Roxfort RPG

A kirándulás harmadik napján, miután egy rozzant hintaszékbe kapaszkodva elhagytuk Väsby városát, a híres Lingsberg farmra érkeztünk. Egészen hideg volt svédföldön, ezért Mariával még kora reggel forró teát készítettünk a szálláson a diákoknak. Mindegyikük egy-egy kulacsban kapta meg a kellemes italt, így ha azt a kezükben szorongatták, bizonyára az ujjaik is kevésbé fáztak.
– Jól van, ott hátul is el lehet engedni a hintaszéket!  – Szólaltam meg, mikor hátrébb léptem az utazási eszköztől. Végig néztem a diákokon és ha szép lassan körém gyűltek végre, Mariára pillantott: – Fitzgerald professzor, tartanál egy gyors névsor olvasást nekünk? Nem örülnék, ha valaki véletlenül Väsby-ban ragadt volna.  – Folytattam fennhangon, mire többen fel is nevettek. Valóban vicces lett volna, én azonban most gyors akartam lenni. Lingsberg környékén sok látnivaló volt, két rúnakő is akadt éppen, illetve a csillagvizsgáló, amit természetesen holnap meg fogunk látogatni.
Hazudtam volna, ha azt állítom, nekem könnyebben ment a reggeli kimozdulás. Este Svennel a szállásadónkkal iszogattunk még, ezért tompa lüktetést éreztem még a fejemben, éppen a homlokom közepén és a gyomrom is kavargott, jelezve, hogy ki akarja adni a korábban elfogyasztott reggelit.
– Rendben. Akkor kövessetek!  – Intettem és a meglehetős hólepte mezőn, eltávolodva a közeli, mezőgazdasági épületektől, indultam el. Nehezen léptem még én magam is, hiába voltak hosszú, erős lábaim. Megjártam már sokszor északot, így annyira nem reszkettem, de a bakancsom valóban nehezen vette fel a harcot az itteni viszonyokkal. A szerencse csupán az volt, hogy újabb adag hó nem esett időközben.
– Nos, a Lingsberg farm környékén két napot fogunk eltölteni. Innen keletre  – mutattam a megfelelő irányba. – Vallentuna községben fogunk megszállni, ahová már bizonyára megérkeztek a csomagjaink.  – Magyaráztam, csakhogy senki se izguljon a kedvenc ruhadarabjaiért, na nem mintha Svédországban ki lehetne öltözni. A rétegesen viselt kötött pulóverek és több nadrág hazája volt ez. Másképp nem lehetett kibújni.
Aztán előre néztem.
– Ott a távolban már láthatjátok már az U241-es rúnakövet (https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/9/9a/U_241%2C_Lingsberg.JPG/468px-U_241%2C_Lingsberg.JPG).  – Magyaráztam tovább. – Ennek a párja, az U240-es is itt található, azt majd csak később tekintjük meg. Ha megnézitek, ott kicsit messzebb, éppen a mi 241-es kövünkkel szemben helyezkedik el. – Mutattam arra, ám lassan elértük a kis utat, mely egyenesen a rúnakő felé vezetett. Ez már némileg le volt tisztítva, így éppen csak csúszott az ösvény.
– Ezt a követ 1909-ben fedezték fel, akkor még nem itt állt, hanem egy közeli épületnél.  
Megálltam a kő közelében, majd behatolva a hóban vezettem tovább a kis csapatot.
– Mint látjátok, van egy kisebb kő is mellette. Ez az U242-es rúnakő megmaradt része.  – Lehajoltam és a kesztyűs kezemmel letörölgettem a havat a rúnáról. – Az Angliai Rúnakövekről már beszéltünk tegnap, illetve tegnap előtt. Ki emlékszik, hány darab van belőle? Illetve, hol helyezkednek el?  – Néztem végig rajtuk. Ha valaki jelentkezett, vagy csak beleszólt, biccentettem, hogy csak tessék. Szerettem, mikor aktívkodnak.
– Azt tudni kell, hogy ezeket a rúnaköveket ugyanaz a család állította a környéken, a 11. században és mind a kettő egy nagyapa Danegeld szedésének emlékére készült. Ki tudja, mi az a Danegeld? – kérdeztem.

---

A kicsit hideg volt túl enyhe kifejezés lenne arra, amit Svédországban éreztem. A lábaim elsüppedtek a hóba, ami tisztább volt, mint amit odahaza megszoktam, de a remegéstől nem is igazán tudtam figyelni arra, amit Bolton professzor beszélt a rúnakövekről. Pedig a hely tetszett volna, mondjuk tavasszal vagy nyáron. Svédország ugyanis tényleg varázslatos volt, ráadásul mindig akadt meleg ital vagy valami nagyon cukros édesség.
Engem nem rázott meg a hintaszék, mint zsupsz-kulcs, de egyértelműen nagyobb volt a megszokottnál. Persze ez egy osztálykirándulás. Ha egy eldobott alsógatya lett volna, nem biztos, hogy mindannyian meg tudjuk fogni. Szóval a professzornak valami nagyobbat kellett szereznie.
Nora és Lola mellett dideregve sétáltam. Az otthoni teleken gondolkodtam, hogy azokat mennyire szerettem és bár azok is hidegnek számítottak európai viszonylatban, ennyire nem gémberedtem el. Jóval több réteg meleg ruha volt rajtam, a kezeimet kesztyűbe és zsebbe is dugtam. Kevésnek ígérkezett.
- Rosszul.  – Válaszoltam Norának. Az orrom elé igazítottam közben a sálat. Így egy kicsit kellemesebb volt. – A fagyöngy az nem büdös?  – kérdeztem vissza és még két nagyobbat is pislogtam, értetlenül. Bolton persze megzavart minket azzal, hogy elkezdett a rúnakövekről beszélgetni. Mindegyik valami U-s dolog volt. Egyébként elég menőn néztek ki ahhoz képest, hogy milyen régiek.
Előhúztam közben a teámat, hogy egy-két korttyal kicsit átmelegítsem magamat. Ekkor pillantottam meg a lányt, akivel a korcsolyapályán találkoztam. Joe-ként mutatkoztam be, de a kiránduláson már nem volt kizárt, hogy elcsípte a nevemet. Meglepő volt, de élveztem a lebukást, ezért vigyorogva odaintettem neki. Füllenteni nem bűn, főleg, ha csak viccelődésből csináltam. Azóta amúgy sem találkoztunk sokat.
Na, hát pont annyira válaszoltam a kérdésekre, amennyire Lola. Nem is figyeltem nagyon oda, mert lefoglalt az életben maradás és a nézelődés. Harding is itt volt persze, ha nem vettem volna észre a jelenlétét, hamar okoskodásba kezdett és azt nem lehetett meghallani. Csak egy lesujtó pillantást vetettem rá.
- Na Harding, most már felfigyelt rád a tanár bá’  – súgtam oda és aztán kihúzva magamat én is megnéztem mit vizslat mindenki. Hát persze, hogy Bolton fenekét, amint lehajolt. Biztos csak azért ilyen kerek, mert a sok réteg nadrág adott neki egy kis formát.
Még is visszanéztem Hardingra és gonosz pillantással átsétáltam a Theresa csajhoz. Legyen csak féltékeny…
- Miujs? – kérdeztem, majd megnéztem magamnak onnan is a rúnakövet. Király volt rajta az a bevésett kígyó, bár annyira mozgalmassá tette, hogy sokat nem tudtam belőle kivenni. - Vajon ennek a kígyónak hol a farka? A fejét még csak-csak kiszúrom ott lent.  – böktem rá. - Vagy több feje van…? Tanár úr, ezt a kígyót hogy kell nézni?  – kiabáltam be. Lehet, hogy éppen a nagy előadás közepébe, mert persze nem figyeltem, csak mászkáltam a lányok között. Még le Fay sem jött el, bár vele nem lennénk többen fiúk.

Nem volt olyan rossz Svédország. A hó ellenére is mesés volt a táj és kellemes, megnyugtató hangja volt, ahogy a csoport végig trappolt a friss ropogós fehérségben. A két rúnakő, ami egymással szemben állt, adott egyfajta misztikumot ennek a helynek. A történelem szinte tapintható volt itt.
A névsorolvasás utána csak bólintottam Maria felé. Le Fay nevét persze felesleges volt felolvasni, hiszen már az utazás kezdetét is ellógta és csak Smith professzor levele nyugtatott meg, hogy nem megszökött, hanem ott van a kastélyban. Indulás előtt a fiú ugyanis nem volt sehol sem, nekünk viszont sietni kellett az iskola által megrendelt zsupszkulccsal.
Nem fogalkoztam többet a fiúval.  Elkeztem az órát tartani az U241-es rúnakőről. Kérdéseket tettem fel, hogy kicsit interaktívabbá tegyem a tanítást, ne csak egyszerű idegenvezetés legyen. Az első kérdésem a rúnakövek számára vonatkozott. Az egyik mardekáros lányt szólítottam fel először.
– Harminc darab van belőlük – kezdte Nora.
– Harminc kő van, a legtöbb itt Svédországban. – Vágott a szavába Theresa. Kicsit meglepett, hogy így bele a közepébe, de csak intettem, hogy várja meg, míg a másik végig mondja. A kihágást persze Maria is szóvá tette:
– Miss McCarthy, talán önt hívják Miss Nareknek?
Megköszörültem a torkomat.
– Folytasd csak Nora!  – Szólaltam meg aztán, hogy elsimítsuk a kellemetlen pillanatot. Ez egy óra, nem itt kell versengeni, úgyis mindenki pontot fog érte kapni, hogy egyáltalán megjelent.
– A többsége itt található Svédországban, de van egy Norvégiában is, meg egy Németországban. – Fejezte be végül a mardekáros lány.
Erre megint bólintottam.
– Esetleg valaki tudja, milyen számokban van jelen a különböző országok területén?  – Néztem végig a többieknek. Persze Alec, ahelyett, hogy figyelt volt, a többiekkel szórakozott vagy éppen hunyorogva bámulta a rúnakövet, mintha csak színházban lenne. Úgy tűnt, hogy neki ez egy vicc, minthogy a csapat egyetlen fiútagja volt.
Henriette jelentkezett ezúttal. Ráböktem, hogy mondja csak.
– 30 rúnakőböl áll. 27 darab Svédországban, a maradék három pedig Németország, Norvégia és egy Svédország egyik kintebbi tartományában van.
Büszke voltam rá. Biztosan elolvasta a könyveket, amiket javasoltam a kirándulás előtt a csoportnak. Csak egy-két fejezet volt persze mindegyikből, de épp elég, hogy képbe kerüljenek a 11. századi viking szokásokkal és Angliai kövek történetével. Ez itt inkább csak amolyan élményszerzés volt egy fontos tudással kapcsolatban. Na meg, egy átlagos Roxfortba járó diák igencsak kis eséllyel jut el külföldre.
Újabb kérdést tettem fel. Ezúttal már a Danegeldről.
– Nagyjából dán adót jelent, és ez egy adó volt, amit azért emeltek, hogy adót fizessenek a viking portyázóknak, hogy megmentsenek egy földet a pusztulástól. Nevezik még eldnek vagy gafolnak... – szólalt meg Eloise, aztán persze zavarba is jött. A válasz persze jó volt, ezért nem volt oka elbizonytalanodni. Csak bólintottam rá egyet, nehogy mondjuk a dicsérettől is pironkodni kezdjen.
Tovább is haladtam volna az órával, de akkor Fleming érezte úgy, hogy bele kell üvölteni a foglalkozás közepébe: – Tanár úr, ezt a kígyót hogy kell nézni?
– Fleming, gyere közelebb és nézd meg! Ha megvan a feje, szólj!  – mondtam határozottabban. Valamit mégis csak tanultam Smith-től. Megvártam míg odalép és elkezdi nézni, aztán folytattam. – Nos, ahogy Alec rávilágított a kígyó testére vannak írva a rúnák. – Kezdtem és kiosztottam egy-egy darab pergament mindenkinek. A rúnaszöveg másolata és átírása szerepelt rajta.
– Amit itt alul láttok, az a rúnák átírása.

n tan auk huskarl ' auk sua(i)n ' l(i)tu rita stin aftiR ' ulfrik ' faþurfaþur sino ' hon hafþi o| |onklanti tuh kialt| |takit + kuþ hialbi þiRa kiþka salu| |uk| |kuþs muþ(i)

– Ez nagyjából a következő képpen hangzik óészaki nyelven: En Dan ok Huskarl ok Svæinn letu retta stæin æftiʀ Ulfrik, faðurfaður sinn. Hann hafði a Ænglandi tu giald takit. Guð hialpi þæiʀa fæðga salu ok Guðs moðiʀ. – Próbáltam jól kiejteni, hogy érezzék a nyelv keménységét. De természetesen nem vártam el, hogy le tudják ezt fordítani: – A fordítást ott látjátok alatta. Valaki felolvasná?

És akkor Danr és Húskarl és Sveinn követ állítottak Ulfríkr emlékére, (aki) az apjuk atyja. Neki két fizetsége volt Angliában. Az isten és az isten anyja segítse lelkét az atyának és fiainak.

Vártam, hogy valaki felolvassa. Talán érezték benne, miért is volt mágikus ez a rúnakő. Valaki emlékére állt, ugyanakkor más funkciója is volt, mely a szövegből is tűnt. Az istenekre való utalás általános forma volt, ám megbújt mögötte a lényeg.
– Ami történetileg fontos, hogy Ulfríkr két danegeldet szerzett angolföldről, ám nem csupán ez a funkciója ennek a rúnakőnek, és nekünk, varázslóknak éppen ez a fontos része.  – Folytattam. – Mit gondoltok a szöveg alapján, milyen szerepe volt Ulfríkr rokonai szemszögéből a rúnakőnek?
Ha valaki válaszolt, ha nem, újra megszólaltam:
– Érzitek a mágiáját? Nagyon finom, mégis itt vibrál a levegőben.

---

Ez a svéd dolog eddig annyira nem jött be. Mármint szép volt a táj persze, de tényleg nagyon reszkettem és még a becsempészett piánkat is elvette a professzor, mikor megtalálta. Hogy fogunk így egy jót bulizni? Nora biztosan felszedne egy viking pasit, én meg ülhetnék az ajtó előtt, míg kiéli magát. Az sem lenne persze sokkal érdekesebb.
Ráadul Theresa sem nagyon reagált a jelenlétemre. Ekkora strébert, odaáll mellé az egyetlen fiú a kirándulásról, még bóknak is kellene vennie, erre nem szól egy szót sem. Mégis csak Norával és Lolával kellett volna maradnom. Morogva néztem rá, mikor Bolton prof előre hívott, hogy akkor keressem meg a kígyó fejét a kődarabon.
- De tényleg van feje...? - kérdeztem elég halkan. Akárhogy hunyorogtam egyelőre nem láttam rajta semmit, csak ilyen girbegurbákat.
Míg a többiek a feliratról beszéltek, én előre hajolva figyeltem a követ. Egy kicsit érdekesebb volt, mint az a furcsa torokfájós nyelv, amit a professzor még meg is idézett nekünk. Én inkább elvesztem a vésetekben, még meg is érintettem őket kicsit.
Sosem tudtam volna elképzelni magam tudományos pályán. A mágiatörténet nem volt az erősségem, a rúnaismeretet meg csak élveztem. Bolton jól magyarázott, kicsit fel tudta kelteni az érdeklődést. Mondjuk az elég zavaró volt, hogy a kislányok mind szerelmesen pislogtak rá az első sorból, de mostanra Campbell úgy tűnt átvette a vezető szerepet, már ami a csajokat illette.
A kacskaringós formáknak se eleje, se vége nem volt látszólag. Aztán ott középtájon valami villás dolgok voltak. Az vajon a feje volt? Mert abból is volt vagy három-négy... szóval lehetett volna a farka is. Hirtelen nem is voltam benne biztos, hogy több fejű kígyóról van-e szó vagy esetleg többről.
- Prof, ez szerintem valami torzszülött dolog. Túl sok feje van  - magyaráztam és még mutogattam is a fejszerűségekre. - Vagy az a farka? Nem érteeem! - kissé kétségbeesetten pislogtam fel a professzorra. Azt hittem végre megdicsér, de bizonyára nem így gondolta ezt az egészet.

Miután Flaming végre a felirattal törődött, folytattam a többiekkel az órát. A pergamenen szereplő szöveg volt az, amin el kellett gondolkodniuk, de azért ennél kreatívabb feladatot is szántam nekik a nap végére. Nos ezért is volt nálam egy hatalmas hátizsák, de azt majd későbbre…
– Köszönöm Nora a felolvasást.  – Mondtam, majd folytattam a szöveg elemzését. Volt benne egy kulcsszó, amire rá akartam világítani s amire az ókori és a középkori mágiánál már korábban is kitértünk. Kíváncsi voltam, emlékeznek-e rá.
– Egyfajta fohász volt az istenük felé. Hogy Ulfríkr halála után a lelke megnyugvást nyerjen. Valószínűleg ez a rokonok számára jelentett komoly megnyugvást, hogy szeretett ősük lelke biztonságban van. – Szólalt meg Theresa, ezúttal nem is vágott senki szavába.
– Esetleg védelmet nyújthatott– Folytatta a véleményével Eloise. Tetszett, hogy tovább szövik egymás gondolatát, ezért vártam egy kicsit. Nem, nem voltak rosszak a válaszok, sőt kifejezetten jól sikerültek. Kicsit még az elvárásaimat is felülmúlták mindezzel, de adtam időt a többieknek is. Minden meglátás fontos volt és jó.
– Akkor ez egy sírkő? Annak tűnt… Meg lehet vele idézni ezt az… Ulrikot? – Szólt közbe Lola is. Hát ő azt hiszem, semmiképpen nem kapta el a gondolatmenet fonalát. Az bizonyos, hogy valakinek inkább a gyakorlati dolgok mennek. Nem volt okom ezért kárhoztatni szegényt. Bizonyára egy SVK-n jobban teljesít vagy mondjuk Campbellnél.
– Köszönjük Lola a hozzászólásodat.  – Köszörültem meg a torkomat. – Theresa meglátása is nagyon jó, de a lényeget Eloise mondta ki. Amellett, hogy az ősük tiszteletére állították a rúnakövet, az ő nagysága egy fajta hivatkozási alap is volt saját védelmükre. A régi mágiában az ősök tisztelete központi helyet kapott. Ahogy itt láthatjuk, ebben a szövegben Ulfríkr érdemeire hivatkozva kérik önnön védelmüket.
Bólintottam dicsérően a két lány felé.
Az óra hangulatát csak Fleming újabb harsány megnyilvánulása szakította meg. Azt hittem, hogyha majd elbíbelődik a kígyó bámulásával, akkor megnyugszik. Tévedtem.
– Prof, ez szerintem valami torzszülött dolog. Túl sok feje van – mutogatott a kőre. Olyan volt, mint egy hároméves, aki állandóan azt szajkózza, hogy de miért. Engem nehéz volt kihozni a sodromból, így ő sem tette, de azért volt egy kis zavaró a hangszínében, amivel értetlenkedett. – Vagy az a farka? Nem érteeem!
– Azok összetekeredett kígyók, de ha jobban megnézed, ennek a nagynak, amin a rúna van itt fent van a feje, a kereszt alatt. – mutattam meg neki a kis kacskaringós dolgok között a lényeget. – És most, hogy ezt ilyen ügyesen megfejtettük közösen – paskoltam hátba a griffendéles fiút. –, mindenkit megkérnék, hogy lépjen a hátam mögé.
Ha ez megtörtént levettem a táskámat, ledobtam a hóba és a pálcámmal ráböktem. A táska először csak mocorogni kezdett, majd forgással és pörgéssel hatalmas sátorrá alakult, aminek az eleje nyitott volt, odabent viszont padok várták a diákokat, hogy leülhessenek.
– A sátorban meleg van.  – Mondtam nekik aztán, mikor már biztonságosan közelebb mehettek. – Mindenki keressen magának egy helyet, vegyen pergament és szenet, aztán kezdje el szépen lemásolni a mintát a kőről. Ezt haza fogjuk vinni magunkkal, hogy tovább elemezzük.  – Folytattam és én magam is beléptem a sátor melegébe. Innen tökéletesen rá lehetett látni a kőre, mégsem kellett megfagyni.
– Nem várok tökéletes rajztudást. Csak a rúnák legyenek a helyén, a többi legyen olyan, ahogy megy.  – Folytattam. – Innentől húsz percetek van erre, aztán mindenkiét megnézem és visszavonulunk az új szállásunkra egy forrócsokira.

---

A sátorban kellemesebb volt az idő, ráadásul volt lehetőségem kicsit Maria közelében ácsorogni. Szerettem az illatát, kicsit dohányos volt, ugyanakkor nőies. Vele mindig jó volt. Megnevettetett a szétszórt viselkedésével. Most persze az órára koncentráltam, meg arra, hogy milyen fontos dolgot is mutatok be a tanulóknak. Ezért is szerettem volna, hogy lerajzolják a rúnákat. Ezt az érzést kellett tovább vinnünk majd a tanteremben, hogy a második félévben az északi rúnaszövegekkel foglalkozhassunk.
Végig sétáltam közöttük. Néztem, ahogy a kacskaringós kígyókat rajzolják fel a lap közepébe. A legtöbben egészen ügyesek voltak, talán csak Flemingnél láttam az igénytelenség halvány jelét. Nem tehetett persze róla, hogy nem volt tehetsége, de azért egy hümmögéssel néztem meg magamnak az alkotását. Lola sem volt éppen a helyzet magaslatán, láttam, hogy más munkájával akart ékeskedni.
– Lola, nem az a feladat, hogy jól csináld, hanem hogy nézd meg magadnak a követ.  – Jegyzetem meg és megráztam a fejemet. Nem lepett meg a tehetetlensége, valójában meglepően sok mardekárosra jellemző volt, hogy próbálkozás helyett csalt. Féltek a sikertelenségtől. – Ha visszaértünk a szállásra, le fogod másolni a fényképről, ami a tankönyvben van a kőről.  
Visszaléptem Maria mellé aztán és megnéztem az ő rajzát is. Nem tudtam nem észrevenni, hogy nekiállt ő is az alkotásnak. Azért a megjegyzésére kicsit elpirultam és megköszörültem a torkomat. Az ő szájából a „kígyóm” egész más jelentőséget nyert.
– Majd megbeszéljük a jutalmazásodat később a szép alkotásért, Fitzgerald professzor.  – Mosolyodtam el végül és összecsapva a tenyereimet a csoportra néztem. – Mára végeztünk a feladatunkkal. Bejártunk egy fontos történelmi helyet és egy szeletet kaptatok az északi életmódról. Láthattátok, hogy az akkori népeknek mi volt fontos, mire használták a mágiát és mit örökítettek meg nekünk, az utókornak.  
Kicsit közelebb léptem, úgy hogy mindenki lásson. Ahogy a kirándulásunk eddigi napjain, most is a szokásos értékelésre akartam terelni a szót. Persze a mai feladattal még sok utómunka lesz, de letettük az alapjait egy igazán tudományos téma feldolgozásának. Ezt szerettem, hogy voltak, akik ebben tényleg partnerek voltak és nem csak úgy jártak az óráimra.
– Hadd mondjam el, hogy mennyire örülök az aktivitásnak. Így pedig Theresa, Nora és Henriette és Eloise fejenként plusz öt pontot kapnak. De nem akarom letörni senki lelkesedését, Alec kígyófej utáni kutatómunkáját három ponttal jutalmazom. Lola két pontot kap, hogy motiváljam a rajz helyes elkészítésére.  – Magyaráztam és végig néztem újra a társaságon. – Ezzel vége is az órának. Megkérnék mindenkit, hogy kezdje el összeszedni a cuccát, aztán elindulunk a következő szálláshelyünkre!