Roxfort RPG

Karakterek => Aiden J. Fraser => A témát indította: Aiden Fraser - 2020. 11. 14. - 13:56:10



Cím: and we are burning
Írta: Aiden Fraser - 2020. 11. 14. - 13:56:10
otthon

(https://i.pinimg.com/236x/87/96/6b/87966b9fad4dafb067eb85a3817a1cf4.jpg)

2001 - november 28.


Cím: Re: and we are burning
Írta: Aiden Fraser - 2020. 11. 14. - 13:59:31
i have survived
so many fires
i can no longer
tell if i am alive
or if i'm in still
burning


(https://i.pinimg.com/236x/c9/76/af/c976af61224f507fe07e7037a261e51b.jpg)
2001. november 28.
style (https://i.pinimg.com/236x/04/60/f4/0460f48cc2d6d187f29fd79dda9b8e3c.jpg)


Esik a hó.
Esik a kibaszott hó.
Ahogy felbámulok a magasra nyúló kúria alakjára, amelyet itt-ott elmos néhány szemem elé vándorló nagyobb hópehely, nyelek egyet. Eszembe juttatja azokat a régi téliszüneteket... ahogy hazaértünk, anya pedig várt minkert valami frissen sütött, túlságosan is édes pitével. Általában apa jött értünk az állomásra. Minden olyan megszokott volt, rendszer szerinti... És még mindig emlékszem az utolsó együtt töltött karácsonyunkra. Erre pedig rossz érzés terül szét a nyelvemen. Szinte hallom a fejemben az egész házat átzengő veszekedéseket, ahogy mindenki gyűlöl mindenkit, és a levegőbe beleköltözik a harag csípős feszültsége. Emlékszem, ahogy ott ültem apa irodájában, ő pedig szidott, mert megvertem az egyik háztársamat... anya pedig folyton Benjamint szidta. Ez mindig is így volt, de valahogy azokban a napokban... minden rosszabb volt. Rajtam pedig akkor már ott virított a jel, a vérembe belekeveredett az a ragacsos sötétség... és ők erről nem sejtettek semmit. Legalábbis... a francba is, ki tudja? Utólag annyiszor végigfuttatom a fejemben ezeket az emlékeket... de egyre csak fakulnak és halványodnak, hogy már magam sem tudom, mi is a pontos igazság.
Szemem sarkából Elliot alakja felé sandítok, és beszívom orromon a hideg, mardosó levegőt. Csak egy gyors kis látogatás, semmi több... hazudnék, ha azt mondanám, hogy örülök, hogy itt van, hiszen a múltamat továbbra is sokkal inkább rejtegetném, ez a ház pedig... ez a múlt, ez minden. Ahogy a kapun át az udvarra pillantok, látom a kripta hegyét magasodni a csupasz faágak között.
- Gyere - szólalok meg, és elindulok előre, erőlködve, hogy a mozdulataim ugyanolyan lazák és ruganyosak legyenek, mint általában. - Gyorsan megleszünk, ígérem.
A bejárai ajtó helyett azonban a kerítést célzom meg. Egyszerűen csak elől bemenni... nem is tudom. Azt kívánom, bár otthon se lenne anya meg Benjamin igazából, mert nem akarok találkozni velük, egyáltalán. Mégis, szükségem van pár cuccra... Néhány ruha és könyv, na meg a szobámban jól eldugott pénz... nem akarom bevallani, mégis tudom, hogy ezzel a maradék énemet is elrángatom abból a szobából, ebből a házból. Ez pedig fájdalmas... ennek nem így kéne történnie, tudom... de mégis ez van. És már nem hátrálhatok vissza azokba a falakba, amelyeket az utóbbi időben felhúztam magam mögött.
A házunkat keretező fekete vaskerítés nem túl magas, könnyedén átlendülök rajta, aztán visszafordulok Elliot felé, és felé nyújtom a kezemet, hogy ha kell, akkor segítsek neki is átmászni azon. A talpam alatt lágyan ropog a vékony rétegnyi kis hó, ami épp csak, hogy ráült a növényekre és a gazra, ami belepi a hátsóudvart. Már nyoma sincs az egykor olyan szeretettel gondozott virágoknak... még itt-ott látszanak a virágoskertek nyomai, de már csak fakón.
Átvágok az udvaron a hátsóajtó felé, szemem sarkából csak egy sötét pillantást vetek a kriptára, hiába is suttog felém... Talán még mindig ott lapul bent a fehér kis virág, amit tavasszal hoztam nekik, de ha más nem is... a falak egész biztosan beitták a tetteimet, a szavaimat... nem is tudom, hogy tudtam oda még egyszer bemenni.
- Reménykedj, hogy nincs itthon senki... - dünnyögöm. Valószínűleg látja rajtam, hogy nem rajongok azért, hogy most itt legyünk... azt meg pláne nem akarom, hogy találkozzon anyával vagy Benjaminnal. Bár azt hiszem, mintha említette volna, hogy régebben összefutott az utóbbival.
A hátsó ajtó a nappali és a konyha találkozásánál nyílik, szinte a lépcső lábánál. Halkan nyomom le a kilincset, hogy egyből megcsapjon a kellemes meleg és kissé dohos bútorillat odabentről. Beljebb lépek, és lerázom magamról a hópelyheket. A házunk sosem hódolt egyfajta stílusnak... minden van itt egymás hegyén-hátán, rendezetlenül és már-már káoszt alkotva, mégis... mégis itt nőttem fel, és akárhova nézek, emlékek hada bukkan fel. Francba.
- Fent van a szobám - közlöm tömören, és már el is indulok a lépcsőn, ami persze pontosan ugyanúgy nyikorog, mint évekkel ezelőtt... még a feléig sem érek fel, amikor hang csendül odafentről.
- Ben? Máris hazaértél az edzésről?
Kurva életbe! Dehát mire is számítok... könyörgöm... hol a francban lenne, ha nem itthon? Három éve nem mozdult ki innen... és már lassan négy.
Megállok és halkan sóhajtok egyet. Rendben, Aiden, nyugalom... csak maradj olyan nyugodt, mint általában, és nem lesz gond!
- Én vagyok az, anya. - Keserű kimondani ezeket a szavakat, hiszen tudom, mióta várja őket... és én nem jöttem mégsem. Nyelek egyet, leküzdöm a kellemetlen gombócot a torkomban, aztán folytatom az utat felfelé a lépcsőn, csak egy röpke pillantást vetve közben hátra Elliotra, és azt is megpróbálom minél érzelemmentesebbre venni. Meg tudod csinálni, Aiden, gyerünk!


Cím: Re: and we are burning
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 11. 15. - 17:23:07
and we are burning
(https://i.pinimg.com/564x/0a/7e/63/0a7e63a08ebd49d93312ae1b2b3839a2.jpg)

Aiden
2001. november 28.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/25/5b/89/255b8990d37f51d66d1888ae62f4a3e8.jpg)

Egy részem boldog volt… egy másik meg retteget. Nem azért, mert nem akartam Aiden múltját látni, egyszerűen csak féltem, hogy tönkre tesz mindent, ha valami olyat tudok meg, amit nem akarna megmutatni. Ez pedig igen csak nagy eséllyel történhetett meg egy olyan helyen, ahol az ember az élete jó részét töltötte, ahol felnőtt. Nyeltem egyet, ahogy Aiden sötétbe öltözött alakja felé pillantottam, s figyeltem, amit a fehér pelyhek a vállára hullanak… nem lettem volna képes elviselni újabb szívtörés nélkül az elvesztését. Ő volt az első jó ideje, akit beengedtem a lelkem sötét kis fala mögé… olyan dolgokat mutattam meg neki magamból, akit sokaknak nem. Ehhez nem kellett elmondanom, hogy halálfaló volt az apám, hogy az összes sötét varázslatot ismerem… hogy nem olyan régen aranyvérűként kezdtek számon tartani és hogy éppen a legkelendőbb férfiak között tartanak számon ebben a rétegben. Apám már talán ki is találta, hogy miféle nővel kell majd megházasodnom… Ezek csak tények voltak. Nem jelentősek.
Aiden láthatta a gyengepontjaimat. Tudhatta, hogy mennyire legyengít a tudat, hogy nem vagyok kellően férfias… látta az állandó fájdalmat a lelkemben, amit a magány okozott. Nem érthette, hogy miért sírok, ha nem ölel meg vagy hidegen néz rám. Nem érthette, mégis ott volt mellettem még ennyi hónap után is. El akartam neki mondani sokszor… hogy bár érzem az illatát, tudom, hogy ott van… mégis olyan magányosnak érzem magam. Talán csak nem éreztem magam szeretve jó ideje… igazából soha életemben. Néha úgy éreztem emiatt, ha nem érnek hozzám, ha nem simítják meg a hajamat, nem lehelnek csókot az ajkaimra, hogy nem szeretnek, hogy egyedül vagyok. Aiden nem láthatta, ahogy a lelkem kapálódzik, próbálja elérni őt abból a sötét gödörből, amibe valószínűleg én magam taszítottam. Most is éreztem a gombócot a torkomban, ahogy a talpam alatt ropogott a hó… de nem mondhattam ki, mert most elmentünk a dolgaiért, hogy elhozza a cukormázba. Hát ez a részem volt boldog, amelyik tudta, hogy ezzel csak még inkább hozzám köti magát… hogy az én otthonomat nevezi majd otthonnak ő is.
Tudtam azonnal, mikor értünk a házhoz. Megpróbáltam elnyomni a saját önző feltűnősködésemet azzal, hogy lenyeltem a keserűséget. Nem minden rólad szól, Elliot… – korholtam magam. Erre a hang rákontrázott: Miért is nem? Aidenre pillantottam, mintha azt akarnám követelni, hogy nézzen rám… de a tekintetem hamar visszavándorolt a kúriára és a kertkapura. Mintha apám kastélyát látnám. Történt itt valami… valami borzalmas, ami olyan erővel nehezedett rám, hogy a mellkasomban furcsa szorítást éreztem. Hirtelen nem akartam megérinteni Aident, attól félve, hogy a bennem lüktető felismerés majd rossz hatással lesz rá.
– Gyere – szólalt meg aztán és elindult tovább, én pedig követtem. Csendesen figyeltem a mozdulatait… próbált olyan lenni, mint máskor, de valahogy mégis tudtam, ez a valami őt is felkavarja. Már egészen ráéreztem az érzéseire, nem kellett kimondani, csak tudtam mit gondol. – Gyorsan megleszünk, ígérem.
– Akár meddig is tart, itt vagyok veled  – válaszoltam a szokásostól eltérő komoly hanggal. Most nem adtam a cukit, nem simultam hozzá, hogy nagy szemekkel pislogjak egy ölelésért. Ez nem az a helyzet volt.
Követtem hátra felé… és ahogy átugrott a kerítésen egyértelművé vált, hogy valami ezzel a családdal nincs rendben. Lassan már kételkedni kezdtem benne, hogy van-e egyáltalán olyan amelyikben jól mennek a dolgok. Elkaptam Aiden felém nyújtott kezét, majd egy nehézkes mozdulattal átmásztam a kerítésen. Az csak egy dolog volt, hogy rövidebbek voltak a végtagjaim, mint az övé… a fájdalom zavart be, ami a sérült combomba nyilallt, ám csak egy szisszenésnyi hangot adtam a kellemetlen érzésnek. Felcsendült Daniel hangja a fülemben, ahogy közölte két évvel ezelőtt, hogy nem erőltethetem túl magamat, hogy nem futhatok, hogy nem szabad felmásznom sehova… de sosem hallgattam rá, mindig hajtottam nem törődve a fájdalommal vagy a következményekkel, amik egyre nyilvánvalóbbak lettek előttem is.
Kicsit sántítva követtem Aident az udvaron keresztül a hátsóajtó felé. Épp csak a kripta felé pillantottam, amitől furcsa borzongás járta át a testemet… mégis ki tesz ilyesmit a saját hátsókertjébe? Morbid egy dolognak tartottam, ezért még közelebb húzódtam Mucihoz, hogy érezzem a testéből áradó meleget. Eddigre nem csak valami furcsa mélabús állapot telepedett rám, de még át is fáztam. Éreztem, ahogy az orrom hegye jéghideg, kicsit szipogtam is, mire elértük végre az ajtót. A tenyereimet egy pillanatra a füleimre tapasztottam, hogy némi meleget adjak át nekik.
– Reménykedj, hogy nincs itthon senki... – dünnyögte Aiden.
– Miért? – kérdeztem meglepően halkan ezt is, s ahogy beléptem mögött, kicsit körbe néztem. A kellemes meleget azonnal megéreztem, ami jól esett a kinti havazás után. Furcsa, de amúgy nem is olyan barátságtalan káosz fogadott odabent. Hát ezen a helyen nőtt fel Aiden… Ahogy kicsit körbe néztem, mintha az idő is megállt volna itt. Mármint meleg volt, de valahogy mégsem volt nyoma életnek. Talán némi por is megült a bútorokon.
– Fent van a szobám – folytatta aztán és már el is indult a lépcső felé, én meg sántítva alig tudtam tartani vele a tempót. Annyira, hogy még mielőtt nyikorgott volna a súlya alatt az egyik lépcső fok, neki mentem egy kis asztalnak, majdnem feldöntve azt és éppen csak az utolsó pillanatban kaptam el a rajta megbillenő vázát.
– Bocsi… – súgtam oda Aidennek, de ezzel egy időben egy női hang csendült fentről. Egyszerre álltunk meg, s hallottam a belőle feltörő sóhajt. Nem is tudom miért… talán ösztönösen, de a kezéhez értem, hogy összefűzzem az ujjainkat. Majdnem biztos voltam benne, hogy majd le is rázza magáról az érintésemet… de nem érdekelt.
– Én vagyok az, anya – válaszolta a hang tulajdonosának.
Na jó… arra bazira nem voltam felkészülve, hogy megismerjem az anyját. Csak kapaszkodtam belé, akárhol is, hogy menjünk fölfelé. A szabad kezemmel hirtelen nagyon próbáltam szebbé tenni a fejem. Beletúrtam a hajamba, hogy a fekete tincsek legalább egy fokkal rendezettebben álljanak. Aztán megpaskoltam az arcom, hogy visszatérjen az élet a szinte állandóan sápadt bőrömbe. Csak ezután szagoltam meg az ingemet, ami szerencsére elég illatosnak tűnt a parfümtől.
– Mondhattad volna, hogy itthon lehet anyád… – motyogtam és kihúztam magam, sejtve, hogy nem nyerem el egy újabb anyós bizalmat. Nat anyja bizonyára a sátánnal azonosít éppen magában, de korábban sem volt sokkal jobb a helyzet.
Ahogy felértünk a lépcső tetejére egy szőke hajú nő várt minket. A korát inkább nem próbáltam megtippelni, féltem, hogy hozzá közelebb állnék, mint mondjuk Aidenhez. Még jobban simultam Muci karjához inkább, mintha félnék… és lényegében féltem is… mégis csak az anyja volt annak, akit szeretek.
– Jó napot... Elliot Rowle vagyok  - nyújtottam a nő felé a kezemet, amint odaértünk.


Cím: Re: and we are burning
Írta: Aiden Fraser - 2020. 11. 17. - 21:20:06
i have survived
so many fires
i can no longer
tell if i am alive
or if i'm in still
burning


(https://i.pinimg.com/236x/c9/76/af/c976af61224f507fe07e7037a261e51b.jpg)
2001. november 28.
style (https://i.pinimg.com/236x/04/60/f4/0460f48cc2d6d187f29fd79dda9b8e3c.jpg)


Túl sok itt a sötét árny... Ahogy belépek az ajtón, szinte érzem őket körém fonódni.
Hallom Elliot szavait még odakintről, mielőtt a ház területére léptünk volna: Akár meddig is tart, itt vagyok veled. Erre egy kis, már-már jóleső borzongás szalad végig rajtam, de persze semmi jelét nem adom, hiszen én vagyok az a bizonyos Aiden Fraser, akinek nincsenek igazi érzelmei, mindent és mindenkit csak gyűlöl, lenéz... Megszoktam már ezt a vázat, sőt... tulajdonképpen ez is csak egy védőpáncél, ami segít, hogy ne engedjek a szükségesnél közelebb semmit és senkit. Nem szoktam hozzá, hogy valaki mellettem legyen... hogy valaki meghallgasson és támogasson, és abban sem vagyok sokszor biztos, hogy hogyan fejezzem ki magam, hogy hogy próbáljak meg... normálisnak tűnni. Ez már Elliotnak is feltűnhetett. És még mindig itt van.
Ez a ház még mindig ugyanaz, mint ahol fiatalként rohangáltam. Különböző stílusok, színek és formák keveredése egy mégis olyan békés és otthonos végeredménnyel. Az agyam távoli, már-már pókhálós zugai még őríznek innen kedves emlékeket. Csak az a báj, hogy a rosszak már szinte teljesen elnyomták őket... olyan súlyt helyeznek rájuk, amitől egyszercsak ketté fognak törni és belesüllyedni a semmibe.
– Miért?
Halkan sóhajtok, de még ez is mintha bejárná a nappalit. A kellemes meleg szinte egyből leolvasztja a hópelyheket a ruhámról, de halovány rétegként jelzi a padlón a bakancsomról lehullva, hogy a telet nem lehet csak úgy kizárni a házból.
- Hosszú történet... - Túl sokszor mondtam már ezt neki, azt hiszem. De ez az igazság: annyira hosszú. Nem lehet lezavarni annyival, hogy rossz útra tértem. Annyival sem, hogy nem vagyunk jóban. Vagy azzal, hogy nem akarok velük találkozni, mert elvettem az életüket... Mert minden olyan... bonyolult. Minden olyan összetett. És minden olyan fájdalmas. Nem akarok belekezdeni.
Csak egy gyors körbepillantást vetek az alsó szintre, de minden csendes és néma. Ha van is itthon valaki, az fent lehet az egyik szobában roskadva... bár mi másra is tippeltem? Ahogy a lépcső felé lépek, valami megcsörren a hátam mögött, én pedig a hirtelen hangtól kicsit meg is rezzenek, de hátranézve látom, hogy csak Elliot borogatja a bútorzatot.
– Bocsi… – Csak megingatom kissé a fejemet, majd továbbindulok a lépcsőn, ami ismerősen nyikordul meg talpam alatt. És szinte ebben a pillanatban szólal meg anya is fentről.
Lehunyom pár pillanatra a szememet, és közben jó adag levegőt préselek le a mellkasomba, csak hogy ugyanolyan rezzenéstelen és nyugodt maradjak, mint mindig. Mint amilyennek anya is ismer. Vajon ő tudja, nekem milyen fájó ránéznem? Én látom az ő szemében a szomorú ködöt a szeretet mögött... de azt vajon látja, hogy én már lassan bele sem tudok nézni azokba a kék íriszekbe? Túlságosan Chrissie-re hasonlít. Annyira, hogy belehalok.
– Mondhattad volna, hogy itthon lehet anyád… – suttog oda nekem Elliot, mire kicsit összeszorítom állkapcsomat, megpróbálom legyűrni a feszültséget.
- Nem tudtam... - Hazugság! Mekkora kibaszott hazugság! Pontosan tudtam, hogy itthon lesz. Ha még magamnak se vallottam be... de tudtam. És mégis, olyan pillantást vetek rá, hogy az arcomról az ártatlanságon kívül semmi nem sugárzik. Miért hazudsz neki is, Aiden?
- Aiden?! - Összeugrik a gyomrom a felcsendülő, reménytelt hangra. Igaz, a legutóbbi alkalom, hogy láttam, nem volt olyan régen... hiszen elcsatangolt Benjamin, és valakinek előre kellett kerítenie. Mégis, csak egy pillanat volt, mielőtt továbbálltam volna újra, benne pedig ismét kezdődhetett a "hol-rontottam-el" dolog. Tudom, hogy ezen rágja magát, nap mint nap... Én pedig képtelen vagyok megmondani neki, hogy ne tegye. Az is túl sok magyarázat lenne... és az is csak mindent tovább rontana.
Még egy pillanatra érzem Elliot érintését, mielőtt felérnénk a lépcső tetejére. Anya ott bukkan fel, a laza kontyából kiszabadult hosszú, szőke hajtincsek mindenfelé szállnak, ahogy elénk siet, és látom, hogy egy pillanatig észre sem veszi Elliotot. Engem kutat a tekintetével, ahogy mindig teszi.
- Merlinre... - kezdi sóhajtva, aztán ahogy hirtelen feltűnik neki Elliot, becsukja a száját. Látom rajta, hogy nem érti, mi történik... majd lassacskán ellazulnak a vonásai.
– Jó napot... Elliot Rowle vagyok. - Anya az ajkát kezdi harapdálni, ahogy Elliotot nézi, de a pillantása ugyanúgy ellágyul, mint mindig. Ő maga a kedvesség és a törődés... És a sok magánnyal megtelve pedig pláne.
- Üdv, Mr Rowle... - kezdi kicsit bizonytalanul, aztán megrázza Elliot kezét. - Erica Fraser vagyok. - Aztán anya vissza is fordul felém, látom, hogy mennyi kérdés ül a szemében... látom, hogy felém lép, hogy megérintsen, megöleljem... Én pedig most sem viszonzom. Csak ellépek oldalra és rá sem pillantva elindulok a szobám irányába, ahogy mindig is teszem... Ő pedig egy pillanatig ott marad a hűlt helyemen.
- Jól vagy, anya? - érdeklődöm aztán pontosan ugyanolyan fesztelen hangon, mintha csak az előbbi két másodperc meg se történt volna. Végigsétálok a folyosón, remélve, hogy Elliot követ. Pont négy ajtó nyílik itt... egy velünk szemben, a gyönyörűen kidolgozott faajtó, amely mögött apa irodája húzódik, a másik három pedig pont balkézre. Pont az enyém az első... ugyanolyan unalmas, barna ajtó, mint a Benjaminé, a harmadik pedig fehér. A szívem a látványra is megszakad, de gyorsan elnézek, és az én kilincsemért nyúlok.
- Persze, jól vagyok... csak hiányoztál... - jön utánunk anya, én pedig igyekszem úgy tenni, mint akire ez semmilyen hatással nincs. - Te hogy vagy, Aiden? És ki a... barátod?
A hangjában nincs nyoma élnek, ellenségeskedésnek. Ő nem ilyen. Ő... ő anya, aki mindenkit szeret, mindig. Még engem is szeret. És mégsem válaszolok, csak belépek a szobába, hogy az ágyra lökött táskába pakolászni kezdjek.
- Aiden... - hallom újra a hangját. Ne nézz rá! Nem akarom látni a tekintetét. Elliotra sem akarok ránézni... A hideg szaladgál a bőrömön, annyira menekülni akarok innen. Miért is kellett őt idehoznom? Olyan kibaszott ostoba vagyok... A francba...
- Jól vagyok, köszi.
Tovább hajtogatom a cuccokat a táskába. Anya hallgat egy pillanatig, aztán hallom, ahogy egy kis sóhajt hallatva Elliot felé fordul, és arról érdeklődik, hogy hozhat-e neki valamit, én pedig próbálok úgy tenni, mintha nem hallanám a hangjában csengő fájdalmat. Megszoktam már az évek alatt.. mit számít mégegyszer?





Cím: Re: and we are burning
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 11. 17. - 22:28:39
and we are burning
(https://i.pinimg.com/564x/0a/7e/63/0a7e63a08ebd49d93312ae1b2b3839a2.jpg)

Aiden
2001. november 28.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/25/5b/89/255b8990d37f51d66d1888ae62f4a3e8.jpg)

Az egész házon, mintha valami átok ült volna. Nem olyan átok, amit megérzek vagy a furcsa vibrálásával közel csal. Ez egészen más fajta volt… valami nehézséget hordozott magában és tudtam, Aiden erről nem beszélt még. Az okokról. Lehettem volna követelőző, mondhattam volna, hogy nekem bármit elmondhat őszintén, de nem voltam ennyire ügyes a szavakkal. Csak megöleltem, megcsókoltam, hogy tudja nekem fontos, hogy meg akarom óvni ettől az egész világtól, még ha minden bizonnyal ő is az erősebb kettőnk közül. Ez voltam én, Elliot O’Mara, aki valahol minden szerettének a hőse próbált lenni, de valójában gyengébb volt mindegyiküknél. Csak hangos voltam, hangos és feltűnő… üvöltve rohantam mindennel szemben, ami veszélyt jelentett, s csak a lendület vitt előre, nem más.
– Hosszú történet… – jött a válasz.
Nem vártam, hogy olyan könnyen megnyíljon. Én sem mondtam neki semmit a családomról, pedig illő lett volna. Talán egy-két dologba már beavattam az apám miatt, mégis csak ő mentett meg abból az őrültek házából, ahová megpróbált bezáratni az öreg. Így hát már ő is veszélyben volt, mert tudtak róla, jelentettek neki, hogy meg akart védeni, majd megszöktetett. Illő lett volna lassan többet mondanom magamról, minthogy „fura a faterom.”
Nem reagáltam. Nem akartam zaklatni, hiszen semmi jogom nem volt hozzá… tudtam, hogy mondani fogja, csak idő kell neki. Neki mindenhez az kellett. Az első együtt létünk után is kellett, hogy rájöjjön ez jó… szeret velem lenni. Szinte szavak nélkül sodródtunk egyre közelebb egymáshoz, annyira, hogy mostanra minden holmiját át akarta vinni az otthonunkba… és ez így volt rendjén. Sokszor hallottam Deantől otthon, hogy anyámmal félszavakból értették egymást… hát nekünk nem kellettek szavak. Csak éreztem, amit érzett és gondolt. Nem tudtam ő is így van-e vele.
Akkor rándult igazán össze a gyomrom, mikor a lépcsőhöz lépve meghallottam a női hangot. Nem tudom miért, talán mert a korábbi anyósommal nem sikerült igazán jól a kapcsolatunk, hiszen a fejemhez vágta még azt is, hogy szórakozom Nattal, most úgy éreztem, te nem kell valamit… tennem kell valamit, hogy kedveljen, mert Aiden nekem is fontos volt, legalább annyira, mint neki.
– Nem tudtam… – válaszolta. Ahogy találkozott a szemünk úgy tűnt, tényleg nem sejtette, de valahogy az egész helyzet… nem tudom. Talán ezért is láttam jobbnak, ha azonnal bemutatkozom a szőke nőnek. A tekintetem összefonódott azonnal a kék szempárral, mintha csak jelezni akarnám ezzel is, bennem megbízhat, nem lesz baja a fiának.
– Üdv, Mr Rowle… – a nő hangja bizonytalanságról árulkodott, ám ahogy puha ujjai a hidegtől kicsit még mindig hűvös kezemhez értek, valami furcsa kedvességet éreztem. Még soha senki sem viszonyult így hozzám… mármint elsőre. A legtöbb ember kedvességéért durván meg kellett küzdenem. – Erica Fraser vagyok. – Alig hogy kimondta a nevét, Aidenre pillantott. Én is hasonlóan tettem, de hirtelen minden felgyorsult. Nem kezdődött semmiféle beszélgetés anya és fia között. Aiden egész egyszerűen megindult a szobák felé, s úgy kérdezte meg, hogy jól van-e a nő. Nem úgy tűnt, mintha rendben lenne, ezt még a vak is láthatta, bár a külseje rendezett volt, valahogy belőle is az a furcsa erő áradt, mint az egész házból.
A kilincséért nyúlt, mire már utólértem. Az asszony is persze követett minket, de jóval lassabban, vontatottabban.
– Persze, jól vagyok... csak hiányoztál... – ó úgy rávágtam volna, hogy nekem is mindig hiányzik, ha nem vagyunk együtt. Ezt viszont önzőség lett volna hozzá tenni… és én mocskosul az voltam, minden erőmmel próbáltam magamban elnyomni ezt most, a család kedvéért. – Te hogy vagy, Aiden? És ki a... barátod?
Nyeltem egyet, mert olyan furcsa csend volt közöttük. Az egész ház túl néma volt, annak ellenére is, hogy közben a kilincs lenyomódott és Muci már odabent pakolászott egy táskára. Mondanom kellett valamit, tennem kellett valamit, hogy ez ne maradjon így… O’Mara, mi a francnak vagy ennyire rossz a normális beszélgetésekben? – korholtam magam, ahogy nem jutott egyetlen értelmes szöveg sem az eszembe.
– Aiden…
Beléptem a közöttük lévő térben. Úgy éreztem meg kell védenem őt attól, amivel ennyire nem akar szembesülni. Még morgott valamit arról, mennyire jól van, de aligha hiszem, hogy az anyja erre gondolt volna, mikor faggatta. Nyilván részletesebb jelentést akart.
– Szólítson nyugodtan Elliotnak... és tegezzen... öhm... nyugodtan– mondtam, megpróbálva felidézni a normális beszélgetéseket azokból a regényekből, amik megfordultak a kezemben. Ebből nem sok volt persze, mert még mindig gyűlöltem olvasni, ha csak nem valami varázstárgy után kutattam. Kicsit kihúztam magam, amitől még mindig nem voltam magasabb, de legalább egy fokkal komolyabban festettem.
– Nem igazán a barátja vagyok… mármint… együtt élünk – böktem ki nagy nehezen és nyeltem egyet, mintha azt várnám, hogy na most akkor kiakad. – Én vagyok a nyuszija… és biztosíthatom róla, remekül tartom. Mindennap háromszor eszik és tiszták a ruhái… és nagyon sok szeretetet kap…– kezdtem el hadarni, enyhén szólva is Danielre hajazva. Ő szokott szófosást kapni, ha zavarba jön… és hát most engem is elért a kor. Fogd be, O’Mara!
Nem beszéltem tovább. Nagy nehezen erőt vettem a zavaromon, azon, hogy a fülem hegye égő vörös egyértelmű volt. Nem voltam az a pirulós fajta, de ott tetten érhető volt minden bennem dolgozó feszültség.
– Kérsz valamit inni… Elliot? De van egy kis csokis keksz is – mondta kedves mosollyal az arcán. Hát erre azért nem számítottam azok után, hogy közöltem vele: a tizennyolc éves fia egy harminchárom éves fickó mellé fekszik le esténként… gyakorlatilag általában nem csak fekszik… de ez részletkérdés volt. Mondjuk azzal is tisztában voltam, hogy éppenséggel nincs az arcomra írva, hogy elmúltam harminc. Talán ezért is tudtam mindig olyan könnyen belógni a Roxfortba.
– Nem… nem köszönöm…  – válaszoltam és Aidenre pillantottam a szemem sarkából. Tudom, hogy nem kellett volna elmondanom, hogy együtt vagyunk, de ez volt az igazság és ha már nem beszél az anyjával, legalább annyit tudjon, hogy jól van. Nem akartam azt látni, ahogy ez a nő is úgy ár, mint az én anyám, aki egész életet igazult át értem… és nem élhettem meg, hogy visszatértem. Összeszorult a szívem, mert láttam Mrs. Fraseren, hogy szomorú és aggódott. Nem csak tékozló fiúként, hanem szülőként is értettem, mi dolgozik benne és ettől a furcsa keveréktől a szívem vadul kalapálni kezdett. Noah jutott eszembe, hogy régen láttam, hogy remélem nem esett baja… aztán hirtelen lenyeltem az érzéseimet és megfogtam Aiden egyik ruháját, hogy én is hajtogatni kezdjek.


Cím: Re: and we are burning
Írta: Aiden Fraser - 2020. 11. 18. - 22:56:50
i have survived
so many fires
i can no longer
tell if i am alive
or if i'm in still
burning


(https://i.pinimg.com/236x/c9/76/af/c976af61224f507fe07e7037a261e51b.jpg)
2001. november 28.
style (https://i.pinimg.com/236x/04/60/f4/0460f48cc2d6d187f29fd79dda9b8e3c.jpg)


Olyan gyorsan akarok innen elhúzni, ahogy csak lehet. Folyton azon rágódom, hogy mégis minek hoztam be ide Elliotot? Hiba, hiba, hiba... Úgy jelzi ezt a fejem, mintha csak valami rendszer volnék, ami hibázott. S már ki is hoztak belőlem valamit a ház sötét démonjai; hazudok, ugyanolyan rezzenéstelenül, mint ahogy megszoktam... mint ahogy a családomnak is szoktam, csak hogy ellökjem a felém zúdoló kérdéseket.
Egyenesen kerülöm anya lágy, finom pillantását, amellyel megpróbálna a lelkembe látni. Külsöre talán semmiben nem hasonlítunk, mégis... én mindig is hozzá éreztem közelebb magam. Persze, egy külső szemlélő egyből rávágta volna, hogy én apára hasonlítok - a nyugalom, a higgadtság, az, hogy mindent és mindig megold... és persze, értem én. Anya eleven volt, boldog, és szinte izzott... apa mellett. Mégis, én őt engedtem be. Nem tudom, van-e köze ennek az egésznek az elsőszülött dologhoz, azokhoz a hülye babonákhoz, amiket a gyerekek és szüleik kapcsolatáról állítanak. Nem is hiszek ezekben tulajdonképpen... Ez így történt, ez így volt egész gyerekkorunkban. Benjamin apa nyakán lógott, anya pedig mellém ült le, hogy kicsit megsimogassa a hajamat, amikor már órak óta ugyanafelett a könyv felett görnyedtem. Ott lent, a nappali sarkában... Chrissie meg csak végig-végigfutott néha a nappalin, hogy tudassa mindenkivel, ő is ott van...
Nyelek egyet. Pakolás, Aiden. Az érzelmek kizárna. Siess, és tűnés.
– Szólítson nyugodtan Elliotnak... és tegezzen... öhm... nyugodtan – hallom Elliot hangját anyához beszélni, talán ez is töri meg kissé az emelet csendjét. Anyám pedig végre elfordul előlem, és Elliotra néz. – Nem igazán a barátja vagyok… mármint… együtt élünk. Én vagyok a nyuszija… és biztosíthatom róla, remekül tartom. - Érzem, hogy megáll a kezem a levegőben, egy pulóverrel ujjaim közt. -  Mindennap háromszor eszik és tiszták a ruhái… és nagyon sok szeretetet kap…
Merlin faszára... Összeszorítom állkapcsomat és megfeszülök, de csak egy pillanat az egész. Szemem sarkából Elliotra pillantok... de az sem tart sokáig. Azután ugyanolyan lendülettel folytatom a cuccaim pakolgatását, mint azelőtt, és nem mondok semmit. Még akkor sem, amikor anya kissé szaggatott "őőő"-je betölti a folyosót.
- Óóó... ez... ennek nagyon örülök. - Hallom, hogy kissé homályos a hangja, de szinte látom magam előtt, ahogy biztatóan rámosolyog Elliotra. Sőt, talán még a karját is megérinti... én nem tudom, hiszen nem vagyok hajlandó odanézni. Teljes koncentrációval figyelek a táskámra magam előtt. - Aiden nem is említette...
Előhúzom a varázspálcámat, és suttogok egy Invito-t, hogy a szobámban elrejtett kis csomagocskákat is a táksába süllyesszem. A sokáig gyűjtögetett zsebpénzem, még gyerekkoromból... amire nagy szükségem lett volna a háború után, de képtelen voltam visszajönni érte. Így most itt van... de már nincs mire várnia.
- Mehetünk is - jelentem ki, kivéve Elliot kezéből a pólót, ahogy elutasítja az anya által kínált kekszet. Nem akarok tovább itt maradni... le akarom söpörni magamról a szerető, kék pillantást, és visszatérni a mostanában felvett újdonsült életvitelhez. Napközben az alvilágban kalandozva, éjszaka pedig Elliottal. Ez így rendben van... és erről anyának nem kell tudnia.
Felkapom a vállamra a táskát és körbe sem nézek tovább a szobában, ahogy elindulok kifelé. Én már régen nem tartozom ide... ez a hely a háború előtt még ért valamit, mostmár pedig csak pér bútor meg egy ágy, amiben szinte egyszer sem tudtam rendesen elaludni.
Kiérve a félfán vetek még egy pillantást Chrissie szobája felé, a szívem pedig összefacsarodik. Menjünk innen... kurvagyorsan... de érzem, hogy anya elkapja a karomat oldalról.
- Aiden! - suttogja nekem, én pedig hirtelen minden akaratom ellenére, de lepillantok a szemébe. Francba! - Kérlek, kisfiam... gyere haza. Tudom, hogy Ben nem mondja, de... neki is szüksége van rád. Nekem is, nekünk... szükségünk van rád...
Élesen szívom be a levegőt, és elhúzom a kezemet anya gyenge érintése elől. Miért hoztam ide Elliotot?
- Majd később megbeszéljük. - Továbbindulok a lépcső felé, de a szavai így is utólérnek.
- Mikor később? Nem bukkansz fel... Vagy újra kell történnie valaminek Bennel, hogy lássalak? - Meglepődök a szavain. Hangosan, szinte vádlóan csapnak le rám... nem mintha ezen igazán csodálkoznom kéne. Nem mitha nem tudnám, hogy nem érdemlem meg teljesen. Sokkal többet érdemlek, ő pedig folytn csak megsimogatja az arcomat. - Miért nem avatsz be minket semmibe, Aiden? Azt várod, hogy hazajössz, összeszeded a maradék cuccaidat, és újra eltűnsz évekre, hogy azt se tudjuk, életben vagy-e még?
A plafon felé emelem a tekintetemet, úgy fordulok lassan vissza anya felé, de csak egy pillanatig nézek rá. Utána a pillantásom átugrik Elliotra... nem akarom, hogy hallja ezt. Nem akarom, hogy szemtanúja kelljen, hogy legyen ennek. Nem azért hoztam ide, hogy belekavarjam a sötét családi drámáimba, amik elől csak menekülni szeretnék...
- Anya...
- Ne tégy úgy, mintha mi lennénk a hibásak! - Összerezzenek anya szavaira, és hirtelen úgy érzem, jeges szellő kúszik végig csontjaimon, ahogy visszanézek rá. - Ne minket büntess... mindannyian hibázunk, Aiden. De nem...
- Te beszélsz a hibákról? - csattanok fel. Gyűlölöm, hogy ezt teszem Elliot előtt... és gyűlölöm a fájdalmat a hangomban. - Komolyan? Szerinted, ha haza tudnék jönni, akkor nem tenném? 
Egy pillanatig habozik, mielőtt válaszolna. Látom a szemében megcsillanó könnyeket, látom, hogy valami olyat mondott az előbb, amit nem akart... és azt is látom, hogy ő is pont ugyanúgy nem érti, mi történik, mint én. De tudom, hogy ezt is én okoztam... már megint. Azt a túl sok fájdalmat, ami egyszer mr nem bírja tovább, és túlcsordul.
- Hárman megoldjuk... - suttogja. Én pedig nem bírom tovább hallgatni ezt. Annyi csúnyát vághatnék a fejéhez... mert hirtelen bennem is annyi minden csordul túl. Mi a francot akar megoldani? Annyi dolog van... annyi dolgot tettem... szerinte nem akartam megoldani? Én mindent csak megoldani akartam.
- Nevetséges dolgokat beszélsz. - Elliot felé nyúlok, hogy letereljem magam előtt a lépcsőn, de olyan gyorsan szedem a fokokat, ahogy csak tudom. A kezemet a zsebembe gyröm, csak mert nem akarom, hogy bármelyiküknek is feltűnjön, mennyire remeg... de itt már nem megy a nyugalom. Túl sok ez a ház, túl sok az a fájdalom, amit hordoz. Anya utánunk szól, hallom... de nem reagálok, kilépek az ajtón és húzom magammal Elliotot is. Egyből hoppanálhatnék, de kell egy kis hideg levegő... különben valószínűleg célt tévesztenék, annyira ideges vagyok. De az udvarra lépve pedig egyből rámbámul a kripta... és ettől újra rámjön a hányinger.
- Tűnjünk el innen - szűröm oda Elliotnak, mert én hirtelen egyszerűen képtelen vagyok varázsolni.


Cím: Re: and we are burning
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 11. 19. - 00:43:31
and we are burning
(https://i.pinimg.com/564x/0a/7e/63/0a7e63a08ebd49d93312ae1b2b3839a2.jpg)

Aiden
2001. november 28.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/25/5b/89/255b8990d37f51d66d1888ae62f4a3e8.jpg)

Dadogtam, mint valami gyerek, aki éppen a bűneit vallja be, pedig én az Aidennel való kapcsolatomat aztán sosem éreztem szégyennek. Hiába volt fiatalabb, érettebb volt nálam és én ez élveztem. Szerettem, ahogy szigorúan nemet mond, ahogy a közöttünk lévő erőviszonyok újra és újra megbillennek. Még a hidegsége sem zavart, mert közben láttam a szemei csillogását. Nem nagyon érdekelt mit mond az anyja, hogy áldását adja-e erre az egészre. Csak Aiden miatt nem akartam elcseszni, azt már megszoktam, hogy engem gyűlöl minden értelmes ember… de a gyerekeim felnevelése mellett, az egyetlen értelmes célom az volt, hogy ő boldog és elégedett legyen. Ezen kívül az időm nagyrészét csak az tette ki, hogy másokkal szórakozzak ilyen-olyan módokon… vagy ellopjak valamit, amit aztán úgyis megunok és csak túladok rajtuk.
– Óóó… ez… ennek nagyon örülök – jött a válasz. Meglepve pillantottam a nő felé, látva, hogy az arcán kedves mosoly ül, s a következő másodpercben úgy simított végig a karomon, mintha máris családtagként üdvözölne. Megborzongtam, zavarba jöttem, de valahol mégis azt éreztem, most legalább egy csepp boldogásot okoztam… Mrs. Fraser szemeiben ugyanis most olyan fény csillant, ami talán néha-néha Aidenében is ott ült, leszámítva, hogy ő jobban próbálta palástolni mindazt, amit ez a kis csillanás takart. – Aiden nem is említette…
Az lepett volna meg, ha elújságolja bárkinek is, hogy „van egy nyuszim.” Nyuszim. Ezt a szót biztosan nem használná, habár a pasim, élettársam, párom szóhoz képest még mindig előbb vette volna bizonyára az ajkaira. Nem tudom, miért… mi szégyellnivaló van abban, hogy az ember mellett van valaki, de Aiden talán csak félt boldog lenni. Én is féltem sokáig, mert már előre bebeszéltem magamnak, hogy újra elrontom… aztán egyszer csak mertem engedni, mertem ellazulni és bár akárhányszor rágondolok fáj, nem lépnék vissza abba az időbe, hogy semmissé tegyem. Ez alakított, ez tett azzá az idegesítő barommá, aki most vagyok… és akit valamilyen oknál fogva Aiden képes elviselni, sőt irányítani. Nem nekem kellett igazán türelmesnek lennem vele, hanem neki velem. Tudtam, hogy akaszkodom, hogy túlzottan rámászom… de egy részem most is azt súgta: Ez nem tart örökké, használd ki… Pedig én örökre akartam. Nem ez volt az első ilyen, volt már tapasztalatom, mégis megint hinni akartam, hogy így marad. Nem akartam megint azt a fájdalmat érezni a mellkasomban.
– Mehetünk is – kapta ki a kezemből a pólót, amit ügyetlenül próbáltam összehajtani, csakhogy leplezzem a zavaromat. Ahogy a vállára kapta a táskát, csak követtem egy darabon, de lassan… végig nézve a szobáján, ami kicsit sem hasonlított arra, amit én adtam neki. Cukormáz a neve ellenére egy sötét zúg volt, ahol mindketten bizontságra és menedékre találtunk. Talán tényleg az a sötét valami volt az, ami elrejtett minket a világ elől, ahol meg tudtuk alkotni a saját kis helyünket. Ott csak mi léteztünk és azok, akiket beengedtünk az ajtónkon.
– Aiden! – hallottam, hogy az anyja hogyan suttog utána. Megtorpantam. A torkomban már megint az az átkozott, fájdalmas gombóc kezdett növekedni, ami mind jobban feszítette szét az állkapcsomat, míg nem utat engedek a könnyeimnek… nem a helyzet miatt, annak mikéntjét nem ismertem. Egyszerűen csak anyám mozdulatait fedeztem fel, ahogy utána lendült a nő. Az ő gyengédségét… – Kérlek, kisfiam... gyere haza. Tudom, hogy Ben nem mondja, de... neki is szüksége van rád. Nekem is, nekünk... szükségünk van rád...
Nyeltem egyet. Talán én vettem el tőlük azzal, hogy magamhoz hívtam… hogy magam mellett tartottam. Hiába volt Aiden felnőtt férfi, aki már eldönthette, mit akart ebben az életben, bűntudatot éreztem.
– Majd később megbeszéljük.
Még mindig alig haladtam, pedig ő már a lépcső felé sietett. Ujjaim ösztönösen a pálcámat keresték, mint akármelyik feszültséggel teli alkalommal. Csak a józan eszem súgta, hogy ne csináljam… ne robbantsak fel semmit, attól nem lesz jobb. A pánik viszont mindennél jobban ott dolgozott bennem. Nem tudom megvédeni mucit, nem tudom megvédeni a nőt… a kettejük között álltam, mint valami feszültséggel teli csomó, ami egyre jobban feszült.
– Mikor később? Nem bukkansz fel... Vagy újra kell történnie valaminek Bennel, hogy lássalak? – Az asszony szavai némileg erősebbé váltak, de még ezek sem rejtették el a kedvességét. Aiden viszont, mintha ettől csak még jobban beszült volna. Éreztem, hogy az ujjaim a zsebemben várakozó pálcámra találnak… bumm… robbants… – zihálta bennem a hang, én pedig vágytam felrobbantani valami porcelán dísztárgyat, csakhogy befejezzék, hogy ne vitatkozzanak. – Miért nem avatsz be minket semmibe, Aiden? Azt várod, hogy hazajössz, összeszeded a maradék cuccaidat, és újra eltűnsz évekre, hogy azt se tudjuk, életben vagy-e még?
Én vettem el… én vettem el… – tudatosítottam magamban a tényeket, ahogy mind jobban remegve bámultam a nőre, csak akkor fordultam Aiden felemás szempárja felé, mikor éreztem, hogy engem figyel. Nem akartam, hogy ilyennek lásson… ilyen feszültnek, ilyen tehetetlennek… de az voltam. Csak figyeltem a szóváltást, ujjaim egyre jobban szorultak a pálcámra.
– Anya…
– Ne tégy úgy, mintha mi lennénk a hibásak! – Továbbra sem értettem, miről beszél. Semmit sem fogtam fel a szövegelés tartalmáról, az agyam ugyanis lezsibbat. Csak az tudtam, hogy véget kell vetnem ennek… mert nem bírom. Nem bírom a vitát… arra emlékeztetett, mikor anyám és Dean veszekedtek miattam, én meg csak álltam ott, azt akartam üvölteni, hogy én vagyok a hibás… de egyetlen hang sem jött ki a torkomon… inkább befeszültem még jobban. – Ne minket büntess... mindannyian hibázunk, Aiden. De nem...
Hirtelen csak a szívem lüktetésének hangja töltötte meg a fülemet. Nem értettem, mit válaszol Aiden, csak az indulatokat láttam kiülni az arcára… másképp, mint eddig valaha. Igazából nem is hiszem, hogy láttam valaha ilyennek. De nem számított, ez is ő volt, ezt is szerettem… csak a hülye félelem, hogy miattam megutálja az anyja… azt nem tudtam volna elviselni.
– Nevetséges dolgokat beszélsz. – Erre kezdett kitisztulni az agyam, de talán csak azért, mert Aiden felém nyúlt, hogy aztán elkezdjen letolni a lépcsőn. Még mindig sántítottam, így hiába próbált gyorsabb tempóra ösztönözni, nem ment. Minden fokon újra és újra megbillentem, a fájdalom pedig mind erősebben nyilallt a combomba. Utáltam, hogy ennek is most kellett előjönnie, hogy szép lassan kicsit leizzadok, mert rám tör az a hülye láz… annyiszor mentem már ezen át, annyiszor fogadtam meg, hogy nem mászok be sehova, hogy nem sietek… sosem tartottam meg.
Amint leértünk a lépcsőn Aiden már szó szerint húzott maga után, olyan lassú voltam. Eddigre már minden mozdulatra felszisszentem, hiába léptünk ki az ajtón a szabadba, nem lett jóbb…
– Aiden, ez fáj… lassíts… – mondtam. Nem hittem persze, hogy a szavaim állítják meg. Nem rám figyelt, így előre tudtam hajolni, hogy végig simítsak a combomon. Reméltem, hogy a tenyerem melege elég lesz, össze kellett kapnom magamat, mielőtt ott leszek rosszul. Utáltam gyenge lenni, sérülékeny... de Aiden máris többször látott így, mint a legtöbben.
– Tűnjünk el innen – szűrte a fogai között. Láttam, hogy sápadtabb, hogy nincsen jól. Azt kívántam, bár tudnék hoppanálni azonnal, bár el tudnám vinni, de szükségem volt egy pillanatra, amíg az a kibaszott fájdalom kilükteti magát belőlem.
– Sajnálom… – motyogtam, nem is tudom miért. Talán, mert tényleg sajnáltam a helyzetet, vagy mert nem tudtam azonnal elvinni innen. Egy pillantást vetettem a ház felé. Az ablakban megpillantottam a szőke hajkoronát, s a szempárt, ami olyan aggódva kutatta Aident még most is. Tennem kellett valamit. Tennem kellett valamit, hogy ne érezze ez a szerencsétlen nő úgy, hogy elvettem tőle valamit. Elhatározás született bennem, de hangosan inkább nem mondtam ki.
– Irány Cukormáz… – mondtam aztán még mindig kicsit lihegve. Közelebb simultam Aidenhez, ujjaimat az ujjai közé fűztem és csak mikor biztosan tartottam, akkor hoppanáltam. A kertet céloztam meg, az elég nagy volt, ahhoz, hogy ne hoppanálja baromira félre… de még így is sikerült. Ugyanis baromira nem a kertünkben lyukadtunk ki, hanem az étkező asztal tetején, hanyadt fekve. Aiden alul, én meg rajta.
Nagy nehezen lekászálódtam róla és szinte azonnal a szekrényhez mentem, hogy egy üveg erős lángnyelvet vegyek elő. – Ez most kelleni fog nekünk, mucikám – közöltem, letekertem a kupakot, majd egy akkora kortyot húztam el belőle, amekkorát csak tudtam. Ez kellett a fájdalom ellen, részegség… és szex, amire vagy rá tudom venni Aident, vagy nem.


Cím: Re: and we are burning
Írta: Aiden Fraser - 2020. 11. 20. - 16:36:36
i have survived
so many fires
i can no longer
tell if i am alive
or if i'm in still
burning


(https://i.pinimg.com/236x/c9/76/af/c976af61224f507fe07e7037a261e51b.jpg)
2001. november 28.
style (https://i.pinimg.com/236x/04/60/f4/0460f48cc2d6d187f29fd79dda9b8e3c.jpg)



Minden erőmmel próbálom magam mögött hagyni anyám szavait. Annyira, hogy még Elliot fájdalmas nyöszörgése sem jut el a tudatomig... gyűlölöm. Gyűlölöm ezt a házat. Gyűlölöm minden egyes szegletét, hiába szerettem egyszer annyira. Hiszen olyan rohadt izgalmas volt felnőni egy ekkora házban, izgalmas volt elcsenni a zárt szobák kulcsait, izgalmas volt a hatalmas kertben barangolni, a pincébe lógni vagy épp bezárni az öcsémet a kriptába... Néha el sem hiszem, hogy ezek a dolgok tényleg megtörténtek. Túlságosan beárnyékolja az elmémet ez a sok mocsokság, ami történt... ez a sok kibaszott mocsok, amit elkövettem.
Dühös vagyok anyára, amiért felhozza ezeket Elliot előtt. Dühös vagyok magamra, amiért behoztam őt ide, amiért egyáltalán hazajöttem... és méginkább dühös vagyok magamra... mindenért. Egyfolytában, pillanatról-pillanatra, de most méginkább. A szívem dübörög és fájdalmasan feszíti a mellkasomat, én pedig igyekszem legyűrni valamelyest a bűntudat csápjait, de azok könnyedén fonódnak körém most is... Én pedig menekülni akarok. Menekülni anyától, menekülni ebből a kibaszott házból... menekülni a kék tekintetek elől, amiben ott ül az a mély szomorúság, amiből elvettem a fényt, és menekülni a kripta borzongató, fájdalmas árnyéka elől. De hiába nyúlok a zsebembe a pálcámért, a kezem csak remeg... így pedig nem merem előhúzni.
– Sajnálom… – hallom Elliot hangját valahonnan, de a szemem előtt összemosódik a táj. Érzem a hátamon futó mély heg lüktetését, amelyet azon a napon nyeltem be, Benjamint védve... Miért nem tudtam őket is megvédeni önmagamtól? Miért nem volt annyi erőm, hogy Feryll ellen forduljak?
Mélyen szívom be a levegőt, hogy a hideg, az arcomba csapódó finom kis hópelyhek kicsit visszarántsanak a valóságba. Lebámulok a talpam alatti fehérségbe, amelyet a sár lépteink nyomán egyre jobban összefog, és visszanyelem a kavargó hányingert.
- Csak menjünk innen - mondom, de utólag, már abban sem vagyok biztos, hogy ténylegesen kijön hang a torkomon. Nem nézek fel, még akkor sem amikor megérzem Elliot ujjait az enyémen - semmit nem akarok látni ebből a házból, ahogy pedig megérzem a hoppanálás ismerős rántását gyomromban, a szememet is összeszorítom.
Hirtelen érzem, ahogy a fejem nekikoccan valaminek. A fájdalom végigfut az egész testemen, de megmozdulni csak egy pillanattal később tudok. Elégedetlen kis morgással pillantok fel, de a plafonon meg Elliot fekete tincsein kívül mást nem látok. Halkan sóhajtok egyet, de úgy döntök, nem mozdulok, és megvárom, amíg Elliot lemászik rólam.
Ujjaim lassan tapogatják ki a fejem hátulján a sajgó részt, ami az asztallapnak ütődött, de szerencsére erősebbnek érződött, mint volt igazából. Ahogy Elliot lekászálódik rólam, lassan én is felülök, de a feszültség és a hoppanálás kellemetlen páros, a világ pedig megbillen egy pillanatra. Lehunyom a szememet, a sajgó homlokomat pedig átmasszírozom pár finom mozdulattal. Még mindig rohadt dühös vagyok, amiért az elmúlt pár perc egyáltalán megtörtént... de Cukormáz hangulata legalább megnyugtat egy kissé, ahogy körbeleng a szokásos sötétsége, mintha azt suttogná: mostmár nem ott vagy. Ezzel pedig egy kicsivel lazábban fújom ki a levegőt.
- Sajnálom, hogy ezt hallanod kellett - szólalok meg egy kis idő múlva, ahogy úgy érzem, a szívverésem is kezd visszaállni a szokásos ütemre. - Be se kellett volna jönnöd oda... az a hely... - elhal a hangom. Mi? Mérgező? A francba is... nem a ház tehet semmiről. Én is tudom. Csak... olyan kibaszott nehéz elismerni, hogy minden rosszat én vittem oda.
Megdörzsölöm a csúnya vágásokat a pulóverem ujja alatt, miközben óvatosan lecsúszik az asztallapról, hogy kiegyenesedjek végre. Úgy pillantok csak Elliot alakja felé, aki valamit az egyik szekrényben pakolászik.
– Ez most kelleni fog nekünk, mucikám. - Figyelem a felbukkanó üveget, ahogy előhúzza, és közben a hátamat újra nekivetem az asztalnak, úgy döntök, inkább nem mozdulok semerre. Épp csak a hátizsákomat lököm le a vállamról az egyik székre, az abban lévő dolgok pedig tompán puffannak egyet. Nem válaszolok, csak elveszem az üveget, ha felém nyújtja és nagy kortyot iszok belőle, ami égeti a torkomat és a gyomromat, amint leér. Erre viszont csak halványan kifújom a levegőt.
- A családom szar - közlöm, és közben visszanyújtom az üveget Elliot felé. Nem vagyok nagy ivós, egyébként... bőven elég volt a múltkori, ami után is legalább két napig szenvedtem... de most kell valami, ami arrébb tereli kicsit ezt a fájdalmat a mellkasomról. Annyiszor hagytam már, hogy fájjon... mostmár kezdek belefáradni.



Cím: Re: and we are burning
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 11. 21. - 10:13:44
and we are burning
(https://i.pinimg.com/564x/0a/7e/63/0a7e63a08ebd49d93312ae1b2b3839a2.jpg)

Aiden
2001. november 28.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/25/5b/89/255b8990d37f51d66d1888ae62f4a3e8.jpg)

Nagyokat nyeltem, hogy magamban tartsam a fájdalmat, szívem szerint ugyanis ordítottam volna. De ezt nem engedhettem meg magamnak, nem lehettem gyenge, mert akkor pontosan azzá váltam volna, akinek apám tartott. Sok mindent eltűrtem, képes voltam összeszorítani a fogamat s vérző sebbel menni tovább előre. Ez viszont csak egy heg volt. Egy undorító, feltűnő heg, ami elcsúfította a bal combomat és ha éppen olyanja volt, minden erőt kiszívott a testemből, lázassá tett. Ezt viszont most nem engedhettem meg magamnak… Aiden mellett kellett állnom. El kellett vinnem, hogy megszabadítsam attól, amit ez a hatalmas ház váltott ki belőle… és talán kicsit az anyja is.
Furcsa kettősség érzés volt ez, hiszen a nőt is sajnáltam. Szülőként… lényegében hétvégi apukaként tisztában voltam vele, milyen nem látni a gyereket. Noah-t szép lassan elveszítem, Avery pedig kirepül jövőre, mikor tovább tanul. Esélyem sem volt, hogy sokáig tetszelegjek szülőként. Ezt a dolgot elveszítettem, hiába vágytam mindennél jobban erre. Két évig tartott elérni… mégis hagytam kicsúszni a kezeim közül. Csakhogy nekem nem volt választásom, nem tudtam megmenteni azt, amit meg kellett volna… szép lassan kifolytak az ujjaim között a homokszemek, amikké a házasságom vált, pedig eleinte olyan erős volt, mint valami bevehetetlen vár. Keserűen pillantottam az ablak mögött álló nőre, s csak utána néztem Aidenre.
Tudtam, hogy a fájdalom és a zavartság, na meg a bűntudat, nem lesz jó hatással a hoppanálásra. Annyiszor céloztam már félre, hogy csodálkoztam, miért is nem vonták még be az engedélyemet a minisztériumnál. Mindenesetre, most legalább a címet eltaláltam. A becsapódás mondjuk nem volt kellemes… főleg Aidennek, aki még a fejét is beverte. Hallottam, ahogy koppant az asztallapján. Az én esésemet az ő teste fogta fel.
–  Sajnálom, hogy ezt hallanod kellett – mondta, de nem néztem rá egy darabig. Úgy tettem, mintha nagyon lefoglalna a lángnyelv keresése. Igazából nem így volt, pontosan tudtam, hogy hova tettem… hiszen mostanában sokat fájt a lábam, és az egyetlen gyógyír erre az alkohol volt. Ezt a fájdalmat nem lehetett enyhíteni, bár Natért megpróbáltam nem inni. Ő azt akarta, hogy egészséges legyek. Aiden mellett nem voltak ilyen kötöttségek, akkor húztam le egy kortyot az üvegből, amikor akartam s így volt az evéssel is. Kicsit jól esett saját döntéseket hozni, nem csak kisfiúként loholni valaki nyomában. – Be se kellett volna jönnöd oda... az a hely...
Nyeltem egyet.
Nem Aiden. Én sajnálom, hogy elveszlek az anyádtól… de nem adhatlak vissza, túlságosan szeretlek… – jött bennem az önző válasz, de szerencsére nem mondtam ki hangosan. Nem kellett volna az a kínos csend, ami beállt volna közénk. Aiden aligha tudta volna kezelni az önzőségemnek ezt a fokát… ráadásul a „szeretlekre” sem válaszol általában. Jó, nem vagyok hülye, láttam mindig, hogyan nézett rám, milyen csillogás ült ki a szemeiben. Egyszerűen csak ilyen volt… nem tudta, mit mondjon.
– Az én életemben is jó sok szennyes van, amit minden bizonnyal hamarosan látnod kell… de ez is én vagyok, meg kell, hogy ismerd. Fontos vagy… és ezért.– válaszoltam végül. Szedd össze magad, O’Mara! A hang rám parancsolt, mert ott lüktetett bennem a felismerés, mennyire nem akarom visszaadni Aident a családjának. A bűntudatot gyorsan felülírta bennem az akaratos kölyök, aki mindent úgy szeretett látni, ahogyan ő akarja.
Csak akkor fordultam felé, mikor már úgy éreztem rendeztem az arcvonásaimat. Kellett, hogy az alkohol melege finoman megnyugtassa az idegeimet, amik eddigre már jóformán pattanásig feszültek. Közelebb léptem Aidenhez, hogy felé nyújtsam az üveget és ekkor pillantottam csak a táska felé. Örültem, hogy itt volt, örültem, hogy itt volt a tartalma, mert ettől csak még inkább a magaménak éreztem őt. Azt kívántam, hogy bár ő is ezt érezné velem kapcsolatban… mert én már felajánlottam neki magamat.
– A családom szar – mondta és visszanyújtott az üveget felém.
Jó nagyot kortyoltam belőlem s még az itallal a számban bólintottam. Nagyot nyelve engedtem, hogy a lángnyelv megint felmelegítse a testemet és csupán ezután szólaltam meg ismét. Aiden szemeibe néztem.
– Az enyém is az – halkan beszéltem, hogy kicsit megnyugtassam. – Hiszen tudod… te hoztál ki abból az elmegyógyizéből – érintettem meg a karját és finoman végig simítottam rajta. Csak ezután nyomtam a kezébe az üveget. Jót akartam tenni azzal, hogy kicsit megpróbálom ellazítani mindkettőnk idegeit, mert bizony ez a pár perc náluk eléggé felkavart mindent bennünk.
–Életem első szexuális élménye a saját nővéremmel történt meg – mondtam és elröhögtem magam. Talán azért meséltem el, mert a nagy korty alkoholok éhgyomorra egészen beütöttek már addigra, vagy csupán Aident akartam nyugtatni, hogy nem csak az ő családja van elcseszve, hanem az enyém is.
– Persze tizenöt évesen nagyon büszke voltam magamra, hogy megtörtént… csak hát így utólag elég hányinger.
Már megint annyit beszéltem, mintha muszáj lenne. Őszitén szólva, nem gondoltam volna, hogy Aident érdeklik az exeim. Valószínűleg jobban jártunk volna mindketten, ha befogom. Gyorsan magamhoz is vettem az alkohotl és jó nagyokat kortyoltam belőle.


Cím: Re: and we are burning
Írta: Aiden Fraser - 2020. 11. 23. - 19:16:36
i have survived
so many fires
i can no longer
tell if i am alive
or if i'm in still
burning


(https://i.pinimg.com/236x/c9/76/af/c976af61224f507fe07e7037a261e51b.jpg)
2001. november 28.
style (https://i.pinimg.com/236x/04/60/f4/0460f48cc2d6d187f29fd79dda9b8e3c.jpg)


Ujjaim olyan erősen markolják az asztal szélét, hogy az már-már fáj, de attól mégis jobban félek, hogy megrepesztem a fát, minthogy az ujjam törik el. Annyira gyűlölöm... magamat, a múltat, azt, amivé váltam és amit elkövettem. Azt hiszem, ezt anya és Benjamin pontosan tudja. Csak ilyenkor... nem, nem hibáztathatom őket. Hiszen amit okoztam, az nálam már csak nekik fáj jobban.
Figyelem Elliot árnyát, és tudom, hogy meg kéne szólalnom, hogy kibökjek valamit. Valami magyarázatot arra, amit hallott... nem tudom, hogy elvárja-e, talán nem is igazán érdekli mert nem akarja belefúrni magát ezekbe a zavaros családi ügyekbe, mégis... valami kis hang motoszkál bennem, és azt súgja, hogy talán beszélnem kéne.
Ami persze őrültség. Őrült lennék elijeszteni magamtól az egyetlen embert, aki kicsit is elfogad... még ha úgy is fogad el, hogy igazából csak ezt a megkopott felszínt látja. Mindig is szerettem ezt a kettőnk kapcsolatában, hogy nem kellettek válaszok, nem volt szükség a titkok felfedésére... minden sokkal könnyebb így. Mindig is nehezemre esett az őszinteség és a nyíltság... a magány pedig csak fokozta el.
– Az én életemben is jó sok szennyes van, amit minden bizonnyal hamarosan látnod kell… de ez is én vagyok, meg kell, hogy ismerd. Fontos vagy… és ezért. - Megint ezek a nagy szavak, amire csak nyelni tudok egyet, de nem jönnek fel a szavak. Ki mondott nekem valaha is ilyeneket? Az anyám... de az más volt, hiszen egy anyának ez a dolga, bátorítani és szeretni. Az ő szájából ezek a szavak ha őszinték is voltak, természetesen jöttek... és mégsem hittem el igazán még tőle is. Persze, annyiszor büszkék voltak rám. A makulátlan jegyeimre és az iskolából hallott jókra... apa mégsem mondta ki soha, a szemében ülő büszke csillogást pedig túl makacs voltam észrevenni. Az iskolában is megkaptam a dicsérő tekinteteket, de hogy valakinek fontos legyek? Én nem az a kölyök voltam.
Elkapom a tekintetemet Elliot felől, ahogy lehúzok egy jó nagy kortyot a keserű alkoholból. Úgy csíp, hogy megborzongok, de valahol jólesik, hogy megmozgatja az idegeimet, és kicsivel kevésbé érzem magam olyan mozdulatlan jégtömbnek, mint azelőtt.
– Az enyém is az – válaszolja halkan az előbbi kis alkoholos kifakadásomra. – Hiszen tudod… te hoztál ki abból az elmegyógyizéből.
Van egyáltalán olyan, akinek a családja normális? Aki teljesen boldogan tér haza, annak tudatában, hogy ott biztonság és szeretet van... akinek nincsenek olyan tagok a családjában, akit szégyellni, vagy akitől félni kellene.
Újra iszok egy kortyot, és egy pillanatra lehunyom a szememet, ahogy bólintok. Emlékszem, mesélt az apjáról... akihez képest nekem határozottan szerencsém volt az enyémmel. Ő sosem próbált volna meg bántani minket, de még kiabálni sem kiabált soha.
– Életem első szexuális élménye a saját nővéremmel történt meg. - Erre azért felkapom a fejemet, és hitetlen pillantást vetek Elliotra. – Persze tizenöt évesen nagyon büszke voltam magamra, hogy megtörtént… csak hát így utólag elég hányinger.
Egy horkanással hagyom a számra kúszni a félvigyort, de éppen csak egy pillanatig tart, egy újabb kortyig.
- A saját nővéreddel? Hmmm... - húzom oldalra a számat. - Tudod mit? Nyertél. A te családi szálaid még kuszábbak, mint az enyémek.
Várok egy pillanatot a következő korttyal. Ez az adag lángnyelv épp elég ahhoz, hogy egy kicsit melegem legyen... de még nem érzem magamon azt a zsibbadtságot, amit a legutóbb. Sokkal inkább azt, hogy az előbbi szavaira nekem is mondanom kell valamit... hiszen ez így fair, nem? Mindenesetre először kihámozom magam a kabátomból, hogy a szék háttámlájára lökjem a darabot.
- Volt egy húgom. - A francba, Fraser! Olyan, mintha ez nem is az én hangom lenne. Halk és rekedt, épp csak el tudom nyelni a megcsuklást a végén, de a szavaim végigrezegnek a mellkasomban. Nem tudom... nem tudom, mikor beszéltem róla utoljára, mikor mondtam ki utoljára a nevét. De hirtelen a hiánya annyival fájdalmasabban üt meg... az egész lelkem belesajdul, ujjaim pedig megszorulnak az üveg nyakán, ha az épp nálam van. - Ő volt... egy angyal volt.
Nem vagyok biztos benne, hogy ő is hallja-e a hangom remegését, vagy az csak a fejemben létezik... nem tudom, mert a fájdalmas dübögés teljesen elnyom mindent.
- Ő volt a mindenem.
Tudom, hogy Benjaminnak is csaknem annyit jelentett Chrissie, mint nekem... de mégis. Még mindig biztos vagyok benne, hogy az, ami köztünk volt... az valami különleges kapcsolat volt. Ő volt az egyetlen, aki még az én kőszívemet is megtudta lágyítani azokkal a hatalmas, kék szemekkel... és még arra is emlékszem, hogy én voltam az első, akire ránevetett, miután anyánk hazaért vele a Mungóból. Onnantól pedig elkezdődött az a különleges valami... és tudom, hogyha ő most itt lenne, ha ő most élne... én nem lennék itt. Valaki sokkal másabb ember lennék, valahol máshol...
- Aztán ő... aztán én... - Elcsuklik a hangom, akármennyire is gyűlölöm... de képtelen vagyok kimondani, még ennyi idő után sem. Elliot arcára sem merek nézni, csak a padlót bámulom,  a fülemben pedig a saját szívem sajdító ritmusát hallgatom, amibe úgy érzem, megint belehalok egy kicsit.


Cím: Re: and we are burning
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 11. 24. - 13:18:29
and we are burning
(https://i.pinimg.com/564x/0a/7e/63/0a7e63a08ebd49d93312ae1b2b3839a2.jpg)

Aiden
2001. november 28.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/25/5b/89/255b8990d37f51d66d1888ae62f4a3e8.jpg)

Csak legyen jobb kedve… csak ne csillogjon ott a szemébe ez a furcsa keserű fény. A gondolat újra és újra végig pörgött a fejemben, míg ivott a lángnyelvből. Figyeltem, ahogy a kortyok hatására megborzong. Azt kívántam bár ez elvenné a keserű szájízt, de azért nagy nehezen megszólaltam végre, mintha csak azt akarnám bizonyítani, az én családom sokkal, de sokkal rosszabb. Sosem voltam túl jó a nyugtatásban, nem valószínű, hogy a legjobb módszert választottam, nem is számított.
Egy nagy kortyot vettem magamhoz én is az alkoholból, mikor Lisbeth került szóba. Undorodtam attól a nőtől, pedig tizenöt évesen a csillagokat is leloptam volna neki az égről, ha azt kéri… nem azért, mert olyan őrülten szerelmes voltam – mert nem voltam. Egyszerűen csak le akartam vele feküdni, mint a koromban a legtöbb fiú. Túl makacs voltam ahhoz, hogy ne érjem el, amit akarok… így hát megszereztem Lisbethet… aztán megszereztem Esmét, Natot és most Aident. Olyan volt ez, mint a lopás, de az utóbbi két esetben túl heves volt az érzelmi indíttatás. Ezt persze neki nem mondtam ki. Nem tudtam, hogy mi a helyes döntés kettőnk esetében. Úgy mondtam volna neki, ezerszer, hogy szeretem vagy hogy boldoggá akarom tenni… de nem akartam megijeszteni… mert önző voltam és nem akartam visszaadni az anyjának.
Felhorkantott és egy kis vigyor is megjelent az arcán, amitől egy egészen kicsit megkönnyebbültem. Úgy tűnt, hogy szép lassan az alkohol helyre billenti a dolgokat. Ha kinevet talán minden rendben lesz… Ezzel próbáltam nyugtatni magam, még ha a szemében inkább tűntem volna tökéletesnek, olyannak, akit elég vonzónak és szeretnivalónak találhat. Ehhez képest már sokadjára égettem le magam előtte. Nem baj, O’Mara, úgysem tudnál tökéletes lenni. Csak nézz szépen! – A hang megint kellemetlenül nagyot rúgott belém, tudva, hogy ez volt a gyengepontom. Nat is csak akkor tartott annak, mikor úgy néztem ki, ahogyan ő akarta… mikor úgy viselkedtem, ahogy ő akarta. Az idő nagyrészében csak álltam vele a rendezvényeken vagy éppen ittam… a lényeg, hogy ott voltam és nem csináltam botrányt. Azt csak addig tartotta érdekesnek, míg újdonság voltam számára.
– A saját nővéreddel? – kérdezett vissza, amire csak bólintottam egyet megerősítésként. – Hmmm… Tudod mit? Nyertél. A te családi szálaid még kuszábbak, mint az enyémek.
Nyeltem egyet és megpróbáltam mosolyogni, ehelyett azonban csak keserű arckifejezésre futotta. Szánalmas voltam… talán túl gyorsan, túl sokat mutattam magamból Aidennek és megint elindul az, ami jó lefelé egy lejtőn. Azonban a szívem mélyén tudtam, hogyha vele akarok lenni, akkor az őszinteség az egyetlen módszer, ami elég tartós. Nem akartam izgalmas lenni, sem különleges… csak az ő Nyuszija.
– Mondtam… – suttogtam kicsit megtörten.
Figyeltem, ahogy leveszi a kabátját és a széktámlára lök. Így még jobban kirajzolódtak a széles vállai… egyértelműen látszott, mennyit izmosodott, mióta együtt vagyunk és én olyan büszke voltam rá. Talán párszor ezt el is kotyogtam neki az intimebb pillanatainkban, amitől persze az egoja is éppen elég nagyot nőtt.
– Volt egy húgom. – Kezdte. Azonnal észrevettem, hogy megváltozott a hanglejtése. Rekedten beszélt, s elcsuklott a hangja… az aggodalomtól pedig közelebb léptem hozzá, hogy finoman végig simítsak a mellkasán. – Ő volt… egy angyal volt.
A francba… A megállapítás inkább magamnak szólt, amiért nem vettem észre előbb, miféle tragédián kellett átmennie… pedig az egész viselkedésén látszott, hogy valami olyat rejteget „hosszú történeteknek” becézve, ami egy életre nyomot hagy az ember lelkén. Talán ezért félt az érzésektől is… mert akit szeretett, az csak volt.
– Ő volt a mindenem.
A tenyerem a mellkasáról a nyakára vándorolt, finoman cirógattam meg. Hiába kerülte a tekintetemet, hiába van a történet mögött bármi: én ott álltam, olyan szilárdan, mint egy kibaszott ógörög oszlop és nem voltam hajlandó magára hagyni.
– Aztán ő… aztán én… – elcsuklott a hangja ismét, én pedig gondolkodás nélkül vontam közelebb magamhoz, hogy átöleljem. Ha nem akart, nem kellett többet mondani, ha pedig még is, nem ítéltem volna el semmiért. Nem sok embert tudott volna megérteni bármit… csak egy olyan, aki őszintén szeret. Finoman túrtam bele a hajába, hogy magamhoz vontam, a másik tenyerem a hátán pihent.
– Semmi baj… – motyogtam. Éreztem, milyen vadul ver a szíve s hamarosan az enyém is felvette annak a ritmusát. A keserűség egyre nagyobb erőt vett rajtam, mintha azt érezném, amit ő… s a gombóc is egyre feszítőbben nőtt a torkomban. Rossz ember voltam… elég rossz ahhoz, hogy bármiért tudjam vigasztalni, de a szívem mélyén tudtam, hogy ő csak egy áldozat volt.
– Akármi is történt, Aiden… nekem elmondhatod – suttogtam a fülébe halkan és gyengéden. Egyszerűen azt akartam vele éreztetni, amit eddig is: ezen a helyen, velem, biztonságban van.
Semmi jogom nem volt elítélni a múltjáért, de még csak azért sem, ha könnyeket ejt miatta. Én is milliónyi alkalommal sírtam magam álomba, mikor hazajöttem és megtudtam, hogy anyámat kivégezték a háborúban. Nem azért, mert sárvérű volt, hanem mert megszült engem… és ez még csak a kegyetlenségek sorának eleje volt. Öltem olyan emberért, aki azt mondta szeret, de valójában nem volt őszinte… öltem érte nem is egyszer és képes lettem volna az egész Rowle családot kinyírni.  
Meggyűrtem a ruhája anyagát, ahogy kicsit elhúzódtam és felnéztem rá. Egyenesen a szemébe, nem félve attól, amit esetleg kimond vagy nem mond ki. Az ő döntése volt.
– Előttem nem kell titkolnod. Az Aidenem vagy így is, úgy is… feltétlek nélkül.


Cím: Re: and we are burning
Írta: Aiden Fraser - 2020. 11. 27. - 14:32:31
i have survived
so many fires
i can no longer
tell if i am alive
or if i'm in still
burning


(https://i.pinimg.com/236x/c9/76/af/c976af61224f507fe07e7037a261e51b.jpg)
2001. november 28.
style (https://i.pinimg.com/236x/04/60/f4/0460f48cc2d6d187f29fd79dda9b8e3c.jpg)



Bármennyire is ellenkezek a remegés ellen, az lassan úrrá lesz a kezemen. Lebámulok az ujjaimra, és szigorúan azokon tartom a tekintetemet, csak hogy ne kelljen felnéznem Elliot arcára.
Sosem beszéltem a családomról, senkinek. Sosem hagytam, hogy a múlt témája felhozódjon, sosem hagytam, hogy pár sejtelmes szónál többet kicsikarjanak belőlem. Persze, a Minisztériumon más volt... ott egyszerűen csak tudtam mindenről, az egyik fickó pedig még fel is hánytorgatta, és emlékszem... emlékszem, milyen mocskosul meg akartam folytani, ahogy kimondta Chrissie nevét.
Látom magam előtt az arcát - olyan sokszor elképzelem, hogy hogy nézne ki. Hogy anya kiköpött mása volna, de mégis gyönyörűbb. Látom talárban végigsiklani a Roxfort folyosóin, ahogy minden fiú utána fordul... talán Griffendéles lett volna. De nem az az elvetemült fajta, mint Benjamin. Nem... őt megfontoltságra tanítottam volna, hogy legyen óvatos és próbáljon átlátni mindenen... de a szemében mégis, egész életében ott csillogott az a huncut fény.
Nyelek egy nagyot, hogy a keserű, lángnyelvvel felöntött leheletemet érezzem végigcsikarni a torkomat. Felsandítok a plafonra, de gondosan ügyelek arra, hogy ne nézzek Elliot felé közben. Fájnak anyám szavai... Ne tégy úgy, mintha mi lennénk a hibásak! Hiszen nem ők ölték meg apát és Chrissiet, mégis ők azok, akiknek abban a házban, az emlékekkel együtt kell szenvedni. Én tudom... Tényleg. Tudom. Annyira tudom, hogy lassacskán a tudat felfal belülről, és ne marad belőlem semmi... Ne minket büntess... mindannyian hibázunk, Aiden. De nem...
Vajon hogy fejezte volna be? Hogy mindannyian hibázunk, de nem mindenki végzi ki a családját egy hiba miatt? Egyre nehezebb lenyelnem a saját nyálamat, egyre nehezebb visszafognom a folytogató görcsöt a torkomból, ki ne törjön. A francba, Fraser... A francba...
– Semmi baj… – Nem lazulok el egyből abban a pillanatban, hogy magához húz. Úgy érzem, csak méginkább megakadd a lélegzetem, és egy pillanatig fájdalmasan feszíti a mellkasomat. Csak utána engedem ki szépen, lassan... és próbálok visszaemlékezni, hogy mit is mondtam. Mert a valóság és a gondolataim hirtelen kegyetlenül összefolynak.
– Akármi is történt, Aiden… nekem elmondhatod.
Persze visszagondolva nem csak Chrissie-t látom. Ott van apa is... De mégis, ha rá gondolok, az érzéseim valami egészen mássá keverednek össze. Nem kevesebb a bűntudat, nem kevésbé fáj... de mégis... én annyira borzalmas ember vagyok. Annyira kurvára borzalmas, és egy részem örül, hogy ezt ő már nem látja. Vagy legalábbis remélem, hogy nem... mert még így is folyton hallom a hangját... látom, hogy hogy nézne rám.
- Fogalmam sincs, mi történt... én... nem tudom, hogyan történhetett.
Reszketeg kézzel túrom át a hajamat, ujjaim kicsit megszorulnak a tarkómon. Annyira gyűlölök visszaemlékezni arra a napra. Egyszerűen csak szeretném visszapörgetni az időt, annyi mindent máshogy csinálni... és egy idióta kis részem még ostoba, gyerekes módon mindig abban reménykedik, hogy ez nem lehetetlen.
– Előttem nem kell titkolnod. Az Aidenem vagy így is, úgy is… feltétlek nélkül.
Lassan csúsztatom le az ujjaimat a tarkómról, hogy a térdemre csúsztassam, csak mert valamiben akkor is muszáj megkapaszkodnom. Képtelen vagyok elhinni ezeket a szavakat... mindig próbálom, de egyből ott motoszkál bennem: ő nem tudja. Talán azt már sejti a kihallgatás óta, hogy halálfaló voltam, még ha így nem is mondtam ki, de azt, hogy miket tettem... hogy mit követtem el, aztán miken gázoltam át a túlélésért... Mikor fogod kibökni végre, Fraser? Vagy mindenki előtt örökké titkolózni akarsz?
Ő nem Benjamin...

- Az én hibám volt. - Lehunyom a szememet, a szavak ugyanis úgy égetnek belülről, ahogy kimondom őket hangosan is, hogy csak így bírom ki. - Elliot, én annyira... elbasztam. - Várok egy pillanatot, mert egyszerűen nem találom a hangomat... nem tudom, hogy mit akarok mondani. A mindig nyugodt, higgadt és átgondolt Aiden most nincs sehol. Magam sem tudom, hogy hova tűnt. - Annyira nagyon elbasztam... pedig ők még mindig élnének... én pedig haza tudnék menni. És nem lenne minden ilyen...
Milyen? Erre nincsenek szavak. Arra sem, amit tettem... képtelen vagyok róla beszélni, mert egyszerűen kimerülök a szavakból.
- ...Ilyen elbaszott.
Nem tudom folytatni. A kimondatlan szavak nekifeszülnek a mellkasomnak és szinte égetnek, én pedig remegő kézzel előhalászom a zsebemből az öngyújtómat és egy szál cigit, hogy azt tömjem bele a számba, majd kezdjek tüzet csiholni apám kis eszközéből, ami már nagyon kezdi feladni. Hát itt is itt van... Elég lesz, elég lesz, elég...! Nem akarok erre gondolni, minden egyes sejtem ellenkezik. Mert már... már így is úgy érzem, hogy annyira fáj, hogy mindjárt belehalok.


Cím: Re: and we are burning
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 11. 27. - 21:24:58
and we are burning
(https://i.pinimg.com/564x/0a/7e/63/0a7e63a08ebd49d93312ae1b2b3839a2.jpg)

Aiden
2001. november 28.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/25/5b/89/255b8990d37f51d66d1888ae62f4a3e8.jpg)

Amíg az ujjaim alatt éreztem a bőrét, tudtam: biztonságban van. Tudtam, hogy nem lesz baj, hogy most már olyan helyen vagyunk, ami nem töri úgy meg, mint az a ház, ahol felnőtt s ahol az anyjával is találkoztunk. De valahogy mégis, mintha mégis egyre mélyebbre került volna ebben az állapotban. Láttam, ahogy remeg, ahogy fojtogatják az emlékek… s csak azért ismertem fel, mert ezen én is átmentem. Éreztem már úgy, hogy a múltam egyszerűen összenyom, hogy kinyúlik utánam és visszaránt magába… még mindig ott volt az a rengeteg katyvasz, de én egyre inkább elástam. Nem akartam emlékezni, gondolkodni, újra érezni a fájdalmat. Túl sok volt a rovásomon, gyanítottam még több is és kevésbé megbocsátható, mint amik Aident kínozzá.
– Fogalmam sincs, mi történt... én... nem tudom, hogyan történhetett.
Ahogy mocorgott, kicsúszott az ölelésemből. Nem is tudom, örült-e az érintésnek vagy hogy szüksége volt rá… mert én mindig csak szeretni akartam, de ő egy csomószor hátrált, mintha valami bűnt követnék el. Talán csak nem volt hozzá szokva, bennem viszont annyi minden volt, amit neki adnék. Most is legszívesebben megvédtem volna a saját múltjától, de arra csak egy módszer volt: az emlékezettörlés. Ezt pedig nem kívántam Aidennek, akármit is kellett átélnie. A múlt a része, a múlt tette azzá, akit megismertem, aki megszeretett.
– Az én hibám volt. – Lehunyta a szemét. Tudtam, hogy fáj neki kimondani ezeket a szavakat… de ki kellett mondania ahhoz, hogy erőt kovácsoljon belőlük, hogy a múltja adja azt a stabilitást, amivel nálam is jobb tolvajjá válik majd és felnőtt férfivé. Most is az volt hozzám képest, de volt ideje még tovább komolyodni… és már a gondolatba is beleremegtem, hogy milyen csodálatos lesz mondjuk öt év múlva. Persze a gondolatra is elszorult a torkom, tudva, hogy ez az öregember, ez, aki én voltam… addigra már harmincnyolc éves lesz szép lassan elveszik a süllyesztőbe, ő meg szép lassan tovább lép. Megérdemelte, hogy szép élete legyen. Megérdemelte, hogy szeressék… hiába húztam magamhoz önző módon, abban reménykedve, hogy csak engem lát. De előbb-utóbb őt is el kell majd engedni… tudtam és elfogadtam, hogy nekem ezt adta az élet. Már Nat előtt is tudtam… csakhogy akkor még nem rettegtem a magánytól úgy, mint valami idióta.
– Elliot, én annyira... elbasztam. – Míg elhallgatott, megint közelebb léptem, csak a vállára simítottam a tenyeremet. – Annyira nagyon elbasztam... pedig ők még mindig élnének... én pedig haza tudnék menni. És nem lenne minden ilyen... – Folytatta. – ...Ilyen elbaszott.
Végig simítottam a ruhája anyagán. Megvártam, míg befejezi, míg biztosan nem mondd többet egy darabig. Vigasztald meg… tarts meg, O’Mara… A hang bennem lüktetett, mint valami rossz kántálás, ahogy Aidenre pillantottam megint. Éppen egy cigivel és az öngyújtójával küszködött. Azt is meg kellett volna olajozni meg egy Reparoval rendbe rakni, de nem volt szívem hozzányúlni… féltem, hogy kiborulna.
– A múlt nem fog megváltozni – válaszoltam őszintén. – Mindenki követ el hibákat, csak mások kisebbeket, mint mi… visszaforgatni nem lehet ugyan az időt, de erőt meríteni a történtekből igen. – Sóhajtottam egyet. Nagy nehezen összeraktam a képet, amiről beszélt. Az anyja egyedül volt a házban, volt egy húga és a családjáról nem is sokat beszélt, leszámítva Benjamint. A húga és az apja biztosan meghaltak és biztosan volt valami köze hozzá Aidennek is. Ez azért leesett. Engem viszont az sem érdekelt, ha ő ölte meg őket… kétlem, hogy magától jutott volna eszébe vagy bármiféle ok nélkül történt volna így. Akármit is tett, én mindennél jobban szerettem. Nem tudom… meg akartam menteni a lelkét, meg akartam menteni őt. Ugyanazt éreztem, mint a varázstárgyaknál, meg akartam szerezni, meg akartam tartani, ismerni akartam a titkait, hogy teljesen az enyém legyen…
– Szembe kellene nézned vele, másképp sosem leszel túl rajta…  – tettem hozzá halkan és megsimítottam az arcát, ahogy a tenyerem a nyakán végig vándorolva elért az álláit s tovább a bőrén. Csak a szemeibe akartam nézni. Látni szerettem a szürke fakóságát, a barna csillogását. – Nézz rám…  – tettem hozzá és végig cirógattam az arcán megint, most talán még gyengédebben. Meg akartam csókolni, ezért kihúztam a szájából a cigit, hogy finom puszit leheljek az ajkaira. Éreztem a dohányízét, a keserűséget, ami benne dolgozott. Ettől csak még inkább azt éreztem, meg kell óvnom… hogy magad mellett tartsd… – kántálta a hang, egyértelműen jelezve, hogy az önzőségem jófelé nem vezet. De Aiden nem volt gyenge, ha akart bármikor ellökhetett magától.
Aggódó arckifejezéssel húzódtam el és adtam vissza neki a cigarettát.
– Nem érdekel, hogy közöd volt a halálukhoz, én szeretlek. Talán ez nem nyújt vigaszt... de én így szerettelek meg, ezzel a múltadban. Nem vagyok ők, nem tudom pótolni őket, de újat adhatok... valami újat, amibe kapaszkodhatsz.


Cím: Re: and we are burning
Írta: Aiden Fraser - 2020. 11. 29. - 20:54:51
i have survived
so many fires
i can no longer
tell if i am alive
or if i'm in still
burning


(https://i.pinimg.com/236x/c9/76/af/c976af61224f507fe07e7037a261e51b.jpg)
2001. november 28.
style (https://i.pinimg.com/236x/04/60/f4/0460f48cc2d6d187f29fd79dda9b8e3c.jpg)



Fogalmam sincs, mi történik velem... hogy mitől vesztem el így hirtelen a józan eszemet, hogy mitől látom magam előtt Chrissie alakját, mitől hallom apám hangjait az utolsó nagy veszekedésünk alkalmával az irodájában. Még mindig emlékszem halványan a szavakra, amik elhagyták a száját, arra a sokatmondó tekintetre, amit persze a csökönyös tinédzser hormonjaim közt nem voltam hajlandó észrevenni. Különös kapcsolatunk volt mindig is... Tudom, hogy sokkal több dologban hasonlítottunk, mint én akkor be mertem volna ismerni. Nem láttam volna be semmit pénzért, hogy igazából sokkal több közös tulajdonságunk van mint anyával... de talán ez is volt az egyik oka, hogy nem jöttünk össze. Taszítottuk egymást... valahogy mindig, Benjaminnal pedig olyan jól megtalálták a szót. Én pedig irigykedtem... mint egész kölyökkoromban, mindenre és mindenkire. Mindig biztos voltam benne, hogy én másabb vagyok, mint ők... hogy valami nem stimmel, hogy valami félrement. És tulajdonképpen igazam is volt.
Tenyeremhez biccentem az arcomat, még Elliot finom érintései alatt is. Nem szoktam meg, hogy gyenge legyek... hogy bárkinek is kimutassam ezt az oldalamat, hiszen ez nem én vagyok. Aztán egyszercsak felbukkant Elliot... én pedig fogalmam sincs, mi történt. Még mindig nem tudom. Csak sodródom. Az öngyűlöletben és a hazugságokban.
– A múlt nem fog megváltozni – hallom a hangját, de még mindig nem pillantok fel. – Mindenki követ el hibákat, csak mások kisebbeket, mint mi… visszaforgatni nem lehet ugyan az időt, de erőt meríteni a történtekből igen.
Nyelek egyet, fogalmam sincs, hogy mit mondjak. Csak beleharapok az alsó ajkamba, hogy megszüntessem annak remegését, próbálok erőt venni magamon, de nagyon nehezen megy. Sosem volt ilyen nehéz. Fogalmam sincs, hogy meríthetnék ebből erőt... nekem ugyanis itt se kéne lennem, meg kellett volna halnom aznap. Néha úgy érzem, ez csak valami röhejes félreértés, és nekem itt más nincs helyem.
- Tíz éves volt... - lehelem. Olyan halk a hangom, hogy abban sem vagyok biztos, eljut hozzá. - Annyi minden lehetett volna belőle...
Összeszorítom a szememet, és reszketegen szívom be a levegőt ismét. Az oxigén szinte égeti a bűntudattól telt belsőmet.
– Szembe kellene nézned vele, másképp sosem leszel túl rajta… – folytatja Elliot, érzem ujjainak finom érintését az arcomon, de nem mozdulok. Nem akarok... nem akarom, hogy lássa a fájdalmasan csillogó szemeimet, az azokban ülő tömény bűntudatot... – Nézz rám… – Halkan sóhajtok egyet, és hagyom, hogy megemelje kicsit az arcomat maga felé. Végigpillantok az arcán, kutatok az érzelmek után, amiket látok és amiket nem... miért nem ítél el? Miért nem undorodik, miért nem gyűlöl? Miért nem gyűlöl anya sem és Benjamin sem? A francba is... annyira megérdemelném. Elliot arca mégis olyan lágy és megértő, hogy nyelnem kell még egyet, még ha a nyálamba keveredő keserű alkohol és füst egyvelege újra csak megéget is.
- Próbálok... - mondom halkan. Áprilisban eléjük álltam... de mégsem érzem azt, hogy elég volt. Akárhányszor is tenném meg, nem lenne elég. Az ajkaim közt ott pislákol az a szerencsétlen szál cigaretta, arra sincs erőm, hogy kivegyem és kifújjam a füstöt, de Elliot felém nyúl, és megteszi helyettem. Ahogy ajkaink összeérnek egy pillanatra, megborzongok, a füst pedig a levegőbe keveredik közöttünk.
– Nem érdekel, hogy közöd volt a halálukhoz, én szeretlek. Talán ez nem nyújt vigaszt... de én így szerettelek meg, ezzel a múltadban. Nem vagyok ők, nem tudom pótolni őket, de újat adhatok... valami újat, amibe kapaszkodhatsz.
Halk, fájdalmas hangon engedek ki magamból egy sóhajt, és kicsit hátrébb dőlök, az ujjaim közt pihenő szálat pedig nem nyomom vissza egyből a számba. A gyomromban kavarog a hányinger az alkohol és a bűntudat keverékétől, de igyekszem magamban tartani a rosszullétet. Felsandítok a plafon felé, és azt figyelem egy hosszúra nyúló darabig.
- Még senkinek nem mondtam el - közlöm aztán csendesen. Tudom, hogy ez is csak az igazság fele, vagy még annyi sem... de ezt is hatalmas lépésnek érzem. Nem is tudom, hogy olyan-e, mintha levettek volna egy adagnyi súlyt a vállamról... talán ha az alkohol hatása elmúlik, erre is választ találok. Ujjaim közben megérintik bal csuklómat, a rajta húzódó vágásokon simítanak végig. Aztán hirtelen megszólalok újra... mert még ezt sem tisztáztam vele. - Amikor októberben berendeltek kihallgatásra a Minisztériumba... én is halálfaló voltam a háborúban. Gondolom sejtetted, de sosem mondtam ki.
Megköszörülöm kicsit a torkomat és feljebb ülök. Hogy elkanyarodtunk Chrissie és apa témájáról, egy kicsit beszélni is könnyebb... de még így is fáj, hiszen tudom, ha nem terelődtem volna arra az útra, ők még mindig élnének.


Cím: Re: and we are burning
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 11. 30. - 08:21:39
and we are burning
(https://i.pinimg.com/564x/0a/7e/63/0a7e63a08ebd49d93312ae1b2b3839a2.jpg)

Aiden
2001. november 28.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/25/5b/89/255b8990d37f51d66d1888ae62f4a3e8.jpg)

Azt láttam Aidenen, ami bennem is ott volt. Megpróbálta elrejteni a gyengeségét, pedig ez nem is igazán az volt… ez csak az a teher volt, amiket hosszú idő óta cipelt magában és most végre, egyetlen pillanatra lehetette. Letehette, mert előttem nem kellett titkolnia. Tettem én is rossz dolgokat, emberek vére száradt a kezemen… és megértettem. Talán csak egy szörnyeteg szerethet igazán egy másikat, nem tudom… bár a szememben Aiden meg sem közelítette azokat a démonokat, amikkel én küzdöttem. Ártatlan volt, egy gyerek, akit belerángattak valamibe.
– Tíz éves volt… – lehelte olyan halkan, hogy éppen csak értettem a szavait. – Annyi minden lehetett volna belőle…
Nem. Egy szörnyeteg nem ilyen, az nem bánja meg a tetteit és nem fojtogatja a sírás. A szörnyeteg olyan, mint én: önző, azt hiszi mindenek felett áll és minden tette az igazság nevében történt. Mikor elvettem Reagan életét megijedtem, megijedtem, hogy tönkre tettem a saját lelkemet… de érte egy percig sem sajnálkoztam. Gyűlöltem még halálában is. És az a két fickó, akik a nyomomban jártak? Semmit sem jelentett nekem, hogy élőlények voltak… ahogy az a húsz Rowle esetében is volt, akik megitták a mérgezett bort, majd vért köpve összeestek. Még élveztem is a győzelmem édes ízét, ami olyan erőteljesen ült meg a nyelvemen utána. Az én igazságom mindig is mindenki felett állt. Egyre önzőbb, egyre gusztustalanabb voltam és Aiden ezt nem is tudta. Talán ezért hitte magát szörnyű embernek.
– Próbálok… – mondta, ahogy a tekintetünk találkozott. A szürke-barna szempár most fájdalomtól csillogva pillantott rám… meg akartam vigasztalni. Enyhíteni akartam a bűntudatot, ami gyötörte, csakhogy ehhez még nekem sem volt meg a hatalmam. Csókoltam, hogy érezze, szeretve van. Vajon érezte bármikor is mástól? Mástól… aki nem a családja… hogy önzetlenül szereti? Mert én tényleg ezt éreztem. Bárki lehetett a múltban, mert nekem most, ebben a változatában jelentett a legtöbbet és ki tudja… ha nem teszi meg azt, amit tett, talán most nem lenne itt előttem szomorúan és megtörten, én pedig nem érezném azt, hogy mindenre képes lennék érte.
Hátra húzódott, ahogy visszaadtam neki a cigarettát. Rövid csend állt be közénk, de nem volt kínos… inkább olyan furcsán meghitt. Megvártam míg megszólal, tőlem szokatlan türelemmel.
– Még senkinek sem mondtam el – törte meg a csendet. A bal csuklójára pillantottam, ahogy végig simított rajta. Vágások villantak ki a ruha ujja alól. Már ismertem őket, de sosem kérdeztem meg mik azok. Bizonyos téren elég nagy türelmet tanúsítottam Aidennel szemben… nem faggattam. Nem kényszerítettem soha, hogy valljon színt előttem. – Amikor októberben berendeltek kihallgatásra a Minisztériumba... én is halálfaló voltam a háborúban. Gondolom sejtetted, de sosem mondtam ki.
Bólintottam.
Tudtam, hogy halálfaló volt… és igen, talán az a kihallgatás tette fel a pontot az i-re, de már előtte is sejtettem, hogy valami ilyesmin ment át. Túl fiatal volt ahhoz, hogy őt lehessen vádolni egyedül ezért a döntésért.
– Tudtam, hogy halálfaló voltál. – Sóhajtottam egyet és felhúztam a kabátom és a ingem ujját mindkét csuklómon. A balomon ott volt a heg, ami egy feliratot formált: „senki,” a jobbomon meg milliónyi apró karcolás nyoma, mintha megölni próbáltam volna magam. Bizonyára ő is látta ezeket már, hiszen annyiszor simított végig a karomon, érintette a csuklóimat.
– Beleégette a bőrömbe, hogy „senki” vagyok… az első ember, akit megöltem. – Suttogtam, hogy lássa, mindkettőnk hordoz rossz dolgokat a múltjába. –Gyengévé akart tenni és megtörni. Sikerült neki. Attól kezdve soha többé nem voltam ugyanaz az Elliot, aki elszökött otthonról, s bejárta a világot… – Ezután tartottam csak közelebb a másik kezemet. – Elcseréltem egy átkozott szalagot valakivel, amit két évig hordtam magamon, addig míg ki nem szipolyozott teljesen és őrült dolgokra nem kényszerített… majdnem kárt tettem Natban is. Ha nem lett volna benne óriásvér, talán komolyabban is megsebesítem. Valójában, ezért írta alá a válási papírokat, mert úgy gondolta, hogy nincs helyem a gyerekek közelében. Talán halálfaló nem voltam, de épp elég rosszat tettem a világgal… és a szeretteimmel – Ismét sóhajt hagyta el az ajkaimat, ahogy kimondtam ezeket. Tények voltak és csak töredéke annak, amiket tettem. Az egész létezésem egy hiba volt s bár anyám ezt nem akarta velem érzékeltetni, mindig megtette… pont azzal, hogy annyira védett és folyton menekült.
Megfogtam a kezét és felhúztam magamhoz, hogy úgy csókoljam meg az ajkait puhán. Hosszan értek össze az ajkaink, miközben elkezdtem befelé húzni. Most nem volt szükség testiségre, csak egyszerűen hozzá akartam simulni, nyugtatni őt. Így hát finoman a háló felé irányítottam és az ágy mellett húzódtam csak el tőle.
– Gyere… töltsük a napot itt, pihenve. – Lehuppantam és húztam őt is magammal, míg nem mindketten szépen elnyúlva a párnák között voltunk. Csak átöleltem, hogy érezzem az illatát, a fülem alatt a szíve ritmusát. Feldúlt volt még mindig, de talán így, hogy kimondott dolgokat, szép lassan a feszültség oldódni kezdett benne. Azt kívántam, bár segíthetnék neki jobban... de nem akartam faggatani. Már az is nagy lépés volt, hogy ennyit elmondott magáról.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!


Cím: Re: and we are burning
Írta: Aiden Fraser - 2020. 11. 30. - 18:40:50
i have survived
so many fires
i can no longer
tell if i am alive
or if i'm in still
burning


(https://i.pinimg.com/236x/c9/76/af/c976af61224f507fe07e7037a261e51b.jpg)
2001. november 28.
style (https://i.pinimg.com/236x/04/60/f4/0460f48cc2d6d187f29fd79dda9b8e3c.jpg)



Kicsit egyből megbánom, hogy mindezt csak úgy rázúdítottam Elliotra. Nem is tudom, mi történt... egyszerűen csak eljárt a szám, hiába nem volt még erre alkalom. A kezem még mindig remeg egy kicsit, ahogy ajkaimhoz emelem a cigarettát, hogy magamhoz vegyek még egy mély slukkot, és ettől várjam a megváltást. Inkább nem is nézek a lángnyelves üveg felé... azt hiszem, mostmár egyértelmű a dolog, hogy nincs rám jó hatással az alkohol. Ez már megmutatkozott legutóbb is, bár igaz, akkor majdnem hogy jókedvű voltam, ahogy leszaladtak az italok. Más helyzet volt... de a vége mégis ugyanez - elmerülés az önsajnálat és a bűntudat keserű mocsarában. Milyen remek.
Halk kis sóhajjal fújom ki a füstöt. Tudom, hogy Elliot nem rajong érte, hogy idebent cigizek... ha nem is mondja sokszor vagy szól érte, de általában az emberek nem szeretik, ha valaki körbedohányozza az életterüket. Nekem mégis a részemmé vált a cigi... Nem is értem, hogy nem szürke még a vérem, vagy legalábbis a bőröm, hamár a tüdőm egész biztosan koromfekete még így tizennyolc éves koromra is. Volt idő, amikor ez volt az egyetlen dolog, ami tartotta bennem az életet... Amikor az utcán kuporogva csak az melegített fel, hogy egymás után szívtam el a szálakat, reménykedve benne, hogy majd a következő felpezsdíti végre a végem... de persze a fagyos téli napok elől ez sem volt menedék... aztán csak reménykedtem, hogy megtalál anyám baglya ismét. Még mindig fogalmam sincs, hogy tudhatta... ő ott sem volt, nem látta, ahogy megölöm apát és Chrissie-t. De talán ez is az oka annak, hogy nem gyűlöl. Ő nem volt ott... nem nézte végig, ahogy megteszem.
– Tudtam, hogy halálfaló voltál - mondja Elliot, mire halkan sóhajtok egyet. Persze, sejtettem... de mégis ki akartam mondani. Hogy nem akarom azt, hogy titkok legyenek közénk? Ezt nem merném kimondani... hiszen a titkok és a hazugságok túlságosan beékelődtek már a bőröm alá. Igazából biztos vagyok benne, hogy csak a pia tehet róla... mindenről az tehet, a rohadt alkohol.
Csak halkan mormogok egyet felé, és az asztalon heverő hamutartóba nyomom el a cigaretta maradékát. Elliot akkor nyújtja felém a kezét, hogy felhúzza a kabát ujját... Végigpillantok a karját csúfító sebeken, amiket persze volt már alkalmam megfigyelni. Mégsem kérdeztem rá inkább egyszer sem... én sem beszéltem a sebeimről, a hátamba vájó mély, hosszú átokhegről és a szememről, ő sem az övéiről, pedig neki is van jó pár. Nem vagyok vak, hogy ne vettem volna észre őket az ágyban.
– Beleégette a bőrömbe, hogy „senki” vagyok… az első ember, akit megöltem. - Halk, már-már észrevétlen kis sóhajt engedek ki a szavaira, de csak a kezeit figyelem. Nem lep meg, hogy ezeket mondja... hiszen a sebhelyeken át belőle is süt az a fajta sötétség, amit magamban látok. – Gyengévé akart tenni és megtörni. Sikerült neki. Attól kezdve soha többé nem voltam ugyanaz az Elliot, aki elszökött otthonról, s bejárta a világot… - odatartja a másik kezét is az apróbb, mindenféle alakot formáló vágásokkal. - Elcseréltem egy átkozott szalagot valakivel, amit két évig hordtam magamon, addig míg ki nem szipolyozott teljesen és őrült dolgokra nem kényszerített… majdnem kárt tettem Natban is. Ha nem lett volna benne óriásvér, talán komolyabban is megsebesítem. Valójában, ezért írta alá a válási papírokat, mert úgy gondolta, hogy nincs helyem a gyerekek közelében. Talán halálfaló nem voltam, de épp elég rosszat tettem a világgal… és a szeretteimmel.
Óvatosan nyúlok felé, ujjaim pedig rátalálnak a heges feliratra a karján. Alig érek hozzá... nem akarok fájdalmat okozni, nekem is fájnak a hegeim, legyenek akármilyen régiek is. Fogalmam sincs, Elliot ezt mikor szerezhette... az átkok nyomai úgyse gyógyulnak be teljesen, örökké rajtad maradnak és elmékeztetnek a múltra. Finoman végigsimítok a seben, mintha csak eltűntethetném, aztán már vissza is húzom a kezemet, és leugrok végre az asztallapról. Kicsit meginog körülöttem a világ, ahogy talpraállok, kell egy mély levegő. Csak utána nézek vissza Elliot arcára.
- Kétlem, hogy bármikor is gyenge és megtört lettél volna - közlöm vele. Az alkohol és a sok egyéb befolyásoló tényező ellenére is komolyan gondolom. Elliot sokkal erősebb annál, mint ahogy ő látja magát... de azt hiszem, ez a legtöbb emberrel így van. Én is csak nehezen ismerném be a pozitív tulajdonságaimat, az öntelt vásznat leengedve, persze.
Hagyom, hogy közelebb húzzon, ajkaink pedig összeérjen egy füst és lángnyelvízű csókban. Ujjaimmal megérintem az állát is, hogy még egy pillanatig élvezhessem a szája ízét, utána hagyom, hogy hátrébb húzódjon, majd húzni kezdjen valamerre. Én a nappalit tippelem meg célpontnak, végül mégis a hálóban kötünk ki.
– Gyere… töltsük a napot itt, pihenve. – Mellé dőlök a finom matracra, a puha és kényelmes párnák közé. Épp csak egy kicsit mocorgok, hogy találjak a fejem alá is egy kényelmes párnát, aztán lehunyom a szemem, és hagyom, hogy Elliot közelebb simuljon. Elégedettség borzong végig rajtam, ahogy érzem a szívdobogását mellkasunkon át egészen lényem mélyében, ahogy az illata lágyan körbeleng... ezek apróságok, de mégsem említeném meg őket Elliotnak, még ha tudom is, mennyire imádna érte. Nem mondanám el, hogy jelenleg ő jelenti a biztonságot... mert ezek olyan dolgok, amiket túlságosan félek kimondani, talán még a múltamnál is jobban. Talán van az az alkoholmennyiség, ami egyszer ezen is segíteni fog... de az még nem most lesz. Egyszerűen csak a hajába vezetem ujjaimat, és úgy húzom magamhoz mégjobban. Hátha a közelsége elüldözi egyszer a démonokat.



Köszönöm!