Roxfort RPG

Életkép 1992-ből

Verőfényes napsütéssel köszönt ránk a tudat, hogy a Griffendél, Potteréknek köszönhetően egészen pontosan százötven ponttal lett szegényebb az éjjel. Igaz, hogy a Mardekár is veszített ötvenet (miattam), ez azonban fel se tűnt senkinek. Helyes, így is vártam el. Elvégre nekem köszönhető, hogy az ostoba oroszlánok háza most a pontverseny legalján áll ? a Mardekár viszont az első helyen. Még a felsőbbévesek is megveregették a vállamat, ennél pedig nem is történhetett volna velem jobb dolog a hétvégén.
Crak, Monstro, Nott, Parkinson és persze Henderson társaságában töltöttem az unalmas vasárnap délutánt a tópart egy távoli szegletében, ahol úgy kápráztathattam el őket a különféle egyszerű, de látványos pálcatrükkökkel, hogy egy prefektus vagy tanár rosszallásától sem kellett tartanunk. Épp Crak nadrágjába idéztem óriás vöröshangyákat, és harsányan kacagva azon szórakoztunk, ahogy próbált tőlük megszabadulni: ugrált, ütögette a sípcsontját, rázogatta a nadrágját. Végül arra a döntésre jutott, hogy legjobb lesz, ha leveszi, és úgy rázza ki, viszont ahogy elkezdte kicsatolni az övét, melyre jócskán rálógott a hája és alig látta, mivel babrál, Parkinson elkezdett fejhangon vihogni, és ez eszébe juttatta annak a meláknak, hogy ezt talán nem itt kellene elintéznie. Fogta hát magát és berohant a kastélyba, de úgy rángatta a lábait és annyira kétségbeesetten vakarózott, hogy csodálkoztam, hogy csak háromszor esett hasra útközben. Igaz, egyszer valaki rásegített ? nem én voltam ugyan, de volt rá egy tippem, melyikük lehetett.
Igazából az egész nagyon jó móka lett volna, hogyha a szenvedő alany nem a lomhaagyú Crak, hanem mondjuk szent Potter, vagy az a minden lében kanál, idegesítő kis sárvérű stréber, ők azonban nem bukkantak fel a napsütötte parkban. Biztos büntető munkán voltak. Remélem.
- Na, Draco, mutass még valamit! ? zökkentett vissza Pansy nyafka hangja a gondolataim közül. Ez a lány mindig úgy csinál, mintha félisten lennék. Persze megértem, csak néha már untat a nyaggatása és fáraszt, hogy ennyire kitüntet a figyelmével. Ráadásul kicsit csúnya is volt szegény azzal a hegyes állával és a pici, sunyi szemeivel. Vikitria persze sose loholt a nyomomban. Azt nem bántam volna, de őt valahogy mindig is nehezebb volt lenyűgöznöm. Most sem nevetett olyan kirobbanó, gúnyos kárörömmel, mint Pansy. De ilyenkor persze mindig azzal nyugtattam magam, hogy griffendéles. Az ő kis mimózalelkük nem tudja értékelni az enyémhez hasonló aljas humort.
- Vagy csak ennyit tudsz? ? szólalt meg. Elfintorodtam. Már megint csak lehurrogott, és ezzel csak azt érte el, hogy bizonyítani akartam. Neki, magamnak, mindenkinek. Mindig ez van. Mindig.
Megmarkoltam a pálcámat, majd meglendítettem a karom, pont ahogyan Piton tanította.
- Serpen...
- Draco! ? dörrent egy hang, amivel egy időben kirepült a pálcám a kezemből. Meglepetten pislogtam a hang irányába. Piton professzor állt előttem, és szemmel láthatóan dühös volt... Nagyon dühös. Az első ok, ami az eszembe jutott, hogy mások előtt hencegtem a tudásommal, amit nem mástól, mint tőle kaptam egyik nyári látogatása alkalmával. De ez csak nem lehet akkora bűn!
- Kövess az irodámba! ? szólt rám ellentmondást nem tűrő hangon. A pálcám a kezében volt. Nem igazán értettem, mi lehet a baja, és azt sem, hogy hogyan talált ránk. Azt meg főleg, hogy miféle hangnemet alkalmaz velem szemben.
- De hát nem csináltam semmit!
- Lódulj! ? intet a fejével, én pedig nem tehettem mást, minthogy belül forrongva és a legnagyobb gyűlölettel nézve rá, zsebre vágott kézzel követtem.


A reag :)

Még hogy büntetőmunka! Jó vicc! Inkább hálásnak kéne lennie nekem azért, amit tettem a Mardekárért! Az meg, hogy kiderült: az a nyavalyás Crak allergiás az óriás vöröshangyák csípésére, és emiatt hatalmasra dagadt mindkét lába, amik ráadásul vörösen lüktetnek és képtelen ráállni, igazán nem az én hibám. Ráadásul miért baj, ha megmutatom másoknak is a tudásomat? Legalább tudni fogják, kivel állnak szemben. Egy Malfoyjal nem ajánlatos kikezdeni!
De nem, Piton professzornak más volt a véleménye minderről. Közölte, hogy ezekért külön-külön nem lenne dühös, de így mindez együtt egy hétvégére neki is sok. Ezért kaptam egy nagyon enyhe büntetőmunkát, és még örüljek, hogy nem kell a Tiltott Rengetegbe mennem megint...
Rémes.
Az a koszos kvibli, Frics vitt le a trófeaterembe. Kinyitogatta a szekrényeket (Merlinre, kulccsal), és még elő is rakodta nekem a megpucolandó serlegeket. Még jó, hogy nem képzelte azt, hogy én majd bekoszolom a kezemet ezek miatt! Hálásnak kellene lennie, hogy kipucolom őket helyette ? nekem csak egy pálcaintés, de ő egész álló nap ezzel bíbelődhetne. Épp ezen vigyorogtam magamban, mikor közölte, hogy természetesen nem használhatok pálcát, és hogy jobban tenném, ha nekilátnék, mert csak akkor mehetek el innen, hogyha végeztem.
Mondanom sem kell, mennyire alantasnak tartottam az egészet. Nem egyszer késztetést éreztem rá, hogy előhúzzam a pálcámat és meglendítsem a kupák és érmek felett, de az a rühes macska állandóan ott figyelt az ajtóban, és folyamatosan engem figyelt. Mintha valami monitorozó bűbáj lett volna beleépítve, komolyan mondom.
A munka halálosan unalmas volt, egészen addig, amíg meg nem jelent ismét az a mocskos kvibli az ajtóban. Már azt hittem, vége is az egésznek, ám kiderült, hogy csak egy újabb elsőst hozott ide, akit takarításra kárhoztattak.
Csakhogy az a valaki nem más volt, mint Vikitria Henderson.

A fene essen bele abba az átkozott Parkinsonba! Biztos vagyok benne, hogy McBanya miatta ordította le a fejem, pedig most nem csináltam semmit. Tényleg! Az hogy egy két egyszerű átokkal kigáncsoltattam azt az idióta Cracot az természetes, hisz a hülyékkel nem lehet mást csinálni, mint kinevetni őket. Ez nem bűn!
Természetesen megint kiselőadást kaptam arról, hogy nem kellene Mr. Malfoyjal ennyi időt töltenem, mert rossz hatással van rám? mintha ezen múlna bármi is. Én akartam Dracoval megismerkedni és nem hinném, hogy megváltoztatott volna, McGalagony pedig nem is ismer, fogalma sincs ki is vagyok, az hogy lassan egy éve a diákja vagyok nem jelent semmit. De Parkinson ezért még megkapja a magáét.
Tehetek én arról, hogy Dracot elkapta Piton? Ő szórakozott, nem én! Az meg hogy Crak a gyengélkedőn kötött ki, az meg pláne nem az én hibám, de jelenleg nekem is bűnhődnöm kell, csak mert Miss. Nyaligépnek árulkodni támadt kedve, csak tudnám, mi volt ennek a haszna?
Frics a jól megszokott ? na most megkapod a magadét ? mosollyal vezetett a büntetőmunkám helyszínéhez. Trófeaterem? komolyan kinevezhetném szinte már a második otthonomnak, több időt töltök lassan itt, mint a Klubhelyiségben. Egyedül az vigasztal ebben a helyben, ha itt vagyok, akkor legalább serleg suvikszolás közepette nézegethetem apám fényképét. Na és legalább a rosszban is meglátom a jót, meg amennyi időm lesz, kiagyalhatom, hogy is toroljam meg annak a nyavalyás senkiházinak, hogy miatta itt kell robotolnom.
De ekkor? Na! Úgy néz ki nem is alakul majd olyan rosszul az este, Draco is ide lett száműzve, egy huncut mosoly jelent meg az arcomon. Hisz minden könnyebb, ha az ember nincs egyedül, főleg ha olyannal van akit kedvel. Aztán, eszembe jutott Parkinson és még nagyobbá vált az arcomon a mosoly. Biztos vagyok benne, hogy elborult elméjében fel sem merült, hogy ha engem befeketít, akkor ahelyett, hogy rajtam állna bosszút, mert jobb viszonyba vagyok az imádott Dracojával, egy egész estét fogunk együtt tölteni. Bárcsak láthatnám a fejét, mikor Draco közli vele kivel volt büntető munkán! De már maga az a tény, hogy tudom, mennyire átkozni fogja magát is boldoggá tesz. A kis boszorka!
Sejtettem, hogy Fricsnek nem lesz annyi esze, hogy a terem két sarkába helyezzen el minket, nem mintha ez bármit is számított volna, de így sokkal egyszerűbb volt csevegni. Meg talán még élvezetessé is tehetjük ezt a borzalmas és gusztustalan és unalmas munkát.
Miután Frics eltűnt és csak a rühes macskája maradt figyelő állásban, azonnal megszólaltam.
- Crac miatt akadt ki Piton? ? kérdeztem, mert el sem tudtam képzelni miért küldte Piton a kedvenc tanítványát büntetőmunkára.

Mikor Friccs behozza a lányt, leteszem a serleget aminek a plakettjét eddig feszegettem (kíváncsi lettem volna, hány karátos aranyból van, ha már a márvány tényleg igazi volt), és feléjük fordulok. Haragosan és dacosan, már-már szuggerálva meredek a koszos kviblire, de az épp csak visszavicsorog rám. A csudába! Sose fogok innen elszabadulni. Épp egy fintorszerű mosolyt küldök Viki felé, és zsebre dugott kézzel már el is fordulok, mogorván felrúgva egy közeli, jókora Magna Cum Laude kupát, amin valami Mirol neve áll. Hangosan pendül az érc a hideg kövön, ahogy odébb gurul a serleg, de egyszerűen hidegen hagy. Nem tisztelem ezeket az embereket, mert nem jobbak nálam, és különben is, rég halottak már. Kit érdekelnek, hogy kik és mit értek el itt száz évvel ezelőtt?
Na jó, apám vagy anyám serlegét talán nem rúgnám odébb. Bár lehet, hogy igen.
Nagy és szent duzzogásom közepette hátranézek a vállam fölött. Mintha szólt volna hozzám? Hm? Tényleg hozzám beszél? Azt hiszi, hogy hozzám beszél?...
Gyűlölöm azt a cinkos kis mosolyt a szája szegletében.
- Amiatt is ? válaszolok hanyagul, csak ahogy szoktam. Lekicsinylően és beképzelten, mint mindig. ? De szerinte a büntetőmunkának jellemerősítő hatása van. Na nem mintha szükségem lenne ilyesmire!
Egy pillanatig délcegen úgy érzem, még azt is hozzátehetem, hogy ?az a vén denevér?, de ennyire azért nem vagyok tiszteletlen vele szemben. Ő a kedvenc tanárom, és felnézek rá. Igaz, hogy most dühít és bosszant, hogy miatta itt kell rostokolnom, de attól még nem fogom fennhangon szidni. Különben is, mi van, ha a fülébe jut? Mindig mindenről tudomás szerez valahonnan?
Egy sunyi pillantást vetek a macskára, ami olyan mozdulatlanul és olyan gonoszul ücsörög a küszöbön, mintha egyenesen azt kiáltozná felénk, hogy háhá, innen ugyan ki nem mentek, amíg nem végeztek, nyavalyások...
- Na és te? ? kérdem megint elfordulva, miközben felveszek egy kisebb kupát és leülök vele a székre. Kényelmesen hátra dőlök, keresztbe vetem a lábam, és forgatni kezdem a kupát, pont mintha kristálypohár lenne, benne pedig mustrálni való bor. Apa szokta ezt csinálni. Azt mondja, nagyon férfias és elegáns gesztus. Mert csak igazi szakértők tudják, mit kell csinálni egy-egy kidolgozott serleg-műremekkel. Na nem mintha ezek a giccses vackok azok lennének. Otthon ezeknél sokkal szebb kupáink vannak, amit anyáék ráadásul épp csak arra használnak, hogy megigyanak belőle egy-egy pohár bort a vacsorához.
Minden gesztusomból az sugárzik, hogy igazából nem érdekel Viki jelenléte, pedig ó, dehogy nem, nagyon is. De ezt nem mutathatom ki, így hát csak a serleg poros pereme felett pillantok néha rá.

Megint kezdi? Megint lenéz és azt képzeli, csak mert ő mardekáros, Malfoy fiú, neki mindent szabad, de lennék ilyenkor valami nagy nevű família tagja. Akkor visszavághatnék neki. Mondjuk, ha Mirol lennék? Azok nemesebbek a Malfoyoknál.
Semmibe vesz. Elfordul. Imádom mikor ezt műveli? De tőlem ne várja azt, amit Parkinson művel. Én nem fogom soha a talpát nyalni, csak őkelmének örömet szerezzek. Meg tudom jól igazából, hogy örül nekem, még akkor is ha egy dög.
Majdnem elnevettem magam a jellemerősítő megjegyzésén. Épphogy nem bukott ki belőlem a tüsszögés szerű nevetés, pedig akkor elástam volna magam. Hű, azt mennyire utálja ha kinevetik, pedig sajnos volt már rá példa, hogy míg az idióta Gorillái és a kinemállott Miss. Nyaligép halálra vált arccal várták uruk és parancsolójuk arcát én jót mulattam. Persze mindig meglett a hatása ezeknek, de engem nem lehetett leszoktatni róla.
Most is kicsin múlt, tényleg nagyon kicsin, de azért egy megjegyzést muszáj volt elejtenem.
- Büntetőmunka mint jellemerősítés? Apádnak is ezt mondod?
Mondjuk lehet nem is rossz ötlet, és el kellene nekem is lőnöm a nevelőszüleimnél. Talán akkor nem lennének ennyire kiakadva rám és nem kellene minden szünetben azt hallgatnom, hogy nőjek már fel végre, szedjem össze magam, nem viselkedhetek így. De a kedvencem, mikor a lelkiismeretemre próbálnak hatni, hogy ilyen példát mutatok az öcséimnek. Hát megjegyezném, ha nem tetszik nekik hogy nem vagyok egy kis angyal akkor ne mondják el nekik. Nem tehetek róla, hogy a vacsoraasztalnál ez a témájuk.
A kezembe vettem egy serleget és pucolni kezdtem, egész rutinosan ment már. Kezdem azt hinni, hogy túl sokat járok ide. Túl sokat?
Draco még mindig úgy tett mintha teljesen lényegtelen lenne számára, hogy én is itt vagyok. Igazából nem értem miért csinálja ezt, pedig tudom hogy kedvel engem. Nem egyszer előfordult már egy közös csínyünk folyamán, hogy kaptam tőle egy mosolyt, vagy hogy a hajammal játszadozik, amit természetesen még sose dicsért meg. Sőt, állandóan csak megjegyzéseket tesz rá. Nem értem én a fiúkat.
- Én? ? kérdeztem vissza meglepetten.
Érdeklődik felőlem. Jé. Na jó szokott. Meg tényleg egész jó viszonyban voltunk, csak? nem tudom.
Na, de most vajon elmondjam, hogy kinek köszönhetően kerültem ide? Természetesen! Az a cafka bűnhődjön csak. Hú, de utálom.
- A drága kis barátnőd miatt. Úgy gondolta, hogy nem igazság, hogy egyedül szenvedsz ezért beárult McGalagonynál.

Nézegetem-nézegetem a serleget, majd tekintetem a nyitott vitrinszekrény felnyitott ablakára ugrik, aztán lejjebb. A koszos portörlő rongy ott hever a peremre dobva, gyűrötten és foltosan és nyilván büdösen is. A hideg is kiráz a gondolattól, hogy hozzáérjek, te jó ég! Micsoda ostoba mugli takarítási módszerek! Nem hiszem el, hogy nem tudnak semmit megpucolni anélkül, hogy ne majszolnák össze vizes ronggyal!
Arcomon tisztán látszik az undor és a megrökönyödés, ahogy Viki olyan természetesen kap oda a törlőruháért, mintha ez neki napi rutin volna. Ne, fúj! Te jó ég, felfordul a gyomrom? Viki hiába nagyon szép lány, azért vannak dolgai, amik egyértelműen elárulják, hogy nem aranyvérű? Hogy akkor mégis miért barátkozom vele? Azért, mert egyrészt lenézi az ostoba háztársait, pont, ahogy én. Másrészt gonosz és kárörvendő, pont ahogy én. Sok a közös bennünk, például az is, hogy nem egyszerű bennünket lenyűgözni, és hogy nem mondjuk ki, ha valami tetszik. Tetszem neki. Tisztában vagyok vele. Ez kétségtelen!
- Parkinson nem a barátnőm ? szögezem le unalmat mímelve. Na nehogy azt higgye már, hogy kicsit is több figyelmet szentelek neki, mint amennyit megérdemel.
Kezemben még egy utolsót fordítok az aranykupán (tényleg arany, látszik rajta), majd fogom, és a talárom aljával megtörlöm. Boldog lehet! Hanyagul dobom be a vitrinbe, nem is törődve vele, hogy hová esik, vagy hogy összetörik-e. Mit bánom én!
- Csak szerelmes belém, mint ahogy minden lány, de nem is kell törődni vele ? mondom továbbra is unatkozva, bár egy aljas-kérdő pillantással azért megilletem a griffendélest. Remélem, értette, mit akartam mondani. Vajon reagál valamit?
Biztosan. Egy ilyen kijelentést senki nem hagy válasz nélkül.
Egy pillanatig még terpeszkedem a karosszékben, két tenyeremmel a karfa végére markolva. Majd beletörlöm kezem a bársonyba, és lendületesen felállok, hogy odalépdelhessek Viki elé. Lehajolva kiveszem a kezéből a majszos serleget, és ugyanúgy belehajítom a szekrénybe a másik kupa mellé.
- Ugye nem akarsz egész este itt vacakolni ezekkel az ócska bizsukkal? ? kérdem, fél szemöldököm felvonva, ahogy ott állok előtte és lenézek rá. Félmosolyomból látszik, hogy van egy sokkal de sokkal jobb ötletem ? már csak az a kérdés, hogy vevő-e rá.

Tudtam én jól, hogy Parkinson nem a barátnője és soha nem is lesz az, de azért jó volt néha ezzel szórakozni, ilyenkor persze mindig félszemmel lestem a reakcióit és vártam hátha egyszer végre úgy reagál, hogy abból leszűrhessek valamit, de ez még nem jött össze. De nem adom fel.
Az igazság az volt, hogy ha nem is mutattam soha, sőt próbáltam az ellenkezőjét tenni, Draco nagyon tetszett nekem. Nem véletlenül akartam már az első nap a közelébe kerülni, és nem véletlenül csalódtam egy kicsit mikor a süveg nem egy házba osztott be minket. Persze arra képtelen lettem volna, mint Parkinson, azért annyira nem voltam odáig érte, meg azért kérem, önérzet is létezik a világon.
MI? Minden lány? Szerelmes belé? Nem! Hogy lehet, ilyen beképzelt? Az, hogy az előző pillanatban pont az járt a fejembe, hogy helyes, az nem azt jelenti, hogy szerelmes lennék belé! De ha mégis, akkor sem kötném az orrára! Mit képzel ő, hogy rólam is ezt gondolja? Mert igenis ezt gondolja, ha mondja minden lány, hisz én is lány vagyok! Hát nem!
- Mi az, hogy minden lány? ? csattanok fel, tudom rossz szokás, hogy képtelenek vagyok, háromig elszámolni mielőtt megszólalok ? Tudd meg hogy én nem! Majd akkor fogok irántad bármilyen gyengéd érzelmeket is táplálni ha Voldemort visszatér.
*Naiv kicsi leányzó? Olyat akart mondani, amire azt hitte sose történhet be, de nem sejthette, hogy néhány év múlva a Nagyúr visszatér*
Közben Draco már fel is állt és elindult felém, hogy kivegye a kezemből a koszos serleget, amivel az előbb bíbelődtem és gondolom még fel sem fogta, amit mondtam, mert szinte a szavamba vágva jött a kérdése.
Gyanakodva nézek rá. Vajon most meg mit akar? De sejtésem sincs.
- Addig nem mehetünk, sehova míg készen nem vagyunk ? válaszoltam naivan ? Tudhatnád jól.
Próbálom játszani még a sértett leányzót, de nagyon kíváncsi vagyok vajon mi jár a fejében, mi az amitől a sunyi kis félmosoly megjelent az arcán, amiből tudom jól, hogy az a valami ami eszébe jutott az nagyon tetszik neki. De mi az?

Valami halvány ellenkezésfélét látok a szemében. Mindjárt kifakadt, hogy ő nem, ő persze nem ? hogyne. Ezzel is csak azt bizonyítja, hogy igen. Ha tényleg nem lenne szerelmes belém, nem is kommentálná a dolgot. Ez ilyen egyszerű. Vagyis mindenképpen nekem van igazam. Mikor a nők nemet mondanak, az tulajdonképpen igent jelent ? ezt Apától tudom.
- Ne mondd ki a Nevét! ? szisszenek fel viszont reflexből, még miközben a serleget pucolgatom. ? Ne légy tiszteletlen ? teszem hozzá. Ezt is Apám szokta így mondani. A Sötét Nagyúr hatalmas varázsló volt, és kijár neki a tisztelet, még akkor is, ha nincs már köztünk. Így tanították nekem. Vikitria persze nem kapott semmiféle nevelést, így nem is várható el tőle semmiféle tisztelet. De majd én megtanítom neki. Majd én megtanítom a tiszteletre?
Elé sétálok, megállok felette, és amint elhajítottam a kupáját, kinyújtom a kezemet felé. Igaz, hogy jó helyen van ott, ahol: hogy a lábaim előtt térdel, de azért mégse kényelmes folyton lefelé néznem, miközben beszélek. Megfogom a kezét, és talpra rántom. Nem vagyok túl udvarias, de én ezt megtehetem.
- Nem is megyünk sehová. De mit tudnak kezdeni velünk, ha nem végezzük el a feladatot? ? Úgy beszélek, mintha olyan rutinos szabályszegő lennék, pedig ez igazából Potter reszortja. Én azért be szoktam tartani a szabályokat (pont azért, mert semmi kedvem a büntetőmunkákhoz), de most fel akartam vágni. Le akartam nyűgözni. Mindegy, hogy hogyan.
- Tíznél tovább úgyse tarthatnak itt minket.
A szemébe nézek, azokba a kiismerhetetlen, vad zöld szemekbe. Győzködöm a pillantásommal, kihívom ? vajon elég bátor-e ahhoz, hogy belemenjen a sztrájkba?
- Inkább játsszunk valamit.
Vajon elég bátor-e ahhoz, hogy belemenjen a játékba?

Sose értettem mi a baja az embereknek, ha kimondom a Nevet. Csak egy név a sok közül, mágiatörténeten is kimondjuk számtalan fekete mágus nevét, akkor az övét miért ne? De nekem mindegy, ha nem bírja elviselni akkor nem tudja, az ő dolga. Mondjuk, kedvem lenne dallamba szedni Voldemort nevét és körtáncozás közben hangosan énekelni Draco füleibe, de erőt veszek magamon és hagyom az egészet a fenébe.
Felránt a földről.
- Hé! ? adok hangot a felháborodásomnak, és keresztbefont karokkal állok meg előtte.
Azért mégis csak, lányból vagyok, adhatna egy kicsit a jó modorra, igaz tőle már megszokhattam volna, hogy efféle apróságokra, főleg velem szemben nem figyel, de azért néha jól esne, ha nem úgy kezelne, mint a haverjait.
Még mindig gyanakodva figyelem, hogy vajon mit is talált ki és közben azon elmélkedem, hogy ha ma nem fejezzük be a tisztogatást, akkor biztos, hogy holnap vissza leszünk küldve. McGalagony nem az a fajta, aki csak úgy hagyná, hogy ellinkesedjem a bűntető munkám, ha ma nem dolgozom rendesen, akkor biztos, hogy egész hétre ide leszek esténként száműzve, pedig jobb volna, ha pontot vonna le és el lenne minden felejtve, de sajnos a Griffendéltől jelenleg ez elég nehéz lenne. Az utolsók vagyunk a házak versenyében köszönhetően Draconak? de viszont Harryék lebukásának köszönhetően már nem engem támad mindenki, hogy szedjem végre össze magam és maradjak nyugton. Nem tudom Fredéket miért nem piszkálják ezzel, ők is állandóan belekeverednek valamibe, de engem persze a kicsi elsőst lehet támadni, de most legalább nem én vagyok a fő kolompos. Jobban belegondolva ez Draco érdeme, de még szép hogy ezt nem kötöttem az orrára, és soha nem is fogom.
A kíváncsiságom győzedelmeskedett, meg persze, hogy nem akartam gyávának tűnni Draco előtt. Ha nem mennék bele ebbe, a még ki tudja mibe, akkor állandóan azt hallgathatnám, hogy Henderson egy gyáva nyúl volt. Azt meg nem! Ha emiatt itt leszek egész héten hát legyen, de nagyon remélem Mr. Szőkeherceg a te érdekedben hogy megéri ez az egész.
- Mit akarsz játszani? ? kérdezem, de próbálom olyan hangsúllyal tenni mindezt, hogy ne tudja, hogy mennyire kíváncsi is vagyok mit forralt ki.

El is nevetném magam, ha nem koncentrálnék nagyon arra, mi is fog következni mindjárt. Hiszen Viki arca olyan mulatságos! Úgy néz rám, mintha nem is lennék ember csak azért, mert eszem ágában sincsen elvégezni a házimanók legalja munkáját. Nem is tudom, Piton mit képzelt. Majd megírom apámnak, amint itt végeztem. Az, hogy elégtelen munkavégzés esetén visszaküldhetnek dolgozni, meg sem fordul a fejemben. Még szép, hogy nem! Engem aztán nem fognak büntetőmunkára küldözgetni. Az az aljanépnek való, és ezt eddig Piton professzor is így gondolta? Mi üthetett belé?
Amint felhúzom Vikit, el is engedem a kezét, a sajátomat pedig a taláromba törlöm. Hisz ezzel a kézzel az imént még serlegeket sikált! Nedves a vizes rongytól, és te jó ég, a szaga milyen lehet? A mozdulatot mindenesetre úgy álcázom, hogy a kezemet közben zsebre dugom. Igaz, Apa folyton szid, hogy ne hordjam a kezem a zsebemben, mert nem elegáns, nekem mégis így kényelmes. Néha én is dacolhatok.
Közben várom, hogy szavaim és gesztusaim elérjék a kívánt hatást. Tudom, hogy felkeltettem benne a kíváncsiságot, és hogy a bizonyításvágyat is. Jó! Szemeim összehúzódnak, ahogy elvigyorodom, a jól ismert magabiztos-aljas mosollyal.
- Ugyan, ha megmondanám, nem lenne érdekes a kérdés ? mondom, miközben szentül hiszek benne, hogy igaz, amit beszélek. Én tudom, mire megy ki a játék, ő azonban?? Sejtése sem lehet. Én csak nyerhetek, ő azonban csak veszíthet. Akkor is, ha belemegy a játékba, és akkor is, ha kiszáll. Kinek hiányzik, hogy elterjesszék róla, hogy gyáva nyúl? Ráadásul griffendéles létére. Rólam mindenki tudja hogy egy szemét vagyok. Jól tudják?

Kezd idegesíteni, hogy játszadozik velem, mert ez másnak nem nevezhető. Nem árulja el mit akar, csak húzza az időt, mert tudja, úgyis belemegyek. Még szép, hogy bele, ha nem tenném megtagadnám Griffendéles mivoltom, ráadásul egy életen át hallgathatnám, hogy gyáva voltam. De hát a józan ész? De mikor hallgattam én arra? Álandóan belekeveredtem valamibe, akkor most miért ne vállalnám a kockázatát Draco ötletének.
Jó bevallom kicsit aggódtam, Malfoy ?játékai? nem mindig a legszórakoztatóbbak, vagyis csak akkor nem ha éppen én vagyok a főszereplője és jelenleg ebben szinte biztos voltam. De Merlinre mit találhatott ki? Idióta kíváncsiság?
- Rendben. Mit tegyek? ?egyeztem bele.
Természetesen minden erőmmel azon voltam, hogy a teljese érdektelenség tükröződjön a hangomból. Utáltam, hogy képes irányítani és sajnos képes volt rá. Tudta mi az amivel befolyásolhat, mi az amivel rávehet, hogy igent mondjak neki. A fenébe? Ez olyan pocsék érzés! Ráadásul egyik felem azt súgja üljek vissza a földre a koszos serlegek közé és tisztogassak tovább, míg a másik felem kíváncsi volt arra mi az ami azt a gúnyos mosolyt csalta Draco arcára.
De álljon csak meg a menet! Normális vagyok én? Koszos és gusztustalan trófeák suvickolása vagy valami igazán érdekes Szőke Herceggel? Még szép hogy a második! Mit kell ezen gondolkodni?
- De! ? folytattam, hisz csak nem adom meg neki azt az örömet, hogy úgy higgye, úgy táncolok, ahogy ő fütyül ? Ha valami idiótaságot eszeltél ki, azt nagyon megbánod ? tettem hozzá összehúzott szemekkel, hogy nagyobb hatást érjek el.

Először elégedetten elvigyorodom, mert lám, a nyúl mégis belesétált a csapdámba. Aztán még nevetek is egy kicsit. Még hogy engem fenyeget! Na ez vicces. Engem nem lehet fenyegetni. Sérthetetlen vagyok.
Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy mi van, ha ez az egész mégsem olyan jó ötlet, mint amilyennek ebben a pillanatban tűnik, de ha már felcsigáztam az érdeklődését, nem mondhatom azt, hogy á, felejtsük el. És ami azt illeti, minden egyes porcikám arra vágyik, hogy megérinthessem végre. Ez fura, mivel ez mindig csak akkor jön elő, ha a közelében  vagyok, egyébként napközben eszembe sem jutnak ilyen butaságok, a klubhelyiségben meg főleg! Most azonban megint az van, hogy legszívesebben megfognám a kezét, vagy megsimítanám a haját, vagy csak úgy rátenném a kezem a vállára. Na nem mintha nem olvadna el helyben, ha ezt megtenném. Parkinson tudom, hogy azt csinálná.
Ravasz mosollyal nézek a szemébe, épp egyforma magasak vagyunk. Valami rühes macska figyelmeztető  nyávogása hallatszik a trófeaterem ajtajából, de oda se nézek.
- A játék neve ?felelsz vagy mersz? - kezdem el magyarázni. - Én megkérdezem tőled, hogy felelsz vagy mersz, te pedig választasz, hogy melyiket akarod csinálni, és vagy felteszek neked egy kérdést, amire őszintén kell válaszolnod, vagy meg kell tenned valamit, amit mondok neked.
Nem bonyolítom túl a dolognak ezt a részét, mert tisztában vagyok vele, hogy felfogta a játékszabályokat. Azt ugyan nem tisztáztuk, mi van akkor, ha nem tartja be őket, de ezt a fantáziájára bízom. Ismer. És én is ismerem annyira, hogy tudjam, nem száll ki. Ez a vérében van.
- Szóval? Felelsz vagy mersz?

Felelsz vagy mersz? Sosem hallottam még róla, biztos valami angol játék lehet. Igaz, valami hasonlót mi is játszottunk Amerikában, de annak szimplán az volt a neve, hogy bátorság próba és kérdéseket sosem tettünk fel, mert mi értelme van felelni?
- Felelés? ? adok hangot a kérdésemnek ? Annak mi értelme van?
Tényleg nem tudtam elképzelni. Felelek vagy merek, ha hasonló a játék, mint a bátorság próbánál akkor úgy sincs garancia rá, hogy igazat mondjak, mert mi azt úgy játszottuk, hogy valami olyat kellet végre hajtanunk, amitől nagyon féltünk.
Emlékszem, mikor, azaz idióta Kevin, - hehh, milyen képet vágott, mikor közöltem vele, hogy én a Roxfortba fogok járni, ő meg csak abba a szánalmas Kanadai varázslóképzőbe ? kitalálta, hogy meglep a szülinapomra egy nyúllal, de poénból körbefestette a szája szélét és azt mondta felfalta Sárkányt, akit szintén a születésnapomra kaptam. Az a tökfilkó két napig nem adta nekem vissza a cicámat és azzal a dög nyúllal ijesztgetett, voltam akkor nyolc éves. Utána meg egy évvel, elő jött a bátorság próbán, hogy éljek egy teljes napig egy fehér utálatos szőrcsomóval összezárva. Védelmemre legyen mondva, végig csináltam, de úgy magharapott, azaz állat, hogy utána mehettünk anyuékkal orvoshoz. Még csoda h félek a nyulaktól? Kísértett az álmaimban az a fenevad! De Kevin is megjárta ám. Ha azt hiszi, hogy Viki Hendersonnal packázhat, akkor nagyon téved.
- Merek. ? döntöttem, mielőtt a kérdésemre válaszolhatott volna, de leginkább annak volt betudható ez a döntés, hogy kíváncsi voltam mit is rejt az ravasz mosoly az arcán. Mit talált már megint ki. Meg végül is utána én jövök, és ha valami szemét húzást, eszelt ki akkor majd megjárja.

Már megint ez az akadékoskodás! Már nyitom a számat, hogy elmagyarázzam n eki, hogy a kérdésekkel igenis néha jobban be lehet húzni a másikat a csőbe, mint azzal, ha teszem azt, fejenállva elmondatjuk vele az ábécét - mint ahogy azt Parkinson csináltatta Crackel vagy Monstroval. Igazából a játékot akkor elég unalmasnak találtam, mikor Pansy megmutatta nekem, most viszont egy egészen új lehetőség tárult fel lelki szemeim előtt.
Közelebb lépek. Elégedett vagyok, hisz akár a felelést is választhatta volna, de nem csalódtam benne.
- Helyes! -  mondom, és még egyszer utoljára végigmérem a lányt, mintha csak meg akarnék győződni róla megint, hogy jól választottam.
Igazából azt akartam mondani neki, hogy csukd be a szemed, de aztán jobb ötletem támadt.
- Csókolj meg - közlöm vele a feladatát, és magammal totálisan elégedetten húzom ki magam előtte. Na tessék! Mindezt úgy értem el, hogy semmi esélye sincs visszatáncolni. Imádom magam.

Hogy mi? Fúj! Vagyis azért annyira nem, mert? de akkor is.
A kezdeti meglepődésem egy pillanat alatt elmúlt, és igazából, annyira nem is találtam gusztustalannak a dolgot, mert néha én is elgondolkodtam rajta, de az egy szemvillanás alatt ki is töröltem a fejemből. Mert hát ő meg én?
Sajnos túl sokszor járt a fejembe, és néha pont azért vágtam hozzá valamit, mert ezt próbáltam leplezni, mert én nem leszek olyan, mint az a nyavalyás Nyaligép. Én soha! Soha!
Tudtam jól, hogy kiült az arcomra a döbbenet, de mit várt? Azért erre tényleg nem számítottam, azt hittem valami olyasmi lesz, hogy bűvöljem meg azt a fene macskát és tűnjünk innen messzire, holnap pedig? az már más kérdés. De egy csók? És miért akarja hogy megcsókoljam? Ott van Parkinson, ő bármikor megtenné, neki felesleges lenne ez a hülye játék, mert nekem most muszáj. Nem mondhatok nemet, mert akkor azt le nem mosom magamról.
Na jó, most! 1, 2, 3 és kész!
Odahajolok hozzá, és adok neki egy csókot. (ami egy szimpla szájra puszi, de még csak gyerekek)
- És most te jössz! Felelsz vagy mersz?
Szándékosan próbálom terelni a témát, mert hát, izé? zavarban vagyok, de nagyon. De megtettem és ez a lényeg.

Mi ez a reakció? Örülnie kéne, és lányosan elpirulnia zavarában! Aztán pedig pironkodnia, de közelebb jönnie, és hosszú és szép csókot adnia a számra! Cöööh.
Pedig épp most vallottam be neki hogy azt akarom hogy megcsókoljon. Na de ez se fog előfordulni többet, az biztos.
Mégis mindent elfelejtek egy pillanatra, amint látom, hajlandó kötélnek állni.
Na ennél azért picivel többre számítottam, de mindegy... Valami különös okból kifolyólag a gyomrom így is bukfencezett egyet.
- Nem mondod hogy ez minden? Parkinson ezerszer jobban csókol nálad... - hazudom, és a kézfejemmel megtörlöm a számat. Igazából sose csókolóztam még senkivel, de neki ezt nem kell tudnia.
- Merek...  mondom kissé csekélyebb lelkesedéssel, mint ahogy én tettem fel a kérdést.
Igazából nem gondoltam volna, hogy visszakérdez, de mégis felkeltette a kíváncsiságomat. Vajon bosszút állni akar?

Tessék? Parkinson jobban csókol nálam? Na, nem! Ennyire nem sérthet meg, hogy az a kerti törpe jobb nálam?
Hallottam, hogy azt mondja: mer, és meg is volt már mivel állok rajta bosszút, de most más jobban lekötött. Méghozzá az a sértés, ami ért engem. muszáj volt tennem valamit ez ellen a megaláztatás ellen. Nem hagyhattam annyiban! Ösztönösen cselekedtem, meg persze egy jó adag felháborodásból, de oda léptem hozzá és hirtelen s váratlanul  újra megcsókoltam. De ez most más volt, mint az előbbi. Magamat is megleptem, hogy mennyire felbátorodtam és hogy mennyire kellemes is, ez a fajta csók. Az előbbi ehhez képest csak egy puszi volt, pedig már attól is zavarba jöttem, de ez... A szám önálló életre kelt, fantasztikus érzés volt.
Én voltam az, aki befejeztem a csókot, csak mert megijedtem saját magamtól, meg attól hogy... túl új volt és túl sok.
Megtöröltem  a szám a talárommal, de csak azért, hogy ezzel is sértsem Dracot. Megérdemli. És szinte egyből meg is szólaltam nem akartam, hogy véletlenül hozzám tudjon vágni valamit mielőtt, kiadom neki a feladatát. Meg hát, ezek után egy szót sem szólhat.
- Akkor most te jössz! A feladta pedig... - gúnyos mosoly és időhúzás - húzd le a nadrágod! Látni akarom mi az, amiben eltérnek a fiúk és a lányok.
Nem volt véletlen hogy ez jutott eszembe. Egész nyáron könyörögtem Ronnak, de ő nem volt hajlandó megtenni, engem meg hajtott a kíváncsiság. De most mindenre fény derül.
Otthon nem beszéltünk ilyenekről, mikor anyut kérdeztem azt mondta, majd mindennek eljön az ideje, és akkor meg tudom. Na, ezzel még inkább felcsigázták a kíváncsiságom. Igaz, valami sejtésem volt azért a dolgokról, de a saját szememmel akartam megbizonyosodni, pontosan mi is az, amiben különbözünk a fiúktól. Miért nem fürödhetek az öcséimmel, mikor nekik szabad, és miért van külön WC a férfiaknak és a nőknek.
Ilyenkor érződött a leginkább hogy nevelőszüleim mennyire odafigyeltek a nevelésemre. Úri kisasszonynak akartak nevelni (ez kisebb nagyobb sikerrel jött össze ;D ), mert, ahogy meséltek anyukámról ő is az volt, egy igazi dáma. De szerintem eltévesztettek egy századot, mert azért a mai világ már más, és az egészben a legszebb, hogy az öcséim, akik jóval fiatalabbak nálam, is többet tudtak mindenről, mint én, de mikor rákérdeztem persze, hogy semmit nem mondtak… Természetesen ők sem otthonról szerezték az információkat, hanem abból a mugli iskolából ahová jártak. Én otthon tanultam, egyszer megfordult szüleim fejében, hogy engem is beírassanak, de elvette a kedvüket a reakcióm, de mit is képzeltek, hogy majd én vegyülök azokkal az átkozottakkal? Nem! Meg különben is, azok a gyerekek nem szeretnek engem.

Na ez már sokkal jobban tetszik! Elértem, hogy újra megcsókoljon, ráadásul önként. És ráadásul ez most sokkal jobb, mint az előbbi, és tényleg. Életemben nem csókolóztam még Parkinsonnal (Az tenne be!), de biztos vagyok benne hogy ez jobb bárminél amit Pansy tenni tudna velem. Fura, de kicsit olyan érzésem van, mintha megérintettem volna egy zsupszkulcsot, és valami elkezdené húzni a hasamat a köldökömnél fogva. Lehet hogy nem is ez a legjobb hasonlat. Ez az egész mindenesetre jó, de mégis bizonytalan érzés.
Aztán kimondom, hogy merek, és látom a szemében a gonosz villanást: nekem végem. Hatalmas szemeket meresztek rá, amint elmondja, mit kéne tennem. És vár. Totál komolyan gondolja!
Hát nekem eszem ágában sincs belemenni már ebbe, de vajon mit tehetnék? Hirtelen melegem lesz, és elkezdek fohászkodni azért, hogy visszajöjjön a kvibli gondnok, de aztán ahogy dacosan összefonom a két karom magam előtt, valami hideg és fémes simul a mellkasomhoz. A pecsétgyűrű! És eszembe jut egy mentő ötlet. Van egy szabály, amit nem mondtam el neki.
Kigombolom az ing felső gombját, meglazítom a nyakkendőt, és kihalászom az ing alól a családi örökséget, amit Apától kaptam év elején. Azt mondta, nagyon vigyázzak rá, de könyörgöm, ez most nagyon fontos!
Leveszem a nyakamból a láncot és a rajta lógó gyűrűt és felé nyújtom.
- Nesze. Zálog. Ezt ugyanis nem vagyok hajlandó megtenni.

Várok. Várom hogy végre fény derüljön az igazságra, és várok, hogy Draco végre megmozduljon. Nem teszi. Miért nem? Ha tovább hezitál, akkor elkönyvelem nyuszinak, és az nem lenne ám vicces, főleg Mr. Hűdebátorvagyokenyémazegészvilágnak.
Szokásom volt mindenkire beceneveket aggatni magamban, és néha azért születtek egész érdekes kreálmányok, de általában nem kötöttem a fantázia neveimet más orrára. Parkinson persze ez alól kivétel volt, neki szemtől szemtől szembe megmondtam, hogy Miss. Nyaligépnek hívom vagy néha rosszabbnak. Draco általában csak pozitív jelzőket kapott, de most más volt a helyzet. Nekem meg kellett csókolnom őt, akkor neki le kell húzni a gatyáját, ez így tisztességes. Nem? De. És pont. Úgyhogy mire vár? Csinálja már, mert mindjárt megjelenik azaz idióta Friccs és akkor lőttek az egész játéknak.
Amúgy nem tudom miért lepődött meg annyira a feladatán. Szerintem egyenértékű a gatyaletolás a csókkal, nem tudom miért akadnak ki annyira a fiúk amikor megkérem őket erre. Ron is teljesen fel volt háborodva. Persze az teljesen természetes volt, hogy régen én is egy száll bugyiban rohangáltam náluk, akkor tetszett neki a dolog, de most... Nem tette meg amire kértem. És Draco sem. Ez nem ér!
De várjunk csak! Mozdul! Ez az, végre!
Már kezdtem volna megörülni, mikor láttam, hogy nem a nadrágjához emeli a kezét hanem az ingjéhez. Hát ez meg mi?
- Zálog? - kérdezek vissza, de megbabonázva nézem a láncon függő gyűrűt. - Nem mondtad, hogy ez is ér? - de már nyúlok is a kincsért. - És amúgy pontosan mi is ez? - mert valóban fogalmam sincs, de tudom hogy értékes, és itt nem az árbeli értékére gondolok. - Amúgy ez így nem igazságos - mondom dacosan - Milyen szabályok vannak amikről elfelejtettél még szólni.

Amint elveszi, én elengedem, mintha semmi értéke nem lenne az egész ékszernek. Visszagombolom az ingem és megigazítom a nyakkendőt, mint aki jól végezte dolgát és közben jót mulatok azon, hogy mennyire fel van háborodva. Vicces. Itt látszik, hogy ő griffendéles, én meg mardekáros vagyok. Nem tudja még, hogy milyen játékszabályok szerint játszunk. De csak magára vessen, ha ilyen naiv!
- Apámtól kaptam, úgyhogy ajánlom hogy vigyázz rá - szólok enyhén gúnyosan, miközben egy óvó-ragaszkodó pillantást vetek a méretes ezüstgyűrűre, ami az ő kicsi kezében még nagyobbnak látszik. A vaskos foglalatban egy aranylemez van, melybe a díszes M-betűt gravírozták.
- Ez a család pecsétgyűrűje de egyelőre túl nagy az ujjamra :P - magyarázom meg neki, és most mindkettőnket megkímélem attól, hogy ódákat zengjek a tárgy fontosságáról. Már csak azért is, hogy eszébe ne jusson megtartani, vagy eladni, vagy fogalmam sincs, mit tehetne még vele, de ha igazán keresztbe akarna nekem tenni, lehúzná a vécén. Igen, bizonyára sokkal jobb, ha most csomót kötök a nyelvemre és nem kezdek el dicsekedni arról, hogy ez az egy maradt fent az évek során és a többi...
- Csak nem lepődtél meg rajta, hogy csalok? - kérdezem inkább kárörvendve, ahogy az arcocskáját figyelem. - A végén azt fogom hinni, hogy nem ismersz eléggé, Henderson.
Amint végzek a ruhaigazítással, sietve leszögezem:
- Ne örülj, nem marad örökké nálad. Ki kell váltanom valamivel. Majd egyszer, ha újra kedvem lesz veled játszani.
Igazából kicsit már most is aggódom, hiszen nemsokára tavaszi szünet, Apa pedig meg fog ölni hogyha megtudja hogy elvesztettem a családi ereklyét..