Roxfort RPG

Fa, fa, fa, fa, cserjék, aljnövényzet, és térdig érő avar. A levelek közt bármi rejtőzhet, de itt még semmi veszélyes nincs.
Amíg a kastélyt látod, nem lehet baj... ugye?

 /Wade/

*Könnyed léptekkel cikázik a réten. Szemeivel a lába alá boruló zöld szőnyeget méregeti, melyeknek szálai megadóan hajolnak el cipője alatt, majd titkon, mikor már messzebb jár, egyenesednek újra fel. Caline a megszokott mosolyával lépked, talán kicsit furának is tűnhet néhány diáknak, de minek szomorkodni, ha egyszer boldog is lehet az ember? Legalábbis a lány így gondolja. Ahogy lépked, meg is feledkezik hóna alá bevágott könyvéről, melyet még mugli barátnőjétől kapott, és sajnos azóta sem olvasta ki. ~Tényleg, még Emnek is írnom kéne...~ Gondolataiban elmerülve tovább császkál, mígnem egy furcsa dolgot érez koppanni tarkóján. Szabad kezével gyorsan odakap, míg szemeit gyorsan az égre emeli. Egy vízcsepp volt, mely egy közelgő esőnek volt hírnöke. Line arca kicsit elváltozott mikor meglátta maga fölött az eget. Az előbb még szinte ragyogó kék égbolt, egyik pillanatról a másikra változott át. Vad sötét hömpölygő felhők takarták el a mesébe illő kékséget, és hangos dörmögéssel jelezték, hogy nem állnak túl jót magukért. Line körbenézett maga körül, de a kastély már igen messze volt, közben az eső is megeredt. Tovább nézelődött, szemeivel keresett valami helyet ahova elbújhat, de hamarosan az esőfüggöny oly sűrűvé vált, hogy már alig látott a leányzó. El kezdett szaladni, bár még ő sem tudja merre. Lábai alatt cuppogni kezdett, az előbb még száraz föld, mely az esőtől átváltozott sárrá. Nadrágjára is felcsapott a mocskos barna eső-föld lé. Nem is lenne túl nagy gond, hogyha nem rövidnadrágba jött volna ki... Végül elé tárult egy erdőség. Nem ment be, csak a legelső fa alá dobta le magát szuszogva. Oda is becsöpögött a felhők könnyei, de a fa oltalmazó lombja csak keveset engedett át a lány hajára, ami már amúgy is elázott. A fa alól bámulta a vad esőt. Mintha minden csapját nyitva felejtette volna az Isten fenn a mennyekben. ~Csak villámok ne legyenek! Könyörgöm!~ De hiába Line minden könyörgése, hamarosan felvillant az égbolt, és néhány pillanat után, hatalmas robajlás követte. A barna hajú összehúzta mégjobban magát, térdeit egészen mellkasához szorította, és remegve bámult. Szerette a gyönge nyári záport, a vadabb hömpölygő esőt. Csak villámok ne lennének! Nagy levegőt vett, ekkor újabb villámcsapás, mely minden porcikáját átrázta. Csak tudná, hogyan fog erről a helyről kijutni...*

Caline

Már megint elkószáltam, mindig a magányt keresve hosszú sétákat tettem amikor volt szabadidőm, és ilyenkor általában nagyon eltávolodtam a kastélytól. Így volt ez most is. Zsebre rakott kézzel a világ és saját dolgaimon gondolkozva elindultam sétálni, és utam a tiltott rengeteg felé vezetett, azonban nem állt szándékomban bemenni az erdőbe. Azt a roxfortos házirend szigorúan ellenezte, és súlyos büntetés járt annak aki megszegte. És állítólag Acramantula is van az erdőben. Ez a lény. Féltem tőle, vagy inkább undorodtam a múltbéli események miatt az acramantulától, és ezért nem volt szándékomban az erdőbe sem menni. Nem félek ha pontos akarok maradni hisz szembe mertem szállni vele amikor szükség volt rá, ám mégsem tudtam segíteni azon akit szerettem. Ilyen a sors fintora. Mindenkinek megvan a maga keresztje. Nekem ez volt az, a harc a gonosz ellen, csak nehogy túlnőjön ez a cél. És őszintén szólva úgy mint Rémszem Mordon nem akartam bekattani, hisz hiába a kor egyik legnagyobb aurorja, kissé becsavarodott. De meg is értem, ha valaki ennyire harcol a sötétség ellen, akkor a sötétség az életévé válik. De tisztelem azt az embert, főleg a kitartását. Kilenc hónapig egy ládába volt bezárva, és ott tartotta fogva egy őrült halálfaló. Csak azt nem értem hogy az igazgató és elvbaráti köre hogy lehetett annyira naiv hogy nem vette észre hogy nem ő az igazi Rémszem. De gondolom megvan ennek az igazi oka.

Addig-addig elmélkedtem amíg azt vettem észre hogy valami hideg ér a tarkómhoz. Észre sem vettem hogy az egész ég sötétbe burkolózott az esőfelhők miatt és mindjárt szakadni fog az eső. A gondok leterheltek és a különböző gondolatmenetek és most egy kiadós ázás lesz az eredménye. De szeretem az esőt, nem tudom miért de nagyon szeretem. És most ahogy néztem elég messze vagyok a kastélytól. Egy füves részen voltam és az erdő mentén megyek inkább vissza úgy azt hiszem gyorsabban vissza érek. El is indultam és alig tettem meg száz métert az eső úgy szakadt mintha dézsából öntötték volna. Ez szuper, szeretem az esőt, de nem ennyire, és még szerencse hogy talár volt rajtam. Ilyenkor és tuti hogy csak én vagyok ilyen peches hogy kint ázok a tiltott rengeteg szélén. Ez tényleg masszív tudás hogy valaki ilyen szerencsétlen legyen, de semmi baj, legalább kiszellőztetem a fejem. Rám fért már, csak ezzel az időjárással az a gond hogy inkább kiázik a fejem és nem kiszellőzik, de sebaj. Csak ne lenne ekkora sár és ne lenne minden vizes ahová csak lépek az jelentősen kellemesebb utat biztosítani, de már csak azzal foglalkoztam hogy visszaérjek. És tuti hogy a kastély minimum egy órányira van, ilyen viharban. Mondjuk a villámok kissé veszélyesek lennének ha a fáktól messzebb lennék mert akkor potenciálisan belém csapna a villám ami nem túl kellemes..., de nem riadtam meg hanem tovább haladtam. Nem állt szándékomban meghúzódni az eső elől az erődben mert nem kívánt lények is lehetnek ott és nem tudni hogy mikor áll el az eső. Már elég szép kis távot tettem meg szakadó esőben amikor egyszer csak oldalra néztem és valami meglepő dolgot láttam. Egy lány ott üllt az erő szélén úgy hogy a lombok takarták, és fedezéket adtak neki az eső elől. Vissza kellene mennem, ám nem hagyhatom itt ezt a lányt. Mély levegőt vettem és elindultam felé. Amikor elég közel mentem úgy hogy a fák valamennyire engem is takarásba vegyenek akkor megszólítottam:

-Szia! -mindenem tiszta víz volt, de jelenleg nem érdekelt, csak a megrémült lánnyal foglalkoztam. Vajon mit keres egy ilyen csinos lány itt a tiltott rengetegnél? De ez ráért később is- Hát ezt jól megkaptuk. -láttam hogy a lányon alig van valami öltözék. A talár egyik előnye hogy hiába tiszta víz nem nagyon ázik át, levettem  a talárom és felé nyújtottam. -Tiszta víz vagy. Ez sem a legszárazabb, de jobb a semminél.

Hát úgy látszik hogy itt ragadunk egy ideig hisz gondolom a lány nem akar majd megázni, és a villámok valamint a dörgések is egyre erősödtek, ám valahogy nekem itt a tiltott rengeteg széle sem nagyon tetszett. Én nem voltam akkora takarásban mint a lány és rám még zuhogott az eső, de ez nem nagyon foglalkoztatott. Szerettem az esőt, maximum lesz egy kis betegség, de semmi komoly remélhetőleg. Fontosabb hogy az ismeretlen lány aki itt ül a fáknál ne legyen semmi baja. Reméltem hogy a lány megenyhül a megjelenésem láttán, hisz egyedül itt ülni ilyen esőben az erdő szélén nem lehet valami kellemes.

 /Wade/

*A villámok továbbra is kitartóan cikáztak a lány feje fölött. Line már lassan úgy érezte, hogy direkt ellene esküdtek össze az égiek. Vagy csak szórakozásból cukkolják a lányt, vagy valami büntetést sóznak így rá. De miért büntetnék? Mit tett ő olyat, amivel ily módon meg kell fizetnie? Netán az olyan nagy baj, hogy egyik éjjel takarodó után kiszökött a rétre és onnan kémlelte az éjszaka fényeit? Igaz, történhetett volna vele valami, de akkor is! Egy kókuszdió a fejére talán célszerűbb és igazságosabb lenne. Egyre kisebbre próbálta magát összehúzni, minden egyes dörrenésre. Érdekes. Máskor mindig nagyobb szeretne lenni. Főleg miután belépett ebbe a suliba. Itt mindenki olyan magas, hogy már szinte fáj a nyaka. Már-már azon gondolkozik felcsap egérnek, vagy egy kismacskának. Persze azért ő sem volt olyan kicsike, csak szerette és tudta is túlreagálni a dolgokat. Csak nem mondja ki ezeket a gondolatait, esetleg csak Gilesnek a bátyjának, de néha már őt is hagyja ezekkel a felfújt kis gondolataival. Tényleg Giles! Ő kéne most ide! Ő biztosan meg tudná nyugtatni ebben a pokoli időben. Gyermekkorában is mindig hozzá rohant, ha ilyen istentelen idő szakad rá. Bár azóta eltelt sok év, és ritkultak ezek az "átszökök tesómhoz" dolgok, meg persze szobatársai is lettek, akik mellett szintúgy nem félt. De most mégis, egyedül gubbaszt a fa alatt, arra várva, hogy végre a felhők visszahúzzák kedves függönyeiket. Bár azzal nincs is túl nagy gondja, inkább a villámok dörrenésével. Akár hogyan is próbálna sietni, minden egyes dörrenésnél földbe gyökerezne a lába, és csak jó pár percre rá tudna újra nekiiramodni. Sóhajtott egy nagyon Line, majd egy apró mosoly rajzolódott ki újra arcára. Nem örömteli volt, inkább gúnyos. Azért is, mert annyi mindent olvasott már a villámokról, olyan sokat tanult már keletkezésükről, és mégis annyira fél tőlük. Pedig csak egy egyszerű természeti jelenség ami... Hatalmas csattanás, amire mosolya újra leszalad szájáról, és fejét térdén pihenő karjai közé temette. Inkább ne is lássa mi folyik odakinn. Vízen kívül... Az eső kopogása apránként újra megnyugtatta, az előbb kirémült lányt. Egy megkönnyebbül sóhajtás is kiszaladt rajta, bár tudta, hogy nem sokáig fog ez tartani, csak addig még nem durran egy ágon, vagy földön a következő villám. Hosszú idő telik el, így korom sötétségben, majd egy hang. Érdeklődően kapja fel fejét, és célba is talál tekintete, egy fiú szemeiben. Pár pillanatig csak némán nézett az újonnan érkezőre, majd mosolyát újra eleresztette. Miért pont ettől a sráctól fosztaná meg mosolyát, ha amúgy meg mindenki szemügyre veheti? Csak azért mert vihar van, most legyen komoly, netán félős ábrázata? Ugyan! Majd a felé nyújtott talár után kap, gyengéden elveszi, és magára teríti. A sajátját véletlenül szobájában felejtette. Bár tudta, hogy nem viselete büntetést von maga után, mégis mikor már lent volt a réten, már nem volt kedve visszamenni elfelejtett talárjáért. Csak abban reménykedhet, hogy a vihar után mihamarabb beérnek, és újra, akkor már száraz valójára, magára kaphatja a fekete "köpenyt". Végül újra a fiúra emeli szemeit, aki igencsak kedves volt vele.*
- Szia! Köszönöm...
*Nyögi végül igencsak halkan. Várjunk csak! Mit is fogadott meg nem is olyan régen a szobájában? Hogy nem lesz olyan kis ubi, és végre ismerkedni is fog? Áh! Valahogy úgy volt az. Bár úgy ott egyedül a szobában elhatározásokat könnyű hozni, mint itt élesben véghez vinni. Szemeit kicsit végigfuttatta a fiún. Igencsak magas volt, ahogyan azt már megszokhatta, és igencsak vizes, ahogy azt nem szokhatta meg. És még mindig csöpögött szegény srácra a víz. Ha már a talárját volt oly kedves, és átnyújtotta Linennak, akkor neki is kedvesnek kell lennie. Kicsit arébb húzódott, majd a mellette felszabadult helyre mutatva megszólalt.*
- Nincs kedved megvárni velem a vihar végét?
*Hangja csilingelő volt, ám mégis félénk. Tényleg félt, hogy netán első szavait elrontja. Bár nem is volt olyan nehéz ez a "megszólalok, úgy hogy nem kérdeznek" dolog, mint ahogyan azt gondolta. Sőt, meglepően könnyen kapott hangot, a torkában megformálódott kérdése. Mosolyogva újra a fiúra nézett, és várta, vajon lesz e kedve leülni a saras, ámde kevésbé esős helyre, vagy inkább át akar vágtázni gyorsan a kastélyhoz?*

Caline

Rendesen megkaptuk a vihart, és most talár nélkül ekkora esőben vártam hogy reagáljon valamit a lány. Szakad az eső, a pólóm pillanatról pillanatra egyre átázottabb lesz és ennek köszönhetően és is egyre vizesebb vagyok. A kezemben egy fánál állok a taláromat nyújtva egy ismeretlennek, aki először igen meglepetten néz, aztán rám mosolyog és lágyan elveszi a talárt amit nyújtottam felé. Ekkor visszamosolyogtam rá. Szép lány volt, és a mosolya hatására én is mosolyogtam rá. Elég érdekes látvány lehetett ha egy kívülálló látta volna..., de megvolt a hangulata. A fákat megmozgatta az erős szél, a villámok csattogása és dörgése valamint fénye káprázatos látványt nyújtott amikor a kastély felé néztem. Aztán vissza fordultam és a lány már akkora magára terítette a taláromat. Ezután ő szólalt meg. Megkért hogy várjam meg vele a vihar végét. A lány szemébe néztem és vártam egy pillanatot. Nem túl sokat csupán néhány másodpercet. Nem volt kérdés hogy maradok-e, de kellett egy kis hatás szünet, aztán pedig megszólaltam:
-Rendben, természetesen megvárom itt veled a vihar végét. -úgy éreztem hogy akkor még itt fogunk lenni egy jó darabig mert a vihar nagyon erősen dúl, és az eső sem akar elállni. Így itt maradunk és várunk. Legalább is maradok a még mindig idegen nevezetű leányzóval. Az eső még mindig rendesen áztatott és a lány arrébb húzódott hogy leüljek mellé. Miután mondtam hogy maradok a kicsit megrémült lánykával akkor odaléptem hozzá és leültem szorosan mellé. Érdekes helyzet volt, főleg hogy a leányzó nevét nem is tudtam. Először kellemetlenül éreztem magam, nem tudom miért, de olyan furcsa volt minden, ám próbáltam megenyhülni hisz kettesben vagyunk itt az erdő közepén és még sokáig itt leszünk előre láthatólag ebből kifolyólag nem ártana valamit beszélni is hisz ez hosszú várakozás lesz. De lehet, sőt igen valószínűnek tűnt hogy ez az egész jól fog elsülni, hacsak az erőből egy acramantula vagy másféle ragadozó szörny fel nem tűnik. Rossz emlékeim vannak ezzel kapcsolatban, nagyon rossz emlékeim. Tovább kell lépni tudom, de egyszerűen ez a teher örökké a vállamon marad. Megváltoztatta az életem, és lehet hogy ez tart a helyes ösvényen. Hisz olyan útra léptem ami már néha járhatatlan, de kiállok az elveim mellett és amellett amit gondolok. És ha kell örömmel halok meg olyan cselekedet közben amivel tudom hogy jót teszek. Ez egy életérzés. Lehet hogy csak egy túlbuzgó diák vagyok aki dönteni akar élet és halál között, és lehet hogy az is vagyok, ám mindenkinek megvan a maga keresztje, ez pedig az én keresztem.
Egy eső csepp hullt a nyakamba és éreztem ahogy az a póló alá terjed, olyan helyre ahol még nem voltam annyira vizes. Hirtelen ez rázott fel hogy nem egyedül vagyok, hanem egy nagyon csinos lány ül szorosan mellettem és őt kellene megvigasztalnom és bátorítanom hogy amíg mellette vagyok addig nem kell félnie. És ez csak egy kis zápor villámmal. Nem tudom hogy mennyire bízik meg bennem hisz én csak egy idegen srác vagyok a suliból, de reméltem hogy hamar kialakul egy barátságos hangulat, hisz nem harapok. És ő kért hogy maradjak itt, ezért részben szerencsés is vagyok. De lehet hogy csak a félelem beszél belőle. Akárhogy is most itt vagyunk ketten az isten háta mögött, viharban. A lány hangja kellemes volt, és a mosolya is csodálatos. Ez kissé levett a lábamról, ám most a hangulata más volt ennek a találkozásnak. Hisz lehet hogy a sors akarta azt hogy találkozzunk. Hisz ha nincs ez a vihar talán soha sem ismertük meg volna egymást...
A hatalmas villámok folyamatosan hangos csattanással a földre érkeztek. Kissé összeszedtem magam és mélyen a szemébe néztem.
-Semmi baj, ez csak egy kis nyári zápor villámokkal. Reméljük hogy minél előbb vége van. -itt tartottam egy kis szünetet és eszembe jutott hogy vajon mit kereshetett itt ilyen messze a kastélytól? De nem kérdeztem rá, hisz nem az én dolgom, ekkor eszembe jutott hogy még be sem mutatkoztam- Tényleg, még be sem mutatkoztam. Wade vagyok. -és kezet nyújtottam a lány felé, tudtam hogy illetlenség, hogy egy fiú nyújt kezet egy lánylak, de reméltem hogy az illem nem érdekli, és valahogy kezdeményeznem kellett.

 /Wade/

*A kérdés után kis szünet következett. Caline kicsit megijedt a szünet hatására. Netán rosszat kérdezett? Vagy csak egyszerűen nem szeretne itt maradni a srác? De miért is ilyen vészmadár ez a lány? Nem tudja még ő sem. A rosszat, könnyebb meglátni, mint a jót. Persze jómaga mindig azt mondja, hogy ő képes mindenben a jót látni, de ha látná valaki néha a fejében járó gondolatokat, annak nehéz lenne újra ezt beadnia. Majd végre a fiú válaszolt. Rövid szünet volt tényleg, mégis Calinennak elég hosszú ahhoz, hogy mindez lejátszódjon benne. Végül lehuppant mellé a felé magasodó. Így már nem volt olyan nagy méretkülönbség köztük, de így is látszott, hogy kinek a feje karcolja magasabban az eget. Kicsit felsóhajtott. Sóhaja felszabadultabb volt, és örömmel teli, hogy mégsem egyedül kell megvárnia ennek a csúnya esőnek a végét. Bár kissé furcsán érezte magát, hiszen, nem számított arra, hogy a fiú ilyen közel ül hozzá. Ő mutatta ugyan, hogy hova is üljön az ifjú, de akkor is fura volt ez számára. Végül abbamaradtak a szavak, és csak az eső kopogott. Hangosan verte a földet, mintha csak szét szerette volna zúzni azt. Mindez még mindig szép volt, sőt, mintha csak Line belsejébe is verődött volna az éltető vízből. De az újabb dörrenés megint összerázta. Minden porcikája megfeszült, és az eddig kitartó mosolya újra eltűnt arcáról. Nem tehetett róla, nagyon félt, és bármennyire is szerette volna elrejteni ezt a kellemetlen fóbiáját, nem tudta. Kicsit nyomasztotta, hogy a mellette ülő így látja. Biztosan egy esetlen fruskának gondolja, aki minden kis apróságtól így retteg. Pedig nem! Sőt ha úgy van, igen bátor is tud lenni, csak ilyenkor nem. Akarata ellenére, még jobban összehúzza magán a kapott talárt, és félő tekintetét igyekezett minél messzebb terelni a fiú szemeitől. Ám annak hangja nem hagyta. Meglepődött Line a mélyebb hangon, melyet a vihar szele sodort felé. A hang kedvesen csapódott a lány fülének, aki erre, akár mennyire nem akarta, az ismeretlen felé kapta tekintetét. Most még jobban végig tudta futtatni szemeit a srácon. Így közelebbről igen csak helyes figura volt. Mondjuk, távolról is az volt már. Barna szemeiben elveszett a lány szintúgy barna tekintete. Kedvesség sugárzott felé, amit eddig nem sok emberrel tapasztalhatott meg. Családtagoknál, és a szobatársainál. De az utóbbiaknál is kevésbé, szóval, új dolog volt számára ez a tekintet. Mikor újra feleszmélt a szemekből, a fiú ajkaira tévedt tekintete. Nem tudja miért, de akár merre jár, akárkit néz, annak mindig az ajkait fürkészi végig. Mindenkinek van egy ilyen heppje. Legtöbben a szemeket nézik, de ő inkább az ajkakat szereti figyelni. Meg persze a kezeket, de oda most még nem téved le szeme, mert agya figyelmeztette, hogy reagálnia kéne. Ezért szemeit a rózsaszín ajkakról visszaemelte a barna íriszekre.*
- Én is remélem hogy vége lesz. Jó lenne már visszamenni a taláromért, mielőtt lebukom, hogy talár nélkül flangálok...
*Szavai szinte hullámoztak, miközben kezével végigsimított az idegen taláron. Innen is jutott eszébe a sajátja, mit előszeretettel felejt magával hozni. Mikor ujjai végigröpültek a taláron, mosolya is visszatért, mit az előbbi villám nyelt magával, és vitte el a sötétbe. Persze neki mindig volt tartaléka, ami soha ki nem fogy, ezért is vett elő belőle egy újabbat, és mutatta a fiú felé. Előbb is nagy öröm töltötte el, hogy mosolya viszonzásra lelt, hiszen ritka az ilyen. Legtöbbször az embert csak szimplán őrültnek nézik, ha magában mosolyog. Meg amúgy is, olyan jó képű volt a fiú, mikor mosolygott, hát akkor miért ne csalja ki belőle még egyszer? De sikeresen mást is kicsalt a fiúból. Pontosabban Wadeből. Bizony, nevét mondta, és nyújtotta a lány felé kezét is, mellyel szabad utat nyert Line tekintete, és könnyedén végigfürkészhette a fiú kezét. Erős kéz volt, de mégis gyengédség sugárzott belőle. Biztosan azért mert most egy hölgy felé nyújtja. Udvarias fiatalember ez a Wade. Azt pedig, hogy a lányoknak kéne előbb bemutatkozni, Line nem ismeri, így nem is zavarta, hogy a fiú "illetlen" volt. Sőt csak örült neki, hiszen ő nem az a típus, aki csak úgy magától bemutatkozna. A kéz láttán mosolya még szélesebbre húzódik. Könnyedén nyúl a másik kéz felé, és igyekezett határozottan megérinteni azt.*
- Caline vagyok.
*Mondta, miközben gyengéden megrázogatta a markába fogott kezet. Bár inkább az ő keze volt megfogva, hiszen Wade keze nagyobb volt mint sajátja. Majd a bemutatkozás megtörténte után végigfutott akaratlanul is a fiún tekintete.*
- Tetszik a neved. Van valami jelentése?
*Mindig is az őszinte emberek körébe tartozott, így nem zavartatta magát a bók kimondásakor. Meg egyébként sem nagyon tudta, hogy mi illik, mi nem.*

Caline

Ez nagyon különös és rendhagyó hogy egy lánnyal épp viharban ismerkedek itt kint az erdő szélén. Habár ezekben az időkben semmi sem szokványos, de akkor is ez nagyon furcsa. A lány folytonosan mosolygott és nagyon szép arca volt. De nem szabad kihasználnom azt hogy kettesben vagyunk, és egymásra vagyunk utalva. Az nem lovagias lenne hanem olyan perverz és rossz dolog. Úgymond olyan Mardekáros. Én pedig megvetettem a Mardekárosokat. Lehet hogy van köztük jó fej, de a nagy átlag nem az és azokból lesznek a Halálfalók és a sötét oldali varázslók. Ez az utálat nem is tudom hogy miből ered. Talán a szüleim halálából. Igaz apám még él, de számomra mind a ketten halottak. Nem egy Halálfaló végzett édesanyámmal hanem csak egy szimpla tolvaj szúrta le. Talán csak az a nap volt rosszabb amikor az Acramantula...., ez a két esemény összehasonlíthatatlan hisz egyiket sem lehet szavakban kifejezni. Mind a két eset szörnyű volt. És apám árulása is annak köszönhető. Nem tudom hogy mi vette át rajta az uralmat, de nem gondolt rám amikor bosszút állt. Mit gondolt hogy azt az eszmét amiért harcolt a varázsló háborúk alatt hogy árulhatta el? Igaz lehet hogy én is ezt tettem volna, sőt mai ésszel ezt tenném, de nekem nincs fiam, csak egy nagybátyám. Akit szeretek hisz nélküle most nem biztos hogy itt lennék, és megad nekem mindent ami csak kell, de a pénz nem boldogít. Igaz jó ha van, és a nagybátyám ismerősei segítségével még sok dolgot elérhetek, de nekem az jelenleg nem fontos. Egyenlőre csak szeretnék szembe szállni Voldemortal és embereivel. Lehet hogy az első csatában meghalok, de legalább érdemes dolog közben teszem ezt. De már megint hogy keveredtek ide a gondolataim. A lánnyal kellene foglalkoznom, hisz az nem kihasználás ha esetleg végigbeszélgetjük ezt a délutánt. És mi van ha esetleg flörtölünk mi van akkor? Miért nem lenne szabad. Legalább mind a ketten lazítunk egy kicsit. Amúgy is ezt a csinos csajt valakinek el kell szórakoztatnia mert ahogy láttam amikor villámlott csak jobban összehúzta magát bizonyosan védelmet keresve. Ez mindent elárul, hoy miért kért meg hogy maradjak itt. Valószínűleg fél a vihartól, vagy a villámlástól. Mindenkinek megvan a maga keresztje, és mindenki fél valamitől. Én is félek, elég gyakran ha olyan helyzet adódik, de a félelem ad erőt. Ha nem lenne félelem az életnek mi értelme lenne? Ha valaki szembeszáll a félelmével akkor olyan önbizalmat és motivációt kap ami erősebbé teszi egy bátor embernél is. Legalább is nekem ez a tapasztalatom. Lehet hogy tévedek mint mindig, de számomra ez igenis fontos. Mert egy nagy ember is egyszer azt mondta hogy a Bátor Önkéntesnél nincs erősebb. Aki hétköznapokban átlagos, de ha bejön a vész nem menekül hanem a félelmével szembe szállva kilép a sorból és szembe száll a saját mumusával. Itt van ez a lány. Még nem készült fel hogy szembe nézzen ezzel a félelmével. Valószínűleg ha egy acramantula előttem teremne meg sem tudnák mozdulni a félelemtől, így még nekem sem jött el az idő.
Amikor összehúzta magát éreztem hogy valamit tennem kell, nem hagyhatom azért hogy a félelem átjárja, most inkább felszabadultnak kellene lennie. Hisz nincs oka félni, elég kicsi az esélye hogy pont idecsapjon a villám. Esetleg az hogy én vonzom a bajokat, de az csupán nézeteltérésekből adódik.
De a lány végre megnyílt és végre beszélt. Igaz nem a legfényesebb dolgokról, mert ha talár nélkül elkapják akkor valószínűleg büntető munkát kap. Nem azt nem hagyhatom, inkább engem vegyenek felelősségre ne pedig ezt a lányt. Igaz az ő hibája hogy nincs nála talár, de mindenki követ el hibákat, senki sem lehet tökéletes.
-Ne félj nem fogsz lebukni. -ekkor ismét visszamosolyogtam rá -Igaz a talárom kicsit nagy rád, de amíg fel nem érsz a hálókörletedbe addig legyen rajtad, akkor az esetleges büntetést elkerülheted, nekem úgyis van másik talárom, és ez pedig majd visszakerül.-Ez a helyes cselekedet. Maximum valamilyen pluszmunkát kell vállalnom ha lebukok, de annyi baj legyen. Ezért a lányért megéri az a plusz munka.
Ezután kezet fogtunk, nagyon kecses és puha keze volt. Én illedelmesen és lágyon fogtam a kezét, és ő rázta az enyémet nem pedig fordítva. Furcsa érzés fogott el, és én csak mosolyogtam mint a tejbe tök. Valahogy úgy mint ő. Ebben nagyon egyformák vagyunk, ok nélkül mosolygunk, vagy talán van oka, egymás jelenléte. Nagyon vonzónak találtam a lányt, és nem csak ez volt a mosolyt kiváltó ok. Hanem valami megfogott benne. Talán a mosolya, vagy az hogy hagyja ha segíthet neki az ember. Sokan arroganciából már a talárt is visszautasították volna, de ő nem.
Bemutatkozott. Nagyon gyönyörű neve volt, Caline. És ezután a nevemet dicsérte, hogy szép név lenne-e még nem gondolkoztam rajta, és a jelentését sem tudom. De ahogy észreveszem a lány flörtöl velem? Talán nem is olyan félénk. És én elnevettem magam, csak egy kis kacagás volt. Örömteli teli kacagás.
-Nem tudom hogy van-e jelentése, még soha sem néztem utána. De neked is nagyon gyönyörű neved van. -a mosoly a képemről még mindig nem fagyott le, sőt -Ez egyébként flört volt? -ezt költői kérdésnek szántam és folytattam mielőtt még zokon venni, pedig csak mókáztam -Ilyen szép lányt szinte még soha sem láttam, és nem gondoltam volna hogy épp egy vihar kellős közepén találkozok veled Caline. -Nem tudtam hogy mi ütött belém hogy ezt mondom, de semmi rosszat nem érzek ezekben a szavakban. Sőt szerintem nincs mit kellemetlennek éreznem, csak kimondom azt amire gondolok. Lehetséges hogy azt hiszi hogy zaklatom vagy ilyesmi és elküld a fenébe, de reméltem hogy értékeli majd a bókjaimat.

 /Wade/

* Pillantásaival a fiút fürkészi. Még mindig nehezen hiszi el, hogy képes volt megszólalni, és nem kukult meg teljesen. Giles milyen büszke lenne rá! Vagy ha nem is büszke, akkor legalább örülne, hogy a kis hugica végre társalog. Vagy valami ahhoz hasonlót igyekszik művelni. Természetesen, ha nem jön a vihar, akkor nem ezt csinálná. Valószínű, valahol a rét közepén feküdne, és Emtől kapott könyvét olvasná, amit még mindig ott szorongatott ölébe, óvva mindenféle víztől. Bár a műanyag fólia, mibe csomagolva volt, még mindig rajta volt, és némiképp védte az ázásra hajlamos lapokat, de egy jó könyvmoly nem bízza a véletlenre. Régen kapta már azt a könyvet, talán még 7 éves volt, de akkor a lány a lelkére kötötte, csak akkor nyissa ki azt a könyvet, ha nagyon messze kerülnek egymástól. És lám, most nagyon messze vannak. Még ha helyileg nem is annyira, de a Mugli és a Varázslóvilág között mégiscsak egy nagy szakadék van. Viszont az érdekes, hogy Em szinte megérezte ezt, hogy elkerülnek egymás mellől. Bár mindenkinek vannak megérzései, ráérzései, vagy olyan gondolatai, mik az elkövetkezendőkben bekövetkezik, így hát ez sem lehet több, mint egy egyszerű megérzés.
Kicsit erősebben magához szorítja a könyvet. Hiányzik neki Em, kit már hosszú ideje nem látott. Bár lassan itt lesz a szünet, és most ráveszi bátyját, hogy utazzanak haza, még ha csak egy hétre is! Elhatározására elégedetten sóhajt, közben a fiú felé emeli szemét, aki egy kicsit butaságot ajánl fel. Vagyis nem butaság, mert Linenak csak jó, de a fiú részéről sehogy sem kedvező. Először a lány csak könnyedén megcsóválja fejét. Hiába, nagyon kedves tőle, és legszívesebben azt mondaná jól van legyen, de akkor sem, ez már túl sok lenne.*
- Éppen elég az nekem, hogy most rajtam lehet, amiért nagyon is hálás vagyok. Még egyszer nagyon köszönöm. De amint eláll az eső, én szeretném neked visszaadni. Ha valami hibát követek el, akkor annak viseljem a következményét! Nem szeretném, hogyha más bajba kerülne miattam, pláne nem egy ilyen kedves valaki mint te.
* Majd kedves mosolyt villant a fiú felé, akin szintúgy még mindig mosoly ül. Végre valaki, akinek nem olyan búskomor az ábrázata. Mondjuk sok ember van itt a Roxfortban, akik mosolyognak, de ha egyedül van az ember, vagy nem éppen viccet hall, akkor ritkán mosolyog. Általában búskomor, vagy egyszerűen komoly arccal vágtat a folyosón, és csúnyán megnézi azt, aki viszont ilyenkor is mosolyog. Igen, Caline sokszor tapasztalta már, hogyha szembe jönnek vele, nem mosolyt csal ki a másikból, csak egy megvető pillantást. "Őrült..." gondolhatják sokan, de miért is? Miért őrült valaki, mert boldog próbál lenni? Vagy legalább vidám? Eleget kapott már a szomorúságból, a gyászból, hát hagy legyen most már mosoly rajta. De, vannak reménykeltő diákok is, akik Caline mosolya láttán visszamosolyognak. Ők is biztosan hasonlóan vélekednek, vagy egyszerűen feldobja őket a lány derült arca. Mindegy, a lényeg, hogy egy darabig ők is mosolyogva léptetnek, amire Calinennek mégnagyobb mosoly szokott arcára fagyni. Ennyit is tett ismeretlen ismerőseiért. Igen, így hívja azokat akik szintúgy mosolyognak mint ő. Netán Wade is egy ismeretlen ismerős? Most hirtelen nem emlékszik rá, akárhogy próbál összpontosítani. Biztosan a vizes haj teszi, vagy csak egyszerűen nem látta még. Hát ha az utóbbi, akkor nagyon sajnálja, hiszen egy ilyen helyes ismeretlen ismerős rá fért volna. De... Ha már úgy vesszük, már egy ismeretlen ismerős... És lehet hogy a végül még ismerős ismerős lesz? Nem hangzik rosszul.
Ám ahogy ez végigfutott agyán, máris furcsa "megjegyzést" kapott. A dicséret, amit nevére mondott Wade, szinte kikerülte füleit, mintha az nem is kéne oda, és a hozzáfűzött kérdés ragadt meg benne. ~Flört?!~ Kicsit elkerekedtek szemei, amiket le is kapott Waderől, és a távolba nézett. Pár pillanatig bámult, majd fészkelődni kezdett, úgy hogy egy hangyányit távolabb kerüljön a fiútól. Caline, és a flört? Ez tényleg az lett volna? Egy egyszerű megjegyzés melyet egy lánynak is könnyedén megejtene, az flört? Ha úgy vesszük tényleg szimpatikus a fiú Calinennek, de, hogy ennyire ostoba módon rögtön a fiú tudtára adja? Hiszen ezt nem szabad, egy valamire való lány nem viselkedik így. Jobban összehúzza magát, és mosolya is elillan arcáról. Mindez kevesebb mint egy pillanat alatt játszódott le, hiszen jött is Wade következő szava, melyek kicsit megnyugtatták Calinet, de nem teljesen.*
- Nagyon köszönöm... Én pedig, még sohasem találkoztam ilyen... *Kicsit elgondolkozik, mit is mondhasson. Most hogy megrettent, legszívesebben már nem is fejezné be ezt a mondatát. De végül tekintete a talárra szalad, melyet még a barna szemű nyújtott át neki. Hát kell ennél több?* - Ilyen jóra való sráccal mint te.
*Nyögi végül, miközben szemeit a fiúra emeli. Jól esett neki ez a dicséret, és lám, most már a másik, a "flörtös" előbbi dicséret is megérkezik. Caline arcára visszaül egy könnyebb, mégis valamivel többet mondó mosoly. Konkrétabban azt mondja mosolya, hogy még soha nem dicsérgette így senki, és jól elraktározta ezeket a szavakat.*
- De az tényleg érdekes, hogy ilyen rossz időben találkozunk. Lehet azért, hogy jó emlékeim is legyenek ezzel a förtelmes idővel kapcsolatban.
*Mondja végül, már kicsit felszabadultabb hangon. Jó társaságban mindenkinek megnyílik a szája, és még a néma is nagyobb örömmel mutogat.*

Caline

Most valahogy felszabadultnak éreztem magam. Lehetséges hogy Caline hatása vagy a viharé vagy esetleg mindkettőjé egyszerre. Nem is tudtam értelmileg felfogni csak úgy hogy itt vagyok, mivel ez eléggé extrém találka, főleg úgy hogy más terveim voltak ma délutánra és hihetetlen sok dolgom lenne, de azokat a dolgokat be lehet pótolni, de egy új barátot nem. És ez a beszélgetés a körülményeket is tekintve olyan stílusos és hangulatos. Főleg úgy hogy mindenem átázott és csurom víz vagyok, de nem érdekel. Ezért is ilyen rendhagyó ez a beszélgetés. Most minden valahogy más, én is másként érzem magam, most nem az a vagánykodó, mindenbe beleszóló, öntörvényű, befásult srác vagyok hanem egészen másnak éreztem magam, valami megfogott ebben a pillanatban és ebben a lányban. Olyan félénknek tűnt mégis merész volt, valamint kissé kiismerhetetlen jellemre utaló a viselkedése, de mióta ismerhetem? Maximum néhány perce és ezért még jó hogy nem tudom kiismerni. De a tekintetében is volt valami ami különlegessé tette. Az bizonyos hogy mindenki különös a maga módján, de ebben a lányban több van ami elsőre látszik, és ebben biztos vagyok. Most lesz időnk megismerni egymást, hisz már egyikünknek sem áll szándékában elmenni. Ő fél a vihartól, engem pedig marasztalt, legalább is megkért hogy maradjak és visszautasítani illetlen lett volna, főleg úgy hogy láthatóan nem szeretett volna egyedül itt maradni. Nekem sem tetszett valahogy itt az erdő széle, tele van mindenféle bestiával és mostanság a farkasok is elszaporodtak errefelé, egyre többen portyáznak itt és az év folyamán jó néhányan eltűntek. Mondjuk a Roxfortban is volt és még most is van néhány vérfarkas, de ők mások, legalább is remélem, nem okoznak nagy gondot. Valamint kedveltem Lupin professzort is, aki hiába volt vérfarkas, talán a legjobb Sötét Varázslatok Kivédése tanár volt az én hat évem alatt itt a roxfortban. Talán még Mordon prof. volt az akinek az órái nagyszerűek voltak, de ő inkább betekintést nyújtott a sötétségbe, nem pedig az az elleni védekezést tanította meg, főleg úgy mint utólag kiderült nem is Mordon tanította az órát hanem egy Halálfaló. Na erre mit lehet mondani? Kijátszotta Azkabant és Roxfort védelmét valamint az egész varázslóvilágot átverte. Az tény hogy nagyszerű elme volt az illető, bár kissé bekattant szerintem. De az az év amikor "Mordon" tanított rosszabb volt az összesnél. Elvesztettünk egy jó barátot, és egymás bizalmában is kétségeink támadtak. Először én sem hittem Harry-nek, de csatlakoztam a DS-hez. Ott le tudtam minden feszültséget vezetni, szerettem oda járni, csak a nagy rajtaütés óta már nincs több edzés és ezt sajnálom. Mondjuk én nem csak azért jártam oda hogy újat tanuljak, és hogy ha eljön az idő akkor ne gyökerezzen a földbe a lábam és ne fagyon belém a vér, mert a bátorság megvolt bennem aziránt hogy harcoljak. Talán azért jártam hogy tényleg itt vezessem le a feszültséget és hogy segítsek másnak is megtanulni párbajozni. De soha sem vallhattam magam lojalikus Harry pártinak magam, hisz ismerősöm volt, sőt talán nagyon távoli barátnak is vallhattam őt, de túlságosan is azt szereti ha körülötte forog a világ és nagyon befolyásolható. Már maga sem tudja hogy mit mond, hisz azt vallja amit valaki a szájába rágott. Ezért álltam mindig is távol tőle. De mondjuk ez megérthető hisz tudom hogy min megy keresztül, vagy legalább is megértem az érzéseit. És azt is tudom hogy számára is milyen felkavaró lehetett azt megtudni hogy milyen is a varázsvilág. Én sem nagyon értettem amikor kicsi voltam hogy varázsló vér folyik bennem, de utána a nagyszüleim végleg nem szóltak erről, ám a nagybátyám a pártfogásába vett és esélyt adott hogy a Roxfortba járjak. Igen. Ő segített rajtam amikor minden borulni látszott, ezért örökké hálás leszek neki.
A gondolatmenetem a lány szavai szakították félbe, ez emlékeztetett arra hogy nem vagyok egyedül. A lány azt közölte hogy nem fogadhatja el a felajánlást amiben mondtam neki hogy a taláromban menjen vissza. Vállalja a felelősséget a hibáiért. Ez nagyon becsületre méltó, ebből is látni hogy milyen ember Caline, nem hagyja hogy én vigyem el a balhét. Nem tudok mit tenni ha nem él a lehetőséggel akkor nem él, nem erőszakolhatom másokra az akaratom.
-Rendben, ahogy akarod, bár én csak segíteni szeretnék. -Reméltem hogy nem tolakodásnak veszi a túlbuzgásom hanem csak jószívűségnek. De valami furcsa dolgot éreztem, azt hogy Caline-t kicsit meglepte az amikor felhoztam a flörtöt. Talán zokon vette vagy értelmeztem félre a csupán csak jóindulatú megjegyzését. Ez roppant kínos számomra, nagyon-nagyon kínos. Én mindent elrontok, ezt is csak egy mókás megjegyzésnek szántam, de nem úgy sült el. Ez talán családi ártalom, hogy mindent elszúrok? Ha ilyen kínos érzés lesz végig itt ülni amíg az eső el nem áll akkor nem tudom mit csinálok. Ám ez a gondolat gyorsan kiment a fejemből amikor a lány folytatta a beszédét. Megköszönte a dicséretet és egy kis szünetet tartott. Nagyon vészjósló ez a szünet, de végül dicséret lett belőle. Jóravaló srác lennék? ÁÁÁ, nem hinném, csupán csak..., csak ezt máshogy nevezném. De ez szerintem lényegtelen hogy én mit gondolok magamról, de azért örültem Caline dicséretének. Jól eső érzéssel töltött el az is hogy ő is örült az én dicsérő szavaimnak, ami teljes mértékben igaz volt. Nagyon csinos lány volt, ehez nem fért kétség, és kedves is ahogy sikerült megismernem. A hangulat sem volt annyira feszültséggel teli, szerencsére. És ismét egy kedves megjegyzést tett Caline, ami újra mosolyt csalt az arcomra. Kedves emlékek, nekem is kevés van belőlük,ám ez bizonyos hogy azok közé fog tartozni. Most valami okosat kellene mondanom,de vajon mit hogy ne rontsam el a lány által megalkotott hangulatot? Talán azt amit gondolok?
-Ha bármikor viharba kerülsz gondolj arra hogy nem leszel egyedül, nem magadban kell szembe nézned a félelmeddel, valaki mindig melletted lesz. -gondolom biztos van valakije, fiúja, barátai, családja, de mi mást mondhattam volna? Ez jutott eszembe, és lehet hogy légből kapott értelmetlenség, de szerintem akkor is több mintha valami mást hablatyoltam volna össze.
-Caline, te nem csak szép, hanem kedves lány is vagy. Benned sokkal több van mint ami elsőre látszik. -Valamiért egyre szimpatikusabbnak tűnt a lány, talán a körülmények változnak vagy csak az én meglátásom? Ekkor felnéztem az égre és a távolban fürkésztem. Igen, az én szemléletlátásom a változó tényező, de most nem szabad elgondolkodnom, hanem figyelnem kell a lányra. Ismét ránéztem és vártam a reagálását.

Mi lenne ha...? Vetődik fel a befejezetlen kérdés, de amennyire befejezetlen, épp oly megfogalmazatlan, még csak fel sem merül bennem igazán, ott motoszkál, arra vár, hogy elragadjon a kíváncsiság, mérlegeljem, öltődjön fel bennem, aztán lassacskán, de ráveszem magam, engedek.
-Mi lenne ha...? -s azonnal elvetem, sokadszorra. Nem egyedül esztelenség lenne belevágni, az a sok veszély, még a neve is sugallja! Na meg, lehet hogy nem is igaz, hisz mi rá a garancia, hogy nem csak egy mendemonda. Ki lett volna olyan belevaló, hogy egyedül elmerészkedjen oda, s saját szemével tapasztalja: igaz a szóbeszéd... Egyébként is, ki hinne holmi pletykákban... nagy részük nem is igaz, haszontalan szócséplés, a lányok szórakozása, minek mi nem látjuk hasznát, elítéljük, de igazából nem tudni, honnan merítik, mi a forrása... Persze ha rákérdez az ember: „Bizalmas forrásból...” Hát persze, persze! Hogy lehet azt élvezni, hogy beszélsz róla, de sosem derül fény az igazságra. Ez nagy kicseszés! Aztán persze agyalsz rajta egész nap, és fúrja az oldalad a kíváncsiság. Lehet mi férfiak nem tanultuk meg kezelni az ilyesmit, s azért nem bírjuk ennyiben hagyni, holott a „pletyka” lényege pont ez lenne. Hidd el, a nélkül hogy valaha is megtudnád az igazságot. Aztán persze jön az „igazság” is, de az is csak egy szárnyra kelt pletyka. Ördögi kör!

Őrjítő! Énem egy része már rég elvetette a dolgot, de a legmélyén mégis húz afelé, hogy kiderítsem hogyan lehetséges mindez... válaszokat akarok, látni akarom, és megérinteni! Aztán egy árny, egy jelenés vonul végig az erdő határán. Késő van, már azt hiszem káprázik a szemem, hogy a képzeletem játszik velem, mert annyira akarom, majd rájövök, hogy nem. Két három, négy, majd az ötödik nagy pislantás után sem tűnik el a látóhatárról. A fehér köd most szinte aranysárga, ahogy a telő hold ráveti élén fényjátékát. Csodálatos látvány, ám most csak akadályoz, hogy jobban kivegyem az alakot, legbelül viszont már ujjongok. Tudom hogy megvan. Szinte kiugrom a bőrömből, ordítanék! Szám már nyílik is, majd rájövök, hogy ez mégsem lenne jó ötlet éjnek évadján. Még felkelteném a behemót óriást, és azt a nyegle kutyáját. Alszanak egyáltalán ezek a csúf teremtmények? Hisz amilyen rondák! Na meg, ki tudja, talán még valami prefektust is magamra haragítanék, és akkor muszáj lenne befogni a száját, a nagy fogásom pedig eliszkolna! De lehet e ez egyáltalán valóság? Mintha egy álom lenne, rég nem örültem ennyire valaminek! Talán este jár, nem szeret mutatkozni! Ah, minden összeállt! Megvilágosultam! Fülemben igazi fanfár csendül fel! Kezemmel nagyot bokszolok a levegőbe, ha már hangommal nem adhatom ki ezt a fokozott feszültséget.

Csak vizenyős tekintettel bámulom, mint egy kisfiú a múzeumban, ki most jött rá, hogy a dinoszaurusz nem csak mese, ott áll előtte a nagy rekonstrukció, az összerakott váza, minden darabja, az összes porcikája! Igazi katarzis! De vajon hogy lehet befogni egy efféle teremtést? Egy ilyen lényt! Hat e rá varázslat? Meg lehet e egyáltalán bénítani? Kell e egyáltalán ilyesmihez folyamodni? Barátkozó lesz, vagy ellenséges? Megijed, ha rárontok? Esetleg rám is támad? Tud nekem ártani? Ezek a tisztázatlan kérdések mind elővigyázatra intenének... de nem engem! Nekem ezek mellékes dolgok. Aludni sem tudok, hisz itt vagyok, mint egy eszelős, álltam ki ide, s bámultam a rengetegbe, hogy vajon rejtőzik e ott valami a fák törzse közt, látok e majd ott valami elsuhanó árnyat. Most már fényt kell rá deríteni, itt a mindent eldöntő pillanat! Kissé remegő kézzel kapok a pálcámhoz, s úgy indulok meg elszántan. Szinte hangtalan, ahogy ezen a vizes televényen lábnyomaim elsüllyednek. A cipőm hagyta kis medencékben néhol férgek buknak fel. Jól összenyomtam őket, úgy vergődnek most a felszínre.

Egyre közeledem, már csak néhány méter... tizenöt, tíz... egyre jobban kirajzolódik, az eddig ködbe, s a hajnali sötétségbe burkolózó alak. Savanyú kiábrándulás! Ez mégis mi? Mi az hogy egy húsvér ember, és nem egy...? Pofonként ér ez az egész, düh borít el, s szinte okolom ezt az alakot, amiért nem az ami! Nem az amit vártam! A kezem remegése alább hagy. Lassan elmúlik. Annak ellenére, hogy nyár van, egész hideg a levegő, amit az enyhe szél szállít magával. Ez a nedves levegő még csak ront a közegen... Egy lány, egész jól látom már közelebbről, ezek a formák egyből elárulják. De vajon mit keres itt? Talán ő is hallotta, amit én? Nem az nem lehet, hisz egy bizalmas infó volt... Te jó ég! Már én is kezdek úgy beszélni, mintha a pletykák megkérdőjelezhetetlenül a valóság tükrei volnának. Ah... vicc ez az egész! Mit keresek én itt! Egész kiábrándultam. Biztos csak egy rossz vicc! Meg akartak leckéztetni... Sokakat haragítottam magamra, megtippelni se tudnám, ki tervelte ki, hogy ilyen badarság jusson a fülembe. Most biztos ott állnak valahol, s kémlelnek, hogy csinálok hülyét magamból. Kiderítem ki volt az. Megfojtom, megölöm, porrá átkozom!

De tényleg, mit keres ez itt, mi után jött ide? Talán holdkóros, vagy alvajáró, s most erre vezette a lába? Kedvem lenne egyből felhozakodni a kérdéssel, de ha már itt van, s még nem vett észre, kihasználom a meglepetés erejét. Az elrohadt levelek, s faágak mint egy paplan, borítják a földet, lépteimnek semmi hangja. Mögé osonok, majd a pálcával kétszer megkopogtatom a vállát.
-Búúú! -nem túl szellemes, de nem törekedtem a kreativitásra, biztos vagyok benne, hogy a semmiből jött bőgésem, s hogy a pálcám nedves hegye a vállát érintette, épp elegendő lesz ahhoz, hogy ráhozzam a frászt, s felkeltsem a merengésből!

A hűvös zefír halk suttogásba kezd a lassan növekvő és mindent ellepő hatalmas kézzel, magával a sötétséggel Már akkor eldöntötte, hogy kiszökik, mikor a Nap elvérzett az égbolton. Már akkor érezte, hogy el kell menekülnie, hiszen ezek az ódon falak az életerejét szipolyozzák. Kint a szabadban pedig, nos , lelkének romlatlan és megmaradt része még elhiheti, hogy van remény. Ott még felsejlik egy szebb jövő. Egy elkövetkezendő nap, mikor kimondhatja:
Minden rendben van…
De vajon lesz ilyen? S ha nem, akkor örök kárhozatra van ítélve? S van e purgatórium?
Egyszer régen azt hallotta, hogy ahhoz, hogy a mennybe kerüljön valaki, a poklot is meg kell járnia. De fordítva vajon igaz lehet?

[…]

Mikor már mindenki aludt, vagy legalábbis próbáltak úgy tenni mint ha…, Tyana halkan felöltözött, majd nesztelen léptekkel kiosont a Mardekár hálókörletéből. A hideg falakhoz simulva közlekedett, mint egy vipera, készen arra, hogyha veszélybe kerül, akkor támadjon.
Minimum 20 percébe telt, mire mindenkit kikerülve, valahogyan sikerül elhagynia az épületet.
...

S ekkor hirtelen, mintha először pillantana, csodálkozna rá a világra. Élesen és tisztán rajzolódik ki a szeme előtt minden. A puha aljnövényzet, a rajta pihegő levelek, a faágak sokasága, melyek lombokba tömörülnek.
S mintha az éjszakai szél neki, s csak neki beszélne. Olyan titkokról, amiket senki más nem értene meg.
Mint egy macska, melynek aprócska tappancsai alig érintik a talajt, s puhán észrevehetetlenül sündörög a mit sem sejtő madárka felé, mit másodpercekkel később a halál sötét és feneketlen mélységébe taszít.
Egyre közelebb és közelebb…
Közelebb…
Közelebb…
Megtorpan. Áll vár.
Hirtelen egy olyan mártírért kell nyúlnia, amit sohasem lesz és sohasem volt könnyű legyőznie. A múltja után…
Bárhogy történjen is, aminek meg kell történni az meg is fog. S Tyana tudja, hogy olyan áldozatot űz, mellyel igazán sohasem mert szembenézni.
Ez a lány most egészen más, mint akivel találkozhatnak a folyosón, vagy egy tanteremben, esetleg egy veszekedés során…
Itt és most megszabadul minden álságtól és illemszabálytól, mindentől, ami rabságba döntheti a lelket és a testet.

[…]

Gondolataiba merül, lelki szemei előtt lejátszódik az egész elmúlt egy év. Aprócska képekben érkeznek az emlékek, amik annyira rendíthetetlenül peregnek mélytengeri íriszei előtt.
Valahol túl a szivárványhártyán éles penge villog.
De mielőtt elmerülhetne a szellemképek táncának gyűrűjében, egészen biztosan mozgásra lesz figyelmes. Seprűszerű pillái megremegnek, majd összefonódnak, ahogy pislog egyet. Hátha csak egy rémkép ami eltűnik, ha elszámol mondjuk háromig vagy négyig.
De nem…
Az idegen őt nézi és közelít. Érzi…egyszerűen érzi, ahogy a másik pillantása a hátát perzseli. Számolja a lépteket.
Egy … kettő … három …
Nem ijed meg, viszont a pálca érintésétől kirázza a hideg. Hogy merészel bárki is pálcát fogni Ő rá?
Lassan és nyugodtan fordul meg. Óh … hát persze, hogy CSAK egy diák. Mire is számított? Hogy majd pont itt keresik fel? Sóhajt ismét.
- Elárulnád, hogy mi a francot keresel itt és miért fogsz rám pálcát?
Jéghideg ujjai ha tudnak a másik csuklójára fonódnak. Szépen ívelt ajkai közben a már ismert gúnyos mosolyra húzódnak.
- Tedd el szépen és nem esik bántódásod. És rám többé ne merészelj pálcát emelni, mert az életeddel játszol…nem érdekel, hogy Mardekáros vagy…semmi sem érdekel.
Mint ahogy azzal sem foglalkozik, hogy szegény fiúnak talán eszébe se jutott, hogy pálcát fogjon rá, csupán jó mókának találta az egészet.
- Nagyon unom már, hogy mindig lóg valaki a nyakamon. Követtél, vagy mi?
Dühös suttogása bebújik a bőröd alá, simogat, majd egyszer csak beléd mar.

 /Wade/

*A vihar mintha csendesülne. Vagy csak egyszerűen a jó társaság miatt nem tűnnek fel, a vad cikázó fényjelenségek? Nem, tényleg enyhülni látszik a vihar, bár csak villámok terén. A víz, még mindig bohókásan folyik be Caline nadrágja alá, ami már így is oly vizes és saras is. Elég vicces lesz majd így felállni, de nem gond. Csak nevet majd egyet rajta, hiszen minek aggódni ilyen dolgokon? Megannyi más is van ezen a földön, amin sokkal inkább aggódni kell. Mondjuk... Mi lesz ha eláll az eső? Akkor tényleg vissza fognak menni? Nem igazán szeretné már Line. Nem tudja mi ütött belé, de valahogy nagyon kezdi megkedvelni ezt az időt. Vagy egyszerűen csak a mellé került Wade-et kedvelte meg? Az egy biztos, hogy jó társaság huppant le mellé, amire gondolni sem mert volna. Arra meg pláne nem, hogyha megszólít valakit, az ennyire nyílt. Mindig is magából indult ki, és azt hitte, hogy az egész suli olyan mint ő. Vagy hasonló. Nem szólnak akárkihez, csak akit ismernek, vagy valami nagyon nagy okot nem adnak rá neki. De lám! Itt ez a srác, aki mindezt megcáfolta. Hiszen, nem adott Line, olyan túlzottan nagy okot arra, hogy most itt legyen mellette, és beszélgessen vele, és mégis.*
- Igazán kedves tőled, hogy segíteni szeretnél. De akkor sem hagyhatom, hogy miattam bármi büntetőmunka tulajdonosa légy. Meg amúgy is, rám férne egy büntetés, legalább megjegyezném, hogy nem szabad csak úgy elfelejtenem a talárom.
*Egy halk kacaj hagyja el torkát. Ha csak arra a talárra gondol. Kedveli, mert tényleg, szép az a fekete szín ötvözve a kékkel de. Akkor már inkább viselné egy Mardekárosét. Az legalább zölddel van szegélyezve, és a kígyókat is kedveli. Bár az utóbbiak közül is, csak a zöldeket. Nem tudja miért, világ életében az zöld szerelmese volt. Mikor ide került a suliba, és meglátta a Mardekárosokat. Azt hitte ő is abba a házba kerül majd. Nem igazán ismerte akkoriban az itteni dolgokat. Azt hitte, hogy azért mert szereti a zöldet majd bekerül. Persze, azóta kiismerte kicsit a házakat, és annak felépülését, és a Mardekár... Hát. Nem volt különösképpen sok problémája a Mardekárosokkal, csak annyi, hogy néha-néha megjegyzést tettek rá, hol mosolya, hol könyvmolysága miatt. Természetesen nem foglalkozott velük, hiszen, ők már csak ilyenek. Meg ő is, már csak ilyen. Kissé furcsa, más pörgősebb gyerekek szemében. De a talárjukat azért még mindig irigyli, bármilyenek is. Ahogy ezen gondolkozott, egy időre elemelte tekintetét Waderől, és az ő talárját fürkészte. Griffendél. Piros színéről szinte sugárzik, hogy nem akármiért olyan neves ez a ház. Még a talár is, mintha másabb lenne, mint bármelyik házé. Pedig nem, csak, ha valaki tudja, mi is az a Griffendél, már másnak látja a talárt is. Nem csoda, hogy Wade Griffes. Hiszen, tényleg, jószívű, kedves. És mindenbizonnyal bátorság is szorult belé. Már eleve az tiszteletre méltó Caline szemében, hogy nem retten meg, ezektől a semmire kellő villámoktól, melyek kacifántosan, és szinte már előszeretettel riaszgatják a lányt. Meg ha csak arra gondol, hogy a bátyja Giles is Griffendéles, és oda olyasmi figurák járnak mint ő, akkor mindenbizonnyal, Wade is egy igen kedves, és jóravaló srác. Sőt, nem csak mindenbizonnyal, hiszen tényleg jóravaló ez a Wade! Fel is emeli rá szemeit, és mosolyát szelíden villantja felé. Még mindig itt van mellette, és nem unta meg a társaságát, sőt. Ez olyan nagyszerű!*
- Rendben! Remélem is, hogy így lesz, hiszen... Egyedül olyan rossz. Régebben mindig a testvéremhez szaladtam, de most már, hogy ide járok, azért mégsem rohanhatok át a másik hálókörletbe, azzal a kifogással, hogy "jaj félek"! Meg hát, ideje lenne megtanulnom, hogy semmi különös ez a villám, csak egy kisülés.
*Hátát nekidőlti a fának, és nagyot sóhajt. De vajon ki lesz mellette? Most is csak véletlen, hogy a fiú mellételepedett. Vagy ezt csak képletesen mondta a srác? Biztosan. Bár, ha belegondol, mostantól, egy viharról már biztosan nem az a förtelmes emlék fog eszébe jutni, amit kiskorában megélt, hanem ez. Egy fa alatt, egy kedves sráccal, aki mindenféle bókkal elhalmozza. Már kicsit, kezdi kellemetlenül érezni magát, hiszen, annyi szépet mondanak neki, ő meg? Mondott valami biztatót a fiúnak? Azon kívül hogy jóravaló? Nem igazán. De, mit is mondhatna? Hogy nagyon jól érzi magát vele, és hogy jól esik neki ezek a lehet a fiú szemében jelentéktelen kis bókok? Ezt kéne tenni, de olyan nehéz. Beszélgetni könnyű, most már. De hogy ilyet megosszon egy fiúval! Anyukájától mindig azt tanulta, hogy nem szabad nagyon a fiúkat dicsérgetni, mert könnyen elszállnak maguktól, meg akkor azt hiszik, hogy a lány teljesen beléjük van zúgva. És még ha tényleg így is van, akkor sem szabad tudtukra adni. Magyarul, hagy küzdjenek. Egy valamire való lány nem hagyja magát egykönnyen. De mire is kéne hagynia magát Calinennek? Hiszen, csak egy jó barátnak tűnik, ez a mellette ülő fiú. Vagy?*
- Nagyon köszönöm, Wade.
*Szólalt meg végül csilingelően, kissé elnyújtott hangon. Ebből le kell vonnia Wadenek, hogy bizony nagyon jól teszi, hogy ilyen szépeket mond. De ha mégsem vonná le belőle, valamiért megszaladt Caline nyelve, és folytatta előbbi szavait.*
- Nagyon kedvesek a szavaid. Igazán jól esnek. Tudod, benned is igazán sok minden megbújhat még. Legalább is úgy látom, hogy elsőre nem leszek képes megismerni téged teljesen. Sőt, talán sohasem foglak teljesen! *Kis csend, szélesebb mosoly.* - Biztosan a lányok kedvence vagy...
*Utolsó mondatát halkabban mondja. Nem lehangolóan, ahogyan a többi lány szokta ezt mondani. Bóknak szánta, és reméli Wade nem veszi zokon! Hiszen a mellette ülő srác, igencsak helyes, sőt, ahogy egyre több ideje nézi, szép. És hát, egy szép fiút, bizony minden lány kedvel. Még egy olyan bezárkózott kisvirág is, mint jómaga.*

//Bocsi a minőségért de semmi agyam nem volt már hozzá//

Ez nem egy olyan este...
A sötétség fojtogató. Mintha beette volna magát a levegőbe, fizikai létet nyert volna, s úgy csavarodott az ember nyakára akar egy kígyó az áldozatára. Gomolyfelhők hadai indultak csatába a hold ellen, s lepték el az égboltot. Vastagok voltak. A fény nem tudott átszűrődni hatalmas testükön. Mintha a hold tükrözte sugarak eddig fűtöttek volna. A levegő lassacskán lehűlt. Már nem érték el a földet a sárgás nyalábok, a nap fényének esti követei. Mintha tényleg egyre hidegebb levegőt hozott volna a szél, de persze nem a hold miatt, amely eddig lámpásként magasodott felénk, s most úgy tűnt el a fénye, mintha a felhők fekete lyukként szívták volna magukba. Vihar volt kilátásban, az egyre feketébben csoportosuló felhőbolyhok között néhol villámok csaptak fel, megtörve egy pillanatra a sötétség hatalmát, ám hamar szertefoszlottak a térben: egy... kettő... három... majdcsak tíz másodpercbe tellett, míg a levegő idáig szállította szívig hatoló mennydörgésüket. Szél támadt, s magával apró esőcseppeket szállított. Ilyen az én szerencsém. Hülyét csinálok magamból, ráadásul még egy zuhét is kapok a nyakamba. Így is lassan szügyig süllyedek a mocsokban...

A pálcám végéből fényt csalok ki. -Lumos -suttogom. A világosság mint egy gejzír tör elő, nagy erővel, vakítóan, akár egy villanypózna fénye világítja most be a körülöttünk lévő területet.
A fényt a lányra irányítom, akár egy mugli rendőrjárőr szegezem rá a pálcám zseblámpaként, hogy jobban lássam, és hogy talán... elvakítsam a kis perszónát, a hangneme miatt! Igen, főleg ezért! A fény még az én pupillám is pontnyira zsugorítja az űrbéli feketeség után, de látnom sem kell ahhoz, hogy tudjam milyen színű szegély virít a talárján. Biztos vagyok benne, hogy valami felvágott nyelvű, elkényeztetett aranyvérűvel hozott össze a sors, egy háztársammal. Más se kellett ma estére, csakhogy egy ilyen nyafogós lányka miatt lepleződjek le. Épp elég, hogy már saját magamat is tébolyultnak tartom e miatt, nem akarom, hogy kitudódjon, azzal vége lenne mindennek! Egy életre elásnám magam. De ki tudja, ő miért van itt? Ha esetleg hallott a dologról és ő is... akkor elég nehéz lenne megmagyaráznom, hogy én nem AZ után keresgélek itt az éjszaka kellős közepén.

Nem tudhatom mit keres itt, miért jött... Talán itt találkozik valakivel? Vagy esetleg csak egyedül akart lenni? Hát tuti meghibbant, ha az ilyen helyek jelentik neki a lelki békét. Akkor valami elvetemült lehet. Ennél kísértetiesebb helyet jelenleg nem talál. Egy huhogás, majd egy hatalmas reccsenés. A pálcám a hangok irányába kapom, hogy megvilágíthassam fénnyel. Lehulló ágak, falevelek, a bokor megrezzen. Rémülten szisszenek fel, bár hamar meg is bánom, ahogy rájövök: már nem vagyok egyedül. Tovább fókuszálok a pontra... semmi. Téves riasztás. Egyre gázabb ez az egész,  most már végképp nem húzhatom tovább, szabadulnom kell innen, és elfelejtenem, hogy ilyen badarság miatt jöttem le ide. Kell egy magyarázat. Megszüntetem a fényforrást, újra elborít a sötétség leple.
-Hmm... azt hittem ezt a kérdést nekem kell majd feltennem. Ilyen észrevétlenül kiosonni, bravó!  -szólalok meg mázos hangon.
-A prefektus nem lenne elragadtatva... de talán meg tudjuk beszélni. -egész beleélem magam a szerepbe, pedig förtelem spiclit játszani... Most mégis tetszik ez a számon kérő hanglejtés, na meg hogy zsarolhatom kicsit.
-Szóval, mit tennél meg, hogy ne bukj le? -dobom fel a kérdést színtelen hangon, ahogy a sötétben közelebb lopódzom hozzá...

// ;D //

Caline

Szellő érintette az arcom és a hajamról lecsurgó víz végigsiklott arcomon, majd pedig amikor az már elérte az orromat vagy az államat nemes egyszerűséggel lecsurgott róla, vagy az ölemet célozta vagy pedig amikor Caline-re néztem a lecsepegő víz a földre hullott ahol a cseppenés hangja már elenyésző volt ennek a viharnak a hangos zajkavalkádjában. De engem nem érdekelt sem a vihar hangos dörmögése sem pedig bármi más ami nem Caline-hez kötött. Még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna hogy egy viharban ennyire jól érzem magam itt a rengeteg szélén. De a sors az kiszámíthatatlan és én a sors ezen fajta megnyílvánulásait nagyon is szeretem. Habár nem hiszek sem a sorsban, sem pedig a végzetben, de kellemes eljátszadozni ezzel a szóval. Így az igazat megvallva én nem hiszek sem istenben sem pedig bármilyen vallásoz kötött dologban. Pedig a hit nagy ajándék, aminek a segítségével bátor lehetsz akár a halállal szemben is, vagy megnyugvást kapsz ha hiszel, esetleg a hitben megtalálod a kérdéseidre a választ. Ha a hit nagy ajándék akkor én nem érdemeltem még ki, de remélem hogy egyszer meg tudom tapasztalni milyen is igazából hinni valamiben. De az is lehet hogy soha sem adatik meg ez a lehetőség, és tudom hogy ez rajtam múlik igazán. Hogy én hogy állok hozzá a dologhoz. Biztos hogy a koncepciómmal van a gond, de ez most mellékes, hisz azok a szavak amiket Caline mond sokkal fontosabbak ennél a gondolatmenetnél amiket az éjszakai sötétjében magányosan is tudok folytatni. És most a lány mondandójára figyeltem.
Igazam volt abban hogy sokkal több van a lányban mint ami elsőre látszik hisz nem hagyja hogy elvállaljam a büntetést ha esetleg elkapnak a talár miatt, és inkább ő szeretne felelősséget vállalni azért amiért ilyen feledékeny volt és nem hozta magával ki azt az általános ruhaneműt. De mindenki elfelejthet néha valamit, senki sem lehet tökéletes, és egyszer megeshet az ilyen hogy a szobájában felejti a talárját, de néhány tanár ezt nem értené meg. Sőt egyik sem, példát statuálás képen kellően megbüntetnék Caline-t pedig csak egy ostoba rongyról van szó. De nem próbálok Caline-el vitába szállni hisz fölösleges lenne. Eldöntötte hogy vállalja a felelősséget ha esetleg elkapják és nem bújik ki a kötelessége alól. Nagyon is becsületre és tiszteletre méltó hogy a lány így döntött.
Sajnos sokan nem rendelkeznek ennyi felelősség tudattal és mennek a maguk feje után nem törődve azzal hogy mi lesz velük és másokkal. Most például arra a sok Mardekárosra gondolok akik állandóan a bajt keresik és másokba kötnek, azonban ha valaki visszaüt nekik akkor rohannak a tanárokhoz és mindenki elillan. Egyedül csak akkor mernek komolyabban fellépni valaki ellen ha megvannak bizonyosodva arról hogy legalább a túlerő két-háromszoros. Nem egyszer adódott már olyan eset hogy több felsőbb éves Mardekárossal kerültem összetűzésbe, ám én mégsem hátráltam ki. Volt amikor jó nagy verést kaptam, de amikor nem volt segítség megesett az is hogy én arattam diadalt aminek az íze keserű volt mivel biztos hogy Piton küldött utána órák után büntető munkára vagy pedig a Griffendél háztól vett el pontot, ami viszont nem csak számomra okozott kárt hanem más számára is, hisz egy komoly csapatmunkát tehetek én is ilyenkor kockára. Most is jelenleg a Mardekár vezet a pontversenyben, de nagyon remélem hogy újra valamilyen csoda folytan a Griffendél fülöl emelkedik legnagyobb ellenfelén és újra az iskola bajnoka lenne. Habár most komolyabban már kit érdekel ez a pontverseny? Mindenkit a varázslóvilágban kialakult kaotikus helyzet zavar ami meg kell hagyni eléggé megzavarja az emberek épp gondolkozását. De van aki ilyenkor is ugyanúgy viselkedik mint máskor, ők azok akik ezeket a helyzeteket uralni tudják. Nagyon reméltem hogy én is az utóbbiak közé tartozom, de ez megcáfolódott amikor Caline rám mosolygott és az a kisugárzó szépség kissé zavarba hozott, de vajon miért? Nem szabad úgy gondolnom Caline-re hisz azzal csak kihasználnám a lány helyzetét, nekem most egy jó barátnak kellene lennem aki mellette áll ha bajban van, nem pedig egy olyan...
De a gondolatmenetet nem fejeztem be, mert tudom hogy nem lenne helyes Caline-re úgy tekinteni mint akivel komolyabb kapcsolat is kialakulhatna a barátságnál, de mi van ha nem akarok most az egyszer a helyes úton járni és folytatom a bókolgatást, ha nem veszi rossz néven, hisz még azt sem tudom hogy jár-e valakivel...
Caline válaszára figyeltem, amit az egyik tanácsomra mondott. Én sem szeretek egyedül lenni, de néha vágyok a magányra és néha nem engedem hogy a barátaim is velem tartsanak ha véletlenül nem szabályos dolgot csinálok. De azt nem is tudtam hogy Caline-nek van itt a Roxfortban egy testvére. Amint befejezte a mondandóját én őszinte mosollyal néztem a szemébe
-Nem is tudtam hogy van egy bátyád. Megkérdezhetem hogy kicsoda? -ez érdekelt, hisz lehet hogy ismerem akkor pedig elég vak lehettem hogy egy ismerősöm testvéréről tudomást sem vettem, főleg hogy Caline egy igen kedves és szép lány. -Mindenki fél valamitől, hiába akar bátornak tűnni szerintem nem az a bátorság hogy nem félünk semmitől hanem az hogy képesek leszünk szembe szállni a félelemmel. -Most legszívesebben segítenék neki legyőzni a félelmét és biztatnám hogy nem lesz semmi gond, ha pedig benne lenne akkor a kezét fogva visszamennék vele Roxfortba, de nem. Nem próbálom rábeszélni arra hogy menjünk vissza mert akkor vége lenne ennek, én pedig Caline-el akarok maradni. Kedvelem és nagyon jó a társasága, nem szívesen mennék vissza most a Roxfortba hogy mindennek vége legyen. Inkább maradok itt az esőben egy fa alatt a lánnyal. De nem szabad csak magamra gondolnom, mi van akkor ha nem tetszik a lánynak ez a sok bókolgatás csak azért mosolyog mert nem akar megbántani? És tényleg mi van akkor hogyha jár valakivel Caline? Túl sok a megválaszolatlan kérdés és az lenne a legjobb ha megkérdezném és nem gyártanám itt a különböző elméleti kérdéseket. De amit Caline a bókjaimra mondott az megnyugtatott, legalább örül annak hogy megpróbálok szépeket mondani neki. Én még most is csak rá mosolygok és örülök hogy nem okoztam neki csalódást, azonban amikor a lányok kedvence dologra mondott kicsit felkacagtam, és utána tovább mosolyogtam rá.
Az igazat megvallva gyakran flörtölök lányokkal és hamar megtalálom a közös nevezőt velük, de egyikből sem lesz komoly kapcsolat. Valahogy nem vagyok képes egy másik lányra úgy gondolni mint Annára. Talán azért mert az én hibám az hogy..., de biztos hogy az lenne a legjobb ha végre egyszer összejönnék valakivel.
-Az igazat megvallva nem mondhatnám hogy az vagyok. -mondtam nevetve, és közben ismét tekintetem gyönyörű szemeibe temettem és hatalmas mosollyal mondtam a következő mondatot: -De egy ilyen csodálatos lány után mint te rengeteg fiú szaladhat. -ezt kedveskedésnek szántam és szerintem igazam is van. Ha valaki épp ésszel rendelkezik akkor keresi Caline társaságát, hisz nagyszerű lány, kedves aranyos és szép. Szerencsésnek mondhatom magam hogy megismertem őt, és jó barát szeretnék lenni, de többet akarok, tudom hogy nem helyes mégis többre vágyom, ezt azonban nem lenne szabad a tudtára adnom egyenlőre mert azt hiheti hogy hátsó szándékaim vannak, de lehet hogy észre vette már hogy jobban kedvelem mint egy barátot...

 /Wade/

*Látja Wade-en, hogy néha-néha igazán elkalandozik. Mondjuk, a lány meg sem szólalhat, hiszen minden percben valami más felé figyel, de a központban természetesen a mellette ülő áll. Ahogy most is. Vajon mire gondolhat a fiú? Biztosan teljesen máshol jár ilyenkor. De vajon hol? Olyan kiismerhetetlen a másik fél. Főleg így, hogy még a másik nembe is tatozik. Mert ha talán lány ülne mellette, akkor magából kiindulva, talán értene valamit. Mondjuk, az hogy egy fiú mellett nőtt fel, már megedzette, és valamikor felismeri a fiúk jelbeszédét is. De Wade valamiért másabb volt. Éppen hogy voltak jelbeszédei, és azokat is csak akkor vette észre, ha igencsak figyelt. Titokzatosnak tűnik, sőt! Az is. Lehet, hogy kimondja amit gondol, de a jelbeszéde igencsak sejtelmes. Caline szeme kicsit felcsillan. Ez igencsak imponáló a számára. Nem nagyon kedveli, az olyan személyeket, akiket elsőre könnyedén ki lehet ismerni. vagyis, nem is az, hogy nem kedveli, csak őket nem kihívás akkor megismerni. És úgy tűnik, Wade-et kihívás lesz.*
- Giles Lawrence. Ő is Griffendéles mint te.
*Válaszol még mindig mosolyát arcán tartva. Már ragályos ez az arckanyar úgy veszi észre. Hiszen, már egy jó ideje Wade is csak mosolyog. Csak nehogy védjegyévé váljon, és nehogy az legyen vele is mint Line-al. Ránő ez a görbe. Bizony. Valamikor a lánynál is előfordul, hogy szomorúságra ad okot az élet, de néha még akkor is képtelen nem mosolyogni. Mintha, már megkívánná a külvilág, hogy mindig a mosolygós Caline K. Lawrence mutatkozzon felé. Vagy csak ő maga mesélte be, hogy a világnak erre van szüksége? Ám ez most nem lényeges. Hiszen, most pont olyan hangulatában van, hogy igazán mélyről tör elő mosolya. Bár mindig szívből jön mosolya (csak az előbb említett időkben nem), hiszen az alap hangulat nála az öröm, a boldogság, de... Akkor sem ilyen mélyről jön. Esetleg még születés napján tör elő belőle, ez a mély öröm, mikor megajándékozhatja testvérét, és tudja, hogy újabb évet hagyott maga mögött. És egy újabb évvel lett vénebb, ahogy anyukája szórakozott mindig születésnapján. Igencsak fiatal anyja volt, de mindig emlegette, hogy egyre öregebb, meg vénebb. Persze mindig jót derültek rajta, hiszen, még ránc sem volt arcán. Erre az emlékre Caline tekintete egy pár pillanatra üressé válik. Mintha csak nem ebbe a világba járna. Csak Wade szavai rángatták vissza újra térbe és időbe. Pislogott egy párat, mint aki most ébredett, majd kicsit bűnbánó hangon megszólalt.*
- Ne haragudj, kicsit elkalandoztam. ~Kicsit?! Teljesen eltűntél!~ *Füle mögé hajtja néhány kósza tincsét, ami mindvégig kicsit takarták ábrázatát. Eddig sosem zavarták ezek a kis loknik, sőt örült jelenlétüknek, mert volt mit csavargatni. Ám most valamiért csak zavarták Line-t. Kicsit felsóhajtott, mintha komolyabb lenne arca, ám egy gyönge mosoly még mindig ott figyel ábrázatán. Komoly témába keveredtek, ez megkíván egy kicsit szolidabb képet.* - Teljesen igazad van! Egyébként meg, aki azt mondja nem fél semmitől, az fél a legjobban. Méghozzá a félelemtől fél. És szerintem attól butaság félni, hiszen, az is csak egy érzés, amivel együtt kell élnünk.
*Majd kicsit a messzeségbe bámul, hogy végignézzen, a még mindig víztől ázott tájon. A vihar még mindig tombol, mintha csak haragudna valamire/valakire. Vagy egyszerűen, csak ilyen vad tánchoz volt kedve a mai nap? Annyi kérdést tehetne még fel a lány, de már vissza is emeli tekintetét Wade-re, aki megint egy bókot sütött el, mondandója végén. Caline arcán a mosoly szélesebbre húzódott, és mikor a fiú kicsit kacagott, ő belőle is előtört egy kis hang. Nem tudja miért, inkább meg kellett volna ijednie, hogy mondanivalóján kacagnak, de valahogy érezte, ez nem kinevetés volt.*
- Mióta beszélgetünk, most először nem vagyok hajlandó hinni neked. *Mondja apró kacajjal a hangjában. Hogy hogy ez a srác ilyet mond? Egyszerűen olyan kedves, és már első ránézésre egy nagyon tetszetős figura. Netán az itteni lányok vakok? Vagy csak nincs ízlésük. Ezen a gondolatán kicsit felkacag. Úgy gondolt, most ezekre, mintha egy nagy Fiúfaló csibecsaj lenne. De akkor is érdekes számára. Vagy, netán ez a srác is olyan lenne mint ő? Kissé visszahúzódóbb, bezárkózottabb, és ezért mondta azt amit? És csak véletlen, hogy most éppen vele beszélget? Hiszen az is véletlen, hogy jómaga éppen nemrég hozta azt a bizonyos elhatározását, és szólalt meg nyitottabb hangnemben. Netán Wade is nemrég hozott hasonló elhatározást? Hú! Az már lehetetlen, hogy ennyire egyformák lennének. Biztos valami más van a hátterében, de mégis micsoda? Nem kérdez rá. Előző szavaival éreztette, hogy nem lezárta ezt a témát, hanem pont hogy megnyitotta. Persze csak annyira, hogy Wade el tudja dönteni, elszeretné-e mondani Caline-nek, hogy mi is az oka, vagy abbamarad ez a téma. Közben a bókról meg is feledkezett. Nem mintha nem esett volna jól neki, csak egyszerűen, már sokat beszélnek róla. Ideje lenne kicsit Wade-ről hallani ezt-azt. Igen, Caline kíváncsi rá...*

Caline

Jobban a beszélgetésre kellene figyelnem, hogy ne kalandozzanak el ennyiszer a gondolataim. Bizonyára már a lánynak is feltűnt, hogy én nem csak rá gondolok most, hanem teljesen másfelé is jár az eszem. Mondjuk épp azért jöttem ki hogy megtaláljam a nyugalmat, a békét és a válaszokat a fennálló kérdéseimre, és ezek közül sok dolgot megtaláltam. A válaszok pedig a szemem előtt rejtőznek, csak meg kell látnom őket. És gyakran magával ragadt a jövő kérdése is. Hogy vajon mit hoz számomra, számunkra a jövő? Most a varázslótársadalmi helyzet fennálló kérdésére gondoltam. Hogy ha elszabadul a pokol mi fog történni? De nem érdekelt már  ez az egész. Lesz majd elég időm ezen gondolkozni később, most egyenlőre csak Caline-el szeretnék foglalkozni. Ő olyan másnak tűnt mint a többi lány. Most természetesen nem negatív értelemben gondolom, hanem épp ellenkezőleg. Mindig mosolygott mintha semmi nem lenne semmi gondja, és ez az őszinte mosoly folytonosan az én arcomra is mosolyt csal. Vagy elég ha ránézek és máris mosolygok. Nem úgy értem hogy kinevetem, hanem belőlem is őszinte mosolyt ragad ki. Valami megragadott engem ebben a lányban, csak azt nem tudtam hogy pontosan micsoda. Talán a folytonos mosolya, vagy a kedvessége, és ahogy említettem már neki, több rejlik benne mint ami elsőre látszik. Csak azt nem tudtam hogy melyik házban van, hisz nem volt rajta talár, azonban azt biztosra vettem hogy nem Griffendéles mert akkor bizonyosan ismerném, ha máshogy nem is látásból biztosan. De arra is mérget mernék venni hogy nem Mardekáros a lány mivel Caline túl jószívű és kedves ahoz hogy mardis lehessen. A Mardekárosok amúgy sem szoktak így elkóborolni magányosan, ők álltalában mindig csoportban vannak, és úgy kötnek bele egy-egy emberbe, amikor már biztosra veszik hogy vagy ötszörös túlerőben vannak. Az ilyeneket annyira szánalmasnak gondolom, de már megint elkalandoztam. Caline szavai ragadtak vissza a való világba. Épp azt mondta hogy a bátyja Griffendéles, és Giles Lawrence. Őt ismertem, ötödéves, és néha nagyritkán beszélgettünk, de inkább csak háztársilag ismerem őt. Azonban azt nem tudtam hogy van egy húga, aki ilyen kedves, szép és elragadó. Ez meglepett, és már azt bánom hogy nem ismertem Caline-t hamarabb. De mi van ha ma láttuk egymást utoljára, vagy ha látjuk is egymást soha többé nem beszélünk? Megeshet az ilyen, hogy elfeledjük egymást és csak úgy emlékszünk majd vissza hogy az akivel abban a kegyetlen időben beszélgettünk egy kicsit. És majd csak egy emlék lesz számomra Caline Lawrence. Az utónevét nem mondta azonban ha a testvérét így hívják minden bizonnyal neki is ez a neve.
-Giles, őt ismerem, igaz csak futólag... -elharaptam a mondatom végét, hisz azt nem mondhatnám hogy barátom, csak egy háztárs.
Egy pillanatra végig néztem az előttem elterülő tájon és a kastélyt bámultam. Csodálatos épület volt a Roxfort, habár most elég rémisztő megjelenése volt ahogy a villámok csattogtak mögötte. Azért hatásos és szép is volt ez a látvány.
Ekkor Caline törte meg a csendet azzal hogy elkalandozott, ő is ebben olyan mint én. Valószínűleg másfelé jár az esze, de mégis kellőképpen figyel. Hasonlítunk ezen a téren egymásra, mégis úgy vélem különbözőek vagyunk. Ő nagyon békés, belőlem pedig biztos ki nem nézni, hogy kissé harciasabb vagyok a kelleténél, de csak akkor amikor szélsőséges körülmények vannak. De most el is felejtettem hogy van nekem egy olyan oldalam is. Caline mellett békésnek és nyugodtnak érzem magam. És csupán csak a lány figyelme érdekel.
-Semmi gond. -mondtam őszintén, hisz tényleg nem gond az hogy egy ideig másfelé figyelt. Nálam is előfordul elég gyakran. De ezután kicsit megkeményedtek Caline arcvonásai amikor egy kicsit komolyabb témára tértünk. A félelemre. Kicsit elszégyelltem magam, hiszen Caline szerint a félelemtől félni butaság, azonban én máshogy gondolom. Szerintem az az érzés ad erőt, mert ha a félelmed jól használod ki akkor olyan bátorságra tehetsz szert amire más esetben nem, de ez kicsit bonyolult és nem akartam erről vitatkozni Caline-el. Nem is akartam ilyen komoly témákról beszélni, csak miután elmondta a véleményét én ismét mentőövként mélyen és őszintén a szemébe néztem. Nem tudom hogy miért, de valahogy ezt éreztem helyesnek.
És valami olyasmi ütötte meg a fülem ami meglepett. Nem hitt nekem Caline, mikor azt mondtam hogy nem vagyok a lányok kedvence és igazat is mondtam. Igaz, gondolom viccnek szánta hisz kacagott miközben ezt mondta, de szerintem érdekelték a részletek. Azok a részletek amikorról nem nagyon szoktam beszélni, és eddig belegondolva eddig csak Caline-ról volt szó, és ezzel nincs semmi gond. Nem szerettem a múltamról másnak beszélni. A roxfortban talán senki sem ismeri a teljes történetemet, és ez így nagyon helyes. Én nem akartam olyan lenni mint Potter. Őt szánalom és sajnálat övezi, habár megértem őt, de valahogy én nem tudnám elviselni hogy úgy gondoljanak rám mint rá.
-Szóval... -egyre szélesebben mosolyogtam -Szóval nem hiszel nekem? -kérdeztem őszintén azonban ez egy költői kérdés lenne, hisz tudom hogy az érdekli hogy miért, láttam a szemében a kíváncsiságot... Kicsit komolyabb hangszínt vettem fel, és az eddigi nyílt mosolyról átváltottam enyhébb arckifejezésre. Féltem hogyha őszintén elmondom a múltam fontosabb részleteit sajnálna és egy kicsit flúgosnak tartana, ezért inkább megpróbáltam kicsit burkolózva beszélni erről. A reagálásából ki fog derülni hogy mit gondol rólam és talán majd ő lesz az első Roxfortos diák aki tudni fogja hogy miken mentem keresztül, azonban éreztem hogy az ha meg is történik kicsit később fog megtörténni. És én jelenleg féltem. Attól féltem hogyha Caline tényleg nem úgy gondol majd rám mint eddig hanem ez a gondolat negatív irányba fog elmozdulni akkor nem nagyon beszélnénk többet, és én különös vonzódást éreztem Caline iránt. Nem tudom hogy miért, de nagyon megkedveltem a lányt.
-Történtek a múltamban olyan dolgok, amik gyökeresen megváltoztatták az életem, és azóta a lányokkal is másképp viselkedem. Félre ne érts, elég gyakran flörtölök lányokkal, és elég sokat ismerhetek el jó barátnak, de amikor eljön az idő hogy a barátságból komolyabb kapcsolat alakuljon ki meghátrálok... -hogy én mekkora ütődött vagyok. Ez egyenlő azzal hogy egy barom vagyok, aki csak kihasználja a lányokat. De a nyelvem ismét megszalad és folytattam a mondatot. -...mert nem tudok irántuk úgy érezni ahogy kellene. -hát ez tényleg kész. Hogy én tényleg hogyan gondoltam azt hogy ezt elmondom egy lánynak, aki iránt többre gondolok mint barátság. Ez egyenlő egy halálos ítélettel és csak nagyon reméltem hogy megérti Caline hogy mire gondolok.

Csak....kis gonoszan

Nem ez így nem jó. Kifejezetten nem jó.
Már nincsen egyedül, és iszonyatosan böki a csőrét ez a mitugrász itt előtte. Szép szemeiben villan valami, valami furcsa, valami veszélyes, valami, amitől Garynek igencsak meg kéne rémülnie.
Gonoszság.
- Hogy egyem meg a drága szívedet édesem. Ha ennél is kevesebb eszed lenne, komolyan attól kéne félteni, hogy nekimész a falnak akárhányszor felállsz egy székből.
Elneveti magát.
- Úgy csinálsz, mintha te nem lennél tiltott időben, tiltott helyen….velem. Hogy szeretnéd kimagyarázni ha lebukok? Hm…mit csináltunk? Mit mondjak? Mit szeretnél? Randira hívtál? Esetleg több is történt? Áh…ez már túl átlátszó hazugság lenne…te és én…jesszusz.
Eléggé unja, hogy a szemébe világít az a nyavalyás pálca, így ha a fiú engedi, ujjai ráfonódnak a csuklójára, majd lenyomja a kezét, hogy a fénynyaláb a földre mutasson, ne Őrá.
Mikor hirtelen valami zaj üti meg a fülüket, és Gary összerándul félelmében, újabb gúnyos kacaj hagyja el ajkait.
- Aki fél a sötétben, az maradjon a biztonságos helyeken….különben, még véletlenül erre téved egy farkas és megharapdál…de ki tudja? Honnan tudod, hogy nem vagyok egy mumus, és nem öllek meg?
Szépen ívelt ajkai mosolyra húzódnak, de már nem nevet. Csak élvezi, ahogy a szél beleborzol a hajába. Mintha ez lenne az Ő otthona…maga az erdő.
Épphogy nem fordul el, s teszi meg az első távolodó lépést, de a lába nem engedelmeskedik az agyának. Valami van a levegőben, ami nem hagyja nyugodni….olyan, mint a hazugság.
- Most pedig szépen elmondod, hogy miért jöttél ide, vagy nagyon megbánod…és ne merj ferdíteni, mert akkor is megbánod…
Közelebb hajol, egészen közel, a fiú érezheti a barna hajzuhatagból áradó vanília illatot, és azt a méregdrága parfümöt, amit Párizsból hozatott magának. Talán még a mellkasodat is megböki vékony kis ujjaival.
Van ebben a lányban valami…valami furcsa…valami durva különcség.
- Na? Csak egy egyszerű választ kértem…nem többet. Merre is találom a prefiket? Ja igen…és, hogy én mit tennék meg? Neked? Semmit….
Még előrébb hajol, olyan közel, hogy szinte ajkaik eggyé válnak, majd hátralép minimum 3 lépést. Vigyorog. Gúnyosan, arisztokratikusan.
- Nem félsz? Húúh….
Nem néz körbe…Ő nem fél. Soha. Sem.

Az este különös fordulatot vesz... eddig sem volt túl hétköznapi, de most a napom igazi fénypontjává avanzsál. Téboly, hogy örömömet lelem benne, de már bizonyos, hogy nem vagyok normális, így nem harcolok önmagammal, szeretem ezt a szerepet, rám öltötték az eszelős nemnormálist, de úgy látom ezzel nem vagyok egyedül... Ez az éjszaka sötétebb mint eddig bármelyik, az égbolt baljósan borús, a holdnak nyoma sincs, nem lengenek körbe fénysugarak, főleg itt, a lombok alatt érzem, hogy a sötétség fojtogató hurokként tekeredik a nyakunkra. Csak egy félnótás merészkedik ki ilyenkor. Átkozom ezt az egészet, és már itt sem lennék, de a bennem mélyen rejlő leplezett kíváncsiság birokra kel, s győzedelmeskedik minden gondolatom felett: kiderítem ki ez a lány, mi vezette ide, mi céllal jött. Hivalkodóan bájos teremtés, mégis, a sértő szavak csak úgy tolulnak az ajkaira. Elszórakoztat, ez a pökhendiség. Szinte ösztökélném, hogy folytassa. Tetszik, ahogy dobálózik a szavakkal. Most még... csak egy unaloműző játékszer, örömömet lelem benne, aztán ha meguntam, kíméletlenül söpröm el az útból. Általában nem bírják sokáig, talán túl durván viszonozom a játékukat. Milyen kár... ő is egy lesz … nem hiszem, hogy helyet kap majd a polcomon... Elsőre gyöngének, és kiszolgáltatottnak tetszik, de rejlik e e mögött valami, vagy minden szava üres fogvillogtatás? Ki fogom deríteni, de csak szépen sorjában...
-A helyedben nem lennék ilyen fennhéjazó... -szólalok meg negédesen, elszakadva a ponttól, ahol az előbb gallyak, s levelek hulltak alá. - Kéz kezet mos. Vagy mindketten jól járunk, és megússzuk, vagy, mindketten csúful elbukunk, de hidd el, neked az sokkal jobban fájna... -távolba révedő tekintetem most baljósan vetem rá, s egy elégedett, csúfondáros mosoly fut végig az arcomon, sejtetve: Tudok valamit, amit ő nem, egy lépéssel előtte járok, s gyorsnak kell lennie, ha el akar kapni. Lenyűgöz a kitartása... hogy nem adja fel, újra próbálkozik, talán az ő oldalát is fúrja a kíváncsiság, vajon mit keresek ezen a helyen... csak hogy a kérdés fordítva is igaz, és nem én fogom beadni a derekam, abban biztos lehet.

Tetszik ez a lány, sőt egyre jobban megkedvelem a modorát... vicces... elszórakoztat... ő meg az erőszak? Persze... ő a sötétség szülöttje, semmitől sem retteg, és vigyázzak mert a sorsom a kezében van, és még megöl... mókás. Sok lánnyal találkoztam, de ilyen még nem akadt az utamba. Keze lassan az enyémre fonódik. Meglep az érintése, puha, szinte simogató, ahogy lágyan érint. A tenyere meleg, az ujjvége némiképp már lehűltek a hideg szélben. Nem tudok nem engedelmeskedni. Kissé csalódva magamban, de leeresztem a pálcát. 1:0 Hogy csinálta?
-Ne bánts! -rikoltom savanyúan, mintha a kegyelemért könyörögnék, egy ma született báránynak – Nagyon elragadó mumus vagy... Hóborc a nyomodba sem ér! -vigyorodom el szánakozóan, miközben a kis pokolfajzatra gondolok. Igen, kísérteties a hasonlóság...
Egy pillanatra elbizonytalanodom, ahogy megzabolázhatatlanul leng a szél ölén, s minden porcikája eggyé válik az éjszakával. Nem tudom álca e a magabiztosság, vagy okkal érzi nyeregben magát, és nem is én járok előtte, rég megelőzött, és kijátszott. Elhessegetem ezeket a nevetséges gondolatokat, hisz nem lehet...
~Valami buta kislány, akit világfájdalom gyötör valami bele se merek gondolni, milyen jelentéktelen kis dolog miatt, és most ide jött, hogy kisírja magából, csak megzavartam, s most eljátssza a gonosz kislányt... csak egy nagyszájú elkényezte...~
Megtorpan, pedig már azt hittem, ennyi volt, s elüldöztem. Követtem volna, de úgy már nem lett volna az igazi. Nem fogok utána loholni!
Újabb fenyegetőzés, tovább kekeckedik. Közelebb férkőzik, néhány hajtincse a levegőben játszadozva cirógatja az arcomat, miközben ajkaival szinte érinti az enyémeket. Ügyes, hogy így akar hatni rám, és hazudnék, ha azt mondanám, nem sikerült neki, hisz nagyon is felcsigázott, arcomat viszont továbbra is magabiztosság lengi be, s másnak nem mutatom jelét, talán csak a szemem csillog árulkodóan. Megfordul a fejemben, hogy viszonozom a „kedves” gesztust, könnyű szerrel megtehetném, de azzal csak elérné amit akar, s megfosztana mindentől, övé lenne a játszma.
Nem veszem le róla a pillantásom, bár nem is tudnám, túl váratlanul ért, ügyes húzás volt. Talán mégis félreismertem? Gyenge pontot keresett, s megtalálta. Ujjai a mellkasomon játszadoznak el, s érzem a körmeinek hegyét.
-A válasz tényleg egyszerű … -lehelem ajaki közé lefegyverző mosollyal.- De annál idegesítőbb nem? Mennyit gyötröd magad egy egyszerű válaszért... Semmit nem tennél meg nekem, és máris sokkal többet tettél... -kuncogom sötéten, amikor elszakad tőlem... talán sikerült fölhergelnem? Szívesen látnám már az igaz valóját. De minél többet harcolok érte, annál szebb lesz a beteljesülés.
Újabb reccsenés, falevelek, ágak hullnak a talajra. Egy bokor megrezzen. Ezúttal mintha nem érne váratlanul, s úgy fókuszálok a pontra, akár egy lesben álló vadász. Talán mégis megbújik ott valami az aljnövényzet sűrűjében, és szemmel tart minket. Talán... ~Nem félsz? Húúh~
Tekintetem újra a lányra esik, s pillantásomban most valami ravaszság rejlik.
-Oké te nyertél... -sóhajtom gyászosan, arcomon mégis egy hűvös, árulkodó mosoly terül szét.
-Megfagyott bennem a vér, amikor megláttalak. Te viszont sosem félsz. Lenyűgözöl! Talán... -töprengek el egy pillanatra- talán megnézhetnéd te, mi volt ez a hang... -mutatok a pontra, ahonnan jött- Lehet csak egy korhadozó fa roskadozik a viharban, de megöl a kíváncsiság, mi lehet, ha mégis valami más... és itt vagy te ugye... esetleg megnézhetnéd, ha már ilyen bátor vagy. Vérnyuszi... Vagy csak a szád jár, és egy gyermeteg kislány vagy? -hangom továbbra is kifejezéstelen, nyugodt, bár némi fenséges csengés is kihallik belőle, ami aggodalomra ad okot. A manipuláció mindig is az ínyemre volt. Egy remek eszköz, amivel sokszor élek. Ennek külön tudománya van.

Hallgatja a másik szavait, hisz kíváncsi rá, hogy mi fog kisülni ebből az egész jelenetből. Néha-néha odavetne egy igen goromba választ, de mivel mindig mindenkinek arról papol, hogy a jólneveltség alapvető dolognak számít az olyan körökben ahol Ő mindig meg fog fordulni élete során, így nem teszi, hisz akkor többet már nem oktathatna ki pár kis sárvérű férget.
Hogy honnan ez a gőg? Hogy honnan ez a tisztelet a szép aranyvér iránt? Lehetséges volna, hogy már így született? Vagy belenevelték? Hiszen az apja is halálfaló volt…És annyira ott van benne a megfelelési kényszer, hogy áldozzon a halott apja emlékének. Hogy megmutassa, Ő is el tud annyit érni az életben, amennyit a szülei tettek segítség nélkül.
- Úgy gondolod? S ha mégis én jönnék ki az egész helyzetből jól? Mert olyan embernek szólnék, aki képes azt a kis apróságot eltusolni, hogy itt voltam veled. Oh…én még igazán semmit nem tettem, de ha neked már ez is sokat jelent, akkor téged IS sok helyre tudnálak repíteni..pokolba…mennyországba…pokolba…mennyországba…pokolba.
Minden egyes elnyújtott szótag, amit Tyana kiejt, zihálva kézbesített szexuális bujaság ígérete, mely ígéretet Tyananak esze ágában sem lesz soha betartani.
Megborzong, de ezt nem mutatja a külvilág felé, csak úgy inkább sötét kis lelke mélyén érzi azt az apró kis zsibbadást, mely végigfut bensőjén.
Ha belegondol pozitívum is lehetne az, hogy képes arra, hogy csípős gúnnyal és humorral, pontosabban iróniával tekintsen mindenre, és így tegye tönkre az embereket. Pedig…nos ez korántsem pozitív dolog. Sőt. De ez néha annyira nem tudja érdekelni ezt a lányt, hiszen annyi életet rontott már meg, hagyta, hogy a kívülről csodás alma belül rohadt legyen.
- Nyugodtan mondd ki azt amire gondolsz…ami persze nyílvánvaló.
Magabiztos lenne? Igen. De mire fel? Szépségére? Vagy inkább külsejére? A belőle áradó gonoszságra? Azokra a mélytengeri szemekre, amik most is úgy csillognak itt ezen a sötét éjszakán, mintha minden múltbéli érzés megragadt volna benne? Magával ragadó, s ha egyszer igazán beletekintesz, többé nem éred el a felszínt.
Élvezi ezt a helyzetet. Élvezi azt, ahogy a másikkal játszadozhat. Mindig is imádta az ilyen szituációkat, csak meg kellett találnia hozzá a megfelelő személyeket.  Egy lányban a rosszat sohasem lehet elnyomni, csak idő kérdése, és megjelenik.
- Hogy én nyertem? Drágám…ez már akkor kiderült számomra, mikor kiejtetted az első szót ezen az éjszakán. Ez egy eldöntött meccs volt, nincs olyan, hogy nem én nyerek.
Elmosolyodik újra.
- Ahogy a gyáva nyuszika óhajtja.
Elfordítja a fejét, hirtelen zaklatott szívdobogások rázzák mellkasát, s ahogy ellép Gary mellől, hátat fordítva neki, egy másodpercre összefonódnak seprűszerű pillái. Kimondatlan sóhaj….kimondatlan gondolatok.
Egy lépés…
Kinyitja a szemét.
Két lépés…
Előrenyújtja a kezét.
Három lépés…
Leguggol.
Ujjbegye hozzáér az egyik falevélhez, csillogó íriszei megremegnek, másik kezével pálcájáért nyúlna, de mikor hiába tapogatózik, halkan szitkozódik egyet. Annyira csendesen, hogyha Gary nincs közvetlenül mellette, akkor talán nem is hallja.
A kastélyban hagyta. Pedig egy boszorkány sose lehet olyannyira esztelen, hogy a pálcáját nem magánál tartja. Ez rosszabb esetben az életébe is kerülhet. Arrébb húz egy ágat, cipőjének talpa alatt elmorzsolódik egy vékony fadarab.
Megkönnyebbülten sóhajt egyet.
Miközben feláll, hátat fordítva az áthatolhatatlan sötétségnek, tekintete Gary tekintetét keresi.
- Látod? Kis gyáva alak vagy….nincs itt semmi sem. De, hogy egy lány bátrabb legyen nálad…nos ez véresen ciki. Nem gondolod? …
Tovább húzza a másik agyát, nincs mese. Míg Gary állítólag a manipulációhoz ért, addig ő ehhez.

 /Wade/

*Kicsit félrebiccenti fejét, és úgy fürkészi a másik tekintetét. Mikor megbocsájtanak neki előbbi "bűnéért" amiért el-el kalandozik, nagyot sóhajt. Elvégre, nem nagyon szokták jó néven venni, ha valaki eltűnik egy beszélgetésből. Vagyis, nem annyira kedvelik az olyat. Legalábbis ő ezt vette észre eddigi "pályafutásán". Hiszen próbáltak ő vele ismerkedni, de hamar rájöttek, hogy "nem érdemes". Mert eléggé elvonulós figura, aki jobban kedveli a könyvei, és a hegedűje társaságát, mint az emberekét. És ez a pörgősebb diákoknak nem igazán jön be, így hát maradt egyedül. Persze ennek megvan a maga kis oka, amit még ő sem tud igazán. Mert nem azóta ilyen zárkózott, mióta elvesztette szüleit, hanem már korábbról. Egészen születése óta. Biztosan örökölte vagy valami történt vele születése közben. Nem tudni, legalábbis ő még nem tudja. Majd csak rájön, vagy megváltozik. Lehet csak gyakorolnia kell, hiszen nem is olyan szörnyű kicsit pörögni a világgal, kicsit hagyni magad sodortatni az árral. Hiszen Emet is így ismerte meg, bár az a lány is ugyanolyan mint ő, és ezért értik meg nagyon egymást. Meg itt van Wade is. Egész kedves figura ez a srác, kár lett volna ha nem ismeri meg. Bár kitudja, hány ilyen ember mellett ment már el... Kicsit vállat von gondolatban, majd mosolya még szélesebbre húzódik mikor Wade visszakérdez. Már hogy hinne neki? Egy ilyen kedves fiúra ne tapadnának? Hiszen ismeri a lányok szokásait, mert ő is abból van. Tudja, hogyha valaki kicsikét bevállalósabb már leszólítja a másik nem képviselőjét. Vagy megpróbálkozik valami módszerrel, hogy az figyeljen fel rá hamarabb. Tuti, hogy sok lány áll sorban Wade-ért. Épp vissza is szeretett volna válaszolni, hogy tényleg nem hisz neki, mikor a barna hajú mesélni kezdett. Line kicsit nekidőlt a fának, és hallgatta a történetet. Egy elég kertelt mesét hallhatott. Hát nem csoda, nem nyílhat meg rögtön előtte, hiszen még alig ismerik egymást. Nem is bánja, sőt, örül neki, hogy a fiú csak ennyit osztott meg vele, így legalább tudja jól, hogy ő is józan ésszel gondolkozik, és nem mondja el idegeneknek a titkait. Mert akármennyire is jó ember Caline, még nem tudhatja igazán róla Wade. És ha nem az lenne, hanem egy pletykás? Aki most kedves, de később szétkürtöli a sulinak amit megtudott? Ilyen is lehetne... És Wade is lehet ilyen. Nem feltételezi róla, mert még most igazán kedves, de akkor is, jobban meg kell még ismernie úgy érzi. Ám mikor befejezte meséjét Caline nem értette igazán. Azaz értett valamit, de biztosan rosszul, amire ő még nem gondol. Pontosabban, megbizonyosodott arról, hogy a lányok sorban állnak érte, és hogy a fiú ezt nem is nagyon sajnálja, sőt! Jól elszórakozik velük... Bár a javítás. Kicsit megkavarodott a lány, de egyben egy válasz is lebegett előtte. Wade egy olyan srác, aki nem vágyik semmi komolyra lányoknál. Persze, ez érthető, hiszen még diák. Nem is szabad ilyenkor lekötnie magát egy srácnak, akármennyire is az a vágya a lányoknak. Hiszen bátyjától megtanulta már, hogy a fiúk szeretnek szabadok lenni, ezért nem is csoda, ha megtántorodnak néha-néha. Bár rá is tudnak cáfolni erre, de akkor valamiért nagyon szerelmesnek kell lenniük. De úgy látszik Wade inkább a szabad szellem típusú. Bár a múltját okolja ezért. Netán történt valami rossz vele? Na jó ez már egyre zavarosabb Caline számára. Nem baj egyről megbizonyosodott, ez a srác szabad szellem. Nos akkor az sem baj, amit most fog tenni.*
- Azt hiszem értelek.
*Mondja miközben átkarolja Wade-t. Barátilag teszi, ez érezhető is hangnemén, és ahogyan teszi ezt az egészet. De miért is csinálja ezt? Ha egyszer ő megnyílik valakinek, bizony, az számíthat ilyen gesztusokra a lánytól.*
- Sajnos a múlt, igencsak ki tud hatni az ember jelenjére, és jövöjére is egyaránt. De én úgy gondolom, hogy a múltat feledni nem érdemes, csak egy olyan helyre elzárni, ahonnan csak akkor befojásolhat minket, amikor szükséges.
*Majd óvatosan leveszi Waderől a kezét, és megveregeti a vállát.*

Szegény lány... még csak nem is tudja, kibe botlott, de nem hibáztatom, talán már az első alkalomnál túl elnéző voltam vele, és egész más módszereket kellett volna alkalmazom...Túlságosan is biztos benne, hogy ő nyert, szépen ívelt ajkai dicső mosolyra húzódnak, s ezt a mosolyt úgy villogtatja felém, mintha meg akarna vele igézni.
-Ó de tüneményes … hiszel az ilyen mugli dolgokban? -lépek utána lassan, hangom nyájas, már már lekezelő. -Menny és pokol... vicces teória. Látom előszeretettel látogatod a mugliismereti órákat. -incselkedek vele tovább gyenge pontokat keresve, s tudom hogy ez egy ilyen aranyvérű pökhendi úrilányból milyen reakciót fog kiváltani, így folytatom: -Talán csak egy gazdag kis félvér ivadék vagy, aki szereti magát jó fényben feltüntetni? -szítom tovább a tüzet tettetett kíváncsisággal. Szemeim szinte szikráznak, ahogy körbejárom, s úgy méregetem.
-Igen... a vérünket nem tagadhatjuk meg, bármennyire is akarjuk. Úgyhogy elő a farbával! -otthagyom egy pillanatra, hátat fordítok, tudom hogy a sistergő kígyó csak egy élettelen bot volt, amit a sötétben húsvér pitonnak néztem. Csak egy méregzsák. Közönyös tekintettel fordulok vissza hozzá, egy fának támaszkodva.
-Jól tudod, mire gondolok! -horkanok fel, most már kissé dühödten. Lassú a felfogása, de nem akarom megijeszteni, élvezem a vonaglását, a düh vörös ködét, ami rászáll és hatalmába keríti. Lágyan elmosolyodom, fejemet oldalra biccentem, s úgy gyönyörködök benne tovább. Mintha eggyé válna az éjszakával. Gyönyörű teremtmény.
-Ne álltasd magad hiú reményekkel, inkább bizonyíts, hogy higgyek neked... -ösztökélem tovább, s lassan az ujjam köré fonom, báb lesz belőle, akit úgy mozgatok, ahogy én szeretném.
~Gyáva nyuszi~ Ó ha tudná... milyen mulattató a naivitása. Hisz azt hitetek el vele, amit akarok.
-Rááágalom! -replikázom éles hangon, de hangomban semmi komolyság nem lelhető fel, élvezem, hogy eképpen szórakozhatok vele, gunyoros vigyorom mindent elárul ahogy elindul, hogy megfeleljen nekem.

Ahogy az erdő sűrűjében tartunk, gonosz, sőt egyenesen pokoli gondolatok merülnek fel bennem. Szinte vágyok rá, és reménykedem, hogy valami vérengző bestia tör elő a bokorból, és a fenevad szépen lerágcsálja azokat a kis szikár ujjacskákat, amiket az előbb még olyan kedélyesen táncoltatott a mellkasomon. Szinte látom magam előtt, hogy lemaradok tőle, és meghúzódom egy fa mögött, hogy onnan nézzem végig az egészet, mint egy előkelő páholyból. Vajon akkor is ilyen kis bátornak mutatná magát? Vagy keseregve könyörögne az életéért, hogy mentsem meg? Elkapok egy mozdulatot, egy számomra csodálatos kis szösszenetet, s az elégedettség meleg áradata jár végig belülről, tetőtől talpig, majd az arcomon ömlik el egy fenséges mosolyban. A pálcájáért kutat, ami viszont nincs sehol. Ó, milyen szomorú, még csak meg sem tudja majd védeni magát.
-Valami baj van? -zárkózok fel mellé tettetett aggódással, majd újra lassítok lépteimen.
Keserves, fájdalommal teli halál vár rá, amikor a több centis karmok a húsába mélyednek, hogy apró darabokra aprítsák a törékeny testét. Nem hiszem, hogy akkor olyan gőgös lenne. Csak akkor menteném meg, ha bocsánatért esedezne, amiért ilyen csúnya hangot engedett meg magának velem szemben. Milyen szép is lenne... maga a megdicsőülés!

Maga a kiábrándulás! Ilyen nincs. Egyszerű szerencse és elmúlt a veszély vagy... vagy tényleg nem volt itt senki és semmi, csak ez a korhadózó fa szúrt ki velem ilyen csúnyán? Esetleg csak egy mókus volt, vagy valami egyéb kis átokfajzat, ami így megtréfált? Pedig annyira biztos voltam benne. Lejátszódott bennem az egész jelenet, szinte sóvárogtam utána, beleéltem magam...
Arcomat most kifejezéstelen, szürke köd lengi be, de ahogy megszívom magam levegővel majd kifújom, szakadozott sóhajomból kitűnik mennyire ideges és zaklatott vagyok. A lány szavai belülről éles szablyaként tépnek darabokra, a nyakam egész bevörösödik a dühtől, de ez szerencsére nem látszódik a sötétben. Egy szót sem tudok kipréselni vicsorgó fogaim közül, amelyet erősen összezárt ajkaimmal palástolok. Valami mégis ott ül a nyelvem végén... valami nagyon gonosz, és rettegett! A kezem remegése elhal, biztos határozottsággal lendül a magasba a pálca, ami eddig halovány fénysugarat lövellt magából. Már nem kelt ilyen szép, gyöngyöző fényoszlopot, teljesen kihalt a ragyogása, minden elsötétült. Számat szóra nyitom, a pálca egyenesen a lányra szegeződik, mintha épp felnyársalni készülném vele. Szemem most sötéten csillog, arcom komorsága minden következményt előre sugall. Itt most valami rettenet fog végbemenni, valami nagyon csúnya dolog. Egymásnak feszülő ajkaim most elválnak egyméstól, a nyelvem a fogamnak feszül, bármelyik pillanatban kiadhatom az átkot, a parancsszót amivel...
A mellettünk lévő fa kísértetiesen rebben meg, az összes levele belerázkódik. Egy hasadás, akár mintha villám csapott volna a törzsbe. Az arcomat ösztönösen védem a karommal, és mire újra a fára pillantanék, egy vérfagyasztó árny állja el a kilátást. Ordítani sincs időm, túl hamar ment végbe az egész. Érzem, hogy valami nagy erővel a kezemnek lökődik, a pálcám kicsúszik az ujjaim közül, én pedig megpenderülve vágódom hanyatt az avarban. Alattam jó néhány kemény faág törik darabokra, vagy éppen áll bele a hátamba. A fájdalom tűrhető, de a rémület annál inkább szívig hasító. Mire kinyitom a szemem, a rémalak sehol... nyoma sincs, se neki, se a pálcámnak.
-Mi a fészkes fene volt ez? -rikoltom szörnyülködve, miközben megvizsgálom a karom, amiben a pálcát tartottam. Tompa ropogás, amikor megmozdítom, s egy hangos szisszenésben török ki.
-Te voltál??? Hogy csináltad? Mivel...? -üvöltök rá magyarázatot várva.

- Fogalmad sincs, hogy ki vagyok ugye? Hogy kivel beszélsz…hogy kit próbálsz megalázni? Hát nem hallottál még rólam kicsi szívem? Vagy te ilyen stréber típus vagy, aki sose hall semmit és semmire nem mer odafigyelni? Esetleg beletrafáltam? Tudod sokakat hibásan osztanak be a Mardekárba…lehetséges volna? Ó…igen…most már mindent értek veled kapcsolatban. Te is csak egy nagyszájú…kisfiú vagy. Hogy én félvér volnék? Te komolyan gondolod? Moszka leghíresebb családjának sarja vagyok, de Te ezt nem érheted, hogy milyen kiváltságokat von maga után. Hogyan is érthetnéd? Hisz a te családodról hallani se lehet ilyen körökben.
Valami nincs rendjén. Valami nagyon nincs. Ennek nem így kéne történnie. Nagyon nem.
Állnak egymással szemben, s a fiú pálcát fog Őrá. A játékok sose erről szólnak. Hanem, hogy Ő jól érezze magát…de Gary most megpróbálja megakadályozni benne.
Valósággal megrohanja a részletek tisztasága, ahogy GAryre pillant, ahogy a felé tartott pálca hegye lassan megcsillan. Védekeznie kellene, tennie valamit, de ledermed.
Ilyen nincs, hogy egy ilyen kis senki állítsa meg őt. Nem mosolyog. Nincs oka rá. Már nincs. Inkább félelem költözik a szíve helyére, és terjed szét testében.
Olyan, mintha valaki nyakon öntené egy vödör jeges vízzel, hirtelen zsibbadni kezd a keze. Pedig Ő sosem fél…akkor most mégis mi ez az érzés? Miért nem hagyja nyugodni, hogy ez a  fiú rá fogja azt a nyamvadt fadarabot?
Fájdalom nyílal a szívébe.
 Hát mégis van neki ilyen?
Az apja jut eszébe…Ő is pont így állt Voldemorttal szemben azon az átkos éjszakán.
Mindig is szerette az apját.
Fogunk onnan hiányozni, ahonnan elmegyünk? ..Talán pont emiatt kívánják, hogy bárcsak ne is mennénk el onnan?  Talán önzés a részükről, hogy a világban akarnak tartani valakit, kinek homokórája végleg lefolyt, de talán nem önzés, ha tudjuk, mikor testünkből kivágnak egy darabot az század része sincs egy ember elvesztésének fájdalmához képest. Habár... hasonló operáció, hisz az egészből, egy emberi teljességből vesznek el egy -kisebb vagy nagyobb- darabot. El kell temetnünk valakit, és akkor vele együtt minden emlékünket is.
Később pótolni akarjuk, de ez lehetetlen. Minden ember pótolhatatlan, egyedi és utánozhatatlan. Még ha azt is mondjuk, hogy az ember nem ismer lehetetleneket, tudnunk kell, hogy egy lehetetlen mindig is lesz: Örökre elfelejteni azt, akit valaha szerettünk.
A boldog óráktól vagy szomorú percektől, jó emlékektől és rosszaktól vagyunk, akik vagyunk, és leszünk, akik leszünk. A jelenben élünk, de a jövőnek. A jövőbe elérni viszont csak úgy tudunk, ha minden részletet szemügyre veszünk.
És most áll ott….és várja, hogy megkínozzák.
Aztán hihetetlen gyorsan történnek az események. Ropogás, Gary ordítása, s mire észbe kapna a lány már maga is hátrál, majd zuhan egyenesen a földre, szépen felhorzsolva a lábát. Nem tud szóhoz jutni? Hol van ilyenkor a gőgös aranyvér?
Szíve hevesen dobog. Oly hevesen, hogy Tyana azt hihetné, hogy menten kitör bordái védelme közül.
Fájdalmasan felszisszen, a kín másodpercek alatt önti el testét. Nem…nem ő volt…de akkor mi lehetett ez? Legszívesebben sikítana, de akármi legyen is az, nem lehet nagyobb szörnyeteg Őnála. Erre a gondolatra kissé megnyugszik, pedig ez nem könnyű feladat. Szemeit becsukja, próbál a légzésére koncentrálni és Garyt kizárni a saját kis világából.
- Csak nem félsz? Érted már, hogy ki vagyok?
Hisz Ő is remeg…. de képes ebből is poént csinálni? Talán a Mardekáros fiúnak a lánytól kéne jobban tartani? Hisz úgymond benne vérfarkasvér kering.  Hiszen sokszor kívánja a vért….a húst … Ő Lucifer menyasszonya.  Mégis mintha a földön közelebb kúszna a másikhoz.

Holtpont... vagy valami olyasmi. Nem volt még aki ennyire... sőt nem volt még aki valójában kihozott a sodromból. Hogy miért tudom ezt ennyire biztosan? Nem éreztem még ilyen érzést... Vagy lehet ez valami más... Sokkal komolyabb mint egyszerű harag... tömör gyűlölet, a megtestesült utálat. Nem, ezek túl hétköznapi fogalmak, az efféle érzések jellemzéséhez.
Egyáltalán már az is eszement őrültség, hogy ebben a redves, mocskos erdőben csatangolunk... csatangolok egy ilyen céda társaságában. A gondolataim egybeolvadnak az este baljós komorságával. A feltételeket nem én szabom, hanem ez a különös éjszaka irányít. Szavakat ad a számba, illetve... gondolatokat vés a fejembe, és mind arra ösztökél tegyem meg:
~Rajta... senki sem tudja meg, ez csak egy lotyó... egy beképzelt fruska. Tedd meg és már itt sem vagy, elslisszolsz és minden a múlté, itt sem voltál~ tipródom, de már rég tudom mit fogok tenni.
Elvégre, mit sem jelent... porszem a sivatagban, egy vacak játékszer, amivel azt teszek amit akarok... zenghetnek róla ódákat, lehet akárki, most akkor is csak egy senki, akinek az élete az én kezemben van, és mégis milyen ostoba, még most sincs sejtelme róla milyen veszélyben van.

Nem, nem akarom ilyen egyszerűen.
Mindig mindennek megadom a módját, most sem teszek kivételt, élvezni akarom.
-Szóval azt hiszed vagy valaki? -köpöm a szavakat, eltűnődve, némi undorral mintha csak valami alja muglihoz, mi több, kviblihez beszélnék, és tényleg az lenne, nem valami aranyvérű kis dívapalánta, aki meg van győződve róla hogy körülötte forog a világ. Megvetés és maró gúny … majd hamar felhagyok az árulkodó jelekkel, megszívom magam a hajnal fuvallatával, ami néhány pillanattal ezelőtt még a fatörzseket simogatva suhant végig. Most mélyen leszívom majd egy reszketeg sóhajban a mérgemet is csillapítom kissé, nem most jött el a pillanat, hogy igazságot szolgáltassak... Unalmas... legalábbis így tetszelgek. Ajkam kétoldalt szándékoltan görbül, ível szépen felfelé, és újra visszanyerem a hidegvéremet. Későbbre tartogatom az energiámat.
-Áh vagy úgy, oroszok... -emelem fel a hangom érdeklődően, mintha megvilágosodtam volna, minden tiszta így már értem. És hogy miért?
-Legjobb tudomásom szerint elég érdekes a te néped, de sajnos nem különösképp fogékonyak a mágiára. A magadfajták törekednek némi tudásra szert tenni, de a középszerbe tartoztok mint a többi. -nagyot sóhajtok, kifejezem együttérzésem, és vigasztaló tekintetem mégis égető hatással csap le az áldozatára, egyértelműen leolvashatóak a megvetés jelei.
-Jelenleg pedig nem „Moszkvában” vagyunk úgyhogy a családod neve itt nem sokat jelent... -szinte duruzsolom, hangom dallamosan cseng, ahogy közeledik az igazság pillanata.

Aztán mégsem jön el, csak a keserű pofára esés, a talaj eltűnik a lábam alól és zuhanok a mélybe a szakadék aljára. Csak egy megoldás maradt, amivel tisztára moshatom magamat, és ez azt egészet. Egyszer már történt hasonló, igaz akkor apám simította el az ügyet, hát erre most nem lesz szükség. Végzek, mielőtt egy sikoly is távozhatna kicsiny torkán. Olvastam átkokról, sőt tanítottak, és tudok olyan dolgokról, amiket a Roxfort területén tilos kiejteni... mi akadályoz meg benne, hogy itt, távol mindentől, gyorsan, tisztán eltüntessem a föld színéről? Egy ilyen gyenge test hamar megtörne, még csak átokra sem lenne szükségem, a pálcámra sem, hogy olyat tegyek, amivel véget vetek az életének. Bármelyiket választom, a szenvedés garantált, de hogy utoljára lásson valami szépet, talán egy átok jobban a kedvemre tenne. Kecses állást veszek fel, a pálca hamar megszűnik fényforrásként létezni, most már gyilkos fegyver, ami egyenesen az áldozatára figyel. Annyi a szép kis életének!

Mielőtt bármit tehetnék éles fájdalom járja át a karom, a pálca pedig kicsusszan ujjaim közül, én pedig pördülve egyet a sarkamon oldalasan elvágódom a talajon. Mintha forogna a világ. A fölém magasodó lombkoronák látványa tárul elém, amik az egész égboltot behálózzák felettem. Hunyorogva próbálom összeszedni magam, miközben fájdalmakkal gyötrődve kiszabadítom a testem alól a kezem. Teszek egy kísérletet, hogy szétnyissam görcsbe rándult ujjaim, de a fájdalom lehetetlenné teszi, már a megmozdulásom pillanatában egy tompa reccsenés rettent vissza a további mozdulatsortól ami ezt követné. Felülök, a másik kezemmel a tarkómat nyomkodom, erősen beütöttem, holott az avar puha volt. Mégis sikerült valami kemény kőre vagy botra esnem. Most jobban elborzaszt amit láttam, vagy látni véltem abban a szörnyű pillanatban. Botladozva sikerült összeszednem magam, és talpra állnom, bár néhányszor még összeroskadok.

-Neem... -nevetek eszelősen- Nem te voltál, ahhoz is agyalágyult vagy, hogy a pálcád magadnál tartsd! -őrült vigyorom elhal, kókadtan botladozom a lány után, mintha belőle mégis több választ tudnék kicsikarni. Felegyenesedem, fenyegetően hatnak lépteim, a nyakam baljósan ropogtatom meg egy körkörös mozdulattal, és sötét tekintettel meredek rá felülről. Egy hirtelen mozdulattal kanalazom fel a földről. A karjába markolok, majd egyenesen felcibálom, és egy közeli fának vontatom, az érdes fatörzsnek lökve.
-Láttad mi volt az! -dörrenek rá, s csak pár centiről mustrálom, úgy mélyedek el a tekintetében.
Ép kezemmel erősen szorítom felsőkarját, már-már zsibbasztó fogásban állom el a vér útját, miközben másik karommal a torkának nehézkedem.
-Merre ment? -mordulok rá választ várva, miközben egyre nagyobb súllyal gyűröm a kéregnek. Most jut eszembe az a verzió, amikor pálca nélkül végzek vele. Sokkal édesebb pillanat lenne, meghittebb, de mocskosabb is, és nem egy aranyvérűhöz illő. De itt ki látja?
Újabb szél támad, az előbbihez hasonló, tekintetem rémülten fut körbe. A távolban egy bokor ismét kíséretes remegésbe kezd, majd minden elhalkul, és az erdő elcsendesedik. Tekintetem megállapodik azon az egy ponton.
-Visszaszerzem a pálcám és te segíteni fogsz! Megértetted? -morgok rá fél szememet rajta tartva, de igazán az előbbi pont köt le. Elrángatom magam előtt, ha nem ellenkezik túlságosan, majd lökök egyet rajta a pont felé, talán még a lábáról is ledöntöm, ha sikerül.
-Szedd a lábad ha még jelent számodra valamit az élet...

Olyan szép a természet. Bokrok, állatok, friss levegő és fák. Nagyon úgy tűnik, hogy az utóbbi időben egyre több időt töltök az utóbb említett növények közelében. Magam se tudom az okát, hiszen nem valami szórakoztató a társaságuk, de ez van. Vannak olyan dolgok, amiket még magamnak se tudok megmagyarázni.
Mostanában sok szabadidőm van, ami önmagában nem lenne probléma, de ehhez rengeteg fölösleges energia is társul, amivel nem tudok mit kezdeni. Lehet, hogy jövőre be kéne iratkoznom kviddicsre, hogy egy kicsit jobban elfoglaljam magam. A legtöbb ember arra panaszkodik, hogy olyan sok dolga van, és alig van ideje pihenni. Mennyire tudom irigyelni őket. Én egyszerűen unom a semmittevést. Nem tudok leülni sokáig egy helybe és olvasni valamit. Csak akkor olvasok, ha tanulásról van szó.
Egy órával ezelőtt végeztem minden tanulnivalómmal, ezért úgy döntöttem, kimozdulok egy kicsit a négy fal közül. Legutóbb csak a kastélyt jártam körbe most viszont egy kicsit messzebbre akartam menni. A Rengeteg pedig egy tökéletes úti célnak látszott. Abban reménykedtem, hogy találkozok pár legendás lénnyel út közben. Magam se tudom megmondani miért, de mindig is szerettem ezeket a teremtményeket. Na igen, ha nem így lenne, nem is vettem volna fel fakultatív tárgynak a Legendás Lények Gondozását.
Persze szeretem én a hétköznapi állatokat is, mint például a macskámat Castellot, akiben nincs semmi különlegesség azon kívül, hogy olyan lehetetlen helyekre tud bújni, ahol eszembe se jutna keresni őt. Az első években még sok időt fordítottam arra, hogy megpróbáltam felkutatni elkóborolt kedvencemet, de aztán rájöttem, hogy teljesen felesleges, mert úgyis visszatalál, ha éhes lesz. Patkányokra és egyéb rágcsálókra vadászni? Ugyan. Sokkal kényelmesebb állat. Amint megéhezik, rögtön rohan is hozzám, mert mégis csak sokkal könnyebb, mintha ő fogná meg a táplálékot. Tudja, hogy elkényeztetem, és annyi kaját adok neki, amennyit akar ezt pedig szépen ki is használja. Csak azon csodálkozok, hogy eddig még nem hízott meg, bár az igaz, hogy elég sokat mozog.
Szereti, ha körülötte forog a világ. Mióta nem üldözöm őt aggódva, azóta mindent megtesz azért, hogy felhívja magára a figyelmet. Ezt pedig leggyakrabban úgy éri el, hogy ellopja a dolgaimat. Tervezem, hogy a közeljövőben leszoktatom erről csak még azt nem tudom hogyan. Enyhén elkényeztettem az évek során, így azt hiszi mindent megtehet, amit csak akar, és ez jobban belegondolva így is van, mert egyszerűen nem tudok sokáig haragudni rá.
Most viszont nincs itt. Miért is lenne? Nem egy kutya, aki hűségesen követi a gazdáját. Az előbb említett állatokért annyira nem rajongok. Talán az lehet az oka, hogy az a félvérgyűlölő vénasszony, aki egyébként a nagyanyám imádta azokat a jószágokat. Volt neki három darab, akiket mindenki megsimogathatott kivéve engem. Valahogy ezen nem bírok csodálkozni. A nagyi mindig is szívből utált, és valószínűleg most is éppen átkokat szór rám a hűvös cellájából. Néha olyan szívesen meglátogatnám, hogy a szemébe nevethessek. Több, mint tíz évet szentelt arra, hogy megkeserítse az életemet most pedig börtönben rohad, és nem tud ellenem tenni semmit. Még most is előttem van a fintorgó tekintete ahogyan rám nézett. Mintha egy patkány lennék, akit legszívesebben megölne, de nem tehet ellene semmit. Vagyis egyszer meg is próbálta, de nem azt sikerült eltennie láb alól, akit akart.
Mindig is azt mondogatta, hogy nem kerülhetek be a Roxfortba, mert szégyent hoznék a Devaux családra, és arról is biztosított, hogy minden kapcsolatát fel fogja használni, hogy megakadályozza az idekerülésemet.
Most viszont itt vagyok, mert szerencsére ezt a tervét nem tudta megvalósítani. Itt vagyok és éppen a csendes fák között sétálgatok céltalanul elmerülve gondolataim végtelen tengerében.
A merengésből egy hang zökkentett ki. Vajon milyen állat adhatja ki? Egy kicsit közelebb megyek a forráshoz, és akkor már meg tudom állapítani, hogy ez bizony egy ember. Egy ember, aki dúdol valamit. A dallam ismerős valahonnan, de fogalmam sincs honnan. Ráadásul nem is a dal érdekel igazán, hanem az, aki dúdolja. Vajon ki lehet? A kíváncsiság egyre erősödött bennem.
Hangatanul akartam közelebb menni, de bárhogy is próbáltam, az aljnövényzet minden egyes lépésem hatására hangot adott ki, ami jelezette az illetőnek, hogy közeledek. Abban reménykedtem, hogy teljesen bele van merülve a dudorászásba, és nem tűnik fel neki az érkezésem. Nem tudom miért, de annyira szeretném látni a meglepett, vagy éppen rémült arcát az illetőnek, mikor rájön, hogy nincs egyedül.
Először csak egy cipőt és egy nadrágot pillantok meg, és ebből már leszűrtem azt is, hogy egy fának támaszkodik éppen. Mielőtt tovább indultam volna, ösztönösen megigazítottam fehér ingemet és a hozzá tartozó zöld nyakkendőt. Bárkivel is találkozok fontos a jó megjelenés.
Most, hogy elvileg minden tökéletes volt rajtam, folytattam az utat előre. Lépteim egyre gyorsultak, amíg el nem értem azt a bizonyos magas fát. Az utolsó lépés után lenéztem a fa tövébe, ahol egy ismerős arc fogadott. Persze, hogy ismerős, hiszen mardekáros az illető, ergo egy értelmes lénnyel találkoztam. Nem, mintha a többi házba nem lenne pár olyan ember, akinek némi agya is van, de a Mardekárba természetesen több ilyen embert lehet találni.
- Szia! – Kezdtem a hagyományos üdvözléssel. Eredetileg valami francia köszönéssel akartam előrukkolni, de sajnos nem beszélem ezt a nyelvet valami jól, és nem akarom leégetni magam azzal, ha például jó éjszakát kívánok, mikor a nap még javában fent van az égen.
- Mi szél hozott erre? – Tettem fel a kérdést, ami jelen helyzetben a leginkább érdekelt, majd jobb kezemmel nekitámaszkodtam a fának. – Nem hittem volna, hogy találkozok valakivel errefelé. – Tettem hozzá, majd lefelé nézve vártam Richard válaszát.

„Bonjour”. Azért ahhoz már tehetség kell, hogy ez az alap köszönés ne jusson eszembe. De persze nekem mindig valami nagyon bonyolult dologra kell gondolnom. Úgy tűnik, ha villogni akarok a franciatudásommal, nyelvleckéket kell előtte vennem. Már meg is van a programom a nyárra: Elsajátítom ezt a nyelvet. Igaz, hogy ehhez valószínűleg el kéne mennem egy mugli nyelviskolába, mert a környezetemben senki se beszél az angolon kívül más nyelvet. Ez a tény viszont cseppet sem zavar. Mindent a célért. Valójában mindig is irigyeltem Richard nyelvtudását. Két nyelvet beszél ráadásul tökéletesen. Semmi akcentus.

Mikor végre túltettem magam az üdvözlés dolgon, észrevettem, hogy háztársam kifejezetten boldognak tűnik. Ez egy kicsit meglepett. Nem mintha nem az lenne a minden ember életében a legfelemelőbb dolog, hogy találkozik velem, de az emberek többsége általában nincs feldobódva attól, ha megzavarják abban, amit csinál. Legalábbis eddig így tapasztaltam. Másik lehetőség, hogy nagyon jó napja van ma és ezt senki nem tudja elrontani. Bár magamból kiindulva, ha ennyire jó kedvem lenne én nem egy fa mellett ücsörögnék és dudorásznák.
Mindegy. Meg se próbálom megérteni mi játszódhat le a többi ember fejében. Magamon is elég nehéz kiigazodni néha.
Miközben ezen gondolkozok, Rich választ ad előbbi kérdésemre. Időközben rájöttem, hogy talán nem így kellett volna feltennem a kérdést, de már nem számít.
- Tényleg? Pedig már kezdtem örülni, hogy a szél mostanában embereket is szállít szabadidejében. Akkor úgy látszik, még mindig gyalog fogok közlekedni az órákra.
Egy mosoly jelent meg az arcomon miközben elképzeltem, ahogy a szel szállítja az embereket ide-oda. Világ életemben vizuális típus voltam.
Időközben rájöttem, hogy idegesít a szintkülönbség Richard és köztem, ezért úgy döntöttem, én is leülök egy kis időre. A fiúval szembe foglaltam helyet, hogy ne kelljen forgatni a fejemet, ha hozzá beszélek. Gyerekkorom óta azt tanítottak, hogy mindig rá kell nézni arra az emberre, akivel éppen beszélek.
- Egyébként konkrétan az érdekelt, miért jöttél ide? Ráadásul egyedül. Debbie-t hol hagytad?
Körülnéztem egy kicsit, hátha az előbb említett lány mégis csak itt van csak én voltam olyan vak, hogy nem vettem észre, de a keresett személynek nyoma se volt.
Mielőtt hagytam volna szóhoz jutni beszélgetőpartneremet, áttértem arra a részre, hogy Én mit keresek itt.
- Arra gondoltam, hogy megetetem magam, mondjuk egy vérfarkassal. Szegények úgyis biztos éheznek. Aztán rájöttem, hogy még nincs telihold, de biztos akad itt valami, ami szívesen eszik egy kis emberhúst – Válaszoltam teljes komolysággal a hangomban – Amúgy csak unatkoztam, és nem tudtam, mit kezdjek magammal. Szinte mindenki tanul, amivel én már rég készen vagyok. A macskám meg megint sehol, így vele se tudom lekötni magam. Ezért jöttem ide. Vagyis nem pontosan ide készültem jönni csak előrefelé mentem, hátha találok valami érdekes dolgot a fákon kívül. De azt nem hittem, hogy valaki más is itt lesz. Főleg, hogy mardekáros.
Egy kis szünetet tartottam. Észrevettem, hogy Rich állandóan felfelé néz, ezért én is az ég felé emeltem tekintetem. Azt hittem, hogy van ott valami érdekes, repülő dolog, de nem láttam mást csak a felhőket. Milyen érdekesek! Bár egy fokkal jobbak, mint a növények, mert ezek legalább mozognak és a formáik is változatosak. De körülbelül fel percbe telt, amíg meguntam a nézegetésüket.
- Pont velem? – Tértem vissza egy előző mondatához, miközben újra ránéztem – Ez eléggé úgy hangzott, mintha én soha nem járnék errefelé. - Egy kicsit elgondolkoztam a dolgon.
- Bár van benne valami. Utoljára egyedül erre, lássuk csak, mikor is voltam? Hm… Ha jobban belegondolok Soha. – Jelentettem ki határozottan.
- Szoktam én erre járni csak nem egyedül. Valamiért nem szeretem a magányt. Kivéve, ha éppen egy három oldalas házi dolgozatot kell írnom, mert akkor mindenki jobban jár, ha elkerül. De igazából nem szeretek egyedül lenni. Most is csak azért jöttem erre, mert nem volt más dolgom. Nem, mintha félnék egyedül, azért nem kiabálok rögtön segítségért, ha nincs körülöttem senki – Szögeztem le, mielőtt félreérti.
Ezután újra az eget kezdtem el nézni, amin a felhők máris teljesen kicserélődtek.
Majd Richard felállt és elkezdett keresgélni valamit. Én is felkeltem a kényelmes ülő helyzetemből, majd elkezdtem leporolni magam, ami egy elég hosszú folyamat szokott lenni.
- Mi az? Csak nem láttál egy mókust? – Kérdezem érdeklődve, majd elkezdtem a fa másik oldalát nézni, de azon egy mókus se volt.

Szóval Debbienek nem volt kedve eljönni. Hihető kifogás. Mindegy, nem fogok belerokkanni abba, hogy nem látom őt. Hiszen nem is miatta jöttem, sőt azt se hittem, hogy egyáltalán találok itt emberi lényt. Most jöhetne az a kérdésem, hogy miért nem volt kedve lejönni ide, és tovább boncolgathatnám a témát, és ez tökéletesen jellemző lenne rám, de most nincs kedvem hozzá.
- Most gondolom, azért vagy itt, mert nem akartál a kastélyban maradni.
Még mindig nem válaszolt pontosan a kérdésre csak megadott két lehetőséget. Vagy magányra vágyott vagy elege volt a négy fal bámulásából. De az is lehet, hogy egy harmadik alternatíva az oka az ittlétének, hiszen lehet, hogy ez egy rendhagyó nap, és valami teljesen más miatt támasztja a fát. Most már nem teszek fel több kérdést ennek a kiderítésére, majd ha nem úgy van, ahogy azt az előbb feltételeztem, akkor kijavít. Vagy nem, de az se nagy katasztrófa. Legfeljebb nem tudom meg, hogy mit keres itt. Nem fog bennem mély nyomot hagyni a tudatlanságbak ez a formája.
- Ha viszont egyedül akartál lenni, akkor az nem jött össze. – Közlöm vele mosolyogva a nyilvánvaló tényt, és ezzel le is zárom magamban a témát.
Az én kis beszámolómra egy szusszanáshoz hasonlító valamit reagált, amit elkönyveltem annak, hogy minden világos neki, és minden információt megtudott, ami érdekelte. Sőt lehet, hogy egy kicsit többet is. Azt bírom Richardban, hogy végighallgatja az embert. Nem, mintha lett volna más választása.
Közben észreveszem, hogy kezd sötétedni, de ez a tény nem hat meg nagyon. Sose féltem a sötétben. Bár most a rengeteg szélénél vagyunk, ami azt jelenti, hogy az éjszakai állatok bármikor megjelenhetnek, de valahol belül pont ezt akarom. Olyan sokat tanulunk a sok veszélyes lényről, akik bármikor megölhetnek, hogy már igazán találkoznék valamelyikkel a valóságban is, hogy lássam tényleg olyan félelmetesek-e.

Fel se tűnt, hogy Richard nem válaszolt a mókusos feltételezésemre, mert kicsit el voltam foglalva azzal, hogy leporoljam magam. Ez pedig igénybe vett egy kis időt ugyanis nem bírom, ha egy kis folt is van a ruhámon. Hátul viszont nincs szemem így nem tudom, hogy ott mennyire vagyok koszos. Majd otthon megnézem. Vagyis a klubhelyiségben. Valahogy mindig is a második otthonomnak tekintettem ezt a kastélyt, ahol az évem nagy részét töltöm. Kötődök ehhez a helyhez, ezért biztos vagyok benne, hogy nehéz lesz majd a hetedik év végén örökre elhagyni ezeket a falakat. Bár addig van két évem, tehát még fölösleges erre gondolni.
Hamarosan megjelent Rich kezében a macskájával. Az arcomon egy boldog mosoly jelenik meg, ahogy az állatot nézem. A szürke szőrgombóc ott pihent a srác kezében. Olyan kedvesnek és ártatlannak tűnnek ilyenkor.
- Téged legalább elkísér a macskád – Mondtam kicsit lehalkított hangerővel, nehogy Dollár felébredjen.
Közelebb lépek, hogy jobban megnézzem az alvó háziállatot, majd valahogy a tekintetem Richard arcára tévedt. Úgy állt ott, mint aki szellemet lát. Már én megijedtem attól, hogy ránéztem. Fogalmam se volt mire véljem ezt a tekintet. Az első gondolatom az volt, hogy velem van valami, de aztán jobban megnéztem, és láttam, hogy a szemei nem engem néznek.
Már fordultam is volna hátra, mikor végre megszólalt.
- Dehogy vérzek – Jelentettem ki teljesen biztosan. Száz százalék, hogy nem vérzek, azt biztos észrevettem volna.
Azt viszont még mindig nem értem, miért kérdez tőlem ilyet. Gyorsan hátrafordulok. Jobb minél hamarabb megtudni mi akar éppen rám támadni hátulról, mert feltételezem van valami mögöttem, ami ennyire megrémítette  háztársamat. Már minden szörnyűség végigfutott az agyamon azalatt a rövid idő alatt, ami alatt megtettem a száznyolcvan fokos fordulatot. Aztán megpillantom magam előtt a thesztrált, aki ugyan nem a legszebb teremtmény, amit valaha láttam, és biztos nem vinném haza háziállatnak, de nem ijesztett meg.
Egy hatalmas szívből jövő sóhaj hagyta el a számat.
- Sikerült rám ijesztened – Mondtam nevetve, de nem fordultam meg. Természetesen ezt nem thesztrálnak címeztem bár rá is igaz lett volna.
Már találkoztam ezzel a teremtménnyel régebben is. És azzal is szembesültem, hogy nem mindenki látja őket. Sajnos vagy nem sajnos, nekem megadatott, hogy láthatom őket.
- Mi szél hozott erre?
Néztem az állatra, majd pár lépést tettem az irányába. Közben reménykedtem, hogy tényleg nem vérzek, mert ha mégis, akkor nekem végem. Eredetileg csak egy kicsit akartam közelebb menni hozzá, de aztán elfelejtettem megállni. Lassú, óvatos lépéseket teszek a thesztrál felé, majd a jobb kezemet elkezdem felé nyújtani szép lassú tempóban, aztán megpróbálom megsimogatni a fejét, ha engedi. Azért a jobb kezemet használtam, mert a ballal szoktam írni, így ha a jobbat leharapná esetleg, akkor nem lenne olyan nagy baj, mintha a másikkal tenné ezt.
- Te nem jössz? – Kérdezem Richardot hátrafordítva a fejemet. Igaz, egy macskával a kezében nehéz lehet thesztrált simogatni, de azért gondoltam megkérdezem.
- Ugye nem félsz tőle? – Jut eszembe egy újabb kérdés.
Nem túl közkedvelt teremtmények, és sokan nem szeretik őket. Nekem semmi bajom velük igazából. Bár én még egy vérfarkast is megpróbálnék megsimogatni csak úgy kíváncsiságból.

A thesztrál még nem harapta le a kezemet. Helyes. Ráadásul, ahogy elnézem nem úgy látszik, mint aki most akarná megenni a karomat. Legalábbis remélem, hogy így van. Nem, mintha olyan sok dolgot csinálnék a jobb kezemmel, de azért hiányozna, ha nem lenne. Ráadásul, ha elkezdené az előbb említett végtagommal, akkor valószínűleg nem állna le, és megkóstolná a többi részemet is. Az pedig nem lenne valami kellemes érzés. Azért csak nem fajulna odáig a helyzet, mert Richard talán megállítaná, de ebbe se vagyok teljesen biztos. Valamilyen furcsa oknál fogva egy mardekárosra se bíznám rá az életemet. Ez kicsit furcsán hangzik, mivel a háztársaim, és olyanok mint a második családom, de a teljes bizalom akkor is hiányzik. Talán, azért mert magamból indulok ki. Csak lehet valami oka annak, hogy egy házba osztottak minket.
- Nem a legszebb állatok a világon, de nem is kell annak lenniük, hisz csak kevesen látják őket. Azoknak meg, akik látják volt részük sokkal rosszabb látványban náluk.
Még mindig felé fordítom a fejem, ha vele beszélek. Egy kicsit kényelmetlen a nyakamnak, de ez van. Az arcomon halvány mosoly látható, ami tökéletesen kifejezi a jelenlegi hangulatomat. Végül is jól érzem magam, találkoztam egy különleges állattal, így értelmet nyert a látogatásom.
A következő kérdésre, viszont a mosoly lefagy az arcomról, és lassan a thesztrál felé fordítom a fejemet, mintha nem hallottam volna. Azonban pár másodperc múlva mégis megszólalok.
- Neked még nem meséltem? – Teszem fel a költői kérdést háttal állva neki.
Persze, hogy nem meséltem, hiszen csak kevés ember van, akinek elmondom. A Roxfortban is csak páran tudják azok meg olyan emberek, akik nem pletykálnak. Nem szeretek erről a témáról beszelni most viszont valamiért mégis megteszem.
- Azt már tudod, hogy a – Kis szünet, mi alatt a bal kezemet ökölbe szorítom olyan erősen, amennyire csak tudom. Ez csak azért kell, hogy ne kezdjek el nem túl szép jelzőket használni a személyre, akit említeni fogok – nagyanyámmal sose jöttem ki valami jól. Konkrétan jobban utált, mint a macskákat, pedig allergiás volt rájuk. De ezt már tudod, mert vagy ezerszer mondtam.
Arra konkrétan nem emlékszem, hogy mit meséltem neki róla, de az biztos, hogy már említettem neki a dolgot, hiszen minden egyes embernek elmondom mennyire szerettük egymást. Minden embernek, akivel egynél többször találkozok az életben, elregélem a fél életemet, persze kihagyva azokat a részleteket, amikről nincs kedvem beszélni.
- Meg azt is tudja mindenki, hogy egy kényelmes azkabani cellában ücsörög a drága lélek emberölés miatt. Én ott voltam, akkor amikor azt a bizonyos embert eltette láb alól. Ráadásul ismertem is, mivel a legjobb barátom volt. Az a vén k… vagyis a nagyi megtiltotta, hogy szóba álljak vele, mert félvér volt. Szerinte egy aranyvérű csak egy másik aranyvérűvel barátkozhat. Én viszont a tiltása ellenére egyik nap kiszöktem játszani vele. Természetesen, mikor rájött nagyon ideges lett. Kiviharzott a házból, és nem kellett sok idő, ahhoz, hogy megtaláljon minket. Előadta a szokásos „Szégyent hozol a családra” kezdetű monológját. Látszott rajta, hogy ivott is egy kicsit. Sose láttam még annyira idegesnek.
Hirtelen abbahagyom a simogatást, és csak egy helybe tartom a kezemet az állat fején. A beszédet is abbahagytam egy rövid időre, majd ugyanazzal a hangerővel folytattam.
- Elővette a pálcáját és egyenesen rám szegezte. Kijelentette, hogy most már betelt a pohár, és megöl. Azt hittem, ez megint csak egy üres fenyegetés, de aztán elkezdte mondani az átkot. És az utolsó pillanatban azt vettem észre, hogy valaki elém ugrik. Aztán jött a villanás, és a következő pillanatban a srác már holtan feküdt előttem.
A mondat befejezése után újra Richard felé fordulok ugyanazzal a mosollyal, amivel az előbb is látott.
- Tehát közelről találkoztam a halállal. Volt Oliver, nincs Oliver – Zárom le a kis történetet teljesen közömbös hangon, mintha az időjárásról beszélnék.
- Most ő is ötödéves lenne, és biztos vagyok benne, hogy griffendéles. De az ő baja. Minek ugrott elém? Én nem kértem rá, hogy áldozza fel magát. – Ismét a thesztralra nézek, ami már tett pár lépést, azóta mióta otthagytam – Legalább látom a thesztrálokat. Így nem kell amiatt aggódnom, hogy úgy halok meg, hogy nem látom őket.
Egy mélyről jövő sóhaj, majd témaváltás.
- Jó, csak megkérdeztem. Csak, azért, mert páran félnek tőlük. Nevetséges, igaz? Pedig szerintem nincs bennük semmi félelmetes, csak első találkozáskor meg kell szokni, hogy nem éppen a világ legszebb lényei. Ja meg húsevők, de az részletkérdés.
Ismét a fa felé kezdek el lépkedni, és az alvó macskát kezdem el csodálni. Na igen, sokkal szebb látvány, mint az előbbi teremtmény. Közben eszembe jut még valami. Én természetesnek veszem, hogy látom ezeket az állatokat, de kicsit végiggondolom, hogy nem mindenkinek volt olyan élményekben része, mint nekem. Ami azt jelenti, hogy háztársam is találkozott már a halállal.
- És te? Szülő, nagyszülő, testvér, barát, barátnő, ismerős vagy ismeretlen halt meg? – Teszem fel a kérdést, majd leguggolok Rich előtt, hogy a szemmagasságunk ismét egy síkba legyen.
Kíváncsi vagyok az ő sztorijára, bár lehet, hogy nem a valódi történetet fogom hallani, mert megeshet, hogy nem szívesen beszél erről az élményről. Azt hiszem az előbbi felsorolásban minden lehetőséget felsoroltam, de lehet, hogy tévedek.

*Hihetetlen.. Ez is csak vele történhet meg. Hogy óra után elveszített valamit, az még okés, kijött megnézni, persze okos fejével, egyedül, és most itt bolyong már órák hosszat, minden túlzás nélkül, mert a gyomra erősen korog, szóval egy forró csokit csinált magának, hogy a felborzolt gyomrát lenyugtassa, és kicsit józanabbul gondolkodhasson. Nos, a tény, hogy elveszett a nyaklánca, amit a nagyijától kapott, az most, ebben a pillanatban a legkisebb probléma. A közepes az, hogy nagyon sötét van, és  a legrosszabb, hogy a szomszéd bokorból, ami mellett üldögél már egy ideje, nagyon furcsa zajok szűrődnek kifelé. A hátán feláll a szőr, barna szemei fürkészőn kutatják a bozótot, mikor ugrik ki rá valami nagy és szőrös és undorító... Egyik kezében a pálca világít, a másikban a minduntalan újratöltődő forró csokis bögre van, és nagy levegőt vesz.... Egy nagy valami suhan el előtte, a Hold lassan csúszik az égre, és ezzel megvilágítja a körvonalait. egy nagy golyó. Na várjunk csak. Egy golyó nem tud suhanni!! Amikor újra elhúz nem messze tőle az a bizonyos golyó, akkor már nincs sok kedve ezzel a logikusnak tűnő gondolattal játszani. Sötét, az még rendben van, hiszen egyszer úgyis be fog sötétedni a nap folyamán, és ez eléggé nyilvánvaló, de az, hogy mielőtt még sötét lenne, még az előtt eltévedt... Hát ez hihetetlen.. Ezt is csak ő képes produkálni.. Nem sokára lassan lenyugodott, és valami józan gondolkodás lett rajta úrrá. Felállt, és a bögréje eltűnt. Nem baj, mert most szépen kisétál az erdőből. Szóval nekiindult előre, nem nézve semerre, ám hiába ment csak egyenesen, úgy tűnt, hoyg egyre beljebb téved, és nem hoyg kifelé, hanem még jobban befelé sompolygott. A zakatoló szívére tette a kezét, és amúgy nem volt szívbajos, csakhogy a nyugtalanító zörejek nem voltak biztatóak. A pálcát előre szegezve, nyelve hegyén a Nox, majd a Protego varázsigével, mert amíg a pálca világít, nem lehet varázsolni... Biztos kézzel tartotta a pálcát, és magabiztosan lépkedett, csak abban nem volt biztos, hogy jófelé. Sebaj... valamerre csak halad! Jobb, mint ülni, és várni a semmire... Ugyan ki keresné őt? Ám amikor egy ugyanolyan, vagy hasonló helyen kötött ki, mint ahonnan az előbb elindult, kicsit felszaladt benne a pumpa. *
- Tájolj...
*Ám rá kellett jönnie, hogy a bűbáj nem működik.. Hiszen az előbb mondta magának, hogy amíg... Egy nagyon hirtelen mozdulattal fordult meg, és ez olyan nagyon hangosnak tűnt itt, az erdő nagy csendjében, hogy sokáig mozdulatlanul állt, és készen arra, hogy a varázsigéket elhadarja. Háta mögött zaj. Odafordul, és szerencsére semmi mozgás. Ám ekkor egy hatalmas pók került a pálcája fényének körébe, és Mia ettől a hirtelen felbukkanástól, és a sokktól ledermedt. Először is tudni kell, hoyg utálta a pókokat. Aztán itt nagyon hirtelen szó szerint vetődtek rá. A gyomra összerándult egy görcsbe, és az ujjai elfehéredtek, miközben a pálcát markolta. Nem, kioltani ezt az üdvözülést adó fényt nem fogja. Leguggolt, és gurult, nem érdekelte, hogy a hajába levelek, és ágak csimpaszkodtak, talárja fájdalmas reccsenéssel nyílt szét, és valahol lehagyta. Felugrott, és mivel maga mögött megint hallotta a neszt, most nem nézte meg, hogy ki követi, csak szaladt. Nem érdekelte, merre, remélhetőleg kifelé, mert megőrül ő reggelig, csak el innen. nem volt nagy sportoló, sőt mi több, sosem sportolt igazán, de ez meglátszott most rajta. Bukdácsolt, de nem érdekelte... Rémült zihálása, csörtetése, és a pálcája fényének villózása zavarta meg az amúgy síri csöndbe burkolózott, és sötétbe bújt erdőt...*

*Mikor a válla fölött átkukkant, hogy mi is követi még, mert ekkora csörtetést egy ,,kis" pók nem csaphat, szóval... Ám ahogy hátranéz, vagy hat mozgó fekete micsodát lát száguldani utána. Megborzong, és egy halk sikkantás hagyja el az ajkait, majd tovább fut. Aztán végül megelégeli, és mikor valami kis felizzó pöttyöt lát felfedezni a fák sűrűjében (a cigit, de ő ezt nem tudja beazonosítani) megáll, és megfordul.*
- Nox! Obstruco!
*Az utolsó bűbájt párszor még elkiáltja, majd újra sarkon fordul, és most azon tűnődik, hogy jobb-e sötétben futni, mekkora esélye van neki végülis a menekülésre. Végül feladja a gondolkozást, és az ösztöneire hallgat. Egy fa mögé ugrik, megvárja, míg a pókok kissé meglepetten irányt változtatnak, és ő visszafelé veszi az irányt. Lehet hogy csak körbe-körbe futkározik? Elvágódik, és nem elég halkan szitkozódik nyomdafestéket nem tűrő szavakkal, és kifejezésekkel, de közben már pattan is fel, és tovább szalad. Milyen jó, hogy nadrágot húzott... haja már kócosan libeg arca előtt, ő egy türelmetlen mozdulattal csak kisöpri őket, és hátrafelé küldi vaktában az első eszébe jutó átkokat... *
- Diffindo! Feraverto! Arania Exhumia! Baziteo!
*Az utolsó után hangos sikoltás, mert a pók, ami eddig jó esetben fél méteres volt, most jó két méteresre püffedt, és Mia egyre rémültebben kapkodta a lábát. Persze a sötétben hátrafelé nézve ez nem volt egyszerű.. Gödrök, és kiálló fagyökerek esküdtek össze a lány ellen... Igazságtalanság... *
-Immobilus!
*A kisebbek megdermedtek, a nagy száguldott Mia után tovább... Na nesze neked... Kellett ordítozni vaktában mindenfélét... Végül érezte, hogy fogy az erő, meg a szufla.. Edzeni kellett volna.. Így hal meg, hogy senki sem fogja sajnálni? Bam... Eldőlt a földön, levegőért kapkodva, miközben valami zöld csíkok röppentek ki a pálcájának hegyéből, mert motyogta tovább a varázslatokat, és virágesőtől kezdve mindent előidézett... Arcát aztán pici időre az avarba temette, és újra feltápászkodott.. Késő... Egy nagy szőrös láb állta el az útját...*

*Először is kezdjük azzal a ténnyel, hogy Mia mennyire útálta a pókokat. Amikor otthon egy véletlenszerűen odatévedt pók jelent meg előtte, a papucsával teli torokból sikíva addig püfölte, míg csak egy kis pacni emlékeztette őt a falon annak a nyolclábú izének a jelenlétére, és az után is csak pár pohárnyi forró csoki tudta lenyugtatni felborzolt idegeit. De mivel nem ettől félt a legjobban, egyszerűen csak túlreagálta a dolgokat, hiszen ő csak undorodott mértéktelen fokozatban a kis ízeltlábúktól, erre még nem lehet ráfogni, hoyg fél tőlük. Mondjuk ha éjjel arra kelne, hogy valami szőrös mászik rajta, nem biztos, hogy ujjongana, de... Attól az ő viszonyát nem nevezi a pókokkal félelemnek. Szóval ezt leszögezném, mielőtt bárki nekiállna a lányt terrorizálni velük. De.. Azt hiszem, ha egy méteres, vagy nagyobb pók veszi üldözőbe az embert, nem igen gondolkozik el azon, hogy leálljon-e vele kötekedni. Bezzeg ha most lett volna kígyója... Szóval ebben a pillanatban állta el az útját egy naaagy szőrös pókláb. Mia fejében egy negyven hatod másodpercig ott ült a gondolat, hogy most igenis valami talpaspohárrá fogja változtatni ezeket szépen sorban,  amikor egy hang hangzik fel, és Mia éppen azon volt, hogy összeátkozza a hang tulajdonosát, amikor megfordult, ám ekkor egy hirtelen a földből kinőtt fiúval állt szemben, és meglepetten pislantott párat, és végre a szó értelme is eljutott agyáig. Aztán egy erős kéz ragadja meg, és megrántja, hogy az után jól meglökje. De ő nem... Aztán a fiú is sprintelni kezd, és csak akkor veszi észre, hogy önkénytelenül már ő is fut. Nos, elég hatásos belépő, ha úgy vesszük, hogy egy égből pottyant megmentő jelenik itt meg, és... Követte a fiút, miközben az ,,Arania Exhumia!" bűbájjal lövöldözött agyba-főbe hátrafelé, a válla felett, és mivel az ismeretlen, de minden bizonnyal Mardekáros előtte szaladt, el nem találhatta. Eszébe sem jutott, hogy esetleg megkérdőjelezze a fiú megjelenését, vagy ilyesmi, hiszen inkább követett bárkit, aki a jelenlegi legrosszabb helyzetből kirángatja... Ez az ő szerencséje. Köszöngetni ráér később, egyelőre csak érjenek kijjebb... Erre kissé megmerevedett, de nem lassított, hiszen honnan tudhatta, hogy a fiú kifelé, és nem beljebb csalogatta? Bár... Azt is üldözték ezek a nagyra nőtt izék, nem? A hangok mögöttük elhaltak, vagy csak másfelől követték őket, esetleg terelték őket valamerre.. Mia már kapkodta a levegőt, és fájt mindene, hiszen ő egy nemesi családban született, és soha életében nem futott még ennyit... De nem lassított, igaz, minden izma húzódott, és a levegő is egyre nagyobb fájdalommal karöltve áramlott tüdejébe. Sötét... Végre eszébe jutott, hogy a sötétben nem kell bukdácsolni... A fényt meg a pókok sem szeretik- elvileg. *
- Lumos...
*Lihegte, és a pálcáján előbb egy kis fény, majd egy erőteljesebb fénykör jelent meg, ami még az előtte szaladót is körülölelte... Mikor állnak meg? Sosem? Ez csak egy rossz álom? *

Már megint. Kicsit kezdem unni, hogy mindenki ezzel jön. Ez a világ leghülyébb szokása: a sajnálkozás. Ezzel tudnak az őrületbe kergetni. Pedig az ember azt hinné, hogy egy mardekáros nem így fog reagálni, de sajnos én pont egy ilyet fogtam ki. Miért nem lehet annyit mondani, hogy „értem” vagy valami mást. A mosoly eltűnik az arcomról, és elkezdem a szememet forgatni.
- Nem kell sajnálni, nincs szükségem rá. Csak, azért mondtam el, mert megkérdezted. És tudom, hogy te nem mondod tovább senkinek.
Ezt körülbelül úgy hangzott, mintha ezer éve ismerném, és ennyire bíznék benne pedig valójában csak egy enyhe célzás volt.
- Én is sokáig mondtam azt ilyen esetekben, hogy mennyire sajnálom. De csak üres szavak voltak, mert valójában csak a szokás kedvéért csináltam. Halott háziállat, halott rokon, lábtörés, természeti katasztrófa mindegyik szörnyű lehet a maga módján és én mindegyik hallatán kifejeztem „mély” együttérzésemet. Azóta rájöttem a szó jelentésére. Csak akkor tudsz sajnálni valamit, ha veled történik, vagy a te érdekeiddel kapcsolatos. Konkrétan akkor is magadat sajnálod. Meghal egy rokon, aki közel állt hozzád: Magadat sajnálod, mert már nincs veled. Ezzel pedig végig lehetne menni szépen lassan minden rossz dolgon az életben, amit az emberek igazán sajnálnak.
Azt hiszem, ezt a témát eléggé kimerítettem, ahhoz hogy ne beszéljek többet róla a mai napon. Persze, ha vitába akarna szállni velem, akkor bebizonyítanám, hogy nekem van igazam. Nem tudom, mennyire ért velem egyet ezekben a dolgokban, de a lényeg nem változik, mert amit mondtam az úgy van.
A következő pár mondata eléggé meglepett. Szavaiból csak annyit tudok kivenni, hogy enyhén félreértette, amit mondtam, de ezt az apró tényt úgy döntöttem, nem osztom meg vele, hanem inkább reagálok a gondolatmenetére. Plusz nem veszem jó néven, ha hülyének neveznek.
- Hülye? – Kezdem teljesen nyugodt hangnemben, miközben arcomon újra megjelenik egy mosoly – Lássuk csak, akkor mit is kéne tennem? Talpig fekete ruhában siránkozva járkáljak egész nap csak, mert meghalt valaki, aki közel állt hozzám? Inkább nem. Egyszerűen csak kiélvezem az előnyét ennek a dolognak. Közben pedig megpróbálok továbblépni. A kesergésen már túlvagyok, meguntam, kész. Ebben pedig, ha belegondolsz, nincs semmi rossz. Nem érdemes olyasmi miatt emészteni magamat, amin nem változtathatok. A thesztrál az olyan, mint egyfajta kárpótlás, igaz nem a legjobb fajtából, mert el tudnék képzelni jobbat is, de ez van, ezt kell szeretni. - Erre megrántom a vállamat, majd egy kis szünetet tartok.
Még mindig azon gondolkozok, mi háboríthatta fel ennyire.  Az előbb látszott rajta, hogy nagyon ideges lett egyik pillanatról a másikra.
- Egy kicsit túlértékeled az emberi életet – Nézek rá vigyorogva, mintha éppen a nap legjobb viccét mondta volna el – Mindenki megérdemli a sorsát. Ha valaki hamarabb hal meg, annak oka van. Mégpedig az, hogy nem volt alkalmas tovább az életre. Nézd meg a Nagyurat. Mindenki azt hitte, hogy legyőzték, de annyi év után visszatért. Mert ő elég erős volt ahhoz, hogy túlélje. – Most mutatkozik meg az a tulajdonságom, ami egyesek szerint rossz, hogy ha a Sötét Nagyúrról beszélek, akkor mély tisztelet jelenik meg a hangomban.
- Aki alkalmas az életre az túléli, aki nem… Nos, az idő előtt meghal. Persze, én nem tudom, milyen megölni valakit. Még sose próbáltam, de ha egyszer esetleg sor kerülne rá, akkor majd értesítelek. Nem értettem, mi benne a nagy dolog. Egy egyszerű, könnyen megjegyezhető varázsige, és aki addig gondot jelentett, egy pillanat múlva már a múlté. Ne érts félre nem azt mondom, hogy esztelenül kell lemészárolni minden embert, aki az utunkba kerül  – Fejezem be a mondandómat, majd kíváncsian várom háztársam reakcióit. Az utolsó gondolatot csak, azért teszem hozzá, hogy ne higgye azt, hogy én vagyok a baltás gyilkos.

A nevelőnős történetre csak bólogatok, ezzel jelezve, hogy megértettem. Konkrétan nem érdekel hogy halt meg. A szemeim előtt egy idős, ősz, kontyba fogott hajú néni jelenik meg kedves mosollyal, akinek az arca és a homloka teli van ráncokkal. Körülbelül így képzeltem el a személyt, akiről szó volt, és azt gondoltam, hogy biztos valami időskori betegsége halt meg ágyban párnák között, vagy esetleg legurult a lépcsőn.

*Egyenlőre azzal volt elfoglalva, hogy még talán élve jussanak ki, és mivel a fiú egyáltalán nem gálánsan, elől csörtetett, és Mia egyre hangosabban hallotta a pókokat... Úgy vélte, jogos megvédenie magát. Ám a hang, amivel rákiáltottak... Megtorpant, önkénytelenül, majdnem nekiütközve a fiúnak... Vékony teste nem remegett, csak kissé fázott, és most bizony nagyon tudta útálni a pókokat, mert miattuk egyik ág jóvoltából elbúcsúzott a talárjától, és most ott állt, egy háromnegyedesben, ami csípőnadrág volt, hozzá egy feszülős fehér póló... Jobb csalogató nem is lehetne... a hang azonban... A pálcája fényében megmentője arca szokatlanul barátságtalan... minek mentette meg akkor? Értetlenség, és kis düh villan fel szemében, és megfordul a fejében, hogy a pálcát nem adja oda. csakhogy a távolabbról jövő kis neszek arra késztetik, hogy a fiú kezébe nyomja a pálcát, csak hogy meneküljenek már innen. Aztán ,,megígérik" hogy visszakapja... A gyomra kicsire ugrik össze, és pislog, de lábai már lendülnek újra. Mit tervez vele ez a... az alak? Nem tehet mást, fut utána. Kifelé haladnak vajon? Haja már szétbomlott, és mögötte lobog, arca kipirult, és a szíve kalapál. Ám hirtelen újra megfordulnak, és Mia nekiütközne az alaknak, ha az nem lökné meg őt az ellenkező irányba. A fának esik, a szeme megrebben, de keményen néz a fiú szeme közé. Ám aztán vészesen közel kerülnek, és Mia gyomrában most apró lepkék perdülnek táncra, és értetlenül rebben újra a szeme. Teste megfeszül, ahogy próbál a fa törzsébe préselődni, de hiába. az ajkak nagyon közel voltak hozzá, súrolták az övéit... A kérdésre nem nagyon felelt, volt olyan érzése, nem is tudna... Lehet a gyomra csak azért ugrott össze, mert most megérezte valamelyik pálca hegyét? Nem... az a rángás más volt... Figyelmeztetés. A nyakán az ujjak meg... igyekszik nem pánikolni, hogy megfullad, pedig igencsak oxigénhiányban szenved... Csend... vajon ez milyen csend? Hol vannak a nyolclábúak ilyenkor? Végre eltűnnek ebből a kellemetlen közelből. Kár... Összerezzen erre a gondolatra, de kintről úgy tűnik, hogy a pálcától ijedt meg. De a tekintete ehhez túl későn rebben arra, és lassan követi az útját lefelé... És mire észbekapna, újra olyan nagyon közel vannak hozzá... A szíve feldobban, és elkezd verdesni, kétsége sincs affelől, hogy elpirul, és a barna szemei is csillogni kezdenek... Félne? Majd a srác a füléig hajol, észtvesztően közel... Mia lehunyja a szemét, és nyel egyet, hogy kiszáradt torkát... Kicsit hangosan lélegzik, de nem bánja... Lehunyta a szemét, de ahogy kinyitja, a sötétben is világító valamire téved a tekintete. Igazi rosszfiú... most már bátrabban néz fel, hiszen látja a rést a páncélon. Azt is rémült dühvel próbálják eltakarni. Ám nincs sok ideje a nézelődésre, újra megragadják, és a barna, mindent tudó, provokáló szempár el is tűnik, mert az előtte húzódó ösvényre szegeződik. Az oldala szúr, hiszen sosem sportolt, kissé már elege van a futásból, és nem érti, miért mentették meg... Itt és most, futás közben jobban szenved.. A pókok talán elaltatták volna... *
- Egy... Picit... Álljunk már meg!
*Lihegi halkan, remegő hangon, de csak mert a beszélőkéje is eltűnt a futással... Kérlelő hang, mert tényleg furán érzi magát... Megfogadta, hogy ezentúl mozogni fog. Jó sokat. Most már elfehéredett, és furcsán kapkodta a levegőt. Nem úgy, ahogy az előbb, ijedten, most már kifulladva... Megállt, és megfogta az oldalát. Attól lenne olyan nagy legény? Próbál a lehető leglassabban levegőt venni, és sokat... de hiába. Fulladozik kicsit. A pókok már sehol, hiszen a fényt utálják, ezt Mia is tudta most, hogy tud gondolkozni, de itt van ez a fiú... na és az a nyilvánvaló tény, hogy egyre mélyebbre kerültek ebben az átkozott erdőben, ami most először tűnt tényleg rengetegnek, és sötétebbnek is... megmentőjére pillantott, és kiegyenesedett végleg. Egyenes hát, és a fejét büszkén hátraveti. Háza Griffendél, nem fogja magát könnyen adni az erőszaknak... Persze... Másról nem tehet... Ki ne szeretné a kényeztetés bármilyen formáját? igyekszik a lehető legnegatívabb állást felvenni, mint a görnyedt hát, de nem bírja... akaratán kívül áll ott, lecövekelve, a fiú szemeit kutatva. tény, hogy nagyon kíváncsi, mi lesz ebből.*

Örömmel nyugtázom magamban, hogy felfogta a dolgot, és végre abbahagyta a felesleges sajnálkozást. Így legalább továbbléphetünk erről a témáról. Nem ez a kedvenc szórakozásom, hogy az életem legborzasztóbb napjáról beszéljek. Már megbántam, hogy elmondtam a dolgot, pedig könnyűszerrel ki is kerülhettem volna, de ha kérdeznek valamit, akkor arra általában a legjobb tudásom szerint válaszolok. Nincs semmi titok és szégyellnivaló a múltamban. Az se zavart soha, hogy az egyik rokonom egy bűnöző, aki az Azkaban cellájában tölti élete hátralévő részét. Mindenkinek lehetnek ilyenek a családjában, és attól hogy megpróbálnám eltitkolni, attól még semmi nem lenne jobb. Persze vannak, akik másképp néznek rám csak, mert a nagyanyám egy utolsó gyilkos, de ez nem izgat, se a pletykák. Egyetlen ember véleménye se számít. Már megszoktam, hogy mindenki világnézete szöges ellentétben áll az enyémmel, és ezért megpróbálják megváltoztatni az én álláspontomat is. Ami viszont meglepett, hogy Richard nem tette ezt. Pedig már számítottam egy szép kis érvelésre a gyilkosságok ellen, de helyette rám hagyta a dolgot.
- Pontosan. Semmi értelme nem lenne – Erősítem meg ebben a tudatában – Az biztos, hogy a neveltetésünk teljesen más volt – Nézek fel az égre mosolyogva.
- Nem mintha ismerném a családodat, de biztos, hogy ahány ház, annyi szokás. Nekem például nem volt nevelőm gyerekkoromban – Utalok a halott nőre, mert feltételezem, hogy nő volt ugyanis egy férfit nem bírok elképzelni, amint egy kisgyereket pesztrál egész álló nap. Szörnyű foglalkozás lehet. Belegondolni is fárasztó.
Elnézek a thesztrál irányába, de az állat már sokkal távolabb van tőlünk. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy milyen jó lenne a hátán visszarepülni a kastélyba, de aztán elvetem az ötletet. Majd talán legközelebb, vagy azután.
Egyre sötétebb lesz. Eddig fel se tűnt, hogy már ennyire esteledik, de most hogy észrevettem, mindenképpen vissza akarok menni a kastélyba. A szabadidőmet mégis sikerült eltöltenem anélkül, hogy belehaltam volna az unalomba. Ez pedig a háztársamnak volt köszönhető, akivel ott találkoztam, ahol sose számítottam volna rá.
Visszafordultam a háziállatát kezében tartó fiú felé, aki felállt jelezte azt a szándékát, ami az előbb már bennem is megfogalmazódott.
- Igen, hogyne, persze – Válaszolom, bár így utólag belegondolva, talán elég lett volna egy egyszerű igen is.
Gyorsan felugrok a földről, majd ismét leporolom magam, igaz teljesen feleslege, mivel nem is ültem, hanem csak guggoltam a földön így az egyetlen dolog, ami koszos lehet rajtam a cipőm talpa, de azért biztos, ami biztos alapon ezt mindig megteszem. Nem akarok úgy kinézni, mint egy rossz koldus, mikor belépek a suliba.
Talán Castello már keres a vacsorája miatt, és nem lenne jó megvárakoztatni szegényt, nehogy két perccel később kapjon enni, mint általában. Elindulok az iskola irányába Richard mellett. Még utoljára visszanéztem a sötét fák irányába, majd folytattam az utat a kastély felé.
Visszafelé úton eszembe jutott, hogy még egyszer át kéne nézni a sötét varázslatok kivédését, ezért a klubhelyiségbe érve sietve elbúcsúztam Richardtól, egy „Bonsoir”-ral, ami legalább elsőre eszembe jutott. Hiszen, ha már van egy – a testvéreit leszámítva- francia az iskolában, akkor mégis csak illik neki a saját anyanyelvén köszönni.
Olyan szép a természet. Bokrok, álltok, friss levegő és fák. Viszont nekem a kedvenc fám még mindig az ágyam lesz, amin kényelmesen elnyúlhat az ember egy hosszúnak tűnő nap után.
[/color]

Aki rossz ösvényen jár...

Vajon miért élvezem ennyire ezt a pillanatot? Miért élvezem azt, hogy másokat szenvedni látok? Ennyire romlott lelkületű lennék, ennyire nem érdekelne a másik ember érzése? Pontosan. Pontosan erről van szó. Engem már nem lehet megjavítani, senki sem tud hatni rám... próbálkozni sem érdemes. A válaszom egy mély, dörgő kacaj és semmi több. De ha mindez így van, akkor miért nem viselem büszkén a Sötét Jegyet? Egyszerű. Mert a magam ura akarok lenni, a magam ura akarok maradni...mint ahogy eddig is volt. Sosem tudtak befolyásolni, sosem tudta senki elérni azt, hogy olyat tegyek meg neki, amit magam nem akarok megtenni...sosem szolgáltam senkit. És most, egy csapásra megváltozott minden. Szolga lettem, egy nyavalyás kis cseléd...mintha most dőlne romba mindaz, amit eddig sikeresen felépítettem. Most omlik össze a kártyavár és én ezt nem kívülről nézem, hanem benne vagyok, megélem. És mindezt miért? Egy lányért, egy senkiért, aki mégis egyenlő a mindennel. Tényleg velejéig romlott lennék? Akkor miért vagyok képes szeretni, miért vagyok képes áldozatot hozni? Miért nem bírok uralkodni a szívem legmélyebbre tuszkolt, de meglévő érzésein? Miért nem megy? Talán a zord külső legbelül valóban érző szívet takar? Talán ez az álca, ezzel akarom palástolni magam, azt amilyen valójában vagyok? Helyem van nekem a Mardekárban?
Fejemben csak úgy cikáznak a gondolatok, miközben testem még mindig a lány testéhez simul, szemeim a lány szemeibe fúródnak. Látom bennük a félelmet, érzem a törékeny test remegését, mégsem engedek, sőt ha lehet, akkor még jobban összeszűkülnek feketén csillogó íriszeim. Azt akarom, hogy szenvedjen, meg akarom alázni, földbe döngölni, beletiporni a piciny lelkébe és nevetni...nevetni azon az ártatlanul ijedt arcon. Mi ez ha nem szadizmus? Mereven nézem azt a fagyos tekintet, amin egyszerre jelenik meg a félelem és az értetlenség...pont ez volt a cél. A kiismerhetetlenség. Ez a legfőbb fegyverem. Kiragadok valakit a "szakadék széléről", majd addig haladok azon a bizonyos úton, amíg el nem érem, hogy azt kívánja az illető: "Bár inkább a szakadékba estem volna!" Most is épp ez történik. Játszadozok...egy undorító, de szívderítő játékot játszok...egy sebezhető gyenge virágszállal. Meddig lehet ezt csinálni? Amíg azt nem mondom, hogy itt a vége...finito. Hogy mikor jön el a pillanat? Az csakis tőlem függ...
Kemény, provokáló kérdéseimmel végképp kiverem a biztosítékot, a pálca pedig csak ráteszi a pontot az i-re. A szenvedélyes mozdulat és a vad szavak együttese...mily harmónia. Nem várok választ, igazából meg is lepődnék ha ki tudna préselni azon a remegő szájon egyetlenegy értelmes szót is. Arcomon csak akkor kezd halványulni a magabiztosság sugara, mikor rájövök mekkora hibát vétettem. Senki sem tud a Sötét Jegyről, persze Susan kivételével...más senki. És most hirtelen egy óvatlan mozdulat és összedőlni látszik minden. Ezért is a heves és az előbbieknél még szigorúbb hangnem. Tisztában vagyok a helyzetemmel, tisztában vagyok azzal, hogy ha ez a fruska elköpi, hogy mit látott, akkor sok minden megszakad. Nem engedhetem... De vajon elegendőek-e ezek a fenyegető szavak? Vagy...? Vagy a lehetőséget csírájában kell elfojtanom?
Nem várok sokáig, ismételten csak magam elé lököm a lányt és kissé idegesen lendítem előre a karom, mutatván neki az utat. Azt akarom, hogy mihamarabb vége legyen ennek az egésznek, most már csak ez a cél. Elszúrtam. Futásra ösztönzöm a lányt. Pálcám a hátának szúrom, nincs apelláta. Próbálkozás viszont van.
- Ki akarsz te innen jutni vagy nem? Ne húzz fel még jobban, mert... - ekkor egy gyors mozdulattal megragadom a csitri nyakát, majd eltaszítom magamtól és csak ekkor fejezem be a megkezdett mondatot- olyat teszek, amit talán később magam is megbánok...
Ha a lány ért a szavakból akkor újfent megszaporázom lépteimet, de még mindig nem vagyok biztos önmagamban. Igen, féltem a kis nyavalyás életem. Itt az esély, most még itt van. Kezemben a pálca, a csaj fegyvertelen... Nem túl egyszerű ez? Lehet, hogy egyszerű, de így biztos. Ujjaim még inkább ráfeszülnek a pálcámra, majd karom a magasba lendül és számból erőteljes szavak törnek elő. A csaj előtt ugyanebben a pillanatban gyökerek nőnek ki, lehetősége sincs megállni. Képtelenség kikerülni, ahhoz villámgyors reflex kellene, ami embernek nem adatik meg. Ha a földre kerül közelebb lépkedek hozzá, majd lehajolok mellé és a fülébe suttogom:
- Még messze nincs vége, kicsilány!

*Látta a fiú arcát. Annak ellenére, hogy félhomály volt, és az ő pálcája meg nála, és hogy csak egy kis fény derengett arcán. Látta, és mivel már annyit olvasott az arcvonásokban, jól tudta, hogy mire gondolnak, és hogy mi jár a fiú fejében. És mégis... valami zavartság is volt az után, hogy megpillantotta a Jegyet. Talán mert nem szereti, ha tudják? Vagy félne tőle, hogy elfecsegi? Miért tenne ilyet? Sosem akarta. Sőt, még csak meg sem fordult a fejében. Hiszen neki is voltak mindenfélék, amiket ő is szeretett elrejteni mindenki elől, és akkor sem mesélt róla, ha szóbakerült, inkább a könyvekben olvasottakat idézte szóról szóra, és a legtöbb ember előtt egy idilli családi állapotot festett le, amit talán szeretett is volna, ha lett volna, de mivel nem volt, nem vágyakozott a lehetetlen után hiábavalóan. Sok minden volt még, amiért áhítozhatott. Akkor meg minek? Ezért a félelme lassan, nagyon lassan, szinte lépésről lépésre elpárolgott. Miért féljen? Mi rosszabb annál, amit átélt, mi lehet még annál is sokkal szörnyűbb, mi fájhat annyira, mint a régi emlékek? Mint a jelen, és a jövő képe? A nagy sebek, amik a lelkén tátongnak... Gúnyos mosoly jelent meg arcán.Ugyan. Ez csak egy fiatal fiú, aki a legjobb esetben is csak megölni tudja. Ettől meg félni nem kell... hiszen akkor vége mindennek, és nem kell többet szenvednie talán. Bár ki tudja, mi vár még odaát. Milyen szörnyűségek. Szóval ez a srác vele szemben, aki olyan izzó tekintettel fogva tartja az övéit, aki megmentette, és most talán mégis nagyobb veszélyben van, mint néhány nagy nyolclábú. És ő meg gúnyos görbével válaszol. Hála az égnek, ezt ő nem látta, mert éppen akkor indultak el. Ám kissé fáj a tüske, amit a pálcája elvesztése miatt kapott. Ám ahogy visszaidézi a fiú arcát, mikor a titkát megtudta... A bizonyosság kissé meginog, de aztán nem hagyja. Megacélozza magát. Rosszabb is volt, és aki az ő anyja ellen megnyert már nem egy csatát, az nem fogja itt feladni, hogy meghátráljon! Ám amikor megáll, csúnyán meglökik, de ő csak néhány métert tántorodik odébb. Megveti a lábát. Ám aztán mégis jobbnak látja ,,megmentőjének" arcát látva kissé sietősre fogni a dolgot. De nem túl gyorsra, hiszen nem lenne jó, ha a pálcájával együtt elszaladna a gaz. Ám a következő pillanatban valaminek nekifut, ami nagy, kemény, és durván löki vissza. Egy halkat nyög, ahogy a tüdejében lévő levegő kiszorul az ütközéskor, majd a földre rogyik. Próbál levegőt venni, ám ekkorra a fiú már felette van. Most már kis harag kezd fortyogni benne. Az ő csoki szemei a Mardekárosra villannak, bennük kis lenézés, és megvetés. Félelem... Na, fordult a kocka. Hiába, hogy nála nincs pálca, hiába, hogy ő az, aki talán kiszolgáltatott, de ha innen megmenekülne, az ő kezében lenne ez a fiú. Nem mintha ilyen aljas módszerekkel bármikor élne. Sosem volt árulkodós tipus. Ezt meg hogy magyarázza el neki? Elfojtott hangon súgta vissza, ő is a kis fülkagylóba, meleg, kissé ziháló leheletével csiklandozva:*
- Annyira nem vagyok kicsi...
*Talán naiv dolog ilyenkor a méreteiről társalogni, de fogcsikorgatás közben igen nehéz dolog úgy gondolkozni, hogy a válasz ütős legyen, és velős. Na igen. Nem azt mondtam, hogy görög bátorsága van. Csak hogy erőt merített. És most úgy nézett a másik szemébe. Mindent tudóan, mégis rejtve valamit. Valamint leplezetlen kutatással. Hátha még valamit talán azon a furcsán hátborzongató arcon.*

Miának



Gyilkos hajlam. A vér forr az erekben, és minden percben kitörhet a vulkán. Valóban képes lenne ilyet tenni? Képes lenne kioltani egy fiatal, tehetetlen lány életét? Fegyvertelen, védtelen teremtés, csupán egy áldozat. Erkölcstelen, végtelenül jellemtelen húzás lenne ez Josh részéről. Ugyanakkor a legegyszerűbb megoldás. Mikor érdekelte Josht az erkölcsösség? Mikor riadt ő vissza bármitől is? Soha. Soha nem engedte, hogy irányítsák, soha nem tanulta meg, hogy felette is állnak emberek, soha nem akarta tudomásul venni a kötöttségeket. Viszont egy dolgot mindig mindennél többre tartott, a bátorságot. Sosem menekült volna sunyi módon a következmények elől, mégis mindig alaposan kitaktikázta magát. Most teljesen döntésképtelen volt. Ahogy a lány fölé hajolt és megérezte a félelem orrfacsaró illatát még erősebben szorított rá a pálca markolatára. Izmai megfeszültek, ahogy az ijedt fruska vállára tette "lángoló" tenyerét. Közelsége valószínűleg megrémítette az ártatlan virágszálat, de Joshuának ez még messze nem volt elég. Szavakat suttogott a csitri fülébe, majd megkerülte a lányt és mikor azzal teljesen szembe került leguggolt elé. Szemeiben vad tűz égett, kereste a szemkontaktust. A törékeny lányka reménytelen próbálkozását szóra sem méltatta, tisztában volt a fölényével. Itt most ő diktált, ő fújta a sípot, kezében volt a kulcs. Rajta állt, hogy kinyitja-e a zárat, vagy olyan messze hajítja a tárgyat, amilyen messzire csak tudja. Sokáig maradt ugyanebben a testhelyzetben, óriási teherként nehezedve a fiatal "húsra". Joshua kegyetlen harcot vívott magával, lelke mélyén pszichikai párbaj folyt. Nem lehetett tudni, hogy ki kerül ki ebből győztesen, arcáról a változásnak nyomát sem lehetett leolvasni. Ugyanaz az átszellemült, fagyos, rideg tekintet. Vajon megtörik a jég? Vagy szemtanúi lehetünk egy hidegvérrel elkövetett gyilkosságnak?
Egy szabad szemmel láthatatlan mosoly. Hosszú, kétségbeejtően hosszú percek az éjszakában. Köröttük csend. Dermedt levegő. Mozgás. Josh lábai megemelkedtek, majd a srác a legközelebbi fa oldalának támaszkodott. Ujjai szorosan markolták a pálcát, de arcán a vonások még most is rezdületlennek hatottak. Nem lehetett még csak sejteni sem, hogy mi következik. A pálcát tartó kéz azonban ebben a másodpercben meglendült, majd mint, aki még most sincs tisztában magával visszahanyatlott. Vajon ez is a játék része? Vajon Joshnak mindez szórakozás? Nem nézett a lányra, csak kábultan meredt maga elé, mint aki most készül összeesni. Ismét lendült a pálca, de most sokkal határozottabb mozdulattal. Ekkor a fiú hirtelen előrelépett, tettre készen állt meg a félelemtől már szinte remegő lány előtt, majd száját határozott, kemény szavak hagyták el:
- Exmemoriam!
A pálca szikrázó fénye egy pillanatra világosságot csempészett a vaksötét erdőbe. Vajon helyesen cselekedett Joshua? Vajon mikor érik utol őket a vérre szomjazó pókok? A fiú nem várta meg a választ a költői kérdésekre. A lányhoz lépett, karjaival felsegítette, majd megindult az ösvényen. Tudta, hogy a csitri nem emlékszik semmire, a varázslat egyértelműen célba talált. A Sötét Jegy továbbra is felfedhetetlen.