Roxfort RPG

Karakterek => Keresem az elvesztett édent => A témát indította: Elliot O'Mara - 2020. 10. 25. - 20:23:17



Cím: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 10. 25. - 20:23:17
CUKORMÁZ
ROXMORTS


(https://i.pinimg.com/564x/fb/4d/f1/fb4df15841313c9e7d623fe8a3fa22e1.jpg)



Cím: Re: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 10. 25. - 21:17:08
illuminált pillanatok
(https://i.pinimg.com/564x/99/f6/ae/99f6ae10fe70125a655568984dd7285d.jpg)

Aiden
2001. október 27.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/fb/9a/bf/fb9abfd5822970aa969ab7f2ee37b8ca.jpg)

Egy kupac ruha felett guggoltam a nappaliban… természetesen a szőnyegen, amit korábban kitakarítottam, hiszen ezek mégis csak tiszta ruhák voltak. Az Ő tiszta ruhái. Megborzongtam, ahogy az egyikhez nyúltam, hogy ügyetlenül hajtogatni kezdjem. Még nem is fogtam fel igazán, hogy tényleg itt van velem ebben a házban, amit menedékül szántam. Egyre több cucca került ide, egyre többet volt itt és én ennek mindennél jobban örültem. Nem magam miatt, egyszerűen csak akartam neki adni egy helyet, ahol normálisan otthon érezheti magát… ezért mondtam, hogy mindig lesz nálam helye, mikor első nap a lila kanapén fekve élveztük a ház furcsa auráját. Persze ez azóta csak még inkább nyilvánvalóan megmutatta magát, mintha az újonnan idekerülő bútorok elve a ház részét képezték volna. Annyira otthon éreztem magam, mint soha korábban.
A következő inget felemeltem és belenyomtam az arcomat, mintha az ő illatát keresném rajta. Valójában nem éreztem az Aident körül lengő aurát, csupán azt, amit reggelente éreztem, ha belebújt a ruháiba. Ez viszont elég volt, hogy felidézzek egy édes emlékképet, ahogy némileg álmosan öltözködik még, hiába itta meg a kávéját… olyan más volt, mint az, amihez szoktam és mégis annyira imádtam az arcának minden rezdülését. Néha csak figyeltem őt, ahogy aludt, ücsörgött a kanapén, dohányzott… a közöttünk lévő korkülönbség fel sem tűnt… sőt sokszor úgy éreztem én vagyok a törékenyebb és fiatalabb, hagytam neki magam irányítani. Ő választotta ki a házat is… mert úgy akartam.
Visszatettem az inget a szőnyegre, hogy óvatosan összehajtsam. Ez sem sikerült éppen szépen, de nem számított, szeretettel csináltam, mint annak idején Tengerszemben… na persze ott volt némi kényszer is, Aidenről viszont tényleg gondoskodni akartam. Valahogy ez volt a természetes. Gusztustalanul nyálas vagy, O’Mara… – közölte gúnyosan a hang, majd felhorkantott valahol mélyen bennem, jelezve, hogy már megint túlzottan belebolondultam valakibe. Persze én ezt is másnak éreztem, mint a korábbiakat… de a félelem most is ott volt. Tudtam jól, hogy nem érdemlek szeretetet, nem érdemlek semmit, ami jó. Ez csak a mézesmadzag, mielőtt megint olyan hevesen vág mellkason a valóság. Megráztam a fejemet, megpróbálva elűzni a negatív gondolatokat… bár ez eléggé nehezen ment, hiszen tudtam jól, valahol megint ott voltam, mint 1999 tavaszán, amikor bebújtam a saját kis falam mögé. Nem mertem az érzéseimről beszélni. Nem akartam újra azt hallani, amit Nat szájából kellett… hogy nem vagyok elég jó, nem vagyok elég felnőtt, nem vagyok alkalmas felelősséget vállalni. Már elegem volt. Nem én akartam lenni mindenben a rossz… megint megráztam a fejemet, hogy elhessegessem a szörnyű emlékeket. Nem rég történtek csak, számomra viszont olyan volt, mintha évek teltek volna el. Már nem fájt.
Egy nadrágot fogtam a kezembe, hogy azt is hajtogatni kezdjem. Ez volt az utolsó mára, mégsem tudtam befejezni… valami motoszkálás jött odakintről. Furcsa, zavaró kis hang, mintha valaki rám akarná törni az ajtót. Nem volt a közelemben a pálcám. Nem is igazán tudtam hol van… mióta megjártam azt a diliházat valami nem stimmelt a memóriámmal. Elfelejtettem dolgokat, hová tettem, miért indultam el otthonról. Talán az a sok bájital, talán valami más módszer, amit rajtam használtak okozta ezt. Mindenesetre kellemetlenül éreztem magamat kellően ahhoz, hogy kezdjen az a gyanúm lenni, a bájitalok tettek őrülté és alapvetően nem is voltam az. Ahogy ez a gondolat átfutott rajtam és nagy nehezen felkeltem, éreztem, hogy a csuklómat elcsúfító hegek elkezdenek lüktetni… pontosan ott, ahol korábban a szalag volt, a másik oldalon pedig a „senki” felirat girbegurba betűi. Felkészültem, hogy akármi is lesz, hát puszta kézzel védem meg magamat…
– Itt nem találhattak ránk a Rowle-ok – próbáltam magam bíztatni valami ilyesmivel, de nem ment valami jól. Remegve nyúltam a kilincsért, aminél a matatást hallottam… majd erőszakos téptem fel az ajtón… hogy megcsapjon az erőteljesen alkohol illat, amint a hideg levegő frissességébe vegyül.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Aiden Fraser - 2020. 10. 27. - 20:07:49
i was a child
who only wanted
to heal things


(https://i.pinimg.com/originals/66/3c/ae/663cae9d4d53caa4fb9e91c165b0d203.gif)
2001. szeptember 20.
style (https://i.pinimg.com/236x/5a/96/05/5a9605f8152c2b8af6bc6a9c72f0864b.jpg)


Óóó, Merlin zsíros seggére... biztosan hányni fogok.
Ami nem lenne jó, mármint több okból sem lenne túl... jó. Nem tudom, nyuszi mit szólna hozzá. Valószínűleg dühbe gurulna. Nem mintha nem lenne olyan édes dühösen, nem arról van szó... de lehet, hogy megverne. Hát igen... azokkal a kicsi ökleivel.
Röhögök saját magamon, mint valami elmebajos, miközben nekitántorodom oldalról a kapu oszlopának. Upsz... ez eddig is itt volt? Megtapogatom ujjaimmal a kapu hideg anyagát, és egy pillanatra megtámaszkodok benne, mielőtt tovább haladnék befelé. Minden forog... ráadásul még sötét is van. Miért is nem a ház belsejébe hoppanáltam? Bár őszintén, még abban sem vagyok biztos, hogy jó helyen vagyok... Egyáltalán hogy jutottam haza? Francba... úgy érzem, hogy összeborulnak a fejemben a gondolatok és összegubancolódnak.
Kissé hunyorogva pislogok fel a Cukormáz alakjára, ahogy ellököm magamat a kaputól, de a ház abban a pillanatban már csavarodik is.
- Kurva életbe... - mormogok, és oldalra kapok, hogy meg tudjak csavarodni egy bokorban... miért nem keményebb ez a kicseszett sövény? Még ez is olyan haszontalan... Olyan kibaaaszooott haszontalan... - Csak mint te, Aiden... pont, mint te... - Száraz nevetgélést hallatok, ahogy újra egyenesbe tornázom magam, és szipogok egyet.
Igazából nem is ittam olyan sokat. Vagy csak nem emlékszem rá? Az első pár pohár még rémlik... aztán a többi... az, hogy marja a torkomat... ó, kit érdekel? Nem is tudom felidézni, mikor ittam egy jót. Talán soha... soha, mert mindig ott volt az a kibaszott rettegés, hogy majd rám tör Feryll és megpróbál darabokra szedni... mindig aaannyira féltem... Olyan kibaszott gyáva voltam mindig is.
Az ajtóhoz küzdöm magam, de az amúgy rövid kis ösvény különösen hosszúnak tűnik. Közben megborzongok a hideg levegőtől, ami éri a bőrömet, na meg persze majdnem felbukok az ajtó előtt, így nekitántorodom a falnak... Mögöttem pedig mintha összesúgnának az árnyak, mint kísértetek. Senki nem látta, hogy részegen látni lehet a szellemeket... na, persze... nem vagyok részeg.
Persze még mindig hányingerem van, egy egészen picit... de ettem ma már? Talán nem, talán pont ez lehet az oka... bingó! Annyira örülök magamnak, hogy csak kicsit megcsúszva tűnik fel, ahogy a felrántott ajtón át felém ömlik bentről a fény. Kicsit hunyorgok az éles világosságra, de aztán végre kirajzolódik előttem Elliot alakja... vagy legalábbis nagyon remélem, hogy ő az.
- Nyuszi! - virulok fel, és közben ellököm magam a faltól, igyekezve stabilan megmaradni egyenesen. Rendben, megy ez... jól esik, ahogy a hideg szellő körbevesz és kicsit megpróbálja arrébb fújni az alkohol homályát, persze, nem kiemelkedő sikerrel. Az ajtóhoz lépek - megpróbálok nem megbotlani a küszöbben - és ahogy közel érek Elliothoz, két kezem közé veszem arcát, hogy csókot nyomjak az ajkaira. A szánk viszont épp csak egy pillanatra simul egymásra, aztán ellépek tőle, hogy beljebb sodródjak, a ház kellemes melege ugyanis hívogatni kezd a kinti szellők ellen. - Milyen jó illat van, sütsz valamit? Uuupsz...
A nappaliba vezető küszöbben viszont már majdnem felbotlok... a francba, mikor lett itt ilyen meleg? Elkezdek kibújni a fekete, hosszított kabátomból, aminek nedves az ujja... és sörszagú... Miért nem emlékszem a részletekre? Például arra, ahogy leöntöm magam... Csak az egymás után ürülő poharak rémlenek, a furcsa alakok körülöttem... az egyik valami rohadt nevetséges cilindert viselt ráadásul... és az öblös röhögések... néhány gyertya gyér lángja körülöttünk, ami bevilágítja a pultot... meg ahogy valakik összeverekednek... de jó, hogy nem én voltam! Már így is túl sok a heg a gyönyörű arcomon.
Megállok aztán a nappali közepén félúton. Először is azért, hogy megdörzsöljem a tarkómat... közben pedig a kanapéra bámulok. Arra a kényelmes, lila kanapéra... Nem is illik igazán ide, inkább valami szebb, elegánsabb helyre. Chrissie mennyire imádta volna... nem tudom, milyen hang harsog bennem, de nyelek egyet, ahogy a bútorra meredek. Persze... ő a rózsaszínt imádta, töménytelen mennyiségben, de... de biztosan ezért is odáig lenne... igaz?


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 10. 28. - 20:25:01
illuminált pillanatok
(https://i.pinimg.com/564x/99/f6/ae/99f6ae10fe70125a655568984dd7285d.jpg)

Aiden
2001. október 27.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/fb/9a/bf/fb9abfd5822970aa969ab7f2ee37b8ca.jpg)

A hidegbe úgy keveredett az alkohol bűze, mintha csak valami kellemes elegyet alkotna ez a két aroma, hiába is volt olyan ellentmondásos. Alig-alig fogtam fel, hogy aki velem szemben áll az Muci, az a Muci, akivel együtt szoktam aludni, meg morcosan kávézni reggelente s akinek az imént éppen a ruháit hajtottam össze. Nem változott semmit, sőt ugyanaz a ruha volt rajta, amiben elment, csak ez a szag volt olyan idegen tőle. Nem is láttam még részegen, de meglepően édes volt.
– Nyuszi! – Szinte ragyogott az arca, ahogy kimondta a becenevemet. Ezt ő választotta nekem s én úgy szerettem, mintha valaki azt mondaná: „te vagy a legerősebb a világon.” Imádtam, ahogy megformálja ezt a szót, ám ilyen örömöt csendülni mögötte még nem hallottam. Éreztem, ahogy a rózsaszín köd egyetlen pillanat alatt telepedik rám.
– Mu…– válaszoltam volna, de a tenyerei közé fogta az arcomat és ajkai el is némítottak. Nem számított, hogy egyetlen pillanatig tartott az egész, nekem olyan volt, mint valami manna, amire már hosszú-hosszú órák óta vágyakoztam. Nyálas lenne? Nem számított… annál rosszabb úgy sem lehet, minthogy öt perce még az ingeit szaglásztam… persze arról nem tudott.
Elengedett és bebucskázott, nem éppen egyenesen járva a ház belsejébe, én pedig belöktem utána az ajtót, hogy egyetlen mozdulattal aztán még a kulcsot is elfordítsam benne. Kattant a zár egyet, majd én magam is Aiden után indultam. Kicsit beletúrtam a hajamba, mintha azt várnám, hogy megérezze a kókuszos aromát. Igen, nem is olyan régen fürödtem meg s most hajat… egy kicsit talán meg akartam lepni. A napokban ugyanis kiszedtem belőle, hogy szereti a kókuszos pitét, ettől fogva minden pipereholmimat lecseréltem ilyen illatúra: sampon, balzsam, habfürdő és mindenféle krémet.
– Milyen jó illat van, sütsz valamit? Uuupsz... – Nem zavart, hogy majdnem eltaknyolt az orrom előtt. Ezt olyan ködfelhőben láttam, hogy még a bennem dolgozó kegyetlen hang is ezt monda gúnyosan: Hát nem édes, O’Mara? Azt persze nem kívánhattam, hogy Aiden alkoholista legyen, de azért havonta egyszer-kétszer el tudtam volna viselni, így… még a nyuszi is annyival becézgetősebben hangzott.
– Hát igazából én vagyok a süti  – válaszoltam és végignéztem rajta, ahogy nekem háttal a kanapé előtt áll és csodálja annak lila valóját. Egyszerre illett és nem illett ide… de már átvette az illatunkat, annyiszor simultunk össze rajta. Bár mondanám, hogy ha az otthonra gondoltam a kanapé jutott eszembe, de nem így volt. Nem is olyan hosszú idő után egy ember jelentette az otthont s tudtam, hogy egyszer csak nem jönne már, fájna. Nagyon fájna. És ez az ember Aiden volt.
Kicsit szerencsétlenkedve léptem oda mellé és én is lebámultam a kanapé bársonyosan lila, fényes húzatára. Azt vártam, hogy esetleg megszagolja a hajamat, vagy hozzá ér… de túl türelmetlen voltam, ezért megragadtam a csuklóját, hogy fejemre tegyem a tenyerét és érezhessem az ujjait a tincseim között.
– Kókuszos samponnal mostam meg a hajam és… – nagy szemekkel pislogtam fel rá. Tudtam, hogy ilyenkor ellenállhatatlanul édes vagyok, habár így még nem próbáltam meg Aidenből bármiféle hatást kiváltani. Most azonban bevetettem a nagyágyúkat. Csillogó, barna – már-már fekete – szemek, résnyire nyitott ajkak, túlzottan is ártatlan arckifejezés. Érdekelt a reakció, főleg most, hogy enyhén ittas is volt. Ez az oldala foglalkoztatott. – Reméltem, hogy tetszeni fog neked  – Tettem hozzá kicsit halkan.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Aiden Fraser - 2020. 11. 04. - 20:50:17
i was a child
who only wanted
to heal things


(https://i.pinimg.com/originals/66/3c/ae/663cae9d4d53caa4fb9e91c165b0d203.gif)
2001. szeptember 20.
style (https://i.pinimg.com/236x/5a/96/05/5a9605f8152c2b8af6bc6a9c72f0864b.jpg)


Milyen jó illat van... csak ez jár a fejemben, ahogy beljebb botladozok a sötét kis falak közé, és magamba szívom az aromát. Frissesség, biztonság... otthon? Nem tudom, mikor mondtam ezt utoljára, mikor használtam bármilyen helyre is ezt a szót, mert valahogy sosem illek sehova... de ez már majdnem, hogy megszokottnak tűnik. Az elbaszottabbik iker, a legsemmirekellőbb a három közül... kettő. Mostmár csak kettő.
Nyelek egy nagyot, hogy leküzdjem a hirtelen felbukkanó, égető alkoholízt, amely csípi a nyelvemet. Ez egy pillanatra elfedi a ház illatát, és csak fintorgok, miközben ellépek Elliot mellett... aztán már ez is homályba veszik, mert arra koncentrálok, hogy el ne essek. Szedd össze magad, Fraser... ne legyél ennél is szánalmasabb... de a józan gondolatok csak a fejem egy messzi zugából szűrődnek ki.
– Hát igazából én vagyok a süti – hallom a hátam mögül Elliot szavait, de kissé homályosan, ide-oda folyva jutnak csak el hozzám. Olyan édes és lágy... mi a Merlin fasza ez a szag? Egyszerűen irritál, hogy nem tudom.
- Nem szeretem a sütit... - válaszolom teljesen öntudatlanul, a számon csak bukfenceznek ki a szavak, de nem én irányítom őket. - Olyan édesek... és habosak... És Benjamin bezzeg folyton odaéget mindent...
Már az is összefolyik, hol vagyok. Miért dumálok Benajminról, talán itt van valahol? Ó, ne... az nem lenne túl jó... a legutóbbi alkalom sem volt az... Próbálom elűzni a képét, de ezzel csak még közelebb hívom magamhoz.
- Kókuszos samponnal mostam meg a hajam és… – Már csak most fogom fel, ahogy ujjaim közé a puha tincsek simulnak, és közben bámulom a kanapét. A gondolataim két dimenzió közt egyensúlyoznak... már csak Chrissie hiányzik innen, és a mindenfelé heverő plüssállatai... a francba is, még a haját is befonnám... pedig sosem tudtam fonni.
- Kókusz... - mormogom az orrom alatt, ahogy visszapillantok Elliot arcára, és minden maradék, rezge lábakon álló kis erőmmel megpróbálom hátrébb üldözni Chrissie tündéri mosolyát és ártatlan, világoskék szemeit, amelyekkel engem bámul. - Kókusz illat van... - A felismerés úgy bukkan fel bennem, mintha nem pont most mondta volna Elliot ugyanezt.
– Reméltem, hogy tetszeni fog neked.
Elégedett hümmögéssel húzom közelebb magamhoz Elliotot hogy arcomat a tincsek közé temessem és beszívjam az aromát. Nem is tudom, miért szeretem annyira... a gyerekkoromra emlékeztet, eszembe juttatja azokat a majdnem vidám és kellemes emlékeket, amelyek belengték a kölyökéveim egy-egy napját. Amikor anya a konyhában pörgött, mi pedig Benjaminnal elásva egy kis időre a csatabárdot szinte jó testvérként vigyáztunk a még szinte lehetetlenül kicsi Chrissie-re... Apa pedig nem messze pipázott, az udvarra szegezett tekintettel, amely persze mindig rendben volt, anya több időt töltött ott, mint bármi mással a világon. Imádta rendezgette a virágait... amelyek helyén ma már csak száraz gazcsomók állnak.
- Anyám rengeteg kókuszos pitét sütött... - Talán ezt sem én mondom. Mármint, persze, az én hangom, mégis, ha én lennék, befognám a számat. - Kölyökkoromban... persze mostmár nem süt.
Halkan horkanok egyet, de nem emelem fel a fejemet. Kellemesen békés ott maradni a tincsei, a belőle áradó illat és finom meleg együttes közegében maradni, még ha közben a gyomrom továbbra is úgy émelyeg, mintha akármelyik pillanatban oldalra borulhatna.
Persze, hogy nem süt... persze, hogy nem, Aiden... miért is tenné? Tönkretetted, őt is, mindent tönkreteszel...
Nem tudom már eldönteni, ez Benjamin, apa, vagy Feryll hangja-e, de egyre jobban körbezúgja a fejem.
- Kell egy cigi... - mormogom, és kezem indul is a nadrágom zsebe felé, de a cigisdobozt és az öngyújtót bár megérintem, csak annyit érek el, hogy bénán kiverem a zsebemből az utóbbit, hogy hangosan, fémesen koppan a padlón. Faszt...


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 11. 06. - 08:02:20
illuminált pillanatok
(https://i.pinimg.com/564x/99/f6/ae/99f6ae10fe70125a655568984dd7285d.jpg)

Aiden
2001. október 27.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/fb/9a/bf/fb9abfd5822970aa969ab7f2ee37b8ca.jpg)

Figyeltem, ahogy ott áll a kanapénál. Csupán néhány lépés választott el tőle, de lelassultam. Nem azért, mert részeg volt és az alkoholszag körbe lengte… egyszerűen csak még mindig olyan nehéz volt elhinni, hogy ő idejön haza… hozzám. Megcsodáltam a magasságát, ami biztosra vettem, hogy változott az elmúlt két-három hónapban, mióta az életem része lett. A hullámos tincsei szinte hívogattak, hogy túrjak bele, de nem akartam egyelőre megzavarni a nyugalmát. Igazából kicsit jól esett volna, ha magától ér hozzám… csakhogy nagyon úgy tűnt, hogy valahogy belemerült a gondolataiba. A hanghordozásán is hallatszott, hogy máshol jár. Édes volt.
– Nem szeretem a sütit... – mondta. Erre keserűen nyeltem egyet. Én vagyok a süti… nem szeret… hát ez most fájt. Mit vártál, O’Mara, hogy majd megragad és beléd kóstol? Az nem Fraser volna. – A hang kigúnyolt szokás szerint és persze igaza volt. Mi a szarnak élem bele magamba mindenbe? Hogy megint fájjanak ezek az apróságok, minthogy: „nem szeretem a sütit…”? Részemről kihagytam volna egy adag újabb szenvedés, habár biztos voltam bennem, hogy majd előbb-utóbb összeveszünk… és lesz mosolyszünet. Nem lehet minden tökéletes… sőt talán éppen az a tökéletes, ha az ember néha összekap a pá… az Aidenével. – Olyan édesek... és habosak... És Benjamin bezzeg folyton odaéget mindent...
Sóhajtottam egyet, ahogy közelebb léptem hozzá. Szándékosan úgy tettem, hogy mind jobban tudja érezni a kókuszos aromát. Egyszer-kétszer már feltűnt, hogy ezt szereti s talán szóban is célozgatott rá.
– Csakhogy ez a süti, most én vagyok és ezt az édességet szereted – válaszoltam suttogva, de elég határozottan ahhoz, hogy számára se legyen kérdéses a dolog. Az ujjai a hajamban kellemesen melegek voltak. Nem akartam, hogy átcsapjon depis részegségbe nála ez az egész, hiszen olyan bájosan vidám volt, mikor átlépte a küszöböt és magától csókolta meg… de valahogy a Benjamin résznél éreztem, hogy akár oda is kilyukadhatunk, ahová nem kéne. A családjáról nem sokat beszélt, ahogy én sem. Nagyjából sejthető volt, hogy mindkettőnknek ugyanez a pont az, ami kellemetlen.
– Kókusz... – állapította meg kicsit kábult hanggal. Hát ennél édesebb dolgot sem sokszor halottam tőle. – Kókusz illat van... – tette hozzá, majd úgy hozott magához, hogy át tudtam karolni a csípőjénél, miközben ő az arcát a fekete tincsek közé nyomta. Kicsit meggyűrtem a ruhája anyagát, mert én is megéreztem az ő illatát a füstös kocsmaszag és az alkoholos aroma alatt. Olyan fűszeres, olyan friss volt még most is, mint reggel, mikor elment itthonról.
– Anyám rengeteg kókuszos pitét sütött... – meglepett. Meglepett, hogy így beszél a családjáról, ilyen furcsán tényközlőn, mintha csak mesélni próbálna. Sosem hittem volna, hogy Aiden erre képes… mármint nem nyílt meg nekem igazán. Vártam, hogy majd így lesz. Próbáltam biztosítani arról, hogy nekem elmondhatja, de akármennyi időt is töltöttünk együtt, s akármit meséltem is neki én, ő furcsán távolságtartó maradt mindvégig. – Kölyökkoromban... persze mostmár nem süt.
Nyeltem egyet, de örültem, hogy nem húzódott el. Csak bújtam hozzá, mint jobban, élveztem a hajam között érzett melegséget, ami belőle áradt. Az egyik kezemet előre húztam, hogy végig simítsak a hasán és felelé haladva a mellkasán is.
– Én bármikor sütök kókuszos pitét neked… – válaszoltam halkan, mintha csak valami titkot akarnék mondani neki. Nem is tudom, miért akartam erről az egészről biztosítani, hiszen nem sok értelme volt. Sosem tudnék ugyanúgy sütni, mint az anyja… az sem biztos, hogy tudok sütni. Nem akartam őt is megmérgezni valamivel. Már éppen elégszer bizonyítottam be, milyen mocskosul tehetségtelen vagyok a konyhában.
– Kell egy cigi... – kezdett hirtelen kapkodni. Éreztem, hogy ezzel most vége ennek a jó pillanatnak. Ahogy az öngyújtó és a cigisdoboz hangosan koppant a padlón olyan volt, ez az egész, mint egy jelzés, hogy nem kéne beleélnem magam ebbe a helyzetbe valóban.
– Na várj csak, muci…  – guggoltam le, végig simítva a kezemmel a combján és a lábszárán. Nem engedtem el egy pillanatra sem, csak felvettem a cucciat és felegyenesedtem, hogy a szemeibe nézve a kezébe nyomja azt, amire szüksége van. Tudtam, hogyha rágyújt úgysem tudunk ennyire közel maradni egymáshoz. – Tessék… – súgtam oda, majd tettem egy lépést valamivel hátrébb, hogy cigizhessen. Inkább odamentem és a ruhákért és felszedtem a szőnyegről, mielőtt megtapossuk őket, majd kicsit bénán letettem a fotel támlájára őket.
Ezután pillantottam csak Aidenre, aki talán már régen a cigijével a szájában ácsorgott ott a kanapé előtt. Jó volt ez a pillant, amig csak ölelt magához és beszélt, de nyilván stresszeli a családja, én meg nem akartam ráakaszkodni… kétlem, hogy pont én tudnám lenyugtatni… mégis visszamentem hozzá és elvettem a cigit, hogy beleszívjak és kicsit talán szexuálisan túlfűtötten az arcába fújjam a füstöt.
– Ennél én és a kókuszillatom sokkal finomabb– közöltem és megnéztem az enyhén görbe ujjaim között szorongatott cigit.



Cím: Re: Cukormáz
Írta: Aiden Fraser - 2020. 11. 08. - 16:32:26
i was a child
who only wanted
to heal things


(https://i.pinimg.com/originals/66/3c/ae/663cae9d4d53caa4fb9e91c165b0d203.gif)
2001. október 27.
style (https://i.pinimg.com/236x/5a/96/05/5a9605f8152c2b8af6bc6a9c72f0864b.jpg)


Sose túl késő jól élni. Emlékszem... apa mondta ezt mindig, amikor anya túl későn készült el a süteményeivel, olyankor, amikor más ember már nem eszik, inkább közeledik a lefekvéshez. És persze mi nem is kaphattunk a testvéreimmel, hiszen még kicsik voltunk, anya pedig nem akarta, hogy felpörögjünk a cukoradagtól, amik általában a pitéibe pakolt. Apa ezzel szemben boldogan lépett oda a szokásos helyére az ebédlőasztalnál és ezt mondta anyának: sose túl késő jól élni. Emlékszem arra a pillantásra... amivel ránézett... rajongtak egymásért. Ők voltak a tűz és a víz, akik kiegészítették a saját tökéletlenségükkel a másikét. Ez így volt jól..- így volt annyira természetes mindig is.
Fogalmam sincs, miről hebegek, mert már a gondolataim is összefolynak. Az arcomhoz nyúlok, hogy kissé átdörzsöljem azt, félig beletúrva közben a hajamba, hogy aztán azt biztosan a homlokomba borzolom, de nem is érdekel. A kanapé felé lépnék, hogy ledőljek rá, a világ ugyanis egyre élesebb irányokba csavarodik körülöttem, de aztán felbukkan Elliot és elállja az utat. Ezt persze egészen csak egy másodperc tört részéig bánom... aztán mélyen belélegzem a kókusz aromáját, és az elfelejttet velem mindent.
– Csakhogy ez a süti, most én vagyok és ezt az édességet szereted – közli velem Elliot, mire kicsit összehúzom a szemöldökömet. Miről van szó? Csak a kókuszra figyelek... annyi emléket sodor a felszínre, amelyeket józan pillanatomban annak közelébe se engednék. Látom anyámat a konyhában, látom Esthert, ahogy az iskola párkányán ülünk... látom Benjamin gyűlölködő és irigy pillantását, ahogy elvonul előttünk. Persze az csak egy pillanatig tart, hiszen ő sosem volt haragtartó... ő csak fel-fel lángolt, de aztán olyan hamar égett el, mint egy kis falevél.
- Ühöm... - mormogom a hajába, és szorosabban húzom magamhoz, hogy érezzem ujjaim alatt a mozdulatait. Miért ittál ennyit, Aiden? Ez a hang is csak homályosan, akadozva jut el hozzám, és válaszolni sem tudok. Nem akarom ezeket a képeket... nem akarom az emlékeket, le akarom őket rázni magamról, de nem sikerül. Úgy érzem magam, mintha megbénultam volna. És a bűntudat úgy kezd el felfelé bugyogni a torkomon, hogy közben égeti a torkomat is.
– Én bármikor sütök kókuszos pitét neked… – suttogja Elliot, mire hajának nyomom arcomat. Szeretném megkérni, hogy segítsen valahogy... mert ezek a tépő érzések nem tűnnek el. Hozzámtapadnak és belém mélyesztik a fogukat, én pedig megborzongok a fájdalomra.
- Tudom... - lehelem, és szinte kapaszkodom belé, mert félek, hogy ha elengedem, akkor még rosszabb lesz. Tudom, hogy erre nincs gyógymód... még részegen is tudom. - Köszönöm...
Nyelek egyet, és végül felemelem a fejemet. Lüktetni kezd bennem a cigaretta hiánya, még akkor is, ha egy részem nem akarja elengedni a kókuszillatát. A cigarettáért kutatok a zsebemben, és talán ki is lököm onnan... nem tudom, mert aztán mégis a kezembe kerül.
Lepillantok a fehér, kissé gyűrött dobozra és mellette az öngyújtóra, miközben érzem, ahogy Elliot eltávolodik mellőlem. Én pedig újra egyedül maradok... Utána lesek, de addigra már távol van és pakolászik valamit. Pedig ha elérném, akkor visszahúznám, mert nélküle mégjobban megtöltenek a hangok... a szagok és a képek, amiket nem akarok érezni. Sosem támaszkodtam senkire úgy igazán... mégis, valahol most ő a biztonság, és ez... ez kicsit megrémít. De mégsem lehetek már ugyanaz a tizenhat éves fiú, aki mindentől elfut, ugye?
Remegő kezekkel tolom a számba a szálat és gyújtom meg, de a láng nehézkesen kapja csak el a cigi végét. Elégedetten fújom ki a füstöt amikor végre betölti körülöttem a levegőt, és kiélvezem azt a pillanatnyi megnyugvást, amit ad... de nem tart elég sokáig. Hamar átszökik a szürkés rétegen a világ ridegsége újra.
Nemsokára Elliot újra felbukkan előttem, és érzem, ahogy kiveszi a cigit az ujjaim körül. Felszabadult kezemet a zsebembe csúsztatom, és veszek egy mély, füsttel telt levegőt, hogy még egy darabig legalább megálljak a lábamon.
– Ennél én és a kókuszillatom sokkal finomabb - közli Elliot, mire bólintok egyet. Ami persze nem jó ötlet, hiszen a világ abban a pillanatban megbillen egy kicsit, már megint... én pedig felnyöszörgök, hogy aztán lehunyt szemekkel a halántékomhoz kapjak, és kicsit megmasszírozzam azt. Persze nem sokat ér.
- Az biztos... Merlinre, de fáj... - morgom, de nem a fejemre értem. Ez persze talán a szavaimból nem derül ki... De a fejemben megéledő lüktetés szinte fel se tűnik. - Kurvára meg fogom ezt bánni holnap... Nem... már most bánom... - dünnyögöm, majd kissé kábán oldalra lépek, hogy megtaláljam a kanapét, és végre ledőljek rá, fejemet a háttámlára biccentve. Merlinre... mi a francért ittál ennyit, Fraser? Szenvedj csak, hajrá... ezek után megérdemled...!




Cím: Re: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 11. 09. - 15:48:47
illuminált pillanatok
(https://i.pinimg.com/564x/99/f6/ae/99f6ae10fe70125a655568984dd7285d.jpg)

Aiden
2001. október 27.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/fb/9a/bf/fb9abfd5822970aa969ab7f2ee37b8ca.jpg)

Rám is hatással volt a kókusz, aminek az illata olyan erősen telepedett meg Cukormázban, hogy már nem is éreztem az Aidenből áradó alkoholos aromát. Ahogy közelebb húzott magához, ahogy hozzá simult a testem és mormogott a hajamban… én meghittnek éreztem. Valami persze megzavarta ezt, talán a furcsa feszengés, ami ott lüktett benne, ami nem igazán volt velem a jelenben. Nem bántam. Nem kizárt, hogy abban a pillanatban élt újra egy fontos emléket, vagy adta át magát valami mélyebb érzésnek. Nem sok jogom lett volna megzavarni ebben… hacsak nem ő akarja azt.
Meglehet sosem voltam bölcs ember, ha magánéletről, érzésekről, szerelemről volt szó. De azt tudtam, hogy a fájdalom erősít… a fájdalom sokszor még többet hoz ki az emberből. Ehhez pedig szembe kell nézni a múlttal. Milyen szánalmas ez éppen tőled, O’Mara– morgolódott bennem a hang, emlékeztetve a szekrény tetejére tett dobozra, a benne lévő fájdalmas emlékekre. Nyeltem egyet, belepréseltem az arcomat Aiden vállába, hogy engem most az ő illata töltsön meg. Az a füstös, alkoholos, friss aroma egy pillanatra részemmé kellett, hogy váljon, hogy visszanyerjem az önuralmamat.
– Köszönöm...
Megborzongtam, ahogy kimondta ezt a szót. Érezhette, ahogy egy remegés szalad át aprón, kellemesen rajtam… ő pedig csak vont még jobban magához, mintha tényleg akarna… és én is úgy éreztem, hogy mindennél jobban akarom őt. A belőle áradó melegséget meg akartam ragadni, hogy még inkább magamba fogadjam… mert megnyugtatott. Hirtelen nem létezett külvilág, csak a szívverése, a lélegzetvétele. Furcsán biztonságban éreztem magam, nem számított, hogy részeg… és ha ránk törne valaki, nem tudna megvédeni.
Csak egy pillanatra húzódtam el tőle, de máris éreztem, hogy fázok. De a gondoskodó ösztönöm kapcsolt be, hogy összeszedjem a cuccait, ne legyenek koszosak… mondjuk csak utólag gondoltam bele, hogy nem valószínű, hogy látta, amint összekaparom a földről, hiszen éppen a dohányzással volt elfoglalva. Hallottam, ahogyan kattan párszor, aztán megtöltötte a házat a dohány bűze. Engem nem zavar… mármint Aidennel együtt ezt is befogadtam. Ráadásul a cigi kiválóan alkalmas volt arra, hogy flörtölgessek vele, talán csak egyszer morgolódott miatta.
Most is egy bólintással tette egyértelművé, hogy tetszik neki a látvány… és tartott vagy fél percig, mert hirtelen a halántékához kellett érnie. Finoman masszírozta végig, mintha a fájdalom elviselhetetlen volna számára.
– Az biztos... Merlinre, de fáj... – Aztán persze hangot is adott a sejtésemnek. – Kurvára meg fogom ezt bánni holnap... Nem... már most bánom...
Hümmögve elmosolyodtam és közelebb léptem hozzá, hogy az ujjai közé csúsztatta a cigarettát, végig simítsak a szabad kezemmel a mellkasán. Csak ezután álltam egy kicsit lábujjhegyre, hogy finoman megcsókoljam. Ajkaim lágyan simultak az övére, nem is tudom, miért finomkodtam, mert bennem megint úgy tombolt a szenvedély, mint valami örült tornádó, képes lett volna mindent letarolni… csoda, hogy eddig nem látták a bútorok kárát ennek a hévnek.
– Na... mivel holnap még rosszabbul leszel, ma kell jó éreznünk magunkat… – sóhajtottam az ajkai közé, majd újra csókoltam. Mélyebben, szenvedélyesebben… annyira édes volt, ahogy mormogott, ahogy beleszagolt a hajamba… ellenállhatatlan volt… Átkaroltam magam, hogy aztán egy szökkenéssel átkaroljam a csípőjét a lábaimmal. Tovább akartam csókolni, a hajába túrni… bele sem gondoltam, hogy részegen nem áll olyan stabilan a lábán. Végig simítottam a tarkóján, ujjaim elvesztek a hullámos tincsek között, aztán éreztem, hogy kicsit mozdulunk, reméltem, hogy a kanapé felé, ehelyett eldőltünk… éreztem, ahogy a testem belecsapódik a padlóba, éppen a dohányzó asztal és a kanapé között.
– Aú… – nyöszörögtem picit szerencsétlenül, na nem mintha ez elég lett volna arra, hogy elvegye a kedvem tőle.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Aiden Fraser - 2020. 11. 13. - 21:12:22
i was a child
who only wanted
to heal things


(https://i.pinimg.com/originals/66/3c/ae/663cae9d4d53caa4fb9e91c165b0d203.gif)
2001. október 27.
style (https://i.pinimg.com/236x/5a/96/05/5a9605f8152c2b8af6bc6a9c72f0864b.jpg)


Egyre vészjóslóbban folyik össze előttem a kép. Mintha egy kis csónakban himbálóznék, a kis vízcseppek pedig bele-bele csapnak az arcomba... Dehát honnan jön a víz? Van egyáltalán víz? Zavarosan lehunyom a szememet pár pillanatra és csak becsúsztatom az ajkaim közé a cigarettát, hátha ez segít... de nem segít, mert csak még jobban szédülök. Nem állok stabilan, és úgy érzem, hogy dőlök oldalra... mégsem nyitom ki a szemem. Úgysem borulok el, ugye? Reménykedni hirtelen sokkal egyszerűbbnek tűnik mindennél. Egyszerűen csak lehunyt szemmel állni és sodródni... mint ahogy egész életemben is tettem.
De aztán ez a sötétség is fájdalmasan színessé válik. Nem akarom... nem akarom látni a képeket, de beleragadtak az elmémbe, és egyszerűen nem tudom őket kiszedni. Mintha a sérült szemembe az átok élével együtt annak a napnak az árnyai is beleégtek volna... és most sajog megint, ahogy a feketeségbe belehasít a zöld fény. A képre pedig megrándulok. Nem... ez nem a valóság... de mégis annyira kibaszott valóságos.
Szinte levegőért kapva nyitom ki a szememet, a hátamon végigkúszik a jeges hideg. Nem valóság, nem az... az a múlt... de a múlt is itt lóg rajtam, érzem, ahogy feszít. Folyton itt van.
Mély levegőt veszek, tüdőmet ellepi a füst csípős aromája. Újra Elliot felé fordulok, hogy a látványa visszarántson  valóságba a megborult tévképzetek közül. Közben persze elkezd a fájdalom már nem csak a szememben, de a fejemben is lüktetni... nem vagyok más, csak egy alkoholtól bűzlő, fájó massza. Pontosan így érzem magam. Aztán hirtelen megérzem Elliotot közelebb lépni... és a kókuszos illat újra befészkeli magát az orromba, jólesően kúszva végig bensőmben. Félig leeresztem a szemhéjamat, ahogy megérzem az ajkát az enyémen... Olyan finom a csókja, hogy halkan az ajkaiba sóhajtok tőle, és még a borzongás és végigfut a hátamon. Ez az... a kókusz, az ajkainak az íze. Nem gondoltam, hogy valaha fogok még így érezni... nem gondoltam, hogy valaha fogom még azt érezni, hogy nincs folyton a nyomomban valami, ami bántani akar, megölni és tönkretenni.
– Na... mivel holnap még rosszabbul leszel, ma kell jó éreznünk magunkat… – suttogja, én pedig csak mormogok válaszul. Rosszabbul... jól érezni... ennyit fogok csak fel, ezt is alig-alig, ahogy ujjaim közül kihull a cigaretta - és remélhetőleg nem gyújtja fel a lakást -, és tenyeremet Elliot arcára simítom, hogy közelebb húzzam magamhoz. A leheletünk és nyelvünk összekeveredik, én meg egyre mohóbbá válok, többet akarok... csakhogy az elmém és a testem hamar kétfelé bomlik. Tompán érzem a nekem feszülő, rám nehezedő súlyt... a lehunyt szemeimen át, a csókok közt, kissé kifulladva, fel sem fogom, hogy mi történik... de a levegő az arcomba kap, mintha dőlnék, és talán dőlök is... A francba!
Felmordulok, ahogy a fejem nekicsapódik valaminek. Nem túlságosan kemény, de azért elfog a sajgás és a kellemetlen szédülés megint... Halkan káromkodok egy kicsit, de aztán a szavaim összeakadnak, ahogy megdörzsölöm a homlokomat ismét, és felpillantok... de Elliot elmosódott, homályos alakján kívül semmi mást nem veszek ki. A padlón lehetek... talán... megpróbálok arrébb kúszni, de csak újra megérzem Elliot testét az enyémhez simulni.
- Szóval holnap rosszabb lesz? - mormogom. Zeng a fejem... kibaszottul zeng... hangokat hallok, amik nem léteznek. A francba is, hogyan léteznének? Hiszen halottak... halottak... Kifújom a levegőt, de egyre nehezebben megy ez is, mint minden mozdulat... A következő pislogásnál pedig már a szememet kinyitni újra is lehetetlennek tűnik. Miért ilyen nehéz az élet? Minden olyan nehéz... Hagyom a fejemet elnehezülni, hogy az alattam lévő testre biccenjen az is, aztán az utolsó árnyképek már akármilyen kegyetlenek is, nem tudom kinyitni a szememet. Kék szempárt látok... a vidám, édes kis hangját, és szinte érzem apám szivarjának a szagát, amely egyszer belengte az egész házat... és ezt még Elliot illata sem tudja felülmúlni. Mert ezek a képek még az álmaimba is követnek... csak úgy, mint mindig, minden egyes éjjel.



Köszönöm a játékot!  ;D



Cím: Re: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 12. 01. - 20:40:48
karácsony Cukormázban
(https://i.pinimg.com/564x/27/ca/73/27ca73d710c957c9a2a3e37539cd6e9e.jpg)

Aiden – Avery – Daniel – Irene – Jasper
2001. december 24.
Tizenegy óra

outfit (https://i.pinimg.com/564x/ca/cc/0a/cacc0a06bceda4c05dd251d8206e31bf.jpg)

– Ha lepisilsz véged… – morogtam az apró kutyának, aki a kabátom alatt vackolta be magát annyira, hogy éppen elég volt a karomat a teste alá helyezni, nem esett le. Persze nem is ez volt a legnagyobb félelmem, hanem hogy esetleg el kezd ugatni vagy megharap és akkor tuti sikítófrászt kapok.
A válasz egy vékony kis ugatás volt.
– Ezt ne csináld, te! – Emeltem fel a hangomat rémülten, de azért örültem, hogy az utca végében vagyunk. Hirtelen ugyanis utálni kezdtem a karácsonyt, az ötletet, hogy a család nálunk töltse a vacsorát és itt ajándékozzunk. Kinek az elcseszett fejéből pattant ez ki? Én még csak a főzni sem tudok és éppenséggel Aidenből sem nézem ki, hogy egy fél madarat megsüt estig. A te ötleted volt, te barom, mert jó karácsonyt akartál adni neki! – A hang olyan kellemes ünnepi hangulattal vert fejbe, hogy csak a keserű szájíz maradt.
Minden erőmmel boldoggá akartam tenni Aident, éreztetni akartam vele, hogy a családom része minden tekintetben, de már kezdtem úgy érezni így az évvégére, hogy ez is túl sok. Minden kezdett szép lassan rám omlani.
Ingerülten téptem fel a kertkaput és vágtam át a követ úton. Aztán benyitottam a házba és végre megéreztem a melegséget. Eddig fájdalmasan marta az arcom a hideg, odakint ugyanis leesett egy újabb adag hó. Ezúttal olyan sok volt, hogy még a bakancsom orra is beázott egy kicsit. Már azon voltam, hogy lehajolok és szépen megszabadulok a vizes lábbelitől, na meg a zoknitól, de a kutya mozgolódni kezdett a kabát alatt és valahogy feltornázta magát a nyakamig. Éreztem, ahogy megbök a nedves orrával és végig nyal a nyakamon, az államon.
– Muci! Muci, ments meg! Egy szörny eszi a nyakamat!  – sikoltoztam és alig vártam, hogy meghalljam bentről a lépteit. Ha pedig felbukkant, akkor elvigyorodtam: – Boldog karácsonyt! Ő itt a babánk, Cleo – jelentettem be nagy büszkén.

Este hét óra

Furcsa volt, hogy az én házam nappalijában áll egy karácsonyfa… olyan normálisnak tűnt még a koponyadíszek ellenére is és az enyhén sötét dekoráció mellett is otthonosnak tűnt az egész. Az csak még különösebb volt, hogy a felállításában és diszítésében is Aiden részt vett, persze csak is Jasper miatt, akit szintén Amber rángatott bele a dologba. A kislányra pillantottam, aki már ott ücsörgött a fánál és ajándékot bontogatott, miközben a másik oldalról Avery próbált egy falat süteményt gyömöszölni a szájába. Jasper és Irene ülhettek talán még ott körülöttük.
Dean, a nevelő apám ezúttal megfésülte a bozontos, vörös szakállát és még inget is felvett, hogy belepasszoljon a karácsonyi képbe. Persze enélkül is imádtam, hogy itt volt, hogy megmentette a vacsorát, mielőtt még felgyújtom az egész konyhát. Hálás voltam, hogy korábban érkezett és megpróbálta az ötletemet egyben tartani. Most viszont csak töltött egy sokadik pohár whiskeyt, hogy Aiden kezébe nyomja menet közben. A másik poharat ugyanis a fotelben ücsörgő Daniel kezébe adta. Elkaptam a pillantásom, ahogy összeszedtem néhány koszos poharat és tányért. Egész este a házigazdát adni nem könnyű, de élveztem… főleg mert Aiden is valamennyit segített és nem éreztem magam teljesen egyedül a dolgokkal.
– Muci segíts! – kértem és elindultam ki a konyhába. Valójában csak egy csókot akartam lopni a fagyöngy alatt, amit szándékosan a mosogató fölé pakoltam, amikor senki sem figyelt.
 


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Daniel O'Mara - 2020. 12. 03. - 18:08:23
(https://i.pinimg.com/564x/99/5a/ad/995aadc5fb0d1061d3ba353409b94a8a.jpg)

karácsony Cukormázban
2001. december 24.
mindenki, főleg bátyus


Nem gondoltam volt, hogy egyszer ezt megélem… mármint szó szerint le voltam döbbenve, mikor beléptem Elliot új házába és minden karácsonyi pompában úszott. Jó, talán túlzás azt mondani, hogy olyan nagy pompa volt, mert azért megőrizte a hozzá illő groteszkséget a fán lógó koponyákkal és fekete díszekkel. Ennek ellenére viszont normális kaja illat volt és nem is sikerült olyan rosszul a pulyka – bár sejtettem, hogy apa besegített azért Elliotnak ebben a dologban.
A vacsora előtt ismertem meg Aident. Róla leginkább csak Ambertől hallottam… főleg áradozásokat. Azt már tudtam, hogy úgy néz ki, mint egy lovag és nagyon erős, meg füstöt fúj, de mindezidáig arccal nem tudtam párosítani. Ha ő hozta ki ezt a meglepő felnőttességet Elliotból, amivel megszervezte a vacsorát, akkor egy részem nagyon hálás volt neki. Lassan három éve arra vártam, hogy mikor kezd már el emberként viselkedni és hagyja hátra a dacos kisfiús énjét. Talán erre a néhány órára sikerült neki, ezért nem is szóltam be neki a kelleténél többször.
Oké… ez is az egész csak róla szólt. Senki másról nem, apa is hetekig áradozott róla, hogy milyen büszke rá.  Szerettem Elliotot, de világ életemben azt hallgattam, hogy a szüleink érte aggódnak vagy éppen olyan dolgokért dicsérik, amiket tőlem természetes módon elvártak. Túlzottan is féltékeny voltam rá, mikor kisfiú korunkban anyánk őt dédelgette, vagy órákat ült mellette, hogy belé könyörögje az ételt. Pontosan ezt csinálta vele Forest is, mert nem értette meg, hogy csak azt akarja, ugrálják körbe. Kifújtam a levegőt, elvégre karácsony volt, nem utálkozhattam és alapvetően nem is éreztem annak, mert a lehető legőszintébb szeretettel rajongtam a bátyámért és tudtam, hogy eljön a nap, mikor majd csak én leszek mellette, akkor nekem kell átvenni ezeket a szerepeket. Aiden nem tűnt olyannak, aki erre képes lenne… sőt azt sem volt valószínű, hogy tartós lesz ez az egész. Hány éves lehetett? Legfeljebb húsz?
A vacsora jó hangulatban telt. Meglepett, tényleg meglepett, hogy ennyire jól sikerült ez az egész. Utána is csak ültem és figyeltem, ahogy Elliot lánya, Avery Amberrel foglalkozik, én pedig végre kaptam néhány perc nyugalmat. Egy ekkora gyerek mellett az embernek nem sok esélye volt, hogy ücsörögjön. Hol rohangáltam utána, hol nagyokat beszélgettünk a kedvenc babájáról, akinek sosem volt elég divatos az öltözéke.
– Igyál egy kicsit – nyújtotta felém a poharat apám. Észre sem vettem, hogy megint ki töltött egy-egy adag lángnyelvet, de azért az ital után nyúltam, s nagyot kortyolva belőle biccentettem egy köszit.
Megvártam, míg elfogy az italom. Addig újra és újra végig bámultam a meglehetősen magas fán, ami tökéletesen uralta a teret. A koponyák és minden más is olyan groteszk volt, mégis annyira irigyeltem a bátyámat, mindene megvolt. Ebben is sokkal jobb volt nálam. Nem csak az emberek szeretették jobban, de alig pár hónapja vált el és máris volt új párja, új otthona, új élete. Nekem meg már lassan három éve – ha nem több – ugyanaz a mókuskerék jár: munka, gyereknevelés. Úgy éreztem magam, mint aki valamiféle csapdába esett és nem tud kikeveredni belőle, hiába feszegeti és tépi. Nem lett volna szabad ilyen keserűnek lenni karácsonykor, bennem viszont egyre inkább megültek a szomorú érzések, így hát jobbnak láttam az ital után távozni.
Előre hajoltam, hogy a poharamat a dohányzóasztal sarkára tegyem.
– Na látom, valaki alaposan besütizett – léptem oda Amberhez és megtöröltem a száját a szalvétával. – Nekünk lassan mennünk kell, mert a kisasszonynak hamarosan alvás ideje van– mondtam és felkaptam a karomba. A fejét azonnal a vállamra hajtott. Tudtam, hogy elfáradt és ez nem is volt meglepő, annyi inger érte ma.
– Köszönjük a vendéglátást, Avery – mondtam a lánynak, majd odahajoltam Irene-hez, hogy puszit leheljek az arcára. Jasperrel és apámmal kezet fogtam, Elliotéknak meg egy biccentéssel és vigyorral a képemen odaböktem egy jóestét. A vak is látta, hogy éppen elvonulnának kicsit kettesbe.
Még egyszer végig néztem a családon, aztán már hoppanáltunk is szépen haza. Az én lakásomban is felállítottunk Amberrel egy kisebb fát és még odahaza is várta némi ajándék, amit szigorúan reggel bonthatott ki, így elnyújtottunk némileg a karácsony élményét. Neki ez kellett, hogy kicsit kiszakadjon abból az anyátlan világból, amiben mindennap élt.


Köszönöm a meghívást!


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Aiden Fraser - 2020. 12. 04. - 17:19:13
though i may look festive,
and act all happy,
throw me away,
because i must be broken


(https://i.pinimg.com/236x/39/71/51/39715110b25104b5f97118b03636a91a.jpg)
2001. december 24.
style (https://i.pinimg.com/236x/42/e1/56/42e156f3821a293aafeca221bd9ef208.jpg)


Egy újabb karácsony... még mindig nem jelent nekem semmi különösebbet az ünnep, a házat mégis beragyogják a fényei, valamilyen fahéjas sütemény illata tölti meg a levegőt, ennek a hangulatnak pedig lehetetlen ellenállni. Kipillantok az ablakon át a Londonhoz képest nagyon is meglepően sok hóval fedett udvarra, egy pillanatra pedig megpillantom magamat kiskölyökként végiggázolni a fehérségben Benjamin után. Nem sokszor esett akkora hó, hogy sokáig el is tartson... de ha igen, akkor mi persze lelkesen vetettük bele magunkat a hógolyócsatákba és a hóhippogriff építésbe. Persze akkor még nagyon kicsik voltunk... engem egy idő után már nem érdekeltek ezek a dolgok.
Nem sejtettem, hogy valaha lesz még egy rendes karácsonyom. Úgy értem, együtt ünnepelve valakikkel, ajándékokkal, fával... Olyan marha hihetetlennek tűnt, még azután is, hogy pont egy évvel ezelőtt, valamikor 2000 decemberében végre megöltem Feryllt. Azt hittem, felszabadultam... De igazából akkor már késő volt.
Még mindig nem hiszem, hogy megérdemelném... ezt itt. Elliotot, ezt az egész karácsonyi hangulatot... ezt... ezt a kis... izét... Úgy értem... Elliot egyszer csak beállított ezzel az izével, én meg azt se tudom, hogy igazából kutya-e... És most itt van a kezemben, és a nyakamat nyalogatja. Merlin seggére, Benjamin biztosan kiröhögné a belét, ha meglátna! Ráadásul ez a kutya ráncos. Ötletem sincs, Elliot honnan szerezte... és miért? Nem is szeretem a kutyákat. De még nagyobb baj, hogy Elliot nem engedi, hogy letegyem... talán attól tart, hogy valaki rálépne, ami persze nem olyan elképzelhetetlen, hiszen elég kicsi. Sokkal inkább hasonlít egy macskára... egy groteszk, ráncos macskára.
Visszafordulok előre, és a karácsonyfa felé pillantok, amiken azok a díszek lógnak, amelyeket együtt válogattunk össze még valamelyik nap, és amit együtt díszítettünk fel Flynnel. Az egyik szekrény tetején pedig az a díszgömb pihen, amit az egyik üzletből loptam el. Kicsit úgy érzem, túl sokan vagyunk itt... Avery és Flynn még hagyján, de most felbukkant Elliot többi rokona is, az apja, a testvére, na meg Amber... és a nő, aki kihallgatott a Minisztériumban. Milyen remek, idilli találkozó... a vacsorát már átszenvedtük, most pedig végre mindenki elvonult egy kicsit a saját dolgára. Ekkor lép el előttem Elliot apja, és nyom a kezembe egy lángnyelvvel teli poharat, mire csak biccentek neki egyet hálám jeléül. Erre persze Cleo máris izgatottan mocorogni kezd, pedig kellemetlen lenne, ha belenyalja.
Rendben, talán nem kéne ennyit morognom. Mégiscsak karácsony van, és tudom, hogy Elliot részben miattam gürizett ennyit - még ha nem is kellett volna neki, én ugyanis sosem vártam el. Igazából egy kicsit még ma is ott dolgozik bennem a bűntudat, bár igyekszem a lehető legkevésbé mutatni... de egy részemet mardossa, hogy mi lehet otthon. Hogy Benjamin és anya csendben ülnek egymással szemben a konyhaasztalnál... nyelek egyet, hogy elüldözzem ezeket a képeket, és inkább ellököm magam a ablaktól, ahogy Elliot a nevemet mondja a konyha felől.
Cleo újra mocorogni kezd a karomban, ahogy átlépem a küszöböt. Talán kiszimatolja az ételek szagát, talán csak unja, hogy már jó ideje a kezemben van, de elkezdi a kis fogaival harapdálni a pulóverem ujját.
- Mhm... - mormogom felé, de úgy látszik, őt ez nem hatja meg, ugyanis csak vadabbul támadja a kezemet.
- Szóval azért vetted ezt a szörnyet, hogy megöljön? - kérdezem Elliottól, ahogy odaérek hozzá, és lepillantok a csöpögtetőre pakolt tányérokra és poharakra. Csak azután szúrom ki a fagyöngyöt felettünk lógni, és húzom a számat egy félmosolyra. - Tudod, lazulnod kéne egy kicsit. Hagyd már a mosogatnivalót... - Egy kicsit közelebb hajolok hozzá és hagyom, hogy ajkaink összeérjenek pár pillanatra. Jobban szeretem így... amikor nem figyelnek árgus szemek, mikor csak ketten vagyunk, távol a zajos tömegtől. Mert ez a pár ember nekem már kész tömeg.
Ahogy Elliot testvére - mit is mondott, mi a neve, Daniel? - elköszön, Amber felé pillantok, aki a szokásos lelkes vigyorral integet felénk. Egész aranyos ez a kislány, ez tagadhatatlan... A felém érzett vonzalma viszont egy egész kicsit ijesztő néha.
Elhoppanálnak, a ház pedig máris csendesebb lesz valamivel. Visszapillantok Elliotra, Cleo pedig ebben a pillanatban dönti el, hogy egy kicsit magára vonja a figyelmet, és vakkant egyet. A hangja sokkal inkább hasonlít egy gyerekére, mint kutyáéra.
- Elveszed egy kicsit? Kell egy cigiszünet... - mondom Elliotnak, és felé is tartom a kutyát, akinek a szőre persze már beborítja az egész pulóveremet.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Avery Cassen - 2020. 12. 04. - 22:04:51
CSALÁDI KARÁCSONY
(https://data.whicdn.com/images/338238224/superthumb.jpg?t=1575974879)
2001. december 24.
o u t f i t  (https://i.pinimg.com/236x/87/c5/61/87c561ec6e24dde4cf7202e002bba6fe.jpg)


Imádom a karácsonyt... Te jó Merlin, mennyire imádom!
A tavalyi ünnep nem sikerült túl hangulatosra... mármint, a maga nemében az volt, persze, de sokkal inkább szomorú. Ketten ültünk a még szinte teljesen üres Suttogó padlóján Elliottal és iszogattunk, Wampus meg ide-oda mászkált közöttünk... Az idei év ehhez képest sokkal másabb volt. Egyrészt Jasperrel tölthettem, ami alapvetően sokat jelentett... amúgy meg Elliot is sokkal boldogabbnak látszott. Részben biztosan Aiden miatt, de azért itt volt Dean és Daniel is, na meg Daniel kislánya... Amber a legaranyosabb kisgyerek, akit valaha láttam! És végre valaki igazán értékeli a süteményeimet... Ez a nap tele van boldogsággal.
Délelőtt Deannel és Elliottal a konyhában sürgölődtünk, elkészítettünk mindent... hiába ütköztünk szinte minden második mozdulattal egymásba, mégis olyan hangulatos és idilli volt. Annyira hiányoltam ezt mindig is... Karen és apa szerette kidobná a nyakából ezeket az ünnepekkel járó kis apróságokat. Még a házat se díszítettük fel, szimplán mert őket ez nem érdekelte. Letudtuk a karácsonyt egy kis éttermezéssel, aztán minden ment tovább úgy, mint előtte... Én pedig utáltam ezt.
Felpillantottam a vállamat súroló faágakra és megérintettem egy lelógó, fekete díszt ujjaimmal, aztán újra felvettem a villát, hogy egyek még egy falatot az almáspitéből. Közben Amber lelkesen bontogatta az ajándékait, egyre több színes csomagolás került mindenfelé a padlón, de én csak mosolyogva figyeltem a lelkesedést az arcán. Hát hogy lehet ilyen aranyos? Ráadásul egyértelműen rajong Jasperért, ami még egy nagy plusz pont... talán a cigaretta teszi ezt, Elliot azt mondta, Aidenhez is valami különös módon kötődik... persze legalább az ízlése jó volt, Jaspert illetően legalábbis mindenképpen.
- Nem kérsz még egy kis pitét, mielőtt az ajándékot is széttéped véletlen? - kérdeztem halkan nevetve, ahogy Amber lelkesen simította végig a tőlem kapott rózsaszín, csillámos pulóver anyagot. Még egy falatot kaptam be, úgy pillantottam boldog fejjel Jasper felé, és kicsit közelebb is húzódtam hozzá, hogy vállának biccentsem arcomat. Jól esett, hogy itt volt... tudtam, hogy ez valószínűleg nagy családsokk neki így egyszerre, de ez volt már az első alkalom, hogy beáldozta magát értem... nem vagyok benne biztos, hogy tökéletesen ki tudtam fejezni neki azt, milyen hálás vagyok ezekért a dolgaiért.
– Na látom, valaki alaposan besütizett – lépett aztán közelebb Daniel, hogy kicsit kibiccentse Ambert az ajándékok és a sütik okozta eufóriából. – Nekünk lassan mennünk kell, mert a kisasszonynak hamarosan alvás ideje van.
Mosolyogva integettem oda Ambernek, aki már úgy tűnt, Daniel vállára dőlve félig bealudt, de azért még visszacsápolt, bár sejtettem, hogy főleg Jasper felé.
– Köszönjük a vendéglátást, Avery. - Rámosolyogtam Danielre, majd letettem az üres tányéromat a fa mellé.
- Örülök, hogy eljöttetek... és Elliot is, csak épp mással van elfoglalva... - pillantottam a konyha felé, majd amint a férfi arrébblépett, hogy Deantől is búcsút vegyen, Jasper és Irene felé fordultam. - El tudjátok hinni, hogy Aidennek vett egy ilyen cukiságot, és nem nekem?
Persze csak vicceltem, én tökéletesen boldog voltam Wampussal is... már úgy értem, általában. Néha hajlamos volt megőrülni.
Felvettem a tányéromat, aztán fel is tápászkodtam, nem akartam ugyanis kellemetlen meglepetés-szennyest hagyni a fa alatt.
- Mindjárt jövök - pillantottam Jasperre, aztán a konyhába siettem, hogy lepakoljam a tányért az asztalon lévő maradékok mellé, és onnan lestem Elliot és Aiden felé, akik közt lelkesen izgett-mozgott Cleo. Merlinre... olyan imádnivalóan pici és ráncos...
- Elveszed egy kicsit? Kell egy cigiszünet... - Aiden szavaira kaptam az alkalmon, és lelkesen közelebb sodródtam, hogy kikapjam a srác kezéből Cleot, aki egyből nyalogatni kezdte a pulóveremet.
- Majd én vigyázok rá, enyelegjetek csak! - vigyorogtam, aztán finoman magamhoz öleltem a kiskutyát, és már el is indultam kifelé. - Sziaaaa... hát te hogy lehetsz ilyen édes, hmm?!
A nappaliba érve visszahuppantam Jasper mellé, akárhol is ült, és csillogó szemekkel pillantottam felé, Cleo is odahajolt, hogy reszketve megszaglássza a kezét. Azért remélem nem fog lepisilni...
- Láttál már ennél aranyosabb dolgot? - kérdeztem tőle elvarázsolva, majd visszafordultam a kutyus felé, hogy finoman megsimogassam, mire persze elkezdte játékosan harapdálni a kezemet.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Jasper Flynn - 2020. 12. 06. - 13:14:20
karácsony az apósoknál

(https://i.pinimg.com/564x/81/8b/bb/818bbbf96e6b5d6226facd52b4e2b40c.jpg)

2001. december 24.
Cassen és a család
 
„Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.”

Már egy jó ideje tudtam, hogy hivatalos vagyok a Cassen-Fraser-O’Mara karácsonyra, ezért is csomagoltam el a korábban vásárolt fehérneműket úgy, hogy azok majd Averyt a szobájában várják. Nem szerettem volna, ha az apja meglátja. Elliot jófej, de gyanítom letépte volna a legbecsesebb részemet, ha bármiféle szexuális célozgatást teszek a lánya felé az orra előtt. Szóval egyelőre úgy gondoltam, hogy a fa alá csak azt a kis dobozkát csempészem a kulccsal.
Egy kulcs, milyen apróság, mégis olyan sokat jelent. A szüleim vettek nekem egy lakást Hertfordshire-ben. Nem akartam elmondani Cassennek, mert úgy volt, hogy majd bérelünk egy helyet közösen, ha végre elballag a Roxfortból… így azonban ez az ügy kicsit könnyebben megoldódott és csak az önfenntartást kell elintéznünk. Anyámék megengedhettek maguknak egy ilyen befektetést és most már lassan több, mint egy éve elértem a nagykorúságot, ezért hát úgy döntöttek beruháznak valami nagyobb dologba, hogy el tudjam kezdeni az életemet. A lakás persze egy régi társasházban kapott helyet, ráadásul alaposan rendbe is kellett hozatni éppen emiatt. Állítólag évtizedek óta nem laktak benne és ez meg is látszott az állapotán. Éppen tegnap előtt jártunk ott, így én is meg tudtam nézni magamnak. Nem volt túl nagy szám, volt egy nappali, egy háló, egy konyha meg egy fürdő, tehát éppen csak az alapok.
Gondoltam, hogy ezt majd csak akkor csúsztatom oda neki, mikor Amber már távozott. A kislányt úgyis lekötötték a saját ajándékai, én meg azzal a sállal babráltam, amit Cassen nagyapja adott. Valahogy örültem, hogy a kislány most nem velem törődik, ugyanis mióta megérkeztek hol az én ölembe, hol Fraserében volt és közölte: hercegnőset akar játszani. Sőt… ami azt illeti, azt sem bántam, hogy igencsak gyorsan távoztak. Ilyen sok kajával a hasamban sebezhető voltam.
– El tudjátok hinni, hogy Aidennek vett egy ilyen cukiságot, és nem nekem? – kérdezte Cassen felém, és Irene felé fordulva. Kellett egy pillanat, hogy felfogjam, hogy a Fraser kezében nyugvó kutyáról beszél. Biztos voltam benne, hogy Elliot neki is valami túlzottan nagy ajándékot vett, míg nekem csak egy pár téli zoknit adott. Nem, mintha zavart volna, nem kell hogy annál jobban ismerjük egymást, mint most. Minden embernek van lába és az néha fázik. Végül is én is csak egy üveg bort adtam neki, Frasernek meg egy ütősebb whiskeyt, úgyhogy lesz amivel feldobják az estéket, mikor megint csak kettesben vannak.
– Bármikor kölcsön veheted Frasertől – jegyeztem meg csak úgy mellékesen, de addigra már hátat is fordított, hogy elsiessen a konyhába. Ekkor nyúltam be a fa alá, hogy a kis dobozt magamhoz vegyem és elrejtve a tenyeremben vártam, hogy visszajöjjön Cassen.
– Nagyon oda van azért a kutyáért… – jegyeztem meg Irene-re pillantva. Még egy fanyar kis vigyort is megengedtem magamnak, ami megtörte az általános hidegségemet. Persze nem csak Cassen állandó jókedve tapadt rám, hanem az alkoholmennyiség is kellemesen átmelegített, amit magamba küldtem a vacsora mellé.
– Kérsz egy kis bort még? – kérdeztem Irene-t és az üres kezemmel felemeltem a dohányzóasztalon pihenő boros üveget, hogy a taplas poharakat megtöltsem a finom, édes, vörös itallal. Ez kellemesebb volt, mint azok a méreg drága száraz borok, amiket apám hozott haza a különböző konferenciák után. Bár mindig megpróbált róla meggyőzni, hogy ez az igazi és ez a minőségi bor, de engem a hideg rázott a keserű utóíztől, amiket a számban hagytak.
Irene felé tartottam az egyik poharat, mikor visszatért Cassen szőke alakja. A kezében ott volt az izgő-mozgó kiskutya, és mikor lehuppant mellé, azonnal átmászott az én ölembe is. Ezt kihasználva csúsztattam Avery ujjai közé a csomagot: – Egy kis meglepetés tőlem… – mormogtam.



Cím: Re: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 12. 06. - 14:27:36
karácsony Cukormázban
(https://i.pinimg.com/564x/27/ca/73/27ca73d710c957c9a2a3e37539cd6e9e.jpg)

Aiden – Avery – Daniel – Irene – Jasper
2001. december 24.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/ca/cc/0a/cacc0a06bceda4c05dd251d8206e31bf.jpg)

Mosogatás közben azon agyaltam, hogy vajon mindent jól intéztem-e idén. Nem tudom miért… csak azt akartam, hogy az első egyedül szervezett karácsonyom jól sikerüljön. Egy évvel ezelőtt Nat azon vitatkozott velem, hogy ki kell öltöznöm az ünnepekre, most meg minden nyugodt és csendes volt családi körben, pont úgy, ahogyan én akartam. Nem akartam új cuccokba bújni a fa alatt, nem akartam túlzásba vinni a kiöltözést, csak élvezni, hogy együtt vagyunk mindannyian. Az ajándékokra fektettem a hangsúlyt inkább, semmint a puccparádéra. Irene-nek megvettem azt a szépséges fülbevaló szettet (https://media.gucci.com/style/DarkGray_Center_0_0_800x800/1600969511/645685_J1D50_8062_001_100_0000_Light-Crystal-Double-G-earrings.jpg) a Gucciban, és ha már ott jártam, Averynek is vettem egy táskát (https://media.gucci.com/style/DarkGray_Center_0_0_800x800/1566922505/547260_DTDIT_9022_001_068_0028_Light-GG-Marmont-mini-top-handle-bag.jpg)… meg magamnak még úgy vagy kétszáz cuccot, amit egyelőre az ágy alá rejtettem, nehogy Aiden mérges legyen rám, amiért nem férnek be a szekrénybe. Danielnek a szokásos könyvkupacot adtam, amit nagyjából minden ünnepre megkap. Tudom, hogy szeret olvasni velem ellentétben, akit halálra untattak a könyvek. Amber is örült a hercegnő jelmeznek, amit közösen választottunk ki Mucival. Azért a legkönnyebb még is csak a nevelőapám volt. Nagyjából sejtettem, hogy akármit is vennék neki, rajongással szeretné. Ezért hát Deannek sok adag mézsört főztem saját kezűleg, amiket szépen elrendeztem egy közepes méretű faládába. Persze bűntudatom volt, hogy a három kicsi most nincs itt. Ada imádná a kutyust, Kis Nat pedig bizonyára csillogó szemekkel nézne rám… Noah vajon mit szólna a karácsonyi fényekhez? Nem akartam szomorú lenni ma, egy pillanatra sem, ezért is volt jobb, ha Aidennel töltök néhány közös kis pillanatot a szobában.
Felpillantottam a fagyöngyre a mosogató felett, mikor már hallottam a mozgolódását. Nem fordultam a konyhaajtó felé. A frissen elmosott edényeket pakoltam a csöpögtetőre, remélve, hogy gyorsan megszáradnak varázslat nélkül is. Azért jó lett volna, ha nem egy katasztrófa övezet marad a karácsony után.
– Szóval azért vetted ezt a szörnyet, hogy megöljön? – kérdezte Aiden. Tudtam, hogy a kutyusra gondol… a kutyusunkra, Cleora. Azóta a kezében tartotta, hogy megkapta és bár ő nem szívesen mutat gyengédséget, tudtam, hogy ez egyértelműen annak a jele. Az utolsó tálat pakoltam le, ahogy a pulóver ujjával harcoló apróságra pillantottam. – Tudod, lazulnod kéne egy kicsit. Hagyd már a mosogatnivalót...
– Hagyom, hagyom… – válaszoltam, talán kicsit fáradt hangon. Ekkor éreztem csak meg igazán, hogy az egésznapos pattogás, a főzés, a pakolászás mennyit ki tud venni belőlem… főleg az izgatottság miatt. Egésznap azt lestem, hogy mindenki boldog legyen és életem első házigazdasága azért némi feszültséggel is járt, habár ezt nem mutattam kifelé. Próbáltam ezt is bulinak felfogni, mint általában.
Ahogy Aiden ajkai az enyémre simultak, kicsit megérintettem az arcát. A hüvelyujjam óvatosan cirógatott végig a bőrén, s ahogy elhúzódtunk egy hosszú időre csak a szemeibe néztem. Nem vágytam semmilyen ajándékra igazából, csupán arra, hogy hozzá bújhassak, miután a vendégek hazamentek.
Amikor Daniel távozott röviden odaintegettem és egy széles mosolyt eresztettem meg Amber felé, aki azt bágyadtan viszonozta. Érzékeltem, hogy az öcsém kicsit morgósabb ma az átlagosnál, de inkább nem kérdeztem rá. Talán csak a felesége elvesztése jön újra elő benne ilyenkor… vagy megviselte a szakítás azzal a nővel. Mi is volt a neve? Ki tudja… nem is számít, többet úgysem látom.
– Merlinre!– kaptam a mellkasomhoz, ahogy Cleo vakkantott egyet közöttünk. Az éles hangja megtöltötte a konyha csendjét. – Ezt megbeszéltük már, Vaúvaú… nem szabad… – hajoltam oda hozzá és megérintettem a nedves kis orrát.
– Elveszed egy kicsit? Kell egy cigiszünet...
Már nyúltam volna az állatért, mikor megjelent Avery. Szó szerint kikapta a kiskutyát Aiden kezei körül, én pedig csak elvigyorodtam. Elég jó ajándékot válaszottam Mucinak, hiszen az egész család rajong érte. Amber is imádta, még Dean is morcosan megvakargatta a füle tövét.
– Majd én vigyázok rá, enyelegjetek csak!  – mondta és még magyarázott valamit a kutyának kifelé menet. Megvártam míg eltűnik a nappaliban és csak ezután néztem Aiden szemeibe. Olyan könnyű volt elveszni a barna-szürke párosba, hogy szívem szerint megint odahajoltam volna egy csókért.
– Hallottad, enyelegned kell velem – néztem rá enyhén szólva is kihívóan. Kicsit megérintettem a pulcsija anyagát, hogy végig simítsak rajta. Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy jól van, tetszett neki ez a vacsora… és lényegében ez volt a terv. Azt akartam, hogy családba érezze magát.
– Menjünk ki cigizni? Jó lenne kicsit kettesben…


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Irene Liu - 2020. 12. 07. - 16:56:00
Karácsony a családdal

(https://i.pinimg.com/564x/20/35/87/2035870561e059e3d878afc0a846faca.jpg)

Elliot, Daniel, Avery, Aiden, Jasper
2001. december 24.

outfit  (https://i.pinimg.com/564x/f6/98/aa/f698aa7d4681d63e5ed9d0283b71e914.jpg)

Valahol megnyugtató volt, hogy nem kell egyedül töltenem a karácsonyt, ugyanakkor rémisztő is volt. Talán pont azért, mert a karácsony tényleg annyira családi ünnep, annyira nyugodt és bensőséges. Az ember úgy érzi, mintha tényleg tartozna valahova és ezért jól esett, hogy Elliot gondolt rám és meghívott a családi összejövetelre. Még mindig nem ismerek mindenkit, nyilvánvalóan én vagyok a kívülálló, de hát egészen eddig azt sem tudtam pontosan, hogy vannak még élő rokonaim. Elliot és Daniel sem álltak közel hozzám azelőtt, ami történt, nem is igazán tudtunk egymás létezéséről, most meg itt ülünk és együtt karácsonyozunk.
Jó érzés volt velük lenni és úgy tenni, mintha tényleg minden rendben lenne. Mert ezen a napon tényleg megállt minden, ami amúgy szörnyű volt, vagy amitől féltem. Hát nem véletlenül hívják a karácsonyt a szeretet ünnepének. Persze, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem jutottak eszembe a saját gyerekeim, természetesen ők is szerették a karácsonyt. De hát az már a távoli múlt volt és amúgy is jobban szerettem volna a jelenre koncentrálni.
Elliot tagadhatatlanul kitett magáért, de sejtettem, hogy ez a nap fontos neki amúgy is. Azért egy kicsit furán éreztem magamat, hiszen Aident nem is olyan régen még ki kellett hallgatnom a Minisztériumban. A véleményem nem változott róla, elhiszem, hogy semmi köze az egész dologhoz, de volt egy olyan érzésem, hogy ettől még nem örült kifejezetten a társaságomnak. Mindenesetre a munka az nem ide tartozik, nem erre az estére és főként nem karácsonyra.
Mindenkinek hoztam valami kis apróságot, leginkább azért, mert nem akartam üres kézzel jönni. Annyira nem ismertem azonban őket, hogy valami túl személyes ajándékot tudjak nekik adni. Leszámítva Elliotot, akinek tudom, hogy bármi jó, ami csillog és elég drágának tűnik. Egyébként ő is egy nagyon szép fülbevalót vett nekem, úgyhogy azt hiszem jól választottam, amikor én is ékszert vettem neki végül (csillogott és elég drága volt, úgyhogy ez Elliotnak tökéletes lehetett).
Jasper rendes volt, a maga módján próbált bevonni a beszélgetésbe, de nem terveztem, hogy túl sokáig maradok. Daniel és Amber is már elmentek és így már kicsit kezdtem feleslegesnek érezni magamat. Ez itt Elliot családja volt és habár a kutya nagyon aranyos volt, mégsem akartam tényleg maradni. Már így is sokkal tovább maradtam, mint terveztem, jól éreztem magamat, de itt volt az ideje elköszönni. Talán jövőre majd maradok kicsit tovább, hacsak addig nem történik valami változás az én életemben is.
– Boldog karácsonyt! – köszöntem el mindenkitől, miközben felvettem a kabátomat az előszobában. Azonban még volt egy fontos dolog, amit Elliot-tól meg szerettem volna kérdezni, habár nem voltam benne biztos, hogy egyértelmű választ fogok kapni.  – Elliot, tudom, hogy nem vagy oda a kínai hagyományokért, de gondolkodtál már azon, hogy mit csinálsz Holdújévkor? Nem kell most válaszolnod, élvezd ezt az estét és majd beszélünk róla később –mondtam gyorsan, miközben már nyitottam is ki az ajtót. Nem akartam Elliotra erőltetni semmit, de örültem volna, ha belemegy abba, hogy elmenjünk Kínába megünnepelni a Holdújévet. Nekem valahol fontos volt ez a hagyomány és egyébként is régen jártam otthon. Persze, Anglia az otthonom, de Kína elég távol van ahhoz, hogy egy kicsit el tudjak vonulni a Minisztériumtól meg mindentől, ami éppen körbevesz minket.
– Köszönöm  a meghívást, jól éreztem magamat –tettem még hozzá és ez tényleg igaz volt, mert régen éreztem ennyire nyugodtnak magamat. Persze, most majd haza kell mennem az üres házba, de valahogy még ez sem vette el a jó kedvemet. Mikor kiléptem a házból elkezdett esni a hó és ezt jó jelnek fogtam fel, hihetetlen volt, hogy hamarosan ez az év is véget ér. Ezzel a gondolattal pedig hoppanáltam és hamarosan a saját otthonom ismerős falai között találtam magamat.

Köszönöm  a meghívást!


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Avery Cassen - 2020. 12. 08. - 21:01:01
CSALÁDI KARÁCSONY
(https://data.whicdn.com/images/338238224/superthumb.jpg?t=1575974879)
2001. december 24.
o u t f i t  (https://i.pinimg.com/236x/87/c5/61/87c561ec6e24dde4cf7202e002bba6fe.jpg)


Figyeltem a fa sötét díszeit és formáit, miközben szemem sarkából láttam, ahogy kint még mindig szállingózik a hó. Mikor volt Angliában utoljára ennyi hó? Persze én élveztem, szerettem a telet és a havat, még ha mindig fáztam is, hat réteg ruha alatt is... de ez sosem volt elég ahhoz, hogy elvegye a kedvemet. Ha Jaspert rá lehetett volna venni ilyesmire, akkor már tuti kirángattam volna hógolyózni... persze annak lehet, hogy egy alapos megfázás lett volna a vége. Pedig Roxmorts fényei és díszei amúgy is gyönyörűek voltak, pláne karácsony estén. Még sosem töltöttem itt az ünnepeket, mindig hazautaztam a téliszünetre, de ez a kis falu azért sokkal varázslatosabb volt Londonnál. Habár annak is megvolt a maga bája.
Letoltam a maradék sütit, csak azután kezdett fogyatkozni a nép. Igyekeztem persze mindenkire figyelni és beszélgetni velük az este alatt, de legszívesebben Jasperhez tapadtam volna... elég friss volt még ez az egész köztünk ahhoz, hogy minden egyes pillanatot ki akarjak vele élvezni, folyton hozzá akartam érni, érezni az illatát és az érintését. Ennek nem volt mindig könnyű ellenállni.
– Bármikor kölcsön veheted Frasertől – mondta Jasper, ahogy Aiden ajándékára panaszkodtam. Persze nem lehettem csalódott az enyém miatt, az a táska ugyanis valószínűleg drágább volt, mint az egész életem... Honnan van egyáltalán ennyi pénze Elliotnak? Ahogy láttam, Irene is valami nagyon csillogót kapott. Az a csillogó, smaragdzöld gyűrű, amit én választottam neki Párizsban, már sokkal olcsóbb volt azért.
- Az nem olyaaan... - nyavalyogtam, de egy pillanattal később már a konyhában voltam, hogy bepakoljam a tányéromat. Enyhe káosz uralkodott mindenhol... de valahol ennek is olyan jó hangulata volt. Hozzájátszott az egész ünnephez.
Aztán persze lecsaptam Cleora, ahogy Aiden nyafogni kezdett. Komolyan, nincs az a pénz, hogy kiadjak a kezemből egy ilyen kis cukit, pláne nem cigiért... Érthetetlen volt ez, de inkább visszamentem Jasper mellé, csak egy pillanatra álltam meg, hogy elköszönjek közben Irene-től.
Visszahelyezkedtem a padlóra, annyira belemerülve a kiskutya simogatásába, hogy fel se tűnt a Jasper kezében lévő dobozka. Csak akkor pillantottam felé, amikor Cleo áttipegett a fiú ölébe.
– Egy kis meglepetés tőlem… – suttogta mellé, ahogy megéreztem ujjaim közt a doboz anyagát, és a szívem egy pillanatra félredobbant. Lepillantottam, és óvatosan felemeltem a dobozkát, hogy jobban megnézzem magamnak, de egyelőre nem nyitottam ki... csak visszalestem Jasper felé.
- Ez mi? - kérdeztem vissza halkan, kissé elfojtva azért az izgalmamat, még az alsó ajkamba is beleharaptam, úgy pillantottam csak Dean felé a fotelben, de ő már tompán szuszogott.
Visszalestem a doboz felé, óvatosan nyitottam fel a tetejét. Valami ékszerre számítottam persze... a tőle kapott kis szivecskés nyakláncot állandóan hordtam, szerettem, pici volt, nem túl feltűnő, de mégis rá emlékeztetett. Ebben viszont egy kulcsot pillantottam meg... Kicsit össze is húztam a szemöldökömet, hirtelen nem is értettem... de csak egy pillanatig. Aztán arconcsapott a felismerés.
- Ez az, amire gondolok...? - nyögtem ki, hirtelen nem is tudtam mit szólni... finoman végigsimítottam a kulcson ujjaimmal, csak utána fordultam elnyílt ajkakkal Jasper felé. Beszélgettünk az összeköltözésről, persze... abban egyeztünk meg, hogy közösen találunk és bérelünk majd valamit, de olyan messzinek tűnt az egész, mégis hátra volt még néhány hónap a suli végéig... most pedig itt csillogott a kulcs a finom párnákon a dobozban. - Merlinre... - Lecsuktam a doboz tetejét, de nem tettem odébb, még mindig szorongattam ujjaim között, úgy másztam még közelebb Jasperhez. Az ölébe akartam ülni, de persze Cleo épp ott mocorgott, így kissé bénán tudtam csak átölelni, de szorosan köré fontam karjaimat. - Ez komoly? - Még mindig nem akartam elhinni... ehhez képest az én kis nyomi ajándékaim, a nagy nehezen összeszedett könyvek és az a finom Jasperillatú parfüm, teljesen jelentéktelennek tűntek.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Aiden Fraser - 2020. 12. 09. - 09:03:19
though i may look festive,
and act all happy,
throw me away,
because i must be broken


(https://i.pinimg.com/236x/39/71/51/39715110b25104b5f97118b03636a91a.jpg)
2001. december 24.
style (https://i.pinimg.com/236x/42/e1/56/42e156f3821a293aafeca221bd9ef208.jpg)



Az egész házat betölti a fahéj finom illata, ez pedig kicsit a gyerekkoromat idézi fel bennem. Megint.
Fájdalmas képek ezek, még akkor is, ha a karácsonyok valahol mindig meghittek voltak - az utolsót leszámítva -, én pedig mégsem élveztem ki őket eléggé, annyira, amennyire kellett volna. Bármit megadnék azért, hogy lássam még egyszer utoljára boldogan összeülni a családot... de ebben reménykedni csak még fájdalmasabbá teszi az egészet. Inkább lepillantok a kezeim közt tartott kutyára, aki izgatottan csóválja a farokszerűségét és úgy pislog fel rám, úgy tűnik, csöppet sem bánja, hogy már jóformán órák óta a kezemben hurcolom.
Hópelyhek csapódnak neki kintről az ablak üvegének, majd érezve a bentről áradó meleget, lassan elolvadnak. Idén különös az időjárás is, túl havas... vajon ez is a Szeszély, vagy valami más? Igazából cseppet sem lepne meg, ha az előbbi volna. A Szeszély már ott van mindenhol, bár ez a legutóbbi események fényében azért meglehetősen aggasztó.
A konyhába megyek, és valamennyire örülök azért annak, hogy hátam mögött hagyhatom a családi gyülekezetet. Nem vagyunk sokan, az igaz, mégis frusztrál egy kicsit a légkör. Úgy értem... nem igazán ismerek senkit, én itt csak kívülálló vagyok. Belerondítok egy család képébe, miközben az enyémet habozás nélkül magam mögött hagyom.
Végigpillantok a mosogatón, közben meg Cleo már a pulóveremet szabotálja. Elliot fáradtnak tűnik, bár ez nem lep meg. Kiemelek egyik kezemmel egy bögrét a mosogató vizéből és a csöpögtetőre teszem, úgy támaszkodok aztán a pultnak.
– Hagyom, hagyom… – sóhajtja Elliot, aztán egy kicsit közelebb húzódok, hogy összeérjen ajkunk. Nem tart sokáig, épp csak pár pillanat, aztán inkább elhúzódom, ahogy többen is mocorogni kezdenek az előszoba felől.
Biccentek Danielnek is, majd aprón odaintek Ambernek, aki a fáradtságtól csillogó szemekkel csápol nekem. Nem is csoda, egész nap rajtam és Flynnen lógott... Az apja helyében engem kicsit aggasztana ez a túlzott vonzódás a tizennyolc éves fiúkhoz. Ezután távozik Irene is, ami újra csak megnyugtat kicsit... vajon ír a karácsony este nyújtott viselkedésemről jelentést a Minisztériumnak?
Avery szerencsére kikapja a kezemből Cleot, amint az ugat párat, valószínűleg már ő is unatkozik... vagy éhes. Mit esznek a kutyák? Mármint... oké, tudom, hogy húst. De mi mit fogunk adni neki? Nem tudom, milyen alapszükségletei vannak egy kiskutyának, így csak remélem, Elliot számolt ezzel.
– Hallottad, enyelegned kell velem – néz rám kihívóan Elliot, mire válaszul kicsit felhúzom a szemöldökömet. Nadrágom zsebébe nyúlok, ahol mindig ott pihen a cigisdoboz és az öngyújtóm, egy szálat elő is húzok és úgy csúsztatom ajkaim közé, egyelőre nem gyújtom meg.
- Nem biztos, hogy komolyan gondolta... - jegyzem meg, ahogy egy kis borzongás szalad végig rajtam a simítására.
– Menjünk ki cigizni? Jó lenne kicsit kettesben… - veti fel, mire beleegyezésemet jelezve kicsit bólintok.
- Csak ha nem fagysz meg odakint - válaszolom, de közben lépek is a kis hátsó terasz felé. Kellemetlen jóslat ez, de odakint valószínűleg elég hideg van. Mielőtt kilépnék az ajtón, leemelem a kabátomat a fogasról, de végül nem veszem fel, odanyújtom Elliotnak, és úgy lépek ki az erdőre néző kis tornácra. A tetőnek hála itt nem tornyosult fel a hó, habár az udvar már teljesen fehéren csillog.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 12. 10. - 17:33:25
karácsony Cukormázban
(https://i.pinimg.com/564x/27/ca/73/27ca73d710c957c9a2a3e37539cd6e9e.jpg)

Aiden – Avery – Daniel – Irene – Jasper
2001. december 24.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/ca/cc/0a/cacc0a06bceda4c05dd251d8206e31bf.jpg)

Nem bántam, hogy oszladozik a tömeg. Daniellel és Amberrel indult, aztán láttam, hogy Irene is mozgolódni kezd. Sejtettem, hogy nem csak intéssel fog távozni... ő olyan volt, mint én, mégha sokkal hidegebbnek is próbálta láttatni magát. Akármennyire sem szerettem volna a kínai gyökereimet ápolni, Irene-ben ott volt valami, ami kicsit elbizonytalanított ezzel kapcsolatban. Belőle ugyanis úgy áradtak a távol-keleti hatások, ahogyan belőlem sosem. A szép vágású  szemek, a szögegyenes tincsek, de még valahogy a mozgása is a Kínában látott előkelő nőket idézte. Bennem is volt kecsesség, de egészen másképp, mint benne.
-  Elliot, tudom, hogy nem vagy oda a kínai hagyományokért, de gondolkodtál már azon, hogy mit csinálsz Holdújévkor? Nem kell most válaszolnod, élvezd ezt az estét és majd beszélünk róla később - nem lepett meg a mondandója. Csupán megköszörültem a torkomat... bár nem vált rá választ, de úgy éreztem mondanom kéne valamit, csakhogy testem minden porcikája gyűlölte a gondolatot, hogy Ázsiába menjek vagy ilyen rendezvényen vegyek részt. Nem szerettem más mandulavágású szemmel és szép alakkal rendelkező fiúkat bámulni. Ez minden bizonnyal Nat mellett maradt bennem, aki mindig elmondta, hogy ezt mennyire szereti... még emlékszem, mennyire féltem, hogy Kínában majd meglát egy másikat és lecserél rá. Most azt kívántam neki, hogy találja meg azt a srácot, akit régen még csak nem is ismert, de én riválisomnak tekintettem. Megérdemelte volna, hogy boldog legyen egy nálam normálisabb ember mellett.
- Fogalam sincs...  - válaszoltam, ahogy rám tört az ajtóból a hideg. Talán jó lenne, ha Noah-nak én is adnék valami örökséget, nem csak a Szent Patrik napot és a kocsmatúrákat, hanem egy kis különlegességet is. Irene határozottan alkalmas volt rá, hogy mindkettőnket bevezessen ebbe a kultúrába. - De érdekel...  - sóhajtottam egyet aztán, beleegyezve lényegében a dologba.
Amikor távozott csak intettem egyet utána, majd óvatosan belöktem az ajtót. Hosszú ideig éreztem a kinti csípős hideget a bőrömön, a testemben, valójában csak Aiden finom csókja és a kezében mocorgó kiskutya képe melegített fel eléggé. Itt északon még durván hidegek voltak a telek. Nem úgy, mint Londonban, ahol könnyen latyakossá vált a frissen leesett hó a napközbeni felmelegedéstől. Nem, itt Skóciában tarotta magát a tél, fagyos kezével belemart a tájba újra és újra... én pedig imádtam, hogy mesebelien fehér erre minden.
- Nem biztos, hogy komolyan gondolta...- válaszolta Aiden, mikor végig simítottam rajta. Bár nem mutatta ki, már a teste apró remegéséből is tudam, jól esik neki az érintésem. Tökéletes volt most ez így, csak ezért gondoltam rá, hogy kössük össze az életünket... egy másik részem viszont retteget még csak annak a gondolatától is... de Aiden előtt mindig próbáltam vidám lenni. Volt neki elég gondja a múltjával, nem akartam azzal terhelni, amiket én életem át. Sok mindent fájt túlságosan is, de nem volt alkalmas elmondnai őket. Mindenesetre nem akartam újra elhagyva lenni s minél kevesebb a kötelék, annál kevésbé fáj. Közel sem voltam felkészülve egy újabb házasságra, nemhogy családalapításra. Ezért sem bántam, hogy végül ez az egész így alakult és nem egy idősebb partner mellett kötöttem ki. Aidennel megvolt a magunk intimitása - mégha ő nem is nevezné így.
- Én minden szavát komolyan veszem a lányomnak. - mondtam és már tessékeltem is a hátsó ajtó felé. Szerettem a hátsó teraszt, ami olyan szép kilátást adott a hegyek és erdők felé. Hiába voltak most kopaszok a fák... nekem így is ugyanolyan szépek voltak.
- Csak ha nem fagysz meg odakint - mondta és a kabátjáért nyúlt. Meglepett a mozdulat, amivel felém nyújtotta. Volt benne valami rejtett gyengédség, amit minden bizonnyal csak én vettem észre. Magamhoz vettem hát és óvatosan simítva az anyagot bújtam bele. Aiden nőtt, szélesebb lett a válla, magasabb lett , immáron úgy néztem fel rá, mint egy felnőtt férfira. Nem csoda, hogy a kabát kicsit jobban elállt tőlem, mint amire számítottam. Ez persze nem zavart, csak még jobban burkoltam bele magam és ahogy körbeölelt az anyag az a friss illat is megcsiklandozta az orromat. Ez volt az, amit most mindennél jobban, mindennél komolyabb rajongással, őszintén szerettem.
-Azt hiszem, megmaradok...  - válaszoltam, elnézve az erdő felé. - De, ha nem, akkor van aki felmelegítsen.  - kacsintottam rá, majd úgy álltam meg mellette, hogy összeérjenek a karjaink, a vállaink. - Ugye jól érezted ma magad?  - Kérdeztem aztán, elbámulva az erdő felé, hogy barna szemeimben tükröződhessen ez a fenséges fehér táj, a hideg szellő pedig bele-belekapjon a hajamba.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Jasper Flynn - 2020. 12. 13. - 11:42:30
karácsony az apósoknál

(https://i.pinimg.com/564x/81/8b/bb/818bbbf96e6b5d6226facd52b4e2b40c.jpg)

2001. december 24.
Cassen és a család
 
„Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.”

Végre volt esélyem a kis csomagot átcsúsztatni Cassen kezébe. Figyeltem, ahogy megforgatja az ujjai között a gyufásdoboz méretű lila csomagocskát. Aprónak tűnt, mégis akár egy életre szóló ajándékot rejtett magában. Ennél komolyabban nem sok mindent gondoltam a létezésem eddigi pillanatáig, talán csak a medimágus szakmát.
– Ez mi? – kérdezte. Mielőtt még válaszolhattam volna a fotelben szuszogó nagyapja mocorogni kezdett. Láttam, ahogy beletúr a szakállába és felénk pillant. Egy pillanattal később pedig már talpon volt. Oda lépett hozzám, hogy egy kézfogással, Averytől pedig egy arcra puszival búcsúzzon. Irene is meglepően gyorsan távozott. Kicsit sajnáltam, jófej nőnek tűnt, ráadásul auror… kemény dolgokat élhetett meg, amikről szívesen faggattam volna. De most jobb volt, hogy kicsit kettesben tudunk maradni.
– Adjátok át Elliotnak és Aidennek, hogy üdvözlöm. Azt hiszem, most nem zavarom meg őket – mondta morgós hangon Dean, aztán elmosolyodva a vörös szakáll alatta konyha felé pillantott. Nem tudom miért, de én is azt éreztem, amit ő. Elliot boldog Aiden mellett s ez a változás még rám is hatással volt. Az előző ember mellett… Nat Forest… igen, a híres író – asszem – egészen más volt a viszonyunk. Utált, mintha meg akarnám rontani Cassent.
Ahogy hallottam, hogy záródik az ajtó mögött, visszafordultam Cassenhez. A kék szemekbe akartam nézni, de ha nem viszonozta a pillantásomat, akkor is végig néztem az arcán, a szőke hajkoronán. Én tényleg ezt akartam. Vele lenni rendesen.
– Csak nyisd ki… – suttogtam.
Figyeltam, ahogy piszkálja a tetejét és hamarosan kinyílik. Egyegyszerű kulcs volt benne, semmi túl feltűnő vagy éppen ünnepélyes. Megint az arcára néztem, azt figyeltem rájön-e mi ez az egész. Beszéltünk róla, tudta, hogy szeretnék vele összeköltözni és ő már beleegyezett nyáron, hogyha vége a Roxfortnak számára is, akkor tegyük meg.
– Ez az, amire gondolok…? – kérdezte. Az ujjai finoman cirógattak végig a kulcson, én pedig beleborzongtam a jelenetbe. Ez volt a jövőnk. Még hihetetlen volt, hiszen számos hónap áll még előttünk, mielőtt ténylegesen megtehetjük, de felkészülni nem árthatott.
– Igen… – súgtam oda.
– Merlinre.. – csukta le a doboz tetejét, aztán közelebb mászott hozzám. Átölelt és én csak élveztem, ahogy a puha bőr hozzám ér, ahogy még erősebben érzem az illatát. Ezt akartam mindennap. Ezért kellett a kulcs. – Ez komoly? – kérdezte aztán, mintha olyan hihetetlen lenne. Én pedig elhúztam a számat egy halovány mosolyra. Imádtam a reakcióját, így finom csókot leheltem az ajkaira, ahogy picit megint távolabb került tőlem.
– A lehető legkomolyabb, Cassen. – Válaszoltam a tőlem megszokott hideg hangon, de szinte éreztem, ahogy a szemeim csillogva kutatják a vonásait. – A szüleit vettek egy lakást Hertfordshire-ben, hogy ne kelljen kollégiumba laknom. Fel fogjuk újítani nyárig, mire végzel az iskolában, beköltözhetünk.  – Cirógattam végig a haján és az arcán. – De azért kaptál egy hasznosabb ajándékot is… a szobádban van… viszont azt ő nem láthatja, túl fiatal hozzá – böktem a kutyára. Az ajándék csomag, amiben a fehérnemű volt ugyanis ott várta bent az ágya közepén.



Cím: Re: Cukormáz
Írta: Aiden Fraser - 2020. 12. 14. - 14:24:36
though i may look festive,
and act all happy,
throw me away,
because i must be broken


(https://i.pinimg.com/236x/39/71/51/39715110b25104b5f97118b03636a91a.jpg)
2001. december 24.
style (https://i.pinimg.com/236x/42/e1/56/42e156f3821a293aafeca221bd9ef208.jpg)



Amíg Elliot vált pár szót Miss Liuval, lepillantok a kezemben tartott kiskutyára, aki csillogó szemekkel bámul rám vissza. Még mindig nem egészen érzem az egészet... nekem nem valók kisállatok, erősen kétlem, hogy életben tudnék tartani egyet. De ezt most muszáj lesz, azt hiszem... Hiszen már itt van, nem kérhetem meg csak úgy Elliotot, hogy vigye vissza oda, ahonnan hozta. Na, nem mintha valahol a keserű lelkem mélyén nem örülnék neki, és nem lágyítana meg az az ártatlan szeretet, ami a kis ráncos testéből árad... egyszerűen csak őt féltem, mert tudom, mennyivel jobb alakokhoz kerülhetett volna. Én nem vagyok jó ember... nem érdemlem meg egy állat rajongását.
Aztán Avery végük kikapja a kezemből a kutyát, így legalább a már lassan zsibbadó kezeimet tudom pihentetni egy kicsit. Zsebembe is nyúlok egyből, hogy kitapintsam a cigarettás dobozt, ami már-már ijesztő ideje hever érintetlenül.
- Én minden szavát komolyan veszem a lányomnak - közli velem aztán Elliot, és már húz is kifelé, mielőtt reagálhatnék bármi egyebet is. Végül nem is mondok semmit, csak követem ki a hidegbe, a kellemes kis hátsóteraszra.
Van valami megfoghatatlanul gyönyörű a télben, ezt még én sem tagadhatnám, pedig eleget fagyoskodtam ahhoz az utcákon, hogy gyűlöljem. A fájdalmasan hasogató hideg, ami egész testedben ráz, majd egy idő után annyira maga alá gyűr, hogy szinte már nem is fázol, hogy hanem a zsibbasztó forróságot érzed... De mégis, a fehérrel fedett táj látványa mintha enyhítené ezt is.
Kicsit megborzongok a szellőre, ami elér a tornácon álldogálva, úgy gyújtok rá a szálra, hogy jólesően végigmelengessen. Halkan sóhajtok is egyet, ahogy megérzem a füst ismerős aromáját. Fárasztó volt ez a nap, talán még jobban is esik a cigaretta, mint máskor, amikor csak megszokásból és kínzó hiányból gyújtom meg.
-Azt hiszem, megmaradok... - biccentek egyet Elliot szavaira, de nem pillantok felé, csak a lemeztelenedett fákat figyelem a távolban. - De, ha nem, akkor van aki felmelegítsen.
Erre csak csendes hümmögéssel válaszolok, és közben érzem, ahogy hozzámsimul oldalról. Kellemes a pillanat, már-már túlságosan is kellemes. Lepillantok a cigire az ujjaim közt, és azt figyelem egy kis ideig, mikor már bántani kezdi a szememet a fehérség.
- Ugye jól érezted ma magad?
Nem nézek fel először, hogy válaszolják, várok vele egy pillanatot. Nem gondoltam, hogy valaha is lesz még rendes karácsonyom... és továbbra sem gondolom azt, hogy megérdemlem. Tulajdonképpen túlzottan nem is hat meg az ünnep. Nekem ez egy ugyanolyan nap, mint a többi. Nem vagyok vallásos sem, hogy különösebb értelme legyen.
- Egész kellemes nap volt - felelem végül, és visszanézek a fákra. Nem hagy nyugodni a gondolat... tudom, hogy akármennyire is akarom, nem itt van a helyem. Tudom, hogy anya az ablakban roskadva várja, hogy legalább csak pár percre beugorjak... csak nemrég kapta vissza a fiát, és én egyből újra elszakítottam magam tőle. Tőlük.
Ezeket inkább nem mondom ki hangosan. Szívok még egy mély slukkot a cigimből, mielőtt végül hagynám kihullani ujjaim közül, hogy alapossan eltapossam cipőm talpával. Viszont még egy pillanatig nem mozdulok.
- Haza kell mennem - szólalok meg hirtelen. - Csak egy óra. Előtte segítek elpakolni.
Nem nézek rá megerősítésért vagy válaszért, egyszerűen csak megfordulok, hogy visszalépjek a házba. Tudom, hogy ezt kell tennem... akkor is, ha fájni fog. Egy bizonyos részem viszont nem bánja... valamiért úgy érzem, nem akarom látni Elliot arcát, amikor megpillantja és kibontja az ágyunk közepén a kis fekete dobozt. Nem bírnám ki valami különös zavar nélkül.



Cím: Re: Cukormáz
Írta: Avery Cassen - 2020. 12. 15. - 22:37:19
CSALÁDI KARÁCSONY
(https://data.whicdn.com/images/338238224/superthumb.jpg?t=1575974879)
2001. december 24.
o u t f i t  (https://i.pinimg.com/236x/87/c5/61/87c561ec6e24dde4cf7202e002bba6fe.jpg)


Az apró kis doboz finoman illett ujjaim közé. Izgatottan dobogott a szívem, ahogy Jasperre lestem, épp csak késve fogtam fel Dean szavait is, és felmosolyogtam rá. Gyorsan át is öleltem, mielőtt távozott volna, a nappali pedig ki is ürült ezzel, pedig egy pillanattal ezelőtt még zajlott az élet. Persze már fáradt voltam egy kicsit... a sok cukor is leszívott, amit a desszertekkel vittem be, és csak Jasperhez akartam egy kicsit bújni. Még mindig nehezen hittem el, hogy itt van... jó érzés volt, hiszen tudtam, ő nem rajong ezekért a nagy családi rendezvényekért, igazából itt is Elliotot és Aident leszámítva mindenki új volt neki. Ő sokkal több időt töltött itt, mint én náluk, amit persze imádtam... de azért reméltem, hogy a szülei nem utálnak teljesen, amiért elveszem tőlük a fiukat.
Felpillantottam Jasper arcára, ahogy Dean távozott, és beharaptam az alsó ajkam az izgalomtól.
– Csak nyisd ki… - suttogott, én meg bólintottam egyet, és felnyitottam lassan a dobozka tetejét.
A benne lapuló kulcs látványára nem csillapodott az izgatott szívverésem. Az összeköltözésünk gondolata... általában ezen pörögtem az unalmas óráim közben, este az ágyban fetrengve, bármikor, amikor hiányzott. Márpedig szinte állandóan hiányzott... minden porcikája, a morgása és a finom kis puszijai. Tudtam jól, hogy ő nem az a fajta ember, aki könnyedén és egyszerűen kimutatja az érzéseit. Pont ezért estek jól azok az apró kis figyelmességek, az apró érintések, simítások és csókok... egyszerre rajongtam az érinthetetlen szépfiú külsőért és minden egyébért is, ami ezalatt lapult. De valahogy még így is olyan messzinek tűntek a képek, amikor egyszer együtt lakunk majd... Annyi dolog volt még előttünk addig. Pont ezért volt hihetetlen, ahogy óvatosan megérintettem a kulcsot, ami a kis párnácskán feküdt.
– A lehető legkomolyabb, Cassen. – Ahogy megszólalt, csillogó szemekkel pislogtam fel rá, közben meg már másztam is hozzá közelebb, hogy elhelyezkedjek félig az ölében... Cleo ugyanis útban volt, de úgy tűnt, őt ez abszolút nem zavarja. – A szüleit vettek egy lakást Hertfordshire-ben, hogy ne kelljen kollégiumba laknom. Fel fogjuk újítani nyárig, mire végzel az iskolában, beköltözhetünk – simított végig a hajamon, én pedig lassan elvigyorodtam. Ez kimondva még jobban hangzott.
- Imádom a szüleidet, tudtad? - kérdeztem, és közelebb hajoltam egy rövid csókra, és szorosabban fontam köré karjaimat.
– De azért kaptál egy hasznosabb ajándékot is… a szobádban van… viszont azt ő nem láthatja, túl fiatal hozzá. - Kétkedően pillantottam rá, abban ugyanis erősen kételkedtem, hogy ezt bármi überelhetné... de azért lepillantottam az álmosan pislogó Cleora, és óvatosan meg is fogtam, hogy aztán áttegyem az egyik párnára, ami a fa alatt hevert. Utána tápászkodtam fel és nyújtottam a kezemet Jasper felé.
- Nem hiszem, hogy van ennél hasznosabb... - suttogtam felé, de mielőtt a szobám felé fordultam volna, megálltam egy pillanatra, hogy felnézzek rá. - Köszönöm.
Nem volt elég ennyi, hogy kifejezzem, amit éreztem, ez egyértelmű volt. De nem tudtam hirtelen mást mondani, nem nagyon jött a számra más... pedig hálás voltam, a kellemes meleg szétolvadt mellkasomban, és csak be akartam fészkelődni a karjait közé.
Rámosolyogtam, aztán inkább húzni kezdtem a szobám felé, hiszen mégiscsak ajándéééék... én pedig én voltam, tudnom kellett, mi az. Egyből ki is szúrtam a kis csomagot az ágyon... Wampus nem messze tőle hevert a párnán, épp csak az egyik lába lógott rá a kis szatyorra.
- Úúú... - léptem közelebb, és óvatosan felemeltem a kis csomagot, hogy belekukkantsak... egyből ki is szúrtam a rózsaszín anyagot, ami benne lapult. - Hmmm... - Kihalásztam a ruhadarabot, de persze már az első pillanatban láttam, hogy ez egy fehérnemű. Magam elé tartottam, úgy pillantottam végig a finom csipkén és selymen. - Hűha... nagyon jó ízlésed van... - nevettem fel halkan, aztán óvatosan visszafektettem a finom anyagot az ágyra, és úgy bújtam vissza Jasper jóillatába. - De ugye nem kell most felpróbálnom? Túl sok sütit ettem... - vallottam be bűnbánóan, miközben még mindig ott szorongattam a kis dobozt ujjaim között.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 12. 16. - 10:22:09
karácsony Cukormázban
(https://i.pinimg.com/564x/27/ca/73/27ca73d710c957c9a2a3e37539cd6e9e.jpg)

Aiden
2001. december 24.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/ca/cc/0a/cacc0a06bceda4c05dd251d8206e31bf.jpg)

Össezhúztam magamon Aiden kabátját, ahogy elbámultam a távolba. Csendes, békés, tökéletes pillanat volt ez, annak ellenére is, hogy minden porcikám érezte a mellettem lévő kattogást. Tudtam, hogy mikor agyal… tudtam, hogy nem bírná csak nyugodtan élvezni ezt a pillanatot. S az volt a baj, hogy még csak haragudni sem tudtam rá. Én pont ugyanilyen voltam. Az én helyem most ott lett volna Tengerszemben a gyerekeimmel, Noah-val, hogy élete első karácsonyán én bontsam ki vele az ajándékokat. Csakhogy nekem nem volt választásom attól kezdve, hogy Nat Foresttel kimondtuk azokat a szavakat… vagyis én mondtam ki, ő meg hagyta, hogy búcsút vegyek tőle. Megváltozott az élet és nem erőszakolhattam magamat olyan emberek életébe, akikhez már nem tartozom.
– Egész kellemes nap volt – mondta végül.
Meglepett, hogy ennyire őszintén vallja be s nem csak egy morgást bök oda válaszként. Egy részem persze tudta végig, hogy jól érzi magát. Ha nem is beszélt sokat… egyszerűen láttam rajta. Cleot is végig a karjában tartotta, jelezve, hogy boldoggá teszi az ajándék. Nekem nem kellett tárgyak vagy más csecsebecsék, ezt látni elég öröm volt nekem a mai napra.
Nem válaszoltam, csak elmosolyodtam.
Végre valamit jól csináltál, O’Mara… – gúnyolt a hang. Most ez sem zavart, mert olyan boldogságot éreztem, amit nagyjából két éve nem. A szívem vadul kalapálni kezdett, talán egy kevés könny is gyűlt a szememben, de nem voltam olyan őrült, hogy ezt Aidennek megmutassam. Általában teljes pánik ül az arcára, ha elérzékenyülök… és valószínűleg haragszik is érte.
– Haza kell mennem – szólalt meg aztán újra. – Csak egy óra. Előtte segítek elpakolni.
Már ment is a ház felé, de én elkaptam a karját és visszahúztam, hogy a szemébe nézhessek. Csak megérintettem az arcát, finoman simítva végig az állán. Nem sok pillanatunk volt kettesben ma, legalább egy pillanatra szerettem volna érezni a bőre érintését, mielőtt elmenne tényleg… vagy visszamennénk a házba a családhoz.
– Ha szeretnéd ott maradhatsz… amíg csak szeretnél. Nem fogok haragudni… – Kicsit megremegett a hangom, ahogy kimondtam ezeket a szavakat. Persze, mindennél jobban szerettem volna az egész estét vele tölteni, de neki nem én voltam a családja, akármennyi is próbálkoztam… túl fiatal volt és még ott volt az anyja, meg a bátyja. Megfogtam a kezét, hogy új induljak meg most már én is az ajtó felé.
A házban megint arcon talált a meleg. Finoman simított végig az amúgy egészen kihűlt bőrömön. Lekaptam Aiden kabátját, hogy visszategyem a fogasra, majd azonnal léptem is a piszkos edényekhez, amiket nagyrészt már kihalmoztam a konyhába. Egyesével kezdtem egyelőre a süteményes tányérokat a mosogatóba halmozni, de a tekintetem újra és újra Aidenre tévedt.
– Figyi… megcsinálom egyedül, tényleg menj csak. – Ajánlottam fel. Biztos voltam benne, hogy az anyja nagyon várja. Persze megígértem a nőnek, hogy amikor tehetem, akkor meglátogatom Noah-val az ünnepek alatt, de az biztosan nem villanyozta volna annyira fel, mint Aiden látogatása. Mégis csak a fia volt… és folyton róla kérdezett, mikor átmentem.
– Vettem egy-két ajándékot nekik… szóval el is vihetnéd… – magyaráztam, remélve, hogy nem most fog rám totál kiakadni. Persze nem estem túlzásba, az anyjának egy nyakláncot vettem, Bennek meg valami profi seprűápoló készletet. – Azt hiszem a fa alatt vannak bontatlanul.



Cím: Re: Cukormáz
Írta: Jasper Flynn - 2020. 12. 17. - 16:53:04
karácsony az apósoknál

(https://i.pinimg.com/564x/81/8b/bb/818bbbf96e6b5d6226facd52b4e2b40c.jpg)

2001. december 24.
Cassen és a család
 
„Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.”

– Imádom a szüleidet, tudtad?
A rövidke csók biztosított róla, hogy Cassen pont annyira örül, mint én. Finoman húztam magamhoz, úgy igazítva, hogy a kiskutya mellett ő is kényelmesebben legyen az ölemben. De lényegében egyetértettünk: ennél jobbkor nem is jöhetett volna egy ilyen ajándék. A terv már megvolt az összeköltözésre, csupán a hely volt kérdéses. Így viszont, saját helyünk lesz, amit úgy csinálunk meg, ahogyan csak szeretnénk.
– Én is imádom őket… – Adtam neki még egy rövid csókot, mielőtt beavattam volna az ajándékom gyorsabban használható részébe. Fraser nyilván nem mondott semmit, mert akkor már ki lettem volna faggatva olyan dolgokról, minthogy Vincent tényleg rám támadott-e. Nem akartam, hogy az ünnepet elrontsa ez az egész… és szerencsére nem is tette.
A ráncos kutyus hamarosan átkerült a párnára, hogy hangosan szuszogva elnyúljon rajta. Már meglehetősen álmosan pislogott, mi pedig végre felfedezhettük az este jobbik részét. Ahogy Cassen felpattant, nem bírtam ki, végig néztem rajta. Tetőtől talpig tökéletes volt… az sem érdekelt, hogy egyszerű farmerben, meleg pulcsiban volt, ő még ebben is úgy nézett ki, mint valami modell csaj… leszámítva, hogy milyen apró volt. Ezt persze különösen szerettem benne, csak felkaptam, ha ahhoz volt kedvem.
Megfogtam a felém nyújtott kezét s ahogy talpra verekedtem magam, finoman végig cirógattam az ujjain.
– Nem hiszem, hogy van ennél hasznosabb... – mondta halkan, aztán felnézett rám. – Köszönöm.
Csak óvatosan megérintettem az arcát, hogy a hüvelykujjammal végig cirógassak rajta. Imádtam, ahogy egy pillanatra elveszhettem a kék szemebek, majd húzni kezdett a szobája felé. Én is erre váltam, hogy minél gyorsabban kettesben legyünk. Eleget ittam már és ahogy hozzám bújt, szép lassan megült bennem a forróság. Akartam őt, így hát, mikor bementünk a szobába, óvatosan magunkra zártam az ajtót varázslattal. Talán ő észre sem vette.
– Egyedi darab… – Jegyeztem meg, mielőtt még hozzá ért volna a csomaghoz. Ekkor még nem tudthatta persze, hogy miről van szó… de annak örültem, hogy a macskája, amint a csomaghoz ért felpattant és átköltözött a puha szőnyegre. Az ágyra ugyanis szükségem volt.
– Úúú… – pillantott bele a csomagba. – Hmmm… – Az ujjai között hamarosan megjelent a finom anyagú ruhadarab. Finom selyem és csipke volt, ráadásul halványrózsaszín, amit a legjobban szerettem rajta. Nem volt kislányos sosem benne, inkább csak olyan nagyon-nagyon csinos.
– Hűha... nagyon jó ízlésed van...  – nevetett fel, majd odabújt hozzám, én pedig finoman beletúrtam a hajába.
– És a méret miatt sem kell aggódnod, amint felveszed a testedhez idomul. A mágikus bugyik ilyenek.  – Vigyorogtam rá szemtelenül és a hajába markolva húztam közelebb egy szenvedélyesebb csókra.
– De ugye nem kell most felpróbálnom? Túl sok sütit ettem...
Kivettem az ujjai közül a dobozkát, hogy odategyem az éjjeliszekrény szélére – lényegében úgy, hogy a macska egy mozdulattal leszedhette volna. Nem mondtam neki semmit, csak felemeltem, úgy, hogy egy mozdulattal az ágyra döntsem, én pedig fölé kerüljek. Finom csókot leheltem az ajkaira, miközben a karjain végig simítva, a csuklóinál fogva az ágyra szorítottam. Nem erősen, éppen csak játékosan.
A nyakába csókoltam, aztán végig harapdáltam a fülén. Aztán hangosan sóhajtottam a fülébe, miközben már a nadrágot gomboltam ki rajta. Alig vártam, hogy összeforrjon a testünk és összebújva pihenhessük ki a sok kaját és a tömeg okozta fáradtságot. Ez így volt tökéletes, ketten… együtt…

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Aiden Fraser - 2020. 12. 17. - 23:06:16
though i may look festive,
and act all happy,
throw me away,
because i must be broken


(https://i.pinimg.com/236x/39/71/51/39715110b25104b5f97118b03636a91a.jpg)
2001. december 24.
style (https://i.pinimg.com/236x/42/e1/56/42e156f3821a293aafeca221bd9ef208.jpg)


Arra számítottam, a cigaretta majd távolabb kergeti a család gondolatát, de ez nem így történik. Inkább csak élesebben elevenednek meg bennem az otthoni képek... és hirtelen még fájdalmasabban kap el a hiányérzet. Chrissie egyszerűen odáig volt az ünnepért. Vagy a fa alatt ült és a díszeket csodálta, vagy anyával téblábolt a konyhában. Egyszerű volt vele elhitetni a mugli történeteket a télapóról, ő pedig mindent olyan csillogó szemekkel hallgatott... aztán persze esténként túl izgatott volt, és muszáj volt kikönyörögnie apától, hogy hadd maradhasson fent tovább. Általában nekem kellett lent maradnom vele és mesét olvasni, amíg rendszerint be is aludt a kanapén a plüssei között... összeszorul a szívem, és egyre nehezebben dobban az emlékre. Mintha most lett volna... még hallom a hangját, látom azokat a nagy, kék szemeket, pedig mostmár annyival idősebb lenne. Már bőven a roxfortot járná, én pedig kiaggódnám a lelkemet is érte.
Halk kis sóhajjal engedem ki magamból ezeket a gondolatokat. Persze azok nem mennek messze... épp csak egy kicsivel távolabb. De aztán úgyis visszatérnek. Ha hazaértem, megrohamoznak újra, én meg lassan elmerülök alattuk.
Hagyom, hogy Elliot visszahúzzon, és az arcára pillantok. Nem akartam látni, mit váltok majd ki belőle azzal, hogy hazamegyek... bár azt tudom, hogy ő egész sok időt tölt anyámmal. Furcsa ez egy kicsit... Nem tudom, örülök-e neki, inkább tényleg csak... furcsa.
– Ha szeretnéd ott maradhatsz… amíg csak szeretnél. Nem fogok haragudni…
- Nem akarok ott maradni - válaszolok egyből halkan, és kicsit meg is rázom a fejemet. Nem tudnék... és nem is akarok annál tovább az emlékek közt roskadni, mint muszáj. Csak anyáért és Benjaminért teszem.
Követem őt be a házba, ami addigra már teljesen csendes. Gyorsan kiürült, és már csak az ajándékcsomagolások meg persze a kajamaradékok maradtak hátra. Kis sóhajjal pillantok végig a kisebb káoszon, persze Flynnék eddigre már eltűntek valamerre, csak halk kis szuszogás hallatszódik a nappali irányából.
Előhúzom a pálcámat és az ebédlőasztalon lévő tányérok felé legyintek, hogy a konyhába lebegtessem őket a pult valamelyik részére, ahol még van egy kis hely.
– Figyi… megcsinálom egyedül, tényleg menj csak - szólal meg Elliot, de válasz helyett csak megingatom kicsit a fejemet. Már a nappali felé lépnék, hogy összeszedjem a nagyrészt Amber által szétszórt papírokat, amikor újra megszólal.
– Vettem egy-két ajándékot nekik… szóval el is vihetnéd… – Visszapillantok rá az ajtókeretből, és egy pillanatig csak vizslatom az arcát. Az első gondolatom persze az, hogy a kurva életbe, én nem vettem nekik semmit, a második pedig ugyancsak az, mint az imént... fura. Fura, hogy van valaki, aki törődik a családommal helyettem is... ha már én feléjük sem nézek, és emiatt akkor is gyűlölöm magam minden percben, ha közben egyszerűen nem is tudok megváltozni. – Azt hiszem a fa alatt vannak bontatlanul.
Halkan sóhajtok egyet, és végül csak biccentek egy aprót. Nem tudom, Benjaminnak anya mennyit mesélt Elliotról... Én inkább nem mondtam volna semmit, ami azt illeti. Nem arról van szó, hogy szégyellném ezt a dolgot köztünk Elliottal... sokkal inkább azt, hogy meg akarom tartani magunknak. Nem kellenek mások kérdései vagy véleménye. Nem hiányzik a magyarázkodás.
Halkan sóhajtok egyet és a fához sétálok, hogy összevarázsoljam egy kupacba a csomagolópapírokat. Utána guggolok le Cleohoz, aki egy párnán szuszog, egy kicsit megsimítom a fejét, de ez sem zökkenti ki az alvásból. A fa alatt valóban ott lapul két csomag, ahogy pedig halkan kihúzom őket onnan, a szívem mégjobban összeszorul. Gyűlölöm ezt... amivé váltam, és hogy sosem fogok tudni annyira megbocsátani magamnak, hogy visszatérjek hozzájuk, és újra az az Aiden legyek, aki nekik kell.
Belebújok a kabátomba és bakancsomba, de mielőtt hoppanálnék, visszalépek még a konyhába Elliothoz.
- Akkor nemsokára jövök... - Ha még mosogat, akkor megtámaszkodom mellette a pultnál. - Nem kellett volna ajándékot venned.
Nem rosszindulatúan szólok, csak közlöm a tényt; ez az én feladatom lett volna. Odahajolok Elliothoz, de egy rövid csók után visszahúzódom, és lépek is az előszoba felé. Kihúzom a zsebemből a pálcámat, hogy ott már hoppanálhassak is az ajándékokkal, de még egy pillanatra ránézek.
- Köszönöm - sóhajtom aztán. Nem csak az ajándékokra értem ezt... talán ő is tudja. Mindenesetre kilépek a küszöbön, hogy a csomagokat felkapva hoppanálhassak is. Elliot valószínűleg nem sejti, hogy neki készültem valamivel... apróság csupán, mégis valahogy zavarba hoz csupán a tudata is. Ott pihen az ő felén az ágyban, egy egyszerű, fekete kis dobozban, a benne lapuló nyaklánc pedig egy olyan darab, amit egy közös vásárlásunk alkalmával szúrt ki, de végül mégsem vette meg. Fogalmam sincs, miért jegyeztem meg... egyszerűen csak... így éreztem helyesnek. Persze más kérdés, hogy fizettem-e érte... de nem is ez a lényeg, nem? Az ékszer mellett egy kis sárgás papírú cédulán egy egyszerű A betű áll... csak mert valahol készültem rá, hogy nem leszek ott, amikor kibontja.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 12. 18. - 10:47:22
karácsony Cukormázban
(https://i.pinimg.com/564x/27/ca/73/27ca73d710c957c9a2a3e37539cd6e9e.jpg)

Aiden
2001. december 24.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/ca/cc/0a/cacc0a06bceda4c05dd251d8206e31bf.jpg)

Hazugság lett volna azt mondani, hogy nem könnyebbültem meg, mikor kibökte, hogy nem akar ott maradni abban a komor házban. Önző voltam, túl önző ahhoz, hogy ne tegyen kellően boldoggá, hogy engem választott… még ha nem is valószínű, hogy a kirobbanó szerelem miatt döntött volna így. Aiden túl nyugodt volt ahhoz, hogy bármiféle érzelem kirobbanó legyen nála… főleg, amiket irántam érez. Már egészen megszoktam, nem zavart, ő ilyen volt, én meg olyan.
Ugyanakkor azt is tudtam, hogy semmi jogom visszatartani őt. A családjának szüksége volt rá, sokkal nagyobb, mint nekem. Én világéletemben egyedül voltam, csupán két évig elhittem, hogy lehet ez másképpen és nehéz volt visszarázódni, de tudtam, hogy a nehézségek alatt ugyanúgy elviselném, mint akkor. Aiden valójában abba a házba tartozott… de nem akartam elengedni. Nem akartam kicsit sem. Mert egy önző dög vagy… – harsogta bennem a hang és valóban az voltam. Nem tagadta, hogy legszívesebben megragadnám a pulóverét, hogy magamhoz húzzam… de tudtam, hogy ő már az enyém. Tudtam, mert nem ment el azonnal, hanem nekem segített, a közös nappalinkból hozta ki a szemetet, a piszkos edényeket és már amikor bakancs volt a lábán, akkor is hozzám sétált vissza. Nem tudtam meddig tart ez nála vagy nálam… de éppen ezért minél többet akartam vele lenni.
– Akkor nemsokára jövök… – támaszkodott meg a mosogató mellett. A kezem éppen a vízben volt, szóval nem tudtam odanyúlni, hogy megérintsem az ujjait. – Nem kellett volna ajándékot venned.
Elmosolyodtam.
– Dehogynem. Ők is családtagok. – Válaszoltam, de hangom elhalkult, ahogy közelebb hajolt. Az ajkai finoman tapadtak az enyémekre egy rövid, lágy csók erejéig. Lehunytam a szemem, de addigra ő ellépett és már haladt is az előszoba felé.
Elzártam a csapot, hogy meginduljak utána, egy konyharuhával a kezemben, finoman törölve szárazra a bőrömet. Csak figyeltem őt, ahogy készen áll a távozásra… kicsit meg is lepett, ahogy visszanézett. Két pislogás között tűrtem a szürke-barna szempár pillantását. Szerettem, mikor ilyen volt… ilyen más a megszokotthoz képest.
– Köszönöm.
Sóhajtottam egyet, ahogy újabb mosoly ült ki az arcomra. Nem volt mit köszönnie, nem volt, mert igazából én lehettem volna hálás, hogy itt volt velem és nem egyedül ücsörögtem a fa alatt azon bőgve, hogy mi történt velem, miképpen jutottam ide. Csak fájdalom lett volna… ehelyett lett egy Aidenem. Ez volt az év legszebb ajándéka… igazából nem is kértem és vártam tőle semmi mást azon kívül, amit már augusztusban megkaptam.
Visszavittem a konyharuhát a konyhába s végig néztem a pulton. Úgy tűnt mindent elpakoltunk, csupán egy-két morzsa maradt, ami kibírja reggelig. Túlfáradt voltam ahhoz, hogy nekiálljak takarítani tovább, és itt nem is volt az a kényszer… ez igazi otthon volt, nem csak egy rideg, hatalmas, modern tér, amit rendbe kellett tartani, ha nem akartam Nattól egy kisebb fejmosást kapni, hogy milyen felelőtlen vagyok.
Cleot felemeltem a párnáról és magamhoz ölelve indultam meg vele a hálóba.
– Remélem tetszik az új otthonod és az új apukád, kislány – suttogtam neki, simítva a hátát. Nem is zavarta meg szinte, hogy felemeltem, csak hangosan szuszogott tovább. Tényleg olyan volt, mint egy kisgyerek, akinek elég volt az, hogy biztonságban érzi magát egy nagyobb ember karjaiban.
Odabent óvatosan fektettem le az ágyvégébe rakott ágyikójába. Ezt valójában már korábban megvettem, így mikor hazakerült, csak kikészített neki oda. Finom volt és puha, elég nagy, hogy akkor is használhassa, ha majd megnő. Az sem volt különösebb gond, hogy Zeusz befoglalta a felét, elvoltak egymás mellett.
– Vigyázz rá – mondtam halkan a macskának, megvakargattam a fejét, aztán hagytam, hogy finoman mosdatni kezdje a kiskutyát. Csak ekkor léptem az ágyhoz… és szúrtam ki a csomagot. Sima, fekete kis doboz volt, én pedig remegő kézzel nyúltam felé. Éreztem, ahogy a szívem majd kiszakad a mellkasomból. Erre nem számítottam… nagyon nem…
A gombóc nőni kezdett a torkomban, de csak akkor váltott könnyekre, mikor a pergament megpillantottam, rajtam A betűvel. Röviden húztam oda, hogy rápusziljak a betűre, mielőtt leraktam az éjjeli szekrényre. Meg sem érdemeltem ezt, amilyen erőszakosan szeretni akartam néha… holott ő nem volt olyan. Nyeltem egyet, finoman érintettem meg az arany nyakláncot, rajta az érme alakú medállal.
Még mindig remegett a kezem, nehezen piszkáltam félre a régi láncomat, hogy aztán kikapcsoljam és ledobjam az éjjeliszekrényre a pergamen mellé. Az újat már könnyebb volt felvenni és direkt úgy igazítottam, hogy a ruha anyagán üljön meg, láthatóan. Így dőltem hát le végül a párnák közé. 



Cím: Re: Cukormáz
Írta: Aiden Fraser - 2020. 12. 19. - 18:31:08
though i may look festive,
and act all happy,
throw me away,
because i must be broken


(https://i.pinimg.com/236x/39/71/51/39715110b25104b5f97118b03636a91a.jpg)
2001. december 24, hajnal
style (https://i.pinimg.com/236x/42/e1/56/42e156f3821a293aafeca221bd9ef208.jpg)



Már teljes sötétség uralkodik a házon, ahogy magam mögött hagyom Roxmorts kellemes fényeit és belépek a küszöbön. Csak halkan bújok ki a kabátomból és teszem a fogasra, ezt követi a bakancsom is, de nem akarok felkelteni senkit. Csupán belélegzem Cukormáz kellemesen régi és mély illatait, hogy ezzel az aromával az orromban induljak a hálószoba felé.
A szemem sarkából lesek csupán a fa felé, ami az éjszaka feketeségében teljesen összeolvad a díszekkel. Kicsit megborzongok a látványra, és mintha a lelkem még mindig nem akarná elhinni, hogy karácsony van. Meg is állok egy pillanatra, mielőtt továbblépnék az ajtót felé, úgy figyelem a nehezen kirajzolódó tűleveleket. Furcsa ez a kis békesség, amivel a fát figyelem... ugyanis ilyet már régen éreztem. Persze, ott dübörög: Chrissie-nek ezt látnia kéne, de mégis csak halkan, hátul szól, finoman, nem akar bántani. Mélyen szívom be a levegőt, a fenyő jellegzetes, édeskés illatát. Vajon hogyan fogom tölteni a következő karácsonyt? Ki tudja... talán újra az utcán, vagy egy koszos hotelben. Egyszerűen csak ki akarom élvezni a pillanatot.
Azt hiszem, ma boldoggá tettem anyát, de nem vagyok biztos benne, hogy én voltam. Vagy inkább nem akarom elhinni, mert ez a gondolat még mindig idegen és fájdalmas, nem kéne, hogy boldog legyen tőlem. De mégis felcsillant a szeme, és úgy ragyogott az arca, ahogyan már régen nem. Ez a kép pedig hasogat kissé a mellkasomban... vajon mikor múlik el ez a keserű bánat? Nem hiszem, hogy ebben a pillanatban szomorú lennék, hiszen ez egy remek nap volt. Sőt... szinte csodálatos. És mégis... valami hiányzik, ez a hiány pedig összeszorítja a szívemet. Hiányoznak azok a dolgok, amiket nem tettem meg... Hiányoznak a múlt szilánkjai, amelyek már nincsenek.
Néma sóhajjal lazítom el kicsit a vállaimat, és ellököm magam a kanapétól, hogy tovább lépjek a szobánk felé, ahol Elliot bizonyára már alszik. Anya szerette volna ha tovább maradok, és egy pillanatig még csábító is volt... a hatalmas fa és a mindent betöltő pite illata otthon is kellemes volt. De mégis... érzem, hogy már nem tartozom oda. Nem is akarok... az már a múlt, keserű, fájdalmas, én pedig végre előrefelé akarok haladni. Valamennyire... amennyire csak lehet.
Óvatosan nyomom le a kilincset és lépek be a szobába, hogy az ágy és Elliot alakja felé lessek, majd le Cleo és Zeusz alakjára, akikből csak egy kis pacát látok. A szekrényből halkan kiveszek egy adag ruhát, úgy surranok át a fürdőszobába, hogy átöltözzek, és kivegyem a kontaklencsémet. Nem akarom felkelteni Elliotot, ez egy hosszú nap volt neki. Persze én is fáradt vagyok... kicsit túlhúzódott ez a látogatás, jobban, mint terveztem.
Áttúrom a hajamat, és bámulom a homályos alakomat a tükörben. A szemem sosem gyógyult meg teljesen az átok után, amit kaptam Ferylltől... ez pedig még egy dolog, ami állandóan rá emlékeztet. Meg a szürke jobbom, persze... de most nem rá kéne gondolnom. Ma nem érdemli meg, hogy rá gondoljak.
Visszamegyek a szobába és bedőlök Elliot mellé, halkan elhelyezkedve a párnák és a plédek között. Ha ébren van, ha alszik, kinyúlok felé, és egy picivel közelebb húzom, hogy kellemesen összesimuljunk. Mondom... ez egy fárasztó nap volt, az ilyenek végén pedig elég sebezhető vagyok.
- Jóéjt... - dünnyögöm a tincsei közé, aztán csak felpillantok a plafonra, és azt figyelem egy ideig, ameddig a fáradtság le nem gyűr végre.




Köszönöm a játékot! 



Cím: Re: Cukormáz
Írta: Aiden Fraser - 2021. 01. 04. - 13:00:49
you are
the silence
i never stop
thinking of


(https://data.whicdn.com/images/235010951/superthumb.jpg?t=1460666421)
2002. január 1.
style (https://i.pinimg.com/236x/f8/ca/58/f8ca5850226d5dacd5c1735e82f11b5d.jpg)


megcsúszott szilveszter


Egy kis morranással fordulok át a másik oldalamra, bár a tagjaim erősen zsibbadnak, ez pedig kissé megnehezíti a mozdulatsort. Csak keresek egy kényelmes pozíciót... mielőtt azonban megtalálhatnám, valami izgatottan beleszuszog az arcomba.
Csúnya kis káromkodást nyelek vissza, ami így át is fordul egy szokásos morgássá, ez azonban nem hárítja a támadómat. Valamit érzek az arcomon... valami kicsi, meleg, és nedves... erre pedig végre kinyílik a szemem, hogy Cleo izgatott fejét pillantsam meg homályosan, amint az félig a párnámon tipereg.
- Mhmh... - visszahunyom a szememet, és úgy nyúlok ki felé, hogy finomabb hátrébb toljam az arcomtól, ez azonban nem úgy tűnik, mintha használna. Cleo ugyanis játékosan morran egyet és érzem, ahogy azok az apró fogak belemarnak a csuklómba. Nem elég, hogy fájdalmat okozzon, de egy frusztrált sóhaj kiszakad belőlem. Hogy is találhatta ki Elliot, hogy nekünk szükségünk van egy állatra? Ráadásul egy ilyen apróra, aki folyton valamelyikünkön csüng... Vajon vissza lehet adni valahova?
Megdörzsölöm egy kicsit mellkasomat, ahogy újra a hátamra fordulok, hogy úgy lessek Elliot felé a sötétben, mielőtt azonban felmérhetném, hogy ő felébredt-e Cleo pörgésére, váratlanul egy hangos robbanás hallatszik kívülről, hogy összerezzenve ülök feljebb és kapok oldalra, a hirtelen mozdulattal pedig talán Cleo felé csapok, mert az vékony hangon felnyikkanva rohan arrébb, a következő robbanásra viszont ő is megmerevedik a matrac közepén.
- Mi a jó franc? - mormogom. Kell egy pillanat, hogy az éjjeliszekrény felé tapogatózva ujjaim megtalálják a szemüvegemet. A világ persze így sem válik sokkal kisimultabbá. Túl sötét van ahhoz, én pedig még mindig kellően fáradt vagyok. Mégis, mintha a szokásosnál is gyűröttebb lenne minden...
Basszameg, ez nyál.
A lencséhez érve pattanok ki az ágyból, hogy aztán elkezdjem felrángatni a földön heverő ruháimat, bár a pólómat az ágy közepén találom meg, igaz. Az elmúlt órákról épp csak néhány összegabalyodott emlékem van, Cleo pedig épp a kiürült, matracon heverő borosüveget támadja. Nem is kifejezetten kell emlékeznem, a kellemes kis sajgás pont elég, ráadásul már a fejem sem sajog úgy, mint órákkal ezelőtt.
Leveszem a szemüvegemet, hogy a pólóm aljában megpróbáljam ledörzsölni róla a kutyanyálat, közben pedig az újabb dörrenésre felkapom a fejemet. Ha Elliot fel is ébredt, nem felé pillantok, hanem az ablakot szuggerálom, bár még ilyen távolságba se sikerül kivennem sok mindent. Színes fényeket látok felvillanni, amik bántják a szememet... erre kezd aztán kirajzolódni bennem az elmélet.
- Hmmm... - visszateszem a szemüveget, ahogy végre valamivel tisztább - bár egy alapos mosás így is ráfér -, és úgy lépek közelebb az üveghez még mindig a ruháimat rendezgetve, hogy a fények végre alakot formálnak és értelmet nyernek... én meg kicsit oldalra húzom a számat. - Elliot? - Mennyi lehet az idő? Lepillantok a karórámra, de túl sötét van ahhoz, hogy kivegyek bármit is a számlapon a lágyan derengő mutatókon kívül. - Azt hiszem, átaludtunk az éjfélt.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 01. 05. - 08:46:35
új év, régi Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/0b/24/5b/0b245bc22f02f8409cb92a678d8ecaad.jpg)

Aiden
2002. január 1.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b6/b1/fd/b6b1fd975d551af54f7b1a3829335f3b.jpg)

Kellemesen ölelt át a sötét, olyan békés, olyan fájdalommentes volt. Már-már kellemetlenül nem illett bele az életembe… én mégis erre vágytam mindennap. Nyugalomra. Csak érezni akartam, hogy biztonságban vagyok valakivel, valakinek az ölelésében. Nem akartam szabadulni ebből a feketeségből, még akkor sem, mikor zajokat és Aiden ficergését hallottam átszűrődni azon a vékony kis fátylon, ami elválasztotta az ébrenlétet az alvástól. Nem… ujjaim erősebben szorították a párnát és hagytam, hogy a sötét visszarántson magába. Horkantottam is egyet, ami viszont megint magamhoz térített sikeresen. Nyöszörögve fordultam a hátamra és ahogy kinyitottam a szememet, szinte ösztönösen tapintottam a nyakamra. Éreztem a heget, még kicsit érzékeny volt a bőr, így szisszenve kaptam levegő után.
– Hmmm… – hallottam Aident és éreztem, hogy nem mellettem az ágyban van. Kellett egy pillanat, hogy felfogjam, az ablaknál áll, a ruháival bajlódott talán, de nem tudtam tökéletesen kivenni. Túl álmos voltam ahhoz, hogy megértsem…
A számban keserű ízű ült a túlzott borfogyasztás miatt. Nem tudtam eldönteni azt sem, hogy aznapos vagyok-e vagy másnapos. A fejemben lüktetett valami tompa fájdalom, talán kicsit szédültem is fektemben.
– Elliot? – hallottam, ahogy megszólít, de egyelőre nem tudtam válaszolni, csak hümmögtem egyet, ahogy fordulva a takarók között annyira, hogy az oldalamra kerüljek, megnéztem őt magamnak az ablaknál. – Azt hiszem, átaludtunk az éjfélt.
Éjfél… átalvás. Kellett egy pillanat, hogy megértsem ezt az egészet. Mármint, hogy lényegében átaludtam magam az új évbe. Az ablakon beszűrődő színes fények pedig bizonyára Roxmorts főtere felől érkeztek. Jó ideje hirdették, hogy szilveszterkor tűzijáték lesz. Nagy nehezen fellöktem magam az ágyról és engedtem, hogy átjárjon a hideg, ahogy a talpam a padlóra simult.
– Hát… azt hiszem, nem maradtunk le semmi különösről. Még csak világ vége sem lett… – jegyeztem meg, kissé túlhumorizálva a dolgot és nagy nehezen elvonszoltam magam a szekrényig, hogy azért mégse a véres ruháimat rángassam vissza magamra. Fekete pizsamában, kényelemes köntösbe bújtam. Ujjaim végig simítottak a felületén, ahogy gomboltam a felsőrészt, bár csak a be-bevilágító rózsaszín, zöld fényeknek voltak képesek megvilágítani az anyag mintáját, az apró fehér koronákat és pöttyöket. Tökéletesen illett hozzám ez a szett, még ha nem is hordtam mindez idáig.
Csak ezután sétáltam oda az ablakhoz Aiden mellé. A vállaink kicsit összeértek, csak így fértünk oda mindketten, hogy kinézhessünk az apró ablakon.
– Kisétálhattunk volna Roxmortsba megnézni… – motyogtam, habár tudtam, hogy az én hibám ez az egész. Nem kellett volna belesétálnom abba a pengébe, de sosem voltam elég óvatos. Mindig mindent addig hajtottam, míg a végén a nyakamra nem járt… ilyen volt ez a Rowle téma és Lisbeth provokálása is. Állandóan menekültem a normális élet elől, mintha az nem lenne elég nekem. De arra vágytam, családra és tényleg… tényleg a biztonságra. Csak valahogy ez még sem adatott meg. Ezért hajszoltam olyan dolgokat, amik nem tettek elég boldoggá.
– Most már mindegy – érintettem meg az ablaküveget tévtován, közben hallottam, ahogy Cleo vakkant egyet az ágyon, de nem pillantottam felé. Talán csak azt várta, hogy elmenjünk és az egész ágy az övé legyen.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Aiden Fraser - 2021. 01. 12. - 11:01:45
you are
the silence
i never stop
thinking of


(https://data.whicdn.com/images/235010951/superthumb.jpg?t=1460666421)
2002. január 1.
style (https://i.pinimg.com/236x/f8/ca/58/f8ca5850226d5dacd5c1735e82f11b5d.jpg)


megcsúszott szilveszter



Az ünnepek... régóta nem érdekelt az ilyesmi. Nem gondoltam volna, hogy valaha fog. Igazából már gyerekkoromban sem kapott el ezeknek a dolgoknak a hangulata, egyszerűen csak... kölyökként jó fejet kell vágni mindenhez, amit a körülötted lévők kitalálnak, mert nem térhetsz ki előlük. Ez így van rendjén. Legalábbis így volt... aztán egyszercsak tizenöt évesen, a semmi közepén heverve realizáltam, hogy egyedül maradtam.
Ha az ember egyedül van, egy idő után rájön, hogy a társadalom normái egyszerűen csak egy fasz fejéből kiugrott gondolatok. Hogy a napok csak napok, amelyek unalmas és töretlen összhangban követik egymást szépen lassan. Őket nem érdekli, boldog vagy-e, ünnepelsz, gyászolsz vagy haldokolsz. Csak haladnak előre. Mind ugyanolyanok... egybefolynak, hogy egy idő után már csak azt érzed, ma hideg van, tegnap pedig meleg volt.
Furcsa csak így belecsöppenni ebbe. Hogy hirtelen van miért számolni a napokat... van értelme odafigyelni arra, hogy szerda vagy péntek van-e. Különös dolgok ezek, és nem mondanám, hogy kifejezetten jó lennék bennük. De egészen igyekszem... ez is ér valamit, nem?
A sötét szobát befestik a fel-fel villanó színes csíkok, én meg úgy lépek lassan az ablak felé, miközben Cleo közben persze már ugrál és rohangál körbe-körbe újra, nem hatotta meg különösebben a kintről jövő hangzavar és fényjáték. Tűzijáték... A tavalyi újévet egy motelszobában töltöttem, ahova ha be is szűrődött a tűzijáték hangja, én nem hallottam vagy érzékeltem. Túlságosan hatása alatt voltam annak a decembernek... Feryll halálának.
Érzem, ahogy Elliot mocorogni kezd mögöttem az ágyon, de nem fordulok meg, csak a felvillanó fénypompát figyelem. Nem mintha annyira lenyűgözött volna... továbbra sem érdekel az, hogy valaki eldöntötte, ma ünnepelni kéne. Egyszerűen csak... akkor is, van valami különös fintora az egésznek.
– Hát… azt hiszem, nem maradtunk le semmi különösről. Még csak világ vége sem lett…
Megrántom a vállamat a felcsendülő szavakra. Valóban nem. Persze... az elmúlt év nem volt kifejezetten borzasztó. Végeredményben... alakulhatott volna rosszabbul is.
Félig visszafordulok Elliot felé, és figyelem a félhomályban meg-megvillanó alakját, ahogy maga köré tekeri a köntösét. Újra lepillantok a karórámra, de az szemüveg maszatos homályán át épp csak az éjfél körül járó nagymutatót észlelem.
- Pedig legalább izgalmas lett volna - dünnyögöm, és újra lehúzom orromról a szemüveget hogy a pólómba dörzsöljem.
- Kisétálhattunk volna Roxmortsba megnézni… – áll meg mellettem Elliot, én pedig keserű kis félmosolyra görbítem a szál szélét.
- Nem is tudom, ki aludt be... - élcelődöm, mintha a bor nem döntött volna ki mindkettőnket. Visszateszem a szemüveget a helyére, hogy a táj újra kiélesedjen kissé. Persze a sötét és a maradék nyál nem túl jó barát, de ebben a pillanatban épp nincs kedvem megmozdulni, hogy kimenjek lemosni.
– Most már mindegy. - Felé lesek oldalról, és nadrágom zsebébe csúsztatom kezeimet. Egy újabb tűzijáték robban fel az égbe és színes, lila és rózsaszín csápokkal hullik szét mindenfelé.
- Még kimehetünk, ha szeretnél - vetem fel egy kis vállvonással. Még a halántékom sajog kissé, de egyszerűen csak nem törődöm vele. A következő villanás zöldre festi a tájat, úgy lépek hátra az ágy felé, hogy megvakargassam a mozdulat közben Cleo fejét, aki a párnák között toporog, majd úgy kezdem el összeszedni a borosüveget és poharakat, amelyek szétszórva hevernek.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 01. 12. - 22:29:21
új év, régi Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/0b/24/5b/0b245bc22f02f8409cb92a678d8ecaad.jpg)

Aiden
2002. január 1.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b6/b1/fd/b6b1fd975d551af54f7b1a3829335f3b.jpg)

Ahogy a ruhámat igazgattam és be-betörtek a színes fények a hálószobába, csak egy szó jutott eszembe: búcsú. Sosem gondoltam az új évekre hatalmas újra kezdésként, de ez határozottan az volt. Annyi mindent hagytam magam mögött 2001-ben, annyi minden lett más – amiről el sem tudtam hinni, hogy jó is lehet. Ez most tényleg egy lezárás volt, valami olyasmi, amire szükségem volt a nyáron történtek után… akkoriban még nem gondoltam, hogy ezen az estén nem egyedül fogok az ablaknál állni.
– Pedig legalább izgalmas lett volna – mondta Aiden a világvégés megjegyzésemre. Kicsit elmosolyodtam, ebben egyetértünk. Most már aztán az is jöhetett volna… ha úgy nyel el valami semmi… valami sötétség, hogy mellettem áll, hát el tudtam volna fogadni.
Csak megálltam mellette, hogy a kicsit mocskos üvegen keresztül kibámuljak a fel-felreppenő hatalmas, színes, rózsa és pálmaforma lángocskákra. El tudtam volna képzelni magam örökre így, csak bámulva azokat a valamiket a sötét égbolton, Aiden illatával az orromban.
– Nem is tudom, ki aludt be... – Vetette a szememre, mintha egyedül én hortyogtam volna fel a párnák között az összebújás és az elfogyasztott bormennyiség után. Még ezt is végtelenül szerettem benne, ahogy gúnyosan odaböki ezeket a szavakat. Akármilyen érzéketlen is volt, tudtam, hogy ez valójában csak egy maszk, amit kényelmesebb viselnie, mint megmutatni ki is ő. Én is viseltem ezt az álarcot, tizenöt évig belebújva, keménynek, elpusztíthatatlannak tűnve… aztán elkezdett olvadni, mint valami jégtömb, ami aztán egészen eltűnt. Most már szép ruhák, rendezett külső jelentette az álcámat. Megtanultam mosolyogni, tűrni, ha fáj, még ha befelé könnyeztem is. Nem kellett keménynek lennem hozzá vagy hidegnek. Talán ezt Aiden tudta, ő látott a Nat utáni napokban. Nem voltam ilyen, mint itt mellette.
A karjához nyomtam a vállamat, ahogy a szemüveg visszakerült a szemei elé. Nem vágytam oda ki, akármennyire is ez volt a tervem… jó volt ez így kettesben. Csak az ablakkilincshez nyúltam, hogy egyerősebb mozdulattal kiugrasszam a helyéről azt és a friss, rendkívül hideg, téli levegő bejusson hozzánk.
– Még kimehetünk, ha szeretnél.
Megfogtam Aiden kezét úgy húztam a párkányhoz, nem érdekelt, hogy mivel kezdett el matatni mögöttem. Úgy könyököltem fel rá, hogy nézzem, hogy felpillanatsak az égre. Valójában nem látszott tökéletesen a házunktól, el kellett hozzá nézni a fák felett, amik azért kitakartak valamennyit a látványból. Még így is jobban élveztem, mint azokat a régi fényűző eseményeket. Ez én voltam… ezt itt én voltam minden porcikámmal Aiden mellett s hálás voltam, hogy megmutatta létezik még ez az oldalam. Nem. Nem hagytam ott a kastélynál, ahol először voltam kettesben Nattal.
– Csak veled akarok lenni egy kicsit… ketten… – Hajtottam a vállára a fejemet. Ez így volt a helyén, abban a csendben, amit egy darabig csupán a tűzijáték távolban pattogó hangja töltött meg. A szívem nagyot dobbant, ahogy kicsit jobban éreztem az illatát. Talán nyálas volt, de szívem szerint köszöntet voltam azért, mert minden nehézség ellenére ilyen boldoggá tette az elmúlt év végét. Még sem nyitottam ki a számat, nem akartam zavarba hozni és tudtam, hogy amúgy is érzi, mennyire szeretem. Sokszor kimondtam, sok mindent tettem érte, hogy egy biztonságos helyen lehessen, hogy megkapja az adrenalin löktet, amire mindkettőnknek szüksége volt.
– Aiden…  – mondtam és elhúzódtam tőle. – Mondani akarok valamit… – Tettem hozzá, remélve, hogy rám néz – ha mégsem megérintettem az állát és magam felé fordítottam az arcát. Lágy csókot leheltem az ajkaira. Semmi mást nem akartam, csak érezni őt, a forró levegőt, ami az ajkai közül árad és kicsit alkoholos, dohányos aromájú.
Ha nem húzódott el, elmélyítettem a csókot. Az ujjaim végig simítottak a nyakán az állkapcsán, az arcán és a fülén, hogy utat találjanak az imádott hullámos tincsek közé. Ez volt a mindenem hónapok óta és tökéletesen megvoltam vele. Bárcsak ne múlna el ez a pillanat… bárcsak ne támadna meg valaki megint… bárcsak ne lenne egyetlen Rowle sem ezen a világon…
– Tudod mit? - Leheteltem az ajkaira. – Sétáljunk egyet. Jó lenne a levegőn lenni.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 01. 19. - 14:12:41
sanguinem ● malum
(https://i.pinimg.com/564x/86/df/3b/86df3b7d4844c70deced3809ee506744.jpg)

Milton
2002. február 9.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b6/b1/fd/b6b1fd975d551af54f7b1a3829335f3b.jpg)

Napok óta egyedül voltam ebben a furcsa csendben. Nem hallottam, ahogy lapozza a könyv lapjait… és nem hallottam Cleo kis tapancsainak hangját sem a padlón, ahogy közeledik egy újabb adag simogatásért. Furcsa, üres érzések maradtak csak, semmi fájdalmas vagy fojtogató s ettől csak még különösebb volt az egész helyzet. Túlságosan is biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb bekövetkezik ez… az étvágytalanságot, a kedvtelenséget az érzés, hogy egyedül vagyok döbbentett rá. Megint teljesen egyedül. Nem mondom, hogy megállítottam Aident, nem volt rá jogom… az ő döntése volt, hogy szeret-e annyira, hogy mellettem maradjon.
Csak némán bámultam az asztalra pakolt kávésbögrémet, abban a reményben, hogy az esetleg magától a testembe mászik. Nem volt kedvem megfogni és inni belőle, érezni a kemény anyagon átütő meleget. Most nem vágytam semmi ilyesmire… igazából magam sem tudtam mire vágytam pontosan, de arra a csendre biztosan nem, ami körbe vett és már-már össze is roppantott. Nyeltem egyet s már azon voltam, hogy nyúlok az ákozott füle felé annak az átkozott bögrének… mikor belém nyilallt a tény: nem vagyok egyedül.
Szinte hallottam a légzését, ahogy fölém magasodott a betolakodó. Nem mozdultam, mert nem tehettem meg, hogy máris eláruljam magam, az csak még sebezhetőbbé tett volna. Kellett az a lépés előny, hogy nem sejti, mennyire is észrevettem a lopakodását. Csak nyugi, O’Mara… csak nyugi… – A hang úgy motyogott bennem, mintha a parancsot akarná kiosztani: támadhatók. Nem egy elcseszett harci kopó voltam, de ez a bennem lévő sötétség sokkal kiélezettebb volt, mint Elliot O’Mara.
Hallottam, ahogy lendít a karját és éppen akkor ugrottam el, mikor lesújtani akart. Éreztem, ahogy az erős karok alatt bújok ki, szó szerint a földre esve. Ahogy fordultam meg, megint le akart sújtani, de nem sikerült, mert félre ugrottam. Így pillantottam meg a saját konyhakésem a kezébe… az ő kezébe. Nem ismertem fel a sebhelyes arcot, sem az illatát, sem a termetét, így biztosan tudtam, ez megint valami rabszolga, akit Lisbeth küldött a nyakamra… vagy valamelyik másik Rowle. Ki tudja hányan nem akarják, hogy én legyek a kiskirályuk, ha apám feldobja a talpát – már pedig az igencsak gyorsan itt lesz, mert én aztán tuti, hogy nem fogok semmiféle nőt feleségül venni.
– Ne szórakozz velem, te kis szaros! – Láttam a fején, ahogy felkapja a vizet és vérvörös lesz. Már háromszor-négyszer tértem ki addigra a támadása elől. Az egyetlen baj csak az volt, hogy nálam sokkal jobb fizikai állapotban volt, így amikor elkapott és erősen magához szorított, olyan voltam, mint egy csapdába került állat. Nem tudtam szabadulni, hiába rúgtam a levegőbe vagy belé. Könnyen szoríthatta le a csuklómat az asztallapjára… azt amelyik a szalag volt egykor s a helyét milliónyi apró vágás vette át ott, ahol lenyestem a bőrömről. Pont az egyik hegbe mártott meg először a kés hegyét, amitől iszonyatos fájdalom rohant végig a testemen. Felszisszentem ugyan, de összeszorítva a fogaimat, nem kiáltottam fel.
– Azt hiszik majd, hogy kinyírtad magad, mert lelépett az a kölyök… szánalmas…– Hörögte a fülembe, de ez a magabiztosság pont elég volt, hogy belerúgjak a térdébe és engedjen a szorításból. Persze próbált utánam kapni, de elvesztette az egyensúlyát és letarolva engem, elejtette a kést.
Ekkor bukkant fel a semmiből Zeusz, ráfújva az idegenre. A következő pillanatban már az arcába mart, amiből lehunyta a szemét, elvesztette az összpontosítást… én pedig lerúgva magamról a késre vetettem magamat. Szerencsére Zeusz addigra felugrott az asztal tetejére, így a fickó nem tudott durván utána kapni, ugyanis a padlóról nem láthatta. De ha meg is próbálta volna, hát hiába, mert egyenesen a kinyújtott karjába vágtam a kezét. A vér az arcomba spriccelt, összekenve a pizsamámat, ami már amúgy is nedves volt a saját véremtől.
Hangosan kapkodtam levegőért, bámulva, ahogy üvölt és vergődik… és gyűlöltem magam, amiért tetszett ez a látvány… amiért tetszett, hogy azért szenved, mert én legyőztem. Beteg kis mosoly ült ki a számra. Így néztem végig, ahogy szenvedve hoppanál.
– Jól vagy? – pillantottam a macskára, aki gyors mozdulattal végig nyalt a mancsán, majd válaszként rövid nyávogást hallatott. – Tudják a címet… – Dünnyögtem, szinte kétségbeesetten. Ekkor hallottam meg a matatást az ajtónál… de ez a kis küzdelem, hogy napokig nem ettem, túl gyengévé tett, hogy pálcával a kezemben nekiálljak megnézni, ki volt az.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Gabriel Milton r. - 2021. 01. 20. - 17:43:01
Királylány
2002. február 9.

Három hét telt el azóta, hogy Elliot O'Mara egy auror védelmét kérte. Három hét azóta, hogy ez az auror utoljára megmutatta magát annak ellenére, hogy technikailag... igent mondott. Vagy legalábbis egészen úgy tűnt, még ha különösebb ígéret nem is hagyta el a száját. A napok csak teltek, de az égvilágon semmi jelét nem mutatta, hogy valóban honorálni is akarná azt a jóformán parancsként beállított kérdést. Talán nem akarja.
És mégis... időről-időre Elliot mintha felfedezni vélte volna a sötét dobermannok alakját a Zsebpiszok Köz hosszúra nyúló árnyékai között. Néha megvillantak azok a hegyes fülek. A néma, barna szemek. Időnként átsuhant egy jellegzetes forma előtte a macskaköveken, ha egyedül császkált.
De talán csak álmodta. Olyannyira pillanatnyi volt az állatok megjelenése, meglehet szimplán az elméje játszott vele, vagy csupán odalátott valamit, amit szeretett volna. Mert meglehet az állatok látványa, pláne ilyen váratlan villanásokkal szabályosan rémisztő lehet, a jelenlétük mégiscsak egyet jelent:
Azok a kutyák sosem járnak egyedül.
Több, mint egy hete vesztette teljesen nyomát. Azt gondolnánk, nem tűnik fel azonnal a hiányérzet, elvégre megesik, hogy napokon át nem bukkan a nyomára, ám ez még nem jelentette, hogy nem űzi saját hideg, számító vére, hogy minden ilyen alkalomnak utána is járjon.
Nem mindig sikerül. Túl sok még az információkba maszatolt homályos folt és nem segít, hogy a fő bázisát még nem találta meg. Mostanáig legalábbis.
Az a január 20. nem csak a bilincs miatt volt érdekes, nem. Ezen a napon találkozott ugyanis a Cassen kölyökkel, akit Agiel olyan egyértelműen azonosított meghatározhatatlan típusú, de nyilvánvalóan közvetlen kapcsolatra O'Marával. Azóta nem csak Elliotot, Averyt is megfigyeli. És megfigyelteti.
A Roxfortba kirendelt aurorok közül egyel sincs olyan bizalmi szinten, hogy beavassa saját ügyleteibe, de van olyan, aki kimondottan a seftelős fajta. Ár-érték arányban dolgozik és bár az elhivatottságuk és motivációik súlyosan eltérnek egymástól, az alku szent és sértetlen volt nála. És mindenek előtt: bizalmas.
- Hmmmh... - Hűvös pillantása a cetlire vándorol és jóformán automatikusan memorizálja a címet. Elég gyér infó, de nem akarta, hogy a férfi különösebben beleszaglásszon a dolgaiba.
- Nem is érdekel, hogy szereztem? - Thane szája féloldalas mosolyra rándul, hátát nekidönti a Rengeteg fájának. Milton pillantását nem kerüli el az azon megszáradt, mostanra szinte feketének ható nyom. Nagyjából bármilyen formájában felismeri a vért.
- Nem különösebben. - Fekete bőrkesztyűbe bújtatott ujjai között összemorzsolta a cetlit, hagyta hogy az lángra lobbanjon és gyors ütemben hamuvá váljon a gyenge szélben.
A zsebébe nyúl, egy vékony aktát húz elő és nyújtja át a férfinak.
- Érdekes olvasmány volt? - Kérdezte az auror szélesedő mosollyal, kitekerte a kis madzagot, amely egyben tartotta az aktát és talán túlontúl is lelkesen kezdte végigfutni az információkat.
- Igazad volt, Thane, valami nagyon nem áll össze a sztoriban. - Előhúz egy szál cigit a zsebéből és a szájába teszi. Lusta mozdulattal csettint, mire a szál felparázslik, mélyet szív belőle.
- Óh?
- Az anyja állítólag három éves korában meghalt. - Folytatja hosszan kilélegezve a füstöt. - Ám sem nekünk, sem a mugli szerveknek nincsenek feljegyzései róla. Egyébként a srácot félvérnek jelölik, de találtam manipulációra utaló nyomokat '98 elejéről.
- A Háború éve. - Biccent Thane fel sem pillantva, valamin nagyon megakadt az a figyelem és úgy fest nem is ereszti.
- Ami az apját illeti, ránézésre nem mondanám meg, hogy rokonok, de ez önmagában még nem jelent semmit. - Újabb slukk, kimondottan élvezi, ahogy a dohány megtölti az tüdejét. Visszafogja benne azt a feszültséget, ami már rég Roxmortsba húzza, mintha a poros golyó amin élnek, hirtelen új gravitációs pontot kapott volna. - Ha tényleg érdekel, javaslom teszteld őket, de az anyja miatt egyébként sem ártana belenézni Nightingale fejébe. - Oldalra hamuzik, érdektelenül figyeli a lehulló szürkeséget, ami a korábbi fecnire emlékezteti.
- Nem megy.
- Tanultál legilimenciát. - Pillant fel, mire Thane megvonja a vállát.
- Sosem voltam erős belőle. Ő viszont elég tehetségesen védi le magát. - Miért hallja úgy, mintha ez lenyűgözné? Merengő pillantása megállapodik a férfi arcán.
- Kellemetlen. De nem rá gondoltam.
- Az apja. - Pillant fel hirtelen Thane, mire Milton cigivel a szájában lassan biccent.
- Ha megszerezted a megfelelő engedélyt. Ugye. - Teszi hozzá, Thane ártatlan feje meg már önmagában is gyanús. Nem mintha nem ismerné a módszereit. Ár-érték arány. Ugye?
- Hát persze.
A férfi összezárja az aktát és tekercsbe hajtva a zsebébe gyűri. Milton ellöki magát a fától, kezeit a zsebeibe süllyeszti. Már-már tovább indulna, de végül csak kicsúszik belőle az óhatatlan kérdés...
- Miért izgat ennyire a kölyök?
Thane hosszan pillant rá. Milton nem lehetne teljesen biztos benne és mégis... megszimatolja azt a kezdődő megszállottságot. Farkas a farkast megismeri, hm?
A férfi végül elneveti magát és rákacsintva hátat fordít.
- Hobbi. Tudod milyen unalmas itt az élet?
Milton pillantása egy fokkal hűvösebb lesz.
- Csak óvatosan, Thane. - Figyelmeztet, elnézi ahogy az auror még int a válla felett.
- Ugyan, Milton. Mikor nem voltam... óvatos?

***

Hogy az ajtó minek enged, jóformán lényegtelen. Ha beengedi az Alohomora, vagy bármely normál trükk, a bejutása viszonylag... emberséges. Ha nem, akkor benéz az egyik ablakon, hogy közvetlenül hoppanálhasson. De ha még ezt sem engedi bárminemű felhúzott védelem, akkor kerek perec berobbantja magát azon az ajtón. Pont egy hete van túl azon, hogy ilyen apróságok még különösebben érdekeljék.
- Hé. Királylány?! - Mély, erőteljes hangja bejárja a házikó falait. Ezúttal nem csinál titkot a jelenlétéből és nem teszi a fehér kutya sem, amely úgy indul meg szimatolni odabent, mintha puskából lőtték volna ki.
Nincs túl nehéz dolga. A vérszag előbb csapja meg az orrát bármi másnál, halk morgással figyelmezteti gazdáját a veszélyre és megindul irányba. Milton sebes léptekkel követi, kezében a pálca szinte szikrázik a feszültségtől. A kutya előbb szalad be O'Marához, mint ahogy a gazdája felbukkan, rögtön odaszalad megszaglászni a kezét, de mielőtt belenyalhatna, Milton hangja élesen rámordul.
A zöld szempár találkozik a mandulavágású szemekkel, aztán a következő szívdobbanásban végig is pillant rajta. Gyorsan tallózza az alakját, miközben töretlen lendülettel teszi meg azt a néhány lépést egészen a férfiig.
- Mi történt? - Kérdezi, mintha mi sem lenne természetesebb annál, mint hogy itt van éppúgy megtöve Cukormáz biztonságát. Keze végigjárja Elliot testén a véres területeket azt tesztelve, hol sérült meg, és végül megállapodik a kezénél. Az a pálca nagyon gyorsan utat talál a véres bőrfelülethez és hacsak a másik nem állt neki küzdeni ellene bármely formában, vagy javasol ellenkezőt a rövid diagnosztikai mágia, hát a gyógyítóbűbáj kérés és kérdés nélkül indul meg a bőre alá, befurakodva a sebbe, feltöltve Milton hűvös, jellegzetes kisugárzásával.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 01. 20. - 19:48:58
sanguinem ● malum
(https://i.pinimg.com/564x/86/df/3b/86df3b7d4844c70deced3809ee506744.jpg)

Milton
2002. február 9.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b6/b1/fd/b6b1fd975d551af54f7b1a3829335f3b.jpg)

A vér szaga szép lassan mindent megtöltött. Bár tudtam, hogy a seb, amit szereztem közel sem halálos, mégis undorodva néztem rá… mit sem foglalkozva az ajtó felől érkező matatással. Ha még egyszer rám akartak törni, hát megtehették. Esélyem sem lett volna védekezni. A pizsamámnak nem volt zsebe, hogy benne tartsam a pálcámat, valahol ott volt a pulton, ahol kávékészítésnél hagytam. Nem nagyon számított, egy részem már nem is igazán akart védekezni, csak túlesni azokon a dolgokon, amik feltétlenül szükségesek voltak. Könnyebb lett volna abban a békés sötétben lenni, s megnyugodni… csakhogy valahol mélyen ott motoszkált valami… valami új, valami zöld, valami apró biztonság érzet, egy hatalmas testbe zárva. Nem tudtam kiverni a fejemből Miltont és az egyedülléttől csak még többször tört rám. Hiányzott. Hiányzott és nem tudtam miért… talán az a csók zavart meg, amivel szétszedtük a karperecet.
– Hé. Királylány?! – A mély hangot azonnal felismertem, mintha csak a gondolataimból keveredett volna oda. Nem akartam elhinni, hogy tényleg itt van… talán csak a vérveszteség okozta, talán valami más. Képzeldőtem… legalábbis meg voltam róla győződve addig a pillanatig, míg a fehér, termetes kutya meg nem jelent az előszoba felől és hozzám nem sietett.
Hallottam, hogy Zeusz ráfúj. Valószínűleg ellenségnek hittem, de aztán, a szaglászás megnyugtatta… mintha csak tudná s érezné, amit én: ez az új biztonság. Beleremegtem még a gondolatba, alig mertem felemelni a tekintetemet az ajtó irányába, hogy megpillantsam zöldszem jellegzetes alakját.
A kutya visszahúzódott a hangjára. Egy pillanatra hát csend lett, amit csak Zeusz köszöntő nyávogása tört meg. Olyan furcsa, purrrogó kis hang volt ez, ami kedvesen cirógatott meg bárkit, aki belépett a házba.
– Zöldszem… – motyogtam a macska felé fordulva, mintha tudatosítani akarnám benne ki ez. Valójában beszéltem neki róla egyik nap, mikor az ágy közepén ültünk és kiengedtem a mókusokat játszani magunk közé. A takaró redőiben húzták meg magukat, s ki-kidugva a fejüket próbálták felhívni magukra Zeusz figyelmét. Ő azonban túl békés volt ahhoz, hogy ártson nekik.
Ezután fordultam csak vissza az ismerős alak felé. Végig néztem a termetes alakon, mire megállapodtam a szemén. Közben közeledett, nagy, gyors létekkel, neki a távolság a konyha közepe és az előszobából nyíló ajtó között szinte semmi volt.
–  Mi történt? – kérdezte, ahogy közelebb lépett és végig simította testem azon részeit, amik tocsogtak a vérben. A pizsamám teljes baloldalát, a combom felső részét, de csak akkor állapodott meg egy ponton, mikor elérte a csuklómat. Egészen úgy nézhetett ki a helyzet – a földre hullott, vörösen csillogó pengéjű késsel –, mintha magammal okoztam volna valamit. De én nem voltam ilyen… vágytam azt a végső békét, de nem tettem volna meg magammal ezt. Vagy túl gyáva voltam, vagy éppen azt gondoltam, hogy ennyire gyenge nem lehetek. Egy életen át elviseltem volna azt a szenvedést.
– Jól vagyok nyugi, csak egy karcolás… – el akartam húzni a kezemet, hogy azt mutassam milyen rohadt kemény vagyok. Csakhogy a mágia kellemes hűvössége jól esett az addig égő fájdalomtól izzó sebnek. Lehunytam egy pillanatra a szememet és a homlokomat nekidöntöttem Milton széles mellkasának.
– Erre innom kell egy lángnyelvet… – suttogtam az anyagnak, majd kicsit mozdulva, bicegve indultam meg a szekrény irányába. Tudtam, hogy ott van az üveg s készen álltam azonnal le is venni azt onnan. Ebben az sem akadályozhatott meg, hogy még éppen csak képes voltam megállni a saját lábamon, vagy hogy éppen más vérében úszik a pizsamám... sőt az egész testem.
– Nyugi, nem magamat akartam felvágni. - Ez az, O'Mara... legyél kemény... legyél kemény, nem mutathatsz gyengeséget.

 


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Gabriel Milton r. - 2021. 01. 21. - 17:45:16
Királylány
2002. február 9.

Bemutatkozások vagy sem, kisebb gondja is nagyobb annál jelenleg, semmint hogy a purrogó macskával foglalkozzon, figyelme kizárólagosan Ellioton és az esetleges veszélyforrásokon marad. A kutya O'Mara helyett a padlóra csöpögött vért áll neki szaglászni és hacsak nem próbálják lekarmolászni az arcát, hát odadugja az orrát a macsek tappancsaihoz is. Talán nem segít neki tisztálkodni, de nagyon gyorsan rögzíti magában a különböző szagmintákat.
Az a tapogatózás kifejezetten rutinszerű, a zöld íriszek nem mutatnak tettenérhető érzelmeket, a már ismerős hűvösség pedig a szokottnál is mélyebbnek hat. Nem hasonlít ahhoz a szélsőségességhez, mint amikor bilincsbe verte, mégis valahogy könnyű felvázolni a kettő közé a párhuzamot és megérteni, hogy harci üzemmódban van. A különbség csupán, hogy ezúttal a végtelen nyugalom, ami a testén uralkodik pontosan az a fajta, amely a legélesebb reflexszel reagál a legkisebb mozdulatra is...
Ennek az érzésvilágnak nem Elliot a célpontja, habár a mágiának nyilvánvalóan az lesz, ám az már a erő első moccanásakor sem érződik fenyegetőnek.
Nem válaszol azonnal, minden gyógyító mágia koncentrációt vesz igénybe, ha nem akar nagyobb kárt okozni és ezúttal nem zökkenti ki az sem, ahogy a férfi homloka a mellkasához ér. Nem feszül ellene, a mágia pedig nem inog meg ennyitől, belefűzi magát a sebbe, mintha annál mi sem lenne természetesebb.
- Nem nézel ki úgy, mint aki jól van, O'Mara. - Felesleges keménykednie előtte. Nem mintha gyengének tartaná azért, mert benyel néhány sérülést, a saját teste és az a tengernyi sebhely árulkodik arról, hogy ezen a világon senki sem sérthetetlen.
Ráfog a karjára, ahogy a bűbáj visszahúzódik, hüvelykujja végigsimít az összezárult bőr vértől nedves felszínén. Nem mintha kesztyűben igazán érzékelhetné rajta az apróságokat, de azzal még így is tisztában van, hogy ilyen sérüléseket heg nélkül gyógyít.
Pillantása a karjáról felrebben az arcára, ahogy Elliot ellép tőle, kutatón vizsgálja a véres vonásokat, majd az egész alakját. Nem kerüli el figyelmét, hogy valami nagyon nincs rendben az egész jelenettel és az túlmutat a pizsamát átáztató véren, de nem meríti ki igazán valamiféle sokkos állapot fogalmát.
- Tisztában vagyok vele. - A hangja túl közelről szól, nem segít az időben érzékelésben, hogy azok az öles léptek semmi idő alatt képesek átszelni a konyhát.
Talán saját állapota nem akadályozhatja meg, de Milton gondolkodás nélkül megteszi. Elakapja a karját és visszafordítja maga felé, helyette nyúl fel, hogy kinyissa azt a szekrényt.
- Agiel már bejelzett, hogy valaki más vérét is érzi. Apád embere? - Leveszi a piát a polcról és a poharat is, ha van mellette. Ha nem, nos... olyan messzire nem lehet, hm?
A vége úgyis az, hogy tölt neki és a kezébe nyomja, habár pillanatnyilag fogalma sincs arról az apró tényről, hogy ha másik napok óta nem evett, pontosan ezt nem kellene csinálnia.
Iszik, vagy sem, a következő pálcaintéssel eltűnteti a vért a ruhákból. Habár a legtöbb hasonló jellegű bűbáj kifejezetten nem erőssége, ez történetesen olyasmi, amit tengernyi ideje és lehetősége volt gyakorolni.
- A védelmemet kérted, O'Mara. - Tájékoztat csendes tónusban. Ellép előle, hogy felmarkoljon egy konyharuhát, bevizezi a csap alatt. - De esélyem sincs, ha szó nélkül felszívódsz több, mint egy hétre. - Kicsavarja a rongyot és visszalép a férfihez. A vér az arcán csak őt igazolja.
Fél kézzel megemeli Elliot állát, a ronggyal pedig nekiáll letörölni a vért róla.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 01. 21. - 20:54:03
sanguinem ● malum
(https://i.pinimg.com/564x/86/df/3b/86df3b7d4844c70deced3809ee506744.jpg)

Milton
2002. február 9.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b6/b1/fd/b6b1fd975d551af54f7b1a3829335f3b.jpg)

Tudom, zöldszem… tudom, hogy nem nézek ki úgy, mint aki jól van… Sóhajtottam fel, ahogy a megállapítás jött. Teljesen igaza volt, így közölni is felesleges volt az egészet. A mindent betöltő vérszag, az éppen csak összezárult seb már önmagában erre utalt. Persze nem rá haragudtam valójában, hanem mert megint hagytam meglepni magamat, mintha nem tudhatnám pontosan mire számíthatok. Nagyon is tudtam, ismertem a Rowle módszert… addig szorít az a bizonyos marok, amíg össze nem roppan az ember az erő alatt. Anyámmal pontosan ugyanezt tették és most én voltam a következő.  Már mindent elvesztettem, a lehető legsebezhetőbb voltam. Lisbeth hülye lett volna ezt nem kihasználni.
–  Tisztában vagyok vele. – A hangja olyan közelről szólt, hogy szinte azonnal megértettem, követett. Követett… de miért? Miért fogalalkozik velem? Miért nem megy el, mint mindenki más? Miért nem hagy megdögleni? Neki is könnyebb lett volna.
Nyeltem egyet, ahogy az illata megtölti az orromat, hatást gyakorol minden porcikámra. Megremegtem, ahogy elkapta a karomnat és maga felé fordított. Barna szemeim az ő zöldjeinek fényét kutatta egy pillanatra… de hiába. Egész egyszerűen elnyúlt mellettem, hogy elő vegye a lángnyelvet és a mellette rejtegetett kis poharat – nem, mintha ez utóbbi valaha is használtam volna.
– Agiel már bejelzett, hogy valaki más vérét is érzi. Apád embere? – Jött a magyarázat, de hirtelen nem tudtam megszólalni. Nem tudtam, mert ahogy néztem az arcát, éreztem a meghatottságot, amint egyetlen hatalmas hullámként fut végig rajtam. Szerettem volna elhinni, hogy ez az ember szeret engem… hogy nem csak azért teszi ezt, mert a munkája vagyok. Auror. Az a dolga, hogy lecsukjon és eldobja a kulcsot.
– A nővéremé azt hiszem… – válaszoltam remegő hangon. – Zöldszem… – suttogtam a nevét, ahogy az ujjaim közé nyomta a poharamat. Valahogy meg akartam köszönni, de nem jöttek a megfelelő szavak a nyelvemre. Inkább csak felemeltem a poharat, hogy egy nagyot kortyoljak belőle. Miért? Miért? Miért? – bámultam rá, miközben a hang megállás nélkül ismételgette ugyanazt a kérdést.
Nem. Nem akartam megszólalni, nem engedtem le a poharat. Addig ittam, míg el nem fogyott a borostyán színű folyadék. Aztán nagy sóhajtva engedtem le az üveget, ami nagyot koppant a pulton, én pedig neki támaszkodtam és úgy figyeltem, ahogy Milton egy konyharuhával a mosogatóhoz lép.
– A védelmemet kérted, O'Mara. – Közölte. A hangja olyan csendes volt, hogy éppen csak megzavarta a házba beálló furcsa némaságot, amit az elmúlt napokban képtelen voltam megszokni. – De esélyem sincs, ha szó nélkül felszívódsz több, mint egy hétre. – Olyan erősnek tűnt, ahogy azt a konyharuhát csavarta ki.
Megvártam míg közelebb lép hozzám… aztán megint elállt a lélegzetem egy pillanatra. Ahogy hozzám ért, ahogy elkezdte törölgetni az arcomat. Olyan finom volt, amit meg sem érdemeltem. Csak néztem az arcát közben, hagytam, hogy a szemeimet a könnyek megtöltsék… nem érdemeltem meg ezt.
– Miért teszed ezt… ?– kérdeztem elhaló hangon, szinte csak közénk leheltem a szavakat. A balkezem ujjaim megkapaszkodtak a kabátjában. Furcsa érzések kavarogtak bennem… meg akartam érinteni, meg akartam cirógatni a bőrét… halkan odasúgni, hogy köszönöm, de nem tettem.
– Csak hagyd, hogy megöljenek. – Nem tudom miért mondtam ezt. Talán most jött ki igazán a fáradtság, amit éreztem. Az állandó keserűség, a folyamatos hiánya annak, hogy komolyan vegyenek s legyen egy biztospont.
Jobb kezem a nyakához érintettem. Ujjaim óvatosan zongoráztak fel az állkapcsáig, éreztem a borostát a bőrömön. Még erősebben markoltam a kabát, hogy ne tudjon ellépni, ahogy a másik karom szép lassan a nyakánál karolva át kezdi közelebb húzni. Az ajkait akartam.. érezni akartam a leheletét magamon, pontosan úgy, mint amikor szétszedtük azt a bizonyos bilincset. Nyelvem finoman siklott át az ajkai közé, ha nem ellenkezett. Még a szememet is lehunytam, ahogy beleremegett az érzésbe az egész testem.
Nem volt bűntudat, csak akarás. Rengeteg akarás és vágy, ahogy a testem még jobban hozzásimult. Hosszú, forró csók volt és akkor is csak azért húzódtam, hogy levegőért kapjak. A tekintetem visszavándorolt a szemeire, finom sóhajt leheltem közben az ajkaira. Ujjaim lágyan simítottak fel a tarkóján.
– Ha most meg akarsz menteni, többé nem engedlek el…


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Gabriel Milton r. - 2021. 01. 22. - 22:12:04
Királylány
2002. február 9.

A nyilvánvaló megállapítás már csak olyan, hogy az ok-okozati összefüggésekre kíváncsi. Az pedig egyszer eléri a kívánt hatást, máskor meg nem. A mostani eset az utóbbi kategóriába esik. Mondhatnánk, hogy van annyi benne, hogy ne firtassa a dolgot, de Miltont messze nem ebből a fából faragták: a sorközi kérdés talán magára marad, a stratégia viszont dinamikusan változik a helyzettől függően. Érthető módon O'Mara olyasvalaki, akiből a saját pozíciójában maximum harapófogóval lehet kihúzni bármilyen épkézláb információt. És ez még nem jelenti, hogy nem próbálkozik vele az első találkozás óta. Ez az egy dolog, amire fókuszálnia is kell...
Ha érzékel is bármit abból, ahogy Elliot reagál rá, az égvilágon nem adja semmilyen jelét. Pillantása nem fordul az arcára, a véres vonásokat már sokkal korábban tallózta és most egyszerűen csak egymás után látja el a szükséges feladatokat ahhoz, hogy a helyzet a körülményekhez képest normalizálódjon. A mozdulatokban nincs hirtelenség, céltudatos, határozott és úgy mozog a konyhában, mintha járt már volna itt korábban, holott ez nyilvánvalóan nem lehet így. Valószínűleg.
- Kitalálom... aranyvér belviszály? - Vonja fel a szemöldökét és bár a hangja semleges marad, valahogy kiérezni mögötte a negatív gondolatvilágot. Talán a megfogalmazás teszi, a szóhasználat, vagy a puszta tény, hogy még mindig nem pillant rá. Annyira, hogy ignorálja azt az elsuttogott becenevet is, ami pontosan azt fémjelzi, amit nem ad meg jelenleg.
Valahol dühös rá. Nincs különösebben joga annak lenni, de ez még nem változtat a tényen, hogy egyszerűen csak az. Talán pillanatnyilag nem tud tenni ellene, de azt még megteheti, hogy nem tölti ki rajta. Ettől függetlenül is megjegyzi, amit meg kell jegyeznie. Ha nem ad neki esélyt, nem tud teljesíteni és ez nem olyasmi, amihez hozzá van szokva bár... az elmúlt 2,5 év alatt bőven megtehette volna. O'Mara egyszerűen csak nehéz eset. Lépten-nyomon válogatott frusztrációkat hagy maga után.
Visszalép bár hozzá, az a pillantás arra fókuszál, amit csinál és nem pedig arra a jellegzetes szempárra. Nem tűnnek fel az ott gyűlő könnyek és az elhaló hang sem zökkenti ki igazán.
- A kérdést se értem, Királylány. - A hangja csendes bár, semlegesnek hat és a zöldek is zárkózott hűvösek maradnak. Ahogy azonban Elliot ujjai a kabátra fonódnak, meglassul halántéknál az a tisztogató mozdulat... és végül megáll.
A következő szavakra nagyon hirtelen villan rá az a zöld szempár, túl közelről, túl élesen éppúgy, ahogy a bilincs felett is tette. Ezúttal a reakció túlmutat a pillanatnyinál és nem hatják meg a könnyes szemek sem. Nem akkor, amikor másodszorra kerül elő ugyanez a téma kicsit másként, érdektelenül a saját épségére. Ismét.
- Nem. - A válasz egyszerű, de nagyon kemény határozottsággal szól az érdes hangon. Belefeszül saját, pórázra fogott dühe, amely átvillan a szemek zöldjén is.
Csak akkor rebben meg az a pillantás, mikor a keze a bőréhez ér. Figyelme nem moccan a sötét íriszekből, pedig a fókusz az érintés vonalára összpontosul... némán vizsgálja a lélektükrök mögött húzódó ármányt, bármit ami ezúttal is, immár harmadszorra húzná csőbe a puszta játék kedvéért csak mert egy pillanatig hagyta elvonni a figyelmét.
Mégis... érzékeli, hogy ez nem az a hangulat. Talán az elkeseredett, kiábrándult szavak miatt, amelyeket ő is jól ismer. Valahonnan nagyon régről.
Leereszti a kezét a ronggyal együtt, szinkronban azzal, ahogy a férfi ujjai erősebben szorulnak a kabátra.
- Elliot... - A hangja halkan, de figyelmeztetően csendül. Mégsem lép el előle. Mert tévedés ne essék, az a kis kapaszkodás nem lenne képes megállítani. Ha valóban ki akarna térni előle, akkor megtenné.
Kitámaszt a csípője mellett két oldalt a pulton és hagyja bár, hogy a szája a száját érje, nem reagál rá azonnal. Ezúttal sem. Pillantása némán figyeli azokat a vonásokat, mielőtt megérezné a nyelvét a nyelvén. Halkan szusszan az érzésre és végül valóban szemet huny felette, ahogy viszonozza a csókját. Tűnhet bármennyire is hidegnek, bármilyen dühösnek, fossza meg a reakcióktól, a szája, a teste képtelen hazudni. Csípőből szorítja neki a pultnak, ahogy felforr köztük a hangulat, a szenvedélyt szenvedéllyel viszonozza, hagyja feloldódni benne minden dühét, frusztrációját, feszültségét, amíg nem marad semmi más maga után, csak az élvezet, a lüktetés a száján, a forróság a ruhák alatt. Megnyalja a száját, ahogy végül elválnak, a homlokát a homlokának támasztja, pillantása ezúttal sokkal otthonosabbnak tűnik, mint egy perccel korábban.
- Tudod, mi vagyok, Királylány. - Ezúttal alig simításnyi az a csók a száján. - Nyilván tisztában vagy vele, hogy nem véletlenül bukkanok fel mindenhol, ahol ott vagy. Biztosíthatlak, nem te vagy az, akinek problémái vannak az elengedéssel. - Kissé eltávolodik tőle, jobbja simít fel az arcára, pillantása végigcirógatja azokat a vonásokat. Megvan a maga fűszere ennek a jelenetnek a fekete bőrkesztyű asszociált kegyetlenségével, a kimondott figyelmeztetéssel, a levegőben izzó forrósággal, a közelséggel, ami még mindig csapdában tart a pultnak feszítve.
- Nagyon veszélyes vizeken jársz, Elliot. Mi történt azzal, hogy foglalt a segged?


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 01. 23. - 18:18:46
sanguinem ● malum
(https://i.pinimg.com/564x/86/df/3b/86df3b7d4844c70deced3809ee506744.jpg)

Milton
2002. február 9.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b6/b1/fd/b6b1fd975d551af54f7b1a3829335f3b.jpg)

Ahogy az ujjaim belekapaszkodtak a kabátjába, hirtelen minden olyan világos… olyan egyértelmű lett. Nem értettem, hogy érezhetem ilyen gyorsan azt, hogy akarom. Nem rég még rosszul voltam a magánytól, most meg ott álltam vele szembe, még a hajamban is éktelenkedett beleszáradt vér… mégis azt mindennél élesebben hasított belém. Akarom őt… akarom érezni az ajkait az enyémen…
– Elliot… – A hangja figyelmeztető volt, mintha csak tudná mire készülök. Nem árultam zsákba macskát, ahogy a zöld szemekbe néztem. Talán ő még nem tudta, vagy éppen csak sejtette, hogy amit Elliot O’Mara akar, azt meg is kapja. Ha másképp nem hát, valamilyen formában mindenképpen. 
Alighogy közelebb húztam magamhoz még egyértelműbbé téve, mire vágyom. Az ajkaira pillantottam, mielőtt az enyémek rájuk simultak volna. Egyetlen sóhajtás hallattam, ahogy a nyelvem finoman az övére siklott. Egy pillanatra sem bizonytalanított el, hogy nem érkezett azonnal reakció… tudtam, szinte éreztem: egy lélegzetvételnyi idővel később az is megjön. Tudta, hogy vonzódom hozzá… s én is tudtam, hogy ő is hozzám. Finoman mozdultak az ajkaim az övén, hogy aztán szenvedélyesebb, fülledtebb ritmusra váltsunk. Éreztem, ahogy csípőből mozdulva présel a pultnak. Megremegtem tőle. Ujjaim a kabát anyagának mentén kicsit feljebb simítottak.
A pizsama vékony anyag is olyan lehetetlenül forrónak tűnt, mintha nem is télen, hanem valahol a nyár közepén jártunk volna. Nem érdekelt, akkor sem, ha beleőrülök a melegségbe, akkor sem toltam volna el magamtól. Egyszerűen csak azt akartam, hogy ott legyen velem, érjen hozzám, érezzem az ajkaimat magamon. Az elválás furcsa hiányt hagyott maga után, még akkor is, mikor a homlokát az enyémnek támasztotta. Lehunytam a szememet, csak élveztem, ahogy a sötét tincsek a bőréhez tapadnak.
– Tudod, mi vagyok, Királylány. – Az ajkai megint hozzám értek, finoman simítottak végig rajtam. Még ezután a csók után is úgy kaptam volna… ám ezúttal hagytam beszélni, hadd mondja az ellenvetéseit. Én már megszoktam, hogy élet nem tündérmese, hogy minden tökéletes legyen… és nyilván nem a „szőke herceg” kategória egy auror mellett döntenem, aki amúgy a nyomomban van. –  Nyilván tisztában vagy vele, hogy nem véletlenül bukkanok fel mindenhol, ahol ott vagy. Biztosíthatlak, nem te vagy az, akinek problémái vannak az elengedéssel.
Elhúzódott, így megint a zöldszemeket figyelhettem. Tetszett, ahogy a keze – a kesztyű ellenére is – végig simított az arcomon. Láttam, amint magába issza a vonásaimat és tudtam mit lát: egy gyerek bőrébe bújt felnőttet.  Zavarba ejtő tudott lenni az összkép, ha az ember belegondolt, hogy hamarosan harmincnégy éves is megleszek. Engem azonban nem zavart, pont ez a tulajdonságom nyitott meg előttem annyi lehetőséget.
– Nem érdekel, hogy auror vagy… – Őszintén válaszoltam. Rég nem az aurort láttam benne, hanem azt a férfit, aki megitta a bájitalos kávét és akinek minden vágya egyetlen irányba összpontosult: felém. Sosem akartam engem senki ilyen szenvedéllyel… talán csak Nat. S meglehet, ez is csak egy hazugság, ami most mindkettőnk szemében valóságosnak tűnt. Én mégis itt voltam, tálcán kínálva fel mindazt, ami vagyok, elfogadva, hogy hamarosan megint nagyon fog fájni.
– Nagyon veszélyes vizeken jársz, Elliot. Mi történt azzal, hogy foglalt a segged?
Élveztem, hogy még eközben sem mozdul el. A teste olyan könnyen szegezett a pulthoz, hogy egyértelmű volt a fizikai különbség közöttünk. Nem érdekelt, hogy erősebb nálam, sőt egészen imponált…
– Hát… elmúlt– válaszoltam, ezúttal könnyek nélkül. Persze még ott ültek a szemembe, de a csók megnyugtatott, máshová terelte az energiáimat. – Már nem vagyok foglalt. – Tettem hozzá és valahogy azt kívántam mondani: tudom, hogy erre vártál. Beképzelt és egoista lett volna, bennem mégis olyan fajta biztosítékot tudott volna állítani, hogyha igennel válaszolt volna… amiért hosszú ideje ölni tudtam volna. Mégsem mondtam ki a szavakat, csak azt kívántam, hogy ragadjon meg, öleljen magához és ne engedjen el.
– A tiéd vagyok zöldszem, ha úgy akarod.  – Talán nem volt helyes ezt ilyen gyorsan kimondani, de én kiakartam.



Cím: Re: Cukormáz
Írta: Gabriel Milton r. - 2021. 01. 23. - 21:59:04
Királylány
2002. február 9.

Sosem volt kérdés abban, hogy ő maga akarja-e, avagy sem. A minőség mélyült ki és nem a tény változott. Az akarás létezik az első hónapok óta, hogy találkozott a keze munkájával, avagy épp az értékelhető nyomok hiányával. Ahogy falakba ütközött a felé vezető úton újra és újra. Ahogy hónapról-hónapra több kérdése lett, mint amennyi választ kapott. Ahogy végre kapott egy nevet. Egy arcot. Egy karakteresen kirajzolódó szempárt. Hangot. Illatot. És ráébredt, hogy e körül az egyetlen, törékenynek ható, ártatlan képű alak körül olyan intrikált a védelmi vonal, hogy az egyetlen módszer a lekapcsolására az, ha közel kerül hozzá.
És immár... elég közel van, ugye?
Sosem lehet elég közel.
Nagyon könnyű áthidalni a köztük lévő szakadéknyi távolságot egyetlen gyorsan felhevülő csók kedvéért. Nem az első közöttük, mégsem kellene, hogy ennyire természetes legyen. Ilyen mélyen kommunikáljon látszólag semmi alapokról, percéletű ismeretség után. Mégis van valami megnevezhetetlen dinamika test és test között, valami megfoghatatlan plusz, ami az egymásra adott természetes válaszreakciókkal az első pillanattól képes úgy összeilleszkedni, mint valami tökéletesre tervezett, óraműpontosságú gépezet egy-egy kulcsfontosságú alkotóeleme. Jól érezte magát Beth-szel. De nem így. Nem váltott ki belőle olyan elemi ösztönöket, mint O'Mara teszi egyetlen átkozott csókkal.
Valahol dühös rá ezért. És valahol szereti érte. De az a vágy, amit felszaggatnak egymásban némi közelség kedvéért, nem alapul máson, mint ideákon, levett mintákon, valamin, amit mindketten látni akarnak a másikban és az valószínűleg aligha állhatna távolabb a valóságtól. Ez itt arról szól, amit szimbolizálnak, nem pedig egy mélyebb ismeretségről, ami valóban joggal követelhetné magának a másikat pusztán azért, mert minden ízében, minden hibájával együtt egyszerűen csak kell.
- Pedig kellene. - Az ő válasza éppúgy őszinte. O'Mara túlságosan is a szívével gondolkodik. Milton pedig a fejével teszi. Azon túl, hogy nyilvánvalóan mindkettejükben megvan a potenciál szimplán csak a farkukkal gondolkodni, de ez különösebben nem is lehet meglepő.
Nincs miért elmozduljon tőle. Ő ott van, ahol lenni akar jelenleg és a ragadozó már csak olyan, hogy esze ágában sincs ereszteni a prédát, pláne nem akkor, ha az önként kínálkozik fel. És nem, nem ez a konvencionális módja az aurormunkának, de ebben az esetben kétség kívül hatékony.
Pillantása megrebben azt a két szót hallva. Kutató figyelme lassan mozdul egyik íriszről a másikra, mintha ugyan különböző gondolatokat lenne képes kiolvasni belőlük.
- Helyes. - A reakció azonnali, nem kell rajta gondolkodnia és nincs benne megbánás sem a dolog felett. Eljátszhatná, hogy sajnálja. Hogy érdekli egyáltalán a miért. De az egyetlen dolog ami ebből jelenleg számít az, amit neki a helyzet adni képes. És ez valószínűleg sokkal. Sokkan önzőbb, mintha Elliot kimondta volna azt a bizonyos gondolatot.
Keze kissé hátra és felfele csúszik a tincsek között, ujjai lustán végigcirógatják a fülkagyló ívét. Szabad keze ereszti a pultot és elpihen helyette Elliot nyakának oldalán, hüvelykje ráérősen cirógat végig az állkapocs vonalán.
- Túl romantikus vagy O'Mara. - Közli végül felpillantva a mandulavágású szemekbe. Nem látszik azon a pillantáson, hogy valóban nehezményezné, de felsejlik az a komolyság, ami még képes ellenállni a csábításnak.
- Azt mondod nem érdekel, hogy auror vagyok. De alábecsülöd ezt a problémát. Ez számomra nem egy 8-től 5-ig választott állás, amit azért űzök, mert jól fizet. Ez az életem. Ez vagyok én. Nem vagyok semmi más. - Ez a kijelentés nagyon mély nyomatékot kap azzal a hanggal, a pillantással, ami igenis rögzíti benne az információt akkor is, ha még mindig nem enged a közelségből. Az érintésekből. A teste és a szája két nagyon különböző dolgot kommunikál, ám... semmi nem mondja, hogy a kettő kizárja egymást.
- Érted, mit jelent ez Elliot? Akarom, hogy az enyém legyél. Meg akarlak kapni minden létező módon, ahogyan csak lehetséges. De abban a pillanatban, hogy meg is adod mindezt. Amikor beengedsz ide... - Feje enyhén mozdul feltúrva a tincseket, megsimítva a homlokát finom jelzésként. - ...amikor igazán az enyém vagy minden porcikádban, az első sérelmedtől a legutolsó titkodig. Akkor bilincsben foglak elvezetni, Elliot. Még akkor is, ha annyira jól játszol, hogy közben leéltem veled egy fél életet. Még akkor is, ha már nekem is fáj. - Kezei lecsúsznak rajta, megállapodnak a vállain. Annak az érintésnek súlya van éppúgy, ahogy a szavaknak is.
- Biztos vagy benne, hogy ezzel együtt akarsz élni, hm?


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 01. 24. - 15:48:49
sanguinem ● malum
(https://i.pinimg.com/564x/86/df/3b/86df3b7d4844c70deced3809ee506744.jpg)

Milton
2002. február 9.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b6/b1/fd/b6b1fd975d551af54f7b1a3829335f3b.jpg)

Még azzal sem vádoltak meg, hogy romantikus lennék. Sosem voltam az különösebben, hiszen Forestnek a legnagyobb problémája az volt, hogy nem mutattam ki az érzéseimet. Abban a kapcsolatban én voltam a férges pont, ami szép lassan tönkre tette az egészet… meglehet azért, mert a régén már féltem mutatni bármit is, mintha nem is létezne. Minden porcikám remélte, hogy ez elég védelem lesz ahhoz, hogy ne sérüljek a végén. Azonban ez ellen nem lehet védekezni.
– Ez nem romantika, zöldszem. Már régen nem az… az ugyanis nem jó semmire… – suttogtam felé a szavakat. Ujjaim finoman cirógattak végig a ruhája anyagán. Talán kicsit túlzottan meghatott, hogy idejött megmenteni, foglalkozni velem, miközben az egész nem más, mint egy rögeszme. El akart kapni s másképpen nem tudott csak úgy, hogy a közelembe kerüljön… de nem érdekelt, mert én azt akartam, hogy jöjjön közelebb.
–  Azt mondod nem érdekel, hogy auror vagyok. De alábecsülöd ezt a problémát. Ez számomra nem egy 8-től 5-ig választott állás, amit azért űzök, mert jól fizet. Ez az életem. Ez vagyok én. Nem vagyok semmi más.
Ismertem ezt. Ismertem magukat alul értékelő embereket… nem is olyan régen egy ilyen mellett aludtam. Nem tudtam megmenteni saját magától, ahogy Miltont sem tudnám. Nem akartam régen hősködni, ha ő csak „aurornak” hitte magát, hát szívesen meghagytam ebben a tudatban… de tisztában voltam vele, hogy ez csupán egy maszk, ami mögé kényelmes bebújnia. Nekem is volt ilyen maszkom. Ócska volt, gyerekes, csokizabáló idióta, aki láthatóan elvolt a saját a kis világába, még akkor is, ha odabent a szíve már ezer darabra szakadva vérzett.
– Érted, mit jelent ez Elliot? Akarom, hogy az enyém legyél. Meg akarlak kapni minden létező módon, ahogyan csak lehetséges. De abban a pillanatban, hogy meg is adod mindezt. Amikor beengedsz ide... – Éreztem, ahogy a fekete tincsek mozdulnak a homlokomon. – ..amikor igazán az enyém vagy minden porcikádban, az első sérelmedtől a legutolsó titkodig. Akkor bilincsben foglak elvezetni, Elliot. Még akkor is, ha annyira jól játszol, hogy közben leéltem veled egy fél életet. Még akkor is, ha már nekem is fáj. – Kezei közben a vállamra siklottak, mintha ezzel is csak nyomatékosítani akarná a szavait.
– Akkor együtt fog fájni…
Őszintén nem tudtam, képes lennék-e kibírni még egy sebet a szívemen. Fogalmam sem volt, hogy túlélném-e, ha mondjuk hosszú együtt töltötték évek után lecsukna… de a szavait egyelőre védekezésnek hittem. Egy olyan ember védekezésének, akit már rég nem szerettek rendesen. Már-már azon voltam, hogy megsiratom őt… de a könnyek nem jöttek. Helyette újabb gyengéd simítás érte az arcát. Tenyerem puhán vándorolt a borostákon végig.
Hirtelen nem láttam másnak, csak egy sérült embernek, akit meg kellett gyógyítani. Úgy kellett meggyógyítani, hogy nem erőszakoskodom, hogy nem mondom azt, hogy „te már pedig nem ilyen vagy.” Ha erre volt szüksége, hát elhittem neki, hogy nem is ember, hanem csak egy auror… mint valami gépezet, ami csak halad előre, míg le nem zár egy ügyet.
– Biztos vagy benne, hogy ezzel együtt akarsz élni, hm?
– Vállalom a kockázatot. – Szinte azonnal rávágtam a választ. Már eldöntöttem, mit akarok, hiába próbált minden létező módon elbizonytalanítani ezzel kapcsolatban.  Tudtam, mit akartam és neki kibaszottul együtt kellett működnie… ha már ennyi idő volt megszülni, hogy mi ketten összetartozunk.
Az sem kizárt, hogy a szívfájdalom mellé korai volt még ilyen mélyen az életembe rángatni… csakhogy ezt is kibaszottul leszartam. Végig cirógattam az állkapcsán a fülei irányába. Ezután tértem csak vissza a nyakára, a kabát gallérjára. Kurvára nem cseszhet ki velem ez a mocskos élet még egyszer… kurvára nem engedem… Ezekkel a gondolatokkal néztem Milton szemébe, markoltam rá az ingjére.
– Én most ezt akarom, veled. És nem engedem meg, hogy ilyen kifogásokkal, hogy majd le akarsz csukni elijessz… ennél sokkal bátrabb és őrültebb vagyok… – Suttogtam felé és finom, rövid csókot leheltem az ajkaira.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Gabriel Milton r. - 2021. 01. 24. - 19:26:27
Királylány
2002. február 9.

Mi másnak neveznéd?
Feltehetné a kérdést, de lényegtelen. Megfogalmazza a maga módján a vélt különbséget kettejük között és az legyen maszk, vagy sem, még aligha változtat a tényen, hogy Milton így gondolja. Hideg, logikai alapokon, olyan pozícióból állva ebbe a kapcsolatba, ahol részéről a munka mindig és örökké az első marad. Mert ezt vázolja fel... nem igaz?
Miltonhoz képest Elliot igenis érzelmes. Pedig alapvetően az auror maga is igen messze áll az érzéketlenségtől... és az a típus, aki képes is olvasni apróságokból. Testbeszédből. Egy-egy kósza simításból. Jelen esetben pedig erre sincs szüksége, mert Elliot minden létező formájában egyetlen komplex vágyat kommunikál felé, amit nem akar kiábrándítani. És mégis megpróbálja.
Nem az ő érdekében teszi. Az, hogy kimondja egyáltalán, egy végtelenül önző húzás. Mert tudja, hogy nem fog neki nemet mondani. Meglepné legalábbis, ha ennyivel elijeszthetné úgy igazán. Egyszerűen csak beleteszi egy még ki sem kevert árnyalatú kapcsolatba azt a fekete tintát, amiről az emberek általában nem szeretnek tudomást venni - és okkal nem teszik. Túl korán van hozzá, ahogy túl korán van ahhoz is, hogy bármelyikük is ilyen mélységet várjon, de 10 perchez képest nagyjából minden túl korán van.
Amiért Milton aljas, az a puszta tény, hogy leveszi magáról a felelősséget és áthárítja azt Elliotra. Amíg nem hibázik, nincs gond. Amíg nem teljesen őszinte vele, játszhatják, hogy ő vadászik rá. Mindezt úgy, hogy pontosan ő az, aki képtelen hosszútávon tolerálni a bizalom hiányát egy kapcsolatban...
És mégis. Pontosan ez az a pont - legyen bármennyire is kezdeti -, ahol igenis le kell tennie azokat a bizonyos kártyákat az asztalra, ha bármelyikük is játszani akar a másik életével. Ugye.
A zöldek megrebbennek arra a túl hirtelen válaszra, komor csenddel figyeli pár pillanatig a sötét íriszeket. Halkan sóhajt, ahogy az a fájdalmasan gyengéd simítás az arcát éri, szemet huny felette néhány szívdobbanásra, hagyja hogy a tüdejét feltöltse az illata, mintha nem tette volna már meg korábban.
Nem lehet ennyire kibaszott felelőtlen. De ha nem lenne az, nem is állnának most itt, hm?
Nem rebben a simításra, hagyja hogy az ujjak végigkövessék rajta a megkívánt ívet. Hazudna, ha azt mondaná nem élvezi a legapróbb érintést is tőle. De nem is állította, hogy nem vágyik rá.
Csak akkor pillant fel, mikor Elliot ujjai megszorulnak az ingen. Alig tettenérhető a változás, mégis a szavak nyomán mintha megszelídülnének kicsit azok az íriszek. Egy fokkal kevésbé hideg. De meg lehet a fals képet az a mosoly kelti, mely kiül a szájára és amit továbbvisz abba a rövid, viszonzott csókba is.
- Ne aggódj. Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy egérutat kaptál. - Nem távolodik el, ajkai az ajkain simítanak beszéd közben és a szavak végül olyan természetességgel formálódnak csókká, mintha nem is lenne más funkciójuk ezen a világon. Ezúttal ő kezdeményez és ami az elején még gyengédnek és bensőségesnek hat, az nagyon hamar átfordul valami nyersebb, akaratosabb vággyá. Kezei lecsúsznak a vállain, végigsimít a karjain, megtapadnak a derekán a köntös alatt és még a közeli póz ellenére is jóformán úgy emeli meg, mintha semmi súlya nem volna, ahogy felülteti a pultra.
Természetszerűleg tolja a csípőjét a combok közé a közelség kedvéért, ujjai besimogatnak az anyag alá, hogy meztelen bőrfelületet érintsen. Csak ezen a ponton szakad el tőle a lélegzet kedvéért és még így is ráharap a szájára.
- Nem tudom elég egyértelmű voltam-e Királylány? - Megnyalja a száját ahogy felpillant a mandulavágású szemekbe, a zöldekbe belehunyorog valami tettenérhető, hevültebb tónus, amire mondhatja bár, hogy nem sajátja, de nyilvánvalóan helye van azokban az íriszekben. - Vedd szépen úgy, hogy ismét foglalt a segged.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 01. 24. - 20:25:30
sanguinem ● malum
(https://i.pinimg.com/564x/86/df/3b/86df3b7d4844c70deced3809ee506744.jpg)

Milton
2002. február 9.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b6/b1/fd/b6b1fd975d551af54f7b1a3829335f3b.jpg)

Minden simításban ott volt a tény, amit a szavaim takartak. Bár sokszor agyafúrt voltam, trükköztem és játszottam, azt a három szót mindennél komolyabban gondoltam: Vállalom a kockázatot. Ahogy elhagyták az ajkaimat libabőrös lettem… mintha csak valami olyan igazságot mondtam volna ki, ami tökéletesen rendben volt. Ez az ember két és fél éve engem akar, még ha nem is feltétlenül abban a minőségben, amiben jelenleg itt vagyunk. Nem is számított igazán… ezek csak részletkérdések voltak, hiszen mindig a végeredmény számít.
Ujjaim erősen szorították az ing anyagát. Ez is egy olyan jelzés volt, hogy én már pedig ezt akarom… és láttam a szemei változásán, hogy most már elhiszi. Most már komolyan vesz és nem akar kifogásokat keresni, hogy miért lökje el magától ezt. Talán csak félt, talán csak engem akart védeni – bár ezt nehezen néztem volna ki belőle. A megsebzett emberek mindig keményebbnek hatnak kívülről… én már csak tudom. Ha megmutatnék neki minden heget, ami a lelkemet borítja, hát éveket ácsorognánk itt egymással szemben, a pultnak támaszkodva… talán addig, míg el nem sorvadunk mindketten a meg nem élt vágyak hiányában.
– Ne aggódj. Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy egérutat kaptál.
Kaptam, de nem kértem és nem is fogom.– Pillantottam vissza rá, szóbeli válasz nélkül. Már amúgy sem számított az egész. Csak az ajkai közé leheltem, ahogy a szája az enyémre simult. Megremegtem… s az ujjaim finoman engedtek a szorításból. A kezem az oldalára vándorolt, hogy végig simítsak a csípő csontján a ruhák rengetege alatt, betúrva a kabát alá. Egyetlen pillanat volt az egész érintés, nem több.
Éreztem, ahogy a kezei megszorulnak a derekamon a köntös alatt. Fel sem fogtam, hogy emel, annyira belemerültem az akaratosabbá váló csókba. Az ajkai közé sóhajtottam, ahogy a konyhapultra kerültem. Szinte ösztönösen nyitottam olyan szélesre a lábaimat, hogy könnyen a combjaim közé furakodhasson. Az érintése könnyen férkőzhetett be a pizsama, a köntös anyaga alá, hogy érezze máris milyen forró bőröm tőle. Ahogy ráharapott a számra megborzongtam: – Ahh… – Egyetlen nagyobb nyögést engedtem meg magamnak, mielőtt szépen átkaroltam a nyakát.
– Nem tudom elég egyértelmű voltam-e Királylány? – A tekintetünk ismét találkozott. Röviden pislogtam, már-már ártatlanságot mímelve megint… de akartam, hogy kimondja ő is. Hallani akartam, mint valami kibaszott varázsszót, ami meg tudja gyógyítani a lelkemet. – Vedd szépen úgy, hogy ismét foglalt a segged.
Közelebb húzódtam, hogy a lábaimmal is átkaroljam és úgy nyomtam egy hosszú, erőszakos csókot az ajkaira. Nem volt benne semmi romantikus vagy gyengéd, csak az az Elliot bújt elő, amelyik tudta, hogy most, végre valamiben győzelmet aratott.
– A lehető legfoglaltabb… – Leheltem az ajkaira, miközben a jobb kezem végig simított a nyakán, végig az arccsontja felé, majd a fülén. Óvatosan piszkáltam meg a rövid, világos hajszálakat. Azt kívántam, hogy ma már ne húzódjon el… hogy ma már maradjunk így. Nem a szex számított, csakhogy érezzem magamon a belőle áradó erőt és melegséget.
A tenyerem visszasimult az arcára. A hüvelykujjam finoman cirógatta meg a bőrt a szeme alatt.
– És ezek a szép zöldek is foglaltak. – Suttogtam, mintha csak egy titok volna ez az egész. Nem. Nem volt titok, csak túl fontos ahhoz, hogy harsánysággal zavarjam meg a pillanatot.
A tenyerem lejjebb vándorolt, hogy a nyakán kipattintsam a legfelső gombokat. A gyors mozdulat után egyre lassabban folytattam… olyan volt, mint egy ajándék, aminek az élményét az ember mind jobban elhúzza. S körülbelül két másodpercig tartott is ez a türelem, majd valahogy a mellkas alá érve elveszett és egyetlen hirtelen mozdulattal szakítottam szét rajta a ruha anyagát.



Cím: Re: Cukormáz
Írta: Gabriel Milton r. - 2021. 01. 24. - 22:47:11
Királylány
2002. február 9.

Hogy Elliot mennyire van tisztában valójában azzal mit vállal, ezen a ponton már aligha számít. Milton nincs szentből és nagyon távol áll tőle, hogy kibúvókat adjon később puszta meggondolatlanságok okán, mert az viszonylag magasan van a dühkezelési listán. Valahol kellemetlen kéne legyen, hogy olyasvalaki megszállottja, aki egyébként eddig jóformán minden találkozásuk alkalmával ontotta magából a felelőtlenséget. Azonban... lehetetlen, hogy O'Mara ne gondolkodjon. Hogy ne legyen képes előre kalkulálni az elvárható következményeket, egyszerűen csak... nagyobb a valószínűsége, hogy úgy gondolja, az égvilágon mindenből képes kimászni előbb, vagy utóbb, így vagy úgy, de mindenképpen. De ebből itt? Nem.
Ez itt olyan szórakozás, aminek kategorikusan determinált végkimenetelei vannak és ezek közül egy sem olyan, amiből súlyos áldozatok nélkül szabadulni lehetne egy ihletett pillanatban ha az ember már elhagyta azt a bizonyos villanásnyi idejű egérutat.
Senki nem mondhatja, hogy nem volt választása.
Az a pillanatnyi érintés pontosan arra elég, hogy elfulladjon a csókban egy kihagyott szívdobbanásra és az inger végigvágjon a gerince mentén. Jóformán azonnal hiányérzetet hagy maga után, ahogy távozik és követeli is válaszreakcióként, hogy felpakolja arra a pultra. Semmi más célja nincs azon túl, hogy jobban hozzáférjen és nem is fogja vissza magát. Még a kesztyűkön keresztül is érzi a belőle áradó hőt, bár ebben a formában sokkal kevésbé kielégítő. Az a nyögés kárpótolja érte. Pillanatnyilag.
Tettetheti magát az a pillantás, ahogy szeretné, abban a koponyában mögötte nincs az égvilágon semmi ártatlan.
Halkan szusszan, ahogy az ajkai az ajkaira tapadnak, engedi magán dúlni Elliot erőszakosságát, de egy percig sem állítható, hogy nem válaszol vissza rá hasonló hévvel. Balja odahagyja a bőr forróságát, hogy belemarkoljon hátul a sötét tincsekbe. Szinte lüktet a szája tőle, amikor végül elválnak.
Egy mély levegővel és mélyen mordul, ahogy vissza kell fognia magát, ahogy az a simítás ismét gyengédebbé válik. Mosoly rándul a száján a válaszra, ezúttal puhán harap az alsóajkára, szinte csak simításnyi a mozdulat, miközben ereszti a tincseket. Öl magasságában kezdi el lehúzni magáról a kesztyűket ujjról-ujjra, kézről-kézre lassú, vontatott dinamikával, ahogy Elliot ujja az arcán simít. Mintha csak alá kívánná támasztani azt az elsuttogott állítást, megtartja vele a szemkontaktust, ahogy oldalra és feljebb emeli az állát, elnyújtott mozdulattal nyal végig a hüvelykujj ujjbegyén.
Figyelme végigköveti a kéz útját, a kesztyűk landolnak a pulton valahol a piásüveg mellett.
- Mi mást szeretnél még rajtam lefoglalni, Királylány? - Felpillant, mikor a mozdulatok meglassulnak, lemásolja őket, ahogy felsimít a térdein, a combjain, hüvelykjei ráérősen cirógatnak végig combtőnél egészen mélyre, aztán vissza és felfelé a csípőcsontok mentén. Kezei ezúttal valóban magán érezhetik a bőr hevült forróságát, ahogy becsúszik elöl az anyag alá.
Szája félmosolyra rándul, a zöld íriszek mögött mintha lámpást gyújtana valaki, ahogy Elliot végigszakítja rajta azt az inget. Aláadja magát ennek a nyers türelmetlenségnek, lehúzza vállairól a kabátot és hagyja maga mögött a földre hullani. Rövid úton ugyanígy jár a megtépett ing is, ő pedig ráhajol újra a szájára a csókjáért, amíg megoldja derekán a köntös csomóját, csak hogy a következő mozdulattal már a vállairól húzza le. A pizsamafelsővel tovább elidőzik. Az anyag alá nyúl és végigsimítja a testét, amíg felgyűri rajta. Mikor végül áthúzza a fején, az ajkait csókolja, ám a kezeit nem engedi azonnal kiszabadulni belőle. A pizsamát csomóba gyűrve fél kézzel magasra fogja a szekrényen a karokkal együtt, így mélyíti ki a csókot és simítja végig szabad kezével az oldalát sokkal. Sokkal lassabban, mint amit Elliot előbbi türelmetlensége megkövetelne.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 01. 25. - 08:42:27
sanguinem ● malum
(https://i.pinimg.com/564x/86/df/3b/86df3b7d4844c70deced3809ee506744.jpg)

Milton
2002. február 9.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b6/b1/fd/b6b1fd975d551af54f7b1a3829335f3b.jpg)

Mindenkinél van töréspont. Nálam nem csak a fül érintése, csókolása és harapása volt az. Ahogy az ujjai a hajamba túrta és éreztem a kesztyűn keresztül is a bőre melegét… az volt az igazi. Éreztem, ahogy elszakad bennem valami és már nem érdekel sem a kutya, sem Zeusz, sem semmi más. Nem ültek meg a szívemben a ház emlékei sem… mintha nem is léteztek volna.
Elhúzódott és én nem éreztem mást, csak a hiányát, amit az ajkaimon hagyott. Hirtelen hideg lett, éreztem, ahogy a libabőr ezúttal nem kellemesen fut végig a testemen. Meg akartam ragadni, visszahúzni magamhoz… mégsem tettem. Engedte a benne lakó cseppnyi türelmesség, hogy lassú tempóval megszabaduljon a kesztyűitől. Talán azért, mert érezni akartam a bőrét úgy rendesen is magamon. Így hát gyengédséget adtam, azzal cirógattam meg az arcát, biztosítva róla, hogy ő legalább annyira foglalt, mint én.
A döntés megszületett, a magaménak akartam tudni s nem volt visszaút. Talán Milton nem is sejtette, hogy nem csak azért karoltam át jobban a lábammal, hogy egészen hozzám simuljon a szenvedély miatta. Meg akartam kötözni, úgyhogy többé ne tudjon ellépni vagy elmenni…
A kesztyűk végre eltűntek róla. Valahol a pulton kaphattak helyett ezúttal, de nem néztem utánuk. Nem érdekeltek annyira, minthogy igenis érintsen meg most már újra.
– Mi mást szeretnél még rajtam lefoglalni, Királylány? – kérdezte. Közben végre kesztyű nélkül éreztem, ahogy a pizsamanadrág anyagán átüt a keze melege. A térdemtől egészen a combomig jutottak az ujjai. Ahogy a hajlatnál érintett, megborzongtam és szinte engedelmesen nyitottam még inkább szét a lábaimat, egy picit engedve a lábaim szorításán.
– Mindent. – Suttogtam felé. Talán korai volt hozzá tenni folytatásként a következő gondolatot, én még is megtettem: – Aki mostantól hozzád mer érni… nos, nem lesz boldog… – folytattam. Sóhajtottam egyet, ahogy a simítás tovább haladt a csípő csonton. Kezei olyan könnyen jutottak be az anyag alá, olyan tökéletes természetességben.
Elveszítettem a türelmemet. Egész egyszerűen őrült módon hasítottam fel az inget rajta egy rántással. Az anyag szakadó hangja olyan mámorral töltött el, mintha máris eggyé vált volna a testünk. A kabát után végre az ingtől is megszabadult és én azonnal végig cirógattam a hegekkel borított bőrön, el-eljátszva rajtuk egyesével. Csak, mikor újra csókolt, akkor dermedt meg minden mozdulatom közöttünk… ezúttal hagytam, hogy irányítson.
Ujjai a köntös csomójánál jártak, de olyan könnyen oldotta meg azt és simította le a vállaimra, amik talán nem is illettek egy ilyen hatalmas emberhez. Nem számított, mert mindent imádtam tőle, minden mozdulatot, minden csókot. Ő tudta mire van szükségem, tudta, hogy ezt akartam érezni, ezt a végtelen akarást. Igen, akarj, vedd el… vedd el, zöldszem, amit akarsz… A hang olyan őrülten lüktetett bennem, hogy szinte féltem, kiszakadnak belőlem ezek az a szavak azon az egészen más hangon.
Ahogy lehúzta a rólam a pizsamafelsőt, azzal fogságba is ejtette a karjaimat. Nem volt nehéz dolga, erősebb volt nálam sokkal… és nem is ellenkeztem. Könnyen szegezhette oda a csuklóimat így a konyhaszekrényhez. Egy újabb, mélyebb csók következett, borzongató simítás az oldalamon.
– Ahh… zöldszem… – sóhajtottam az ajkai közé, ahogy a forróság egyre vadabbul, egyre kíméletlenebbül futott végig a testemen. Pontosan tudta, hogy mennyire akarom most már. Kicsit bemoszdultam csípőből, hogy egészen hozzá simuljak lejjebb. – Tetszem neked megkötözve?– kérdeztem halkan, talán csak, hogy még jobban hergeljem a játék hevében őt is.



Cím: Re: Cukormáz
Írta: Gabriel Milton r. - 2021. 01. 27. - 01:26:51
Királylány
2002. február 9.
18+

A test béklyója messze nem olyasmi, ami szélsőségesen negatív reakciót váltana ki belőle, mint a bilincs tette korábban, ám a mechanikája nagyon hasonló és a szélsőség is megszületik valahol mélyen feszesre nyalva a farkát, holott eddig sem volt oka panaszra, nem... ha Elliot belső hangja őrülten vonaglik érte, hát a Gabriel testébe zárt, túl sokszor ketrecben tartott, elvadult nyers, állatias ösztön talán éppen arra a hívásra reagál. Farkas a farkast megismeri alapon acsarog érte akkor is, ha gazdája ezzel élesen szembe megy és van annyira kegyetlen, hogy lassú mozdulatokkal merészelje türelemre inteni.
Van valami átkozott vonzó abban, ahogy az érintésre reagál és megnyitja neki a combjait, mintha eddig ugyan blokkolhatott volna rajta bármit. Ha nem akarná, is képes lenne a magáévá tenni... túl nagy köztük a nyers erőkülönbség ahhoz, hogy ez egyáltalán kérdés lehessen és valahol mélyen ő kristálytisztán tudja, hogy igen. Tűnjön bármilyen türelmesnek, ezen a ponton már megtenné még akkor is.
Mindent, hm? Nem marad adósa az engedő comboknak, előretolja a csípőjét, félreérthetetlen mozdulattal csúsztatja magát végig rajta és bár az a nadrág nagyon sok mindent levéd, ugyanez a pizsama lenge anyagáról aligha mondható el.
- Kölcsönös, Királylány. - Az a mély, érces hang - nyújtózzon bele bármilyen egyértelműen is a vágy - szinte figyelmeztetőnek hat. Nagyon tűpontosan emlékszik ugyanis vele hogyan játszadozott idáig, elvégre pontosan az vezetett ide a pultra, a combjai közé. - Erősen territoriális típus vagyok. - Nem osztozkodik azon, ami az övé és ez a férfi azzal a türelmetlen akarással, ami inkább tépi szét rajta az inget, mint hogy egy pillanattal is tovább várjon a kelleténél minden ízében az övé kell legyen.
Felmordul, ahogy az ujjai a hegeken cirógatnak, ölébe újra és újra belefeszül a játszadozás. Rá kimondottan egysíkú hatással vannak azok a hegek, de átkozottul (és meglehet éppen azért) hatásosak. Nem rendelkezik specifikus erogén zónákkal, mint a legtöbb ember, valaki, valahol, valamiért egyszerűen csak felülírta őket. Mégpedig nyilvánvalóan kegyetlenül, ám ez... aligha számít jelenleg az ujjak alatt, mert amíg azok a testét tanulják, ő válaszol rájuk és ez az egyetlen, aminek bármi jelentősége is van.
Egyszerűen csak túl könnyű. Feltapasztani azokat a kezeket a szekrényre, megnyújtani a felsőtestét maga előtt, kiszolgáltatni úgy, ahogy csak tetszik. Csak tovább ajzza benne a vágyat az a felémozdulás, engedi, hogy ingerelje és követelőzzön a teste a farkáért és engedni fogja azt is, hogy elélvezzen tőle.
- Átkozottul tetszel nekem... - Keze az oldaláról csípőre fut, becsúszik az alsó anyaga alá, előre simít az öl irányába anélkül, hogy érintené. Ujjai itt gyűrik marokra a pizsamát, hagyva, hogy az megfeszüljön az ölén. - De megkötözve, Elliot? - Kicsit feljebb mozdítja a kezét, éppen annyira, hogy a férfi felfüggeszkedjen arra a béklyóra, feneke épphogy érinti még a pultot. Megnyalja Elliot ajkait függőlegesen lentről-felfelé egy elhúzódó mozdulattal. - Pokolian felhergelsz vele. - A következő mozdulattal jóformán letépi róla azt a nadrágot, bár az sokkal kevésbé enged, mint az ing tette. Nem is az a cél, a reccsenés hangja így is élesen mar bele a hangulatba együtt azzal, ahogy birtokba veszi az ajkait. Az a türelmetlenség, amivel megszabadítja a nadrágtól visszakommunikál a hevült csókban.
Mélyen mordulva szakad el tőle, ahogy kedvtelve végigpillant a pózon, a testén, keze előbb simít a feszes ölbe, minthogy egyáltalán elérne odáig a figyelme - és hogy is lehetne bárhol máshol úgy igazán?
Vállában, karjában keményen kirajzolódnak az izmok, ahogy megtartja Elliotot ebben a pózban, az az ingerlés pedig kizárólag annyi célt szolgál, hogy lássa belevonaglani a kéjvágyba, hogy hallja a nyögését, érezze a forróságát, a türelmetlenségét.
Ez utóbbi olyasmi, amin tökéletesen osztozkodnak, ám ettől a ténytől maximum hatványozódik, könnyebb biztosan nem lesz.
Könnyű ellenben ereszteni és megoldani azt a saját nadrágját. A sötét szempárba néz, ahogy végigsimít magán és csak annyit kellene szolgáljon a mozdulat, hogy síkosítsa saját magát, ám felnyög, ahogy a mandulavágású szemek látványa automatikusan társítja magát az érzéshez az ölében.
Türelmét vesztve fog Elliot fenekére, maga felé rántja egyidőben engedve is némileg a magasra tartott pózból. Nem szabadon, csak annyira, hogy megfelelő szögben legyen a behatolásra. És valóban megteszi. Saját türelmetlensége annyit engedélyez, hogy ne legyen vele durva, ám nem is szoktatja magához különösebben. Úgy löki magát előre, ahogy Elliot teste engedi egyre mélyebbre és mélyebbre, míg végül a férfi teste teljes mértékig az ágyékán és a karján függeszkedik semmi más biztos pontot nem adva többé rajta kívül az életben.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 01. 27. - 09:58:47
sanguinem ● malum
(https://i.pinimg.com/564x/86/df/3b/86df3b7d4844c70deced3809ee506744.jpg)

Milton
2002. február 9.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b6/b1/fd/b6b1fd975d551af54f7b1a3829335f3b.jpg)

18+

– Kölcsönös, Királylány. – A hangja, mintha mélyebb, határozottabb lett volna, mint korábban. Nem bántam. Nem bántam, hogy ezek a mondatok hagyták el az ajkait. – Erősen territoriális típus vagyok. – Ez kellett nekem, pont ez a mértéktelen akarás, amiben nem engedik el a kezemet, amikor a legnagyobb szükségem lenne arra, hogy valaki irányítson és tartson… mert még én is éreztem, milyen közel táncoltam a szakadék széléhez. Már nem volt egyszerűen erőm odébb mozdulni. Kellett az ereje… kellett, hogy érezzem a csókjait az ajkaimon, a bőrömön, hogy megmutassa, hozzá tartozom.
Sóhajtottam egyet, ahogy a karjaimat a konyhaszekrényhez szegezte. Éreztem, ahogy a felső testem kicsit megnyúlva mutat meg mindent, ami vagyok. A kiálló bordákat, az egykori izmok halovány emlékeit és a köldököm mellett, a hasam oldalán ott éktelenkedett vörösen az a heg, amit tizennyolc évesen szereztem Egyiptomban. Úgy tűnt, mintha friss lenne, pedig már egy évtized is volt mögötte… de ilyenek az átok hegek. Hol felizzanak, hol lenyugszanak, belülről marva az ember testét.
– Átkozottul tetszel nekem… – Az arcát figyeltem, miközben a keze az oldalamat simította végig. Ahogy megszorította az anyagot rajtam, azt kívántam, hogy most tépje le, rángassa le rólam, míg egy darab sem marad belőle. – De megkötözve, Elliot? – Ahogy feljebb húzta a pizsama anyágval fogva tartott kezeket, éreztem, hogy elemelkedek a pulttól. Hát ismét bebizonyította mennyivel erősebb nálam. Egy kézzel tartotta meg a súlyomat és én egy pillanatra sem tudtam tenni ellene – nem is mintha akartam volna. A forróság végig futott a testemen, ahogy a nyelvét megéreztem az ajkaimon. Még a szemeimet is lehunytam hozzá. – Pokolian felhergelsz vele.
A nadrág anyaga szakadt, de mielőtt bármit is reagálhattam volna hevült, szenvedélyes csókkal tapadt az ajkaimra… én pedig ösztönösen viszonoztam azt, remegősen, vágyakozva. Csak akkor pillantottam rá, amikor elhúzódott. Nem szóltam semmit, nem adtam többé a kemény tolvajt, hagytam, hogy meglássa azt, aki vagyok. Ki voltam neki szolgáltatva, pontosan úgy, ahogy legutóbb is… de most már nem volt visszaút s nem is volt indok, hogy miért utasítsam el. Már az övé voltam.
Egy kicsit felé mozdulatam az érintésre. Mást nem tudtam csinálni… nem tudtam kifejezni, mennyire vágyom rá, mert teljesen a markában voltam. Nyeltem egyet, ahogy találkozott a tekintetünk, miközben a nadrágját oldotta ki… a kis nyögés hangjára pedig én is sóhajtottam egyet, mintha nem is magán, hanem rajtam simítana végig. Nincs visszaút, O’Mara… tudod, hogy ezt akarod… A hang úgy súgott a fülembe, mintha azt hinné kétely fut majd át rajtam… hát nem. Nagyon nem így volt. Attól fogva, hogy kimondta, megint foglalt vagyok, minden kérdés megszűnt létezni.
A testünk összeforrt… nem volt durva, de azt sem bántam volna, ha esetleg az lesz. Már bőven abban az állapotban voltam, amikor csak érezni akartam. Nem zavart a fájdalom sem, amit éreztem, ahogy mind jobban törte előre az utat magának. Csak nyögtem egyet, majd még egyet és még egyet, kicsit szisszenve is mellé. A karjaim is megfeszültek, ebben a pózban már azok is kellően fájtak. A fájdalom azonban számomra nem jelentett semmit, nem gyengített el, nem kezdtem el picsogni… ez is csak megerősített benne, hogy mind jobban akarom. Bár nehéz volt, azért óvatosan mozdultam egyet rajta.
– Egy percig se finomkodj velem… – leheltem felé a szavakat. Nem tudom, talán csak biztosítani akartam róla, hogy nem zavar, ha fáj. Talán nem is érdekelte, mégis szükségesnek éreztem kimondani.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Gabriel Milton r. - 2021. 01. 28. - 20:26:10
Királylány
2002. február 9.
18+

Ha az ember túl sokáig vár valamire, elkerülhetetlenül önzővé válik, amikor megkapja azt. Meglehet ezért a figyelmeztetés, a birtoklási vágy, a felhevülő erőszakosság, amivel letépi róla a nadrágot. A póz, amivel pszichológiailag pontosan ott folytatja, ahol legelőször abbahagyták és amiben messzemenőkig kielégítetlen maradt hiába élvezett el a droghatás alatt újra és újra. Mintha képes lett volna beérni bármi mással, miután ennek a testnek álnok kis gazdája ajzotta fel magára tekintet nélkül bárminemű következményekre?
Ma rajta a sor, hogy ne érdekeljék a következmények, bár ez kettejük közül csak rá jellemzőtlen. De nem léteznek benne olyan morális gátak, amelyek megfelelő érveket lennének képesek felhozni az előtte remegő test ellen. Gabriel Miltont sokszor és sokan definiálták magányos farkasként, holott ez távolról sem igaz. Mindig falkában jár. És ha az értékesnek ítélt zsákmány önként és bérmentve kínálja fel neki magát, hát nem az a típus, amelyik érdektelenül odébb áll.
Nem kell, hogy tegyen bármit is ahhoz, hogy érezze rajta, mennyire vágyik rá. Látja a testén, érzi a remegésén, hallja a lélegzeteken, a hangján. Minden apróságot magába iszik belőle, mielőtt belé hatolna és ettől a ponttól kezdve már egyszerűen csak test a testre kommunikál.
Figyelme csapdában tartja azt a pillantást akkor is, amikor először merül el benne és még akkor is, amikor előre tolja magát nem törődve azzal sem különösebben, ha fáj. Az a jellegzetes zöld pillantás felfalja a reakciókat, a nyögéseket, a sziszegést. Ebben a pózban akkor is képes lenne a farkára húzni, ha foggal körömmel küzdene ellene, így azonban az égvilágon semmi nem nyújt védelmet ellene.
Mélyen mordul, ahogy a férfi mozdul rajta, alátolja a csípőjét annyira, hogy a saját ingerlését minden lüktetően feszesre követelt keménységében kiélvezze magában.
- Vigyáznom kell rád... - Súgja előre hajolva a szájára, beleharap az alsóajkába és maga felé húzza kicsit, ahogy mozdítja benne magát. Tenyere alátámasztja a fenekét, ahogy kissé visszahúzódik belőle és a saját szavaival szinkronban még finoman is csinálja. -...Királylány. - Sokkal határozottabb mozdulattal löki vissza magát. - Hogy dugjalak meg... a ház minden... pontján. Ha már... az első után sem tudsz... lábra állni? - Minden szívdobbanásnyi szünettel mélyre döf benne, a teste a testének ütődik. Kemény. Forró. Türelmetlen. Akaratos. De sima is egyúttal, mert nem húzza ki magát eléggé ahhoz, hogy valóban komolyan fájdalmat is okozzon. A látszat ellenére valóban vigyáz rá és csak annyit kommunikál le saját ösztönlényi oldalából, ami még valóban élvezet is mindkettejük számára. Felzaklató? Mindenképp. Az a mozgás azért létezik, hogy rövid úton hergelje fel azt a tűrhetetlen forróságot és meg is tartsa benne. Éppúgy, ahogy saját magát is.
Lehet bármennyire erős, Elliot pedig bármilyen pehelysúlyú, karja egy idő után megrándul a terheléstől. A következő mozdulattal engedi mélyre ülni magán és meg is tartja ott, keze ereszti a csuklóit  és a hátára simítva a tenyerét lefekteti a pultra. Felnyög a változó pózban és szinte azonnal mozdítja magát, ahogy Elliot háta a pulthoz ér. Ráhajol, szája a szájára mar, csípője leköveti a csók felhevült ritmusát.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 01. 28. - 22:07:18
sanguinem ● malum
(https://i.pinimg.com/564x/86/df/3b/86df3b7d4844c70deced3809ee506744.jpg)

Milton
2002. február 9.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b6/b1/fd/b6b1fd975d551af54f7b1a3829335f3b.jpg)

18+

A testünk összeolvadt és ezen a ponton minden változás olyan valóságosan forróvá vált. Nem akartam, hogy valaha is vége legyen ennek a fájdalmas, izgató érzésnek. Csak lehunytam a szemem és élveztem, míg egészen a részemmé nem válik. Egy-egy sóhajt és nyögést hallatva közben. Minden porcikám remegett, minden porcikám azért kiáltott, hogy érintsen még jobban. Ez az Elliot… add meg neki magadat… majd holnap összetöri a szívedet… A hang ott lüktetett bennem, de egy csepp hatást sem váltott ki. A testemet körbevevő forróság ugyanis egészen mélyre nyomott mindent.
– Vigyáznom kell rád… – Súgta az ajkaimra. A lélegzete végig simított a számon, a nyelvemen s ezzel tökéletesen kontrasztban érkezett az a harapás. Finoman nyögtem egyet, s megint lehunytam a szemem. Élveztem a lassabb, kevésbé erőszakos mozdulatokat, ahogy szép lassan űzik a vágyat végig a gerincemen, egészen a tarkómig. Így feszült bele a testem. – ...Királylány. – A testem beleremegett az erősebb mozdulatba. Igen, ő irányít, nem te… ő az erős… te gyenge vagy… A hang tovább gyötört, de nem érdekelt. Nem hallottam tisztán, a fülem ugyanis saját szívem őrülten lüktető ritmusa töltötte meg. A karom fájdalma is semminek tűnt minden más érzés mellett, pedig ez a póz már kezdte kínzón feszíteni az izmaimat.
– Ugyan már… nem vagyok törékeny…  – Suttogtam két lihegés között. Megadtam neki magam, minden porcikám az övé volt, s azt tett velem, amit csak akart… nem akartam, hogy visszafogja magát egyetlen pillanatra is.
– Hogy dugjalak meg... a ház minden... pontján. Ha már... az első után sem tudsz... lábra állni? – kérdezte akadozva, minden mozdulattal egy-egy újabb mondatrészt engedve közénk. A forróság úgy kúszott fel, elködösítve a tudatomat, hogy már alig fogtam fel a szavait. Csókolni akartam csak, belemarni a bőrébe, ahogy egyre mélyebben, egyre türelmetlenebbül mozdult… még is valahogy két nyögés között kipréseltem magamból néhány szó:
– Ahhoz azért… tö-több kell…– A hangom megremegett a ritmusra, ami egyszerre volt fájdalmas és felzaklató. Már nem voltak határok, mintha mindent átszakított volna a testek érintkezésből fakadó szenvedély, sőt mintha rákapcsolódott volna a testemben tomboló sötétségre is. Éreztem, ahogy a jobb karomat elcsúfító hegek, közöttük a frissen szerzett is lüktetni kezd. A szívem ritmusát vették fel, ami már jó ideje csak vergődött a mellkasomba, jelezve, ki akar törni onnan.
Éreztem, ahogy megrándul a karja, a csuklóim pedig szabadulnak a pizsama felső fogságától. A mozdulat közben talán kicsit meg is szakadt az anyag, hallottam, ahogy reccsen egyet. A kezeim a fájdalomtól erőtlenül siklottak végig a szekrény felületén. Milton keze a hátamra siklott, úgy fektetett végig a pulton. A támasza nélkül ez a póz lehetetlen lett volna a felület szélessége miatt.
A hűvös, ami a hátamat érte furcsa, megnyugtató érzést adott, az egyébként őrülten remegő testemnek. Kitornáztam az egyik kezem az anyag fogságából, így tudtam felé nyúlni, ahogy felnyögött. Először csak a mellkasát érintettem, de ahogy rám hajolt ujjaim finoman siklottak végig az oldalán. Még mindig éreztem, ahogy az átokhegek lüktetnek a testem minden mozdulatra… mintha azok is azt akarták volna, hogy minél előbb beteljesüljön a gyönyör. Talán azért remegtem máris ennyire, mert a kezdetektől fogva ott lüktetett közöttünk ez a furcsa kémia, mégsem teljesült be soha. A testem még is olyan természetesen, olyan ösztönösen reagált rá, mintha már ezer éve így lennénk… így együtt.
A ritmus nem csak odalent, de az ajkaimon is vadabb lett. A hevült érzés őrülten lüktetett végig minden rajtam. Egyáltalán nem gondolkodtam. Csak a hang, az kegyetlenkedett bennem, beállítva rossznak a helyzetet. Besétáltál a csapdába… most már a markában vagy… – ismételgette, miközben bele-belesóhajtottam a csókokba és a testem az övével együtt mozgott.
Ujjaim belemartak az oldalába, még többet és többet akartam belőle. A másik kezem a pizsam felsővel együtt markolt rá a tarkójára, hogy még közelebb húzzam csók közben. A nyelvét mélyebben akartam érezni az ajkaim között, nem számított, hogy már alig-alig jutok levegőhöz. A homlokomon a sötét tincsek alatt megült az izzadtság, majd szép lassan végig vándorolt egyetlen csepp formájában a szemöldököm mellett, végig folyva a halántékomon a fülem irányába. Egyáltalán nem bántam, hogy ott érint a hűvös nedvesség… még ebbe is belesóhajtottam egyet.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Gabriel Milton r. - 2021. 01. 29. - 14:03:03
Királylány
2002. február 9.
18+

Ártatlannak tűnik, törékenynek és gyengének. Nagyon könnyű behajtogatni ebbe a feloldhatatlan skatulyába, ám saját tapasztalatai szerint Elliot személye meghazudtolja mindegyiket. Ez az az ember ugyanis, aki pórázon húzta valami beláthatatlan távolságról egészen a combjai közé és az eredményen már aligha számíthat, hogy hagyta is neki. Elliot nagyon messze áll mindhárom fogalomtól és ez a kettősség valamilyen okból kifolyólag átkozottul vonzó a számára.
Bármit is mond, nem bánik vele hímestojásként. Nem fogja vissza magát úgy, ahogy illene, mert az égvilágon semmit nem akar vele tenni, ami "illendő" volna. Nem szeretkezik vele, nem megdugja; megbassza egyenesen, mert ez a vágy benne messze van a romantikus, rózsaszín hitvilágtól, nem. Ez állatias, nyers akarás, valami amire szükség van, ami kielégítetlen, mindent akar belőle és mindent el is vesz. Kemény, heves, akaratos és kiéhezett. Elliot épp eleget húzta az agyát ahhoz, hogy ebben a percben szükségszintre emelje önmagát és nyilvánvalóan sokat segített ezen a bájital, amit lenyeletett vele és ami mintha a mai napig képtelen lenne távozni a szervezetéből. Ott dolgozik a bőre alatt, ott csorog a véráramában, fertőzi a szívét és olyan gondolatokkal táplálja az agyát, ami táptalaj mindennek, ami O'Mara. Ezt pedig nem képes feloldani néhány alacsony, vékony, fekete hajú pótlék még akkor sem, ha hátulról keféli meg őket és befogja a szájukat közben.
A szakadó ruha hangja a gerincén zongoráz, fantomérintésként túrja fel hátul a rövid hajszálakat, ő pedig keményen megfeszül a férfi puha, síkos, forró testében. Mondhatnánk, hogy az új pózzal megszelídül, de nem lenne igaz. Egyszerűen csak megrövidülnek a mozdulatok, sokkal közelebbről és mélyebben dolgozza meg Elliot remegő testét.
Egyáltalán nem biztos, hogy nem az auror természetes mágiája az, ami felzaklatja benne a sötétséget. Nem egyszer láthatta már pálca nélkül varázsolni és bár szinte mindig tökéletesen kordában tartja magát, ez messze nem az a helyzet. Nincs igazán önkontroll ott, ahol mindent meg akar kapni belőle, ahol a teste minden ponton reagál rá és már semmi más nem számít azon kívül, ahogy a farka benne jár őrjítő ritmikával, ahogy a teste a testének simulva mozdul, ahogy Elliot keze az oldalán simít, ahogy a szája a száját éri...
Felnyög a csókban, mikor az ujjai az oldalába marnak, még ez az alig fájdalom is megihleti egy keményebb mozdulatra. De Gabriel engedelmes szörnyeteg. Hagyja magát a tarkóján fogva irányítani, a csókot kimélyülni és valahol nagyon súlyosan elveszti benne a fonalat. Nem számít már hol ér véget ő és hol kezdődik a másik, kizárólag az érzés marad, az az őrült forróság, a felpörgött sámándob a mellkasában azzal a pogány szólammal, ami kizárólag azt ismételgeti, mennyire kell.
A tüdeje jóformán ég a fullasztó csókoktól, de képtelen már elszakadni tőle egy-egy szívdobbanásnál tovább, a nyögéseiből lélegez és viszonozza is őket újra és újra mélyen, érdesen, élvezettel mordulva és nyögve, amíg belélök minden hiányt, magányt, végtelenségig feszített, elviselhetetlen és kielégítetlen megszállottságot, minden akarást. A tényt, hogy mennyire kibaszottul hiányzott.
- Elliot... - Szinte csak nyögi a nevét, még mindig a száján, a levegőhiánytól rekedt a hangja és ködös az a felvillanó tekintet is a pillák árnyékában. A figyelmeztetés még így is egyértelmű; képtelen túl sokáig kordában tartani magát.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 01. 30. - 12:50:24
sanguinem ● malum
(https://i.pinimg.com/564x/86/df/3b/86df3b7d4844c70deced3809ee506744.jpg)

Milton
2002. február 9.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b6/b1/fd/b6b1fd975d551af54f7b1a3829335f3b.jpg)

18+

Milton olyan volt, mint valami bűnős élvezet, amit egyszerre bán és imád az ember. Előbbi nem volt több a fájdalomnál, amit ő okozott a testemben azzal a mozgással, azokkal a határozott érintésekkel. A hangom újra és újra magasabb színre váltott, majd hangos sóhajban halt el. Olyan volt ez, mint egy régi vágy, ami hosszan, elnyúlva teljesül be.
Nem szabad, O’Mara… nem szabad ilyen könnyen átadnod magad neki… A hang remegve beszélt a fülembe, ahogy a lélegzetem minden megrövidült mozdulatnál hördülésbe váltott. Éreztem, hogy nem fogom bírni sokáig, de nem bántam volna akkor sem, ha a következő percben ér a gyönyör… nem, mert ő akkor is annyit és olyan tempóban vehetett volna ki belőlem, ahogyan neki tetszik. Furcsa volt érezni minden érintésében, minden mozdulatában, hogy mennyire erős hozzám képest. Erre volt szükségem, hogy végre ne kelljen erősnek lennem, végre győzzön le valaki… végre mutassa meg, hogy nem kell mindent nekem irányítani ahhoz, hogy jó legyen. Igaz eddig a pontig is úgy húztam el, mintha egy láthatatlan pórázon lenne a kezemhez bilincselve.
Az a csók nem csak csók volt. Nem. Egy üzenet, egy engedély, hogy a testem minden pontját birtokba veheti végre… ez itt az övé volt mindenesetül. Minden fullasztó érzésbe végződő sóhaj és nyögés ezt erősítette csak közöttünk. Én pedig azt kívántam, hogy még erősebben, még durvábban érezzem magamban a nyelvét is… egyszerűen csak valakié akartam lenni. A valaki pedig Milton volt.
Az ujjaim vadul martak bele a bőrébe, éreztem, ahogy talán nyomot hagyok rajta. A válasz pedig fájdalmasan erős mozdulat volt, amivel a testem megint az ő ritmusára rándult össze. Ajkaink játéka csak még jobban elmélyült. Kezem megindult az oldalán, a hátára, hogy a lapockáknál kapaszkodja meg benne. Nem akartam túl nagyokat mozdulni, hogy a mozdulatok mélyek, elnyújtottak maradhassanak.
Ajkaink újra és újra elváltak egymástól egy-egy rövid lélegzetvételre, de az is olyan kínzó, olyan hideg érzés volt. A pizsamafelső anyagába gabalyodott ujjaim megfeszültek és szinte ösztönösen húztam vissza az ajkait az enyémekre.
– Elliot… – nyögte a nevemet az ajkaim közé. Ettől csak megrándult a testem. Tudtam, hogy milyen közel vagyok ahhoz, hogy kiszakadjon belőlem ez a forróság, amit minden mozdulata még forróbbá űz bennem. Résnyire nyitottam a szemeimet, amik eddig sötétségben pihentek és a testemben éreztem csak a mozdulatait… most viszont azt akartam, hogy lássa, ahogy szépen, miatta végig szalad a testemen a gyönyör.
Nem volt visszafogott, nem vigyázott rám, talán nem is törődött a fájdalmammal… de éppen ez volt az a hév, amit akartam. Ez izgatott fel engem is, mert én is őrülten akartam őt, csakhogy eddig nem adózhattam ilyen formán a vágyaimnak. Most viszont minden olyan könnyű, olyan egyszerű volt.
Ajkaim közül kiszakadt a sóhaj. Egyetlen csendes dünnyögésben leheltem vissza válaszul az ajkai közé, hogy: – Zöldszem… – majd két-három lüktető rándulás rázta meg a testemet s éreztem, ahogy saját nedvességem összeken minket. Tökéletes volt, tökéletesen forró… s még egy csepp izzadtság indult meg a halántékomon simítva a fülem irányába.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Gabriel Milton r. - 2021. 01. 30. - 13:50:35
Királylány
2002. február 9.
18+

Még csak nem is telt el sok idő valójában. Egy hónap? Kimondva semminek tűnik, mégis számára egy örökkévalóságot vonszol maga után. Miért tűnik mégis úgy, hogy Elliot követelése rá legalább olyan mély és kielégítetlen, mint a sajátja? A hiány bennük teljesen más alapokról indul valójában, de azonos nyelven kommunikál és az, hogy itt kössenek ki előbb, vagy utóbb valahol... elkerülhetetlen volt.
Pórázon volt a kezéhez bilincselve. Még akkor is, ha feloldotta rajta végül egyetlen túlhevített csókkal, még a mai napig jóformán a bőrén érzi a nyomát.
Elliot könnyen adja magát neki, ő pedig könnyen vesz el tőle mindent, amit csak adni képes. A testét, az élvezetét, a hangját. Mindent, ami keveredik az övével és ezen a ponton már képtelen függetlennek lenni tőle, mert az egész létezése kizárólag attól függ alatta, hogy ő mit művel rajta és benne. Nem kell, hogy erős legyen. Az egyetlen, amit elvár tőle, hogy magába fogadja ellenkezés és kifogások nélkül a nevét nyögve. Amit még nem is ismer, hm? Valahol ez a tény szórakoztatja, mi több... ad az egésznek valami nagyon nyers, izgató fűszert, holott az anonimitás már nagyon. Nagyon rég nem opció közöttük.
Akarja, hogy tudja, ki keféli meg. És valójában ehhez tökéletesen szükségtelen a saját neve.
Felfogja a csókba rejtett üzenetet, de ezen a ponton ez már maximum utólagos engedélyével történő legalizálás. Birtokba venné akkor is már, ha megtagadná tőle, ha elkezdene neki nemeket nyögdécselni a csókban, ahol valójában levegőt venni sem igen van esélye. A szája a száján jóformán felére egy kisebb aktussal önmagában is, szinte fájnak az ajkai a kihasználtságtól, de meg sem érzi igazán. Egyszerűen csak benne akar lenni minden létező módon még úgy is, hogy tudja; nem létezik közöttük az "elég közel" fogalma.
Egyáltalán nem bánja, ha nyomot hagy rajta, sőt. Tegye. Marja az oldalát, kaparja végig a hátát, a mellkasát, ettől még szabadulni nem képes tőle, őt viszont napokon át emlékezteti arra, hogy kefélte meg a konyhapulton még valaki más vérétől mocskosan, egy támadás árnyékában mindenféle finomkodás és visszafogottság nélkül durván, keményen és vadul, kihasználva a testét, a pózt, a követelést, a száját. Ahogy visszahúzza magára, majdnem újra elveszik azokon a felcsókolt, forró ajkakon, mert már az égvilágon semmi más nem tűnik természetesnek. Kivéve az a pillantás, ami azonnal csapdába ejti magában.
Végignézi az élvezetét. Felajzva, feszesen rándul benne két mozdulat között, amely nem szelídül pusztán azért, mert Elliot belefullad a saját gyönyörébe a kezei között. De imádja nézni. Ez az egyetlen ok, amiért nem megy el azonnal, ahogy a teste keményen megszorul körülötte és neki határozottabb mozdulattal kell belédöfnie magát, hogy még így is, még ebben a görcsös élvezetben is csak elvegyen tőle még többet és többet, amíg az égvilágon nem marad semmi más belőle, amit ne rontott volna meg önmagával. Nem. Látni akarja az első rándulástól az utolsóig ahogy elködösül az a szempár, ahogy elcsuklik az a sóhaj, saját beceneve az ajkai között amíg újra és újra mozdul benne.
Bőre síkosan csúszik az övén, nem hagyja elpihenni akkor sem, ha elgyengül a kezei között, pont ugyanúgy dolgozik a testében még néhány hosszúra nyúló, kőkemény mozdulat, mire végre hördülve megrándul benne. Felzaklatja a saját élvezete. Még benne van a mozgás vadsága és ezzel mozdul benne újra és újra röviden, rendszertelenül és görcsösen, míg belélöki saját élvezetét az utolsó cseppig. Végül - ahogy elnyugszik benne az a tűrhetetlen forróság - lelassít, ha meg nem is áll. Szinte gyengéden siklik a testében, immár a saját élvezetétől is síkosan, mintha nem lenne képes ereszteni igazán ami történt még kielégülve sem.
De van egy határ, amit még elbír a saját teste. Pár pillanattal később már valóban elnyugszik rajta és nem érdekli különösebben melyikük és mennyire gyötrődik már a szabálytalan lélegzetektől, megcsókolja újra. A szája szavak nélkül is némán kommunikálja mennyire átkozottul szereti most ezért.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 01. 30. - 14:28:38
sanguinem ● malum
(https://i.pinimg.com/564x/86/df/3b/86df3b7d4844c70deced3809ee506744.jpg)

Milton
2002. február 9.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b6/b1/fd/b6b1fd975d551af54f7b1a3829335f3b.jpg)

18+

Az egész egyetlen forró, végeláthatatlan örvénynek tűnt, aminek furcsa szentségét nem zavarhatták meg a gondolatok. Nem. Nem gondolkodtam és ez cseppet sem zavart. Nem léteztek mások, csak ösztönös simítások, finom nyögések az ajkak közé. Mindez olyan tökéletesen kikapcsolt mindent körülöttünk, mintha a világ nem is létezne, csak én és ő. Az én saját világomban hirtelen nem létezett semmi- és senkimás, csak és kizárólag Milton és az ő zöldszemei.
Barom vagy, O’Mara… A hang harsogott valahol a szívem őrült lüktetése alatt. Csakhogy mindez nem számított, az a ritmus ugyanis olyan könnyen nyomott el minden mást, csak és kizárólag zöldszem testének rezdülései maradtak. Ez így volt tökéletes. Reagált rá a bennem tomboló forróság, hogy egyetlen, meleg nedvességként szabadult ki belőlem.
Minden mozdulat érzékenyebben érintett onnantól kezdve. Újra és újra beleremegtem, ahogy még többet akart belőlem. Semmi erőm nem volt már, csak olvadtam bele az engem tartó karokba, éppen csak annyi erőm volt, hogy ne aléljak el teljesen. Ezzel próbáltam könnyebbé tenni az ő mozdulatait. Úgy szerettem volna felé súgni még pár szót, hogy vegyél el, amit csak akarsz, de nem jöttek többé a szavak olyan könnyen. Csak a nyögések és a sóhajok maradtak, amik még mindig hevesen, ritmustalanul szakadtak fel belőlem.
Éreztem, amint a nedvesség kitölt. Nem bántam, hogy még ezután sem távolodott el, kellett a forróság, ami belőle áradt… anélkül már el sem tudtam volna képzelni egyetlen pillanatot sem. Kellett, belé akartam marni, hogy ne húzódjon el. Az elmém túlságosan ködössé vált és az egyetlen gondolat, ami kitöltötte még mindig az az akarom, akarom, akarom volt, ami már korábban is felcsendült, hol a hangtól, hol tőlem.
Ahogy elhaltak a mozdulatok és éreztem, hogy Milton teste is szép lassan megnyugszik, hirtelen felfogtam milyen csend van. A konyhában uralkodó némaságot megtörő egyetlen zaj pedig az én hangos levegőkapkodásom volt. De szép lassan ez is elhalt, ahogy azok a vékony ajkak újra megcsókoltak. Óvatosan viszonoztam a csókot, szinte könyörögve minden mozdulattal, hogy ne menjen el… ne hagyjon itt ezek után.
Mindkét karom a nyakát kulcsolta körbe. Nem számított, hogy a balkezem ujjai még mindig bele voltak akadva a pizsamafelsőbe. Egyszerűen nem volt ebben a helyzetben semmi, ami meg tudott volna zavar. Ez az egész helyzet olyan mindennél tökéletesebb volt, hogy a szakadék, amelynek a szélén korábban táncolt a testem, most megszűnt zavarni. Talán azért, mert amíg a karjaim az ő nyakát ölelték, addig biztonságban voltam. Ő elég erős volt, hogy megtartson, hogy ne hagyjon makacson belesétálni, mondván, hogy „majd ezzel is szembe nézek… valahogy.”
– Ölelj magadhoz még jobban… – Súgtam az ajkaira, mikor megint levegőhöz jutottam. Érezhette, ahogy a hangom még meg-megremeg. A testem eddigre jóval nyugodtabb volt, mégis újra meg újra rám talált egy finom hullám, emlékeztetve, hogy mi történt az imént.
A lábaimat mozdítva még jobban magamhoz kulcsoltam. Csak egy picit szisszentem a fájdalomra, amit ő hagyott maga után.



Cím: Re: Cukormáz
Írta: Gabriel Milton r. - 2021. 01. 30. - 15:24:44
Királylány
2002. február 9.
18+

Van az a pont, amikor egyszerűen szükségtelen mondania már; tökéletesen tudja magától is, mert az a test alatta aligha tudja hazudni neki az ellenkezőjét. Még akkor is, ha szereti a hangját és mérhetetlenül izgatná az ilyen szövegekkel, bőven túlzuhant azon a ponton, amikor nem egyetlen dolog diktál már, mégpedig a ritmus odalent, a vágy, hogy csatlakozzon végre hozzá és beletemessen a testébe minden kielégületlen frusztrációt, amit benne okozott.
És mégis... ha pusztán ennyi volna, nem lenne szükség arra az összesimulásra utána. Nem mozdulna egyből a csókjáért, mintha fontosabb létszükséglet lenne, mint a lélegzet maga, egyszerűen csak kihúzná belőle a farkát és hagyná, hogy rádermedjen Elliot bőrére a hiányérzet. Nem teszi meg. Éppúgy igénye van az összebújásra, arra a fullasztó melegre, a szájára és nem kell gondolatot olvasnia ahhoz, hogy a nyaka köré fonódó karokból felfogja a néma üzenetet.
Még szapora a légzése, ahogy végül elszakad az ajkaitól, még ha nem is megy tőle messzire. Még mindig belőle lélegez és nem is érdekli semmi más nagyon, amivel nem osztozik rajta, még ha ez a gondolat önmagában az ízlésének túlontúl romantikus is lenne... az alapvető igényeken aligha változtat. Az élet néha sokkal egyszerűbb, ha az ember egyáltalán nem gondolkodik.
A kérésre megsimítja a száját a szájával, pillantása lágyan cirógat végig azokon a vonásokon érzékelve még rajta az élvezet utóhatásait... átkozottul izgatónak tartja ezt a tényt. Még ha ezúttal nem is húzza fel az élmény, egyszerűen csak pokoli elégedett tőle, imádja ezekért az apróságokért is.
Kicsúszik belőle, ahogy Elliot lábai átkulcsolják, engedelmesen simul hozzá még jobban. Szisszenés, vagy sem, keze megtámaszt a férfi fenekén és a hátát ölelve emeli fel a pultról, hogy felegyenesedhessen vele. Az a tény, hogy a teste igényelne némi elnyújtózó pihenést még nem változtat azon, hogy képes is könnyűszerrel megtartani. Rácsókol a szájára, az állára, a torkára, a kulcscsontok gödrébe és ide is nyalint, ahogy magához szorítja.
- Ne aggódj, Királylány. - Végigsimít a torkán, az állán felfelé a szájával, csakhogy aztán megállapodjon újra az ajkai felett. - Naiv gondolat lenne, hogy ezek után még elengedjelek, nem? - Azok a zöldek felvillannak és nem. Csak mert elélvezett benne, még nem sikerült csitítani benne azt a birtoklási vágyat, az ugyanis sokkal messzebbre mutat egyetlen aktusnál.
A csókja ezúttal már lényegesen szelídebb, puhább, a szenvedélye nem a túlfűtött, megvadult fajta, most éles kontrasztot alkot az előbbivel, mert átkozottul gyengéd vele, ha a mellkasában vergődik is még az a szív őrizve némileg az előbbi pillanatok hevét. Még rányal a szájára mielőtt körbepillant, a macska az asztalról bámul, Agiel a földről...
- Keressünk valami kényelmesebb helyet, hm? - Hacsak Elliotnak nincs más igénye, hát megindul vele felkutatni a hálót. A férfi kifejezetten nem nehéz, de baromira tudná értékelni, ha valóban érezné minden porcikáját saját magán.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 01. 30. - 17:02:14
sanguinem ● malum
(https://i.pinimg.com/564x/86/df/3b/86df3b7d4844c70deced3809ee506744.jpg)

Milton
2002. február 9.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b6/b1/fd/b6b1fd975d551af54f7b1a3829335f3b.jpg)

16+

Az egész helyzetre valahogy rányomta a bélyegét a mocsok, ami korábban itt uralkodott: a vér és a harc emléke. Hiába tűntettük el, ennek az egésznek olyan bevezetést adott, ami talán szükséges is volt. Ki tudja… talán sosem mertem volna igazán elkapni azt a felém nyúló kezet, ha nem úgy ér hozzám, ha nem gyógyít meg, ha nem gyengéd. Most pedig, mikor szinte mindent tálcán nyújtottam felé magamból, éreztem, hogy az átokhegek vadul lüktetnek a testemen, mintha felvették volna azt a ritmust, amit a gyönyör váltott ki belőlem a legérzékenyebb pontokon. Olyan volt, mintha minden porcikám, minden emlék, amiket csak megőrzött a testem miatta kavarodtak volna fel… pedig eddig csak a mágia volt rám ilyen hatással.
Hiába távolodott el, a lábammal és a karjaim ölelésével olyan közel tarthattam, hogy az majdnem elég volt. Az ölelés, amivel felemelt a pultról legalább annyira erősnek tűnt, mint az a könnyed mozdulat, amivel kiegyenesedett. Rajta nem éreztem, hogy kimerült volna a közöttünk történtektől… pedig az aztán igen intezív és szenvedélyes volt. Minden izmomban éreztem a tetteink nyomát. Talán ezért reagáltam olyan aléltan, ahogy az államra csókol, a torkomra. De csak akkor borzongtam meg igazán, mikor a kulcscsontomnál értek az ajkak és a nyelve. Csak még jobban húzódtam közelebb hozzá az érzésre.
– Ne aggódj, Királylány. – Mondta, miközben az ajkai megint megindultak az állam felé. Végül az ajkaim felett állapodtak meg és imádtam, ahogy a lehelete végig simít rajta, bejut a fogaim közé, a nyelvemet érintve. – Naiv gondolat lenne, hogy ezek után még elengedjelek, nem?
Tudtam. Emlékeztem, hogy azt mondta, most már foglalt vagyok… de túlzottan is féltem, hogy esetleg ezek után meggondolja magát, mert megkapta, amit akar. Kellettek a szavak, mint valami megerősítés, pedig már annyiszor hittem csak szavaknak, annyiszor ejtettek már sebet rajtam utána a tettek… most mégis mindennél jobban vágytam.
Az újabb csók puha és gyengéd volt. Lágyan viszonoztam a gesztust. Csak akkor húzódtam el, mikor levegőért kaptam megint. Ahogy rányalt az ajkaimra, találkozott a tekintetem az asztalon ücsörgő Zeuszéval. El tudtam képzelni, mit gondolt, amilyen megvető fejjel bámult vissza: Ezt sem gondoltad át, Elliot. És igaza volt. Nem gondoltam át… de már nem is akartam gondolkodni, egész egyszerűen csak Miltont akartam, az érintését, a forróságát, a hangját, a jelenlétét. Mégcsak nem is feltétlenül a szexet. Egyszerűen a közelemben akartam tudni… ahogyan eddig is, csak most még közelebb.
–  Keressünk valami kényelmesebb helyet, hm? – kérdezte zöldszem.
– Menjünk, mielőtt Zeusz az arcodra ugrik, mert leteperted az apukáját. – válaszoltam, kicsit hunyorogva a macska felé. A válasz nem volt több, mint egy elnyújtott, dacos nyávogás, mielőtt elkezdte volna a mancsát nyalni. Természetesen megsértődött a megjegyzésre és úgy döntött, hogy innentől kezdve semmibe vesz inkább.
– A hálóból nyílik egy ajtó egy kis folyosóra és ott a jobbkéz felőli ajtó a háló… – magyaráztam, ahogy szép lassan megindultunk a „kényelmesebb helyre.” Nem tudom, mennyire lehetett kellemesebb, hiszen pár napja még Aidennel aludtam ott. Az ágyneműt sem cseréltem le, mert nem volt kedvem hozzá. Engem nem érdekeltek a körülmények, lényegében csak léteztem január utolsó napjai óta. Ez a létezés pedig pont elég volt ahhoz, hogy megértsem, ami történt már-már olyan természetes, hogy még csak könnyeket sem kéne hullatnom. Kinek kellenék én örökre?
Könnyen megtalálhatta a háló sötét ajtaját, s ahogy benyitott meg is láthatta a sötét falakat s az ugyanazt az árnyalatot viselő ágynemű. Sokat vergődtem itt, de aludni igencsak keveset aludtam… pedig olyan tökéletes hálószoba volt. Itt minden azt szolgálta, hogy nyugalomban legyünk. Engem a fekete nyugtatott meg, az éjszaka, a korom sötét.
– Nem tudom elég kényelmes-e, de… ez van.



Cím: Re: Cukormáz
Írta: Gabriel Milton r. - 2021. 01. 30. - 17:56:31
Királylány
2002. február 9.
16+

Annyira nem lehet meglepő valójában. Immár kimondottan is veszélyesek egymásra nézve különböző okokból kifolyólag, az átokhegek pedig már csak olyanok, hogy nem szolgálják az ember javát. Avagy nem önszántukból. Az, hogy Milton hat rájuk, vagy Elliot saját, hozzá fűződő pszichológiai állapota reaktiválja őket, hogy fájdalmasan mérgezzék a húsát tovább, egy alapvetően romboló hatás. Még ha romantikusan fel is címkézhető azzal, hogy minden ami Ő reagál . És valójában ez is egy igazság.
Gabriel sokkal egyszerűbb az ügyben. Alapvető vágyai vannak, amik kielégítésre várnak. És egy nyitott ügye, ami befejezésre. A kettő kombinációja pedig O'Mara maga, ami egyszerre őrjítően ingerlő és végtelenül vonzó. Minden, amire bármiféle affinitása is van, amire szélsőséges reakciót képes adni és folyamatosan lázban tartja az elméjét, a testét, azt belecsomagolták ebbe az egyetlen vékony, könnyed kis formába, mintha az élet így üzenne; zúzza szét. Törje darabokra. Szaggassa addig, amíg nem marad utána más, csak néhány emlék, melyet mindenféle szégyenérzet nélkül a maga hideg ürességével prezentálhat a Wizengamot előtt.
Mégis... amikor megszólal, az nem nem ennek a vágynak szól, még ha kétértelmű is a megfogalmazás. Megmondta már, hogy béklyók között akarja látni és mocskosul élvezte, amíg úgy is tarthatta. De ezúttal... a maga élvezetére, nem pedig valami "jobb ügy" szent nevében. Ami csak pár szinonimára vagy a "Nagyobb Jó" fogalmától, ugye?
Miért is akarná elengedni? Elliot nyilvánvalóan védelemre szorul. És megfigyelésre. Mindkettőt képes csinálni testközelből, még ha nagyon úgy is tűnik, hogy igen kiemelkedő képessége van teljes mértékig elvenni az eszét. Olyan átkozott könnyen megy neki. Elliotnak valószínűleg a leghalványabb fogalma sem lehet róla ez valójában milyen végtelenül lehetetlen feladat kellene legyen. Elvétve fordult elő ugyanis az elmúlt 39 év alatt és egyszer sem ilyen kontextusban.
Nem ígért olyat, hogy nem fog sebeket ejteni rajta tettekkel. Ám ez még nem jelenti, hogy ne tartaná be a saját ígéreteit. Talán jobb lett volna, ha a macskára hallgat, ám... már megmondta, hogy csak egyszer kapott menekülőutat, Elliot pedig nem kért belőle. Az a macska innentől fogva gondolhat bármit, maximum a fehér kutyát érdekli, aki a dacos nyávogásra érdeklődőn emeli fel a fejét.
- Honnan tudod, hogy nem tetszett neki a látvány? - Pillantása nem a macskán van, miután a támadó szándék valójában nemlétező, foglalkozhat azzal, aminek, avagy akinek jelentősége is van. Nem egy... macskás fickó. Finoman szólva. Ezt a tényt esélyesen elárulja a falkányi kutya és tehetné animágusi alakja is, ha úgyamúgy mutogatná O'Marának.
Az útmutatás nyomán sétál végig a házon maga mögött hagyva az állati párost és őszintén, Gabriel számára nemigen vannak távolságok idebent. Alapvetően nem sok alapja lehetne ahhoz, hogy különösebben tisztában lehessen azzal, hogy valaki... mással töltötte itt az idejét, de tud róla. Épp elég kommunikációjuk volt már egymással ahhoz, hogy meglegyenek az alapvető feltételezések, a titkolózási szintből ítélve pedig nem nehéz rásütni, hogy ez itt az otthon fogalma.
Érti. És nem törődik vele annál jobban, mint amennyire O'Mara akar. Vagy amennyire önmagától kíván is megnyílni a témában. Amíg ez nem történik meg ugyanis, egyszerűen csak nem lehet az ő dolga.
- Hmh. - Pillant körbe az abszolút sötétség pokoli kis bugyrában ahogy belöki az ajtót, gyorsan tanulmányozzák a berendezést és "színskálát" azok a zöldek az elvárható félhomályban. - Ha ez az ideális alvóközeged, nagyon utálni fogod az én hálómat. - Mereng el végül hangosan mielőtt az ágyhoz sétálna. Valójában Elliotnak lehet némi fogalma a fényviszonyokról, az általános színvilágról és hangulatról a bilincses akcióból kifolyólag.
- Csak hozzád akarok bújni, O'Mara, teljesen mindegy milyen, amíg vízszintes. - Rácsókol az arcára, aztán bemászik vele az ágyba. Háton kezdi, de szinte rögtön be is fordítja magukat az oldalára, hogy végre egy elégedett sóhajjal magához tudja ölelni normálisan. Nem érdekli különösebben, ki másnak az illata keveredik az ágyneműben, amíg közvetlenül a bőréről lélegez.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 01. 30. - 18:43:12
sanguinem ● malum
(https://i.pinimg.com/564x/86/df/3b/86df3b7d4844c70deced3809ee506744.jpg)

Milton
2002. február 9.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b6/b1/fd/b6b1fd975d551af54f7b1a3829335f3b.jpg)

16+

Zeusz szemrehányó viselkedése nem lepett meg. Ő ilyen volt… ilyen aggódó. Már ismert, tudta, hogy felelőtlenül ugrok bele minden hasonló helyzetbe, mert nem. Az érzéseim nem engedtek tovább gondolkodni egész egyszerűen, csak sodortak, sodortak bele a vágyakba, az akarásba és a viszonzottnak gondolt gyengédségre. Egyelőre Milton pontosan úgy viselkedett, ahogy az jól esett, mintha csak a gondolataim közül kiolvasná, mire vágyom.
–  Honnan tudod, hogy nem tetszett neki a látvány? – A kérdés közben kicsit jobban körbe fontam a lábaimmal, hagyva, hogy egy kis kellemetlen bizsergés odalent emlékeztessen a korábban történtekre. Az érzés gyorsan múlt, a testem szép lassan megkezdte a helyreállást a történtek után.
Még egy pillantást vetettem Zeuszre, mielőtt a tekintetem visszavándorolt volna a zöldszemekre. Láttam, ahogy dacos mosdásba kezd és szép lassan távolodik tőlem, ahogy megindulunk a ház belseje felé. Meglepő, hogy Milton lényegében a konyháig jutott csak el és már nem volt rajtam egyetlen ruha sem.
– Akkor nem így festene. Teljesen megvetően bámult minket… szóval még be kell fogadnia téged, zöldszemem.– Vállat vontam. Nem akartam belemenni, hogy csak az újabb szívtöréstől akar távoltartani… lényegében Zeusz mindent látott. Azt, amikor a szőnyegen feküdtem a régi lakásomban és csak meg akartam halni, mert megint egyedül maradtam… vagy amikor magányosan fetrengtem Suttogóban és azon elmélkedtem, miért érdemlem én ezt. Látott mindent. Látta a sérüléseimet fizikálisan és lelkileg is. Ezért akart megóvni, én pedig végtelen hálás voltam neki, mikor odakuporodott az ágyra mellém és az állát a mellkasomnak támasztva dorombolt. Talán nem gyógyította meg a szívemet, de tett érte, hogy legalább tűrhető állapotba keveredjek. – A kutyaszag miatt egy kicsit sokáig fog tartani. – Tettem hozzá, bár inkább csak elszórakozva vele. Zeusznak ugyanis az égvilágon semmi baja nem volt a kutyákkal.
A háló sötétjébe belépve, egyszerre fogott el a biztonságérzés és az a fojtogató valami, amit az elmúlt napokban éreztem. Nem tudom miért gyakorolt még rám hatást, miért engedtem a szex és az ígéret után, miszerint mostantól Miltoné vagyok, hogy hasson rám. Nyilván ehhez is idő kell, hiába választottam azt, hogy nem adom fel és keseredek meg.
– Hmh. – Nézett körbe, amint belökte az ajtót. Na igen, az ő házában egészen más fajta dolgok voltak… mármint nagy ablakok, famunka, meg erdő, meg olyan furcsán túlmaszkulin hatás. Az tökéletesen illet hozzá, ez viszont inkább az én személyes sötétségem volt, amit talán senki sem tudott megérteni. Magyarázhattam én Forestnek, hogy a fekete az én boldog színem, sosem értette meg. Abból is csak ki akart rángatni, mintha a depresszióm része lenne. Nem volt. Mindig is a sötétben éreztem jól magam, mint egy egészséges tolvaj. –   Ha ez az ideális alvóközeged, nagyon utálni fogod az én hálómat.
– Hát, ha onnan is látszik az az erdő, akkor imádni fogom. – Válaszoltam és nem tudom miért, de folytattam röviden: – Hosszú évekig laktam erdőkben. A fáktól minden olyan otthonos.– Túlzottan is őszinte voltam vele. Hiába volt auror, hiába volt a nyomomban, mindent nem tudott rólam. Talán csak némi információja volt arról, ki voltam mielőtt visszatértem Londonba. Ha nagyon alaposan utánam nézett, legfeljebb azt tudhatta, hogy már az RBF-ek előtt kicsaptak a Roxfortból és, hogy eltűntként tartottak nyilván 1998 őszéig.
– Csak hozzád akarok bújni, O'Mara, teljesen mindegy milyen, amíg vízszintes. – Az arcomra érkezett csókra, lehunytam a szememet s csak akkor nyitottam ki, mikor a testem végre a puha felületet érte. Könnyedén mozdíthatott úgy, hogy az oldalamon heverve éppen felé forduljak és még szorosabban öleljen. Pontosan ezt akartam.
– Én is azt akarom, hogy hozzám bújj. – Mondtam és ujjaim a hátára vándoroltak, hogy még közelebb húzódjak, míg meg nem szűnik közöttünk a távolság. Csak ezután nyúltam a takaróért, hogy azt is magunkra húzzam, még egy béklyónak, nehogy el tudjon szakadni. A mozdulatok közben még a pizsamafelső is lecsúszott a kézfejemről.
A lábamat olyan magasra emeltem, hogy átkaroljam azzal a feneke körül. Mindenhol izmos volt, éreztem, ahogy hozzá feszültem.
– Így kéne maradni örökre, zöldszem… – Sóhajtottam felé, ahogy az ujjaim visszavándoroltak a bőrére, végig simítva a karján. – Már nem tudom, mikor éreztem magam ennyire jól utoljára… jó talán ősszel, mikor vattacukrot ettem… nem is, mikor Zeuszra ráadtam azt a kis pulcsit… – Beindult az Elliot tornádó túlzottan is hangosan és nem nagyon akarta befogni.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Gabriel Milton r. - 2021. 01. 30. - 19:33:08
Királylány
2002. február 9.
16+

Hatalmas a különbség bár Zeusz és Agiel között, a mozgatórugó ugyanaz; a gazdájuk védelme. Míg a macska mindennek a pszichológiai oldalát fogja meg, Milton esetében pusztán fizikai védelemről beszélünk. A Fehér nem kérdőjelezi meg mit művel azon a konyhapulton, mert Milton mindig azt teszi, amit az adott pillanatban szükségesnek lát. Ő megteheti, hogy örül annak, aminek a gazdája is, mert soha nem kellett még felkaparnia a földről, amikor valaki kitépte a szívét. Az jóval. Jóval korábban megtörtént, minthogy a kutyák egyáltalán szóba kerültek volna; soha nem ismerték másnak, mint hidegnek. Ha valamit, hát ezt a különbséget érdeklődve figyelik bár, de Elliot olyasvalaki számukra, akit a férfi hazavitt magával, akit régóta keres már és akinek az illatát mindenhova követniük kellett... a falka már elkönyvelte, hogy Elliot O'Mara valami, ami Gabrielnek kell. Tehát valami, ami neki jó.
- Őszintén, nem erősségem a macskatéma. - Ezúttal már felvont szemöldökkel néz a prémes kis dög után. A kutyákból folyékonyan olvas bármikor, de hogy a szőrgombóc megvető tekintete mögött mi van, számára kínai. Óh hát. Biztos ezért értik meg ennyire egymást O'Marával. Vagy mert valahol a férfi is mutat macskaszerű jellemi jegyeket.
- Nem úgy nézett ki, mint akit Agiel különösebben zavart is. - Pillant vissza Elliotra tökéletesen komolyan, de a következő pillanatban megcsiklandozza az oldalát. Tettek és következmények, Királylány.
Miért ne gyakorolt volna? Attól, hogy jelenleg valaki mással van, még nem jelenti, hogy a közelmúlt kikopott a falakból, az ágyneműből, az apró közös szerzeményekből. Az lenne furcsa, ha nem gondolna vele egyáltalán.
Miltont nem zavarja a fekete alapvetően, de nem is különösebben nyugalmas közeg a számára. Egészen azt a benyomást kelti, hogy elnyel az a sötétség és ez... olyasmi, amivel hosszú éveken át igen súlyos küzdelmet folytatott. Nem az a téma, amit jelenleg meg kíván osztani vele. Sem a hely, sem az idő nem igazán alkalmas, bár... kérdés, hogy erre alkalmas-e egyáltalán bármelyik is.
- Abban a házban kihívás olyan pontot találni, ahonnan nem látsz rá az erdőre. - Jegyzi meg egy felsejlő mosoly kíséretében. - Többen is? - Pillant rá, elidőzik az arcán az a figyelem a megfogalmazás okán. Halkan hümmög. - Ideális hely, ha az embernek rejtőznie kell. Vagy szimplán csak akar. - Az utóbbi valahol nyilvánvalóan a saját helyzete. London közelében maradt valami istentelen okból kifolyólag, bár hoppanálással olyannyira mérhetetlenül szükségtelen volt... de valójában megszerette a helyet. Még ha merészkedne is valaki az erdőben abba a mélységbe, egyszerűen csak túl sok bűbáj veri vissza a puszta szándékot is, hogy egyáltalán megközelíthessék.
Rajta még mindig kétségtelenül túl sok a ruha, viszont van benne annyi, hogy a bakancsokból kibújik, mielőtt bemászik az ágyba. Ennyire nem türelmetlen, még ha a hozzábújás elégedettsége alapján úgy is tűnik.
- Helyes. - Belecsókol a nyakába, amíg kiélvezi a simítást a hátán és kellemes igazából a takaró is, ahogy meztelen bőrön siklik végig. Ennyiben még nem látja azokat a béklyókat, ami talán jobb is így; már rég nem lenne egy ágyban vele, ha ennél konkrétabb fizikai megkötéssel próbálkozik, bár. Minden csupán a megfelelő bilincs kérdése ugye.
Egyik keze a férfi feje alá mozdul, azzal simít a vállain, a hátán lapockák magasságában, a másik azonban a feljebb csúszó mozgást követi le a combján, a fenekén, a csípőjén, a derekán. Milton szeret simogatni, így ismerkedik a testével, a hegekkel szexen kívül is egyszerűen csak élvezve Elliot sajátosságait.
Halkan hümmög ismét, ahogy a szavakat hallgatja. Alkalomadtán szerez neki vattacukrot, mert ez a lényeg, amit sikerült levennie; valami, amivel boldoggá lehet tenni.
- Jó ég, Királylány, te pulcsit adtál a macskára? - Pillant fel végül szinte nevetve. - És nem karmolta le az arcod érte?
Megtehetné. Elmondhatná, ő mikor érezte magát ennyire jól utoljára, de... ennek a beszélgetésnek még nagyon nincs itt az ideje.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 01. 30. - 20:45:49
sanguinem ● malum
(https://i.pinimg.com/564x/86/df/3b/86df3b7d4844c70deced3809ee506744.jpg)

Milton
2002. február 9.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b6/b1/fd/b6b1fd975d551af54f7b1a3829335f3b.jpg)

16+

– Nem úgy nézett ki, mint akit Agiel különösebben zavart is. – A szavai komolyan csendültek, de az érintése az oldalamon egészen másról árulkodott. Finom csiklandozás volt, de éppen elég ahhoz, hogy összerezzenjen a testem tőle és apró vigyor kússzon az ajkaimra. Láthatta, hogy amit csinál hatásos… de nem bántam. Inkább csiklandozzon, minthogy mondjuk megüssön vagy meg találjon fojtani.
– Agiel a neve? Merlinre, de aranyos… – Sóhajtottam, engedve egy olvadozó csillanást a szemeimnek, hiszen héberül ez a szó angyalt jelent. Tökéletesen illet a hófehér kutyára, még annak ellenére is, hogy milyen izmos és testes volt. Ha két lábra állna és megpróbálna ledönteni, semmi akadálya nem lenne. Lényegében zöldszem mellett, a karjaiban tökéletesen egyértelművé vált, hogy milyen kistermetű vagyok. Forest mellett is éreztem, de egészen másképpen, talán mert ő sosem volt ennyire izmos és tökéletesen birtokában a testi erejének. – Talán ő az üdítő kivétel. – Tettem hozzá aztán és egy vállrándítással le is zártam magamban ezt a témát.
Nem kellett Miltonnak tudnia, hogy az asztal tetején ülő macska némelyik embernél is empatikusabb és intelligensebb volt, hogy olyan dolgokat oldott meg, amikre még én magam sem voltam képes. Nem. Kellettek titkok, hogy legyen mit kinyomoznia az együtt töltött napokban, hetekben… hónapokban? Években? Években, O’Mara. A hang gúnyosan vágta rá, s rajtam végig futott a keserűség egy pillanatra. Igen, most tökéletesen jókor szúrt oda, amikor sebezhető voltam, hiszen a forróság már nem uralta a testemet, ellenben furcsán érzelmes állapotba kerültam a hálószobába közeledve.
A szobába belépve lényegében Milton az egyik legintimebb közegemet látta meg. Talán felismerte az összegyűrt ágynemű nyomán, hogy jó pár napja csak feküdtem és sírtam, vagy elmélkedtem. Gyűlöltem magamat, amiért megint elrontottam valamit. Voltam nagyon szomorú és nagyon boldog ezen a helyen. Most inkább különlegesnek éreztem a pillanatot, ahogy mi ketten ebben a helyiségben voltunk, semmint hogy megpróbáljam másmilyen szinteken kategorizálni a helyzetet.
Tetszett, hogy az én illatomban, az én holmim között van zöldszem. Én is csak nyomot akartam hagyni rajta… olyat, ami mindig visszahozza hozzám, amitől mindennap látni akar és nem enged el. Nem akartam többé egyedül lenni. Finom csókot leheltem az arccsontjára, közvetlenül a szeme alatt… nem tudom, szimplán szerettem azért, hogy itt van, hogy úgy tart, mintha nem tudnék megállni a lábamon – ebben a történtek után valószínűleg igaza is volt.
– Abban a házban kihívás olyan pontot találni, ahonnan nem látsz rá az erdőre. – Jegyezte meg egy mosoly kíséretében. – Többen is? – Mintha kicsit később esett volna le neki, hogy erdőket és nem egy erdőt említettem. Nyilván nem tudhatta az életem minden részletét, egyébként kiskorúként nyilván hazahozott volna a minisztérium a szüleimhez. Csakhogy megtanultam elbújni. – Ideális hely, ha az embernek rejtőznie kell. Vagy szimplán csak akar.
Bólintottam lassan egyet és visszanéz rá.
– Egy ideig csöves voltam. Nem volt pénzem semmire és erdőkben éltem, mindenfelé Európában. – Ennyit bevallottam, mielőtt végre az ágyba kerültem volna úgy, hogy a testünk összesimuljon. Olyan jól esett, ahogy a takaró is összekötött minket... nem is tudom, tökéletes volt. Az érintésébe közben megint beleborzongtam és talán mozdultam is még közelebb, érezve az anyagokon keresztül, mennyire izmos odalent is.
Hirtelen azt éreztem, minden könnyű. Ez a helyzet jó, beszélhetek, ismerkedhetek vele… azt akartam, hogy mindent megkapjon belőlem. Minden az övé legyen, ami Elliot O’Mara és az már jó pár éve nem egy tolvaj volt, nem egy sötét alak. Hanem a feketébe bújt, belül rózsaszín vattacukor. Igen, vattacukor.
–  Jó ég, Királylány, te pulcsit adtál a macskára? – Olyan volt, mint aki mindjárt elneveti magát és tetszett. Tetszett ilyennek látni, boldognak és vidámnak. – És nem karmolta le az arcod érte? – Hüvelykem végig simított az ajkain, mielőtt megszólaltam volna.
– Dehogyis. Szereti a divatot. – Vigyorodtam el és tovább simogattam az arcát, finoman mozgatva az ujjaimat. – Amikor Foresttel voltam, ő is rengeteg tervezői darabot kapott… meglepően sok dolgot készítenek macskáknak. – Folytattam a mesélését, mintha ez Miltont akár érdekelhetné is ez. Nem akartam halálra untatni, de valahogy mégsem kapcsoltam időben.
– A Guccinál például kis hátizsákokat is készítenek nekik, amibe beteheted a jutalomfalatot nekik… igen… az egy mugli márka. – Meséltem tovább nagy lelkesen, amiből nagyjából sejthette, mennyire szeretem a Guccit. Persze már nem sok pénzem akad ilyesmire, de azért az utolsó filléreket erre szórtam el karácsony környékén. – Te is szereted a Guccit?


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Gabriel Milton r. - 2021. 01. 30. - 21:57:15
Királylány
2002. február 9.
16+

Milton nagyon sok mindennek néz ki jelenleg és ezek közül egy sincs szinkronban bárminemű tettlegességgel. Bár a csiklandozás lehet kínzási módszer, nem épp ebben a formában és pláne nem azzal a rövid csókkal, amit végül a vigyornak ajándékoz.
- Hát... fehér. - Von vállat csak úgy mellesleg. Hogy ez miért aranyos, vagy érinti mélyebben azt az olvadozó pillantást, már nem tudja összerakni. A kutyák nevei jóformán abszolút véletlenszerűek voltak apróbb benyomások alapján még a roxforti időkből idézve fel bizonyos hátramaradt elemeket. Rengeteget olvasott abban az időszakban és nem is hagyta cserben a Hollóhátat pontügyileg. Egy-két kupája néhány mélyebb tanulmányért a mai napig ott porosodik a Trófeateremben a büntetőmunkás bajkeverők nagy örömére.
- Hát persze. - Az utolsó szó jogát viszi ugyan, de valójában már el is felejtette a macskát jóformán. A kutyáiról sokkal hosszadalmasabban tudna értekezni, ha arról lenne szó, de ez sem olyasmi, amire különösebben van is ingerenciája. Bár az ebek árnyékként követik mindenhova, ez amolyan... természetes velejárója, nem pedig valami, amiről különösebben beszélni kell. Annak ellenére azonban, hogy hűvösen bánik velük és parancsosztogatáson túl egy simítást nem lehet jóformán látni tőle, O'Mara látta már bilincsbe verve, hagyva, hogy épp a fehér nyújtson valamiféle érzelmi támaszt. Sokkal jobban megviselné bármelyikük halála, mint azt beismerni lenne hajlandó.
Milton nem gondolkodik ennyire előre. Kétségesnek látja ugyanis, hogy ha egy hónap alatt idáig jutottak egy alapvetően lehetetlennek tűnő pozícióból, túl sok időbe kerülne, hogy Elliot előbb, vagy utóbb pusztán érzelmi alapon kompromittálja saját magát. Ennek pedig örülnie kéne. Kellene.
A saját gondolatára reagál, amikor megcsókolja az arcát, de furcsa módon egy időben érkezik azzal, ahogy Elliotban felhorgad a keserűség a gúnyos hang nyomán.
Hogy mit olvas ki Milton a helyszínből, vagy mit nem, arról nem árulkodik az arckifejezés és nem beszélnek a mozdulatok. Soha nem jutottak odáig, hogy elmélyedjenek a munka témakörében vele, márpedig... Gabrielnek a helyszínelés és profilozás történetesen erőssége. Képes ennyiből összerakni a képet és bár a nyomozóösztön egészen mást követelne tőle, van benne annyi, hogy egyszerűen csak... ne háborgassa a témát.
Pillantása megmarad a mandulavágású szemeken. Soha nem volt ilyen szituációban, de nem jelenti, hogy ne lenne képes befogadni az alapvető hangulatot.
- Mi változott? - Kérdezi már, ahogy összesimul vele. Ez az időszak valóban szürke folt a számára, természetszerűen érdekelnék a részletek és legyünk őszinték, ő sem fogja levetkőzni azt, ami.
Furcsa, vagy sem, ez a szituáció neki is kimondottan... kellemes. Még akkor is, ha a téma elcsúszik egy olyan területre, amihez az égvilágon semmi köze nincsen. Nem. Abszolút nem tud mit kezdeni divatos macskákkal, kiegészítőikkel és pláne nem a Guccival.
- Le vagyok nyűgözve, Királylány. - Felvonja a szemöldökét, de az a simogatás elég jól esik ahhoz, hogy abszolút ne bánja közben miről beszél, pláne ha ennyire lelkesen csinálja.
Merlinre, jutalomfalatos hátizsákok...
- Nem akarlak elkeseríteni, O'Mara, de mugli oldalról a fegyverek izgatnak, a hadi felszerelések és a technológiai megoldások. Mondjuk, hogy nem erősségem a divat. - Meglepő, hm? Mutatóujja lusta kört ír le csípőjén, ahogy elmosolyodik. - De tarthatsz divatbemutatót. Ha elég szexin csinálod, még lehet megszeretem. - Bár lehet Elliot megfojtaná érte, ha valamelyiket merő véletlenségből letépné róla.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 01. 31. - 10:31:25
sanguinem ● malum
(https://i.pinimg.com/564x/86/df/3b/86df3b7d4844c70deced3809ee506744.jpg)

Milton
2002. február 9.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b6/b1/fd/b6b1fd975d551af54f7b1a3829335f3b.jpg)

A szoba sötétjében, mintha könnyebb lett volna beszélni. A rendetlenül elhúzott függöny rései között ugyan betört a kinti télies, fehér fény, hogy sápadtan megvilágítsa a testünket, ahogy egymással összesimulva feküdtünk az ágyon. Ebben a pózban éppen Milton nyakán pihent meg az a fénycsóva… és olyan szép volt. Ujjaim finoman érintették meg a bőrt, óvatosan simítottak végig rajta.
– Mi változott? – kérdezte, visszautalva az erdőben alvással kapcsolatos vallomásomra, ami éppen az imént hangzott el. Nem néztem azonnal a zöld szemekbe, a tekintetem az ajkait, az állát pásztázta. Túl veszélyesen voltak a kérdései, olyanok, amik egyenesen ahhoz a bizonyos bilincshez és az Azkabanhoz vezetnek. Az persze neki sem lett volna jó, mert a szex és ezek a gyengéd pillanatok egyszerűen számára is megszűntek volna létezni. Tudtam, hogy tetszik neki és nem csak egy ügy vagyok, amit kreatívan kell megoldani.
– Visszatértem Angliába, a családom segített. Csak ennyi. – Őszintén válaszoltam. Persze lehetett volna hosszú történeteket mesélni a kontinensen és az Egyiptomban töltött évekről, amikor semmi máson nem járt az eszem, minthogy hogyan lopjak ételt magamnak vagy valami mást… de zöldszem számára az nyilván előbb-utóbb vallomással ért fel. Még várni akartam pár napot s kiélvezni azt, amit adni tud, hogy aztán gond nélkül dugjon be abba a bizonyos cellába. Talán akkor már mindegy is lesz, ahogy annyi minden más az életben, de most egy kicsit az övé akartam lenni. – Kellett egy kis idő, hogy megértsem, a család segít és jó, nem vetnek ki magukból csak azért, mert más vagyok.  – És ez lényegében igaz volt. Bűnöző voltam, Dean így szeretett… Daniel mindig morgott, de lényegében ott volt nekem, hacsak szükségem volt rá.
– Le vagyok nyűgözve, Királylány. – Helyes, témát váltottunk és simogathattam tovább. Tetszett a teste meleg, annyira, hogy le akartam volna róla tornázni a nadrágot, az alsógatyát és a zoknit, ami a történtek hevében igazából rajta maradt. Minden porcikáját érezni akartam magam alatt, anyagok és egyéb nélkül.
– Nem akarlak elkeseríteni, O'Mara, de mugli oldalról a fegyverek izgatnak, a hadi felszerelések és a technológiai megoldások. Mondjuk, hogy nem erősségem a divat. – Magyarázta, ahogy a mutatóujja finom mozdulatot tett a csípőmön. Tetszett a mosoly hozzá, mert valahogy más volt, mégsem írta felül azt, amit eddig mutatott róla. Tökéletesen illett az arcához. – De tarthatsz divatbemutatót. Ha elég szexin csinálod, még lehet megszeretem.
Szusszantam egyet, ahogy elvigyorodtam. Igen, volt pár olyan ruhám, amiket az elmúlt időszakban elhanyagoltam, különlegesek voltak, szép anyagúak, sérülékenyek. A legtöbbet Nat már megtépte úgy, hogy csak egy szabász tudta helyrehozni, természetesen finom mágiával. Az újakat viszont még ki sem vettem a papírtáskából, amiket hazahoztam. Nem tudom, mindig különleges alkalomra tartogattam, Valentin-napra, Aiden születésnapjára, valami randira – amiről minden bizonnyal csak én álmodoztam –, így végül sosem vettem fel őket. Pedig karácsonykor egy kisebb vagyont hagytam az üzletben, holott nem is tehettem volna meg.
– Hát… csak, ha ráveszel… – kacsintottam rá végül. Aztán fogtam fel, hogy korábban a mugli harcművészetet emlegette. Igen… volt dolgom pár mugli fegyverrel, hála Cartwrightnak, aki azzal fenyegetett, hogy rám lő és átlyukaszt, mint azt a másik faszit. Egyszer meg egy élelmiszerboltban voltam, pont egy túszejtés közepén… de őszintén szólva az is olyan kellően béna volt, hogy magam fegyvereztem le a támadót.
– És… és neked van olyan lövőizéd is?– kérdeztem és finom csókot leheltem az ajkaira. – Egyszer láttam egy olyat… vagy kétszer. Az át tudja lyukasztani az embereket. – Mondtam, szinte gyermeki hangon, mintha amúgy olyan ártatlan lennék, mint a ma született bárány. Ujjaim az arcáról a nyakára, a testére s az oldalára vándoroltak, hogy csípőtájon kicsit megmozgassam rajta a nadrág anyagát, hátha finoman lesiklik a bőrén annyira, hogy legalább azt a részét is érezhessem magamon.



Cím: Re: Cukormáz
Írta: Gabriel Milton r. - 2021. 01. 31. - 13:57:49
Királylány
2002. február 9.

Pillantása a mandulavágású szemeket figyeli, ahogy Elliot ujjai a nyakán simogatnak. A jóleső borzongást örömmel fogadja, az egésznek van valami... otthonos, meghitt hangulata akkor is, ha nem a saját házában van. Az érzés most ettől teljes mértékig függetlennek tűnik.
Tudja, hogy a kérdései alapvetően önpusztítók. De nem teheti meg azt sem, hogy nem teszi fel őket, mert igenis igénye van arra, hogy többet tudjon meg róla még akkor is, ha a végén nem maradnak... választásai. De valójában. Választás mindig van, pusztán ő döntötte el valamikor, hogy ebben a kérdésben számára nincsen.
Az emberi vágy a megismerésre keveredik az auror vágyával az értékes tudásra. Nem csoda, ha képtelen különválasztani a kettőt, ha olyan tökéletesen egy húron pendülnek...
- A megfelelő család tényleg nem. - Biccent rá a szavakra és bár nagyon úgy tűnik csak általános életbölcsességekről beszél, ennél azért egy kicsit többről van szó. Ő felnőtt fejjel találta meg a saját családját nagynénjéék személyében, aztán valahogy megkapta azt a családképet is, ami már konvencionálisnak is hatott. A kettő közül csak egynek nem lett tragikus vége. És a lehetőségekhez mérten mindent meg is tesz, hogy ez így is maradjon.
- Az én szüleim sosem voltak képesek elfogadni, hogy varázsló lett belőlem. - Mereng el egy pillanatra, de különösebben nem folytatja a témát. Végeredményben ugyanis bárhonnan is indult a családi állapot, megtalálta a maga útját, hm?
Rejtély, miért osztozkodik vele egyáltalán bármin is, elvégre... csak információt kell kinyernie, a viszonzás abszolút nem volt előfeltétel.
Keze felsimít az oldalán, a vállán, a nyakán, aztán elpihen az arcán. Csak futólag cirógatja meg azt a vigyort.
- Meglátom mit tehetek. - Előrehajol, hogy beleharapjon kicsit a szájába, de a gesztus valahol félúton csókba fordul, amibe már ő is belemosolyodik. Bámulatos, mennyire emberi reakciókat is tud adni, ha elég forró kefélésben van része ahhoz, hogy megolvassza rajta kicsit a jeget...
És nem. Ennyi még önmagában bőven nem lenne hozzá elég.
- Pisztolyom? - Viszonozza azt a csókot ráérősen. - Van. - Ráfog Elliot csuklójára, levezeti magán a kezét egészen a combjáig. Végigvezeti ujjait a fegyvertokon ami tekintve, hogy mindkét combján ott pihen, különösebben nem lehet kényelmes viselet az ágyban az anyag keménységét figyelembe véve.
Ez olyasmi egyébként, amit könnyűszerrel nem tudna elcsenni tőle, a tok maga alákommunikál az érzékeny tolvajkéznek: egyértelműen mágiával van védve.
Azt az abszolút ártatlan hangot hallva már hunyorogva elmosolyodik, ereszti a csuklóját. Nem ez a hang az, amiért nem fog lőfegyvereket adni a kezébe, de van némi köze hozzá.
- És baromi könnyen tud halálos sérüléseket okozni. - Jelzésértékűen megütögeti mutatóujjával a kulcscsont alatt húzódó lövésnyomot. Valaki nyilvánvalóan a szívére ment, csak elvétette a célpontot pár centivel. Még akkor is, ha életstílusából fakadóan ő még lőfegyveresek esetében sem a bénábbik brigáddal találkozik.
Saját fegyverei nem olyasmik, amit egyébként varázsvilágban jószemmel néznek, de valaki, valahol aláírt neki egy engedélyt erre és a mai napig nem vonta vissza senki sem. Nyilván azért, mert viszonylag ritkán használja őket élesben, de tény, hogy mentették már meg az életét néhányszor. És egészen biztosan nem válna meg tőlük a mostani szeszélyes időkben.
- Mégis milyen szituációban találkoztál te mugli fegyverekkel akcióban, hm? - Nem gombolta vissza magát, így a nadrág enged a férfi ujjainak. Keze nagyon hamar Elliot fenekén köt ki válaszként, rámarkol, ahogy közelebb húzza magához és csípőből nekidörzsöli magát kicsit, hogy érezze a bőrén csúszni.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 01. 31. - 14:54:52
sanguinem ● malum
(https://i.pinimg.com/564x/86/df/3b/86df3b7d4844c70deced3809ee506744.jpg)

Milton
2002. február 9.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b6/b1/fd/b6b1fd975d551af54f7b1a3829335f3b.jpg)

16+

Milton kemény maszkja mögött jóval több volt, mint egyszerűen az, hogy auror és jól kell rejtegetnie az érzéseit. Ahogy a „megfelelő család” kifejezés elhagyta az ajkait, megint belém hasított a felismerés, hogy van valami a múltjába, ami ilyenné tett s én mindennél jobban meg tudtam őt érteni. Az én családom sem volt éppen hagyományos, ha csak azt nézzük, hogy az apám a létezésem elején meg akart ölni, majd megszerezni a saját szánalmas kis terveihez. Az anyám depressziós volt, mert állandóan a nyakára jártak, ráadásul Dean sosem akart az apámként viselkedni… úgy harmincéves koromig. Nem. Közel sem volt megfelelő ez a család, de legalább addig eljutottunk, hogy a támogatásukat megkaptam… még ha az három évtizedbe is került.
– Az én szüleim sosem voltak képesek elfogadni, hogy varázsló lett belőlem.
Milyen szülő az ilyen… Ez most nem a hang volt, hanem én. Elképzelhetetlennek találtam, hogy ne úgy fogadjam el a saját gyerekem, amilyen majd lesz. Noah akármit csinálhatott volna körülbelül, akkor is ugyanúgy szerettem volna… még ilyen távolról is. Nem telt el úgy nap, hogy ne jutott volna eszembe az apró termete, a hatalmas gombszemei, ami mindig olyan nagyon csillogva pillantottak rám, ha észrevett.
– Pedig büszkék lehetnének rád. – Válaszoltam hirtelen, már-már úgy, mintha meg akarnám óvni attól, hogy ez a gondolat összetörje a szívét. Nem tudom miért… csak azt akartam, hogy ne fájjon neki semmi. Biztosan rengeteg dolgot tett azért, hogy ott lehessen, ahol most van az életében. Szinte sajnáltam, hogy nem engedhettem meg neki, hogy lecsukjon. Az biztosan sikerélmény lett volna.
– Pisztolyom? – kérdezte. A csók ráérősen, finoman csattant el közöttünk. Fogalmam sem volt, mi annak a mugli cuccnak neve, de elfogadtam, ha éppen ez. Úgysem tudtam kimondani normálisan, szóval nem számított. – Van. – A csuklómnál fogva húzta lejjebb az ujjaimat, úgy, hogy finoman érintve a combokat, érezhettem a furcsa, kemény, idegen anyagot. Eddig el sem tudtam képzelni, hogy ilyen érzés lehet az a mugli micsoda. Sosem értem hozzá korábban. Csak rám szegezték kétszer, egy alkalommal ijesztőnek találtam… bár közel sem annyira, hogy megpróbáljak elhoppanálni az útjából. A másik alkalommal egész egyszerűen megszabadultam tőle és a tulajdonosától is.
Milton esetében azonban egyelőre jobb volt, ha egy ártatlan arcú, gyanús és perverz alaknak gondol. Tudtam, hogy ez nem maradhat mindig így… mert ha elkezdek ragaszkodni – márpedig az a konyhában elhangzottak óta megkezdődött –, akkor őszinte kell, hogy legyek. Ez pedig talán a szabadságom végét jelentette, hiába szerettem annyira a világot felfedezni, ez az auror… ez, akihez hozzá simultam, képes lehet belökni az Azkaban egyik szűkös cellájába. Valójában tudtam, nem tenne ilyet, de még is csak ott volt az az apró talán mégis. Ennek ellenére megbíztam benne. Meg akartam bízni benne.
–  Mégis milyen szituációban találkoztál te mugli fegyverekkel akcióban, hm? – kérdezte, miközben az ujjaim a nadrágja anyagával harcoltak. Próbáltam finoman lejjebb tolni rajta az anyagot, talán egy kicsit azért is, hogy húzzam az időt, mielőtt valamit erre reagálnom kell. Szerencsére zöldszem teste azonnal reagált. Az ujjai a fenekemre vándoroltak, úgy húzott közel magához s mozdult bele csípőből a forróságba, ami ott tombolt közöttünk.
– Volt egy barátom, aki szereti a lövőizéket… és egyszer összekaptunk. Azt mondta, hogy kilyukaszt.– Rántottam meg a vállamat. – A másik meg egy élelmiszerboltban volt, ahol éppen valami faszi túszokat ejtett. Nem tudom, mert kisétáltam mellette a boltból, miután elvettem a pisztolycuccot.– Magyaráztam, a gyerekes izgalomtól, amit az ilyen dolgok váltanak ki belőlem, egész egyszerűen elvigyorodtam, odalent pedig én mozdultam egyet rajta. Kíváncsi voltam, hogy az a kis forróság és ez az információ, milyen reakciót vált majd ki belőle. Látni akartam a szeme csillogásának változást.
– Szóval még engem egyszer sem lyukasztottak ki, de láttam, ahogy másokat kilyukasztottak.



Cím: Re: Cukormáz
Írta: Gabriel Milton r. - 2021. 01. 31. - 21:12:48
Királylány
2002. február 9.

Ami azt illeti, nem... "ilyenné lett". Nyilvánvalóan megvoltak a maga tragikus pillanatai, amik tovább toltak benne egy bizonyos szélsőséget, de maga az alap jóformán veleszületett. Mondhatjuk persze, hogy nevelés kérdése és valójában tényleg az. De a születés pillanata egy tiszta fehér lap, amire a szülők vésik be jobb esetben (nézőpont kérdése) az első sorokat és az övére nagyon hideg kezek írtak. Sosem bánta ezt különösebben. Nem gondolt vissza magára sajnálattal annak ellenére, hogy nem volt gyerekszobája, mégis... érzékelte a különbséget, ahogy nagynénjéhez került. Az, hogy hatodév végén tette le a RAVASZ-t a neveltetésének volt köszönhető, de nem pusztán azért csinálta, mert képes volt rá. Részt akart venni a háborúban. És akart egyetlen évet, amikor az apja még nem tud róla, hogy nem kell többé visszaküldenie az iskolába... eltitkolta a szülei elől és a család másik ágához költözött. És akkor először megértette, hogy vannak választásai, nem... kötelező a mugli világba visszatérnie.
Elmosolyodik azt az ártatlan megjegyzést hallva, pillantása olyan gyengéd, mint egy simítás. Avagy inkább elnéző. Lehetnének? Nyilvánvalóan. Van mire. De ha értették volna ezt a világot, vagy hajlandó lett volna apja megérteni egyáltalán, akkor sem tette volna, mert egészen más jövőt determinált saját örökösének.
- Már nem. - Von vállat végül, mintha nem számítana. És őszintén szólva... épp elég idős már ahhoz, hogy ez a múlt rég zárt legyen. - Mindkettejüket megölték az első háború végén. - Pillantása felvillan a függönyök közt húzódó résre és az azon bekúszó fénypászmára. - Akkoriban még nagyon tapasztalatlan voltam. Nem számoltam megfelelően a tetteim következményeivel. De ez már nagyon régen volt. - Pillant vissza rá hirtelen. Még csak nem is látszik rajta szomorúság, egyszerűen... tényeket közöl azzal az elpihent nyugalommal, amit valóban nem kavar fel saját érzelmi világa. Az egyetlen kérdés maximum, hogy miért osztozkodik ennyire. Feleslegesen? Még csak nem is kérdezték.
A simítás önmagában kellemes, de azok a fegyvertokok már igazán nem közvetítenek ingereket, így a helyzet perverzitása elmarad. Avagy sokkal inkább elodázódik, mert menthetetlenül belekérdez a témakörbe. Ez a baj azzal, ha az ember gondolkodás nélkül beszél, hm? A másik fél hajlamos megfogni benne a pillangóeffektusért ácsingózó részleteket.
Mi fájdalom, nagyon mélyre azért nem tudja csúsztatni rajta azt a nadrágot, ha nem csatolja le róla a fegyvereket, de az összhatás azért még így is elég kellemes azzal a simulással egybekötve.
Megemeli a szemöldökét. Ha őt kérdezik, nem barát, aki komolyan fenyegetőzik ilyesmivel. Persze ő is szokta fenyegetni Metzgert, de viccből az ő szférájában senki nem ránt fegyvert, hm?
- Óh? - Erre már ő is elmosolyodik, keze rásegít arra a törleszkedő mozdulatra, élvezettel szusszan. - Azért megnéztem volna ezt a jelenetet. - Egyrészt menő, másrészt baromi szórakoztató lehetett a fickó arca utána. Ha bármit is tanul azokból a zöldekből O'Mara, akkor az az a tény, hogy az ilyesmi kimondottan szórakoztatja és képes is elnyerni a tetszését. Kimondottan tudná értékelni, ha látná akcióban. - És nem is próbáltad ki utána? Meg vagyok lepve, Királylány. - Előre hajol, rácsókol az állára, a nyakába, kicsit meg is harapja csak úgy az érzés kedvéért. Morran egyet, mielőtt a hátára fordulna, felhúzza a térdeit a takaró alatt, hogy lecsatolja magáról a fegyvertokokat.
- Helyes, nem egy kéjutazás. Pláne ha nem távozik belőled a golyó, bár mágiával lényegesen egyszerűbb megoldani, mint ahogy a muglik trancsíroznak. - Egy fegyver, két fegyver. Ezekkel nem bánik olyan lazán, mint a ruhákkal vagy úgy nagyjából bármi mással, kissé hátat fordít neki, amíg leteszi őket a földre. A tintasárkány fekete feje érdeklődve emelkedik meg Elliot felé az auror hátán. - Addig turkálnak az ember testében, amíg ki nem operálják onnan.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 01. 31. - 22:24:37
sanguinem ● malum
(https://i.pinimg.com/564x/86/df/3b/86df3b7d4844c70deced3809ee506744.jpg)

Milton
2002. február 9.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b6/b1/fd/b6b1fd975d551af54f7b1a3829335f3b.jpg)

16+

Nem is tudom, valahogy ez a szülőtéma úgy tűnt mindenki életében hagy valami nyomott. A körülöttem lévő emberek mind sérültek voltak valamilyen módon, még ha ők maguk nem is látták be… ahogyan talán én sem. Volt ebben valami furcsa kötelék, de ahogy beszélt, mégsem a saját kínjaimra gondoltam. Nem. Arra, hogy Miltont igazából sosem szerették igazán vagy legalábbis nem mutatták ki jól. Nem sajnáltam… igazából csak éreztetni akartam vele, hogy megérdemli mindazt, amiből kimaradt. A sajnálattal nem sokra menne ugyanis, az csak egy szó, amit az ember kimond, majd azzal a lendülettel el is száll, ha tettek nem kapcsolódnak hozzá.
– Már nem. – Vont vállat. Szinte sejtettem mi lesz a mondanivalója folytatása. – Mindkettejüket megölték az első háború végén. – Nem bírtam ki, finom csókot nyomtam az ajkaira, mintha vigasztalni akarnám. Talán nem mutatott érzelmet velük kapcsolatban… én mégis úgy éreztem, legyen egy szülő akármilyen, veszteség, ha meghal. Ezért nem öltem meg az apámat. Mégis csak neki köszönhettem az életemet és valami torz kis erő szerette őt. Az jó kérdés, hogy miért. Vajon zöldszem gondolt ilyesmire? – Akkoriban még nagyon tapasztalatlan voltam. Nem számoltam megfelelően a tetteim következményeivel. De ez már nagyon régen volt.
Újabb csókot nyomtam az ajkaira. Ujjaim kicsit megcirógatták… nem tudom, éreztetni akartam vele a gyengédséget, amit megérdemelt, még ha nem is állt hatalmamban bepótolni mindazt, amiből valaha kimaradt. Nem érdemli meg senki, hogy a szülei ne bánjanak vele jól… hiszen éppen azért jött a világra, hogy boldoggá tegye őket. Persze vannak kivételek, mint én, aki csak nyüglődést hozott magával, de anyám végül is boldog volt. Egész életében szeretett.
Nem bántam, hogy a pisztolycuccra terelődött a téma. Akármennyire is utáltam a mugli technológiát, jelen pillanatban kellemesebb témának tűnt, mint a család. Persze ez újabb ügyeskedéseket követelt meg olyan téren, hogy mégis hogyan ne említsem Christopher Cartwright és Piper Walsh nevét. Mindkettő olyan bűnöző volt, akiknek a kézre kerítésével a minisztérium minden bizonnyal gondoskodna az átmenti biztonságérzetről.  A Zsebpiszok köz manapság sokkal aktívabb, mint mondjuk évekkel ezelőtt. Számos kiskirály uralkodott a maga bandája felett, és már-már az ember túl sem élhetett, ha nem csatlakozott valamelyikhez. Én magam még mindig Chris jobbkezeként jártam a közt, de igazából mindig is a magam kedvéért dolgoztam. Leszartam, ha kell neki valami, de mondjuk nekem megtetszett. Megtartottam.
– Óh? – A mosolyra még szélesebbre húzódott, mikor a kezével segített a mozgásra. Meglepett, hogy nem mindjárt részleteket akart a helyzetről, mert hát az adott helyzetben a muglik jelenlétében mágiát is használtam, csak leléptem, mielőtt még az aurorok megjelentek volna a helyszínen emléket törölni. – Azért megnéztem volna ezt a jelenetet.
– Nagyon szexi volt, biztosíthatlak róla… – Kacsintottam rá, nem téve hozzá, hogy előtte egy üveg valamivel dobáltam meg Walshot. Valami savféleség lehetett, mert gyönyörűen marta ki a ruhája színét és remélhetőleg a bőrét is. Ah… micsoda szép emlékek! Na igen, volt egy-két ember, akinek egészen szerettem fájdalmat okozni…
– És nem is próbáltad ki utána? Meg vagyok lepve, Királylány. – Ahogy előre hajolt és az ajkai az államat érték, finom csókkal és harapással, sóhajtottam finoman egyet. Aztán a hátára fordult és a takaró alatt matatott, minden bizonnyal a nadrággal és a fegyverizékkal.
– Nem igazán, elrepült a fenébe, mert… – varázsoltam. Nem. Bájvigyort erőltettem magamra. – Kiütöttem a kezéből. – Mesteri és elegáns. Ráadásul nem is nézett éppen a szemembe, mert mással volt elfoglalva, így még az iránta érzett vágyak és gyengéd érzések sem vakítottak el annyira, hogy megremegjek szereplés közben.
– Helyes, nem egy kéjutazás. Pláne ha nem távozik belőled a golyó, bár mágiával lényegesen egyszerűbb megoldani, mint ahogy a muglik trancsíroznak. – Hamarosan hátat fordított nekem, hogy a lekerülő pisztolyizéket a földre tegye a tárolócuccukkal együtt. A tekintetem elé bevándorolt sárkánytetoválás.  – Addig turkálnak az ember testében, amíg ki nem operálják onnan.
Mi a szar? Csak ekkor lettem figyelmes a szövegre. Trancsírozás, turkálás, operálás. Hirtelen émelyegni kezdtem… és persze, hogy nem tudtam elűzni a képet akkor sem, mikor újra végig mértem, már-már erőlködve az izmait.
– Merlin valagára… – nyüszítettem. – Zöldszem, ezzel nem segítettél… eddig sem volt étvágyam, de ha valaki letesz elém egy tál húst, tuti, hogy mindig erre fogok gondolni. – Fintorogva szorítottam a kavargó gyomromra a kezemet. Nem, O’Mara, nem hányunk az ágyba és főleg nem Miltonra! A hang, mintha hirtelen mégis csak pártfogásába vette volna. Talán őt is éppen elég kielégítette az az orgazmus, ahogyan engem is.
– Ugye belőled nem trancsíroztak ki semmit?



Cím: Re: Cukormáz
Írta: Gabriel Milton r. - 2021. 02. 01. - 11:28:00
Királylány
2002. február 9.

Elliot helyesen kalkulál, mert sajnálatra valóban nincs szüksége és esélyesen nem is tudná, hogyan nyúljon hozzá. Nem az a típus, akit bárki is sajnálni szokott és jellemzően nem is ad rá helyet. Az igény az osztozkodásra van valójában, nem pedig a lelkizésre magára nézve. A csók ellenben már olyasmi, amivel tud mit kezdeni és amit értékelni is képes. Mit számít, hogy mennyi szeretetben volt része eddig, ha most pontosan azt kapja, amit akar? Különös módon ehhez Elliotnak még csak nem is kell tartania a kezét, hogy tegye rá a bilincset és vonszolja el az Azkabanig holmi sikerélmények kedvéért. Gabriel nem csak lezárni szeret, élvezi a vadászatot is és amíg ezzel nyugtatja magát, nem kell belegondolnia abba, hogy egy egészen más szükségletet elégít ki Elliot társasága.
Az újabb csók, a cirógatás... szemet huny felette néhány szívdobbanásra, amíg egyszerűen csak élvezi a törődést és nem gondol valójában a szülőkkel. Azok ugyanis alkalmatlanok voltak bárminemű szeretetre, így az ezzel ellentétes közegben nem is lehet maradása a témának.
Alapvetően a pisztolyoknak sem lenne természetes közege a lenyugodott, kielégült intimitás, de valahogy mégiscsak kikövetelik maguknak a reflektorfényt. Valójában az égvilágon bármilyen témán hajlandó lenne most osztozkodni és nem csak azért, mert a gyönyör nyugodt utóhatásaként nincs ellenállása. Ez valójában nem igaz, a védelem létezik abban a koponyában, de képlékeny és Elliotnak megvan a lehetősége olyan nyomokat hagyni rajta pillanatnyilag, amelyekbe tökéletesen beleillik.
Kellemetlen, hm? Valahol minden téma veszélyes Elliotra nézve, még ha amúgy szépen kerülgeti is a kritikus színesítő elemeket. Meglehet ez az oka annak is, hogy Gabriel nem kérdez bele úgy istenigazán a részletekbe. Ha ugyanis nagyon nekilendül, a figyelme gyorsan válik vallatófénnyé, a helyzet pedig kellemetlenné. Miért akarná tönkre tenni az első közös napot azzal, hogy a másiknak zsinórban kelljen hazudnia... erre még nagyon ráérnek.
- Ne aggódj, az én fejemben is nagyon az. - Így születnek a fantáziálgatások, hm? A sav mondjuk önmagában nem a szexi kategória, de van akikért egyszerűen csak nem kár. Ugye.
- Ahh, pedig már elképzeltem, hogy egyszerűen csak elcsented a kezéből érdeklődő "ezmiaszar" fejjel és tovább sétáltál. - A nevető hangból ítélve nagyon tudja élni ezt a képet. Elliotnak több szempontból is szerencséje van. Mivel mással van elfoglalva, nem ellenőrzi az őszinteség szintjét. De ez még nem jelenti sajnos, hogy ne katalogizálná magában az új információkat, még ha ennyiből esélyesen az életben nem is jön rá semmire.
De különös dolog az élet. Néha rendkívül irreális és meglepő végkifejleteket tud prezentálni.
A téma nagyon félrecsúszik, de mentségére szóljon, hogy ezek neki nem... olyan kategóriák, amik nem férnek meg szex után az ágyban. Tényleg élvezi az ilyen dolgokat, ráadásul az a típus, aki pusztán tanulmányi szempontból végignézne egy mugli boncolást, vagy operációt miközben jóízűen falatozik valamin. Ez nem tipp, hanem konkrét megtörtént esemény, a ház másik felébe tudják űzni Alanát, amikor ilyeneket néznek a tévében kaja közben és nagy egyetértésben.
- Hmh? - Fordul vissza arra a nyüszítésre hirtelen, meglepetten pislog látva a férfi arckifejezését.
- Ah... bocs Királylány, nem akartalak kiakasztani. - Magához öleli kárpótlásként, de nehéz nem észrevenni, hogy a száján ott bujkál az a mosoly és kifejezetten erőt kell vennie magán, hogy ne nevessen.
- Szóval nem érdekelnek a véres részletek, hm? - Kire is emlékezteti ez? Nem kell nagyon gondolkodnia rajta: a Kölyökre. Nyilván.
Egyébként már lehányta. Kétszer. Elméletileg...
- Nem, csak videón néztem ilyesmit. - A férfi homlokára csókol, egyik karja visszamászik Elliot feje alá, a másikkal átöleli és egészen közel vonja magához. Végigsimítja aztán, tenyere lecsúszik a combjára, alá nyúl kicsit ahogy megemeli és a combjai közé csúsztatja a térdét, a lábát egészen addig, amíg szorosan nem simul hozzá alul is.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 02. 01. - 16:10:45
sanguinem ● malum
(https://i.pinimg.com/564x/86/df/3b/86df3b7d4844c70deced3809ee506744.jpg)

Milton
2002. február 9.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b6/b1/fd/b6b1fd975d551af54f7b1a3829335f3b.jpg)

16+

A finom csókok apró kis szeretetmorzsák voltak, amik kiegészítették a korábbi érzést, na meg azt, amit az összebújás jelentett. Így, ahogy a testünk melege találkozott az ágyban. A kettőnk melegsége olyan erőteljesen lüktetett végig, mintha megtaláltuk volna a kettőnk ritmusát, ilyen könnyen, ilyen egyszerűen. Ha ez megvan, akkor talán a bilincs sem fog kattanni, amikor majd vallomást teszek. Talán nem nézte volna ki belőlem senki, de egy kapcsolatban az őszinteségben hittem… Nat is tudta mi vagyok, és egyenesen szexinek találta. Csak aztán megpróbálta kiirtani, mintha nem is úgy szeretett volna meg. Miltonnal könnyebb volt, neki már voltak feltételezései, csak éppen bizonyítékai nem.
– Ahh, pedig már elképzeltem, hogy egyszerűen csak elcsented a kezéből érdeklődő "ezmiaszar" fejjel és tovább sétáltál. – Válaszolta nevetve. Elmosolyodtam… mintha tényleg ismerne. Valóban, valóban így lenne igazán Elliotos, csak az a helyzet, mást diktált. Egyrészt ott volt Walsh, aki lekurvázott, másrészt az a mugli arc mellékes volt az egész szituációban… csak bezavarta a szórakozásomat.
– Ki tudja, lehet egyszer rajtad próbálom ki ezt… – Közöltem és vállat vontam. Aztán persze jött az a bájvigyor, ami azt jelezte, hogy igen, ezt teljesen komolyan gondoltam… szerettem játszani, de most már inkább csak egy kis felvezetőnek tudtam volna elképzelni. Na jó… egy kicsit úgy amúgy is szívesen bosszantottam volna, csakhogy lássam, milyen, mikor nem adja a rideg aurorot. Eddig ugyanis ez az állapot egész szexinek tűnt… és biztos voltam benne, hogy morcosan csak még inkább az lenne. O’Mara… ne játssza a tűzzel… A hangnak talán igaza volt, de szokás szerint egyetlen pislogás elég volt, hogy már ne is emlékezzek rá, vagy legalábbis annyira elnyomjam magamban, mintha meg sem történt volna ez a fajta felismerés. Érdekelt Milton minden véglete. A kedvestől a szigorúig fel akartam fedezni az összes réteget, ami csak létezett benne, az alatt a maszk alatt, amit állandóan viselt.
– Hmh? – fordult vissza, miután megszabadult a felesleges dolgoktól. Ekkor láthatta, hogy nem éppen nyerte el a tetszésem a trancsírozós téma, arról nem is beszélve, hogy minden, ami előtt a „mugli” szó szerepelt könnyen felzaklatott. Valahogy az összes varázstalan dolog hangos volt, ijesztő és veszélyes. –  Ah... bocs Királylány, nem akartalak kiakasztani. – Folytatta és közben magához ölelt. Láttam, ahogy megrezdül a szája sarka és már-már elneveti magát. Ebből biztos voltam benne, hogy ő a mugli világ minden területét jobban el tudja fogadni, mint én. A vér nem zavart, sem a sebek látványa… de az azokban való turkálás már messze meghaladta az ingerküszöbömet. Egy medimágusnak ilyen feladatai nem voltak, így hát hiába is készültem erre a pályára tizenöt éves koromig, valahogy gyomorforgatónak találtam az egészet.
– Nyugi, nem kiakasztottál, csak öklendeznem kell tőle… meg ilyenek… – motyogtam magunk közé kicsit halkan, még mindig engedve, hogy az a fintorgás elhúzza a számat.
– Szóval nem érdekelnek a véres részletek, hm? – kérdezett vissza. Hirtelen csak annyira futotta tőlem, hogy megrázzam a fejemet válaszként.
– Nem, csak videón néztem ilyesmit. – A homlokomra érkező csók kicsit megnyugtatott, főleg, ahogy lehunytam a szemeimet is. Egy pillanatra nem maradt más, csak az illata, a karja a fejem alatt olyan volt, mint egy kényelmes párna. Hagytam, hogy így vonjon közelebb magához, az egyik lábát a combjaim közé nyomva.
– Vide…mi?– kérdeztem vissza már-már bágyadtan. A szemeimet lassan nyitottam fel, egyenesen azokba a zöldekbe nézve. Éreztem, hogy ez is valami mugli dolog lesz. Nem... nem igazán akartam megtudni, hogy megint miféle para cucc ez, de mivel visszakérdeztem, elkerülhetetlennek látszott.
– Egyébként sokszor voltam már véres helyzetben… mármint a mai alkalmat leszámítva. – Megfogtam a kezét és odahúztam a combomra, ahol az a bizonyos lyukszerű heg volt. Az érintése is érdes, mély volt. Én pedig csak beleborzongtam, mert még mindig érzékeny volt, kicsit talán fájt is. – Egy csapda átfúrta a combomat. Majdnem elvéreztem… persze után senki sem turkált a lyukban… – Magyaráztam, mintha ezzel nem azt érzékeltetném, hogy de igen, bementem egy helyre, ahova rohadtul nem kellett volna ellopni valamit. Ja… és még csak ellopni sem sikerült, mert mindenki megsérült.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Gabriel Milton r. - 2021. 02. 02. - 03:06:30
Királylány
2002. február 9.

Nyilvánvalóan valami nagyon jól működik közöttük. De az, hogy intimitásban látszólag tökéletesen passzolnak, még nem jelenti, hogy a gondolkodásmód, vagy a jellem kérdésében is képesek azonos vágányra terelődni. Kétségtelenül működik a kémia, ám naiv gondolat ezek alapaján feltételezni, hogy minden más is fog. Legfőképp egy olyan felütéssel, amelyet Milton vázolt fel odakint a konyhában...
Ez nem olyasmi, amivel jelenleg foglalkozniuk kell. Vagy legalábbis könnyű ezt hazudni, amíg az elme megtalálja a megfelelő kibúvókat és tereléseket a megosztott információkban anélkül, hogy felfestené magára a céltáblát. Mi van akkor, ha egyszerűen csak soha nem jön el az a pont, amikor úgy érzi, hogy biztonsággal őszinte lehet úgy, ahogy annak egy kapcsolatban lennie is kell?
Meggondolatlan lesz. Nyilvánvalóan.
Felvonja szemöldökeit arra a megjegyzésre, a bájvigyort látva félmosoly rándul a száján.
- Elfogadom a kihívást, O'Mara. - Megemeli az állát, ajkai megsimítják a férfi vállát. - Próbálkozni mindig szabad. - Beleharap csak úgy érzéssel és így elméletben alapvetően igen. Élvezi a játékot. Ha tényleg megteszi vele? Kimondottan lenyűgözött lesz. De ha ezt szar szituációban teszi, nos... Elliotnak minden lehetősége megvan a tűzzel játszani valójában és nem biztos, hogy nem égeti meg magát alkalomadtán.
Sikerült már kihoznia belőle a rosszabbik oldalát, avagy annak peremterületét. Bilinccsel a kezén ugyanis kimondottan olyan szélsőség felé billent el, amelyet ezidáig más szituációban nem prezentált, bár... bájitallal a szervezetében volt némi erős ráutalás. Ugye.
- Tudom, csak a szexi pasikat szoktad lehányni, de őszintén. Inkább kihagynám. - Rásimít a férfi tarkójára és finoman megmasszírozza az izomzatot. Talán nem elég hideg a keze ahhoz, hogy igazán nyugtató legyen, a masszázs önmagában az és képes kellemesebb vizekre terelni a gondolatot.
- Mozgókép ami egy fixen megalkotott történetet mutat be. - Nem említi, hogy mugli, sem hogy varázstalan, egy fokkal azért talán megnyugtatóbb így. Az nem állítható róla, hogy ne alkalmazkodna gyorsan.
- Meg jóformán mindegyiket, amelyikben találkoztunk, hm? - A csatornában, a robbanásnál... még a Diadém előtt is egy imperioból szabadulva találta meg, ami ha önmagában nem is véres, azért kétség kívül kritikus szituáció.
Hagyja lefoglalni a kezét, ujjai érdeklődve tapintják végig a combját és vele együtt végül a heget is. Nem kerüli el a figyelmét az az érzékeny borzongás, a zöldek kutatón vizslatják azokat a mandulavágású szemeket.
- Hmh. Mégis milyen csapda? - Keze ráfekszik a hegre, mintha ugyan az érintés melege képes lenne gyógyítani. Nincsenek ilyen képességei, de attól még az alapvető ösztön él benne. Elliot egyébként jól kalkulál, Miltont nyilvánvalóan vonzzák az ilyesfajta történetek. Csábító a gondolat, hogy végigjárja rajta a hegeket pontról-pontra elsőtől az utolsóig, csak hogy kérdezzen újra és újra, amíg O'Mara rá nem kényszerül, hogy átadjon róluk minden apró történetet.
Bámulatos, hogy az ilyen nyomokra fel lehet építeni egy egész élet vázát.
- És honnan van ez? - A hasfalán cirógat, arra a hegre, ami jóformán frissnek tűnt még a pulton. Az átokhegek persze belobbannak ha úgy hozza az ihlet ám... ez tényleg túl élénknek hatott.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 02. 02. - 08:58:43
sanguinem ● malum
(https://i.pinimg.com/564x/86/df/3b/86df3b7d4844c70deced3809ee506744.jpg)

Milton
2002. február 9.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b6/b1/fd/b6b1fd975d551af54f7b1a3829335f3b.jpg)

16+

Megvolt a magunk ritmusa. Nagyon is megvolt, mintha ez a kémia mindig is létezett volna, csak idő kellett, hogy felfedezzük… a testem túl természetesen reagált rá. Nem csak akkor, amikor összeolvadtunk, hanem amikor a mellkasunk találkozott időről időre a szívünk egyazon ritmust járta. A furcsasága ellenére mégis valahogy rendben volt ez az egész helyzet.
Az sem zavart meg abban a nyugalomban, ami közöttünk volt, hogy a muglik emlegette. Nem viseltem jól őket, pánikot keltett benne minden zajos masina, amivel ellepték az utcákat… meg a rendezvényeket, meg az épületeket. Sajnos túlsokszor tapasztaltam meg, milyen ez. Bár a legrosszabb élményem nem is Forest mellett volt, hanem az unokatestvérem társaságában. Egy buszizére szálltunk fel, hogy eljussunk a Sherlock Holmes múzeumba nyomok után kutatni. Már nem is emlékszem mit találtunk ott, csak arra, hogy utána nagyon fáztam.
– Mozgókép ami egy fixen megalkotott történetet mutat be. – A válaszról nekem nem a Próféta lapján elidéző fotók jutottak eszembe, hanem az a pillanat, amikor először kapcsolatam be a képdobozt. Egy szállodában… és robbanással ért véget.
– Hm.  – Mormogtam röviden, ahogy megpróbáltam az emlékekről visszaterelni a figyelmemet rá. Nem volt nehéz, elég volt hozzá a zöld szemekbe nézni. A bennük ülő csillogás könnyen megragadott, a szívemet megint hevesebb tempóra késztette.
Hosszú napok óta most először nem gondoltam semmi negatívra… nem… sőt… a nagy baj az volt, hogy szerettem volna a lehető legőszintébben válaszolni a hozzám intézett kérdésekre. Na meg érzékeltetni, hogy nem csak egy selyemfiú vagyok, aki időnként rosszkörnyékre keveredik. Ezzel Milton úgy, ahogyan, de tisztában lehetett, bizonyítékok nélkül. Ha egy valamire figyeltem, hát akkor az az volt, hogy teljesen visszakövethetetlen legyek. Egy-egy baki persze belefért, de alapos voltam általában.
– Meg jóformán mindegyiket, amelyikben találkoztunk, hm?
Félmosolyra húztam a számat. Valóban így volt, vér, robbanás, Imperio. Minden volt, amit csak a repertoár engedett, leszámítva, hogy a kapcsolatunk valahol átfordult ebbe a valamibe. Valamibe… lényegében megmentette az életemet egy párszor.
Alighogy a combomra irányítottam a tenyerét, éreztem, ahogy az ujjai finoman kitapintják a gusztustalan heget. Érezhette, milyen durva, milyen feltűnő. Ez volt az egyik oka annak, hogy még nyáron sem voltam hajlandó rövidnadrágot viselni, még akkor sem, mikor Foresttel elmentünk Olaszországba és percenként ájultam el a forróságtól. Utáltam, hogy éppen ott van… aztán valahogy mégis csak elmúltak a gátlások és szép lassan elkezdtem a testem részének tekinteni. Nem is volt más választásom, hiszen évről évre többször is bedurrant és lázas voltam tőle, ha meg éppen az nem, akkor járni nem tudtam. Persze voltam olyan hülye, hogy még ezekben a helyzetekben is erőltessem és végén csak összeessek. Miltonnak sok mindent meg kellett tanulnia rólam.
– Hmh. Mégis milyen csapda? – Beleborzongtam, ahogy a tenyeréből érkező meleg egészen átjárta a bőrömet, sőt be is jutott alá és kellemes, nyugodt érzést adott a sérült területnek. Rásimítottam a kézfejére.
– Hát… egy ilyen hatalmas rács volt, amiből tüskék álltak ki. – Magyaráztam és kihúzva a takaró alól a kezeimet, megmutattam neki a tüskék méretét. Olyan húsz centi körül volt darabja. – Egy varázslat tartott fogva, amitől nem tudtam kitérni az útjából… és átdöfte a combomat. Csak azért nem hatolt át rajta teljesen, mert beleakadt. A rácson valami átok ült. – Nyeltem egyet. Igen, zöldszem, ki akartam rabolni egy kurva kastélyt… Egyenesen a szemébe néztem, mintha azt akarnám, hogy jöjjön rá. Azt akartam. Azt akartam, hogy tudja biztosan ki vagyok és ezzel együtt akarjon engem. Ez olyan önző kérés? Ezer éve nem akart senki önmagamért, pedig csak erre vágytam. Nat annyiszor mondta, hogy szexinek tartja, ha lopok… mégis éppen ő volt az, aki meg akart változtatni. Aiden legalább nem akart ilyesmit, bár azt sem tudom, hogy ő akart-e valaha.
– Aztán majdnem belehaltam. Egy jó pár hónapig járni is alig tudtam. – Folytattam a mesét, ahogy a kezei átvándoroltak a hasamon lévő vágásra. Az éppen egészen frissnek látszott. Én magam is kiszúrtam, mikor levetkőztetett, vagy amikor öltöztem. Furcsa, hiszen régebbi volt minden más sérülésnél a bőrömön.
– És honnan van ez?
Kicsit belemozdultam az érintésbe.
– Az a legrégebbi. – Avattam be a ténybe. – Egy csempésszel kerültem összetűzésbe Egyiptomban, mert tapasztalatlan voltam és nagyon fiatal, még húsz éves sem voltam… el akart tenni lábalól.  – Igen, zöldszem, egy csempésszel, mert kurvára ki akartam rabolni.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Gabriel Milton r. - 2021. 02. 02. - 18:04:14
Királylány
2002. február 9.

Milton alkalmazkodó hozzáállása valójában nem lehet túl meglepő. Már bevallotta, hogy a szülei képtelenek voltak elfogadni varázsló mivoltját, tehát egyenes a következtetés, hogy mugli származású, az alapvető környezete ebből a szférából indult és a mai napig vissza-visszalátogat bele nagynénjéék révén. Érdeklődési körei miatt egyszerűen csak nem tudott teljes mértékig asszimilálódni a varázsvilághoz, mindig is két világ gyermeke marad és ez sokkal többször válik előnyére, mint sem.
Elliot idegenkedésében azonban valójában nem talál semmi furcsát, bár az ő típusa sem ritka már, pláne az újabb generációk esetében. A technológiai fejlődés komolyan megugrott az utóbbi időszakban és mind élesebb az ellentét világ és világ között.
Ki tudja. Egy napon, talán éppen a következőn a háború varázslók és varázstalanok között dúl majd és életében először nem lesz majd kristálytiszta ő maga melyik oldalán áll. Először, hm?
Elliot nem akad horogra a tévé témán, ő pedig nem forszírozza. Bemutató nélkül azért különösebb érdekesség nincs benne, bár nincs tisztában annak valós mélységével, mennyire is idegenkedik a férfi egész pontosan. Azért van némi... sejtése. Még szerencse, hogy az Azkabanba akarja zárni, hm? A végén még be kellene mutatnia nagynénjééknek és kitörne a káosz a mugli házban.
Azért. Egy kicsit szórakoztatná.
Az auror valójában... sokkal többet lát bele Elliotba, mint amennyit az esélyesen feltételezhet. Az, hogy nincsenek bizonyítékai ellene, még nem jelenti, hogy nincs nagyon konkrét elképzelése az ártatlan vonások mögött fészkelő létformáról. Azért lehetnek ebben a szituációban egyáltalán, mert az elismerését kivívta, mielőtt egyáltalán találkoztak volna... a profizmust ugyanis képes értékelni akkor is, ha az a saját útjával ellentétes kategóriában érvényesül. Ezt a képet színesíteni lehet, mélyíteni és embert tenni úgy igazán nem létező nyomok és bizonyíthatatlan vádak mögé és köré.
Személy szerint van annyira elvetemült, hogy nem tud a sérülésekben különösebb gusztustalanságot találni. Minden heg egy potenciálisan letális tapasztalat, amelyet a gazdája túlélt. Az ember életében munkától függően a fizikai sérülések és ebből fakadó hegek száma jellemzően viszonylag alacsony, de mint kriminálpszicho-mágus, nagyon is tisztában van vele, hogy a pszichés sérülések sokkal. Sokkal undorítóbb torz borzalmakat képesek alkotni. Minden csak viszonyítás kérdése, végülis. De ami azt illeti, megérti miért okozhat bárminemű testkép-zavart egy ilyen sérülés és nincs megoldhatatlan a világon. Egy szimpla kendőzőbűbájjal egyszerűen csak élvezhette volna a nyaralást ahelyett, hogy ezen stresszel, vagy épp majd elájul a melegtől.
Ki tudja. Talán néha hajlamos túlegyszerűsíteni az ilyen kérdéseket.
Milton megtanulta már, hogy kibaszottul felelőtlen. Ami nem jelenti, hogy valóban realizálná teljes skáláját és mélységét ennek.
- Hmh. - Nem kommentálja a 20 centit és Elliot ahhoz messze nem ismeri még annyira, hogy képes legyen ezt a nyugodt, fagytalan, de szélsőségeket mellőző pillantást dekódolni. De ami azt illeti... nem szabadna ilyen hirtelen fellobbanó, szuggesztív vágyakat injektálnia abba a zöld pillantásba, amely épp elég régóta gyakorol legilimenciát ahhoz, hogy egy túlfókuszált, akaratos elme, amely el akarja kapatni magát ne szivárogjon át a réseken.
Elveszi a kezét a sebtől, ujjai hirtelen takarják el a mandulavágású szemeket a sajátjai elől. Ma még... ma még nem akarja látni azt a mögöttes gondolatmenetet. A miérteket. Ami legalább olyan önző kérés, mint O'Mara igénye, mégis...
Ahogy végül lecsúsznak róla az ujjai és megsimítja a száját, enyhén moccan a feje. Nemlegesen. Egyszerűen csak túl korai.
Az a helyzet, hogy Milton kimondottan önmagáért akarja. De ha megkapja az a saját nézetei szerint már egyesélyes, determinált felállás. És ettől még nem fog megszűnni vágyni rá.
- Mibe akadt bele? A csontba? - Szaladnak össze a szemöldökei végül. Tessék, megint a véres részleteknél tartanak, hm?
- Kurvaszar helyeken kirándulsz, O'Mara. - Jegyzi meg és igen. Tett bármilyen gátló mozdulatot is az imént, vagy jelzett bármit az a fej, nem tudja nem tudni, hogy az ilyen csapda illegális és az, hogy ő az útjába került ebből eredően esélyesen szintén kibaszottul illegális. Ilyen szintű védelem pedig általában őriz nem. Nem.
Halkan sóhajt, pillantása visszarebben a fénynyalábra inkább.
- "Valami" átok. Ezzel sem jártál a Mungóban? - Igen. Emlékszik a hozzáállására az intézményt illetően. Tudni akarja annak mélységét és igazán... az okait is. Túl sok mindent akar jelenleg.
Pillantása visszarebben, ahogy a hasfalára simít. Merlin faszára, csak abból hogy végigtallózza a hegeit, húsztekercses bűnlajstromot tudna írni valószínűleg. Nem látni a fejébe, így végül csak annyi látszik a gondolatmenetből, hogy a férfi halkan elneveti magát.
- Félve kérdem, de van bárki, aki nem akar eltenni láb alól? - Kihúzza a kezét a feje alól és felkönyököl, onnan pillant a mandulavágású szemekbe. Nagyon. Nagyon sok mindent kérdezhetne tőle. De ha ennyire szuggerálja, egyszerűen lehetősége sem marad dönteni, hogy mit és mikor tesz fel egyáltalán.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 02. 02. - 20:09:03
sanguinem ● malum
(https://i.pinimg.com/564x/86/df/3b/86df3b7d4844c70deced3809ee506744.jpg)

Milton
2002. február 9.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b6/b1/fd/b6b1fd975d551af54f7b1a3829335f3b.jpg)

16+

Ahogy elhúzta a kezét a sebtől és eltakarta a szemeit… abban volt valami elutasító. De hát tudnod kell, ha azt akarod… ami történik. A hang erősködött és én rohadtul azt akartam, hogy tudja, hogy értse, én ilyen vagyok… még akkor is, ha nem jutunk előrébb és most elvisz az Azkabanba. Talán meg is érdemelném. Nem azért, mert kiraboltam pár nagyképű tuskót, meg néhány bűnözőt. A legtöbb még talán meg is érdemelte… csak a gyilkosság. Az volt, ami lelkemen száradt, még ha tudtam is: Reagan megérdemelte, amit tettem vele. Ki tudja, hogy hány naiv fiút mentettem meg tőle? Nyugtasd magad ezzel, O’Mara…
– Mibe akadt bele? A csontba? – Vonta össze a szemöldökét. Igen, mesélni akartam, még jobban, mert azt akartam, hogy tudja… de láttam rajta, mennyire küzd ellene. Korainak tartaná? Nem olyan nagy meglepetés. Már megszoktam, hogy mindenki másnak sokkal tovább tart biztosan tudni valamit. Engem viszont nagyon is meggyőzött az, amit odakint mondott. Igen… auror… igen, kurvára be fog csukni, mert ő ilyen. De én már azért is szerettem, hogy azt monda: „Vedd szépen úgy, hogy ismét foglalt a segged.” Ez nekem maga volt az elköteleződés. Nem feltétlenül részéről, hanem részemről.
– Igazából egy ládába. Egy fémláda volt azt hiszem, de mivel majdnem elájultam nem maradt meg túl sok abban a helyzetben… csak hogy megakadt és nem tudott teljesen átdöfni. – Vontam meg a vállamat. Megint a vérnél tartottunk, csak mozgóképek és tévéizék nélkül. A saját vérem nem izgatott, ahogyan a lyukak sem, amit a testemet borították. De mások sérülései… mások fájdalma még nekem is túl sok volt.
– Kurvaszar helyeken kirándulsz, O'Mara.
Elhúztam a számat egy fanyar mosolyra. Inkább kibaszott izgalmas helyeken kirándultam. Tam. Múltidőben. Igen. Volt egy-két dolog a rovásomon mostanában is, de nagyrészt komolyabb, személyes ügyek, mint a Rowle család teljes kiirtása. Ezen kívül egy-két apróbb akcióban részt vettem, de igazság szerint mindig más tolvajokat raboltam ki.
– "Valami" átok. Ezzel sem jártál a Mungóban?
Megköszörültem a torkomat. Már sejthette, mi a véleményem a Mungónak gúnyolt intézményről. Nem szerettem a fehérköpenyeseket, ahogy hozzám érnek… ahogy megkérdezik, hogy: „Mr. Forest bántotta magát?” Túl sokszor, túl mocskos kézzel nyúltak bele a magánéletembe, amihez semmi közük nem volt.
– Nem. De az öcsém medimágus, és ő nézett rá párszor. Aztán jártam ide Roxmortsba egy specialistához… ha az a vénember nem segít, most nem tudnék járni.  – Válaszoltam és lesütöttem a szememet. Nem. A lábam témája régóta aggaszt és nem csak egy szórakoztató anekdota volt, még ha azt a részét is osztottam meg Miltonnal. Neki még nem kellett tudnia, hogy vannak napok, mikor alig tudok járni… vagy hogy lázas vagyok sűrűn miatt. Ez csak az átok maradványa, ami már életem végéig ott fog dolgozni a testemben. Előbb-utóbb úgyis megismeri ennek az árnyoldalát, ha velem akar lenni… pontosan úgy, ahogy a pánikrohamaimat és az ájulásaimat is kitapasztalhatja egy stresszesebb helyzetben.
– Félve kérdem, de van bárki, aki nem akar eltenni láb alól? – Felkönyökölt és úgy pillantott le rám azokkal a zöld szemekkel.
Nem akartam válaszolni. Nem akartam válaszolni, ahogy a tekintetem megint elidőzött az ajkain. Hogy lehet ilyen mocskosul kívánatos? Nem emelkedtem meg, csak felé nyúltam, hogy kicsit közelebb húzzam magamhoz és finom csókot leheljek rá. Néha talán jobb csendben maradni és csak éreztetni, mennyire élvezem a vele töltött pillanatokat, még ha közben azon is kattogok, mit fog tenni, ha ezt meg ezt megtudja.
– Remélem, hogy te nem akarsz eltenni lábalól… a többi ember erősen kérdéses… – mosolyodtam és végig cirógattam az arcán, kezem végig vándorolt a mellkasán egészen odalentig, hogy újra meg újra végig simítsak rajta. Ez a nap a miénk volt. Már majdnem elhittem, hogy ez a pillanat nyugodt… mikor a VÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ! VÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ! hang élesen megtörte a békét közöttünk. Az egész testem összerezzen, nyilván kiült az arcomra egy „ezmiaszar” kifejezés is. – Merlin faszára!– Kaptam a mellkasomhoz.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Gabriel Milton r. - 2021. 02. 03. - 20:08:02
Királylány
2002. február 9.
16+

Amit Elliot akar, jelenleg teljesíthetetlen. Érződjön bármennyire elutasítónak is az a mozdulat, valójában a védelmét szolgálja. Gabriel jelleme nagyon erős szabályrendszeren alapszik, ami egyébként megkövetelné, hogy igenis igya belőle az információt és amint túltöltötte magát a megfelelő mennyiséggel, egyszerűen csak lezárja az O'Mara feliratú aktát. Milton tisztában van a saját jellemével. Elmondta, mivel kell együtt élnie és Elliot elfogadta ezt odakint a konyhában.
És még így is kompromittálja saját magát azzal, hogy egyszerűen csak eltakarja a férfi szemeit, hogy ne kelljen látnia az onnan lelkesen kivérző információt.
Ettől még nem szűnik meg érdeklődőnek lenni és nem tudja meggátolni az újabb kérdéseket, amelyek igenis többet követelnek meg tőle... nem nem tudja mit akar. Gabriel nagyon kristálytisztán tudja mit akar, ám ez az akarat egyes pontjain önmagával ütközik.
- Mázlid volt valójában. Megvolt benne a potenciál, hogy átszakítsa az idegeket, eléggé ahhoz, hogy lebénítsa a végtagot teljesen. - És meglehet végérvényesen. Bár nem ismeri az utóhatás teljes súlyát, az nem lepné meg különösebben. Vannak sebek, amelyeket egyszerűen még a mágia sem tud mellékhatások és visszamaradó károk nélkül begyógyítani, bármennyire is tűnjön csodaszernek. Pláne, ha mondjuk adott hegek esetén pszichoszomatikus vonatkozásból is vizsgálni kell a helyzetet.
Elnézi azt a fanyar mosolyt és valójában. Minden pusztán indíték kérdése, hm? Nem mintha a saját múltja nem lenne sötét és tett volna ő maga is olyat, amely miatt életfogytiglan zárhatnák az Azkabanba. Ez biztosít számára egyfajta affinitást a megértésre, ám ez még nem jelenti, hogy az ne lenne éppúgy kétélű penge adott esetben.
Soha nem értette, miért kapta meg egy piti tolvaj esetét. A profilja inkább a gyilkosságok, ám... ha nem kapja meg, nem is jutottak volna el idáig, hm?
Nem csak sejti, ismeri a Mungó problémát a berobbant kocsmának hátra, bár nem az indokok mélységében. Némán hallgatja a választ, az utolsó ponton megértőn biccent.
- Gondolom a mai napig problémát okoz. - Ehhez nem kell gondolatolvasónak lennie, elég ismerni az emberi test, az átokhegek és az ilyen mélységű sérülések mechanikáját. Bár a nekromágus alapvetően a halottakkal foglalkozik, ez még nem jelenti, hogy nem merült el az élő szövet tanulmányozásában ennek részeként. Innen ered saját gyógyítómágiája is, még ha alapvetően specializálódott is arra, ami terepen őt magát, vagy társait képes adott esetben megmenteni, vagy épp eléggé összefércelni a munka folytatásához. Valójában csodával határos, hogy ilyen szintű sebekkel ő maga nem rendelkezik, holott a bőre méltán árulkodik róla, hogy rengeteg szituáció befúrta már magát a hús mélyére.
A pánikrohamokról már valójában van némi fogalma. Az azonban önmagában még nem jelent semmit, a mentális behatásra sokan reagálnak rendkívül rosszul, pláne ha az esetleg hosszasabb...
Engedi megülni maguk közt a csendet és könnyedén adja át magát a közelebb húzásnak. A finom csók viszonzásra is lel az ajkain és nagyon gyorsan ihleti meg egy elhúzódóbb, finomabb játékra, még ha végül engedi is elszakadni néhány szó kedvéért. Nem jelenti, hogy nem csókolja tovább. Az arcát, az állkapocs ívét. A nyakát. A fülét.
- Nem, Királylány, maximum levenni akarlak a lábadról. Sokszor. Egymás után lehetőleg... - A szavak nagyon hamar elkalandoznak az ujjak játéka nyomán, belemozdul a kezébe újra és újra, ahogy feszesre simogatja magának, a szája a szájára talál ismét és már-már megérik a gondolat, hogy fölé másszon, amikor hirtelen megdermed a csókban, az aktuális mozdulatban, a szétcsúszó gondolatmenetben.
Merlin faszára...
A saját gondolata Elliot ajkairól hullik le, ő pedig rezignáltan sóhajt realizálva a hangot, ami eddig nem tette tönkre az életét, de most... nos. Lett volna jobb dolga is.
- Munka... - Közli egyszerűen, lenyúl kicsit, hogy a nadrág zsebéből előhalássza a jelvényt, amit konkrétan soha nem visel. De megtalálják rajta keresztül, hm?
Rányomja a hüvelykujját a három keresztezett pálca közepére, hagyja a fémet felmelegedni kicsit alatta.
- Ne haragudj, Elliot. Muszáj mennem, különben értem küldenek valakit. - Mielőtt a férfi igazán ellenvethetne, ajkai az ajkaira tapadnak újra, bemozdul a combok közé, csak hogy egy kicsit még kiélvezze a testét, saját feszességét rajta. A csókja szenvedélyes, forró, az az elszakadó morgás pedig meglehetősen frusztrált... de megteszi.
- Rám gondolj közben, hm? - Biccenti oldalra a fejét, ahogy végignéz rajta visszahúzva magán azt a nadrágot. - Remélem valaki minimum megdöglött. - Szinte fáj, ahogy visszafeszül rá az anyag és kurvára árulkodóan domborodik odalent. Nos... álló farokkal is kénytelen lesz dolgozni.
Leül az ágy szélére, amíg visszacsatolja a fegyvereket, utána pedig lehajol még hozzá, hogy megcsókolja.
- Ne felejtsd el, hogy foglalt a segged. - Az a puszi már rövid, elmosolyodik, mielőtt hoppanálna a konyhába. Annyira gyorsan jön a következő dehopp hangja, hogy Elliotnak jogos kérdése lehet vajon félmeztelenül jelent meg a Minisztréiumban, vagy egyszerűen csak holmi letépett ingek miatt hazament előtte. Nem kérdés, melyik a szórakoztatóbb lehetőség.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2022. 01. 10. - 19:59:00
◂ break me▸
2002. január 5.
(https://i.pinimg.com/564x/9e/50/cc/9e50ccba40f1b2f9e9705645f655af97.jpg)
◃ a i d e n ▹
but… you promised

style: your ex-boy (https://i.pinimg.com/564x/1a/6b/19/1a6b199023d6044e01aa51a9c4ee844a.jpg) ║ zene: yours (https://youtu.be/lKcXh3b3mbU)

Remegve bámultam ki az ablakon. Szinte vártam, hogy valaki megint beront a házamba, megragadja a karomat és megpróbálja elnyesni a torkomat… tudtam jól, hogy Lisbeth keze volt ebben, de Aiden és Avery mellett túl sebezhető voltam védekezni. Nekem kellett volna lépni, megölni, mielőtt még ő ölt volna meg engem.
Gondolkodás közben az ujjaim a nyakamra siklottak. Még éreztem a heget, amit szilveszterkor szereztem… és ami miatt Aiden az egész éjszakát azzal töltötte, hogy összebújjunk az ágyban. Senkit sem érdekelt az újév vagy az éjfél. Csak a tűzijáték után mentünk ki, hogy az elcsendesedett utcán sétáljunk. Hozzábújtam, ő pedig némán dohányzott. Azt kívántam bár ne lenne vége az egésznek több. Valahol hálás voltam a hegnek, még akkor is, ha majdnem belefulladtam a saját vérembe… és a frászt hoztam még Averyre is. A heg nélkül nem lett volna olyan intim az az éjszaka.
Az ujjaim lecsúsztak a hegről és megigazítottam a ruhámat. Ezután tettem le a kezembe szorongatott nyuszis bögrémet. Közben Aiden „Apuci” feliratú fekete kávéspoharára pillantottam, ami ott száradt a mosogató mellett. Alig vártam, hogy megérkezzen és főzzek neki egy jó kávét, aztán beszélgessünk. Mármint beszélgessünk… úgy, hogy én magyarázok ő meg mindenre csak mordul egyet. Az sem zavart, mikor a kanapén feküdt és olvasott, nem figyelve a szavaimra egy pillanatig sem. Sok mindennel küzdött magában, még velem is, mintha az ellenfele volnék. Valójában én voltam az egyetlen, aki ki tudta volna zökkenteni abból, amiben volt.
Sóhajtottam egyet, aztán megengedtem a vizet és elkezdtem mosogatni a kiürült bögrémet. Nem tudom miért, varázslattal is csinálhattam volna, én mégsem akartam. Most ez esett jól, ez volt kényelmes és megnyugtatott. A stressz ott volt bennem. Kár lett volna tagadni, hogy Aiden csendessége – a kellemes pillanataink ellenére is – ijesztő tudott lenni. Talán Nat miatt voltam paranoiás, úgy éreztem, nem érdemlem meg, hogy boldog legyek… így nem is voltam boldog igazán. Azért nem vagy boldog, mert megakadályozod magad benne, O’Mara… – A hang gúnyosan csendült, de nagyon is igaza volt. Valóban nem különösebben engedélyeztem magamnak a lazulást. Mindennap küzdöttem a kapcsolatunkért, mint egy kibaszott harcos, akár Aiden ellen is, aki minden áron el akart lökni.
Ahogy végeztem, megtöröltem a kezemet és próbáltam a gondolataimat valami egész másfelé terelni. Dolgoznom kell, hogy eltartsam magunkat, be kellett volna mennem a patikába, de ellustultam a napot és már tíz óra is elmúlt addigra, hogy egyáltalán megpróbáltam erre koncentrálni. Egy pillanatig a karórámat bámultam, de a gondolataim közé gyorsan visszamászott Aiden.
A csendet az ajtó nyílása tört meg. A motoszkálásból tudtam, hogy Mucus jött meg. Már nem is számított a munka, kirohantam elé és átkarolva a nyakát finom csókot nyomtam az ajkaira. Aztán nem tudtam elhúzódni, inkább elmélyítettem azt.
– De jó, hogy itt vagy…  – simítottam végig az arcán és megharaptam az alsóajkát. De szívesen maradtam volna vele itthon.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Aiden J. Fraser - 2022. 01. 13. - 15:16:07
(https://i.imgur.com/lga4VbL.png) (https://i.imgur.com/FFwP87y.png)
2001. január 5.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/3a/a3/bb/3aa3bb3691c91cc3e16aeaf661816617.jpg) >><< óceán (https://www.youtube.com/watch?v=2TpjG3MFe1g&ab_channel=EstiKorn%C3%A9l)

The world is painted in dark grey
ACT IV


Csak kimentem levegőzni. Az utóbbi időben mindig csak kimentem levegőzni és nem akartam, hogy ELliot utánam jöjjön. Nem akartam snekit magam mellett, szükségem volt a zajmentes csöndre, mert már a gondolataim is megőrítettek. Szükségem volt egy tervre, ami lassan őrölt módon kezdett bennem formát önteni. Egyszerűen csak el akartam tűnni úgy az életükből, mintha nem is lettem volna. Levegőztem. Nap, nap után levegőztem, és jártam az árnyakat a sötétséget, benne meglapulva, mintha csak egy szánalmas préda lettem volna. pedig a vadász mindig én vagyok. Gyűlöltem ezt, gyűlöltem az érzést, hogy láttam ma is a városban. SZinte messziről kiszúrtam a finom, karcsú lépteit, amint a téli köd elől belépett az egyik boltba... Magam sem tudom hová, az valahogy nem érdekelt. Itt járt Feryll itt volt, és azóta minden sarokban az ő arcát láttam. Nem is a lányét, hanem az övét. Mindenhol az övé volt, minden szerencsétlen alakra az utcán azt hittem, hogy ő az, ha elhaladtak a házunk előtt azt hittem, hogy ő az, és képes lettem volna már ölni is, csak azért mert az árnyéka figyelt. Kintről figyelt, mindenhonnan figyelt. Nem akartam, hogy elkapja ELliotot. Nem akartam, hogy megtalálja anyáékat. Szinte beleordított a lelkem a fekete mélység csöndlyébe, amikor újra eszembe jutott Benjamin üvöltő hangja, az öklei az arcomon, és a sötétség, ami az átok miatt még hosszú időre a szememre telepedett. És a hasító kín, amikor tudatosult bennem mit tettem.
Ahogy jártam a ködben úszó utcákat, a cigim is lassan elfogyott, én pedig csak félholtként kóvályogtam ide-oda, magam se nézve, hogy merre haladtam. Nem akartam tovább ezt. Egy részem még sikított, hogy maradjak vele, de én nem akartam... El akartam tűnni az életéből, hogy sose legyen közös jelenünk többé sem jöbvőnk. Egy olyan alaknak mint én... Nem is létezhetett jövője.
Te tudtad ezt vajon, apa, amikor rámnéztél?
Erősen kétlem. De ha most eltűnök mindenki életéből, akkor... akkor már többet nem kell szenvdeniük. Én meg majd szépen meghalok egy szánalmas kis csatornában vagy egy koszos sikátorban úgy, hogy senki se tudja ki voltam és mit tettem. Szép célok, nem igaz? Talán még ezekkel a gondolataimmal is szégyent hozok a családom nevére. Arra a büszke névre, amit olyan hatalmas gőggel viseltem magamon. megráztam a fejemet és beletúrtam a kissé nedves, sötétbarna tincseimbe. Észre sem vettem, és már a házunk ismerős kerítése előtt álltam, de nem mentem be. Nem rögtön. Nem most. Árnyak mozgolódtak a hátam mögött, és a kezem azonnal a pélcára csúszott. Minden annak a Feryllnek a hibája. Nem volt elég megölnöm, mert még itt járt a szelleme, és az ivadéka is. AHogy megfordultam csak egy nőt vettem észre, aki vígan tolta maga előtt a babakocsiját, és a pálcámban lassan megszűnt löktetni a zöld varázslat parázsa, a galagonya pedig cserébe, hogy nem sütöttem el őt, amit annyira akart, ismét csak megrázta  fájdalmasan a karomat. Sóhajtottam egyet, és az utosó szálamat dugtam a számba a cigisdobozomból, miközben a haldokló öngyújtóval próbáltam lángot lehelni. Körülöttem minden csak tönkrement.
Ahogy beléptem még a kabátomat se vettem le, de máris az ölembe repült Elliot és megcsókolt, mintha minden olyan tökéletesen rednben lenne. De nem volt smemi sem rendben. És én most fogom a legjobban bántani. Hogy többé ne szeressen. Nem akartam, hogy utánam jöjjön, hogy megkeressen bárhová is tűnnék el.
- De jó, hogy itt vagy…  suttogta, én pedig megköszörültem a torkomat és elhúzódtam a csókok elől, hogy ne menjek beljebb. Nem is tudtam, hogy kezdjem el... Pedig mindenkit olyan könnyen bántasz, nem igaz, Aiden?
- Elliot. EL fogok menni, mert nem akarok többet veled lenni -
mondtam ki a szavakat és a kimért, hűvös hangomban nincs jele annak, hogy belül milyen tétova voltam. De ez voltam én, egy színész, egy pókerjátékos.
Elnéztem a feje fölött, hogy ne nézzek bele a barna szemeibe, ahogy összetörök bennük minden reményt és érzelmet.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2022. 01. 14. - 17:42:53
◂ break me▸
2002. január 5.
(https://i.pinimg.com/564x/9e/50/cc/9e50ccba40f1b2f9e9705645f655af97.jpg)
◃ a i d e n ▹
but… you promised

style: your ex-boy (https://i.pinimg.com/564x/1a/6b/19/1a6b199023d6044e01aa51a9c4ee844a.jpg) ║ zene: yours (https://youtu.be/lKcXh3b3mbU)

Aiden illata olyan kellemes, fűszeres, kissé dohányos aromával töltötte meg az előszobát, hogy még a szívem is nagyot dobbant, ahogy átléptem a küszöböt és a karjai közé vetettem magam. Végtelenül boldog voltam, hogy láthatom, annak ellenére is, hogy az elmúlt időszakban éreztem a belőle áradó feszültséget. Mégis próbáltam a karácsony emlékére koncentrálni, az olyan szép volt és meghitt. Ez volt az a melegség, amire igazából vágytam Aidentől, ám olyan ritkán kaptam meg… ezért is volt olyan fontos ez az egy emlék.
A csók kellemes volt, hosszú. Kicsit túlzottan is viszonzatlan, mégis olyan finoman csókoltam, hogy szinte éreztem, hogy a teste beleremeg. Pontosan tudtam, mikor vagyok hatással Aiden Fraserre… legalábbis testileg. Az érzelmeit jól el tudta rejteni, talán csak a jó szemének csillogásában láttam néha-néha változást. Azt kívántam, bár többször látnám azt a kis fényt bennük, amiből tudtam: most végre jól csináltam valamit. Őt sosem fogod boldoggá tenni, O’Mara… fogadd el… – hang suttogva gúnyolódott. Egyszerűen csak azt akarta, hogy még rosszabbul érezzem magam, pedig olyan sokáig ragaszkodónak tűnt az Aidenben kavargó sötétség iránt.
– Hiányoztál…  – leheltem az ajkaira, ahogy egészen picit elhúzódtam és a szemébe néztem. Már egészen lábujjhegyre kellett állnom ahhoz, hogy át tudjam karolni a nyakát. Őrülten nőtt, mint a gomba az erdőben, ha sok eső éri. Aiden éppen csak a kamaszkora végére ért, hogy megkezdje a felnőttségét, immár égimeszelő magasságban. Irigyeltem tőle, hogy még csak itt tart és tisztalappal indíthat. Én akartam lenni a tisztalapja.
Azonban most valami más csillogott a szemében. Elhúzódott, úgy, hogy a karjaim lecsúsztak a nyakáról, a vállairól, a mellkasán állt meg a tenyerem. Rettegés fogott el… most fogja kimondani. Tudtam, hogy most fogja, éppen akkor, amikor annyira nem akartam hallani azokat a szavakat. Még bőven lábadoztam abból, ami újévkor történt. Aiden gondolata tartott életben. Vonzódhattam én Miltonhoz akármilyen módon is, ha a szívem ezé a kölyöké volt.
– Elliot. EL fogok menni, mert nem akarok többet veled lenni – mondta ki azokat a kegyetlen szavakat. Hideg volt a hangja, felvette a sok maszkja közül azt, amelyiket a legjobban utáltam, azt amelyiket egész egyszerűen képtelen voltam elviselni, mert úgy tett, mintha nem lettek volna érzései… és ez ellen akárhogy küzdöttem nem lehetett.
A szívem fájdalmasan dobbant egyet. Aztán csak álltam ott és néztem rá.
– Nem.  – Nyögtem ki aztán, alig kapva levegőt. – Nem akarom. – Folytattam és elhúztam tőle a kezemet, hogy még távolabb lépjek tőle. Tudtam, hogy hazudik, minden porcikám ezt súgta, még is olyan hideg volt velem, hogy már én is úgy éreztem, nem bírom ezt tovább. Annyi réteget húzott már le rólam… pedig én csak szeretni akartam, egy új életet adni neki. Senki más nem lehetett nálam alkalmasabb erre.
– Ez most mi a szarra jó… mire? – kérdeztem kissé mérgesen.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Aiden J. Fraser - 2022. 01. 16. - 20:35:47
(https://i.imgur.com/lga4VbL.png) (https://i.imgur.com/FFwP87y.png)
2001. január 5.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/3a/a3/bb/3aa3bb3691c91cc3e16aeaf661816617.jpg) >><< óceán (https://www.youtube.com/watch?v=2TpjG3MFe1g&ab_channel=EstiKorn%C3%A9l)

The world is painted in dark grey
ACT IV


Nem akartam ezt. Semmit sem akartam igazából. Ezt a napot, hogy eljöjjön, a hideg szavakat az ajkaimon, a múltam terhét a vállamon, az árnyakat mögöttem, és érezni a karmukat a hátamban és a torkomban, ahogy egyre mélyebb vájják magukat le, egészen a lelkemig. Nem akartam a kimondott szavakat, nem akartam elhagyni ELliotot és nem akartam maradni sem. Gyűlöltem ezt az érzést, a hideg, jeges szívem a lelkemben mégis keménnyé fagyott, és nem hatott meg ELliot mézéses, puha csókja, a kókusz illata, és a karjénak gyengéd ölelése a nyakam körül.
Fuldoklottam. Alábuktam, mélyen a hullámok elnyeltek, ki tudja, hogy mikor, de most éreztem azt, hogy nem volt több levegőm. Éreztem, ahogy csak egyre jobban elogyott a levegő, és már nem volt smemi, csak a sötétség súlya a mellkasomon a tenger fenekén. És oda is utánam nyúlt Feryll. Éreztem, ahogy erre gondolatra csak még jobban megfeszültem, el kellett tűnnöm, mert a nyomomban volt, és engem akart. Vagy a szeretteimet, hogy úgy öljön meg ismét engem megint. Ez a gondoltam szinte teljesen az őrület illékony peremére üldözött.
Kimondtam a szavakat, hogy üssek velük, hogy a belső fájdalmam megint rémisztő hűvös álarc mögé rejtsem, és akkor eltűnjön belőlem minden emberi, minden, ami egykor voltam, vagy lehettem volna. Pusztitásra születtem, és arra, hogy mindent feketévé varázsoljak a kezemmel, hogy bemocsoljam a világot és elvegyem belőle az életet. Ütöttem a szavakkal, ahogy eddig is tettem, és talán Elliotot volt a legfájdalmasabb bántani... Pontosan úgy fájt, mint amikor Benjamint kellett az ostrom előtti napon megátkoznom a Carrow ikrek szeme előtt. Úgy tűnt, ez volt a keresztem, egy a millió közül, amit cipelnem kellett. Bántani másokat, hogy megvldjem őket a nagyobb rossztól. És tudtam, hogy akárhányszor képes lennék elviselni egyedül ezt a fajta fájdalmat. Inkább gyűlöljenek, inkább fájjon nekem még jobban, mint nekik. Mint, hogy elvesíztsem őket úgy, ahogy apám és a húgomat.
Elliot ellépett tőlem én pedig csak hagytam, hogy nőjjön közöttünk  atávolság, így én is tettem hátra egy lépést. Az ajtó így szinte a hátamhoz ért, miközben a szememmel elnéztem Elliot felett, be a Cukormáz kellemes falai közzé, hogy utoljára nézzek végig rajta. Már most kezdett hiányozni, de kegyetlenül elnyomtam magamban az érzést.
– Nem. Nem akarom - kapott levegőért Elliot, ahogy ellépet előlem, rajtam hagyva az erőtlenné vált kezének lenyomatát. Nem mutattam ki, hogy mennyire nehéz volt, egyszerűen csak... tovább kellett lépnie. Mielőtt még elragadta volna őt is az örvény, ami engem rég messze sodort a parttól.
- DE én igen. Ezt akarom - vágtam rá hűvös, kimért hagon.
- Ez most mi a szarra jó… mire? - kérdezte mérges hangon, én pedig unottan az égnek emeltem a szememet, miközben lusta, heveny mozdulattal az ajkiam között lévő cigit lassan megforgattam a számban a nyelvemmel. Még ki se vettem az ajkaim közzül a válasz közben. Csak játszottam a szerepem. Amíg az előadás tartott, nem estem ki belőle.
- A te hibád, hogy így kiborulsz. Nem kellett volna olyan komolyan venned, mert én sem tettem. Csak el akartam ütni az időt, míg tovább nem állok, és te pont jó szórakozás voltál. Elszórakoztattál, de most már nem akarok többet tőled. Ennyi. - Üveges, félhomályos tekintettel rábámulva és egyszerűen csak hátat fordítottam neki, hogy kilépjek az ajtón. Ennyi. Valószínüleg ez lesz az utolsó szavam hozzá.
Ennyi.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2022. 01. 18. - 21:17:09
◂ break me▸
2002. január 5.
(https://i.pinimg.com/564x/9e/50/cc/9e50ccba40f1b2f9e9705645f655af97.jpg)
◃ a i d e n ▹
but… you promised

style: your ex-boy (https://i.pinimg.com/564x/1a/6b/19/1a6b199023d6044e01aa51a9c4ee844a.jpg) ║ zene: yours (https://youtu.be/lKcXh3b3mbU)

Ellenkezni akartam, ütni és verni, belerúgni, hogy gondolja már meg magát. Tudtam, hogy vannak közöttünk bajok és hogy sokszor rohantam Zöldszemhez keresni a szeretet… de sosem gondoltam elhagyni Aident. Ő volt a mindenem, a világ, ami Nathaniel Forest után vett körbe engem. Ez volt az új életem és nem akartam valami idióta kamaszos dac miatt feladni. Nem értettem, mi ütött belé, nem értettem az egészet.
–  DE én igen. Ezt akarom – vágta rá a válaszomra. A hangja hűvös és sebző volt. Éreztem, mennyire mélyen mar belém… nem értette Aiden, mit művel, hogy falakat húz közénk, mert most éppen olyanja volt, hogy felveszi a régi maszkját.
– A te hibád, hogy így kiborulsz. Nem kellett volna olyan komolyan venned, mert én sem tettem. Csak el akartam ütni az időt, míg tovább nem állok, és te pont jó szórakozás voltál. Elszórakoztattál, de most már nem akarok többet tőled. Ennyi.   
Hogy mi? Hogy mi a faszomat mondtál? Hirtelen megmerevedtem, a kezem ökölbe szorult, de ő meg csak hátat fordított és ment ki, én meg léptem utána. Elkaptam a karjához, hogy visszafordítsam magam felé még az utcán, hogy nyitott tenyérrel olyan pofont adjak, ami még számomra is ijesztő hanggal csattant a bőrén. Szinte azonnal vörös nyomot is hagyott maga után.
Azt akartam, hogy fájjon neki, úgy fájjon, ahogy nekem is fájt. Hülyét csinálsz magadból, O’Mara… csak engedd el! Nem szeret téged senki! A hang sziszegett, de nem akartam neki hinni, pedig nagyon is tudtam, igaza van. A férjem is eldobott magától, még ha én is hagytam el végül. Miért érdemeltem volna meg, hogy végre boldog legyek?
A mellkasom őrülten fájni kezdett. A szívem nagyokat dobbant, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Aztán egész egyszerűen már csak sírni tudtam megint. Egy fél pillanatig zokogtam, de nem akartam, hogy elmenjen… akármennyire is fájt, hogy egyáltalán megfordult a gondolatai között.
– Hogy hazudhatsz így…  – mordultam és belemarkoltam a zakójába, hogy ne tudjon csak úgy ellépni. – Tudom, hogy szeretsz. Tudom és kész! Megijedtél, hogy képes vagy még emberi érzésekre? Akkor lennél olyan fene tökös, ahogy előadod magadat, ha fel tudnád ezt vállalni. De te gyáva vagy és tönkre teszel minket.  – üvöltöztem vele.
Láttam, ahogy a szemközti házból kinéz egy öregasszony a függöny mögül. Hosszan bámult, rosszallóan ráncolva a homlokát, mintha csak azt gondolná, mekkora rendbontók vagyunk. Kurvára nem érdekelt a véleménye, csak az, hogy az ember, akibe szerelmes voltam, éppen ki próbálja tépni a szívemet, mert annyira fél viszonozni az érzéseimet.
– Miért kell ez most… minden rendben volt közöttünk… csak nem engeded, hogy segítsek…  – mondtam, de túl dühös voltam és inkább csak megint megpofoztam. Újra emelni akartam a kezemet, hogy kapjon egyet, mert annyira megérdemelte volna.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Aiden J. Fraser - 2022. 01. 18. - 22:09:18
(https://i.imgur.com/lga4VbL.png) (https://i.imgur.com/FFwP87y.png)
2001. január 5.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/3a/a3/bb/3aa3bb3691c91cc3e16aeaf661816617.jpg) >><< óceán (https://www.youtube.com/watch?v=2TpjG3MFe1g&ab_channel=EstiKorn%C3%A9l)

The world is painted in dark grey
ACT IV


Néztem Elliot arcát, amin annyi érzelem suhant át fél másodperc alatt, és mégis mindegyiket le tudtam tóla olvasni. És utáltam látni rajta, hogy még mindig akart, hogy még mindig szeretett, és én erre válaszul csak még jobban darabokra törtem, még jobban összezúsztam őt. Utálj már, utálj annyira, hogy látni se akarj. Jághideg mérvány arcommal néztem rá, olyan hűvösen, ahogy csak azt a szerepem megkövetelte. Nem siklott át rajtam semmilyen érzelem és mindent csak egy vastag fal mögé rejtettem el, építettem magam köré szorgosan a téglákat. Nem akartam többé beengedni ide, ahol sötétség volt és egy feneketlen mélység, amibe egyre csak jobban húzott be az ár.
Nem vártam meg, hogy kiboruljon, csak hátat fordítottam neki, és kiléptem az utcára, ahol viszont utánam jött, és visszafordított, hogy a szikrázó tekintetű, dühös és kétségbeesett Elliottal találjam magam szemben. Miért nem utált? Miért nem gyűlölsz és vetsz meg anynira, hogy még csak utánam se akarj jönni. Így is nehéz harcot folytattam magammal, és az utcán egyszerre csak megnőttek az árnyak. Feryll árnyai és reztem, ahogy a szeme belém véste ismét a rideg tekintetét. Szinte már nem is hittem el, hogy a saját két kezemmel öltem meg és oltottam ki  afényt a szemében.
Engedj el, ELliot. ENgejd már el, mert csak rosszabb lesz. Nem fogom elviselni, ha megölnek általam, nem fogom tudni elviselni, elég fájdalmam van, csak engedj el, és élj teljes életet.
Engejd el.

– Hogy hazudhatsz így… Tudom, hogy szeretsz. Tudom és kész! Megijedtél, hogy képes vagy még emberi érzésekre? Akkor lennél olyan fene tökös, ahogy előadod magadat, ha fel tudnád ezt vállalni. De te gyáva vagy és tönkre teszel minket.
Egész életemben hazudtam. Szinte már a bőröm alá szőtte magát a hazudozás, észre sem vettem, könnyedén jöttek ki a hamis szavak az ajkaimon, és még csak meg se rezzentem tőle. hazudtam az apámnak, az anyám szemébe is hazugságokat mondtam, és csak Benjamin látott át rajta. talán apa is, és ő mésgem szólt smemit, csak várta, hogy mikor lesz vége. Sajnálom, apa. Sosem lesz vége. Én valahogy már az elejátől fogva... egy hibával születtem. Félre csúsztam, és a leejtőn nem tudtam megállni hiába akartam. De már nincs erőm. Csak zuhanni akarok.
Sajnálom. Sajnálom, Elliot, hogy gyenge vcagyok, és gyáva. Mert az voltam. Sosem voltam olyan bátor mint az öcsém, aki minden erejével a tűzzel szemben is képes volt menni, és megingathatatlan hite és elve volt. Én arcokat cseréltem, hogy alaklmazkodjak, menekültem, cserben hagytam másokat és most sem volt ez másképp. menekültem mert nem bírtam szembenézni a múltammal és önmagammal. Menekültem Elliot elől, a szerelem elől. Mindennel csak fájdalom járt és én nem akartam még egyszer... még egyszer elveszíteni mindenkit. Gyenge voltam megvédeni őket, és most is az vagyok. Csak eltűnök, hogy ne sérüljenek jobban meg tőlem.
Nem éreztem a fájdalmat ami hangos csattanással érkezett az arcomra. zsibbadás és topa lüktetés volt csupán, de elnyelte a többi fájdalom. Az átokjel a hátam közepén, a csuklóm törött, állandóan fájdalmas pulzálása. Valahogy... mégis belül fájt, de elnyomtam. Nem érezhettem. Nem volt szabad. Ne lássa sneki, hogy milyen gyenge vagy.
- Miért kell ez most… minden rendben volt közöttünk… csak nem engeded, hogy segítsek… - kiabálta, és a pofonok csattantak az arcomon. Nem is érdekelt az se, ha valaki nézte. De ha Feryll itt volt... akkor azt kellett látnia, hogy én... hogy én őt bántom, és akkor életbe hagyja. Az ujjaim közzé csúszott a galagonya pálcám szinte észrevétlenül és mielőtt Elliot újabb pofonja csattant volna a zsibbadó arcomon, ráfogtam a pálcámat.
- Fejezd be. Vedd észre magad, hogy kit pofozgatsz Elliot - csengett a hangom éles keménységgel, és felé emeltem  apálcámat. - modnom hogy hátha ezzel elég fájdalmat okozok neki. Sosem fogtam még rá pálcát, de neked ez nem okoz fájdalmat, ugye, Aiden? - Semmi közöm hozzád innentől fogva. Nem létezek a számodra, és ha kedves az életed számodra, nem követsz és nem jössz utánam. Kinek képzeled magad, hogy rám kezet emelj? Elegem van belőled. Sosem szerettelek, Elliot fogadd el, és törődj bele. A kapcsolatunk semmit se jelentett nekem. Nem vagy hozzám méltó. Sosem leszel - ejtem ki a szavakat és aztán hátrálok tőle, hogy a lehető leggyorsabban elhoppanáljak, miután hátraarcot vágok, hogy még csak a szemébe se nézzek.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Elliot O'Mara - 2022. 01. 20. - 18:16:35
◂ break me▸
2002. január 5.
(https://i.pinimg.com/564x/9e/50/cc/9e50ccba40f1b2f9e9705645f655af97.jpg)
◃ a i d e n ▹
but… you promised

style: your ex-boy (https://i.pinimg.com/564x/1a/6b/19/1a6b199023d6044e01aa51a9c4ee844a.jpg) ║ zene: yours (https://youtu.be/lKcXh3b3mbU)

Tudtam, mi ez. Nem voltam teljesen hülye… ismertem Aident, nagyjából át is láttam azon a rengeteg maszkon, amit magára rángatott. De már nekem is fájt az elutasítása, a kegyetlenkedése. Nem ezek a szavak, ezek csak a saját bizonytalanságából fakadtak. Mást tagadott meg tőlem: a gondoskodást, a kedvességet, miközben éreztem közöttünk végig a szenvedélyt. Aiden, mintha el akarta volna rejteni az érzéseit előlem.
– Fejezd be. Vedd észre magad, hogy kit pofozgatsz Elliot – ahogy beszélt, mintha nem is ugyanaz az ember lenne. Ez is egy maszk volt. Még az sem rázott meg, hogy rám szegezte a pálcáját. – Semmi közöm hozzád innentől fogva. Nem létezek a számodra, és ha kedves az életed számodra, nem követsz és nem jössz utánam. Kinek képzeled magad, hogy rám kezet emelj? Elegem van belőled. Sosem szerettelek, Elliot fogadd el, és törődj bele. A kapcsolatunk semmit se jelentett nekem. Nem vagy hozzám méltó. Sosem leszel.
Hátrálni kezdett, de én elkaptam a csuklóját és olyan erővel téptem ki az ujjai közöl a pálcát, hogy az talán meglephette. Aiden sok mindennek láthatott tőlem, de a túlélő dühös énemet sosem. Ezt nem kellett elétárnom, mert nem volt rá szükség. Neki csak azt mutattam, aki képes őt szeretni, aki mellett biztonságban lehet. És most éppen ő hozta ki belőlem ezt… éppen ő, akit ennyire szerettem.
A mellkasom mocskosul fájt. A szívem megszakadt, ahogy hozzá vágtam a varázspálcáját. Egyenesen a felsőtestének zuhant, majd leesett közénk a fölre.
– Tudod, kurvára nem érdekel, hogy engem eldobsz… nem te vagy az első, aki azt mondja, hogy nem kellek neki. De az, hogy kurvára hazudsz, az undorító. A saját gyávaságoddal magadat teszed tönkre, Aiden. – Közöltem remegő hangon. Zsebre dugtam a kezemet és lenéztem a cipőm orrára. Már nem küzdöttem. Vége volt a hisztinek és a próbálkozásoknak. Ellene nem tudtam küzdeni. Aiden erősebb volt, mint én, de gyávább és ijedtebb.
– Ha én megérdemeltem egy új esélyt, te is megérdemled…  – Nyeltem egyet és hagytam, hogy a könnyeim végig folyjanak az arcomon. Nem zavart, kicsit csípte a szememet, de nem zokogtam vagy hüppögtem gyerekesen. Csak sírtam simán, mert el kellett engednem azt, ami nem tett boldoggá, mégis minden erőmmel azon voltam, hogy úgy legyen… hogy megkapjam tőle, amit vágyok, mert tudtam, attól ő is jól érezném agát.
– Remélem mással boldogabb leszel.  – Léptem közelebb, belemarkoltam megint a zakójába, hogy odahúzzam egy utolsó csókra. Nem tettem meg azonnal. – Tényleg nem érdemellek meg, Aiden. Ebben igazad volt. – Simítottam végig finoman a mellkasán.– De te sem érdemled meg, hogy ezek a maszkok, amik mögé bújsz, tönkre tegyenek.  – Aztán közelebb léptem. Hosszú puszit nyomtam az ajkaira lábujjhegyre állva. Aztán megpaskoltam kicsit a mellkasát még egyszer és elléptem tőle.
– Talád meg a boldogságod akkor.  – Mondtam rekedten. Aztán csak álltam és vártam, hogy elmenjen, hogyva, hogy a szívem hamuvá porladjon. Nem üvölthettem a fájdalomtól, csupán végig néztem, ahogy utoljára kilép a közös otthonunk kapuján.


Cím: Re: Cukormáz
Írta: Aiden J. Fraser - 2022. 01. 22. - 19:33:21
(https://i.imgur.com/lga4VbL.png) (https://i.imgur.com/FFwP87y.png)
2001. január 5.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/3a/a3/bb/3aa3bb3691c91cc3e16aeaf661816617.jpg) >><< óceán (https://www.youtube.com/watch?v=2TpjG3MFe1g&ab_channel=EstiKorn%C3%A9l)

The world is painted in dark grey
ACT IV


Hideg levegő csapkodta az arcomat, ahogy elnéztem Elliot felett a Cukormáz felé. Még egyszer utoljára befogadtam a látványt, ami anynira a szemebe égett már a legelső alkalommal is. Pedig nem kellene hogy fájjon, mégis az ijsztő, kifejezéstelen álarcom mögött minden olyan kegyetlenül mar, mintha sav lenne, mintha minden lélegzetemmbe apró hegyes tűk kerülnének bele a torkomba úgy szúrt és égetett engem. Elengedtem ezt, elengedtem a saját életemet is, és csak annyit tehettem, hogy eltűnök. Eltűnök anyáék mellől, elétűnök Elliot mellől, hogy aztán valahová sodorjon az élet. Nem bántam volna ezt, mert így őket mentettem meg. Mégis fájt. Fájt egy kicsit, hogy sosem lehetek a teljes értékű részese ennek az életnek, hogy nem érhetem el én is a bodlgságot. Üres tekintettel néztem az édes falakra, hogy utoljára felidézzem az első szeretkezésünket a lila kanapén, és a többi keserédes emléket ami ehhez az épülethez kötött, miközben fanyar füsttel szállt fel a cigarettám végéből.
Ajkaimmal sebeket vágtam Elliot szívébe, hogy aztán elforduljak től, és még a pálcám is feszülten rezgett az ujjaim között, lüktető sebnyomokat hagyva a csuklómban, mert nem sütöttem el. Iagzából azt se bántam volna, hogy ha felrobbant volna a kezemben, velem együtt. Bár inkább nem ELliot szeme láttára akartam elhunyni, mert az olyan szánalmasan szar érzés lett volna. Kitéped a szívét, rá is köpsz és előtte is halsz meg. Az lenne az igazán drámai, nem igaz, Aiden.
Viszont, ahogy elfordultam tőle, Elliot az ujjaimból kitépte  apálcámat, én pedig kissé meglepetten horrkantam fel erre, aztán hozzámvágta, hogy a megfagyott földön koppanva leessen. Tekintetem követte az útját, hogy még most se nézzek bele Elliot krémes, bánatos szempárjába. Iagzából nem reagáltam semmit, de ahogy egy rövid időre Elliotra néztem, láttam, hogy most még hozzám fog vágni jó pár dolgot. Én pedig csak némán állva hallgattam őt, üres csendbe és sötétségbe burkolózva.
- Tudod, kurvára nem érdekel, hogy engem eldobsz… nem te vagy az első, aki azt mondja, hogy nem kellek neki. De az, hogy kurvára hazudsz, az undorító. A saját gyávaságoddal magadat teszed tönkre, Aiden.
Hanyagul vontam meg a vállamat, mint amikor egy kamasz kölyköt teremtenek le a szülők, mert valami szörnyű nagy baromságot csinált és valahogy... mégsem érdekelte. Nem érdekelt, hogy hazudnom kellett, nem érdekelt, hogy velem mi lesz. Mások élete fontosabb volt, és ha szenvednem kellett azért amit tettem, hát szenvedtem. Büntessen és verjen meg az ég ahányszor csak akarja. De az én hátam minig egyenes lesz és némán fogom tűrni azt is, ami ezután fog következni. gyáva voltam. Mindig is az maradok.
- Ha én megérdemeltem egy új esélyt, te is megérdemled… - Nem, Elliot. Én sosem érdemelhetek új esélyt ezzel a testtel, ami pálcát emelt a saját apjára és a húgára, elvéve tőlük a jövőt, és az életüket, miközben a maradék családtagjaim benne rekedtek az idő fagyos kerekében. De ezt... úgysem értheted, hiszen a saját szenny apádat sem tudnád megölni.
– Remélem mással boldogabb leszel. Tényleg nem érdemellek meg, Aiden. Ebben igazad volt. De te sem érdemled meg, hogy ezek a maszkok, amik mögé bújsz, tönkre tegyenek- lehelte ELliot, a közelembe lépve, hogy aztán egy hosszú utolsó csókot hagyjon az ajkaimon. Nem mozdultam meg, nem viszonoztam, ha megtettem volna, csak maradni akartam volna, és ezt nem tehettem meg. nem tehettem meg vele, hogy az életébe hozom Feryllt hogy mindent elpusztítok körülötte. Nem tehettem meg.
Talád meg a boldogságod akkor. – felhorkantottam, aztán csak az ujjaim közzé fogtam a pálcám.
- Ennél rosszabbat nem is kívánhatnál - súgtam neki utoljára, és az ujjaim körbefonták a dühösen vibráló galagonyát, hogy aztán behúzzon és befogadjon a sötét, Elliot pedig ott maradjon a tiszta fehérségben.

KÖSZÖNÖM SZÉPEN
A JÁTÉKOT!