezdett átmelegedni az ujjaim közt. A szemem sarkából láttam, hogy páran felénk fordultak a hisztérikus kitörésemnek köszönhetően.
- Tudod, a legkevésbé sem izgat, hogy mi volt a leveledben! Nekem is vannak leveleim. A francba is, mindenkinek vannak, akárcsak problémái! Nekem jelenleg az, hogy egy vadidegen eszement simogatja végig az arcom! Én a te helyedben a saját gondjaimmal foglalkoznék, mert ha most egy nálam kellemetlenebb alakot faggatsz a bajairól vagy ne adj isten fogdosol csak úgy meg, akkor akár már a gyengélkedőn is lehetnél, ujjak nélkül! Szóval Marcus, nem tudom, kik szokták neked kiönteni a lelküket, de én nem leszek a következő, és igazán értékelném, ha nem érnél hozzám csak úgy, mert még a végén elszabadul a pálcám! Te jó ég! - forgattam a szemeimet, kifulladva a szóáradattól, hátrébb lépve. - Még a barátaim sem fogdosnak csak úgy! Mi a fenét képzelsz magadról?
Nem elég, hogy úgy viselkedik velem, mintha egy csökött agyú kislány lennék, még ez is?!

Nexine

 Lényegében nem lepődök meg a lány reagálásán. Igaza van, nem kérhetem tőle azt, hogy csak úgy beszéljen nekem a személyes dolgairól. Még nem ismerjük egymást, ezért nem lett volna szabad megkérnem erre.
- Miért ilyen nehéz az emberekkel társalognom? - suttogom halkan, amit valószínűleg nem hall.
 Felsóhajtok egyet, de amikor hirtelen felkiált, olyan képet vágok, mint aki megijedt. Figyelmesen végig hallgatom a lány düh kitörését, még egy kicsit hátrébb is húzódok. Amikor megemlíti hogy könnyen elveszíthetem az ujjaimat, azonnal hátra teszem a kezemet. Ebben a helyzetben még kicsit viccesen is nézek ki. Amikor elhallgat oldalra nézek, így látom hogy minket bámulnak.
- Menjetek a dolgotokra! Kisebb vitánk van, de ez nem azt jelenti hogy végig nézhetitek. Mindenkinek takarodó innen! - ezután vissza fordulok a lányhoz.
- Bocsáss meg, amiért ennyire felidegesítettel! Kárpótolni szeretnélek valamivel. Nyugi, nem így akarlak randira hívni.  - mosolygok rá.  - Arra gondoltam, hogy segítenék neked. Személy szerint, én nem értek az emberekhez. Mások reakcióiból könnyedén ki tudom venni az érzéseiket, de ennek ellenére elég gyenge vagyok a társalgásban. Kérlek, engedd meg, hogy valahogy jó kedvre derítselek! -ekkor meghajlok kicsit és lesütöm a szemem.
- Ami pedig azt illeti, nem hiszem hogy komolyabb kárt tudnál okozni bennem. Mivel én vagyok az idősebb, így kicsivel képzettebb is vagyok mint te. Szóval jó lenne ha eltennéd azt a pálcát!
 Amikor elhallgatok, nem nézek fel rá, helyette én is a pálcámért nyúlok. Egyenlőre nem kívánom használni, de azért felkészülök, nehogy valami ostobaságot csináljon.

Marcus
Ziháltam a meglepettség, a hirtelen támadt indulat és a szóáradat elegyétől. Így is meleg volt már az idő, de az, hogy felment a pulzusom, csak rontott a dolgon, és kivert a víz. Az adrenalintól kiélesedtek az érzékeim, mintha valami gyilkos rontott volna rám, nem pedig egy valószínűleg ártalmatlan iskolatársam, akit ráadásul még én akartam felhúzni, és szerencsétlen módon az egész visszafelé sült el.
Nyeltem egyet és összehúzott szemmel hallgattam, amit mondott. Nem hittem neki, ösztönösen eltaszítottam magamtól a lehetőséget, hogy tényleg segíteni akar, habár arról fogalmam sem volt, hogy miben. Abban az egy dologban, ami problémát okozott, senki sem tudott volna segíteni, amúgy pedig semmi bajom nem volt.
- Kösz szépen, de tökéletesen vagyok, nincs szükségem segítségre semmiben. Ti meg - szóltam oda a még mindig bámészkodó, de már lassan szétszéledő pár embernek - szedjétek a lábatokat, vagy átokkal segítek rá a menetre!
Szikrázó szemekkel néztem végig, ahogy durcásan és lenézően elmasíroznak, aztán visszafordultam ehhez a Marcushoz. Értetlenül figyelem, és a pálcámat a meglepettségtől automatikusan lejjebb eresztem.

- Hogy érted ezt? Mi az, hogy jobb kedvre derítenél? Megkínálsz csokibékával? Vagy valami édes kis bűbájjal óhajtasz megajándékozni? A legkönnyebben úgy tudnál jobb kedvre deríteni, ha abbahagynád ezeket a... manipulálás-szerű dolgaidat.
Nem mondtam, hogy semmi baj, mert igenis zavart, hogy így viselkedik. Kifejezetten tolakodónak éreztem, habár jól tudtam, hogy egy másik csaj nagy valószínűséggel ragyogó szemekkel vetette volna bele magát Marcus karjaiba, és elregélte volna minden gondját-búját. Csakhogy én nem voltam másik csaj, hanem az, aki soha nem dőlne be egy ilyen felkínálásnak. Amúgy sem értettem, mi veheti rá a srácot a "nemes gesztusra". A fa ágai közé közben befészkelte magát a hirtelen támadt erős szél, és úgy rázta, mintha ki akarná csavarni, néhány levelet hozzácsapva a környéken lévőkhöz, többek közt hozzám. A hajam mintha mágnessé változott volna, tele lett apró levélkékkel, de nem kerülte el a figyelmem, hogy Marcus is pálcát húz. Ettől újra elöntött az adrenalin, és valami furcsa elégedettség áradt szét bennem. Minden rossz érzésem előtörni készült, és bár tudtam, hogy igazságtalan volna és mellesleg házirendbe ütköző, ha párbajozni kezdenék, de a feszültségem robbanni készült.
- Az, hogy idősebb vagy, nem jelent semmit. Hollóhátas is, szóval biztos van olyasmi, amit te tudsz, én meg nem, viszont én pedig mardekáros, és tudom, mit gondolnak az emberek rólunk, nem mindig alaptalanul. Ráadásul elég kreatív is vagyok, úgyhogy nem kell félteni... - villantottam rá a tekintetem, higgadtabb hangon előadva a mondandóm. Képtelen voltam hinni neki, és nem is akartam, de azért szóvá tettem a dolgot, a remegő és meleg pálcát még mindig a kezemben tartva.

- Semmi okod nincs segíteni, és azt sem tudod, hogy mi bajom van. Nem rajtam kellene elkezdened az emberek analizálásának gyakorlását... A komolyabb kárról meg annyit - és hirtelen eltettem a pálcám - hogy nem érné meg a büntető.
Aztán arrébb léptem, és kifújtam a dühöm egy részét. Éreztem, ahogy az indulat megfordul bennem, mint valami torz magzat, és már nem is kifelé irányult, hanem engem kezdett mardosni. Összefontam a karjaim, és a fa másik oldalán letelepedtem. Az érzések megcsavarodása nem volt újdonság, néha egy egészen apró dolog mozdított ki a saját pokoli indulataimból. Hogy ezúttal mi miatt higgadtam le, nem tudom.
Mindenesetre lehuppantam a kövek közé, nekidöntöttem a hátam a hatalmas fának, mert végképp nem volt ahhoz kedvem, hogy a diákság közé visszamenjek, akiknek a parkban található része valószínűleg már engem emleget, na meg Marcust, aki az emberi szívek önkéntes gyógyítója. Látszólag.
- Nem hiszem, hogy ha nem tudsz társalogni, akkor jól olvasol az emberekben. A szavak sok mindent elárulnak, és könnyű a viselkedéssel hazudni, még ha látszólag, sőt! Bizonyítottan igazat is mond valaki...
Marcus nem tudhatta, kire célzok, egyedül én. Talán nem is értette, miről beszélek. Amúgy is lezártnak tekintettem a témát, és némán figyeltem az újra megjelenő madarakat a fűben, furcsa, üres érzéssel a mellkasomban.

Nexine

Miközben a lány beszél, elégedetlenül csóválom a fejem. Nem a mondandója miatt vagyok elégedetlen, hanem a sikertelenség miatt. Milyen kár hogy nem tudtam meg róla semmit. Ha tudná hogy mennyi és milyen információm van a többi emberről, amiket később akár fel is használhatok ellenük... Reméltem hogy megszerzek valamilyen információt. Ha nem, hát nem! Viszont annyit elértem, hogy láthatólag kiadott valamennyit a dühéből. Ezután már remélhetőleg normálisabban el lehet beszélgetni vele. Amikor a másik oldalra megy nem követem.
- Váltsunk témát! Monca, milyen zenét is szeretsz? - ekkor megvárom míg válaszol, már ha válaszol.
- Én nagyon szeretem a rock zenét. Sőt, meglepődnél hogy miket hallgatok! Sokan amikor meghallották a kedvenc zenekaraimat, azt mondták hogy nem vagyok normális. Lehet hogy van ebben valami igazság. - ekkor halkan felnevetek, de valószínűleg még így is hallani fogja.
- Még akár Mardisnak is elmennék. Ez alatt nem azt értem hogy a zene miatt. Tudtommal köztük is csak kevesen hallgatnak hasonló zenét. Tudod, a tudás amit megszereztem, az nem teljesen mondható "jónak".
A jó szót kicsit kihangsúlyozom. Egy kicsit elmerengek, eközben a lánynak bőven van ideje válaszolni.
- Esetleg meghívhatnálak egy italra valahol? Engesztelés képen szeretnélek csak elhívni, semmi mást nem akarok. Mondjuk meg kell hagyni, valóban szép vagy. -ekkor elmosolyodok, de ezt ő úgy sem látja.

Marcus
Az adrenalin bár eltűnt, a nyoma megmaradt. Olyan volt, mintha foltokban rászáradt volna a bensőmre, és megmerevedett volna, mint egy máz, amitől mozdulatlanná dermedtem. Ismerős érzés volt, cseppet sem szokatlan. Mindig is kissé heves volt a természetem, ebből kifolyólag a jellemem is szélsőséges, tökéletesen tisztában vagyok vele. Azzal is, hogy ez sok embernek nem tetszik, de ez nem érdekel, nem ez zavar ebben a visszásságban, hanem az, hogy én magam sem tudok dűlőre jutni a saját érzéseimmel. Ahogy ott ültem a szélben, hátamat az érdes törzsnek vetve, a fa másik oldalán a fura fazonnal, a haragom nyirkos köddé vált. Hátra döntöttem a fejem, és lehunytam a szemem. Azt képzeltem, máshol vagyok, egy másik világban, egy másik emberként. Alig jutott el a tudatomig Marcus fecsegése.

- Ami jó - vágtam rá. Nem hittem, hogy bunkónak hangzom, nem is ez volt a célom már, egyszerűen megszoktam, hogy nem cseverészek, hanem odavetek pár mondatot, és eltűnök, ha valaki nem szimpatikus. Valamiért mégis úgy éreztem, nem ártana, ha nem csak az olyan emberekkel foglalkoznék, akik közt felnőttem. Csak valamiért nem tudtam elképzelni erről a Marcusról, hogy olyan kellemes és jó alak lenne, mint amilyennek beállítja magát. Nem is kellett sokat várnom, hogy kibújjon a szög a zsákból. Az első, "még akár mardisnak is elmennék" mondattól csak elkerekedett a szemem, és kiegyenesedtem, de mikor folytatta, kitört belőlem a kacagás, nem minden gúny nélkül. - Tudod, Marcus, a "mardisok" többsége ravaszabb annál, hogy ilyenfajta játékokkal vegyenek rá mást, hogy infókkal szolgáljanak. Vagy épp agresszívebbek - vontam vállat, még mindig mosolyogva, és megint elhajítottam egy követ, ezúttal már enyhe kis derűvel. - Egy hollóhátastól ennél intelligensebb vagy kifinomultabb módszert vártam volna. Ami pedig engem illet, hát rólam gyakorlatilag csak olyan tudást fedezhetsz fel, ami abszolút nem mondható "jónak", úgyhogy nem vagyok túl érdekes.
Az utolsó szót ugyanúgy megnyomtam, mint ő, még a fejemet is illegettem hozzá, de biztos nem látta. Hirtelen dúdolni támadt kedvem.

- Aha, semmi mást, mi? - kérdeztem vissza. - Maximum megint megcincálni egy kicsit az idegeim, hm? Áh... - döntöttem vissza a fejem, és tekintetem a megtépett lombkoronába fúrtam. - Semmi kedvem bájologni, ahhoz meg főképp, hogy esetleg leitass vagy megmérgezz, te hős lovag... Tudom! - mondtam egyből. - Eszedben sincs.
Hiába az enyhe igyekezet, nem tudtam magam meghazudtolni, a bizalmatlanság nem olyasmi, ami egyik percről a másikra eltűnik. Ráadásul újdonsült barátocskám nyíltan kifejtette, hogy nem a legjobb alak a környéken. Legutolsó mondatára csak prüszköltem. Ha annyi knútom lenne, ahányszor ezt vagy hasonló megjegyzést hallottam... Furcsa vonásaimat sokan vonzónak találják. Én visszataszítónak. Persze meg kell hagyni, annak sem örülnék, ha valaki odaállna elém, hogy hé, de rusnya vagy!

- Oké, egyezzünk meg - csúsztam kicsit arrébb, hogy ha nagyon megerőlteti magát, láthassa az oldalamat. - Itt maradok, és hajlandó vagyok megtűrni téged magam mellett, mi több, még beszélek is hozzád, ha muszáj. Cserébe pedig hagyod a személyeskedést. Áll az alku?
Én magamban egészen reális kompromisszumnak tartottam magamhoz képest. Persze eszembe jutott az is, hogy talán nem épp az utolsó békés nyári napomon kellene a lelkemben még fellehető enyhülést előcsalogatnom, és nem ilyen személyek számára, de valahol mindent el kell kezdeni.