Roxfort RPG

A halántékom vadul lüktetett, úgy éreztem, hogy szétreped a koponyám és megroppan a rengeteg teher alatt, amit el kellett viselnem. Remegve kaptam levegőért, ahogy végig siettem a folyosón. Nem értettem, mire volt ez jó, hogy lépten-nyomon belebotlottam a húgomba. Nem érdekelt Yoana különösebben, próbáltam a lehető legridegebben állni hozzá… de mégis csak felidézte azokat a kegyetlen mominoi éveket, amikor még cipőm sem volt. Az pedig kész csoda volt, ha esetleg télen nem kerültem fagyás közeli állapotba. Nem akartam emlékezni arra életre, sem a hátamon húzódó sebek eredetére.
Remegősen tört ki belőlem a levegő. Addig úgy éreztem beszorult a mellkasomba… de nem érdekelt. Bicegve siettem végig a folyosón, küzdve azzal a bizonyos fájdalommal a lábszáramban. Az is az agyamra ment. Ingerülten lüktetett végig minden porcikámon, mintha csak kínozni akarna. Mert miért is ne akart volna?! Azért törték el a lábaimat, hogy egész életemre megnyomorítsanak, hogy elvegyék tőlem azt, amit igazán szenvedélyesen szerettem… hogy ők jól szórakozzanak… és ők jól is szórakoztak.
– Mr… – kezdte volna a barnahajú, szoroskontyos, enyhén bozontos szemöldökű titkárnő, mikor meglátott. Nem érdekelt a szövegelése. Csak azt tudtam, hogy azonnal látnom kell Eduardot, hogy addig üvöltözzek vele, míg ki nem rúgja húgomat. Bele sem gondolt, milyen érzés ez nekem. Már párszor kifejtettem, hogy nem akarom ezt tovább csinálni így. Nem akarom, hogy itt legyen a múltam, a helyen, ahol elvileg dolgozom.
Az ujjaim vadul markoltak rá a kilincsre. Nem érdekelt, hogy mögöttem felpattan Sokolov titkárnője. Csak úgy elcsörtettem az asztal mellett. Nekem aztán nem kell bejelentés, én a főnök szeretője vagyok. Nem a ribanca, nem az elbaszott szexrabszolgája és milyen egyéb jelzőkkel illettek egyes lapoknál. Én az voltam, aki mellett aludt és aki hozzá bújt az egyre hűvösebb őszi estéken.
– Mr. Bertov, értse meg, szólnom kell, mielőtt bárki is beengedek! – Sipákolt mögöttem a titkárnő.
– Fogja már be a bagólesőjét! Szétmegy a fejem anélkül is! Inkább hozzon egy cseszett kávét, amivel képen öntöm a Fönököt!  – Hadonásztam a kezemmel a konyha felé, jelezve, hogy húzzon már el. Ha nem akarta, hát rásegítettem volna szívesen egy varázslattal, ami minimum bibircsókot növeszt az arcára. Ehelyett viszont csak lenyomtam a kilincset és kicsit botladozva, de beestem szó szerint az irodába.
A tekintetem azonnal Sokolov hűvös pillantásába fúródott. Ezt most nem ússza meg és ezt bizony ő is tudta, ahogy meglátott. Tudnia kellett, hiszen már ismerte a hisztérikus arckifejezésemet. Az ajtót tárva-nyitva hagytam és mivel még nem volt ott a titkárnő a kávéval, ezért elővettem a pálcámat, hogy a végéből egy kis vízsugár lövelljen Ed arcába.
– Mi a francért?!  – Üvöltöttem ezúttal már oroszul, ezen a nyelven sokkal egyszerűbb volt beszélni. Az angolnál jobban beszéltem, az anyanyelvemhez képest nyersen és kicsit botladozva. – Komolyan ennyire utálsz? Mindenhol ott van baszki… mindenhol!  – A hangom hisztérikus frekvenciákat ütött meg, miközben kívülről úgy tűnt, hogy a vodkáról veszekedek – ha az ember nincs hozzászokva az orosz nyelvhez a hétköznapokban.
– Soha többé ne vegyél fel senkit az engedélyem nélkül!  – Közben megjött a titkárnő a kávéval. Láttam, hogy mennyire remeg a keze, ezért kikaptam belőle a csészét és annak a tartalmát is Edre öntöttem.
– Hogy tehetted ezt velem?! Nem látod, hogy nem bírom tovább?! – Folytattam. Mivel a titkárnője nem beszélt oroszul csak rémülten bámult ránk.

Remegtem a dühtől. Remegtem, mert nem értettem Sokolov hogyan tehette ezt velem. Elvileg szeret, elvileg szeretem és tudta, hogy a családom milyen. Pontosan tudta, hogy apám már az életemmel fenyeget és, hogy Yoana annak a betegvilágnak a gyümölcse. Ő nem változott meg úgy, mint én. A foglya maradt azoknak az embereknek és bár már kiszakadt onnan, soha, de soha nem szűnik meg annak a sötét mementonak lenni, ami mindig is volt.
– Már megbocsájsz, Mikhail, de én nem küldhettem az utcára – jött a válasz oroszul. Talán ő sem akarta, hogy a titkárnője meghallja a szavaink értelmét. Ha így volt bizonyára az sem zavarta, hogy az oroszt kevésbé beszéltem olyan tehetséggel, mint az angolt vagy a franciát, hiába Bulgáriában nőttem fel, ahol igen csak sokat átvettünk az ő népétől.
A nő persze a következő biccentésre szó szerint kimenekült az irodából. Érezhette, hogyha marad annak ő issza meg a levét inkább, mint Sokolov vagy én. Az ajtó kattant mögötte, tudtam, hogy kettesben maradtunk végre.
–  Én embereket alkalmazok, és őszintén szólva... nem akarom, hogy ez a családi vita komolyan rányomja a bélyegét egyikőtök telejsítményére sem. Mikhail, el kell fogadnod legalább a létezését. Nem tőle kell féled. – Folytatta.
Én próbáltam elfogadni. Nem azonnal akadtam ki, de végül olyan volt, mintha mindenhol felbukkant volna, hogy kísértsen engem. Akárhová mentem ebben a rohadt operaházban, hát ott volt ő is. Éreztem, ahogy a gyomrom kicsire zsugorodik és hányinger kerülget, akárhányszor megláttam. Képes lettem volna ordítani a fájdalomtól, amit az emlékképek okoztak. Sokolov ezt hogy nem értette meg? Hogy nem érezte, mit tesz velem ez a helyzet? Talán valami hülye terápia akar ez lenni?
– Nekem teljesítményem sem lesz, ha így marad. Hogy tehetted ezt velem? Nem szeretsz eléggé vagy mi bajod van?  – Fakadt ki belőlem a tehetetlenségtől néhány hisztérikus könnycsepp. Felmondhattam volna. Kiléphettem volna az ajtón, de akkor Sokolovhoz sem ronthattam volna be többé, csakhogy érezzem a szivarja illatát. Sosem éreztem magam ennyire tehetlennek… talán csak kisfiúként. Azóta viszont megtanultam mozgatni a szálakat…
– Nem fogom elküldeni, ha ezért jöttél ide.
Nyeltem egyet a kijelentésére.
– Küldd el.  – Jelentettem ki csak azért is. Közben két-három könnycsepp végig folyt az arcomon. Olyan voltam, mint gyerekként, mikor apám megtiltotta, hogy táncoljak, hogy úgy vágassam a hajam, ahogy nekem tetszett. „Nem egy kislány vagy, Mikhail. Szedd össze magad! A fiúk nem sírnak.” Üvöltött velem addig, amíg még jobban nem zokogtam és ő jól meg nem verhetett. Csak összerezzentem az ütéseitől. Felnőttként már nem vertek meg… de Sokolov szavai fájtak. Önző voltam, azt akartam, hogy engem válaszon. Elvártam a szerelmemért cserébe.
– Ennyire nem vagy képes értem?  – Kérdeztem és odasétáltam elé közvetlenül. Végig simítottam az arcán és nagyot sóhajtottam. – Nem fogok tudni így dolgozni…  – ültem az ölébe közben. – Ed… kérlek… kérlek… be fogok csavarodni tőle…

Önző voltam. Mocskosul önző. Nem akartam ezt… nem akartam segíteni a húgomnak. Akárhányszor ránéztem ugyanazt láttam: a múltamat és valamit, ami nekem sosem lesz. Nem utáltam azért, mert terhes volt, azért utáltam, mert neki lehet családja, nekem viszont sosem lesz. Holden mellett éreztem először, mennyire vágyom erre… az egyetlen, ami tudta enyhíteni a fájdalmamat az a közösen eltöltött napjaink voltak. Valahogy egységnek éreztem magunkat, ez pedig erőt adott. Másrészről pedig a múlt úgy üldözött, mint a mugli filmekben a baltás gyilkos. Tudtam, hogyha utolér végem lesz. Egyszerűen a családom volt az egyetlen, ami képes lett volna tönkre tenni.
– Nem akarlak elveszíteni. Csak szeretnék seígteni azon akin lehet – mondta Sokolov. Éreztem, hogy a szívem őrülten kezd el lüktetni a mellkasomban. Miért jótékonykodik? Miért kell neki ezt tennie? Miért nem választ engem mindenek felett? Ezeket a kérdéseket nem tettem volna fel így. Túl gyengének tűntem volna. Ezért más fegyverhez kellett nyúlnom… valami olyanhoz, amivel egész egyszerűen meg tudtam győzni őt.
– Vannak emberek, akiken nem segíthetsz…  – válaszoltam, ahogy egy adag könny végig folyt az arcomon. Azok sóssága elérte az ajkaimat, így szipogtam egy kicsit. Nem akartam zokogni vagy könyörögni. Nem akartam ennyire tehetetlennek tűnni. Tényleg találnom kellett egy módszert. Egy egészen más módszert. Erősnek kellett maradnom, még Sokolov előtt is.
Az ölébe ültem. Az indulat nem segített, más talán fog. Ezért végig simítottam a mellkasán, éppen ott, ahol kicsit bemocskolta a ruháját az arcába öntött kávé is. Most nem zavart, hogy koszos vagy meleg még kicsit. Éreztem, ahogy a mellkasa süllyed és emelkedik. A szíve pedig pont annyira vadul kalapált, mint az enyém. A homlokát az enyémnek támasztotta. Tudtam, hogy az ellenállás egyre nehezebb. Éreztem. Ismertem.
– Nem tehetem. Mikhail... Lisichka... Nem menekülhet az ember a múltjától, mert egyszer csak már nem lesz hová. Szembe kell nézni vele, és állni a pillantását. Hiába éget. De neked nem kell egyedül vele szembe nézni. Nem vagy egyedül. Én veled maradok – suttogta. A keze közben végig simítottam az arcomon. Finoman dörzsölte le az ujjaival a könnyeimet. Éreztem ahogy a mozdulat nedves csíkot von az arcomon.
Az ajkai hamar az enyémekre találtak. A finom csókot gyorsan mélyítettem el, hagytam, hogy a nyelve az enyémre találjon. Minden finom cuppanást halk sóhaj követett… még mindig túl könnyen hangolódtunk egymásra, mintha friss szerelmesek volnánk. Valójában nem volt olyan új ez a dolog. Hosszú évek óta tartott, egyszerűen csak egyikünk sem lépett a másik felé, hiába volt ott az a forró lüktetés, ami vonzott egymáshoz.
Végig simítottam a nyakán, belesimítottam a haját és lágy sóhajjal húzódtam hátrébb.
– Nem akarok semmivel sem szembe nézni, Ed.  – Súgtam oroszul az ajkaira és el is időzött rajtuk a pillantásom. Csak ezután pillantottam a kék szempárba. Őrülten szerelmes voltam belém és ez a terveimet is összekutyulta. Össze kellett szednem magam, hogy ebben a vitában én győzhessek. – Ha elküldöd Yoanát nagyon jó leszek hozzád… nagyon… nagyon jó…  – Csókoltam végig az arcán, az állán, a nyakán. Tudtam, hogy mennyire meggyőző vagyok. Sok ember pénzét csaltam ki az akadémia részére… Sokolov is csak egy férfi volt, aki engem akart.
– Kérlek… kérlek…  – csókoltam meg az ajkait újra. Az ujjai már a nyakkendőjét szedték szét. 

Azt akartam, hogy te, amit akarok… mert nem. Nem érdekelt egy pillanatig sem Yoana helyezte. Ez nem az a pillanat volt, amikor képes voltam tisztán gondolkodni. Megint felkavart bennem valamit a látványa és olyan lavina indult el, amit képtelenség volt megállítani ettől kezdve. Azt akartam, hogy mindent pusztítson el, míg úgy nem lesznek a dolgok, ahogyan azt én akarom.
– Én nem fogom hagyni, hogy még a lehetőség is kicsússzon a kezeim közzül, hogy segítsek. A világnak szüksége van erre. – Dünnyögte még mindig töretlen makacssággal Sokolov, mintha tényleg ő irányítana. De nem… nem irányíthatott ő. Muszáj volt, hogy én tegyem, mert ha nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan nekem tetszettek… akkor a világ apró darabokra hullott és körbe ért a sötétség.
Belesimítottam a hajába, ahogy az ölébe huppantam. Szerettem, ahogy átkarolt és éreztem a karjai melegségét, meg az izmokat az öltöny alatt. Csak végig simítottam a mellkasán és kipattintottam az egyetlen helyén lévő gombot. Az ujjaim finoman játszottak a nyakkendőjével… sosem kérdeztem még meg tőle, mitől ilyen izmos. Talán edzett valamit, talán csak szerencsés volt a testfelépítése.
Tudtam, hogy még ellenkezni próbál. Ezért csókoltam még mélyebben, még szenvedélyesebben. Az ajkairól az állára haladtam, kicsit a nyakába pusziltam, finoman a fogaim közé fogva a bőrét. Aprót szívtam rajta, de semmi erőteljesebbet nem tettem, nem akartam, hogy fájjon neki vagy megszólják miatta. A mi szakmánkban jobb elkerülni a kellemetlen jeleneteket.
– Tudom, hogy értem… értünk képes vagy helyesen dönteni…  – suttogtam az ajkaira. Közben a szemébe néztem. Hagytam, hogy lássa a krokodilkönnyeket, amik még éppen csak kezdtek apadni a simítások és csókok nyomán.
Végre ő is mozdult. A keze besimított a piros, virágmintás ing anyaga alá. Kicsit csiklandozta a bőrömet, de éppen csak annyira, hogy odalent még erősebb bizsergést érezzek. Az ajkai közé sóhajtottam. Ez az egész olyan tökéletes, olyan szenvedélyes volt, hogy egy pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy miért léptem be az irodájába, miért csúfítja el az ingjét a kávéfolt.
–  Biztosan létezik valam köztes megoldás – suttogta, de már kezdte elveszíteni a helyzet feletti uralmát. Tudtam, éreztem, hogy ő is akarja. Egyre mélyebben csókolt, szinte elveszítve a valóságot. Nem számított semmi… az sem, hogy azon az ajtón bármikor besétálhat valaki. Hagytam magam emelni, végig fektetni az asztalon. Az sem zavart meg, hogy közben pennák, tinta és egyéb dolgok hullanak róla a földre.
– Sosincs köztes megoldás…  – dünnyögtem ahogy eltoltam a válláról az öltönyt és a még félig megkötött nyakkendőjénél fogva magamra vontam egészen. Így csókoltam meg, először puhán, majd harapósan egy hosszú sóhaj kíséretébe. Már nem érdekelt semmi… odanyúltam a nadrágomhoz, hogy kigombolja és kibújjak belőle. Csak ezután simítottam ő rá odalent és már szedtem is szét rajta az anyagot, sőt egyenesen szakítottam, míg meg nem adta magát.

Valahogy annyira őrült, annyira szenvedélyes volt az a tánc közöttünk. Valahogy Sokolov olyan volt, mintha tökéletesen a másik felem lenne… tökéletesen illet a testembe az övé. Egy kétdarabos kirakós összeillő felei voltunk. A csókjaira finoman sóhajtottam, szinte nem is éreztem, amint levetkőztet. Csak hagytam, hogy szép lassan felfedje a testem minden apró szegletét. Akkor vettem csak észre, hogy ruhátlan vagyok, mikor egyetlen pillanatra elhúzódott és megéreztem a bőrömön a hideget.
Hamar visszakaptam a finom érintést és a csókokat. Éppen csak annyi volt az egész, míg ő maga is levetkőzött és a testünk finoman olvadt összepillanatokon belül. Végig simított a mellkasán, a körmeim kicsit belemélyedtek a bőrébe vörös nyomot húzva maguk után. Tetszett a látvány, valahogy annyira a sajátoménak éreztem ilyenkor. Sosem állapodtunk meg abban, mi ez az egész közöttünk, egyszerűen csak természetesen zajlott. Mostanra viszont mégis csak zavart volna, ha valaki mással is ezt csinálta volna.
Hangosan nyöszörögtem alatta az asztalon. A testem mind jobban rándult össze és feszült meg, ahogy egyre mélyebben és mélyebben éreztem azt a bizonyos bizsergést. Aztán megéreztem, ahogy kitölt… és hirtelen megmerevedik. Valamit éppen dünnyögtem, talán azt, hogy „ahh, Ed…” mikor megpillantottam a szemében a döbbenetet. Kicsit mocorogva de hátra pillantottam, éppen az ajtó felé, ahol egy elvörösödött nőt láttam. Igen. Az asszisztensét.
Éreztem, ahogy a pumpa szép lassan felmegy bennem. A szívem őrülten lüktetni kezdett, odalent minden hangulatom megszűnt létezni. Már csak a düh maradt.
– Khömöm. Ez csak egy... – próbálkozott Sokolov, én viszont azonnal felültem és megragadtam az ingét, hogy magamra húzzam és elrejtsem a testem. Az a ruhadarab elég volt arra, hogy kellően eltakarjon. Ám addigra a nő felvisított és szószerint kimenekült az irodából. Az ajtó olyan hangosan csapódott be mögötte, hogy még én is összerezzentem.
– Mi a fasz…  – Pislogtam az ajtó irányába majd hangos sóhajjal néztem vissza Sokolovra. Az arcomra volt írva, hogyha most nem tesz semmit, akkor nem az arcát fogom letépni, az biztos… felháborító. Mi az, hogy kopogás nélkül csak úgy benyit ide ez a nő? Az egy dolog, hogy nekem lehet, de neki? Majd biztos eladja ezt a sok szart valami pletykalapnak.
– Khm. Remélem annyira megdöbbent, hogy inkább szóba se hozza a takarítókkal.
Még mindig csak pislogni tudtam. Nem tudtam elképzelni sem, mire gondolt, mikor találkozott a tekintetünk. Ez a válasz azonban aligha volt kielégítő.
– Mi van? Ez most komoly? Ki kell rúgnod. Most nyitott ránk kopogás nélkül.  – Magyaráztam zaklatottan és lemásztam az asztaláról. A kávés inget begomboltam magamon és már nyúltam is a nadrágomért, az alsógatyámért, hogy felöltözzek.
– Ez felháborító… mégis milyen kibaszott tanyán nőtt ez fel… biztos ajtó sem volt!  – Szép lassan bele is lovalltam magam a saját szövegelésembe, ahogy végre felöltöztem és már indultam is meg az ajtó felé, mintha ezt is nekem kéne elintéznem. Yoanát sem rúgta ki, mégis mit csinálna ezzel a nővel? Semmit. Csak töketlenül nézné, ahogy pironkodik reggelente, mikor találkoznak az irodája előtt.
– hol az a nő?  – kérdeztem, ahogy feltéptem az ajtót és megnéztem magamnak a pityergő titkárnőt. – Ki van rúgva. Szedje a cuccát most!

Alig vártam, hogy véget érjen a próba és átsiethessek Sokolov irodájába egy kiadós reggelire. Késve keltünk, aztán késve indultunk el, engem meg azonnal a próba izzadtságszagú táncosai fogadtak, ahogy megint túlhajtották magukat. Szinte észre sem vették, mennyire szörnyen undorító az igénytelenségül. Persze mit számított ez? Ma nincs fellépés és még fotósok sem jöttek. Engem meg nem engedtek fel közéjük táncolni.
Madam Toussaint, Sokolov híres koreográfusa azonnal az első sorba parancsolt, ahelyett hogy az öltözőbe küldjön. Így hát lehuppantam mellé az egyik párnázott bársonyülésbe és egy mordulással figyeltem a táncosok bálnákat megirigylő kecsességét. Tudtam, hogy jobban csinálnám mindegyiküknél, de mindenki nagymamája szúrós pillantást vetett rám, mielőtt még megmozdulhattam volna.
– Ott a helyem a színpadon. – magyaráztam kissé hisztérikusan, amint az egyik férfitáncos duplán rontott. Hümmögéssel fejeztem ki a nem tetszésemet és még a pillantásomat is elfordítottam a borzalmakról.
– Pihentetned kell a lábadat, Mikhail.  – Jelentette ki a vastagon mázolt banya. Újabb hümmögés tört fel belőlem, ezúttal az előzőnél is sokkal, de sokkal dekadensebben, mindenki felett állóan. – Sokolov úr…  – kezdett volna a főnökre mutogatni. Így, megszakítva a mondandóját felpattantam a székből és rápillantottam, felszegett állal.
– Velem senki sem beszélhet így. Kutyabaja a lábamnak! És! ÉS! Erről még maga Eduard Sokolov sem rendelkezhet másképp. Szünetet tartok, mert undorítóan büdös van itt!  – Kiabáltam a mondandóm végén a színpad felé. Aztán hátra arcot vágva, bicegve otthagytam a hőbögőket.
Végig siettem a színház folyóján. Beleütköztem pár mérges emberbe, majd felsietve a lépcsőn végre Sokolov duplaajtós irodája előtt találtam magam. Még mindig nem tudtam, mi az asszisztens neve, de nem is nagyon érdekelt. Pontosan tudta, miért vagyok itt és, hogy berontani is képes vagyok. Talán pont ezért pattant fel és állt elém, hogy megakadályozza ezt.
– Vár engem. – Jelentettem ki és megpróbáltam odébb lökni, de erre megint elém lépett. Nem szerettem, ha az arcomba másznak, ezért morogva mértem végig, jelezve, hogy tűnjön el, mielőtt leátkozom a fejét vagy feljelentést teszek zaklatásért.
– Vannak nála…  – magyarázta, mintha ezt a beszélgetést nem játszottuk volna már le elégszer. Nem. Nem érdekelt, hogy Sokolov tárgyal, kiskutyát simogat vagy éppen élete szerződését köti le. Be akartam jutni hozzá és minden körülmények között én voltam az első. Nem mellesleg az üzleti partnerei inkább örültek nekem, semmint, hogy felkapják a vizet, mert megzavarták őket.
Mielőtt még ráüvölthettem volna a nőre, az ajtót feltépték, majd egy nagyon zaklatott Sokolov tört ki rajta. Szó szerint kitört, majd elém rohant. – Medimágus! Orvos! Baba! víz! – magyarázta, közben a titkárnőre is pillantott.
A nő azonnal elsietett, én viszont nem értettem, mi történik.
– Mi? Mi a baj?– kérdeztem én is oroszul, s a válla felett benéztem az irodába. Először a húgomat láttam, meg majd a méretes tócsát a perzsaszőnyegen. Azonnal átfutott a gondolataimon, hogy vajon azt majd ki lehet e rendesen takartani. – Merlinre, a szőnyeg!  – Aztán betuszkolva az irodába beljebb léptem. Nem nagyon tudtam, mit kéne reagálnom, sem azt, hogy mi történik. Most megszül vagy meghal vagy mi történik? Pont annyit tudtam a női testekről, mint bármelyik meleg férfi, akinek életében nem volt köze egyhez sem. Nekem ugyan volt, de nem hagyott bennem mély nyomokat.
– Mi a fene…

Egyelőre nem fogtam fel, mi történik, de Sokolov feszültsége még engem is megviselt. Valahogy úgy éreztem tennem kell valamit, mielőtt felrobbanok, ha mellettem pánikol tovább. Ráadásul, ami a szőnyeggel történt… Merlinre! Mi történt a szőnyeggel? Sokolovval közösen választottuk ki a méregdrága, kézzel készült, perzsa darabot, hogy amikor jön az iráni színházi tulajdonosa méltóképpen fogadhassa. Egy kisebb vagyon volt, most meg kiborult rá valami.
– A szőnyeg! és a baba, és Yoana! Yoana és a baba! – Magyarázta Sokolov. Hát nem igazán tettem össze, mi történik. Zavart a hangjában csendülő drámaiság és tényleg a vibrálás, amit a feszültsége váltott ki. Nem szerettem, mikor ilyen… nagyon nem. Idegesen túrtam végig a hajamon és azon gondolkodtam, hogy muszáj lesz rágyújtanom, mielőtt megbolondulok az érthetetlen orosz magyárzástól.
– Jön a baba.– A húgomat nagyjából ekkor vettem észre, annyira lefoglalt a szőnyeg és az, hogy fogalmam sincs, mivel nyugtassam le a főnököt. De már egyre világosabb volt, miért kapott pánikrohamot. Ahhoz egyikünk sem volt hozzászokva, hogy az orra előtt szüljön valaki, legalábbis én biztosan nem.
– Segítenetek kell. – Folytatta, de a hangja elakadt, mintha valami baja lenne. Egyáltalán, hogyan zajlik egy szülés? Mármint azt értettem, hogy alul kipottyan a gyerek, de pont ennyi volt az, ami az egészből megmaradt. A többi rész teljesen homályos volt, elvégre táncos voltam s nem medimágus.
– De mi, hogy… mi?! – A hangom egyszerre volt felháborodott és zavart. Eddig az ilyen helyzetekben Sokolov mindig ott volt, mint egy nyugodt sziklafal, amiben megtámaszkodhattam, ha megbotlottam. Most viszont úgy reszketett, mint a nyárfalevél, én meg ott álltam, mint egy rakadt szerencsétlenség. Ráadásul a hátunk mögött közben a titkárnője is eltűnt korábban – én azt hittem, hogy medimágusért megy. Hát ezek szerint még sem, csak egy pergamen volt nála, meg egy bagoly. Láthatóan ő is sokkos állapotban volt… talán látta a szőnyeget.
– Kerítsetek egy medimágust, és hozzatok vizet. Most már nem tudunk a Mungóba menni.– Yoana szavai utasítóak voltak, én viszont még mindig csak álltam ott szerencsétlenül. Miért itt kell kinyomnia magából azt a kölköt? De most komolyan… miért nem tudta bent tartani? Egyáltalán minek jött ide, mikor szülésre készen állt.
– Hívjon iode azonnal megdimágust. Lehetőleg kettőt! – Szólalt meg végül Ed, mire a titkárnő remegő kézzel körmölni kezdett a pergamenre. Aztán csak bólintott és kiment, hogy kiengedje a madarat az útjára. Nem volt messze a Mungó, de Yoana úgy nézett ki, mint aki nem marad egyben pár percnél tovább.
– Most már bármelyik pillanatban ideérhetnek – magyarázta Ed, de addigra már én remegtem annyira, hogy úgy éreztem, menten el tudnék ájulni. Kicsit zsibbadt az agyam és a térdeim is megremegtek. Nem akartam látni azt, ami a húgom lábai között történik… a legkevésbé sem… így kicsit elhúzódtam és vettem egy mély levegőt, direkt hátat fordítva a jelenetnek.
– Majd Ed segít. – Közöltem és végül is titokban összeházasodtunk és egy férjnek az a dolga, hogy megcsinálja helyettem a kellemetlen dolgokat. A hiba csak ott volt a gondolatmentebe, hogy visszatért a titkárnő, én meg azonnal felkaptam a vizemet, mert megzavart: – HOZZON MÁR EGY KIBASZOTT ADAG VIZET, AMIT KÉRT! – Üvöltöttem rá, mire a nő megijedt és elrohant, én meg megkapaszkodtam az egyik kiskomódba, mielőtt beájulnék a szülés gondolatától is.

Nem elég, hogy az émelygés megtalált, még Ed feszültsége is nyomot hagyott rajtam. Ahogy én, úgy ő sem ismerte túlzottan a dolgokat odalent… mármint volt egy-két afférom nővel, de inkább csak erőltetett kötelezettség volt az akadémia irányába, ezért olyan részeg voltam, hogy még ne is emlékezzek a dologra. Szóval rejtély volt, hogy pontosan mi történik éppen és nagyon szerettem volna, ha több dolog nem kerül a perzsa szőnyegre, sem Sokolov kezét, sem az én kezemre… a gondolatra elsápadtam és még jobban meg kellett kapaszkodnom a komódba, ami mellett álltam. Rá sem tudtam nézni a húgomra.
– Figyeljetek rám! Mindkettőtökre szükségem van – szólt kicsit erőteljesebben a húgom. Nem. Nem. Nem. Nincs az az isten, amiért én hajlandó lettem volna odamenni, de azért felé fordultam, szigorúan az arcát figyelve. Nem akartam látni kilógó részeket odalent. A húgom! Nem akarom látni a női dolgait ruhátlan állapotban.
– Ha minden jól megy, nem lesz sok dolgotok, de segítenetek kell a babának. Amikor kinn lesz a feje, akkor Neked, Mik meg kell tartanod. Közben Eduard, kérem, készüljön fel arra, hogy el kell vágnia a köldökzsinórt. Egy egyszerű vágó-varázslattal menni fog. – Minden szavára öklendezni tudtam volna. Nem tudtam, hogy ilyen horrorisztikus egy szülés… de hogy én mocskoljam be a kezemet. Na nem. Azt már nem, ez nem illik Mikhail Bertovhoz a világhírű balett-táncoshoz, akiért Moszkvától Párizsig, sőt New Yorkig mindenki odavan.
A tekintetem Sokolovra vándorolt, aki olyan sápadt volt, mint a fal azon része mögötte, ahol csak sima vakolat volt és egyetlen freskó sem díszítette azt a részt. Kicsit aggódtam, hogy még nálam is előbb esik el… őt pedig összeszedni nagyjából olyan érzés, mintha egy korinthoszi oszlopot próbálna az ember megmozdítani.
– A medimágusok lassan meg kellene, hogy érkezzenek – motyogta egy sóhajtás kíséretében, majd értem nyúlt, hogy odahúzzam Yoana mellé. Aztán visszatért az orosz motyogásra.
– Jó lenne, ha ez megoldanátok ketten…  –dünnyögtem én is oroszul, persze kizárt volt, hogy ezt a húgom ne értse. A Durmstrangban már hozzászokhatott ehhez a nyelvhez, aztán kiszakadt belőlem egy túlzottan is hangos öklendezés, pedig még nem is néztem oda. A szám elé kaptam a kezemet, majd próbáltam mély levegőt venni, hogy el ne ájuljak.
– Azt hiszem elég... nagy a hely – folytatta, ahogy a húgom lábai közé bámult. Beleütöttem a vállába, hogy ezt ne csinálja… ne bámuljon senkit sem ott. Engem nem érdekel, hogy nőről, férfiról vagy kiscicáról van szó, nem nézhet mást. – Mit is kéne látnom? Az ott egy... FEJ... EGY FEJ ÁLL KI MAGÁBÓL? MISS... – A hangjának emelkedésére persze összerezzentem. A kezemmel a mellkasomhoz kaptam, a szívem majdnem kiszakadt onnan.
– MITÖRTÉNIK?! – visítottam elsápadva, aztán egész egyszerűen guggolásból a hátsómra estem és addigra már a baba szószerint ott landolt Sokolov hatalmas tenyerében. Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire könnyű… de amúgy sem volt időm agyalni, mert a fejem őrülten zsibbadni kezdett, lüktetett, én pedig szédelegve dőltem el a szőnyegen, hagyva, hogy rám találjon a sötétség a nyálkás, véres, üvöltő valami látványától.
Az ájulás nem tudom meddig tartott, de amikor kinyitottam a szemeimet csak a plafont láttam kicsit homályosan, kicsit fájdalmasan.

A kábulatban sok mindent nem hallottam, csak azt, hogy "Alina. Alina. Alina." Keserves sírás párosult hozzá, amit először azt hittem, csak képzelek, mint azokat a világító szemű gyerekeket, akik rendszeresen kísértettek. Aztán jött Sokolov hangja a távolból, ahogy megijed: -  Merlinre! Mikhail elájult! - éreztem, ahogy a tenyere az arcomhoz ért. Összerezzentem, mintha fel akarnék ébredni, csakhogy egész egyszerűen nem ment. Még éreztem azt a kábult érzést az agyamra telepedni. Nem hittem volna, hogy valaha valakiből kilógni látok egy véres fejet...
- Mikhail, Mikhail. Megszöületett Alina, az unokahúgod.
- Remélem már teljesen kijött...  - dünnyögtem, visszafogva egy kiszakadni készülő öklendezést. Szabadulni akartam nagyon is ebből a helyzetből, a gyomrom pedig őrülten kavargott, a szédülés éppen csak enyhűlt.
Sokolov karjainak biztonságából néztem a kislányra. Apró volt, olyan... nem is tudom. Amilyenek a kisbabák általában, de a vérszag és minden egyéb, amivel a szülés járt, egészen elborzasztott. Nem kellett volna még csak látnom sem ezt. Na, ezért nem a férfiak szülnek, hanem a nők.
-  Vége van, Mikhail. A húgod és a kicsi jól van - magyarázta Sokolov, ahogy a húgomat figyeltem a kislányával a karjában. Még mindig képtelen voltam elhinni, hogy ezt egyedül bevállalta. - Gratulálunk, Yoana, a szemed színét örökölte.
Én nem szóltam. Hagytam Sokolovnak, hogy szokás szerint ő legyen a kedves, az udvarias, az úriember, míg engem nem hatott meg a pillanat. Azt persze elismertem, hogy a gyerek gyönyörű, de inkább menekültem volna a világ végére ebből a pillanatból. Még mindig kínosan gyomorforgató volt a képe mindannak, aminek korábban a szemtanúja voltam.
- Talán innentől a medimágusok is teszik végre a dolgukat. - tettem hozzá elhaló hangon, majd az arcom a férjeméhez nyomtam, hogy finoman összesimítsam a bőrünket és egészen kicsit megnyugodjak végre. A testem ugyanis még mindig borzongott, de már kevésbé, mint korábban. Sokolov közelsége a legrosszabb napokban is megnyugvást tudott hozni.