Oldal nyomtatása - Foltos Tappancs Kávézó

ღ pawtners in the crime ღ

(https://data.whicdn.com/images/8637101/superthumb.jpg?t=1302313342) (https://data.whicdn.com/images/205910443/superthumb.jpg?t=1446059382)

Elliot

(2002. november 8.)

Ruci (https://i.pinimg.com/564x/22/ff/08/22ff08cf8255e06117eb4765abf40d77.jpg)

Meow, meow, meow
Delilah, I love you, Delilah, oh
Ooh, you make me so very happy
You give me kisses and I go out of my mind, ooh
You're irresistible, I love you, Delilah (https://www.youtube.com/watch?v=yEYRoXWmWYU)

Amióta megkaptam Zserbót jaspertől, még színesebb lett az életem. Még az is kérdéses, hogy ő mászkál folyton a nyomomban, vagy én az övében, de egyszerűen imádom azt az aprócska kis tacskót. Teljesen elovadok, mindig amikor rá godnolok, mert Jasper és a kedvessége is az eszembe jut. És akkor még jobban rájövök, hogy menniyre is bele vagyok zúgva. Nem, nem zserbóba, hanem Jasperbe. De persze zserbót is imádom, csak máshogy. Szóval... Annyira elképesztő, hogy van egy kiskutyám, és hogy Tarzan is kezd vele megbarátkozni. Meg a többi állat is. Most, hogy van egy kis időm, pedig végre annak szentelhetem, hogy eligrom Londonba, Jasper ajándékáért. Kinéztem egy boltot, ahol venni szerettem volna neki valami mágikusan aranyos és szép valamit. Mr. Bigyó boltja pedig valahol ott kell, hogy legyen, londonban.
Ahogy összeszedem magam és hoppanálásra készen vagyok, utoljára meggyőződöm mindenről, hogy mindekinek van elég enni és innivalója, majd nemes egyszerűséggel - és a gyomorgörccsel - elhoppanálok. persze nem gondolok bele, hogy akár el is tévedhetek... Áh, csak London. Csak a hatalmas, büdös, káoszban lévő haaatalmas London tele muglikkal és varázslókkal. Minden oké, nem tévedhetek el ilyen egyszerűen, ez nem a Roxfort, ahol a lépcsők mozognak és minden foylosó hirtelen máhogy néz ki.
Igyekszem önbizalommal elindulni, de sheogy sem sikerül megtalálnom Bigyómágus Boltját, pedig... pedig itt kell lennie, egy kis utcában. Nem is értem, hogy nem szúrja ki a szemem, az újságban is akkorsa nagy cégtáblája van, vagy milye. Kínomban, hogy összevissza mászkálok, csak elkedzek benyitogatni minden boltba, legyen az édességes, vagy vadász, vagy halbolt.. sose tudni, mi rejtőzik mögöttük... De sehol sem találom. Már az jut eszembe, hogy itt fogok megőszülni ebben a hűvös, hidegen rideg utcán. A nagyvárosokban még az ősz sem olyan őszes. Sokkal ridegebb mert még alig vannak színes fák is, főleg itt. na jó, ez lesz az utolsó bolt ahová beniytok, aztán hazamegyek és szépen elsírom magam Szerbóbnak, hogy már megint milyen szerencsétlen vagyok.
De ahogy benyitok az üzletbe, minden hirtelen el is felejtődik, mert egybők kiugrik a cukiság faktorom. Mindenhol cicákat látok, midnenhol embereket látok, akik cicákat simogatnak, és ó, te jó ég, az egyik, egy LaPerm cica éppen hozzám indul, és purrogva körbedörgölőzik a lábamon. Én pedig tócsává olvadok, hogy te jó ég ez mennyire aranyoooos.
- Óóó, sziasziaszia, milyan kis baba vagy, jaj de szép a bundád, hát kinek van a legszebb bundája? - guggolok le elé, miközben idiótán gügyögök. Ha az ember állatot lát átmegy ilyen nagyon fura módba, és csak gügyög. Elvarázsolva simogatom a cicát, és az örökkévalóságig is tudném csinálni, amikor is, hirtelen macskástól felborít valami... valaki... au...

◂ pawtners in the crime ▸

2002. november 8.
(https://i.pinimg.com/564x/9e/16/99/9e1699da7de9c94076911e2e38a9a89b.jpg)

◃sophie▹

cunning

style: outside (https://i.pinimg.com/564x/3d/3d/ca/3d3dca77b8225ca93c26d1a6ad717111.jpg) ║ zene: Revolution (https://www.youtube.com/watch?v=MarYRbu81Ww&ab_channel=Elias)

Gyorsabb lépések, O’Mara! – harsogta valahol mélyen bennem a hang. Úgy pörögtek az események, mint az ijesztő, lapátos cucc, amivel melegben legyezik magukat a varázstalanok. Ventillátor, O’Mara. Ventilátor. A hang folytatta, mintha muszáj lenne cseverésznie, mikor valami félszemű alak elől rohantam. Miért van ennyi félszemű bűnöző? Oké, Roxmortsban, a Szárnyas Vadkanban én vakítottam meg egészen véletlenül Iant, mikor tizennyolc éves koromban cseszegetett és tökéletesen akaratlanul arcon találta az egyik átkom.
Mindensetre az autóizékhoz kellő hűtőfolyadék most jól jött volna, mert odakint rendkívül hűvös volt, én még is izzadtam. Nem futottam, de idegesen rohantam előre, remélve, hogy nem ér utol a széles vállú izomkolosszus. Egy üttéssel ki tudott volna lapítani. A mugli tömegben ráadásul a hoppanálás és varázslás sem lett volna éppen szerencsés. Annyit tudtam, hogy közel van a Mágus tér, ahová betérve meg tudtam volna húzni magamat és nem kell visszaadnom az életemért cserébe Heléna Daloló Medálját.
Alig hogy betértem a macskaköves térre, megláttam a kávézók és éttermek kirakatát. Egy-két helyen még be is láttam annyira, hogy az asztalok közepén ég, hangulatos gyertyákat is kiszúrtam, ami szépen világította meg a kicsi, enyhén sötét tereket. Még sem lassítottam a lépteimen, inkább befúrtam magam a tömegbe. Csak annyira pislogtam hátra, hogy ellenőrizzem, a nyomomban van-e még a Félszem. Nem láttam sehol sem a termetes alakját… így konstatáltam, hogy esetleg egyben térhetek vissza Aidenhez.
Igen, Aidenhez, aki eleve megbízott ezzel a melóval. „Gondolom, tudod ki az a Heléna, Nyuszi.” Ez a mondat már megvett, aztán hallgattam, ahogy a füstfelhő mögött elmeséli Trójai Heléna nyakláncának történetét. A medál eredeti volt, a lánc pedig egy ’30-as évek beli boszorkánytól került rá, aki őrülten kereste az örök fiatalság elixírjét. Akkoriban az a mende-monda járta, hogy aki Heléna medáljának éneke mellett alszik el, fiatalságot és örök szépséget kap. Ez aligha volt igaz… de legalább elég érdekes ahhoz, hogy megvegyék később a holmit, ha csak meg nem tartom a kellően szép darabot.
Még azért összehúztam magam, nehogy esetleg meglásson valahonnan, ahol nem szúrtam ki. Egy ugrándozó kisgyerek mellett haladtam el, aztán a következő ajtót belöktem és fordultam is már be. Egy hangos hapcizás ijesztett meg, szinte azonnal, amire kicsit összerezzentem. Erre nem voltam felkészülve… imádtam a macskákat, de hogy ekkorát tüsszentsen egy ilyen apró lény.
– MERLIN BASSZA SZÁJBA!– Kaptam a mellkasomhoz, majd már fordultam is meg, hogy úgy mégis hova kerültem. A hirtelen mozdulattal valami zsákszerűségbe ütköztem be. Éreztem, amint felborul és éppen csak oda akartam pillantani, hiszen az üvöltéstől minden ember és minden macska engem bámult.
– Khöm… – köszörültem meg a torkomat. Eddigre tudatosult bennem a vörös hajcsomó, meg az, hogy a csaj van itt, aki randizott velem, mikor Avery még a lányom akart lenni. A barátnője volt, vagy mi a fene, most meg Flynn-nel jár, amit azóta is furcsa… de néha-néha láttam a vöröskét, mikor Aiden miatt összefutottunk.
– Szia Vöröske… – dünnyögtem és felé nyújtottam a kezemet, hogy összekaparjam a földről.

ღ pawtners in the crime ღ

(https://data.whicdn.com/images/8637101/superthumb.jpg?t=1302313342) (https://data.whicdn.com/images/205910443/superthumb.jpg?t=1446059382)

Elliot

(2002. november 8.)

Ruci (https://i.pinimg.com/564x/22/ff/08/22ff08cf8255e06117eb4765abf40d77.jpg)

Vajon hogy van Zserbó? Nehezmre esett otthagyni. De tényleg. Minden esetre a felől nem aggódok, hogy ha felébred magányos lenne. Van ot egy csomó jószág, és Trazan is egészen jól kijön vele. Mondjuk az a málé cica szerintem senkit se lenne képes megtámadni. Sose láttam azt sem, ahogy modnjuk hoz haza egy egeret. Biztos vagyok benne, hogy előbb barátkozna össze velük. Furcsa cica volt, de nagyon hozzám nőtt. Ahogyan zserbó is. Szerelem volt első látásra, haogy a világoskék kis szemei észrevették az én tekintetemet. Nem olyan megszokott tacskó színe volt, ahnem az a kellemesen krémes, lisztes barna. Olyan aranyosan nézett ki, mintha egy listes zsákból mászott volna elő. Ezért is lett Szerbő, olyan süteményesen édesen nézett ki. Persze emiatt Jaspert is még jobban imádtam. Vajon mior áll be a Jasper szerelem faktorom normálisra? Már régen túllőtte a normális szintetm és most se nézett ki úgy, mintha lecsillapodna.
Oké, egy kicsit talán le kellene nyugodnom. Szinte még most is hihetelten, hogy ennyire összepasszolunk, hogy így esmásra találtunk. A Roxfortban szinte nem is volt esélye, hogy összefussunk, pedig a szokottnál több jüfej mardekáros ismerősöm volt, annak ellenére, hogy az első években nagyon tartottam tőlük és inkább kerültem őket. Aztán Averyvel kezdett járni én meg csak gondolni sem tudtam arra. A legjobb barátnőm pasijára ráhajtani tabu volt, de az utolsó hónapokban már avery olyan furcsa lett, és egyre jobban halványodott a kettőnk barátsága. Végül is nem vagyok magányos nélkül, ott vannak a többiek akiket nagyon szerettem. jasper mellett meg aztán egyáltalán nem voltam. Még Rose néni is szerette. Kicist hiányzott, hogy ott hagytam, amikor kipakoltam a cuccaimat a házból, ahová befogadott a cicái mellé. Fájt látni azt a két házat a hátam mögött hagyni, ahol felnőttem.
Ahogy körbenézek a helyiségben a kis tappancsosok között egyszerűen tudom, hogy ide el kell jönnöm Jasperrel. Kávé is van itt, úgyhogy nézheti ahogy én megmérgezem magam megint a sütikkel, meg összetaperolom az összes létező cicát, ahogy most az előttem lévővel teszem. A kávézó os olyan bályos, a fal heréres szürke, midnehol cicás dekorációk, szőrös puffok, édes és kávé illat terjeng a cicaillattal együtt. Azt hiszem megtaláltam a földön lévő Mennyországot. Amiben nem nagyon van időm gyönyörködni, mert nekem repülnek és elborulok. fel se fogom, hogy mi vagy ki dönt fel. Csak a fejel körül táncoló cicákat látom, meg hallom, ahogy valaki dühösen ordít.
– MERLIN BASSZA SZÁJBA!
Hát, azt hiszem valahogy én is így godnolom, de én nem ebzsélek csúnyán, mert az annyira nem szép egy lánytól.
- hajjajjj - sóhajtom inkább. Lassan ahogy felhúz, kezd egyre ismerősebbé válni az alak, aki belém üttközött, aztán, amikor kiseprem az arcomba tóduló hosszú tincseim el is mosolyodom.
– Szia Vöröske… - köszönt Elliot én meg letöröletlen, széles mosllyal köszöntöm. valahogy inkább volt ő Aiden férje már a számomra is, mint Avery (ex)apukája. valahogy szinte azok az idők olyan messzinek tűnnek.
- Sziaaa, Ellioot. Te is a cicák miatt vagy itt? - kérdezem kíváncsian, miközben a minket bámuló tömeg lassan visszatér a saját elfoglaltságához. Kicist sóhajtok is, túlságosan kínosan éreztem magam az előbb, ahogy mindeki minket nézett. Egy cica dörgölőzik a lábszáramhoz. - Úú meghívlak egy kávéra! - lekesedem fel. Nem is volt még alkalmam beszélgetni vele, szóval megragadom a kabátja ujjánál és húzom az egyik puffos pihepuha ülőizék felé, hogy lezuttyanjak, és máris magam elé vegyem az italapot, miután kihámozom magam a kabátomból. A puffszerű valami szinte magába szippantja a fenekemet. vajon fel fogok tudni innen valaha állni, vagy Jaspernek kell értem jönnie, hogy vigyen haza ezzel együtt?
- vajon mi van a Cicapopsi nevű kávéban?... - kérdezem kissé összevont szemöldökkel, aztán rápislogok Elliotra

◂ pawtners in the crime ▸

2002. november 8.
(https://i.pinimg.com/564x/9e/16/99/9e1699da7de9c94076911e2e38a9a89b.jpg)

◃sophie▹

cunning

style: outside (https://i.pinimg.com/564x/3d/3d/ca/3d3dca77b8225ca93c26d1a6ad717111.jpg) ║ zene: Revolution (https://www.youtube.com/watch?v=MarYRbu81Ww&ab_channel=Elias)

Csak én lehetek akkora szerencsétlen, hogy ahová beérek, már is túlzott feltűnő voltam. Remek. Remek. Egy tolvajnak pont így kell viselkednie ugyebár… nem is lapítania, míg meg nem szabadul a lopott holmitól, amit egy félszemű óriástól lopott el. Megköszörültem a torkomat és úgy vtettem, mintha minden rendben lenne.
Sophie-val még akkor találkoztam, amikor Avery a lányom akart lenni. Aztán odahaza helyre álltak a dolgai, lelépett, én meg valahogy tovább léptem. Eleinte hiányzott, mégis csak a lányomnak tartottam, egy csomó mindent tettem kettőnkért, még ha amúgy nem is voltam a legjobb apa a világon és nem tudtam eltartani sem Nathaniel Forest támogatása nélkül. Az is egy korszak volt, ami lezárult. Sophie-val pedig már leginkább csak Aiden barátjának, Jaspernek a barátnőjeként találkoztam. De ez nem volt olyan mélyenszántó kapcsolat, ezért is volt furcsa őt túlzottan szőke, száznyolcvan centi feletti függelékek nélkül látni.
– Sziaaa, Ellioot. Te is a cicák miatt vagy itt? – kérdezte kíváncsian.
Megint megköszörültem a torkomat és körbe néztem. Rengeteg macska volt erre és mindegyik olyan bíráló pillantással méltatott, mintha csak tudnák, miért evett be ide a fene engem. Nem, nem terveztem a bajuszkirályság tagjainak orrára kötni a dolgot. Jól van, O’Mara, jól van, most akkor rögtönözzünk. A hang bíztatott, én meg kihúztam magam és elfordultam a bejárattól, nehogy odakintről felismerjen az üldözőm.
– Persze. Gondoltam nincs rajtam elég macskaszőr otthonról és magamra szedek még egy keveset… – bólogattam nagyon határozottan, de nem igazán szerettem volna idegen macskákat simogatni. Nem tudom miért, sosem vonzott ez a dolog, elvoltam Zeusszal és a közös kis dolgainkkal.
– Úú meghívlak egy kávéra! – Lelkesedett be Sophie, aminek köszönhetően csak még többen kezdtek el bámulni minket… pláne, mikor a kabátom ujjába kapaszkodott és húzni kezdett az egyik puffkupac felé. Szinte éreztem, hogy rám tapadnak azok a pillantások és talán Vitrol egyik fülese is éppen itt ül, hogy megírják a Szombati Boszorkány címlapján: „Nathaniel Forest kínai szeretője megint félredug.” Talán szebben fogalmazta meg vagy kellően gúnyosan ahhoz, hogy sokan felfigyeljenek rá.
– Ő… köszi… – suttogtam és lehuppantam egy túlzottan is színes valamibe. Túl puha volt, annyira, hogy elpunnyadni is képes lettem volna benne… de nem. Nem! Észnél kellett maradnom, hiszen az a félszemű barbár bármikor betörhetett az ajtón, hogy megpróbálja puszta kézzel eltörni az ujjaimat, csak azért, mert olyan ügyes kis tolvaj vagyok.
– vajon mi van a Cicapopsi nevű kávéban?...
Megárztam a fejemet. Megpróbáltam Sophie-ra koncentrálni, finoman jelezve, hogy még véletlenül sem sántikálok semmiféle rosszaságban. Az ártatlan arc persze ehhez hozzá is segített, hiszen Sophie-nak fogalma sem volt a múltamról, ő csak ezt ismerte. Az ártatlanságot, hogy Aiden férje vagyok és Avery egykori apja. A tolvaj oldalamról lényegében fogalma sem volt… ugye?
– Van az a kávé, amit a cibetmacska kakájából főznek. – Vontam vállat. – Az a világ legdrágább kávéja… elvileg. – Tettem hozzá. Nat szerzett egyszer nekem olyan kávét. Érdekes aromája volt, de szarszaga semmiképpen sem volt. Szóval élvezhető ital volt.
– Én egy hosszúkávét kérek. – Közöltem, ha már így felajánlotta, hogy meghív.

ღ pawtners in the crime ღ

(https://data.whicdn.com/images/8637101/superthumb.jpg?t=1302313342) (https://data.whicdn.com/images/205910443/superthumb.jpg?t=1446059382)

Elliot

(2002. november 8.)

Ruci (https://i.pinimg.com/564x/22/ff/08/22ff08cf8255e06117eb4765abf40d77.jpg)

Olyan kellemesen békés ez a nap, nem? Itt nyávognak körülöttem a cicákok, és bár még fel is borítottak, arról kiderült, hogy egy kedves ismerős. Ez már egészen felvidított, még akkor is, ha nem pont a kávézás a legfontosabb célom, és hát azért sietnem os kéne, mert ha zserbó felébred, és nyüszíteni kezd, hogy egyedül van, a végén rámhívják az állatvédőket. és akkor elvennék a kiskutyámat. Ó, te jó ég. Oké. Nyugi, Sophie, nyugalom. Semmi baj nem lesz, zserbónak amúgy is sok alvásra van szüksége, és lehet akkor fel se fog kelni, csak ha haza érek. egészen olyan érzésem van, mintha a saját gyerekem hagytam volna hátra, ami valljuk be rettentően ijesztő, főleg úgy, hogy végül is Jasperrel élek, és milyen fura, hogy egy kutya a "gyerekünk". Oké, talán ilyen túlpörgött aggyal nem is kéne kávéznom. Inkább csak behunyom a szemem, és megnyugszom, hogy végre atekintetem megállapodjon ELlioton.
Mosolyogva felpislogok rá. Szerintem az elmúlt időszak alatt maximum két szót váltottam vele, ha nem hármat. Inkább csak szóban forgott, mert Jasper néha mesélt Aidenről és Elliotról is. Olyan cukinak tűnik a házasság dolog, vagy csak én látom annak miattuk? persze ettől csak elvörösödni tudok, azért az méég messze van, és hát. Hét jaj ne szaaldj enynire előre Sophie, most csak jasper van meg a kiskutya és az egyetem és. Kell egy kávé. Van olyan kávé ami lepörget és nem fel? Nyugató kávés? Ami nem tea, mert a tea meh. Brrrr.
lelkesen ülök le kávézni Elliottal, nem is nagyon veszem észre rajta, hogy kissé feszült inkább leköti a figyelmemet azm hogy rácsodálkozzak a fura nevű kávékra. Macskaköröm kávé, Cicagombóc kávé, Szőrgombóc kávé... remélem ebbbe nem igazi szőrgombóc van. És cicapopsi.. Ki taláta ki ezeket a neveket?!
- Van az a kávé, amit a cibetmacska kakájából főznek. Az a világ legdrágább kávéja… elvileg
- Öhm... - krekedik ki a szemem, és nem próbálom meg elképzelni, hogy mégis hogy csinálják, meg mégis honnan szerzik és jaj. Késő elképzeltem, te jó ég. - Lehet ez is abból készül - nézem meg az árát, mert eléggé boros. Nagoyn-nagyon borsos. Na jó, valami egyszerűbbet, Sophie, csak mert nő vagy nem kell mindig a legdrágábbat kiszúrni mindig. Végül én is kérek egy kávét, Elliot után, Mézes Macska a neve és azt írja az itallap, hogy kapok hozzá cicás mézeskalácsot.
- Szóval - sóhajtok, majd beletúrok a hajamba, kicist zavartan, meg mert a babahajaim az arcomba másznak. - remélem izgis az életed mostanában - vigyorodok el, miközben Elliot ölébe mászik egy macska, és kényelmesen dagasztgat a mancsával az ölében míg bele nem fészklei magát. Hozzám is odajön egy, éppen halálra dörgölőzik a lábamnál. Ahogy megérkezik a kávé, már fel is csillan a szemem, amikor hirtelen kivágódik az ajtó, szinte a macskák és az emberek egyszerre néznek az ajtó elé, ahol egy tagbaszakadt fickó áll, és kiabálni kezd.
- O'MAAARAAAAA!!!
- Nincs itt! - kiáltok fel, és Elliot arcába dobok egy macskát, remélve, hogy nem feltűnő és a rémisztő alak is elmegy. Természetesen ennél feltűnőbb nem is lehetnék, a helyiségnenm mindenki ránk bámul, meg a hapsira, aztán megint ránk, mintha csak valami béna filmbe keveredtünk volna. A mellettem ácsorgó, szőke, loknis hajú, rózsazsín síminkben lévő lány gondol egyet és sikoltva elszalad, miközben a kávénk egyenesen felénk repülnek.
- ADJÁTOK KI NEKEM OOOO'MARAAAAAT! - dörömböli az alak, én meg lerántom macskástól ELliotot az asztal elá.
- Ajaj, mitől mérges rád ennyire? - kérdezem aggódva, mert hát végül is sok mindennel fel lehet idegesíteni valakit, de ennyire? Őszintén nem ismerem annyira Elliotot, de még azt s etudom, hogy mit dolgozik. Biztos valami... Valami Elliotos mukát. Az egész kezd valami elcsépelt western utánzatú filmszerűvé válni. Közben persze halálra vagyok rémülve úgy gubbasztok mellette az asztal alatt és egy macskát ölelgetek magamhoz, aki csak nyávogva türelmesen lóg a kezeim között. Meg fogunk halniii.

◂ pawtners in the crime ▸

2002. november 8.
(https://i.pinimg.com/564x/9e/16/99/9e1699da7de9c94076911e2e38a9a89b.jpg)

◃sophie▹

cunning

style: outside (https://i.pinimg.com/564x/3d/3d/ca/3d3dca77b8225ca93c26d1a6ad717111.jpg) ║ zene: Revolution (https://www.youtube.com/watch?v=MarYRbu81Ww&ab_channel=Elias)

Rohadtul el kéne húzni még a környékről is, O’Mara… A hang úgy dünnyögött bennem, mint egy hisztis kisgyerek, aki másra sem vágyott, csak is a figyelmemre. Engem azonba lekötött az ingyen kávé gondolata, na meg az, hogy ez a vörös kiscsaj Aiden egyetlen – általam ismert – barátjának a nője. Gondoltam nem ártana jóban lennem vele, ha már egyszer lépten-nyomon belé botlok.
Kicsit oldani akartam a feszültséget, ezért elmeséltem neki a cibetmacska kakijáról a történetet, na meg azt, hogy milyen méregdrága kávé az, amit abból csinálnak. Nat egyszer-kétszer vett nekem ilyesmit, mikor utaztunk vagy valami luxus szállodában szálltunk meg. Az az élet egészen más volt, mint a mostani. Talán nem az anyagi rész miatt. Egészen egyszerűen Nattal többször mentem el otthonról, mint Aidennel… és mindig a csillogást kerestük.
– Öhm... – kerekedett el Sophie szeme, ahogy leesett neki, miről is beszélek. Képtelen voltam nem elvigyorodni. – Lehet ez is abból készül – pillantott vissza az itallapra. Én rá sem néztem, elég egyszerű volt kitalálni, hogy a szokásos hosszúkávémat fogom inni ízesítés és tejszín nélkül.
– Kétlem. Nem elég giccses ez a hely ahhoz. – Vállat vontam. Inkább nem folytattam, nem akartam az előző házasságomról beszélni neki. Valójában senkinek sem kellett volna róla beszélnem. Aiden valószínűleg úgyis féltékeny lenne, ha azt mondanám, hogy „Nat elvitt ide, meg oda és milyen izgi volt.” Sosem mutatta ki, de láttam azt a villanást a szemében, ha olyan téma keveredett elő, amiben az exeim voltak érintettek.
– Szóval – túrt bele a hajába. Erre hirtelen kiázott a hideg. Nem is tudom miért, olyan déjà vu érzésem volt. Mintha láttam volna már ezt a kis mozdulatsort valahol… de hol? Hümmögve bámultam a vörös tincsekbe fúrt ujjakra. Te hülye vagy, O’Mara. Aiden. Aiden csinálja mindig pont ugyanígy. – remélem izgis az életed mostanában.
A gondolatról egy macska vonta el a figyelmemet, ahogy az ölembe ugrott. Az éles körmeit azonnal a combomba nyomta, hogy vadul dorombolva dagasztani kezdjen. Utáltam, mikor Zeusz otthon ezt csinálta. A fehér bőrömön szinte azonnal megjelentek a vörös barázdák.
– Izgis? Nem különösebben. Inkább csak olyan átlagos. – Vontam meg a vállamat. Semmiképpen nem soroltam volna az izgis kategóriába, hogy majdnem meghalt a férjem és egy fájdalmas átkot kellett a testembe engednem, csak azért, mert neki túl kellett élnie. Azt sem éltem meg különösebben izgalmasnak, hogy nem tudtam varázsolni, sem hoppanálni normálisan azóta. Ha meg nagyobb távokat tettem meg, egyenesen beájultam.
Hamarosan visszatért a pincér.
– Parancsoljatok! Jó szórakozást a macskákhoz! – Vigyorgott ránk a pincérnő. Közelebb húztam magamhoz a bögrémet, hogy megnézzem rajta a tappancsos díszítést és a két kergetőző cicát, aki körbe-körbe futkosta a felületen. Szerettem az ilyen mágikus kávézókat, valahogy minden élettel telibb volt, mint azokon a hideg mugli helyeken. A lány éppen Sophie kávéját rendezgette, meg valami ajándék kekszekről beszélt. Nem érdekelt, a saját bögrémmel foglalkoztam.
Valamit éppen mondani akartam Sophie-nak, mikor kivágódott az ajtó. Az a félszemű seggfej volt, csak nem szúrt ki azonnal, mert éppen úgy ültem, hogy nem látott rám. Talán ez volt a szerencsém. A macska ijedtében leugrott az ölemből és elfutott.
– O'MAAARAAAAA!!! – kiabált be a kávézó amúgy is síri csendjébe.
– Nincs itt! – Kösz, Sophie, most aztán tuti nem jön rá, hogy itt vagyok. Szó szerint egy macska landolt az arcomban. A pincérnő meg annyira összerezzent, hogy a kávénk egy részét sikerülhetett levernie, mert éreztem, hogy a meleg ital egyenesen az ölembe folyt.
– ADJÁTOK KI NEKEM OOOO'MARAAAAAT!
Folytatódott a kiabálás, a macska meg leugrott rólam, hogy elmeneküljön. Csak Sophie rángatott be az asztal alá. Ott próbáltam meg összehúzni magam.
– Ajaj, mitől mérges rád ennyire? – kérdezte Sophie.
– Mit tudom én… – rántottam meg a vállam és belenyúltam a zsebembe. A láncot akartam ellenőrizni, de az nem volt ott… a francba! Nem elég, hogy eddig kergetett, most még meg is öl valamiért, ami nincs is nálam. – Nincs nálad valami fegyver? Kés, bicska? – kérdezgettem. Közben a félszemű közeledett felénk. Láttam, ahogy az asztalunk felé fordul és a lába megindul abba az irányba, amerre vagyunk. Talán kiszagolt, mint valami elcseszett kutya.
Asztalokat kezdett felborogatni és végül a miénket is egy kézzel félreütött. Olyan egyszerűen, mintha csak egy takarót rángatott le a fejünk felől.
– O’Mara, mikor lettél ilyen gyáva féreg? – kérdezte és már nyúlt is felém. Simán elkapott volna a nyakamnál fogva, ha nem hajolok félre és gurulok kicsit hátrébb. Éreztem, hogy minden mozdulattal macskaszőrök sokaságát szedem össze a ruhámmal.
– Nincs nálam a szarságod! – Magyaráztam és a falig hátráltam, ami amúgy túl közel volt. Nagyon nem akartam varázsolni, féltem, hogy elájulnék tőle és akkor csak még rosszabb helyzetbe kerülnék. A kabátomnál fogva kapott fel és a falhoz préselt. Kurva erős volt, még csak meg sem remegtek az izmai.
– De nálad van.
– Kutasd át a zsebeimet, ha nem hiszed el! - Közben egy gyenge mozdulattal tökön rúgtam. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy leejtsen és alaposan megüssem magam. Nem számított, már kúsztam is félre úgy, hát találok valami menekülő útvonalat. Szóval bebújtam Sophie mögé, akárhol is volt éppen.

ღ pawtners in the crime ღ

(https://data.whicdn.com/images/8637101/superthumb.jpg?t=1302313342) (https://data.whicdn.com/images/205910443/superthumb.jpg?t=1446059382)

Elliot

(2002. november 8.)

Ruci (https://i.pinimg.com/564x/22/ff/08/22ff08cf8255e06117eb4765abf40d77.jpg)

Kicist örülök, hogy lelsuul az élet egy fél órás kávézgatással, főleg, hogy ELliot társaságában történik, aminek azért egy kicsit (nagyon) is örültem. Iagzából valahogy mégsem ismertem annyira ELliotot, és nem találkoztam vele többet, akkor sem, amikor Averyt nevelte, de azért örülök, hogy most Aiden mellett olyan... kiegyensúlyozottabbnak tűnt, még annak ellenére is, hogy volt az egész aurájában valami ijesztő sápadtság. Szeretem, ha az emebrek, akiket ismerek, azok boldogok, és boldogan élnek, attól én is boldogabb leszek. AMúgy is... Még a Vincenttel történt események ellenére is bután anivan elhiszem, hogy a világ jó hely lehet, ha az ember benne boldogan él a mellett akit szeret. Talán túl naív voltam, talán túl gyerekesen álltam ehhez. De Azért Elliot szemében mégis csak más fény csillogott, mint amikor még Nat mellett láttam. Szinte szomorú, hogy így elrosszabbodhat emberek között a kapcsolat. Remélem most már nem fog vele ez előfordulni, Aiden mellett. És azért remélem Jasper mellett se lesz ilyen, hogy hirtelen képtelenek léeszünk egymás mellett élni.
Most szinte minden gondolatom Jasper, akár hol is járok, halkan ott lappangva motoszál bennem, mintha csak a mindennapjaim része lenne, és sokszor godnolok rá, hogy most mi lehet vele, vajon nem hal e éhen a hosszú gyakorlatokon vagy az szemináriumokon. Szóval Igen, kicsit aggódom is, nem kap-e tőlem állandóan csuklás rohamot.
Éppen belemerültem volna a kávém tanulmányozásába, de akkor berontott egy fickó, Elliot nevét ordibálva, én peg persze teljes pánikba kerültem, miközben a hajam egyik fele tiszta kávés lett mert teljes pánikba került a pincérlány is. Ahh, sosincs nyugtom, visszaszívom, hogy ez egy békés nap! Annyi tellik tőlem, hogy macskét dobjak szerencsétlen ELliot arcára, hogy aztán a szegény állatok nyávogva elmeneküljenek. Miközben az emberek rémülten keresnek menedéket én is az asztala lá húzom Elliotot. Valahogy egyik ember sem tűnik olyan aurorszerűnek aki képes lekezelni a hapsit. Azért megnyugodok, hogy zserbót inkább hagytam ma aludni, és nem akar pár hetesen mondjuk megvédeni egy ekkora vikingszerűségtől. vagy ő már félóriás? Azért a Hagrid féle félóriásokat jpbban szeretem. Ő még csak nem is tűnik állatbarát típusnak.
– Nincs nálad valami fegyver? Kés, bicska? - kérdezget Elliot én meg belenyúlok a zsebeimben.
- Öhm. Hát van itt hullámcsat... hajgumi... zsebkendő... szemöldökcsipesz... Ó és! és! és egy marék kutya jutalomfalat. Hmmm. Ez azt hiszem nem egy túlélőfelszerelés alapcsomag - dünnyögöm, majd felsikoltok, ahogy felborul az asztalunk, és ELliotot úgy felkapja, mintha csak egy... egy nem is tudom kiscica lett volna, aminek alig van súlya. Oké, Sophie, csinálj valamit. Én is oldalra gördülök, hogy macskszőrösen-kávésan-sütimorzsásan talpra álljak. Remegve keresem a pálcámat, de ahogy az ujjaim közzé fogom se leszek bátrabb. Nem hittem volna hogy visszasírom a macskakakis kávés perceket.
Valami izéről vitatkoznak, ami nincs ELliotnál. Ez oké. Azért remélem rajtam nem így fogja keresni az elveszett dolagit. Ahogy leejti Elliotot, a puffanás hangjára összerezzenek, majd ELliot mögöttem köt ki. Már mondanám, hogy ha engem használ pajzsként akkor az annyira hatásos, mintha mondjuk egy gimikacsát tartana maga előtt, de aztán a földön a kuporogva gubbasztó cicák tappancsai között valami fényes valamit pillantok meg.
- Elliot, ott csillog egy... csillogó izé! - súgom felé, majd a felénk közeledő alakra nézek és hátrálni kezdek, ahogy egyre közelebb ér. Persze ezt se csinálhatom az életem végéig, pedig de jó is lenne!
- Stupor! - kiáltom, és megcélzom a hatalmas fickót, reménykedve abban, hogy eltalálom. A biztonság kedvéért még egy néma protegróval is körbeveszem magunkat, mert a hatalmas fazon kezében már ott villog a pálca. - Oké, most meg fogunk halni - sóhajtom magam elé.

◂ pawtners in the crime ▸

2002. november 8.
(https://i.pinimg.com/564x/9e/16/99/9e1699da7de9c94076911e2e38a9a89b.jpg)

◃sophie▹

cunning

style: outside (https://i.pinimg.com/564x/3d/3d/ca/3d3dca77b8225ca93c26d1a6ad717111.jpg) ║ zene: Revolution (https://www.youtube.com/watch?v=MarYRbu81Ww&ab_channel=Elias)

A kávézás sem lehet már kellemes és békés, ha az ember zsebében lapul egy lopott ékszer. Gondterhelt sóhaj szakadt fel belőlem, ahogy meghallottam a nevemet... ám nem sok időm volt bosszankodni. Hogy is lett volna? Ahelyett, hogy fájdalmak árán párbajra adtam volna a fejemet, a bennem lüktető átokkal karöltve. Fájdalmasan mart volna a mellkasomba, ha csak megpróbálok mágiát használni. De ezt vállaltam, mikor Aiden átkát magamhoz vettem - legalább részben.
Az asztal alá húzódtunk be. Nem ez volt a legjobb fedezék, előbb-utóbb kiszúrható volt, hiszen nem fedte az asztalt hosszú terítő, hogy elrejtsen. Fegyver kellett, lehetőleg mágia mentes, hogy ne rontsam a saját esélyeimet a túlélésre. Egy elbaszott félvak, félóriás volt. Azt küklopsznak hívják, O'Mara. A hang gúnyosan röhögött fel, én viszont határozottan féltettem magam. A testem gyenge volt, még nem épült fel a történtek óta.
- Öhm. Hát van itt hullámcsat... hajgumi... zsebkendő... szemöldökcsipesz... Ó és! és! és egy marék kutya jutalomfalat. Hmmm. Ez azt hiszem nem egy túlélőfelszerelés alapcsomag - a mondandója végén Sophie felsikkantott. Engem pedig felrángattak, mintha csak valami rongybaba lennék. A hátam nekilökte a falnak, amitől nagyot nyekkentem. Egyelőre esélyem sem volt védekezni.
A földre kerülve minden részem fájdalmasan lüktetni kezdett. Nyöszörögve próbáltam összeszedni magamat... éppen elég kellemetlenül alakult ez a szituáció már így is... nem hiányzott még ez a néhány zúzódás, amit majd rejtegetnem kell Aiden elől.
- Elliot, ott csillog egy... csillogó izé! - mondta Sophie, miközben a támadom még nyöszörögve támasztotta meg a falat. A reszkető macskák között pillantottam meg a csillogó valamit, ami nyilván a zsebemből esett ki és a lánc volna az. Azonnal hasra vágtam magam és már le akartam csapni, de cicák félre ugrottak. A lábaik számomra nem látható helyre sodorták a láncot.
- Merlinfasza... - dünnyögte kicsit mérgesen.
- Oké, most meg fogunk halni - hallottam közben Sophie kétségbeesett hangját. Elővettem a pálcámat, muszáj volt valamit tennem. Erősen markoltam rá a lucfenyőpálcát és már lendítettem is előre. Nem számított, hogy fájni fog... hogy szenvedni fogok. Tennem kellett valamit tényleg.
- Invito lánc!
A csillogó ékszer már repült is felénk. Láttam, ahogy félszem megpróbál utánakapni. Nem sikerült neki, az ujjai között reppent el a lánc, rajta az apró medállal és egyenesen a tenyeremben landolt. Fél kézzel átkaroltam Sophie vállát, majd hoppanáltam. A gyomromban, a mellkasomban fájdalmas feszülés uralkodott. Aztán szédelgés maradt csupán, ahogy néhány sikátorral odébb, egy halszagú kuka mellé érkeztünk.
- Nem... haltunk... meg... - öklendeztem, majd egyenesen a kuka mellé hánytam. Ez az átok a legrosszabbat hozta ki belőlem. Gyenge voltam, sőt egyenesen törékeny. Nagy nehezen felegyenesedtem, megdörzsöltem a hasam, nem mintha az enyhített volna a fájdalmon bármennyit is. A szédelgés viszont kicsit lecsökkent és csak a kellemetlen, sötét kavargás maradt.

ღ pawtners in the crime ღ

(https://data.whicdn.com/images/8637101/superthumb.jpg?t=1302313342) (https://data.whicdn.com/images/205910443/superthumb.jpg?t=1446059382)

Elliot

(2002. november 8.)

Ruci (https://i.pinimg.com/564x/22/ff/08/22ff08cf8255e06117eb4765abf40d77.jpg)

A félelem az elme gyilkosa. Milyen igaz ez. Érzem, ahogy teljesen lebánít megint, mint ahogy abban a sötét raktárban is tette. Szinte kihúzza a lábam alól a talajt, és képtelen vagyok normálisan, józanul cselekedni bármit is. Csak kúszik fel a hátamon, és teljesen leblokkolok, miközben szánalmasan tehetetlennek érzem magam. Miért vagyk ilyen béna?
Miért van velem mindig valami? Ha csak ülök egy parkban, ha csak besétálok venni új fa anyagot, ha csak kávét szeretnékl inni végre valakivel, ha csak bezárom a boltot éjjel... Te jó ég a világ komolyan közveszélyes vagy mi? Teljesen kikészít és komolyan mire megy ki ez az egész? Hogy hátralévő életemben utca fóbiám legyen és sose merjem elhagyni a házat? Mert ha még történik velem pár ilyen egymás után valami, akkor nagyon is a felé haladok, hogy ki se fogom tenni a lábam még a szobámból se, nehogy rám is rámzuhanjon egy zongora, mint a mesékben. Konkrétan egy háborús övezet alakul ki egy pillanat alatt a békés kávézóban. Az emberek a fotelek, kanapék aszalok alá bújnak, a macskák meg ahol éppen menedéket találnak, miközben az az ijesztő fickó egyenesen felénk trappol. Eddig is sejtettem, hogy ELliotnak izgalmas az élete, Avery sokszor mesélte, hogy megsérült, de... De hogy miért? Hát most már értem. Folyton rémisztő alakok üldözhetik. Csoda, hogy ő neki még van kedve az utcán közlekedni. ELliot is olyan bátor, mint rajtam kívül mindenki más. Én is szeretnék az lenni, nem csak egy haszontalan rongybaba, aki még a saját árnyékától is megijed.
Nem tart sokáig a fedezékünk, mert a fickó a markába fogja meg ELliotot, én meg úgy érzem rajtam múlik, hogy él-e vagy hal-e. Iagzából nagyon szeretnék neki segíteni, de anynira megijedek, szinte lebénulok. Pedig még Zserbóban is több a harci kedv még úgy is, hogy pár hetes, képes lenne nekirontani bárkinek aki bántani akar engem azzal a csöpp kis testével.
Komolyan össze kellene szednem maga, most,. hogy Jasper is folyton aggódik, látom rajta, hogy nyiomasztják még az akkori esemének, és én nem szeretném, ha rajtam látné még minig, hogy... engem is megvisel az egész, az hogy ott mi történt, hogy hogy temették be a törmelékek Vincentet... Én nem akarok belegodnolni abba, hogy ő most tényleg halott... Valahogy rémisztő ez a gondoloat is. Erősnek kell lennem, hogy Jasper is elhigyje, hogy jól vagyok, és tényleg miatta akarok az lenni. Túl sok teher nyomja a vállát miattam, csak azért, mert életképtelen vagyok és szerencsétlen. Ezért hát ahogy ELliot teste fájdalmas puffanással a földre ér, és mert mérges leszek, mert egyik ügyesebb felnőttebb varázsló se segít, megpróbálok egy stuporral, hátha ideiglenesen egér utat tudunk nyerni.
Elliot, ahogy a láncra mutatok, felé veti magát, de a cicák elrugdossák azt, én pedig még mindig remegő kezekkel fogom rá a pálcám a kicsit bénult fickóra. Erősnek kell lenned, Sophie, erősnek kell lenned, nem oldhatsz kereket! Ezt mantrázom magamban, mintha valami ima lenne, miközben ELliot hangja megtölti a feszült csendet a kávézóban.
- Invito lánc!
Nem is tudom miért hittem azt az előbb, hogy ELlioté csak valami belső megérzés volt, mint amikor az ember tudja, hogy átmegy e a zh-n, vagy nem. A bűbájom azonban nem tart sokáig a fickó pálcát ránt én meg megint úgy érzem ki tudnék menekülni a világból, de mielőtt ezt megtenném, érzem Elliot kezét amint átkarolja a vállamat, és beránt a sötét meg a távilo pukkanós visszhang. Valami félre eső helyen lyukadunk ki, én meg érzem, hogy a szemem keresztbe áll, és neki kell támaszkdonom a falnak. Sose bírta a gyomrm ezeket a mágikus utazásokat, lehetett az kandalló, vagy zsupsz kulcs, vagy esetleg hoppanálás, a szemem midnegyiktől keresztbe a hasam meg a feje tetejére állt.
- Merlin elmacskásodott nyakára - szakad ki belőlem egy sóhaj, ahogy a falnak támaszkodva kifújom a levegőt és Elliotra nézek. Nem iagzán van jó bőrben ő sem.
- Nem... haltunk... meg... - momrogja, majd a kuka mellé hány, én meg rémülten megyek oda hozzá, hogy megnézzem mennyire van rosszul. Ez valahogy nem csak egy sima hoppanálásféle rosszullétnek tűnik.
- Jaj... Így nem hagyhatlak magadra, Aiden mérges is lenne rám. Szóval hazakísérlek Hamutartóba, jó? - közben támogatóan segítek neki kiegyenesedni, vagy megidnulni. Iagzából rossz ötletnek tartom, hogy most megint hoppanáljunk egyet, de szerencsére tudom hozzájuk az utat, úgyhogy inkább valamilyen úton módon, de hazajuttatom ELliotot. Hallottam Jaspertől, hogy nem igazán szereti a Mungót sem, szóval amint végre megérkezünk Hamutartóba, Hermésszel írok Aidennek egy üzenetet, és addig vele maradok, amíg jobban nem lesz, vagy AIden meg nem érkezik.

KÖSZÖNÖM SZÉPEN A JÁTÉKOT!
A HELYSZÍN SZABAD!

(https://64.media.tumblr.com/8ade80d684590de9b333428070fc94b6/d970919aa161b90d-4c/s540x810/d1670a3e0914c268bfd449745f20913cd6a41343.gif)

oh, granger! nice to meet you!

Nagy summával a zsebeimben veszem az irányt hazafelé, azt hiszem, ezúttal sikerrel nyugtázhatom a napomat. Néhány csecsebecsén sikerült túl adnom, mely hatására ebben a hónapban nem kell éhen pusztulnom. Viccet félretéve, valójában a világért sem éhezem és van pénzem elég még annak ellenére is, hogy az apám nem támogat. Persze, ha támogatni akarna sem fogadnám el a segítségét. Először nehéz volt megszokni az önálló életet, viszont sokkal nagyobb volt a küzdelem a saját démonjaimmal. Kellett néhány év, mire pszichésen önmagam voltam, bár a mai napig is kísért az akkori helyzetek. Szerencsére ennek mind vége, hála Potter-nek és a haverjainak. El kell ismernem, Potter nagyon tökös a maga módján. Milyen kár, hogy ezt sosem ismerném be senki füle hallatán. De ez így jó, ha még mindig tartanak tőlem és utálnak. Egyébként sem tudom magamat kifejezni, vagy egyáltalán hogyan kell reagálnom arra, ha valaki foglalkozik velem. Fogalmam sincs. Maradjon is így.
(...) Egyébként ha már a kapcsolatokról beszélek, el is felejtettem így a nap végén, hogy a minap látni véltem Granger-t, bár nem sokáig tudtam követni őt, ugyanis hirtelen tűnt el. Nem meglepő, elvégre ügyes és okos boszorkány. Nem lepne meg, ha utólag észrevette volna azt, hogy valaki követi. Vagy épp azt is tudta volna, hogy pont én követem. Igyekeztem tartani a távolságot és egyébként sem láttam túl sokáig. Egy ideig kételkedtem, hogy ő az, de most már biztos vagyok abban, hogy tényleg őt láttam. Amióta a Roxfortot otthagytuk, sem őt, sem pedig a játszópajtásait nem láttam. Őszintén? Nem is kerestem őket.
A makacsságom ellenére azért mégis érdekelt, hogy Granger mostanában mégis mit is csinál, hogy van, még mindig ő a helyi okostojás... nos, kíváncsi lettem. Viszont hirtelen tűnt el, vagy csak én vesztettem el őt szem elől, ezt pontosan nem tudom. Viszont úgy tűnt, mint akinek nem újdonság az útvonal, úgyhogy utolsó ütőkártyám az volt, hogy amikor magam is végzek a dolgommal, akkor este felé visszajárok arra, hátha találkozom vele. Ki tudja, lehet valahol dolgozik, vagy mit tudom én. Majd kiderül.
Valami Foltos tappancs kávézó mellett láttam elmenni utoljára, úgyhogy gondoltam oda megyek először. Nem lehet rossz hely; ha mégis sikerül vele találkoznom, meghívom egy kávéra, vagy amit szeret. Kíváncsi vagyok rá és tényleg érdekel, hogy hogyan alakult a sora.
A kávézótól néhány méterre nekidőltem a falnak; már nincs sok járkáló erre, kezd sötétedni is. Még egy kicsit várok, ha esetleg nem jön, majd benézek holnap újra.

A m a c s k á k s z é p e i
2004 • február • 14.

(https://i.pinimg.com/236x/3b/ad/7e/3bad7e74ee1e0f13c2f046a197d98ce9.jpg) (https://i.pinimg.com/236x/33/8e/64/338e64e91fc160c84b28f6533aef61a4.jpg)

s k i n (https://i.pinimg.com/564x/1e/e1/39/1ee13929f305302bf57f1811337ada70.jpg) • d e l i a h (https://www.youtube.com/watch?v=yEYRoXWmWYU&ab_channel=QueenOfficial)

to: Macmillan

Utáltam minden porcikámmal Oscar Caine-t, és Hakont is, jelenleg. Az utóbbi egyszerűen nem bukkant fel ebben a hónapban még, és én hülye még baglyot is szereztem, hogy tudjak neki írni. Még egy baglyot is, a két kutya mellé! Esküszöm elment az eszem, de jó messzire. Szóval, természetesen nem jött még Londonba, és még ki is tört ez a fránya, nevetségesen giccses ünnep is. Nem igazán izgatott a dolog, hogy ilyenkor jutott eszébe mindenkinek az, hogy egymást szeresse, meg bepótolják a szexet, meg mit tudom én. De, nekem is voltak egyszerű kis vágyaim, méghozzá az, hogy bármikor is, de sörözzek azzal a bunkóval, és élvezzem a társaságát. De persze, kit is érdekel Raven. Senkit. Maximum Oscart, aki mostantól háromszorosan fogja nekem a kocsmámban fizetni a piák árát. Miért is fogadtam vele, hogy én több mogyoróvajas-lekváros kenyeret tudok enni, mint ő? Költői kérdés volt, tök részegek voltunk, és olyankor minden szarságba belementem.
Szívesebben kiöltöztem volna ma Hakonnak is, csak úgy, mert tetszeni akartam neki, pedig egyébként nem igazán voltam az a díva csaj, egyszerű cuccaim voltak, a legtöbb fekete volt és szinte csak nadrágokban jártam, meg bakancsban és sportcipőkben. Nem is nagyon volt még vörös ruhám sem, max az a szexi köntös, ami nem sokat maradt rajtam legutóbb. De ha már erre a hülyeségre beíratott az a gyökerek gyöngye, akkor hát önmagamhoz képest kicsíptem magam. Legalább… legyen meg a tudat, hogy miről is marad ma le. Nevetségesen gyerekes bosszú volt ez, semmi értelme nem volt. És persze, még lépni se mertem semmit, hiába volt legutóbb Elliotnak igaza.
De akkor is elbaszottnak tartottam magam, és nem szívesen aggattam volna ezt az egészet rá senki másra. Így is néha túl élénk volt néhány dolog a fejemben, szinte szétfeszült attól a sok elfolyó képtől, amiket mindig láttam a szemem elől kúszni. Ma is láttam torz alakokat a szemem sarkából, vagy éppen tócsákat, és jeleket ott, ahol nem volt semmi, de úgy tényleg semmi. Lehet inkább ezt az egészet is lazának fogom venni, csak reménykedtem benne, hogy nem valami pattanásos, kapafogú furcsa csávó lesz a partnerem. Akkor egyrészt az arcába fogok röhögni, másrészt pedig… Ki fogom nyírni Caine-t.
Be is toppantam a macskás helyre, ahol rögtön az arcomba kúszott az a jellegzetes tömény valentin-napi illat, mindezek tetejében még tele volt a hely macskákkal. Ha a kutyáim megérzik rajtam meg fognak őrülni. Sóhajtva léptem hát be... na jó, igazából szinte feltéptem az ajtót, túlságosan hozzászoktam már a kocsmázásokhoz. Iagzából nem nagyon voltam normálisabb helyeken sem, a legutóbbi kocsmatúrámnak is itt volt éppen az eredménye egy lábam előtt nyávogó, vörös masnis fehér macska képében. Eléggé feltűnően érkeztem, én pedig igyekeztem ezt éppen lazán készültem venni, kikerülve a hófehér cicát. De aztán felbukkant egy másik macska hirtelen, mintha a földből nőtt volna ki, és majdnem orraestem rajta. Éppen hogy nem taknyoltam el, bizonyára annak köszönhetően, hogy beleüttközben valakibe, és ha már ott volt, jól meg is kapaszkodtam benne. Egyelőre nem fogtam fel, hogy ki volt az, így morcosan fel is morrantam.
- Merlin méretes golyóira! - bukott ki a számból, aztán, csak sóhajtottam egyet. Fogalmam sem volt, hogy kivel fogok itt találkozni, de ahogy felpislogtam, úgy kerekedett el a szemem, mert bizony Mr. Keményarc volt az, vagyis a főparancsnok.
- Nahát! - adtam hangot a meglepődöttségemnek. Őt igazából még egy zöldséges boltba is nehezen képzeltem el, mert annyira “hivatalos fickó vagyok” arca volt. Nem hogy egy macskás kávézóba lássam. - Úgy értem… macskasimogatóba jött? - kérdeztem, és lazán elvigyorodotam. Biztosan nem ő vele fogok itt romantikázni. Tuti nem. Ki van zárva. Ugye?

A macskák szépei

2004. február 14.

(https://i.pinimg.com/736x/06/79/6d/06796d2ee3cb5aa22d65cbcbe571ce11.jpg) (https://i.pinimg.com/736x/78/55/25/785525e83d8e8a28416087aa40400b7e.jpg)

to; Raven Harvey

Harold Macmillan bizonyára túl nyugodtan fogadta a „tréfát,” amit az Aurorparancsnokság dolgozói eszeltek ki. Benevezték egy túlszervezett, romantikus kalandra a szerelmesek ünnepének alkalmából és ő ezt cseppet sem élvezte. Keserű szájízzel vágott bele a nyakkendő kötésbe, fésülködésbe és az útnak indulásba is. Mégsem panaszkodott. Egy rossz szót nem szólt, csupán rideg pillantással sújtotta alkalmazottait, akik vihorászva figyelték, amint elhagyja munkahelyét. Mostanság nem távozott ilyen korán, rendszerint túlórázott és nem is gondolt a magánéletére. Most is csupán csak azért, hogy másnap az orruk alá dörgölhesse, szörnyű estélye volt. Ráadásul ez jó indok volt arra, hogy az irattárakat is rendbe rakassa a zöldfülű aurorgyakornokokkal, akik kieszelői voltak kínzásának.
Sértett arckifejezéssel hoppanált a Foltos Tappancs Kávézóba, ahol olyan tömény cukor- és macskaszag fogadta az aurorparancsnokot, hogy még össze is rezzent. Aztán kelletlen képpel közölte egy alkalmazottal, hogy a Szombati Boszorkány vakrandi rovata miatt van itt és éppen ekkor ütközött bele valaki. Az öltözéke alapján nem gondolta azonnal, hogy a rendi partnere. Szőke volt, csinos… de Macmillan visszafogott ízlésének túl harsány. A következőkben érkező káromkodás is erre utalt.
– Merlin mérges golyóira! – Bukott ki az ifjú hölgyből a szitkozódás. Macmillan csupán felvonta a szemöldökét, míg nem találkozott a tekintetük is. A kék szemek is szépek voltak, a parancsnok még is borzadt ettől a nőtől.
– Szép estét… – mormogta és biztos volta benne, hogy nem kegyelmez neki a sors. Ez a nőszemély lesz az estéje „fénye.”
– Nahát! – Lepődött is meg, mintha még nem látott volna embert. Macmillan normális helyzetben bizonyára feszengett volna, de most nem érzett ilyesmit. Csak figyelte, mi lesz ebből, azt a tipikus „hivatalos fickó” külsőt felvéve. – Úgy értem… macskasimogatóba jött?
Sóhajtott végül egyet és kezdésnek megrázta a fejét.
– A Szombati Boszorkány vakrandija miatt vagyok itt… – Közölte olyan lemondó hangsúllyal, hogy már inkább egy riadt kölyökkutyára kezdett el hasonlítani, semmint egy aurorparancsnokra. Rosszul érezte magát és gyakorlatilag biztos volt benne, hogy a mai itt tartózkodásukat, a hölgy korai távozása miatt majd ki is kell fizetnie. A macskákkal persze nem volt gondja, habár a szagukat nem tűrte mindig jól. Még simogatni is bevállalta volna őket, de azért magától nem ücsörgött volna itt a világ legszánalmasabb napján.
– Harold Jack Macmillan vagyok. – A lehető leghivatalosabban mondta ki a nevét, ám a kezét a nő felé nyújtott. Ha elfogadta a kézfogást, odahúzta a törékeny kacsót az ajkaihoz, hogy csókot leheljen rá. Harold úriember volt és attól még mert az ő estéje már is szörnyű volt, nem akarta egy fiatal hölgyemény napját is tönkre tenni. Tudott ő viselkedni, méghozzá úriemberhez illően is.
– Na várjon csak… – Mondta és kinyitva aktatáskáját hatalmas csokrot húzott ki belőle. Még Irma, a titkárnője rendelt meg napközben… hiszen Macmillan úriember volt. Ha férfi is jött volna a mai randira, hát ezt a kezébe nyomja. – Foglaljunk helyet.
Már lépett is az asztalok közé, hogy keressen egy megfelelően eldugott helyet.

Nem voltam egy olyan macskás alkat bár alapvetően nem volt velük bajom, de elvoltam a két kutyámmal. Abból még az egyik mentett is volt, és nem is látott, de cserébe negyven kilóméterről kiszagolta, hogy kolbásszal jövök haza - nem a Hakon félével -, hanem a másik ehetőbb kolbásszal. Sajnáltam ezt a varázsvilágban, hogy a látást nem lehetett gyógyítani, de úgy tűnt itt sincs néhány bajra megoldás. és most macskák közzé megyek, hogy simogassam valamivel a lelkem, ami lehet, hogy szar lesz, mert hakon nem volt sehol, és jelenleg nagyon is gyűlöltem az egész világot érte. Nem mintha nem tehetnék arról, hogy nem léptem a kapcsolatunkba, már ha ezt annak lehetett nevezni, hogy néha igen csak egymást szétszedve lefeküdtünk. Minden esetre féltem is, nem attól, hogy mondjuk elutasít, azt túl tudtam volna élni... Rohadt nehezen, persze, hanem hogy megismeri azt a részem, ami nem volt szép. Nagyon nem volt az.
Talán nem is baj, hogy eljöttem ide, maximum lesz egy röhejes estém, vagy esetleg egy alkalmi futó kalandom, ahol megpróbálok nem arra gondolni, hogy Hakont csókolom éppen. Lehet inkább innom kellett volna, nem itt szenvedni, de már be is léptem a helyiségbe, ami tömény édességszagú volt és macskaillatú, majd bele is rongyoltam abba az emberbe, akivel soha életemben nem gondoltam volna, hogy összefutok halandó napjaim alatt. Ha erről lett volna látomásom is körberöhögtem volna magamat. Pedig így közelről meglehetősen dögös pasas volt, bár kétlem, hogy bármilyen szenvedélyességre képes lenne, túl hivatalos hozzá, de legalább jól mutatunk együtt. Legalább is mertem remélni.
– Szép estét… – mormogta én meg szórakozottan elvigyorodtam rá, és bólogattam is.
- Most már biztosan az lesz - jegyeztem meg és kicsit el is röhögtem magam, majd megkérdeztem mi jártaban volt erre.
– A Szombati Boszorkány vakrandija miatt vagyok itt… - mormogta megint olyan hangsúllyal, mintha valaki erre tényleg rávette volna. Kétlem, hogy önszántából jött volna ide, ahhoz ő túlságosan... hivatalos volt. vajon odahaza öltönyökben aludt este? Erre kissé fel is röhögtem.
- Bocsánat, csak tudja, kissé elvetemült párosításnak nézhetünk ki. Én is amiatt vagyok itt - néztem végig magamon, a fekete cuccaimban míg ő meg ki volt rittyentve. Ha mást nem is lesz ma, megtanítom egy kicsit lazulni. Még jól vállba is paskoltam, olyan barátságosan.
- Mutassunk be ennek a gagyi napnak, és élvezzük ki. Ígérem nem fogom lesmárolni -kacsintottam rá.
– Harold Jack Macmillan vagyok - mutatkozott be, és én kicist zavarba is jöttem attól, hogy a kezemet nyújtva felé még csókot is kaptam rá. Nem igazán tudtam hova tenni, bunkók között volt a mozgásterem, ahol a férfiak nem voltak ilyen udvariasak, leginkább csak verekedtek, amíg ki nem rúgtam őket vagy hánytak esetleg elitták a májukat.
- Köhém - dönnyögtem kissé zavarban, majd kihúztam magamat, hogy nőies legyek. - Raven Harvey - böktem ki a nevemet. Üdv, uram Raven Harvey vagyok nem nyilvántartott bűnöző. Reméltem sok Harvey volt még az országban és nem asszociál az elmebeteg apámra. Aztán még virágot is húzott elő a táskájából! Merlin szőrös valagára! Kissé megilletődve fogadtam el tőle, nem voltam az a lány aki cska úgy kapni szokott virágokat.
- Köszönöm. Milyen szép csokor - mondtam és újra elvigyorodtam, ahogy helyet foglaltunk, miközben az egyik felszolgáló túl széles és üde mosollyal a kezünkbe nyomott egy-egy szórólapot.
- Úúú, hát itt macskaszépségverseny is van! - röhögtem el magamat, ahogyan megnéztem magamnak a szórólapot, majd körbe is néztem, és igen tökéletesen be volt rendezve a helyiség a romantikus díszlet mellett egy kis pódiummal, majd a felszolgáló elénk tett ilyen pontozó táblákat is.
- Mit hozhatok? Idén nagyon szoros a verseny, az izgalmakhoz ajánlom a páros-romantikus menüt, süteménnyel és tejeskávéval - villantott megint felénk egy túl széles mosolyt.

Harold semmiképpen sem tartotta a helyzetet zavarbaejtőnek. A nő viselkedése persze kicsit zavarta, de legalább eléggé szemrevaló volt ahhoz, hogy egy némító varázslat mellett legalább csodálhassa. Na már, Mr. Macmillan nem volt éppen az a csodáló fajta, nem is tudta pontosan meghatározni, mit tart vonzónak és mit nem, de látta, hogy Raven csinos. Ez pedig elég volt neki, hogy legalább ne azonnal akarjon elrohanni.
– Mutassunk be ennek a gagyi napnak, és élvezzük ki. Ígérem nem fogom lesmárolni – kacsintott az aurora a lány. Erre persze Macmillan csak két pislogást engedett meg felé, fogalma sem volt, miről beszélnek előtte. Nem ismerte a szlenget és nem is tervezett elmerülni benne. Vallatásnál persze ez sokszor gondot jelentett, de miután ráijesztett a kellemetlenkedőkre, azok normális szavakat kezdtek el használni.
– Rendkívül megnyugtató, Miss. – Közölte komoran. Ezen a ponton muszáj volt bemutatkozniuk egymásnak… habár úgy tűnt, hogy a lány már pontosan tudja, kivel van dolga. Mr. Macmillanről ez nem volt elmondható. Sok emberrel találkozott és bár kiváló arcmemóriája volt, képtelenség lett volna London minden boszorkányát észbe tartania, annak ellenére sem, hogy a varázslótársadalom jóval kisebb volt a muglinál.
– Köhém. – Köszörülte meg a torkát, mintha attól nőiesebb lenne. A testalkata és mozdulatai megvoltak hozzá, de minden más annak szöges ellentéte volt, már ami Macmillan felfogását illette. A legtöbb nő, akivel találkozott flancos ruhákban járt, a bálokba egyenesen kicsípték magukat. Ez a lány viszont nem tűnt előkelő származásúnak. – Raven Harvey.
A bemutatkozásra sem tudta hova tenni a lányt. Valószínűleg sosem hallott róla, mindenesetre, kibontva aktatáskáját a korábban rendelt csokor virágot vett elő. Egy szép, tisztességes csokrot, benne mindenféle virággal, amilyennek bármelyik hölgy örült volna.
– Köszönöm. Milyen szép csokor – vigyorodott el kissé talán bohócosna. Ettől Harold persze zavarba jött és csak leült az asztal mellett. Talán mégsem kellett volna virágot hoznia, ennek a Ravennek akár egy doboz bonbon is elég lett volna, azt legalább meg lehet enni.
– Úúú, hát itt macskaszépségverseny is van! – Röhögött fel, olyan hangon, mintha részeg matróz volna.
Macmillan is a szórólapra pillantott. Tetszettek neki a cicák a lapon, hiszen Macmillan kedvelte a szőrös jószágokat, neki is akadt egy sziámi odahaza. Már régóta gondolkodott, hogy Freddie mellé illene egy kistestvért is szereznie. Ez a hely pedig kellemesen emlékeztette erre a tervére, még kicsit el is mosolyodott.
– Mit hozhatok? Idén nagyon szoros a verseny, az izgalmakhoz ajánlom a páros-romantikus menüt, süteménnyel és tejeskávéval– lépett oda a felszolgáló. A lány arcán széles mosoly ült, ahogy pontozótáblát tett le a eléjük.
– Az jó lesz. Miss Harvey kér még valamit ezen kívül? – érdeklődött Macmillan a randipartnerétől és ha a lány választott még valamit, a pincérnő el is tűnt mellőlük. A helyét egészen más valaki vette át. Egy kövér, vörös macska, aki egyenesen az asztalukra vetette magát és úgy elfeküdt, hogy a pontozótábla máris eltűnt a bundája alatt.
– Bizonyára úgy gondolja, neki kell nyernie.

Macmillan határozottan úriember volt. Az a fajta, aki mintha egy Jane Austin regényből pattant volna elő. Nem mozogtam olyan előkelő tásaságban, hogy az ilyenekhez hozzászokjak, úgyhogy meglehetősen zavarban voltam a virágtól. Nekem sose adtak virágot ajándékba, csak némi hányást hagytak a pulton, vagy az asztalon, esetleg a padlón. Egészen jól nézett ki mellesleg, ahogyan végigmértem, miután felocsúdtam a sokkból és a megrökönyödéstől. Szerencsére voltam olyan laza és őrült, hogy ne feszéjezzen a civilben lévő főparancsnok. Egy biztos, hogy eltökélt szándékom lett kicsit kirángatni abból a furcsán merev közegéből, amiben benne ült. Maximum az agyára megyek, de eddig se menekült el úgyhogy ezt még félsikernek is elkönyvelhettem.
– Rendkívül megnyugtató, Miss. - válaszolta, én meg csak vigyorogtam tovább, hogy szerintem is. A Valentin-nap csak egy pszichológiai trükk volt, és én nem akartam ennek teljesen alávetni magam, még akkor is, ha szívesen enyelegtem volna Hakonnal. Ó, nem jól fogom magam érezni egy másik helyes pasi társaságában is, bólogattam magamban határozottan, mert hát vakságot mégsem fogadtam.
Ahogy helyet foglaltunk máris jött a röhejes szituáció, hogy macskákról kell eldönteni, hogy mégis ki a legszebb. Nem voltam egy nagy macskás csaj, és kissé aggódtam, otthon mit fognak szólni a kutyáim, ha egy halom cicaszagot fognak rajtam érezni. Málna nem jött ki jól a macskákkal, bár Puncs egészen elvolt velük. Modnjuk lehet azért, mert nem is látta őket, csak a szagukat érezte, meg a dorombolásukat, ha a parkban hozzánk jött egy-két macska néha sétáltatás közben. Az asztalnál Macmillanra pillantottam, és láttam ahogyan még mosolyra húzta a száját. Hát így aztán még kellemesebben festett, eddig meg voltam róla győződve, hogy nem is tud mosolyogni. Mindig azzal a hivatalos fejével bukkant fel.
- Kedveli a cicákat, Mr. Macmillan? - pislogtam felé kíváncsian, mielőtt még a nyakunkra szabadult volna a pincér csaj, azokkal a hatalmas fogkrémreklámba illő mosoylával. Úgy nézett ki, mintha ő lenne avilág legboldogabb embere, mert macskák között lehetett. Megráztam a fejemet a kérdésre, azért nem akartam megkopasztani, és a csaj el is oldalgott, hogy elhozza nekünk azt a randis cuccot. Aztán alig hogy elment egy kövér macska ugrott az asztalunkra, csoda, hogy képes volt lendületet venni, én meg erre nem voltam felkészülve, kicsit össze is rezzentem. A táblákat elnyelte a hatalmas bundája és a teste, én meg csak nagyokat pislogva méregettem, miközben jobbra-balra csapkodta az orrom előtt a farkát, amin halvány szőkés csíkok is látszódtak. A macsaival egészen Macmillanig nyújtózott, és eszeveszett dorombolásba kezdett.
– Bizonyára úgy gondolja, neki kell nyernie - jegyezte meg, mire én hümmögve bólogattam.
- Hát az tuti. Úgy tűnik belezúgott magába - tettem még hozzá, mert a macska nagyon jól érezte magát, és a fejét Macmillan karjához nyomta. - Mindenkit ilyen hamar elcsábít? - kérdeztem kacsintva, miközben felénk lebegett a páros menünk is, ami persze egyelőre a macskától nem szállt le az asztalunkra.

Mr. Macmillan nem volt a tündibündi helyek rajongó, de a macskákat szerette. Freddie, a sziámi macska volt egyetlen társa a hétköznapokban. Az állat mindig hangos dorombolással várta odahaza és ha nem érkezett meg időben, akkor sem sértődött meg. Talán azért, mert a szomszéd asszony, Miss Lavinson mindig átment megetetni az állatot, ha nem oltott villanyt hat óráig senki sem a kis, vidéki házikóban. Harold ezért végtelenül hálás volt az asszonynak, hiszen Freddie tényleg a legjobb barátja volt.
Most is rágondolt, mielőtt elmerült az elbűvölő külsejű, ám annál szemtelenebb Miss Harvey társaságában. A lány szemeit nagyon vonzónak találta, annak ellenére is, hogy mocskosabb volt a szája, mint egy kocsisnak. Mégsem egészen ő, inkább a macskák csaltak mosolyt az arcára.
- Kedveli a cicákat, Mr. Macmillan?
A kérdésre először csak bólintott.
- Van egy macskám. Freddie. - Szokatlan volt neki az átlagos csevegés. Még Smith professzorral sem beszélgettek ilyen kötetlenül... általában valami kulturális dolog volt a téma, vagy a munka. Mindketten fontos munkát végeztek. Jó ideje csak ez tette ki az életüket. Szóval határozottan érezte, hogy még van hova fejlődnie, de a lány meglepően kedves is tudott lenni, ahogy beszélt vele. Ezt nem gondolta volna a kezdeti stíluskülönbségek alapján.
A jég bizonyára akkor tört meg igazán, mikor egy pufók macska landolt közöttük az asztalon. Az állat máris meggyőzte őket a szépségével és incselkedve kezdett Macmillan karjához dörgölőzni, miután kinyújtozott. A főparancsnok megint elmosolyodott. Mindig is úgy gondolta, hogy az állatok a világ legártatlanabb teremtései.
- Hát az tuti. Úgy tűnik belezúgott magába - szólalt meg Miss Harvey, mire Mr. Macmillan kissé elvörösödött. Hát nem szoktak nagyon "belézúgni," még az állatok sem. Nem hogy nők vagy férfiak. - Mindenkit ilyen hamar elcsábít?
- Ha így lenne, a kollégák bizonyára nem így akartak volna rávenni egy randira. - Sóhajtott egy nagyot és megvakargatta újdonsült, doromboló társuk arcát. - Bizonyára azt hitték, jó vicc ez egy egyedülálló férfinak. De valójában nem nagyon van alkalmam ismerkedni. Ez igaz.
Azt is hozzátette volna, hogy a kisfaluban, ahol él nem sok fiatalabb hölgyemény akad. A legtöbben idősek vagy házasok... valójában azonban meg sem fordult a fejében az ismerkedés. Macmillan nem vágyott házasságra, sem gyerekekre, habár a rokonsága eltökélt szándéka volt ezen elképzelésének megváltoztatása.
- De kegyed bizonyára sokkal kapósabb, mint én... ha nem is a cicák körében.

Röhejes volt ez az egész szituáció, és Macmillan sem tűnt olyan fickónak, aki ilyan mézes-mázos helyeken ütötte volna el a nem létező szabadidejét. Inkább olyan magánakvaló macskás pacáknak képzeltem el, aki olyan óangolosan, mint mondjuk a Csengetett Mylord?-ban modnjuk üldögél a kanapén és pipázik, öltönyben. De persze nem kellett volna olyan nagyon élőítéletesnek lennem, igazán megnyerő volt a maga furcsán gentlemanes stílusával. Ilyen fickókkal én komolyan nem nagyon találkoztam, csak a legaljával vagy az olyan nagyon magányos farkasoknak tituláló pasikkal, mint Hakon. Oké, azt hiszem vonzottam az ilyen pasikat, hát ez van. De legalább a macskáktól jobb kedvre látszott derülni, és az a jobb kedv is kissé emberibbé tette az arcát, én meg rákérdeztem, volt-e macskája. Mert persze olyan nagyon híresen tapintatos csaj voltam.
- Van egy macskám. Freddie - felelte én meg erre szélesen elvigyorodtam. Még a macskájának is úriemberes nevet adott, más meg Cukorkának meg Pötyinek nevezi el az állatait. Mint mondjuk én.
- Gondolom a macskája is olyan előkelő, mint maga - vigyorodtam el, de ha már itt voltunk egy ártalmatlan kis flörtölgetés sem ártott. - Nekem két kutyám van, valahogy nem vagyok az a macskás csaj - vontam meg a vállamat, miközben megnéztem magamnak a rendelést, amit végre kihoztak nekünk, és még egy Garfieldszerű cica is felugrott hozzánk. Szinte bájos volt, ahogyan Macmillan arca egyenesen kivirult a jószág láttán. Még a végén kiderül, hogy vajból van a szíve, és egy igazi állatbarát.
Hakont szinte lehetetlenség volt zavarba, hozni, ő hozott engem inkább, és olyankor persze szexi is volt. A páros romantikus menünk is rendkívül... romantikus volt, minden szívecskés és pink volt, még a poharunk is egy nagy pohár volt, két szívószállal, így kénytelen voltam abból inni, úgyhogy előrehajoltam és belekortyoltam a tejeskávénkba, miközben a cicus elégedetten fetrengett Macmillan előtt. Hát milyen bájosak.
- Ha így lenne, a kollégák bizonyára nem így akartak volna rávenni egy randira - hangzott a felelet, és megvakargatta a cicát is. Oké, nem lehetne mondjuk rájuk szavazni, engem megvettek kilóra, pedig sose voltam az aki azt mondja, imádom a macskákat. Inkább semleges voltam velük, és ha éhesen nyávogtak a sikátorokban akkor etettem meg őket maximum, ha volt mivel, én se voltam kőből.
- Bizonyára azt hitték, jó vicc ez egy egyedülálló férfinak. De valójában nem nagyon van alkalmam ismerkedni. Ez igaz - tette hozzá, mire hümmögve félrebillentett fejjel fürkésztem az arcát.
- Akkor most gyakorolhatja az ismerkedést - kacsintottam rá. - Nem is lenne magának olyan rendkívül nehéz - tettem hozzá szemtelenül, és el is mosolyodtam hozzá, majd vettem a közös tányérunkról egy pink macaront.
- De kegyed bizonyára sokkal kapósabb, mint én... ha nem is a cicák körében - tette hozzá, mire ismét mosolyra húztam a számat.
- De még mennyire - legyintettem, bár ez kissé irónikus is volt, még mindig nem igazán tudtam Hakonnak mit jelentettem egyáltalán, de persze tudtam, hogy akadtak mások is, akiknek tetszettem. - Szereti az édesen? - kérdeztem, és ha igen akkor felé nyújtottam a macaront, ha meg nem akkor én ettem meg. Közben odalépett megint hozzánk a lelkes pincércsaj, és úgy nézett ki a verseny miatt izgatottabb volt, mint itt bárki más.
- Hamarosan elkezdődik a szépségverseny, kérlek szavazzatok! A nyertes cicát a legöbbet díjazó haza is viheti magához! - lelkendezett, mintha valami természetvédő aktivista lett volna.
- Egy macska két kutya között, nagyon fasza lenne - dönnyögtem, majd a férfira néztem. - Harcolhatnánk a pufók cicáért, ha szeretne társaságot Freddie-nek.

Macmillan gyorsan rájött, hogy Miss Harvey egészen másnak látja, amilyen. Előkelőnek aligha nevezhette magát. Bár nagyobb háza volt, mint a faluban másoknak és a szülei is tehetős emberek voltak, Macmillan nem érezte magát különösebben úriembernek. Világ életében erre a falusi életre vágyott, csenddel, saját éléskamrával, virágokkal teli kerttel. Azon a helyen ugyanis tényleg ki tudott kapcsolódni és ez jól eset a lelkének. A macskája Freddie, akiről amúgy meglepően szívesen beszélt, pedig csak tovább fokozta a kényelmet, amit odahaza érzett.
- Gondolom a macskája is olyan előkelő, mint maga- nos a fent említettek miatt volt pont olyan meglepő Miss Harvey kijelentése. - Nekem két kutyám van, valahogy nem vagyok az a macskás csaj.- Tette hozzá a fontos információt, amire Macmillan elmosolyodott. Sosem találkozott olyan nővel romantikus célzattal, aki "csajnak" nevezte magát. A legtöbben gazdag családok előkelő sarjai voltak, akiket a legtöbb esetben unalmasnak talált.
- Nos. Talán előkelő én magam sem vagyok. - Rázta meg a fejét. - Egyszerű vidéki életet élek, bár tény, hogy a családom előkelő, aranyvérű népség. - Folytatta kimérten, miközben a frissen érkező, pocakos macskát simogatta. Az állat talán éppen azzal a szándékkal érkezett, hogy rajta kívül senki más se kaphasson szavazatot. Épp a lapokra feküdt rá.
Macmillan pedig társalgott. Erre igencsak ritkán nyílt ilyen formában alkalma. Meg is lepte a dolog, hiszen tényleg nehezen tárulkozott ki... de Miss Harvey átlagos embernek tűnt, mindenféle egyéb nélkül. Neki megnyílhatott, bár azért megfordult a fejében, hogy szerelmi élete nem létező részleteit hamarosan majd egy Vitrol-féle cikkben olvashatja.
- Akkor most gyakorolhatja az ismerkedést - kacsintott rá a nő. Ez persze egyenesen zavarbaejtő volt Harold szemében. Nem. Nem pirult el annyira, még éppen meg tudta őrizni a méltóságát ebben a helyzetben is. - Nem is lenne magának olyan rendkívül nehéz - tette hozzá tovább mosolyogva. A flörtölés persze inkább tűnt cukkolásnak, ezt még Macmillan is érezte. Jól tudott olvasni az emberekben, nem véletlenül volt kiváló vallató.
- Miss, ne flörtöljön velem. Zavarba hozza Mr. Gombócot! - bökött a fetrengő macskára, akinek csupán bilétája árulta el a nevét. A főparancsnok inkább ütemesen vakargatta a macska oldalát, minthogy komolyabb sértésnek vegye ezt a fajta megjegyzést. A külsejéből ítélve Raven úgyis azt kapott meg, akit akart. Bizonyára másokkal is így játszott, mint most vele.
- Hamarosan elkezdődik a szépségverseny, kérlek szavazzatok! A nyertes cicát a legöbbet díjazó haza is viheti magához! - szólalt meg a kávézó egyik pincérje. A szépségverseny menetét értette Macmillan, de azt nem, hogy a legtöbbet díjazó mit jelent. Rengeteg kategória volt, amiben lehetett szavazni egy-egy macskára, ám képtelenség volt, hogy csak ő töltse ki a lapot maximálisan.
- Egy macska két kutya között, nagyon fasza lenne - szólalt meg a maga stílusában Miss Harvey. - Harcolhatnánk a pufók cicáért, ha szeretne társaságot Freddie-nek.
- Kiváló ötlet. De szerintem Mr. Gombóc vinné el az összes kategóriát. Tökéletes orrocska - mondta ki a tőle szokatlanul hangzó szót Macmillan. - Rózsaszín és formás. Tökéletes. - Bökött Mr. Gombóc orrára, aki fektében ezért megnyalogatta a főparancsnok ujjait. De ha már itt tartottunk a főparancsnok tökéletesnek talált a kövér macska formáját, a tappancsait és a pofiját is. A sárgás-zöldes szemekről nem is beszélve. Ráadásul még volt olyan trükkös is, hogy dorombolt a két vendégnek.
- Ha mindenhova őt írom be, bizonyára nem nyerünk.

Üdítő volt ez a bájcsevej, ilyen világo dolgokról nekem nem adatik meg sokszor beszélgetni, mint a macskák meg még tököm se tudja mi. Oscarral csak a hülyseég ment, Hakonnal meg minden túl intenzíven váltott át valami szenvedélyes forróságba, és a maradék időmben csak veszekedtem és kiabáltam a kocsmám kellemetlenkedő népeivel, és esetleg néha-néha hallgattam, ahogy Aiden éppen magáévá teszi a nekik fenntartott szobámat, Elliottal együtt. Egy élmény volt az életem, nem tagadom, de valahogy messze álltam az egyszerűségtől, főleg ha beütött a baj, és megjelent az apám. De jó is lett volna megölni, de tényleg, annyival kevesebb gondom lenne, még akkor is, ha több élet szárad rajtam, mint ahány ujjam van a kezemen. Néha az embernek el kell magától löknie a lelkét. És még a macskákra mondták, hogy nekik nincs lelkük... Ezt még én se mondtam volna, attól függetlenül, hogy kutyáim voltak. És csak rá kellett nézni erre a nagy tagbaszakadt macskára, aki halálosan beleszeretett Macmillanba. Persze meg is érteném, az igaz, hogy jóképű fickó volt.
- Nos. Talán előkelő én magam sem vagyok. Egyszerű vidéki életet élek, bár tény, hogy a családom előkelő, aranyvérű népség - magyarázta Macmillen, mire hümmögtem egyet, és nagyokat pislogtam rá. Az aranyvérűek mind el voltak maguktól ájulva, jó nem mindegyik, de elég sokan, így ritka volt olyan emberrel találkozni közülük, aki elvolt a flancos élet nélkül is.
- Óh, hát a végén kiderül, hogy maga micsoda lázadó - húztam mosolyra a számat, és ebben nem volt semmi pimaszság, csak egy kis elismerés. Nehéz volt mindenhol kiszakadni a begyepesedett családi hagyományokból, úgy, hogy épelméjű maradjon az ember, nem igaz, Raven? Igyekeztem most is inkább az előttem lévőkre koncentrálni, nem a kavargó árnyakkal, és furcsa, kúszó jelekkel a szemem sarkában. Ha odafordultam volna, is ott maradnának, de ezek csak képek voltak, amiket a megviselt agyam játszott le kínjában, és nem sok köze volt a ténylegi villanásokhoz.
- Miss, ne flörtöljön velem. Zavarba hozza Mr. Gombócot! - jelentette ki kicsivel kelőbb, én meg csak ártatlanul pislogtam feléjük. Mr. Gombóc, bírtam a nevét, és mosolyogtam továbbra is. Nem rendített meg, hogy nem vettek olyan komolyan, pedig olyan nagyon sértésnek sem szánta, végül is megszoktam már, miközben elrágcsáltam az előbb elvett macaronom.
- Eszem ágában sincs zavarba hozni Mr. Gombócot - billentettem félre a fejemet, majd beletúrtam egy kicsit a szőke fürtjeimbe. Közben jött a lelkes kislány is, aki szerintem szíve szeirnt mindenkinek odaadott volna már most egy macskát, bár én akkor tovább passzoltam volna az enyémet az előttem ülő cicabarátnak. De ha már álmai nője nem igen lehetek Macmillannek, legalább annyi jó élménye legyen, hogy segítek neki egy újabb macskát szerezni.
- Kiváló ötlet. De szerintem Mr. Gombóc vinné el az összes kategóriát. Tökéletes orrocska. Rózsaszín és formás. Tökéletes. - Már-már zavarba ejtő így látni a parancsnokot, de egyszerre volt bájos is, úgyhogy mindneféle kegyetlen vihogás és gonoszkodás nélkül néztem, ahogy éppen elolvadnak egymástól a cicával, aki láthatóan tényleg nagyon szimpatikusnak találta őt. Én csak komolyan bólogattam, hogy igen, mindene is tökéletes, bár nem sokat értettem a macskákhoz, csak azt tudtam, hogy szereti a halat, van amelyik olyan fájdalmas szőrgombócot köp, és néha halott állatokat hoznak a gazdáik elé, és ennyiben ki is merült a tudásom.
- Hmm, valószínű, úgyhogy muszáj lesz megnéznünk a többi cicát, és pontozni őket - bólogattam a megállapítására, nyilván okos ember volt. Ha kimacskázta magát megindultam vele és a táblákkal a többi cica felé. Mindenhol voltak, vagy nyevéltek, vagy hízelegtek, és persze mindegyik szép cicának tűnt, megvoltak a macskás dolgaik. Megálltunk egy karcsú, fekete cicalány előtt, akinek hatalmas rózsaszín masni volt a nyakában, és zöld szemével pislogott ránk.
- Milyen előkelően fest - jegyeztem meg kissé szokatlan lelkesedéssel, miközben a cica óvatosan felénk szimatolt a levegőben. - A kecsessége mindenképpen egy tízes - jegyeztem meg, miközben Mr. Gombóc lekiismeretesen követett minket - vagyis inkább Macmillant.

Harold Macmillant sokféle jelzővel illették már, de "lázadónak" még sosem nevezték. Pedig nem volt az, ahogy különc sem éppen. Valójában csak az állandóan sűrű élete mellett jól esett neki a tavaszi szellővel együtt megnyugodni, amikor odakint járta a vidéki utcákat. Macmillan tipikusan az volt, aki az utcákat tartkító cseresznyefa mellett megállt és nézte a virágzás szépséges mámorát.
Ha pedig nem az utcákat járta és gyönyörködött az épületek között meghúzódó természetben, hát odahaza locsolta saját kertjének ékköveit. Szeretett így élni. Szerette a csendet, az ismerős arcokat az utcána, a hétvégi piacokat. Macmillan közel sem volt tipikus aranyvérű.
- Nem vagyok lázadó, Miss Harvey. Közel sem.- Rázta meg a fejét. Persze, ha a szőke lány flörtölni is akart volna vele, azt biztosan nem vette volna észre. Macmillan nem volt ilyesmihez szokva. A legtöbb randevút az anyja szervezte le, valamiféle aranyvérű család leányával és ő megpróbált csevegni. Sok nem is szökkent szárba vagy rövid életű volt. A parancsnok sosem érezte úgy, hogy meg akarna házasodni, gyerekekre vágyna.
- Eszem ágában sincs zavarba hozni Mr. Gombócot. - Elnézegette magának a hajtúrás közben Miss Harvey-t. Bájos teremtésnek látta, de nem érezte úgy, hogy a lány alkalmas lenne az újabb pár hónapig tartó kapcsolatnak, amit aztán csak csalódottság követ. A szórakozást azonban nem vetette el a hölgyemény társaságában, sőt egyenesen lelkessé tette, hogy Mr. Gombóc esetleg az ő cicája lehet majd.
- Hmm, valószínű, úgyhogy muszáj lesz megnéznünk a többi cicát, és pontozni őket.
Bólintott egyet.
- Igaza van- felelte. Aztán, ugyanazzal a lendülettel, a pontozótáblával a kezében követte Miss Harveyt. A legtöbb ember nem volt ilyen mozgékony, mint ők. Leragadtak egy-egy macskánál, ám Macmillannek olyan szerencséje volt, hogy Mr. Gombóc, akit imádott volna tovább simogatni, mindenhova követte. A fekete példány édes volt, gyönyörű nagy szemeivel egészen elvarázsolta Macmillant.
- Egy igazi szépség.
- Milyen előkelően fest- értett egyet Miss Harvey. A macska előre hajolt, kicsit beleszimatolt a levegőbe.- A kecsessége mindenképpen egy tízes - magyarázta Miss Harvey tovább. Mr. Gombóc pedig, éppen ezekre a szavakra, féltékenyen Macmillan hátára vetette magát, hogy lendületesen megüljön a vállán. Azt persze meg kell jegyezni, hogy Gombóc uraság nem volt kis termetű macska. Súlyát még Harold is megérezte, annak ellenére, hogy edzett férfi volt.
- Te vagy a legszebb, Mr. Gombóc.- Vakargatta meg a macska oldalát, majd beírt a pontozó lapra néhány számot. - Az a perzse ott, az a vörös lehetne a következő. - Bökött az egyik ablakban nyújtózkodó, méretes egyedre. Benyomott orrocskája bájosan szimatolt feléjük, majd Miss Harvey karjához dörgölőzve kérte a simit.
- Fenségesnek tűnik, mintha király volna. - Magyarázta Macmillan, ahogy a macska tulajdonságait pontozta a lapon.

Nehezen igazodtam ki ezen a pasason is, előttem, aki egyszerre tűnt nagyon gyengédnek, és mégis olyan távolságtartónak. Minden esetre, reméltem, hogy a társaságom és a bájcsevejem feldobja annyira, hogy nem legyen neki erről kellemetlen emléke. Nem mintha annyira érdekelne a véleménye. Nem voltam én olyan kedves. Megszelídített Hakon, vagy csak a macskák teszik. Inkább megint a számba tömtem egy macaront. Nem voltam sajnos olyan nőies nő, mint aki illett volna Harold Macmillanhez. De lehet neki is egy kis változatosságra volt szüksége, na meg a macskákra.
- Nem vagyok lázadó, Miss Harvey. Közel sem.- ingatta meg a fejét, én pedig egészen bájosnak találtam, hogy a flörtöket se vette annak. Ez rendkívül szórakoztató volt és aranyos. Nem akartam visszaélni vele. Csak egy félmosollyal elnéztem magamnak, és ahogy Garfield ikertestvérét simogatta.
- Mr. Macmillan, nem is sejti, milyen izgalmas maga - jegyeztem meg vígan. Tényleg annak találtam, én nem is sértésnek szántam, hanem kedveskedések.
Nem is hiszem el, hogy pont én teszek most jót, és lelkesítem fel az egyik legismertebb embert a világunkban arra, hogy fogadjon örökbe egy macskát. Ha én ezt láttam volna előre esküsöm körberöhögtem volna saját magamat. Vagy elővettem volna Oscart, hogy mit kevert előző nap a piámba. Erre itt szemezgettünk egymással, még ha a szándékaink nem tartottak ott, hogy hűű randi után irány az ágy! Nem voltam én olyan tisztességtelen csaj.
Láthatóan lelkes lett, ez meg elég volt hozzá, hogy én is komolyabban vegyem ezt a furcsa és nevetséges szórakozást.
Neki is indultunk a cicáknak, hogy mindekinek adjunk valami számot. Szívem szerint letudtam volna mindet egy tízessel, de már csak Mr Gombóc és Macmillan miatt is komolyan kellett vennem.
- Egy igazi szépség - mondta a fekete cicára, én meg helyeslően bólogattam. Csak el ne olvadjon itt a kedves parancsnok. Persze rögtön féltékeny lett Gombóc, és rá is ugrott a férfi vállára, hogy jelezze mindekinek, ő már kiválasztotta az emberét. Hmm, ki is fogad örökbe kit? Erre szélesen elvigyorodtam, és kuncogtam.
- Féltékennyé tette - jegeztem meg.
- Te vagy a legszebb, Mr. Gombóc. Az a perzse ott, az a vörös lehetne a következő. - magyaráztam én meg nem tudtam milyen egy perzsa, gondolom perzsás. Semennyire nem ismertem a macskákat.
- Na igen, rendkívül.. perzsás - bólogattam ahogy megláttam a cicát, én is pontoztam persze, amennyire tőlem tellett.
- Milyen sokat tud róluk - szólaltam meg, majd odaléptünk egy nagyon nagy testű cicához, aki mindenkinél nagyobb volt, de nem volt kövér csak majdnem akkora mint egy kisebb kutya.
- Hűű, de széép őőő Viktória - olvastam le a nevét, majd irkáltam a pontokat. Lassan megnéztük a cicákat, akik büszkén macskáskodtak, és amikor a végére értünk a vigyorgó lány kezébe nyomtuk a ponttáblát.
- Kész vagyunk - sóhajtottam fel, majd megnéztem Mr Gombócot Macmillen vállán. - Rendkívül bájosak így - vigyorodtam el ismét.

- Mr. Macmillan, nem is sejti, milyen izgalmas maga- jegyeztem meg Miss Harvey. Hát igen, Harold valóban izgalmas volt, ha valaki hajlandó volt a parancsnokság maszkja alá benézni. Mégis ki gondolná róla, hogy egyszerű, vidéki uracskaként éli az életét egy igazi angol villa falai között. Hétvégén pedig piacra jár és pipázgat, ha éppen nincsen munkanapja. Még Mr. Macmillannek is megvoltak a maga titkai, ám eddig senki sem óhajtott mélyebbre ásni ebben. Meglehet, ezért dobbant kisebbet-nagyobbat a szíve, amikor Miss Harvey kedveskedett. Csupán egy dolgot nem engedett meg magának újra: az elpirulást.
- Kegyed is rendkívül izgalmas, Miss - felelte. Nem tudta, hogyan kell erre reagálni, ezért csupán visszamondta a neki szánt szavakat. Talán a lány is érezhette, hogy a kissé zavart parancsnok a pontozás közben nem igazán mer ránézni.
Inkább a fekete cicalánnyal és a hamarosan vállán trónoló Mr. Gombóccal volt elfoglalva. A termetes cica erőszakosan dörgölte magát az arcához, jelezve mindenkinek, hogy Macmillan immáron az övé.
- Féltékennyé tette - kuncogott Raven, aki ebben a pillanatban tűnt eddig a legnőiesebbnek. Bájost volt és jól állt neki a nevetés. Harold egy pillanatra el is időzött a fiatalos vonásain... és még mindig nem értette, ki szerint volt jó vicc, hogy őket együtt beossza. Ennek a lánynak egy életerős, korabeli férfire lett volna szüksége.
Inkább nem beszélt sokat. Csak tovább állt a dáma vonásokat magán hordó Viktóriához. A szépséges perzsa elnyújtózott a székben, ahol feküdt, megmutatva méreteit és gyönyörű bundáját.
- Milyen sokat tud róluk.
- Nem többet, mint mások.- Vont vállat Macmillan. Nem volt ő nagy macskaszakértő, csak tisztában volt egy-két alapfajjal, ahogy az emberek általában. Hamarosan végeztek is a pontozással, miután a kávézó apraja-nagyját látták már.
- Kész vagyunk- sóhajtott fel. Raven mellett, Gombóccal a vállán visszasétált az asztalukhoz. - Rendkívül bájosak így- vigyorodott el ismét a lány. Ezt Macmillan megint csak kedvesnek találta, így amikor leült, nagyon lefoglalta Mr. Gombóc arcának vakargatása.
- Nem annyira, mint maga.- Felelte, de mielőtt még mondott volna valamit, szerencsére megkezdődött a macskák szépségversenyének hirdetője. Így Macmillan lefoglalta magát a figyeléssel és a kávézással.

Meglepően üdítő volt Macmillan társasága, főleg, hogy még csak nem is volt olyan rettentően bosszantó és unalmas, aranyvérű létére. Az ilyen bizony ritka, és ezért is volt nekem rendkívül izgalmas. Mégis kellemes társaság volt, főleg nekem. A bunkó, trampli emberekhez voltam hozzászokva, és ha sebtapaszt nem is kapok a lelkemre, élveztem mellette lenni. És biztosan jól esik neki is a bók. Olyan ember nem létezik, akinek ne esne jól. Legalább is szeretném ezt hinni, nem tudok annyira olvasni az emberekben, mint a látomásaimban. Amik szerebcsére békén hagytak most. Béna lett volna, ha éppen így rohannak le.
- Kegyed is rendkívül izgalmas, Miss - viszonozta a bókot, mire szélesen elmosolydodtam, Csak zavarban lehetett, ha inkább a pontozásban merült el. Még, hogy nincsenek neki érzelmei. Hát aki az állatokat szerette rossz és buburnyák ember nem lehetett, ugyebár.
- Maga milyen kedves - mondtam jókedvűen. És jól is esett nekem is ez. Még ha semmi komoly nem is alakulhat köztünk, azért csak nem éreztem így magam olyan... elfuseráltan nyominak. Jól éreztem magam, ami ritka volt nálam, vagy ideges voltam vagy szomorú, de most jól esett ez. Talán a macskák, vagy Macmillan nyugodt jelenléte volt rám ilyen hatással. Igaz is, Hakonra mindig mérges voltam, akkor is, amikor bolondultam érte. Lelkiismeretesen pontoztuk a cicákat, még én is komolyan vettem, hogy neki lehessen még egy macskája otthon. Csupa báj vagyok és kellem ma, komolyan mondom.
- Nem annyira, mint maga.- viszonozta ismét a bókomat, én meg majdhogy nem elpirultam. Jó, talán egy kicsit, tényleg nem voltam ehhez hozzászokva. Maximum olyan bekiabálásokat kaptam, hogy jó a segged, vagy szia begyes. De ezeket megszoktam már, részeg embernek a szavaira amúgy sem adtam túl sokat.
- Óh - csúszott ki a számon, és megköszörültem a torkomat, majd én is beleittam a kávémba. Szerencsére mellénk pattant a lelkes csaj, és elkérte a pontjainkat.
- Na, milyen szorgalmas vendégek - kacsintgatott ránk lelkesen. Óh, a fiatalság, hol vagyok én már ehhez. Reggel még a hátam is fájni szokott, öregszem. - Nem sokára elszámolunk a pontokkal, és kihírdetjük a győztest, és az ajándék cirmost - mondta és ugrándozva odébb állt.
- Vajon hány kávét ihatott - tanakodtam, aztán én is odanyúltam, hogy megsimogassam a cicát. Nem nagyon babusgattam még macskákat, így nagyon jó érzés volt a pihe-puha bundás jószágot simogatni. A vörös macska meg mindjárt el is olvadt a kezeink alatt.
- Hölgyeim és Uraim! Kedves párjaink, elérkezett az idő, hogy kihírdessük a győzteseket! - bukkant fel egy macskamintás ruhában egy nő, gondolom a tulajdonos lehetett. - A szavazatok alapján a legszebb macska, Viktória lett - kiáltotta, és a cica mintha cska tudta volna, kihúzta magát, hercegnősen felemelt orrocskájával nézett körbe. - A leglelkesebb szavazóink pedig a négyes asztalnál ülő bájos pár! Kérem válasszanak egy cicát! - mondta lelkesen, tapsikolások között.
- Mr. Gombócot kérjük! - szólaltam meg, és a cica Macmillan kezei között boldogan dorombolni kezdett.

Bár Harold Macmillan merev ember volt, aki nehezen oldódott női társaságban, Miss Harvey mellett határozottan jól érezte magát. Talán, ha nem lett volna oly' nagy korkülönbság közöttük, még el is hívta volna egy kötetlen ebédre a napokban. Így viszont, inkább visszafogta magát. Amúgy is bizonyosra vette, hogy egy kis kedves megjegyzésre a vállán csüngő Mr. Gombóc azonnal féltékeny lenne. Ő pedig nem bánta, hogy csak egyszer hozta zavarba Miss Harveyt.
Az asztalnál ülve hamarosan megkezdődött a műsor felkonferálása. Mr. Macmillant persze nem érdekelt melyik macska nyert. Neki valójában az összes gyönyörű volt a hízelkedő arcocskájával és a hangos dorombolásával. Mégis valamiért a kövér, vörös macska ragadta meg igazán. Mr. Gombóc már kezdetektől fogva hű társa volt és úgy tűnt a randevú után nem a lányt, hanem őt viszi haza.
- Mr. Gombócot kérjük!- Kiáltott be az amúgy is lelkes Raven, mire a macska dorombolva, nyávogva belevetette magát Macmillan karjába. Így egészen úgy festett, mint egy csecsemő, aki dajkálásra vágyik és Harold szívesen meg is adta neki.
- Egy cicus gazdára talált. Gratulálunk az új anyukának és apukának! - Kiáltotta bele a csendbe a pincérnő, mire Macmillan egészen zavarba jött. Apafigurának sosem tartotta magát, dehogy egy macskának az apja legyen... az egyenesen abszurd volt.
- Köszönjük.- Bólogatott vörös képpel, még jobban magához ölelte a súlyos macskát. - De magácskának köszönöm a legjobban, Miss Harvey. - Tette hozzá, kicsit közelebb hajolva Macmillan. - Azt hiszem Freddie el lesz ragadtatva az új jásztótárstól.
Az este ezután csendesebben telt. Beszélgetéssel és Mr. Gombóc végeláthatatlan dögönyözésével, aminek eredménye egy békésen alvó macska hazaszállítás volt. Így hát, miután Mr. Macmillan úriemberhez méltó módon a legközelebb zsákutcáig kísérte Miss Harveyt, hogy megvárja, míg elhoppanáljon, elégedetten tért haza vidékre, az új macskájával.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad.

Roxfort RPG

2003/2004-es tanév => Mágus tér => A témát indította: Mrs. Norris - 2021. 08. 10. - 20:49:05