Roxfort RPG

Wade

Vajh mi is lehet az, ami egy diákot ilyen messze sodor a kastélytól? Talán el akar bújni? Rejtegetni valója van? Meglehet, Shaelynn-nek azonban semmi ilyen célja nincs a hellyel, kivéve persze a prefektusokat és tanárokat, de ennyire messzire még ők sem jönnek el. Legalábbis nagyon reméli a leányzó. Hosszú napon van túl, még hosszabb héten. Kezd már kicsit elege lenni az RBFekből, meg a vizsgadrukkból, de főleg abból, hogy hiába tanul, akkor is úgy érzi, hogy nem tud semmit. Általában kreol bőre most elég sápatagnak tetszik, pedig a lemenő nap fénye mindent narancsos fénnyel ajándékoz meg. Ez rajta nem segít. Unottan pakolgatja lábait egymás után, nem is törődve azzal, hogy mi lesz ennek a vége és hol fog kikötni. Nincs még késő, bár már elég régóta jön, így ha nem akar megint éjszaka kint bóklászni, majd figyelnie kell az időre. De ez ilyenkor nagyon becsapós, hiszen sokkal később sötétedik, és még Asztronómia órán is tanultak erről valamit, de az egyszer biztos, hogy most nem fog ezen gondolkodni, mert megint csak felzaklatja saját magát, ha véletlenül nem jut eszébe valami. Pedig eddig is így volt ez vele, sokszor mondta társainak, hogy nem tud semmit, ám amikor odakerült szinte megvilágosodott és majdnem hibátlan teszteket írt, vagy feleleteket mondott. Aztán persze kapta a megjegyzéseket, amelyek egy része sértődött is volt, hogy nem segített, amikor kérték. Pedig próbált, de elég nehéz itt súgni meg puskázni, de a Weasley-ikreknek hála ez sem kivitelezhetetlen már. Mondjuk ő maga nem az a csalós fajta, így inkább szenved és tanul mintsem puskázzon. Most már nem törődnek társai azzal, ha sopánkodik, hogy nem tud semmit, inkább csak legyintenek és ráhagyják, mondván úgyis megint K-t fogsz kapni. Ez persze nem érvényes gyógynövénytanból sem pedig bájitaltanból, de Neville és Foley prof segítségével komoly esélye van rá, hogy összekaparja azt az elfogadhatót, de akár még a V-re is esélye lehet, ha sikerült túlszárnyalnia önmagát.

Észre sem vette, hogy lassan már körbejárta a tavat, és tényleg lassan a birtok csücskére ér. Sóhajtva ül le az első útjába kerülő lehetőségre, ami nem más, mint a fű, vagyis a fűben elterülő talárja, és sóhajtva figyelgeti, ahogyan a narancsosan izzó nap lassan eltűnik a hegyek mögött. Ez még egy darabig nem következik be, de kellemes látvány, melyet csak szebbé tesz a víztükrön táncoló ezernyi fénysugár, különös fényjátékot kialakítva a meg-megelevenedő szellővel. Shay elmélyülten figyeli a tüneményt, miközben agya végre képes kikapcsolni és nem törődni a közeledő nehézségekkel. Lábait törökülésbe helyezi, egyen szoknyáját is megigazítja, bár nem tart attól, hogy bárki is feltűnne itt és most. Túl messze van a kastély, bár őt ez nem zavarja, pedig talán az életével játszik, és ismerve őt ez nem csak egy alaptalan feltételezés.

Shaelynn

Ismét egy hosszú nap, nagyon hosszú nap. Már a tanulásból kezd kissé elegem lenni, főleg így év végén, mikor az embernek ennyire össze kell szednie magát. Fontosak az év végi jegyek, hisz hamarosan elhagyom roxfort falait és valamit kezdenem kell magammal, és a kivalló helyekre csak jó eredménnyel van lehetőségem bejutni. Habár nem árt egy-két ismerős sem, én nem az a kivételezett típus vagyok. Nem szerettem ha kivételeztek velem, akkor túl könnyű bármit is megszerezni, és akkor az elveszi a kedvét az embernek. Abban nincs szellemiség. Sokan máshogy gondolják, de én be merem vallani hogy más vagyok mint a többiek. És nem is akarok olyan lenni mint mások, az átlag, én inkább maradok különc a magam módján. És az a szakma amit én szeretnék meg úgysem kell akkora befolyás, hisz egy aurornak bárki elmehet. Ebben a világban szükség van az aurorokra. Vorldemort és emberei rettegésben tartják a fél világot. A nevét sem merik kiejteni, pedig azért akkora oka nincs senkinek sem a félelemre. De lehet hogy nekik más a szemléletük, elvégre csak egy diák vagyok még akiből lehetséges hogy csak a vakmerőség beszél. Még keveset láttam az életből, de amit láttam az elég volt hogy megismerjem az igaz gonoszt. Ezek nem a mumusok vagy a szörnyek hanem az emberi sötétség. Az emberek a legrosszabbak, az emberi gonoszságnak nincs párja. Voldemort is ember, valamint vannak olyan emberek akik a hanyagságuk miatt tesznek gonoszat. Például az acramantula az erdőben, aki engem is kis híján felfalt, és megölte azt a lányt akit valaha is igazán szerettem. Ezt feldolgozni lehetetlen és el sem tudom azt a fájdalmat mondani amit érzek. Egy ilyen érzés nem szavakba önthető. Lehet hogy ettől vagyok bátor, vagy ettől vagyok vakmerő, mert láttam a legrosszabbat ami valaha is megtörténhetett.*

Ekkor megálltam egy pillanatra és megtöröltem a szemem. Mély levegőt vettem és letérdeltem. Csak most eszméltem fel hogy nagyon eltávolodtam a kastélytól, pedig csak a tó mentén sétálni akartam és gondolkozni, kipihenni ezt a kemény napot. Hamarosan pedig vissza kell menni hisz sötétedés után tilos errefelé járkálni. Közel van a tiltott rengeteg, és nem lenne jó ha megint bajba keverednék. Én soha sem keresem a bajt, de a baj mindig megtalál. A sors iróniája. Én rendkívül békés voltam, ám ha valami igazságtalant, láttam, vagy épp olyasvalamit amit nem tartottam helyesnek akkor közbeléptem, és ebből gyakorta adódott félreértés, amit nem egyszer pálcahasználattal kellet megoldani. De mostanság ezeket az atrocitásokat is kerül, vagy megpróbálom kerülni. Bár ez ritkán sikerül, de a szándék a fontos. Ilyenkor pedig tuti hogy csak én járok errefelé, hisz valakinek ekkora különcnek is kell lenni mint én. Lassan már inkább hulla jelölt leszek ha így folytatom, de inkább egy szép és hasznos halál mint egy semmirevaló élet.

Felálltam és körbe néztem. Meglepő látvány tárult elém, ami nem a gyönyörű lenyugvó nap volt ahogy megcsillan a víztükrön, hanem egy még egy ennél is csodálatosabb kinézetű lány. Ott ült a fűben és és ahogy láttam a naplementét nézte. De feltettem magamnak azt a kérdést hogy vajon mit kereshet itt ilyenkor egy lány? Főleg egyedül. Lehet hogy csak a barátját várja? Nem hiszem hisz akkor látnám a srácot is, valószínűleg egyedül ül itt kint. El is indultam, csak a földbe gyökerezett a lábam. Ismét eszembe jutott Anna, de tovább kell lépnem, nem élhetek a múltban és ő is ezt tenné. Erőt vettem magamon és elindultam a lány felé. Láttam már ezt a lányt, de a nevét nem tudtam. Sok diákkal voltam így...
Gondolom a lány észre vehette hogy felé tartok, és reméltem hogy nem néz szatírnak. Felé sétáltam, ám megtartottam egy bizonyos távolságot hogyha esetleg le akarna koptatni akkor azt könnyen tegye meg kínos pillanatok nélkül. Én még a tó partjánál álltam és felé néztem kis távolságból majd pedig halk, ám mégis magabiztos hangon megszólaltam:
-Nem veszélyes ilyenkor egyedül itt kint ülni? Hisz mindjárt sötétedik... -megpróbáltam mélyen a szemébe nézni hogy lássa a szándékaim tiszták, és semmi hülyeséget nem akarok, csupán társalogni. Reméltem hogy nem küld el a fenébe, hisz jó lenne valakivel beszélgetni. A társaság elől jöttem ki ide, és itt talán hasznosabb kapcsolatot találok...
Ha nem küld el egyből akkor közelebb megyek és fél térdre ereszkedve hallgatom a szavait.

Wade

Szemei szinte falják a látványt, pedig nem az első, hogy végigkövetheti a lemenő nap útját, persze akkor valamivel korábban volt kint. Az idő valahogy teljesen hidegen hagyja most, hétvége van már, bár ettől a takarodó még takarodó marad, ilyenkor többen választják a szabályszegést, így talán kevesebb esély van rá, hogy őt is rajtakapják. Legalábbis őszintén reméli. Miközben az egyre sárguló horizontot nézi, kezei önkéntelenül kezdik el szoknyája szélét piszkálni. Igazán szereti, hogy egyenruhát kell hordani, legalább nem kell nap, mint nap azon agyalni, hogy mit is vegyen fel, elég csak azt eldönteni, hogy ma nadrágot akar-e felvenni vagy szoknyát, lévén nyár van és meleg, bár olykor nyálkás és nyomott az idő ez sem igényel nagy fejtörést.  Shay ezt szereti, ha valami ilyen egyszerű, persze azt tudja, hogy az élet sajna egyáltalán nem egyszerű, főleg most, de igyekszik elvonatkoztatni ezektől, habár nem egyszerű, főleg, ha folyamatosan hallják és olvassák a híreket, és többeket már most kivettek a suliból, mintha otthon nagyobb biztonságban lennének.

Biztonság… ma már szinte sehol sem biztonságos, majdhogynem mindegy, hogy hol van az ember. A hugrás mégis biztonságban érzi magát, pedig Dumbledore nem úgy tűnik, hogy nagyon a toppon lenne, egészségügyileg főleg. Egyre többet tűnik el napokra, a vacsorákon szinte sosincs ott. A tavalyi évnyitó vacsora óta csak olykor tűnt fel, mégis amíg az ember hisz benne, hogy velük van és vigyáz rájuk, addig senki nem kezd el komolyabban aggódni azon, hogy mi történt a kezével, és miért vacsorázik velük, szinte soha. Persze sok a dolog, ezt nem lehet vitatni, mégis így sokkal jobban érezni, hogy valami, sőt lassan már semmi nem stimmel a világban. Tavaly legalább érezték, hiszen itt volt Umbridge, de most azt sem tudják, mitől kell tartani. Neki jobbára semmitől, hiszen ő csak egy jelentéktelen diák, heg nélkül, félvér családból, ahol ráadásul mugli felmenőiről nem is tud semmit, jó pár generációval korábban haltak ki. Senkinek nem ártott, persze ez valahogy nem feltétel. Ezért ilyen nyugodt? Mert ő maga értelmetlennek találná a saját halálát? Mert ő úgy gondolja, senkinek nem származna abból előnye, ha meghalna. Talán, talán tényleg ez az oka.
Gondolatai most pihennek, ő maga csak bámul ki hihetetlenül zöld lélektükrein, és gőze sincs arról, hogy figyelik. Persze attól, mert nem gondol semmire, még érzékszervei működnek, ahogyan ösztönei is. Valami kis bizsergést érez arcán, nem nagyon csak egy kicsit, mint amikor az ember érzi egy pontján, hogy figyelik, általában a hátán szokta érezni, de talán most nem onnan figyelik. Erre az érzésre zökken ki, a következő pillanatban, pedig már hallja is a neszezést, amikor a cipő talpa és oldala súrlódik a fűszálakkal. Nem rezzen össze, de izmai megfeszülnek és észrevétlenül nyúl pálcájáért, ám ez sem olyan egyszerű feladat, hiszen meggondolatlanul a talárjában hagyta, amin meg most rajta ül. Lassan, megfontoltan fordul a hangok irányába, s smaragd tekintete kezdi el fürkészni a közeledőt. Fel kell mérnie, hogy kell-e tartania tőle. Megkönnyebbült sóhajt hallat, amikor felismeri, vagyis csak tudja, hogy iskolatársa és abban is bizonyos, hogy hatodéves. A hatodéveseket arcról szinte mindet ismeri, be tudja azonosítani őket, még azt is meg tudja mondani, melyik órán vannak együtt a mardekárosokkal. Hogy miért épp Mardekár? Ez már maradjon az ő titka.

- Már nem vagyok egyedül… - jegyzi meg mosolyogva, engedve, hogy a fiú tekintetét az övébe fúrhassa. Mosolya nem apad, s a megbízhatónak tűnő, talán ártalmatlan szemektől valamilyen megmagyarázhatatlan nyugalom telepszik rá, pedig alapjáraton nem ilyen. – De ezt szerintem én is kérdezhetném tőled, nem? – kérdez vissza, vékony barna szemöldökét feljebb tornászva homloka közepére, ezzel néhány pici ráncot előidézve rajta. Ajkain kissé bizonytalan vagy inkább bizalmatlan mosoly. Tesz egy apró mozdulatot, mellyel azt próbálja sugallni, hogy jöjjön nyugodtan közelebb.
- Egyébként nem sejtettem, hogy más jár erre, ilyenkor – ez egy burkolt célzás volt arra, hogy az ifjú griffendéles vajh mit keres itt, hol még a madár is csak ritkán. Épp itt, ahol ő is feltűnt. Ilyenkor.

Shaelynn

A lány barátságos volt, és a mosolya csodálatos. Mikor láttam hogy rám mosolyog akaratlanul én szám is mosolyra húzódott. Elképesztő hogy itt mindenkitől ilyen távol egy ilyen lányba botlok. Ez talán a sors fintora ám nagyon meglepő. De lehet hogy csak nézőpont kérdése ez az egész. Most valószínűleg ő jobban furcsálja a feltűnésem itt a tó másik végén ahol senki sem jár hogy pont sötétedéskor jelenek meg, és megállok vele beszélgetni, de próbáltam nagyon barátságos arcot vágni.  Furcsa számomra is ez a találkozás, de általában az ilyen furcsa dolgok jól szoktak végződni. Remélem hogy ez sem lesz másképp.
De ilyen ritkán fordul elő velem, ez a lány megbabonázott. Mikor megszólalt kedves hangja minden porcikámat átjárta. Mélyen gyémánt szép szemébe néztem, és ugyanolyan halk, magabiztos hangon válaszoltam kérdésére.

-Igen, kérdésed jogos hogy vajon én mit keresek errefelé. Gondolom neked is volt olyan érzésed már hogy meg akarsz szabadulni néhány pillanatra mindentől. Ez az érzés irányított és csak akartam menni egy kis ideig a többiek társaságától, hogy egyedül tudjak maradni a gondolataimmal. -Ekkor kissé szélesebb mosoly lett úrrá rajtam, és szinte nevetve mondtam a folytatni valóm- És itt kötöttem ki.

Igen, mostanság az emberre ráfér a nyugalom. Főleg ebben a rohanó és mindentől félő nagyvilágban. A sötét varázslók száma megszaporodott Voldemort feltűnésével, és ez a szám folyton folyvást csak nő. Van aki félelemből csatlakozik, mások hatalomvágyból. Végül is az emberek jórészének a politikája azt határozza meg hogy azzal legyen aki az erősebb és aki nyerni fog. Szánalmas egy taktika, de tény hogy ha valaki ilyen állásponton van akkor túléli. Ezért is van előítéleteim a mardekárosokkal szemben. Csak arra pályáznak hogy minél nagyobb vagyonra, hatalomra tegyenek szert, valamint a legtöbbje gyáva semmire kellő alak. De van kivétel természetesen. És a házvezető tanárjuk, Piton..., na tőle kiráz a hideg. Kétszínű halálfaló aki biztos hogy Voldemortot szolgálja, csak azt nem tudom hogy Dumbledore miért bízik meg benne. De mivel az igazgató úr a kor egyik legnagyobb varázslója és az egyik legbölcsebb embere, én teljes mértékben megbízom benne. Habár én csak egy Griffendéles srác vagyok aki hatodéves és a véleményére senki sem kíváncsi. De nem is akarom magam ilyen dolgokkal törni, hisz most itt vagyok kint egy csodálatos lánnyal, a nap lenyugvóban van mögöttünk és az egésznek olyan furcsa hangulata volt. Megértem hogyha a lány nem bízik meg bennem, hisz csak most beszél velem először, de nekem olyan érzésem volt mintha mindig is ismertem volna a lányt. És az benne a legabszurdabb hogy még a nevét sem tudtam. És jelenleg fölöttébb kínosan éreztem maga, de próbáltam arra koncentrálni hogy ne érdekeljen. A napfény utolsó sugarai a velem szemben ülő lány arcát megvilágították és az a szépség nem volt szavakba önthető. De összeszedtem magam, és őszinte mosollyal néztem rá, közben pedig közelebb léptem. Tudtam hogy egyedül van, és valami témát is fel kellene vetni mert egyre kínosabb hogy csak nézzük egymást, és egyértelműen nekem kellene kezdeményezni ezért én kezdtem el a beszédet:

-Nem gond ha csatlakoznák a napnyugta nézésében? -elég hülye szöveg, de még így ilyen zavarban egy lánytól soha sem éreztem magam. Gondoltam ez elég égő, és mielőtt még választ kaphattam volna hátranéztem majd pedig újra a lány szemébe. -De ha zavarok akkor tovább megyek.

Ilyen hülyeséget hogy a napnyugta nézésében csatlakozni, ezen is gondolom jót fog nevetni, de hirtelen más nem jutott eszembe és a csendet meg kellett valamivel törni hisz ez elég kínos volt. Valami megfogott ebben a lányban, pedig tényleg nem ismerem..., érdekes ez az érzés. Egyre valószínűbbnek tartottam hogy a mosolygós lány elküldjön a fenébe, hisz tényleg elég érdekes lehettem, de a remény hal meg utoljára..., de meghal. Ám most nagyon örültem volna ha nem néz bolondnak és egy kellemeset tudnánk beszélgetni. De ahogy nézem lassan vissza kell indulni, de ebben a percben ez nem érdekelt igazán...

Wade

Általában ilyen hatással van az emberekre. Sokszor elgondolkodott már azon, hogy milyen jó halálfaló lehetne egy ilyen arccal. Hát gondolatban be is mutatott Voldemortnak. Rengeteg dolog megfordul ebben a barna buksiban, amiről jobb nem is tudni, mert még a végén félreértenénk. Ő és családja azon kevesekhez tartoznak, akik csak túl szeretnék élni ezt a egészet, és leginkább csak akkor harcolnak, ha nagyon muszáj. Ha a saját, vagy barátaik élete a tét. Addig nem keresik a bajt, na jó Shay talán most nem épp olyan, mint aki nem keresi a bajt, de talán Wade feltűnése garancia a mai napra.
Tekintetét többször végigjáratja a fiún, miközben hallgatja, amit mond neki. Tény, nagyon is helyes, és erre igazán csak most jön rá, pedig sokszor látta már, de általában akkor, amikor a mardekárosokkal együtt várakozott valamilyen órára. De akkor a Josephben való gyönyörködéssel volt elfoglalva és azzal, hogy ha valami oltári nagy csoda folytán ráemelné csodás zöldjeit, az ő kocsonya állagúvá változó lábai még éppen elvigyék a sarokig, ahol aztán már kedvére összeeshet, de a csoda minden alkalommal elmaradt. Joeval ellentétben azonban egy másik mardis igen is felfigyelt rá, kár, hogy neki meg olyan híre van, hogy az embernek előbb jut eszébe elrohanni, mintsem flörtbe bocsátkozni. Hát ez sem így történt. Shay érdekes lány, kiszámíthatatlan gondolkodása van, mintha mindig épp pillanatnyi kedve szerint döntene mindenben. Ami így is van. Akkora butaságokat szerencsére eddig nem követett el, amiket bánnia kellene. És eddig azt sem bánja, hogy közelebb invitálta a griffist, így még jobban meg tudja nézni, tekintetét kissé gátlástalanul járatja a fiún, talán túl sokat lógott Lunával tavaly, kicsit hatással volt rá a lány, mert néha teljesen úgy viselkedik. Hálás neki, mert ha mást nem is, azt biztosan megtanulta tőle, hogy mennyire nem számít, mit gondolnak mások, mit gondolnak olyanok, akiket nem kedvel, vagy akik őt nem kedvelik.

Szemeit kissé összeszűkítve hallgatja a griffist, s mikor Wade megmagyarázza neki, miért is van itt, vagyis, hogyan keveredhetett ide, száját elhúzza, fejében, s már nyelve hegyén is ott a válasz, és még csak az sem érdekli, hogy a fiú egy évvel idősebb, s ami még fontosabb ugyanennyivel tapasztaltabb legalább, már formázná is a szavakat, hogy akkor nyugodtan menjen csak tovább, ő nem tartja fel, és nem szívesen rondít bele senki gondolkodásába, ha ő azt akar tegye nyugodtan, elég nagy a birtok, bár tovább már nem igazán van, mert kezdődik az erdő, ami felvisz a hegyekbe. Ajkai szólásra nyílnak, amikor a fiú ismét megszólal, s önmagának ellentmondva kérdezi meg, hogy csatlakozhat-e hozzá a naplemente nézésében. Hangja elakad, talán néhány pillanatra, hiszen a kitalált mondandója némi korrekciót igényel. Elég hülyén festene, ha most beszólna, hogy menj, csak tovább gondolkodj nyugodtan estébéestébé. Ajkát beharapva, csak, hogy még véletlenül se mondhasson semmi gorombának hatót, futtatja még egyszer végig drágakő hatású szemeit rajta, mintha csak azt próbálná meglátni, hogy valóban nem-e egy életére törő HF esetleg. Persze ezt teljesen kizártnak tartja, de hallottunk már értelmetlen halálokról, szóval az ember lánya sosem mehet elég biztosra. Végül aztán bólint egyet, és picit arrébb húzódik talárján, persze előbb leellenőrzi, hogy nem maradt-e semmi törékeny a zsebében, mint egy csomag nasi, vagy valami hasonló
- Maradj csak nyugodtan – mondja mosolyogva, miközben „biztonságossá” varázsolja talárját, s kíváncsian figyeli, hogy a fiú elfogadja-e. Nem ő lenne az első, aki nem, de ő aztán nem szól bele, ki hogyan koszolja a ruháját.
- Van, valami konkrét dolog, ami miatt mindenkit próbálsz elkerülni – a mindenkit kicsit erősebben megnyomja, elvégre őt nem szándékozik itt hagyni. - …vagy csak most így hozta a kedved? – nála az utóbbi sincs kizárva, nem egyszer van úgy, hogy lekoptatja az éppen társaságában tartózkodó barátnőjét, mert úgy érzi túlcsordul és kell egy kis magány.

Shaelynn

Csak egyre kínosabb lett a helyzet és nem éreztem magam valami kellemesen, habár itt voltam a tóparton egy csinos lánnyal és épp ez okozta ezt a kellemetlenséget. Furcsán éreztem magam, ráadásul elég nagy bohócnak is képzelhet ez a lány akinek még a nevét sem tudom, és megkérdezem hogy leülhetek-e mellé. Ez már nagyon enyhén szólva is röhejes.Az én részemről természetesen. Tegyük fel hogy most a velem szemben álló csaj mit gondolhat rólam. Jön egy idegen srác egy ideig figyel, majd pedig csatlakozna az itteni pihenésemben és a gondolatmenetem megszakítja ráadásul értelmetlen indokkal. Ez így átgondolva a legjobb esetben is egy tűnj a francba várható. De szánalmas vagyok, de most tényleg. Teszem máskor a nagyképű szépfiút, aki azt hiszi hogy a lányok bálványa és amikor egy ilyen vonzó szép csajba botlik megáll minden tudománya és annyira rosszul érzi magát hogy legszívesebben már el is futna. Igen, legszívesebben elfutnék, messzire, olyan messzire hogy senki sem találna meg. Elbújnék a gondok elől, és gondtalanságban élnék valahol. De ezt nem tehetem meg. Sokan számítanak rám ezért nem futamodhatok meg. És ha már William nagybátyám felnevelt akkor ne vesszen kárba az amit tanított. Valamint ha elfutok a problémáim elől akkor csak gyáva leszek. Ez olyan mint az öngyilkosság. A gyávák sportja, de ha jól csinálod csak egyszer kell végrehajtanod és a profi ligában vagy. Ennél nagyobb bűn szinte alig van, ha már valaki tényleg saját kezével vet véget keserű sorsának. Habár lehet hogy ha olyan helyzetben van akkor az csak megváltás, de ezt nem tudhatom és elhamarkodott véleményt szűrök le megint úgy mint általában szoktam. Ez az én bajom, ha valami rosszat látok akkor vagánykodok és teszem az önbíráskodót, vagy ha egy olyan lánnyal flörtölök aki iránt nem érzek semmit csak heccből flörtölök akkor én avgyok a nagy macsó, ám most meg sem tudok szólalni, főleg nem értelmes mondatot. Még mindig eléggé furcsa ez az egész, főleg hogy itt a senki földjén vagyunk szinte. Talán tovább kellene mennem, igen az lenne a legjobb, de már megkérdeztem hogy maradhatok-e. Akkor csak még nagyobb égés lesz a végén ha elrohanok most valami hülye indokkal. De úgy érzem hogy az lenne a legjobb. Gyorsan átgondoltam és megfogalmaztam valami észveszejtséget magamban ami így hangzana: "Ne haragudj, de inkább most megyek." Már épp levegőt vettem hogy ezt a mondatot mondjam amikor arrébb húzódott helyet adva maga mellett. Ajaj, ez így csak rosszabb lesz. Nem szabad feszültnek lenni, de már az vagyok. De nyugi Wade ennél rosszabb úgy sem lesz ez a találkozás egy ismeretlen lánnyal. Talán lehet hogy jól jön ki minden, de kevés rá az esély, azonban ha nem próbálom meg soha sem tudom meg a kimenetelt. Csak lazán kell venni a dolgokat.
A lányra mosolyogtam és leültem a számomra felajánlott helyre, hisz mit veszíthetek? Semmit, eddig sem ismertem a lányt és maximum ha rosszul sül el kicsit le fog nézni, nem fog változtatni semmin, na jó talán a saját megbecsülésemen, de nézzük a pozitív oldalát. Ha jól telik el ez a néhány pillanat akkor egy újabb barátot szerzek. De valahogy ez az ártatlan leányzó tekintete magával ragadt. Ilyet nem éreztem azóta amióta...
Inkább nem is gondolok arra az estére, most nem, ez más dolgok napja. Eddig minden nap viszte visszasírom azt a pillanatot hogy talán ha nem térek ki a seprű elől, vagy az acramantulával valahogy elbánok..., de kudarcot vallottam. Pedig egy ideig arra fogtam hogy mindent megtettem amit lehetett, de ez nem igaz. Talán máshogy is végződhetett volna, és ezerszer adtam volna Annáért az életem, de a sors nem úgy akarta, más a végzetem. Nem tudom hogy mi rendeltetett nekem, de én is lennék egyszer átlagos diák, és meg kellene próbálnom nem a világ dolgaival törődnöm. A nagybátyám így is néha azt hitte hogy Voldemort szimpatikus számomra, mivel nem félek kimondani a nevét és rengeteget kutattam utána. Hogy megértsem miért is csinálja azt amit. Kétségtelen ő a legnagyobb és leghatalmasabb varázsló és ha a helyes úton járt volna az erejével szinte csodát tehetett volna. De nem ezt tette hanem a sötétség rabszolgája lett, érthetetlen okokból számomra hogy miért. De most ezeket a dolgokat el kell felejtenem és ezzel a lánnyal kell foglalkoznom. A lány mellett olyan furcsán éreztem maga. Igaz a kilátás egyre szebb lett ahogy a nap lenyugvóban volt és pompás arany fénybe borította a kastályt. Ez festői látvány, nem minden nap találkozik az ember ilyennel. Most valami okosat kellene mondanom, de amint leültem a lány kezdett el beszélni. Arra volt kíváncsi hogy miért kerülöm az embereket most. Ha elmondanám az összes gondom akkor valószínűleg őrültnek tartana és elfutna. Goyrsan átgondolva zavar a világ problémái, zavar a múlt, és félek. Félek attól hogy ebben a varázsló habárúban a jelenleg meglévő szeretteimet is elveszítem. Valamint az év végi drukk is aggaszt, de ezeket ebben a pillanatban nem mondhattam, azonban nem is állt nagyon szándékomban titkolózni hisz az a bizalmatlanság jele. Igaz nekem sem lenne reális megbízni ebben a lányban hisz csak most ismertem meg, de nem érdekelt a bizalmatlanság. Nem vagyok én ügynök hogy titkolózzak. Mondjuk igaz nem lenne jó ha minden titkom kifecsegné, ezért most valami frappáns válasszal kellene előállnom:
-Kicsit besokalltam és kellett egy kis vérfrissítés hogy kiürítsem az elmém és néhány kérdésre választ találjak.. -na ez nem is annyira kínos válasz csak össze kellett magam valahogy szedni, valami okosat kellene most nekem mondani, de talán nem lenne rossz kezdés ha megkérdezném hogy mit keres ő itt ahol a madár se jár. És még a nevét sem tudom ennek a mosolygós lánykának.
-És te mit keresel errefelé ilyen későn? A naplemente csábított ki ide? -beszéd közben mosolyogtam, és próbáltam olyan látszatot kelteni aki nem is feszült, és valahogy sikerült ezt a feszültség érzést elfelejteni egy időre. Reméltem hogy kellemes beszélgetés alakul ki itt, habár vissza kellene lassan indulni a kastélyba azonban ebben a pillanatban ez nem érdekelt. Csak az számít hogy pozitív legyen ez a találkozás.

Wade

Talán arcán nem látszik, de meglepi, hogy Wade leül, vagyis nem az, hogy leül, hanem az, hogy elfogadja a talár felajánlott részét. Ő az első, aki a felkínált anyaggal. Na most jöhet az agyalás, hogy vajon azért ül-e le oda, mert sajnálja a ruháját és nem szeretné, hogy beletörjön a fű, bár kétli, hogy a manók ne tudnák kiszedni, vagy akár ő maga. Akár az sem kizárt….
~ Áhh az hülyeség… ~ veti el azonnal magában a még végig sem gondolt lehetőséget, így marad az, hogy sajnálja a szerelését, vagy pedig a harmadik lehetőség, hogy ő nem olyan, mint a többiek. Na jó itt azért nem gondoljunk ám méteres listára, de történt már ilyen, olvasott is az ilyesmiről, hogy a férfiak így akarják férfiasnak feltűntetni magukat, persze nem ők mossák a saját ruháikat, így megtehetik. Mindenestre hamar túlteszi magát a traumán, amit a fiú okozott közvetlen megnyilvánulásával, s őt magát sem zavarja az eset, hiszen ő ajánlotta fel a talárt, milyen már, hogy ő lepődik meg, amikor a másik elfogadja.
Figyelmét még az is teljesen elkerülte, hogy Wade mondani akart valamit, és a szája is szólásra nyílt, ez ő, figyel az emberekre, mégis kihagy pillanatokat. Nos, talán nem is kell bánnia, hogy nem vette észre, és nem tudta meg, hogy mit akar mondani a hatodéves.
Olykor zöldjei elidőznek az arcán, mintha próbálná megismerni, amit eddig elmulasztott, vagy éppenséggel kitalálni mire is gondolhat. Zavartságot lát a szemeiben, mintha tanácstalan lenne, a fiú úgy érezheti Shay a veséjébe lát, ha éppenséggel összeakad tekintetük is, pedig a hugrás csak találgat. Természetesen magában, így a griffisnek erről fogalma sincs, de azok a zöldek…

- És sikerült? – érdeklődik kissé talán pofátlanul, de valamiért Shaelynn számára nem igazán léteznek kínos témák, azon kívül természetesen, hogy mennyire ég be Joseph előtt. Vékony ujjai, lányosan kecses, szikár kezei háta mögött nyújtanak neki támasztékot, így kissé hátrébb is dől, de hogy a felvett póz ne sugalljon semmi kihívót, kinyújtja lábait maga elé, és igyekszik úgy fészkelni magát, hogy a szoknya is rendben maradjon. Ő Wade-del ellentétben egyáltalán nem feszült, megszokta már jelenlétét az DS-edzéseken, s bár nem kommunikált vele, egyáltalán nem feszélyezi a társasága. Fura, hogy az emberek hónapokat töltenek együtt, mégis alig jutnak tovább annál, hogy tudják egymás nevét és persze az alapdolgokat, hogy hanyadévesek és melyik ház tagjai.
- Én nem keresek semmit… - válaszol mosolyogva - …csak a mólónál már megtalálnak a prefektusok, de itt eszükbe sem jut keresni, ha mégis, el tudok bújni – int fejével a közeli fűz alkotta kis kupola irányába. Tekintete csak most vetődik vissza a naplementére, hamarosan végleg elköszön a nap az égbolttól, hogy az ő örök táncukban most a Holdnak adja át a helyet, egy sötét színpadon. Szemeit összeszűkítve figyeli a narancssárga égitestet, természetesen nem belenéz, hanem kicsit odébb, de a lényeg ugyanaz. Sóhajt egyet kicsit nosztalgikusan, majd halkan intézi a fiúhoz szavait.
- Te szoktad még nézegetni a galleonod? – utal itt a Hermionétól kapott hamis galleonokra, melyeket még tavaly kaptak. Tavaly. Minden olyan más volt, már érezték a változást, de sokan még akkor sem fogadták el, hogy a NagyÚr visszatért. Shay elhitte, fogalma sincs miért, Harry sosem tartozott a belső köreihez, de mégis mi oka lett volna hazudozni, és tessék. Itt vannak, a kastély falain kívül az életveszély általános lett, s még csak az is vajmi keveset segít, hogy csoportokban járnak az emberek. A suli falain belül is olyan furcsa a légkör, de nem tudja, miért érzi ezt. Miért futkározik a hideg a hátán? Csak nagyobb bajok előtt szokott.
Ajkai csak alig nyíltak ki a kérdés feltételekor, mintha maguktól suhantak volna ki száján a szavak.

Saelynn

Én még mindig feszült voltam, és ahogy ott ültem mellette csak elgondolkoztatott hogy mégis mi a fenéért izgulok ennyire, hisz tényleg egy szinte ismeretlen lány. A DS-ből ismertem, de soha sem beszéltünk. Nem is tudom hogy miért, de valahogy mindig is kerültük akaratlanul is egymást. De mi van ha nem is véletlen az hogy nem találkoztunk hanem ő kerül valamiért engem. De vajon miért kerülhetett. Ha ez igaz akkor komolyan kínos helyzetbe hoztam mindkettőnket hisz ha nem kedvel akkor elég kényelmetlen lehet neki ha én leülök mellé és csak magam járatom le. Ez roppant kínos, most akkor tényleg idő szerű lenne mennem. De hogy mondjam meg neki hogy bocsi de most lépek, egy ilyen hablatyolás után? Jó kérdés nagyon jó kérdés, de már elegem van ebből a feszült helyzetből. Mindig csak aggódok, túl sok gond veszi körbe a gondolataim és nem látok tisztán, elvakult vagyok. De az a legrosszabb tudom hogy mi a hibám mégsem tudok ellene semmit sem tenni. A sors fintora. De a lényeg hogy most ne törődjek semmivel ám ez nehéz egy ilyen világban. Amikor mindent átjár a gonosz és mindent az uralma alá hajt. Ezekben az időkben az apa fiút a testvér testvért öl. Na jó ez kicsit drámaian hangzik, de a helyzet súlyos. Senkiben sem lehet megbízni. Ott van amikor a DS lebukott, az necces helyzet volt. Azóta nem nagyon volt edzés, nem tudom miért. Talán Harryék fontoskodnak..., na jó ez kicsit túlreagált gondolat, de akkor is. Mondjuk a DS úgy indult mint egy olyan gárda akik szembe mernek szállni a Halálfalókkal. Én szeretek párbajozni, és azt tudok is. Párbaj közben minden gond elfelejtődik általában és csak az ellenfelemre koncentrálok. Ösztönösen tudom hogy mit kell tennem, milyen varázslattal kell hárítanom és milyen varázslattal kell támadnom. Ez a véremben van. Talán ezért is vagyok a DS-ben. Nem vagyok hatalmas animágus sem pedig különleges erejű hős. Egyedül csak egy párbajozni szerető diák aki szívesen edz az ismerőseivel. Köztük Shaelynn-el. Mondjuk vele nem is nagyon párbajoztam. Ő a terem egyik végében szokott lenni én a másikban. De ezt inkább múlt időben kellene ezt mondanom. De én nem azért jártam a DS edzésekre hogy megvédjem magam hanem azért mert azt hiszem segíteni tudok másoknak a felkészülésben és jó gyakorlás számomra is. Habár a célja a DS-nek lehet hogy nem helyes. Vegyük például a nevet. Dumbledore Serege, ez úgy hangzik mint egy párthadsereg akik Dombledore-ért az életüket adnák. Az tény hogy az igazgató nagyszerű ember és példás az élete, de meglátásom szerint nem az a lényeg hogy ki jó ember és kit kell követni hanem azon az úton kell járni amit a szíved diktál. De ez az én meglátásom ami lehet hogy nem helyes. De nem lenne szabad ezen gondolkoznom jelenleg. Most itt vagyok Shaelynn-el kettesben és a lány jelenleg elég érdeklődő. Talán gúnyt űz belőlem ezekkel a kérdésekkel? De már megint csak a pesszimista énem bújt elő. Ezeket el kellene felejtenem. Az első kérdésére először megpróbáltam választ adni.
-Hogy megtaláltam-e a kérdéseimre a választ az csak nézőpont kérdése. -ekkor elnevettem magam, hogy én ilyen rejtélyesen beszélek. Általában nyíltan megmondom azt amit gondolok, de ez a találkozás kivételes alkalom, és nem igazán tudtam hogy mit mondjak.
Ezután érdekes választ adott hogy ő miért is van itt. Ő is elmenekült ezek szerint a világ elől ismeretlen okok miatt. Nem rám tartozik hogy miért van elege az emberekből vagy miért jön ki ide, nyílt választ legalább is nem kaptam, de nem akarok tolerálatlan lenni hogy ezzel zaklassam amihez semmi közöm sincs.
Ezután az újabb kérdésére fókuszáltam. Arról a galleon-ról van szó amit kaptam és a többiek is kaptak Hermionétől. Ezen tájékoztatott minket a DS gyűléseiről. Hát mondhatom ez szép emlékeket idézett fel, de már sajnos nem hiszek a DS-ben. Szerintem túlfajult a dolog. Harry nagyon befolyásolható és ő a vezetőnk. Én tisztelem a srácot meg minden csak az a gondom vele hogy arra megy amerre lökdösik, de a szíve a helyén van.
-Az igazat megvallva mostanság nem igazán. -de miért beszélünk erről? Előttünk a naplemente utolsó sugarai és mi ilyen dolgokról beszélgetünk. Most kapok észbe hogy ennek a naplementének nagyon nagy a feelingje, és em akarom ilyen dolgokkal elrontani hogy mi a DS-ről beszélgessünk. Valószínűleg ezzel a lánnyal soha sem lesz, hogy is mondjam, komolyabb érzelmi kapcsolatom hisz valahogy nem illünk össze, de ebben a pillanatban nem számít. Miutána  válaszoltam neki a kérdésére a naplemente felé néztem, mélyet sóhajtottam majd pedig Shay-ra néztem. Ismét mélyen a szemébe. Olyan érzés fogott el amilyen ritkán szokott. A feszültségnek vége és már olyan természetesen éreztem magam. Ha valamit mondani akarna most Shay akkor a szája elé emelem a kezem ezzel jelezve hogy adja át magának ezt a hangulatot ami most én is érzek itt a naplementében, aztán pedig olyan dolgot tettem amit magam sem értem hogy miért. Mélyen a szemébe néztem és megcsókoltam. Hogy miért azt nem tudom, és csak akkor eszméltem fel amikor az ajkain összeértek. Nem tudom hogy miért csináltam de most már csak a pofont vártam, hisz alig ismerjük egymást és mégis megcsókoltam. A pofon jogos lesz...

Az órák szorításából kitörve, a gyerekek az udvarra rohannak, vagy éppen csak csoportokban sétálgatnak kifelé. Csupán jómagam sétálgatok most magamban, mostanában egyedül marad-tam a problémáimmal. A mélabú nem visszajáró vendég az életemben, most sem vagyok szomorú, csak a gondolatok… Úgy kavarognak a fejemben, mint a zavaros víz, aminek hiába próbálsz, az aljára nézni sohasem látod meg a köveket.
Mostanában leginkább a családomon gondolkozok. Apámon, aki anno halálfaló volt, s meg-ingása miatt az életével fizetett. Azon, hogy bizonyos nézeteim nekem is megegyeznek azo-kéval, akik sok barátom életét készülnek tönkretenni. Tartom magam ilyenkor is, ahogyan azt megkövetelte mindig is Lawrence, kihúzom magam, s akár egy ódon kőszobor mereven, s tekintélyt parancsolóan haladok a birtok egyik legtávolabbi zuga felé.
El kell mennem, hiszen ilyenkor, nincsen senki, aki megértene, legalábbis még nem találkoztam ilyennel. A tó keleti partján lévő fűzfához megyek, ott találom meg ilyenkor a békémet, ott tudok gondolkozni.
Ahogy megérkezek, a fa tövébe letelepszek, s az mintha csak érezné, hogy micsoda dilemmá-val küzdök, hogy milyen rég szunnyadó s most ismét feltépett sebeket nyalogatok, akár egy ragadozó a nagy harc után, ő is velem sóhajt.

~ Mit lehet ilyenkor tenni? Hiszen szívem szerint a barátaim oldalára állnék, de az eszem azt súgja, hogy a másik oldalon is van keresni valóm, a vérem is odaköt, ott lehet jövőm. Ott a magam fajta ember megtalálhatja azt, amit keres, de van sok minden, amivel nem értek egyet, egyáltalán nem. Mi van, ha egy nap azt kell megölnöm, aki régen oly sokat jelentett nekem.
Talán majd az idő eldönti, vagy az adott helyzetben, amikor döntenem kell, majd akkor eldön-ti a sors, hogy mit szán nekem.
Hol van az a hűvös közöny most? Mond, merre bujkál, álarc volt csupán egy elromlott élet torz, rettenetes álarca. Ám végtére, az mégis csak én vagyok, talán csak én érzem néha úgy, hogy nem vagyok önmagam. ~

- ELÉG VOLT! –

Kiáltok végül fel. A mindig kimért és megfontolt énem most valahol mélyen nyugszik. A helyzet, amelybe kerültem nem engedi, hogy a felszínre törjön. Itt magam vagyok, itt tombol-hatok, s talán itt megtalálom a magam békéjét is. Olyan jó lenne, ha valaki a kezét nyújtani, valaki, aki megérti azt, amit érzek, mint az éhezőnek egy falat kenyér, mint aszály idején az eső, de egyenlőre nekem, még várnom kell.

(http://www.frpgs.co.cc/images/to2rl70uhve5rxcj1sri.png)


Ment, ment, és ment. Amerre a lába vitte.
Végre ennek a napnak is vége volt. Nem kellett rohanni ebédelni, le a pincébe, azt csinálhatta, amihez épp kedve volt.
Ahogy kilépett az ajtón kellemes borzongás futott végig rajta. Már nincs sok vissza az iskolából, és azt teheti, amihez kedve van. Ha ugyan nem alakulnak másképp a dolgai, mint ahogy szeretné. Ismerte a mondást, amit az apja hajtogatott gyakorta otthon: Ember tervez Merlin meg végez.
- Érdekes lesz ez a nyár. Minden szempontból. – gondolta keserűen. Még mindig nem tudta, mitévő legyen, ha válaszút elé kerül. Ha egyszer választott nem lesz visszaút, és félt attól, hogy olyat kell tennie majd, amit mélységesen meg fog bánni. A vér kötelez, a család úgyszintén, nincs menekvés.
Ha valóban ezt akarja.
Felszegte a fejét, és hagyta, hogy a nap sugarai simogassák a hófehér arcot. Hiába a nyár, semmi színe nem lett még, és volt egy olyan érzése, hogy idén sem lesz. Na de nem probléma. Ha eddig nem foglalkozott vele, ez után sem kell.
Vett egy mély lélegzetet, és a tó felé kanyarodott. Halvány emlékei szerint annak keleti partján ágaskodik egy szomorúfűz, mely tökéletesen elvágja mindenki szeme elől. Ha valahol, ott biztosan nyugalma lehet. Oda csak azok járnak ki, akik nem félnek a kétes eredetű fától, sem annak szipogástól, vagy sóhajaitól. Ha valaki, pedig biztosan nem fogja elárulni a titkát, akkor az a fűz lesz az, hisz szerencsére beszélni nem tud, mint az iskola falai közt lógó festmények.
Álmatagon pislogott egyet az irányába, mintha látott volna eltűnni egy fekete talárt a levelei között. Megdörzsölte a szemeit, de látomás eltűnt. Megkönnyebbülten folytatta tovább az útját égig a tóparton egyszer se nézve hátra.
Senki nem tudja, hogy ide készült, már csak azért is, mert senkivel nem áll olyan viszonyban, hogy számot kelljen adnia, mit, mikor, hol, és miért csinál. Ha volt valami kivételesen jó a magányban, nos, az ez volt. A teljes háboríthatatlanság nyugalma.
Teleszívta a tüdejét a friss illattal, amit a víz sodort feléje, és lassított léptein. Ki akarta élvezni a látványt, amíg nem bújik el a fa tövében. A pillanat megédesítette minden mozdulatát, a szoborszerű arc kisimult, és visszanyerte emberi vonásait. Azokat a vonásokat, melyet nem láthatott meg senki, akinek nem volt szabad.
A szél halk beszédhangot sodort felé. Mélybarna tincsei megrázkódtak, és a lány megtorpant. Figyelmesen hallgatott, hátha meghallja újra a susogást, de semmi.
A maszk visszatelepedett az arcára, homloka mély ráncokba szaladt. – Hallucinálok? – tette fel a kérdést tétován magának. Újból hallgatózni kezdett de csak a levelek surrogását hallotta, ahogy a szélben lágyan egymáshoz dörzsölődnek.
Vállat vont, és újból útnak indult. Hajtotta a kíváncsiság a maga igazáért, még akkor is, ha valóban nem lenne üres a hely. Be kellett bizonyítania magának, hogy igenis nem hallucinált.
Már csak néhány méter volt vissza a lombkoronától, amikor egy kiáltás törte át a megnyugtató csendet.
„Elég volt!”
Akaratlanul is megszaporázta a lépteit. Arra gondolt, talán valaki bajba kerülhetett? De ha nagyon nagy a baj, és Őt itt találják, mi lesz vele?
Szörnyű gondolat futott át rajta. Pontosan tudta, lehetetlen lenne, hogy bárki abból a körből itt legyen, de mégis…
Elhúzta az ágakat, és megpillantotta az üldögélőt.
A satu lehullott a gyomrától, helyét a megkönnyebbülés vette át. Csak egy diák. Ezerszer jobb, mint amit várt. Tekintve azonban, hogy kár volt túlreagálnia, és magányra vágyott némileg bosszús volt egy cseppet.
- A frászt hoztad rám a kiabálásoddal. – szólította meg köszönés helyett. Ha eddig nem vette észre a fiú, az azért lehetett, mert pont mögötte állt. – Azt hittem ölnek, vagy kínoznak. – tette hozzá csípősen. Mivel háttal állt, nem tudta ismeri-e az üldögélőt. Se azt, akarja-e ismerni.

Ahogy így magamban üldögéltem, nem is sejtettem, hogy társaságom is lesz a mai napon. Úgy véltem, hogy elég eldugott ez a hely ahhoz, hogy csak a csend legyen s jómagam.
Ám feltételezésem, hamar megdőlni látszott, amikor egy női hang kiáltott rám. Tekintetemet lassan a hang irányába fordítottam, s tekintetem azonnal összefut a fagyos kékekkel. Ismerem ezt a lányt, hiszen amellett, hogy a háztársam még egy évfolyamba is járunk. Arcomra unott és kissé meglepődött vigyor ül ki, majd lassan ismét a víz felé fordulok.
Talán még őrültnek is nézhet, hiszen mindabból, amit eddig látott, az általa megkezdett, mondjuk úgy beszélgetés alatt, az többre nem igen enged következtetni. Aztán ajkaim lassan szóra nyílnak.

- Szép napot! – kezdem így. - Ölnek? Kínoznak? Talán így is van. Hisz ha jobban meggondolom, a kínzásnak s a halálnak nem pusztán a fizikai léten kell megvalósulnia. Az elmére is hathatnak, de nem most valahogy mégsem ez a helyzet áll fent. Egyszerűen csak mostanában túl sok minden történik, és ehhez néha jól esik, ha kitörök magamból, s nem kell a jól nevelt úri fiú álcája mögött rejtőzve tűrnöm.
Itt magam vagyok, vagy legalább is azt hittem, hogy magam lehetek, s úgy gondoltam, hogy ha máshol nem, itt egy pillanatra elfelejthetem a maszkabált, s ahelyett, hogy most is a szabályoknak megfelelően viselkednék, inkább kivetkőzök magamból.
Remélem kellő magyarázattal szolgáltam kegyednek. –

Hangomban nyoma sincs gúnynak, s haragnak, talán csak némi monotonitás bújik meg a néhol üres rigmusoknak mutatkozó sorok között. Ám nem azok, koránt sem. Valóban azért vonultam el a többiek elől, mert olykor itt kicsit könnyebb, itt előhozhatok egy keveset abból, ami akkor lehetnék, ha a vér és a különböző szabályok nem köteleznének.
Nem kényszerként élem meg, sőt minden más helyzetben élvezem is, s még magamat is felismerem ebben a viselkedésben. Ám olykor, ha belenézek a tükörbe sokkal inkább látok egy koszos, másodkézből vásárolt ruhákba öltözött gyereket, aki boldog. Igen szégyen vagy nem, sokkal boldogabbnak látszik abban a helyzetben, mint én valaha is. Persze ez is csak egy tűnő gondolat, hiszen másnap már lehet, hogy a hátam közepére sem kívánnám a hasonló létet. Szeretnék néha kicsit szabadabb lenni, egy kicsit kibújni, de csak ideig, óráig. Ez az, ami ismét csak a másik iránya billenti a dilemmámat, miszerint ne álljak oda ahol atyám sem találta a helyét.
Egy pillanat múlva aztán visszazökkentem magam a megkezdett beszélgetésbe, hiszen modortalan lenne, ha nem figyelnék arra, amit a lány mondani akar. A lány is aranyvérű akár csak én, bár ehhez nem kell ismernem, ha ránézek, akkor a vonásaiból, az öltözékéből megmondom. A mértani pontossággal élére vasalt ruhák, s azokon sehol sem ül meg szemernyi kosz sem. Vajon miért jöhetett? Hiszen ide az emberek elég ritkán járnak. Talán a hely magányossága, talán a fűz miatt, bár ezt fejtegetni talán felesleges is. A lényeg, hogy ha valaki egyedül jön, akkor véleményem szerint nem puszta jókedvéből teszi azt.
A fagyos íriszek találkozása egy percig sem enged, nem olvad, csak a csontig hatoló hideg érzés az amit érzek, ez a lány, van benne valami…

(http://www.frpgs.co.cc/images/to2rl70uhve5rxcj1sri.png)


Ennyit a nyugodt helyekről, és a zavartalan magányról. Mostanában valahogy minden visszafelé sül el, bármit is próbált.
De miért?
Elege van. Unalmas, utálatos hétköznapok. Képtelenség kimozdulni, egyedül lenni, és pihenni. Miért kell mindig valakinek arra tévednie, amerre őt viszi a lába?
A kék íriszek dühös szikrákat hánytak a fiúra. Igazából nem is rá volt mérges, hanem arra, hogy semmi nem úgy történik, ahogy lennie kellene, de valahogy muszáj megnyugodnia.
Még akkor is, ha nem ez a legjobb módszer.
Ahogy ott állt az ismeretlen háta mögött, tombolni tudott volna. Melegen remélte, valaki olyannal találkozott, akit legalább ismer valahonnan, és kellőképp el tudja hajtani a közeléből.
Aztán tátva maradt a szája, amint meglátta kivel van dolga.
- Micsoda meglepetés. Te, itt? – vonja fel a finom ívű szemöldököt. Álmában nem gondolta volna, hogy pont az évfolyamtársával fog összefutni.
Sylvain kitörését hang nélkül engedi el a füle mellett. Már a nyelve hegyén lenne a csípős megjegyzés, miszerint jókor, és jó embernek panaszkodik az ilyen. Hát nem tanulta meg, egy aranyvérűnek lehet a világ minden baja a vállán, akkor is csendben tűr? Hát nem az különbözteti meg őket a többi embernek nem nevezhető valamitől, hogy nem fognak porba hullani, és ott siránkozni mindenen?
Hát nem az az első szabály, hogy tűrj csendesen, vagy ha nem, hát senki ne lássa?
- Ugye tudod, hogy ezért bármelyikünk megbüntethetne. Szégyent hozol Mardekár Malazár házára. Mi van akkor, ha nem Én jövök ide, hanem valaki más? – sziszegi leplezetlen dühvel. – Minket az különböztet meg a többiektől, hogy képesek vagyunk magunkban tartani a titkaink, és a fájdalmaink. – teszi hozzá fagyosan. –Ismered a mondást: minden döntésünknek ára van… az ár, pedig a tetteinktől függ.
Félrebiccentett fejjel tekint a fiúra. Már megint sikerült túl sokat mondani. Kis híján elárulta magát. Az egyetlen szerencséje, ha Sylvain figyelmes is, hogy többféleképp lehet értelmezni a szavait. Ebből könnyedén ki tud keveregni, ha szorítóba kerül.
Háztársára pillant, hidegen, hűvösen. A szemeiből képtelenség lenne bármit is kiolvasni. Pedig ha tudná, milyen háború dúl a maszk alatt még Ő is megrettenne az erejétől.
A mardekárosnak pontosan sikerült kimondania azt, amit Ő már napok óta mormol magának.
Kitörni, mások lenni, mint önmagunk, másik mint ami várnak tőlünk, másnak mint ami a sors által meg van írva. Más, mint amiből választhatunk.
Másnak lenni…
Ha tudná, előtte mi áll, de nem. Ezt a titkot magának kell hordoznia. Egyedül kell a döntést meghoznia. Ha van valami, amiben nem számíthat senkire, az a döntés. Egy életre szóló döntés, ami hozhat jót, vagy rosszat, életet, vagy halált, azoknak, akiket megismer.
Az élet könyörtelen. A hibákat pedig el kell követni, hogy tanuljon belőlük. Neki is, mának is. Egyetlen szabályt adtak induláskor. Egyetlent, amelyen túl sok minden múlhat. Egyetlen, amit bármit is tesz, szem előtt kell tartania. Egyet, amely alól bármit is hoz az élet, soha nem szabad kibújnia.
A fájdalmat, az örömöt, s a kínt, soha, senki nem tudhatja meg… Védtelenné, szabad prédává válna. Olyanná, akit előbb megkínoznak, végül megölnek…

Figyelek Laetitiara. Valóban igaza van mindenben, ám valahogy nem mindennel tudok azonosulni. Ahogy egymásra tekintünk, s a lány szemei villámokat szórnak felém, az én szememben tűz gyúl égető vad tűz, s ezt a tudtára is hozom, érezze, égesse.
Amint visszagondolok arra, amit mondott, hirtelen eszembe jut, hogy miféle dolgok hagyták el száját. „Minket az különböztet meg a többiektől, hogy képesek vagyunk magunkban tartani a titkaink, és a fájdalmaink.” Vajh’ miféle titkai lehetnek? Miféle fájdalmak gyötrik őt? Talán neki is vannak, s nem csak ő szórja két kézzel a körülötte állókra. S feltűnik még valami: ”minden döntésünknek ára van… az ár, pedig a tetteinktől függ.”  Mit tehettél? Mire készülsz? Min hezitálhatsz jéghercegnő?
Korai még erre rákérdezni, várjunk addig, amíg még jobban elárulja magát, addig pedig megvédem magamat. Magamban a szavak lassan összeállnak egy egésszé, addig azonban a rideg szemek vad harca csupán a beszélgetés…

- Büntetés? Ugyan… - a korábbiakhoz képest, most sokkal inkább hallható, hogy hangom tele van gúnnyal. Majd így folytatom: - Mi lenne a büntetés? Mit szeretne kegyed? Nem gondolhatja ezt komolyan. Nem riadok meg a fagyosságától. Nem vagyok holmi bugris hugrás, aki egyetlen hideg pillantástól az első rejtekhelyet veszi célba. Engem nem tud befolyásolni, - ekkor felállok, s egészen közel megyek a lányhoz, mélyen a szemébe nézzek, had lássa miféle tűz, miféle vad állatias szenvedély ül meg ilyenkor benne – mert az én vérem erős, erősebb, mint az övék. Ezt soha ne kérdőjelezze meg senki! – majd egy vad mozdulattal hirtelen elfordulok tőle s a part felé veszem az irányt, ott ismét felé fordulok. –
Színjáték az egész, hisz ön kedves, ön is csak eljátszik egy szerepet, a fagyos jéghercegnő, aki érinteni sem lehet, senkit sem enged közel magához. Tudja kedves Laetitia mit gondolok erről, talán fél, hogy mi lesz, ha közel kerül valakihez. Igen jól gondolja, bár nem is sejtette mégis elég sokat tudok önről, ez bizony így van. – itt tartok egy lélegzetvételnyi szünetet, hogy a lánynak is legyen ideje tudatosítani magában, amit mondtam. –
Valóban a fájdalmainkat magunkban tudjuk tartani, de erre nem jár senki, legalább is úgy gondoltam, hogy nem jár senki, s azt gondoltam, hogy mindez lehet a fűz, s az én titkom, s a vízé, amely elnyeli a gondjaimat, s nem engedi ki a mélyből. Higgye el, jót tenne kegyednek is Miss Morrison. Igazán jót. Csak attól tartok, hogy már nem lenne elég mindössze ez… - itt utalok az elszólására, de alig észrevehető, hisz talán csak ostoba találgatásnak vélheti, ám így próbálok hatni rá, hogy mondjon még többet. Talán nem veszi észre. –
Tudom, hogy a döntéseinknek ára van, de nem kell, hogy csak ezt az árat tartsuk a szemünk előtt.
Sajnálom, ha hosszúra nyúlt a beszédem, de ezt el kellett mondanom, ahhoz, hogy megértse mindazt, ami a korábbi tetteim mögött állt. –

A rövidnek éppen nem nevezhető kis monológ után, a hideg szemek lágyulni látszanak, ám most sem engedek annyit, hogy úgy érezze, ő irányítja a beszélgetést. Figyelem a reakcióit, hiszen a beszédemben elég sok mindent említettem, ezekre adott reakciói is sokat mondanak nekem.
Talán kissé sötéten látom a helyzetet, de lehet, hogy ez így van rendjén. Nem kételkedek magamban, tudom, ha eljön a döntés ideje, akkor úgy fogok cselekedni, ahogy az meg vagyon írva.
Várok, tartásom most is tekintélyt parancsoló és határozott, éppen olyan vagyok amilyennek egy nemes vérű varázslónak lennie kell. Tekintetem barátságos, mégis kissé távolságtartó, de azt sugallja, „engedd, hogy megismerjelek, s én is engedek…”

(http://www.frpgs.co.cc/images/to2rl70uhve5rxcj1sri.png)


Kemény, halk szavak, semmi más nem tükrözhetné jobban a véleményét. Azt hitte, teljesen egyedül van ezzel az élethelyzettel, és útközben kiderül, hogy mégsem…
Nagyon meglepte, még ha nem is mutatta.
- Én semmit, de azok akik nem kedvelnek szíves örömest kipróbálnának rajtad ezt-azt. – nem magázza, egyszerűen képtelen rá, még akkor is, ha Őt magázzák. – Befolyásolni? Ugyan kedvesem, te el vagy tájolva. Miért akarnálak pont én befolyásolni? Ha a véred erősebb, büszke legyél, ne menekvő, bújdosó, és kiabáló. – mondja haragosan. Majdhogynem a fejéhez vágja: Viselkedj már aranyvérű módjára, különben én magam átkozlak meg!
Bennakad a levegője a fiú szavaira.
Színjáték… szerepet játszik…nem enged közel senkit magához… félelem…
Az arc porcelánná keményedik haragjában. A hófehér kezei ökölbe szorulnak, a hidegkék szemek, ha eddig szikrát hánytak, most semmi ahhoz képest, ami a lelkében dúl. Ismerik, na de hogy ennyire? Úristen, mit nem vettek még rajta észre? Le kell rombolnia ezt a képet, hogy egy hamis Laetitia-t ültessen el benne. Még jó, hogy a szüleit nem is említette. Arról nem tud. nem szabad, hogy tudjon. Ha mégis, azonnal szólnia kell az apjának.
Szédülni kezdett, annyi gondolat árasztotta el hirtelen az elméjét, Honnan tudja mindezt? Ennyire tökéletes megfigyelő lenne? Van egy besúgója? Mi…a…?
Végül úgy döntött, nem fogja meghazudtolni önmagát.
Mint egy véres harc utolsó életben maradt embere, szedte össze a darabjait, hogy újra egy egésszé forrjanak össze. Megerősítve, és olyan kemény páncéllá verve, melyen nincs élő ember, aki képes lenne átjutni bármilyen szavakkal, vagy tettekkel. Ez… tökéletes lesz.
A képzeletbeli önmaga kiegyenesedésével egyszerre szólal meg. A maszk rásimul, immáron teljesen védett az iménti robbanás után.
- Elég! – kiált fel jeges hangon, dühtől izzó szemekkel. – Nem tudsz Te semmit!- veti oda, és oldalra fordul, hogy profilból láthassák, miközben lassan, és tagoltan beszélni kezd.
- Félreértettél. Háború van. Sokkal jobban számít, miből mi fog következni. Szerinted mennyivel könnyebb kiereszteni a gőzt ott ahol senki sem lát, és ott ahol bárkibe belefuthatsz? Mi lenne akkor, ha teszem azt keresnének, szántszándékkal, és Te egyszer csak úgy gondolod, felülemelkedsz magadon, és felkiáltasz? Van fogalmad róla, hogy… - azonnal megölnének? Nem mondta ki hangosan, hagyta, hogy Sylvain lássa meg az értelmét az iménti szavainak. nem szabad csak így esztelenül viselkedni, mert könnyen megfizethet érte az ember. ha pedig félreérti, és s tekinti, az az ő baja. – Még ha lennének is problémáim, sem itt hirdetném ki. – jelentette ki hűvösen. – Mondtam már, mi különbözőek vagyunk a többiektől. Nálunk más szabályok uralkodnak, melyek betartása mindennél fontosabb. – Légy észnél Sylvain… - pillant rá a szeme sarkából.
Felé fordul, és lesétál hozzá. A hideg szemek most kevésbé hatnak oly jegesen, mint eddig.
- Ha életben akarsz maradni, nincs más mód. – suttogja halkan. – Ha a hozzád nagyon nagyon közel állókat kellene megölnöd egy rossz döntés miatt, képes lennél megtenni? Szem előtt kell tartanod az árat, amit fizetsz érte. Nemcsak a magad, de a mások érdekében is. Azokéban, akik megbíznak benned. – nem tudta, a fiúnak milyen kapcsolatai vannak a többiekkel, de ha vannak barátai, és olyan személyek az életében, akiket félthet, talán megérti.
A pillantása elveszett a másikéban. Mintha látott volna benne valamit. valamit, ami azt sugallta, hogy…
Nem. Nem lehet. Nem szabad…

A lány sokat tud, előre lát és jól tudja mi az, amitől félek. Pont ezért hiszem azt, hogy ő is ha-sonlóan érez, mint én, talán csak túl büszke ahhoz, hogy bevallja, talán még magának sem meri.
Nem kedvelnek? Épp most erre igazán teszek, hiszen ebben a helyzetben ez számít legkevésbé.
S, hogy ne legyek menekvő? Éppen csak magam elől menekülök, ebben igaza van, hogy lehe-tek úgy büszke, ha saját magam elől futok el. Ám akkor felvetődik a kérdés vajon ő miért jött ide. Persze magamban már kialakult a válasz erre a kérdésre is.
Kissé gőgösen fordulok el e szavak hallatán, majd mikor visszafordulok, s figyelem őt, észre-veszem a dühöt, ami benne uralkodik. A kezei ökölben, szinte már-már képes lenne arcul csapni engem. A jéghercegnő olvadni kezdett az odabent tomboló tűztől.

~ Felfedtem titkod porcelán királylány, s most várad a fojtó szorításban lassan összeroppan. Vallj hát nekem színt, hidd el könnyebb lesz. Titkod őrzője leszek, ha úgy akarod a sírig vi-szem. Erre a szavamat adom. ~

Miközben ezen gondolatok kavarognak a fejemben a lány is kitör magából. „Elég! Nem tudsz te semmit! „ Most megfogtalak, hiszen ő is kiszabadult egy kissé önmagából. Engedte, hogy a belül dühöngő démonok a felszínre törjenek. Most kell lépnem, most kell szóbahoznom, hogy amint azt az előbb is láthattuk, benne is zavar uralkodik, s kétségbeesés.

- Látod? – váltok most magázásra. - Máris mennyivel közelebb vagy hozzám, mennyivel job-ban hasonlítunk, magad is látod ezt. Lehet, hogy észre sem vetted, de egy kicsit kitörtél ma-gadból. Előttem nem kell eljátszanod, hogy semmi bajod sincs, én, megértelek. – közelebb megyek hozzá, szinte annyira közel, hogy a jégbezárt arcom érintse a porcelán vonásokat, s onnan folytatom. – Nem menekülhetsz el magad elől, bár én is azt hittem, hogy lehet, látod utolért.
Persze ha továbbra is megtartanád a porcelán királylány maszkodat, azt is megértem, hisz bár gyönyörű, s oly elérhetetlen, ám mégis soha meg nem vigasztalhatatlan. Fáj látnom, hogy kínzod magad. Nem ér ennyit. – tekintetem lágy és szinte simogató. – „Ha a hozzád nagyon nagyon közel állókat kellene megölnöd egy rossz döntés miatt, képes lennél megtenni?” – ismétlem halkan szavait, miközben ismét a tóhoz sétálok. – Hát ez bánt téged? Vagy rosszul veszem ki? Felesleges hamisan tiltakoznod, ha nem is ez az, ami bánt, valamit tudom, hogy őrzöl. Előlem nem titkolhatod… -

Mondandóm végeztével felveszek, egy követ, s azt messze hajítom. Amikor a vízbe ér, arra gondolok, hogy milyen jó is ennek a kőnek, hiszen ahogy repül olyan szabad, s utána a vízbe-érkezéskor a mélybe tart ahol nem éri semmilyen baj.
Jó lenne néha olyan szabadnak lenni, mint ez a kő, de olykor annyira jó, hogy olyan vagyok amilyen, amit a körülmények teremtettek nekem, egyszerűen tökéletes.
Lassan ismét megfordulok, s Laetitiára nézek. Az olykor kísértően fagyos tekintet lágyabb, mint valaha.
Azon tűnődöm, amit mondott, hogy mi van, ha a barátaimat vagy hozzám még közelebb álló-kat kell egy napon megölnöm. Ez fájt, nagyon fájt. Mintha egy kardot szúrtak volna a szí-vembe, s a hideg acél lassan haladt volna át a testemen, még végignézhettem amint átmegy rajtam, s amint az első pár csepp vér kifolyik, de a következő pillanatot már nem láthattam előre.
Sötétség borult ránk, átláthatatlan vak sötétség, rajtunk ál, hogy gyújtunk e lámpást, hogy megtaláljuk a kivezető utat…

(http://www.frpgs.co.cc/images/to2rl70uhve5rxcj1sri.png)


Vissza kell fognia magát. Meg kell tanulnia megálljt parancsolni, mielőtt olyat tesz, amit maga is meg fog bánni. Jelen esetben apró darabokra átkozni Sylvaint…
Hogy merészeli!? Van képe meggyanúsítani?!
- Tévedsz! – jelentette ki magabiztosan. – Mi nem hasonlítunk egymásra. Én képes vagyok befogni a szám, és magamban tartani mindazt, amit kell, amíg Te… - nem fejezi be a mondatot. Nem akarja megsérteni a másikat. Ha nem ért a szép szóból Ő nem fogja tovább feddeni. Tanulja meg a maga kárán, mit jelent az, ha valaki nem bír magával, és nem hajt fejet az okos tanácsra. Még van ideje. Később már nem biztos, hogy lesz.
- Nem szokásom megjátszani magam, sem előtted, sem mások előtt. – megdermed a fiú közelségétől. A szavain, melyek szerint Ő megérti. Na nem. Ez csak mese. Mese, amivel csak egyetlen célja van: kihúzni belőle az igazságot. Hát azt lesheti. Szerencsére nem ejtették a fejére. De nem ám! Még akkor sem, ha…
Fogalma sincs, mennyire igaza van, de nem teheti. Nem hajthat fejet, és nem bólinthat. Nem szabad. Nem tehet semmi olyat, ami ráutaló magatartás lenne, hogy elfogadja Sylvain igazát.
Abban a pillanatban, hogy kiadja magát, védtelenné válik, sebezhetővé, onnan pedig nincs visszaút. Sosem volt arról híres, hogy bármilyen unszolásra csak egy kicsit is megnyíljon. Soha, és ez így is marad, ameddig csak lehet.
Ennyire félreértette volna az öt éve alatt? Ennyire nem gondolt bele abba, amit tesz? Mégis miért kapják a nevelést, ha nem azért, hogy be is tartsák az alapvető szabályokat? Csak Őket óvják ezek a törvények, hát nem érti?! Talán tényleg nem. Akkor azonban nem közöttük lenne a helye. A gyávák megfutamodnak, a bátrak pedig vállalják a jövőt, bármit is hozzon a számukra.
- Te csak ne sajnálkozz rajtam, nem vagyok rászorulva! – közli hidegen. Megretten a lágy, simogató tekintetektől. Ehhez abszolút nincs hozzászokva. Mégis, valahol mélyen talán jól esik neki. Valahol mélyen, de annyira, ahonnan jelen állapotában élő ember nincs, aki előhozza. – Ne nézz így rám… - gondolja kétségbeesetten – Ne tedd ezt velem…- Nem szereti, ha valaki így tekint rá. Nem bírja elviselni, ha valaki gyengéd hozzá.
- Engem nem bánt semmi, soha nem kényszerülnék olyan helyzetbe, mivel ha feltűnt volna nincsenek barátaim.. akik pedig közel állnak hozzám, tudnak magukra vigyázni. – biccentette oldalra a fejét. Ezzel is éreztetve, mennyire melléfogott a másik.
Ha nem így lenne, akkor sincs más választása. Senki. Nem. Tudhatja. Meg.
– Ha titkaim lennének, mi okom lenne pont Veled megosztani azokat? – kérdezte kihívóan. Hiszen alig beszéltek, mégis mire fel ez nagy önbizalom? Egyetlen okot sem tudna felmutatni, miért kellene, hogy megbízzon benne. Azt hallgat el előle, amit csak akar. Soha nem jönne rá. Soha.
Meredten nézi, ahogy a kavics a tóba hullik. Könnyedén, és félelem nélkül.
Tesz egy tétova lépést előre, cipője alatt megcsikordulnak a kövek. Lenéz, majd újra felszegi a fejét, és lép egy újabbat. Aztán nincs tovább. Félúton megáll, és vállat von. A dühe, még mindig nem párolgott tova. Halvány előrejelzései szerint egyhamar nem is fog.
Legszívesebben a fejéhez szegezné a kérdést, miért csinálja ezt vele? Azzal azonban beismerné, hogy igaza van a másiknak. Azt pedig… inkább leharapja a nyelvét csak azt ne kelljen.
Váratlanul érte a pillanat. Egy aranyvérű, aki a problémáit hozza fel, végül rávilágít arra, ami Laetitia is valahol mélyen. Ahol minden nő az lehet: egy törékeny kislány.
Komoran figyeli, ahogy a fiú elgondolkozva mered maga elé. Látja a szemeiben, hogy nem rá figyel, hanem valahova máshova, valahova messze.
Megértette végre?
Megértette, hogy a szavainknak is súlya van, akár a tetteinknek ára?

~ Nincsenek barátaid sem? Oké, lehet, hogy ez valóban így van, de ne feledjük el, hogy attól, hogy barátaid nincsenek, nincsenek érzéseid. Be is bizonyítom neked. Nem kell, hogy megbízz bennem, soha sem kértem, nem is fogom, sőt eztán kevésbé agresszívan firtatom a problémáidat, hiszen elég lesz az neked, amit most tőlem kapsz, ez majd elbizonytalanít. ~

Miközben végig hallgatom Laetitiat, ezen gondolatok, járnak a fejemben, majd mosolyra húzódik a szám, s közben lassan elindulok a tétova lány felé. A bíztató mosoly nem tűnik tova arcomról, s szememből sem veszik ki a megértés és a gyengédség szikrája.
Mikor odaérek, hosszú percekig nézem őt, s közben a percek talán óráknak tűnnek. Kissé talán zavaró lehet, sőt én akarom, hogy zavaró legyen, én vagyok az idő karmestere, én nyújtom a pillanatot percekké, a perceket órákká.
Lassan még közelebb lépek, majd, mint az imént szinte megérintem, s ekkor szólalok meg csupán.

- Attól, hogy nincsenek barátaid, nem jelenti azt, hogy az érzések, érzetek, is kivesztek belőled. Úgy érzel, mint bárki más, csak elfojtod, akárcsak én, ez valóban így van rendjén, ezzel egyetértek, ebben igazad van és véremhez hűtlen módon, másként cselekedtem, így büntetésre szorulnék, de te mégsem teszed. Mert vannak érzéseid, csak nem mutatod. – Ekkor megragadom, a lányt, s lágyan lassan megcsókolom, úgy tartom, hogy egy csók elárulja a nő érzelmeit, majd egy hirtelen mozdulattal ellököm magam tőle, ám ez is annyira finom és lágy, hogy ő szinte simogatásnak érzi. Ekkor ismét a víz mellé megyek s leguggolok mellé, majd a kezemet belelógatom a vízbe, s végighúzom benne, az pedig lágyan fodrozódni kezd. –
Tessék, akkor most ölj meg kérlek, azért amit tettem. ha megteszed csalódni fogok, de a csalódottságom körülbelül öt másodpercig fog tartani. Hiszen utána már halott leszek.  – kissé őrült kacagásban török ki. – Élvezted te is, de nem kell bevallanod, sőt tudom, hogy nem is fogod, ilyenek vagytok ti lányok. –

Fejezem be nem kis önteltséggel teli mondatommal. Közben folyamatosan kajánul mosolygok. Ha vannak érzései, amiben biztos vagyok, hiszen mindenkinek vannak, akkor most csak várnom kell s minden jön magától.
Arcomon a mosoly egyre szélesebb s úgy figyelem mit tesz a lány, ám egy pillanat múlva már el is fordulok, s folytatom a mondandómat.

- Szóval, akkor értsem úgy a dolgot, hogy nem kérsz a sajnálatomból? Persze, hogy máshogy is lehetne ezt érteni. Nem is kell, hogy kérj belőle, adok szívesen. Amúgy jobb, ha beletörődsz, hogy kaptál magad mellé egy úti társat, aki ha kell, ha nem mindig ott lesz melletted. – széles mosoly, majd nagy levegővétel után. - Igen jól gondolod, én leszek az. Örülsz nem? –

Felhúzom szemöldökömet az utolsó kérdésnél, majd, ismét a lány felé fordulok s várom, hogy mit reagál az elmúlt percek eseményeire, s az általam elmondottakra, hiszen teljesen biztos vagyok benne, hogy valamit kapni fogok, csak abban nem, hogy mit.

(http://www.frpgs.co.cc/images/to2rl70uhve5rxcj1sri.png)


Finoman hátrálni kezd, amikor a fiú elindul felé. Régen megbánta, hogy ide jött. Nagyon rég.
Ugyanakkor mégis kíváncsi mi sülhet ki ebből a találkozásból.
Megborzong, amikor elé ér. A hideg futkározik a hátán, de nem azért mert olyan jóleső lenne.
Épp ellenkezőleg..
Volt már hasonló élménye, de soha nem gondolta volna, hogy ez újra megeshet több száz kilométerre az otthonától. Már nem is emlékszik a nevére. Régen volt nyár volt, és mugli volt. Az apja eltussolta az ügyet.
A helyzet megdöbbentő hasonlósága dühöt szül benne.
Olyan haragot, amely képes lenne apró darabokra szaggatni az előtte álló testét, legyen az bármilyen erős, vagy sziklaszilárd.
Hosszú percek telnek el, anélkül, hogy megszólalna. nagyon hosszú percek. A kék szemek zavarba ejtően vizslatják az arcát. Állja a pillantást, ugyanolyan keményen néz, mint azelőtt.
Amikor hátralép, a fiú utána, most már igazán kezdi kényelmetlenül érezni magát.
A szemei megvillannak, akár egy figyelmeztetés: ennyi, és ne tovább, vagy megnézheted magad!
Mielőtt azoban válaszolhatna a kimondott szavakra, megragadják, és hirtelen egy ajkat érez a száján. A döbbenettől leáll az agyműködése, minden megszűnik létezni körülötte. Egyetlen gondolata maradt csupán. Egyetlen, amit az első adandó alkalommal véghez fog vinni, amikor senki nem látja, és senki nem tudja t érte. Ha beáll a halálfalók közé Ő lesz az első, akit eltesz láb alól. De nem ám álmában, hogy ne is érezze.
Nem. Előbb megkínozza. Addig amíg könyörögni nem fog, hogy ölje meg. Addig amíg Ő nem érzi úgy, hogy nem kár érte, és kellően kiszórakozta magát.
- Ezért megöllek! – gondolta. A feljegyzést pedig elraktározta az agyában. Jó előre, hogy még véletlenül se feledje el…
Amint a fiú végre elengedi, lendül hátra a keze, és amennyi ereje csak volt, arcon csapta a fiút, ha az nem hajolt el előle. Bár, tekintve, hogy a reakció már a csóknak nem nevezhető támadás közben megérett benne, igen csekély volt az esélye, hogy ne találjon.
- Nincs mit bevallanom azon, amiben szemernyi élvezetem sem volt. – mondja hűvösen. Valóban nem élvezte, a vak is láthatta rajta. Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy felidézhessen valami olyasmit, ami jobb volt. Ezerszer jobb volt.
Megvárta, hogy a fiú összeszedje magát. Kellett is, hiszen mindennek ellenére még midig remegett a dühtől.
Mégis hogy képzelte?
- Csak azért nem öllek meg itt, és most, mert nem óhajtom kirúgatni magam. De ha ezen nem múlna is előbb kínoznának halálra, csak hogy többet szenvedj, mint öt másodperc! – mormolja derűsen. Hogy szórakozik-e a helyzeten. Még szép. Ezt az ígéretet nem lesz nehéz megtartania.
- Utoljára mondom el. Ennél szebben, és érthetően nem tudom, de lehet, hogy nem is akarom. Tartsd távol magad Tőlem, mert nem állok jót magamért. – sziszegte haragosan – De mielőtt visszakérdeznél, hogy ez alatt mit értek, ismerve az elmebéli képességeid, el is magyarázhatom, ha gondolod!
Elhátrált, vagy öt-hat lépést, és a biztos távolban karba fonta a kezeit.
– Most pedig leszel olyan Úriember, és bocsánatot kérsz!
A hangsúlyból érezni lehetett: a lány nem kertel. Szemrebbenés nélkül megátkozza, ha arra kerülne sor.
Az a füles, amit néhány perce lekent, még csak a kezdet volt. Mardekáros volt, aranyvérű, és egy halálfaló lánya. Túl sok mindent tudott. amit a másik nem. Annyi esze, azonban neki is volt, hogy sötét varázslatot nem használhat, azért rögtön eltanácsolhatják. Mindazonáltal a pálcájától csupán egy mozdulat választotta el…

A pofon nem ér váratlanul, bár nagyobb, mint amekkorára számítottam, de amikor felnézek mögüle továbbra is az a zavarba ejtően ördögi és háborodott mosoly ül meg arcomon. Tudom, hogy nem tetszett neki, amit kapott, de felvetődik a „még mindig itt van nem de?” kérdés. Hiszen ha nem lenne benne semmi érzés, akkor már rég kaptam volna egy kisebb átkot és már el is viharzott volna.
Szemeimmel figyelem, ahogyan a dühtől kapkodja a levegőt, s közben mosolyom egyre szélesebbre húzódik.
Ekkor jön a második része a dolgoknak, most jön az, hogy megtanítom arra, hogy ha nem meri bevallani magának az érzéseit ez után sem, akkor majd kikényszerítem.

- Megölsz? És ugyan kit érdekel ez? Mikor? És hogyan? Ha már te sem élsz nehéz lesz. Azért mert játszod, a sértődött kis fruskát nem leszel semmivel sem előrébb. Mert atyád az aki? Ugyan, ne viccelj… Azt hiszed, nem tudok erről? Azt hiszed mertem volna így közelíteni, ha nem tudnám, hogy nem lehet bajom a dologból.
Tudod mit? Nem érdekel, előrébb járok, mint te, sokkal, de sokkal előrébb. És nem lesz hírmondója a kis megingásomnak. – ekkor egyetlen szemvillanás alatt húzom elő a pálcámat. – Én nem vagyok egy Griffendéles hősködő valaki, aki csak fenyeget vagy ad egy kisebb átkot… Megöllek, és aztán tovább állok. –

Folyamatosan figyelem a reakcióit és azt, hogy a pálcájáért kíván e nyúlni, hiszen ismerem már annyira, hogy nem adja fel egykönnyen. Jó párbajozó vagyok, nem is fér hozzá kétség, de azt nem tudom neki miféle átkok és rontások vannak a fejében. Mosolyom továbbra sem lankad, persze nem akarom megölni, de könnyedén eljátszom, hogy igen, ilyenkor csak valamilyen emléket kell elővarázsolnom, amely már-már szinte tényleg arra ösztönözne, hogy tényleg megtegyem.
Legalább lelkileg felkészülhetek arra, hogy ha egyszer valóban ezt kell majd tennem. Talán most észbe kap.

- Míg te csak fenyegetőzöl, s üres rigmusokat szórsz felém, én nem leszek olyan kedves, hogy megtegyem neked azt a szívességet, hogy nem bántalak. – fejemet oldalra biccentem, s félszegen mosolygok. – Tudod, sokszor az a legrosszabb, ha nem látsz a dolgok mögé. Rosszul olvastál a sorok között s elvesztetted a lényeget, s most az egyszer gőgöd és fennhéjázásod sokba kerül.
Nem leszek túl népszerű, ha kiderül, hogy én, öltelek meg, de nem fog kiderülni, hiszen nem lesz, ki elmondja. Nem lesz, ki elmondja, hiszen csak mi ketten vagyunk idekint, s hidd, el ebben teljesen bizonyos vagyok. –

Zárom ezzel a mondandómat, s kíváncsian fürkészem a lány tekintetét. Várom a félelmet a reszketést, bár tudom, hogy amint kiderül, hogy nem akartam megölni, majd ő fog ezzel fenyegetőzni vagy épp meg is teszi, de hogy büntetsz meg valakit, akinek már nem létezik büntetés. Sokak szerint ezen tulajdonságaimat értékelné a nagyúr, ám valahogy mégis úgy érzem, hogy nem akarok egy mindig magát feláldozni kész testőr lenni.

(http://www.frpgs.co.cc/images/to2rl70uhve5rxcj1sri.png)


Dühödten kapja elő a talárjából a zsebkendőjét, hogy beletörölhesse a száját. A tekintete Sylvainre esik, és döbbenten ismeri fel a mosolyt az ajkain.
Még van képe mosolyogni!
- Szánalmas, hogy kettőnk közül pont Te hozod fel az apám. – vág a szavába. – Pont Te, amikor nekem kellene Vele védekeznem. De az eszedbe sem jutott, hogy nem az Ő nevével fogom megvédeni magam?- halkan felkuncogott.
A szeme sem rebben, amikor a másik előhúzza a pálcáját. Ugyan rég megbánta, hogy nem átkozta hátba, hogy aztán elsétáljon, de még mindig eljátszadozhat vele. Kénye kedvére, ahogy jól esik.
Túl magabiztos ez a fiú, és fogalma sincs az alapvető törvényekről. Még hogy Őt pont a Roxfort birtokán megölje, ráadásul úgy, hogy senki ne tudjon róla? Ez megveszett. Soha nem tudhatja, ki jár erre, sem azt neki Laetitiának nincs –e találkozója megbeszélve, és nem-e azért jött ide? Bolond, és esztelen, ha már el akar hitetni valamit, legalább támassza alá, ne csak a pálcáját rángassa előtte.
A lány mosolya kiszélesedik, ahogy félrebiccenti a fejét.
- Amennyivel előrébb gondolod magad, annyival vagy lemaradva, Kedvesem. Nem fogod megtenni. – jelentette ki hűvös nyugalommal. Az össze hibáját felhasználja ellene. Kivétel nélkül. Az összeset.
Igazság szerint egy percig sem aggódott. Egyetlen percig sem. A fiúnak fogalma sem volt a napi kapcsolatairól. Azt sem tudta, kivel fut össze, és kivel nem. Ennyire botor, hogy minden szavát elsőre elhiszi? Bele sem gondolt, mi van akkor, ha barátai ugyan nem, de szövetségesei vannak?
Meleg könnyedséggel gondolt a kúriában rendezett bálokra. Szerencsére nem egy évfolyamtársát ismerte meg onnan, akik vele egy, vagy felettibe járnak. Nem, Sylvainnek fogalma sincs róla. Hogy is lehetne, hiszen az ilyen találkozók általában nem a nagyérdemű előtt zajlottak.
- Bolond vagy, ha azt hiszed, megúsznád. Pont a Roxfort területén akarsz megölni, ahol szerinted senki nem látja, szerintem pedig fél percen belül tudná az egész tanári kar? Te teljesen hülyének nézel Sylvain?- kérdezte majdhogynem kacagva. – Sokba került a gőgöm? – ismétli utána a szavakat. – Mielőtt mondasz valamit, azt ajánlom, gondolkozz el rajta! – kezdi hűvösen. – Gondolkozz el azon, mennyi hülyeséget szedtél itt össze két percen belül, aminek a fele maximum álmodban valósulhatna meg.
A füle megrezzen, és újra elmosolyodik. Jóleső, felsőbbrendű mosollyal.
Hangokat hall. Hangokat, melyek erre közelednek. Túl ismerős léptek a puha főben. Felsóhajt, és visszanéz a fiúra.
- Hallod ezt Sylvain? Hallod a pázsit súrlódását a finom cipellők alatt? Ennyit ért a Te bizonyosságod, mi szerint senki nem tudná meg, ha megölnél.
Szemében, és a hangjában nyoma sincs a félelemnek, ahogy eddig sem. Felszegte a fejét, és egyenesen a háztársra nézett. Olyan hideg, és nyertes pillantással, amit még megjátszania sem kellett.
- További jó mulatást. – duruzsolta halkan, és elindult kifelé, a fűzfa takarásából.
Az ígéretet, amit percekkel ezelőtt megfogadott magában, mélyen elraktározta. Ahogy azt az érzést is, amivel képes lesz elfeledni ennek a szörnyű kényszercsóknak az emlékét.
Ha Sylvain nem jön utána, hogy bocsánatot kérjen, elismerje, hogy hülye volt, és megpróbáljon új, tiszta lappal kezdeni, a fűz takarásából kilépve visszanéz rá, majd előre fordul, és teljes nyugalomban indul meg az ösvényen...

Barbi^^

Az eldugott helyek egyike közé tartozik ez a fűz is. Lombkoronája, most főleg nyáron eltakar mindenki elől és csak az láthat, aki szintén menedéket keres itt. Mot nem vesztem össze senkivel, csak egy kis magányra vágytam. Elbújni minden zaj elől. Nekem ez így már sok. Haza akarok menni, oda ahol nincsen semmi zaj. Csak mi vagyunk, a családom. Mert mi a várostól legalább három kiométerre lakunk. És körülöttünk nincs senki. csendes egy hely, pont mint ez a fűz. de nem tanya! Illetve az, de nem egy lepukkant kis farmocska, ahol megfejjük a Riska tehenet, aztán este friss meleg tejet iszunk. Nem! Egy elég modern házikóba lakok, ahol még van mugli televízíó is meg, úgynevezett számítógép. Nagyon jó találmányok ezek.

De visszatérve a fűzre, jó kis relytekhelyet biztosít a számomra. Ide is szeretek járni. Üldügélek a törzsének támaszkodva, és azon ábrándozok, hogy milyen is lesz a nyár. Mert már egészen megmozgatta ez a fantáziámat, hogy annyian kérdezték már. Ábrándoztam és közben Austint simogattam, aki épp az ölembe települt. Hangosan dorombolt, annak jeléül, hogy élvezi a kényeztetést és, hogy ne hagyjam abba. Így nem is hagytam.

A nyárra még nem volt semmilyen konkrét célom, ezért most a fejemben az járt, hogy mit is tudnék csinálni. Az első, hogy biztos találkozni fogok Helgával, nem is egyszer. A második már nem tudom mi lesz. Majd kiderül, hogy alakul a nyár. S én elkezdtem felsorolni magamban az összes lehetőséget.

Barbara

Csendes magányomban ültem még mindig a fűz törzsénél, mikor megpillantottam Barbarát. Ő is észrevett és integetett is, annak jeléül, hogy észrevett. Visszaintegettem. Leült a tó partjára, s látszólag nem nagyon akarta, hogy odamenjek. Talán valami rosszat tettem? Futott át az agyamon, miközben a lányt figyeltem. Mi baja lehet velem? Én nem csináltam, és nem is tettem olyat amivel megbánthattam volna. Legalábbis tudtom szerint. De akkor miért nem akar beszélgetni? Vagy csak egyedül akar lenni, mint én? Igen, erre még nem gondoltam biztos ez lehet az oka.

Kényelmesen elhelyezkedtem, megint, és ismét gondolkozni kezdtem nyári terveimen.
Mindenek előtt az első az lesz, hogy Helgával beszélek meg találkozót, meg, hogy esetleg átjöhetne hozzánk. És ott is aludhatna. De vajon Barbinak mi lehet a baja velem? Mert lehet, hogy mégsem azért nem jön ide, mert egyedül akar lenni, hanem, mert megbántottam. Miért gondolkozok én ezen? Odamegyek és megkérdezem tőle!

Lassan feltápászkodtam kényelmes helyzetemből, és leporoltam magam, mert a pólómat igencsak megfofta a fűz vastag törzse. Elindultam Barbi felé. Mikor mellé értem, letelepedtem, s nekiszegeztem a kérdést.
- Valami rosszat tettem?- kérdeztem kissé olyan hangon, mint amikor a gyerek kér bocsánatot a szüleitől- Vagy valamivel megbántottalak?- kérdeztem ismét és vártam az igazságot, hogy mi a baja.

Barbi

Elég urcsán nézett rám, de tényleg, hogy én mekkora hülye vagyok! Hiszen csak egyszer beszéltünk, hogy bánthattam volna meg? Hülye, hülye, hülye! Elnézést kell kérnem tőle. Eközben ő megkérdezte, hogy leülök-e mellé, s a tekintete még mindig idegesítően furcsán szegeződött rám.

- Am bocs, hogy így neked rontottam, csak én olyan vagyok, ha valamelyik ismerősöm nem jön rögtön oda hozzám, akkor én már idegeskedek, hogy mi lehet velem a baja. Mégegyszer bocs.- bocsánatkérő szemekkel néztem rá, de ő ezt észre sem vette, mert behunyta a szemét. Úgy kérdezett tőlem is valamit.

- Én mit keresek itt? Elvileg pihenni akartam, de nem igazán sikerült, mert az agyam ezerrel kattogott a nyár miatt, és Austin is megzavart. Tényleg hol van Ausin?- hátranéztem, s a cicus már jött is, mivel a fa törzsénél hagytam elaludva. Még csak most vette észre, hogy nem kényeztetem, s, hogy ott hagytam. De már jött, s ismét lekuporodott az ölembe, nehogy véletlenül megint egyedül hagyjam. Elkezdtem cirógatni, s Barbira néztem. Sütkérezett.

És te mi okból vagy itt?- kéreztem vissza illedelmesn, mert ha már ő mekérdezett, akkor én is visszakérdezek- Mármint úgy értem, hogy egyedül hagyjalak, mert egyedül akarsz lenni, vagy csak sütkérezni jöttél ki, vagy ilyesmi?- na jó ez a kérdés elég hülyén jöhetett ki, mert nekem mi közöm van hozzá. Legyen annyi elég nekem, hogy itt vanés még nem küldött el.

Barbi

Hát még sem kell elmenem mellőle. Ez egy kicsit megnyugtatott, így egy kicsit feloldódtam. A sütkérezést eltaláltam, mert emlíette is, hogy azért jött ki, meg most is épp sütkérezett. Ekkor a házifeadatra terelődött a szó amit feladtak gyógynövénytanból.

- Ahha azt hiszem tudom az a hyb... vagy a gyo... nem tudom milyen nevű növény. Nem még nem csináltam meg a házifeladatot. És igen megcsinálhatjuk ketten.- elővettem egy pergament a táskámból, hiszen az egész idáig velem volt, csak teljesen elfelejtettem és felírtam a pergamnre a nevem, mert még azt se csináltan meg, nem hogy az egész házit. Bár semmit se tudok arról a bizonyos növényről, talán így Barbi segít nekem. Mert nem nézem olyan síkagyunak, mint én vagyok. De lehet, hogy nincs igazam.
- Te is kérsz egyet?- kérdeztem Barbitól, mert látam, hogy nincs nála táska.

- Jellemzők kellenek róla? Hú! Nem is tudom, mondjuk legyen a legelső az, amit te mondtál, hogy ha letépjük a levelét, akkor megharap. Meg szerintem a színe kellene, meg, hogy miről lehetne felismernisatöbbi.- én ilyeneket tudok? De az én agyam olyan, mint egy marék lepkéé. Hát ez furcsa. Helgáról átragadt rám valami? Lehet. De Barbi biztos sokkal okosabb nálam. Annál ki ne lenne okosabb aki elalszik órákon? Senki. A felfogásom nem a legjobb, s az önmegtartoztatásom sem az, hiszen akkor nem lenne gondom az órán az elalvással.
- Te mikre gondoltál még?- kédőn Barbira néztem.

Barbi^^

Barbi elfogadta a pergament és az ötleteimet is a növénnyel kapcsolatban. Ezek szerint ő sem tud róla valami sokat, mert amiket mondtam azok hiányosak, és egy Hermione Granger típusú lány már rég kijavított volna. Ekkor ő is elkezdett segíteni az ötletek gyűjtésében, nem mintha eddig nem ezt tette volna.
- Olajzöld színű és dudorok vannak a szárán.- mormogtam magam elé azokat amiket Barbi ondott, és amiket már körmöltem is a pergamenre.
 Közelebb ment a tóhoz. Gondolkozott, gondokozott, s végre rájött a növénynek a nevére.
- Tényleg! Boszorkánydudor!- kiáltottam fel én is a neve hallatára.

Mire is használják? Nyilalt át az agyamon a kérdés. Ez is valamiféle gyógyító hatású izé, mint ahogy már Barbara is említette az előbb.
- A tökléhez biztos nem használják!- vigyorodtam el és próbáltam vicces lenni, akár sikerült akár nem.- Nem a nyílt sebek gyors gyógyítására használják? Vagy abba a kenőcsbe ami erre jó?- kérdetem, mert, mintha órán ezt mondták volna, de ez nem egészen tiszta nekem.

- Itt vajon vannak olyanok? Vagy ezt már kérdeztem?- de most tényleg. Kérdeztem már tőle? Ennyire hülye nem lehetek, hogy nem tudom, hogy mit kérdeztem Barbarától. Ez ilyesztő. Szerintem a lány most biztosan hülynének tart ezek után.- Nem nézzük meg esetleg, hogy itt van-e olyan? Hátha találunk egyet és bemutatóra bevihetnénk az órára.- vetettem fel ezt az ötletet. De lehet, hogy ezt majd ő nem akarja, mert fél a víztől? Nem, nemhiszem, hogy félne a víztől. De az is lehet, hogy most rögtön beleugrik. Az vicces lenne. Talán még Austin is beráncigálnám, hiszen ő imád úszni a többi macskával ellentétben. Sokat szokott úszkálni ebben a tóban. Én meg olyankor csak, nézem, és nevetek, hogy milyen bolond cicám van.

Barbi^^

Barbi elővette az öníró pennáját és ő csak lediktálta annak a jegyzeteket. Nagyon megkönnyebbültem, mikor közölte, hogy nem kérdeztem meg még, hogy itt található-e a növény. Ezt egy kicsit ingerülten mondta, s mint később kiderült, eddig azt vizsgálta, így nem csoda, ha mérges volt, hiszen eddig nem is figyeltem oda a kutatómunkájára a jelek szerint.

Az viszont kevésbé sem dobott fel, hogy nekem kell majd kiszednem a növényt a vízből.
- Na jó. Vállalom, hgy kiszedem.- válaszoltam, bár a hangomon érezhető volt, hogy nem annyira rajongok az ötletért.
Letelepedtem Barbara mellé, és én is szemügyre vettem az állítólagos boszorkánydudort.
- Ez tényleg az.- fejtettem ki én is a véleményemet. Felpattantam és kerestem a fatövében egy hosszú botot, majd visszaültem a lány mellé.
Megpiszkáltam a növényt, s hirtelen, mintha csak arca lenne, előbukkant a szája és leharapta a bot végét.
- Na azt hiszem az ujjamat nem akarom bedugni oda.- mondtam, és fintorogva az undormányra tekintettem.

Körbenéztem. Nem láttam semmilyen dolgot, amivel kipiszkálhattam volna. Így arra került a sor, hogy bemásszak a vízbe érte. A jó jegyért most bármit megteszek.
- Bemegyek, és leszakítom.- fordultam Barbi felé, majd ismét a vízre tekintettem. A lábaimat kibogoztam a törökülésből, majd egy hirtelen mozdulattal már a vízben is teremtem. Elkezdtem úszni a növény felé. Vigyáztam, hogy ne kerüljön semmilyen veszélyes dolog a közelembe.
- Látod ez nem is volt olyan nehéz.- mondtam Barbinak, amikor a növényhez értem. Visszafordultam, s egy rémisztő pofával találtam magamat szemben. Ekkor a boszorkánydudornak hirtelen nagy csápjai nőttek ki a dudorokból és, mint polip karja, úgy himbálóztak.- Erről a tulajdonságáról nem is tudtam.- mondtam ijedten, majd menekülőre fogva a dolgot elkezdtem úszni. De a csápok elkaptak és visszahúztak a lábamnál fogva. Én tehetetlenül kapálóztam. Majd mikor teljesen visszaértem körém csavarodtak a csápjai és elkezdtek szorítani.
És ekkor jött az érdekesebb rész, ugyanis lehúzott a víz alá. Próbáltam levegő után kapkodni, de hiába, a vízből nem nyertem sok oxigént. Fuldokoltam. Hiába rángatóztam a növény szorítása egyre erősebb lett, de az én erőm gyengült. Már annyi erőm sem volt, hogy megpróbáljak levegőt venni. Éreztem, hogy a tüdőmet lassan elönti a víz és éreztem, hogy ebből már nem jöhetek ki élve. Mindenem fájt. A kezemmel a növény rám csavarodott szárát fogtam, de nem bírtam tovább és elengedtem. Egyszer csak minden homályosodni kezdett. Nem, nem halhatok meg! Élnem kell! Élni akarok.
A gondolatok össze-vissza cikáztak bennem, s egyre homályosabbá vált minden. Próbáltam elővenni a pálcámat, de nem sikerült, így azt a reményt is feladtam. De hátha, hátha Barbi már jön és segíteni fog. Éreztem, hogy egyre nehezebb a testem a sok víztől, amit lenyeltem. A boszokánydudor fáradhatatlanul szorított, kipréselve belőlem azt a maradék levegőt is, ami bennem volt, és visszaszorítva kétségbeesett próbálkozásaimat is, melyet a szabadulás reményében próbáltam elkövetni.
Végül bizakodva vártam a segítséget, ami majd megment, miközben teljesen elsötétedett minden.

Barbi^^

- Hol vagyok?- kérdeztem egy nagy fehérséget látva, ami a sötétség után következett. Hirtelen mindenféle emlékkép jutott az eszembe. Ewar, és amint játszom vele kiskoromban, anya és pa, a roxfort, és az ott töltött éveim, az emberek akiket megismertem, Barbi, a növény... Barbi, növény? Hol vagyok? Talán megölt az az átkozott gaz? Az nem lehet! Nem halhattam meg!
Ekkor ismét tudtam lélegezni, éreztem, hogy a szívem még mindig a helyén van és dobog. Köhécselni kezdtem, s az edig lenyelt vizet most köhögtem ki. Lassan kinyitottam a szemem és Barbi mellett találtam magam, aki aggódva figyelte, hogy élek-e még.
- Köszönöm.- mondtam neki, és hálásan elmosolyodtam, mert nagy valószínűséggel ő mentett meg, mivel tiszta víz volt. Felkelni még nem volt erőm, ezért csak felültem. Körbenéztem és a övény ismét az eredeti formájában a víz felszínén lebegett.

- Mennyi ideig voltam eszméletlen?- kérdeztem és a lányra néztem. Vártam válaszát, hogy mióta feküdhetek itt kint. Ezek után már teljeen a barátomnak tekintem. Hálás lehetek neki, mert ha ő nincs, én rég a víz felszínén lebegnék, holtan.
Az ég felé pillantottam. A fűz lombján átszűrődött a napsugarainak, és hagytam, hogy megszárítson. A meleg átjárta a testemet, jól esőenszárítani kezdte vizes ruháimat. Behunytam a szemem és boldogan gondoltam rá,h hogy élek és ezt mind Barbinak köszönhetem.

Ekkor hirtelen rosszullét fogott el. A hasam kavargott, szédültem. Éreztem, hogy oda kell futnom a fa tövéhez, mert különben nem lesz jó vége ennek. Még mindig egy kicsit gyengén, de felugrottam, és odaszaladtam épp jókor. Ismét vízet ökleneztem fel és még bőven maradt a gyomromban. Ne lehetett valami szép látvány. Visszavánszorogtam Barbi mellé.
- Bocs, de túl sok vízet nyeltem.- néztem rá bocsánat kérő szemekkel. Erős késztetést éreztem arra, hogy egy baltával fejbe dobjam a növényt, ami majdnem a halálomat okozta.
- Na folytatjuk a házit?- mosolyogtam el, mert eszembe jutott, hogy a házit abbahagytuk. Ismét becsuktam a szememet a választ várva, és élveztem a nap sugarainak melengetését.

Wade


Shay számára furcsa, hogy valakit, akivel ennyi közös kis titka van, ennyire nem ismer. Nem sok olyan DS-es van, akivel nem ismerik túlságosan egymást. Továbbá az is elég érdekes, hogy rá nem jellemző módon rengeteg griffendéles barátra tett szert. Élvezte azokat a napokat, bár megviselte, hogy Nadinenak sem igazán beszélhetett róla. Barátnéját nem érdekelte a dolog, ő már a Szárnyas Vadkanban nemet mondott és Shayt is próbálta rábeszélni. De a barnaságot nagyon is vonzotta a DS.
Annak az időszaknak egyelőre vége. Bánja is meg nem is. Jó volt, hogy tulajdonképpen idén alig kellett már SVK-t tanulnia, és ez legfőképp abban hegyeződött ki, hogy Piton agyára mehettek. A vigyorinak ugyan sosem volt ellenszenves a prof, pedig amikor még BITet tanított bizony többször megesett, hogy közröhej tárgyává tette az órán művét. De aztán egyszer-kétszer megcsillant valami, a szemein kívül és egészen kivételes munkákat adott le a profnak. Sosem értette, hogyan működik ez nála, egyszer nagyon jól megy, aztán meg sehogy. Na, de mindegy is.
Most az a lényeg, hogy itt ül Wade-del és végre talán megismeri. Úgy indul a szitu, bár nem épp hagyományos módon. De minek is beszéljenek elcsépelt dolgokról, ha van téma, ami nem más mint maga a griffis. Miss Scarborough előszeretettel beszél másokról, mármint mindig az éppen társaságában levővel szívesen beszél az illetőről. Kíváncsi fajta, és olykor túlzásokba esik, vagy nem kicsit indiszkrét, de úgy, hogy ő egyáltalán nem érzi magát annak. Nem buta lány, sőt minden rendben van neki odabent, többnyire. De szeret kikapcsolni, egy másik egy jobb világban lenni, legalábbis erről álmodozni, ahol nem repkednek pillangók, hogy a frászt hozzák rá, de vannak mások, amik őt megnyugtatják. Kevés repülő dolog van, ami megnyugtatja.
Kuncog Wade válaszán. Nem tudta, hogy ennyire titkos a dolog, mintha valami katonai titokról lenne szó. Persze ez kizárt.
- Nem kell elmondanod a titkaidat… - mondja mosolyogva. Olyan természetes ez nála, hogy ha akarna sem tudna máshogyan viselkedni, a mosoly az ő mentsvára. Mögé rejtőzik, ha nem akar a bajairól beszélni, ha csak kínos helyzetbe kerül, az évek során volt alkalma egy tökéletes posztermosolyt kifejleszteni, ami mögé minden fájdalmát elbújtathatta, anélkül, hogy valaki is észrevette volna. A szeme árulkodhatott volna, de egy ilyen zöld pillantást kevesen állnak sokáig. Pedig szép, csak különös/különleges. Most nem rejteget semmit, tényleg jól van, csak egy kis egyedüllétre vágyott, amit meg is kapott, s most már a társaság ellen sincs kifogása.
- Szerintem hamarosan megint fel fog izzani… - hogy honnan veszi? Nem lett jós, fel sem vette a jóslástant, egyszerűen csak reménykedik. - …hidd el – inkább önmagát akarja meggyőzni róla, mintsem valóban Wadere próbál hatni. A naplemente tényleg csodás, számára ezek a merengés pillanatai, ezért is lehet az, hogy ilyet kérdezett, és erről beszél, nem pedig elmélyülten bámulja az egyre narancsszínűbb, lassan vörös nap búcsúját.
Kezeivel maga mögött támaszkodva nézelődik ő is, ahogyan társasága, végül a zöldek megtalálják ismét a fiút, majd jól meg is lepődik.
- Minden oké…? – kérdezi elbizonytalanodva, ahogy a szemeibe néz. ~Mi van? ~ kérdezi magában, de nincs ideje ezen gondolkodni, mert a srác feje megindul felé. Csak megkövülten követi, a mozdulatot, ami nem lassú, eszmélni sincs ideje, csak akkor, mikor az ajkak az övére tapadnak. Ahhoz túlságosan is le van döbbenve, hogy átadhassa magát első csókélményének, ez nem lehet túl nagy élmény a másiknak sem, de kit érdekelnek az ő élményei? Balja reflexszerűen emelkedik el a földtől és csattan szinte egy pillanattal később az arcán. Nem szól semmit, nem képes, csak néz rá meredt szemekkel. Nem volt erős a pofon, csak ijedtében csapott oda, tudna ő erősebben is, ha akart volna. Jelenleg azonban azt sem tudja mi van. Sosem gondolta, hogy az első csókját lopni fogják, főleg nem így.

Barbi^^

Lili látszólag azt hitte, hogy nincs semmi bajom, ezért eléggé megijedt, mikor észrevette a húsz centis sebet a lábamon. Nem csodálom, mert elég rosszul nézett ki. Erre ő kitalálta, hogy menjünk fel Madame Pomfreyhez. Na nem, ezt nem! Én fel nem megyek oda. Akkor majd magyarázhatom ki magam, hogy hogy történt ez és majd jön az is, hogy neki áll rikácsolni, hogy miért nem vigyáztam jobban magamra. Nem, nem kell ez nekem.
- Hát ezt nem tartom jó ötletnek, mert akkor el kéne mesélni, hogy mit kerestem én a tóban és az nem lenne szerencsés.- Barbara ragaszkodott hozzá, hogy menjünk fel. A rongyot sem fogadta el, mert hátha koszos. Na jó, ebben igaza volt, így én sem kötöttem rá a sebemre az én darabomat.
- Nem akarok felmenni!- erősködtem, mint egy óvodás, de végül is Lili győzött, s feltápászkodtam- Na jó, menjünk.- s elballagtunk a gyengélkedő irányába.

Én is köszönöm a játékot!

Évforduló. Erről a szóról általában kellemes emlékekre asszociál az ember, azonban Sebastian esetében ez közel sincsen így. Az örökké vidám, ötödikes Griffendéles most akkurátus, szomorkás, megkeseredett léptekkel sétál ki a kastélyból – hiszen nem sok emberrel találkozik, így senki nem látja, hogy a mai napon éppen nem a legjobb hangulatában van. Kevés diák sétálgat ma a birtokon. Bizonyára ez a marha nagy hőségnek tudható be, ami már kezd elviselhetetlen méreteket ölteni. A szőke fiú egy piros, csőszárú nadrágban, fehér tornacipőben és fehér pólóban szedi lábait egymás után, miközben mindenféle gondolat kering fel s alá, össze és vissza az általában hülyeséggel tömött, szőke koponyában.
Hosszú ujjaival díszített, jobb kézfeje zsebében pihen, szemeivel a földet pásztázza. Ismét megtörténik minden a szemei előtt, de... nem engedheti, hogy ismét eluralkodjon, ezért is pillanthatunk meg bal kezében egy üveg ínycsiklandozó skót whiskeyt. Ez nála mindennapos, hiszen – ahogyan ő mondja – kell az ihlet, noha most közel sem erről van szó a fiúnál. Kell valami vagy valaki, aki elveszi gondolatait a történtekről. Kevint nem találta sehol sem egész nap, így az üveg lesz a szemetesláda.
- Add ide azt a kést, drágám. Nem lesz semmi baj... csak add ide. – hallatszik egy férfi hangja a Llewelyn-ház konyhájából. Csapkodás, menekülés zaja is tanyát vert ott, de már senkinek a hangja nem szólt többé... egy ideig. Aztán kiabálás, káromkodás, ellenkezés. Egy kisfiú állt az ajtóban. Bájos képét ekkor halálsápadt, félelemmel teli arckifejezés csúfította el. Kékes szemeivel bambán, hitetlenkedve meredt a férfira, s a nőre, akik történetesen az ő szülei voltak. Nem vették észre a gyereket, de az nem is akarta, hogy ő legyen a figyelem középpontjában. Most az egyszer nem. A nő a magasba emelte a kést, majd a férfi nyakának irányába engedte le, mire az megfogta az asszony kezét, megcsavarta, így kiesett a finom ujjak szorításából a „fegyver”. Úgy érezte a kisfiú, mintha a szíve lett volna a padló, s azon ért volna földet. Könnyek szöktek a világos szemekbe, de szó nélkül állt ott tovább.
- Rohadj meg, te szemétláda. – kiáltotta el magát sírva az asszony, miközben elfordult és az ajtó irányába nézett. Gyönyörű, most azonban meggyötört fénnyel csillogó szemei kitágultak, ahogyan megpillantotta a kisfiút. – Sebastian... kisfiam. – ennyi volt csak, mi kijött a vékony, színtelen ajkak közül, mire a gyerek megfordult, s eltűnt játékmackójával együtt a folyosó sötétjében.

A fűzfa irányába tereli gólya virgácsait, miközben csupán maga elé bámulva hümmög valami gyerekkori mesedallamot. Mindig is elvont gyerek volt, de ilyenkor, amikor egy évben egyszer rájön a rosszkedv, akkor teljesen elvarázsoltan viselkedik, mint aki semmit nem érzékel a körülötte lévő világból. Megáll a fűzfa alatt, majd hosszú ujjaival letekeri az italos kupakját. Halványan elmosolyodik, majd lehúz belőle jó néhány kortyot. Mit tesz a művész élet egy emberrel? Sok jót és sok rosszat egyaránt, noha nem lehet megfogalmazni egyik jelzőt sem igazán. Valakinek „ez” a jó, valakinek „az” a jó. Az ital szélsebesen száguld végig Bastian nyelőcsövén, utat égetve magának ezzel a torokban, annak rendje és módja szerint. Megrázza szőke üstökét, majd egy fintor kíséretében ledobja a földre az üveget, amiből máris elkezd kifelé folyni a barna színű lötty, mire a fiú leül a fűbe, felhúzza lábait, s ujjait összekulcsolja térde előtt, így összefogva magát, hogy még véletlenül se essen alkotóelemeire a jelenleg túl gyenge test.
Csöngettek az ajtón másnap. Az apa fürdött, az anya... valahol a kertben kószálhatott. Nem volt más, aki ajtót nyisson; Bastian ment ki, hogy megtegye ezt. Két magas alak volt. Komor képpel, és furcsa tárgyakkal kezeikben. Volt egy... bilincs? Bizony, az nem is lehetett volna más.
- Szevasz, öcsi. A mamádat és a papádat keressük. – szólalt meg a nyurga alak, a mellette lévő fánkgyűjtemény csupán a bilincset lóbálta a kezében. Biztosan félt, hogy elveszik a szájából is az édesség maradékait, ezért csukva maradtak az ajkak. Bastian csupán kigyújtotta kezét, majd apró ujjával az emeletre mutatott. Aztán másik kezét is a magasba emelte, így azzal kimutatott az udvarra.
- Apa fenn, anya kinn... – mondta halkan, szinte alig érthetően, de a rendőrök már el is indultak két felé.
Szörnyű, szorongó érzés tör Bastianra, azonban, amikor elsétál előtte egy ismerős, szélesen, idétlenül vigyorogva int neki egyet. Elvégre az imidzsén semmilyen kedv nem ronthat... egy kicsit sem.

Napok.
Ugyan mit számítanak? Hiszen egymás után következnek, s szinte mind-mind ugyanolyanok, leszámítva persze a nevüket. Ám az, hogy a napok egymás követik nincs hiába. Minden napnak saját gyümölcse van. Olyan, ami nem terem hiába. Még ha olykor teljesen rohadt is…
A hatalmas hőség egyre érezhetőbb volt, ahogyan az ember elhagyta kastély falait, és a birtok felé vette az irányt. Léptei némán csengtek a kőpadlón, a kinti folyosó kőpárkányai között, melyeken át beragyogott a nap, tündöklő fénye. A fény, mely megcsillogtatta a smaragdzölden díszelgő leveleket, a fény, ami oly sokszor ragyogta be a diákok napjait.
Hét hosszú év napjait.
Kék íriszeit körbefutatta a falon, és az azokat összeállító kőtömbökön.
Hét hosszú év…
Más emberként jött ide, és más emberként távozik. Talán így van rendjén, mindenesetre az idő csak sürget. Dönteni kell, nincs mese. Egyre jobban érzi, ahogyan közeledik a pillanat, hogy szemtől szembe álljon bátyjával. Hogy talán szembeforduljon. És bizony sokszor elkapta egy érzés.
Egyre többször...
Mely több a félelemnél, és a bátorságnál.
Egy érzés, mikor majd egyszerre kell hallgatnod az eszedre, és a szívedre. És az ilyen pillanatok, nem mindennaposak…
Hangtalan sóhaj futott végig tüdején, majd léptei átértek a kőből épített boltív alatt, és egyetlen másodpercnyi idő, annyi sem kellett, hogy árnyéka elfeküdjön a fűszálak között. Szemei hunyorogtak, s mikor megpillantott egy távolban pöszmögő alakot, tenyerével - mintha csak szalutálna - úgy nézett utána, eltakarva íriszei elől a nap lángoló sugarát.
Léptei megindultak, s egyre jobban vették ki a fűben ülő alakot, aki mellet, mintha valami hűséges eb lenne, oly nyugodtan fekszik egy italosüveg. Egy italosüveg, amiben biztosan nem tök lé van.
Letaposva a fűszálakat, leguggolt, s finom női ujjai közé szorította az üveg nyakát
- Tudod, ha már az ember ilyen drága holmikkal enyhíti a szomját nem érdemes így pazarolnia…
Majd lassan arrébb sétált, és remélve, hogy nem küldik el Merlin háta közepére, helyet foglalt a fűben a fiú mellett. Térdeit csakugyan felhúzta, ahogyan a fiú tette, ám ő a kalácsok tetejére az üveg talpát támasztotta. Kezei között egyszer kétszer megfordult, s itt-ott hunyorogva elolvasta az üveg testét körülölelő címkét, melyet apró betűkkel illettek. Majd kerekded tekintete a fiú felé fordult, íriszei végigfutottak a vonásokon.
Vonásokon, hajtincseken.
Azon az ősz hajtincsen, mely a szalmaszőke hajtincsek között bújt meg, melyet már biztosan látott azelőtt…
- Sajnos azt kell mondjam, én nem vagyok gondolatolvasó… de azt hiszem eleget éltem már ahhoz, hogy tudjam ha valaki iszik, azt nem holmi szórakozásból teszi… - szünet - Vagy igen?
Mosoly, kérdő tekintet.
Mikor az ember lelkét nyomja valami, a legidétlenebb vigyora sem hasonlít az eredetire...bár megeshet, hogy csak ő maga téved.

Bocs, meggondoltam magam...xD

Előzmény (http://www.roxfortrpg.info/index.php?topic=232.msg30397#msg30397)


A kívánt hatás elérése megtörtént, mikor Hannah annyira megijedt attól, amire készül, hogy mozdulni sem bírt. Belül, valahol a lelkében hangos kacarászás tört ki, de vajon mi lett volna, hogyha tényleg megcsókolja? Valószínűleg elkulloghatott volna a gyengélkedőre egy hatalmas kézlenyomattal az arcán, ami - valljuk be - eléggé viccesen hatott volna...de ez nem volt tervbe véve. Egy ilyen jó barátságot nem szabad megrontani csókokkal vagy bármi mással, ami talán többre utalhat annál. A fiú-lány barátságok több mint fele azzal köt ki, hogy a lány szerelmes lesz a fiúba, a fiú pedig - jobb esetben - ezt viszonozza, de volt már rá példa, hogy ez nem így történt. Még vele is.
- Hű, nem tudtam, hogy ennyire beindítalak! - Ült ki ravaszkás mosolya arcára, s viszonozta a puszit, ami egy kicsit arrébb csúszott az arcától, pontosabban a fülére, hiszen ha megmozdult volna annyi lett volna a meglepetésnek. Ugyan az arcán semmi sem látszódott, belül mégis mintha valaki sikítana. Nem a bosszútól, nem a gonoszságot...a meglepettségtől. Ennyire lazán kevesen tudják kezelni a humorát, ami olykor elég erősre szokott sikerülni. Még egy dolog, amit szerethet benne.
- Igyekszik az ember a másik kedvében járni. - Kuncogott még mindig azzal a nagy vigyorral az arcán, amely az előbb a nagy kacarászást okozta. Felhúzva szemöldökét, hegyes fogai a száj takarásában megvillantak. Persze nem véletlenül, az egész csak egy színjáték része lesz, amiben ő, a nagy vámpír megfosztja vérétől az ártatlan leányzót. - Én tulajdonképp most egyetlen egy dologra gondolok és az pedig a véred, ami a nyakadban csörgedezik... - Próbált minél elmebetegebb fejet vágni, pontosan olyat, ami elérheti azt a hatást, amire vágyik, amire szükség van a jókedv fokozásához.
Hangos nevetése talán még a griffendél toronyig is felhallatszott, amikor olyan szöveggel vágott vissza a lány, amire egyáltalán nem számított. Két kezét összecsapva nevetett, mint akinek most ment el az esze. Giles még sose talált ilyen kiváló "ellenfélre", mint ez a leány. Mostanában kevés embernek van ideje viccelődni, mindenki sodródik az árral és kevés az olyan ember, aki tudja, hol kell megállni. Na nem mintha ők ketten tudnák hol kell, de ők egészen máshol nem tudnak. A hülyeségben.
- Ó baby, ha befestjük a hajadat hidrogénszőkére, a pasik olvadni fognak mikor meglátnak és nem győzöd majd őket feltörölni a padlóról.
Mikor mondta a monológot, amely agyában megszületett két mardekáros ment el előttük lenéző pillantásokat vetve rájuk, ámde ez sem tudta elvenni a jókedvét, inkább csak még lazábbá tette. Az ilyenekkel nem szokott foglalkozni és szerencsére a jókedvét sem tudják elvenni. Nem, ahhoz egy olyan személy kell, akit ténylegesen utál, az pedig remélhetőleg nem készül itt megjelenni. Tanárok masíroztak jobbra balra, avagy Hagrid, aki a kertész munkát végezve kezdte nézni őket, majd mikor látta, hogy Giles észrevette integetett neki, amit persze a griffendéles viszonzott egy bökéssel egyetemben, ami Hannah oldalában talált célt.
Vicces vagy komoly téma? Úgy tűnik mindkettőről tökéletesen tudnak beszélgetni.
- Én nem bókolok, csak őszinte vagyok. Hidd el, ha csúnya lennél már nem beszélgetnék veled. - Fogta egy kicsit viccesebbre a helyzetet, hátha ez odatesz a másik fél önbizalmának. Fejét vakarva nem tudta, hogyan is közölje a lánnyal a hírt. Próbálta úgy vakarni a fejét, hogy közben tekintete kerülje a másikét, s ekkor elhadarta a szöveget, ami talán túlságosan is betegre sikeredett.
- Egyik éjjel felnézett a hálómba. - Majd a hatásszünetet várva nézett rá, s próbálta hatalmas vigyorát elrejteni, de abból csak egy eszméletlenül idétlen arckifejezés keletkezett. Szemét becsukva némán nevetni kezdett a maga hülyeségén, majd nekiindult a tényleges válasznak. - Griffendéles, ráadásul ő is ötödéves. Vele járok órákra.
Fejét csóválva elsöpörte a Draco Malfoyos témát, hiszen a véleménye már a nyelvén volt, de képtelen volt kimondani. Ahhoz túlságosan is el kellett volna mennie neki otthonról. Vajon az ő sajátos sötét titkát ki fogja felfedezni? Még egy hónap sincs hogy megtörtént, ő mégse bánja...Az az éjszaka felettébb jóra sikeredett. Talán ha eljő az alkalom, megemlíti ezt a kis "szösszenetet" neki, amit még senkinek sem.
- Megtiszteltetés, hölgyem. - Majd karját tartva a másiknak elindultak úgy, mintha esküvői meneten vennének részt. A távolba meredve vette csak észre, hogy a sétát, amit úgy gondolt megtesznek a domboldal körül hatalmasra sikeredett. Talán a túl sok nevetés volt az oka, hogy ennyire letértek az útról?
Leengedve saját karját elindult a tó felé, ahol egy fűzfa állt őrt, s néhány ágát a vízbe lógatta. Maga sem tudja miért, de ezeket a jelenségeket csak szeretni tudja.
- Gyönyörű. - Nézett rá Hannahra mosollyal arcán, s leült a víz felett lévő buckára, s lábát lógatni kezdte.

Dashiellnek

 Ábrándozva álldogálok a fűzfa alatt, melyet mindenki szomorúnak tart, pedig szegényke nem is szomorú. Csupán egy kicsit talán magányos, hogy itt kell nőnie mindenkitől távol. Milyen jó, hogy itt vannak a tóban a halak, és a vízinövények, hogy felvidítsák néha, és társaságot adjanak neki. És itt a lágy szellő is, amely simogatja az arcomat, ahogy lehunyom a szemeimet, halkan susogva szalad át a fa ágain. Beszélnek, énekelnek, játszadoznak. Nem, ez a fűz egyáltalán nem szomorú, csak az emberek látják bele saját csüggedtségüket. Nem tehertől meghajlott hátat formálnak számomra az ágai, hanem elegáns ruhát, könnyed selymet. Bálba hívja a szellő...
  Elkalandozok, ahogy mindig, de nem is baj. Várakozok, és ilyenkor mást nem nagyon lehet tenni. Hogy kire várok? Hercegecskére, apró koronás kígyóra, aki édesen tekeri körbe a finom áldozatait.
  Nem tartozok áldozatai közé, csupán egy ismerős vagyok, talán akár barát is. Annyira eltérőek vagyunk. Egyik oldalon ott van az említett aranyvérű és bűbájos mosolyú ragadozó, és itt vagyok én az egyszerű származású, jóhiszemű gyermek. Mégis, talán éppen az ellentét miatt nőt a kíváncsiság, ami a mostani találkozó alapja is.
  Én viszont így elmélkedve is unatkozok. Felméregettem a büszke hölgyet, drága fűzet, majd apró madárkát találok ágai között. Nos, nézzük vagyok-e én is olyan jó vadász? Lassan lehetőleg csendben kúszik fölfelé az ágakon a sok éves gyakorlatnak hála, de a préda elreppen, mielőtt elérhetném. Morcos nyávogás marad csak nekem, mint porul járt kiscica. Elhelyezkedek egy faágon, és fütyörészve várakozok tovább a felhőket szemlélve ezen a meleg délutánon.

*Elegáns fehér ing, fehér csőnadrág, zsebre vágott kéz, és hozzá egy szépen fésült, ebben a pillanatban még vállig érő mézhaj. Hozzá még jön az a távolba meredő tekintet, ahogy a hóna alatt egy kis könyvecske valami lényekről, bár ha az ember figyelmesen elolvassa, láthatja, hogy kígyókról szól. Lassan lépkedett, és szinte ábrándozva bandukolt, nézve a kis tájat, és már-már rugózott. A másik mancsában valami csokiszelet, vagy valami és, mindenféleképpen ragacs. *
~Az óráknak vége, és csend van. Kell ennél több?~
*És odafent óhaja meghallgattatott, mert még a magányát enyhítendő társaságot is megrendeltették neki vala. Ó, kegyes istenek... Ez Theo! Felvillan valami mosolyféle, mert rég látta ezt a kis bakfist. Nem olyan rossz, sőt egész jól bírja, ahhoz képest, hogy melyik házból van. Furcsa... Eddig sárgák meg pirosak voltak ismerősei többségét kitöltendő, ám újabban már a Mardisokkal is egyre többet beszélget. Arra vette a lépésit, merre a fiú van, ám az éppen egy fűzfán lóg. Megcsóválja a fejét.*
~Javíthatatlan...~
*És igen. Ilyen ismerősök is kellenek, akik kirángatnak a hétköznapok szokásos helyzeteiből, és kicsit a realitás felé emelnek. Néha a való világ sok tud lenni... Hát még olyan tömény mennyiségben, mint a hetedik évfolyamban! Szörnyű egy cucc tud lenni... *
- Szia, Theooo!!
*Rikkant fel neki, a fa alá érve, ha az a felhőket bámulva nem venné észre. Int neki, majd kezét fellódítja, és egy pár mozdulattal felemelkedik a legalsó ágra, és ott huppan le, majd a könyvet megigazítja a hóna alatt, és visszanéz a srácra.*
- Vége az óráknak? Jó időnk van ma...
*Azzal rámosolygott, és megveregette maga mellett a helyet.*

Dash

*Éppen egy nyuszika kergeti meg az oroszlánt az égen azokból sűrű puha bolyhos pamacskákból, amikbe olyan jó lenne elmerülni, és álmodozva aludni egy kicsit, amikor ismerős hang üti meg a füleimet. Végre! Egy könnyed mozdulattal elengedem az ágat a kezeimmel, és hátralendülök, már csak a lábaim tartanak meg abban a denevéres függésben, amiben levigyorgok rá, nyakamban a pólómmal. Végigfuttatom a szemeimet rajta. Elegáns, mint mindig, bár ma egy kicsit élénkebbnek tűnik, mint amikor az épületen belül látom. Hiába a természet mégiscsak más fényt ad az embereknek. És ki ne virulna ki egy olyan szép napon, mint a mai? Már csak méhecske döngés hiányzik az idillből.*
-Ahoj Dash! Jaham, vége a bezártságnak, és unalomnak. Ma még csak érdekes óra sem volt! Ráadásul mágiatőriből is írtunk!
*Borzolódik fel a pihe a hátamon, ahogy kiráz a hideg visszagondolva rá. Huncut fény csillan a szemeimben, és bár sejtem mennyi idő lehetet abban, hogy a finom hajszálakat így rendezzék el, mégse tudok ellenállni, és belekócolok a szőke tincsekbe. Apró kuncogás után átkapaszkodok, és lehuppanok mellé az ágra, a hajamba sok apró falevél akad bele mutatványozás közben. Érdeklődve pillantok a könyve felé. Kígyók? Igen, mintha mondta volna, hogy van neki kígyója. Sokak szerint ijesztőek, de csak meg kell ismerni őket, és meg is látja az ember mennyire szelíd, büszke és finom lények. Ez az egyik dolog, amit kedvelek benne, meglátja a szépet abban, amit sokan rútnak tartanak. Oh és mennyire kedveli a szépet, főleg a szebbik nemet! Helyreigazítom a ruhámat, de a levelek elkerülik a figyelmemet, inkább érdekesebb dolgokkal foglalkozok, például Dash-sal.*
-Képzeld, az előbb majdnem elkaptam egy pacsirtát!
*Nevetek, a kezemmel elmutogatom neki mekkora is volt, és hogy hogyan lopakodtam utána, igazi kismacskás a mozgásom közben, ahogy felé lépkedek apró „mancsaimmal” majd a vállát letámadom, mintha madárka lenne. Apró nevetés után elengedem, és visszadőlök a magam részére az ágon.*
-És, veled mi van? Futnak még a lánykák utánad, óh nagy herceg? Hány sárkány hullott karod által, s hány hercegnő sóhajt utánad éjszaka a tornyában?
*Dallamos a hangom, szinte énekszerű, ahogy lóbálom a lábaimat játékosan.*
-Megnézhetem a könyvedet amúgy?
*Kérdezem kicsivel komolyabban, de még mindig mosolyogva tőle. Ha már nem volt ma legendás lények gondozása, és a madárka is elszökött, akkor had pótoljam magamat legalább ezzel az aprósággal a veszteségért.

*Mit is csinálna a sárga, ha nem álmodozna? Nem hazudtolja meg önmagát, az már szent. Átmegy denevér pozícióba, és ő csak vigyorog rajta. Mennyire tele van élettel, és pozitív életképekkel... Végülis csak szempont kérdése, nem? Ha ő is úgy fogná fel, hogy a réten cuki kis nyuszik ugrálnak, és nem léphet bele mindenféle tüskébe meg mibe... Akkor valószínűleg valami nudista csoport vezetője lenne valahol Dél Amerikában. Miért ott? Mert miért ne! Végigmérik, és ő meg büszkén kihúzza magát, és hagyja, hadd röntgenezzék őt végig. Közben ajkain nagy vigyor, ami csak Theonak szól. Köszönnek, és máris rázúdítják a napi jót-rosszat... Megcsóválja a fejét, és hagyja, hogy a nagy áradat magával sodorja. Hadd essen ki egy picikét a Mardekáros felsőbbrendűségből.... Csak pár pillanat kedvéért... Aztán beleborzolnak a hajába, és ő meg cicát játszva odabújik, és finom torokhangot hallat, mint egy vadmacska, ami a nagyobb uralkodóknak volt mindig a történelemben. *
- Na, gondolom kitett magáért a szellem... Szellemes... - szófordulatokat ízlelget, majd újra a Hugrás fiúra néz- Nos, akkor már ketten vagyunk, akik halálra unják magukat. De most megmentelek ettől a csúnya haláltól...
*Kacsint, és két mozdulattal a kis villámhárítókat a fején elsimítja. Tulajdonképpen ehhez a frizurához nem kell semmi készülődés. Reggel felkel, és vizes fésűvel átszalad rajta, és késznek van nyilvánítva. Semmi extra. Fájdalmas, hogy ennyi a nagy titok? Bocs. Könyvét nézik, nem érdekli túlzottan. Csak unaloműzőnek hozta. De lám... Van kint, akivel ezt a mumust elűzze. Aztán érdeklődve hallgatja a beszámolót a pacsirtás akcióval kapcsolatban, és vigyorog. *
- Javíthatatlan vagy... -mondja ki korábbi gondolatát- Miért pont pacsirtát fognál? Kalitkában ritkán énekel... Ne várd el tőle, hogy daloljon, ha elvágod a torkát...
*Na igen... Lehet mégsem képes annyira ezt a Mardis dolgot elzárni? De hiába. Realista. Lehet, Theo optimizmusban szenved, de az idő még lehet meggyógyítja. De nem igaz, amit mondott? A pacsirta szabad madár, és arról énekel. Rákérdeznek a szerelmi ügyeire, és csak a fejét csóválja. *
- Lovag vagyok, nem hős... Néha még szőke is, és ha kívánják, fehér lovat is előhúzok a zsebemből. Vagy felhőcskéből gyúrok... A sárkányok meg leszoktak a hercegnőkről... Muszáj velem beérniük, bár belőlem is sajna egy van... A lányok meg futnak, vagy éppen ájulnak... Mikor hogy..
*Vállvonással intézi el, majd a fiú kezébe nyomja a könyvet, és ajánlja neki a tizenharmadik oldalt, mert ott van az ő kígyófajtája is... Királypiton... Fennséges... Ahogy a képnél megállnak, szinte gyönyörködve nézi, tekintetével simítja a vékony alakot.*
- Hát nem csodálatos?
*Szusszantja, és Theora néz zavartan. Nem szokott ennyire közvetlen lenni, de nagyon elfogult a kígyókkal szemben, el kell neki ezt nézni. Megveregeti a vállát a másiknak, és a fejét csóválja. Aztán öt ujjával beleszánt a mézszín fürtökbe, amik lágyan, selymesen omlanak közöttük. Nyakán felvillan öt nyakék, rövidebb és hosszabb, de nem bánja. Sőt... Tulajdonképpen őket is ,,szereti"...*

Dash

*Kicsit félredöntöm a fejem, és kérdőn pillantok rá.*
-Kalitka? Miért akarnám elzárni? El akartam fogni, de csak hogy megsimogassam, és adjak neki egy puszit a fejére. Na meg…mi mást fogna egy cica, ha nem pacsirtát?
*Húzom ki magamat büszkén, azzal a mozdulattal, ahogy a lányok a hajukat rázzák hátra. Egy levélke elreppen a fejemről, nem baj a többi azért még tartja a frontot.*
-Énekeljen csak idekint, én majd éneklek helyette is, nem kell ahhoz rabot tartanom, legfeljebb társat üdvözölni aki segít.
*Kuncogok, majd picit gonoszkásan pillantok el feléje.*
-Valóban? Micsoda kis kéjenc sárkányok, hogy bármivel beérik már manapság. Bár nem rossz préda az bizonyos, Hercegecske.
*Merészen pillantok rá, remélem nem veszi nagyon a szívére a viccet, de nem sértődékenynek ismerem. Bár a Mardekáros büszkeség…hajaj. Sokuk már a puszta kedvességtől is mérges lesz, nem értem őket. Felcsillannak a szemeim, és elkapom a kezét, bár így lehet kicsit ingatag a helyzetünk.
-Felhőből? Igazán? Kis pamacsfarkú, szellősörényűt? Nekem is megmutatod majd? Nah, kérlek…
*Hajolok közel, ahogy kérlelem. Hiába, olyan szép lenne. Puha, bársonyos, de benne lenne a ló acélos akarata. Szilaj tekintet, és illékony test, milyen nemesen festene rajta bárki, aki megülné!
Közelebb húzódok, hogy mindketten láthassuk a könyvet, érdeklődve szemlélem, gyorsan végigfuttok a leíráson, bár nem is annyira az a lényeg, inkább a kép. A karcsú alak, a szelíd sikamlás, ahogy kicsavarodik a leghihetetlenebb pozíciókba, akár erotikusnak is mondható ez az alak. Vibráló színek, az aranyszínű foltok, amik kiemelik, hogy igen, valóban koronázott királya a hüllőknek, gyilkos, nyájas vadász, mégis fenséges és tiszteletre méltó.
Dash felé pillantok, ahogy kifejezi tetszését irántuk. Egész aranyos ahogy lemállik róla a szokásos arroganciából és büszkeségből készített máz, még ha csak egy pillanatra is. Nem minden Mardis gonosz, van aki csak szereti a kígyókat…*
-De, az. Régen sok siklót fogtunk a tónál a húgommal. Szerinted itt is vannak?
*Pislantok amikor vállon vereget, egy picit meg is inog az egyensúlyom, de csak nevetek. Szeretem, ha megérintenek, ha csak így is. Felvidít, nem tudom miért.*
-Ne fogjunk párat? Úgyis itt vagyunk a tónál.
*Tér vissza a szokott huncut fény a szemeimbe, és megélénkül megint a hangom.*

*Na igen... Theo nem Mardekáros, ennélfogva nem biztos, hogy olyan nézeteket vall, amiket ő is. Bár... Lehet ha ő is mondjuk más családba született volna, és más nézeteket vallana, ő is csak megfogni szeretné, és puszilgatni, meg nyomorgatni... De ő a zöldeket gyarapítja, és az alap, hogy máris a gyilkolás jut eszébe. Halálos.. Halálosan... Na jó, neméppen szeretni,mert azt nem tud, de... Halálosan ragaszkodni. A cica hasonlaton azonban félmosolyt ereszt meg, és mivel elgondolkozott, kissé olyanra sikerült, amivel a kiszemelt,,áldozatait" szokta elcsábítani. Szegény Theo! Aztán észbekap, és kuncog.*
- De a cica megeszi... És ez ellentétes azzal, amit te mondtál, nem? - kihívó mosoly, és sármos pillantás. - Nem hallottalak még énekelni, de... Ha nem éppen a legjobb a hangod, akkor kíméld meg az iskola lakókat...
*És ijedt arcot vág  rá, mintha tényleg félne a fiútól. Pedig amúgy nevetséges lenne. Hiszen gondoljunk bele! Ő végzős Mardekáros, és ez már elég ok arra, hogy ne ijedjen meg a saját árnyékától. Nem? Aztán újabb bók, meg egy kis piszkálódással fűszerezett kihívás érkezik, amire szélesen vigyorog, és kacsint, majd megkócolja a másik haját. Vigyorog, és nem veszi fel. Elég időt töltött már itt, nem fog mindent komolyan venni!!! Aztán elkapják a kezét, és ő kissé megbillen, szóval belekapaszkodik a kézbe, ám arca továbbra is nyugodt marad. Aztán enged a szorításon, és hallgatja a kis kérést, amit természetesen nem tud megtagadni.*
- Igen... Majd előtte kikérem a véleményed, hogy milyen felhőből érdemes sörényt csinálni... És persze, a lábakat sem mindegy, miből csinálom, mert elesek, és akkor oda a nagy belépőm...
*Halálkomoly szemeket mereszt, hiszen ez nem vicces. Hogy nézne ki, ha nagy belépőkor egyszer csak a lova szétesik??? Aztán a könyv kerül terítékre, és Dash szemei odatapadnak a képekre. Aztán Theora pillant, hogy annak a véleményét lássa, és meglehetősen sokplusszt kap a fiú a látottak után. Hiszen látja a csodáló pillantást, és ez neki elég. Aztán felé fordulnak, és ragyogó szemek néznek rá. És a válasz is meglepi. És az ajánlat... Dash szemei elragadtatva villognak Theóra, és bólogat. *
- Szerintem vannak! Miért ne foghatnánk? Gyere! Vízisikló szerintem biztos van erre! Segítsek lejönni?
*Azzal energetikusan lehuppan a földre, és a két kezét a fiú felé nyújtja, hogy segítsen lejönni. Szemei csillognak, mosolyog, és mármár kicsattan az örömtől. Gondolatban végigfutja, hogy vajon merre keressék először a kígyót, vagy a siklót... Már a gondolattól majd elszáll. *

Dash

*Nocsak micsoda mosolyok röppenek itt át a légtérben! Igazán, erre 18-as karikát kéne ragasztani. Bár ehhez az kéne, hogy a varázslónk is tudja mi az, amit, aranyvérűről lévén szó nagyon kétlek. Pedig milyen vicces lenne! *
-De ÉN jó cica vagyok, én csak játszok. *Nevetek huncutul.*-Kímélni? Nem kell kímélnem senkit. Nem vagyok egy Pavarotti, de szerintem kellemes. Szerintem. *Fűzöm hozzá majd közelebb hajolok és suttogok*
-Csak neked, csak most, csak itt meg is mutathatom… *Halk fojtott a hangom, ahogy a régi dallamba kezdek, amit még egész kicsinek tanultam téli éjszakán, ropogó tűz mellett, és alig bírtam kiejteni elsőre. Mennyi próbálkozás és gyakorlás van ebben, és mennyire szeretem a kis abszurd, elsőre értelmetlennek tűnő rímeket.*
-Twas brillig, and the slithy toves
  Did gyre and gimble in the wabe:
All mimsy were the borogoves,
  And the mome raths outgrabe…
*Elhajolok, a mosolyomban ott a nosztalgia és az otthon által kiváltott meghatottság. Milyen jó is volt, Carollal egymásnak dőlve félálomban mormogni, és veszekedni ki mondja helyesen. *
-Nah? Folytassam, vagy menekülsz? Nem ajánlom a második opciót. Gyorsan sprintelek, és nagyon rossz ha én álok bosszút ám!
*Ez mintha nem hangzana olyan fenyegetően, mint ahogy akartam. Sebaj, majd meglátja milyen halálosan tudom megcsiklandozni.
Nahát, végre komolyan leszek véve, remek, sőt csodás! Már kezdtem azt hinni itt mindenki betokosodott, és egy apró könnyedséget is leír őrületnek, elmebajnak. Pedig csak néhány ember szabadabban értelmezi a valóságot, mint mások. És ez jó is így, mi lenne, ha mindenki egyformán tekintene a világra? Nem tudom a választ, de biztosan nem lenne szép a végeredmény.
-Rendben, addig utánanézek melyek a legszilajabb; és melyek a legpelyhesebb felhők. *Bólintok nagy komolyan. Hamarosan a könyv lapjairól a tettek mezejére lépünk, és én bátran állók fel a faágon két lábra, bár a törzsbe kapaszkodva Dash feje felett*
-Ugyan, engem sose félts! A kérdés inkább az-e, hogy utol tudsz-e érni?
*És ezzel fel is ugrok a felettem levő ághoz, és elkapom amazt kézzel, így nem kell átmásszak Dashon, hanem csak oldalra lengjek, és már be is akaszkodtam lábbal a törzsbe, ahonnét már gyerekjáték lecsúszni, még ha egy pár kézhorzsolás is jár hozzá. Leugrok a fáról, és a tó felé futok, bár a nyirkos füvön majdnem akkorát esek mint a ház, de mi másra jók a kezeim, ha nem vészféknek, hogy magam elé csapva őket érjek le, és lökődjek vissza. Cipőm, zoknim repülnek a jobblét felé, ezek után feltűrt szárú nadrágban és egy „Muse” együttest hirdető fehér pólóban tapicskolok a vízben. *
-Aki előbb talál egyet az nyer! Díjat nyertes szab!
*Kurjantom hatalmas vigyorral, és máris az árnyékos részeket kutatom át, a vízinövények gyökere táját, vagy a tündérrózsák alját. Jaj, annyi hely, annyi ehetőség, piciny elmémben szinte el sem fér ez a sokaság! Halkan mormogok magam elé, a túltengő ötletár miatt.
-"Who killed Cock Robin?" "I," said the Sparrow,
"With my bow and arrow, I killed Cock Robin."

*Látja ám azt a kis villanást a szemekben, de nem teszi szóvá. Hiszen minek zúzza szét egy gyerek álmát? Olyan édes, amikor így csodálkozik mindenre... Az ő szemein keresztül bizony minden szép. Mindennek van megannyi színe, és a szívecske orrú macik is szivárványról csúszkálnak lefelé... Minek? Ám nem tudja elfojtani azt a furcsa kis hangocskát odabent... Kissé meglepődik, hiszen a vadászösztön... De hát istenem.. Ha kell valami, meg fogja szerezni... Legyen akármilyen ára! Bár... Először is fel kellene mérni, mennyit is ér meg. Ha nem sokat, nem éri meg. A huncut nevetésen csak a fejét csóválja, majd alulról felfelé pillogva hallgatja a fiút, ahogy az énekbe kezd. Tényleg nincs rossz hangja. Ahogy közelebb hajolnak hozzá, kis hang ordít fel, hogy menekülni, vagy támadni, vészcsengő, mentő, helikopter, tűzoltók, de Dash kívülről csak ül, a nyugalom megtestesítőjeként. Az énekecske halk, mégis hallható, lehet csak a szellőcske sodorja felé... Mosolyog és a pillantása is elgyengül egy pillanatra. Hiába, az emlékek lehetnek szépek... Melegséget ugyan még nem érzett, legfeljebb a kandallóból, de neki az pont elég, hogy ne fázzon. A kis dalocska véget ér, és Dash belül sajnálja, de más dolguk is van. Elhajolnak tőle, és bár legszivesebben utánanyúlna, hogy a pillanatot meghosszabbítsa... Nem teszi. *
- Nem menekülök... Jó hangod van, de ez nem azt jelenti, hogy operába járj ám!
*Majd kacéran kacsint, és egy olyan ,,megeszlek, ha mégis" pillantást küld Theo felé, majd nem sokára már lentről nézi a kicsi csimpánzt, ahogy az lehimbálózik a fáról. Rugalmas, tele életerővel és vidámsággal, ami az embert is elragadja... Nézi a bukdácsoló fiút, ahogy a tó felé szalad, és ő is késztetést érez erre, de aztán belegondol, és úgy dönt, méltóságon aluli lenne, ha végzősként hülyegyereknek álcázva magát rohangálna a réten... Szóval csak ráérősen ballagott utána, zsebre vágott kézzel, széles mosollyal. Aztán megüti a fülét a kis mondatocska, és ő is valami nagyobb kéztetést érez az iránt, hogy kígyót leljen... Vagy siklót. Magában kuncogva hajol le, és halkan, mint egy vadászó macska, elmerül. Kicsit távolabbról hallja a fiúcska hangját, ahogy énekel, vagy csak dünnyög, ki tudja... Már csak kis háttérzajjá halkult időközben... Mint egy lapuló gepárd, megfeszítve izmait várt, mozdulatlanul fürkészett, nem csapott zajt, és nem mozgott. Várt. Aztán mikor semmi sem mozdult, tett pár kacsalépést előre, és elhajtotta a sást. Odanida! Itt valami kígyófészek volt nem rég... Késztetést érzett, hogy a tojások héját megfogja, és elrohanjon velük, de aztán nem tette. Visszahajtotta a növénykéket, és tovább kúszott. Vagy öt perc telt el... Zizzenés. Dash megáll, és szemeit tágra nyitja, egy pontot néz, megfeszülve, és fókuszálva. Aztán lassan kinyújtja a kezét, és valami hideg, pikkelyesbe ütközik, ami máris megmoccan, és elkezd siklani. Mosolyodik el Dash, és előrelendül, majd két kézzel kap a kígyó után. Majdnem hasra vágódik, de utolsó pillanatban elkapja a vékony testet, ujjai rátekerednek a kissé hullámzó vékonyságra, és felemeli. A kígyó addigra a halott pozíciót vette fel, vagyis a száját kitátotta, és a nyelvét kidugta, szóval egyik kezével biztosabb fogást keresett rajta, majd felállt. Jó méteres példány volt, sötét szürkés, és Dash elégedetten kiáltott Theo felé, aki ki tudja, merre volt már.*
- THEEOOOOOO!!! Hogy is volt az a mondatod arról, hogy aki előbb talál kígyót..
*Kiálthatott, hiszen már megvolt a kezei között újra tekergőző kígyó, és nem kellett félnie. Kivéve, ha el nem szökik. De akkor pálcával hívja vissza. Kis önelégült vigyor, hiába, valamire csak jó volt a sok kígyókönyv olvasása! Na, most jön majd a ,,jutalom"...*

Dash

*Rohanás közben elpillantok oldalra, jólesően tudom le, hogy bizony a nagy mardekárost is rá lehet venni a játékra, csak megfelelő motiváció kell hozzá. És mi lehetne nagyobb motiváció a cselesek, ravaszak, és agyafúrtak elitjének, hacsak nem a jog, hogy parancsolhasson más felett? Hiába, egyszer mardis örökre mardis. Na de hagyjuk ezt, van ám sokkal fontosabb dolgunk is! A felajánlás egy dolog, de nem fogunk mindent megengedni neki, oh, dehogy, hiszen én nyerek úgyis! Bár ez ügyben előbb még tennem is kell valamit.
Nah nézzük csak. A víz mélyebb részeit kíméljük inkább, ott nem lehet, ha mégis lenne, akkor sem látnám. A vízililiomok kis lebegő szigetecskéit, akarom mondani leveleit emelgetem fel egymás után alattuk civilizációkat, öhm, mármint siklót keresve. De nem lelek semmit kivéve azt a kis tündéri halat ami rám nézve dobott csókot felém. Vagy tátogott, de én inkább az előbbiben hiszek, hiszen olyan szépen nézett rám, és én is rá, ha nem választana el egy fél világ ez egy gyönyörű barátság kezdete lehetett volna. Milyen ismerős ez a mondat… Tovább csodálkozok, ahogy alámerülök a mélybe, a nagy és fenséges Loch nessi szörny után, a tengeralattjárómban, amivel bejártam már… megrázom a fejemet, és mély levegőt veszek. Ez így nem jó, egyáltalán nem tudok koncentrálni. Na jó, ha nem figyelek, akkor a végén még ő fog nyerni. Gyorsan kapkodva pillantok körbe, Dash is feltűnik egy pillanatra. Megállok, és végigmérem ismételten. Jólesik nézni, ahogy virágot vagy tündért is a réten. Pedig nem virág, nem is ártatlan, és éppen ettől olyan érdekes.
Pár pillanat után elrántom a tekintetemet, és határozott tekintettel masírozok a tó széléhez, ahol a növények már lassan keményé vastagodó gyökerei keverednek az iszappal. Leguggolok és meredten figyelek a vízre, már éppen a róla visszaverődő fényekből látom ki a tündérek táncát, amikor valami-mármint valami valós- ragadja meg a figyelmemet. Nem mintha nehéz volna amazt elvonni, de ennek most különösen jól és hatékonyan sikerült. A gyökerek között ugyanis egy vékony, de izmos testre lelek, ami finoman megmoccan, lassan odébb csúszva. Nem kell más, egyre növekvő feszültséggel nyúlok utána, majd puskagolyóként vetődök rá, be a víz alatti indák közé, és erősen rászorítom a kezeimet a törékeny kis alakjára, csupa vonagló izmára. Megrántom, hogy kiszedhessem, de nem mozdul, hát ismét nekiveselkedek, majd megint és megint, de az álnok csak nem jön. Nocsak, tán baziliszkuszt fogtam, vagy magát a világkígyót? Hogy lehet ilyen pici test mágia nélkül ilyen erős? Utolsó erős rántást kísérlek meg, most már erőszakosan-ilyen bestiát nem kímélünk- mire alattam a sikamlós iszap kicsúszik, vele együtt a lábaim is, és hatalmas toccsanással a vízben találom magamat. Felülök a sekély vízben, és megrázom a fejemet, kicsit kutyaszerű a mozdulat, ahogy megszabadulok a víztől. Ekkor Dash kiáltása csendül fel, én meg a kezemet a zsákmányra szorítva boldogan felugrok, és karomat meglengetve kiálltok felé. Legalábbis kiáltanék, de ekkor érzem, hogy a hüvelykujjam alatt egy része a pikkelyeknek lemállik. Riadtan engedem le a kezemet, és nézek rá szerencsétlenre, én nem akartam bántani én csak… Egyszerre suhan át rajtam a megnyugvás és a csalódottság is, ahogy meglátom az igazságot. Egy darabka gyökér az mind ami megmaradt nekem a kezeim között. A sikló elszökött, miután a helytelen kis görbület akadt a kezembe. Sóhajtok, és Dashhez sietek, kicsit morogva nézek rá*
-Nyertél, az enyém elszökött, mielőtt elkaptam volna… *Jó vesztes szoktam lenni, a hiszti távol áll tőlem, azért kicsit megbántottan nézzek rá. Valamelyest enyhít ezen a tényen a kígyócska jelenléte, ami az igazi cél volt. Óvatosan nyúlok feléje, a fejét hátulról simogatom meg. Mármint a kígyónak, nem Dashnak.*
-Nagyon szép példány! Rakjuk ki a napra egy kicsit? *Tovább szemlélem, és megállapítom, hogy élőben minden szebb, mint képen. És még mindig a siklóról beszélek. Aztán felpillantok a díszmardisunkra, ártatlan mosollyal.*
-Nos, akkor mit szeretnél jutalomnak? *Essünk túl rajta, minél előbb. Gondolom, közben kifele indulok a vízből, a pólómat leveszem, és a fűre terítem, hogy megszáradjon a napon, úgyse jár erre senki, ki látna?*

*Nagy loccsanás, milyen szerencse, hogy ő már megfogta ezt a karcsúságot! Megbabonázva nézte, és szinte odatapadt a tekintete a kígyóra. Istenien gyönyörűek, és... Megborzongott, ha belegondolt, mire képesek ezek a szépségek. És még kérdés, miért került a Mardekárba? Aztán elszakad a látványtól, és arra néz, amerről a vizes hangok származtak. Loccsanás, majd valami motyogás... Odanéz, és félmosoly villan fel arcán, látva, hogy a Hugrás egy ágacskát szorongat. Meglógtak előle... Na, csak jó volt ez valamire... Ám felmerül benne, mit is kérhetne Theotól. Felhőcskés párnát? Vagy szivárványról lecsúszdázó macimintás paplant? Nem... Nézte, ahogy amaz vizesen felkászálódik, és ahogy a csöpögő felső hozzátapad... Élete eddig is tele volt extrém dolgokkal, miért ne tehetné még különlegesebbé, ha csak egyszer élünk? Miközben melléér Theo, és Dash nem tudja megállni.*
- Fel a fejjel... Legközelebb majd mókust vadászunk... Én meg ahhoz nem értek annyira.. Szóval én itt tényleg otthonos terepen vagyok... A kígyók között... Kölyök, fel a fejjel!
*Észre sem vette, hogy a másikat lekölyközte, pedig igaz volt. Ő végülis végzős, és utolsó évét tölti itt... Míg a másik... Mennyi is? Öt, talán... Lényegtelen... Ahogy kinyúlnak a kígyó felé, hogy megsimogassák, végig figyeli Theo arcát, és a vékony ujjait. Megfogalmazódott benne az ötlet. Megrontani egy ilyen szép, és gyöngécske ártatlanságot? Hiszen nem az első lenne... Kissé oldalra hajtja a fejét, majd bólint. *
- Ugye? Miért ne? Ha gondolod, neked is adom őt...
*Mosolygott, majd a nyakába csapta, mint egy bizarr, élő nyakkendőt, vagy sztetoszkópot, és nézte, ahogy a srác kicuppog a vízből, hogy a pólót levegye. Először szólni akart, hogy meg tudja szárítani neki, de... A látványtól a torkára forrt a szó. Inkább csendben maradt, és nézte... Ami elé tárult. Aztán kérdezték, mi legyen a jutalma, és ő tudta, hogy az élete végéig tartó csokikészlet már a listán nem szerepel... *
- Nos, én csak annyit kérnék, hogy titok maradjon, és semmilyen körülmények között ne fuss el...
*Szemei még hozzátették, hogy amúgy sem tudna az ifjú elszaladni, mégha rakétalövő is van beleépítve, majd odalépett hozzá. Sosem jutott ilyesmi eszébe, és most... Ilyen közelről, hogy a vízcseppek rá is hullottak... Ő belefúrta a tekintetét Theoéba, fogva tartotta a világos íriszeket, majd elengedve az ajkakra siklott. Megállapodott, és nem mozdult egy röpke pillanatig. Mint egy kígyó, úgy mozdult meg, egyik kezével átölelte a nyakánál, közelebb húzta, és ráhajolt, majd arcuk lassan összeért... És belekóstolt az ajkak gyümölcsébe. Először csak ízlelgetve, óvatosan, ismerkedve, aztán felbátorodva, követelőzve. Finoman megrágcsálta Theo ajkait, és közben a másik keze is ölelésébe zárta. Furcsa íze volt... Ha nem lett volna Dash, talán azt mondta volt, szivárvány ízű. De most neki inkább tuttifrutti nyalókaíze volt... Nyelvével bebocsájtást kért, előbb végignyalva a kecses ívű szájon, majd a fogsoron, és végül felkérte a másik nyelvét egy tangóra. Egyre közelebb húzta magához Theot, jobban elmerülve a csókban, és csak pár pillanattal később vette észre, hogy a sikló közben szépen körbefonta őket. Az ő válláról átsiklott a Hugráséra, majd annak hattyúnyakát megkerülve vissza Dashéra. És elölről. Végül gyűrűbe zárta őket. Iell játékosan beharapta a finom, puha, húsos alsó ajkat, és kinyitotta a kacéran villogó zöldjeit. Így elmerengett ezen, hogy vajon kí@ülről hogyan festenek, de... Nem izgatta.. Senki sem járt erre ilyenkor...*

Dash

-Ah, tündért kéne fogni, azokat az igazán jó. És nem vagyok kölyök, fiatal vagyok és friss, nem mint egyesek. *Kacéran pillantok felé, és nevetek, megérdemli. Na jó nem, de nekem is kijár a tisztelet. És nem, nem viccelek, tényleg kijár. Hogy miért is? Mert olyan kis kedves vagyok, azért. Aztán jön a felajánlás, és hirtelen egy vizes, hideg, pikkelyes cukorzsineget, raknak a nyakába. Halálian édes. Felé hajtom a fejemet, és megsimogatom.*
-Köszönöm, de nem tarthatom meg, már van macskám.
*Pedig legszívesebben csillogó szemekkel köszönném meg neki, és bordaroppantó öleléssel. Bár ahogy az eddigi reakciókat elnéztem, ezt a Mardisok nem szeretik, sőt. Kínozni-ölni képesek érte. Szegények, túl büszkék, hogy bevallhassák, valójában jólesik nekik. Lehámozom a nyálkás felsőt, hiszen ez a mozdulat ragadt belém az évek folyamán, amikor húgommal a tóban fürödtünk. A kis édes fürge kígyó közben érdeklődve szaglászik a nyelvével, meglepően nyugodt. Hiába, szeretnek engem az állatok, én is őket.
Megállok előtte és várom a választ. Mi lesz az, egyéves házi feladat? Háziszolga? Adja neki valamijét? Anyagiakban annyira nem gondolkozik, nem szorul rá, és nem is jut eszébe mi lehet az amire igazán vágyhat tőle. Ha hosszúlábú, szép szemű hölgyemény lenne egyértelmű lenne, de így?
És akkor jön a konkrét kérés. Felugranak a szemöldökeim, és erőst meglepődök.*
-Jó, de miért? *Érkezik az ártatlan és naiv kérdés, szemlélve, hogy vajon mit akarhat? Fel sem eszmélek, és jön a csalódás.
Nocsak, nocsak, tehát a nagy nőcsábász ráfanyalodott a fiú húsra. És már azt hittem barátot leltem, erre csak arra kelek neki mint a lánykák. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy a helyzettel volna baj. Még nem próbáltam ki, de már egy jó ideje kapom magam azon, hogy az egyes szebb férfi tanárokon is megakad a szemem. De ez korántsem az, amire vágytam, hogy egynapos cafkaként félredobják majd. Márpedig ő ilyen, meglát, megszerez, eldob. Ezt még én is felfogom.
Nem! Vagy megkapok mindent, vagy nem adok semmit, szerelem nélkül nem tud nálam célt érni. A csók maga nem rossz, de már kisgyerekként is felnőtt nő csókjához voltam szokva, nincs benne semmi új, talán csak a kis birtokló él, vagy dominancia, amiről még nem döntöttem el, hogy élvezem, vagy utálom. Kedvtelenül csókolom vissza, szívesen húzódnék el, de köt az ígéret, hát maradok. Azonban nem lesz beengedve a kis bitang, annyira olcsóak nem vagyunk. Szegény kígyócska hogy el van veszve, és kavarogva, de lassan elfogy a türelmem, nem szeretem ezt, nagyon nem. Végül elvonom magamat a csókból, és összeráncolt szemöldökkel nézek rá.*
-Gyerekes… befejezted végre?
*Nincs él a hangomban, nyugodt vagyok, de valóban gyerekes ez a még érő keménység, és akarás, ami nem teljesedett ki benne, és az éretlen gyümölcs gyakran savanyú, hiába van benne potenciál. Ettől a testem még egy fiúé, sőt kamaszé, reagál az, ha az elme nem is akarja. Enyhe pír gyűlt az arcomra, a szellőtől-így vizesen- lúdbőrzök, talán egy kicsit attól is ahogy magához vont.*

*Érti a célzást, és tudja jól, hogy hogyan nevezik a kisebbek a végzősöket a hátuk mögött, szóval egyáltalán nem is ellenkezik. Csak csintalanul összeszűkíti a szemét, és elhúzza a száját, hogy jelezze, ezzel nem megy sokra, sőt, még valami extra bónuszra is számíthat, amiből persze csak Dash jöhet ki jól... Nézi, ahogy Theo kissé sóvárogva néz a kígyó felé, és kijelenti, hogy van egy macskája. Dashban felmerül, ha azt a szőrös dögöt szereti, akor bizony nem túl jó, mert még ez a szépség fel találja falni.. A másik verzió még csak fel sem merül benne. Lehet, kissé elfogult velük szemben, de... Jól tudja, hogy az ő két óriási kígyója mire képes... És lám, a kis vékony test szép lassan tekergőzik közöttük, és Dash még mindig rendíthetetlen nyugalommal áll a másik előtt, aki még mit sem sejtve, naivan vissza is kérdez. Ugyan, mi lenne? Takarítás, meg... Táskacipelés? Neeeeeeem... Szemei már sóvárogva szűkülnek össze, szíve kissé talán felgyorsul, hiszen az ismeretlen kapuját készül átlépni Theoval karöltve... És amikor átlépik,  bizony érzi a megtorpanást, a kis tétovázást, aztán a remegést, és az azt követő furcsa megmoccanást... Persze Dash erre is fel volt készülve, és nem bánta... Ha valaki túl könnyen adja magát, általában kisebb esélye volt a maradásra.. Valahol mindig is szeretett betöni... Persze, ezt csak titokban ismerte be még önmagának is. Nem igazán rajongott azokért, akik minden nélkül az ölébe hullottak... Túl érettek voltak... A másik kényelmetlenül mozdul ajkaival, és épen csak annyit ad, amennyiről úgy döntenek, kell... Se többet, de kevesebbet sem... Eltávolodnak, és Dash csak kis mosollyal válaszol a kis mondatocskára. Látja ám a szavakra hazudtoló kis jelecskéket, lehet ezért is nem akarja feladni... Közel húzza Theot, érzi ám minden rezdülését, látja a kis libabőröket, és a pírt... Amitől olyan édes... Kissé oldalra dönti a fejét, és úgy méregeti a másikat, mint egy vevő a portékát. Aztán a kígyó akcióba lendül, és elkezdi az áldozatát becserkészni... A szíve dörömböl, zöld szemei pedig egyre jobban odatapadnak Theora. *
- De nem tudod, mennyire új...
*Nem tudni, mire is értette ezt... Izgalom? Valószínű... Kíváncsiság? Lehetséges. Vagy csak játék? Nos... Erre már nem tud  biztos nemmel válaszolni... Ez valami más... Persze, még mindig hidegen verdes a szíve, és a ,,kell" érzése lüktet benne. Íriszeiben már csak ez villog, és hiába küzd ellene. Bizony, nem vette észre, és egy kis fácska nőtt ki a kertjében. Késő kigyomlálni? Hát mit tenni vele? Kivágni, eltüntetni? Nem. Megvárni, míg beérik... Hiszen ő csak felismeri a szépet, és elveszi, ha tudja. Önző dolog, de ha egyszer élünk? Egyik kezével Theo derekát húzza közelebb, a másikkal meg lágyan simít végig annak arcán, mintha a pírt akarná onnan így letörölni. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve egy puszit nyom a puha arcra. Mint a méz... Illata is vonzó, csalogató, és ő, mint egy buta légy, ráröppent, és ottragadt... Nyel egy nagyot, és végignyal az ajkain. Hihetetlen, milyen ereje van... Hiába, hogy az ö karjai között volt a másik, ő érezte magát kissé legyőzöttnek... Ezért közelebb hajolt, és szinte pár centire az arcától, a puha, selymes arctól, egyenesen a világos szemekbe nézve suttogta.*
- Gyerekes volna? Ez is?
*És finoman moccant meg, a másik csípőjéhez érve, jelezve, hogy nem csak a másik reagált úgy, ahogy... A légzése lassan de biztosan gyorsult, szemeiben pedig valami buja láng lobbant... Nem tudta, mikor kezdett melegedni, mikor izzott fel a parázs, mikor pislákolt fel az első láng... De kellett neki! Azonnali hatállyal, visszavonhatatlanul... És ha a fiú most el is akarna menekülni... Azt bizony nem engedi... A lenge ingén keresztül is lehet érezni a forróságot, amit ont, és amivel a másik vizes bőrét melegíti. *
- Nos?

Dash

*Ritkán nehéz művelet feldühíteni, keveseknek sikerült csak, és keveseknek is fog. De lassacskán Dash kezdi elérni ezt a határt, egyelőre még tartom magamat. Az a kis önelégült mosoly cseppet sem javít a helyzetén, sőt! Főleg nem a tekintete. Nem vagyok ahhoz szokva, hogy úgy nézzenek rám, mint egy darab húsra. Érdekes, de nem túl kellemes érzés, inkább hanyagolnám. Mondtam már, hogy zavarban vagyok?*
-Nem új, ős régi. Már Newton is ezt csinálta. *Nah itt egy ritka gyöngyszem, amit fizika tanárom megpendített nekünk. Tipikusan az a dolog, amiről az ember nem tudja, hogy akarja-e ismerni, vagy nem. Mármint a nagy fizikusok szexuális életét. Hm, Dash közelsége nem tesz jót a gondolatritmusomnak, valahogy nagyon elcsúszok a lényegtől; mint mindig?
Ellen tartok a vonásnak, nem akarok még ennél is közelebb kerülni, nem akarok hamuvá égni, hogy pernyeként a sok-sok másik közé keveredve lesöpörjön majd a kandallóról, amikor új vendég jön.
Erre közelebb hajol, és érint, megint. Elfordítom a fejemet, a kis pír lassan pipacsvörösbe vált, de most már ott a dühös fény is a szememben, ami felvillan. Mérgesen fújtatok, kicsit talán gyerekes megmozdulás, de ösztönösen jön, ugyanúgy, mint ahogy a másiktól a jöhet a kérdés. Akár még azt a kis megmozdulást is annak nevezhetjük, amivel felém nyomul, megjegyzem nagyon-nagyon nem szemérmes módon. Ez még egy dolog, amit inkább nem akarok tudni. Nagyra tágulnak a szemeim egy pillanat alatt, és most telt be a pohár legutolsó cseppje is. Hogyan merészeli ezt? Ellököm magamtól, nem mérik rajtam mázsában az izmot, de méretemhez képest erős vagyok, és most hajt a düh.
Korántsem látszok nyugodtnak, ahogy nézek rá, a hangom viszont talán még az. Talán nyugodt, talán szelíd, talán pamacsos kisbari, de inkább tűzet éppen hogy fújogatni tanuló kissárkány. Miről is volt szó? Jah igen, éppen készültem verbálisan keresztre feszíteni… nem az nemes lenne, fájdalmas, de nemes. Verbálisan máglyára vetni? Hm…inkább.*
-Igen, gyerekes, ahogy nem vagy képes magadnál tartani a kezeidet, vagy az ajkaidat. Nem vagyok a szeretőd, se a játékod. Csalódtam benned, azt hittem barátok vagyunk. *Elfordulok, és menni készülök, ha maradok csak egyre komplikáltabb és zűrösebb lesz minden*
-Megígértem, hogy nem szólok senkinek, és nem futok el, de azt nem mondtad, hogy nem sétálhatok, legközelebb fogalmazz pontosabban.
*Még ott érzem a bőrömön a foltot, ahol a kezét simította nekem az előbb. Furcsán bizsereg, és kirázz a hideg a testének a melege nélkül vizesen. Lenyúlok, az átázott pólómért, így félig ruhátlan nem mehetnék vissza az iskolába.
De jó ez így. Én máshoz tartozom, ő meg senkihez. Senkihez… Valahogy annyira lehangoló ez a gondolat, hogy bár futnak utána, mégis magányos lehet, hiszen senkit sem tart meg. Csak maszkot gyúr magának a sok kis kalandból, és fellép, mint világfi, amikor lehet, elevenen falja fel a bánat. Pár lépés után megállok, és felé fordulok, az arcomon kicsit sajnálkozó, illetve szomorkás pillantás ül.*
-Most dühös vagyok. De ez nem azt jelenti, hogy soha nem akarlak látni többet, csak nem így, érted?

*A másik karjai között vergődik, nem tetszik neki, és ez elég egyértelmű, de Dash hirtelen nem akarja ezt figyelembe venni. A máskor figyelmes, és kedves, biztonságot árasztó Dashiell hirtelen változik valami akaratos, önző lénnyé, aki bármi áron meg akarja kapni azt, ami kell neki, és hirtelen elvakultan kapkod a másik után. Nem tudja mi ez. Ez a furcsa kell, ami hajtja, mert nem érzés, ez inkább valami ösztön... De hogy honnan, vagy miért, azt nem tudná megmagyarázni. Egyszerűen... Csak kell, és kész! Ellökik, és ő a két kezét még mindig felemelve hagyja. Kapkodja a levegőt, szépen kidolgozott mellkasa nagyon gyorsan süllyed és emelkedik újra, zöld tekintete követi Theo minden mozdulatát, sóvárogva. A két keze csak akkor hanyatlik le, mikor szó szerint szemére vetik tettét, és ekkor bizony nem csak a fejében megtörtént kép lesz, hanem valósággá válik, és Dashban tudatosul, hogy most ez nem csak a képzelete szüleménye, hogy ez nem csak egy illúzió. Ez a hideg valóság. MEgrebben a szeme, és az eddigi kissé tébolyult tekintet lecsillapodik, a világos szemek kissé tétován néznek a másikra. Aztán a pólóért kapnak, és elindulnak. Áll... Nem érti. Nem érti, hogy tehette, mi volt az, ami erre ösztökélte. Odabent sűrű köd, és zűrzavar, mindenki fejvesztve rohangált,és kereste a válaszokat, amiket sehogy sem talált. Csak pislogott, és nézte, ahogy Theo utolsó mondatai után megfordul, és elindul. MIÉRT? Hogyan... ??? Hol... Ki... Mikor...????? És annyi kérdés,meg töredék, hogy a feje belefájdult. Két keze esetlenül lógott mellette, és még mindig nem tudta elszakítani a tekintetét Róla. Hirtelen a szája kinyílik, és arra lesz figyelmes, hogy beszél.*
- Theo... Ne haragudj... Ne menj el...
*Az elején még elég érthetően mondta, de az utolsó mondatot szinte már suttogta, elég halkan mondta, de a másikhoz eljuthatott még, ha nagyon akarta. Egy ideig még bűvölte zöldjeivel Theo szürkéit,aztán valami megmoccant a nyakában. Összerezzent, és tétován nyúlt a kígyó után. Megsimogatta ujja hegyével a fejét, kissé kockás mozdulattal. Nem volt boldog, de nem is volt dühös... De... Ez még csak nem is szomorúság. Akkor mi ez az érzés? Csalódás? Nem... Érzett már ilyet, amikor egy lányról kiderült, hogy nem olyan, amilyennek tűnt... Ez valami új... Végül csak a tóra nézett, és próbálta a látványt magába szívni, a nyugalmat, hogy a belül saját magát ostorozó gondolatok megnyugodjanak. Állt, nézett maga elé, a hullámokat kapta el, miközben arcán is látszott, hogy odabent valami nincs rendben. Bűntudat? A szemöldöke halvány ráncokat rajzolt szeme felé, és közben ráharapott a nyelvére, mert francia szavak tódultak nyelére. Nem akart szólni. A húrt elszakította, és meg kel várni, míg új kerül helyére. Anélkül hamis lenne a zene. Valami sürgősen kell, ami lenyugtatja... A másik keze ökölbe szorult, és fejét még inkább elfordította. Fájt... Nem is az, hogy elutasították. Nem mindenki egyforma. Hanem... Valami más. Eddig nem ismerte volna önmagát? Mit csinált? Miért tette, amit tett? Mi volt az az érzés, ami elhatalmasodott rajta, és ami magával ragadta, és vitte, vitte őt az őrületbe? Hogyan történhetett ilyen? Nem akarta, hogy ez legyen a vége. Nem akarta, hogy egy barátság így végetérjen... Theo...*

Dash

*Nézzem, ahogy kicsit csüggedten áll, valahogy, mint egy madárijesztő, amit túl sokáig fújt a szél és vert az eső, túl sokszor fagyott meg, és tűzött rá a nap, mára már vígan ülnek rajta a varjak, mert senkit sem tud elijeszteni, minden dicsősége, és tekintélye elillant az idő során. Csupán Dashnek nem kellettek évek, pillanatok műve volt. Ma már másodszor mutatta nekem olyan arcát amit még sohasem láttam ezelőtt. Érdekes volt, és valahogy riasztó is. Valahol mégis ott ült bennem egy kis reménysugár, hogy a folytonos lazaság mögött valóban egy érző szív van, és vágy a szeretetre, gondoskodásra, ami ily módon próbál kitörni, csak nem tudja, hogyan tegye ezt. Gyermek, aki a játékát kérleli anyjától. Ez a kép váltotta fel a bukott szalmakirályét bennem lépésről lépésre. Nem mentem el, maradtam, és néztem, elemeztem, az arcomon egy ritka jele a komolyságnak, érettségnek. Milyen furcsa nap, ma mindenki szerepet cserél…
A hangja is más, ahogy lassan elhalkul, és szépen kér, kicsit fájdalmasan, valahogy nem tudok már mérges lenni rá. Sőt, visszakúszik egy mosoly az arcomra, bár csak halovány, de legalább őszinte. Pár lépést teszek megint felé, előrehajolok, a kígyóra lehelek egy apró puszit, de csak a csúszkálóra szigorúan. Próbálom logikusan végiggondolni, de ez nálam úgysem működik, helyette inkább megérzéseimre hallgattam. Nincs olyan ok, amiért most oda adnám magam neki, semmilyen formában, az én szívem másé, még ha az a személy talán soha nem is fog rám úgy nézni, ahogy én rá. De persze az emberi lélek folyton változik, meg kell adni az esélyt, meg kell tudnia ítélet előtt az embernek, hogy valóban őszintéek-e a másik szándékai. Másként viselkedik, mint eddig valaha, de ez ügyes trükk is lehet. Akarok hinni benne, hogy jó, és kedves, éppen ezért merek most kockáztatni, biztos vagyok benne, hogy nem fog csalódást okozni, ha egyszer megérti, Én hogyan is gondolkozok.*
-Dash, MOST megyek el, azért hogy lenyugodj, de nem megyek el örökre. Találkozhatunk még. Vacsoránál, ha odajössz az asztalunkhoz, akkor beszélhetünk. *Már szélesebb a mosolyom, talán a hangomon is hallatszik a kis jókedv is. Ez így jó lesz, sőt tökéletes! Ha tényleg nem csak játszik velem, hanem őszinte, akkor nem fogja bántani a büszkeségét, hogy hugrások között mutatkozzon mindenki előtt, és ott elég sokan vannak, hogy ne jusson semmi furcsa se az eszébe. Sőt, időm is lesz megfigyelni egy kicsit. Valahogy elfog egy fojtott izgalom, kicsit olyan mind egy játék, detektívesdi… de nem, komolyan kell vennem, ha azt akarom, hogy ő is komolyan vegyen engem. Ebből viszont nem fogok engedni semmilyen körülmények között sem. Még egy pillanatig szemlélem a hátát, azután megfordulok, és halkan elsétálok vissza a parkba.
Annyira furcsa volt ez a délután, mintha egyenest belezuhantam volna a nyuszi gödörbe, át a világ másik felére, ahol fejjel lefele sétálnak az emberek. Útközben előkapom a pálcámat, és gyors suhintással szárazzá varázsolom a pólót és a rajtam lévő nadrágot is, a forró gőz kicsapva majdnem megéget. Hiába, ezt még gyakorolni kell. Felhúzom a felsőt, és már észre se lehet venni nem is olyan rég még mik történtek közöttünk, talán csak az a kis fura fény árulkodik a szememben, vára az estét, és az igazságot.*

*Végtelenül hosszúnak tűnt az a pillanat, amig Theo megfordult teljesen, és lassan visszasétált. A kis kígyócskának, ami a nyakában volt, puszit adott, de Dash nem kapott. Nézte a másik arcát, de semmit sem tudott onnan kiolvasni. Nos, így járt... Mindennek ára van, és ezen a világon bizony még talán a lélegzetvételt sem mérik ingyé... Akkor az ő tettéért mi lesz az ár? Hogy mondja meg Theonak, hogy ő alapjáraton gyári hibás, és hogy szeretni nem képes, viszont van benne valami, ami sokkal több, mint kíváncsiság... Hogy mondja el, hogy... Nos, biztos hogy nem ez a pillanat, amikor ezt el kell mondania. Hogy letisztázza... Mielőtt még a másik sikátorban fog bolyongani. Most ez viszont nem számít. Theo figyelmesen vizsgálgatja, és ő nem rejt el semmit sem, kivéve talán azt a keserűséget, ami bent marja szét, hiszen... Ő nem ilyen, ő nem ez, és mégis... Megtette, de most már túl késő bánkódni. Theo viszont úgy tűnik, valahogy kibogozta az arcát, és látta, hogy kissé fel van zaklatva. Igen.. Magány kell most neki, és mégis fél, hogyha egyedül marad a gondolataival, akkor el lesz veszve. Sok volt ez így... Ám Theo megint csak képes volt a gondolataiból kizökkenteni. Vacsoránál? A szemöldöke felcsusszant, és a smaragdzöld szemei kivillantak. Mosollyal megtűzve kapta ezt. Aztán a Hugrás eltűnt, és ott maradt Dashiell egyedül. Kétségekkel, gondolataival, kérdéseivel, és hatalmas zűrrel a fejében, amik rosszabbak voltak, mint a rinocéroszok, amik a gyomra helyén jártak csárdást. Lassan leült a földre, egyik lábát felhúzta, és a kezét rátette, míg a másik kezével hátul támaszkodott, és a másik lába meg kinyújtva maradt. Elnézett a tó felett, és hagyta, hogy a kígyó lassan lecsusszanjon róla, és a sás között újra eltűnjön. Sóhajtott, és a térdén pihentetett kezével előhúzott egy csokiszeletet, és azt kezdte el rágcsálni. Eszébe jutott, hogy egyszer valamelyik lány azt mondta neki, a csoki a szeretetéhség jele... Valóban az volna? Szeretetéhes? Mikor azt sem tudja, mi fán terem az ilyesmi...
Aztán gondolatai új iránt vettek, és a vacsora körül kezdtek forogni. Egy Mardekáros, aki a Hugrásoknál ül... De ha annak a fiúnak ez olyan fontos, ám legyen. Szóval kicsit később megy le, hogy Theo már biztosan lent legyen, mert hogy csak úgy odaüljön, az roszabb volt, mintha egy éhes medve barlangjába rohant volna be ordítozva... Az ottani lányok...Erre a gondolatra már elnyúlt a földön, és hagyta, hogy a délutáni nap sugarai cirógassák... A fűszálak simogatták, és ő meg illuzionált magának valakit a természet helyére... Hogy nézzen ki? Jó kérdés... Lényegtelen... Egyik pillanatban még égkék szemek néztek rá, másikban acél... Hogy hosszú, szőke és puha fürtök lengtek a szélben, hol meg kis felzselézett tüsi ugrott be egy koboldszerű archoz. A Nagy Ő kérem változó. Szóval nem létezik... Létezik ilyesmi?
Hirtelen ült fel, és körbenézett... Elaludt kint. Hűvösödött, és erre ébredt. Órára pillantott, és megállapította, ha most elindul, még lesz ideje ruhát is cserélni a vacsora előtt. Feltápászkodott, leporolta magát, majd francia nyelven káromkodott egyet, mikor egy zöld foltocskát látott meg egyik kedvenc ingén... Majd kivarázsolja... Aztán nem sokára ő is eltűnt a kastélyban...*

Adelicia

Mitch Grosieanról köztudott volt, hogy imádja a társaságot, és bárkivel el tud beszélgetni függetlenül származástól vagy háztól. Ez elég furcsa vonás főleg egy olyan mardekáros fiútól, aki az egyik legnevesebb francia aranyvérű család sarja, és akit a sárvérűek megvetésére neveltek éveken át. Ebből is látszik, hogy a nevelés nem minden. Mindig is sajátos elképzelésekkel rendelkezdett, és úgy volt vele, hogy az életben semmi sem kötelező. Kedvesség, megértés, közvetlenség, mézesmázos stílus és szerénység. Ezekkel lehetne őt jellemezni. Sokat dolgozott azon, hogy mindenki úgy tekintsen rá, mint egy földre szállt angyalra, mint egy igazi szentre, pedig az álarc mögött valójában egy beképzelt, elkényeztetett kisgyerek van, aki imádja manipulálni a körülötte lévő embereket.
Igaz, a jó kisfiú szerepet egy évvel ezelőtt sikerült elrontani azzal, hogy csatlakozott a főinspektori különítményhez, amit a diáktársai nem fogadtak túl pozitívan. Sokan még mindig emlegetik , hogy mikor Umbridge hatalomra került, ő rögtön mellé állt. Természetesen azzal védekezik, hogy nem önszántából csinálta, csak kényszeríttették. Ezt pedig a nagy részük be is veszi, mivel elég jó színészi képességei vannak, így nem jelent számára nehézséget eljátszani az ártatlan báránykát, a szegény áldozatot.
Bár szereti, ha emberek veszik körül, néha úgy érzi, hogy jobb lenne, ha bezárkózhatna a szobájába, ahogy azt otthon teszi. Ez azonban a Roxfortban nem megoldható. Mikor idekerült nagyon meglepődött azon, hogy nem egy ötcsillagos lakosztályt kap, hanem több emberrel kell együtt aludnia egy olyan helyen, ami kisebb volt, mint a londoni szobája. Ezen gyorsan túltette magát, de az egyedüllét utáni hiánya ettől nem oldódott meg. Még elsőéves korában felfedezte a tó kelti partján fűzfát, ami tökéletes hely arra, hogy egy kicsit elvonuljon a tömeg elől.
Azon a pénteki délutánon is éppen a fűz alatt ücsörgött. Kezében egy penna, térdére pedig egy kis könyvecske volt támasztva. Igen, ez nem volt más, mint a naplója, amiben leírja minden fontos élményét és persze a legtitkosabb gondolatait. A naplót nagyapjától kapta az egyik születésnapjára olyan bűbájjal van védve, ami megakadályozza, hogy bármilyen illetéktelen személy beleolvasson. Mitchnek viszont még ez a bombabiztos védelem se volt elég, ezért csak francia nyelven írt bele biztos, ami biztos.
A fa ágai tökéletes takarást biztosítottak, így már csak azt kellett remélnie, hogy nem jár arra senki, aki megzavarhatja. Már egy órája ott üldögélt, és folyamatosan csak írt. Mellette a földön két elnyomott cigi csikk hevert. Kicsit már fájt a háta a kemény fától. Mindig azt tervezte, hogy majd egyszer hoz egy párnát, amitől majd kényelmesebb lesz , de eddig folyton elfelejtette, így maradt neki a kemény talaj és a kemény kéreg na meg persze az összekoszolt ruha.