Roxfort RPG

Nagyjából egy osztályteremnyi terület fehér kővel leburkolva. Kovácsoltvas padok és asztalok találhatóak rajta, napos időben a diákok szívesen tanulnak és töltik idejüket idekint. Akad két sakktábla-mintás asztal is. A területet furán nyírt, magas sövény veszi körül.

[ Mr. Titkolózós ]

Ebben a pillanatban annyi mindent szerettem volna. Legszívesebben megfogna azt a csinos kis nyakát és kitekerni. Még ha három nap is telt el, az azért akkor is három nap. Igen hosszú… és túlságosan szürke három nap. Mindenfajta szó, vagy bármiféle jelzés nélkül. Ennél talán még az is jobb volt, ha sárvérűnek nevezett, mert akkor legalább hozzám szólt. Még ha éppen nem is a legkedvesebben. Na de ez… Ez, hogy úgy tenni, mintha nem történt volna SEMMI?

Dühösen trappoltam keresztül az iskola folyosóin, majd az egész parkon keresztül, s megkerülve a magas sövényeket, melyek kellőképpen elrejtettek a kíváncsiskodó tekintetek előtt, lépkedtem a fehér kövökön, a padokat, s asztalokat kerülgetve. Elég borús, szeles idő volt, senki sem tévedt erre, hogy esetlegesen sütesse a hasát. Csak, hogy lássa mennyire tiszteletben tartom a drágalátos döntését, miszerint csináljuk úgy mintha a másik üvegből lenne, s nézzünk át rajta, nem egy nyilvános, hanem egy eldugott helyet jelöltem meg találkapontnak. Mert bizony küldtem neki levelet, mert ha ÉN nem lépek, akkor ő rám se hederít. Hát ennek a végére fogok járni, már csak azért is. Mert az ilyesfajta viselkedést nagyon nem tudom tolerálni.

Idegesen harapdálva a szám szélét, forgok körbe a nem túl nagy helyen, s támaszkodom meg az egyik asztalnak, éppen csak nekidőlve, s összefonva a karjaim, kissé dacosan meredek magam elé, mit sem törődve, hogy a enyhe szellő a saját maga kedvére kócolja össze a barna tincseim. Lehet, hogy el sem jön? Ha ezt meg meri tenni velem azok után… Akkor tényleg kitekerem a nyakát. De azt már nyilvánosan, és akkora vircsaftot rendezek… Najó nem. Ezzel csak magam járatnám le, s kürtölném világgá életem újabb baklövését. Kezeim a zsebembe mélyesztve, fogom meg azt a bizonyos levelet, amit nem is olyan rég, pontosabban tegnap este kaptam meg. Ha nem olvastam el ezerszer, akkor egyszer sem. Örültem, hogy az édesanyám vette a fáradtságot és írt nekem végre egy levelet, hiszen én hiába küldtem, volt egy olyan sanda gyanúm, hogy apám hamarabb rátette a kezét, s ezért nem kapta meg. Ja, hogy ők nem is azok akinek gondoltam… Hát ez csak hab a tortán.

[ Ms. Elhanyagolt ]

Nos igen, az a bizonyos levél. Nem lepte meg annyira maga az üzenet, mint az, hogy miképp kapta meg. Elvégre az ebéd alatt egy semlegesnek számító, hugrabugos diákkal odaküldeni nem épp a legmeggondolatlanabb dolog, sőt, mondhatni fejlődik a lányzó. Talán a törődés eredménye, mégis, igaza van abban, hogy úgy kezelte, mint valami kísértetet, akin keresztül is igen értelmes beszélgetéseket lehet folytatni, sőt, még csak észre sem kell venni. Oly születési ártalom ez, mely a neveltetés nélkül is kialakul a vér miatt s a család mibenléte folytán, mit csak tetéz az a bizonyos képesség, mellyel akár puszta falat is formálhatna saját magából.

Hosszú léptekkel szeli a folyosókat, látszólag feldúltan, ám minden egyes forduló után változtatva arckifejezésén, hol zaklatottá, hol meggyőződéssel telten lépdelve, tudva, hogy így eléggé zavaros dolgok játnak majd a többiek fejében, ha egyáltalán arról fognak diskurálni, hogy mégis mi a fenéért megy ki ilyen átokverte időben, mikor sem a nap nem süt, sem az eső nem esik, hanem a kettő közti állapot, mintha maga Britannia helyzete lenne lefestve, hisz a béke és a bádorú peremén áll maga az ország is. A valódi háborúzás messze még, hisz nem törnek nyiltan egymásnak az úgymond sötétség és a fény csapatai, ahogy fogalmazni szokás a grifendéles berkekben, ahol előbbre való egy mutatós cupáksült, mint egy jól megálmodott átok vagy méreg.

Újabb és újabb arcvonásokat öltve lép ki a szabadba, hogy végül a plázs ívére fordulva nyerjen villámfényt tükröző ragyogást lélektükreinek kettőse, s bőre a szürkület s a maró szél lévén fémesnek tetsző viszfénnyel gazdaguljon. Nem, most nem hivalkodik a képességeivel, a szél s az eső nehéz szaga hozta ki belőle, egyetlen érzület, mit nem bír elleplezni, s ez a vágyódásé, mely a mérhetetlen hatalom után való áhitozását festi meg, A nehéz, ám vaskos, széles szörgallérral ellátott, leginkább a pár éve itt járt durmstrangosok viseletét idéző kabátban feszítve, mely alatt mindössze egy kényelmesen bőre szabott inget s hasonló szabású, itt-ott bőrcsíkokkal megerősített nadrágot visel. Nem viszi tulzásba, elvégre legutóbb is megkapta már a lányzótól, hogy ő és az eszement, aranyvérű viseletei az őrületbe kergetik. Nah igen, pedig olykor azt hiszi, már túl esett azon a bizonyos ponton, amilyen kitöréseket képes produkálni...

Az asztalnak támaszkodó alakot figyeli, s mit sem törődve az élénkülő széllel, halad töretlen felé, egyik belső zsebében a hamuval, mely a levélből lett, hisz minden egyes üzenetet elég alaposan meg kell semmisíteni, már most is, hogy vérévé váljék az ember fiának. S teljes lelki nyugalommal markolja hát meg baljával ezen pernyét, s szórja az erőre kapó szél szárnyaira, s ahány porszem, annyi felé lobban szétnyíló ujjai közül a kis kupac, s végül megállapodik a másik előtt, alig fél lépésnyire, hogy egy meggondolás folytán közelebb lépve hajoljon közelebb, s ha a másik nem gátolja benne, hát puha csókot lehel ajkaira.

[ Mr. Lehengerlő]

Kissé tehetetlenül, idegesen morzsolgatva a boríték sarkát pillantok fel, s még mindig semmi. Talán ilyen hamar idejöttem volna? Nem bírtam a máskor imádott Klubhelységem környezetét. Nem, nem volt üldözésmániám a rám vetődő tekintettektől, hogy biztos mindenki tud mindent. Szó sincs ilyesmiről. Csak a piros anyagokkal bevont falak nem sugározták felém a megszokott melegséget, s marasztalást. S a könyvek sorait is tehetetlenül bámultam, mintha… mintha tanulnék, pedig korántsem fogtam fel semmit a sorokból. Pedig ideje lenne összeszedjem magam a közelgő vizsgák miatt is. Viszont valami, vagy inkább valaki untalan elvonja a figyelmem, s már csak azon kapom magam, hogy a könyvre könyökölve révedek el a semmibe, s visszapörgetem a történteket, mint valami filmet, a moziban. De persze biztos csak én vagyok ilyen szentimentális, s csak én az én szívem kalimpál, a történet óta még jobban.

Idegesen birizgálom a piros-arany színben játszó sálam rojtjait, az egyik kezemmel, ami nem tudom, hogy is került oda, ki a meleg zsebből, amikor a szél halk fütyülésén kívül valami egészen mást is meghallok. Még hozzá lépéseket. Közeledő lépéseket. Most vagy Ő jött el, vagy valaki magányos órákra vágyik. Először fel sem pillantva, csak véve egy mély levegőt, emelem meg kissé a fejem. Nagyot dobban a kis ketyegőm, melyen már meg sem lepődök, amikor pillantásom találkozik az övével. Nem mozdulok, sőt, egyetlen egy mozdulatot sem teszek felé, még csak el sem lököm magam az asztaltól. Már csak azért sem fogok egyből a nyakába ugrani.

Hah, naiv gondolat volt, hogy én ezt az elhatározást, amit már a levél megírásakor magamban megfogadtam, nem fogom az első pillanatban megszegni. Tudhattam volna, hogy elég egyetlen egy olyan mozdulatot tennie, amivel képes női szívek százait összetörni, s ezzel együtt engem is az ujja közé csavarni. S ráadásul ezzel ő is teljességgel tisztában van. Ahogy elém áll, s pillantok fel rá, felejtek el egy röpke pillanatig levegőt venni. Fel sem emelem a kezem, hogy esetleg eltoljam magamtól sértett módon, pedig így terveztem… de tényleg! Már megint az a mérhetetlen nagy gyengeség, ami elfog. S ahogy egyre közelebb hajol, majd érinti meg az ajkaim, leszek libabőr. Egy teljes pillanatig nem teszek semmit, továbbra sem moccanok, s nem is viszonzom. De tényleg csak addig, mert még mielőtt megszakítaná az édes kontaktust kettőnk között, emelem fel a balkezem, hogy a tarkójára tapasztva az ujjaim, csókoljam meg, vágyakozva, s talán túlzottan is odaadóan.

A hosszúra nyúlt percek után elengedve, simítom végig az arcát, majd húzom el a kezem, s mélyesztem újra csak a zsebembe.
- Miért kell ez az egész? – Kérdezem, miközben a szemeiben kutatok valamiféle… válasz, érzés után. – A bujkálás, a titkolózás, hogy úgy kezelsz mint egy… egy… valamiféle hétvégi alkalmi partnert. - 

[ Ms. Olvadozó ]

Elgyengülő test, ahogy a pillantásuk találkozik, s magában halovány mosollyal nyugtázza, hogy a másik úgy reagál, miként azt elvárhatta volna bárkitől. A lassan kiüvegesedő szemek, az ellágyuló arcvonások csak egy-egy apró rezdülésként értelmeződnek, akárcsak a testtartás. De nem, a valódi, a mindennél fontosabb információ maga a csók.  A csók, mely előbb csak lágy, hisz ő adja, fel kívánva ébreszteni gondolatokat, érzéseket, érzületeket, melyek az elmúlt hétvége oly gondtalan éjszakáit idézik, s a vágyat, hogy még többet éljenek át. De nem csodálkozik, mikor eleinte semmiféle érdeklődést nem mutat a másik, mindössze csak hagyja, had csókolja, majd, mikor már épp válnának el ajkaik, érzi meg tarkóján az ujjak érintését, melyek lágy kalodába zárják csigolyáit, hogy onnan tarkójára futva vonják közelebb egy hosszúra nyúló, szenvedélyes, s perzselő csókig, mely elméjébe rántja a képeket, melyek az események kikristályosodott képeiként égtek tudatába pár nappal ezelőtt. S csak eztán válnak el ajkaik, s siklik le nyakáról a kéz, hogy megszakítva a kettejüket összekötő kapcsot, inkább kérdést s egyben aggodalmat szegezzen neki az oly odaadóan ölelt nőszemély.

- Kell a védelem... - Ejti a szavakat, míg a másik csípőjére siklatja jobbját, mit sem törődve azzal, hogy a kabát alá fut be, nem pedig azon kívül állapodik meg. Hisz oly mindegy volna, hogy miképp látják meg őket, ha meglátják, s inkább fejezi ki a kötődését ekként, minthogy fellengzős példázatokkal ostromolja. Ám még mielőtt a másik félre értené amit kiejtett, vonja közelebb, hogy szinte összetartozónak tetszen a két test, s leheli az ajkakra. - Meg kell, hogy védjelek azoktól a viperáktól, akik gyávák a saját fajtájuk tépni, így a hozzájuk közel állókat szaggatják meg. Talán azt hitted, hogy jelentenek valamit azok a csitrik, akik unos untalan körül rajongtak az évek folyamán? - Nyiltan feltett kérdés, s válasz a másikéra, s valóban ott a szemekben az az ismerős csillanás, mely az elmúlt napok önfeledtségében szinte állandósulónak tetszhetett.

- Felrovod hát nekem? - Simít végig baljának ujjhegyeivel az arc ívén, hogy végül a nyak vonalára fordulva fusson szintén a kabát alá, immár kétoldalról fogva át a csípőt, hajol kissé közelebb, szinte érintve ajkaival az ajkakat, de meghagyva azt a lehelletniy távolságot, mely egy apró rezdüléssel áthágható lenne, mégis, most hagyja, hogy a másik lépjen, ha akar, s csak nyugodtan szemléli azokat a gesztenyeszín, aranycsillanással pettyezett lélektükörpárt.

[ Mr. Védelmező]

Kissé értetlenül pislogva nézek rá, amikor végre megszólal. Védelem? Miféle védelem? Azt nagyon kétlem, hogy esetleg engem akarna védeni. Még is mitől…? Inkább csak saját magát, s a nevét. Azt a bizonyos Malfoy nevet, melyet még véletlen se hozzanak szóba pont az enyémmel. Persze, érthető, sőt, szinte teljesen logikus. Félrenézve, tekintetem az egyik székre szegezve kúszik önkéntelenül egy apró, gúnyos mosoly ajkaimra. Nem, nem őt gúnyolom ki, inkább saját magam, hogy már megint milyen egy szerencsétlen hülye voltam. Talán… talán egy pillanatig elhittem azt, hogy most már soha többet nem lesz azzal gond, hogy ő és én azon a bizonyos ranglétrán hol is állunk. S ezen semmiféle levél nem változtat, semmiféle újonnan szerzett információk.

S ez másodpercek alatt futott az agyamon, de még mielőtt bármiféle vádat mondhattam volna a szemeibe pillantva, kúsztak be a kezek a kabát alá, szinte észrevétlenül. Így, a magas sövények jótékony takarásában minden megengedett volt, még egy ilyen, talán bensőséges mozdulat is.

A szemeimben a féltékenység mardosó lángjai csaptak fel, már csak névtelenül megemlítve azt a sok kis csitrit. S a nekem szegezett kérdés, megint olyan nyilvánvalóan dorgáló volt, hogy már szégyenkeznem kellett volna, hogy valaha is a zöld szemű szörny felütötte bennem a fejét. Lesütve a szemeim, vettem egy mély levegőt.
- Talán. – Feleltem arra, hogy hittem e egyetlen pillanatig is, hogy érdekli őt valamelyik ígéretes hölgyszemély, akiből kitűnő menyasszonyjelölt is lett volna, főleg ha a felmenőit néztük. De ez a kérdés, bármilyen határozottan is csúszott ki ajkaim közül, annak ellenére is, hogy ilyen közel volt hozzám, fájdalmasan átlátszó volt. Hiszen, igen, nagyon is féltékeny voltam mindenre és mindenkire, aki nyíltan oda ment hozzá napközben, s akár csak egy hanyag mozdulat kíséretében is, de hozzáért, teszem azt a vállához, s valami idétlenséget sugdosott a fülébe.

Kezeimet szinte önkéntelen mozdulatban futattam végig a karján, s megállva, kissé megkapaszkodva bennük néztem újra rá, amikor meghallottam a kérdést. Felróni, hogy meg akar óvni? Ennek inkább imponálnia kéne, mint sem bosszantania. Kissé hátrébb hajolva, hogy ne essek újra kísértésbe pillantottam rá.
- Nem, nem rovok fel neked semmit. De ettől függetlenül meg tudom magam védeni. – Válaszoltam, de nem azzal a stílussal, ami egyébként jellemzett engem. Bár megmaradt a jellemvonásom, nem arról van szó, de vele szemben már nem tudtam volna tovább hozni a dacos, akaratos és határozott önfejű leányszó szerepét. A halk szavakban inkább némi tiltakozás volt, gyenge ellenkezés, hogy engedje, én is döntsek, ne csak ő. Persze sosem lehetett tudni, mikor fog az alvó vulkán kitörni, hiszen kissé heves természetemnél fogva ez megtörténhetett, ha nagyon befolyásolni akartak. Bábként kezelni.

- Te azt mondod védeni akarsz. Én azt mondom, hogy egyszerűen csak nem tudod megtagadni a neveltetésed által beléd sulykolt elveket. – A kezeim újra csak elvettem, s már nem rajta kerestem a támaszt, hanem a kovácsoltvas asztal szélére fonódtak az ujjaim, ezzel megtámasztva magam. – A te károdra menne, ha híre menne, hogy egy sárvérű kezét fogod. Vagy nem így van Abraxas? – Vontam fel a szemöldököm. Hangomban nem volt semmiféle kihívó él. Inkább csak színtelen, egy enyhe keserűséggel.

[Ms. Számonkérő ]

Lesütött pillák a szavakra, mik válaszként érkeznek, s lágy érintés, ahogy a karcsú ujjak végig futnak a karok mentén, míg újra és újra szavak érkeznek, s aztán megtörik a meghittnek hazudott pillanat, s kérdés szegeződik neki. Talán az újabb tucat kezdete eme hét alatt. Hogy valóban csak a presztizsét féltené, azért kerüli a másikat? Elmélázhatna, hogy ez míly mértékben igaz, hisz egy részén igaznak kell, hogy tekintse, mivel a mélyben lakozó, ösztönné kristályosodott tanítások nem válnak vízzé, s el sem párolognak egy gyengédebb érzelem nyomán. Pedig olykor azt kívánta, bár ne volna szükség erre az egészre. Mert alakoskodnia kell, még saját maga előtt is, hogy elleplezzen oly lépéseket vagy rezdüléseket, miket önmaga elől is takargatni akar. S ezzel ejti csapdába tán magát? Vagy mindössze ellenségeinek eszelt ki egykor effajta hálót, mit magára kiterjesztve kívánta magasabb szintre emelni a technikát?

- A káromra menne? Nah de kérlek... Ezer és egy módját találhatnám annak, hogy elkerüljem az effajta híreszteléseket, hisz emlékezz, péntek este sem leplezett le senki, pedig egy falkányi griffendéles gyűrűjében ültél, nem is épp nyugodtan. S nem az, hogy nem neszeltek semmit, de közülük valónak hittek, olyannak, aki elveszett eddig a tömegben, és mind nagynak hitte magát, mert talált valakit, aki, bár sosem létezett, de alul marag hírben még utána is. - Ejti a szavakat, melyek értelmét reméli, hogy a másik megérti, s nem kell abba is belemennie, hogy ennek a módszernek az alkalmazását nem viheti végbe, mikor a folyosón találnának egymásra, vagy egy-egy kurta percre, de összeborulnának a folyosókon, netán a padokon ülve egy-egy csókba olvasztva ajkaik.
- Ha veled vagyok, szabad lehetek az alakoskodástól, s az, hogyha a diákok előtt nyiltan történne íly eset, mint a mostani is, akkor megmérgezné a pillanatot a megannyi írigy vagy épp felkapaszkodni igyekvő háztárs segítőkészsége, s az, hogy minduntalan azt kellene néznem, mikor mutat felém pálca, melyből megannyi ocsmány átok törhet felém, vagy mi még rosszabb feléd... - Vonja ki karjait a talán alól, s hosszan nézve azokba a mélybarna íriszekbe, indul meg, lassú léptekkel, melyekkel csak azt fejezi ki, hogy nem állhatja most a tétlenséget, s inkább járhatnékja van, minthogy merő sóbálványként álljon a kővel felszórt úton.

Nem, csak azért sem kezdi el kifejteni, hogy mennyire nehéz ez, hogy mennyire sok munka van abban, hogy segíteni tudja nagybátyját, s míly kudarc volna a megannyi év alatt kiépített kapcsolatok semmivé foszlása, hogyha csak úgy felvállalná magát. Azzal világok dőlnének össze ugyan, de azok égései magukkal rántanák, s csak az égiek a megmondhatója, hogy valóban lesznek-e oly kegyesek vele szemben, hogy Kedavrát használnak Crucio helyett. Igen, csak ezt remélhetné, s hogy nem kerül a Nagyúr elé, mint holmi áruló, ki szövetséget kötött avagy árulóvá lett, még ha a mintát maga Piton adja is neki, legalábbis Lucius elmondásainak nyomán. S a tehetsége, mit elleplezni nem kíván, s még csak elfedni sem, méginkább veszedelmes vaddá kell, hogy tegye. Gonddal terhes életet választott, mikor leszületett, s minden megalkuvást kihasználva kell majd végig élnie, mégis, egy része repes az ajándékok láttán, a másik viszont sír a veszteségek lehetőségétől. Hisz a nő is a Sors asszonyának ajándéka lehet.

[ Mr. Vacilláló ]

Igaz, igaz amit mond. A háztársak nem vettek észre semmit. De ezt nem lehet újra és újra eljátszani, csak azért, hogy a folyosókon pár lopott pillanatot együtt töltsünk. Ráadásul, ahogy kiveszem a szavaiból, ő is ellene lenne a dolognak. Túl sok bonyodalmat szülne. Hiszen az eddigi szürkeségből az egyik pillanatról a másikra kikerülne az a bizonyos figura, s mindenkinek feltűnne, hogy nem is létezik igazán, mert nem ül ott az asztalnál, s nem jár senkivel egy órára.
- Nem akarok több hazugságot. – Ráztam meg a fejem. Egyre csak több és több övezne körül, mely a végén teljesen ellepne, s megfojtana. Ám a következő szavaknál, melyeket hozzám intéz, teljességgel megdermeszt. Szabad lehet…? Tényleg ezt érzi? Én lehetek az egyetlen egy ember, aki előtt nem játssza a szerepet, melyet ki tudja ki osztott rá, ő vagy a nagybátyja? Ezek a szavak, s az újabb aggódó, féltő mondatok többet érnek minden kincsnél, s az emberiségbe vettet hitem talán egy pár pillanatra visszahozta, hiszen pár napja semmivé foszlott, ahogy szembesülnöm kellett vele, egész életem merő hazugság, nem több. S talán én sem vagyok az aki… talán egészen más valaki.

Amikor elenged, s lép el tőlem, az eddig visszatartott lélegzetem lassan kifújom, majd kissé lehajtom a fejem, s behunyom a szemeim egy röpke pillanatra. Ellökve magam az asztaltól, húzom ki az egyik széket, mely csikorogva karcolja végig lábaival a fehér követ, s rogyok le rá. Nem bírtam tovább ott ácsorogni, inkább rongybabaként üldögélek, bal kezem megtámasztva a hideg asztallapon, másikat az ölembe ejtve figyelem őt.
- E mögött sokkal több minden áll, csak te nem avatsz be engem. – Szólalok meg egy kis idő után, megtörve a beálló csendet, melyet az ő léptei törtek meg eddig. Mielőtt még azt gondolná, most azt követelem, regéljen el mindent, emelem fel kissé a kezem. – Nem, nem is várom el. Főleg, hogy semmi jogom hozzá. –
Tény, még is mi jogosítana fel engem ilyesfajta követelésekre? Semmi. Sőt, mondhatni semmivel sem tartozik nekem, főleg elszámolással nem. Talán eddig is túl messzire mentem, elragadtatva magam? Egyik nagy félelmem az, hogy hisztis, akaratos tyúkként fogok viselkedni, s ezt észre sem veszem.

Felkönyökölve mindkét kezemmel, temettem az arcom tenyereimbe, majd véve egy mély lélegzetet, pillantottam fel rá, összefonva az ujjaim, s megtámasztva rajtuk az állam.
- Könnyebb lenne, ha kiderülne rólam, hogy nem az vagyok aki? – Kérdeztem hirtelen, talán meg is bánva, hogy kibukott belőlem a kérdés, de ha már egyszer megtettem, akkor nincs visszaút, s nem szívhatom vissza. – Teszem azt… nem muglik a szüleim, hanem varázslók. Akkor az változtatna valamit a helyzet mostani felállásán? -
Őrült kérdések ezek, s magam is jót derülnék hasonló helyzetben, ha ebben nem én lennék az alany, s nem lenne a feltételezés igaz, ami egyelőre a másik számára tényleg csak feltételezés.

Váddal illeti a másik, mit a szinte szabályosnak tetsző körvonal mentén folytatott léptek közepedte hall, s megemelve jobb szemöldökét, pillant a másikra, de nem, nincs ideje megbotránkozni, a kéz emelkedik, hogy leintse. S újabb szavak jönnek, melyek meghagyják titkainak homályát, nem kívánva oda fényt prántálni, hol amúgy sem volna érdemes kutakodni. Nem, elméje már önmaga számára is veszélyes hely. Talán túl sokat foglalkozott azzal, hogy itt is, ott is más és más képek kapjanak helyet, tán ugyanazon eseményről több álláspont, részint önámítás, részint valóság keverékeként, mint azt Luciustól tanulta, bár, rég beszéltek már ők ketten, meglehet, nem is lesz rá több alkalom.

-Hogy könnyebb lenne-e? Talán egy sóhajnyival. Akkor már csak a gesztusaidon és a ruhatáradon kellene változtatni. - Ejti a szavakat, melyek nem épp a leghelyénvalóbbak, de most, mikor meg is dermedhetne, hogy veszélybe került az a kevés szabadság, melyet élvezni vélt, nincs hangulata oly kifejezéseket s szavakat használni, mik inkább illenének valami Dracoval folytatott szócsatába, mint ide, kettejük körébe.
- Így csupán olyannyira kellene finomítani modorod, hogy ne terelődjön a szó házadra, míg az említett körülmény nélkül származásodról is terelni kellene a szót, nem csak a süveg beosztásáról. - Őszinte, s ez talán még magát is meglepte volna egy héttel ezelőtt. Most viszont, mintha szokásává vált volna az igaz beszéd, kínok helyett megkönnyebbülés árad szét benne, hogy félre teheti a kétértelmű féligazságokat, kígyóként, alattomosan sikló és maró éllel ékített, cikornyás beszédét, melyet tanároknak és diákoknak egyaránt tartogat.

- De nem, korántsem volna annyira felemelő, mint amennyire hiszed. Mégis, valamivel egyszerűbb lenne. - Lassítja le lépteit, s fordul a kényelmesen üldögélő felé, hogy félre téve veleszületett képességét, induljon meg felé. Nem kapkod, semmi értelme nem lenne, még az sem zavarja, hogy öles villámok szabdalják az eget. Nem, egyáltalán nem a félelemről volna szó, hanem a szabadság érzetéről, melyet akkor érez, mikor egy ilyen kéken derengő, fékezhetetlen energiacsóvát szemlélhet. De most nem pillant fel, s veti hátra fejét élvezettel. Fekete íriszeivel Violet lélektükreit keresi, figyelni akarja, miként kerülnek közelebb és közelebb, mintegy bizonyossággal kívánva élni, meríteni akarva azok árnyalatából. S ahogy lassú, nehéz cseppekben kezd hullani az eső, végig mosva vonásait, ám elkerülve íriszeit, mintha holmi delejjel vérteződne, mind közelebb s közelebb lép. Nem holmi varázsról van szó, amit a varázsvilág nem taglal, avagy bűvöletről, melyet a másik jelenléte miatt érez, minössze lassan megázó föld, a természet gondoskodó könnyeinek érintése, s az olykor-olykor megélénkülő szél keltette érzületek kavargó tömkelege, melyekkel telitődik elméje, egy-egy villanásnyit keverve emlékeinek képkockái közé, végképp kavalkádot teremtve még a képezett legilimentorok számára is, még ha jómaga nem is ért oly kiemelkedően az oklumenciához.

- Ezzel foglalkozni később is ráérünk, még ha van is efféléről szó. Tegyük félre az áskálódást, a dacot, a meggondolatlan lépések hozta kínos hallgatásokat. Feledni kívánom a nélküled töltött órákat, a perceket, melyekben el kényszerültem lépni melletted, minden érdeklődés felmutatása nélkül, mintha holmi csitri volnál, egy a körülöttem lézengők közül. - Újabb szavak, ahogy megállapodik a másik előtt, a jobbjának ujjhegyeivel simít végig az arc ívén, le egészen az állig, honnan vissza indulva helyezi úgy tenyerét, hogy a nő belefektethesse arcát, ha kívánja közelségét. Ám ha nem, ház nem erőlteti, a kapcsolatuk már rég nem a dacból fogant indulatokról kellene, hogy szóljon, s lám, neki kell megtenni a lépéseket, hogy ez így is maradjon, pedig valójában a másiknak kellene efféle gesztusokat tennie. Egyszer elviseli, főleg most, hogy lehetőség adódik majd arra, hála a hagyományoknak, hogy együtt jelenjenek meg, félre dobva arcaikat. Az álarcos bál koránsem oly lehetőség, mit kihagyhatnának.
- Volna kedved, emlékezetessé tenni az utolsó iskolai Ostaránkat? -Ártatlannak tetsző kérdés, ezernyi csapodár gondolattal, melyek minduntalan  visszatérnek Violet alaljához, kihez tán tiltott a kapcsulatuk, a magának sem vallhatja meg, gyengéd szálak kezdik láncolni.

Óh nem, ha egyszer valamibe belekezdek, vagyis a mondandómba, hiába emeli kezét, hogy leintsen. Ez sem akadályoz meg abban, hogy befejezzem. Hogy kifejezzem ily módon magam, s talán könnyítsek a lelkemen. Az a sok vacillálás, félelem, a megannyi indok, ami azt súgja, még most hagyjam ezt az egészet. Ezt a… mit is? Lehet egyáltalán kapcsolatnak nevezni? Vagy még csak egy kezdeti stádium, ami lehet megreked itt. Mert nem lehet azt mondani, hogy még most, a legelején elvágom a szálakat, és minden úgy folytatódik tovább, mint eddig. Bennem ez a dolog már régen nem az eleje mindennek. Annál sokkalta több.

Lehet rosszul lennék saját magamtól, ha már nem lennék tisztában egy ideje azokkal a bizonyos érzésekkel, melyek eluralkodtak rajtam. Hogy most is, szinte rajongva figyelem minden egyes lépését, melyet megtesz. Hogy csak úgy iszom a szavait, pont mint a sivatagban rekedt vándor, aki pár csepp vízhez jut. Ám ahogy a szavak mondatokká alakulnak, s értelmet nyernek, úgy kúszik aprócska fintor, és elégedetlenség arcomra. Most nem is az bosszant, hogy azt mondja, csak egy leheletnyivel lenne könnyebb neki a felvetés, amely ebben az esetben igaz is. Hanem a többi… hogy min is kellene változtassak.
- Hirtelen nem is tudom, hogy ehhez a megállapításhoz mit szóljak. – Feleltem enyhén ironikusan, ezzel is csak tovább éreztetve azt, mennyire nem tetszik a hozzáállása. Lányos álmaim egyikében talán azt reméltem, hogy elfogad majd olyannak, amilyen vagyok. Egy kissé modortalan, neveletlen szutykos sárvérűnek. Hah, mily naiv ábrándok. Lehetséges, hogy ha még meg is változok… akkor sem leszek elég jó neki? Hozzáillő, megfelelő? Az a papír, ami annyi mindent bizonyít, lehet nem is ér semmit. Hiszen engem nem érdekel, miféle királyok és királynék a felmenőim, s hogy valójában pont olyan tiszta a vérem, mint az övé.

Újabb mondat, a házam, a származásom… mintha ezeket ellehetne törölni. Csak apró kis porszemek lennének a tökéletes ruházatán, amit egy mozdulattal eltüntet. Lehetséges, hogy szerinte csak ennyi… De mindez belém ívódott, formálta a jellemem, s tett olyanná amilyen most vagyok, s elvileg pont ezért fűzi hozzám valami… mert nem vagyok hasonló a többi kis csitrihez, akik a mai nap során már szóba kerültek.
- Lehetséges, hogy félreértem de mintha a saját flancos ízlésednek megfelelően akarnál belőlem valakit alakítani vagy… valamit. – Szűkültek össze a barna szemek, s villantak meg a természetes dacossággal. Mely talán gyermeki volt, s semmibe vehető, vagy épp ellenkezőleg?

Elfordítva a tekintetem, megtámasztva még mindig kezemben az állam, néztem tova, figyelve, hogyan is gyülekeznek a sötét fellegek. Ismerősnek éreztem a jelenetet. Mintha az én életem fölött is egyre csak gyülekeztek volna, villámokat szórva. Szemem sarkából észrevéve, hogy közeledik felém, felhagyva a körbe járkálással, pillantottam rá. Meg sem rezzentem, ahogy éreztem, hogy az első esőcseppek lehullva az asztalra tett kézfejemre csiklandozták bőröm, s gördültek lefelé. S ahogy az elsők lehulltak, úgy egyre több és több, követték egymást. S hulltak, beterítve hullámos tincseim, s arcom. Újra csak éreztem, ismét csapádba estem. Képtelen voltam elszakítani a pillantásom. A dacosan összepréselt ajkaim önkéntelenül váltak kissé szét, s vettem egy mély levegőt, hiszen akkor úgy éreztem, mintha fojtogatnának.

Nem feleltem semmit sem az újabb szavakra, melyek már jobban estek kissé sebzett lelkemnek, mint az előbbiek. Kissé félrebillentve a fejem, fektettem arcom tenyerébe, s emeltem fel kezem, hogy az övére helyezhessem, ezzel is csak a néma egyetértést kifejezve. Majd pár pillanat múlva leheltem csuklójára apró csókot, s pillantottam fel rá. A kérdést meghallva, apró mosoly futott át ajkaimon, s felálltam ültő helyemről.
- Már türelmetlenül vártam, mikor kérdezed meg. Féltem, hogy a visszautasított ajánlatok egyikét kell még is elfogadjam. – Minek is tagadtam volna. Bárki is jött oda, hogy megkérdezze, mennék e vele, habozás nélkül rávágtam, hogy nem. Bár rettegtem, hogy nélküle kell elmenjek egy ilyen kis lényegtelen ünnepségre. S lehet, inkább el sem mentem volna, mint sem valaki mást lássak a karjai között, a hogy tánc közben készségesen hozzásimul. Karjaimmal nyakát körülfonva pillantottam rá, s váltak vonásaim kissé komolyabbá, s talán… elszántabbá. Közelebb hajolva zártam le ajkait csókkal, egy apróval.
- Tudom, hogy azt szeretnéd, hogy ne foglalkozzunk az előbbi dolgokkal de… nem szeretném, ha mástól, más körülmények között tudnád meg azt, amiről én is csak tegnap szereztem tudomást. – Suttogtam halkan, s simítottam végig bal kezemmel az arcán.

Könnyed, napos idő köszöntött a birtokra. Roxanne még alig néhány hete volt az iskola tanulója, hisz csak márciusban vették át előző iskolájából és máris egy vizsgára kellett készülnie. Már dél körül kivonult a plázsra, ahol kovácsoltvas padok és asztalok vártak arra, hogy diákok töltsék köreikben a szabadidejüket. 3-4 könyvet is szétterített maga előtt, s mindhármat végignézve jegyzeteket készített magának, amik megkönnyíthetik a tanulását…Ez különösen fontos volt , hisz mágiatörténetre tanult, amiből köztudottan rossz eredményei voltak. Nem kedvelte a tárgyat, hülyeségnek tartotta megtanulni mindazt, ami a múltban volt. Őt inkább a jövő foglalkoztatta…Persze, csak a történelemmel állt így, a többi tantárgyat nagyon szerette…Örült  annak, hogy kikerülhetett a régi közegből, ahol nevelkedett…Ahogy a hetek teltek, úgy egyre jobban próbálta elfelejteni a múltját, de a pletykák még mindig terjedtek róla, amibe lassan már beletörődött…Rájött, hogy mindegy az, hogy mások mit mondanak, az a lényeg, hogy ő tudja, mi történt valójában. Eszébe jutott az a nap, amikor 3 mardekáros kerítette körbe és zaklatni kezdték a múltja miatt és az , amikor Julia segített rajta…

~Igaza van, nem lehet a titkainkat elmesélni senkinek sem, senkiben sem bízhatunk…de , mégis jó, ha az ember békében élhet…eh, ez a tananyag. Rémes, miért kell nekem ennyi évszámot megtanulnom? Elegem van…~

A nap sugarai áttörtek a fák levelein, s betöltötték  a plázs egész területét. Mivel megunta a tanulást , otthagyva a könyveit átült az egyik sakktábla mintás asztalhoz és játékostárs híján egyedül kezdett játszani...

*Egy csendes reggellel indult a nap…mint mindig. Nos igen, ez a szó már igen ismertnek és népszerűnek számított a Roxfort-os diákok körében. Sok eseménytelen napot élhetett már át az, aki ide jár, de olyan élményekkel is gazdagodhatott, melyeket a mugli birodalom sosem nyújthatott volna.
Az egy berögzült dolognak számított Hannah életében, ha reggel hétkor csörög a kis vekkere és azt sugallja neki: Hé kislány, ébresztő! Itt az idő kibújni a paplan alól!
Ez az időpont persze egy normál embernek korainak tűnhet, de a kis griffendéles leányzó majdnem mindig utolsónak kel. Szobatársai már hajnali ötkor is képesek kipattanni, mintha téli álmukból frissen és üdén köszöntenék a tavasz eljövetelét. De hát minden nap???
A főszerep azonban most arra összpontosult, hogy milyen furcsán kipihentnek érzi magát a harmadéves hölgyemény. Ilyen nagyon rég történt már vele.
Szemhéja óvatosan kinyílt, kék íriszei az órára meredtek… és egy sikoly…*

- Á te jó Isten! Elaludtam! Már 9 óraa…! – kiáltotta és minél gyorsabban próbálta törékeny kis testét kiszabadítani a vastag, meleg dunna fogságból. Nem valami egyszerűen, de végül sikerült és azonnal megrohamozta a fürdőszobát. Fogat mosott, lezuhanyzott, felöltözött és az órája helyszíne felé vette az irányt. Emelt sarkú topánkája úgy kopogott az öreg kőpadlón, hogy az egész folyosó a visszhangjától csengett. Persze egy árva lélek sem járt ilyenkor odakint, minden diák bent csücsült az unalmas oktatáson. Hannahnak szerencséje volt, pont a professzor előtt pár másodperccel be tudott esni az ajtón. Villámgyorsan ledobta magát az egyik szimpatikus székre és nagy szuszogás közepette próbálta kiheverni az észveszejtő rohanás fáradalmait.

*És igen, végre véget ért ez a katasztrófaként induló nap. Legalábbis azon része mikor a délelőtt agyi megterhelések árán élhető túl. Itt volt végre az ideje a pihenésnek. Ó, mostanában szegény Hannah szótárában szinte nem is kapott méltányos helyet ez a fogalom. Talán most sikerül egy kicsit kiengednie a gőzt és relaxálással töltenie egy kellemes délutánt. Talán…
Nos már csak a helyet kellett kiválasztani. Valami nem túl nyüzsgő, nem túl forgalmas, de szabadtérire volt szükség jelen esetben.
A választás végül a plázsra esett, a leányzó remélte nem hemzseg pletykálkodó diáklányoktól, akiknek be nem áll a szájuk és nem elégszenek meg azzal, ha vaalki a saját ízlése szerint öltözködik. Nem… múltkor úgy kicsúfolt pár ilyen beállítottságú hárpia egy szemüveges kis hollóhátast, hogy egy teljes napig bent gubbasztott a szobájában szegényke. Az ilyen szívtelen bestiáktól jobb, ha távol tartja magát az ember, de sajnos ezek mindenhol ott vannak…*

~ Végre itt vagyok… Áh remek… nincs itt senki… bár kicsit szokatlan a fülemnek ez a csend, de igazán felemelő érzést nyújt… béke… nyugalom… magány… Ó jaj! Hisz máris hiányzik az, hogy jókat nevetgéljek Sueval, vagy esetleg Beával bonyolódjunk hosszas beszélgetésbe. Nem való ez nekem… egy kicsit itt ülök és ha nem fut be valaki, továbbállok… ~

*Hannah a végén rádöbbent, hogy nem is olyan rossz itt. Nem ám! Hátradőlt, hogy kényelmes helyzetből figyelhesse meg a madarak féktelen repkedését a kék ég felé, ahogyan kellemes, csiripelő hangot hallatnak, mely minden fülnek oly kívánatos dallam. A fák ágai közt átfújt a szél, vagyis inkább csak egy röpke szellő, mely meg-megrezegtette a Tiltott Rengeteg előtt elterülő bokrokat. Felettébb csodás látvány tárult a bájos és kíváncsi szempár elé mikor a végtelen messzeségbe bámult és többszáz bárányfelhőt figyelhetett meg, melyek iramosan vonultak végig a kék íriszek előtt. Szavakkal el nem mondható érzelmek cikáztak ekkor a lányban, szinte meg sem bírt szólalni, a gyönyör még a gondolatit is elnyomta, csak nézett ki a fejéből…az idő pedig telt múlt…
Egyszercsak egy tipegés zaja törte meg a mennyei mámort, s egy női alak lépett elő a fák mögül. Hannah még nem tudta kivenni pontosan kiről van szó, még túl messze volt az illető, de remélte valaki olyan, akivel legalább egy kellemes és emlékezetes csevelybe bonyolódhat.*

[Hannah szívem ^^]

Hajnali öt. Pompás. Ezen az éjszakán sem mondott csütötököt a vekker.
Mióta nem a házimanója keltette szigorú pontossággal, Zenobia kisasszony retteg attól, hogy esetleg egy reggel nem csörög pontosan az ébresztőóra. Talán fel tudna kelni magától is, de őszintén szólva nem merte még megkockáztatni. Ha nem kel fel pontos időben, félő, hogy nem tud normális emberszerű lényt faragni magából, mire kezdődik az órája.
Mi a fontosabb vajon? Egy unalmas tanóra, vagy a tökéletes megjelenés? Nem volt olyan ismert a Roxfortban Zenobia, mint mondjuk otthon, Londonban, de akivel hozta már itt össze a sors, az tudhatta róla: elképesztően hiú és bármit megtenne a tökéletes megjelenésért. Tett róla, hogy a társai ráragasszák a 'Piperkőc gazdaglány' címet, hogy utána bemutathassa, sokkal többet tud ő a hencegésnél. Tehát, ha választás elé állítanák, valószínűleg habozás nélkül a megjelenésre voksolna. Mármint az esztétikus megjelenésre, nem az órán valóra.
Egy rituálészerű sóhaj. A bal oldalán feküdt, így a fal felé fordult, mikor a monoton pittyegés megzavarta a nyugalmát. Minden reggel ez ment. És miért nem ruházott be legalább valami normális bizgettyűre, ha egyszer megtehette volna?
Csak.
Nem volt Azureblue kisasszony fázós típus, bár lehet, hogy az 'elkényeztetett hercegnő' imidzséhez jobban passzolt volna valami naaagy, puha, habos paplan. Egyszerű műgyapjú takaró. Azt sokkal könnyebb ledobnia magáról reggeli kómájában. A mellette alvó szobatárs még békésenb szuszogott, mikor ő felállt és egyenesen a szekrényéhez tipegett. Ma mit fog felvenni?
Talárt. Hát persze! Általában nem zavarták a monoton dolgok, szeretett hozzászokni mindenhez, ami körülötte zajlik, de az egyenruhával, azzal sosem sikerült megbékélnie. Játszva kitűnhetne a tömegből akármikor a maga elegáns és fényűző stílusában... ehhez képest minden áldott délelőtt egyszerű fekete köpenyben kell feszítenie. A csilli-villi ékszerek éppenséggel nem voltak megtiltva a Házirendben, de az órákon nem tolerálták őket. Különben is, ha az alap hiányzik, egy csodás ruhaköltemény a legnagyobb boszorkánydivattervezők egyikétől, akkor mit ér a csodálatos zafír nyakék?
Ó, tudnivaló... semmit.
Mégis, annyira megszokásává vált már, hogy a szekrényével kezdi a napját, hogy fel sem tűnt, még a szitkozódása is többnyire ugyanaz, mikor a valóságba rántja a tudat, hogy belekényszerítik egy ilyen ócska göncbe. Levette az egyik talárt a fogasról. A hármas számút, amit a hét azon napjának megfelelően viselt akkor. Hét talár nem sok egy kicsit?
Hát persze, hogy nem. Ő egy héten nem veheti fel kétszer ugyanazt. A másik, valamivel kisebb szkrényéből pedig a kedvének megfelelően vette ki az aznapi cipőjét.
Hátrahajtotta a fejét, a szemét lehunyta. Milyn kedve lesz vajon, mikor tökéletesen kisminkelve, gondosan elkészített frizurával kilép a hálókölet ajtaján és belehasít a tudat, hogy még mindig él? Valószínűleg úgy fogja érezni, jól néz ki, mint mindig. Az órák után pedig... aznap nem lesz semmi különösebb programja. Akkor pihenni fog, ez egyértelmű. Magassarkút vesz fel, mint minden hétköznap. Megközelíthetőleg tíz-tizenöt pár lehetett, a többi tizenakárhány lábbelije papucs volt, szandál és sportcipő. Persze, ha az egyalkalmas, fényűző topánkákat nem számította bele.
Maga sem tudta, miért, de egy szürke, párcentis sarkú, eredeti bőrcipőre esett a választása. Az oldalán apró vöröses hullámok. Tökéletesen semmitmondó lábbeli egy tökéletesen semmilyennek ígérkező napra.
A további helyszínek is menetrend-szerűek voltak: fürdőszoba, sminkasztal. Tanterem. Aztán vissza a szobájába, csak egy egészen rövid időre.

- Lucy végig azt hitte, a prof Jasont nézi. Nem lökted volna esetleg olalba, vagy valami? - csak egy hangyányit felháborodva, sokkal inkább gúnyosan beszélt szobatársához, anélkül, hogy ránézne. Jócskán előtte ment, barátnője csak úgy kullogott utána.
- Próbáltam, de akkor engem is letolt volna.
- Igen, ez valószínű  - vetette oda Zenobia a válla fölött, míg leguggolt az éjjeliszekrényének fiókjához. Kihúzta. Benne néhány magazin: divat, esküvő... és amit keresett, egy még bontatlan csomagolású lakberendezői. Tegnap hozták postán. Megragadta, majd intve szobatársnőjének, egyszerűen elhúzta a csíkot. Igen, ő olvasni fog, és nem zavarhatja meg senki. Hol fog olvasni? Nyugis helyen, ahol, mint azt már kitalálta, nem zavarhatja meg senki. Mondjuk optimálisnak tűnik az a köves placc... ott nem sokan járnak, ült már ki oda máskor is egy-egy érdekfeszítő magazinjával.

Összetéveszthetetlen hangot hallatott, ahányszor csak ment valahová: meggyőződése volt, hogy csak ő tud ilyen csengő szoprán hangszínben tipegni, legyen a talaj föld, sár, macskakő vagy folyosó. Kezében csak egy magazin. Nem vitte túlzásba a készülődést, még a talárt sem váltotta le. Ebéd utánig biztos nem is fogja.
Nagyon remélte, hogy egyedül lesz, mint általában, ha nyugira vágyik. Fortuna ezúttal nem hallgatta meg ki nem mondott imáját. Egy lány már ütt üldögélt, láthatóan elmélázott. Nem volt ismerős különösebben, bár talán már látta valahol... unokatestvére révén, valószínűleg. nem lehetett a lány sem ötödéves, sem Hollóhátas.
Végülis, mi vesztenivalója van, ha szóba elegyedik vele? Maximum kiderül, hogy a csaj egy kis ribi, akkor egyszerűen megmondja neki a magáét és továbbáll. Bár aki a felhőket tanulmányozza, nem valószínű, hogy egy pletykás liba lenne.
Angyali mosollyal arcán tipegett ahhoz az asztalhoz, ahol a lány ült, a másik oldalra, hogy szemben legyen vele.
- Szia! Bocsi, leülhetek? - a magazinját az asztallapra tette. Talán a lány azt gondolja majd, csak olvasni szeretne, és nem éppen az ő társasága miatt szándékszik odaülni. Ha nagyképű, elküldi. Ha még nagyképűbb, megvonja a vállát és nézi tovább az eget. Ha pedig rendes a csaj... akkor rendesen fog válaszolni neki. xD

[Zenobia kedvesem ;D ;D ;D]

*Egy Hollóhátas lépett közelebb hozzá. Ezután kiderült az is, hogy nem vitte el a cica a nyelvét és megszólalt. Azt kérdezte leülhet-e. Nos ez elég furcsa kérdés hisz ez nem egy katonai iskola, mindenki azt csinál szabadidejében amit akar, ahol azt akarja. Kivéve persze a tiltott részeket.
De Hannah értette mire utal a dolog, és mivel jó hangulatában volt, gondolta kicsikét megvicceli, vagy legalábbis egy kedves megnyilvánulást intéz irányába.*

- Óh szervusz… nem sajnos ez a hely foglalt! – megvárta amíg dramatikai fordulatot vesz a kis hecce és akkor újból összehordott valamit megnyugtatás képpen – Ugyan dehogy foglalt… csak hülyéskedtem. Csüccsenj csak ide nyugodtan!

- Remélem azért még van kedved leülni ezek után, de tényleg csak poénkodtam. Ne vedd a szívedre! Ugye nincs harag? Egyébként a nevem Hannah. A tiéd?

*Ezt követően még mosolygott egy sort, de aztán újból meg kívánt szólalni, hogy újabb hülyeségeket fecsegjen össze-vissza. Áh, kivételesen most nem ilyesmire készült. Csak barátian szeretett volna találni egy jó témát, hogy ne csak úgy tétlenkedjenek egymás mellett mint két fatörzs.*

- Még nem nagyon láttalak a suliban. Gondolom nem évfolyamtársam vagy, mivel órán még nem volt szerencsénk egymáshoz. És hamár úgyis itt vagy akkor mesélhetnél kicsit magadról. Tudod én általában minden velem szembejövőt ismerek, de te valahogy elkerülhetted a figyelmem. És ha így alakultak a dolgok akkor talán itt az ideje pótolni a hiányosságomat! Hihi! – mondta vigyorogva Hannah.

*Most egy kicsit mégis elmélázott. Mikor épp teljes csönd uralta a tartózkodási helyet a leányzó az égre tekintett. Észrevette, hogy mennyi csodaszép madárka száll el pont felettük. Ez persze gyakori jelenség volt a Roxfort háza táján, de a mai napon valahogy még szebbnek hatott. Nem tudni miért, csak úgy!*

- Mégis valahogy nagyon ismerősnek tűnsz…hm… honnan is, honnan is… talán… nem te álltál Dan mellett a bálon? – ugrott be hirtelen szinte egy villámcsapás képében Hannah elméje mélyén. Tudta, hogy már látta ezt a lányt, csak azt nem igazán, hogy honnan. Biztos volt benen, hogy nem a folyosókról, és ezért nem is említette a dolgot…eddig… :)

Hiába is a nyár már közel jár. Az égen vöröslő hatalmas korong, mintha napról napra, óráról órára, egyre erősebb sugarakat szórna az iskola ódon falaira, az ablakokra, fűre, fára és minden olyan dologra, amit csak elérhet. S a lágyan ingadozó szél, mely egykor még hideg csípős bestiaként rohant végig a hátadon megbizseregtetve minden egyes izmodat jelezve hogy az idő hűvösre jár, egyszerűen mintha megszűnni akarna. Őrült fazon volt, aki kitalálta ezt az egészet: Mikor mindennél jobban szükségét érzed annak, hogy egy meleg nyári napon mikor minden, amihez hozzá érsz, izzik a forróságtól, jöjjön egy hűvös szellő, ami kecsesen elfeledteti veled a melengető napsugarakat, akkor persze sosincs itt a várva várt enyhülés. De persze, még nincs nyár. Csupán április. Ám még sincs elég erős fuvallat ahhoz, hogy egy röpke pillanat alatt szertefújja a cigarettafüstöt.
A mogyoró barna szemek a hófehéren csillogó fehér kőre bámulnak. Háta görnyedten hajol előre, miközben a könyökök széttárt térdein lelnek nyugalmat. A hosszú, csontos ujjak között, egy már félig elfogyni látszó szál fekszik, mely hasonló árnyalatban tündököl, a talpa alatt nyugvó kővel leburkolt padlóval. Minden olyan fehér. Tiszta.
A csontos ujjak, remegve kopogtatják meg a dohányárut, melyről fekete, elszáradt hamu pereg le. A mélybarna szemek, egy pillanatra a le-leszállingózó hamura fókuszálnak, majd szép lassan végigmérik a teret. A földről halad, fokozatosan felfelé. A feketén kirikító kovácsoltvas pad lábait. Az íriszek végigfutnak a mintákon, tekeredéseken, s végül a sövényre tekintenek. A levelekre, az itt-ott megbúvó virágokra, s a hirtelen kiröppenő madarakra, melyek otthagyva fészküket keresnek maguknak, vagy éppen fiókájuknak táplálékot.
Az egész környék üres. Néma csönd lepi el az üres padokat, s a madarak előszeretettel ugrándoznak rá a fedetlen sakktáblákra. Igen. Nem ment órára.
Egyáltalán nem volt kedve, sem lelki ereje ahhoz, hogy felmászva a toronyba, a már lassan megőrülni látszó Trelawneyt hallgassa. Sosem értett a teafű olvasásához sem, és nem tudta felsorolni a négy legfontosabb szimbólumot. Minek kellenek kártyák, hogy megjósolják a jövőt? Nagyon is jól tudja, mi fog vele történni. Valószínűleg az apja hozzá akarja majd adni valami sehonnai leányzóhoz, hogy végleg eltűntesse az életéből. Ha már követni nem fogja az azt a bizonyos „családi vállalkozást”. De kitudja. Az is lehet, hogy igen, és a végén benő a feje lágya. Vagy nem. Fogalma sincs, de nem is foglakoztatja nagyon. Az egyetlen dolog, ami most leköti a hosszú ujjak között elnyúló cigarettaszál.
A férfias karok egyike melynek ujjai között a dohány nyújtózik, felemelkedik, a vékony ajkak pedig összeszorítják, s levegővételszerűen szívja be magába a mérgező füstöt, mely lassan árad szét tüdejében.
S akkor a Roxfort óratornya kongani kezd.
Bimm… bamm…
Bimm… bamm...
A madarak hangos szárnysuhogásokkal szállnak ismét az égbe. Az íriszek csillogva az órára tekintenek. Dél fele jár az idő.

~ Keith ~

Igazság szerint már rég a jóslástan órán kéne ülnöm. Jóslástan…jóslástan. Ez egyvalamit idéz fel, mégpedig egy rég történt jó kis veszekedést Trelawneyvel. Szinte nem is emlékszem már rá. Még valahogy év eleje felé lehetett. Igen, akkor valamikor. Nem voltam épp jó passzban. Mint általában sosem. És persze az a banya ezt ki is használta. Nem haragszom érte, nem is ő lenne, ha nem tette volna. A Potter gyerek helyett sokkal jobb alany egy olyan ember, akit amúgy is mindenki utál. Teljesen érthető. Persze elegem lett, bepöccentem. Az ordibálás közepedte pedig távoztam. Na innentől kezdve nem járok erre az órára. Ben és mindenki más előtt jó kis leégés volt. De addigra ők már megszokták ezt. Valahogy azóta jobban el tudom ütni az időm. Csoda, hogy emlékszem erre. Olyan rég volt… azóta annyi minden történt! A betegségem, Luc… és most még Yolanda is.
Mély levegőt veszek, s kilépek a kastélyból. A levegő végigcirógatja a bőröm és tudom, most nem baj ha kicsit szabadjára engedem a gondolataim. Talán tényleg ez a baj. Hogy folyton elfojtom önmagamban. Lábaim ösztönösen mozognak, de nem érdekel merre megyek. Abszolúte nem. Körülöttem ott a Roxfort jól ismert udvara, de látni én nem látok belőle semmit. Sem a kviddicspálya távoli oszlopait és lelátóit, sem a Tiltott Rengeteg búskomor fáit, sem a Fekete Tavat, minek a vízfelülete visszaveri a Nap táncoló sugarait, sem a Fúriafűzet, sem a bokrokat, fákat, madarakat, de még Hagrid kunyhóját sem. Semmit. Mert én egy másik világban vagyok. A sajátomban.
Hogy mikor érek a Plázsra fogalmam sincs. Az óra javában tarthat már, de nem bánom, ez a lyukas óra is pont jó lesz arra, amire amúgy is az összes meglévő szabadidőmet töltöm; pótolni a lemaradásom. A táska húzza a vállam, de fogam összeszorítva folytatom az utam. Elmegyek pár lézengő diák mellett, míg egy üres asztalhoz érve le nem telepedek.
Ekkor csendül fel az Óratorony hangja, az a jellegzetes kongás. Dél van, és ez eszembe juttatja, nem is reggeliztem. Na igen, még erre sem volt időm a két könyv közti jegyzetelés mellett. Csak tudnám minek nekem a bájitaltan!
Szusszantok egyet, miközben körbepislogok. Hajszálaimon élesen csillan meg a napfény miközben hátradobom a vállamról, hogy ne zavarjon miközben a táskám mélyéről előveszem a pennát, pergament és jó pár vaskos könyvet. Bizony, be kell még fejeznem két házidolgozatot, kijegyzetelnem az egyik könyvtári könyvet, aminek még csak a felénél tartok, és átrágni magam előröl a Bűbájtanon, hogy biztosan ne hagyjak ki semmit. Az alaposság mindenek előtt. És amúgy is, jövőre RAVASZozni kell, csak önmagamnak teszek szívességet, ha már most elkezdem a jegyzetelést. Annál kevesebb lesz akkor majd a munkám. De ahogyan önmagam ismerem, akkor sem fogok unatkozni. Ez is holtbiztos.

Egy pislantás erejéig, egyszerre minden elsötétül. Eltűnnek a fák, a sövény, a fehér márványból kifaragott asztalok, s még a madarak is. De tudatban. Tudatban minden ugyanúgy marad, és csupán csak tartja eszében, hogy nem csöppent egy másvilágba, hogy lehunyt szemekkel is hallja a csiripelő madarakat. S kitudja, talán eme madarak közül az egyik ott volt akkor, mikor a foszladozó cigarettafüst, Josey ajkai közül is úgy áradt, ahogyan most az övéiből. Josey…
A test kiegyenesedik, s közben hallhatóan kattognak vissza a csigolyák a jól megérdemelt helyükre, s talán egy nagyobb roppanásnál, egy alig hallható szisszenés is elhangzik. A karok egyike, melyen az ing feltűrve, és kigombolva próbál megmaradni, hátranyúl, s lassan simítanak végig, miközben a göröngyös hátból, egyenes színtér válik. Tekintete a nap fele irányul, s bár az íriszek nincsenek a világ elé tárva, érzi a fény erejét. Hatalmas tenyere remegve túr bele hajába, mely semmit sem változtat a szerteálló hajszálakon, talán csak jobban felizgatja őket. Majd a kar ismét a térdre nehezedik, s a szemek lassan a világ elé tárulkoznak. S nem. Azzal, hogy elrejtette mélybarna íriszeit nem került át egy másik helyre ahol angyalok röpködnek, s vigyáznak rád. Máskülönben, már rég elhalványodott volna a cigaretta csikk az ujjai közül.
A vékony ajkak somolygásra húzódnak, s a tekintet ráfókuszálódik a cigarettához. Mintha csak ahhoz beszélne. Mintha annak sugározná a gondolatait.
- Kezdek megőrülni…
Nevet. Röhög. Pöfékel. Valóban az elméje kezdene elhalványulni? Ugyan miért is lenne őrült. Senki sincs a közelében, aki annak nyilvánítsa. Bár az apja mindig is annak tartotta, s néha ezt szemtől szemben, nyíltan elé tárta. Ó, igen. Azok a harsogó viták, amik egykoron, és még mai napig is a kúria falain belül szoktak zengeni. Mikor a nagy James Mirol elereszti hangszálait, Keith pedig csak hallgat és pöfékel, mert úgyis tudja, hogy semmi értelme annak, hogy bármit is válaszoljon, na meg persze a legrosszabbik eset, mikor Marcus Mirol a kúria számtalan titkos folyosói közül, pont azt találja meg, ahol dugiban, egy kis résen belátni az egész szalont, és magában jó nagyokat röhög. És micsoda véletlen! Pont ekkor következik az a rész, hogy nézd meg Marcust. Mikor mindhárman tudják, hogy ki van ott és ki nincs.
A kérdés: Most ki van itt?
Halk és finom léptek gyanánt valaki a plázs kemény kőlapijaira léphetett. Ebben biztos. A szemek körül tekintenek. S az üres asztalok, és vas padok körül, egy a táskájába elmélyülő alakot pillant meg. Hosszú, egyenes szőke tincsek csillannak meg minden apró és finom mozdulatnál. S hiába akar ellenállni. A tekintet végig az ifjú hölgyeményen pihen.

~ Keith ~

Csak a madarak csiripelése töri meg a csöndet. Még ugyan hallatszik az óra ütése, a lágy, nem túl erős, de határozott bimm és bamm, de lassan ez is elhallgat és átadja a helyét a csendnek. A számomra oly áldott nyugalomnak. A szél is csak néha élénkül meg, mintha tudná a természet, nem érdemes erőfeszítéseket tennie, mert úgy sincs ember, aki értékelné. Inkább csak elvétve próbálkozik, s ez úgy hat, mint a metsző csöndben a halk kiáltás. Túl erőtlenül, túl siváran. A szél bársonyosan körülölel, a Nap fénye simogatja a bőröm és itt megnyugszom. Tudom, senki sem kezd el ostoba kérdésekkel zaklatni, senki nem traktálja rám a társaságát, senki sem kezd el idiótaságokról beszélni. Itt nyugalom van, és én is tudok legalább érvényesülni mert ez az én világom.
Mélyet szívok a friss levegőből. Fű, Nap, nyár illata. Hiába április, tényleg olyan, mintha már itt lenne a nyár. És az ki tudja mit hoz. Lehet hazamegyek Franciaországba. Milyen jó is lenne az. Látni a családot, velük lenni. Visszamenni a régi iskolába, látni a régi ismerősöket, a régi helyeket… de lehet mindez csak vágy marad. Mivel ott van Yolanda, és ott van Gabrielle meg Fleur. Yolanda biztos ellenzi majd. Ő jól érzi itt magát. Gabrielle most hogy elsős lesz teljesen izgatott és joggal. Neki vásárolni kell, talárt csináltatni, meg minden egyebet. Nagybevásárlás az Abszol úton. Remek. És Fleur. Esküvő, látogatások sora és a Weasleyékkel való ismerkedés. Érzem, ebben a nyárban sem találok semmi de semmi jót.
Keservesen pillantok magam elé. Csak ülök és nézek. Kezeimben ott az előszedett cucc java része, minden, ami kell. Tanulhatnék. Még sincs kedvem. Valahogy ez most nem megy. Mi az hogy nem megy? Yvette Delacour ilyet nem mondhat, nem tehet.
Korholom magam egy sort, s mint aki révedéséből tért vissza, hirtelen ismét pakolni kezdek. Miután mindent kivettem, amit kell, kecsesen rakom magam mellé a táskám. Az asztalon szépen renden helyezem el a dolgokat, hogy átlássam. Jobbra a könyvek, balra a tintatartó, előttem a pergamentekercs, felette a könyv. Így ni.
A megjelölt oldalnál nyitom ki a könyvet szemeim falni kezdik a betűket, de nem sok marad meg bennem belőlük. Mérgesen rázom meg a fejem, hátha ez segít, de valahogy nem. Felpillantok, s lélektükreim megakadnak egy tőlem nem messze lévő alaktól. Ismerős valahonnan, talán az órákról. Lehet évfolyamtársam, de nem érdekel. Biztosan más házba tartozik. Sőt biztos. Annyira nem ismerem az embereket, és nem is akarom. Összevonom a szemöldököm, egy másodpercig szemlélem még az illetőt, majd visszafordulok a könyv felé. Tényleg figyelni kellene mostmár. Kezeim megszorítják a pennát, s ez ismét ösztökél, újra beletemetkezem a sorok rejtelmeibe.

A két írisz összevág. Egy röpke pillanat adatott mikor a mélybarna szemek belecsaphatnak a kéken csillogó lélektükrökbe. Üres. Se fájdalom, se öröm. Semmit sem lát bene. Csakis egyet tud mondani magának. Véla. Legalábbis úgy tűnik.
Ám a gyönyörű arc eltorzul. A sima homlok összerándulva tekint az ifjabb Mirolra, majd vissza a megpakolt márvány asztalra, ahová pergamenek és könyvek halmai sorakoztak fel. Bizonyára az elméjét jött bővíteni.
Milyen fura. És milyen ismerős. Biztosan látta már valahol. Erre mérget venne. A hófehér porcelán arcot, a kéken izzó szemeket, a bársonyos, szőke hajtincseket. Ugyan kinek ne maradna meg egy ilyen bűbájos teremtés az emlékezetében. Egyetlen dolog, ami teljesen bizonyítható, hogy a leányzónak, sikerült magára vonnia az ifjú úriember figyelmét.
A barna íriszek visszamerednek a fehér kövekre. És igen. A hölgyemény, ki olya kecsesen üldögél a márványasztalnál, mintha csak éppen ide lenne festve. Tökéletesen beleillik a képbe. Ahogyan ott ül, s szemeit a pergamenre mereszti. Komolyan olyan érzése támad, mintha valami idejét múlt középkori festménybe csöppent volna bele. Minden ideillik. A madarak, a lány, a hófehér kövek, a kovácsolt vaspadok. Minden. Csak. Talán ő nem. Ő a maga szürke, semmitmondó hangulatával. Csak tudná, hogy mit keres itt. Tudná? Nagyon is jól tudja. Kora reggel volt még, mikor felkelt. Mindenki aludt, de ő már ébren volt. Tudta milyen nap volt. A hónap első csütörtöke. S ezután már sorra követték egymást az események. Csütörtök. Bagoly. Levél.
James Mirol minden hónap, első csütörtökében szándékozott levelet írni, idősebbik fiának. Csakis ekkor. Nem máskor. És persze elvárta azt is, hogy „fia” még napnyugta előtt válaszoljon neki. Ő meg. Minek halogassa tovább a dolgokat.
A szemek, ismét visszaugranak a leányzóra, ám most nem a tündöklő szemeken, sem a ragyogó szőke hajtincseken, még csak nem is a porcelánbabához illő bőrön ragad meg, hanem a finom ujjakon, melyek között kecsesen kacskaringózik, egy penna, mely valószínűleg, egy pergamenre kíván nyomot hagyni.
A papírszerű arc hirtelen, még az utolsó szívásra koncentrál, majd a már hasznavehetetlen csikk a földre kerül, s a módi bőrcipők első lépésként arra irányulnak, majd a hölgyemény felé. Rövid léptek alatt ér oda, a csillogó kőasztalhoz, s mered le a lányra, aki remélhetőleg, visszatekint rá ha, csak egy pillanatra is.
-  Kaphatnék, egy darab pergament és egy pennát?
A mélybarna szemek letekintenek a tündöklő szőke szépségre, kinek fényes hajszálai csillogva ragyognak, az ő vörösesbarna kócos hajtincsei mellett.

 ~ Keith ~

A penna lassan ringva indul végeláthatatlan útjára, melyet tintafolyam követ, s a végeredmény? So,k sok, sok, apró, kecses, kissé dőlt betű, melyek egymást követik. Szó szót követ, összefűzött, másoknak talán bonyolult mondatok, olyanok, melyek talán keveset mondanak, de annál többet tartalmaznak. Olyanok, amik egyeseknek fontosak, másoknak semmitmondóak.
Tekintetem néha a könyvre vándorol, majd vissza, s így telik el egy perc, kettő, három, talán több is, nem számolom, nem figyelem. Végre nem rágom önmagam, nem sajnáltatom magam, nem agyalok a problémáimon, mert van, ami leköt. Legalábbis ezt hiszem. És valahogy jó ezt hinni. A bőrkötésű könyv soraiban bújva eszembe sem jut a percekkel ezelőtt látott idegen. Nem foglalkozom vele, ugyanúgy, ahogy a köröttem leszálló madarakkal vagy a felfeltámadó széllel sem. Talán túlságosan is elmerülök a saját világomban. De nekem csak ez jutott.
Nem figyelek fel a közeledő léptekre, sem arra, hogy valaki meg áll közvetlen mellettem. Az viszont feltűnik, hogy egy árnyék kúszik a lapokra, s így nehezebb kibetűzni az ősrégi szöveget. Nem tehetek róla, akarva akaratlanul is felpillantok és egy mély, keserves sóhajt hallatok. Ennyit arról, hogy nyugodtan dolgozhatok.
A másik kérdése egyszerű, és nem meglepő. Nem kellene hogy az legyen. De valahol kicsit ostoba is. És valahogy ezek a kérdések engem, pont engem mindig megtalálnak. Összeszorított szájjal nyújtom oda az idegennek a kezemben lévő pennát. Közben az arcára tekintek megint. Igen, határozottan ismerős. Évfolyamtársam vagy legalábbis korombeli, hisz csak azokra emlékszem, akikkel együtt ülök az órákon vagy a felsőbb évesek közül egyes embereket, de ez ritka. Mint például az a Semuels gyerek is volt. De ő valahogy más. Nem kell sok, hogy rájöjjek, miért is. Mardekár. Már csak ez hiányzott. Nem elég nekem, vagyis nekünk, Malfoy. A csatlósai is rászállnak az ártatlan emberekre. Rám meg főleg. Már csak a véla gének miatt is. Meg mert évfolyamelsőként ez jellemző dolog.
Mikor szabaddá válik a kezem, hisz a pennám a srác kezébe kerül előveszek egy másikat. Amint a kezemben az újabb ismét a könyv felé fordulok. A legfelső pergament leemelem a kupacról, a többit az asztal végébe tolom.
- Szolgáld ki magad. – közlöm, s talán nyers vagyok egy kicsit, de engem nem zavar. Ha a másikat igen, nagyon sajnálom. De mint Mardekáros, ne várjon mást tőlem. Meg aranyvérű. Meg mert ha az ösztönöm nem csal, na meg az emlékezetem, akkor Mirol. Egyik sem jobb. Egyik sem.

Az eddig ismeretlen alak ott áll feletted, s csillogó barna szemekkel tekint le rád. Miért csillognak a szemek? Talán ő is el van szállva a gyönyörűségtől, melyet most épp maga előtt lát? A már-már szinte hófehérnek tűnő hajtincseket, a porcelánhoz hasonló bőrt, a kéken villanó szemeket? Csupán magától csillog. Ennyi az egész. Mindig is csillogott, akár egy csillag. Mely csak akkor alszik majd ki, mikor bekövetkeznek utolsó percei, s egyszerűen elhull. Bár igaz, ha egy csillagnak vége szakad, akkor az valakinek szerencsét hoz. A kérdés, hogy kinek? Talán lenne rá nem egy jelentkező.
A papírszerű arc rezzenéstelen mindaddig, míg a díszes penna tollat felé nem nyújtják. S hopp, mikor a toll hegye magasról a földel néz farkasszemet, úgy látszik az pislant, s a fekete tinta cseppje pacniként rajzolódik ki a hófehér márványkőpadlózaton.
- Köszönöm.
Szól, mély hangjával a bájos női megjegyzésre. Persze hallotta, ahogyan a leányzó sóhajra nyitotta a száját.  De most mit tehet? Muszáj valamit összehánynia az apjának. Remegő keze csontos ujjai között a toll kecsesen ágaskodik, ám mégsem oly kecsesen, mint az ami az ifjú szépség kezei közt. Ez is bizonyítja, hogy a toll nem magától hajladozik oly finoman.
A barna íriszek egy pillantás erejéig rátekintenek a pergamenre. Gyönyörű, elnyúlt betűk. Eme hölgytől, mást nem is várhat az ember. Majd még mielőtt oly sokáig ácsorogna felette árnyékot bocsájtva ezzel a boszorkány művére elindul, s az asztal sarkában heverő pergamenek közül egyet ujjai közé szorít. Ahogyan kihúz egyet a többi közül, az elsárgult papírnak halk dörzsölése hallatszik, majd finoman kihúzva a kovácsoltvas széket, helyet foglal a hölgyeménnyel szemben. A toll mintha még mindig csiripelő madarat díszítene, belemártódik a sötét tintába, s a kéz ha nem is oly kecses mozdulatokkal de írni kezd. Ismét csönd lepi el a helyiséget, hacsak addig a vele szemben ülő meg nem szólítja. Bár kétli, hogy így történne. A véla leányzó szinte teljesen belemerül minden egyes betűjébe, szavába, sorába, amit a maga előtt elnyúló pergamenre ír le. Eljött a pillanat, mikor csak a pennák hegyének sercegése hallatszik. És mily furcsa! Ugyan arra tanítják az embert mikor az írás tudományt okítják. És mégis. Az egyik, kecsesesen elnyúló dőltbetű, a másik, pedig mintha macskakaparás keveréke lenne. Apró és töredezett. Ám mégis. Ő is épp ugyanolyan könnyedén írja alig megkezdett levelét, mintha csak könyvből másolna.
- Mond, milyen mélyre vagy még képes a könyvedbe temetkezni?
Szól feléd a hang. Semmi gúny, semmi gőg. A vékony ajkak mintha valami idétlen félmosolyra húzódtak volna fel. S jön a megszokott nevetés. Nevetés? Illetlen belepüfögés. És talán nem is nevetni akar rajtad. Csak csodálkozik. Hogy egy bájos teremtés miért nem ragyog belül is.

~ Keith ~

A penna és a pergamen a másikhoz kerül, aki nem is kertel sokat, gyorsan elfogadja a dolgokat és a cuccal együtt távozik. De nem olyan messzire, mint amennyire kellene. Szerintem. Nekem az asztal túlvége is nagyon közel van. De inkább nem mondok semmit. Hiszen meglehet, csak pár mondatot vagy szót vés fel az illető és mindössze pár másodpercre igényli az íróeszközt. És ki vagyok én, hogy megfosszam ettől az időtől.
Felpillantva a másik sápadt arcára viszont tudom, hosszabb ideig marad. Valószínű levelet ír valakinek. Lehet, a családjának, vagy a barátnőjének, esetleg egy ismerősének. Ki tudja. Nem mintha számítana.
Ismét lehajtom a fejem, s elszakítom a pillantásom a csillogó barna szempártól. Helyette ismét a könyvre pillantok, a szép, egyenletes sorokra, mit valaki nagy igényességgel fogalmazott meg, hogy mondanivalója maradandó élmény legyen mindenki számára. Kezem a másik pennát fogja már, s finoman érintem a tintába, hogy színt kapjon, s hogy én is tudjam folytatni az írást. Ha tudnám. De nem. Nem tudom. Ugyanis az íróalkalmatosság másik végéről hang érkezik, amely nem túl kedves. Kezem megáll a pergamen felett, s ennek eredményeként egy nagy kövér csepp le is hullik a papír alsó végére, kövér foltot hagyva maga után. Ahogy a pergamen mohón szívja magába a fekete anyagot úgy az én dühöm is egyre fokozódik. Ha szándékosan sérteget valaki valakit jobb ha nyíltan mondja ki. De miért itt és miért most, megint, pont velem? Tényleg átkozottul szerencsétlennek érzem magam. Mérgesen pillantok fel, szemtől szembe a másikra. Meg sem próbálom palástolni a dühöm. Ám mikor megszólalok, hangom mégis nyugodt, színtelen. Érzéki lenne ez az egész ha egy színházban játszódna. De ez a valóság, sajnos.
- Olyan mélyre, hogy kizárjak mindent és mindenkit. –
A válasz nyers lehet, sőt biztosan az. Sokak szerint faragatlan, de én ilyen vagyok. Kimondom, amit gondolok. Ez nem kellene, hogy hiba legyen. Elviekben persze.
- Ugyanis ha nem tudnád, sokak nem érdemelnek figyelmet. –
Fűzöm hozzá az előbbiekhez, de ekkor már nem a másik sötét hajjal keretezett arcát figyelem hanem valami egészen mást. Az pedig a tintafolt a papíron. Ó, nagyszerű. Kezdhetem előröl az egészet. Így mégsem adhatom be a dolgozatom. Egy újabb papírért nyúlok, s mikor kezem a másik tiszta pergament éri tekintetem megakad a hófehér márványpadlón éktelenkedő fekete tintapacán. Frics biztosan örülni fog nekem. Édeskeserű mosoly ül ki ajkaim szélére, de ez alig látható, mint általában mindig. Egy pillanat, és előttem hever az új, immár tiszta, érintetlen lap. Újra dolgozhatom. Így szépen elkezdem átmásolni az előző papírról az általam leírt sorokat. 

A némiképp izmos karok hűvös érintés éreznek, mikor a könyök megtámaszkodni vél a kifaragott márvány asztalon. Az asztalon, melyre a napkorong sugarai ragyognak, s szinte tükröződnek a fényesre csiszolt felületen. A kovácsoltvas szék lábaira, a sarkak támaszkodnak, miközben a módi cipők orra valamiképp megrogy és összetörik. A gyűrűs ujjak egy pillanatig kopogni kezdenek a csillogó asztalon. Hosszú, csontos ujjak ezek, s mégis olyan finoman érintik meg az asztal tetejét, hogy azok egy szemernyi hangot sem hallatnak.  Az elkért penna a szintén kunyerált pergamenen hever. A díszes madártoll végéből megmaradt tinta áramlott ki, s egészítette ki a száraz, sárga pergament, az apró, férfias betűkkel megírt három sor mellett. Ugyan miért fogalakozna azzal a pár cseppel? Fogadni merne rá, hogy apja ugyanazt műveli, miután elolvasta a levelét, mint saját maga. Tűzbe hajítja, és utána, élesen villanó mogyoróbarna szemekkel nézi, ahogyan a megsárgult levélpapír, egyre és egyre inkább összeszűkül, majd végleg hamuvá válik, a meleget árasztó hasábok mellett.
A mélybarna szemek ismét inkább a tündéri hölgyeményt kémlelik, aki szemmel láthatóan nem így viszonyul a dolgokhoz. Minden egyes szó leírásánál figyel arra, hogy a legtökéletesebb összhangot keltse a kövér és dőlt betűivel, és aprólékos munkájával, amiben teljesen biztos, hogy kifogást ugyan ég még nem találhatott. S akkor.
Csepp.
Szinte hallja lelki füleivel, ahogyan a kihegyezett toll végéről lepottyant egy sötét tintanyaláb, hogy eredményként egy hatalmas kövér pacnit hagyjon maga után.
A porcelán tekintet felemelkedik, s a tündöklően kék szemek párosulnak a barna tekintettel. A lélektükrök árulkodnak. Bizony ott lobog az a tűz, ami talán képes leolvasztani a jégpáncélt. Azt, hogy a tündéri hölgyemény, mégsem oly tündéri, mint látszik.
Mégis nyugodt hang víz hangzik a hófehér burkolaton, mely lábuk alatt hever, mely oly szúrósan nyersé sikeredett, hogy inkább enne meg egy sárgarépát. Az biztosan több körítéssel szolgálna.
Ám a kisasszony bizonyára nem így véli. A körítés, nem érdemel figyelmet, mint ahogyan sokan mások.
Hatalmas kezei zsebébe süppednek, amiből újra azt a kis tartót varázsolja elő, amit nemrégiben a kezeiben tartott. S hopp, máris röppen a szál a penge vékony ajkak közé, miközben a pattintó záros dobozka eltűnik az uniformis nadrág zsebeiben s helyette a gyújtós kerül elő.
- Érthető. – Beszéde merev az ajkak között tartott száj miatt, s talán alig hallható, az elé tartott kéz miatt, hogy a láng, mi beindítja a füstvarázsló mérget megjelenjen.
- Egy tintafoltra nem érdemes figyelmet szentelni.
Játékos füst száll az egekbe. Elvégre is. Egy egész asztal választja el őket. Szája közt résnyi nyílás marad, ahonnan a szürke felleg árad. Csak árad felfelé. Nincsen szél ami tovább vigye.

~ Keith ~

Mit ne mondjak, roppant boldog vagyok, hogy másolnom kell, írni, írni és írni, szorgalmasan, mint egy kisdeák. Mert most azon a szinten érzem magam. Mintha Pitonnál vagy McGalagonynál lennék büntetőmunkán és ezerszer le kellene írnom a vétkem, csak azért, hogy egy életre megjegyezzem, azt nem szabad csinálni. Na jó, Pitonnál sokkal rosszabb lenne, mint bárki másnál. De persze kinek mi a rossz és az is mit jelent az embereknek. Ám ezek a kósza gondolatok alig jutnak el az agyamig, mindössze csak arra összpontosítok, hogy ne kövessek el hibát. Tökéletesnek, tökéletesnek kell lennie a dolgozatnak, hiszen így esztétikus, szép és ez a helyes. Nemcsak jó jellemre vall, hanem a precizitást mutatja, a szakértelmet, hogy az illető, kinek kezei közül kikerült ez a darab pergamen nem egy himli-humli személy, hanem igenis összeszedett, megfontolt, gyakorlott ember, akinek van érzéke, stílusa, egyénisége. És ez nagyon is fontos. Nem mintha adnék a tömeg véleményére. Én önmagamnak bizonyítok és persze a tanároknak, azoknak a keveseknek közülük is, akik megérdemlik a legnagyobb tiszteletet és odaadást. De ezt senki nem érti, vagy azért mert nem akarja, vagy mert nem elég magas az intelligencia szintje. Igazság szerint egyik sem jobb a másiknál.
Egy határozott kijelentés üti meg fülem, holott ennek semmi értelme nincsen. Nem tettem fel kérdést, nem kezdeményeztem beszélgetést, egyszerűen a másik szavai csak lógnak a levegőben, mint valami sületlen költői kérdés, amire igazán nem is kell választ adni, csakhogy… csakhogy a barna szemek szinte könyörögnek azért. Kezd elegem lenni ebből az egész színjátékból, az ócska fecsegésből, ami hasonló kaliberű a „nézd de szép időnk van ma” társalgáshoz és amit én természetemnél fogna nem bírok elviselni. Így, mikor a másik a szájába dugja a hófehér cigarettaszálat leteszem a pennát a pergamenem mellé. Az asztalra könyökölök ujjaimat egymásba fűzöm és arra teszem az állam, így szemlélem a fiút. Az épp meggyújtja az anyagot, a láng halovány fénye elveszik a napsugarak sziporkázó erejében egy perc alatt, ahogy a csontos kezek eloltják, miután nincsen rá már szükség. Egyszerű mozdulatsor, látszik, hogy megszokott tapasztalt szeánsz ez már, nem a kezdők ártatlan ügyetlenkedése mindez. Valahogy nem hat meg ez a tudat sem. S míg a másik szívja a slukkot és csak összeszűkült szemmel fürkészem a velem szemben ülőt.
- Arra fordítok figyelmet, amire akarok. – válaszolom miközben meg sem rezzenve szemlélem az asztal túlsó végén lévő diákot. Persze neki más. Nem érti ki ez a fruska, aki magányosan üldögélve tanul. Pedig igazán ismerhetne. Főleg abból a jó kis zaftos cikkből, amit annak idején az iskola akkori újságjában hoztak le rólam.
- Viszont úgy látom te nem hagyod annyiban a dolgokat. Mondd, mit akarsz tőlem? –
Egy másodpercnyi hatásszünet.
- A pennámat? Már megkaptad. A pergament? Vigyél annyit, amennyi akarsz.
Csak hagyj már békén! Gondolom elkeseredetten, de persze ezt nem fűzöm hozzá. Hiszen megalázó lenne rám nézve és ezt én, amikor és ahogy csak lehet, elkerülöm. S nem véletlenül.

Az nap sugarai áthatolnak az egekbe emelkedő cigaretta füstön. Milyen csodás. Mindig is szemrevaló tekintet érdemelt ez a látvány a részéről. Igen. A részéről. Ő képes, hosszú percekig figyelmet szenteli az lassan elpárolgó szürke fellegeknek, míg mások csupán ostobán köhécselve csapkodják el a szürke ostromot.
A mogyoróbarna szemek szép lassan eltűnni látszanak, ahogyan az egy szálból előcsalt kis köd, feledésbe meredteti az ifjú úriembert. Az íriszek maguk elé tekintve a kőasztalt bámulják. Azt, ahogyan egyetlen hatalmas tömbből, egy csillogó hófehér asztal lett. Ahogyan minden egyes milliónyi apró követ ki tudsz szúrni, ha csak egy másodpercre is jobban odafigyelsz. A lélektükrök eltűnnek egy pislantás erejéig. Minden sötétbe borul, s nem hall neszt csak a lágy füstöt szippantja be orrán. Felemelő érzés tud lenni.
Majd hirtelen. Érzed, hogy valami megmozdult. Hallod a kis neszt, ahogyan a szőke tündér megmozdul, s ki tudja, mire készül. A szemek kinyílnak, s rápillantanak. A könyöklő hófehér karokra, s a finoman összekulcsolódott ujjakra. Ismét az a nyers hang. A tekintet.
Nyers.
Gyönyörű.
Hideg.
Ő lenne a híres Yvette Delacour? Akiről egyszer mintha a Proféta főoldalán olvasott volna? A porcelán leányzó, aki a mungóban végezte. Az idei év hatalmas slágere. Mondhatni ő elbújhat mellette az utolsó évre érkezett Mirol a Durmstrangbólos történetével. Az övé sokkal, de sokkal érdekesebb. És igen. Úgy látszik, amit az újságban írnak, nem mindig hazugság.
A vékony cigarettaszál megfeszül az ujjak között, s az ifjú Mirol mintha egy pillanatra tükörré változna. Ujjait szintúgy összefonja, s a kalácsszerű fonatra állát támasztja, majd ismét olyan furán idétlen félmosolyt ereszt feléd.
- Nem akarok én tőled semmit.
A kezek meglágyulnak, egy röpke időre eleresztik egymást, s az ajkak rutinszerűen újra szippantanak a szálból. Hosszantos pislogás következik, a füst kiszűrődik a fogak között, majd a test megunja a jelenlegi „másolt” helyzetet, s a vasszéken hátradőlve mered rá ismét a lányra.
- Neked kéne tudni nyíltan közölni azt, hogy tűnjek el. Jéghercegnő.
S fej hátrahajlik, megtámaszkodik a szék támláján, s a csücsörítő ajkak, talán az egyetlen erős fuvallatként fújják felfele. Fel az égnek a fent röpködő madaraknak. Hangja gúnymentes. Ugyan mi oka lenne rá, hogy épp téged piszkáljon?

~ Keith ~

Hiába. Teljesen hiába az erőlködésem. Nemhogy nem segítene, meg sem próbálja felfogni a másik mennyire irritál engem a jelenléte. Persze ez valahogy érthető, mindenkinek önmaga a fontos, és senki sincs tisztelettel a másikra. De valahogy mások engem mégis kerülnek, talán a kisugárzásom, a stílusom vagy a hanglejtésem végett. Amit természetesen én nem bánok, sosem bántam és nem is fogok. Ám ez a Mardekáros nem tágít, azért sem. Igen, idő közben erre is rájöttem, mivel tekintetem megakadt a zöld hímzett jelvénynél a talárján.
Gondolhattam volna! Mi más is lenne?
Az utánzásomra felvonom a fél szemöldököm és cinikusan hallgatom a másikat. Röhögni támad kedvem, gúnyosan, gonoszan. Valahogy az ő játéka szánalmas, mesterkélt, csöppet sem izgalmas. Ebből is látszik, túl fáradt vagyok én ma az ilyen potom vitákhoz. Legalábbis eddig a percig azt hittem.
Mert nem telik fél pillanat sem, mikor a másik ismét a cigarettába szív, hogy aztán a füst felfelé szálljon, mint valami csendes fekete függöny, s hírül vigye az égnek, itt a föld felszínén sokan más útra tértek volna, mint ami a helyes.
A kérdésemre szinte már hallom is lelki füleimmel a választ, ami most elmarad. Valami látványos attrakcióra vártam, megmondom őszintén. Hősszerelmes kivonulásra, nagy szerelmi vallomásra, letérdelős lánykérésre vagy csendes biztosításra a túlfűtött nem létező érzelmeknek, amit csak a véla géneim okoznak, s ami átveri a férfiakat.
De nem, nem ez történik. Hanem csak a füst szállong fel, és a másik gúnyos mosolya felel egy percig, hogy aztán átadja a hangnak is a helyét, ami jobb lett volna, ha nem lenne. Mert most a haragom még jobban fellángol mint annak előtte és teljesen jogosan. Mert ki az a senki, aki idepofátlankodik hozzám, kölcsönt kér, és még sértegetni is mer? Nem kell sokáig keresgélnem a választ. Ez csak aranyvérű fattyak egyike lehet. És ha nem egy Malfoy, vagy Lestrange, vagy Rockwood, akkor a Mirolok közül valaki. S most eszembe is ötlik egy újság szalagcíme, egy futó kis cikk, mire csak rápillantottam, majd elmentem mellette. Mert engem ez nem érdekel. Lehet, kellett volna akkor. Most viszont már késő bánat mindez.
Sötéten pillantok az idegenre, ellentétben vele, az én kezem nem remeg meg, sőt. Ha lehet, de már nem igazán lehet, még merevebben ülök, ami szinte fizikálisan fájhat másoknak, de nem nekem. Számomra ez a helyes, így a tökéletes, és így tudom a legjobban érvényesíteni az akaratom, mint ahogyan most is bekövetkezik.
- Még a vak is látja, tanulni jöttem ide. Nincs szükség rá, hogy közöljem minden jöttmenttel, hogy hagyjon békén. –
A mondat alatt enyhén előre is dőlök a hatás kedvéért, s közben persze farkasszemet nézek a másikkal. Remélve ezzel is megértetem vele, hol a helye. Mert hogy nem itt, az biztos.
- Ha pedig semmit sem akarsz tőlem, nincs értelme maradnod. Mirol. –
Az utolsó szó csak tipp volt. A Malfoy bandát ismerem, nagyjából. Hat éve előszeretettel teszi pokollá az életem. Tudtommal Lestrange-éknek nincs velem egykorú gyereke. A Rockwoodékkal nem vagyok tisztában, de inkább a Mirol famíliáról tudom elképzelni hogy gyerekeik közül való a velem szemben ülő. Ők úgyis sokan vannak, nagyobb az esélyem eltalálni. Na nem mintha érdekelnének engem az aranyvérű családok. Pusztán nyitva tartom a szemem és a fülem. Na meg a hat év alatt sokat tapasztaltam már. Én, az a véla csaj.

Láttál már olyat, mikor egy korai téli reggelen a nap az eddigieknél erősebben sugárzik végig a havas háztetőkön, miközben megolvasztva az összeállt hófehér pelyheket, hangosan csurdogál le vízként az ereszcsatornán. S mikor a hosszan elnyúló fáradt jégcsapokat világítja meg. A nap erős fénye szinte csillog rajta, s egy idő után, cseppekbe olvadnak.
A tűz, erős lángjai, megolvasztják a jeget. Ezt tanítják, s köztudott tény, akár mugli tudósok állítják, akár magas fokú varázsló professzorok. És íme. Itt lenne rá az élő példa, hogy mégis van kivétel. A megdermedt lányban izzó düh, egyetlen percre sem oszlatja el a elvastagodott végpáncélt, mely alatt talán senki sem tudja, hogy mi rejtőzik.
A papírszerű arc az égre néz. Mintha tiszta kék selyempaplannal lenne bevonva az egész, melyen sehol sem bukkan fel, akár egy apró felhőszerű folt. Csupán a lángoló napkorong az, ami kitűnik mindebből.
Kócos, vöröses barna tincsei végig súrolják a kovácsoltvas szék támláját ahová feje nehezét támasztotta, s a szűnni nem akaró füst szinte végtelenként szűrődik ki az ajkak közül, majd száll és száll az egekbe, hogy egyszer majd elérje a nap sugarait. Ám hiába próbálná érezni a vörösen izzó korong apró csodáit. Azok a jeges fuvallatok, melyek hirtelen, szinte ostorként csattannak kettőjük között, apró szikrákat izzítanak. Mindkettőjük között.
Mikor hallja a hangot újra felcsendülni. Mikor elkezdődik egy újabb lavina. A szemek újra a kékségbe merednek. A feneketlen kékségbe, melyben nem látsz semmit, s melyet oly és oly sokan irigyelnek. Hogy egy olyan csodálatos láthatatlan pajzzsal rendelkezzenek, amivel maguk köré vonják minden ember figyelmét. S úgy látszik, Miss Delacour, nagyon is ért hozzá, hogy játssza még lehengerlőbben szerepét.
Nincs hang ami megtörné ami megtörné a jégcsapok csilingelő szónoklását. Nem tesz semmi, csupán hallgatja, ahogyan a hölgyemény produkálja magát. Felesleges lenne, ha vitát kezdene azzal, hogy ugyan ő volt az, aki előbb tengette itt bárgyú napjait. Ugyan miért foglalkozna most ezzel. Elég neki az, hogy figyelheti a jeges ajkakat, s az azon kiáradó valamennyi hűvös megjegyzést. A mogyoróbarna szemek csillogóan figyelik azt, ahogyan a szőkeség szépség rezzenéstelen arccal, és merev testtartással ül azon a széken. Mint akit sóbálvánnyá változtattak volna.
A szemek a orra előtt kezében tartott dohányárúra fókuszálnak, s nevetni kezd. Nem hangos, csupán köztük való nevetés. Püfögés, szinte hallani a tokán, ahogyan a füst végig szállingózik, s kiereszkedik a fogak, s az ajkak között. Kábultan mered a dohányárura, majd a mélybarna lélektükrök visszapillantanak Delacour, üres tükreibe.
- Tudod, ha egy kicsit oldalra döntenéd a fejedet, és továbbra is mozdulatlan lennél, úgy néznél ki, mint egy porcelánbaba.
Felemeli a hatalmas tenyereket, s a csikkel a csontos ujjai között, mimikával próbálja magának beállítani, mintha csak egy remek festőművész lenne, hogy melyik irány lenne a jobb, hogy a leányzó félrehajtsa a fejét.
Majd elhangzik a név. A színjátszásnak vége szakad, s az ajkak somolygásra húzódnak. Majd újabb milliméterek látszanak eltűnni a közben ismét megszívott csikkből. 
- Gratulálok. Lelepleztél.
Ostoba somolygás. Hangjából eltűnik a cinikus gyermekdedség, s az, újra semlegessé vál. A tekintet a már mondhatni megírt levélre mered le,s az ajkak arra fújják rá a füstöt.

~Keith ~

Talán a Sors fintora, talán valami másé, de a szavak nem cáfolnak meg. Míg a másik egy két percig egy festőművész alakjába bújik és úgy tesz, mint aki beállítgatja az arcom, gúnyos mosoly kúszik a szép arcomra. Kegyetlen, gúnyos mosoly. Mert már érzem a győzelmem ízét. Igen, elég volt egy szó. Mirol. És ez az egy név épp olyan hatással van, mint a Jéghercegnő titulus. Vagy hasonló karliberű a kettő. Mert ahogyan a srác sem szereti, ha megbélyegzik úgy én sem. És lám lám, mindketten ugyanabban a cipőben evezünk, persze enyhe túlzással. Ez elégtételt ad az eddig elviselt sérelmekért. Maga a tudat, hogy más is van a földön, nem csak én, aki szenved. Ám ez csöppet sem varázsolja szimpatikusabbá a fiú személyét. Sőt, az önpusztító életmód, a stílus, az egyénisége mind mind ellene szól. És igen, abszolúte ellene vagyok, még mindig.
- Ó ugyan, nem kellett nagy tehetség hozzá. De, köszönöm, köszönöm. –
A szavaim után széttárom a kezem és színpadiasan fejet hajtok mintha egy előadás végén lennék az ünnepelt sztár, akinek a virág, a csokoládé jut és az autogramm osztogatás. De persze ez is csak ócska flegma megnyilvánulás. A másik hozza ki belőlem. Talán nem jó, ha túl sokat forgok ilyen társaságban.
Kezem aztán ismét pennát ragad, és újból a tintatartót veszi célba. Mert nincs értelme tovább feltartani a tudás magját, mely a fejemben akar új életre kelni.
- Mellesleg nincs szükségem egy olyan képre, melyen úgy nézek ki, mint egy porcelánbaba. –
Írni kezdek ismét, a szavak szépen vetődnek a papírra, majd a mondat végén futólag felpillantok. Aztán ismét vissza a munkámra.
- Ugyanis kevés olyan festő van, aki ténylegesen ért is a szakmájához, és aki elég kreatív meg merész ahhoz, hogy tökéletes képet adjon rólam. –
Ez az egyesek szerinti sznob duma mindössze az önismeret. Hogy ezzel mennyire van tisztában a másik, arról fogalmam sincs. De nem érdekel még az ő véleménye sem.
- Mert a legtöbb egyszerű tárgynak tekint, vagy még rosszabbnak, egy angyalnak, s így állítanak be. Ezek a képek pedig inkább az abszolút valótlansághoz közelítenek semmint az ember igazi valójához. –
Közlöm szárazan, s persze néha újra a fekete anyagba érintem az íróeszköz hegyét, hogy az szépen fogjon, s hogy egyenletes legyen az írás. Lassan az átmásolással is végzek, s akkor ismételten áttérek a könyvre, hogy onnan szerezve az új információkat folytassam tovább az addig megkezdett témámat.

~ Yvette ~


Hercegnő ül előtte. Egy valódi jéghercegnő, ki mesteri színésznőként játssza a szerepét, hajlongva, a márványasztal felett. Komikusan ironikus, hogy nagyon is el kéne tűnnie, de nem teszi, csupán azért, hogy lássa a másikat, mit tesz, ha nem tűnik el. Sosem látott még ilyen lányt és talán fél, ha most lemegy nem is fog többé.
A hajlongás abbamarad, s a színjáték véget ér. Minden visszaáll a maga automata kerékvágásába. A porcelánbőr ismét a penna után nyúl, s az ujjak között ismét hajlongani kezd a toll, mely sorra írja le a kövér és eldőlt betűket.
Újra és újra.
Néha mintha hallanád a penna mártásakor, a le- lecsöppenő tinta cseppjét, mely visszakerül a mély és sötét tintatartóba, hogy majd egy másik alkalommal ékesítse a hercegnő előtt ékeskedő megsárgult pergament.
A fej egy kicsit újra hátrébb siklik, a kócok vörösesbarna tincsekkel együtt, s a mélybarna íriszek ismét a tiszta eget kezdik szemlélni, mikor egy adott pillanatban azt ismét némileg eltakarja a fel- felszálldogáló füst, mely szürke ködként vonja el az íriszektől a tiszta látást.
Majd, reccs.
A hatalmas jégpáncél mely a véla leányzót veszi körbe, ismét megtörik. Ám csak egy kis rést nyit magának, melyen keresztül kiáramolhat az a fagyos és száraz hang, mely a jégpáncél belsejéből fakad.
Még nem néz rá. Megvárja, míg a tünemény befejezi mondani valóját, s csak aztán siklanak rá vissza a tekintetek a már-már homályba merülő égről.
- Na és szerinted mi lenne az a tökéletes kép?
Az ajkak ismét maguk közé vonják a vékonyszálat, melynek a fele már eltűnt, s valahol a fellegekben röpköd, hogy egyszer majd véget érjen az útjuk. Majd a csontos ujjak közül egy megnyúlik, s kettőt-hármat ráütve a dohányárura, örömben csillogó szemekkel hamuz le a hófehér kőpadlóra. A szürke hamu darabokban hullik szét, ahová csak tud, apró mocskot hagyva maga után.
- Talán egy… nem is tudom… forró nyári festmény, ami felolvasztaná a jeget?
Hajol közelebb a lányhoz, felvont fél szemöldökkel, és ujja között nyújtózott csikkel. Vajon ismét felemelkedik a porcelán tekintet az elnyúló, fekete betűkből?

~ Keith ~

Kezem ismét a pergamen felületén rója magányos útját, hogy újabb sorokat, újabb bekezdéseket kezdjen, miközben szemeim hol a könyv sorait bújják, hol az előttem heverő papírlapra vetül. Hogy lássam, hogy haladok és hogy… igen, a legtökéletesebb, legkielégítőbb és legesztétikusabb legyen, mit kiadok a kezeim közül. Tudom jól, McGalagony ezt értékelni fogja.
És mivel a legtöbben nem fordítanak erre figyelmet csak a tartalomra, illúzióromboló és értéklehúzó kritikát kaphatnak. Teljes joggal.
A Mirol fiú szavai ismételten felhangzanak, s most nem tekintek fel. Már azt hittem elment. Pontosabban szívből reméltem. Tévedtem.
A lágy szellő csalóka játéka jóvoltából a felfelé szálldogáló füst egy töredéke pont felém száll, hogy huncutan csiklandozza orrom, zavarja elmém és felhívja a figyelmem, nem vagyok egyedül. Már ez is fel tud húzni. A másik meg csak hab a tortán.
- Nincs semmiféle jég. –
Közlöm fagyosan. Hajam enyhén előre hullik arcomba, de nem simítom ki, mert még nem zavar.
- Ezt csak azok az ostobák hiszik, akik olvasták annak a Lionel-nek a művét… a régi iskolai újságban. A Jéghercegnő! – horkantok fel gúnyosan, majd megrázom lemondóan a fejem. Mert nincs értelme tagadni, valahol van igazság benne… de ez alapvetően aljas rágalom. Mert senkinek sincs joga megbélyegezni a másikat. Az a férfi mégis megtette. És mintha nem lenne elég az, hogy mindenki utál, még gúnyolnak is mostmár. Az ő jóvoltából. Hát… köszönöm szépen.
- A tökéletes képet akkor kapod meg, ha ismered a másikat. Kívül, belül. Engem senki sem ismer. Senki sem tudja, milyen vagyok. És ez jó is. Nagyon jó. –
Szűröm ki a szavakat a fogaim közül. Valahol a mondat közepén ismét felemeltem a fejem, hogy szemtől szembe kerüljek a fiúval. Igen, ismét a barna tekintet. Már tényleg unom.
És mivel ő nem megy, majd megyek én. Nincs időm ilyen csevegésekre, mikor még jócskán van mit pótolnom. Az a rengeteg lemaradás.
- Rólam pedig aztán végképp el lehet felejtkezni. –
Mondom még úgy mellékesen, miközben felállok és kezdem összeszedni a dolgaim. A pennát, a pergament, a könyveket. A már majdnem kész dolgozatom kellő bánásmóddal pakolom el, nehogy sérüljön. Mikor minden kész, az idegenre pillantok.
- A pennát meg a papírt tartsd csak meg. –
Ó igen, ismét fagyos, jeges, Delacour-os magaviselet. Oly megszokott. Oly mindennapi.
- Ha pedig nem tudnád, arcátlan dolog a másik közvetlen közelébe dohányozni. Arról nem is beszélve, mennyire egészségtelen. De ez a te dolgod. A soha-viszont-nem-látásra, Mirol! –
A táska a vállamra kerül, s kecsesen indulok el vissza a kastélyba.
Méghogy a Plázson nyugalmat talál az ember!
Méghogy pótolni tudom a házifeladatokat!!
Méghogy én, mint a Jéghercegnő!!!   

Megfáztam, de rendesen. Tüsszögök és folyik az orrom folyamatosan. A  zsebem telve van már a használt zsebkendőkkel. Elég idegesítő tud lenni, ha nem tudod kedved szerint a zsebedre vágni a kezed, mert... mert mondjuk úgy, hogy veszélyes. Igen, veszélyes. Nem tudom, hogyan szedhettem össze, egy szobatársam sem beteg és arra sem emlékszem, hogy a folyosón valaki a képembe tüsszentett volna. Hmm... bár lehet, hogy van egy ötletem. Egyik reggel nagyon hideg volt, mikor futottam és azóta vagyok ilyen. Úgy két napja. Hogy lehetek ilyen idióta. A torkom is azért fáj valószínűleg, mert gyorsan vettem a hideg levegőt. Azóta nem is voltam futni.

Most is az orromat fújom és agy újabb zsebkendő lesz tele, ez is mehet a zsebembe a többi közé. Az orrom piros már a sok orrfújástól és egyre jobban fáj is. Utálok betegnek lenni, szörnyűséges, megmondhatom.
A plázs felé sétálgatok, szeretem ezt a helyet. Most jön majd el az az időszak, hogy egyre többen lesznek majd, de még szerencsére nem valami forgalmas. Enyhe szellő süvít át a taláromon, kiráz a hideg. Pedig egy jó vastag pulóvert is vettem fel a talár alá, mégsem segített sokat a helyzetemen.
Leülök az egyik díszes padra, hátradőlök, kezemet feldobom a támlára és így nézelődök. Van, hogy egy-két kósza lélek elballag erre felé, de hamar tovább is szoktak állni, arra hivatkozva, hogy sok a tanulnivaló. Mármint nem nekem mondják azt, nem felém intézik a sok kifogást, hanem annak akivel erre felé jön. Hozzám nem szól, én csak a zavaró tényező szoktam lenni, aki miatt elmennek. De tegyék így, ha jól esik nekik. Ha megkérnének, én is el tudnék fáradni, de nem teszik. Nem értem a mai embereket.

Úgy gondolod, hogy gyengélkedőre kéne mennem? Nem szeretem azt a helyet. A sok steril cucc, a gyógyitalok és gyógyfüvek szaga nem nyerte el a tetszésem. Nem vagyok valami nagy beteges, de volt már, hogy oda kellett vinni. Kigáncsoltak és lezuhantam a lépcsőn. Enyhe agyrázkódás, semmi súlyosabb. De már hozzászoktam az ilyen dolgokhoz. Egy megfázás miatt nem fogok én a javasasszonyhoz menni. Majd kikúrálgatom magam. Forró tea, mézes cukorka a nagyitól és persze nem szabad szipogni. Nem nagy cucc, egyáltalán nem. Nem vagyok defektes, hogy ennyit ne tudjak megtenni egyedül.
Tegnap legendás lények gondozásáról el akartak küldeni, de nemet intettem a fejemmel és csináltam tovább a dolgomat. Onnan kirobbantani sem tudnának szerintem, hát még, hogy magam akaratából menjek el óra közepén, ráadásul a gyengélkedőre. Lehetetlen.

Egyik lábam átvetem a másikon és megigazítom magamon a talárt és a Hollóhát színeiben pompázó nyakkendőt. Mélyet sóhajtok, aztán rám tör a köhögés. Szörnyen fáj, ezért próbálok gátat szabni neki, de elég nehéz ám a szervezetnek az útjába állni. Lassan jobb lesz. Bekapok egy mézes cukorkát a farmerem zsebéből. Segít majd biztosan. A nagyi tudta a dolgát.

[Bárkinek, aki szívesen játszana ^.^] (http://www.aaralyn.com/images/PinkFlower.gif)

Érdekes, máris eltelt a tanév. Május van, a fák újra virágba borultak, új leveleket hoztak. Minden olyan vidám, csicseregnek a madarak, s a diákok is úgy nyüzsögnek, akár a hangyák a szemközti pad alatti bolyban. Olyan gyorsan szaladt el a tanév, akár a vonat, ami szeptemberben idehozta. És változott valami? Talán.
Odahaza ilyenkor a papa elvitte Yokohamába, minden egyes évben, amióta csak az eszét tudta. Mintha csak ezzel próbálta volna pótolni az egész éves elszalasztott időt, amit a munkája miatt nem tölthettek együtt. Pedig Miyuu soha nem haragudott emiatt, boldog volt, hogy ezen az egy-egy hétvégén ott állhatott apjával a sétahajó orrában, s már nem is érezte a csípős levegőt, mely fekete tincseit cibálta szakadatlanul, csak a pillanatnak élt. Az alattuk fodrozódó víz annyira gyönyörű volt, hogy még most is ott hullámzik lelki szemei előtt, beleégett emlékezetébe illatával együtt. Akkor még úgy gondolta, egyszer majd a papa helyett Miharu-kun ül majd vele szemközt a gigantikus óriáskerék fülkéjében, ő mosolyog majd rá, és nyújtja felé a karamellás almát. Milyen vicces? mindez most annyira távolinak és elérhetetlennek tűnt! Az eltelt idő talán nem is annyira rövid, mint azt eddig gondolta. Az alma meleg-édes illatát már rég elfeledte, s hiába is erőltette magát, Miharu-kun arca helyén is csak egy ragyogóan fényes folt világított már. Egyedül a hangja, mely álmaiban néha napján még felcsendült. Vajon hogyan szállnak el az emlékek? Először az illatok vesznek el, majd a hangok? A képek lassan ragyogó fényfolttá fakulnak, s csak az érzetek, a gondolatok maradnak meg elméjében. Akár csak az utolsó cseresznyevirágzás rózsaszín pamacsai, a lampionok fénye, s a poharába hullott szirom lágy imbolygása? minden így tűnik el egyszer?
Pár év múlva már a zsibongó diákok zaja is emlék lesz csupán, vagy talán már az se. Pedig milyen gyönyörűek mind, a hosszú fekete talárjaik, a színes nyakkendőik! Az a végzős lány is ott azon a szélső padon, talán a vizsgáira tanul épp. Jó lenne erre mindig így emlékezni?
Halvány mosoly sejlett fel a lányka apró, cseresznyeszín ajkain, mikor újra az ölében tartott könyvre siklott tekintete. A rózsaszín, virágmintás csattok hajában visszatartották előrehulló tincseit? még anyukájától kapta őket, akár csak a ragyogó kis virágokból álló karkötőt, melyet annyira szeretett. Nemsokára újra hazamehet, s ha nem jön közbe semmi, végre hazautazhat szüleivel Japánba, mégha csak a vakáció végéig is. Édesapja nővére Tokióban lakik, közel ahhoz az egyetemhez, ahol egyszer majd tanulni szeretne. Anyukája is oda járt, sok szépet mesélt, így Miyuu alig várta, hogy egyszer végre személyesen is megtapasztalhassa, milyen is orvostanhallgatónak lenni. Remélte, a mugli iskolában is le tudja majd tenni a szükséges osztályozó vizsgákat, bár keményen tanult egész évben. Ahogy most is, ebben a gyönyörű évben, a vadgesztenyefák zölden ragyogó lombjai alatt, a szikrázó napsütésben?
       

(Miyuu!)  :)

~Szép idő, tömeg, diák sereg merlinre ezt a sok gyenge elméjűt. Ó Te jó ég mit nem adnék most egy kis eső ért, elegem van a nap sütésből, a vidám játszó emberekből, ezeknek nincs semmi dolguk nem akarnának valami hasznosat is tenni. Istenem de szánalmasak ezek itt ketten csak üldögélnek a padon egymás szájába mászva, ebbe meg mi a jó de tényleg elképesztően gusztustalan. Bahhh nem csodálom hogy a világ ilyen szar hely ha mindenki csak ugrál meg röhög mint valami idióta.~

*Kisétál az iskola udvarára.
Majd  elgázolja egy idióta megbűvölt labdáért vetődő Grifendéles srác.*

Istenem hogy szakadna rád egy!!

Bocsi véletlen volt.
Tényleg akkor ez is véletlen volt. *És tökön rúgja a labdával a srácot.* 

*Majd kissé sietősebb léptekkel elhagyja a tett színhelyét.*

*Majd egy kis bujkálás után, hogy lerázza az agyalágyult grifes bagázst, akik fejükbe vették, hogy megleckéztetik az egyik félre eső fa tövében le ül.*

~Na végre nyugalom. Nincs több idióta és gyenge elméjű szerencsétlen.~

*Épp elő keresi a Sötét varázslatok kivédése 2. kötetét és bele merülne az olvasásba, amikor észre veszi hogy nem messze tőle ott ül Miyuu.* 

~Ó a lány a tó partról.~

*Le rakja a könyvet éppen felállna, hogy oda menjen a lányhoz, de aztán vissza ül.*

~Na mi van oda akartál menni nem igaz, akkor miért nem mész? Nem tudom mi van ha valamit el rontottam, és nem akar látni, úgy elrohant a beszélgetésünk közepén, mint akit kergetnek a halálfalók.
Mert hülye vagy, és túlságosan bele merültél az életébe, de ezúttal majd megfontoltabb leszel, ne feled az idő neked munkál, csak menny oda köszönj neki, és ne faggasd ne csinálj semmit, csak tudasd vele hogy élsz ne legyél beszari.~

*Mély levegőt vesz.*

~Nem ezt így nem lehet, legyen egy terved mindig legyen egy terved, nem mehetek csak úgy oda hogy hello na mi a helyzet, kell valami indok valami indok, hogy miért megyek oda. Oké akkor most figyelj rám van nálad egy adag  minden ízű cukor, és egy adag minden ízű rágó,oda mész és meg kínálod érted. De mi van ha nem ehet? Az már ne érdekeljen, onnan már tudsz vele beszélgetni. Na indíts. De? Csönd és menny.~

*Mély levegő fel áll és elindul Miyuu felé*

Khm Szia! *Üdvözli a lányt.*

Kérsz rágót, vagy csokit?

*Majd kicsit zavarban áll mert rá jön ,hogy nincs a kezében semmi és elkezd turkálni a táskájában, majd elő halász egy adag minden ízű cukrot.
Majd egy zavart mosolyt villat a lányra.*

Szóval kérsz ilyet?

Szép napot a Roxfort lakóinak! Sebastian végre felébredt, s arra is rávette magát egy kellemes zuhany után, hogy szétnézzen a birtokon. Nem nagyon szeret egyedül sétálgatni, de Kevin Gwennel van, Lunának pedig az Istenért sem szólna magától, hogy jöjjön ki vele egy sétára. Noha barátja mindig adja neki a tanácsokat, hogyha a lányról van szó, akkor minden teljesen elhomályosodik, majd valamelyik kis rózsaszín felhőn találja magát odafenn, kezében egy íjjal, aminek vesszőjével próbálja átadni azt a boldog, felemelő érzést, amit a szőkeség iránt érez. No, de el ne csöppenjen senki sem. Annyira nem mesébe illő ez az egész, csupán Bastian éli meg annak. Életében kevés emberhez tudott kötődni, habár hatalmas a társaságigénye, mégis úgy veszi észre, hogy igencsak aprócska a tábor, ami a nevével feliratozott táblákat emelgeti a magasba, s hozzá még azt a nevet is mondogatja. Szép álom. Mondjuk, nem szeretné, hogyha körberajonganák, nem szeretné magát isteni színterekbe emelni, de kellenek neki társak, akikkel néha elmajomkodhat, bulizhat, és persze olykor komolyan elbeszélgethet. Igen, igen? ő olyat is tud. Kevinnel havonta megejtenek egy józan társalgást.

Ezen a napon azonban nem teljesen érzi magát józannak. Kicsit szédelegve sétálgat a birtokon. Úgy érzi magát, mintha egy hatalmas troll fejbe vágta volna a gigantikus méretű ?troll-serpenyőjével?. Szőke búrájához kap, miközben érdekes technikáját mutatja be a járásnak. Nem, nem öntött fel tegnap a garatra. Egyáltalán nem vágja, hogy honnan is jöhet ez az érzés? na, jó. A fejéből, de ezen kívül semmi mást nem tud elmondani. A táj valami skóttáncot járhat a szeme előtt, s már szinte látja rajtuk a kockás kis szoknyákat, amit megmosolyog, majd megpróbál ő maga is valamilyen egyszerű tánclépést bemutatni. Persze ezt csak úgy a maga szórakoztatására. Szereti, hogyha körülötte forog a világ. De ki nem? Ó, igen. A sok befőttesüvegbe zárt, megzápult ?zöldek?, akik inkább rosszkedvet adnak át az egész világnak, minthogy boldogítsák azt. És ez az, amit Sebastian nem ért. Na, de nem is akar ezzel foglalkozni, ezért inkább keringőzik saját magával az udvaron, amikor is egy kis idő után azon kapja magát, hogy egy kisebb akadályba ütközött egy srác személyében.

Összehúzza gyér szemöldökét, majd csontos ujjával a fiúra mutat, mintha meg akarná átkozni.
- Téged ismerlek. ? jelenti ki vigyorogva, s némiképp elégedetten, hiszen meg kell hagyni, hogy elég kevés embert ismer meg. És azok, akik megismerik őt, még kevesebben vannak, mint a Bastian által ismeretek. Idióta vigyor fut végig arcán, majd egy pillanat alatt el is tűnik, hiszen meglátja, hogy a göndör ficsúr egyáltalán nincsen a toppon. Látja a zsebkendőt a kezében, így arra asszociál, hogy az dudorodik a srác zsebében. Végignéz rajta, aztán óvatosan, szemöldökét ráncolva megjegyzést próbál tenni, azonban ez még várat magára. Figyeli a göndör hajat, majd elmosolyodik, hiszen elég menő ez a mikrofon séró, már ha meg nem sértődik ezért a fiú? de? nem is hallja. Vizsgálódik, majd amikor ismét a zsebkendőre tekint, felbátorodik.
- Pollen, mi? ? kérdi sajnálkozóan bólogatva, hiszen tudja, hogy milyen az.
- Elég nagy gáz. Figyelj, ilyenkor az a legjobb, ha benn maradsz, öcsém. ? bólogat bölcsen.

"Hosszú viták után a sógun és katonai kormányzata belátta, hogy az alig burkolt amerikai fenyegetés mögött nagy katonai erő áll, ezért aláírták a korlátozott kereskedelemről szóló, Japánra nézve hátrányos egyezményt az USA-val, majd később Nagy-Britanniával, Hollandiával, Oroszországgal, Poroszországgal és más államokkal.
A bonyolult helyzetben, amit még parasztfelkelések is súlyosbítottak, az új, fiatal és egyben utolsó sógun, Tokugava Josinobu átadta a tényleges hatalmat a császárnak. Az 1192-ben alapított és kisebb megszakításokkal közel hét évszázadon át fennálló, s a feudalizmust a XIX. század közepéig konzerváló sogunátus ezzel összeomlott. Ezzel megkezdődött a Meidzsi-dinasztia, a restaurácó korszaka?"
~ Iaiiii, a Meidzsi romantika! A kedvencem! Mennyi mangát olvastam erről, ez könnyű lesz?  ~ mosolyodott el magában a kislány.
Már lelki szemei előtt látta is a vizsgaeredmények listáját, szerény jómagát pedig az elsők között. Ha ezt a vizsgát is leteszi, már csak egyetlen évet kéne történelmet tanulnia. Ugyanígy állt a japán irodalommal, és ha egy kicsit igyekszik, idén még a zenetörténetet és zongorát is befejezheti. Már ha lenne itt zongora, de az még a klubhelységben sincs. Bizony, pedig nem ártana gyakorolnia. Mizuho-san-nál mégse verheti éjt nappallá téve a billentyűket? Pedig a kisasszony annyira szépen tudott zongorázni! Sok régi klasszikust tanult már tőle, fáradhatatlan szorgalommal. Sőt, Mizuho-san még samisen-en is tudott játszani, énekelni, meg számtalan más dolgot. A mama azt mondta, annak idején gésának készült, csak amikor egyszer majdnem elvitte egy szimpla tüdőgyulladás, a nagypapa elhozta az okiából, és többé nem is térhetett vissza oda. Ehelyett elment zenetanárnak egy tokiói általános iskolába? Persze, nem teljesülhet minden álmunk, de törekedni kell rá, hogy elérjük céljaink.
~ A fiatal Mucuhito császár nagy energiával látott munkához. 1868-ban kiadta az állam új felépítésére vonatkozó rendeletét? jé, egy katica!!! ~   
A kislány hirtelen dermedt meg, mint aki sóbálvánnyá változott, az apró kis pöttyös hátú bogár pedig vígan masírozott tovább kézfején, mintha csak semmi félelemérzete nem lenne. Miyuu megbűvölve meredt a katicára, s még levegőt is elfelejtett venni, mikor is egy ismerős hang csendült mellette.
William.
A történelemkönyv tompán puffant a földön, s az aprócska bogár is felreppent a szikrázó napsugarak irányába. Miyuu rémülten pattant fel, s először nem is tudta, mit tegyen, köszönjön, vagy kérjen bocsánatot, válaszoljon, esetleg kapja fel könyvét, s szaladjon a tavaszi szellő kergette, szétszóródott papírlapok után. Pár gyors pillantás, majd tenyerét térdeihez kapva gyorsan meghajolt.
-   Kon?nichiwa, William-kun, gomene? hai? ohh, watashi no ronbun ! ? s már szaladgált is ide-oda, hátha még azelőtt elkapkodja a szétszóródott lapokat, mielőtt még valami pocsolyába fújná a tavaszi szél?

*Will egyenesen a lányt bámulja megpróbálja értelmezni a szavakat, amelyek elhagyták a száját, kell két másodperc még le esik neki, hogy ez japán.*

Ő bocsi de én ezt nem értem.

*Majd egy felé suhanó lapot megfog a kezével, és ő is neki áll össze gyűjteni azokat a lapokat amelyeket felé visz a szél.*

~Most mit tetem? Miért ilyen? Csak cukrot kínáltam? Japánban is esznek cukrot, vagy ő nem ehet a fenébe bunkó voltam, biztos nem ehet ilyet.~

*Össze szed néhány papír lapot majd a lány felé fordul és átnyújtja neki.*

Tessék.

*Gyűjtögetés közben belenéz a lapokba, és megpróbál rá jönni vajon miről szólhatnak a jegyzetek.(de gondolom japánul van tehát esélytelen )* 

Szóval hogy smint?

~Istenem a leghülyébb mondat ezt mindenki tudja mondani, valami jobb nincs? William mindjárt sírva fakadok.~

Vagy is azt akartam kérdezni, hogy nincs e kedved sétálni egyet velem ezen a kellemes napon? Megértem, ha nagyon elfoglalt vagy, és természetesen elnézést kérek a múltkori viselkedésemért sajnálom, hogy megbántottalak nem állt szándékomban.

Egy-kettő-három? Kapkodta el a lány a lapokat. Egy hete dolgozott ezeken a jegyzeteken, a teljes történelemkönyv kivonatán. Volt rá elég ideje a gyengélkedőn, amíg pihenésre kárhoztatták. Sajnálta ugyan, hogy nem lehetett bent az órákon, de már annak is örült, hogy a háztársai elhozták neki a leckét. Szerencsére a Roxfortban nem volt olyan feszített a tempó, mint Miyuu régi iskolájában, jó sokáig gyakoroltak mindent, így Miyuu-nak juthatott egy kis ideje mellette mugli tanulmányaira is. Ám most, a szinte mesteri kalligráfiával tarkított lapok szanaszét szóródva hevertek a plázs kövein.  Hiába, a gyönyörűen egymás alá rótt kanjik, ezt bizony lehet, le kéne tisztázni majd. Miyuu bánatosan meredt az egyik kezében tartott lapra, majd egy mély sóhajt követően már hajolt is volna a másikért, ám Will megelőzte, s az orra alá is dugta jegyzetének megmaradt lapjait.
-   Hontouni arigatou gozai masu! ? eresztett meg egy szégyenlős mosolyt, míg átvette a lapokat - Watashi no koto o okotte ha ike nai? watashi ga o kiki? watashi? watashi ha sou ha oroka da.
Ingatta fejét szomorúan, teljesen meg is feledkezve arról, hogy most nem otthon van. Igazából az adott pillanatban azt se tudta fiú-e vagy lány, csak a szégyenérzet égett benne, hogy olyan ügyetlen, hogy mindig elront valamit. Hiába, világ életében üldözte a balszerencse, na persze, főleg ha egy kawaii fiú volt a közelében. És most is, képtelen volt összeszedni magát, csak bután bambulva meredt a fiatal fiúra. Először nem tudta, hogy a másik megkukult-e, vagy csak nem érti mit mondott, ám bármily kellemetlen volt, rá kellett jönnie, ez utóbbi helyzet áll fent.
-   Jahj, ne haragudj? ? verte ki a hideg verejték, s rögtön le is sütötte tekintetét az oly jól ismert cipőorr irányába ? Annyira, annyira buta vagyok, mindig elfelejtem. Tsumari? watashi? sore wa? Bocsánat? Szóval, csak bocsánatot akartam kérni a múltkoriért. Ott, a folyosón? Ne- ne ? ne haragudj, izé, nagyon udvariatlan voltam.
 Vajon miért van az, hogy rosszat csinálni oly könnyű ? akkor is, ha nem szándékos -, s ha a bocsánatkérésre kerül sor, az már nem is olyan egyszerű? Megmagyarázni valamit, mit miért teszünk, ráadásul úgy, hogy nem szívesen áruljuk el gyengeségeink... Vajon, ha nem mondasz el valamit, az hazugság? Nehéz dolog úgy élni, ahogy az emberek azt elvárják, ám mégis, a saját elvárásaid a legkegyetlenebbek?
-   Nagyon haragszol rám? Mivel tudnám jo-jóvá tenni? ? dadogta, továbbra is a földet pásztázva - Szívesen megírom egy hétig a leckédet, ha szeretnéd?   

/Miyuu ;D/

Miyuu nem tartozol semmivel, nem vétettél semmit. Nyugodj meg.

*Hebegi közelebb lépve Will, kinyújtja a kezét, hogy megfogja a lány vállát, és bátorítóan megveregesse. De a mozdulat megszakad és a kezét a levegőben megállítja, és vissza helyezi maga mellé.*

~Nem Will nem, és nem ennek még nincs itt az ideje, múltkor is tovább mentél mint szabadot volna. Nem akarod megbántani nem igaz? Nyugodj le.~

Nem soha nem akarnám, hogy megírd a leckémet, azt szeretném, hogy ne legyél zavarban a jelenlétemben, nyugodtan rám nézhetsz. Én mindig azt teszem, amikor meglátlak, mindig téged nézlek.

~Istenem ne ne és ne Will nyugi mindjárt jönnek az így szeretlek úgy szeretlek szövegek, nem kell ezzel csak leégeted magad. Maradj a tervnél.~

Szóval milyen volt ez az év Miyuu? Megengeded hogy, csatlakozzak hozzád a padon? Szívesen meghallgatnám azt, hogy mi történt veled ebben az évben. Persze csak, ha akarsz róla beszélni.

*Majd egy bátorító mosolyt villant a lányra.*

Szóval hogy haladsz a tanulással, a készüléssel az orvosira?

Jó lenne?
Tényleg, valóban jó lenne egyszer látni az emberek arcát. Látni az érzéseiket, a gondolataikat, melyek akarva-akaratlanul is kiütköznek arcukra, s nem csak hallani az üres, semmitmondó szavakat. Mennyivel könnyebb lenne néha? Ám a neveltetés erős, kitartó ellenfél, nehéz megszabadulni a berögződött szabályoktól. Hogyan nézhetne Will szemeibe, ha ezelőtt ezt soha, senkivel nem tette? Will szemei? a színét se tudja még. Vajon milyen lehet? Olyan, akár a gesztenyefa kérge, meleg és megnyugtató, mint a földé, melyből új éled sarjad? Vagy talán jeges, akár az északi szél, a távoli hegyek szürke vonulatai? Esetleg oly szikrázó, mint a gesztenyefa zölddellő, üde levelei nem sokkal fölöttük, egy külön ?égbolton?? Na ez az, amit sose tudsz meg, ha örökké csak a cipőd orrát bámulod.
-   Én? én nem vagyok zavarban. ? nyögte ki végül, ám továbbra se emelte fel tekintetét ? Én csak? Mindig meglepsz. Annyira szokatlan kérdéseid vannak, na meg annyira izé? ehh? közvetlen vagy. Hai. És nálunk ez nem szokás, vagyis inkább mások a szokások. Pedig ti angolok nagyon udvariasak tudtok lenni, csak? csak máshogy. Majd idővel ezt is megtanulom.
Na persze, megint zavarban volt. Különben miért is beszélne össze vissza? Talán kevésbé lenne feltünő, ha a fiú szemeibe nézne, vagy méginkább kiolvasná tekintetéből az igazat?
Obaasan sokat mesélt az élet lényeges dolgairól, az emberekről és a világot irányító erőkről. De sajnos a butaság ellen nem tudott gyógyírrel szolgálni, s Miyuu hiába kutatott emlékezetében, mit kell tenni ilyenkor, még csak hasonlóra sem emlékezett nagyanyja bölcseleteiből.
-   Igyekszem, William-kun? - hajolt meg végül gyorsan, s egy széles mosoly kíséretében, végre a fiúra emelte melegbarna tekintetét.
~ A tekintete... A víz a legerősebb elem, hisz még a sziklán át is utat tör magának.~ült le végre újra arra a padra, melyen az egész délutánt töltötte.
- Mondd, William-kun, te szeretsz tanulni? Mert ha nem, akkor miért beszélsz folyvást róla? ?

*Will a tanulás szónál megállt egy percre mintha hipnotizálták volna.*

~Hogy szerteke tanulni, vajon szeretek? Nem tudom valaha szerettem, de most már nem is látom miért tanulok, vagy éppen most látom. Szükségem van hatalomra a hatalmat pedig a tudás és a mások bizalma jelenti, de vajon ha mások hatalmát és tudását használom ki, azzal nem fogom elpusztítani őket vajon a hibáim nem fognák rájuk is átszállni. Rendben néhányan megérdemlik a pusztulást ezek közül, de hogy mindenki? Azt nem hiszem.~

~Will ideje lenni mondani valamit!~

*Will a semmibe bámulásból egyenesen a meleg mogyoróbarna szemekbe vitte át tekintetét. *

Igen szeretek tanulni, azért mert közelebb visz a céljaimhoz, és segít hogy képes legyek megbirkózni a jövő kihívásaival.
Tanulni jó, tanulni kell ez fejleszt tovább. És te, te miért döntöttél úgy, hogy a tanulás ennyire fontos lesz neked, azt megértem, hogy van egy álmod, és ahhoz tanulni kell, de miért ez az álmod miért nem egy Póni ló teszem azt, vagy egy királyfi mint a legtöbb lánynak? Miért a tudást választottad?

*Egy kis hatás szünetet tart*

Mond Miyuu szereted az életed, szeretsz így élni, ahogy élsz?

*Néz érdeklődve sötét zöld szemeivel Miyuu kedves arcára.*

~ A tanulást választottam? ~
A lány még ajkait is nyitva feledve meredt maga elé. Ugyan William felé nézett, ám mégse látta most őt. Igen, talán megdöbbentették a fiú szavai? Vajon miért mondhatta ezt? Hiszen ő nem is tanul mindig, sőt, néha elkapja a lustaság, s akkor egész nap csak heverészik, mangát olvas vagy rajzol! Ő nem is? ő nem is csak a tanulásnak él? Szent Isten! Micsoda unalmas egy semmirekellő alaknak láthatják őt az emberek! Egy szorgos kis hangyának, aki egész életében csak dolgozik, majd mikor lejárt a neki kiszabott idő, csöndben meghal, egyetlen zokszó nélkül. Bárcsak pillangó lehetne inkább?
-   Nem akarom? - suttogta alig hallhatóan, szinte némán formálva a szavakat, végül megrázta szépen fésült, fekete tincseit ? Vagyis, nem hiszem. Nem szeretek tanulni, nehéz és sok időt vesz el. De sajnos muszáj, ha egyszer orvos szeretnék lenni, és mellette talán boszorkány is. Merni kell nagyot álmodni, hogy többek lehessünk, mint egy múló emlék?
Miután újra sorrendbe rakta papírjait, könyvébe csúsztatta őket, hogy ne fújhassa újra szét a szél. Általában hamar tanulja meg a ?leckét?? Bár ahogy a nagyi mindig is mondta, az okos ember mások kárán, a buta a sajátján okul. Hát igen, persze, ha nem lenne buta, nem is kéne tanulnia. Aki okos és mindent tud, annak ugyan minek? De ha már ez jutott, igyekezzünk minél inkább javítani rajta. Hogy miért pont ezt a célt választotta egy pár piros topánka, vagy egy csodaszép porcelánbaba helyett? Amikor az iskolában kérdezték, miért pont orvos akar lenni, csak annyit mondott, mert az anyukája is az, és ő felnéz rá. Pedig korántsem ezért?
-   Tudod, ha pónira vágynék, azzal csak magamnak tennék jót, másoknak nem segítenék vele? Kevés az időm, s szeretném, ha valami hasznom is lenne, ha nem születtem volna feleslegesen erre a világra? Anyáék sokat dolgoznak, hogy fizetni tudják az orvosokat nekem, aggódnak értem és szeretnek. Nem akarom, hogy az áldozatuk hiábavaló legyen?

Ne ilyenre még csak ne is gondolj, minden élet minden rezdülés okkal történik, nem létezel hiába. Te jó ember vagy, talán a legjobbak egyike akit valaha is ismertem.

*Vesz egy mély levegőt.*

De nem lenne néha kedved ordítani, toporzékolni, amikor látod azokat az embereket, akik elpazarolják az idejüket hatalmukat, vagy amijük van? Nem érezted úgy, hogy vannak olyan emberek akik nem érdemlik meg azt, hogy boldogok legyenek?

Tudod én néha úgy érzem, mintha a világ egy hibás óra lenne, és mintha az emberekben lenne ez a hiba, ők a hibás fogas kerék a gépezetben, és van ez az érzés bennem hogy meg kell javítani ezt a gépet. Meg kell javítani az embereket, meg kell menteni őket a hibáiktól, attól hogy eltékozoljanak mindent amijük van.

*Vesz egy mély levegőt.*

Á, de ne is figyelj rám, csak fecsegek össze vissza én ilyen vagyok, ha zavarba vagyok, olyankor csak beszélek. De a lényeg a lényeg hihetetlenül erős lánynak tartalak, és nem a betegséged miatt, hanem azért amiért másokat akarsz megmenteni. Ez sajnos egy hálátlan szerep általában az emberek kihasználják a segítőkész embertársaikat, majd amikor már nincs rájuk szükség, akkor elfelejtik. Vagy rosszabb, olvastam egy mugli könyvet ami arról szólt, hogy a saját istenük fiát aki csak segíteni akart nekik ölték meg. A pusztítás a rombolás sajnos ez az amihez a  legtöbb ember, és varázsló ért. De ahogy a mondás is tartja, ha mindenkin segíteni akarsz akkor nem segítesz senkin sem.

*Mosolyog rá Miyuu-ra.*

Tényleg még alig tudok valamit rólad Miyuu-chan, lenne kedved mesélni az otthonodról, sok szép, és érdekes dolgot hallottam Japánról. Nagyon érdekelne, hogy a te szemeddel milyen Japán? Ha néhány mondatba szeretnéd leírni, milyennek láttatnád az otthonodat?

Hihetetlen, pedig nem vagyok én egy nagy betegeskedő típus, ezeken a kis náthákon kívül tényleg semmit nem kapok el, de ezek megkeserítik az életemet. A földről felkapva egy kisebb botot, kezdem el kipiszkálni az egyik kavicsot, ami a tornacipőm talpába szorult. Utálom, ha nem puhán lépkedek, hanem érzem ahogy megyek, hogy valami van alattam és nem tudok tőle megszabadulni. Áh, kint is van.
Amint a kis kavics elrepül, a bottal együtt, hatalmasat tüsszentek. Zsepi elő, orrfújás, hogy én hogy utálom ezt. Mondjuk ki szereti, nem igaz?

A következő cukorkáért nyúlok, mikor egy szőke srácot pillantok meg pörögni és ugrabugrálni össze-vissza. Egyik szemöldököm feljebb csusszan és elképedve bámulom. Nem, végülis nem égő annyira, mint amilyeneket én szoktam csinálni. És szerencsétlen vagyok inkább és csak véletlenül égetem magam folyton, ő ugyan ezt csinálja saját magával. Mintha direkt gáncsolná ki magát, ahelyett, hogy hagyja, hogy más gáncsolja ki. Így is úgy is pofára esik, de van azért a kettő között különbség. Már ennyiből is le lehet szűrni valakinek a személyiségét, vagyis hát csak egy kis csíráját. Már most szimpatikus...
... lenne, ha nem felém közeledne, ráadásul teljesen magán kívül. Csak forog és lépked és észre sem vesz és egyre csak közeledik felém.
- Hé, hé...
Szólok neki, de meg sem hallja, csak jön tovább, míg nem egyszerűen nekem jön. Áááh, eszembe sem jutott volna odébb ülni vagy felhúzni a lábamat, óó... én beteg vagyok, ilyenekre fizikailag képtelen.

Ahogy felém fordul, talán... talán valahonnan dereng az arca, meg, hogy ilyet nem először csinál nagyközönség előtt, de név, évfolyam, ház.. nem igazán ugrik be.
Micsoda? Hogy Ő ismer engem? Hát... hú, de jó neki most. De ebben rajtam nem sokat segített, mert ugyan olyan idegen, mint idáig volt, persze az sokat segített az egészen, hogy hozzám szólt.
Nemet intek a fejemmel. Hát.. nem egészen pollen, sosem voltam allergiás.
- Sima megfázás.
Vonok vállat és visszagyűröm a zsebkendőt a zsebembe. Előhalászok egy cukorkát és a srác felé nyújtom.
- Kérsz?
Mondjuk úgy látom, cukor nélkül is éppen eléggé be van pörögve. Ezt lehet, hogy nem kellett volna, az életemmel játszadozom. De hát bunkó se legyek, nem igaz? Most akkor hogy is van ez?
Hát igen, eléggé nagy gáz ez az egész, de szerencsére nem csak én szenvedek a világon ebben. Mondjuk mehetne egy kicsit távolabb, a végén Ő is elkapja. Tüsszentek egy olyat, hogy hűha és nem menekül.
- Az okosak azt mondják, hogy kell a friss levegő.
Vonok vállat ismételten, de így van. Egész idáig bent punnyadtam, ki kellett jönni. Egyszer egy életben... nem szabad kihagyni.

Miyuu-n először mélységes csüggedtség vett erőt. Volt egy olyan érzése, mondhat bármit is, ennek a fiúnak egyik fülén be, a másikon meg ki. Vagy egyszerűen csak ennyire nem érti? Persze, amit mondunk, számunkra teljesen érthető, hiszen ismerjük a körülményeket, másoknál ez nem biztos, hogy így van. De akkor is, eddigi tapasztalatait William-kun-nal kapcsolatban egyetlen szóval össze tudná foglalni: ?fárasztó?. Lehet, csupán azért gondolja így, mert a srác rengeteget beszél, s néha bizony hadar, nehezen érti, csak ezért Miyuu nem szívesen szól. Hiszen az ő hibája is, hogy nem beszéli elég jól az angolt. Másrészt volt egy olyan érzése mintha újra és újra visszakanyarodnának ugyanahhoz a témához?
Olvasott még régebben egy olyan betegségről, mely periodikusan ismétlődő amnéziával jár. Ezt a rövidtávú memória hiányaként magyarázzák. A beteg másnapra rendszeresen elfelejteti, ami előző nap vele történt, képtelen arra visszaemlékezni, sőt, van hogy fel se merült benne, volt-e egyáltalán tegnap. Talán Will is ebben a betegségben szenved? Vagy csak nem is figyel, esetleg nem jut eszébe más, vagy talán nagyon kérdezni akar, csak még nem tudja, mit?
-   Nem ezt mondtam, de nem tudom elmon? izé, elmagyarázni. ? sóhajtott ? Nem, ilyenek miatt sohase toporzékolnék, semmi értelme. Nem az én dolgom megítélni, hogy? hogy?ikageen? jajj, hogy is mondják? Szóval, hogy helyesen él-e.  Mindenkinek aszerint kell élnie az életét, amilyen utat választott magának. Vannak egyenes, utak, melyek mégis göröngyösek, nehezen járhatók, és vannak kövezett, kacskaringós kerülőutak, melyek lehet, elérik céljukat, de az is előfordulhat, hogy zsákutcába vezetnek. Az embernek lehetősége van arra, hogy válasszon, melyik úton indul el. Ha korlátoznánk, és mindenkinek az egyenes utat szabnánk ki, mi lennénk a legnagyobb bűnösök, hiszen megfosztanánk az embert egyetlen elemi ? kanjin, alapvető jogától, a szabad akarattól.
Volt időszak, amikor még Miyuu is sokat gondolkodott ezen, jómaga is faggatta nagyanyját, ám ő csak annyit válaszolt, az lesz a legjobb, ha magától jön rá. És lám, az első lépést már meg is tette azzal, hogy feltette a kérdést? Nem születünk egyenlő adottságokkal a világra, még csak egyenlő javakkal sem. Az egyetlen feladatunk csupán az, hogy jól használjuk fel azt, ami megadatott, legyünk szépek vagy csúnyák, gazdagok vagy szegények, mindannyian hozzátehetünk a világhoz. Ki ezt, ki azt? Azt mondják pazarlás Lamborghini-t venni Opel helyett, azt összetörni, és venni egy újat, csak mert sok pénzünk van. Ám arra sokan már nem gondolnak, hogy ezzel az az ember munkát ad azoknak, akik a kocsi összerakásából élnek. Mindenkinek van egy útja, s nem számít, hogy a társadalom elvárásai alapján az jó vagy rossz, nem igazán a cél számít, hanem az út, melyet életünk során végigjárunk.
-   Ha te úgy érzed, segíteni tudsz az embereknek, hogy megtalálják a saját útjukat, hát ne habozz. De ne akard őket más útra kényszeríteni, mint amit választottak?
Az emberek a Föld eme Japántól távoli pontján annyira hirtelen határoznak, olyan kijelentéseket tesznek, melyeket jószerével át se gondoltak. Nem is mondhatna jobb szót erre, mint amit egy izgalmas mesében olvasott egykor: ?hamariak?. Persze, melyik fiatal ember nem az? És láss csodát, máris egy újabb kérdés? de hát miért ne beszélhetne erről is? Szereti az otthonát, persze, hálás téma?
-   Gyönyörű?
És ahogy a székely bácsik szokták, itt el is csendesedett. Összefoglalta egyetlen szóban, mit érez. Persze, lehet, hogy William nem éppen erre gondolt, ám hogy lehetne egy olyan kérdést megválaszolni, melyre nem létezik egyértelmű válasz? Érzéseket képtelenség elmondani, a szavak túlzottan is leegyszerűsítenék, elvennék a lényegét. Persze, vannak dolgok, amiket ott sem szeretett, de sajnos a honvágy elfogulttá teszi az embert.
- Mondd, érezted már magad úgy, mintha rettenetesen fáradt lennél, de ott állnál egy vadidegen város kellős közepén, és nem tudnád álomra hajtai a fejed? És tudnád hol az ágyad, tudnád, hogy ott már jó lenne, de minden egyes lépés, melyet irányába teszel, egyre távolabb taszít tőle? Na én ezt érzem, ha Japánra gondolok. ? suttogta szinte - Ha vihar van, és hallom a háborgó Fekete tó morajlását, úgy érzem magam, mint régen a nagymamámnál, az okinawai házban? Nagyon szerettem ott lenni, futkározni a tengerparton, és kergetni a nagyi cicáit, vagy hallgatni a halászok dúdolását, miközben hálóikat javítgatják. Szerettem a meséket, amiket a mama mondott esténként, és azt, hogy bármi kérdésem volt, fordulhattam hozzá. Mintha ő tudta volna a választ az összes ?miértre?. Szerettem az iskolámat, az udvaron a hintát, a barátaimat, akikkel a leghátsó asztalnál ültünk az ebédlőben, a kukák mellett, de az se érdekelt. Szerettem izgulni azért, hogy hanyadik vagyok a listán vizsgák után, az iskola utáni közös sétákat a bevásárló negyedben. A hazautat a szántóföldeken át, és a bringám örökös nyekergését, amin még mindig ott vannak azok az ostoba rózsaszín szalagok? Hogyan mondhatnám el néhány mondtaban, milyennek látom, hogyha egy életet éltem le ott? Hogyan mondhatnám el úgy, hogy amikor rá gondolok csak az jut eszembe, ez a hely mennyire más? Szeretnék hazamenni, de nem tudok. Be kell fejeznem az iskolát, és legfeljebb akkor? De tudom, ha leszállok a repülőről, és végre otthoni szót hallok, már nem lesz ugyanaz. Mert Okinawán üres a ház, már a macska sincs ott, az iskolám idegen, és szinte semmit se tudok, hogy mi történt otthon. Az a Japán, amit én ismertem, már nem létezik, és nem tudom, képes leszek-e még valaha szeretni az újat, ha egyáltalán még otthonomnak nevezhetem ? 

Érdekes amit mondasz, hogy éreztem e magamat már teljesen elveszettnek, hát szerintem erre a válasz az igen. Az ember sok indokból, és okból kifolyólag lehet elveszett. Amilyen érzelmet te vázolsz azt honvágynak lehetne nevezni, de te nem konkrétan haza vágysz, te a múltba vágysz kedves Miyuu. Te nem az ágyat szeretnéd, hanem az ágyat 5 éves korodból szerintem.

*Vesz egy mély levegőt.*

Nem élhetsz mindig a múltban, nem vágyhatsz arra hogy minden változatlan maradjon, mert ez az élet lényege a változás, mindenki mindig változik, minden döntés, amit meghozunk, vagy éppen nem hozunk, megváltoztatja a világunkat. De persze ez csak az én egyéni véleményem.

*Teszi hozzá will gyorsan.*

Ahogy egy ismerősöm mondta fontos, hogy megéljük az életünket, és ne csak éljük azt. Tudod mit tartsunk egy Miyuu napot, ez a délután a tied azt tesszük, amit te szeretnél. Mondj valamit amit már régóta ki szeretnél próbálni, de még soha nem volt rá időd. Bármi lehet az.

*Néz izgatottan Miyuu-ra.*

Azon kívül, hogy ismerik egymást az iskolából, semmi más nem ragad meg a szőke koponyában. Kíváncsiskodva bámul a göndör hajú fiúra, aki - úgy tűnik - nincsen a legjobb kedvben sem, ha már az egészségi állapota is a padlót súrolja. Sebastian tudja, hogy milyen betegnek lenni, hiszen majdhogynem minden hónapban elkap valami apróbb betegséget, függetlenül attól, hogy ember vagy állat terjeszti. Kiskorában sokkal erősebb volt, mint most. Legalábbis egészség-ügyileg biztosan. Mindig a lámpához kellett nyomni a hőmérőt, hogy legalább egy napra is otthon maradhasson. Igaz, hogy nem nagyon akarta elhinni édesapja, hogy akármilyen nyavalya támadta meg az ő édes kicsi fiát. Tudott már akkor is színészkedni, s ezen képességében azóta csak fejlődött. Amikor a beteget kellett játszania, akkor minden egyes alkalommal megérdemelt volna egy Oscar-díjat, mint a walesi beteg. Érdekes, hogy mennyi minden megmarad egy emberben. Mármint a személyiségében. Sokan mondják, hogy semmi nem tart örökké, minden ember változik. Már aki hajlamos rá. Sebastian szereti az új dolgokat, a megújulást meg hasonló dolgokat, de személyiségét igenis kedveli, nagyon jól el tud társalogni magával, ezért nem is adná oda senkinek bolond, kicsit már háborodott elméjét.

- Akkor lehet, hogy jobb lenne kipihenni magadból ezt... az izét. - tanácsolja iskolatársának, aki megállás nélkül fújja az orrát. Bastian megcsóválja a fejét, majd kezét szájához emeli úgy, mintha egy bölcs ember lenne, aki nagyon elgondolkodna egy igazán földet rengető elméleten. Szeretne segíteni a fiúnak, azonban ő mindig csak döglik ilyenkor. Ki sem lehet robbantani az ágyból, s a betegség közepére máris sokkal rosszabbul érzi magát, mint az elején. Elég sok mindent beképzel magának. Olyan dolgokat, ami nem is létezik. Legutóbb úgy érezte, hogy a bőrén végeláthatatlan sorban húzódnak szemölcsök a kezén, és meg volt bizonyosodva arról, hogy ő bizony meg fog halni. Nem is ő lenne, hogy nem lépne minden dologba a képzelőereje.
- Igen, köszi. - nyúl a zacskóba a cukorkáért, amit gyorsan kicsomagol, majd a szájába dobja.
Furcsa nem érzi az ízét. Na, ja. Most kezdődik, hogy kezdi beképzelni magának, hogy ő is betegeskedik. Persze ezt nem jegyzi meg a fiúnak, inkább csak lép egyet hátra, jelezvén, hogy most innen, ebből a távolságból beszélgessenek, különböző egészségügyi okokból kifolyólag. Érzi, ahogyan eldugul az orra, könnyezni kezd a szeme, persze ez nem is igaz. Csak így érzi. Na, de elég legyen már a drámából.

- Az okosak mindig mondanak valamit, ami okosan hangzik. - mondja bólogatva.
És az is igaz, hogy Bastian is mindig mond valamit, amiről azt gondolja, hogy okosan hangzik, közben eléggé semmilyen, értelmetlen dologgal traktálja a másikat. Szokása, amiről leszokni már nem tud, s valójában nem is nagyon akar, ezt egy vállrándítással jelzi magának, majd az egyik mellette lévő padra pattan. A hangzatos alliteráció végeztével oldalra dönti a fejét, s úgy néz végig a beteg fiún. Hümmög magában néhányat, majd végre ismét szólásra nyitja a száját egy széles mosoly kíséretében.
- Egyébként, Bastian vagyok. Nem hiszem, hogy név szerint voltam raktározva a fejedben. - vigyorog.
Neki sem jut eszébe a göndör hajú fiú neve, így ez a bemutatkozás pusztán árnyalt célzás próbált lenni.

                                                     Lilianne

Ahogy megjelenik a távolban, haját ide, s oda fújja a szél. Most nem zselézte be, ahogyan azt általában tenni szokta.  Látszik, hogy most csupán kikapcsolódni jött, nem akarja felhívni magára a figyelmet. Csupán lazán s önfeledten járkál, majd mikor talál egy üres padot, amely még szimpatikus is számára oda letelepszik, s csak üldögél, s nézelődik.
~ Ezt szeretem, amikor ide kijöhetek s élvezhetem azt, amit a természet adott, a napsütést, a friss levegőt és a szabadságot. Végre nem egy dohos tanteremben kell heverésznem a padon azt várva, hogy vajon mikor mehetek a szabadba. ~
Elmélkedik Patrick ekként, majd hátradől, s egy percre behunyja szemeit, átadja magát annak az élvezetnek, amit ez az idilli pillanat számára nyújtani tud.
Egyszer csak ismét nyílnak a mélykék szemek, és amint visszatér a valóságba, mosolyra húzódik szája, s közben már nézelődik is, hátha talál magának egy hozzá hasonlóan a szabadidejét egyedül tengető diákot.

---

Szereti a napot, a napfényt, a fű telt, meleg illatát amit akkor áraszt magából, ha csurig telt a napsugarakkal. Mindez azonban rápillantva eléggé hihetetlennek tűnik. Alabástrom szín bőre mindenesetre nem erről árulkodik. És mégis imád a szabadban lenni. Itt érzi csak igazán elemében magát, nem mellesleg itt veszi elő legkevésbé klausztrofóbiája.
Tényleg kikapcsolódni jött, amolyan igazi semmittevős kikapcsolódásra vágyott. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az hogy tényleg csak magát hozta.
Se egy könyv, se egy rajzmappa, semmi.
Bánatára vagy nem is tudja minek is titulálja a dolgot, szinte az összes jó hely foglalt. Legalábbis azok, amelyeket előnyben részesít. A "B" kategóriás helyeken meg "W" kategóriás állatkirályok tanyáznak így oda megint nem tud menni, hacsak nem szeretné az elkövetkezendő egy-két óráját azzal tölteni, hogy kényelmetlenül fészkelődik a bámész pillantások kereszttüzében.
Arról szót sem kell ejteni, mi van akkor, ha még be is próbálkoznak.
Sóhajt egy aprót, közben lassan elindul hogy azért még se úgy fessen, mint egy keselyű aki préda után les.
Bár, akárhonnan nézi is, nos nem sok reményt lát üres hely tekintetében. De még elvonulni sem akar. Marad hát a kisebb rossz. A társas magány.
Egy padhoz sorol, ahol már egy srác ül.
-Bocs, mondd csak, ha nem zavarok, a pad túlsó felét elbitorolhatom?-kérdezi meg kedvesen.
Kedvesen, egyrészt mert ő pofátlankodik ide, kettő, mert nincs oka bunkónak lenni.
Csak nagy ritkán bunkó. Akkor is csak abban az esetben, ha a helyzet mindenképpen azt kívánja.

                                                             Lilianne


Ahogy szemlélődik, épp csak az a lány esik ki látóköréből, aki végül odalép hozzá. A hang mely megüti fülét, rögtön vonzza a fiú tekintetét is.
Pat örömmel konstatálja, hogy a kellemes női hanghoz egy figyelemreméltó megjelenés is párosul, bár eszében sincs bepróbálkozni, azért magában megállapítja, hogy a lány nem hagyja hidegen. Gondolja mind ezt annak ellenére, hogy megjelenése egy kis hűvösséget sugároz, hisz a márvány szín bőr nem éppen arról árulkodik, hogy sok időt töltene a szabadban, bár nem ítélkezik előre, hiszen nem tett eddig sem így.

- Természetesen, nyugodtan ülj csak le. Amúgy pedig Patrick vagyok, de a többség csak Patnek hív, ha már így megosztom veled a padot, gondoltam bemutatkozok. -

Hangján, s gesztusain is érződik, hogy nem bepróbálkozni akar, egyszerűen csak ezt követeli meg értékrendje, sokan ezt a szokását is nagyra értékelik. Ám azét reméli, hogy egy beszédpartnerre akadt, így azért ennek is szól a bemutatkozás.
 Barátságosan kinyújtja kezét, hogy amolyan hivatalosan kezet rázzon a lánnyal, s közben várja az ő bemutatkozását.

---

Egy hálás, és megkönnyebbült pillantást vet a másikra. Ezek szerint nem kell tovább nézelődnie ülőhely után kutatva.
-Lily Moore.-fogadja el a felé nyújtott kezet, szorítja meg gyengéden.
Azután pedig helyet foglal, arcát mosolyogva a nap felé fordítja. Kellett már ez a kis friss levegő. Már-már kezdene belefeletkezni a relaxálásba, mikor eszébe jut "padszomszédja". Abban a pillanatban bekapcsol a már régóta belénevelt udvariasság, így kényelmetlenül érezné magát, ha nem váltana pár szót a fiúval. Ráadásul a srác volt olyan kedves és ideengedte. Ami azért nem elhanyagolandó tény.
-Tényleg köszönöm, hogy ideengedtél.-szólal meg a lány mosolyogva és egy ezüst szőke tincset, amely kissé elkóborolt a füle mögé simít.-Tudod...kevés túlzással, de megmentetted a napom.-folytatja aztán és a másik felé fordul.
Végül is, simán beszélgethetnek, nem? Most, ezt így eldöntve a lány lábait maga alá húzza, kényelmesen elhelyezkedik karját a pad hátának támasztva.
-Ugye, te griffendéles vagy?-kezd el kérdezgetni.
Majd elhallgat. Megvárja míg a másik egyáltalán jelzi, hogy óhajt-e társalogni. Azután ha ez eldőlt, akkor arra vár, hogy mennyit is árul majd el Patrick. Nem egyszerű csak úgy elkezdeni egy beszélgetést. Folytatni annál inkább, akkor már sejti az ember hol az a határ ahol a tábla ki van téve: "Eddig és ne tovább!"

                                                             Lilianne


~ Lily Moore ~
Visszhangzik fülében a lány neve, majd egy kedves mosolyt enged meg, s amikor arra készülne, hogy megtörje a csendet s valami beszélgetés félét kezdjen, a lány teszi meg ugyanezt.

- Ó, igazán nem tesz semmit, szívesen ideengedtelek. S azt, hogy a napod mentettem volna meg, hát akkor pedig még inkább kiérdemelted ezt a helyet. -

Válasza után egy kicsit még gondolkozik. Hiszen a plázs az ő napját is megmentette, így kijár annyi bárki másnak is, hogy ha nincs megfelelő hely, hát nyújtson számára.
A következő kérdés, nem lepi meg annyira, hiszen sokan tudják róla, hogy Griffendéles, főleg a lányok körében népszerű téma Pat. Bár Lily nem tűnik annak a lánynak aki kuncogva, sugdolózva fordulna utána, s talán ennek örül most Patrick a legjobban.

- Igen griffendéles vagyok. ? egy kellemes mosoly ? Te pedig, mintha hugrabugos lennél, bár javíts ki ha tévedek, hiszen nem tudok én sem mindent. Szoktalak látni pár órán. Amúgy, mi szél hozott erre? Csak nem a padból menekültél ide a szabadba? -

Egy kicsit puhatolódzik, kíváncsi, hogy mi az amiről szó eshet, ez mindig egy fontos pont.

---

Jól van, úgy néz ki, hogy nem egy Mr. Izomagyat fogott ki. Mert ha konkrétan nem is ítélte meg a srácot, azért egy bizonyos szintű kategorizálás lezajlott benne.
Tehát griffendéles. Nem igazán lepődött meg ezen. Valahogy olyan furcsa lett volna, ha nem ez a válasz érkezik.
Hogy miért? Nem tudni, talán csak egy megérzés. Vagy valami olyasmi.
-Nem, jól tudod.-bólint egyet a lány.-A Hugrabug ház diákja vagyok.-teszi még hozzá mintegy megerősítésképpen.
Igen, vannak közös óráik, most már emlékszik. Eddig is eszébe volt, csak nem tudott nevet kötni az archoz. Gyatra a névmemóriája. Persze akadnak kivételek. Ha mondjuk valaki érdekli, vagy felkelti az érdeklődését. Ezek szerint eddig Patrick nem volt olyan aki ebbe a kategóriába esett volna. Eddig.
-Mi szél? Hát, kellett egy kis friss levegő. A kastély, a termek vagy a szobám négy fala...egy idő után elég nyomasztóvá tud válni. Ha ilyen kellemes az idő kinn, akkor meg pláne.-sablon témák.
De jól is van az. Biztos nem így elsőre vitatják meg egymás életének jelentősebb történéseit. Majd, talán...de semmi nem biztos. Csak a halál.
Avagy az sem...
-De igen, nem rég fejeződtek be az óráim.-tette még hozzá a lány.-És téged?

                                                             Lilianne


Pat örömmel nyugtázza, hogy a beszélgetés jól indul. Miközben a lányt hallgatja, tekintetét egy pillanatra sem veszi le róla, ezzel is jelezni kívánja, hogy érdekli a mondanivalója, s hogy nem csak a sablonos témákat bírja szajkózni, hogy aztán azok üres rigmusokként tovaszálljanak. Ennek ellenére a téma elég egyszerű és szokványos, ám egy beszélgetés kezdetén ez talán teljesen rendben is van.
Amikor a Lily ismét kérdést intéz hozzá, nem habozik a válasszal, rögtön bele is kezd.

- Én az órák fogságából ? itt egy kicsit szélesebbre húzódik mosolya ? menekültem ide. Néha igazán jól esik a szabadban lenni az embernek, nekem meg aztán főleg, nem szeretek a négy fal között ülni. Inkább a mozgást választom, ha tehetem, vagy mint most, kiülök, és egy kicsit levegőzök.
Ha pedig az embernek még társasága is akad az pedig megint csak nagy öröm. ?

Továbbra sem nyomulós stílusban, de ha lehet így mondani még barátságosabban folytatja. Egy pillanatra felnéz az égre, majd rögtön visszatereli tekintetét, hogy ismét meglegyen a szemkontaktus kettejük között.

- Nem vagyok egy könyvmoly és nem is vakbuzgóságból kérdezem, de milyen óra volt az ami után némi pihenőre volt szükséged? -

---

-Mágiatörténet.-feleli a lány és elmosolyodik.
Mert mosolyoghatnékja van. A jégkék íriszek a másikra vándorolnak. Helyes, igazán helyes...de...Na igen.
Az állandó feltételek, egy szint, ami bár ugyan meg van mégsem mindig használja úgy ahogy azt elvárnák. Tőle ne várjanak el semmit, had tehesse már azt amit akar.
-Sajnos nem igazán tud lenyűgözni.-húzza el a száját a lány.
Kell, hogy valami lenyűgözze. Ha ez nem így történik, akkor ráun. Ha ráun, akkor pedig azt az isten nem fogja még egyszer vonzóvá tenni a számára.
-Mi több, teljesen leamortizálja az embert.-tette még hozzá.
Jólesett beszélgetni, mégha ilyen kis csacsiságokról is. Van amikor teljesen elege lesz abból, hogy mindig az Élet nagy kérdéseit feszegesse. Olyan ez mint az órák közötti szünet.
Egy kis lélegzetvételnyi pihenő. Mikor nem kell azon kattogtatnia az agyát, hogy most mi okosat mondjon, mert a válasz készen ugrik elő, és minden rendben is lesz.
-Téged melyik óra űzött ki?-lőtte vissza a kérdést.
Ugyan mit kérdezzen? Had meséljen csak a másik, abból majd megtudja.

                                                             Lilianne

~ Mágiatörténet ~

Nos, pont valami hasonlóra számított, hiszen csak az ehhez hasonló tárgyak tudják elgyötörni az embert igazán. Azonban mindehhez hozzá tartozik, az is, hogy Patricket ha jó idő van szinte bármi képes elgyötörni annyira, hogy aztán az első adandó alkalommal induljon is a szabadba.
A jég kék lélektükrök egy kis érdeklődést támasztanak a fiúban, ám jól tudja, hogy ez most nem az, az időpont, de egy kis játék mindig belefér.
A kérdés hallatán egy kissé komorabbra vált arca, s csak ekkor nyílik szóra a szája, majd lemondóan csak annyit mond:

- Jóslástan? - kis hatásszünet majd folytatja. ? Az nem is igazi óra, nem is tudom miért is vettem fel, valahogy meg kéne szabadulnom tőle. -

Amint ezek a szavak elhagyják száját, máris kissé megkönnyebbül, s úgy dönt, hogy egy kis incselkedés soha sem árt. Tekintetét lassan emeli Lilyre, s a mozdulat legvégén szemeik találkoznak. Pat pillantásaival mintha csak olvasni akarna a lány szemében, ám ezt még sem tolakodóan teszi, inkább visszafogottan, egy kissé hívogatóan, táncba hívja partnerét, s most kíváncsi vajon keringőzni vagy tangózni fognak e.

---

-Jóslástan.-ismétli a lány és biccent egyet.
Nos, ő sem mondhatja el magáról hogy a kedvenc tantárgya, de ennyire borzalmasan veszedelmesnek sem titulálja. Néha vannak érdekes részei. Néha...és azért nem venné el tőle a tantárgy megnevezést sem.
-Talán add le. Nem olyan bonyolult dolog.-szólal meg ismét.
Egészen kézenfekvő a dolog, nem? Vagy csak az ő számára az? Megeshet. Változtat a testtartásán, kezd zsibbadni a lába, ami nem éppen kellemes érzés. Kivéve ha valaki szereti a zsibbadtságot. Mert akkor az az. Aztán a fiú szemezni kezd. Nem tolakodóan, nem is erőszakosan. Mondhatnánk azt is hogy játékosan. De ez egy picit idegesíti a lányt. Egy ideig állja Pat tekintetét, aztán pislog egyet.
-Oké, te nyertél.-mosolyodik el.-Nem vagyok jó farkasszemnézésben.-neveti el magát.
Nem tud ebben a helyzetben komoly maradni. Tényleg cuki a fiú, meg kedves, de neki ez a fajta stílus nem fekszik. Márrmint csak beszélgetni maradt. Mint egy szimpla haver. És van egy olyan érzése, hogy a fiú a barátaival -értve ezalatt a hímneműeket- nem szokott szemezni. Vagy...ugyan. Nem feltételez semmit sem.

                                                             Lilianne



Amikor a lány reakcióját hallja és látja, nem lepődik meg, valami hasonlóra számított, tulajdonképpen ez is csak arra szolgált, hogy egy újabb irányba terelhessék a beszélgetést.
Ekkor ő is elmosolyodik, majd megvakarja fejét, de nem kelt zavart hatást, hanem inkább egy kis gyerekességet ad vissza. Sok lány gondolja úgy, hogy a korabeli fiúk éretlenek, meg nem gondolkoznak úgy, mint ők, hát akkor legyen is okuk ezt gondolni, hát rájátszik egy kicsit. Sosem baj ha mást hisznek róla, mint ami valójában létezik.

- Őszintén szólva én sem, de ezek szerint legalább nem vagyok vele egyedül. Amúgy én is gondoltam rá, hogy leadom, de köztünk szólva a többi tárgy sem fog meg igazán, amit e helyett választhatok.
Viszont szerintem hagyjuk a sulit meg a tanulást, nem azért jöttünk, hogy ezt vitassuk meg. - kis mosoly jelenik meg az arcán, majd folytatja - Így, az ötödik évre egész kiismertem magam a Roxfortban és sok mindenkit megismertem, de veled még nem sikerült többet beszélgettem. Neked hogy tetszik itt? Mik a tapasztalataid a suliban? Kicsit béna kérdések, de igazából ezek ölelik fel legjobban azt amit tudni szeretnék. Persze csak ha szeretnél róla beszélni, na és persze csak ha nem untatlak. ?

Továbbra sem veszi le magáról az imént felöltött álarcot, hiszen másként mi móka lenne neki az egészben. Így legalább a lány sem unatkozik és ő is megfigyelheti, hogy miként reagál erre a helyzetre.

---

Alig észrevehetően felhúzza a szemöldökét. Megint sajnálattal kell megállapítania, hogy akármennyire is helyes a srác, nem túl komoly. Vagyis azzal nincs is baj, csak ez a túlságosan lazán veszünk mindent...nos, ezzel szemben vannak fenntartásai a lánynak. Végül aztán mégis csak elmosolyodott. Süt a nap, szép az élet, nem most van ideje annak, hogy ilyen és ehhez hasonló dolgokon problémázzon. Csak ez már olyan megszokott, olyan...mindegy.
-Majd csak akad valami helyette.-szólal meg a lány, bár magában igazat ad a fiúnak.
Sajnos nem sok túl vonzó tárgy van amit jóslástan helyett hallgathatna az ember fia vagy lánya.
-Lekötelezel.-ereszt meg egy halk kacagást a lány.
Tény, nem azért van itt, hogy a suliról vagy a tanulásról beszéljen.
-Igen, csak látásból ismerlek én is. Meg hall az ember ezt azt, ha sok kis leányzó csapatostul elolvad ha elhaladsz mellettük.-na erre már tényleg nevet egy jóízűt.
-Szeretem a sulit, minden...minden érdekessége ellenére, eddig hálistennek kimaradtam a nagyobb volumenű hülyeségekből. Semmiféle attrocitás nem ért eddig.-hallgat el végül a lány.
Pár perc némán telik el még ismét folytatja.
-És neked? Hogy tudsz ellavírozni az imádóid között?-néz érdeklődve a lány.

Érdeklődve figyelem a lányt, s főleg a reakcióit. Tulajdonképpen erre számítottam, de a válaszai, nos, érdekesek. Nem számítottam hasonló epés megjegyzésekre, de állom ezeket, s mosolyogva fogadom mindezt. Aztán egy mikor az utolsó kérdést felteszi, egy kis mosollyal nyugtázom mindezt, majd hagyok egy kis hatásszünetet, s egy kis nevetéssel megtörve mindezt, ekképp kezdek mondandómba.

- Nos, ez egy igen érdekes kérdés… Hódolók? Soha nem akartam, hogy ez így alakuljon, de ez van, nem tehetek róla. Igazából, a suliban talán ez az egy dolog az, ami kicsit zavar, de néha érdekes helyzetek szül mindez. Bár hozzá kell tennem, hogy a helyzetet sohasem használtam ki, s talán ez mégis csak egy pozitívum az oldalamon. Ne érts félre, ezzel sem fényezni akarom magamat, de nem úgy akarok egy lánnyal összejönni, hogy ő csak azért van velem, mert milyen menő egy, ahogy ők mondják „jó pasival”, összejönni. Nem tudom tiszte e, amit mondani akarok. -

Mondandóm végeztével, ismét elmosolyodok, bár ez most egy kissé zavart mosoly, mégis úgy érzem, hogy talán tapintatosan és érthetően fejeztem ki magamat, s ha mégsem, hát csak nem tűnök ettől egy üres fejű sportolónak aki csupán a kinézetéből és a hírnevéből akar megélni.

Egy héttel ezelőtt az Abszol-út egyik igen sötét kis sarkában járt, s megcsináltatta élete első varázstetoválását.

- És most feküdjön szépen ide le, hogy a bőr megfeszüljön.
Mondta a szépen fésült mágus, majd neki kezdett. Pálcája hegyét óvatosan a lány csípőjéhez érintette, s mintha csak rajzolni kezdene, az ábrának megfelelően mozgatni kezdte a fadarabot. Tyana először csendben tűrte, de mikor másodszor is átment bizonyos részeken, halkan felszisszent. Nem volt vészes…lehetett volna vészesebb is. Túlélte. És ezentúl örök életében két kígyó fog egymásba gabalyodni csípőjén miközben egy szívet ábrázolnak…talán azért ez lett a választása, mert neki sose lesz szíve.

(http://www.frpgs.co.cc/images/igrdhzhxha7y1w6cjl3.gif)

Most lassan kimérten sétálgat, s tűsarkúja ritmusosan kopog a fehér kővel kirakott földön. Hála istennek most nincs itt senki sem, és mostanában már sokadszorra lenne szüksége egy kis magányra, mert a dolgok kezdenek kicsúszni a kezei közül. Kegyetlen kis játékai már nem tüzelik fel annyira, hogy örömét lelje bennük, így immáron egy sokkal pokolibb dologra adja fejét….valakinek a szívét akarja. Összetörni.
Ezért mondják hát rá a háta mögött, hogy Lucifer ágyasa. Hiszen ritka az olyan lány a Roxfortban, aki valóban abban leli boldogságát, hogy egy pár életet tönkre tehet, s egy-két párocskát szétszakíthat.
Tényleg ennyire gonosz volna? Ha nem akkor miért teszi ezt?
Számára ez olyan, mint másnak az oxigén…egyszerűen szüksége van arra, hogy érezze a másik félelmét, hogy hirtelen mindent elveszthet, élvezi azt a hatalmat ami a kezében van, amivel egy intéssel szét törheti az álmokat, s kell neki a tudat, hogy félnek tőle…hisz csak egy szörnyeteg, akitől nem lehet mást várni.
Áll egy helyben, aprócska szoknyája épphogy takarja amit kell, nyakában megannyi lánc lóg, csuklóján pedig a karperec amit Voldemorttól kapott.
Haja kibontva szokás szerint, ugyanis imádja, ha a szél belekap tincseibe.
Ujjai a szoknya széléhez simulnak, s míg egyik kezével az inget húzza feljebb, addig másikkal a szoknyával bíbelődik, hogy megnézze friss szerzeményét. Már egészen szép…sőt, kifejezetten jól mutat a lányon.
Elmosolyodik a gondolatra, hogy mennyire megfognak lepődni egyes emberkék mikor megpillantják rajta a tekergőző kígyókat.
Mondjuk bármikor elrejtheti a kendőző bűbájjal ha éppen úgy tartja kedve…de lássuk be…a polgárpukkasztás mindig is a kedvenc hobbijai közé tartozott.

Unott egykedvűséggel sétálok végig az iskola hatalmas épületén. Szinte már csukott szemmel járom végig a folyosókat, a lépcsőket, hiszen minden egyes helyszínt ismerek. Minden teljességgel kiismerhető, minden teljességgel unalmas. Nem is értem, hogy sokan mit esznek ezen a fránya épületen. Talán ez az a momentum, ami miatt úgy döntöttem, nem fogok bent aszalódni. Friss levegőre vágyom, nyugalomra, vagy éppen egy olyan társaságra, mely megfelelő a vágyaimnak.
A vágyaimnak.. de valójában mik is a vágyaim? Nos, ezzel nem lenne rossz tisztába kerülni. Hiszen ahhoz, hogy az ember célt találjon, nem árt tudni mit is szeretne. Én pedig most az egyszer teljességgel céltalanul bolyongok. Oda megyek, ahová visz a lábam. Agyam kikapcsolom egy pillanatra, hagyom hogy a megérzéseim vezessenek… ki az iskolából,  ki a plázsig.

Talpam szinte némán érinti a hófehér köveket, melyek olyan gondosan terítik be a föld zöldellő talaját. A vakító fehérség hatására – melyet a szikrázó napsütés még jobban felerősít – ki kell nyitnom a szemem. Rá kell csodálkoznom arra a különös szépségre, melyet a szemeimmel érzékelek. Hófehér kövek, zöldellő sövény, és a ragyogó napsütés..
Igazán káprázatos együtthatása ez a dolgoknak.
Lassú mozdulattal körbenézek, vékony ujjaimmal kissé megszellőztetem pólómat, hiszen a tűző nap nem valami hűvös. Sőt úgy is fogalmazhatnánk, hogy igen kellemesen égeti a tarkómat.

A némaságból, a természet csodálatából apró koppanások nesze szakít ki. Hátra nézek és ekkor pillantom meg őt! Igaz, nem látok az arcából szinte semmit, azt azonban már most látom, hogy valamit nagyon bámul magán. Egyik kezével a felsőjét emeli a magasba, másik kezével a szoknyáját húzza – talán a még nem éppen botrányosnál – lentebb. Az idegen lány mozdulatait egy szemöldök rángással konstatálom. Persze igen, igazán szép látvány.. de ennél többet egyáltalán nem érdemel meg a teste. Jó, jól néz ki.. de ő is pont az a kategória, mint a múltkori Griffes kislány.
Lehet, hogy ő éppen Mardekáros, hiszen jelvénye folyton megcsillan a napsütésben, mégsem a számomra megfelelő szolgáltatással rendelkező egyén. Túl unalmasak a nők ebben az iskolában.. Sajnos ez van.. Nem is pazarlom az energiáimat.

Ugyanazzal a gyorsasággal fordulok, meg, mint amivel felfigyeltem rá. Nem akarom megzavarni magányát, hiszen magamból kiindulva ő sem fog ennek örülni. És ha belegondolok, egyáltalán nincs szükségem egy hárpia rikácsolását hallgatni az elkövetkezendő percekben…

Ujjbegyei lassan végigszántanak a friss tetováláson, nézi-nézi, tapogatja, éppen azon morfondírozik, hogy lehet, hogy nem kellett volna megcsinálni, mikor halk léptekre lesz figyelmes. Ijedten hajtja vissza az ingjét és ereszti el a szoknyáját, hogy egyenesen a hang irányába tudjon fordulni.
Figyeli immáron a neki háttal álló fiút, és akaratlanul is elmosolyodik…vagy zavarba jött a másik és azért fordult el, vagy pedig ilyen nyuszi, hogy nem meri megközelíteni őt.
Előre lép egyet lassan.
- Hmm…. nocsak…ismét egy gyáva kisegér a környezetemben. Inkább elmenekül, mint, hogy szembenézzen a macskával. Pedig a macska nem csinál egyebet, mint, hogy esetleg megcsócsálja szegény szegény kis rágcsálót … ami egy idő után már nem is fáj neki, ugyanis meghal.
Még egyet lép előre.
- Vagy te nem így látod? Esetleg más nézeteid vannak? Óh .drága ne hallgass, kérlek oszd meg velem a te gondolataidat…vagy esetleg mesélj valami másról…valamiről, ami annyira nyilvánvaló, csak ki kell mondanod.
Még egy lépés.
Tyana tényleg olyan lenne, mint a Griffendéles csaj? Hiszen nézd meg jól … semmi hasonlóság sincs kettejükben, az a kis senki még a lány szépségével se vetekedhet…a modoráról meg ne is beszéljünk. Az már más téma.
- És tudod, miért játszadozik a cicuska a magadfajta egerekkel? Mert élvezi …
Immáron ott áll előtted egy méterre. Teljes valóját csodálhatod meg, azt, ahogy szép szemeivel gúnyosan és fitymálóan tekint rád, hiszen neki Te se vagy több…csak egy nyálas kisfiú.
- És tudod…ilyenkor szoktak az anyukájukhoz futni az olyan kisfiúk, mint amilyen biztosan te is vagy.
Elég abszurd a helyzet ha azt nézzük, hiszen Darren nem tett semmit rosszat, épp az ellenkezőjét.
Meg akarta adni a magányt Tyananak…csakhogy a fiú épp kézhez jön ahhoz, hogy  a napi feszültséget kitöltse rajta. Mert arra tökéletes…hogy másra jó-e? Ki tudja…
Telihold lesz ezen az éjszakán, s érzi, ahogy ereiben lüktet a vér, ahogy felforrósodik, s úgy tekereg bensőjében.
Szexisen beleharap az alsó ajkába, miközben a fiú összes reakciójára odafigyel, hogy egy-két pillanat alatt kiismerje, hogy reagálhat bizonyos helyzetekben…hiszen Ő Tyana általában nagy megpróbáltatás másoknak. Igazi kínzó kis kéjenc…annyira tudja élvezni, ha mások ott vergődnek a lába előtt és akkor rúghat beléjük amikor csak akar.
Hát igen…Ő Tyana Chelsea Miscreant.
- Csak nem elvitte a cicus a nyelvedet? Hmm….?

Sajnos lekéstem a pillanatot. Egyáltalán nem kellett volna erre jönni, egyáltalán nem kellett volna megállni, nézni, ahogy a szoknyájával és a blúzával ügyködik. Megtanulhattam volna már azt, hogy nem szabad maradni, nézelődni, mert annak mindig rossz vége van. Pont mint most. Háttal állok neki, mégis teljes mértékig tisztában vagyok azzal, hogy egy hirtelen mozdulattal ejtette le a blúzát, valamint húzta fel a szoknyája derekát. Mondanivalója hallatán csak elmosolyodom.

Vajon mit is tehetnék..? Hát egyértelmű, hogy megfordulok. Kaján vigyorral bámulok az arcába, feltérképezem testének minden egyes hajlatát, bőrének kilátszó selymét. Tény és való, nem rossz látvány. Kár hogy a száját képtelen befogni. Egye fene.. hajlandó vagyok némaságra ítélni, ha már annyira szeretné.. Ugyanis ezt, hosszú távon képtelenség elviselni!
Kezemet karba fonom, úgy nézem tovább. Néha észrevehető egy-két apró szikra, melyet a szemeimmel szórok felé. Gyűlölöm az olyan nőket, akik azt hiszik magukról, hogy ők teremtették a spanyol viaszt. Persze ő nem ez a típus.. ez már látszik percek óta..! Vajon tényleg nem találkozott még soha senkivel aki kellemesen elszórakozott volna vele? Vagy csak az a gond, hogy szexuálisan nem túl aktív az élete mostanság? Mindenesetre akármi is az igazság hihetetlenül rossz emberrel kezdett. Az pedig, hogy éppen úgy beszél hozzám, mint egy 5 éves gyerekhez.. nos nem javít a helyzetén. Meggondolatlan szavak özöne jut el az agyamig, próbálok egy kicsit sem úgy reagálni, ahogy várná. Persze ettől függetlenül igencsak olyannak érzem egyes szavait, mint egy arculcsapást kaptam volna..

Gyáva kisegér, elmenekül, meghal, játszadozik…
A mosoly még mindig az arcomon játszik. Egy kissé megemelem a szemöldökömet, úgy meredek csillogó, algaszínű íriszeibe. Még jó, hogy nem kell hangosan meghatározni a szemszínét. Valószínűleg ezt a fajta megközelítést még soha senki nem használta. Egyre közelebb jön, már vadul a privát szférámba tapos. Szavainak öklendezésétől már kezdek én is émelyegni. Talán pont ez az, ami miatt elkapom a kezét. Ujjaim vadul rákulcsolódnak vékony csuklójára.. nem törődve azzal, hogy esetleg fájdalmat okozok neki. Ugyan, hiszen Mardekáros.. bírja a fájdalmat!
- Mi lenne, ha megadnád a tiszteletet.. édesem! Nem vagyok a házimanód, nem vagyok az életedben senki, úgyhogy vegyél vissza ebből a hangnemből! – morranok rá, majd szorítom meg mindkét kezét, nehogy véletlenül eszébe jusson a pálcája. Sőt, csak azért, hogy megkíméljem magam mindennemű problémától, hirtelen csavarom meg a kezét ezzel is elérve, hogy immár háttal álljon nekem.. Így még egyszerűbb megszabadítani attól a fránya bottól. Egy kézzel megfogom a két kezét, majd a védekezéshez szükséges kelléket messzire hajítom. Lassan megfogom, immár két kézzel.. szorítom a végtagjait, úgy simulok hozzá. Arcom arcához ér, ajkaim megkeresik fülét, úgy suttogom bele a mondandómat.
- Én lennék gyáva? Hiszen te voltál az, aki egy pillanat alatt visszarendezte a ruháit, mikor egy ember megjelent a színen..

Szinte fojtott hangon kacagok fel, majd lágyan a füléhez hajolok. Hiszen mit tehetnék.. egy nő előttem kiszolgáltatva. Igazán megindító, igazán beindító.. nem is lehetne ennél jobb célt kitűzni erre a mai napra. És ha már itt tartunk.. tudom, hogy ő is ezt akarja.. engem akar.. vagy ha nem is engem, hát egy – két kellemes pillanatot.
Ragyogó!
Lágy csókot lehelek a vállára, majd ismét a füléhez hajolok.
- Most pedig mit meséljek? Már tudom is… Egyszer volt, hol nem volt! Volt egyszer egy kislány.. egy nagyon buta kislány! Ez a kislány egyszer úgy döntött, hogy elmegy a farkashoz, aki nem olyan régen még megette a nagymamáját… - eközben elengedem kezeit, és testét feltérképezve simítok végig a csípőjén, fel egészen a gerince mentén a nyakáig. Ujjaimat lágyan belefolyatom hosszú sötétbarna tincseibe, majd -  mivel a lágyság miatt egyáltalán nem számít rá - vadul megmarkolom haját. Fejét egy óriási rántással rántom hátra, pont mint egy marionett bábu fejét, melynek én vagyok a tulajdonosa..
- A kislány igazán buta volt! Felpiszkálta a farkast és nem gondolt a következményekre..! – mondom, majd ezután nemes egyszerűséggel, fájdalmat okozva marok bele nyakának finom bőrébe, pont oda, ahol az erei, szép lilás árnyalatban átvilágítanak annak selymességén. Szinte már elemi erővel kezd előtörni belőlem valami. Valami új, melyről ennek a szegény lánynak fogalma sincs. Pont úgy, ahogy arról sincs sejtése se, hogy én, most, ennek az egésznek utat engedek. Egyébként sincs semmi okom arra, hogy fékezzem magam.. Nekem ő csak egy senki, egy játékszer.. egy bábu a karmaim között.. És egyébként is! Legalább megtanulja ez a kis ringyó, hogy legközelebb befogja a száját.. és hogy ne használja ok nélkül azt!

Fogaim eközben vörösre marják a hosszú hófehér nyakat, kezem pedig ismét a lány egyik elszabadult keze után kutat. Erővel rántom magamhoz ismételten és csak azért, hogy neki jó legyen nyakának másik oldalát veszem kezelésbe..  Remélem eléggé kielégítő vagyok a számára.. mert ő a számomra teljességgel az! Formás idomok, kellő szadizmus.. igazán remek.. !

Beszél…beszél, olyan dolgokat vág a másik fejéhez, ami számára örömet okoz. Sose törődött azzal, hogy mik lesznek a következmények, hiszen sose volt az életében arra példa, hogy Ő kerüljön ki rosszul bármiből is. És most…
Épp folytatná a durva mondanivalóját, mikor hideg ujjak kúsznak csuklójára és nem eresztik. Halkan felszisszen, lélegzete egy pillanatra elakad, s már rántaná is el, s mondaná, hogy hagyja békén mit képzel magáról, mikor a másik keze is rabságba esik. Erősen próbálja húzni kezét, hátha kiszabadul a másik fogságából, ám hiába. Mikor erre ráeszmél másodpercnyi pánik lesz úrrá rajta.
- Na ide figyelj te kis féreg! Ha most azonnal nem eresztesz el, esküszöm olyat teszek amit magam is megbánok. Megértetted?
S mintha parancsszóra tenné a fiú, egyszerűen megcsavarja végtagjait, még nagyobb fájdalmat okozva ezzel Tyananak. Hozzásimul a másikhoz, nem lágyan és romantikusan, hanem kifejezzeten durván és kínnal telítve. Vajon mit tehetne most? Sikítson? Azt már nem…akkor segítségért kiáltana és Ő ezt sose fogja megtenni, inkább úgy elintézi Darrent, hogy sírva fog hazarohanni.
Nem tudja Ő még, hogy kivel kezdett….de talán Tya se.
Gömbölyded mellei gyorsan emelkednek és süllyednek lefelé, ahogy lélegzete hihetetlen módon felgyorsul, főleg akkor mikor tekintete a repülő pálcáját követi. Pánikba esne? Talán…de nagy általánosságban ez a szó nem szerepel a lány szótárában. S most, még ebben a kritikus pillanatban sem képes arra, hogy visszafogja magát…újabb gúnyos válasz a fiú szavaira.
- Te vagy a gyáva … igen te … hisz ha nem lennél az, akkor nem próbáltál volna elmenekülni mikor megláttál…vagy inkább az a gondod, hogy ilyet nem láttál még? hmm ..?
Még mindig nem veszi komolyan a helyzetet, pedig lehet illene elgondolkoznia azon, hogyan is szabaduljon meg Darrentől…
Miután elhallgat, apró csókot érez a vállán, s annak hatására halkan alig észrevehetően felsóhajt. Egész testében remeg, nem tudja eldönteni, hogy most ez azért van, mert a Mardekáros gyötrelmet okozott neki, vagy azért mert a benne tomboló vér most kiélheti magát? …
Képtelen idejében reagálni … a simító kezekre újabb halk nyögés szakad fel bensőjéből, valahonnan egészen mélyről. Valahonnan, ahonnan nem szabadna…egyszerűen nem. Fékeznie kell itt és most.
- És egyszer volt egy nagyon nagyon buta kisfiú…aki nyeregben érezhette magát, ám mint kiderült a farkas nem az volt, akire gondolt volna … és a kisfiú megalázva és sírva futott hazáig. Te is így akarsz járni?
Szépen ívelt cseresznyeajkai lassan elválnak egymástól ahogy levegőért kapkod…majd ahogy egy csöppet hangosabb sikkantás hagyja el őket. Fejét hátrarántják, durván, erőszakosan, úgy látszik, hogy Darren azt akarja megmutatni, hogy ki az úr a háznál.
Nyaka megfeszül, óvatosan nyel egyet, de még mindig hisz abban, hogy másodpercek alatt kiszabadulhatna a szorításból, ha akarna.
S mikor nyakába marnak…előtör valami belőle. Egy fájdalmas emlék … egy borzasztó éjszaka rémképe. Előtör belőle a fenevad. Akit ha bántanak, akkor bánt. Ez ilyen egyszerű. Szemet szemért, fogat fogért….életet életért.
Egy árnyalattal halkabb hangon fojtatja a kötekvést…már nem olyan biztos magában az aranyvérű lányka.
- És az a farkas amit én ismerek elég nagy fájdalmat okozott annak a gyáva kisfiúnak …
Mivel pillanatok erejéig keze szabaddá válik, próbál elszabadulni, vagy éppen belekarmolni frissen manikűrözött körmeivel a másikba. Talán mintha egyszer a karját sikerülne végigszántania….Vagy csak rosszul érzi?
- Ha nem eresztesz el…tönkreteszlek .. megértetted? Tönkreteszlek …
S mielőtt gyomorszájon vághatná Darrent, karjai ismét bilincsben vannak …az Ő rabságában. Így hát lábaival próbálja bokán rúgni teljes erejéből. Talán sikerül neki….
- Ne bosszants fel…
Sziszegi, miközben szemei egy másodpercre mintha könnybe lábadnának a nyakából pulzáló kín hatására.

Igazán fantasztikus látni, ahogyan kétségbeesve próbálkozik. Egy-két mozdulatnál szinte már kéjesen felsóhajt, ettől függetlenül egyáltalán nem értékeli a tetteimet. Mikor kezét vadul megszorítom ismét előtör belőle a hárpia. Kár, hogy a szavai semmi mást nem érnek üres szófoszlányoknál. Belőlem pedig ezzel máris előhozza az elégedett vigyort.. és azt, hogy kissé talán gonoszul ismét feleljek a szavaira.
- Ugyan kicsim, több nőt láttam, mint te férfit.. úgyhogy engem egy test látványa biztos nem fog zavarba hozni! Üres szavakat fröcsögsz, pont olyan vagy, mint egy kígyó fogakkal, méreg nélkül – felelem gorombán, majd térek vissza hozzá. Hiszen nem azért vagyunk itt, hogy most éppen eszmecserét folytassunk a semmiről. Nem kell nekünk beszélgetni, nem kellenek ide a szavak. Semmi nem kell! A tettek.. azok kellenek.. és a kéjes élvezet, amire szükség van. Hiába minden szavam, ő egyáltalán nem fogja be a száját. Folytatja a mesémet az ő változatában. Ha őszinte akarok lenni, ezen a variáción valószínűleg könnyesre röhögném magam egy másik helyzetben. Vagy ha nem is így reagálnék, az tuti, hogy egy szánalmas alaknak tekinteném azt, aki ezt így elő meri adni.

Kezem még mindig vadul szorítja a csuklóját. Mit sem törődve a kapálózásával, a remegő ajkaival folytatom a műveletemet tovább. Még mindig a nyakát kínzom, és egy óvatlan pillanatban kissé eresztek a szorításon. Természetesen ő ezt ki is használja. Körmei pengeként hasítanak végig kezemen, mellkasomon. Most őszintén.. Mit tehet egy férfi ilyen helyzetben? Én – ha éppen nem lenne lefoglalva a kezem – biztos akkora pofont lezavarnék neki, amilyet már régóta, kurvára megérdemel. Hiszen mit képzel ő magáról? Nyomatja itt a süket szöveget már egy ideje. Komolyan azt hitte, hogy én is egy leszek a sok balek közül, aki majd vígan elviseli a szavait? Hát nem! Talán a mostani helyzetét nevezhetjük pech-nek is.
Az iménti malőr után szerintem egyértelmű, hogy szinte már rongybaba módjára rázom meg testét, és zárom kezeimet kezei köré, mint egy bilincset.
- Én soha nem fogok sírva hazarohanni! Próbálj mondani valami olyat, ami talán egy kicsit meghat.. mert ezek az üres szavak, melyek a kiszolgáltatottság érzésével vannak tele, egyáltalán nem érintenek meg! Üres szavakat mondasz, fenyegetőzöl a vakvilágba.. kár hogy teljességgel értelmetlen az egész..!  - ordítom a fülébe, hogy végre eljusson a tudatáig kilátástalan helyzete, és az, hogy abszolút rossz emberrel kezdett. Valaki egyszer igencsak áthúzta a számításait. Nem erre várt? Nem erre vágyott? Vad koraesti órák egy idegennel.. egy idegen halálfalóval. Mi lehet ennél romantikusabb. Nem is értem, miért nem felel meg ez az egész a kifinomult ízlésének!
Talán máris kezdi érezni, kezdi kapizsgálni a helyzetet. Ajkai közül egy apró sikoly tör elő, a levegő szinte már alig jut el a tüdejéig.
Mennyire édes.. !!

Mivel még mindig nem eresztem megpróbálkozik azzal, hogy lábon rúgjon. Na azt azért már nem. Mindent azért nem.. vagy mégis?!
Hagyom, hogy eltaláljon..
Nem mondom, van erő a kis piroskában. Mindenestre jól tűröm a fájdalmat. Azt is egy szó nélkül kibírtam, mikor a kezemre került a Sötét Jegy, már miért ne bírnám ki az ő kis piti próbálkozását.
Tény, hogy magas sarkú cipője miatt kellemetlenül zsibbad és sajog a lábam, azt sem hiszem, hogy megúsztam néhány csepp vér nélkül, mégis talpon maradok.
- És mivel már olyan szépen elmesélted a mesénket, úgy döntöttem kihagyom a happy end-et! Csak a te kedvedért, hogy ideges legyél, te kislány.. buta, nagyon buta kislány! Most pedig ideje elkezdeni végre a játékot!  – szólalok meg gúnyosan, fölényesen,  majd ismételten egy kézzel szorongatom a két kis kacsóját. Másik kezem ez idő alatt végigjárja testének minden egyes porcikáját. Szinte már lágyan simítok végig a gerincén, kitapogatva csigolyájának minden egyes kis domborulatát és valami mást is..

Egy hirtelen mozdulattal szaggatom le róla a melltartót és a blúzt. Na nem teljesen, azért hagyom, hogy egy kissé meglepődjön, megijedjen. Milyen szépek is a nők, mikor rettegnek. Milyen aranyosan teszik a kezüket maguk elé. Mintha bármin is változtatna az hogy nem látom meg őket rögtön.
- Csak nem visszavág a gyáva egérkéd, édesem?! – kérdezem tőle kacéran, majd fordítom magam felé. Ugyanezzel a mozdulattal immár teljes egészében letépem róla a felsőt. Egy villanó tekintettel végigmérem meztelen testét, frissen készített tetoválását, majd lefejtem az esetlegesen múmiapózba merevedett karokat.
- Milyen kis csini vagy cicám..! – dorombolom neki, majd vállainál fogva magamhoz húzom, egész addig míg meg nem érzem feszes melleinek apró rezdüléseit a mellkasomon. Kezem lágyan kalandozik testén, érzem a kiszolgáltatottság görcsét.. de valahogy ez egyáltalán nem érdekel. Hiszen a gyönyörtől vonagló nő teste is pont ilyen feszes… szóval teljességgel egyre megy, hogy éppen mitől remeg. Az izgalomtól, a kéjtől, vagy éppen a félelemtől..

Végigsimítok kerek fenekén, mely igazán formás és kemény. Nocsak.. csak nem az indulatok miatt? Szinte már kedveskedve súgok a fülébe.
- Hát így viselkedik egy cica? Mutasd cicám, milyen az, mikor játszol velem…  - húzom az agyát egyre jobban és markolok bele mellkasának gyönyörű domborulataiba. Körmeimet vadul belevájom testébe, szinte már hihetetlen kéjt okoz az, hogy fájdalmat okozzak neki, hogy megmutassam.. ma, itt, nem Ő a főnök! Bár igazából egyáltalán nem értem neki mi nem tetszik. Hiszen úgy tartja a mondás..
„Szerelemben, háborúban mindent szabad!”
És ha jól emlékszem, mi itt most játszunk.. – szerelmeset!

Éreztél már ahhoz hasonlót, mint mikor a gőzölgőn forró víz végigfolyik testeden fürdés közben, s hatására kiráz a hideg, mégis megmagyarázhatatlan fájdalom fog el, ahogy szinte leforrázod a bőrödet? Fájdalmas, mégis szükséged van rá, nap, mint nap…ha túlzottan forró, akkor engedsz hozzá egy kis hideg vizet is, vagy … nem. Ízlések és pofonok.
A baj most annyi, hogy Ő nem tud hidegvizet engedni. Nem tudja lehűteni a helyzetet, mégis hideg fejjel kéne gondolkoznia, s kieszelni valami egészen gonoszat, hogyan tudna megszabadulni a másiktól. Annyi már bizonyos, hogy ha ez sikerül, többet nem tesz kétértelmű kijelentéseket másnak, s nem fog ok nélkül belekötni a kis férgekbe.
Gondolkozz az isten szerelmére gondolkozz már!
Fejében hirtelen megannyi gondolat tolong, mindegyik küzd a másik ellen, mintha csak egyszemélyes ármádiák lennének.
Tudja már, hogyan szabadulhat, de megvalósítani sokkal nehezebb lesz, mint elképzelni a szituációt.
Igen…kezdi felfogni, hogy ez már nem játék. Ez már sokkal több.
Lehunyja szemeit, s mikor újból kinyitja Darren már nem a félelem csillogását láthatja benne…sokkal inkább egy fenevad pompázását. Egy olyan bestiáét, aminek soha nem szabadna előtörnie.
Mikor fülébe ordítanak, seprűszerű pillái összefonódnak, s próbálja kizárni a Mardekáros hangját a saját kis világából.
Itt nem tehet egyelőre azon kívül semmit, hogy megnyugszik.
Kiszolgáltatottság érzése…
Amikor végre megérted, hogy bármit tehetnek veled, hogy képtelenség védekezni, hogy meg van pecsételve a sorsod. A képlet már csak ilyen egyszerű. Már nem az Ő kezében van az a bizonyos hatalom, nem Ő rúg bele a földön fekvőbe….inkább Tyana az, aki a padlóra kerül és legszívesebben sírna.
- Buta kisfiú … nagyon-nagyon buta kisfiú vagy Te …
Vad koraesti órák egy idegennel.. egy idegen halálfalóval.
Vajon Darren mit szólna ahhoz, ha megtudná? Vagy éppen milyen lenne Tya reakciója, ha kiderülne a fiúról, hogy valójában kicsoda?
Szíve kihagy egy ütemet, mikor érzi, hogy lábai célba találnak.
Újból és újból próbálkozik ezzel, ám úgy néz ki, hogy egyelőre csak egyszer maximum kétszer találja el bokáját és lábát a másiknak.
Hangosan zihál, már nem akar megszólalni. Két lehetősége van. Vagy hagyja, hogy Darren tényleg úgy bánjon vele, mint egy marionett bábuval és azt tegyen, amit akar, vagy pedig megvalósítja azt, amit percekkel ezelőtt kieszelt.
Míg ezen gondolkozik, s próbál úrrá lenni a pánikon, teste összerándul. Szinte megvonaglik a simogató kéz alatt, s egy másodpercig úgy kívánja, hogy ne hagyja abba.
Az isten szerelmére. Ő egy Miscreant! Vele ezt nem teheti meg akárki … és ez a kis nyomorult száz százalékosan biztos, hogy nem kapja meg, amit akar ma este.
Felsikít, halja a vékony anyag szakadását, de nem akarja felfogni…nem adhatja meg azt az örömöt a fiúnak, hogy lássa rajta a félelmet. Hiszen ez csak egy játék volna … egy olyan játék, amiből Ő kerül ki mindig győztesül…ez most se lehet másképp. Egyszerűen képtelenség.
Úgy zihál, mint nem kapna levegőt … mint egy fuldokló, akinek légszomja van.
És valóban…megrémül attól az erőtől, amivel megszabadítják melltartójától és ingjétől. Eddig élete során egyetlen férfi sem merte az erejét felhasználni ellene…féltek ugyanis a következményektől. Attól, hogy milyen családból származik. Attól…hogy ezért halállal is fizethetnének.
És most…Darren ezzel mit sem törődik. Magával szembe fordítja a lányt, s Tyana egyenesen a fiú szemeibe néz. Azokba a szép kék szemekbe. Nem emeli védekezően a karját maga elé, felfogta már…ez csak egy játék…Ő fog győzni. A másik pedig csúfos vereséget szenved majd.
Kéjes mosoly játszik ajkain, aki jól ismeri, - ez egyetlen egy személy- az jól tudja, hogy nem hű a mosolya. Hogy valami egészen gonosz fordult meg a fejében. De…ez a kisfiú itt előtte, bizonyára ebből semmit nem fedez fel. Csupán a hirtelen változás lehet szembetűnő.
Szinte már magától lép előre, érzi, amint egy percig szívük összedobban, fejét hátraveti ahogy Darren kezei felfedezik testét, pedig legszívesebben már most lefejelné. Még nem teheti … Ki kell várni a pillanatot.
Halkan nyög egyet, mikor feneke következik a sorban, majd arcát a Mardekáros nyakához fúrja. Ott kapkod levegőért.
- Azt akarod? … Hogy játsszak veled? oh… ha ezt akarod … megkaphatod.
Belecsókol durván a másik nyakába, pont ott, ahol az artériát véli, ujjbegyei végigszántanak a hetedéves hátán, beletúrnak a szőkés tincsekbe a tarkónál, s míg megpróbálja elvonni a figyelmét, addig másik keze egészen máshol nyúlkál.
Tudja, hogy mit kell keresnie, s ha Darrennnél van pálca, akkor meg is találja.
Ha bizony így van, akkor ujjai bilincsébe zárja, s többé semmi pénzért nem ereszti el. Szája eközben már az ajkakat súrolja. Nem … nem ér  hozzájuk. Csak incselkedik.
Abban az esetben ha nála a pálca, gondolatban kimondja az átkot, majd meglendíti a fadarabot.
Invito pálca…
Ha sikerül, akkor a másik pálcát is abba a kezébe fogja, s egyikkel újból varázsol.
Levicorpus
Ha sikerül….
Darrren az átok hatására a sarkánál fogva fejjel lefelé a levegőbe emelkedik.
Ha ez a terve mégsem sikerülne, mert a fiú megakadályozza ebben, idejében észreveszi, vagy esetleg nincs is nála varázspálca, vagy csak olyan helyen van, ahol a lány nem találhatja meg akkor nos…a mugli párbaj egyik hatásos eszközéhez folyamodik.
Míg gyengéden  és mégis kissé agresszívan csókolgatja az elé táruló nyakat, térde óvatosan felemelkedik, s  jól irányzottan tökön rúgja a nyamvadt szerencsétlent.
- Játszok veled kisegerem .. játszok veled. Te kérted ne feledd el… de megfogod bánni.
Hiszen szerelemben és háborúban mindent szabad ....

- Buta kisfiú … nagyon-nagyon buta kisfiú vagy Te …
Hát nem igazán fantasztikus az ilyen szavakat hallani? És pont úgy, hogy azok szépen fokozatosan elhalkulnak, ahogy a fájdalom növekszik?! Ez a csaj nem csak egy kis ribanc, hanem még hülye is.
Nem érti!
Még mindig nem érti…
Pedig abszolút egyszerűen szabadulhatna! Egy teljesen alapvető dologgal kellene csak szembenéznie, és máris mehetne saját dolgára. Lehet tényleg jobb lenne, ha mennénk a dolgunkra.. Azonban akkor eltűnne ez a fantasztikus izgalom, ez a vad szenvedély, mely a kapcsolatukat jellemzi.
Milyen furcsa ezt a szót használni erre a hirtelen jött pillanatra.
Kapcsolat..
Esetlegesen szex kapcsolat.
Más nem is lehetne.
Hiszen én viszont nem vagyok hülye!
Egy ilyen nővel, aki megállás nélkül a baromságait szajkózza.. ráadásul  feleslegesen.. hát egy ilyennel jobb nem kiépíteni semmilyen kapcsolatot sem.

Ahogy végigsimítok testén, bőre hirtelen libabőrös lesz. Halk, alig hallható sóhaj szakad fel ajkai közül és a hirtelen érzelmek hatására zilálni kezd!
Nocsak!
A cica mégsem a vad dolgokat szereti? Mert mintha nem tetszene neki annyira a fájdalom, mint ahogy kellene. Leszarom! Nem érdekel tetszik e neki, vagy nem! Hiszen számomra ő csak egy kis semmi. Egy élet, melyet annyira egyszerű eltaposni. Pont mint egy bogarat! Szinte magától értetődve tépem le ruháját, melltartóját.. még jó, hogy ennyire benne vagyok a dolgokban.. és a vad dolgokat kedvelem. Kezem már hozzászokott ahhoz, hogy a vékony anyagokból készült kis semmiségeket tépkedje megállás nélkül.
Halkan felsikolt, mellkasa szaporán emelkedik-süllyed.
Fél!
A mámorító illat, mely megcsapja az orromat igazán hatalmas adag adrenalint termel a szervezetemben, egy pillanat alatt. A félelem illata.. mely annyira bódító..
Attól a parfümtől, melyet ő használ legalább is semmiképpen sem lennék ennyire mámoros életérzésben.
Megfordítom.
Immár rám néz. Nézi a szemeimet, én pedig belebámulok íriszeibe. Az előbbi félelemnek, az előbbi kétségbeesésnek immár hűlt helyét találom. Helyette viszont látom a mosolyt, melyet én pontosan úgy értékelek, ahogy kell.
Viselkedésének változása túlságosan szembetűnő.
Ujjait belemeríti tincseimre, keze a tarkómra siklik, valamint ujjai finoman végigkaristolják hátamat.
- Ha lágyság, hát legyen lágyság.. - adom meg magam, majd hagyom, hogy a nyakamba csókoljon. Nem mondom, megborzongok ajkának érintésétől, nyelvének kutató mozgásától és konkrétan a kezének útja is a kedvemre lenne..
Lenne, ha jó irányba kúszna alattomosan.
Jobb kezemmel mit sem törődve akarja e, vagy sem, belemarkolok hajába, magamhoz húzom, érzem szívének vad ritmusát, majd megcsókolom. Haját elengedem, majd kezem a melleire siklik, a már igencsak keményen ágaskodó mellbimbókra. Körmeim ismét a puha bőrébe vájnak, úgy maszírozom kebleit. Fájdalmas érzékiség, szenvedélyes vágyak! Vajon meddig bírja ki ezt a kínt?  Bal kezem ez idő alatt elkapja kezét, még éppen időben. Hiszen nem fogom csak úgy neki ajándékozni a pálcámat. Helyette azonban valami egészen mást szívesen adnék a kezébe.
Kár, hogy nem vevő rá.
Na mindegy.. legrosszabb esetben megelégszem a szájával is.. hiszen úgysem bír hosszabb ideig kussolni. Ha el kell némítani, immár megvan az ötlet, hogy, hogy is fogom ezt véghezvinni.

Sajnos a figyelmem azonban mégsem teljességgel kiterjedt. Lába pont ott talál el, ahol nem kellene, ráadásul hatalmas lendülettel. Miközben összegörnyedek, próbálok úgy helyezkedni hogy még véletlenül se férjen hozzám. Ujjaim egy pillanat alatt kitapogatják a pálcám rejtekhelyét és szegezik rá azt a kis piroskára. Persze csak biztos ami biztos alapon.
Hiába fáj, hiába tudnék üvölteni.. azért mindig is megmarad annyira a lélekjelenlétem, hogy ne legyen lehetősége senkinek sem a menekülésre. Bal kezemmel sértett testrészemet óvom, miközben vadul villanó szemmel meredek a lányra.
- Játszok veled kisegerem .. játszok veled. Te kérted ne feledd el… de megfogod bánni.
Újabb fenyegetés szabadul ki ajkai közül, kezdem teljességgel szánni a viselkedése miatt. Vajon mit fog tenni ezután a nap után? Hányszor lesz rémálma a mai nappal kapcsolatban? Mert biztos, hogy lesz. Egy ilyen elkényeztetett kis kurvának biztos soha senki nem mondott még nemet. Most viszont én megtettem.. sőt még ha azt vesszük meg is leckéztettem. Hogy fog ezután elszámolni a lelkiismeretével? Hiszen gyenge ember.. akármit tesz, akármit fröcsög, mindennel csak a látszatot próbálja erősíteni. Hiába..! A nők már csak nők..! Lelkük gyenge oldala mindig megmarad.. ezért nem maradnak ők soha talpon.

Lassan felemelkedem. Már annyira nem is fáj. Inkább sajog.. de elviselhető. Mindenesetre ez a dolog valahogy nem tántorít el semmitől. Pálcámmal még mindig rá mutatok. Próbáljon meg elmenekülni! Könyörgöm, tegyen egy lépést, egy mozdulatot, és azon nyomban meg fogja tapasztalni milyen mikor dühös vagyok. Csak egy apró idegrángás.. egy szó is elég.
- Jó játék lesz, már látom előre! Megbánni? Én..? Ugyan cicám! Majd Te! Viszont ha már beszélgetünk.. nem bánnám, ha kussolnál végre! Kibaszottul unom a dumádat, a sok baromságot amit összehordasz! Komolyan.. ez már szánalmas! – szűröm a fogaim között igazán halkan.
Közelebb sétálok hozzá.
- Crucio! – mondom ki az átkot ha megszólal, ha megmozdul, vagy ha tesz valamit. Nem fogok szórakozni vele, az biztos. Ha nem mozdul, ha nem beszél, természetesen nem küldök rá semmit. Ennyire azért kedves vagyok! Meghagyom az élvezetet a végére!
Mikor elé érek, pálcámat a hátam mögé teszem, majd jobbommal, visszakézből egy akkora pofont keverek le neki, amilyet már jó ideje kibaszottul megérdemel. Hogy esetleg vérezni kezd a szája? Hát nem érdekel! Nem hat meg! Úgy is mondhatnám, hogy leszarom. Pálcámat a nyakának szegezem, most már nyugodtan kapálózhat! Persze eközben néha még meg-megroggyan a térdem. Nem kis rúgást szenvedett el a kedvenc testrészem. Nem könnyű ezt elviselni.. hála neki.
- Szegény kicsi cicamica! Mekkora bajban vagy! Összekevertél egy kutyával édesem! Most pedig áruld el.. mit csináljak veled?!

Sóhajtozik, néha térde már meg-megrogy, ha nem itt és most lenne ezzel a fiúval, egészen másként reagálna közeledésére, hiszen tudja jól, hogy mit jelent az, mikor gerince is beleremeg a karjaira kúszó libabőrbe. Tudja mit jelent az, mikor ajkai kissé szétnyílnak és pillanatok alatt kiszáradnak, ahogy Ő levegőért kapkod, tudja jól, hogy ez mind ismerős érzés…hogy fejét nem azért hajtja hátra, mert túl fájdalmas lenne amit a másik tesz….lehet úgy mondani, hogy ő mindig is betegesebb volt a szexet illetően, mint a prűd népség többsége.
És ha be kell vallania magának, nos igenis izgató valamilyen szinten ez a szituáció amibe akaratlanul is, de belecsöppent.
Talán ha bocsánatot kérne szabadulhatna … de, Ő sajnos sosem kért még senkitől bocsánatot, és nem most fogja elkezdeni. Annyi mindenen ment már keresztül, annyi pofont kapott már az élettől, és soha nem tört meg, soha senkinek nem mondta azt, hogy sajnálom, ne haragudj, túl messzire mentem, és valószínűleg ezért lett belőle végül halálfaló.
Vagy inkább azért, mert van benne valami különleges? Mert a nagyúr tud a kis titkáról?
Ujjainak hegye óvatosan és mégis erőszakosan szántanak végig a fiú hátán, nyakán, s míg ízlelgeti a forró bőrt ajkaival, addig alattomosan valami egészen mást keres, mint amire Darren számít.
Érzi a hajába markoló kezet, s ideje sincs elfordítani a fejét, kettejük ajka úgy olvad össze, mint az a nagykönyvben meg van írva.
Pedig ez már túl intim dolog …ez olyan, mint a mugli prostiknál. Az egy dolog, hogy bárki megkaphatja a testüket, de a csókjukat csak a szerelmüknek tartogatják.
Ez most egy más helyzet.
Ajka mohón keresi a másikét, forró kis nyelve utat tör magának, hogy vad csatározásba kezdjen a fiú nyelvével.
Talán még élvezné is a helyzetet, ha valamikor máskor, valahol máshol lennének.
Érzi a másik ujjait a hajában, érzi az erőt, amivel megpróbál számára mattot adni a láthatatlan sakktáblán.
Iszonyatosan halkan sóhajtozik szinte bele a fiú szájába, ahogy annak ujjai ismét rátalálnak kebleire, s igen, néha már kellemetlenül fájdalmas, az ahogyan csinálja, de ebben a pillanatban nem érdekli.
Ő most egy utolsó kis … örömlány.
Mielőtt azonban elérné azt a nyomorult pálcát, Darren rájön mit tervez, s ismét bilincsbe veri a kutató ujjakat.
A másik terve viszont bejön. Elégedetten konstatálja, hogy a Mardekáros a hirtelen támadt fájdalom miatt, elereszti, s a földre esik. Tyana nyeregben érzi magát.
Nem gondolkozik, egyszerűen lendíti a lábát, s minimum háromszor belerúg a köveken fekvő alakba.
Élvezi, hogy Ő okoz fájdalmat. Élvezi, ahogy esetleg tűsarkújának sarka sebet ejt a másik hátán, karján, lábán … ahol éri. Azt akarja, hogy legalább annak a töredékében részesüljön, amit ma Ő kapott tőle eddig.
Ám az egyik rúgásnál (talán a negyediknél?), a fiú pálcát fog rá. Ez  megállítja a mozdulatában, s ahogy Darren elkezd feltápászkodni, már inkább nem mozdul.
Amit az évek alatt megtanult az igen egyszerű … ha pálcát fognak rád, és éppen félmeztelenül állsz egy helyben, nyakad kimarva, s melleid is pirosra kínozva, akkor jobb nem mozdulni és nem szólni…az ember saját érdekében.
Darren feláll. A lány már nem fél, túlzottan ismerős neki ez a szituáció. Hiszen az isten szerelmére…halálfaló. Kibírt már pár Cruciot. Pár kínzást.
Egyenesen a kék szemekbe néz, látni akarja a dühöt, ami a másikban esetlegesen lejátszódik, látni akarja azt az érzést, hogy valamit elért…hogy sikerült legalább egy picit megkínoznia.
Ott állnak egymással szemben.
S a következő dolog egy másodperc alatt játszódik le.
A pofon hatására egy pillanatra meginog, majdnem elesik. Méreggel telve néz fel újra Darrenre. Ajka szegletéből aprócska vércsík folyik. Egészen vékony. De azért ott van.
Fejét megemeli, mikor a pálca a nyakának szegeződik, és már- már nevetnie kellene, annyira ismeri ezt a helyzetet.
- Ó …. egy kutya többet érdemel nálad … hidd el nekem. És ennél már csak élvezetesebb dolgok jöhetnek…nem adtál eddig túl sokat.
S ha csak egy másodpercre is de lankad a Mardekáros figyelme, neki ugrik, teljes erejéből, talán sikerül feldöntenie, akkor ismét a pálcáért nyújtózkodik. Nem feszült, nem érdekli, hogy nyakának szegezik azt hülye fadarabot. Sokszor élte már ezt meg.
Ha ez nem sikerül, akkor újból megpróbálja a másik lábát megtaposni, de most kifejezetten sarokkal, remélve, hogy ez miatt elveszíti az egyensúlyát.
A lényeg minden esetben az, hogy a fiú a földre kerüljön ismét.
Ha pedig ezek nem sikerülnek, akkor ökle lendül egyenesen a másik gyomra felé, hiszen karjai szabadok.
A lényeg az, hogy a Mardekáros képes e időben reagálni, vagy olyan gyorsan varázsolni, hogy megakadályozza tetteiben a lányt.

Igazán édes a szája, igazán odaadó, befogadó.. és még sorolhatnám a jelzőket, ha akarnám. Nem gondoltam volna, hogy ezek után, még ilyen nagy hévvel, ilyen óriási lelkesedéssel fogja viszonozni a csókomat, mely ugyanúgy nem éppen a gyengédségről híres. Na de mit is csodálkozom! Hiszen mit várhat egy olyan nő, mint ez a kis ribanc. Soha senki nem utasította el, soha senki nem volt még vele kemény és erőszakos. Valószínűleg őt is azok az ellentétek, azok a klisék izgatják, melyek a számára nem elfogadottak. Az élet groteszk játéka..

Természetesen mikor minden gyönyört keltő pillanatnak vége szakad én a fájdalomtól csuklom össze. Ez a boszorkány igazán pontos rúgását követve nem csoda. Férfiasságom és úgy a testem kissé eltakarva rogyok a földre és hagyom hogy a csillagok egy pillanat alatt az elmémbe kússzanak. Milyen fényesek.. mennyire gyönyörűek.. lehetnének! Ha nem azért kellene látnom őket, hogy a fájdalomra emlékeztessenek. A fájdalomra, melyet akkor is érzékelnék, hogyha nem látnám azokat a ragyogó szarságokat.
Persze azzal, hogy egy rúgással leterített még nem elég neki. Igazán próbálkozik.
Eljátssza a menő lányt, aki kemény, és határozott.. és egy fetrengőbe még simán bele tud rúgni. Kár, hogy nem menekül el olyan gyorsan amilyen gyorsan csak tud. Kellene, de mégsem teszi. Ez pedig gondolkodásra késztet..
Ennyire felizgattam volna? Ennyire bejöttem volna neki, hogy már nem is akar szabadulni? Gondolataim között még az is felmerül, hogy mi van, ha erre a vadságra bukik, és ez az egész alázzuk meg a másikat dolog egyedül arra jó, hogy kellően felizguljon.. Igazán perverz lenne.. mindenesetre jobb erogén zóna, mint az eddig tapasztaltak. Hiszen itt aztán tényleg önmagam lehetek.. gyötörhetek, kínozhatok. Mintha csak Isten.. vagyis inkább az Ördög meghallgatta volna imáimat.

Percek telnek el, míg rájövök arra, hogy igazából kényesebb testrészem – nevezzük nevén.. az ágyékom – már nem nagyon sajog, azonban a kezem és a lábam mintha kissé érzékeny lenne. Vetek egy gyors pillantást és egy fintorral konstatálom a körülöttem szépen szétszóródott apró vércseppeket, valamint a ragadóssá vált magas sarkút mely a testnedvemtől igazán vörösen és nem túl bizalom gerjesztően közeledik az ingem felé. Újabb fájdalom hullám, ezúttal a vállam környékén, majd egy apró reccsenés, mellyel az ingem megadta magát. Kisebb légáramlatot érzek, majd valami meleget végigcsorogni a kezemen.
Még egy lyuk rajtam..
Ha nő lennék, ennyi lyukkal, akár már egy hadsereget is tudnék foglalkoztatni. Viszont már igazán unom a kislány faszságát, úgyhogy a pálcámat rászegezem. Ideje, hogy én is valami hasonlóképpen több nyílást varázsolják formás kis testére. Persze csak az élvezet kedvéért.

Nem mozdul. Szerencséje van! Abból viszont óriási! Pedig vártam arra ,hogy csak egy aprót mozduljon, és máris a kínok kínját fogja átélni.. de legalább annyi esze még maradt, hogy ne tegyen semmit. Hatalmasat keverek le neki. Látom ahogy meginog, látom a gyűlöletet a szemében, ahogy utána rám tekint. Próbálja az érzelmeket kiolvasni a szememből. Kár, hogy abban nem láthat semmit.. mindig is jó voltam a dolgok elrejtésében. Maximum szánalmat láthat, azt pedig nem is keveset.. de az úgysem érdekli. Nézem a kissé piszkos, vérfoltos arcot, az ajkakat, melyek most tényleg vérvörösek. Szinte már vágyat érzek, hogy megcsókoljam, hogy megízleljem fémes – sós nedvét.. Ha tudná, ez a látvány mekkora örömet jelent a számomra.
Perverzió? Nem..
Hiszen nem erre izgulok! Mégis jó látni.. jó tudni, hogy ő is halandó. Mintha én lennék a mestere. Hiszen talán én vagyok az első, aki csak úgy simán megkínozta. Miattam került ilyen helyzetbe, miattam van minden.. és nagyon remélem, hogy ezt a találkozást soha nem fogja elfelejteni!

Egy pillanatra nem figyelek. Egyetlen röpke másodpercre. Persze kihasználja. Vékony kis testével nekem ront. A meglepettségtől hátra tántorodom, pálcámat valahová az egekbe tartom, még csak véletlenül se érje el. Próbálkozni úgyis hiába próbálkozik, hiszen 190 cm vagyok.. ő pedig.. nem is tudom.. egy 150 cm tömör agresszió. Erejétől, próbálkozásától hangosan felröhögök, majd csak hogy neki jó legyen, csak hogy végre érezze a testem, magammal rántom. Egy pillanat műve az egész, és én máris apró kis testén pihenek. Pálcám visszakerül a rejtekébe, melyet soha nem fog megtalálni. Ingemet egy pillanat alatt lefejtem magamról. Immár, ha nem szégyenlős, végignézheti felsőtestem minden centijét, azokkal a sebekkel együtt, melyeket ő okozott.
Unom a hülyeségét.. ha őszinte akarok lenni.
Talán pont ezért nem szórakozok tovább. Lábát egy mozdulattal szétfeszítem, és közéjük furakszom. Tudom, hogy élvezi, tudom, hogy már csak erre vár, tudom, hogy akármi van, úgyis csak engem akar.
Ajkára hajolok, arra a vöröslőre! Ha kell erőszakkal fogom megcsókolni. Kezem immár ismét felfedező útra indul. Határozott mozdulattal, érintésekkel simítok végig a combján, magam előtt tolva a szoknyát egészen a derekáig.
- Hmm.. igazán kívánatos vagy cicám! – búgom a fülébe, majd kezdem el lehúzni róla apró fehérneműjét.
Ha ellenkezik persze nem fogok teketóriázni. Egy hatalmas pofonnal fogom észhez téríteni.
Ha nem ellenkezik..?
Hát.. hamarabb szabadul!

Azt mondják az emberek, hogy a kín és a szenvedés után ismerheted meg a világot, és aki erre rávezet, az lesz örökre az első mestered. Áll vérző szájjal egy helyben, érzi ahogy a vékony bíborfolyam lecsurog állán, fájdalom pulzál a szép ajkakból, s egy aprócska, gyémántnyi méretű piros csepp hullik le a földre, amit az szomjasan nyel el. Olyan groteszk az egész jelenet.
Tekintet a tekintetbe fúródik.
Telnek a másodpercek.
Egyetlen hirtelen jött gondolat miatt, nekiugrik a másiknak, reménykedik abban, hogy sikerül feldöntenie.
De valahogy ezen a napon semmi sem úgy sikerül ahogy Ő eltervezi, így szinte meg sem lepődik, mikor elveszíti a talajt a lába alól, s követi a fiút a földre. Mielőtt védekezhetne, Darren lendületből teperi le. S a lány felsikít.
- Te szemét!
Csupasz bőre a kőhöz simul, amit jó pár órája sütött a Nap, s igen forró. Olyannyira, mint mikor valaki megégeti magát és reflexszerűen rántaná el az ujját, ám Ő most hiába vergődik. Mintha elevenen nyúznák meg. Sikít. Hangosan, fájdalmasan, kéj nélkül.
El akar szabadulni …
Éget…
Fáj…
A rohadt életbe.
Fejét el akarja fordítani, nem akarja érezni a perzselést a hátán.
Darrenről lekerül az ing, s ő hirtelen elnémul.
Legszívesebben ha más helyzetben lennének szomjasan és szenvedélyesen csókolgatná végig az összes porcikáját a fiúnak, de olyan hévvel, hogy könyörögne, ne hagyja abba.
Nézi a vérző sebeket és valahol a kínon túl, rájön, hogy ezeket Ő tette. És büszkeséggel tölti el, hogy képes volt megsebezni ezt az őrültet.
A jégszemekbe néz.
Nem…nem fogja engedni, hogy megcsókolja. Egyszerűen nem. Elfordítaná a fejét, ám hiába. Az erőszak mindig győzedelmeskedik a gyengék felett. Újabb pofon.
A vércsík erősebben folydogál a szája sarkából.
Ha nem lenne úrihölgy, biztos, hogy köpne egyet oldalra, hogy megszabaduljon a sós édes fémíztől a szájában.
Agresszívan tapadnak össze ajkaik, keze Darren hajába olvad, ujjaival erősen szorítja a tincseket, nem ereszti, erővel tartja ott a fejét.
Olyan dologgal fog neki kedveskedni, amiről egy jó ideig nem tudja majd elfelejteni.
Míg megpróbálja erősen összezárni combjait, addig a fiúnak csak egy mozdulatába kerül, hogy szétfeszítse őket. Próbál ellenállni ám hiába…hiába, és ettől kétségbeesik.
Érzi a csípőjének feszülő csontokat, a másik testének minden rezdülését, és már a háta sem sajog annyira. Már nem sikít.
Gyűlölet fogja el a simító kezek hatására, arra a tudatra, hogy a szoknya felcsúszik, és, hogy ezt Darren teszi vele.
Vékony kis selyemfehérneműje lekerül róla, vagy legalábbis azzal próbálkozik a Mardekáros, hogy megszabadítsa tőle.
- Nem teheted te rohadék, nem engedem.
Megdermed.
Mintha látni vélne valamit a másik karján, pontosabban bal alkarján, ami nem engedi gondolkodni.
Odahajol a fiú füléhez és halkan duruzsol.
- Az vagy ami én, és ha lehetőségem lesz rá, megöllek te szemét. De addig is érd be ennyivel.
S mikor szájuk újra egymásra talál, fogai egykét másodpercen belül elkapják az alsó ajkat, hogy belemarjanak, s ne eresszék. Mint egy vadállat, aki a vérre szomjazik.
Érzi a sercenő húst, ízleli a szájába ömlő vért, és legszívesebben hányna, ha tehetné. De nem fogja ennyiben hagyni.
NEM!!NEM!!NEM!!
Erősen tartja a másik fejét, ha esetleg elrántaná.
Addig nem nyugszik, míg legalább egy aprócska kis darabot ki nem harap a szájából.
 Egy egészen aprócskát. Fájdalmat, szenvedést akar okozni, és biztos benne, hogy ilyet a fiú még nem kapott.
A vér ízére azonban nem tudja leállítani magát. Előtör belőle valami.
Amikor az ajkait hagyja ott véresen, megkínozva, rátér a nyakára, és kegyetlenül marcangolni kezdi. Száját teljes mértékben vér borítja. Darren és saját vérének keveréke.
- A Nagyúr saját kezűleg fog ezért megölni kis féreg.

Hálistennek teljesen elszámítja magát. Lehetne annyi esze, hogy nem ugrik nekem, hogy nem veszi félvállról a jelenlegi helyzetét. Azonban hiába várok úgymond a csodára, egyáltalán nem történik semmi. Nekem feszül apró termetével, majd csodálkozik, szörnyülködik, mikor a forró köveken landol, melyek azt a hófehér, sima bőrét égetik. Hát istenem.. ez van! Valahogy nem hat meg a nyomora!

Szinte már úgy szűköl fel, mint egy kutya, melyet egy bottal vernek. Hallom fájdalmas sikolyát, látom a fájdalmat a szemében. A kínt, melyet én okozok a számára és az undort, hogy legszívesebben elásna valahol, az iskola területén egy rothadó fa gyökerei közé. Mindenesetre igazán jó megoldást hozok a forró érintésre. Leveszem az ingemet, ő pedig szinte már csodálattal bámulja testemet.
Nocsak!
Csak nem kellően megfelelőnek találja a testfelépítésem a cicamica?! Már pedig, eléggé úgy bámul rám, mint aki máshol, másmilyen környezetben szívesen felfalna. Hát ilyen az élet. Nem mindenkinek adatik meg a választás lehetősége. Neki sem többek között! Csak a ma van, a most van.. a forró kövek.. és a vérző sebek..

Szeme egy pillanatra felcsillan az elégedettségtől, ez az, amivel végigbámul az apró karcolásokon, melyeket ő okozott. Mennyire édes! Hogy tud örülni, minden egyes kis apróságnak! Kár hogy én ezzel egyáltalán nem foglalkozom.
Megcsókolom!
Nyelvem vadul kutat nyelve után. Nem érdekel, hogy ezt az egészet nem akarja, nem érdekel, hogy nem akarja, hogy megcsókoljam. Tudom, hogy sok minden nem fog neki tetszeni, de ez van. Megszoksz vagy megszöksz. Mivel megszökni nem tud, marad az első eshetőség.. kénytelen lesz hozzászokni.

Kezem egy pillanat alatt szétfeszíti lábait, combjai közé férkőzöm. Erőteljes simításokkal kúszok fel lábain, magam előtt tolva a finom anyagból készült szoknyát. Hamar elérek a drága fehérneműig, nem tart sokáig azt félretolni, hogy ujjaimmal felfedezzem belsőjét. Hiába ficánkol, úgysem tehet ellenem semmit. Ennél jobban pedig, soha senki nem fogja megalázni.
Egy pillanatra felüvölt.. valamit arról, hogy ezt az egészet nem tehetem. Azonban mielőtt reagálhatnék mondandójára, egy pár másodpercre teljesen ledermed. Szemével a karomra néz, a sötét jegyet fürkészi. Ajka közelebb kúszik fülemhez, majd suttogva mondja el amit akar.
Vigyoromat nem tudom eltüntetni, így tehát kellemes hanglejtéssel válaszolok neki.
- Lehet, hogy olyan vagy mint én, megölni akkor sem fogsz! A Nagyúrnak szüksége van rám, fontos feladatok várnak rám, édesem! Ha már kettőnk közül kellene választania valószínűleg te lennél az, aki meghalna. Kár erőlködnöd!

Azonban minden egyes szavára rácáfol, ajkaimhoz hajol és immár vadul megcsókol. Viszonzom eme kellemes élményt, az sem zavar, hogy mindenem csupa vér, hogy a ragadós testnedvek szép lassan száradni készülnek, kellemetlen illatot árasztva magukból.
Azonban még mielőtt beleélném magam ebbe a dologba, valami olyat tesz, amire egyáltalán nem számítok.
Vadul ajkamba harap..
A fájdalom elemi erővel száll lila ködként az agyamra, majd felordítok. Érzem, ahogy a szám fogai között apró darabokra hullik, érzem hogy tépi, hogy szaggatja a húsomat. Vér tolul elő ajkaim közül és folyik az arcára, mellkasára. Egyáltalán nem szép látvány.. hát ez van, ha az ember egy másik halálfalóval kezd.

Én sem teketóriázok tovább. Ha én kapok fájdalmat kapjon ő is. Ujjaimmal kiszabadítom magam a nadrágból, majd ajkaimmal a fogai között egy pillanat alatt, kíméletlenül a magamévá teszem. Vad lökésekkel férkőzök hozzá egyre közelebb, nyársalom fel annyira, amennyire nőt csak lehetséges. Igaz, én soha nem éreztem még ilyet, azonban tudom, hogy ő most ezzel a tettemmel, olyan dolgokat fog átélni, melyek örökre megpecsételik életét.  Valami forrót érzek a lábainál, ha lehetne lenéznék, és megnézném, hogy ez vajon mi lehet. Azonban, talán erre sincs szükség.
Tudom, hogy éppen most fosztottam meg az ártatlanságától.
Ráadásul nem is finoman, hanem brutális módon.
Végül is ő akarta! Ha ő nem kezdi el ezt az egészet, nem itt tartanánk.
Egyik kezemmel eközben lassan átkulcsolom a torkát, hogy ha nem ereszt el, akkor kénytelen leszek megfojtani. Vajon hogy dönt.. ? Elenged végre? Mert akkor talán a szégyen vöröslő foltjától is megszabadulhat, mellyel nekem is, magának is csak kínt okoz. Fájdalmas szenvedélyt, fájdalmas élvezetet..

A világ egy olyan hely, ahol sokszor történnek igazságtalan dolgok, ahol hiába állsz be a rosszak közé, senki sem fogja garantálni, hogy nem egy gonosz tesz neked keresztbe, de oly módon, hogy azt sosem fogod elfelejteni az életben. Hogy pont közülük nyomorít meg valaki véglegesen.  Olyan sebet ejtve a lelkedben, ami soha többé nem foltozódik be.
Mert vannak ilyen sebek az életben, és vagy megtanulsz rajtuk túllépni, vagy örökre a hatásuk alá kerülsz, ami nem ajánlatos dolog.
Lehunyja a szemét, képtelen azokba a penge íriszekbe bámulni.
De….ha odajutok megöllek…
Nem akarja látni a vért, elég éreznie és tudni, hogy mit tesz.
Marcangolja a másik ajkát, szinte hallja, ahogy a hús sercegve szakad, addig nem nyugszik amíg nem tudja biztosan, hogy hetekig tartó sebet okozott neki.
Nem meri kinyitni a szemét.
A forró vitale szájára és mellkasára folyik, próbálja azt képzelni, hogy csak egy kis teát öntöttek véletlenül rá a klubhelyiségben. Ez egy rémálom semmi több. Mindjárt felébred, és átölelheti a kispárnáját, miközben letörli a könnycseppeket a szeme sarkából és tudja, hogy biztonságban van.
Ez itt azonban…
A valóság.
Érzi a kutató kezet, azt ahogy vékony kis fehérneműje semmiben nem akadályozza meg a másikat, ahogy a félelem a szívében egyre csak nő…ahogy minden egyes szívdobbanással közelebb kerül a pokolhoz.
Nem akarja látni…nem akarja tudni…nem és nem.
Ennél rosszabb már úgysem lehet. Nem sóhajtozik, nem kívánja a másikat… már nem. Ez már nem Játék. …
Védekezni akar, de nem tudja, hogy mivel és hogyan. Nem … ezt nem…
Könyörgök…
Felsikítana ha tudna, de helyette csak olyan elemi erővel harap bele a másik ajkába, hogy szájában marad egy aprócska darab, de nem érdekli, tovább tép és szaggatja.
Közben arcán hirtelen megannyi könnycsepp keletkezik, állnak össze keserű tócsákká, gyémántként csillogó kis patakocskákká.
Érzi…
Valami megszakad benne, és az nem elég, hogy a fájdalom kitölti az agyát…nem volt erre felkészülve sem testileg sem lelkileg….
S amiért becsukta a szemét, sokkal erőteljesebben tapasztal meg mindent. Képtelen eldönteni, hogy mi legyen a mai napon az utolsó emléke a másikról. A tébolyodott kínnal fűszerezett szempár, vagy az az érzés, hogy szépen fokozatosan elveszik a sötétségben.
Magában a lényben, az emberben nincs erőszak. A szituációk nevelik beléjük. Számtalan dologgal szemben kell megvédeniük magukat, és a védekezés legjobb módja a támadás. Amikor valakinek sokszor kell megvédenie magát, támadóvá válik, erőszakos lesz, mert jobb először ütni, mint megvárni, hogy megüssön valaki. Annak, aki először üt, nagyobb az esélye a győzelemre.
Így lesznek az emberek erőszakosak. Nagyon hamar megértik, hogy máskülönben átgázolnak rajtuk. A túlélés egyetlen módja a harc, és amint megtanulják ezt a trükköt, lassan-lassan az egész természetüket megmérgezi. De ez nem természetes, ezért el lehetne dobni…
De vajon Darren képes lenne erre?
Az a fiú, aki itt tornyosul fölötte, aki úgy gyalázza meg testét, ahogy többé senki sem tudja…
Lehetetlen, hogy bármit is megbánjon.
Érzi a nyakára fonódó ujjakat, ismeri ezt is….
Először nyitja ki a szemét.


Sohasem fájt neki még így semmi sem az életben. És most, itt a fiú alatt, hirtelen annyi minden jut az eszébe. Hogy Ő már nem szaladhat haza sírva…nincs kihez szaladnia, hogy ezt soha senkinek nem mondhatja el, tönkretenné az egész életét…
Egy másodperc alatt ereszti el fogaival a másik ajkát …vagy ami inkább megmaradt belőle.
Elcsukló hangon zokog fel, ő ezt nem akarta, Ő ezt nem …nem…
Peregnek a könnycseppek az arcán. Hisztérikusan nevet fel, de valami úgy látszik ezen a napon megszakadt benne.
- Most húztad át a Nagyúr egyik fontos tervét … úgy fogsz bűnhődni ahogy senki ezen a világon, és én ott leszek ..ott leszek …érted?!
Elfordítja oldalra a fejét. Ott fekszik szinte meztelenül egy halálfaló alatt.
Ott fekszik megalázottan, és lelkének egy darabjával meggyilkoltan.
Hiszen Voldemort kérte tőle, hogy ne veszítse el ártatlanságát, mert szüksége lesz rá egy küldetése folyamán.
A szájában maradt kis ajakdarabot oldalra köpi. A festék a szemén elmosódik a könnyek hatására. Mintha egy porcelán maszk hullana a porba.
Csak egy gyenge lány …egy gyenge 17 éves lány. Egy lány, aki apja emlékére csatlakozott a halálfalókhoz, azért, mert azt hitte, hogy egy szörnyeteg, és befogadó csapatra vágyott….egy lány, aki olyan pofont kapott most az élettől, amit talán sohasem fog tudni kiheverni.
Egy lány…
Nem angyal…nem démon…
Halandó…
Csak Ő…
Tya.
- Egyszer megöllek….
Bukik ki belőle a mondat…halkan, sírós hangon…nem akar már beszélni.
Miért kell megfelelni az embereknek? Miért kell úgy tenni ahogy Ők elvárják? Miért kell egy olyan embert látni a tükörben reggelente, aki nem is hasonlít arra aki éjszaka volt? Miért?


Csak legyen már vége…

Nem érdekel a kínja, nem érdekel a nyomora. Egyedül csak az érdekel, hogy most az egyszer végre valaki móresre tanítsa. Természetes, hogy én akarok ez a személy lenni, természetes, hogy én akarom megalázni. Na nem nagyon.. csak éppen annyira, amennyire lehet. Hogy soha az életben ne felejtse el ezt a mai napot és azt, hogy mindig vannak a tetteinknek következményei. Talán legközelebb már nem lesz ilyen felelőtlen, talán legközelebb majd nem akarja megjátszani a nagylányt, a nagyszájú piroskát, aki mindenki felett áll.
Igazából egyáltalán nem értem, hogy konkrétan hogyan is gondolta ezt az egészet. Ha már Halálfaló, vagy legalább is az lesz hamarosan.. legalább lehetne valamivel körültekintőbb. De nem, ő egyáltalán nem az. Most pedig szenvedni fog, nagyon szenvedni.

Ujjaimmal vadul szorítom torkát. Milyen furcsa érzés. Erőteljes szorításomnak hála az élete immár ténylegesen a kezemben van. Érzem szívének lüktetését hüvelykujjam alatt, és tudom, hogy csak egy erőteljes szorítás kellene ahhoz, hogy az az éltető ütem egy pillanat alatt örökre elnémuljon. Eközben persze ő is rájön, hogy valójában én vagyok az, aki az életéért felelős. Elengedi ajkaimat, igaz nem úgy, ahogy én szeretném. Mivel ezt megteszi én is váltok..
Két kezem a lábaira téved, majd ahogy hallom a húsom szakadását, ajkaimnak egy apró leváló darabjának sercenését vadul belemarkolok a combjába. Körmeimet belemélyesztem hófehér bőrébe, talán olyan erővel, mint amilyet még soha nem alkalmaztam, pláne nem nőkkel szemben. Ezen a tudaton nem különösképpen akadok fenn, hiszen a mai nap történéseit teljes mértékig megérdemli. Ilyen az élet, állandóan csak a csalódások…

Egy erőteljes lökéssel még  mélyebbre hatolok benne, immár nem érdekel hogy mekkora fájdalom ez a számomra. Igen, fájdalom, hiszen a jól irányzott rúgásával elintézte, hogy még legalább egy hónapig teljes mértékig terméketlen legyek. Mondjuk annyiból jó ez a dolog, hogy legalább nem kell egy gyermek felbukkanásától tartani. Esélytelen, hogy elmenjek. Hála neki, és a kedves mozdulatainak. Végül is nézem a dolgok jó oldalát. No problem, no para.. és minden ami ehhez kapcsolódhat.

Minden egyes mozdulatomnál, mely közelebb visz  hozzá az arcára nézek. Látom a feltoluló könnycseppeket, melyek egy idő után, már egyáltalán nem teketóriáznak, egyszerűen legördülnek arcán, lemosva a vörösen világító vért. Hmm..
Sajnáljam? Nem..
Szánjam? Igen..
Nem tehetek róla, nem tudok vele együtt érezni Egyszerűen képtelen vagyok rá, egyszerűen nem megy. Lehet, hogy mindez azért van, mert elszakítottam és gondosan elzártam minden egyes érzelmi szálat a lelkemben, a szívemben. Ha mos lenne még bennem érzés, valószínűleg leugranék róla és mint egy pincsi kutya úgy mennék megállás nélkül utána, hogy hibáimat jóvá tegyem. Ám ezt a hatalmas változást tőlem hiába várja.

Kínjai közepette hangosan felnevet, már-már a hisztéria és az őrület mezsgyéjén. Hallgatom szavait, amit a Nagyúrról mond, nem tagadom, egy pillanatra megtorpanok. Persze csak azért, hogy újult erővel egyesítsem testem a testével. Eközben én is hangosan felnevetek.
- Ugyan mi terve lenne a te ártatlanságoddal és a te testeddel a Nagyúrnak? Kinek kell a te ártatlanságod, ami egyáltalán nem létezik. Ne mondd nekem, hogy  bárki is vevő egy szűz kurvára! – mondom neki a már megszokott lenéző stílussal, majd ismételten meggyötröm. Kezemmel  immár a haját veszem célba. Dús loboncába mélyen belefolyatom ujjaimat és a tincseket egy erőteljes simítással tapogatom végig.
- Tudod, ha nem lennél ilyen, talán ez a mai nap sem történt volna meg.. – fenyegetem meg, majd végignézem, ahogy az egész élete hála nekem darabjaira hullik. Látom a fájdalmat, a dühöt, hallom, hogy meg akar ölni.. és ezen egyáltalán nem csodálkozom. Állok elébe. Bár lehet, hogy ismét ő fog rosszul járni.

Mivel már eléggé szenved, egy gyors mozdulattal lemászok róla. Megigazítom a nadrágomat egy lassú mozdulattal, majd a földön heverő ingemért nyúlok. Finoman letörlöm arcomról a vért, ajkamhoz inkább nem is érintem hozzá a kellemes anyagot, hiszen az darabokban van, érzem, hiszen sajogva fáj. A vörössé vált inget ezek után a földön fekvő lányra dobom. Pont úgy, hogy az melleit, esetlegesen lábait is eltakarja.
- Szerintem öltözz fel, még megfázol a végén! Ja igen.. Tartozol egy inggel, hiszen ez is miattad ment tönkre! Mivel úri kislány vagy, gondolom ezt a márkát, ezt az árkategóriát is megengedheted magadnak.. Tudod hol találsz! Mardekár.. 7. évfolyam! Még..! – azzal egy fintorral az arcomon lassú léptekkel távozom és hagyom magára Őt, hogy összeszedje darabjaira hullott önbecsülését, és saját magát, lelkét, testét.

Lépteim halkan koppannak a plázs kövein, majd pont olyan gyorsan szívódok fel, mint amilyen gyorsan még pár órával ezelőtt megjelentem.

Valami nincs rendben …
Valami nagyon nincs rendben.
Mit követett el az életben, hogy ezt érdemli? Hogy úgy bánnak vele, ahogy egy utcára vetett kutyával szoktak? Miért van az, hogy valaki állandóan Atlasszá válik? Hogy olyan dolgokat kell elviselnie, amik egyáltalán nem igazságosak.
Ez lenne a vége mindennek?
Megalázottan fekszik, véresen, meggyalázva teste lelke, szíve darabokra hullva, és egyszerűen nem akarja már kinyújtani a kezét a végtelenbe, hogy a darabok után tapogatózzon. Lenne értelme összeragasztani őket, amikor amúgy nem is létezne?
Háta felhorzsolódik a durva lökések hatására, nem meri kinyitni újból a szemét. Hihetetlen milyen érzés mikor az egész testben fájdalom pulzál, ekkor derül ki, hogy mennyire törékeny egy emberi test és mennyire érzékeny. Ha a teste egy idő után el is felejti ezt az órát, lelke sose fogja tudni megtenni.
Próbálja visszatartani a könnycseppeket, de csak annyit ér el ezzel, hogy majd megfullad tőlük, hogy úgy marják torkát, mintha sósavból lennének.
Nem adhatja meg azt az örömöt, hogy lássa kínlódni .. ám hiába, nem tud parancsolni saját testének, nem tudja azt mondani, hogy elég, ne reszkess…
Sikítana, mikor ismét belémarnak az ujjak, ám már nem teszi. Nincs értelem, nem segít ezzel magán.
A nyakára fonódó ujjak tüzes vasként égetik finom bőrét, és megfordul a fejében, hogy szorítsa meg erősebben csak legyen már vége, az isten szeremére legyen már vége ennek az egésznek. Csak ne kelljen többet szenvednie…
Ez lenne a vége mindennek?
Ajkai remegnek, szemét marja a festék. Érzi és tudja, hogy egész testét szinte vér borítja…sajátja keveredik ezzel az őrültével.
Nem…ez nagyon nem jó…
Fááááj.
Nem akar felkelni innen, ha végeztek. Nem akar felkelni, aludni akar, csendben, magányosan, többé fel nem ébredni. Többé nem érezni ezt a kínt. Ezt a szégyent, ami jobban őrli, mint a sebhely a nyakán, combján és hátán.
El akarja rántani a fejét, mikor hajába túrnak azok az átkozott ujjak. Ne érjen hozzá…ne, ne és ne.
„Akkor is ilyen leszek, mikor az utolsó átkodat mondom ki az életedben, akkor is ilyen leszek, mikor az utolsót rúgom beléd, mikor büszkén felszeged a fejed, hogy szembe nézz a legnagyobb ellenségeddel…a halállal. Akkor is ilyen leszek. Ez a büdös ribanc fog téged egyszer porrá alázni.”
Lemásznak róla. Már nem akarja hallani ezt a hangot, hallgasson már el az istenért. Az ing rajta landol….a véres anyag. Zokog.
Érzi a másik parfümjét és émelygés fogja el. Soha többé nem akarja érezni ezt a parfümöt…ki akarja köpni, mintha csak lenyelte volna.
Magzatpózba zsugorodik.
Ez lenne a vége mindennek …
Úgy sír, mint egy ötéves. Úgy, mint akiben végleg megszakadt valami. Fel kéne állnia, de nem megy. Nem képes rá.
Lerántja testéről az a nyavalyás inget, valahova messzire hajítja.
Hosszú idő telik el, míg ott fekszik. Mintha halott volna, de mellkasának lassú tánca rámutat, hogy még él. De miért?
Lassan ringatja magát a kihűlt köveken, és még mindig nem meri kinyitni a szemeit. Nem mer szembenézni a valósággal.
Fájdalom…
A világ sosem lesz jobb és szebb.
Eltelik egy óra mire feltápászkodik, kisírt szemekkel, négykézláb mászik el a széttépett melltartóért és ingért, majd tovább az elhajított varázspálcáért. Azon se csodálkozna, ha a bűbáj nem sikerülne, de megvalósul, s fehér anyag összeforr. Lassan veszi fel, mintha minden egyes mozdulata óriási nagy erőfeszítésbe kerülne. Egy újabb bűbáj, s az arcára száradt vér eltűnik, a többit majd benn lemossa. Tovább kell mennie …. Tovább … de merre? Miért ne álljon meg? Ki miatt haladjon tovább? Mielőtt elérne a plázson kívülre, elhányja magát.
Felrémlik neki egy-két kedves arc…
Tovább sétál.
Nem szabad sírnia…
Zokog…
Ez lenne a vége mindennek?
Ez lenne a vége mindennek…


//Köszönöm a játékot, mint user hálás vagyok neked, hogy segítettél, mint karakter pedig a bosszúra készülök. Köszönöm, élvezet volt a reagjaidat olvasni, azt, hogy minden ízében ismered a karaktered és nem félsz őszintén kijátszani. Köszönöm//

RAY;;

Belegondolni sem merek, hogy mi lenne, ha a barátai elkezdenének cseszegetni, így elsőként rohanok ki a bűbájtanteremből, s igyekszem viszonylag feltűnés mentesen az asztalára csúsztatni a papírfecnit. Akkor leszek bajban, ha olyan észrevétlenre sikeredett, hogy egyszerűen kidobja, bár... Annál azért jobban ismer. Vagy, ha nem, az abból is ki fog derülni, ha egyszerűen nem tudja értelmezni az üzenetemet, mivel elég titkosra sikeredett. Mert, ha már titkos találkozó, akkor a meghívás se egy mezei kis Höh, gyeremá'-ból álljon. Vagy ez csak nekem ilyen egyértelmű?


Duplacsavar. Az életben senki sem hívott Loonak, még kimondani is szörnyű, de talán így még sejtelmesebbre sikerült és akkor már megérte. A másik, ki az a szerencsétlen, akinek esemény az, ha puskázik, ráadásul Binnsnél? McGalagonynál még megértem, sőt, az már-már műveszet számba is menne, de ott... Szerintem pont ezért is jegyezte meg nagyon, ő közel sem olyan gyáva, mint én.

Lassan felderengenek előttem a fehér kövek, így hátrapillantok. Senki, illetve szinte mindenki, de nem az, akit én keresek. Amint odaérek, azonnal be is foglalok egy padot, a lábaimat is felhúzom, hogy még véletlenül se akarjanak ideülni a beszélgetni vágyók. Tessék szépen más helyet keresni, én itt várok valakit! Egy darabig csak az embereket fürkészem, majd kénytelen vagyok átgondolni a dolgokat, sajnos hátránya is van a semmittevésnek.

Ott van Ray, aki macsó is, mardekáros is, szinte a legjobb párasítás, a másik oldalon meg ott virítok én, a csendes, mindenbe beletörődő kislány, és mégis... Második óta elválaszthatatlanok vagyunk, illetve elválaszthatatlanok lehetnénk, ha egy házba tartoznánk és a barátaink képesek lennének legalább megmaradni egy légtérben. Persze, az élet nem lehet ilyen egyszerű, hogy is képzelhettem? De ebbe már rég beletörődtem, most valami egész más miatt hívtam ki beszélgetni.
Világéletemben elhatároltam magam mindentől, ami politika és aminek bármi köze van a sárvérű-aranyvérű ellentéthez és ő is viszonylag semlegesnek mutatkozott ebben a dologban. A gond az, hogy tavaly év vége óta meg akartam kérdezni, hogy mit is gondol a Sötét Nagyúr visszatéréséről, csak mikor odajutottam, valahogy mindig elment a bátorságom. Nem könnyű ám felhozni valamit, ami olyan potenciális ellentéteket szülhet, hogy akár egy barátság széthullását is okozhatja. Viszont mindig őszinték voltunk egymáshoz, igazából nem is hiszem, hogy bármi baj lehet, de attól még nem egy vidám téma, és azt sem tudom, hogyan fogok tudni egyáltalán belekezdeni. Egy valamit viszont elhatároztam: nem hagyom, hogy anélkül váljunk el nyárra, hogy végre tisztáztuk volna ezt az egészet. Nem tudnám elviselni, ha jövő évben egyszerűen átnézne rajtam, csak azért mert nem beszéltük át, csak azért, mert egy nyár alatt nem volt senki, aki a másik oldal felé próbálja taszigálni.

Az egyik legrendesebb srác, akit ismerek, bár hajlamos ezt nagyon ügyesen titkolni. Mégis, ilyeneken kell gondolkoznom? Valami rosszul működik ebben a világban, villan belém, mikor végre megpillantom közeledő alakját és próbálok egy kis vidámságot erőltetni magamra. Nem is olyan nehéz... Süt a nap, kék az ég, mi meg gyerekek vagyunk.

Mel:.



Loo? Ki másra is asszociálhatnék az asztalomra került kis papírfecni elolvasása után, ha nem Melre? Végül is nem sok embert lehet így becézni, és annak ellenére, hogy én jobb szeretem a neve legegyszerűbb változatát használni, még tudom, hogy mi az, amit nem szeret. Igen, néha így hívom, ha piszkálódáshoz van kedvem, de mivel pontosan tudja, hogy ez csak a kényszeres, mardekáros jellemem miatt van, nem haragszik.

Hogyan is lehetne haragudni rám? Ez talán egy kicsit túlzás... Na jó, épp ellenkezőleg, marha könnyű rám haragudni, mivel nincs mindenkivel szalonképes stílusom, csak azzal, akiről úgy gondolom, hogy megérdemli. (xD) Ami azt jelenti, hogy vele természetesen egész kedvesen viselkedek.
Általában mindig gyorsan kispurizok a tanteremből, főleg mert általában a felénél megunom az egészet, és már azt kívánom, bárcsak kimehetnék, de most néhány pillanatra szükségem van, hogy értelmezzem a kezem ügyébe keveredett papírfecnit.

A memóriámmal semmi gond nincs... általában, de csak nem jut eszembe, hol is volt az a bizonyos ott. Mivel csak egyetlen egy tippem van, ami úgy dereng is, szóval amint összeszedem a cuccaimat az ajtó felé veszem az irányt, néhány diákot arrébb tessékelve onnan.
Mivel a folyosón képtelenség észrevétlenül sietni, meg sem kísérelem a dolgot, és csak nyugodtan szedve a levegőt, sétálok el arra a bizonyos helyre, ami az én fejemben nem más, mint a plázs...
Perceken belül már a fehér kővel burkolt kis területen találom magam, ami mint mindig, most is zsúfoltan van az emberekkel.
Hamar sikerül felfedeznem Melt az egyik kovácsoltvas padon elhelyezkedve. Apró mosoly szalad a szám szélére, és magabiztosabb léptekkel indulok el a Hugrás lány felé. Annak ellenére, hogy nem a legtöbb időt töltjük együtt, talán főleg a házaink miatt, egyáltalán nem érzem, hogy ez akadályozná a barátságunkat.
  - Mi volt ilyen sürgős?  -  Kérdezem tőle mosolyogva, nem abban a megszokott, számon kérő hangnemben, bár igaz, azonnal a lényegre térek... Ez annak köszönhető, hogy fogalmam sincs, mire fel kellett épp ide jönnünk. Lehet, hogy semmiség, végtére is nőből van, nekik pedig mindenre meg van a maguk sajátságos indokuk.
A cuccaimat ledobom az asztal tetejére, én pedig - ha engedi, ha nem - arrébb tolom a lábait, és vele szemben helyezkedem el.

RAY;;

Vigyorogva veszem tudomásul, ahogy helyet csinál magának - megjegyzem, az én káromra -, és csak utána kezdek bele a mondandómba. - Miből gondolod, hogy sürgős? - kérdem tettetett és meglehetősen túljátszott értetlenkedéssel, mivel most, hogy végre kettesben maradtunk, a hangulatom egy csapásra jobb lett. Mindenki máshogy fejezi ki.
Nem is lesz olyan nehéz, mint gondoltam, mégis mit képzeltem róla? Hogy majd pont ő áll be a gonoszokhoz? Látatlanba az ember hajlamos sokkal rosszabbat feltételezni, mint ami reális lenne - állípítom meg.

- Hogy tetszett a szupertitkos levelem? - Ez a fejemben valahogy úgy hangzott, hogy "na és mit gondolsz a halálfalókról?", de kimondva nem éppen sikerült úgy, ahogy terveztem. Persze, nem árt egy kis bevezetés, mielőtt rátérek a lényegre, ezért felhozom az egyik szokásos témánkat, ami némiképp kapcsolódik is a találkánk tárgyához. - Nem akartam óra után odamenni, tudod... Még mindig nem tudnak beletörődni, hogy egy hozzám hasonló lúzerrel töltöd a szabadidőd egy részét? - A mardekárosok mardekárosok. A hugrabugosok hugrabugosok. Szépen elhatárolódott kis közösségek, viszont, ha egyszer keverednek, afölött képtelenek szemet hunyni. Persze, ebből a szempontból rosszabb lenne, ha griffendéles lennek, de összesítve mégsem, hiszen az mégis csak egy presztízs.

- Meg, hát van itt egy másik dolog is, amire kíváncsi vagyok. - Szép volt, most már nem visszakozhatok, meg hát, ha ő is ilyen gyorsan és céltudatosan kérdezett, akkor nekem is illik hasonló tempóban reagálni - persze csak magamhoz képest.- Tudod, mostanában egyre többet beszélnek, illetve suttognak a Sötét Nagyúrról, meg arról, hogy hamarosan átveszi a hatalmat, hogy aki ellenáll az halott ember, meg ott van az a sok támadás a muglik és mugliszületésűek ellen... Még sosem beszéltünk róla, annak ellenére, hogy mindent elmondunk egymásnak. - Nem fogok rákérdezni semmi kényelmetlenre, nem akarom, hogy vallatássá váljon a beszélgetés, csak kíváncsi vagyok mi a véleménye és, hogy vannak-e tervei. Természetesen lehetetlen, hogy valaha is egy legyen közülük - nem is tudom, hogy fordulhatott meg egyáltalán a fejemben?

Mel:.


Megrándítom a vállaimat, de bármennyire is próbálok semlegesnek tűnni, a mosoly mindig az arcomon ragad, ha vele beszélgetek. Őszinte embernek mondanám magamat, ha az ő szemszögéből kéne véleményt nyilvánítanom, de ezt az ismerőseim többsége még csak nem is sejti. Talán annyiban tudják, hogy őszinte vagyok, hogy a másokról alkotott véleményemet kertelés nélkül megmondom, de jobban belegondolva komolyabb dolgokról senkivel sem szoktam tárgyalni.
  -  Csak... mert úgy elrohantál.  -  Egy pillanatig elgondolkodok rajta, de inkább nem firtatom tovább ezt. Itt vagyok, mert sikerült - természetesen - megértenem az űbertitkoslevelét.

Mardekáros vagyok, köztudottan nem egy angyal, és ha akarnám, se bírnám kimondani, hogy jó ember vagyok, mert ennek az ellenkezőjét számtalanszor bebizonyítottam már. Persze, ezt mind Melore sem tudhatja, mert néhány dolog olyannyira mélyen van elrejtve, hogy sosem hoznám fel szívesen.
  -  Nem olyan rossz. Néha te is tudsz ravasz lenni.  -  Kacsintok rá, és küldök egy kisebb fajta gunyoros félmosolyt is mellé.
A kérdése kicsit elbizonytalanít. Vajon én vagyok a bolond, hogy tényleg egy hugrás lánnyal töltöm az időm nagy részét, arról nem is beszélve, hogy az a lány, akit már jó ideje kinéztem magamnak szintén a sárgák közé jár... Nincsen velem semmi gond, és talán épp ez a baj. Hogy én nem vagyok Halálfaló alkat... na ja, hogy is lehetne bárki is az, az én külsőmmel?
De ez még mindig nem azt jelenti, hogy jó vagyok.
Jó és rossz...
Nem akarok választani, és talán jobb is, ha nem fogok, de Mel tekintetét fürkészve már érzem, hogy valami nem teljesen kóser.
  -  Tulajdonképpen...nem.  -  Nem hazudhatok neki, és az igazság persze az, hogy nem hogy nem jó, sőt, rendesen rossz szemmel nézik, hogy Hugrás lányok körül mozgok. Na de istenem... A zöld lányok, na nem, mintha annyira bajom lenne velük, de mégis.  - De ezt pontosan tudod. Meg azt is, hogy nem érdekel.  -  Újabb mosoly, ami inkább afféle bizalomgerjesztés, cseppet sem a boldogságom jele, mert nem örülök ennek a ténynek.

Gondolhattam volna...
A másik dolog, már kezd nekem gyanús lenni, de utána persze gyorsan le is darálja, mire gondolt pontosan, pont arra, amire én számítottam, és amit reméltem, hogy nem fogunk felhozni. De ez van. Az a szörnyű tény, hogy a világunk nem biztonságos, és vagy hős mártír leszek, aki a jó oldalra áll, vagy átállok a Nagyúrhoz, kissé aggasztó. Főleg, mert nem akarok meghalni...
  -  Igen...  Va-va-vagyis nem tudom mire akarsz ezzel kilyukadni. Azt hiszed, hogy én is...? -  Nem hazudok. Egyáltalán nem. Vagy csak magamat győzködöm azzal, hogy őt is győzködöm? Ez is hülyeség. Szimplán hülyeség. Lehet, hogy nem szimpatizálok a Griffendéles csodatrióval, de ez még nem jelenti azt, hogy nem maradhatok a két szélsőség között valahol.

RAY;;

- Héé, ki mondta, hogy nem vagyok ravasz? Nagyon is tudok cseles lenni, sőt, néha kifejezetten jók a trükkjeim! - Miért is kéne kibírnunk két percet anélkül, hogy ne kapnánk össze valamin? Csak visszavigyorgok rá, inkább nem kezdem sokadszorra ecsetelni, hogy ugyan olyan jó helyem lenne a mardekárban, mint a hugrabugban. Nem számít, hogy még én sem hiszem el, vitatkozni üdítő, főleg olyan emberrel, aki tudja hol a határ és véletlenül sem kell komolyan venni. Mondanám, hogy másokkal nem is érdemes, de mások nem szoktak velem szóba állni, szóval ezt akár át is ugorhatjuk.

Mondjuk még mindig rejtély számomra, hogy, hogy is sikerült fenntartanunk ezt a barátságot már vagy négy éve. Két ennyire különböző ember szinte lehetetlen, hogy megférjen egymás mellett, még akkor is, ha olyan divatos mostanában ez az ellentétek vonzzák egymást dolog. Nekem aztán senki nem fogja bebizonyítani, hogy jobban el tudok beszélgetni egy öntelt, hígagyú taplóval, mint egy kedves, szerény és megértő háztársammal, az már megint más kérdés, hogy abban meg nincs túl sok izgalom. Ray egy másik kérdés... Na, nem mintha ezek a rossz tulajdonságok illenének rá, de hát ő sem egy angyal. Ennek ellenére itt vagyunk, talán kár is filozofálgatni, mégis, akármikor összetalálkozunk kénytelen vagyok elgondolkozni rajta, hogy vajon mi tart minket össze? A szentlélek, nagyjából ennyi, és mégis milyen jól meg tudjuk érteni egymást.
- Hát, azt hiszem nem tudjuk átformálni a gondolkodásukat, szóval, csak örülök, hogy nem tudnak befolyásolni. - Mert tényleg, a világ néha ilyen egyszerű is tud lenni, amit imádok. - Mert azért, valljuk be, nekem sokkal egyszerűbb a helyzetem: melyik hugrás szólna be nekem, hogy ciki zöldekkel barátkozni? Neem, az sokkal inkább menő.

Sokkal egyszerűbb lett volna fel sem hozni, bele sem kezdeni, de már nem vonom vissza, mert igazából nem is bántam meg.
- Dehogy is! - vágom rá gyorsan, nem akarom én vádolni semmivel, de megvan benne a lehetőség, hogy zseniális feketemágus legyen és talán ezt ő is tudja. Van hozzá elég határozott és tehetséges is, bár nem hiszem, hogy valaha is képes lenne embert ölni. Illetve... biztos, hogy nem lenne képes!
- De mardekáros vagy, nálatok biztos nagyobb a nyomás, hogy kötelezzétek el magatokat valamelyik oldal mellett. Igazából csak kíváncsi vagyok arra mit gondolsz: ha háború lesz beszállsz vagy inkább kívülről próbálod meg szemlélni az eseményeket? - Nem tudnám elképzelni másik oldalon, mint ahol én állok, szóval erről meg se kérdezem. Bizalom, azt hiszem így hívják.

Mel:.


Természetesen nem hiszem el, hogy valóban így lenne a dolog, csak gúnyosan bólintok párat, amolyan "jólvan, persze" stílusban, nehogy a végén nagyon magára vegye a hugrás lány. Vagy talán csak puszta kedvességből, ezt behatárolni igen nehézkes dolog lenne. Nem... Kedves még sem lehetek, annyira azért nem rontotta meg Mardekáros énemet a sárga házból való lányzó...

A másik meg pláne nem. Nem, főleg azért, mert valahogy még ha szándékosan is kedvesen szeretnék vele viselkedni, mindig valami baromság bukik ki belőlem, valami gúnyos, valami bunkó, vagy szimplán értelmetlen.
Tűnj el a fejemből!
Francba. Már megint sikerült néhány kósza pillanatig elkalandoznom, és ilyenkor természetesen az következik, hogy elpillantok Mel válla fölött, ami valószínűleg hamar fel is fog tűnni neki. De Ő ott van. Ott motoszkál a fejemben, és néha képtelen vagyok nem rá gondolni, még ha teljesen abszurd is a dolog. Remekül meg vagyok így is, szórakozás miegymás...
Tünéés!

Hirtelen pillantok vissza a velem szemben ülő lány arcába, megkeresem a pillantását, és próbálok teljesen értelmes fejet vágni, mintha mindvégig figyeltem volna rá.
  -  Senkinek sem lehet átformálni a gondolkodását. -  Állapítom meg nagy bölcsen, s újra eltekintek hol jobbra, hol balra, de most nem azért, mert valami jó csajt láttam meg, vagy mert nem érdekel Mel mondanivalója. Csak azért, mert tudom, hogy annak ellenére, hogy remekül álcázom az érzelmeimet, a kék lélektükreim mégis rejtegetnek valamiféle információt. Jobb elkerülni a félreértéseket...
  -  De te bízol bennem, annak ellenére, hogy mardekáros vagyok, és elképzelhető lenne az is, hogy egyszer csak meggondolom magam, és többet nem is szólok hozzád. -  Határozottan ijesztő ebbe belegondolni, de halálosan komolyan mondom. Legalábbis így tűnhet, de néhány pillanat múlva már halvány mosoly görbül a szám szélén, a jobb kezemmel pedig játékosan rácsapok a lábára.
  -  Az élet gyorsan változik Mel, ki tudja, mi lesz még. Én nem akarok kipurcanni.   -  Remek... Egyre közelebb vagy ahhoz, hogy elmondd neki: Hé csajszi, szerintem jobban járnánk, ha csatlakoznánk a Sötét Nagyúrhoz, mert Potter nem fog minket megvédeni.
Lehet, hogy félvér vagyok, ahogy ő is de... attól még nem vagyok egy muglifanatikus fajta.

RAY;;

Inkább nem kommentálom az arckifejezését, elégszer kaptam már tőle ilyet ahhoz, hogy tudjam nem kell és nem is lehet komolyan venni. Azt viszont annál szórakoztatóbb nézni, hogyan veszíti el a fonalat és kalandozik jó messzire. Mégis mi lehet vele? Máskor olyan... nem ilyen. Nem mintha zavarna, de sajnos a beteges kíváncsiságom újra előtör és azonnal meg is próbálok lehetséges megoldások után kutatni.
Talán van valami a családjával? Nem hiszem, még, ha jogos is lenne. Arra valahogy nem így szokott reagálni, nem mutatná ki ilyen látványosan, hogy valami eltereli a figyelmét. A tanulmányok is szóba jöhetnének, hiszen ő is most teszi le majd az RBFeket, de ez sem igazán stimmel. Elég intelligens ahhoz, hogy ha valamit nem ért akkor ne hónapokig rágódjon rajta, ahelyett, hogy megkérdezné. Nem úgy mint én, bár esetemben ez inkább a bátorsággal - vagy inkábbannak hiányával - hozható összefüggésbe.

Igazából egyetlen okot tudnék, ami eléggé le tudja kötni ahhoz, hogy - még - rám se tudjon igazán figyelni. Lehet, hogy Ray szerelmes? Volt már ilyen, nem is egyszer, hiszen tinédszerek vagyunk, vagy mi és csak én vagyok olyan génhibás, hogy az ilyen élményeim hiányoznak. Azt hiszem nagyon sok mindenért irigylem őt. Mardekáros, van egy viszonylag kiterjedt baráti köre és, ha igaz, még egy újabb lány is van a láthatáron. Amint kicsit könnyebb témák felé kanyarodunk, biztos rákérdezek.

Én filozofálgatok, ő meg furcsa kijelentéseket tesz. Mindketten nagyon a toppon vagyunk ma.
- De persze ilyen nem fog történni, mivel annyira imádsz engem, hogy képtelen lennél nélkülem élni, igaz? - Vagy nem, a lényeg, hogy ilyen komolytalan formában könnyebb megfogalmazni a dolgokat, így valahogy elvesztik a súlyukat, amiből csak nagyon ritkán lehet baj.
Úgy látom ő is azon van, hogy oldja a hangulatot, hiszen sosem bírjuk sokáig a lelkizést, ha meg erőltetjük, abból semmi jó nem sülhet ki.
- Mondjuk, nem kipurcanni sokféleképpen lehet... - Amint kimondtam, már legszívesebben vissza is szívnám. Ez olyan mintha kételkednék benne. Pedig nem. Ugye, nem? Legfeljebb nem áll az oldalunkra, de akkor már senkién sem, más nem történhet.

Nem jönne rosszul, ha most egyszerűen bevetné, hogy ki is az a titokzatos akárki akiről álmodozott, bár az is lehet, hogy teljesen félreértelmezem a helyzetet és csak a következő roxmortsi hétvégét várja, mert újfent beleszeretett Drubli fúvógumijába.
Mondjuk erre egy százaléknyi esély sincs, de nem szabad kizárni a lehetőségeket.
Nyitottnak kell lenni, minden szempontból.
Megérteni az álláspontját és ilyesmi. Miről is beszélek most pontosan?