Roxfort RPG

Karakterek => Mikhail Bertov => A témát indította: Mikhail Bertov - 2021. 08. 03. - 08:45:03



Cím: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Mikhail Bertov - 2021. 08. 03. - 08:45:03
l o n d o n
Londoni Orosz Mágikus Operaház

(https://i.pinimg.com/736x/5d/67/0c/5d670c9f82f8b7051fae11861e221455.jpg)

20020822


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Yoana Bertov - 2021. 08. 03. - 20:15:02
London, 2002. augusztus

(https://i.pinimg.com/564x/f6/38/da/f638dafbf57264a8dcd277f0520481d6.jpg)

I know I took the path that you would never want for me
I know I let you down, didn't I?

Itt voltam Londonban, ide akartam eljutni, és most, hogy tényleg itt voltam, elbizonytalanodtam. Mi van, ha Mikhail ugyanúgy elkerget engem is, mint Petart? Mi lesz akkor, ha minden reményem hiábavalónak bizonyul? Mi lesz, ha Grigori megtalál, és vissza akar vinni Bulgáriába?
Tele voltam kérdésekkel, ugyanakkor a szívem azt súgta, bíznom kell a bátyámban. Hiszen jó ember ő, csak elszakadt a családjától. Apa éppen eleget piszkálta ahhoz, hogy ne akarjon többé a közelünkben élni. És mi sem voltunk jó testvérei. Valójában senki nem támogatta a táncos törekvéseiben. Talán senki nem bízott benne, hogy tényleg összejön neki a művész karrierje.
Most pedig itt álltam egy operaház előtt, ahol ő is táncolt, ahol ő valaki volt, én pedig egy senki, aki egyszerűen nem meri rávenni magát, hogy belépjen ebbe az impozáns épületbe. Még rajtam volt az út pora, éppen csak megérkeztem Londonba. Mominóból Szófiába mentem, onnan pedig kerestem egy olcsó Hop-por kandallót, amivel eljutottam Párizsig. Onnan viszont a muglik által használt hajójáratot kellett használnom, mert nem volt egy olcsó varázs utazási lehetőség sem. Azzal a minimális angol nyelvtudással egészen jól boldogultam, amit az iskolában megtanultam, viszont itt Londonban már nehezebb dolgom volt.
Mindenki hadart, mindenki sietett. Bevallom őszintén, ilyen hatalmas, nyüzsgő városban még sosem jártam. Biztosan viccesen festhettem, ahogy a kis hátizsákomat, amit magammal hoztam, magamhoz öleltem, és úgy mászkáltam a városban.
Mivel itt jobbára muglik élnek, meg kellett keresnem a varázslónegyedet. Hallottam már ezt-azt az Abszol útról, de mivel soha nem jártam még itt, fogalmam sem volt hol keressem. Annyi eszem azért volt, hogy ne kérdezzek meg egy muglit, viszont végül a szerencse rám talált, és belefutottam néhány taláros fickóba. Ők készségesen megmutatták az utat, onnan pedig már egyszerű utam volt a Londoni Orosz Mágikus Operaházig.
Jónéhány percig álltam az épület előtt, amit a muglik nem is láthattak, így biztosan furcsán nézhettek rám, mit is bámulok annyira. Bíztam benne, hogy Mikhail megkönnyíti a dolgomat, és kilép a kapun, de miután ez jópár percig nem történt meg, vettem egy nagy levegőt, és beléptem én.
Az Operaház lenyűgöző volt, mindenhol díszek, arany, szobrok, és az előadóteremből zene szólt. Sosem voltam még színházban, így ámulva forogtam körbe. Aztán megjelent egy elég mogorva portás asszony, aki megkérdezte mi járatban vagyok itt.
-Mikhail Bertovot keresem. - mondtam óvatos szláv akcentusú angolommal.
-Esetleg Mikhail Belot-ra gondol. - javított ki a nő, én pedig meglepetten néztem rá, de végül bólintottam. Elbizonytalanodtam. Mikhail tényleg annyira szégyellt minket, hogy nevet változtatott? Akkor talán semmi esélyem nincs itt.
Óvatosan, hogy a nő ne vegye észre, megsimítottam a hasamat, és arra gondoltam, hogy ezt a gyermeket semmi áron nem vehetik már el tőlem.
-Beszélnem kell vele. - próbálkoztam. Habár a nő elég szúrós szemekkel nézett, végül felsóhajtott, és intett, hogy kövessem. Egy hátsó folyosóra vezetett, egy ajtóhoz, amire ki volt írva a bátyám új neve. Egy pillanatig néztem a kis réz táblácskát, aztán bekopogtam.
Amikor meghallottam Mikhail hangját, megdobbant a szívem. Több, mint tíz éve nem találkoztunk, de a testvéri köteléket nem lehet csak úgy megszakítani. Ő a bátyám volt, sőt a bátyáim közül az egyik legértelmesebb, és most újra találkozhatunk, és talán ő tud segíteni nekem a jövőmet illetően. Nem, nem is az én jövőm számított, hanem a kisbabámé. De nem vele akartam kezdeni, tudnom kellett, Mikhail mennyire képes visszatérni a gyökereihez.
Beléptem az ajtón, láttam az arcán a döbbenetet és az értetlenséget, de ő volt az. A bátyám. Nem voltam biztos benne, hogy elsőre megismert.
-Szia, Mikhail! Jó téged újra látni. - Egy mosollyal próbálkoztam, de nem igazán sikerült. Itt voltam az esély kapujában, rettenetesen izgultam, és egyáltalán nem a legjobb formámban mutatkoztam be. Csak remélni mertem, hogy jól fog elsülni ez a döntésem.


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Mikhail Bertov - 2021. 08. 04. - 15:43:33
w h a t  t h e  f u c k a r o n i
20020822
(https://i.pinimg.com/564x/d3/f2/6b/d3f26bf8e1c13d53e413a59b8fb236f8.jpg)
to: Yoana

o u t f i t (https://i.pinimg.com/564x/b2/01/2d/b2012d05ed2345e12a487d93d9ceae2f.jpg)

Az orosz operaháznál dolgoztam egy hónapja. Közel sem teljes állásban, hiszen az akadémia továbbra is igényt tartott rám, mint oktató és szóvivő. Olyan voltam annak az intézménynek, mint egy kétlábon járó hirdetőtábla, amivel azt hitték bármit megtehetnek. A munka persze nem volt könnyű, nem azért, mert Sokolov volt mindennek a fején… valójában egészen keveset találkoztam vele. A legtöbb időt Dimirtivel az unalmas koreográfussal töltöttem, aki rendszerint addig kínzott, míg üvölteni nem kezdtem vele.
– Belot! Szedd már össze magad! – kiáltott rám, mikor a fájdalomtól lüktető lábbal már képtelen voltam meg csinálni egy dupla tour en l’air-t. – Ez egy olyan profinak, mint te, bőven kéne hibátlanul mennie! – Magyarázott erőteljes orosz akcentussal, ám angolul, amitől csak még jobban lüktetni kezdett a halántékom. Egyszerűen elve ki voltam készülve az egész fazontól, a nevetséges kecskeszakállától… és még azzal is piszkált, hogy nem vagyok elég jó.
Nem kötöttem az orrára, hogy a lábsérülésem nem gyógyult meg sosem teljesen. Csak azok tudtak róla, akiknek muszáj volt. Az akadémián a főnökeimnek például elkotyogtam, pedig semmi közük nem volt hozzá. Már azzal is rengeteg pénzt kaszáltak, hogy egyszerűen a nevemet adtam a nevetséges intézményükhöz.
Remegve guggoltam a földön és próbáltam összeszedni magam. Levegőért kapkodtam és a lábszáramat simogattam. Azt már megtanultam, hogyan ne bőgjem el magam a fájdalomtól, vagy nyögjek fej a fájdalomtól.
– Kussolj már Dimitri! Ha nem lesz tökéletes az elcseszett produkciód, akkor is egy valag pénzt kiadnak érte, csak azért, mert én benne leszek!  – Kiáltottam rá, ahogy nagy nehezen felkeltem és végig túrtam a hajamat. Persze a többi táncos csak bámult. – Mi a franc van? Te, hozz egy üveg vizet! És most pihenek!  – Közöltem, majd dacosan berontottam az öltözőmbe.
Lerángattam magamról a nevetséges balettruhát. Már a ténytől is rosszul voltam, hogy a testemre simul és mindenki azt nézi, hogy hány kilót híztam vagy mennyit fogytam éppen. Vitrolnak ez a kedvenc témája, ha nem az, hogy éppen kivel fekszem le. Felvettem az utcai ruhámat, a sárga felsőt, fekete nadrágot és már éppen a cipőmbe bújtam bele, mikor kiszúrtam egy levelet az asztalomon. Mominoból… honnan máshonnan is? Tudtam, hogy apám küldte vagy anyám, édes mindegy. Ezek mind csak a pénzemet akarják. Csakhogy én mocskosul nem akartam megoldani a nyavalyájukat. Nem voltam milliárdos és amúgy is: mit tett értem az a család? Jóformán semmit. Apám állandóan vert, anyám meg úgy tett, mintha ez nem létezett volna… most meg azért fenyegetett, mert egy férfival boronált össze a Próféta és ez nem fért bele apám elképzelésébe a „férfiasságról.”
Sóhajtottam egyet és a fésűmhöz nyúltam, hogy végig simítsam vele a sötét tincseket. A tőnél már látszott, ahogy felsejlik a szőkésbarna szín. Nem akartam, hogy lenőjjön a fekete. Inkább voltam Mikhail Belot, mint Mikhail Bertov, hiába hozta le a Próféta a igazi nevemet, miután egy közleményben kiállt mellettem az akadémia és közölték, hogy mostantól ezen a néven tevékenykedem.
Telefújtam magam parfümmel. Éppen akkor téve le a kölnis üveget, mikor kopogást hallottam odakintről. Megköszörültem a torkomat: – Remélem a vizem az!  – Mondtam hangosan, de amikor kinyílt az ajtó, nem az a fiatalka táncosnő lépett be, akire felemeltem a hangomat. Ismerős volt, de mégsem annyira, hogy azonnal eszembe jusson a neve.  
– Ma nem fogadok vendégeket.  – közöltem szigorúan, miután lecsengett a döbbenet első szakasza. Csak ekkor jöttem rá, hogy a nő, akit nézek túl ismerős… túlzottan is… olyan, mint a testvéreim. Ugyanazok az arcvonások, anya barna szempárja és a szokásos, szőkésbarna hajszín.
– Szia, Mikhail! Jó téged újra látni. – Próbált mosolyogni. A hangjából azonnal tudtam, hogy Yoana az. Remek. A szüleim még egy púpot a nyakamra küldtek, hogy adjak neki pénzt… mert majd a kis hugicám arca megváltoztat. Hát nem. Nagyon nem.
– Merlin francos szakállára! Mi van ezzel a családdal? Azt hiszitek, valami cseszett segélyszolgálat vagyok?!  – Emeltem fel a hangom, nem is köszöntve a húgomat. – Mégis mit akartok tőlem? Nincs annyi pénzem, hogy kihúzzalak titeket a szarból. Táncos vagyok, nem egy kibaszott milliárdos.  – Vitatkoztam, mintha mondott volna valamit. Végül dühösen, a hajamba túrva ültem le, hogy aztán kirángassak egy cigit a zsebemből és nagy nehezen rágyújtsak.
– Mit akarsz?  – kérdeztem, mikor az öngyújtó nagy nehezen felvillant és le tudtam szívni a dohányt. Ez persze édeskevés lett volna ahhoz, hogy lenyugodjak.


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Yoana Bertov - 2021. 08. 04. - 19:49:08
London, 2002. augusztus

(https://i.pinimg.com/564x/f6/38/da/f638dafbf57264a8dcd277f0520481d6.jpg)

I know I took the path that you would never want for me
I know I let you down, didn't I?

"Ma nem fogadok vendégeket." Ez volt az első, amit tíz év után hallottam a bátyámtól, mégis jól esett hallani a hangját. Kiskoromban mindig csodáltam, hogy más akar lenni, mint mi. Hogy érezte, több van benne, mint bármelyikünkben. És ki mert állni a szüleink elé, hogy közölje velük, ő a saját útját fogja járni. Vajon megadatik nekem is ez a lehetőség? Vagy elveszek a süllyesztőben, és Londonban is ugyanolyan szegényes életet fogok élni, mint Bulgáriában?
A válaszokat nem tudtam, de reméltem, hogy Mikhail segítségével legalább a lehetőséget megkapom, hogy változtassak az életemen. Tudtam, hogy nem lesz könnyű. Hiszen jogilag még házas voltam, és nem akartam még jó hosszú ideig felkeresni a férjemet, hogy bejelentsem, el akarok válni. Emellett nem volt semmi képzettségem, egyedül a rajztudásom nem kopott meg az évek során. Viszont a gyógynövényekhez továbbra is értettem, bármikor, bármelyikről megmondtam volna, mire kell használni. Tényleg van bennem lehetőség, csak ki kell tudnom használni.
-Merlin francos szakállára! Mi van ezzel a családdal? Azt hiszitek, valami cseszett segélyszolgálat vagyok?! Mégis mit akartok tőlem? Nincs annyi pénzem, hogy kihúzzalak titeket a szarból. Táncos vagyok, nem egy kibaszott milliárdos.
Mikhail mérgesen nézett rám, miközben a hajába túrt, majd egy cigit vett elő. Én úgy éreztem, egyre jobban törpülök előtte, megyek össze, hogy ne is legyek ott. Igen, tudtam, hogy mérges ránk. Tudtam, hogy apa és Petar többször is kért segítséget tőle. Sőt, apa rávett, hogy én is írjak neki, de én sosem kuncsorogtam tőle pénzt. Megvártam, amíg kitombolja magát. Teljes mértékben megértettem, hogy nem akar itt látni sem engem, sem mást a családból. Nekem viszont szükségem volt rá. A kisbabámnak szüksége volt rá. Viszont eldöntöttem, hogy nem fogom érzelmileg zsarolni a kisbabával, így eszemben sem volt őt említeni.
-Mit akarsz? - kérdezte végül rám pillantva.
-Nekem nem a pénzed kell. - mondtam őszintén. - Csak szeretnék új életet kezdeni, ehhez kellene a segítséged. Most érkeztem Londonba, nem ismerek senkit. Arra gondoltam, hogy te talán tudnál segíteni munkát találni. Bármit elvállalok, és tudod, hogy sosem vetettem meg a munkát. Ennyit kérek tőled.
Kérlelve néztem rá, hogy érezze, nekem ez tényleg fontos. Szeretném követni Mikhail példáját, többre szeretném vinni, mint a szüleink, és a testvéreink. De nélküle ez nem fog menni.
Reméltem, hogy ismer valakit, akinek szüksége van egy gyógynövényszakértőre. Vagy akár a rajzolásból is megélhetnék egy ideig. Biztosan ismer olyan művészeket, akiknek szüksége van rajzolókra. De ha nem tud ilyen munkát ajánlani, akkor takarítok, sütök-főzök, mosok, elvégzek én bármilyen munkát, csak ne kelljen visszamennem Bulgáriába. Ne kelljen megint elveszítenem a gyermekemet.
Erősen kellett koncentrálnom arra, hogy ne simítsam meg a hasamat. Még nem látszódott, hogy terhes lennék, de tudtam, ez csak idő kérdése. Előbb-utóbb Mikhailnak is el kell mondanom, és a leendő munkahelyemen sem titkolhattam sokáig. Csak annyi időre volt szükségem, hogy bizonyíthassam, hogy becsülettel tudok dolgozni. Onnantól már mennie kell mindennek.


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Mikhail Bertov - 2021. 08. 05. - 09:27:38
w h a t  t h e  f u c k a r o n i
20020822
(https://i.pinimg.com/564x/d3/f2/6b/d3f26bf8e1c13d53e413a59b8fb236f8.jpg)
to: Yoana

o u t f i t (https://i.pinimg.com/564x/b2/01/2d/b2012d05ed2345e12a487d93d9ceae2f.jpg)

A cigivel a számban rogytam be a székembe. Elhúztam az ajkaimtól a dohányt, hogy aztán sűrű füstöt fújjak magam elé. Nem értettem Yoanát, mikor jött ide… én már nem vagyok Bertov. Csak a nevem köt hozzájuk, semmi más. Nem tudtam úgy élni, ahogyan ők éltek, nem tudtam úgy létezni, ahogyan ők léteztek. Az már rendkívül messze állt tőlem, mintha nem is az életem része lett volna, csak egy nagyon élénk álom. A hátamon sebek húzódtak, amiket apám adott, de igyekeztem őket mindenféle plaszti-medimágia kezeléssel halványítani.
Ezerszer utasítottam el a családomat, mégsem tanultak belőle. Állandóan a pénzemet akarták, amit én nehezen kerestem meg. Csak azért volt, mert mindent megtettem, hogy kitörjek onnan. Az Akadémia jóformán, mint egy árucikket, úgy adott el öreg pasasoknak, hogy pénzt keressenek belőlem. Én meg megtettem, mert meg kellett. Nem voltam több ennél, főleg mióta a háborúban a halálfalók darabokra törték a lábamban a csontokat.
- Nekem nem a pénzed kell - felhorkantottam a válaszára. Persze, végeredményben mindig az kell, kérjen vagy mondjon akármit. - Csak szeretnék új életet kezdeni, ehhez kellene a segítséged. Most érkeztem Londonba, nem ismerek senkit. Arra gondoltam, hogy te talán tudnál segíteni munkát találni. Bármit elvállalok, és tudod, hogy sosem vetettem meg a munkát. Ennyit kérek tőled.
Megráztam a fejemet és újra a számhoz emeltem a cigarettát, hogy szippantsak belőle. A füst kellemesen töltötte meg a tüdőmet, de nem tudott megnyugtatni. A próbán iszonyatos fájdalmaim voltak, így még remegett a kezem… ezen pedig a családom iránt érzett ellenszenv sem segített sokat. A szívem majd ki szakadt a mellkasomból.
Mielőtt válaszolhattam volna újabb kopogás következett. Meg sem szólaltam, az ajtó máris nyílt és a korábban kiosztott táncoslány sietett be, még a fellépő ruhájában, az öltözőmbe. Letette elém a vizet meg egy csésze kávét.
- Gondoltam, hátha inna egy kávét is, Mr. Belot – dadogta angolul. Nem válaszoltam. Csak egy morcos pillantást vetettem rá, amitől megint megijedt. Így aztán a következő pillanatban sietve távozott. Csak reménykedtem benne, hogy odakint legalább elbőgi magát… jól esett volna, ha legalább rosszul érzi magát, amiért ennyire megváratott.
A cigit megtámasztottam az ujjaim között, aztán kinyitottam az üveg vizet, hogy egy nagy kortyot vegyek magamhoz. Nem akartam üvölteni Yoanával is, egyszerűen csak azt akartam, hogy menjen el. Még az otthonról érkezett levelet sem nyitottam ki, máris Momino problémáit kellett orvosolnom. Egyébként is úgy volt, hogy férjhez ment és boldog.
- Na jó, Yoana.  – Sóhajtottam fel és letettem a vizes üveget. Nagyon szokatlanul volt megint bolgárul megszólalni. Nem ehhez voltam szokva, hiszen itt mindenkivel angolul beszélek. Még a társulat tagja is oroszok, a nyelvtudásom pedig azon a téren már alaposan megkopott. A franciával és az angollal elboldogultam, de a keletebbi nyelvekkel kevésbé, pedig a Durmstrangban mindenféle emberrel találkozhat az ember.
 - Mégis milyen munkát szerezzek neked? Én táncos vagyok. Táncosokat ismerek. És egyébként is miért segítsek? Nekem sem volt ott senki, aki fogta a kezemet, hanem fogtam magam és szépen annyi segget nyaltam végig, amennyi kellett ahhoz, hogy itt legyek ebben a székben, ebben az épületben.  – Magyaráztam dühösen. Annyira gesztikuláltam, hogy a cigiről a hamu a nadrágomra esett, lyukat hagyott maga után. Most még csak ki sem borultam ezen. - Szerinted én nem a nulláról kezdtem?
Még jobban remegni kezdtem. Egyre jobban elhatalmasodtak rajtam a sötét gondolatok… csak akkor nem voltak meg ezek, mikor még megvolt Holden is. Mellette nyugodt voltam és békés. Csak hozzábújtam és minden a helyén volt. Aztán eltűnt, én pedig kénytelen voltam új életet kezdeni.
Az ajtó újra nyílt, amire persze már végképp kiakadtam. Pattantam is fel, hogy elküldjem a fenébe a pofátlant, aki erről tehetett. Csakhogy ezúttal nem egy táncos volt, hanem apánk. Ugyanaz a magas, vállas alak, ugyanaz a bajusz, rövidre vágott haj és olcsó ruhák. Még az alkohol és a mosdatlanság bűze is azonnal megcsapta az orromat.
- Mi a fasz? Valami kibaszott családlátogatás van ma? – kiáltottam fel.
- Te kis szarházi! - morogta apám. - Egy levélre sem tudsz válaszolni? - Yoanát észre sem vette. Ellépett mellette és már esett volna nekem, de még éppen időben felemeltem a varázspálcámat. Erre megtorpant és felnevetett. - Majd éppen te átkozol el engem?
Láthatta mennyire remegek. Sosem voltam jó harcos, most viszont a düh irányított.
- Miért jöttetek ide?!


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Yoana Bertov - 2021. 08. 05. - 18:19:00
London, 2002. augusztus

(https://i.pinimg.com/564x/f6/38/da/f638dafbf57264a8dcd277f0520481d6.jpg)

I know I took the path that you would never want for me
I know I let you down, didn't I?

Rögtön láttam, hogy nem hisz nekem. Megértettem, az elmúlt évek során, annyiszor próbálták megkeresni, annyiszor kértek tőle anyagi segítséget. Tudom, mit érezhet, hiszen velem is ez történt. Jólétben éltünk Grigorival, talán még boldogok is lehettünk volna, de aztán jöttek a kérések. És egyszerűen nem tudtam nemet mondani. És Grigori sem, ő is ugyanolyan jószívű volt, mint én. Ebben mentünk tönkre. Ez volt az oka minden boldogtalanságunknak.
De úgy láttam, Mikhail sem boldog. Nem volt felhőtlen a tekintete, nem volt kisimult a bőre, nem mosolygott, nem tudta félvállról venni az egészet. Valami mégsem volt rendben az életével. Ha rendben lett volna, akkor nem ül itt, nem kiabál, mint egy idegbeteg, és nem taszítja el magától a családját. Lehet, hogy híres volt, lehet, hogy gazdag, de boldog az egészen biztosan nem volt.
Ezt a megérzésemet csak megerősítette az a pillantás, amit szerencsétlen kislányra vetett, amikor az behozta neki a vizét. Ő tényleg nem tehetett erről az egészről, mégis rajta vezette le a feszültségét. Legszívesebben megmondtam volna neki, hogy ne bántsa a lányt, de nem voltam olyan helyzetben, hogy kioktassam a bátyámat.
- Mégis milyen munkát szerezzek neked? - kérdezte. Úgy beszélt velem, mintha bolond lennék. Lehet, hogy szegény voltam, és szánalmas, de nem tetszett ez a stílus. - És egyébként is miért segítsek? Nekem sem volt ott senki, aki fogta a kezemet, hanem fogtam magam és szépen annyi segget nyaltam végig, amennyi kellett ahhoz, hogy itt legyek ebben a székben, ebben az épületben.
Komolyan küzdenem kellett, hogy ne lábadjanak könnybe a szemeim. Ez igazán nem volt szép tőle. Hogy lehettem volna ott, amikor én voltam a legkisebb. Nem tudtam ott lenni, mert fizikailag nem voltam ott. És Mikhail sosem kért segítséget tőlem. Ha kért volna, megpróbáltam volna.
De én soha nem mondtam semmi rosszat a terveire. Soha nem kritizáltam úgy, ahogy apám tette. Sosem néztem hülyének, mert az álmait követi. Viszont amire segíthettem volna, mire elég nagy lettem, addigra már kilépett az életemből.
-Sosem kértél segítséget. És nem voltál ott, amikor már megértettem, mi zajlik a családunkban. De most már értem, tudom, hogy... - Nem tudtam elmondani, hogy mit tudok, mert abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és...
Nem hittem a szememnek! Apánk jelent meg ott, és azonnal Mikhailnak rontott. Engem észre sem vett, biztos azt gondolta, hogy Mikhail valamelyik kis kurvája lehetek. Vagy csak egy takarítónő. Vagy akárki, de biztosan nem az ő lánya.
Remegve hátráltam a falig, nem akartam, hogy észrevegyen, hogy meglásson. Próbáltam eltűnni, kővé meredni, hogy még véletlenül se legyek a célpontja. Apámnak még fogalma sem lehetett arról, hogy én eljöttem, ugye? Vajon előttem indult el Londonba? Vagy amiatt jött, mert sejtette, hogy ide menekülhetek?
A helyzet nem állt jól: apám legszívesebben fizikai erőszakot alkalmazott volna a bátyámon, ő viszont csak kecses mozdulattal előkapta a pálcáját, és apánkra szegezte. Egyiket sem akartam látni, de nem is tűnhettem el, mert akkor elszáll minden esélyem, hogy segítséget kapjak Mikhailtól. Azt viszont tudtam, hogy ha kell, kettejük közé ugrok, mert akármennyire is dühös voltam mindkettejükre, ők mégis csak a családom, és nem engedhettem, hogy bántsák egymást.
-Miért jöttetek ide?! - csattant fel Mikhail. Apánk először nem értette, mi ez a többes szám, de a bátyám tekintete apámról rám villant, majd vissza, ezzel pedig el is árult. Apa nagyon lassan fordult felém, és döbbenten nézett rám. Én csak nyeltem egyet, álltam a pillantását, és vártam, mi lesz ennek a folytatása.
-Mit keresel te itt? - nyögte ki végül apa. Én meg a tekintetét állva válaszoltam.
-Eljöttem. És nem megyek többet vissza. - mondtam határozottan, mert egyben teljesen biztos voltam. Én többet nem megyek vissza önszántamból Monimoba.


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Mikhail Bertov - 2021. 08. 07. - 10:20:07
w h a t  t h e  f u c k a r o n i
20020822
(https://i.pinimg.com/564x/d3/f2/6b/d3f26bf8e1c13d53e413a59b8fb236f8.jpg)
to: Yoana

o u t f i t (https://i.pinimg.com/564x/b2/01/2d/b2012d05ed2345e12a487d93d9ceae2f.jpg)

A mellkasomban szorítást éreztem, ahogy a szívem egyre erősebben kezdett kalapálni. Yoana jelenléte olyan volt, mintha hirtelen felidézett volna minden gyerekkori emléket. Nem akartam emlékezni az ütésekre, a fájdalomra, ami végig szántott a testemen és apám szavaira sem, amikkel megalázott, csak azért, mert nem illettem bele az elképzeléseibe. Mindig én voltam a feketebárány, mégis én voltam az egyetlen, aki ki tudott törni abból a valamiből.
– Sosem kértél segítséget. És nem voltál ott, amikor már megértettem, mi zajlik a családunkban. De most már értem, tudom, hogy... – mondta volna tovább is, de az ajtó kinyílt. A düh ott lüktetett bennem. Tehetetlen voltam, mert Yoana itt állt és nem tudtam elküldeni, kidobatni meg nem akartam. Semmi kedvem nem volt Sokolov szeme elé kerülni és azt magyarázni neki, hogy a családom miatt én még normális vagyok. Ígérgethettem volna, hogy többé nem jönnek ide jelentet rendezni.
Bizonyára azt mondtam volna neki: csak három évvel voltál fiatalabb, te is abban a házban voltál. Mindenki tudta, hogy apánk veri a fiait, az egész család benne volt. Petart az ütésekkel megtörte, engem viszont csak ellenállóbbá tett. A lányokra nem nagyon emelt kezet, kiváltképpen Yoanára, akiben látott valamit. Azt gondolta, hogy egy megfelelő házassággal majd megmenekül a családunk. Mindig is erre alapozott.
Éppen ő… éppen az apánk lépett be azon az ajtón, mintha csak megidéztük volna, akár egy gonosz szellemet. Csakhogy a bűze, a látványa, a mocsok, amit magával hozott tökéletesen biztosított arról, hogy szósincs itt álomképekről. Ez a valóság volt… és már majdnem biztosan tudtam, hogy ezt kitervelték. Keserűség ült meg a számba, ahogy rám emelte a hangját, ahogy szarházinak nevezett. Yoana meg persze azt csinálta, mint mindig, hátrébb húzódott.
Már felnőtt voltam. Ennyi volt a különbség azokhoz a gyerekkori emlékekhez képest. Remegő kézzel kaptam elő a pálcámat és szegeztem neki. Tudtam, hogy szánalmasnak tart, éppen ezért nem kaphatta meg soha a pénzemet. Fogalma sem volt mennyit dolgoztam, hogy hány emberrel feküdtem le csak azért, hogy ne legyek olyan, mint ők. Eladtak, megaláztak és nekem közben végig mosolyognom kellett. Most pedig, mindenki csak pislog, hogy miért keseredtem meg, miért vagyok kegyetlen… miért zárkózom be.
A tekintetem Yoanára vándorolt, mire apám is megfordult.
– Mit keresel te itt? – kérdezte mérgesen, de a hangja valahogy elcsuklott. Mégsem tudta volna, hogy itt van a húgom? Ez a helyzet egyre érdekesebb fordulatokat vett. Az egész csak egy ócska játéknak tűnt addig a pontig.
– Eljöttem. És nem megyek többet vissza. – A hangja határozottan csendült, én pedig egyenesen beleborzongtam a gondolatba, hogy most azt várja álljak ki mellette. Ő hányszor lépett apám és közém? Hányszor írt olyan levelet, amiben nem kér valamit? Ő is csak a családunk bábja volt, ami nem működött, nem működött sehogyan sem. Éppen csak arra volt elég a nagy összetartásuk, hogy a létminimumon, de megéljenek.
– Nem! – Emelte meg a hangját és közelebb lépett Yoanához. – Nem engedem meg, hogy azt az utat válaszd, amit ez a hülye gyerek – erőszakosan formálta a szavait, aztán visszalépett hozzám és elkaptam a csuklómat. Egy mozdulattal csavarta meg, amire felszisszentem és elejtettem a pálcámat. Mire tehettem volna valami már érkezett is a pofon. – Nem fogod a testvéreidet ellenem fordítani, Mikhail… – Morogta és végül elengedett.
A tekintetem a tükörre vándorolt. Láttam az arcomon a vöröslő tenyér nyomot, a fájdalomtól a szememben megülő könnyeket. Ő azonban visszafordult a húgom felé, így nem láthatta, ahogy megint lehajolok a pálcámért és egyenesen a fejének nyomtam hátulról.
– Takarodj el, vagy idehívom a biztonsági őröket. – A zsebembe túrtam az érméért, amit Sokolov adott, hogyha veszélyben érzem magam hívhassam az izomembereket. Tudta, hogy egy ekkora sztárra milyen veszélyek leselkednek.


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Yoana Bertov - 2021. 08. 08. - 15:52:59
London, 2002. augusztus

(https://i.pinimg.com/564x/f6/38/da/f638dafbf57264a8dcd277f0520481d6.jpg)

I know I took the path that you would never want for me
I know I let you down, didn't I?

Nem akarok visszamenni - csak ez dübörgött a fejemben. Mit keres itt apánk? Miért kellett idejönni? Vagy miért pont most kellett idejönnie? És miért utálja ennyire Mikhailt, hogy ő elért valamit. Büszke is lehetne rá.
De persze érthető, vallom be magamnak. Hiszen a bátyám csak eltűnt, híressé és gazdaggá vált, de soha nem segített senkinek a családjából. Soha nem mozdított meg egy követ sem értünk. Pedig annyi mindent tehetett volna. Nem kellett volna közvetlenül pénzzel támogatni minket. De adhatott volna mindenkinek egy esélyt.
Én is ezt tettem - szólal meg egy másik hang a fejemben. Belőlünk lehetett volna valaki, legalább a környéken, de jött a családunk és tönkre tett mindent. Tönkre tett engem, tönkre tette Grigorit, tönkre tette a házasságunkat. Ezért vagyok most itt, én is szakítani szeretnék a múltammal.
Szeretném, ha Mikhail ezt megértené. Tényleg nem a pénzbeli segítsége kell, hanem a támogatása. Való igaz, neki ez nem volt meg, de erről nemcsak mi tehetünk. Kicsik voltunk még, mindannyian féltünk apánk haragjától. Mégis mit várt? Hogy én vagy Katarina odavessük magukat közé és apánk közé?
Egyszerre váltakozott bennem a harag és a kétségbeesés, és amikor apa felpofozta Mikhailt, akkor már én is beleszálltam a vitába.
-Hagyd békén! - szóltam rá apára. - Mikhail már egy felnőtt férfi! Nem mondhatod meg neki, hogy mit csináljon. Ahogy nekem sem. Mindannyian túl léptünk már a te hatókörödön. Akárhányszor jössz ide, akárhányszor könyörögsz, Mikhail nem fog segíteni neked. Ezt remekül elintéztétek, amikor ott hagyta a családot. Meg akkor is, amikor zargattátok. Meg amikor mindenkit rávettetek, hogy levelekkel bombázzuk. Miattatok hidegült el a családtól. És miattatok vagyok én is most itt.
Csúnya szavak voltak, láttam apámon a megdöbbenést. Mélyen, magamban tudtam, hogy mindig én voltam a kedvence. De akkor miért nem engedték, hogy legalább egy kisbabával boldog legyek. Hogy egy minimális boldogságot csempésszek az életembe. Azt, hogy azokat a lehetőségeket elvették tőlem, sosem fogom megbocsátani nekik. Sem a szüleimnek, sem Grigorinak.
Közben, amíg apám figyelme újra rám terelődött, Mikhail felvette a pálcáját, és elküldte apánkat. Ő egy pár pillanatig még forgatta a tekintetét köztem és Mikhail között, de végül kicsörtetett a szobából, és hallottam, hogy annyi mond:
-Ennek még nincs vége.
Pedig nagyon is vége volt. A bátyám részéről már régen vége volt, és szerettem volna én is lezárni a dolgot. Apám tudta, hogy hibás abban, hogy így alakult a kapcsolata a gyerekeivel, de azt hitte, jól cselekszik. Hát tévedett.
Miután apa eltűnt, Mikhailra pillantottam.
-Én... én is menjek el? - kérdeztem halkan. - Nem tudtam, hogy apa is ide tart. Sajnálom, hogy így rád törtünk. Talán választhattam volna jobb módon is. - Ez már egyfajta búcsúzkodás volt. Az elmúlt pár perc után nem sok jót ígértem magamnak. De Londonban voltam, most már valahogy meg kellett oldanom. Egyszerűen nem volt más lehetőség.


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Mikhail Bertov - 2021. 08. 14. - 12:35:19
w h a t  t h e  f u c k a r o n i
20020822
(https://i.pinimg.com/564x/d3/f2/6b/d3f26bf8e1c13d53e413a59b8fb236f8.jpg)
to: Yoana

o u t f i t (https://i.pinimg.com/564x/b2/01/2d/b2012d05ed2345e12a487d93d9ceae2f.jpg)

Undor fogott el, ahogy az apámra néztem. Undor fogott el attól, hogy felidézete a gyerekkoromat az alkoholos, mocskos bűz, ami belőle áradt. Remegve szegeztem rá a pálcámat és közben rettegtem, hogy elhányom magam a gyomromat összerántó görcstől. Nem akartam emlékezni, mert az emlékek belülről emésztettek fel. Az emlékek veszélyesek voltak... veszélyesebbek, mint az ütések, amik minden egyes alkalommal a testembe csapódtak, amikor apám dühe éppen engem ért utól. Csak abban különböztem a többiektől, hogy én nem álmdozotam arról, milyen lenne hatalmas palotákban megjelenni, díszes tányérokból enni és kristálypohárból inni. Nem, én tényleg tettem érte, mert nekem muszáj volt kiszakadnom onnan. Vért izzadtam, hogy magam mögött hagyhassam azt az életet. Ez a lehetőség nekik is meg volt... ahogy én is belebukhattam volna az egészbe.
Hirtelen Sokolov jutott eszembe. Nem akartam kellemetlen helyzetbe kerülni, mert az apám és a húgom idejött parádézni. Ez egy nívós intézmény, ahol látogatónak semmi helye az esti fellépések előtt. Ráadásul még el sem kezdődött a szezon, szóval csak immel-ámmal voltak rendesen előadások.
Ahogy a pálcám a földre került és a csuklómban megéreztem apám ismerős erejének szorítását, még a lélegzetem is elakadt.
- Hagyd békén! - mondta Yoana, mintha tényleg meg akarna védeni. Érdekes, hogy évekig nem állt ki mellettem, most meg hirtelen képes volt magára terelni ilyen módon a figyelmet. Anyánk őt mindig védte, mert ő volt a kishercegnője... a fiúkra sosem tekintett másképp, mint egyszerű munkaerő, ami pénzt hozott a konyhába. Annyiszor kellett gazolnom a mocskos gyógynövény mezőn, hogy a végére a tenyeremet mindenhol vérző sebek borítottak. - Mikhail már egy felnőtt férfi! Nem mondhatod meg neki, hogy mit csináljon. Ahogy nekem sem. Mindannyian túl léptünk már a te hatókörödön. Akárhányszor jössz ide, akárhányszor könyörögsz, Mikhail nem fog segíteni neked. Ezt remekül elintéztétek, amikor ott hagyta a családot. Meg akkor is, amikor zargattátok. Meg amikor mindenkit rávettetek, hogy levelekkel bombázzuk. Miattatok hidegült el a családtól. És miattatok vagyok én is most itt. - A szavaira nagyot nyeltem.
Apám döbbenetét és engedését kihasználva felvettem a pálcámat. Ugynaakkor képtelen voltam állva is maradni... a lábam annyira fájt, hogy kénytelen voltam leülni a székembe és onnan nézni a jelenetet. Beletúrtam a hajamba, hogy elűzzem a démonjaimat... leginkább a keserű gondolatokat.
- Ennek még nincs vége.
- De! De vége! Tűnj el vagy tényleg hívom a biztonságiakat.  - Válaszoltam fojtott hangon. Éreztem, hogy menten robbanok, de nem akartam még jobban magunkra hívni a figyelmet... így hát nem szóltam semmi többet, csak ültem ott tovább, remegő gyomorral. Láttam apánkon a megrökönyödést, nekem ez volt a győzelem. Fizikailag még mindig erősebb volt nálam, de nekem hatalmam volt, ezt pedig ő nem tudta semmibe venni.
Felkapta a lehajított táskáját, majd egész egyszerűen megindult kifel.
- Az én fiam nem válhat ezzé a valamivé - mondta.
Valami. Valami. Valami. Visszhangoztak bennem a szavai, de ahogy bevágta az ajtót, a tekntetem Yoanára vándorolt.
- Én... én is menjek el? Nem tudtam, hogy apa is ide tart. Sajnálom, hogy így rád törtünk. Talán választhattam volna jobb módon is.- A hangja halk volt és törékeny. Valamhogy úgy éreztem ő is ennek a hatalmas, családi összeesküvésnek a része. Néha-néha persze én is hittem abba, hogy könnyebb lenne egész egyszerűen engedni, házat venni nekik, pénzt adni... de nem. Túl büszke voltam hozzá.
- Tűnj a szemem elől...  - jelentettem ki keserűen és elfordítottam az arcomat. - Ha nem is együtt jöttetek, nagy hiba volt engem keresned.  - Folytattam és még a szemeimet is lehunytam, hogy ne kelljen látnom. Azt akartam, hogy tűnjön el, tegye tönkre más életet. A lábam őrülten lüktetett a fájdalomtól, egyedül akartam lenni, hogy sírhassak, hogy ihassak a fiókba rejtett lapos üvegből, míg nem enyhűének a kínok.


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Yoana Bertov - 2021. 08. 16. - 19:59:27
London, 2002. augusztus

(https://i.pinimg.com/564x/f6/38/da/f638dafbf57264a8dcd277f0520481d6.jpg)

I know I took the path that you would never want for me
I know I let you down, didn't I?

Nem értettem, apánk miért utasítja el ennyire Mikhail életvitelét. Azt megértettem, miért mérges rá, de hogy ennek köze lenne ahhoz, hogy táncosként futott be karriert, és talán nem hagyományos szerelmi életet élt, nem gondoltam volna. Ez zavart a legkevésbé Mikhail természetében.
Örültem, és kissé büszke is voltam magamra, hogy ki tudtam állni apa ellenében. Szükség volt rá, hogy továbbra is önállóan tudjam élni az életemet. Most valami teljesen új részese lehettem, és nincs helye az apánktól való félelemnek. Habár - és ezt Mikhailon is láttam - nem lehet elfelejteni a gyerekkorunk történéseit, de lassan megértettem, hogy most már felnőtt vagyok, nem kell hallgatnom a szüleimre. Talán nem a legjobb utat választották sem maguknak, nekem pedig főleg nem. Egyáltalán, honnan vették a bátorságot, hogy beleszóljanak az életembe. Az életünkbe Grigorival.
Sokszor elgondolkozom azon, hogy lehettünk-e volna boldogok. Ha nem történnek azok a bizonyos dolgok, ha nem mások döntenek a sorsunk felől. Ha hagyják, hogy családunk lehessen. Máshogy történt volna?
Talán igen, akkor talán fontosabbak lettek volna a gyerekek, mint a testvéreim. Akkor rájuk költöttük volna azt a keveset is, amink volt.
Dea talánok idejének vége. Most végre magam dönthetek, úgy alakítom az életem, ahogy én látom jónak. Most pedig ez volt a legjobb döntés, hogy idejöjjek Mikhailhoz. Még ha nem is hitt nekem. Még ha rosszul is jött ki a lépés. Apánk megjelenése nagyon nem segített a helyzeten, ezt láttam rajta.
Mikhail teljesen szétesett a megjelenésünktől.
- Tűnj a szemem elől... - mondta, és elfordította az arcát. Aztán visszahuppant a székre. Akkor vettem észre, hogy valami nincs rendben a lábával. Egyértelműen fájt neki. Vajon hogy tudott így táncolni? Az agyam elkezdett járni. Ha esetleg tudok neki segíteni, akkor talán kedvesebben viszonyul majd hozzám.
Újra a talánok, de minden lehetőséget meg kellett ragadnom.
-Sajnálom, ha így érzed. - sóhajtottam, de nem adtam még fel. Még volt lehetőségem elnyerni a bizalmát. - Remélem meggondolod magad. - mondtam halkan. - A Foltozott Üst nevű helyen leszek egy pár napig, aztán... majd meglátjuk. De ahogy apának is mondtam, én innen biztosan nem megyek haza.
Határozott voltam, komolyan gondoltam. Nemcsak magam miatt, hanem a leendő gyermekem kedvéért is. Neki itt van a lehetőségek hazája. Neki meg kell adnom mindent, amit én - mi - nem kaphattunk meg.
Még vetettem egy szomorú pillantást Mikhailra, majd elindultam az ajtó felé. Onnan pedig még egyszer visszanéztem.
-Remélem, találkozunk még. - szóltam halkan, és ott hagytam egyedül.

Köszönöm a játékot!


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Yoana Bertov - 2021. 08. 18. - 08:23:25
London, 2002. augusztus

(https://i.pinimg.com/564x/da/dc/fb/dadcfbe96ef101eaa789432c757184bb.jpg)

No tomorrow without a yesterday
Here's to my future
Goodbye to yesterday

Amíg benn voltam Mikhailnál, tudtam tartani magam. Aztán, amikor kiléptem, dolgom végezetlenül, nem bírtam tovább. Neki kellett támaszkodnom a falnak, előtörtek a könnyeim, és zokogtam. Nem érdekelt, hogy Mikhail hallja-e - sőt, reméltem, hogy hallja, mert akkor talán egykis bűntudatot kelthettem volna benne -, nem érdekelt, ki lát meg. Egyszerűen most tört ki belőlem az elmúlt pár nap idegessége, aggódása, kétségbeesése. Nem tudtam mást tenni, csak idejönni, de ez sem járt semmi sikerrel. Mint ahogy egy próbálkozásom sem az életben.
Magam alatt voltam, közben mégis a megoldáson járt az agyam. Becsületemre legyen mondva, egy valami nem jutott eszembe: hogy hazamenjek, hogy esdekeljek Grigorinak, hogy fogadjon vissza, és bocsásson meg nekem. Nem neki kellett megbocsátania, hanem nekem!
Néhány percet engedhettem csak meg magamnak, mert féltem, hogy Mikhail nemsokára kijön a szobájából. Akkor biztosan még mérgesebb lett volna, ha itt talál, könnyek között. Egy megoldás akkor is ott lebegett a szemem előtt: ha segítek Mikhailnak, talán ő is segít nekem. És előbb-utóbb, ha elmondom neki, hogy kisbabát várok, akkor talán miatta, a pici miatt hajlandó lesz támogatni - nem, továbbra sem pénzbeli támogatást kértem volna, csak azt, hogy bevesse a kapcsolatait. Mert biztos voltam benne, hogy vannak kapcsolatai.
Végül csak összeszedtem magam, habár le nem tagadhattam volna, hogy sírtam, elindultam kifelé a színházból. Nem is figyeltem, merre visza az utam, pedig maga az épület is impozáns volt. Nézhettem volna a festményeket a falon, az építészeti megoldásokat, vagy akár hallgathattam volna a zenét, amit az előadó teremből jött. De most nem tudtam erre koncentrálni. Azon agyaltam, hogyan szerezhetnék mielőbb állást, hogy pénzt tudjak keresni a fennmaradásért. A Abszol úton mindenképpen körbe kell járnom, hátha keres valaki új munkaerőt. Bármilyen munkát elvállaltam volna, amit képes lettem volna elvégezni.
Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem a magas alakot, aki a másik irányból jött. Siettem kifelé, nem vártam, hogy ezen a kora délutáni órán bárki is jönne velem szemben, így lendületből mentem neki. Elejtettem a táskámat, ami eddig a karomon volt, és a tartalma szétszóródott a földön.
-Elnézést. - motyogtam, és gyorsan, szemlesütve elkezdtem a dolgaimat összeszedni a földről.
A férfi hallhatta külföldi tájszólásomat, talán még azt is meg tudta állapítani, hogy valami szláv nyelvterületről érkeztem. Az akcentusom erősen hasonlított egy bizonyos Mikhail Bertovéhoz, akit ő mostanában csak Belot-nak hívott.
Amikor azt hittem, mindent összeszedtem, felálltam, és csak akkor néztem meg jobban a férfit. Magas, sötéthajú alak volt, egy drágának tűmő öltönyben. Első pillantásra igencsak komoly férfiúnak tűnt, egy kicsit össze is húztam magam.
-Remélem nem sérült meg. - mondtam halkan, és már kerültem volna ki a férfit, amikor észrevettem, hogy a szívemnek kedves rajzfüzetem (https://www.roxfort.frpg.hu/index.php/topic,16845.0.html) a földön hever, kinyitva.
Majdnem itt hagytam! Nagyon szomorú lettem volna, ha így történik, hiszen ebben van minden tudásom összegyűjtve a gyógynövényekről. Ez pedig még hasznos lehet, ha sikerül olyan munkát találnom, ahol szükségem van a gyógynövényekre. Egy pillanatra a férfira sandítottam, hogy ő is észrevette-e a füzetemet. Mindig is kíváncsi voltam, hogy egy külső szemlélő hogyan látja a rajzaimat. Anya elfogult volt, ő mindig azt mondta szépek. De vajon tényleg így volt?


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Eduard Sokolov - 2021. 08. 26. - 09:39:35
Yoana Bertov & Eduard Sokolov
(https://data.whicdn.com/images/250416835/superthumb.jpg?t=1468956714)
роза

MMII VIII   XXII

zene:  Mussorgsky - Pictures at an Exhibition (https://www.youtube.com/watch?v=0w5yI9ktJVo) ||  outfit: boss (https://i.pinimg.com/564x/c0/24/60/c02460bd0712b15eaf6c032547b91d70.jpg)


Sokolov egy átlagos munkanap elé nézett. Békés kis időtöltést tervezett a fényes, nagy irodájában, ahol leginkább fontos dokumentumokat írt alá, vagy színházdarabok forgatókönyvét hagyta jóvá, esetleg elintézett pár hivatalos baglyot, miközben végig szólnak egy kedves kis gramofonból a legjobban szeretett klasszikus zenéi. És mindezt meg is koronázta azzal, hogy finom fekete, frissen őrölt kávét ivott mézzel és tejszínnel, egy ízletes szivar elropogtatása közben. Élvezte ezeket a nyugodalmas napokat, amikor csak elmerülhetet a kis világában. Olyankor nem környékezték meg a múltjának fekete árnyai, sem a kínzó lekiismeret furdalása, és mindennek a tetejében, még Mikhail Bertovot is szemmel tudta tartani, amikor csak úgy körbesétált a legváratlanabb időkben a színházban.
Ezt a szokásos sétáját tette meg most is, a kávé és a szivar után. Egyenes, kihúzott háttal lépdelt a folyosókon, büszke nemesi tartással, kidüllesztett mellel, hűvös, mindent látó kék szeme fürkészően elemzett mindent. Olyan érzést keltett, mintha csak egy nemes oroszlán szemlézné a birtokát, behatoló után. Eduard Sokolov szerette ha minden szépen ment, ha a táncosai táncoltak, a rendezői rendeztek, a forgatókönyv írói írtak. Szóval amikor jelen volt a szeretett színházában, akkor minden tökéletesen haladt a meghatározott útján, úgy ahogy annak lennie kellett. Szerette ezt a fajta megnyugtató szabályosságot.
Éppen Mikhail Bertov szobája felé kanyarodott, nem tervezett semmi egyebet, csak benyitni, hogy hogy van az ő táncosa, esetleg egy kis közhelyes cseverészést akart, hogy meglegyen egy minimális kontaktus a férfival, aztán ment is volna tovább. Ám a terveit széddúlta egy üttközés. Robosztus alakja nem rezdült meg, csupán meglepetten psilogott a szakálla mögöl a fiatal nőre, aki kétségbeesettet szedegetni kezdte a táska széthullott tartalmát a földről. A vonásai kísértetiesen ismerősek voltak Sokolovnak, és miközben ezen morfondírozott magában, segítőkészen lehajolt ő is, a holmit összeszedni.
- Elnézést - motyogta a lány, mire ez még inkább furcsa volt Sokolovnak. Az akcentisa ismerős volt neki, mintha MIkhail is az elején hasonlóan törte volna az agolt.
- Ugyan, kedves hölgyem ez egy színház, tele elvarázsolt, gondolataiba mnélyedt emberekkel, előfordul az ilyen kis baleset - mondja kedves hangon, és megértően bólogat. habár ő nem volt művész attitűddel megáldva tudta, mennyire képesek elveszni a gondolataikban ezek a nagyszerű emberek. Nem mellesleg, amikor ő temetkezik bele egy-egy festménybe, vagy darabba, hajlamos ő is megfeledkezni magáról és  akülvilágról. - Felettéb érdekes tájszólása van, hölgyem... Bulgária? - tezsi fel a kérdést, miközben mind a ketten felálltunk, és jobban alkalmunk nyílt elemezni a másikat. A nő fiatal volt, kecses és bájos, tekintete pedig vörös, mintha most sírt volna.
-Remélem nem sérült meg - mondta a hölgy ő pedig kedvesen megrázta a fejéz, majd tekintete a másikét köbvetve megállapodott egy füzeten, ami magányosan hevert a vöröses, aranyozott, puha szőnyegen.Lehajolt és felvette. Sokolov udvarias ember lévén engedély kérően ránézett a hölgyre, hogy kinyithatja e a füzetet, majd ha megkapta a jóváhagyást, belelpaozott. A rajzok lenyűgözték Eduardot.
- Ezek csodálatosak, mondja... hogy is hívják önt? Meghívom egy teára - mosolyodik el, és terelni kezdi a folyosón a megfelelő iráynba. A büfénél, miután a hölgy kért magának, amit természetesen Sokolov fizetett, ismmét elgondokodva felé fordult.
- Mit is dolgozik pontosan egy ilyne tehetséges művész, mint ön?


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Yoana Bertov - 2021. 08. 28. - 18:29:26
London, 2002. augusztus

(https://i.pinimg.com/564x/da/dc/fb/dadcfbe96ef101eaa789432c757184bb.jpg)

No tomorrow without a yesterday
Here's to my future
Goodbye to yesterday

Annyira lefoglalta a gondolataimat Mikhail csökönyössége, és a lehetséges jövőim végigfuttatása, hogy tényleg nem vettem észre a férfit. De valószínűleg ő is eléggé magába volt mélyedve, ha ennyire nagyra sikerült az ütközés. Persze eszemben sem volt ráfogni a dolgot, de szerencésre ő is csak egy apró balesetnek fogta fel.
Amikor végre volt egy kis lehetőségem végignézni a férfin, rögtön tudtam, hogy valaki fontos alak lehet. Öltöny, peckes kiállás, csakis valami vezető egyéniség lehet. Egy rendező, egy karmester, vagy... arra természetesen gondolni sem mertem, hogy az operaház tulajdonosába botlottam bele.
Bezzeg, amikor rákérdezett a tájszólásomra. Belepirultam a ténybe, hogy ennyire kihallatszik a beszédemen, hogy nem helyi vagyok. Persze ezen kár volt meglepődnöm, hiszen az elmúlt években nem tudtam gyakorolni a nyelvet, legutoljára az iskolába foglalkoztam komolyabban az angollal, és ott is csak a helyi tanároktól tudtam a nyelvet elsajátítani. Innen eredhet a bolgár akcentusom.
-Ennyire... ennyire hallatszik? - kérdem bizonytalanul. Nagyjából sikerült az eddigi csekély önbizalmamat is a padló alá söpörnie. Hogy tudnék boldogulni ebben a nagy városban, ha úton-útfélen kiütközik a kétes nyelvtudásom? Hogy tudnék munkát vállalni, ha nem is teljesen értem, amit mondanak nekem?
Újra kezdtem kétségbeesni. El kellett ismernem, hogy ezen a napon komoly érzelmi hullámvasúton keresztül mentem keresztül. Jó lett volna már csak megpihenni, de erre még várnom kellett egy kicsit.
A férfi pillantása a földön heverő rajzfüzetemre tévedt. Úgy peregtek le a másodpercek, mintha ólomsúllyal lassították volna őket: az öltönyös férfi felvette, majd rám pillantott, szabad-e beletekintenie. Általában nem mutogattam a rajzaimat másnak, azok inkább engem szórakoztattak, kicsit ki tudtam lépni rettenetes életemből. De most egy hang azt súgta, hogy engedjem, hagyjam. Egy férfi, aki ilyen helyen dolgozik, bizonyára érzékeny a művészetekre. Talán értékeli, amit a füzetben lát majd. Így bólintottam, majd kinyitotta a füzetet, végigpörgette a lapokat, majd mosolyogva pillantott rám.
-Ezek csodálatosak - mondta - Hogy is hívják önt? Meghívom egy teára. - És már terelt is a színház büféje felé.
-Köszönöm. - mosolyodtam el hálásan. - Szeretek rajzolni. Ezek a rajzok a szüleim bolgár gyógynövénykertészetének terméseiből származnak.
Elbizonytalanodtam. Akárki is ő, rögtön tudni fogja, hogy ki vagyok. Jogosan használhatom-e fel a bátyám nevét egy esetleges segítség érdekében? Mit fog szólni Mikhail? Ugyanakkor tudtam, hogy ez egy lehetőség, valamiért érdeklődik ez a férfi a rajzaim iránt. Talán amikor az élet elsodort az útból egy segítséget, ilyen módon próbál egy újat adni.
-Yoana Bertov vagyok. - mondtam, és kíváncsian sandítottam a férfira. Egyértelmű volt, hogy összekötött Mikhaillal. - Mikhail Bertov a bátyám.
-Mit is dolgozik pontosan egy ilyen tehetséges művész, mint ön? - kérdezte ezután, én meg elámultam. Még soha senki nem hívott művésznek. Sose gondoltam, hogy esetleg a rajzaim többek is lehetnek egyszerű rajzoknál.
-Éppen munkát keresek. Most érkeztem Londonba, szeretnék én is itt élni, ahogy a bátyám.
Nem akartam egyelőre sok részletet elárulni arról, hogy veszekedtünk, hogy kidobott a bátyám, ehhez a családi drámához senkinek nem volt köze rajtunk kívül. Fogalmam sem volt, mit csinálna fordított helyzetben Mikhail, de nekem továbbra is fontos volt a közöttünk lévő testvéri kötelék, és nem akartam rossz fényben feltüntetni senki előtt sem.


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Eduard Sokolov - 2021. 09. 03. - 19:41:45
Yoana Bertov & Eduard Sokolov
(https://data.whicdn.com/images/250416835/superthumb.jpg?t=1468956714)
роза

MMII VIII   XXII

zene:  Mussorgsky - Pictures at an Exhibition (https://www.youtube.com/watch?v=0w5yI9ktJVo) ||  outfit: boss (https://i.pinimg.com/564x/c0/24/60/c02460bd0712b15eaf6c032547b91d70.jpg)


Sokolov, bár nem mutatta ki, mérhtettelenül büszke volt azokra az ifjú és felhőtlen évekre, ahol egy időt töltött a művészetben való elmerülásben, így találkozott hát Mikhail Bertovval, és ismerte meg azt a különös ámbár általa igen bájosnak tartott. Így hát könnyűszerrel ismerte fel eme akcentust a lány hangjában is, aki valamiért ettől roppant módón zavarba jött. Eduard perzse haloványa elmosolyodott, amit nem igazán lehetett észrevenni a sűrű növésű szakállbanez szinte teljesen beleveszett.
Sokolov, mivel az Operaház vezetője volt kifejezettet adott magára, és arra, hogy ezzel a ténnyel mindenki tisztában legyen. vezetőént fontosnak tartotta, hogy kiemelkedjen a többiek küzül, magára és atekintélyére hívva fel a figyelmet. Öltözéke rendszerint a legmárkánsabb öltönyökből állt, büszke volt a karóra gyűjteményére is, hiszen minde nap mást húzott a csuklójára. Persze ehhez hozzájárult még az aranyvérű neveltetése is, hogy szinte ösztönösen a társadalom élére akart állni, mind kinézetben, mind pedig természetben is.
-Ennyire... ennyire hallatszik? - kérdei a hölgy, mire Solovol csak kedvesen megingatja a fejét.
- Á, ne is aggódjon ezen, hölgyem! Ismerek néhány Hasonló nyelvterületről érkezett táncost - mondja, majd megértően pislog a fiatal nőre, majd megköszörüli a torkát. - Néha az én oroszom is eléggé kihallatszik.
Közben persze megakad a tekintete a füzeten, amit előzékenyen fel is vesz a földről. Kifejezetten lovagiasan szokott viselekdni, ha az illem megkívánja. Egyébként is jobban megfigyelve a nő vonásai, néhény apróbb gesztusa kifejezetten ismerős volt Sokolovnak. rendkívül jó megfigyelő képességge volt, hiszen egész életét a megfigyelésnak a művészek titkainak megfejtésére szentelte föl, így ezek a közös kis dolgok szinte kiszúrták a szemét.Persze nem igaán akarta ezzel lerohanni az előtte már így is zavartan ácsorgó nőt.
- Szeretek rajzolni. Ezek a rajzok a szüleim bolgár gyógynövénykertészetének terméseiből származnak - hümmögve bólogat, majd a bolgár szónál láthatóan felkapja a fejét.
- A rajzolás egy csodálatos dolog, és ön úgy tűnik tehetséges is benne.
Mielőtt megkérdezné, hogyan is hívják, a nő be is mutatkozik neki. Szinte büszke magára, amiért eltalálta a rokoni kapcoslatot Mikhail és Yoana között.
- Hát ez milyen csodás egybe esés, tudtam ám, hogy ismerős valahonnan. Mikhailt már jó ideje ismerem - köszörülte meg a torkát, ám azért nem óhajtotta azt megemlíteni, mennyire rajongott érte. De őszintén remélte, hogy ez igazából senkinek sem tűnt fel. - Azért remélem nem végződött túl rosszul a családi összejövetel -köszörülte meg a torkát ismét, hiszen azon a folyosón volt nem sokkal meszebb tőlük Mikhail szobája. Nem szeretett volna mélyen belemenni a családi dolgokba, így csak egy empatikus megjegyzés volt a részéről, és rögtön vissza is tért a rajzióos témához.
-Éppen munkát keresek. Most érkeztem Londonba, szeretnék én is itt élni, ahogy a bátyám.
Sokolov előre lépett és egy kedves gezstussal mutatta az irányt Yoana felé is, hogy kövesse.
- Kér egy kávét? Esetleg egy szendvicset? Nagyon kellemes a büfénk. London csodás hely, ahol a feltörekvő művészek nagyon nehezen tudnak csak szárnyra kapni. De tulajdonképpen ajénlahtok önnek egy munkát, ami kicsit közelebb fogja hozni a bátyjához - magyarázza út közben, majd amikor a büféhez érnek, várakozón a nőre pillant, hogy mit is felel erre. Mindig is élvezettel karolta fel a tehetséges embereket, és mindenképpen szeretett volna Yoanának is segíteni.


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Yoana Bertov - 2021. 09. 06. - 19:30:56
 
London, 2002. augusztus

(https://i.pinimg.com/564x/da/dc/fb/dadcfbe96ef101eaa789432c757184bb.jpg)

No tomorrow without a yesterday
Here's to my future
Goodbye to yesterday

Amikor a férfi megnyugtatott, hogy az akcentusomban semmi kivetni való nem volt, megnyugodtam annyira, hogy halljam az ő hangján, beszédén is, hogy nem tősgyökeres angol varázslóval van dolgom. Sőt, a szavai formálása erősen hasonlított az enyémre, így mindenképpen szláv nyelvterületen kellett keresnem a gyökereit. A választ, maga a férfi adta meg: Oroszországból származott.
Gondolataim csak egy pillanatra, de elvágyódtak Oroszországba, Moszkvába és Szentpétervárra, ahova évente párszor elvittek minket kirándulni. Annyi szép helyen jártunk, és én mindig leragadtam a festményeknél. Lehetett varázslatos vagy varázstalan, a festékek, színek, ábrázolások lenyűgöztek.
A varázsló vette észre először, hogy kiesett a rajzfüzetem a táskámból. Engedélyt kért, majd felvette, és úgy tűnt lenyűgözte, amit látott:
- A rajzolás egy csodálatos dolog, és ön úgy tűnik tehetséges is benne. - Ő az első, aki látta a rajzaimat, és tehetségesnek nevezett. De vajon csak a jómodor mondatta ezt vele, vagy tényleg van bennem némi tehetség a rajzolás irányába? Elbizonytalanodtam.
Kiderült, hogy a férfi ismerte Mikhailt, sőt úgy tűnt, egész komoly kapcsolat volt közöttük, lehetett az baráti vagy aár szeretői. Alapvetően csak az érdekelt, hogy számára fontos volt Mikhail, és akkor talán remélhettem tőle is némi segítséget.
Őszinte akartam vele lenni, ezért tártam elé, hogy munkát keresek Londonban. Nem vártam tőle, hogy azonnal munkát ajánl, de így történt. Emellett a szendvics ígérete is jól hangzott, hiszen az első utam Mikhailhoz veztett, és mi tagadás, eléggé korgott már a gyomrom. Arról ne is beszéljünk, hogy biztosan nem lett volna pénzem a színházi büfében található ételekre.
-Köszönöm a meghívást. - fogadtam el, habár közben a férfi már a büfé felé húzott. - Mondja csak honnan ismeri Mikhailt? - kérdeztem tőle, miközben a büfé felé tartottunk.
Ezernyi kérdés cikázott még a fejemben, de tudtam, hogy óvatosan kell közelednem a férfi felé. Közben rendeltem egy teát és egy szendvicset, majd továbbra is hallgattam azt, honnan ismeri egymást a bátyám és a varázsló.
Abban biztos voltam, hogy a bátyám mindig megtalálta azokat a férfiakat és nőket, akik előrébb vihették a pályáját. Soha nem volt - legalább is a tudomásom szerint - egy tartós kapcsolata sem, ami tovább mélyítette a szakadékot közte és apánk között. Pedig tudtam, hogy Mikhailban több van, mint amit magából mutatott.
Aztán, amikor rátértünk a munkára, amit a férfi ajánlhatott, azon kezdtem el töprengeni, hogy vajon mit fog szólni a bátyám ahhoz, hogy ha én is itt kezdek el dolgozni. Biztosan másképp fogja értelmezni, ami a valódi szándékom. Én csak a saját lábamra akartam állni, és ha tényleg felvesznek ide, akkor ahhoz nagyon minimálisan járult csak hozzá. Legalább is ezzel hitegettem magam, de ott motoszkált a fejemben, hogy mi van akkor, ha tényleg csak azért kerülhetek be, ha Mikhail Bertov húga vagyok.
El kellett engednek ezt a gondolatot, mert munkára volt szükségem. Akármilyenre, és ilyenkor nincs helye a büszkeségnek. Egyszerűen csak el kellett fogadnom az állás, akármit is kínált nekem ez a férfi. A pénz kellett, nem volt kérdés, hogy akármi is lesz az ajánlat, el fogom fogadni.


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Eduard Sokolov - 2021. 09. 22. - 12:56:36
Yoana Bertov & Eduard Sokolov
(https://data.whicdn.com/images/250416835/superthumb.jpg?t=1468956714)
роза

MMII VIII   XXII

zene:  Mussorgsky - Pictures at an Exhibition (https://www.youtube.com/watch?v=0w5yI9ktJVo) ||  outfit: boss (https://i.pinimg.com/564x/c0/24/60/c02460bd0712b15eaf6c032547b91d70.jpg)


Eduard őszinte és alázatos szeretettel hódolt a művészeteknek. talán mások megszállottságnak is nevezhették volna ezt.De neki egy kis menekvés volt a valóságból, ahol nem létezett más csak a műremek, és az ő a koörül cikázó gondolatai. Nem igazán Számítot olyankor, hogy miket tett. MIket tett kötelességből, bosszúból és részeg fájdalomtól. Nem voltak ott a hangok a fejében, amik állandóan kínozták, hogy ő sem volt másabb, mint a többi halálfaló. Ő is csak egy könyörtelen katona volt, aki megrészegült az erejétől, és képes volt még ölni is. Nem gyötörte a lekiismeret azokért az aurorokért, akik végeztek a szüleivel. De annál nagyobb teherként nyomta a vállát az, hogy hagyta magát elveszni a sötétségben, hagyta magát eltűnni, és így nem védte meg azt, aki fontos volt neki.
A szemei a rajongásnak köszönhetően gyorsan felismerték a tehetséget. És Yoanat tehetségesnek tartotta. Kifejezetten ígéretesnek tűntek a rajzai, még ha csak nagyrészt gyógynövények ábráit látta benne. fel akarta karolni, smemi képpen nem akarta hagyni, hogy ez a hölgy, aki, mint kiderült, Mikhail testvére is elkallódjon és a süllyesztőbe kerüljön.
- Mondja csak honnan ismeri Mikhailt?
- Ó, még nagyon régen találkoztunk, az egyetemista éveink alatt - révedt el Eduard tekintete, mintha csak elidőzött volna az emlékein. Mennyivel másabb is volt akkor a világ, gondolta Sokolov. Szinte túlságosan is ártatlanok voltak. Nosztalgikus érzéssel töltötték el őt a felidézett emlékek. Azok a bájos levelek, az ajándékok, amiket küldött neki, miután megnézte az összes előadását, amiben Mikhail táncolt. Aztán persze mindent tönkre tett a varázslóháború. - Már akkor is lenyűgözően tehetséges táncos volt. Kellemes meglepetés, hogy a tehetség ilyen gyakran előfordul a családjában - tette hozzá kedvesen, majd sóhajtott egyet.
- Nos, ahogy említettem, tudök önnek egy munkát. Itt dolgozhatna az Operaházban. Mosatnában meg akartam emelni a színházam színvonalát, így keresek egy festőt, aki megfesti az előadások plakátjait - pillantott jelentősségteljesen a nőre. Imádta Sokolov a különlegességeket, az egyedit, így büszke volt arra, hogy a színdarabokhoz szóló plakátokat kézzel rajzolták meg. - Túl sok a munka, és Ivanovics nehezen boldogul egyedül. remélem tudja tartani a határidőket. ha érdekli, kap próbamunkát, és elkészítheti a Hattyúk tava plakátját, amit a következő hónapban tűzünk ki hivatalosan a műsorra.


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Yoana Bertov - 2021. 09. 29. - 19:43:44
 
London, 2002. augusztus

(https://i.pinimg.com/564x/da/dc/fb/dadcfbe96ef101eaa789432c757184bb.jpg)

No tomorrow without a yesterday
Here's to my future
Goodbye to yesterday

Némán követtem Mr. Sokolovot, ahogy a büfébe kísért. Közben hallgattam, honnan ismeri a bátyámat. Nem is lepődtem meg azon, hogy már évek óta ismerik egymást. És arról sem, hogy milyen tisztelettel beszélt a munkásságáról. Nem mertem neki elmondani, hogy még soha nem láttam Mikhailt táncolni. Ha otthon volt, nyilvánvalóan nem volt táncos kedvében, az előadásaira pedig több szempontból sem mehettünk el: egyrészt sose küldött tiszteletjegyeket - ismerve a kapcsolatát apánkkal nem meglepő, másrészt pénzünk sem lett volna rá, hogy átutazzuk a fél világot csak azért, hogy megnézzünk egy színházi darabot. Legutoljára az iskolában láttam színházi előadást, de az is csak iskolai kereteket belüli volt, és csapnivalóan játszottak a színészek. Sejtettem, hogy a nagyvárosok színházaiban és operaházaiban klasszisokkal jobb előadások vannak.
-Azt nem tudom, hogy mennyire vagyunk tehetségesek - vontam meg a vállam -, de én mindenesetre szeretek rajzolni.
Amikor már a büfében voltunk, és rendeltünk, és már előttünk is volt minden, Eduard a lényegre tért:
- Nos, ahogy említettem, tudök önnek egy munkát. Itt dolgozhatna az Operaházban. Mostanában meg akartam emelni a színházam színvonalát, így keresek egy festőt, aki megfesti az előadások plakátjait.
Meglepetten néztem rá, habár sejtettem, hogy valami ilyesmi munkát tud nekem ajánlani.
-Ez bámulatosan hangzik. Örülnék, ha méltónak találna a munkára. - hajtottam le a fejem. Az arcomon érzelmek millióit kellett volna eltüntetnem egy szempillantás alatt: megkönnyebbülés, öröm, büszkeség, mind átfutott az arcomon.
Természetesen a pozícióért még meg kellet küzdenem: el kellett készítenem a Hattyúk tava plakátját. Sajnos a műveltségem a balettban nem volt túl mély, így rögtön azon kattogott az agyam, hogy hogyan nézzek utána a darabnak. Minél több információt kellett megtudnom, mielőtt nekiállok a munkának. Hiszen egy igazi plakát a darab lényegét emeli ki.
-Mindent megteszek, hogy elbűvöljem Önt. - mondtam halvány mosollyal. - Mikorra legyen kész a plakát? - kérdeztem, hiszen így tudtam bizonyítani, hogy nekem a határidőkkel sem lesz bajom.
A válasz után, az italomban kortyolva gyorsan döntöttem a legfőbb dilemmám ügyében. El kellett mondanom Sokolovnak a titkomat. Jobb, ha most tudja meg, mintha azt hiszi, hogy felcsináltattam magam valami angol férfival.
-Uram, egy valamit tudnia kell még rólam. - kezdtem halkan. Nem mertem Eduard szemébe nézni, szégyelltem magam. Aztán eszembe villant: miért én szégyellem magam? Hiszen én csak meg akartam menteni a kisbabámat! Úgyhogy összeszedtem magam, és a férfi szemébe néztem.
-Kisbabát várok. Ezért jöttem el Mominoból. A férjem... Ő... - Miért nekem kell szégyellnem magam miatta? - Nem akarta ezt a kisbabát, én viszont igen. - A kezem a hasamra csúszott. - Természetesen ez nem fogja befolyásolni a munkámat. Minden igyekezetemmel azon leszek, hogy csodálatos plakátokat alkossak az előadásokhoz.
Reméltem, hogy ez nem fogja eltántorítani az ajánlattól. Szükségem volt a munkára. Reméltem, hogy ezt ő is látja. Néztem a férfit, aki most adott egy lehetőséget a kezembe, én pedig imádkoztam, hogy ne dobjam el azonnal őszinte vallomásommal.


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Eduard Sokolov - 2021. 10. 05. - 15:12:12
Yoana Bertov & Eduard Sokolov
(https://data.whicdn.com/images/250416835/superthumb.jpg?t=1468956714)
роза

MMII VIII   XXII

zene:  Mussorgsky - Pictures at an Exhibition (https://www.youtube.com/watch?v=0w5yI9ktJVo) ||  outfit: boss (https://i.pinimg.com/564x/c0/24/60/c02460bd0712b15eaf6c032547b91d70.jpg)


Eduard hümmögve gondolkozik, miközben a büfé előtt kifizeti az esetleges rendeléseket. Eléggé el vannak maradva a plakátosok, és szereti az egyediséged megőrizni, ezért sem váltott modernebb mágiára. Az értékeket így óhajtotta megőrizni, ezzel is biztosítva számos munkahelyet a színházában. A szigorú álarca mögött egészen romantikus lélek bújt meg, aki szinte küldetésének érezte, hogy a tehetséges fiatalokat a szárnyai alá vegye. Bár a befolyásának köszönhette, hogy megmenekült az Azkabantól, a lekiismeretének enyhítésére is szolgált. Túl sok rossz dolgot követett el, amik árnyként kígyóztak körülötte.
Tekintetét körbejáratta közben a színházának csillogó belső terén. Aranyozott, plafonon mozgó festmények illegették magukat. A hatalmas belmagasság is pompát tükrözött, ugyan úgy, ahogy a falba olvadt aranyozott oszlopok. Látszott rajta erősen az ortodox építészetnek a behatása, hiszen ahhoz hasonlóan kellően csicsás volt, mégis valahogy lenyűgözte az embert, mint amikor belép valaki egy bazilikába, és akartalanul is érzi azt a magasztos belső erőt, ami belőlük árad. Egyszerűen felemelőnek érezte ezt Eduard is, és egy kicsit a lelke is nyugodtabb volt.
-Mindent megteszek, hogy elbűvöljem Önt.  Mikorra legyen kész a plakát?  - Yoana hangja mondhatni erősen kizökkentette a gondolataiból, és megköszörülte a torkát is.
- Két hetet kap, hogy ha kell, akkor tudjon esetleg módosítani, ha nem tetszik nekünk elsőre. Normális esetben. De, mivel ez egy felvételi, csak egy esélye van. Remélem nem jelent számára ez gondot, Miss - pillant rá szigorúan. Komolyan vette  amunkályát csak a legjobbak kaphattak itt helyet, így hát nem csoda, hogy kevesen voltak a plakátkészítők helyén. Ha kell neki a munka, ha tényleg égető szüksége van rá, teljesítenie kell a szűkös felvételi követelményeket.
-Uram, egy valamit tudnia kell még rólam. - Eduard a tekintetét a nőre szegezte, és várakozóan rá pillantott, de a hölgy zavartan kerülni kezdte a pillantását, mintha valami szörnyen nagy szégyellnivalója lenne. Sokolov nem ítélkezett azok felett, akik a segítségét kérték. Talán Yoana a származását szégyelte, talán valami mást, Sokolovot nem érdekelte. A legnagyobb művészek a legmélyebbről is jöhettek, ő készen állt felemelni őket. Nem szólt közbe, csupán a szivarának füstje mögül pillantott várakozóan az előtte álló vékony női alakra.
- Kisbabát várok. Ezért jöttem el Mominoból. A férjem... Ő... Nem akarta ezt a kisbabát, én viszont igen. -Sokolov tekintete követte a nő kezét, amint az a hasára csúszott. Szinte elolvadt a páncélja alatt lappangó, vaj szíve. De persze komorságát megőrizve pislogott íriszei mögül.  - Természetesen ez nem fogja befolyásolni a munkámat. Minden igyekezetemmel azon leszek, hogy csodálatos plakátokat alkossak az előadásokhoz.
Sokolov komoly arccal bólint egyet, és elgondolkodik rajta, hogy Mikhail tud-e róla. nem mintha rohanna hozzá, hogy elújságolja a hírt.
- Nos, ezt örömmel hallom. A munkát akárhol elkészítheti, ha az magának könnyebb. Akár itt, akár otthon, csak készüljön el vele - dörmögi mély hangján. - És persze fogadja az őszinte gratulációmat is, amiért ilyen erős akarattal rendelkezik, úgy tűnik ez a családjuk sajátja, vagy csak magában és Mikhailban van meg, nem tudom. Minden esetre fordítsa ezt az erőt a céljára - szavalta, majd egy sóhaj kiíséretében elnyomta a szivart a közeli hamutartóban. - Engem viszont szólít most már a munka. Remélem még találkozunk - nyújtotta a kezét Yoana felé.


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Yoana Bertov - 2021. 10. 11. - 19:15:09
 
London, 2002. szeptember

(https://i.pinimg.com/564x/a8/8a/0e/a88a0ebd50780f49c666c71b2781ed8b.jpg)

I was dreaming of bigger things and
Wanna leave my own life behind

Már nagyjából két hete dolgoztam a színházban, lelkesen rajzoltam a plakátokat, és meglepődve tapasztaltam, hogy -szerencsére vagy sajnos, ki tudja -, nem igazán futottam össze Mikhaillal. Eleve máskor voltunk jelen az operaházban, de még a próbák alkalmával sem futottunk össze. Pedig egypárszor belenéztem a darabokba, onnan merítve ihletet.
Mr. Sokolovnak tetszett az első plakátom, elnyerte a tetszését. Hálás szívvel gondoltam vissza arra a napra, amikor felvett. Megmentette az életemet, és a kisbabám életét is. Annyira kedves ember volt, nem törődött azzal, hogy terhes vagyok, pedig a legtöbb munkáltatónak ez igazán kellemetlen lett volna. Őt csak a művészetem érdekelte, az, hogy megkapja, amiért fizet engem. És próbáltam teljes mértékben kielégíteni a kívánságait. Reméltem, hogy elégedett volt velem.
Úgy, hogy már a főnököm is tudott a babáról, úgy éreztem, ideje lenne a bátyámnak is elmondani, pontosan miért is vagyok itt. Ehhez össze kellett szednem minden bátorságomat. Nem tudtam, hogyan fog reagálni, de valószínűleg keserűen, lesajnálóan és lenézően. Valahogy mindig ilyen volt velem, és kellett hozzá egy-két hét, hogy felkészítsem magam az undorodó pillantásokra. Sejtettem, mit fog mondani: gyenge voltam és naiv. Buta, hogy hagytam magam rászedni. Hogy igazán kiállhattam volna magamért előbb. De fogalma sem volt az egészről.
Mégis, most ő volt az egyetlen családom itt, tudnia kellett róla. És azért is kellett még tudnia, mert meg akartam ígértetni vele, hogy bármi történik velem, vigyázni fog a gyerekemre, hogy nem engedi, hogy vissavigyék abba a nyomorba, amibe mi éltünk. Neki nem szabadott átélni azt, amiben mi felnőttünk.
Így egyik nap, munka után, amikor tudtam, hogy benn van a színházban, az öltözőjéhez mentem. Nagy levegőt vettem, összeszedtem minden bátorságomat és bekopogtam hozzá.
Miután hallottam valami hangot, ami talán egy "Szabad" is lehetett, óvatosan benyitottam. Nem tudtam, számított-e rám, vagy egyáltalán tudta-e, hogy itt dolgozom? Vajon beszéltek rólam Eduarddal? Vagy inkább úgy döntött, hogy levegőnek néz? Mikhailnál bármi elképzelhető volt, így teljesen nyitottan kellett hozzáállnom a beszélgetéshez.
-Szia! - köszöntem óvatosan. - Szeretnék beszélni veled. Talán már tudod, hogy Mr. Sokolov munkát ajánlott nekem, itt a színházban. Plakátokat rajzolok, én készítettem a Hattyúk tava rajzot. - Fogalmam sem volt, hogy mennyire követi nyomon a reklámokat, de a Hattyúk tava plakát az egész operaházban ki volt rakva. Igazán jól sikerült. - Most, hogy egy helyen dolgozunk, szeretném, ha nem néznénk levegőnek egymást. Lehet erről szó? - kérdeztem halkan. Reméltem, hogy igent mond. Nem akartam haragban elválni. Ha nem is nekem, de a kisbabámnak szüksége volt Mikhailra.


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Mikhail Bertov - 2021. 10. 24. - 15:35:28
m o s t  p a i n f u l  s t o r y  t o  t e l l
20020930
(https://i.pinimg.com/564x/2f/c3/00/2fc300b170a9171d869a97dd24bd17cf.jpg)
to: Yoana

o u t f i t (https://i.pinimg.com/564x/62/f6/2f/62f62f3f2a6d3d06aea420ee64648f9a.jpg)

Még ott égett bennem egy csomó érzés arról a napról, amit együtt töltöttem a Főnökkel. Nem is tudom, valahogy az egész olyan megmagyarázhatatlan volt, olyan gyors… nem tudtam, mi van közöttünk. Csak azt tudtam, hogy csókolni akarom, zavarba hozni nyilvánosan. Imádtam a szakállát, de imádtam, mikor leborotválja, ahogy azt is imádtam, mikor végig simíthattam csak úgy a széles mellkasán. Valahogy ez az egész tökéletes volt közöttünk a jelenlegi formájában, még ha minél jobban vágytam is volna a folytatásra. Nem lehetett, talán az történt volna, ami Holdennel. Egyik nap még együtt fekszünk az ágyban nálam, másnap pedig egész egyszerűen felszívódik… nem voltam abban az állapotban, hogy el tudjak viselni még egy szívtörést.
A tükör előtt ültem. Sminkelnem kellett volna az esti fellépésre, de ehelyett csak beletúrtam a hajamban, ahogy a vállam felett a világító szemű szellemgyerekre pillantottam. Tudtam, hogy nincs ott… hogy csak bekattantam, mert apám halálra akart verni gyerekként, mert teletömtek drogokkal, hogy megerőszakoljanak. Talán gazdag lettem és megkaptam, amit akartam, de ezeknek a dolgoknak kemény ár volt. Még csak élvezni sem tudtam igazán.
A kezembe vettem a smink ecsetet, hogy vastagon kenjem fel az arcomra az alapozót. Általában vannak sminkeseim, de mostanában hármat is kirúgtam egymást után. Ezért hát kénytelen voltam magam megoldani ezt az egészet.
– Szia! – rezzentem össze egy hangra. Észre sem vettem, hogy kinyílt az ajtó, ám miután alaposan megijedtem, úgy tettem, mintha nem is történt volna semmi sem. Csak kihúztam magam ültömben és próbáltam nem tudomást venni a húgomról. Ezért persze folytatta: – Szeretnék beszélni veled. Talán már tudod, hogy Mr. Sokolov munkát ajánlott nekem, itt a színházban. Plakátokat rajzolok, én készítettem a Hattyúk tava rajzot.
Persze, hogy tudtam! Sokolov mindent elmondott, tudván, hogy letépném a tökét, ha nem jelentené be az ilyen elbaszott ötleteit. Egyelőre hagytam neki, hogy adja a főnököt és csak morgolódva jegyeztem meg: „majd meglátjuk, bejön-e.” Tudtam, hogy gyorsan rájön, hogy a húgom nem idevaló.
– Akkor ülj le és beszélj  – közöltem rekedten, ahogy befejeztem az arcom előkészítését. A színpadon elég feltűnő sminkre volt szükségünk ahhoz, hogy lássanak a hátsó sorokból. Ráadásul ma főszerepet kaptam a balettelőadáson, ami azt jelentette, hogy a hibáimat valahogy ellensúlyoznom kellett. Úgy kellett hát kinéznem, mint egy elcseszett angyalnak, ha nem akartam, hogy másnap az összesújság lehúzza, hogy már nem vagyok olyan kecses, mint öt éve. Nem volt nagy tévedés. Nem voltam az.
A csillámért nyúltam, miután kicsit megerősítettem a szemöldököm színét.
– Most, hogy egy helyen dolgozunk, szeretném, ha nem néznénk levegőnek egymást. Lehet erről szó?
Megköszörültem a torkomat.
– Ha levegőnek néznélek, nem ülnél itt.  – Kimért volt a hangom, de a szavaim őszinték. Már régen nem érdekelt annyira a vérségi kötelék, hogy ez visszatartson az esetleges kidobásától. – Ennyit szeretnél, vagy van más mondanivalód is? Ma fellépésem van.  – Tettem hozzá és megpróbáltam kiakadás nélkül felemelni a csillámot, hogy értse, épp készülök.
Visszafordultam a tükör felé, aztán elkezdtem rendbe tenni az arcomat. Tudtam pontosan melyik részeit kell kiemelni, hogyan nézek ki jól. Ebben a világban éltem ezer éve, számomra az arcfestés nem csak női cicomat volt.


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Yoana Bertov - 2021. 10. 27. - 18:13:08
 
London, 2002. szeptember

(https://i.pinimg.com/564x/a8/8a/0e/a88a0ebd50780f49c666c71b2781ed8b.jpg)

I was dreaming of bigger things and
Wanna leave my own life behind

Mikhail láthatóan nem örült nekem. Talán meg is ijedt, ahogy beléptem. Az asztalánál a tükör előtt ült. Nemsokára kezdődött az előadás, de még bőven volt annyi időnk, hogy tudjunk pár szót váltani. Ahogy láttam, már az feldúlta, hogy megjelentem, hát akkor még az, hogy fel fogja kavarni, ha elmondom neki, miért is jöttem Londonba. Pedig tudnia kellett, hiszen komoly befolyással lehetett mindkettőnk életére - hacsak ő nem akarta kizárni magát az én életemből.
Mégis szerettem volna, ha a leendő gyermekem mindent megkap, amit szeretne, és amit meg tudok neki adni. És legyünk őszinték, ebben Mikhail nagy segítségemre lehetett. Nem vártam tőle sokat, csak azt, hogy rajtam kívül legyen még egy rokona a picinek itt, ebben az ismeretlen világban.
Szokás szerint elutasító volt velem szemben. Sajnáltam, hogy még mindig csak a régi életére emlékeztettem, hiszen én is szerettem volna egy új kezdetet. Ennek folyományaként az első fizetésemből - már amennyi megmaradt a lakbér kifizetése után -, vettem magamnak pár új ruhát, hogy ne a régi, koszos rongyokat kelljen hordanom. Néhány kollégám, akikkel jóban lettem, meg is jegyezték mennyire jól állnak.
Persze ilyen bókokra nem számítottam Mikhailtól, de egy kis barátságosságra igen.
-Azért jöttem, hogy elmondjam neked, miért is érkeztem Londonba. Azért hagytam ott Mominot és Grigorit, és minden mást, mert... - vettem egy mély levegőt - kisbabát várok. - Gyorsan feltettem a kezemet, hogy Mik meg ne szólaljon, mielőtt kifejthettem volna részletesebben.
-Nem pénzért jöttem, nem anyagi támogatásért... Inkább csak azért, hogy egy olyan közegben legyek, ahol nem akarják bántani a babát. Az elmúlt évek során már háromszor teherbe estem, de Grigori és a szüleink közbenjárása segítségével el kellett engednem ezeket a babákat. - Kellett pár pillanat, hogy összeszedjem magam. Erről mindig nehéz volt mesélni. Mik akár közbe is szólhatott volna, de én folytatni akartam.
-Kényszerítettek, hogy megigyam a főzetet, nem én akartam. - Mentegetőztem? Vagy csak magyarázkodtam? Magam sem tudod, de szerettem volna, ha Mik megérti, hogy végre én is szerettem volna túllépni azon a családon, aki Mominoban élt.
-Kérlek, érts meg. Azért jöttem el, mert én is több szerettem volna lenni náluk, a szüleinknél, akik benne voltak ebben az egész színjátékban. Ezért vagyok most itt. Amint rájöttem, hogy ők is részei Grigori tervének, eljöttem. Mert szeretném ezt a kisbabát, és szeretném, hogy egészséges legyen. És lehetőség szerint szeretnék adni neki egy kis családot.
Mikhailra néztem, aki még mindig a tükör előtt ült, de talán már inkább engem nézett, mint magát.
-Sajnálom, ha a régi életedre emlékeztetlek, de én is egy új életet szeretnék kezdeni. Mindenki jár egy új lehetőség, nem? És itt lehetőséget kaptam. Ne legyél mérges ezért Mr. Sokolovra. Ő egy rendes ember, és segít azoknak, akik bajba jutottak. Nélküle nem lehetnék itt...
És persze Mikhail nélkül sem, aki küzdött, és eljutott idáig. Szerettem volna, ha csak egy kicsit is azt érzem, hogy megenyhült irányomba. Hogy társra lelhetek benne. Hogy nem kell mindig egyedül lennem. Hogy mellettem áll, ha valami történne velem.
A szememből - ha rám nézett - kiolvashatta az újdonsült anyuka félelmét, a félelmet az ismeretlentől, a bizonytalanságtól, ugyanakkor láthatta, hogy mennyire komolyan gondolom az anyaságot, hogy minden követ megmozgatnék ezért a kisbabáért. Én képes vagyok harcolni, és harcolni is fogok.
Szorongva vártam, hogy mit fog mondani, mi lesz a reakciója. Csak azért imádkoztam, hogy ne rohanjon el, ne hagyjon magamra, mert a padlóról felállni nagyon nehéz lett volna.


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Mikhail Bertov - 2021. 11. 01. - 09:00:21
m o s t  p a i n f u l  s t o r y  t o  t e l l
20020930
(https://i.pinimg.com/564x/2f/c3/00/2fc300b170a9171d869a97dd24bd17cf.jpg)
to: Yoana

o u t f i t (https://i.pinimg.com/564x/62/f6/2f/62f62f3f2a6d3d06aea420ee64648f9a.jpg)

Cseppet sem akartam, hogy Yoana a közelemben volt. Nem vette észre, hogy a puszta jelenléte, milyen fájdalmat okoz… nem vette észre, hogy a dühöm abból fakad, amit otthon kellett átélnem. Képtelen voltam barátságos lenni vele. Egész egyszerűen olyan volt, mintha a múltam egy szilánkja beleszorult volna a bőrömbe és akármennyire is rángatom nem akar kijönni onnan.
– Azért jöttem, hogy elmondjam neked, miért is érkeztem Londonba. Azért hagytam ott Mominot és Grigorit, és minden mást, mert... – kezdte a mondandóját, én viszont az ecsettel voltam elfoglalva és az arany csillámmal. Jól kellett kinéznem ma este. Nem Sokolov miatt, őt nem zavarta, ha a fájdalomtól összerogytam a darab közepén. Képes voltam azt is elég kecseszen csinálni, összeszorított fogakkal. Csakhogy a sorok között kritikusok is ültek, akik kívülről fújták ezeket az elődasáokat és a legkisebb eltérést is kiforgatták. – kisbabát várok. – Érkezett a megkezdett mondat befejezése. Az ecset kihullott az ujjaim közül, nagyot koppant a sminkasztalon, majd a földre hullott.
– Nem pénzért jöttem, nem anyagi támogatásért... Inkább csak azért, hogy egy olyan közegben legyek, ahol nem akarják bántani a babát. Az elmúlt évek során már háromszor teherbe estem, de Grigori és a szüleink közbenjárása segítségével el kellett engednem ezeket a babákat.
Sóhajtottam egyet. Miért kellett engem ebbe belekeverni? Miért kellett? Üvölteni tudtam volna, amiért idejött és felrúgta a legalább tűrhető életemet. Tudtam jól, hogy támogatást akar, hiába mondta az ellenkezőjét. Mégsem szóltam kiszáradt a torkom. Visszanéztem a tükörbe. Már egészen csillámosak voltak a szemeim. A sötét tincsek is az arcomba omlottak éppen annyira, amennyire kellett. Csak a szememben csillogó düh nem volt a ma este kelléke.
–Kényszerítettek, hogy megigyam a főzetet, nem én akartam.
– Ha nem támogatást akarsz, akkor mégis minek kerestél meg? – Értetlenkedtem. Érdemben nem tudtam reagálni a tragédiákra, amiket megélt. Bennem semmiféle empátia nem volt mások iránt. Azt apánk kiölte belőlem a születésemtől fogva, addig ütött, amíg érzéketlen nem lettem a fájdalomra és az engem körbevevő érzésekre. Abban sem volta biztos sokáig, hogy szeretni képes vagyok. Az egész életem önző tettek sorozata volt és ezt cseppet sem szégyelltem. Én nem akartam annál jobbnak tűnni, mint ami vagyok. Jobb lettem annál, aki lehetettem volna. Az kielégített.
–  Kérlek, érts meg. Azért jöttem el, mert én is több szerettem volna lenni náluk, a szüleinknél, akik benne voltak ebben az egész színjátékban. Ezért vagyok most itt. Amint rájöttem, hogy ők is részei Grigori tervének, eljöttem. Mert szeretném ezt a kisbabát, és szeretném, hogy egészséges legyen. És lehetőség szerint szeretnék adni neki egy kis családot.
A magyarázkodás folytatódott.
Nem néztem rá. Fájdalmas nyögéssel hajoltam le, hogy felvegyem az ecsetet és folytassam a munkát. Egész egyszerűen nem akartam Yoanára nézni. Nem akartam látni, hogy tőlem várja a megoldást, mert tőlem várta… egyébként nem jött volna ide, hogy mindezt elmondja.
– Sajnálom, ha a régi életedre emlékeztetlek, de én is egy új életet szeretnék kezdeni. Mindenki jár egy új lehetőség, nem? És itt lehetőséget kaptam. Ne legyél mérges ezért Mr. Sokolovra. Ő egy rendes ember, és segít azoknak, akik bajba jutottak. Nélküle nem lehetnék itt...
– Tudom, hogy rendes ember. Ő jó, tisztaszívű. Én viszont nem vagyok jó és ez nem is fog változni.  – Közöltem hidegen. – Mit vársz tőlem úgy mégis? Ne azt mond, hogy a gyereknek családot, hanem hogy konkrétan mit... mit tegyek? – Néztem rá. Nem bírtam a gyerekeket, sosem akartam gyereket és soha sem akartam, hogy közöm legyen egyhez is. Engem csak a saját sorsom érdekelt, annak meg nem sok köze volt Yoanához vagy a kölykéhez.


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Yoana Bertov - 2021. 11. 05. - 18:21:17
 
London, 2002. szeptember

(https://i.pinimg.com/564x/a8/8a/0e/a88a0ebd50780f49c666c71b2781ed8b.jpg)

I was dreaming of bigger things and
Wanna leave my own life behind

Nem tudom, mit vártam a bátyámtól, amikor idejöttem, hiszen az elmúlt pár hónapban, amióta itt vagyok, csak lenéző pillantásokat kaptam, vagy úgy tett, mintha nem is léteznék.
Mégis reménykedtem benne, hogy a vérségi kötelék több annál, mint amit Mikhail gondol. Hogy őt is meglehet győzni arról, hogy lehetünk még jóban. Hogy újra tudjuk kezdeni, hiszen mindketten bőven változtunk azóta, hogy megszakadt a kapcsolatunk. Talán nem is volt módja, hogy megszakadjon, hiszen sosem volt szoros. Mikhail amióta csak az eszemet tudom, elutasító volt velem szemben.
Kiskoromban sosem értettem, de most már kezdem kapisgálni. Ő minket is hibáztatott mindenért, ami vele történt. De hát kértem én, hogy lépjen túl a keretein? Biztattam én valaha, hogy eladja a testét a boldogságáért? Kértem én valaha tőle bármit is úgy igazán, egészen eddig a szent pillanatig?
Egyértelmű volt, hogy nem értette, miért vagyok most a szobájában.
-Én csak azt szeretném, ha legalább egy átlagos testvér viszony lehetne közöttünk. - mondtam fáradtan. Elegem volt a harciaskodásból, a folyamatos tettetésből, hogy ez így jó nekem. Senkim nincs ebben a rohadt városban, és azt hittem, minimálisan számíthatok a bátyámra.
-Konkrétan mit tegyek? - szegezte nekem a kérdést.
-Csak annyit kérek, hogy viselkedj velem normálisan. Hogy ne akarj innen kirúgatni, mert akkor nem tudom, miből fogok megélni. Hogy néha viselkedj velem úgy, mintha a testvérem lennél.
A kezembe temettem az arcom. Belefáradtam abba, hogy Mikhail egy senkinek tekint. Ez igazán nem volt fair velem szemben. Tudta ő is, hogy sokra is vihettem volna. Nem kellett volna most itt küzdenem a figyelméért, ha akkor régen az eszemre hallgatok, és nem a szívemre. Ha elmenekülök már idejében otthonról.
Ezek után, hogy mertem volna megkérdezni tőle, amit meg akartam kérdezni. Tele voltam aggodalommal, és félelemmel. Apánk tudta, hogy itt vagyok, és valószínűleg most már Grigori is. Azt persze egyikük sem tudta, hogy kisbabát várok, de simán eljöhettek értem. Végül döntenem kellett, nem magam miatt, a kisbabám védelmében:
-Azt kérem tőled, hogy védj meg, ha apa vagy Grigori idejönnek és haza akarnak vinni. Akkor majd el akarják venni tőlem a kisbabámat. - Már a gondolatra is könnyek szöktek a szemembe. Hiszen már növekedett, itt volt nekem, tudtam a nemét. - Ne értem tedd meg, hanem a kisbabáért, aki lehetőséget kapott az életre. - suttogtam halkan, hátha tudok hatni rá.
Szerettem volna azt hinni, hogy a bátyámban még mindig ott lakozott az a védelmező, aki egykor, amikor a Durmstrangba jártunk. Akkor is vigyázott ránk, habár próbálta titkolni. De odafigyelt arra, hogy ne bántsanak minket a nagyobb fiúk, hogy ha elmentünk egy-egy kirándulásra, akkor figyelt ránk. Bárcsak legalább annyira visszajönne a régi Mikhail.


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Mikhail Bertov - 2021. 11. 11. - 18:17:08
m o s t  p a i n f u l  s t o r y  t o  t e l l
20020930
(https://i.pinimg.com/564x/2f/c3/00/2fc300b170a9171d869a97dd24bd17cf.jpg)
to: Yoana

o u t f i t (https://i.pinimg.com/564x/62/f6/2f/62f62f3f2a6d3d06aea420ee64648f9a.jpg)

A mi kapcsolatunk egészen más volt, mint a testvéreké általában. Nem volt közöttünk erős kötelék, mert a szüleink kegyetlenkedése közén is kéket vert. Egyszerűen ilyen volt a Bertov család, mindenki magányos volt és egy igazi agresszív szörnyeteg uralt minket. Az apánk.
Fogalmam sem volt, hogy egy bátynak mit kéne kezdenie egy ilyen információval. Azt éreztem, amit mindenki érzett volna a helyzetemben.  Hiszen mindig a pénzemet akarták, mindig valamire kellettem nekik. De csak úgy, azért mert a család tagja vagyok, sosem érdekeltem senkit. Bár apánk tett olyan megjegyzéseket, hogy szégyent hozok rá a "híremmel." Nem szerette, hogy férfiakkal fekszem össze, ahogy azt sem, hogy állandóan váltogattam a kapcsolataimat.
- Csak annyit kérek, hogy viselkedj velem normálisan. Hogy ne akarj innen kirúgatni, mert akkor nem tudom, miből fogok megélni. Hogy néha viselkedj velem úgy, mintha a testvérem lennél. - Magyarázta.
Keserűség gyűlt a számban.
Lényegében kimondta azt, amit én is gondoltam. Nem tudtam, hogyan kell testvérként viselkedni és nem voltam benne biztos, hogy Yoana tudná. Honnan tudná? Őt is azok nevelték, akik engem. Csak nem volt elég agya időben elszakadni. Túl naiv volt.
- Ha ki akarnálak rúgatni, már megtettem volna. - közöltem nyersen. A kezembe vettem egy másik ecsetet, hogy tovább egyengessem magamon a szemhéjpúdert és az arcomon csillogó csillámokat. Szép lassan kész volt az arcom.
- Azt kérem tőled, hogy védj meg, ha apa vagy Grigori idejönnek és haza akarnak vinni. Akkor majd el akarják venni tőlem a kisbabámat. - magyarázta. Én meg közben leraktam az ecsetet és felvettem a pálcámat. A hajamat könnyen fixáltam vele, hogy úgy nézzek ki, ahogyan az színpadra illik. -  Ne értem tedd meg, hanem a kisbabáért, aki lehetőséget kapott az életre.
Nyeltem egyet. Yoana szerencsés volt, hogy szülővé válhat, de ezt nem mondtam volna ki. Inkább felálltam. Hagytam, hogy a fájdalom belenyilalljon a lábamba és bicegve jutottam el a fogasig.
- Tettem valami olyat, amiért vissza kéne menned oda? - kérdeztem és megérintettem az anyagokat. Finom selyem, tüll, minden volt ott, ami csak szükséges lehetett egy táncművésznek. Én persze régen nem voltam az. Inkább csak egy kellék voltam, amiért eljöttek az emberek. Ezt az érzést pedig egyszerűen gyűlöltem... mintha csak egy szép váza lennék a múzeumban.
- Nem rúgattalak ki. Csak nem akarlak látni... ez akkora bűn? - kérdeztem és megfordultam, a kezemben a fehér ruhadarabbal, amit este kell viselnem. - Te sem akartál engem látni, míg nem kellett tőlem valami. Nézd... én megértem a helyzetedet, de nem tudom mit tehetnék...  - Magyaráztam és ledobtam a ruhámat a szék támlájára. Aztán csak tűrtem a fájdalmat, úgy néztem Yoanára.
- Most jó lenne, ha elmennél.


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Yoana Bertov - 2021. 11. 16. - 21:35:10
 
London, 2002. szeptember

(https://i.pinimg.com/564x/a8/8a/0e/a88a0ebd50780f49c666c71b2781ed8b.jpg)

I was dreaming of bigger things and
Wanna leave my own life behind

Próbáltam hatni Mikhailra. Próbáltam megértetni vele, hogy nagyjából ugyanolyan helyzetben vagyok, mint ő pár éve, amikor lelépett otthonról. Értettem, hogy csak a rosszra emlékeztettem. Hogy apára, anyára, és a többiekre gondolt, ha rám nézett. De egyszerűen ez ellen nem tudtam, mit tenni. Nem vagyok metamorfmágus.
Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy talán rossz ötlet volt elvállalni a Mr. Sokolov által ajánlott állást. Talán ezzel csak magamra haragítottam Mikhailt. De akkor mégis miből tudtam volna megélni? Hiszen így is pont kijövök abból, amit kapok.
A lakbér drága Londonban, az élet pedig még inkább, mint otthon, Bulgáriában. De most ez van, itt kell tudnom megadni mindent a kisbabának. Én pedig reménykedtem, ha nem is értem, de a kicsiért a bátyám ezt meg tudja tenni. Nem várhattam mindig Eduard segítségére.
- Ha ki akarnálak rúgatni, már megtettem volna. - közölte. Persze mindenki hallott Mikhail dührohamairól és szeszélyes természetéről. Suttogtak arról is, hogy mennyire feszült lett, amióta én megjelentem. Tudtam, hogy kerül engem, látni sem akar. Én mégis próbálkoztam...
- Te sem akartál engem látni, míg nem kellett tőlem valami.
-Ez nem igaz! - vágtam rá azonnal. - Az, hogy nem tudtam tartani veled a kapcsolatot, az nemcsak rajtam múlt. Vesztett helyzetben voltam. Tudod, hogy sikerült ezt a pénzt összegyűjtenem? El kellett lopnom a saját férjemtől! Mert nem adott nekem semmit. Pontosan ezért. Mert nem akarta, hogy megszökjek. Semmim nem volt ott. Amikor azokat a leveleket írtam... Szerinted nem kényszerítettek? Folyamatosan sakkban tartottak. Persze, te csak azt hiszed, hogy a fizikai erőszak a rossz. De te nem tudod, milyen az, amikor varázslattal kényszerítenek arra, hogy megöld a saját kisbabádat! - Kifakadtam, elegem volt belőle, hogy Mikhail azt hiszi, hogy csak ő szenvedett. Nekem is ugyanolyan rossz volt a házasságom, mint az ő eltévelyedett élete. De ő azt hitte, csak fizikailag lehet valakit bántani. Hát engem egyszer sem ütöttek meg. Helyette láttam a szüleim esdeklő tekintetét, hogy mentsem meg őket az adósságtól. Láttam a bátyámat, aki azt hitte, az én házasságom húzza ki őket a csávából. Láttam a férjemet, aki egyre többet ivott, elmondhatatlan dolgoknak nevezett engem, majd másnap a megbocsátásomért könyörgött.
Mikhailnak fogalma sem volt, mi min mentünk keresztül Mominoban...
-Nemcsak fizikai fájdalom van... - tettem hozzá halkan, megtörten. Miért is akarom én egyáltalán, hogy megértsen? Miért gondoltam, hogy valaha is fog másra gondolni, mint magára?
- Most jó lenne, ha elmennél. - mondta halkan, tudomást sem véve arról, amit mondtam neki. Szomorúan pillantottam fel rá, majd dacosan a zsebembe dugtam a kezem, és elindultam volna kifelé, ha nem talál rá a kezem a kis tégelyre.
Megfogtam, odaléptem az asztalához, és odadobtam neki a kenőcsöt.
-Napi kétszer kend be vele a lábad, és akkor fogsz tudni táncolni. Nem gyógyít meg, csak tüntet kezel.
Hallottam a folyosópletykákat a bátyámról: elvesztette a tehetségét, nem megy neki már annyira. Talán kezd kiöregedni?
De láttam, hogy valami történt a lábával. Nem tudtam, mi lehetett az, de tudtam rá egy megoldást. Nem véglegeset, nem örökké hatót, de pár évig talán működni fog. Reméltem, hogy használni fogja. Szüksége volt rá.
Még egy szomorú pillantást vetettem rá az ajtóból, majd ott hagytam.

A dolgozóknak fenn volt tartva egy legfelső páholy, hogy megnézhessünk egy-egy előadást, ha úgy tartotta kedvünk. Párszor már néztem Mikhailt, akkor vettem észre, hogy nem stimmel valami a mozgásával. Kíváncsi voltam, hogy használja-e a kenőcsöt, amit készítettem neki. Ha igen, akkor ma az elmúlt hetek legjobbját tudja majd hozni. De ha nem, akkor tudtam, hogy esélyem sincs visszanyerni a bizalmát.


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Mikhail Bertov - 2021. 11. 21. - 11:17:44
m o s t  p a i n f u l  s t o r y  t o  t e l l
20020930
(https://i.pinimg.com/564x/2f/c3/00/2fc300b170a9171d869a97dd24bd17cf.jpg)
to: Yoana

o u t f i t (https://i.pinimg.com/564x/62/f6/2f/62f62f3f2a6d3d06aea420ee64648f9a.jpg)

– Az, hogy nem tudtam tartani veled a kapcsolatot, az nemcsak rajtam múlt. Vesztett helyzetben voltam. Tudod, hogy sikerült ezt a pénzt összegyűjtenem? El kellett lopnom a saját férjemtől! Mert nem adott nekem semmit. Pontosan ezért. Mert nem akarta, hogy megszökjek. Semmim nem volt ott. Amikor azokat a leveleket írtam... Szerinted nem kényszerítettek? Folyamatosan sakkban tartottak. Persze, te csak azt hiszed, hogy a fizikai erőszak a rossz. De te nem tudod, milyen az, amikor varázslattal kényszerítenek arra, hogy megöld a saját kisbabádat! – Fakadt ki Yoana.
A szavaira összerezzentem. Nem azért, ami történt vele… nem csak vele tettek meg ilyeneket. De nem akartam az orrára kötni, hányszor erőszakoltak meg azért, hogy ott lehessek, ahol most vagyok, mert engem a rohadt munkahelyem adott el. Másképp nem juthattam feljebb. Talán ő gyerekeket veszített el, de én szép lassan saját magamat. A lábamba lüktető fájdalom agresszívabbá tett. Nem akartam, hogy itt legyen. Nem akartam látni, ahogy a szememre veti, min ment keresztül, mintha arról is én tehetnék, mert nem mentem vissza.
Ez volt családom. Szajkózták min mentek keresztül, s közben azt hitték, azután, hogy eljöttem minden az ölembe hullott. Hosszú és fájdalmas út volt, aminek a lábsérülésem csak a végső következménye volt. Azóta pedig csak gurultam lejjebb azon a bizonyos lejtőn, várva, hogy mikor lesz vége. Sosem lesz vége.
– Nemcsak fizikai fájdalom van...
– Ne oktass ki engem a fájdalomról!  – mordultam rá. Nyeltem egyet, ahogy éreztem, más szempárok is figyelnek. Megint kezdődött. Megint kezdődött az az átkozott hallucináció a világítószemű kölykökkel és emberekkel. Azóta volt ez, hogy apám a fejemet a padlóba verte öt éves koromban. Azt hittem megfog ölni… szédültem, szét esett körülöttem a világ és napokig sötétség vett körbe… csak a világító szemek voltak. Amikor pedig magamhoz tértem, az árnyemberek követtek mindenhova.
Azt akartam, hogy azonnal távozzon. Csakhogy, mielőtt kilépett volna az ajtón, valamit elém dobott. Kicsi tégely volt, mintha valamiféle krém lenne benne. Nem nyúltam érte, csak megbámultam.
– Napi kétszer kend be vele a lábad, és akkor fogsz tudni táncolni. Nem gyógyít meg, csak tüntet kezel.
Nem reagáltam. Megvártam, hogy kimenjen, de egy lendülettel le is sodortam, amit elém tett. Megtámaszkodtam az asztalon a tenyereim közé temettem az arcomat. Sírni tudtam volna, de minden erőmet bevetettem, hogy azok a könnyek ne szabaduljanak ki. Hogy nem látták mennyire megvisel ez? Miért nem vette észre az apám, sem pedig ő? Csak a rosszat látták bennem, pedig valójában csak sebzett voltam.
Fájdalmas mozdulatokkal öltöztem át. Néha-néha közben a tégely felé pillantottam… de nem fogadhattam el, amit felajánlott. Nem engedhettem meg, hogy ő jöjjön ki jobban ebből a helyzetből. A bennem kavargó érzésektől persze még rosszabbul is éreztem magam, mint eddig. Nem akartam ma szerepelni. Nem akartam kiállni annyi ember elé, pedig tudtam, hogy a zene, a kecsesnek cseppet sem nevezhető, kínlódó mozdulataim egész egyszerűen ki tudtak kapcsolni. De most nem. Nem akartam.
– Mr. Bertov, várják… – Nyitott be kopogás nélkül az egyik rendezőasszisztens. – Jól van? – Biztosan észrevette mennyire sápadt vagyok. – Anna! Szólj Dimitrijnek, ma ő viszi a főszerepet! – Kiáltott a folyosón valakinek. Aztán berohant. Hamarosan már egy halom ember ott volt, közöttük medimágusok is. „Az idegei felmondták a szolgálatot…”– suttogta felettem valaki, egy másik pedig már arról magyarázott, hogy el kell vinni a Mungóba. Ott volt Sokolov titkárnője is, aki aggódva rohant el, hogy baglyot küldjön. Nem válaszoltam senkinek, csak feküdtem a kanapén, míg a medimágusok meleg ruhát adtak rám és felkészítettek arra, hogy a Mungóba vigyenek.
– Itt van a húga, bent maradt az előadásra. Szóljunk neki. – magyarázta valaki, de még ellenkezni sem volt erőm. – Mikhail, a húgát maga után küldjük a Mungóba.– Nem reagáltam csak lehunytam a szememet és hagytam, hogy elszállítsanak.


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Yoana Bertov - 2021. 11. 23. - 19:52:57
 
London, 2002. szeptember

(https://i.pinimg.com/564x/a8/8a/0e/a88a0ebd50780f49c666c71b2781ed8b.jpg)

I was dreaming of bigger things and
Wanna leave my own life behind

Nem értette, vagy nem akarta érteni. Vagy egyszerűen egy lelketlen szörnyeteggé vált. Nem tudtam másra gondolni. Hiszen én is sajnáltam őt, még akkor is, ha nem tudtam jóvá tenni azt, ami gyerekkorunkban történt vele. De nem nekem kellett azért bocsánatot kérnem. Apánk bűne volt, nem az enyém.
És mégis, hogy gondolhatta, hogy kislányként megmentem őt? Amikor meg már lett volna lehetőségem, akkor nem kért a segítségünkből. Mindig is undok volt velünk. Mindig többnek gondolta magát nálunk...
Mérges voltam Mikhailra, hogy szemernyi jóság sem szorult belé. Bennem mégis ott dünnyögött a kisangyal: De mégis csak a testvéred. Egy vérből valók vagytok. Ő a te családod már.
Ezért nem tudtam csak úgy elengedni a dolgot. Nem akartam elengedni. Bíztam benne, hogy Mik még újra boldog lehet, és el tudja egyszer engedni a démonait.
Ezért adtam oda neki a kenőcsöt, bár az agyam ellene volt. Hátha belátja, hogy én jót akarok neki, hogy nem akarom a régi sérelmeire emlékeztetni. Hogy szeretnék egy fenntartható kapcsolatot kialakítani vele.
Ezen járt az eszem, ahogy a páholy felé tartottam. Látnom kellett, hogy elfogadja-e az ajándékomat. Használja-e a kenőcsöt, ami egy kis enyhülést adna a lábának.
Sosem került ki, hogy miként döntött: az egyik mindenes lány jelent meg a páholyban, halálra vált arccal. Tudtam, hogy valami történt.
A nézőtéren mindenki izgatottan várta az előadást, nem látszott pánik. Tehát csakis a kulisszák mögött történhetett valami. Ahogy a lány rám nézett, rögtön tudtam, hogy Mikhaillal történt az a valami.
-Yoana! - nézett rám a nő. - Mikhailt a Szent Mungóba kellett szállítani. Rosszul lett az előadás előtt.
Összeszorult a gyomrom. Miattam történt, miattam maradt le a mai darabról. Miattam készült ki, és bármi történt vele, miattam került kórházba.
Felpattantam és nagyon rövid idő alatt próbáltam elég sok információhoz jutni:
-Hogyan jutok a kórházba? Mi történt vele? Mr. Sokolov tud arról, ami történt?
A nő barátságos együttérzéssel érintette meg a vállam.
-Van egy kandalló, ami a Hop-hálózatra van kötve. Az a leggyorsabb út most az ispotályba. Annyit kell mondanod, Szent Mungó, és a kórházba érsz.
Elindultam a kísérőmmel, aki közben elmondta, mi is történt Mikkel. Idegösszeomlás, vagy valami hasonlóféle. Tehát tényleg miattam történt. Könnyek szöktek a szemembe, gyorsan kitöröltem őket, és próbáltam erős maradni. Azt is megtudtam, hogy értesítették Sokolovot, valószínűleg ő is ott lesz a kórházban.
Nem kellett kétszer mondani, hogyan is jutok oda. Beléptem a tűzbe, kimondtam úticélom nevét és már ott is voltam az előcsarnokba.
-Mikhail Bertov húga vagyok. - léptem a recepcióhoz. - Kérem, mondja meg, hol találom.
-A művész úr nem fogad látogatókat.
-A húga vagyok! - kiáltottam rá. És akkor jött Eduard, és mentette meg a recepcióst a karmaim közül. Ha nem jött volna meg, akkor tuti megtéptem volna a nőt. Eduard elmondta, hogy ő kérte, ne zavarják Miket, de természetesen én bemehettem hozzá. Lerogytam a széke mellé, és vártam, hogy felébredjen - valószínűleg valami erős nyugtató főzettel üthették ki.


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Mikhail Bertov - 2021. 11. 28. - 14:30:51
m o s t  p a i n f u l  s t o r y  t o  t e l l
20020930
(https://i.pinimg.com/564x/2f/c3/00/2fc300b170a9171d869a97dd24bd17cf.jpg)
to: Yoana

o u t f i t (https://i.pinimg.com/564x/62/f6/2f/62f62f3f2a6d3d06aea420ee64648f9a.jpg)

Hosszú percekig csak azt láttam, ahogy forog körülöttem a szoba. Nem ez volt az első, hogy a Mungóba kerültem… de az első, hogy Sokolov illata töltötte meg a helyet. Talán itt járt korábban, mintha hallottam volna a hangját is. Nem tudtam biztosan, mert a szemeim gyorsan lecsukódtak és nem maradt más csak a sötétség. Most nem gyötörtek álmok, nem piszkálta az idegeimet az ég világon semmi sem. Csak én voltam és a béke, ami átjárt… mintha csak nem is létezett volna a világ… az én világom, amiben nem volt más csak fájdalom és kegyetlenség… és Sokolov. Hirtelen olyan hiány hasított belém, hogy összerezzent az egész testem, kipattant a szemem.
Hatalmas fehérséget láttam. Lebegő lámpásokat, amiknek a fénye megvilágított a teret. Egy szobában voltam. Abban a szobában, ami korábban úgy forgott körülöttem. Még éreztem Eduard fűszeres, hűvös illatát, amibe bele tudtam volna bújni és talán bele is kellett volna, hiszen nem volt már ott mellettem. Tudtam, hogy akkor beszélne. Oroszul súgta volna oda „Lisichka, mit műveltél magaddal?” és az ujjait a tincseim közé fúrta volna… mintha csak egy álomkép volna.
– Ed…  – dünnyögtem, hiába tudtam, hogy nincs ott. Szükségem lett volna rá most. Kellett volna, hogy érezzem az érintését vagy csak álljam a fagyos, orosz tekintetét.
Szép lassan fordítottam oldalra a fejem. Még éreztem, hogy az ajkaim mennyire ki vannak száradva… mennyire nehezen nyílnak szét és adják ki azt a kis „hümm” hangot, éppen azzal egy időbe, ahogy megpillantottam a húgom ismerős, szőkésbarna tincseit… amik legalább annyira az övék voltak, mint az enyémek a fekete festék alatt. Ez a család. Ez. A hasonló emberek, akik ott vannak egymás mellett a bajban. És ő ott volt. A szemére hányhattam volna, mi tartott több, mint egy évtizedig, ahogy ő is az enyémre vetette.
– Miért ülsz ott…  – nem sikerült végig mondanom a kérdést. Nem sikerült gúnyolódnom, mert még mindig lelassított valami, ami bennem dolgozott. Nem voltam soha beteg igazán. A lábamba nyilalló fájdalom nem is volt olyan valóságos, mint az, ami belülről emésztett fel és szép lassan kifacsart.
– Nem kell itt lenned.  – Nyögtem ki aztán gúny nélkül. Egyszerű szavakat használtam és bolgárul beszéltem, hogy csak ő értse. Nem volt persze rajtunk kívül senki más a szobában, mégis ezt éreztem bensőségesebbnek. Ezt a nyelvet senki sem értette rajtunk kívül, még Sokolov sem igazán, talán csak azt a részét, ami annyira hasonlított az oroszra.
– Semmivel sem tartozol nekem. – Folytattam aztán és nyeltem egyet. Visszatettem a fejem a párnára és csak bámultam fölfelé. Talán mást kellett volna mondanom. De nem voltam jó a beszélgetésekbe. Nem tudtam mit kéne kérdeznem… vagy csak hallgassak-e hátha akkor magától megszólal vagy úgy dönt, tovább áll.



Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Yoana Bertov - 2021. 12. 01. - 20:41:09
 
London, 2002. szeptember

(https://i.pinimg.com/564x/a8/8a/0e/a88a0ebd50780f49c666c71b2781ed8b.jpg)

I was dreaming of bigger things and
Wanna leave my own life behind

Aggódtam Mikhailért. Aggódtam magamért. Aggódtam a kisbabámért. Miért kell ennek így történnie? Miért nem lehet egyszerű az életünk? Ilyen gondolatok cikáztak a fejemben, amíg arra vártam, hogy Mik felébredjen. Elég jól kiütötték, valószínűleg valami durva nyugtató bájitalt kapott.
Egy ideig mozdulatlanul feküdt, majd elkezdett mozgolódni, és motyogni magában. Először meg akartam fogni a kezét, hogy megnyugodjon, hogy tudja, van mellette valaki, de aztán megállítottam a mozdulatomat, és inkább visszakoztam. Nem jött volna ki jól, és Mik sem értékelte volna igazán.
Aztán kinyitotta a szemét, kereste a helyét, kereste Mr. Sokolovot, de nagy csalódottságára csak engem talált. Láttam rajta, hogy szomorú, hogy nincs itt az igazgató, nekem pedig egyáltalán nem örült.
- Nem kell itt lenned. Semmivel sem tartozol nekem. - mondta - meglepetésemre bolgárul. Nem értettem, miért mondja ezt. Nem a tartozásomat akartam leróni felé. Nyilván nincs is mit. Egyszerűen azért voltam itt, mert valakinek mellette volna a helye, és ki más lett volna, mint a családja, a húga. Ugyanakkor egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből az önös érdeket: család kell a kislányomnak.
Inkább úgy tettem, mint aki meg sem hallja, amit mondott neki, és felé nyújtottam egy pohár vizet.
-Igyál egy kicsit. - Tudtam, hallottam, hogy kiszáradt a szája. Egy ilyen kiütős bájital után pedig főleg. Sajnáltam, hogy idáig jutott, de azért bíztam benne, hogy az én bejelentésem inkább csak hab volt a tortán, mint a tényleges kiváltó oka az idegfáradtságának.
-Keressek egy orvost? Vagy szeretnél még egy kis nyugalmat? - kérdeztem óvatosan. Valószínűleg ilyen állapotában még harapósabb, mint lenni szokott.
Egyszerűen nem tudtam, hogyan kezeljem a kiakadásait. Nem tudtam jót tenni neki. Próbáltam úgy közlekedni a színházba, hogy ne nagyon találkozzunk, próbáltam kerülni őt, mégis össze-össze futottunk. Akkor ő levegőnek nézett, de mégsem mehetek el köszönés nélkül a bátyám mellett. És nem lett volna neki is jobb, ha van valaki, akiben feltétlenül megbízhat? Nem értettem, miért nem próbál legalább egy kicsit közeledni felém. Miért gondolta, hogy az ő fájdalmánál nem lehet nagyobb a világon?


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Mikhail Bertov - 2021. 12. 09. - 19:36:05
m o s t  p a i n f u l  s t o r y  t o  t e l l
20020930
(https://i.pinimg.com/564x/2f/c3/00/2fc300b170a9171d869a97dd24bd17cf.jpg)
to: Yoana

o u t f i t (https://i.pinimg.com/564x/62/f6/2f/62f62f3f2a6d3d06aea420ee64648f9a.jpg)

Éreztem, ahogy az ajkaim húzódnak a kiszáradtságtól. Csak arra vártam, hogy Sokolov besétáljon a szobámba és megfogja a kezemet. Szükségem volt rá, ehelyett Yoana ücsörögött mellettem és a korábbi szavai ott csengtek a fülembe. Talán nem kellett volna jelentőséget tulajdonítanom neki. Sosem érdekeltek mások, ebben pedig különösen kiemelkedő volt a saját családom minden tagja… ők a múlt voltak. Az a valami, amit egy dobozba zárva feltettem a legfelső polcra a pulcsik mögé, hogy még csak ne is lássam. Most viszont lerántottam azt a dobozt és egy csomó roncs hullott ki belőle és menthetetlenül tört össze még jobban.
– Igyál egy kicsit. – mondta Yoana. Épp csak annyi erőm volt, hogy megérintsem a poharat és megdöntsem, de neki kellett tartania, hogy tudjak kortyolni a vízből… tudtam, hogy sokkal jobban esne most egy nagy korty whisky vagy valami rövidebb otthonról. Szükségem lett volna, hogy valami melegség átjárjon és ez az egész helyzet tűnjön inkább viccesnek, mint ilyen mocskosul szánalmasnak. Mégis ki akad ki ennyire.
– Elég…  – sóhajtottam és visszahajtottam a fejemet a puha párnára.
Megvártam, hogy mit mond még. Fáradt voltam, minden porcikám mocskosul kimerült volt, mintha csak ezer kilométert futottam volna. A testem ernyedten feküdt a cseppet sem kényelmes ágyon és közben nem vágytam máshova, csak is haza.
– Keressek egy orvost? Vagy szeretnél még egy kis nyugalmat? – kérdezte.
Sóhajtottam egyet megint. Semmi erőm nem volt beszélni, de tudtam, hogy valamit akar… valamit hallani akar valami magyarázatként, hogy mégis mi történt és mi folyik velem… képtelen lett volna megérteni. Ő csak azt látta ebben az egészen, hogy minden áron le akarom rázni. Egy részem csak fájdalommal tudott tekinteni rá, egy másik pedig szégyellte azt, akivé tettem magam azért, hogy kiszakadjak otthonról. Gőgös voltam, örök elégedett saját magammal, legalábbis kívülről. Belülről viszont csak az undort éreztem. A testemet gusztustalan kihasználták.
– Semmi bajom. Csak rosszul lettem. – Közöltem, mintha legalábbis ez érdekelhette volna. – Yoana. Fogalmam sincs, mit vársz tőlem, de én nem tudok családot adni a gyerekednek…  – nagyon halkan beszéltem. Hiába próbáltam erősnek tűnni nem ment. Lehunytam a szemem inkább, a tenyerem a homlokomra fektettem és végig simítottam vele az arcomat.
– Tudom, hogy azt hiszed még mindig a bátyád vagyok. Biológiai értelemben talán… de én megváltoztam. Sosem leszek az a fiú, akivel Moszkvában bámultad a kirakadtokat… érted?  – Nyeltem egyet és felültem, hogy úgy nézzek rá. Próbáltam nem küzdeni a rosszullét ellen és csak átadni magam ennek. Látnia kellett talán, hogy sebezhető vagyok, hogy nem egy elbaszott pénzeszsák vagyok, akinek az egyetlen célja, hogy őt mentsem meg. – Ahhoz, hogy itt legyek, nem itt ebben az ágyban, hanem társadalmilag ott ahol, rossz dolgokat tettem, gusztustalanokat. Ezt akarod a gyereked életébe? Ezt a mocskot?  – Kérdeztem és magamra mutattam. Nem kellett volna kifakadnom, most mégis úgy éreztem Yoanának látnia kellett. Az igazi arcomat kellett, hogy felismerje… mert Mikhail Bertov már régen meghalt. Nem volt többé. Ez az új valami más volt, valami összetört madárka, aki szép lassan mindenki rettegett démonává nőtte ki magát.



Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Yoana Bertov - 2021. 12. 12. - 20:09:27
 
London, 2002. szeptember

(https://i.pinimg.com/564x/a8/8a/0e/a88a0ebd50780f49c666c71b2781ed8b.jpg)

I was dreaming of bigger things and
Wanna leave my own life behind

Amikor ilyen helyzetben vagyok, mindig eszembe jut, hogy alakulhatott volna másképp is az életem. Dolgozhatnék most egy bolgár ispotályban, talán még egy rendes gyógyítót is találtam volna, aki igazán szeret. Emberekkel foglalkozhattam volna, azzal, ami igazán érdekelt volna.
Helyette itt vagyok: elmenekültem az otthonomból, amit én próbáltam csak otthonná tenni. Egy olyan gyereket várok, akit rajtam kívül senki nem akart. És napról napra próbálok megélni, még akkor is, ha van állandó munkám, de azért mégsem keresek olyan sokat, hogy gondtalanul élhessek. Azért egy szoba bérlése Londonban, az Abszol úton nem olcsó.
Talán keresnem kellene egy másik lakást? De hogyan kezdhetnék neki? Még a nyelvtudásomban sem vagyok biztos, pedig elég sokat fejlődött az elmúlt hónapokban. Azért ilyenkor igazán jól jönne Mikhail segítsége. Ő biztos ismer valakit, aki ismer valakit... De miért kérne szívességet miattam? Hiszen látni sem akar.
Én mégis itt vagyok mellette. De vajon miért? Talán azért, mert bízom benne, hogy visszakaphatom a régi bátyámat. Aki mindig is undok volt, és elutasító, de még ismerte a családi összetartás fontosságát.
Nem sokat tudtam ezen rágódni, mert Mikhail lassan ébredezni kezdett. Megitattam, aztán vártam, hogy mondjon valamit.
– Yoana. Fogalmam sincs, mit vársz tőlem, de én nem tudok családot adni a gyerekednek… -kezdte. Láttam rajta, hogy elege volt, hogy fáradt volt, mégsem tudtam neki segíteni. Mert úgysem fogadta volna el tőlem.
- Én csak... - próbálkoztam. - Csak annyit ígérj meg, hogy nem hagyod magára, ha velem valami történik! Nem engedheted vissza az apjához! Vagy apánkhoz!
Még belegondolni is szörnyű volt, hogy a kislányom abba a mocsokba kerül vissza. Ki tudja, mit tettek volna vele, csak hogy kihasználják a gyengeségét? Beleborzongtam a gondolatba. Mikhail viszont gyorsan helyre tett:
– Tudom, hogy azt hiszed még mindig a bátyád vagyok. Biológiai értelemben talán… de én megváltoztam. Sosem leszek az a fiú, akivel Moszkvában bámultad a kirakadtokat… érted?
Értettem! Persze, hogy értettem, hiszen láttam is már. Mégis, ő volt az utolsó esélyem.
– Ahhoz, hogy itt legyek, nem itt ebben az ágyban, hanem társadalmilag ott ahol, rossz dolgokat tettem, gusztustalanokat. Ezt akarod a gyereked életébe? Ezt a mocskot?
Rettenetes dolgokat mondott magáról. Rossz volt hallgatni, hogy így látja magát. Nem tudtam pontosan, miket tett, valószínűleg tudni sem akartam, de muszáj volt valamit mondanom neki.
-Mik, tudom, hogy nem voltunk jó testvérek, de a családnak pont az a lényege, hogy mindig, minden körülmények között kiállnak egymásért. Igen, régen nem tudtam kiállni melletted vagy érted, de most már felnőtt vagyok, a magam ura. Látom, hogy neked is legalább annyira szükséged van segítségre, mint nekem.  A múltbéli hibáidért nem okolhatod örök életre magad. Előbb-utóbb meg kell bocsátanod magadnak is. Szeretnék segíteni neked ebben. Szeretném én is jóvá tenni azt, amit nem tettem meg korábban.
Nem tudom, miért mondtam ezt a mini beszédet, de próbáltam megértetni Mikhaillal, hogy akármi is történt a múltban, nekem nem számít. Szinte bármit megtettem volna, hogy legalább egy kicsit közelebb kerüljünk egymáshoz. Tudtam, hogy azt szeretné, hogy tűnjek el, de ezt a kisbabám miatt nem tehettem meg. Bármit, de elmenni, nem mehettem.
Ez egy patthelyzet volt, de előbb-utóbb lépnünk kellett valamerre. Sóhajtva felálltam, és szomorúan néztem Mikhailra.
- Pihend ki magad, maradj itt éjszakára. Itt senki nem fog zaklatni. Ha pedig kell valami, akkor kérlek, szólj. Nem akarom, hogy még egyszer itt köss ki.
Elindultam az ajtó felé. Én is elfáradtam, hosszú nap volt, és másnap várt rám a munka. Egyszerűen nem volt már erőm tovább vitatkozni Mikhaillal. Még visszapillantottam rá, szomorú voltam, de többet most nem tudtam tenni az ügy érdekében. Reméltem, előbb-utóbb a bátyám enyhülni fog irányomban.


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Mikhail Bertov - 2021. 12. 19. - 14:18:10
m o s t  p a i n f u l  s t o r y  t o  t e l l
20020930
(https://i.pinimg.com/564x/2f/c3/00/2fc300b170a9171d869a97dd24bd17cf.jpg)
to: Yoana

o u t f i t (https://i.pinimg.com/564x/62/f6/2f/62f62f3f2a6d3d06aea420ee64648f9a.jpg)

Furcsa, bánatos hangulat uralkodott közöttünk. Éppen olyan, amihez szoktam az otthoniaktól. Valahogy Yoanán is megült az a fájdalom, ami annyira jellemezte az egész társaságot. Őt is megviselte a gyerekkorunk, még ha nem is élte meg olyan drasztikusan, mint én. A pénztelenség, az erőszak, a szüleink állandó befolyása mindannyiunkat összeasztalt, mint valami élettelen dolgot.
– Én csak... – kezdte. Túl kemény voltam vele, azonnal az arcába vágtam, hogy nem tudok családban gondolkodni, hogy nem tudok adni a gyerekének semmit. Pénzt talán, de érzelmileg nem menne. Más lettem, megváltoztam, sosem leszek annak a családnak a része. Olyan voltam, mint egy mugli gép, amit átprogramoztak és a múlt nem tűnik másnak, mint apró álomnak. – Csak annyit ígérj meg, hogy nem hagyod magára, ha velem valami történik! Nem engedheted vissza az apjához! Vagy apánkhoz!
Nyeltem egyet.
Nem akartam ígérni. Nem azért, mert nem mertem, hanem mert ismertem magamat. Az önzőségem mindenek felett állt… de most a testem megtört, a lelkem fájt és mély sebek tátongtak rajta, min át-áttetszett az a sok régi dolog, amit ott életem át, ahol együtt nőttünk fel. Na meg persze ott volt a jelenem, az a sok mocsok, ami nyomott hagyott a bőrömön, a testéreszeim, amik azzá tettek, aki vagyok. Eladtak, mint valami tárgyat.
– Mik, tudom, hogy nem voltunk jó testvérek, de a családnak pont az a lényege, hogy mindig, minden körülmények között kiállnak egymásért. Igen, régen nem tudtam kiállni melletted vagy érted, de most már felnőtt vagyok, a magam ura. Látom, hogy neked is legalább annyira szükséged van segítségre, mint nekem.  A múltbéli hibáidért nem okolhatod örök életre magad. Előbb-utóbb meg kell bocsátanod magadnak is. Szeretnék segíteni neked ebben. Szeretném én is jóvá tenni azt, amit nem tettem meg korábban.
Éreztem, hogy kiszárad a torkom. Yoana nem értett meg, de túl gyenge voltam, hogy vitatkozzak. Azt sem akartam, hogy ilyennek lásson. Ezért nem mondtam semmit. Végig néztem ahogy feláll és búcsúzóra fogja: –  Pihend ki magad, maradj itt éjszakára. Itt senki nem fog zaklatni. Ha pedig kell valami, akkor kérlek, szólj. Nem akarom, hogy még egyszer itt köss ki.
Csak akkor nyújtottam ki a kezem, mikor elfordult. Megérintettem az ujjait, amennyire az erőm engedte meg is szorítottam őket. Nem voltam soha a szavak ember, ha nem követelőzni vagy parancsolgatni kellett.
– Ha jobban leszek, megbeszéljük… – suttogtam. Hagytam, hogy az ujjaim lecsúszanak az övéről, vissza az ágyra. Aztán lehunytam a szememet. Így hallgattam végig, ahogy elment. A szívem még kalapált egy kicsit, fájdalmasan, hangosan… aztán egyszer csak megéreztem a főnök illatát. Az ajkai puhán simultak a homlokomra, éreztetve, hogy nem vagyok egyedül. Ez pedig elég volt ahhoz, hogy minden a helyére billenjen. Mellette nyugodt voltam, kiegyensúlyozott… igazán Mikhail Bertov. Az, akinek mindig is lennem kellett volna.
– Lisichka… mit műveltél magaddal… – suttogta oroszul, én pedig csak felé fordultam, hogy elmerüljek a szép kék szemekben. Mert ez volt a biztonság igazán.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Eduard Sokolov - 2023. 06. 24. - 18:05:38
MIkhail Bertov & Eduard Sokolov
(https://i.pinimg.com/564x/70/a4/ed/70a4ed2f64f78c9390f5577e816df01a.jpg)
роза

MMIV VI   XX

zene:  Tchaikovsky - Swan Lake (https://www.youtube.com/watch?v=9cNQFB0TDfY) ||  outfit: boss (https://i.pinimg.com/564x/c0/24/60/c02460bd0712b15eaf6c032547b91d70.jpg)

Sokolov aztán igazán büszke ember lehetett az elmúlt időszakban. Szinte teljesen felépült a színháza, és az élet majdhogynem visszatért a rendes kerékvágásba. Örült, hogy nem kellett kirúgnia a táncosait, és életképes tudott maradni a hely a tűzvész okozta károk után is. Remek építészek segítettek a helyreállításban. Igen, minden szinte majdnem ugyan olyan volt, mégis mindenki tudta, hogy a tűz sok pótolhatatlan dolgot elemésztett. Nem csak tárgyakat, festményeket, hanem emléket is. Azon a napon úgy érezte, a saját emlékei, a közös, csodás emlékeit is elégették a lángok. Ám érzeglős nem volt, szánakozgatóként nem engedhette meg magának ezt a fajta luxust. Ő mutatott példát a többiek előtt, hogy van újrakezdés. És volt is. Nem is akármilyen.
Nagy előadással akarta hát megünnepelni, hogy teljesen helyreállt a színház, így a Hattyúk tavát tűzette ki a főműsorra, ami a legszebb és legnagyobb teremben került megrendezésre. És nem akármilyen táncosokkal, Irina Tretyakov volt Odett, a herceg pedig maga Mikhail Bertov. Két csodás név, melynek hallatán mindenki aki csak kicsit is értett a tánchoz, a baletthez, el akart jönni rá. Különleges volt a színház, hiszen maga az orosz balett is csodálatos volt. Sokolov irányítása alatt pedig ez csak még nevesebb lett az évek múlásával. Tehetséges fiatalok is szerepeltek az előadáson, mint a fiatal Alec Fleming na meg Aeith Baldron is. Sokolov viszont csak és kizárólag egyetlen egy csillagért rajongott, habár a tehetséget elismerte és imádta felfedezni,  az újakat támogatni. Az első előadás már lement, de a nagy érdeklődés miatt még egy ideig a műsoron volt.
Ő bizony Mikhail Bertovra figyelt, de nem csak rajongó szeretettel, hanem bizony aggodalommal is. Az utóbbi időben egyre nehezebben vette a lépéseket, és Sokolov nagyon is tudta, hogy ez mit jelentett. Voltak sérülések, amik az idő múlásával nem gyógyultak, és a táncosoknál a lábsérülések egy karrier végét is jelenthették.
Mondta neki, bizony sokszor, hogy ha nem hagyja időben abba, akkor bizony rossz vége lesz, vagy pedig kikényszeríti belőle, hogy levegye a táncosok közzül. Ezt pedig egyáltalán nem akarta megtenni, de lassan úgy érezte muszáj lesz. Mikhail kimerült volt, de a Merlinnek sem akarta átengedni a főszerepet Flemingnek még a mai előadás alatt sem.
Sokolov megállt Mikhail mellett, mielőtt még a színfalak mögött elválhattak volna. Jobb szeretett mostanában itt lenni, figyelni az újakat és persze Mikhailt.
- Lisichka - nézett rá a kék szemeivel, amikben aggodalom tükröződött. Nem volt bőbeszédű ember, de szavak nélkül is tökéletesen megértették egymást. - Várni fogok rád - mondta és amíg mindenki magával volt elfoglalva egy rövid, de annál szenvedélyesebb csókot adott neki, mielőtt még felcsendült volna a mestrei zene, és Sokolov egy kicsit megint otthon érezte magát.


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Mikhail Bertov - 2023. 06. 25. - 11:54:33
p a i n f u l
20040620
(https://i.pinimg.com/564x/5b/8b/b0/5b8bb0202e16544a3141df8ba9795afd.jpg)
to: Ed

o u t f i t (https://i.pinimg.com/564x/35/f9/ff/35f9ff4df9c36e6239451b34c138c6ef.jpg)

Megpróbáltam erős maradni. A köhögés már abba maradt, de még mindig éreztem a szorító, fullasztó érzést a mellkasomban. Nem mutattam persze ki Ednek, így is éppen elég lesajnálóan nézett rám, minden próba után. Talán túl is hajtottam magam, hogy menjenek a mozdulatok. De nem panaszkodtam, mert én sosem tettem. Összeszorítottam a fogaimat és ha fájt is, csináltam, mert csinálni kellett.
- Mr. Bertov biztosan bírni fogja? - kérdezte az öltözőben Polina. Ő volt a legújabb asszisztens, akit Sokolov felvett mellém. Nyilván nem azért, hogy az időpontjaimat egyeztessem vele, mert most is ott volt és anyáskodott felettem, mintha muszáj lenne. Csak jelentést tett rólam az igazi főnökének, Ednek. - Még megkérhetünk mást, hogy ugorjon be a herceg szerepére.
- Kussolj már...  - mordultam rá. Még egy utolsó simítást végeztem a sminkemen, aztán felpattantam és akármennyire is fájt a lábam, megindultam a színpad felé vezető kis szakaszra, ahol a többiek és már Ed is ott voltak. Még két nagy kortyot magamhoz vettem a vízből, ahogy megálltam oldalt, hogy megnézzem magamnak a színpadot. Nagyobb lett, mint az újjáépítés előtt, a díszlet még profibb, még tökéletesebben illet egy oroszt balett-társulathoz. Otthon éreztem magam. A fájdalom a lábamban másodlagossá vált.
Ed illatát azonnal megéreztem, ahogy megállt mellettem. Nyeltem egyet, nem akartam újra belemenni azokba a meddő vitákba.
- Lisichka - szólalt meg. Tudtam mire gondol. Legyek óvatos, sőt inkább fel se lépjek ma este. Majdnem biztos voltam benne, hogy valahol rejteget egy pótlékot hercegnek öltözve, aki azonnal beugorhatna. - Várni fogok rád - mondta aztán. Odahúzott magához, a csók, amit adott aggodalom és szeretettel volt telve. Tudtam én, hogy csak azért aggódik, mert szeret... talán ő az egyetlen, aki valaha képes volt rá ennyire őszintén.
- Nem lesz semmi baj... - sóhajtottam és a szemeibe néztem. - A kisujjamban van már ez a darab. - Tettem hozzá és végig simítottam az arcán. Csak ezután léptem el tőle, ahogy csendült a zene és egy-két ütem után már vonulhattam is be. Minden mozdulat fájdalmas volt, mégis könnyű és légies. Az arcomra nem engedtem, hogy kiüljön a kínjaim nyoma. Éreztem a ritmust, fejben számoltam... és bár a kínok percről percre rosszabbak lettek, úgy éreztem, képes vagyok rá.
Aztán valahogy rosszul léptem, elestem. Soha nem estem el, még próbákon sem, ezért meglepetésként ért, mekkora erővel csattantam a a padlón. A lábam magam alá gyűrtem. Éreztem, ahogy belenyilall a fájdalom. A zene ugyan nem hallgatott el, de még így is hallottam, ahogy néhányan felnyögnek a nézőtéren. Még annyi lélekjelenlétem volt, hogy megpróbáljam felnyomni magam a földről, de amint a lábamra próbáltam a nehezedni, megint majdnem eldőltem. Még éppen sikerült az egyensúlyom visszanyerni, de kiegyenesedni a fájdalomtól nem tudtam. A szemeim is könnyesek lettek, de a függönyt legalább leeresztették.


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Eduard Sokolov - 2023. 06. 28. - 15:21:47
MIkhail Bertov & Eduard Sokolov
(https://i.pinimg.com/564x/70/a4/ed/70a4ed2f64f78c9390f5577e816df01a.jpg)
все кончено

MMIV VI   XX

zene:  Tchaikovsky - Swan Lake (https://www.youtube.com/watch?v=9cNQFB0TDfY) ||  outfit: boss (https://i.pinimg.com/564x/c0/24/60/c02460bd0712b15eaf6c032547b91d70.jpg)

Eduardnak mindene volt  aművészet és annak bármilyen formában való támogatása. Bizony, szinte ennek szentelte az életét. Talán vezeklésül, azért a sok rossz dologért, amit tett, talán mert egy olyan családban nőtt fel, ahol ez igazi értéknek számított. De minden erejével támogatta azokat, akikben tehetséget látott. Sokolovnak jó szeme volt, sosem csalódott saját magában. De minden áhitatos támogatásánál is fontosabb volt számára Mikhail. Úgy érezte lassan tényleg közeleg az idő, amikor kénytelen beavatkozni, de nem ő akart lenni az, aki kimondja, amit már mind a ketten régóta sejtettek.
Csak figyelte távolról, ahogy Mikhail mellett sürgölődött az új asszisztense, aki meglehetősen jól viselte a férje szeszélyes viselkedéseit. Csak ezután vonult oda hozzá, hogy még váltosn vele pár szót, és üzenjen a tekintetével neki. Szerette Mikhailt és nem bírta volna elvisleni azt, hogy azért szenved súlyosabb sérüléseket, mert nem vigyázott rá eléggé.
- Nem lesz semmi baj... A kisujjamban van már ez a darab.  - A válasza nem nyugtatta meg. A sorsot nem érdekelte, hogy mi van az ember kisujjában, sem a sérüléseket. Egyszer vége volt, ahogy mindennek, és Skolov úőgy érezte Mikhail már a határokon túl volt. Mégsem tette szóvá aggályait, hiszen nem egyszer veszekedtek erről. Csak felsóhajtott miközben lehunyt szemmel élvezte Mikhail simítását az arcán.
Ahogy elkezdődött a darab Eduard Sokolov egy tapodtat sem mozdult a szívfalak mögül, úgy ácsorgott ott, mint egy bástya. Észrevette, hogy Mikhail mozdulatai fájdalmasak voltak, ismerte a mozgását annyira, hogy lássa ezeket az apró jeleket, amiket senki más se vett észre.
Aztán meghallotta az esés hangját.
Szinte azonnal leereszkedett a mágikus függöny, ahogy Mikhail a lábát maga alá húzta, majd próbált felállni. Sokolov először futott oda hozzá, míg a többiek ijedten és rémülten ácsorogtak a színpad függönye mögött, odakint pedig izgatott és rémült sugdolózások szűrődtek be. Nem sok mindennel foglalkozott Mr. Sokolov, odaért hozzá, hogy ne dőljön el, és szó nélkül a karjába kapta őt. Nem mondott semmit, csak megindult kifelé csendben a színpad mögül, de akik ismerték, tudták, hogy most mérges. Nem Mikhailra, de mérges volt saját magára, hogy ezt nem akadályozta meg, mert sosem esett el, ahhoz túl tehetséges volt és profi.
Egyenesen a kis, kialakított gyengélkedőre vitte, ahol egy medimágus máris tenni kezdte a dolgát. Nem szólalt meg addig míg a medimágus el nem látta Mikhail sérülését, majd miután távozott, csak hosszú csend után szólalt meg.
- Most elég volt. Befejeztük, többet nem engedem, hogy fellépj - mondta szigorú hangján, és egyenesen Mikhail szemébe nézett.


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Mikhail Bertov - 2023. 06. 30. - 10:45:56
p a i n f u l
20040620
(https://i.pinimg.com/564x/5b/8b/b0/5b8bb0202e16544a3141df8ba9795afd.jpg)
to: Ed

o u t f i t (https://i.pinimg.com/564x/35/f9/ff/35f9ff4df9c36e6239451b34c138c6ef.jpg)

A függöny leereszkedett, én pedig egy sóhaj kíséretében próbáltam el megindulni a színpadról le. Egy korty víz, egy megfelelő főzet elég lehetett, hogy folytassam, akár újra kezdjem. Nem érdekel a közönség suttogása. Nem sérültem meg annyira. Végig tudtam volna csinálni, de Sokolov persze öles léptekkel indult meg felém, majd szó szerint felkapott.
- Jól vagyok...  - magyaráztam oroszul. Ha más előnye nem volt, legalább a nézőtéren nem sokan értették a táncosok nagy része ugyanis orosz volt. De Edet semmilyen nyelven nem érdekelt semmit, pedig még a mellkasát is megcsapkodtam. Csak ment tovább előre, töretlenül és máris a gyengélkedőbe tett le a székre. A lábamat éppen csak becsomagolta a medimágus egy jeges törölközőbe, mielőtt elment bájitalért. Nyilván sejtette, hogy mindjárt ordítani fogok valakivel és nem ő akart az áldozat lenni.
- Most elég volt. Befejeztük, többet nem engedem, hogy fellépj - szólalt meg Sokolov. Most nem olyan volt, mint otthon, amikor a férjem volt, hanem olyan, mint a főnököm. Utáltam ezt. Utáltam, ha megmondta, mit tegyek, mit csináljak. Tudtam, mit bír a testem.
- Fájdalomcsillapítóval simán végig csinálom. Csak bízz bennem egy kicsit! - Erősködtem, de tudtam, hogy meggyőzhetetlen volt. Elég volt elkapnom ehhez a felismeréshez azt, ahogyan végig mért rajtam. Tudta nagyon jól, hogy ez az életem, hogy nincs másom csak ő meg a tánc. - Kérlek, Ed. Csak egy botlás volt. Az csoda, hogy tizenkét év alatt egyszer sem estem el! Más táncosok is szoktak hibázni! - Próbálkoztam egyelőre vita nélkül. Felhúztam a lábam, megigazítottam rajta a jeges kötést. Meglepően megnyugtatta a fájdalmas részt.
- Tudok táncolni, nézd meg!  - kezdtem és fel akartam állni az ágyról. Minden erőmet bevetettem, hogyha talpra érkeztem, hogy ne is rezdüljön az arcom a kínoktól.


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Eduard Sokolov - 2023. 07. 01. - 10:53:41
MIkhail Bertov & Eduard Sokolov
(https://i.pinimg.com/564x/70/a4/ed/70a4ed2f64f78c9390f5577e816df01a.jpg)
все кончено

MMIV VI   XX

zene:  Tchaikovsky - Swan Lake (https://www.youtube.com/watch?v=9cNQFB0TDfY) ||  outfit: boss (https://i.pinimg.com/564x/c0/24/60/c02460bd0712b15eaf6c032547b91d70.jpg)

Sokolov tudta, hogy ez volt az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban, ami egyre csak telt. Ő látta, már hónapok óta, hogy ez katasztrófához fog vezetni, ő érezte, hogy lassan véget kell ennek vetnie, vagy talán örökre lesántulhat Mikhail. Ez a gondolat elriasztotta, mert tudta, hogy már így is eleget szenvedett a férje. Ahogyan azt is, hogy túl büszke és makacs volt ahhoz, hogy abbahagyja, amikor elég. És most volt elég. Eldöntötte, hogy soha nem viszi fel a színpadra, a közönségnek sem szabadna így emlékeznie róla, hogy Mikahil Bertov, aki elesett az utolsó, össze előadásán. Méltósággal is abba lehetett hagyni, vagy pedig csúfos bukással. talán ez egy jel volt arra nézve, hogy a teste már nem bírja tovább. Tudta pontosan, hogy mindennek voltak határai, még egy olyan profi táncosnak is, mint amilyen Mikahil volt.
Imádta nézni a mozdulatait a színpadon, ez volt az ami miatt beleszeretett, a kecses, kifinomult mozgás, amire senki más nem volt képes, de Mikhail igen. Most pedig meg kellett védenie önmagától is.
- Jól vagyok...  - magyarázta neki a közös nyelvükön, de Sokolov nem engedte ki a kezei közül.
- Nem vagy jól. -  Felelte szigorúan, halkan. Csak elvitte a gyengélkedőre, hogy ott kivizsgálassák. Bár érezhető volt, hogy Mikahil perceken belül fel fog robbanni, és ehhez nem sok kedve volt a ház medimágusának sem, pedig ő aztán mindenhez hozzászokott. A táncosok mindegyike hisztérikus és büszke természetű volt, akik lábak nélkül is képesek lettek volna táncolni. De persze az ideges Mikahil mindenkin túltett, ami általában szórakoztató volt Sokolovnak, de most nem. Mikhail sokszor bebizonyította, hogy nem tudta, mit bírt el a teste.
- Fájdalomcsillapítóval simán végig csinálom. Csak bízz bennem egy kicsit! - magyarázta, mire Sokolov megingatta a fejét.  - Kérlek, Ed. Csak egy botlás volt. Az csoda, hogy tizenkét év alatt egyszer sem estem el! Más táncosok is szoktak hibázni!
- Nem. Most már nem, ebből elég volt. Így van, nem estél el a tizenkét év alatt. És pont emiatt nem engedlek fel többet a színpadra. Ez nem egy hiba, Mikhail, amit ki lehet javítani. A tested ennyit bírt - mondta ki, mert nem tehetett mást. Ha el is hagyja, ha el is válik tőle, meg fogja állítani abban, hogy újra táncoljon. Látott sok táncost, látott sok bukást és felemelkedést. Látta ahogyan a szenvedést próbálták eltitkolni, de mégis mi végre? A legvégén még súlyosabbá váltak a sérülések, a testnek a határai végesek voltak. Ő pedig nem bírta volna nézni, hogy élete hátralévő részében Mikhail lábra se tud állni.
Ahogy felemelkedni próbált, Sokolov felpattant és gyengéd mozdulatokkal visszaültette. Kiabálni szeretett volna, de nem tette, csak szigorú, de aggódó pillantásokkal nézett rá.
- Nem, sajnálom. De többet nem táncolhatsz, nem engedem, hogy az én színpadomon kockáztasd az életedet.


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Mikhail Bertov - 2023. 07. 04. - 14:23:11
p a i n f u l
20040620
(https://i.pinimg.com/564x/5b/8b/b0/5b8bb0202e16544a3141df8ba9795afd.jpg)
to: Ed

o u t f i t (https://i.pinimg.com/564x/35/f9/ff/35f9ff4df9c36e6239451b34c138c6ef.jpg)

A lüktető fájdalom kicsit enyhült a jégtől. Éreztem, hogy képes lennék visszamenni a színpadra, újra táncolni, érezni a zenét... felkapni azt a kövér nőt, akiért Sokolov úgy oda van. Én még a nevét sem tudtam megjegyezni, az orosz táncosok mind egyformák. Nekem egyéniségem volt és stílusom, nem csak egy bájos porcelánszobor voltam közülük. Vissza akartam menni. Nagyon-nagyon vissza. Egy húszperces csúszással még mehetett volna a darab, a közönség egy élménnyel is gazdagodott legalább: láthatták Mikhail Bertovot elesni.
-  Nem. Most már nem, ebből elég volt. Így van, nem estél el a tizenkét év alatt. És pont emiatt nem engedlek fel többet a színpadra. Ez nem egy hiba, Mikhail, amit ki lehet javítani. A tested ennyit bírt - kötötte az ebet a karóhoz. Ed ezt nem értette, sosem táncolt, nem tudhatta, hogy a fájdalom az egésznek a része... mert ami egyszerre gyönyörű, az undorítóan fájdalmas is tud lenni. Meg akartam neki mutatni, hogy megy. Már nyomtam is fel magam az ágyról, hogy egy-két nehezebb mozdulatot mutassak neki. De nem engedte. Visszatartott és lenyomott az ágyra.
- Nem, sajnálom. De többet nem táncolhatsz, nem engedem, hogy az én színpadomon kockáztasd az életedet.
- Azzal kockáztatod az életemet, hogy elveszed, ami értelemet ad... karácsonykor csak pár évet kértem még. Megoldom. Keresek magamnak mást, felépítem... csak engedd meg, hogy úgy tegyem, ahogy nekem jó... kérlek...  - Fogtam meg a kezét, közelebb húztam magamhoz. Megöleltem, hogy érezze, mennyire akarom, mennyire szeretem. Ennél jobban mégis mi győzhetné meg? Ha nem enged táncolni tönkre fogok menni, elveszik minden, ami különlegessé tesz.
Aztán kicsit eltoltam, hogy a szemébe nézzek. Kicsit meg is csókoltam.
- Ed, ne akard, hogy könyörögjek.  - Suttogtam az ajkaira. Amúgy sem lettem volna rá képes, csak meg akartam fogni valahogy, de persze pont ekkora kellett a medimágusnak benyitnia. Eddig bírtam a szerepemet, de itt, most elszakadt az utolsó cérnaszál és csak üvölteni tudtam: - TAKARODJ KI!- Az ajtó persze azonnal becsapódott.


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Eduard Sokolov - 2023. 07. 06. - 13:42:50
MIkhail Bertov & Eduard Sokolov
(https://i.pinimg.com/564x/70/a4/ed/70a4ed2f64f78c9390f5577e816df01a.jpg)
все кончено

MMIV VI   XX

zene:  Tchaikovsky - Swan Lake (https://www.youtube.com/watch?v=9cNQFB0TDfY) ||  outfit: boss (https://i.pinimg.com/564x/c0/24/60/c02460bd0712b15eaf6c032547b91d70.jpg)

Mikhaiul esésének hangja még ott csengett a fülében, és minden egyes alkalommal ahogyan hallani vélte, még inkább megborzongott. Sose esett el, ezt mindenki tudta. Sosem rontott el egy mozdulatot sem, ezt is mindenki tudta. A mozgása kecses volt, légies, egyenesen irigylésre méltó. Messziről úgy tűnt minden mozdulata olyan könnyű, hogy bárki képes lenne utánozni. De ez nem volt igaz. Minden egyes mozdulatban ott volt a hosszú évnyi keserves gyakorlás, a szenvedés és a szenvedély is. Sokolov felismerte, hogy ez egy jel volt, egy intő jel arra, hogy most közbe kell avatkoznia. Nem cholmi röhejes indokkal, hogy a színház jövője miatt. Sokkal inkább Mikhail és a közös jövőjük miatt.
Eduard Sokolov eldöntötte, hogy mindegy, mit vált ki, mindegy milyen fájdalmas is lesz Mikhail számára, akkor sem hagyja többé, hogy táncoljon. És ha valamire azt mondta, hogy nem, akkor az nem maradt az idők végzetéig. Ritkén fordult ez elő, de akkor nem lehetett semmivel se meggyőzni.
Látta, hogy nem ment a testének a következő mozdulat sem, és visszanyomta a helyére Mikahilt. Nem szeretett ilyen kemény és lelketlen lenni. Arra emlékeztette ez, amikor halálfaló volt és embereket kellett ölnie.
- Azzal kockáztatod az életemet, hogy elveszed, ami értelemet ad... karácsonykor csak pár évet kértem még. Megoldom. Keresek magamnak mást, felépítem... csak engedd meg, hogy úgy tegyem, ahogy nekem jó... kérlek... - érvelt tovább Mikahil. Nyilván most így látta, de ezt az esést hosszútávon kellett néznie. Utálta, amikor egy művésznek be kellett fejeznie az élete hivatását. De itt a gyertya gyorsan elégett, sok esetben sokkal gyorsabban, mint kellett volna.
Mikahil magához ölelte, de az ölelésben is érezte szinte, hogy sajgott a teste. Ahogy azt is, hogy most akarja a vajszívét meghatni ezzel, ami sokszor ment is, mindig elérte amit akart, de most nem. Csak sóhajtott egyet a rövid csók után.
- Ed, ne akard, hogy könyörögjek. - mondta halkan, mire megingatta a fejét.
- Ne akard, hogy ennél is keményebb legyek veled, Mikhail - sóhajtotta és szinte ő is szenvedett ettől belül, de most nem lehetett lágyszívű. Mikahil érdekében nem engedhette ezt meg. A következő pillanatban Mikahil elordította magát a medimágusra aki ijedten el is menekült.
- Megértem, hogy dühös vagy, hogy neked ez fáj. De ami ma a színpadon történt meg fog megint történni, ezt te is tudod. Meg kell értened, hogy ez volt a határ, amit elbírt a tested.


Cím: Re: Londoni Orosz Mágikus Operaház
Írta: Mikhail Bertov - 2023. 07. 10. - 14:07:10
p a i n f u l
20040620
(https://i.pinimg.com/564x/5b/8b/b0/5b8bb0202e16544a3141df8ba9795afd.jpg)
to: Ed

o u t f i t (https://i.pinimg.com/564x/35/f9/ff/35f9ff4df9c36e6239451b34c138c6ef.jpg)

Csókok és simítások. Az egyetlen fegyverem volt Eddel szemben. A kapcsolatunkban ugyan egyelőnek tekintettem magamat, de itt a színházban ő nem csak a férjem volt, hanem a főnököm is. Nem volt elég szavakkal bizonyítanom neki, hogy kibírom, fájt már jobban... mert tényleg fájt. Például, amikor a Mungóban voltam és megpróbálták összerakni a lábaimat. Fekete mágiával törték el a csontjaimat, majdhogy nem lehetetlen volt meggyógyítani, de talpra álltam. Nem egy esés fog eltántorítani a céljaimtól. Ezt éppen Ednek tudnia kellett volna, hiszen ő is... egyszer azok közé a szörnyű emberek közé tartozott, akik nem tudtak megtörni. De én megbocsátottam neki, ő meg még csak egy kicsit sem próbált meg engedni nekem.
- Ne akard, hogy ennél is keményebb legyek veled, Mikhail - felelte, mikor elhúzódtam tőle és ismét egymás szemébe néztünk.
- Miért...? Mit fogsz tenni? Bezársz? Hagyjuk már Ed. Te is tudod, hogy egy esés nem a vég. - Próbáltam győzködni, még akkor is, ha megzavartak. Az az üvöltés arra éppen elég volt, hogy továbbra is kettesben maradhassunk a gyengélkedőben. Még odahaza sem volt egyszerű, nem hogy itt.
- Megértem, hogy dühös vagy, hogy neked ez fáj. De ami ma a színpadon történt meg fog megint történni, ezt te is tudod. Meg kell értened, hogy ez volt a határ, amit elbírt a tested. - Felelte aztán a tőle megszokott szigorral. Honnan tudta, mennyit bírt a testem? Azzal csak és kizárólag én voltam tisztában, hiszen az enyém volt és én irányítottam. Fájt mostanában sokszor, de közel sem annyira, hogy visszavonuljak, mint egy nyugdíjas. Egy nő talán elmehet gyereket szülni és azzal le van tudva a dolog, jó indok és senki sem kérdezné, miért nem táncol tovább. De nálam mi lesz? Nem tűnhettem el egyik napról a másikra.
- Tudom, mennyit bír a testem. - Jelentettem ki szigorúan most már én is. Bár a hangom megremegett, ahogy a kezem is, amint felemeltem. Hátrébb toltam magamtól. Nem volt szükségem az aggodalmára vagy a parancsolgatására.
- Ha én nem táncolok azon a színpadon ennek a helynek annyi, ahogyan nekem is...  - Emeltem meg a hangomat. Többé nem tudtam fojtottan beszélni. De nem is érdekelt. Lerúgtam magamról a jéggel teli csomagot és akár mennyire is fájt az ágy másik oldalán lemásztam róla. - Ed! Jól vagyok. Csak fájdalomcsillapító kell.  - Bicegtem oda elé és hosszan megcsókoltam megint. - Együtt akartuk újraépíteni. Engedd, hogy csináljam én is!