Roxfort RPG

Múlt => Birtok => A témát indította: Mrs. Norris - 2009. 06. 03. - 21:23:57



Cím: A Merlin-szobor
Írta: Mrs. Norris - 2009. 06. 03. - 21:23:57
Egy hatalmas szobor a világ egyik legnagyobb és leghíresebb varázslójáról, mindenki atyjáról, a fantasztikus Merlinről.
A szobor mellett kisebb virágoskert kapott helyet és néhány pad, ahová a csöndre és napsugárra vágyó diákok bátran kiülhetnek tanulni vagy egyszerűen csak friss levegőt szívni.
Kedves kis hely egy meghitt találkának is.


Cím: Re: A Merlin-szobor
Írta: Kaylee Nelson - 2009. 07. 03. - 15:29:22
Nath


A Merlin - szobor. Sokat hallott már róla, de furcsamód, 4 év alatt még egyszer sem nézett el ide, hogy megcsodálja azt a híres embert, kőszoborként megjelenítve. Sokszor használta már káromkodásnak híres varázslóink legnagyobbjának nevét, de hogy ellátogasson kői mivoltjához, hát az még nem sikerült.
Kaylee lassú léptekkel, nyugodtan sétált a folyosók rengetegében, néha még a mai napig is eltéved, de aztán valami csoda folytán mindig sikerül eljutnia a megfelelő, előzőekben már célul kitűzött helyre. Hosszú, barna haja csillogva libeg mögötte, frissen mosva, kócosan is leér egészen a háta közepéig.
Egyszerű, térdig érő, világos sárga nadrágot húzott, hozzá egy szolid rövidujjút, aminek ujjai lazára engedve, egyáltalán nem tapadtak a lány karjaira.
A jó idő hatással volt Kaylee hangulatára is, ami még jobban megnövelte vidámságát, és életerejét is csak fokozni tudta. A birtokon haladva kedves tekintettel és csillogó, érdeklődő szempárral nézelődött, mintha most járt volna ott életében először. Álmában sem gondolta volna, hogy a Merlin - szobor környéke ennyire csodálatos. Virágoskert és azok a régies padok, amelyek az otthont idézték, megnevettették a lányt, aki megszaporázott léptekkel haladt az egyik pad irányába, ami éppen ránézett a színes kertre. A pad bal szélére huppant le, kezét a hozzá közel eső karfára engedte, hátát nekidöntötte a támlának, és haját bal vállára engedve, egyedül, de nem magányosan gyönyörködött az elé táruló látványba, úgy, hogy a szobrot még szemügyre sem vette.


Cím: Re: A Merlin-szobor
Írta: Nathaniel Frost - 2009. 07. 03. - 20:17:02
Kaylee

~Fenébe! Kell nekem ilyen selejtes vackokat vennem…
Ilyen, s ehhez hasonló gondolatok cikáznak a fejemben, miközben gyors léptekkel vágok át a birtokon. Ez még nem is lenne olyan szokatlan látvány, ha nem csöpögne belőlem vörös festék. Eddig sem néztek teljesen normálisnak, de most hirtelen úgy nézik ki, mint akinek a kezében felrobbant egy festékes vödör. Nos, az az igazság, hogy ez nem is áll olyan távol a valóságtól. Pedig épp új sikálni való falterületet akartam adományozni kedves Frics barátomnak, azonban úgy tűnik, hogy a fentiek nem akarják. Épp egy mugli festékszóróval bűvészkedtem, amikor az a szemét elpukkant a kezemben. Nem elég, hogy majdnem magam alá csináltam, de a benne lévő festék legnagyobb rész rajtam kötött ki, és nem a falon, ahogy az meg volt tervezve. Gondolhattam volna, egyszerűbb lenne pálcával, viszont nekem a saját kezemmel kell csinálnom! Na persze, amikor a múltkor ott rinyáltam, hogy miért kell nekem varázslat nélkül padlót sikálnom. Átkozom a bolond fejem, amiért ilyen balfék vagyok.
Mérgesen, szinte rohanó tempóban folytatom az utam. Egy felsőbb éves, bunkó Mardekáros röhögve mutogat felém, de rögtön leolvad a vigyor az arcáról, amint szembe találja magát a felé röppenő gumiláb-rontással. Szerencsémre egyedül van, így nem kell attól tartanom, hogy nekem ugrik a bandájával. Mert ezek csak falkában nagymenők, egyedül gyáva férgek. Tudván, szerencsétlen ellesz még egy ideig mire kitalálja az ellenvarázslatot, ezért kicsit már nyugodtabban lépkedek tovább. Legjobb öröm, a káröröm – tartja a mondás. Ez talán igaz is… Régen volt már, hogy csak úgy megátkozzak valakit, de ezek kihozzák belőlem az állatot! Egyre inkább ismétlem magamban a mantrát, amivel megpróbálom lecsillapítani háborgó lelkemet, gondolataimat. A legfontosabb most eltüntetnem a bizonyítékokat. El is égethetném a festékszóró maradványait, de rohadt büdös lenne, és a szagánál is nagyobb füsttel járna. Ezért úgy döntök, hogy inkább eldugom valahova. Rövid töprengés után a Merlin-szobor mellett teszem le a voksom.  Elég kihalt az a környék, meg hát senkinek nem tűnne fel, ha a szobor környékén elásnám ezt a szemetet.
Gyilkos sebességgel fordulok be a sarkon, nem törődve azzal, hogy bárkinek nekimehetek. Figyeljenek oda, nehogy már mindenre nekem legyen gondom. Eléggé antiszociális hangulatomban vagyok, szal’ most nem sok kedvem lenne emberek társaságát élveznem. Azonban ez irányú törekvéseim kudarcot vallanak, amikor az egyik közeli padon megpillantok egy lányt. Akárhogy is, nem akarok bunkónak látszani, ezért közelebb lépek hozzá.
- Szia, Szépségem! – szólítom meg legjobb modoromat elővillantva. -  Foglalt ez a hely?
Kérdezem, s ha nem, akkor helyet is foglalok. Az már más kérdés, hogy egy szobafestő mellettem elbújhatna, úgy nézek ki éppen. Ekkor bevillan, hogy egy egyszerű bűbájjal leszippanthatnám magamról a mázt, de lusta vagyok elővenni a pálcámat. S amúgy is, ha eddig égettem magam, most már nem számít.  Érzéseim szerint, sikerkorszakot nyitottam, hisz’ mostanában csak csinos lányokkal hoz össze a sors. No, nem mintha zavarna a dolog.


Cím: Re: A Merlin-szobor
Írta: Kaylee Nelson - 2009. 07. 04. - 08:13:37
Nath

A virágok szépségük mellett finom illattal is meglettek áldva, s ezt egy erre figyelmes, mások szerint is törékeny lányka hamar észreveszi. Sokáig csak nézi az ide - oda mozgó szálakat és annak még nyíló bimbójukat, vagy éppen már a szárnyra kapott, színes virágjukat. Az ücsörgés a friss levegőn jót tesz a léleknek, s bár Kaylee nem érez magában szomorúságot, vidámságát ezzel is csak fokozni tudja, hogy nem a sötétben gubbaszt, hanem végre kimozdult, és éli a szabad életét. Egyedül.
Éppen felállna, mikor furcsa, szinte már dühös lépteket hal oldalról, s mikor odapillant, egy ismeretlen dübörög oda mellé, de látszik rajta, hogy... igazából sok minden látszik rajta, a festékben fürdéstől kezdve az idegességig minden. Kaylee figyelmes pillantásokkal illeti, nagyon érdekli mi lelte szegény fiút, aki vörös a festéktől, látszik a feszültség az arcán, és ezer százalék, hogy most nem vágyik Kaylee társaságára.
- Szia - köszön nagyranyílt barnáival, mikor meghallja a " Szépségem " jelzőt, amit neki szánt az ismeretlen. Elképedve, kissé elvörösödve fordul el egy pillanatra, hogy Nathaniel még véletlenül se láthassa meg rajta a furcsa reakciókat, hiszen ez nem a fiú miatt történik vele, csupán a tény, hogy mit mondtak neki. Ismét bókoltak, vagy ez sem számít bóknak?
~ Talán mindenkit így köszönt. ~
Az arcpírt leküzdve, finom, szelíd mosollyal fordul vissza az ismeretlenhez, és kedvesen megrázza a fejét. Az a hely, mint ahogyan a fiú is látja, egyáltalán nem foglalt, de legalább friss társasága nem bunkó vele. Egyenlőre.
- Ülj csak le. - feleli a kérdésre, és tovább kémleli a virágokat. Teste ellazult maradt ugyan, de lélekben erősen elhúzódik a fiútól, már csak a biztonságos határai miatt is. Sosem lehet tudni, ki támad rá, itt a szépséges virágok között.
- Gondolom nem számítottál rá, hogy itt leszek. - mosollyal mondja, és ha szemfüles a fiú még a kuncogást is észreveheti a leányzó ajkain. - Mi történt veled, hogy ilyen kis vörössé alakultál át?
Érdeklődve kérdezi, hiszen nem látja a festékszórót, csak a fiú arcára összpontosít, tekintetére, azokra a furcsán kékekre, és a homlokára. Chris arccsontja fogta meg a leányzót, úgy néz ki, hogy Nathnak a homloka lesz a nyerő Kayleenél.


Cím: Re: A Merlin-szobor
Írta: Nathaniel Frost - 2009. 07. 04. - 09:40:21
Kaylee


Mint ahogy vártam is, hagyja, hogy letelepedjek mellé. Miután sikeresen elhelyezkedem, kéken izzó íriszeimet a lány arcára emelem. Úgy látom, zavarban van, legalábbis erre következtetek az arcán felvillanó piros foltocskákról. Tekintete hitetlenkedést sugároz, de rögtön el is kapja a fejét, nehogy ezt én is észrevegyem. Hááát… Ez nem nagyon jött össze neki, hisz’ rögtön kiszúrtam. Ajkaim magabiztos mosolyra húzódnak, miközben kényelmesen hátradőlök a padon. Még mindig nem száradt meg a festék, így szép, vörös nyomot fogok hagyni az ülőalkalmatosságon. Néhány másodpercig csend áll be a beszélgetésbe, amit a lány hamarosan megtör. Biztosan nagyon jól szórakozik szerencsétlen helyzetemen. El tudom képzelni, hogy milyen nevetségesen nézhetek ki. A csaj helyében már a földön fetrengnék a röhögéstől, de ugye ez nem illene egy ilyen szép hölgyhöz. S okos is, mert rögtön felméri jelenlegi helyzetemet.
- Nem igazán… - szólalok meg végül. Fél kézzel az arcomhoz nyúlok, és megpróbálom letörölni magamról a festéket. Azonban nem azt a hatást érem el, amit szerettem volna. Sikerül az egész képemet pirosra mázolni. – Tudod, hogy van ez… Az ember megunja a régi stílusát, és be akar újítani valamivel. Nos, én is ezt tettem.
Talán házat tévesztettem, hiszen mardekároshoz méltóan tudok füllenteni. Habár kétlem, hogy bárki is bevenné az előbbi mesémet. Kissé visszahúzódóan viselkedik, amit meg is értek. Fiatalabbnak tűnik nálam, ezért is lehetséges, hogy még nem ismerem. Mindig hitetlenkedéssel tölt el, hogy mennyi új arcot rejt ez az iskola. Ez is mutatja, hogy mennyire csak a saját évfolyamommal foglalkozom. Több százan járunk a Roxfortba, s botor dolog az képzelnem, hogy mindenkit ismerhetek. Ekkor villan be, hogy ismételten micsoda bunkó vagyok, hisz’ még be sem mutatkoztam, de máris letámadom.
- Nathaniel Forst, szolgálatodra. - ismét megpróbálkozom lehengerlő modorommal, ami rendszerint be szokott jönni a csajoknál. Arcomon letörölhetetlen vigyor világít, ezért most épp úgy nézek ki, mint egy génhibás hupikék törp. Valami mugli mesében láttam ilyeneket egyszer, bár akkor is csodálkozva néztem, hogy a szerencsétlen varázsló miért nem használja a mágiát a lények elkapásához. A varázstalanok mindig is nevetséges képet alkottak rólunk, aminek semmi köze nincs a valósághoz. Persze a Mágiaügyi Minisztérium rendkívüli figyelmet fordít a titoktartásra. Egyértelmű számomra, hogy csak a hatalmukat féltik, de akkor is. A rendes emberek képtelenek lennének felfogni képességeinket, s megint kezdődhetnének a boszorkányüldözések. Megrázom egy kicsit a fejem, gondolataim ismét elkalandoztak. Ez nem épp a legszerencsésebb mostanában, hisz’ hamarosan RBF-ezhetek majd. Az igazat megvallva, most is épp magolnom kellene, de ugye nekem van sokkal fontosabb dolgom is. Ekkor esik ki a festékszóró a zsebemből. Rémülten tekintek először a flakonra, azután a lányra. Nem tudom milyen származású, és hogy ismeri-e az efféle mugli ketyeréket. Hirtelen mozdulattal kapok utána, és próbálom meg eltüntetni a belső zsebemben több-kevesebb sikerrel. Remélem nem fog beköpni valamelyik tanárnak, mert mostani idegállapotomhoz már csak egy kis büntetés hiányozna. Na, az teljessé tenné a mostani hetemet. Elzavarom magamtól a felesleges gondolatokat, s immár teljes figyelmemmel a lányra összpontosíthatok. Még mindig nem tudom a nevét, ezért ezüstösen kék lélektükreimet az arcára szegezem, és tekintetem kérdően csillan.
- Megtudhatom a neved? – teszem fel a kérdést, ami ez idáig ott motoszkált a fejemben. Hm, talán hamarabb is eszembe juthatott volna, de úgy tűnik, hogy egyre kevesebb a működő agysejtem. Ajh-ajh, ez még nagy gáz lesz a vizsgáknál...


Cím: Re: A Merlin-szobor
Írta: Kaylee Nelson - 2009. 07. 04. - 10:19:54
Nath

Csak reménykedhet, hogy a névtelennek tűnő fiú nem vette észre arcának előzőekben való elszíneződését. Nem tudhatja, hogy Nathaniel szemfülesebb az eddig megismerteknél, s bár elfordul a sráctól, rohamosan kezd növekedni pulzusának dübörgése. Lázasan fordul vissza, s akkorra barnái már csak beszélgetőpartnere kényelembe helyezését szúrhatja ki.
- Lebuktam.. - suttogja maga elé nézve, egy pillanatra sem emelve fel tekintetét a fiúra, aki ezzel a vigyorával kissé nagyképűnek tűnik, és ha nem is az, annyi biztos, hogy élvezi a helyzetet. Élvezi azt, hogy zavarba hozta a negyedévest, élvezi, hogy magabiztosságával vörösségre kényszeríti a leányzót. Kaylee ha lehet mégjobban elpirul, úgytűnik már saját gondolatai is ellene vannak, és a vér csak gyűlik az arcában. Bőre elszíneződve mutatja Nathnak a lány zavarát, ami nem hogy múlna, csak sokszorozódik.
~ Mi jöhet még? ~
- Nem vagyok az a fajta, aki szeret zavarni... - kezd bele, szemei komolyságot tükröznek, és bár nem néz a fiúra, annak tudnia kell, hogy Kaylee őszinte - Tedd azt, amiért erre jöttél, és én nem láttam, nem hallottam semmit.
Amit a fiú megpróbált elhitetni a fiatal lánnyal, egészen tetszetősre sikeredett, a Hugrabugos felnevet a stílusváltáson.
- Jajj, vigyázz.. - nyúl a fiú felé, természetesen elkésve, ő már összekente magát, amin Kaylee jót nevet - Most úgy nézel ki, mint egy kis óvodás, nagyon édes. - nevet továbbra is, kellemes társasága kezdi feloldani lelkét, és már nem húzódik annyira, hagyja, hogy a lány élvezze társaságát, és ezt a napot. Teljes egészében.
Zsebéből előhúz egy zsebkendőt, - mivel mindenre allergiás, így az mindig van nála - és fenekével közelebb csusszan a fiúhoz. Két kezével széthajtja a papírt, szép lassan, mint általában, most sem siet sehova. Bal kezével finoman megfogja a fiú állát, jobbjával pedig kissé durvának érezhető mozdulattal felülről lefelé történő mozdulatokkal megtisztítja az arcot. A festék könnyen oldódik, hiszen csak egy pillanatig lehetett Nathaniel arcbőrén.
- Kész is vagy! - mondja boldogan Kaylee, szelíd mosolyával csúszik vissza az előző helyére. Nem pillant a fiú kék szemeibe, nem szeretne ismét elvörösödni, de tudja, ha most megszólal a megtakarított óvodása, nem tehet az ellen semmit. Semmit az égvilágon.
Kellemes társaságnak titulálja Frostot, hiszen csak ritkán beszél, és csak akkor, mikor igazán van mondanivalója. Nem fecseg, és nem kínos mellette a csönd. Magában örömtáncot jár Kaylee, miközben elmereng a virágok rengetegében, lábait megcserélve, balját helyezve a jobbra, a pad támlájának kényelmesen hátradőlve. Karjai a melle alatt összefonódva pihennek, hosszú haja betakarja mellét, vállait és hátát is. Szereti a haját, az az egyetlen magán, ami nem irritálja, hogy az ott van, hogy az létezik, hogy az úgy néz ki. A hajának finom illata van, leginkább eperhez hasonlítható, kellemes az érintése, és látványra is gyönyörű. Nem törik a vége, és nincs benne hiba. Az egyetlen dolog rajta, ami jó.
- Szia Nathaniel - fordul a fiú felé, aki ismét incselkedő szót biggyesztett bemutatkozása végére. Vigyorogva rázza meg a fejét, hiszen az előbb bemutatkozó nem is titkolja mennyire élvezi fölényességét a lány felett. Kaylee pillanatokon keresztül nézi a fiú arcát, miközben az elgondolkodva mereng önmagában. A csend most sem kínos, a lány inkább élvezi, mint feszeng, hiszen ez a pár másodperc, hogy éppen nem történik semmi, megnyugtatja a kedélyeket, vagy fokozza azokat, mindegy, kell az emberek között. Aztán..
- Merlinre! - neveti el magát a leányzó, jobb keze hasára csúszik, ajkai nevetősen tátva, és a flakonra néző szemeiben is a mosoly jelei csillannak. - Nem mondod, hogy mugli festékkel hancúroztál valahol a kastélyban?!
Kaylee egyre hangosabban és vidámabban nevet, kezdi úgy érezni, hogy nem tud tovább ülni, ha nem akar megfulladni a nevetéstől, ami egyre inkább hajaz röhögésre, mint nőies kacajra. - Apám mugli.. - teszi hozzá kedvesen, majd behunyja szemeit, hogy jobban kiélvezhesse a vidám pillanatot.
- Szóval azt akartad eltüntetni. - fejti meg a fiú titkát - remélhetőleg - a lányka, majd finoman mosolyra mozdítva ajkait, megnyugtatóan néz az ötödévesre. - Tőlem nem kell tartanod, veled vagyok, nem a tanárokkal. - mondja, majd körbenéz, hogy hova is tehetné azt a kis flakont Nathaniel, de nem sokáig nézelődhet, hiszen a mellette üldögélő érdeklődve figyeli arcát, miközben hangját hallatja.
- Kaylee Avila Nelson lennék - mutatkozik be lágyan, a távoli Merlin szoborra pillantva.. biztosan jól mutatna rajta az a flakon..


Cím: Re: A Merlin-szobor
Írta: Nathaniel Frost - 2009. 07. 04. - 11:41:55
Kaylee


Zavarban van. Még mindig. Amúgy szép arca egyre inkább felveszi a körülöttünk virágzó, piros virágok színét. Tekintetemmel egy pillanatra sem eresztem el, tudván, akkor megtörik a varázs. Nem, nem szórtam rá Imperiust, most a személyiségem varázsáról beszélek. Egyre jobban elvörösödik, s már kezdek attól tartani, hogy elájul. Szerencsémre ez nem történik meg. Pluszpontot jelent, hogy ha arra kerülne a sor, nem köpne be. Hamarosan azonban kezd kissé felszabadultabban viselkedni, és egy nevetést is sikerül kicsikarnom belőle. Magabiztosságom már az egekben szárnyal, de nem vagyok bunkó. Önteltnek sem mondhatnám magam, csupán megvan a kellő önbizalmam. Néha talán több is, mint kéne. Azonban ez hozzátartozik a személyiségemhez, ha akarnék, se tudnék rajta változtatni. De nem is akarok. Be kell vallanom magamnak, örülök, hogy összetalálkoztam vele. Mosolyom kiszélesedik, amikor ismét sikerül megnevettetnem a lányt. Pár pillanatig kotorászik a zsebében, s egy zsebkendőt húz elő. Nekem is lehetett volna annyi eszem, hogy azzal próbálom letörölni magamról a festéket, de hát nem volt. Közelebb húzódik, és megpróbálja letörölni a rám ragadt vörösséget. Önkénytelenül is behunyom a szemem, miközben ő erőteljes mozdulatokkal dörgöli az arcomat. Grimaszokat vágva próbálok elhúzódni, de mégis élvezem a közelségét. Lehunyt szemmel szívom be a hajának illatát.
~Eper? Hm, éhes vagyok…~ - asszociálok rögtön, s megint a kaja jut az eszembe. Miután sikerül elhessegetnem a gondolatot, újra felvillannak íriszeim. Az ismeretlen lány lehajtott fejjel próbálja megtörölni a képemet. Nem tehetek róla, újra sikerül mosolyt csalnia halovány ajkaimra. Talán túlságosan is feszélyezve érzi magát, s ezért nem akar a szemembe nézni. Hirtelen ötlettől vezérelve előre nyúlok, s kissé felemelem az állát, hogy végre találkozzon a tekintetünk. Karom visszahanyatlik az oldalam mellé, és eközben befejeződik a kis tisztítás.
- Köszönöm, Mami! – szólalok meg, majd felnevetek. – Kikérem magamnak! Szerintem már nézek úgy ki, mint egy kisiskolás.
A lány visszacsusszan eredeti helyére. Bizonyossá válik számomra, hogy szereti a természetet. Ha tippelnem kéne, akkor azt mondanám, hogy hollós vagy hugrás. Bár nem mintha sokat számítana, hogy melyik ház tagja, de akkor is. Felemelkedem, majd a közelében ülök le újra. Remélem, nem zavarja a közelségem, de biztosan ismét zavarba fog jönni. Már ránézésre fiatalabbnak tűnik, mint én, viszont Merlin adja, hogy ne legyek sokkal idősebb. Nem mintha érdekelnének mások véleményei, csak tudni szeretném, egy korcsoportba tartozunk-e. A vénasszonyos incidens után, én már nem merek semmiben megbízni. Kiesett festékszórómat meglátva ismét felkacag, amiből rögtön leszűröm, hogy tudja mi az. Egy leheletnyi pír jelenik meg az arcomon, amit remélem, még elfedd a dörzsölés által keltett. Kicsit kihúzom magam, majd rossz francia akcentussal beszélni kezdek.
- Hanchúroznih? Nhem-nhem. Feshteni ákártám egy phortrét Frics és a mhacskája szherelméhről. – felhúzott orral nézem, ahogy a csajt egyre jobban elragadja a vidámság. Jó ezt látni ezekben a borús időkben. Ezután visszaváltok az eredeti hanghordozásomra. – Valóban el kellene tüntetni ezeket, mielőtt rájönnének, hogy én mocskoltam össze a harmadik emeleti folyosót. Ha jól emlékszem a múltkor valami ujjszorítóval fenyegetett meg a macskabolond, s nem sok kedvet érzek magamban hozzá.
Már a gondnok említésére is furcsa grimasz jelenik meg az arcomon. Azonban van ennél fontosabb dolgom is. Mint például eldugni ezt a szart. Tekintetünk egyszerre villan a szemben lévő szoborra, miközben megtudom a hölgyemény nevét.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Kaylee! – szólalok meg végül hangosan, majd felpattanok eddigi helyemről, s Merlin bá’ felé veszem az irányt, hogy egy új sityakot adhassak neki. - Szép neved van.
Út közben előhúzom pálcámat, majd elgyakorlom a jól ismert mozdulatot. Huss és pöcc. Az elmormogott lebegtető-bűbáj hatására a festékszóró darabkái felemelkednek a balomról, és egy szép ívet leírva a varázslók hercegének fején landol. Valóban királyi méltóságot adott neki ez a kis „korona”. Lepillantva a ruhámra látom, hogy az még mindig tiszta festék. Kelletlenül pöccintek egyet a pálcámmal, s elismétlem magamban a Torgeo varázsigét.
Ennek hatására a varázseszköz porszívó módjára kezdi leszívni a rám tapadt mocskot. Néhány másodperc múlva, már eredeti kinézetemben tündöklöm. Eztán, mint aki jól végezte a dolgát, visszasétálok a padhoz. Letelepszem Kaylee mellé, és az arcát tanulmányozom. Mármint annak is azt a részét, amint nem takar a barna haja. Jobbommal előre nyúlok, s egy kósza tincset a füle mögé simítok. Így már sokkal jobban szemrevételezhetem.


Cím: Re: A Merlin-szobor
Írta: Kaylee Nelson - 2009. 07. 05. - 16:27:33
Nath

A zavar mindennapos ennél a leányzónál, de ezt természetesen nem tudhatja Nathaniel, mint ahogy azt sem, hogy ez mennyire támadhatóvá teszi a Hugrabugost. Nem feltételezi Nathről azt, hogy ezzel a felülettel, ezzel a támadható ponttal visszaélne, de nem szereti lelkét, azon belül is gondolatait kitükrözni az arcára kiülő két kis vérgyülemlettel. Gondolatai elszabadulva keringenek fejében, egyik felől Nath furcsán szép szemei, másikon pedig a legnagyobb félelme: a bántás áll. A nevetés, a kislányosan vidám kacaj mégis könnyen csúszik ki ajkai között, nem gondolva olyasmikre, hogy mi történhet akkor, ha Nathaniel bejelenti, az egész csak egy vicc volt, ő még ismerkedni sem akar, és Kaylee egyébként is időpazarlásnak tudható csak be számára. Mert ezt a lány megértené. Önbizalma nagyon kicsi, és hiába próbál rajta javítani, valahogy nem sikerül neki. Zavarát is ennek köszönheti, hogy fél a bántalmaktól, amik valójában nincsenek is. Nevetséges rettegés, mely óriási galibákhoz vezethet.
Mikor a fiú lehunyja szemeit, és elhúzódó grimaszokat ölt fel még piros arcára, Kaylee felkuncog magában, de mindezt csak gyorsabb szuszogásával adva Nath tudtára. Kedvesnek tartja, hogy padszomszédja hagyja, hagy tisztítsa meg mugli módra arcát, mikor egy pálcamozdulattal is véghez vihetné ezt a kisebb tisztogatást. Nem ártana a nadrágjáról sem leszednie a festéket, ám ez nem zavarja a lányt, sőt, megnevetteti, és segíti az emberismeretben.
Hosszú ujjaival ráfog a fiú állára, és arccsontjára, hogy úgy tudja mozdítani annak fejét, ahogy éppen megfelel jobbjának, és a tisztítást igénylő ötödévesnek. A mozdulatsorok között megpróbál nem nézni semerre, csak éppen oda, ahova nagyon szükséges, de Nathaniel mosolyát elkapva, ő is mosolyra húzza ajkait. Aztán a fiú keze elindul, és egészen Kaylee álláig meg sem áll. Ő hagyja, hogy a kéz ujjai hozzáérjenek puha bőréhez, majd tekintetét elengedve, belepillant a ridegnek titulálható kékekbe. Mosolya lassan elhal, miközben gyorsan befejezi a zsebkendővel való dörzsölgetést, és dübörgő szívvel csúszik vissza a pad másik szélére.
- Jaj! - nevet fel most is, mint ezalatt a beszélgetés alatt jó párszor, mégis mindig jóízűen, és mikor folytatja Nathaniel a mondandóját, lelkesen bólogat. - Kis elsősöm.
Vidám nevetését mosolyba fullasztja, aztán bal kezét ráengedi a pad míves karfájára, ami a meleg időnek ellenállva, most is hűvösnek érezteti magát. Szemeivel végigköveti a szépen megmunkált vasanyagot, miközben ujjait húzva a selymesre csiszolt vason, hagyja, hogy Nathaniel is ugyanúgy élvezhesse a beállt csöndet, mint ő maga. Igaz, nem lehet benne biztos, hogy a fiú kellemesnek találja - e társaságát, és már azon gondolkodik, hogy hagyhatná ott egyedül őt, ezáltal megszabadulva tőle, mégis reménykedik, mivel ő jólérzi magát. Sajnos, a pírt nem látta meg, mert még a másik irányba nézelődött, de mikor a fiú beszélni kezd, és Kaylee odanézve csak a kihúzott, egyenes testtartását látja, ismételten nevetésben tör ki, testét meggörbítve engedi előre, majd kipirultan dől hátra, hogy lereagálhassa Nathaniel szóáradatát, ami teljesen nem igaz, de jó leírni.
- Frics és a macskája szerelméről, istenem, Nath - nem tudja elfolytani hangos mosolyát, aztán hirtelen olvad le arcáról a mosoly, és rémüldözve figyel - már teljes testtel a fiú felé fordulva - az ujjszorítós fenyegetésre - Szent szalamandra! Ilyet nem tehet, jelentsd Dumbledorenak, hogy meg akar kínozni.. ezt nem gondolhatja komolyan!
Kaylee mérgesen összehúzott szemöldökkel rázza a fejét, amivel haja is ide - oda mozdul, majd, mikor az ötödéves feláll, és felvarázsolja a Merlin - szobor tetejére a festékszórót, röhögve fordul vissza eredeti ülőhelyzetébe, szemei elé téve kis kezeit, és engedi, hagy rázkódjon a belőle kiváltott vidámságtól.
- Részemről a szerencse! - bájosan ejti ki a szavakat, közben tenyerei lecsúsznak arcáról. Örül, hogy ezt mondja neki Nathaniel, hiszen ez egy ok arra, hogy ne érezze magát rosszul azért, mert fél attól, hogy Nath talán nem is szeretne ott lenni vele. - Köszönöm.
Csodálkozó pillantással követi a távolodó alakot, hiszen ilyet még soha nem mondtak neki, még lányok sem, nem hogy fiúk. ~ Anyát kivéve ~ teszi hozzá gondolatban, aztán jókedvűen figyeli, mit cselekszik új ismerőse. ~ Mennyi új embert ismerek meg itt, a Roxfortban. Négy év nem volt elegendő ahhoz, hogy tisztában legyek az alattam és felettem járókkal, vagy mi a csuda? Bevándoroltak volna, mikor én éjszaka a pihepuha ágyikómban alukáltam ? ~ Abban biztos, hogy Nathaniel nagyjából korabeli, de hogy évfolyamtársak legyenek.. kizárt dolog, akkor már találkozniuk kellett volna órákon.
Nathaniel visszasétálva már sokkal tisztábbnak és üdébbnek tűnik, mint ahogyan azt Kaylee megfigyelhette az előző percekben. Finom, visszahúzódó mosollyal üdvözli újra a padon, és kezeit lábai alá csúsztatva, tekintetével elveszik a szállingó, táncoló virághadakban. Szereti nézni őket. Kötöttek, mert nem mozdulhatnak onnan, ahol kibújtak, ahova beásták magjukat, mégis szabadon szárnyalhatnak a szélben, és majd saját utódjaikat odaadhatják a szellőnek, esőnek és a Nap sugarainak, hogy ők továbbgondoskodjanak róluk. Apró, szelíd szájmozdulattal éri el a fiú keze, ahogyan egy tincséhez ér, és a füle mögé rejtve, tanulmányozni kezdi őt. Zavarban néz el jobbra, egyenesen Nathaniel tekintetébe, tudni akarva, mi olyan lehet rajta, amit így kell nézni.
- Vala.. valami rámragadt esetleg? - kérdezi halkan, a kékeket lesve, és néha a fiú ajkait is, reménykedve abban, hogy mosolyra húzódnak, és nem kell szégyenkeznie azért, mert koszfolt van valahol az egyébként sima, és szolidan szép arcán. - Koszos vagyok, Nathaniel?


Cím: Re: A Merlin-szobor
Írta: Nathaniel Frost - 2009. 07. 06. - 11:18:34
Kaylee


Örömmel veszem tudomásul, hogy egyre felszabadultabban viselkedik a közelemben. Azonban, ha rápillantok, mégis egy rémült kismadár jut róla eszembe. Mint akit a legkisebb zaj is megriaszthatna. Igazából lövésem sincs, hogy miért érzem ezt, de tudom, így van. Az ujjszorítós incidens említésének hatására, mintha egy cseppnyi féltést is felfedeznék a rémület mellett. Biztos csak a szemem káprázott, hiszen még alig ismer. Oly’ távolinak tűnik ez a viselkedés tőlem. Nem vagyok épp egy mintagriffendéles, de azért bennem is megvan a bátorság, amelyet nagyra tart a ház. Habár esetemben ez nem vakbuzgóság, mindig végiggondolom először, s csak utána vágok vele valami veszélyes hülyeségbe. Ilyen vagyok. Sosem értettem, hogy a Süveg miért úgy döntött, ahogy. Mára már megértettem, hogy van bennem valami, ami jobbá tesz a Mardekárnál. A lány tanácsára megrázom a fejem. Dumbledore amúgy sincs mostanában eleget az iskolában, így biztos jobb dolga van, mint a diákok apró-cseprő ügyei.
- Felesleges. – intem le Kayleet, miközben végig a szemébe nézek – Háború van, és Dumbi biztos valami atomfontos ügyeket intéz. Amúgy is csak fenyeget, valójában nem merné megtenni. Ha meg mégis megpróbálna, akkor szembe találja majd magát a pálcám hegyével.
Újdonsült beszélgető társam kissé elcsendesedik, s a virágokban kezd gyönyörködni. Valóban nagyszerű látvány, bár engem sosem érintettek meg az efféle érzelgős dolgok. Szégyenlős mosolya csak még jobban megszépíti, és önkénytelenül az én arcomra is vidámságot csal. Pár pillanat múlva értetlenkedve fordítja felém barna lélektükreit, amiben elveszni látszom. Ha lehetséges, még közelebb húzódom, s háta mögött átnyúlva megmarkolom a pad karfáját. Már vészes közelségben vagyok, lábunk szinte már összeér. Valaki most erre sétálna, és meglátna minket, akár még azt is hihetné, hogy több van a dologban. Úgy tűnik, ismét sikerült zavarba hoznom, amit immár szélesebb vigyorral üdvözlök. Nem értem, hogy Kayleenak miért nincs több önbizalma, amikor akár lehetne is! Hm, ezen még dolgozni kell. Asszem fogok neki tartani pár különórát abból, hogy hogyan is legyünk tisztában saját nagyszerűségünkkel. Na, ha ez nem hangzott volna öntelten, akkor semmi. Kissé előrébb dőlök, így már csak pár centi választ el az arcától. Halkan, hogy csak ő hallja (nem mintha más lenne ezen a környéken, de mindegy) a fülébe súgom válaszom.
- Igen, rád ragadt valami. – szólalok meg, miközben szavaimban nevetés bujkál – Bár nem hiszem, hogy le lehetne mosni. Ha jól látom, akkor egy szőke Griffendéles az. Ezek a legtapadósabbak, szinte lehetetlenség megszabadulni tőlük.
Másik kérdésére pedig már hangosan felkacagok. Nem kinevetem, csupán vidámságomnak adok hangot. Sikerült elfeledtetnie velem az éppen zavaró gondjaimat, mint a festékrobbanás vagy, hogy kétséges hol fogom tölteni a szünidőt. Lehetséges, hogy túl gyorsan haladok, s ez megrémítheti a lányt. Alig ismerem öt perce, de máris rámozdultam. Ez biztos valami betegség nálam, csak még nem találtak ki neki rendes nevet. No, sebaj, majd unalmas napjaimban erről fogok filozofálgatni Elgondolkodtató azért, hogy már előre tudom, nem lesz jobb dolgom, mint ezen a kóron elmélkedni. Miután sikeresen kiörömködöm magam, válaszolni próbálok.
- Ha a szépséget így nevezzük, akkor: Igen, koszos vagy. – úgy tűnik, ma elememben vagyok, hisz’ bókot bók követ.  Meglepő Kaylee reakcióra a mustrálásra. Talán eddig nem nézték meg így a fiúk? Bár mit is csodálkozom… A kis kölkök között nem olyan fontos ez még, majd a későbbiekben. Ez most úgy hangzott, mintha olyan ősöreg lennék. Lehet, hogy inkább McGalagonynál kéne bepróbálkoznom. Valahogy az idősebb korosztály mindig megtalál magának. A régi emlék hatására kiráz a hideg, s hagyom, hogy gondolataim más felé kanyarodjanak el. Nem akarok itt szégyenszemre rosszul lenni… Fúhhh, pedig nyolcvan év, az nyolcvan év. Ehh, hagyod abba, Frost! Egy ilyen szép lánnyal üldögélsz, s a régi időkre gondolsz? Normális vagy? Az őrület első jele, ha az ember saját magának beszél. Nem gondoltam volna, hogy ilyen fiatalon utolér, de ez úgy tűnik családi vonás. Legalábbis apám idegbeteg tekintetéből erre lehet következtetni.
Tisztára nyárias hangulat uralkodik, ami igen ritka mostanság. Jóleső biztonság érzett önti el az embert, még ezekben a veszélyes időkben is. Mostanában szinte mindenről ez jut az eszembe, pedig egyszerűbb lenne, ha elvonatkoztatnék a külvilág történéseitől, s csak a roxforti életemmel foglalkoznék. Természetesen ez lehetetlen, de néha jó lenne figyelmen kívül hagyni a valóságot. Szerintem kicsit elbambultam a nagy gondolkodás közben, így lehetséges, hogy elég érdekes arcot sikerült vágnom közben. Habár nem bánom, ha kinevet a lány. Nem vagyok épp az a sértődékeny jelenség, s örülök, ha másoknak jó kedvet okozhatok.


Cím: Re: A Merlin-szobor
Írta: Kaylee Nelson - 2009. 07. 06. - 18:22:17
Nathaniel, a határfeszegető : )

Ártatlan, mégis riadtnak tűnik, és ezt minden bizonnyal Nathaniel is észrevette, sőt. Tagadhatatlanul tudja, már a tekintetéből, a magabiztosságából kiolvasható, hogy tisztában van vele, mit érez a mellette üldögélő leányzó, milyen stílusjegyei vannak neki, és mi a furcsa benne.
Sokan jegyezték már meg a Hugrabugosnak, hogy a lehető legjobb házba osztotta be őt a süveg, hogy a furcsaságát csak és kizárólag ez a ház tudja tolerálni. Mert ebbe a házba jönnek a furcsák, akik nem bátrak, vagy ha igen, sötét gondolataik nincsenek.. ezzel mégsem ért egyet Kaylee, szerinte minden egyes embernek, így a Hugrabugos diákoknak is vannak értékeik, amiket meglehet szeretni, vagy legalábbis megtisztelni azzal, hogy nem hurrogják le a furcsaságaikat. A tehetség pedig változó, és senki nem várhatja el azt a másiktól, hogy tizenéves korában előrukkoljon a legjobb énjével.
Kayleeben az elszántság hibádzik, és a törékenység tűnhet ki belőle első ránézésre amellett, hogy általában csendesebb a többségnél, és jobban szeret figyelni, mint adni azt, aki valójában nem is. Mikor leinti a Griffendéles, ő elcsöndesül, és figyelmes barnáit ráemelve a kékekre, szinte már odaadóan hallgatja a mondanivalót, és csak bólint.
- Igazad lehet, megértem az álláspontod, de Frics akkor sem tehetné meg veled - rázza meg komolyan a fejét, hosszú haja vele együtt mozdul - hiába van ott a pálcád, attól még védtelen vagy, ha jön azokkal az... izékkel!
Szándékosan mondja emelt hanggal, hiszen félti a fiút, bármi történhet vele, ha szembe jön az a büdösbogár, azokkal a rossz, undorító fogaival, és a már említett ujjszorítóival. Elcsöndesedve rázza meg a fejét, és Nathra pillantva meggyőződése, hogy ő élvezi a helyzetet, amiben ez a lány ennyire aggódik az épségéért. Ezen gondolatán apró mosoly csillan meg arcán,  azzal a kis gömb alakú behorpadással egyetemben, ami csak akkor jön elő, ha a mosolya a lehető legkellemesebb pillanatában érkezik.
Nathaniel oly furcsán néz rá némelyik pillanatban, hogy érzi, hamarosan közel kerül a határaihoz, amiket a fiúk ellen húzott fel, és amit lehetetlenség átlépni, és lassan nem tud majd hová bújni. Tetszik neki, ahogyan az ötödéves viselkedik, csak ne lenne ennyire gyors. ~ Vajon minden lányhoz így viszonyul, vagy egyszerűen bolondnak tart, amiért elvesztem a virágok rengetegében? ~ Rápillantva a fiúra, saját tekintetét megtartva, és nem engedve barnáit eltekinteni a virágokra bonyolult, de megszokott zavarában, próbálja megfejteni annak gondolatait, vidám, jóleső mosolyát, és kellemes társaságát. Minduntalan sikertelenül természetesen.
És közeledik. Csak jön, és mosolyog, és a balja már Kaylee háta mögött siklik a pad karfájára, hogy megszorítva azt feszegesse a lány védelméül szolgáló láthatatlan, de érezhető határokat. Kaylee szíve túlzásba vitt dobbanásokkal reagál, pulzusa az egekben szárnyal, kezei remegve kapaszkodnak lábai alatt a pad szélébe. Tekintete rácsúszik a fiú lábára, ami éppen nem ér az övéhez, testére, ami olyan pózt vett fel ezzel a karfa markolással, ami már csak arra vár, hogy a szerelmes lány ráboruljon, szeretője mellkasára, az ajkaira, amik mintha mosolyra állnának, és Kaylee állva a fiú kékjeit, látható módon veszi fel a vörös színt. Kellemetlennek érzi, hogy így kell lennie, de Nathanielnek teljes rálátása lehet az elpirulásra, és végigkövetheti a lány gondolatait, majd butának tűnhető szavait.
- Mondd, hogy nem teszed ezt minden szembejövő lánnyal? - kérdezi halkan, barnáit nem engedve lecsúszni Nathről, tartva, még akkor is, mikor a fiú előredől, és az a pár centi már rég túlment a határokon. Határok. Minek, ha Kaylee nem tesz semmit, akkor sem, ha valaki átlépi őket? Miért szabta őket meg, ha semmi értelmük.. Ajkai elengedik egymást, kissé szétválva a döbbenettől, kiszáradva az izgalomtól hagyják el a másikat, csak arra várva, hogy Kaylee benedvesítse őket. A lány eleget téve a vágynak, benedvesíti alsó, majd felső ajkát is, és próbálva fejtegetni a fiút, gondolkodva néz fel rá. Aztán a fiú mozdul, és már nem tud rámeredni, most már a fülénél érzi őt, a hangját és a leheletét, amitől végigrázza a hideg a testé egészen a feje búbjától a gerince végéig. ~ Jaj, ne! Hát tényleg van valami az arcomon ~
Már éppen nyúlna letakarítani magát, mikor Nathaniel ismét nekikezd, igaz a hangja kellemes nevetést bújtat, de Kaylee zavarában azt sem tudja mihez kezdjen. ~ Nem lehet lemosni?! Merlinre! ~ pillant fel a festékszóróval megkoronázott szoborra, aztán, amint befejezi a suttogást Nath, oldalra fordítja fejét, hogy egyenesen ránézhessen, és tűzpiros arcát nem szégyellve, nevetve nézi a cinkos fiút. Biztos benne, hogy csak megszerette volna őt nevettetni, ami sikerült is, csak ne bóklászna ennyire határon belül. Nevetve csámcsogja gondolatban az elhangzott szavakat, majd ismételten megrázza fejét, és reméli, hogy már nem akar kigyulladni arca.
- Nevetsz rajtam? - kérdezi nevetve, hiszen nem sértődne meg, ha ez így lenne. Jól érzi magát, és imádja, hogy nevethet valakivel, valakivel, aki még nem furcsázta le, és nem mondta rá azt, hogy bolond, hogy hülye és, hogy máglyára vele.
Zavaró tényként kezeli Kaylee, hogy a fiú túlságosan bohém, és túl jól ért ahhoz, hogy őt zavarba ejtse, és ne engedje onnan ki. Mi van akkor, ha mindenkivel így beszél, és ilyen közel merészkedik? Talán barátnője is van. És mi van, ha nem is egy? A lány elmereng magában, ilyen, és ehhez hasonló gondolataiba, mikor Nath ismét megnevetteti, de kissé rá is ijeszt.
- Szépnek találsz engem? - kérdezi lassan, meglepetten, teljesen őszinte választ várva, felelőtlen módon, ismét a fiú arcára szegezve barnáit, és tudva, hogy pirulni fog, akkor sem engedve a tartásán.


Cím: Re: A Merlin-szobor
Írta: Nathaniel Frost - 2009. 07. 09. - 22:13:46
Kaylee, a kis ártatlan ;D


Határok… Miért is emelnek az emberek olyan falakat, amelyek elválasztják őket a többiektől? Egyértelműen azért, hogy legyen valaki, aki átlépi ezeket a láthatatlan vonalakat. S úgy tűnik, ezúttal én leszek az, aki megpróbálja lerombolni ezeket a falakat. Kaylee olyan sebezhetően ül mellettem, hogy hirtelen elbizonytalanodom. Arcomat egy pillanatra kétség felhőzi el, de rögtön tova is száll. ~Törékeny, akár egy erdei, kis virág. ~ Fogalmazódik meg a gondolat, ami mosolyt csal a szám szegletébe. A lány remek társaság, sugárzik belőle a vidámság, csak ne lenne olyan visszafogott! Természetesen nem várhatom el mindenkitől, hogy túltengjen az önbizalma, mint az én esetemben. Néha viszont pont ez az egoizmus visz bele a pácba. Azonban én mindig is azt az elvet vallottam: Jobb, ha több önbizalma van az embernek, mintha egyáltalán nem lenne. Való igaz, hogy a lányon egyre inkább látszik, hogy Hugrabugos. A legtöbb ilyen diák jószívű, vagy visszahúzódó, de sosem voltak a legkiemelkedőbbek semmiből. Talán Cedric Diggoryt lehetne megemlíteni, sajnálatos módon ő már távozott az élők soraiból. Mindig is támogatóak voltak, semmint kezdeményezőek. Ez meg is mutatkozik, amikor féltő gondolatainak hangot ad.
- Lehetséges… Igazat kell adnom neked. – szólalok meg végül, miközben helyeslően bólogatok mellé – Az igazgató biztosan nem engedne meg ilyen középkori módszereket az iskolájában. Ha meg minden kötél szakad, akkor csak használnom kell a pálcámat. Bár nem t’om, meg tudnék-e átkozni egy varázstalant.
Frics megérdemelné, az egyszer biztos!  Kaylee ismét elvörösödik, látván, mennyire közel kerültem hozzá. Azonban nem mozdul, nem áll fel, nem távolodik el tőlem. Arrébb menni nehezen mehetne, hisz’ a pad karfája már nem igazán engedi. Furcsán csillogó kék szemeimet a lány arcára szegezem, ami egyre inkább felveszi a Weasley-k hajának vörös árnyalatát. Egyre hevesebben kapkod levegő után, s szinte hallom szívének dobbanását. Ilyen reakciót még egy csajból sem sikerült előcsalnom, szal’ ez még engem is meglepetésként ér. Valóban ennyire zavarba ejtő jelenség lennék? Kezei a pad aljába markolnak, és amint a lábam hozzáér az övéhez, érzem, mintha reszketne. Kellemes idő van, így ezt sem tudom mire vélni. Barna lélektükrei az enyémbe mélyednek, még legilimencia nélkül is olvasni tudnék a gondolataiban. Kissé remegve engedi szabadjára kételyeit, amelyek lágyan csengő hangján jutnak el hozzám. Kérdése jogos, hiszen azt gondolhatja, hogy csupán játszom vele. Játék… Csak egy játék az életem, s én megpróbálom kiélvezni ezt a rövidke földi létet.
- Az igazságot szeretnéd, vagy azt, amit hallani akarsz? – válaszolok kérdéssel kérdésre, majd egy cinkos vigyor jelenik meg az arcomon. – Valójában ez egy rossz szokásom, hogy minden lányhoz így viszonyulok. Azonban nagyon kevés az olyan alkalom, amikor komolyan is gondolom szavaimat. Na, ezt most egy ilyen alkalom.
Utálok hazudni, ezért most is csak a valóságot mondtam. Remélem, megérti, hogy most nem szórakozom vele. A fenébe, nem tudok gondolatban olvasni, pedig most olyan jól jönne! Tágra nyílt szemekkel mered rám, és keze elindul az arca felé, hogy letörölje azt, ami ott sincs. Azonban a mozdulat tétova, s félúton meg is áll, amikor Kayleenak leesik a poén. Velem együtt nevet, majd egy újabb kérdést intézz hozzám. Nem tehetek róla, tovább kacagom, miközben megpróbálok nem megfulladni.  Lassan, de biztosan annyi a rekeszizmomnak, amennyit röhögtem az utóbbi időben. Prüszkölve próbálom visszafogni magam, hogy érthetően beszélhessek.
- Ugyan, távol álljon tőlem az ilyesmi. – mondom, miközben beleharapok az alsó ajkamba, így tartva vissza hangos jókedvemet – Nem rajtad, hanem veled nevetek.
Ezen rövid idő alatt sikerült megkedvelnem a lányt. Annak ellenére, hogy mennyi mindenben is különbözhetünk. Viszont az ellentétek vonzzák egymást elven, akár még akármi kisülhet a dologból. Ekkor mintha rémület villanását látnám meg a tekintetében, s a bókomra ismét egy visszakérdezést kapok válaszul. Hihetetlennek tartom, hogy eddig nem mondtak ilyet neki. Barnáit acélkék íriszembe fúrja, és a megilletődöttség érzését közvetíti felém.  Úgy néz rám, mint aki nem tudja eldönteni, higgyen-e a saját fülének. Hirtelen elkomolyodom, ezzel is jelezve, hogy nem akarom elpoénkodni ezt a helyzetet. Hangom halkan, de mégis érthetően cseng a délutáni félhomályban.
- Persze. Mondanám, ha nem így lenne? – válaszom egyszerű, egyenes. Nincs semmilyen mellébeszélés, hiszen látom az arcán, hogy az igazat szeretné – A mosolyod az, ami megfogott.
Még mindig mosoly játszik az ajkaimon, miközben lehajtom fejem, s onnan lessek Kaylee felé. Kíváncsian várom reakcióját az előbbi kijelentésemre. Nem direkt csinálom, de valószínű, hogy megint sikerül majd zavarba hozni. Valahogy csak úgy zsigerből jönnek ezek a dumák. Gáz is lenne, ha valahonnan olvasnom kellene az ilyeneket.


Cím: Re: A Merlin-szobor
Írta: Kaylee Nelson - 2009. 07. 10. - 15:20:05
Nathaniel, a kétségbeejtő...

A határok kellenek. Mindig, mindenkor. Kaylee maga húzza ezeket a láthatatlan vonalakat, ő építi fel maga köré az óriási falakat, hogy senki be ne törhessek azokat. Kevés érzés maradt ki eddigi életéből, de a szerelem pont az, ami elől védi törékeny lelkét. Jól tudja, hogy nem bírná elviselni a szerelemből fakadó csalódást, ami előbb vagy utóbb biztosan elérné, ha szíve valakiért lángra lobbanna, és az a láng egyszer kialudni kényszerülne szerelmének tárgya miatt. Lelkivilága gyenge, mint ahogyan őt magát is annak látják a közelebbi emberek, és lehet, hogy így is van. Sosem tudta megvédeni magát, minden bántást megrágott, magában, egyedül dolgozott fel. Rák jellem, nehéz eset. Ezt senki sem akarja magának, főleg nem Nathaniel. Kaylee úgy érzi, hogy egy egyszerű játékként kezeli Nath, és ameddig nem nyugtatja meg az ellenkezőjéről a fiú, addig ez így is marad. A Griffendéles jó kiállású, magabiztos, a szemeivel eltud kápráztatni bárkit. Nem Kayleere van szüksége, akinek védelemre van szüksége, bátorításra, szinte már földöntúli szeretetre. Annyi csinos, kissé nagyképű lány van az iskolában, akik között Kaylee eltörpül és láthatatlanná válik, mint az egyetlen menedékéül szolgáló határai... tehát ezért kellenek a határok.
Nathaniel igazat ad a Hugrás leányzónak, aki erre kellemes, finom mosolyával válaszol, és tovább hallgatja a csodaszépnek titulált hangot. Ilyet még sohasem hallott, főleg nem olyat, ami még bókokkal is elhalmozza őt. Szereti ezt a hanglejtést, a huncutságot benne, az egészet, és szereti azt is, hogy ez a hang most csak az övé. Furcsa, hogy negyedóra elteltével ennyire megkedvelte a mellette ülőt, és a hangját. Máris függőnek érzi magát, bár ezt nem adja a fiú tudtára. Semmiképp. Lehet, hogy ha most feláll erről a helyről, soha többé nem látják egymást, tehát minden változást meg kell figyelnie ennek az ötödévesnek a hangjában, amit csak lehet: a hordozását, lejtését, váltakozását. Az örömöt benne és a megdöbbenést. Kissé eltátott ajkakkal, csillogó tekintettel bámul a fiúra, és már csak arra tud gondolni, hogy a varázsnak nemsokára véget ér, Nathaniel hamarosan átlépi védelmének legbelső falát, és ő menni fog. Maradásra már most is alig tud okot találni, talán csak a fiú gyönyörű kék szemeit, vagy az ellenállhatatlan hangját hozhatja fel mentségéül. Hallgatja őt, és raktározza a hangját. Valahova nagyon mélyre, ahol csak ő kutathatja fel, valamikor éjjel, álmai legrosszabbikában.
- Nem.- nyögi ki, összeszedve remegő testébe bebörtönzött gondolatait, és a mosoly szerteolvad arcán. Dumbledore az egyik legjobb tanár, és ember, akit valaha megismerhetett. Igazságos, és a Jót képviseli, amit Kaylee is. - Pedig Frics megérdemelné, hogy jól összeátkozza valaki, aki aztán szembenéz a következményekkel. Biztosan negatívul sülne el a dolog, bár a mai napig nem értem, hogy az igazgató úr miért alkalmazza.. senki más nincs erre az állásra?
Kérdésén eltöpreng, hiszen ezt még magának sem tette fel soha, nemhogy másnak, így kell neki pár másodperc míg feleszmél, és újra Nathaniel mellett tudja magát. Kék szemei, mintha csillognának, és a Hugrabugosra lesnének. Ő viszonozza, teljes akaraterejét befektetve állja a lehetetlen pillantást.
- Velem légy őszinte és igaz. - mosolyodik el kedvesen, ajkait hosszúra húzva, gödröcskéit előhozva. Arcáról a vörös foltocskák megpróbálnak el - eltűnni, kisebb nagyobb sikerrel, ám a leányzó eredeti arcszínét nem nyeri vissza. A válasz fájdalmas is lehetne, ha nem erre számított volna a negyedéves. Jobb kezét hajához emeli, hogy mint egy falat a fiú és közé húzzon, csak ez így nem teljesen jó, hiszen őt nézi. nem tudja, hogyan kell ilyenkor helyesen reagálni, ő tudta, érezte, hogy Nathaniel minden lányhoz vonzódhat, hiszen annyi csinos és szép és okos felsőbbéves jár a Roxfortba.. mostmár tudja, hogy minden szavát meg kell jegyeznie, és menni, gyorsan menni innen el.
Kevés az olyan, mikor komolyan is gondolod. - ismétli a fiút, arcán megpillantható a gondolkodás, kezei erősen szorítják a pad szélét, és alját, aztán összehúzott szemöldökkel, elszörnyedve néz vissza a fiúra, barnáival kérlelve a kékeket, hogy azok maradjanak őszinték. - Mégis mennyiszer?  Én.. én..
Nem találja a szavakat, így inkább nem is mond semmit. Sóhajt egyet, aztán kis idő elteltével mégegyet. Hol ránéz a fiúra, hol a virágokban tűnnek el gondolatai. Azt kívánja, hogy legyen ereje felállni, és bár reszketnek a végtagjai attól a szeretettől, azoktól a bókoktól amit Nathaniel adott neki, mennie kell.
A nevetés jóleső, finom, szívből jövő, túlontúl igaz, és túlontúl Kaylee. Mint ahogy senki más, ő sem tud ellenállni a fiúnak, de Ő meg fog tenni mindent annak érdekében, hogy ilyesmi ne történhessen meg máskor. Nathnek csak ki kell nyújtania a kezét, és lányok tucatjai borulnak a karjaiba, de nincs közöttük a Hugrabugos.
- Remélem is! - kacag tovább, de már érzi, hogy más, mint ezelőtt, túl komoly lett, szereti a hangot, a szemeket és az arccsontot, és ez már sok. Nathaniel átlépte azt a határt, amit eddig senki. - Ez a legkedvesebb mondatod, amit ma nekem mondtál.
Kijelentése, apró mondata gyengéden csilingelő hangján érkező, lágy ajkai között, amelyek olyan finoman mosolyognak a fiúra, hogy az már kétségbeejtő.
Az ötödéves Griffendéles elkomolyodik, és olyat mond, ami indulásra készteti Kayleet. Erő kell, küzdelem, kényszer. A határok kellenek, és az azokba vetett akaraterő. Nathaniel gyönyörű szépet mond a leányzónak, aki ettől alig tud nyelni, szinte kiszárad a szája, és szomjazni kezd az ismeretlenre.
- Nem, nem mondanád.. nekem nem. - mondja bizalommal telt szemekkel, miközben mozdulni próbál, és elgémberedett lábaiba életerőt sugall. - A mosolyom? - kérdez összezavarodottan, majd feláll, megszédülve, fejét rázva, haját hátul összefogva két kezével, mentségül, abba kapaszkodva.. - Mennem kell, Nathaniel.. - mondja finoman, de érezve, hogy hangja reszket. A fiúra tekintve, nem tudja mi tévő legyen, talán soha többé nem látják egymást, így meg szeretné jegyezni az összes vonását. Áll egy - két pillanatig, és kipirulva, reszketve gyö9nyörködik az őrületbekergető hang tulajdonosában.
Szavak nélkül indul el visszafele, vagy bárhová, ahová csak viszi a lába, és egyszer sem, utoljára sem tekint vissza, egy pillantást sem enged magának.
Nathaniel és a határok.
Viszlát, Nathaniel.


Cím: Re: A Merlin-szobor
Írta: Connie MacLeod - 2009. 07. 31. - 09:38:41
Damien


*Szép napra virradt a reggel, és nekem a tegnapi hajtás után eszem ágában sincs valahogy bent gubbasztani a Griffendél klubbhelyíségében, vagy valamelyik könyvemet bújni. Mivel ma szombat van, úgy döntök hát kisétálok a parkba, és szívok egykis friss levegőt. Miután kikászálódok ágyamból egyszerű kissé szaggatott farmert, és egy fekete pólót veszek fel, nem a szokásos iskolában viseletes uniformist. Reggeli után fogok magam, és lesétálok a Griffendél toronyból. A kietlen folyósón szinte hangtalanul lépdelek végig. Nem akadok bele ugyan ismerősbe, pedig tulajdonképpen kedvem lenne beszélgetni valakivel. Nem szeretem a magányt, soha nem is szerettem mióta eszemet tudom. Társasági lénynek tartottam magam mindíg is, és a szüleim is annak igyekeztek nevelni. Miközben kiérek a kastényból szemet szúr a csend. Egy diákot sem látok a hatalmas udvaron, pedig szép az idő. Kicsit idegesít, hogy nem látok majdhogynem egy lelket sem. Útközben az úticélom is világossá válik.* ~A Merlin szobor lesz az.~ *Gondoltam magamban mosollyal az arcomon. Kellemes kis hely, és ott hátha összefutok egy ismerőssel is, vagy megismerhetek egy eddig számomra ismeretlen diáktársammal. Bár már hat éve járok a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába állítom az idejáró diáksereg felét sem ismerem.* ~Hát itt az ideje hogy bepótoljam a "lemaradásom" és megismerjek néhány új arcot.~ *Határozom el magam, majd amikor a szoborhoz érek leülök az egyik padra, és tekintetem a kis virágoskertet ékesítő virágokra szegezem néhány percig, de aztán lehunyom a szemem, és jó mélyet szippantok a friss levegőből, és arcomat a még kissé erőtlen fénnyel bíró nap felé emelem.



Cím: Re: A Merlin-szobor
Írta: Damien Pulse - 2009. 08. 03. - 14:37:42
[Connie]

Verőfényes szombat reggel volt: jó esetben ezekről szoktam lemaradni, hiszen a szabadnapokon nem szivesen kelek fel a délutáni órákat megelőzően… de ezúttal másképp alakult, mert szobatársaim kergült majmokként kezdtek cikázni a hálóteremben, nem kevés zajt csapva tevékenységükkel. Egy darabig próbáltam tudomást sem venni róluk és a párnát a fejemre húzva visszaaludni, de rövid idő elteltével feladtam a dolgot: úgy nem egyszerű, hogy hatan orditanak a fejed felett… tehát felkeltem s mialatt ezzel foglalatoskodtam, többször kifejeztem ellenérzéseimet a szobatársaimra irányitva, méghozzá nem túl szalonképes módon. Amúgy is utáltam korán kelni, de olyankor különösen, amikor bennem volt a tudat: más körülmények között még bőven húzhatnám a lóbőrt. De hát mit volt…
Miután az öltözködéssel végeztem és zsebre vágtam a reggeli sörömet, leballagtam a nagyterembe hogy még a reggeli utolsó morzsáiból azért elcsipjek néhányat. Habár szerettem a hasamat, a hétvégi napokon azért le tudtam mondani az első étkezésről egy hosszabb alvás reményében… nem mellesleg legtöbbször mire felkeltem, már ebédidő volt, szóval lényegében nem maradtam le semmiről. Most azonban a lehető legrosszabbul sült el a dolog: az ebéd még messze volt, a reggeli meg már száradtan, aszalódottan, alig ehető állapotban hevert a nagyterem asztalain. Fintorogva sikerült kiválogatni néhány ehetőbb falatot, majd komótosan el is fogyasztani azt: ezután elindultam vissza a klubhelységbe. Az eseménytelen út végén nagyjából már a Dáma után vissza is fordultam: a máskor otthonos zugot teljes egészében megülte a vizsgadrukk annak minden velejárójával… nekem pedig, mily meglepő, ehhez semmi kedvem nem volt. Rövid gondolkodás és céltalan bolyongás után az udvar felé vettem az irányt: habár az én izlésemnek egy kicsit túl meleg volt, de ilyen közel a vizsgákhoz biztosan találok odalent egy zugot, ahol nem vesznek körbe észvesztetten csacsogó alsósok vagy morogva tanulni próbáló felsőévesek. Nem mondom, hogy mindennemű társaságnak ellene lettem volna ebben a pillanatban, de köszönöm, ezekből nem kértem.
Az út csak néhány percet vett igénybe, pedig különösebben nem erőltettem a dolgot, csak komótosan ballagtam. Persze lehet hogy több volt, ki tudja? Az ilyen csendes, eseménytelen utak még a nálamnál összeszedettebb embereknek is ki tudnak esni… lényeg a lényeg, kiértem a szabad ég alá és legnagyobb sajnálatomra itt is akadtak elszórva emberfajzatok, akiket egy élmény volt kerülgetni. De megtettem, méghozzá egyre gyorsabb léptekkel, ahogy egyre inkább kezdett felmenni bennem a pumpa.  Hát már sehol nem lehet egyedül az ember, hogy az ég szakadjon rá az egészre?! Egyre inkább kezdtem a leadást és megfordult a fejemben, hogy inkább felmegyek a hálóterembe és eltorlaszolom az ajtót, kizárva a szobatársakat, de végül elvetettem az ötletet: már a legutóbbi alkalomkor is zokon vették és mintha valami olyasmit mondtak volna, hogy legközelebb feldobnak a Cicaprofnál, márpedig vele még én sem szivesen húztam újat. Volt pár tanár, akivel lehetett, elég csak Raimbourg-ra gondolni, voltak akik vették a poént, de ő nem. Fegyelem és vasszigor, ezek voltak a jelszavai. Neki sem nagyon lehettek barátai…
Hirtelen egy árnyék vetült az arcomra s felpillantottam. Mialatt a gondolataim között barangoltam, a lábaim ugyanezt tették a park gyepén és valahogy eljutottam a Merlin-szoborhoz. Sosem szerettem ezt a helyet. Egy olyan embernek, aki teljes szivéből megveti a varázslást eléggé nyomasztó volt egy hatalmas kőfigura társasága, ami a legnagyobb varázslót ábrázolja… legalábbis azt mondják, aztán hogy tényleg ő volt-e A varázsló, az már a múlt homályába veszett. Miután váltottunk egy barátságtalan pillantást kő-apóval, gyorsan körülnéztem s meglepve tapasztaltam, hogy a szobor környéke üres volt… illetve majdnem üres, mert az egyik padon az egy lány aludt vagy meditált vagy tudomisén. Közelebb érvén fel is ismertem: az egyik évfolyamtársam volt az, Connie McLeod. A viszonyom vele is olyan volt, mint a legtöbb emberrel a környezetemben: ellentét nem volt köztünk, de különösebben nem is voltunk jóba, a hat év alatt nem sokszor váltottunk szót… és most nem nagyon fogunk, legalábbis ahogy elnézem; ő elég jól elvan magában. Viszont a hely kihalt volt és csendes, szóval meg fogunk itt férni egymás mellett, legalábbis úgy hiszem. Leültem egy padra, ami nem volt se túl közel se túl távol az övéhez, majd elővettem a zsebemből az üveg sört, amit még fent tettem el. Előhúztam a pálcámat is és meglengettem fölötte: ezt a búbájt egy régi, kopott és szemmel láthatóan meg-nem-becsült könyvben találtam még akkoriban, amikor érdekelt a varázslás: csupa ilyen praktikus dolgok voltak benne, mint például italhűtés vagy sörnyitás. Most mindkettő megtörtént: az üveg hőmérséklete hirtelen vagy tiz fokot esett és a kupak hangos szisszenéssel vált el az üveg szájától. A hang valószinűleg Connie-ig is elért, de nem hinném, hogy felébresztené, ha tényleg alszik… ha pedig nem, nos, az majd kiderül.


Cím: Re: A Merlin-szobor
Írta: Connie MacLeod - 2009. 08. 03. - 15:00:14
~Damien~



*Egyedül ücsörögtem vagy fél órát. Jó volt egy kicsit kint lenni a reggeli napsütésben, és ejtőzni egyet egy kemény Roxforti hét után.* ~Úgyse jön le senki. Senki értelmes lény, akivel jól ellehetne dumálni.~ *Gondolom magamban csalódottan, s közben gondolataim valahol egy jó kis Iron Maiden koncert, és a Skóciai otthonunk között cikáznak. Már nagyon szeretnék hazamenni Skóciába. Utoljára karácsonykor láttam a szüleimet. Baglyot ugyan szinte kétnaponta küldenek, de hát szeretek magam bebizonyosodni a dolgokról, hogy minden rendben van otthon. De mindegyis. Kinyitom a szemeimet, úgy folytatom tovább a sóvárgást az agyatlan mugli zenekar után meg az otthonom után.. Hmm érdekes hogy aranyvérű létemre egy mugli zenekar a kedvencem. A jó dolgokban viszont nem szabad válogatni. Legalábbis az én szemléletem szerint nem. Nagyon buta hozzáállás véleményem szerint, ha egy aranyvérű elzárkózik a mugli dolgoktól. Nah de mindegy.

Tekintetem ami eddig magam elé meredt elgondolkozva most egy valakire siklik át, aki úgytűnik szintén a Merlin szobrot választotta pihenőhelynek.. Damien Pulse az, az évfolyamtársam. Eddig ugyan nem nagyon volt alkalmunk beszélgetni, de most hátha kapható egykis ismerkedésre. Amikor ránézek, és tekintetünk találozik barátságosan rámosolygok, hisz én márcsal ilyen vagyok.. Valószínüleg azt hiszi aludtam, pedig nem. Nem aludtam, csak becsuktam a szemem. Tekintetem élesen odafordítom Damienra amikor a sör kupakja szisszenvel levállik az üveg szájáról. Merész gyerek. Ha ezt meglátná McGallagony.. Lenne nemulass! És valamiért egészen biztos vagyok benne, hogy nem alkoholmentes. Csak azt tudnám honnan szerezte..* -Hátha felbukkanna egy tanár majd legfeljebb azt mondjuk töklé van benne. *Mondom a sör felé biccentve.* -Tulajdonképpen megértelek ha hiányoznak a kedvenc dolgaid. Én is érzek így. Már rég hallottam legalább egy Iron Maiden számot. Merthát itt ugyebár a mugli kütyük nem működnek.

*Húzom el a számat nem tetszésem jeléül, majd felállok, és odalépek ahhoz a padhoz, ahol Damien ül.* -Ó a fene egye meg hová tettem a jómodorom. Szia! -Köszönök rá kicsit megkésve miközben Alastair a hóbaglyom huhogva a vállamra repül, és belekapaszkodik fekete pólómba.* -Ne félj tőle, nem bánt. Ő Alastair. *Mutatom be Damiennek a baglyot.* -Leülhetek melléd?  *Kérdezem végül, hisz a társalgás így kissé feszélyezett, hogy az egyik fél áll. Nagyon remélem nem veszi zokon a közvetelségemet. Ha meg azt látom rajta, hogy nagyon ellenére lennék, akkor elmegyek. De csak nem ilyen izé ez a Damien, hogy elküld a fenébe.. Vagy mégis? Hát majd kiderül, de azt mondják az ember jut valamire ha barátságos.*


Cím: Re: A Merlin-szobor
Írta: Damien Pulse - 2009. 08. 05. - 20:38:12
[Connie]

A jelek szerint mégsem aludt, hiszen akkora zajt nem csapott a kupak, ami felébresztette volna: valószinűleg csak a napsütést élvezte, vagy hogy szokták ezt mondani. Soha nem értettem mi a jó benne… sokszor elviselhetetlenül meleg, megizzaszt, büdös lesz tőle az ember; egyszóval teljesen felesleges. A legtöbb ember azonban nem osztott a véleményemet ezzel kapcsolatban és szerették a napsugarakat: nem is próbáltam megérteni őket, elvégre szivük joga a dolog: azért vagyunk emberek, hogy különbözzünk és az ilyen különbségeknek nem szokásom túl nagy feneket keriteni, elvégre ez a természet rendje.
- Kötve hiszem, hogy akármelyik bevenné, max az újak közül – feleltem, miközben levettem a kupakot. – A többiek már kaptak el legalább egyszer-egyszer, de különösebben nem hatnak meg. – tettem még hozzá, majd egy embereset húztam az üvegből és a folyadék lenyelése után egy jóleső sóhajt is eleresztettem, de közben azért figyeltem a lány mondandójára is. – Hát igen, de azért meg lehet oldani a dolgokat. – feleltem a következő szavakra. Igaz, a mugli kütyük nem működnek errefelé, de azért mindent meg lehet oldani valamiként… no majd kap egy kis bemutatót, ha kiürült az üveg… de a sörömet nem fogom feláldozni a kedvéért, az is biztos, márpedig egy eszközre mindenképp szükség van. Majd utána.
Lassan odasétált ahhoz a padhoz, amin én ücsörögtem és kicsit megkésve ugyan, de egy köszönés is kicsusszant belőle, amit csak egy biccentéssel viszonoztam, ugyanis éppen akkor kortyoltam egy újabbat az üvegből. Egy bagoly is megjelent valahonnét és a vállára telepedett: ez már nem tetszett annyira. Nem voltam nagy állatbarát, de a baglyok különösen ellenszenvesek voltak számomra: egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy miért jobb velük postázgatni, mint mugli módra küldeni a leveleket. Oké, talán egy kicsit gyorsabb volt, de egy ilyen dög elkóborol, megáll vadászni, megkajálja egy nagyobb madár vagy kitudja mi történhet vele, míg azért postaszolgálattal küldeni jóval biztonságosabb. Mondjuk nem meglepő, hogy igy vélekedek: a lehető legkevesebb dologban értettem egyet a mágusokkal.
- Persze, csüccs le. – feleltem a kérdésére, majd visszatértem a korábbi, a bagolyról szóló mondatához. -  Nem rajongok értük, de ha muszáj, maradhat…


Cím: Re: A Merlin-szobor
Írta: Devona Dillingham - 2009. 08. 13. - 14:40:33
Arieh

- Hé, állj csak meg! Gyere vissza, nem hallod?- nyúlok a másodéves kis srác után, majd megragadva a karját visszarángatom őt a szoborhoz. Nem vagyok őrült, ne gondoljátok, csupán utálom azt, ha valaki szemtelen, vagy éppen fittyet hány a környezetére és rongálja azt. Jelen esetben, ez a kölyök képes volt Merlin cipőjére egy cipőfűzőt rajzolni a szénceruzájával. Na de kérem, mégis hol élünk? Ma még csak Merlinre rajzol cipőfűzőt, holnap már a nyakamra? Egek, ha ezt látná a nagy varázsló, most biztosan forogna a sírjában.
- Engedj el, mit csinálsz? - Pattog a srác, pattog, de semmi gond, megoldom. Nem hagyom, hogy elmenjen, amíg le nem takarítja a firkálmányát. Mégis mit képzel? Azt, hogy majd az eső lemossa? Vagy netán úgy gondolja, hogy így tökéletes az alkotás?
Emlékszem, egyszer egy másik kölyök a padokba vésett kis szerelmes szívecskéket, bele sem gondolva abba, hogy az a fa mennyit szenvedett, míg pad lett belőle...Na jó, ebbe inkább ne menjünk bele, igazából nem az bosszantott akkor sem, hanem a viselkedése. Miért rongáljuk a környezetünket? Miért nem építjük azt? Nos, akkor egy fenékbe billentés elég volt ahhoz, hogy a kölyök kedve elmenjen a fába vésésektől, s talán egy örökre megjegyezte, hogy kerülje a parkban a kártévő tevékenységeket, illetve engem is...
Ez a srác viszont sokkal akaratosabb, mint az a másik, sőt, erősebb és vadabb is. Mindezt nem csak úgy hasra ütés szerűen állítom, hanem tapasztalom. A keze akkorát lendül, s úgy oldalba vág, hogy még az ajkaim is elnyílnak a fájdalomtól.
- Áúú, te komisz... - folytatnám, de a bitang kölyök nem nekem rohan, s nem lök bele a szobor mögött elterülő apró köves kupacba? Ó, dehogy is nem, maga az ördög lakozik a gyerekben. Én meg szépen hátraesek, mint egy kivágott tuskó, s hogy enyhítsem a sérülés veszélyeit, tenyereimet hátra nyújtom, s felkészülök a becsapódásra.
- Ááá - Az apró kövek belefúródnak a tenyereimbe, s úgy érzem, mintha egyszerre millió gombostűbe nyúltam volna. A homlokomon összefutnak a ráncok, s dühösen villannak szemeim a rohanó, s nyelvét nyújtogató srác után.
- Fuss csak, úgyis elkaplak! - mormogom a kavicsokon ücsörögve, nyújtott lábbal, majd összeszorítom az ajkaimat, ahogy a fájdalomtól lüktető, kavicsnyomos, bepirosodott tenyereimre pillantok. Remek, szép délután, igaz Devona?


Cím: Re: A Merlin-szobor
Írta: Arieh Brightmore - 2009. 08. 13. - 18:21:34
(http://www.frpgs.co.cc/images/tbb9oubxh23ql4gz9og.png)

Igazán remek ez a mai nap. Aranyló fények játszanak mindenfelé, és igaz, hogy már nincs az a hatalmas hőség, mégis érezni, ahogy a természet szinte ontja magából az energiát. Mintha minden lüktetne, mintha minden egy hatalmas szívdobbanás lenne és nekünk fel kellene venni a ritmust. Igen, ezt teszem én is.
Lépteimet ehhez igazítom, így szinte már rohanva száguldok végig az iskola hatalmas udvarán. Igazán jó most a kedvem, talán éppen emiatt kezdek bele a halk dúdolgatásba.

Igaz viszont, hogy a szép és kellemes dolgoknak, pont úgy mint mindennek, egyszer vége szakad. A Merlin – szobor mellett elsétálva ugyanis furcsa hangokra leszek figyelmes. Egy pillanatra megtorpanok, majd az egyik hatalmas bokor mögül figyelem az egyre csak fokozódó eseményeket.

Egy pillanat alatt felszökik a pulzusom, és a vérnyomásom is megemelkedik. Mély levegőt veszek, nem egyet, nem kettőt. Ez most nem az a helyzet, hogy én csak úgy fogjam magam és elaludjak, valami jó kis görcsös pózban. Lassan megnyugszom, de még mindig felháborodottság sugárzik a szemeimből. Ez csak akkor fokozódik, mikor meglátom a kis taknyos kölyök viselkedését az ismeretlen lánnyal szemben.
Hamar levonom a kellő konzekvenciát.. A fiú nem a lány öccse, és az a kis idióta éppen most emelt kezet egy nőre. Micsoda bátorság..

Hallom a jajgatást, a lány korholó szavait, és azt, hogy tulajdonképpen mi is az, ami nem nyerte el a tetszését. Akaratlanul elmosolyodom. Nem gondoltam volna, hogy van még valaki, aki ennyire figyel a körülöttünk lévő örökségre, a tárgyakra, a természetre. Én is hasonló beállítottsággal rendelkezem, úgyhogy teljességgel átérzem a helyzetét. Nekem sem tetszik mikor valaki rongál. Az más kérdés, hogy én általában le szoktam tudni egy morranással, egy nem túl kedves pillantással.. hiszen lehet valaki a legnagyobb aranyvérű, ha egyszerűen a szülők, vagy a dajkák képtelenek voltak arra, hogy megneveljék.  Pedig mit is ér az a fránya nagy aranyvérűség, ha az ember ilyen undorító dolgokat tesz. Hiszen mindenkit a tettei jellemeznek. Egy ilyen pedig.. eléggé szánalomra méltó.

Nem bírom már tovább, úgyhogy pont akkor lépek elő, mikor a kis görény menekülőre fogja.
- Petrificus totalus! – kiáltom, majd elégedetten nézem, ahogy dermedten a földre esik. Szívem szerint ott hagynám egész nap, éjjel.. több napig, csak hogy tudjon gondolkodni azon, hogy mit is csinált. Mondjuk, tény, hogy most egy darabig nem fogok vele foglalkozni. Inkább a lányhoz sétálok, aki még mindig neki magyaráz és akit szépen belelökött abba a jó kis szúrós kövekből púpozott kupacra.
- Na gyere, hagy segítselek fel! Add a kezed! – mosolygok rá kedvesen, és nyújtom felé a karom, persze ezzel is felajánlva azt, hogy csak akkor fogadja el, ha akarja. Mindenesetre szívesen segítenék neki. Már láthatja, hogy az ő oldalán állok, teljesen egyet értve a jelenlegi helyzet eszméjével.  


Cím: Re: A Merlin-szobor
Írta: Devona Dillingham - 2009. 08. 13. - 19:41:44
Arieh

Hülye kis töprincs, hogy esnél el a saját cipőfűződben! Seggfej! Kiáltanám, ha nem lenne annyi fiatal kölyök a parkban, de inkább visszafogom az indulatomat, s megpróbálom kizárni a csúnya szavak használatát. Ebben a pillanatban azonban csodák csodájára, premier plánból követhetem végig, ahogy a srác dermedve, arccal esik a földre. Áh, ezt el sem hiszem, van valaki, aki meghallgatta a szavaimat? Egy pillanatra úgy érzem, hogy mégis kiválasztott vagyok, s egy elégedett, diadal ittas mosoly kúszik az arcomra, takarva az eddig ajkaimon húzódó, kavicsok okozta fájdalom jeleit.

És most jön az, hogy őrültnek néztek. Pedig ebben semmi nincs, én hiszek abban, hogy van valami, nevezzük azt Univerzumnak, vagy Csúcsos Sapkás zöld manónak, mindez lényegtelen… de van valaki, aki irányítja ezt az egész nagy forgatagot, szóval ezért érzem úgy, hogy meghallgatást nyertek a gondolataim.

 Hmm… valami mégsem stimmel, az erős férfihang, melynek rezzenései oldalról közelítik meg a hallójáratomat, arról árulkodnak, hogy itt nem égi közbeavatkozásról van szó. Eljött az idő, hogy oldalra csavarjam a fejem, ezt meg is teszem, s megpillantom a felém közeledő srácot. Micsoda véletlen, egy háztárs…remélem, hogy nem fog rajtam gúnyolódni, hogy fenékre billentett egy ilyen kis pöcs, mert akkor esküszöm, minden Griffendéles erényemmel együtt, hogy behúzok neki egy jobb egyenest a szeme alá, de akkorát, hogy két hétig újra tanulhatja az abc-t.

Tekintetem újra a kissrácra vetül, aki mozdulatlanul fekszik pár méterrel előrébb. Hehe, jól megszívta…Nem tehetek róla, elkap a nevetés, sőt, felhorkantok. Ciki, nem ciki, engem nem tanítottak meg úgy nevetni, mint az úri libákat, akiknek kiesik az arany a szájukból. Tudom, kicsit, khm inkább szörnyen rosszindulatúnak tűnhetek, hogy kiröhögöm őt, de ami jár, az jár! Én kedvesen figyelmeztettem őt, neki kellett volna máshogy alakítania az eseményeket, amelyek már megtörténtek, s bár mindketten a földön kötöttünk ki, úgy érzem, én nyertem. A horkantásom egy mosolyba kúszik át, majd mikor megszólít a srác, rápillantva zavartan szorítom össze az ajkaimat, gyorsan eltüntetve arról a jókedv vonásait.

-   Kösz, de egyedül is fel tudok állni. – csúsztatom felé közönyösen a szavakat, majd lassan feltápászkodok az apró kövekről. Nem is értem, hogy a férfiak miért gondolják azt, hogy egy nő nem tud felállni a földről. Bár, azért kedves gesztus, akárhogy is közelítem meg a dolgot, jó lenne, ha minden embert így neveltek volna, ezért megerőltetek felé egy mosolyt, egy egészen aprót. Ezután leporolom a kopottas, elől-hátul szakadt farmeremet. (Megjegyzem, semmi haszna a porolásnak, a kövek szépen befogták az anyagot és ezt már csak a mosás veszi ki belőle.)…Miután végzek a „kötelező” művelettel, amit még az óvónő diktált a kobakomban az óvoda homokozójának a közepén, füleim mögé igazítom az arcomban lógó, kócos tincseimet, lehúzom a kicsit kinyúlt, szintén kopott fehér-fekete csíkos felsőmet, hogy elfedjem a kikandikáló részeket, majd a fiú szemeibe pillantok. Ekkor eszembe jut az, amit a csajok dumáltak a szobában, hogy ennek a srácnak milyen szépek a szemei és mennyire jó a testfelépítése. Nevetséges, úgy tanulmányozzák, mint valami kísérleti nyulat, vagy a világ hét csodájának egyikét. Pff…mindenesetre a kíváncsiságom győz, s jobban szemügyre veszem azokat a szemeket. Nagyok, szépek, csillognak, biztos sok szépet látott már vele. Tekintetem egész alakján is végigfut, magas, vállas, jól öltözött, még az illata is jó…ehh, Dev, mi a fészkes fenét csinálsz? Gyorsan abbahagyom a fixírozásnak látszó, amúgy pusztán csak a tudás oltárára szánt pillantásokat, majd beletúrva a tincseimbe, legyőzve a hirtelen keletkezett zavaromat?? megszólalok.
-   Arieh vagy, igaz? Kösz, hogy használtad a pálcád, a gyerek rongálta a környezetet…most gondolom, tanul majd az esetből…Bár, azt meg kell jegyeznem, hogy ha nem bukkansz fel, én akkor is elkaptam volna őt…előbb, vagy utóbb…- Jegyzem meg, ezt nem hagyhatom ki, közben vetek egy pillantást a tenyereimre, s a látvány nem túl rózsás, mindkettő tele van horzsolásokkal…


Cím: Re: A Merlin-szobor
Írta: Arieh Brightmore - 2009. 08. 14. - 09:15:22
(http://www.frpgs.co.cc/images/tbb9oubxh23ql4gz9og.png)

A nőket előszeretettel bántalmazó srác egy óriási puffanással terül el a földön.
Hála nekem..
Ajkamon megjelenik egy halovány mosoly, mellyel jelenlegi hőstettemet fejezem be. Mondjuk nem csak én vagyok az, aki ilyen nagy örömmel reagál a dolgokra. A kőkupacban üldögélő leányzó ugyanis hangosan felröhög. Aprókat horkantva hozzá, már-már majdnem sírva. Ezen a helyzeten még szélesebben mosolyodom el.
Eszembe se jutna ezért kinevetni. Hiszen olyan egészségesen nevet. Kit érdekelnek az érzelem mentes nők, a cicababák, akikbe már gyerekkoruk óta belesulykolták azt, hogyan lehet élni bábként, mindentől mentesen. Soha nem bírtam ezt elfogadni, soha nem bírtam az ilyen embereket. Hiszen érezni, ragaszkodni, nevetni jó dolog.. és kell is!

Kinyújtott kézzel állok felette, viszont pont azt teszi amit vártam. Nem fogja meg a kezem. Egyedül, magától felpattan. Na nem mintha valami nyomoréknak nézném.. tényleg nem! Nem azért nyújtom felé a karomat. Csak, mivel kapott egy jó kis lökést, és mivel nem valami puha dolgon landolt, gondoltam elkél neki a segítség. De ha ennyire jó minden, akkor persze, nem fogok neki segíteni. Rajtam ne múljon a lelki békéje.

Egy két erőteljes mozdulattal végigsimít a lábain, leporolja nadrágját, majd vet néhány rosszalló pillantást a foltokra, melyeket már csak a mosás hozhat ki abból a ruhadarabból. Nézem ténykedését és még mindig mosolygok. Figyelem, ahogy lehúzza magán a felsőt, hogy minél kevesebb bőrt mutasson meg magából, majd hallgatom szavait is, melyek pont olyanok, mint amilyeneket vártam, képzeltem.
- Látom, hogy sikerült egyedül is felállnod. Bocs, ha tolakodónak érezted a felajánlásomat. Mindenesetre jól vagy? – kérdezem meg tőle végre valahára a legalapvetőbb kérdést, melyet csak el lehet képzelni.

Végigmér. Tetőtől talpig. Arcomra már-már kiül lassan a zavar látható jele, vagy ha így folytatja el is alszom a helyzet kényelmetlenségéből kiindulva. Nézi íriszeimet, alkatomat, vállamat és úgy az egész lényem. Még a nevem is tudja. Milyen hihetetlen. Soha nem gondoltam volna, hogy az én nevemet bárki is megjegyzi, hogy bárki is tudni fogja. Hiszen nem vagyok én az a típus akit könnyű megjegyezni. Túlságosan átlagos vagyok, túlságosan egyszerű. Ha lenne bennem bármi ami a deviáns viselkedéshez közelebb vinne.. nos akkor még megérteném, hogy megjegyeznék a nevem. De így?!

Természetesen ennek örömére én is megnézem magamnak. Hatalmas, csillogó szemek és óriási sötét, csillogó hajkorona. Nem rossz párosítás. Egyenes, talán kissé fitos  orr, vékony ajkak, melyeket szinte egy pillanat alatt eltüntet, ha úgy akarja. Nem túl magas.. ettől függetlenül a domborulatok pont ott vannak és pont annyi, ahol, amennyi kell vagy éppen szükséges. Megfigyelem öltözetét is.. Hát nem éppen a legmárkásabb göncöket hordja, de valahogy így tökéletes a megjelenése. Nem tudnám elképzelni úri lánynak. Így igazi.. úgy már mesterkéltnek érezném az összhatást.

Rámosolygok, majd mikor a nevem mondja kissé megemelem a szemöldököm. Még mindig nem tértem napirendre afelett, hogy a nevemen szólított.
- Igen, Arieh vagyok. És benned kit tisztelhetek? Mert szerintem még nem találkoztunk. Csak nem felejtenék el egy ilyen lányt..! – mosolygom még mindig, majd a kezem nyújtom felé. – Arieh J. A. Brightmore!

- Igazán helyes dolog, hogy így megvédted a szobrot. Én sem bírom a rongálókat. És persze! – itt hangosan felkacagok – Elkaptad volna, kis bosszúálló! Tudom, elhiszem, ha te mondod. – tény és való, hogy ha ránézek, akkor tényleg biztosra veszem, hogy pár nappal később letarolta volna a gyereket valamelyik folyosón. Harcias, az már biztos.
Ekkor vet egy pillantást a kezére, melyet én is megtekintek. Esetleges tiltakozása ellenére megfogom kezét, és megszemlélem a horzsolásokat. Vörös csíkok, vércseppek.. nem túl bíztató.
- Mutasd csak! Hmm.. hát nem valami szép! – vizsgálgatom, majd ha hagyja, akkor nekilátok a seb kezelésének..  


Cím: Re: A Merlin-szobor
Írta: Devona Dillingham - 2009. 08. 15. - 16:34:03
Arieh

Gyanakodva kapom felé a tekintetem ruhaporolás közben, mivel érzem a bőrömön a tekintetét. Szemöldökeim egy pillanatra a magasba szökkennek, ahogy a szemeibe pillantok. Ő lehet az, igen, ha jól emlékszem, róla beszéltek a többiek…Elhessegetem a gondolatokat a fejemből, s miután végeztem a porolási és ruhaigazítási művelettel, kényelmesen, pihenő állásba vágom magam, s úgy figyelem segítőmet.

-   Ugyan, semmi gond, te legalább udvarias vagy, nem úgy, mint egyesek.- Utolsó szavamnál egy gyilkos pillantást vetettem a még mindig földön fetrengő másodikos felé. Tény, hogy túléltem az esést és már az oldalam sem fáj annyira, de mégis hogy képzelte azt, hogy nekem támad? Áh, mindegy, nem is idegesítem ilyeneken magam, mert fölösleges. Ha a srác felnő, egy surmó gyökér lesz belőle, aki az ostoba szokásaival fogja gyarapítani a deviáns varázslók hatalmas táborát, nem hiába mondják, hogy nagy az isten állatkertje…

Hmm…azért észrevettétek, hogy milyen dolgokon tudok percekig gondolkodni? Ez egyszer még a vesztemet fogja okozni, az biztos. Újra beletúrok a hajamba, próbálom valahogy elrendezni a rakoncátlan tincseket, bár menthetetlen, ugyanis ez a fogócska és az esés egy mesteri madárfészket varázsolt a fejemre. Bár, ha őszinte akarok lenni, nem nagyon érdekel, majd kifésülöm, ha visszaérek a szobámba. Ám ha addig  netán beszólna valaki, cserébe arcon csapom…Hajigazítás közben ér egy újabb kérdés, kipillantok két hajtincs közül az előttem álló griffendélesre.
-   Leszámítva azt, hogy felidegesített az a hülye kölyök, s lejött a bőr a kezemről,  jól vagyok. Igen, remekül érzem magam. – Adok érdemleges választ az állapotomról, nehogy azt higgye, hogy egy ilyen kis eséstől hisztizni fogok és követelem a gyengélkedőt, s az ottani ellátást. Soha! Már annyi mindent átéltem, hogy szívlapáttal sem lehetne agyon csapni. A bátyámmal rengeteget lógtam, ennek köszönhetően a leélt tizenhét évem alatt kétszer eltört a bal karom, a jobb kezemen három ujjam, a vállam, eltört három bordám, illetve a bal lábam is, szóval balesetekben már veteránnak minősülök, s így ez a kis horzsolás már nem is tűnik olyan vészesnek.

Újra rápillantok, ezután mérem végig őt, s olyan gondolatok jutnak eszembe, melyek abszolút de nem jellemeznek engem. Egek! Nem szabadna annyi időt töltenem a lányhálóban, mert annyi hülyeséget dumálnak, hogy szinte már minden megragad a fejemben, többek között olyan dolgok is, amik idáig nem érdekeltek, vagyis, nem, most sem érdekelnek, azt hiszem, nem tudom, jajj…

Ezen gondolatok sem tudják elterelni annyira a figyelmemet, hogy ne venném észre, ahogyan végig mér engem. Az egy dolog, hogy én is ezt tettem, de van rá magyarázatom, méghozzá tudományos.  Viszont ő milyen jogon bámul meg engem? Miért van az, hogy folyton folyvást ilyen srácokba botlik az ember? Kicsit úgy érzem magam, mintha egy piacon lennék zöldség, vagy hentesboltban őzhús.

-   Khm..- Köhintem el magam, hátha akkor abba hagyja ezt a fixírozást, ami kezd idegesíteni. Tekintetem az arcára siklik, figyelem a vonásait, mosolyog. Hmm, jók a fogai, vajon mennyi almát eszik naponta? Áhh, látjátok? Már megint jönnek az efféle gondolatok…Már-már majdnem eléri, hogy én is visszadobjak egy mosolyt, de a következő mondatai meglepnek, s mosoly helyett inkább egy fintor ül az arcomra.
-   Milyen lányt? Olyat, aki megüldöz egy kölyköt az udvaron, azért mert megrongált egy szobrot, majd fenékre billen az apró kavicsokon, s szanaszét áll a haja, ráadásul elviselhetetlen a modora? Avagy olyat, aki annyira csodálatos, hogy védi a természetet, ráadásul Jeanne D’archoz hasonlítható a harcmodora, tudása Pallas Atheneé, s szépsége Helené? Tudod mit? Inkább ne válaszolj.  – Szinte dobom a válaszom, közben eleresztek egy gunyoros vigyort.  Ami azt illeti, elég durva voltam, de sosem kedveltem az efféle hízelgéseket, ráadásul nem is értettem, s értem, hogy miért csinálják ezt a pasik és bevallom, hogy fogalmam sincs, mit kellett  volna mondanom… Hmm, úgy látom, mintha kicsit meglepődött volna, persze, ez nem biztos, mindenesetre gyorsan megfogom a levegőben tartott kezét, s megrázom.
-   Devona Dillingham, háztárs…Hmm…- Pislogok rá párat, majd folytatom.
-   Megvan! Te vagy az a srác, akin gúnyolódtak múltkor a mardekárosok, jól emlékszem a nevedre, bár nem értem, hogy miért, nincs veled semmi probléma. – Jegyzem meg, ahogy a tekintetem újra végig vezetem rajta, s közben rájövök, hogy még mindig fogom a kezét. Gyorsan el is engedem, s kicsit hátrébb lépek, majd zavartan megbirizgálom a hajtincseimet. Komolyan nem értem, hogy mi van ma velem…Megigazítom a melltartó pántomat, igaz, ezt sem szokás mások előtt, de engem idegesít, ő meg ne nézze, ha zavarja. Közben azért figyelek rá, s mikor szóhoz jutok, felpillantok rá.

-   Ez nem helyes dolog, ez a kötelességünk. Minden diáknak ezt kellene tennie, hisz ez a mi érdekünk…Örülök, hogy úgy látod a dolgokat, ahogy én. – Osztottam meg vele a véleményem, s egész haloványan, de szimpatikusnak tartottam őt, vagyis a gondolatmenetét, a viselkedését és ez meglepő. Sosem voltak fiú barátaim, ráadásul nem értettem velük egyet semmilyen témában, most meg…leszámítva a gyenge indítását közös nevezőre jutottunk. Ezután vetettem egy pillantást a kezeimre, melyek bizseregtek a fájdalomtól.

-   Áh, semmiség…- felelem, miközben megmutatom neki a kezeimet. Ez eddig oké, vet rájuk egy pillantást, na de miért fogja meg a kezeimet ilyen finoman? És most mit csinál? Mit akar azzal a pálcával? Óh, persze, segíteni, jó. Hmm, ilyenkor kell pár pillanat, mire felfogom, hogy mi is történik. Tekintetem a szemei, s a kezeim között ugrál, ahogy figyelem a tevékenységét. Elég profinak tűnik, mintha már csinált volna ilyesmit, mégis, nem igazán bízok másokban, főleg nem akkor, ha az egészségemről van szó.

-   Tudod, hogy mit csinálsz? – Kérdem tőle, s bizonyára a mai napon már elege lehet belőlem, de ez van, én ilyen vagyok…


Cím: Re: A Merlin-szobor
Írta: Hektor Fuller - 2009. 08. 23. - 15:14:17
Faye
[/size]
[/color]




Ismét egy unalmas hétvége. A különbség csak az, hogy fogalmam nem volt, hogy mit csináljak. Amíg ezen tűnődtem kiléptem a klubhelyiségből, amit a Kövér Dáma nem díjazott, mondván, hogy mindig meg zavarják a z álmát. Ezzel mondjuk nem sokat foglalkoztam. A hangja egyenesen irritált. Felállt tőle a szőr a hátamon. Mindegy, nem sokára magam mögött hagytam az óbégató festmény hölgyet és lefelé tartottam. A lépcsőket a hat év alatt volt időm megszokni. Bezzeg első évesen. Azt se tudtam melyik hova visz. Volt mikor megijedtem, hogy le fogok zuhanni vagy valami hasonló. De manapság már simán vettem a Szeszélyes Lépcsők minden egyes megmozdulását. Végül leértem a hatalmas faragott tölgyfaajtóhoz. Kitártam és kiléptem rajta. A verőfényes napsütés egy pillanatra elvakított, de aztán a szemem hozzá szokott a fényhez. Céltalanul indultam el a birtok egy pontja felé. Diákok ültek a fák alatt és tanultak vagy csak pihentek. Mások sétálgattak és megvitatták az eddigi életüket és sikereiket az iskolában. Eszembe jutott, hogy hol lehet a legjobban pihenni. A Merlin szobornál vannak padok.
Hamarosan el is értem a szoborhoz. Mázlimra egy pad szabad volt. Odaslattyogtam és ledőltem rá. Elgondolkoztam az életem későbbi részén. Mi lesz ha Voldemort meghal. Mit fogok csinálni ha nem lesz már kit üldözni. Amíg ezen agyaltam valaki belerúgott a padról lelógó kezembe.
-Héj. Figyelj oda egy kicsit jobban! - szóltam neki, de mire felnéztem megbántam. Egy Mardekáros lány állt fölöttem. Ha Merdekárosokkal fut össze az ember abból semmi jó nem sül ki.


Cím: Re: A Merlin-szobor
Írta: Faye van der Zeghers - 2009. 08. 23. - 16:22:17
MR. FULLER


Macskaszerű, könnyed léptekkel róttam a pincefolyosók rideg, kietlen útvesztőjét. A hideg fényű fáklyák halvány narancsos derengésbe vonták az alakom, a reszkető láng vetületeként árnyékom is meg-megremegett.
Lassan haladtam, a gondolatok pedig ezzel párhuzamos lomhasággal vonultak végig az agyamon - egyik se maradt túl sokáig, egyik sem volt érdemes arra, hogy különösebben időt vesztegessek rájuk. A szürke mindennapok egyhangú, halálosan unalmas témái voltak ezek, melyek végigkísérték az utamat a pincéből egészen a lépcsősorig és a földszintig; velem maradtak, mikor gyors léptekkel, sötétkék szemeimben kihívó tekintettel átvágtam a folyosón, s mikor ösztönszerűen a nagy tölgyfa ajtó felé vettem az irányt és kiléptem a szabadba.
Egy pillanatra megálltam, hátamat a kastély durva kőfalához döntöttem. A hideg először csak pillangószárnyakként érintette a bőröm, de ahogy egyre jobban átette magát a vékony szöveten, mind erősebben éreztem jeges markát, de nem érdekelt túlzottan. Ami azt illeti, valamilyen szinten még jól is esett - igaz, ha feltétlenül hidegre vágytam volna, azt a klubhelyiségben is megtaláltam volna, nem kellett volna felmásznom a lépcsőkön meg végigvonulnom a folyosón, a kotnyeleskedő festmények kíváncsi pillantásától és halk mormogásától kísérten. Mintha még nem láttak volna mardekáros diákot a folyosón, komolyan. Szánalmas.
Pillantásom apró, fehér kezeimre siklott, majd ellöktem magam a faltól és csöppet sem nőies mozdulattal zsebre vágtam kacsóimat és továbbmentem. A csöndes álldogálás nem az én reszortom volt, azt műveljék az elmélkedő hollóhátasok vagy hugrabugosok.
Felemelt fejjel, az égen gyülekező esőfelhőket figyelve caplattam a már így is vizes füvön, amikor beúszott a látóterembe a Merlin-szobor időtálló, giccses vigyora. Elfintorodtam, majd léptem még párat. Igazsághoz híven mentem volna tovább, de egy érintés a lábamon és a felcsendülő rosszalló hangnem megállásra késztetett. Odafordultam, hogy megnézzem, ki az a bátor idióta, aki ilyen tónust üt meg velem.
Nem kellett csalódnom, a padon egy griffendéles srác feküdt. ajkaim gunyoros mosolyra húzódtak, ahogy végignéztem rajta.
   -   Mégis, mire kellene figyelnem? Az olyan patkányokkal, mint te, nem foglalkozom - jegyeztem meg hideg tárgyilagossággal, tekintetemmel a srác arcát fürkészve.


Cím: Re: A Merlin-szobor
Írta: Hektor Fuller - 2009. 08. 23. - 16:50:50
Faye  


Semmi sem utalt arra, hogy a lány meg akarná bánni a tettét. Végül is Mardis. Miért bánná meg? Egy Mardekáros mindig öntelt és nagyszájú.
-Remek. Egy újabb nagyszájú Mardekáros. - tekintetem le sem vettem a lányról, nehogy gond legyen belőle, hogy egy pillanatra is elveszítem a fókuszomat. Végtére, ez a lány is, mint a többi Mardi potenciális halálfaló, vagy jelölt. Azok pedig bármire képesek. Nagyon lazán, szinte majd szétesek, olyan lazán, felülök a padon, majd erőt veszek magamon és felállok. A magam 168 centijével még így is a lány fölé tornyosultam. Sikerült kicsit jobban megnéznem magamnak. Fekete haja és sötétkék szeme volt. Így napnak háttal még egész jól is nézett ki.
-Ne keresd a balhét. Én sem teszem. Vagy megoldjuk civilizáltan, vagy el kell, hogy tángáljalak. - soroltam fel a lehetőségeit. Láttam, hogy az arcom fürkészi. Azt fürkészheti egy darabi, egyetlen arcizmom sem rezdül. Teljesen nyugodt és megfontolt voltam, bár mint az már átfutott az agyamon, mivel Mardi így potenciális halálfaló jelölt. Eme gondolatra a pálcámért nyúltam. Sosem tettem le. Ezekben az időkben bármikor szükség lehet rá. Lehet, hogy egy olyan peches napot fogok ki, hogy maga Voldemort ugrik elő a bokorból. Akkor pedig nincs mit tenni. Tétovázni nem lesz ideje senkinek. Vagy harcol és el tud menekülni, vagy nem harcol, de akkor tuti, hogy meghal abban a szent minutunban. Ezért aztán ezzel a Mardis csajjal kapcsolatban is bármire fel voltam készülve.
-Na mi legyen villás nyelvű? - kérdeztem gúnyosan, utalva ezzel arra, hogy a házát nem nagyon szívlelem. Meg kéne mozgatni a tagjaim, mert unatkozom, és lehet, hogy ez a csaj képes megmozgatni egy kicsit. Bár nincs párbaj az iskola területén belül, azért mindig vannak kiskapuk, amiket ha megtalálok, akkor ki is használok. Már láthatóan a kezemben tartottam a pálcám, és mintha meglepődött volna a bal kezességem láttán. Hát igen, ez azon ritka adottságok egyike, amikor párbajban fordított kéz van és úgy nem egyszerű küzdeni, hogy az ellenfelednek ugyanaz a keze van elöl mint neked.
-Szóval mi legyen csúszómászó? - gúnyolódtam ismét.


Cím: Re: A Merlin-szobor
Írta: Faye van der Zeghers - 2009. 08. 23. - 18:08:24
MR. FULLER


A mardekárosokra tett megjegyzését legprofibb címlapvigyorommal fogadtam, ami akár egy mugli fogpaszta-reklámba is teljes nyugodtsággal beillett volna. Mit tesz a gyakorlás, ugyebár...?
A következő mondatánál viszont abbahagytam a bájvigyorgást - na nem azért, mert lefagyott rólam a mosoly, hanem mert így nehezemre esett a beszéd.
   -   Eltángálni? - felnevettem. Hangom éles késként hasított a csendbe, ettől függetlenül nem volt feltétlenül kellemetlen, vagy bántó a megnyilvánulás. De persze minden csak nézőpont kérdése. - A nők verése is beletartozik a híres griffendéles eszmékbe, hm? Vagy te csak valami elfuserált fél-szociopata vagy, akit oda dobott a Süveg, hátha a környezet visszarántja a teljes őrületből? -
Tekintetemből csak a vegytiszta érdeklődés sütött, semmi más - lévén nem is éreztem mást. Félnem kellett volna? Ugyan! Az ilyen idióták csak fenyegetőznek, de ténylegesen úgysem mert volna egy ujjal sem hozzám nyúlni. Félt volna a következményektől - büszke vagyok, de nem hülye. Ezek után első utam Pitonhoz vezetne, és azt hiszem, kettőnk közül a srác jönne ki rosszabbul a helyzetből.
Legszebb öröm a káröröm.
Néhány sértőnek szánt mondat elhangzott a vöröske szájából, de nem talált ideget. Ami azt illeti, gúnyolódása teljesen hidegen hagyott - hamarabb kellett volna felkelnie ahhoz, hogy bármilyen módon is a lelkembe gázoljon, elvégre nyilván ezt vette tervbe kis megjegyzéseivel. Felvontam a szemöldököm és összefontam a karjaim magam előtt, de nem vettem elő a pálcámat; egyrészt még mindig nem hittem, hogy meg merne átkozni, másrészt még bőven elég távol álltunk egymástól ahhoz, hogy el tudjak ugrani az esetleges támadás elől.
Nem kellett csalódnom, pár másodperc múlva a srác varázspálcája is előkerült a zsebéből. Lenéző pillantást vetettem rá.
   -   Ó, szóval nem érzed magad elég nagyfiúnak egy nálad húsz centivel alacsonyabb, fegyvertelen, fiatalabb lánnyal szemben, csak akkor, ha a kezedben van a varázspálca? Mondd csak, kedves... - hatásszünetet tartottam, kihagyva a helyet a nevének, ha esetleg be akarná szúrni. - ...nem érzed oltári nagy gyávaságnak ezt az egészet? Kíváncsi vagyok, hogy fog a híres griffendéles tükörbe nézni holnap úgy, ha ma elkezd átkozódni egy ilyen helyzetben... - jegyeztem meg, miközben enyhén oldalra döntöttem a fejem és vártam, vajon felkapja-e a vizet és anyázásba, esetleg bűbájszórásba kezd. Testem már reagált az esetleges veszélyre, adrenalin áramlott végig az ereimen, izmaim ugrásra készen várták az átok elhangzásának pillanatát.
Hiába, jobb félni mint megijedni; egyelőre szeretném megélni a holnapot gennyes kelések nélkül, no persze annyira még nem éreztem indokoltnak a felkészülést, hogy a pálcát is előhúzzam. A balkezes felállástól nem tartottam, egyáltalán - semmivel nem volt könnyebb helyzetben, mint én, hiszen neki is kényelmetlenséget jelentett az én jobb kezem. Csakúgy, mint a vívásban.
Fifty-fifty.


Cím: Re: A Merlin-szobor
Írta: Hektor Fuller - 2009. 08. 23. - 18:28:28
Faye
   




Újabb szitkokat szórt rám és a házamra. Általában nyugodt vagyok, de a vérmérsékletem kezdett hevesedni.
-A pálcámat ezért húztam elő, mert Mardis létedre potenciális halálfaló jelölt lehetsz, vagy rosszabb esetben már halálfaló is vagy. És nem akarok a gyengélkedőn feküdni ilyen olyan okokból. - válaszoltam a lánynak kimértem. -Szó sincs itt gyávaságról meg nagyfiúskodásról. Puszta elővigyázatosság. - fejeztem be. Csak demonstráció képpen, hogy lássa nem viccelek pálcámat az égnek emeltem.
-Stupor. - a kábító átok vörös fénye elhagyta a pálcám hegyét és az ég felé száguldott. Ott senkiben sem tesz kárt. Legalábbis ezt reméltem. Nemsokkal később valami zuhanni kezdett az égből. Egy galambot talált el a kábító átok és a madár ernyedt teste a lány feje felé közelített. Felnéztem.
-Hoppá. - vigyorogtam. Ez a demonstráció kicsit jobban sikerült mint azt eredetileg vártam. Remélem már látja, hogy nem viccelek.
-Na akkor részemről békésen intézném el. De ha te a párbaj híve vagy ám legyen. - leeresztettem a pálcámat és kérdőn néztem a lányra. Arcából semmit nem tudtam kiolvasni, de ő sem az enyémből. Utálom azokat a nyomorult halálfalókat. És mélyen megvetem akinek akár szemernyi esélye is van, hogy közéjük állhat majd.
-Epekedve várom, hogy mit szeretnél tenni. - mondom neki, kissé előredőlök és széttárom a karjaimat, jelezve, hogy válaszoljon végre, különben ott helyben kupán vágom a pálcámmal. Mivel az iskolán belül tiltott a párbajozás nem sok kedvem lett volna a házamtól pontokat levonatni. Így is elég szoros  két ház között a verseny. Ha jól emlékszem akkor összesen 50 pont különbség lehet közöttünk. Mármint a házak között. A csaj és én köztem a különbség ég és föld. Egy évvel felette árok. Simán lenyomnám, ha arra kerülne sor.
-Na mi lesz már? Unom magam.


Cím: Re: A Merlin-szobor
Írta: Sabrina J. Wilder - 2009. 09. 02. - 15:28:42
Antony

Egy kellemes délutánnál mi lehetne szebb. Minden túl tökéletesen alakult ahhoz, hogy valami ezt a napot elrondítsa. A Merlin-szobornál kifejezetten élvezni lehet, ahogyan a nap gyenge, vagy éppen erős sugaraival az egész testemet felmelegíti. Ma is kellemes idő volt, és már érződött, hogy a nyár közeledik, sőt már itt is van. Nem sokára mehetünk haza, ki-ki a maga családjához és élvezhetjük az együtt töltött időket családtagjainkkal. Élvezhetjük a vízbe merülést, mikor már felforrósodott testünket a hideg vízbe mártjuk, hogy lehűljön és el lehessen viselni a tikkasztó hőséget. És mikor már nem a tanuláson jár az eszünk, meg hogy meg ne bukjunk egyetlen tantárgyból sem, hanem kikapcsolódunk és élvezzük azt a röpke kis szünetet, ami két iskolai év között helyezkedik el, s mely oly hamar elszáll, hogy egyszerre csak azt vesszük észre, hogy ismét az iskola ódon falai közt ülünk, régi padjaiban és körmöljük a leckéket.
Már előre is öröm a nyárra gondolkodni, és hogy mennyi mindent fogok csinálni a szabadidőmben. Nem kell attól paráznom, hogy a tanárok megint csak kiszúrnak velem és csak azért sem adják meg a jobb jegyet. Milyen jó lesz majd akkor.
Leültem az egyik padra, mely a szobor hátulsó részére tekintett rá, s élveztem azt a kis szellőt, ami ilyen napokon egyáltalán nem esik rosszul. A parkban a megannyi virág annyiféle színben pompázott, mint ahány növény ott tarkította a szobor megnyugtató, kedves hatását. Vígan becsuktam a szemem, hogy élvezzem egy kicsit a napozást, és a közelgő nyarat.


Cím: Re: A Merlin-szobor
Írta: Dashiell A. Reynolds - 2009. 12. 01. - 16:20:04
Gabriella

*Micsoda gyönyörű reggel! Közeledik a nyár, a nap már egyre melegebben süt, és ennek örömére már csak egészen vékony kabát van rajta, egy selyemkendő a nyakában, ezzel még jobban kihangsúlyozva a francia származást, vékony vászoncipő, ami kényelmes, mégis kecses, szorosan rásimuló nadrág, és ezzel le van tudva. Igaz, mire kiért ide, kicsit melege is volt, szóval a kabát cipzárját lehúzta, és hagyta, hogy a félig gombolt fehér ingét meglengesse a szél játékosan. Csodás napnak nézett elébe. Nem volt senki ma, aki idegesítette volna, nem voltak hisztis lányok a környéken, sőt, most hogy így jobban körülnéz, senki sem volt kint. No sebaj. Valószínűleg, ilyen ,,korán", szombat délelőtt tízkor még nem sok mindenkinek akarózik felkelni. Talán annak a Granger lánynak, hogy tanulhasson... Kinézné belőle, hogy ilyenkor is hatkor kel fel, csak hogy imádott könyveit nézegesse... Eldobja a gondolatot a válla felett, és inkább a felső zsebéből egy csokis kekszet húz elő, és kis papírcsörgés után ki is bontja, hogy aztán egy laza, elegáns mozdulattal a szájába nyomja, és élvezhesse az ízek csodás kompozícióját, és úgy olvadozzon tőle, hogy ahogy a csoki a szájában. Szaprofita életmód... Kényelmesen sóhajt, és lassan, csendben lépked az egyik padhoz, majd lehuppan, és némi gondolkodás után eldől rajta hanyatt, két lábát a pad két oldalán lógatja, az egyik keze a hasán, a másik a szájánál játszik. Mézbarna tincsei játékosan terültek el, most éppen majdnem a válláig értek, egész hosszúak voltak, és éppen azon gondolkozott kikapcsolódásként, hogy milyen frizurát vágasson magának, mert hát erről is kell agyalni. Lassan csócsálta a csokit, szemeit néha lehunyta, és sziesztázva, csendben pihent. Annyira jó volt ez a pár pillanat! Néha halkan, a simogató mély hangján dúdolgatott valamit, vagy a kabátját bűvölte le magáról, mert melege volt... A virágok lassan életre kelnek, a bogárkák is, a szellőcske is játékosan szaladgál errefelé... Nem kellett tanulni mindenféle vizsgára, nem akart menni, vagy sietni, vagy pótolni, vagy... Nem! Sztrájkol! Ezt a napot szeretné valami csendes, és a lehető legkevesebb energiát igénylő cselekvésekre pazarolni. Nincs túl sok idő a vizsgákig, de tanulni ráér holnap, meg... Mire vannak az éjszakák, nem? Aztán a hasán lévő kezét a feje alá húzza, és így, kényelmesen elnyújtózva, mégis annyira kecsesen és vonzóan, hogyha valaki arra tévedt, tuti megakadt a tekintete egy kósza pillanatra rajta.*