Roxfort RPG

Időn kívüli játékok => Kalandok kartonozója / Archívum => A témát indította: A Dementor - 2020. 10. 10. - 17:49:25



Cím: Rémálomok Völgye
Írta: A Dementor - 2020. 10. 10. - 17:49:25
RÉMÁLMOK VÖLGYE

(https://i.pinimg.com/564x/4e/a6/50/4ea65015cac58e175493914e48e6d76f.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/49/92/52/499252e9d0dd28c3878e6ec9621c9c1e.jpg)

2001. október 29.

Furcsa péntek este volt ez az október 29. Valahogy mindenkiben ott uralkodott az a különös feszültség, mielőtt ágyba bújt volna. Talán a különös őszi köd, ami megült alacsonyan a talaj felett vagy az újhold sápatag fénye okozta az érzést… ki tudja? Mindenesetre ott lüktetett a furcsa kis gyanú mindenkiben, hogy valami készül… valami megmagyarázhatatlan, valami veszélyes.

A pokol kapuja

Merel Everfen a szokásosnak mondható esti rutinja után huppant be az ágyába a Hugrabug ház hálókörletében. Talán azt hitte, hogy lesz még ereje olvasni egy kicsit ezen az éjszakán, hiszen nem volt olyan fárasztó péntekje, mint amire számított. Valahogy mégis, mintha az álom hirtelen szökött volna a szemére s nem engedte, hogy ébren maradjon. Szép lassan lecsukódtak a szemei és magába fogadta a sötétség. Alig távolabb innen, Roxmortsban Mr. O’Mara még egyet hümmögve fordult a másik oldalára, hogy Mr. Muci Fraserhez bújjon, mikor magához hívta ugyanez a sötét erő s érezte, amint zuhan és zuhan egyre mélyebbre. Aiden már csupán a szuszogását csíphette el, mikor hasonló, forgó hévvel rántotta be az álom őt is. Sok-sok kilométerrel távolabb, egy londoni lakásban az éppen takaró alá kerülő Arelia Tobervic sem érzett mást, mint mérhetetlen fáradtságot. Vajon tényleg ennyire nehéz napja volt? Ezt csupán ő maga tudta megítélni… mindenesetre az álmosságnak nem tudva ellenállni lehunyta a szemét, hogy kedvenc párnájára fordulva elnyomja a feketeség. S még innen is messzebb Mr. Harlow a családi farmjukon épült házban található hálószobájában, próbált éppen eleget tenni az esti rutinjának, de hirtelen annyira elálmosodott, hogy nem volt más választása, mint csak bedőlni a párnák közé, magára húzni a takarót és végre álmodni.
Hamarosan véget ért a sötétség. Mindannyian ugyanabban a sötét erdőben találták magukat, ahol semmiféle fény nem volt, csupán fák közé bejutó holdsugár sápadt ereje. Ez pedig kevés volt, hogy bármit megvilágítson. Így Miss Everfen észre sem vehette, hogy a jobbján Miss Tobevric didereg, ugyancsak pizsamában. Mögöttük, alig egy-két méterrel Mr. Harlow kapott helyett, az egyik fatörzs mellett Elliot didergett, s hozzá egész közel Mr. Fraser. Mind az öten felfigyeltek a furcsa, dermesztő hidegre, a síri csendre, amiben még csak állatok motoszkálását sem hallották. S hogy emlékeztek-e hogy nem rég még az ágyukban voltak, a finom meleg takaró alatt? Aligha. Most csak az erdő létezett, ők és a hideg.
Még mielőtt bárki megszólalhatott volna, valahol a távolból különös, kántálásszerű hang ütötte fel a fejét s mintha tábortűz is pislákolt volna arra. Tőlük jobbra és balra nem volt más csak sötétség… a hátuk mögött, nos ott meg valami sokkal veszélyesebbnek hangzó hörgés csendült fel.

Az éden földje

Sean egy jó kis konténer mellé behúzódva reménykedett abban, hogy ezen az éjszakán sem fagy halálra… illetve csak reménykedett volna egy utolsó ásítást követően. Ugyanis az agya eltompult, érezte, hogy egyre-egyre álmosabb mostanra. Így megadta magát a sötétségnek, mely kellemesen vonta magához, mintha csak egy melegvizes tó felszínén lebegne. Miss Fawley Herfordshire-ben található kollégiumi szobájában dőlt ki, szinte pillanatok alatt, nem is hallva, ahogy Miss Lowell a fürdőből visszatérve még mond neki valamit. Olyan könnyen és olyan békésen aludt el, mintha csak a karjai közé ölelné valaki.  Tőle nem is oly’ messz a kollégium fiúknak fenntartott emeltén aludt el Mr. Flynn, fejét egy tankönyvön nyugtatva, épp csak annyi ereje volt, hogy magára húzza a takarót, mielőtt elnyomta az álom. Miss Beckett éppen Dorian Belby karjaiban pihent, mikor elnyomta az álom, olyan könnyedén, mint már régóta nem. Könnyedén adta át magát a kellemes, barátságos érzésnek és melegségnek, amit a békés sötétség keltett benne.
Már nem is emlékeztek rá, hogy egy pillanattal korábban még a hálószobájukban voltak. Csak azt érezték, hogy a napfény kellemesen cirógatja az arcukat, amint egy tisztáson találják magukat. Bár verőfényes napsütés volt, mégis valahogy, mintha kellemes, friss eső aromája töltötte volna meg a levegőt. Mindannyian kényelmes, mégis elegáns öltözéket viseltek, olyat, amit a legjobban szerettek. Szemben egy nem túl nagy, éppen tökéletes méretű otthonos ház várta őket, édes illat szállt ki bentről, mintha valaki éppen sütne. Persze mehettek akár jobbra egy sötét erdő felé, vagy balra, a széles folyó partjára is. Ez a hely itt az övék volt. Ők döntötték el, merre tovább.

A purgatórium melege

Mr. Leon azt hitte, nehezére esik majd elaludni. De nem így volt, sőt ami azt illeti kifejezetten könnyű volt a jobb oldalára fordulni az idegen párnákon és belekapaszkodni a szédítően sötét érzésbe, ami magával ragadta. Mirabella Harpell jóízű ásítás után nyúlt el a Griffendél hálókörletében helyét kapó baldachinos ágyán. Az álom azonnal elnyomta, amint magához ölelte a mindig hűséges kispárnáját. Tőle nem is olyan messze Miss Cassennel is pontosan ez történt, éppen csak egy halk „Jaspert” suttogott el, mielőtt a sötét örvénylés magával ragadta. A Hugrabug hálókörletében Miss Wyne is éppen egy bizonyos személyről álmodozott a plafont bámulva, mikor hirtelen elkapta az álom és furcsa, örvénylő tornádóként reptette jó messzire ettől a kellemes gondolattól… akárcsak a közelében heverésző Sophie Vanheimet, aki éppen az ő egyetlen Teddy mackójáról álmodozott. Még kettő fordult, mielőtt magával ragadta az álom.
Hamarosan, elfeledve, hogy korábban éppen csak lefeküdtek a cseppet sem fárasztó, de mozgalmas pénteki napjuk után, egy hatalmas szikla mellett találták magukat egy erdőben. Éppen csak félhomály volt, talán még le sem ment a nap. Miss Wyne azonban valamiért még is a kezébe vette a pálcáját… nem a saját döntése volt, ott volt attól fogva, hogy itt találta magát és tudomásul vette, hogy pizsamában ácsorog a három másik lány társaságában. Miss Cassent és Miss Harpellt azonnal felismerte, de a harmadik vöröslány… valahogy nem tűnt ismerősnek és nem csak neki, hanem Averynek és Mirabellának sem. Miss Wyne hirtelen emelte fel a pálcáját, szinte észre sem véve, hogy mit művel, körülöttük a fák hatalmas lángra lobbantak, recsegni ropogni kezdett minden a forróságban. Nagyjából ekkor vehették észre Mr. Beckettet, aki éppen a lángok közül menekült ki a szikla felé.
Sok menekülési útvonal persze nem volt erre. A sziklától nem olyan messze, a hegyoldalba ékelődve egy nagyobb barlang volt, odabent mintha valami hangokat hallottak volna. Ezen kívül a tüzet még meg tudták volna kerülni talán jobbra de arra még az erdő is sokkal sűrűbbnek, sokkal veszélyesebbnek látszott.


A következő KM-reag október 18-án érkezik.
Minden hsz 2-2 pontot ér.
Aki leírja a lefekvés előtti pillanatokat vagy az esti rutinját, az +5 pontot szerezhet.
Aki két egymás utáni kört kihagy, annak a története nem kerül tovább mesélésre.



Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Deliah Beckett - 2020. 10. 11. - 15:50:57

RÉMÁLMOK VÖLGYE

(https://i.pinimg.com/564x/13/d1/8a/13d18af0f63571c391fae6a3f0011782.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/aa/96/c2/aa96c245c1919f0b0d0cd96e78eb381b.jpg)

2001. október 29.
Az éden földje

Az ablakpárkánynak támaszkodva kortyoltam egy pohár vizet, Doriant figyelve az ágyban. Valami könyvet olvasott, az arcát szinte teljesen eltakarta a borító, de valami mélyről jövő balzsamos nyugalom árasztott el csak a puszta látványától. A félelem, amit kezdetben éreztem attól, hogy túlságosan hozzászokok majd az illatához a fehér ágyneműmön, a széthagyott teásbögréihez, az ágy alatt talált hiányzó zokniaihoz most csak emléknek tűnt. Minden este őt akartam bámulni, ahogy csak fekszik ott a kis éjjeli fények alatt a puha, sötét tincseivel, komoly vonásaival, kérdő tekintetét rám emelve.
- Minden rendben? - érdeklődött álmosan, félretéve a könyvet míg megigazította a feje alatt a párnát. - Nem jössz?
- De, igen - mosolyodok el, majd magam mellé helyezem az üres poharat és már libbenek is a fürdőszoba felé, hogy gyorsan fogat mossak, megfésülködjek.

A tükörből egy ismerős arc néz vissza, de minden fáradtság vagy aggodalom nélkül, ami új. Az őszi szünet elmúlt napjai teljesen kiszakítottak a mindennapi gondjaim, démonaim karmai közül, ami mintha az arcomon is látszana. Kipihent vagyok az egész napos lustálkodásoktól, hálás Dorian társaságáért, közelségéért, felfrissült a környezetváltozástól. Felkapok a kád széléről egy ottfelejtett fehér pólót és gyorsan belebújok, ahogy visszatérek a hálószobába és szélesen elmosolyodok, amikor rájövök, hogy az nem is a sajátom.
- Az az enyém? - dünnyögi Dorian félálomban, amikor bebújok mellé és én csak némán bólogatok, ahogy végighúzom a hideg lábfejem a vádlija vonalán a takaró alatt, hogy felmelegítsem magam valamennyire. - Merlin szerelmére, mintha jégből volna a lábad - húzódik el kicsit nyűgösen, de végül hagyja, hogy a karjai közé bújjak és szorosan magához húz.
- Melegíts fel akkor - súgom a fülébe incselkedve, de egyikőnk sincs már abban az állapotban, hogy bármi mást csináljunk, mint hogy hosszan, lassan váltunk egy jóéjt csókot mielőtt összegubancolódott tagjainkat végleg elnehezíti az édes fáradtság.

Ahogy magába fogad az álom, még érzem Dorian ízét a nyelvemen, az illata betölti a fejem és a testének melege a takaróval együtt körém csavarodik a sötétségben, amitől kivételesen nem félek, önként adom át magam neki a biztonságot jelentő karok ölelésében.

***

Magas, harmatos fűben feküdtem, éreztem ahogy a nedves szálak finoman cirógatják az arcom, ahogy kinyitottam a szemeim és hagytam, hogy elvakítson a fény egy pillanatra mielőtt felemeltem a kezem kevéske árnyékot vetve az arcomra. Egyszerre éreztem gyorsnak és lassúnak, ahogy felültem és körbepillantottam magamon, vettem egy mély levegőt és a víz zúgása felé fordítottam a fejem. Egy széles, gyorsfolyású folyó nyújtózott balra, de nem sokáig kötött le, amikor megéreztem a meleg, édes-fahéjas illatot, ami egyenesen szemből szállhatott felém, egy kissé távolabb lévő takaros, hívogató kis házból.
Elgémberedett lábaimat kinyújtottam, majd felálltam és megigazítottam a könnyű fehér ruhát, amit viseltem. Oldalra pillantva csak most vettem észre a jobbomon végigfutó erdő fáit, amelyek sötét lombjai között mintha ottragadt volna a reggeli köd, de ezzel sem foglalkoztam különösebben. Csakis a csodálatos sütemény illat érdekelt, aminek egyből nyomába is eredtem… volna, de alig tettem pár lépést, megéreztem valaki jelenlétét. Pontosabban valakikét.
- Helló? - fordultam hátra végigpillantva a három ismeretlen alakon.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 10. 11. - 16:55:05
A pokol kapujában
(https://i.pinimg.com/564x/2f/f9/68/2ff968fc13e258df7453e5a4eeab6bc9.jpg)

Mindenki
2001. október 29.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b9/63/50/b9635007aa1ca0f52558921edcb16d18.jpg)

let’s cause a little trouble

Csendesen készülődtem a fürdőben az alváshoz. Nem akartam most Aidenhez szólni, nem azért, mert nem válaszolt volna vagy ilyesmi… egyszerűen csak jobb volt, amíg odakint volt és nem az érdekelte, mit kenek éppen az arcomra. Talán bejött volna, hogy ezt is széttörje, mint a csiganyál krémet… pedig ez aztán tényleg csak egy mezei hidratáló volt, ami jól jött ezeken a hideg őszi napokon. Főleg fürdés után, amikor kifejezetten kellemes volt magamra kenni.
Ahogy bámultam magam a tükörben és már a hajamat próbáltam a helyére igazgatni, furcsa nyomást éreztem a gyomromban. Nem igazán fizikai fájdalom volt, sokkal inkább valami különös megérzés, amit nem tudtam hová tenni. Az egésznap olyan érdekes volt, de most mintha csak még jobban rám telepedett volna a gyanú, hogy valami nincsen rendjén.
– Jövök már…  – szóltam be a hálóba, miközben egy utolsót igazítottam a pizsamámon, majd tényleg kiléptem a fürdőbe, hogy aztán egy mozdulattal jobbra kanyarodva az ágyunk mellett találjam magam. Vagy ágyam mellett… egyelőre nem tudtam hányadán állunk ebbe a kérdésbe, de egy ideje inkább nem is terveztem ezzel piszkálni sem őt, sem magamat. Akkor sétál ki az ajtón, amikor akar. Beleuntam, hogy másokra erőltessem magamat vagy beleéljem magam múló dolgokba.
Csendesen huppantam le az ágy széléra, s már éreztem is, hogy milyen kegyetlenül rám telepedik a fáradtság. Nem aludtam volna el csak úgy jóéjt puszi nélkül, így mikor a párnára került a fejem, felé fordultam, hogy a vállára tegyem a fejemet, a lábamat átvetettem az ő lábain és beszívtam az illatát. Azonban mielőtt még azt mondhattam volna, hogy: „Muci kérem a csókom,” minden elsötétedett és furcsa, zuhanó érzést éreztem. Olyan volt, mintha valami végtelen mélységbe tartanék. Talán össze-összerezzentem… nem tudom.
Hamarosan nem volt más körülöttem csak végtelen erdő. Nem emlékeztem hogyan kerültem oda, miért vagyok pizsamába és miért a meztelen lábam éri a hideg talajt. Éreztem Aiden illatát, ami megnyugtatott, de a sötétben nem tudtam, hogy kik állnak még körülöttünk. Éppen csak az alakjukat tudtam kivenni. Didergésemben körül öleltem a karjaimmal a testemet és közelebb léptem a fatörzséhez, hogy megtámaszkodjak benne és úgy pillantsak el a távolba. Valami fény volt ott, s mintha gyanús törzsi dalokat is énekelt volna valaki.
– Mi a szar…  – morogtam magam elé, szokás szerint megdöbbenéssel, de tettre készen. Nem terveztem ott ácsorogni és arra várni, hogy történjen valami. Az általában a nagyobb szar, ha csak hagyom megtörténni a dolgokat, akkor érnek kellemetlen meglepetések. Ezt pedig nem akartam, pláne, hogy semmi sem volt nálam a pizsamámon, meg a szemüvegemen kívül – bár ez utóbbinak köszönhetően legalább elláttam valameddig ebben a végtelen sötétségben is.
Alig hogy jobban hunyorogni kezdtem a fény felé s azt tábortűzként azonosított, ijesztő hörgés hallatszott a hátam mögül. Hirtelen a hideg, a túl nagy csend értelmet kezdett nyerni… ugye ez nem az, amivel egész véletlenül Montregoval is összefutottam? Ugye nem? Nem is próbáltam meg reménykedni. Úgy nyúltam a pizsamám oldalához értem, mintha a varázspálcámat kerestem volna, csakhogy az nem volt nálam. A pizsamáimnak nem volt zsebe és máshová nem nagyon dughattam volna…
– Aj…  – fordultam meg, hogy lássam mi közeledik mögülünk, de közben hátrálni kezdtem, talán bele is ütközve valakibe. – Jó lenne megmelegedni egy tábortűznél azt hiszem…  – morogtam és tovább hátráltam, míg nem a lépteim futássá változtak.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Serena Fawley - 2020. 10. 11. - 18:33:25
RÉMÁLMOK VÖLGYE

(http://kepkezelo.com/images/pkg0r5je449084vnfsxp.png) (http://kepkezelo.com/images/b7ksmp3it0ow6qievzz1.png)

2001. október 29.
Az éden földje

Érdekes nap volt a mai is. Rettentő sok dolgot elintéztem, bementem az óráimra is, és még pár levelet is megírtam a barátaimnak. Nem is csodálkoztam rajta, hogy amikor hazaértem a kollégiumi szobámba, és ránéztem az ágyra, akkor már hívogatott a pihe-puha párnám, és a takaró. Hideg is volt odakinn, délelőtt még az eső is esett, pontosan arra vágytam, hogy bebújjak az ágyba, megigyak egy forró teát, és közben a könyvemet olvassam.
Végül csak rászántam magam egy gyors zuhanyozásra. Törölközés közben hallottam, hogy szobatársam Lottie is hazaérkezett. Őszintén szólva nem sokat találkoztunk, amióta itt lakom. Vagy én nem vagyok a szobában, vagy ő, amikor megérkezünk, vagy valamelyikünk akkor ér már haza, amikor a másik már elaludt, vagy egyáltalán nem is találkozunk. De azért most kiköszöntem neki, mire ő is megeresztett egy hellót, de hallottam, hogy megint csak a táskájában cseréli ki a jegyzeteket az esti teendőihez szükséges dolgokra, és talán már indul is.
Egy gyors fogmosás után - már nagyon csalogatott az ágy - kimentem a fürdőből, Lottie pedig már tűkön ülve várta, hogy végezzek.
-Egy gyors zuhany, és már itt sem vagyok. - mondta, és már rohant is be a fürdőszobába. Én csak megvontam a vállam, és bebújtam az ágyba. Habár nagyon szerettem volna tovább olvasni a Viking hajósok asztronómiája című könyvet, egyszerűen ragadtak le a szemeim. Észre sem vettem, hogy teát sem készítettem magamnak, mert amint fekvőhelyzetbe kerültem, már el is aludtam. Talán Lottie még mondott valamit, de lehet, hogy azt már csak álmodtam.

*****

Ahogy feküdtem a fűben, friss eső illatát éreztem. Az eső és a vizes fű, föld illata mindig frissességgel töltött el, és mindig arra az illatra emlékeztetett, ami a Hugrabug ház klubhelyiségében szállingózott egy-egy tavaszi eső után. Furcsa volt, hogy a fű nem volt vizes, én legalább is nem lettem vizes, ahogy ott feküdtem csukott szemmel. Nem tudtam, hogy kerültem ide, valójában per pillanat nem is érdekelt, csak élveztem a tavaszi illatokat és a kellemes napsütést. Valahol mélyen szöget ütött a fejemben, hogy mintha október lenne, és hamarosan jönne a Halloween, de ez a gondolat hamar elszállt, ahogy újra felém szálltak a kellemes illatok. És még nem volt vége! Hamarosan már friss sütemény fahájas-édes illata is megcsapta az orromat.
Hmmm... - sóhajtottam magamban, és lassan elkezdtem magam rávenni, hogy nyissam ki a szemem. Mintha a gyomrom is megkordult volna, de ezt a gondolatot megpróbáltam csírájában elfojtani. Mielőtt kinyithatnám a szemem, meghallok egy hangot:
-Helló?
Ilyen gyorsan még soha nem ült fel ember, ahogy én mozdultam. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy rajtam kívül van itt még valaki. Az első pillantásom egy szőke, fehér ruhás nőre esett, ő volt az, aki megszólított. Először azt hittem engem, de ahogy a másik két alak mozdult, úgy rájöttem, hogy négyen vagyunk ezen a tisztáson. Négy, teljesen különböző, ismeretlen ember.
Mi a fene? - gondoltam magamban, és feltápászkodtam, közben pedig leellenőriztem, hogy milyen ruha is van rajtam. Egy fekete szoknyát viseltem, sárga felsővel, és a felső színéhez illő sárgás harisnyával. A legkényelmesebb, elegáns fekete cipőm volt a lábamon. Egész jól néztem ki, szerencsére nem maradtam el a fehér ruhás nő mögött.
A másik két alak még csak most "ébredezett", úgyhogy volt időm körülnézni, és megszemlélni a helyszínt, ahova furcsa módon nem emlékeztem, hogyan kerültem. Középen egy ház állt, onnan jött a kellemes illat. Jobbra egy félelmetesnek tűnő, sötét erdő fái magasodtak, leginkább a Tiltott Rengetegre emlékeztetve. A másik oldalon egy nagy folyó kanyargott, sebes folyású, örvényes, mégis valahogy bizalomgerjesztőbb volt, mint az erdő.
Végül a fehér ruhás nő felé léptem.
-Jó napot... reggelt! - próbáltam kitalálni a napszakot. - Meg tudnád mondani, hol is vagyunk pontosan? - kérdeztem tőle bizonytalanul, és közben végigtapogattam a zsebeimet, hogy nálam van-e a pálcám.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Mirabella Harpell - 2020. 10. 11. - 20:38:11
Rémálmok völgye
A purgatórium melege

(https://i.pinimg.com/564x/dd/bc/32/ddbc32222db989ba331297e47ae3f71f.jpg)  (https://i.pinimg.com/564x/63/86/fb/6386fb318496cfee9f7d2691634e1e8a.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/2d/92/ca/2d92ca7b7b518f6ded61dac8c6204152.jpg)

 Welcome
Blood red skies
Burn in wake of
A world left behind
 
Can't escape the fallout
Feel the fire rain down
See the shadows rising all around
Can't escape the fallout
 (https://www.youtube.com/watch?v=K6438QUVbyA&ab_channel=UNSECRET)



Magamra húztam a hófehér pizsama pulcsit, az egyszarvús kapucnival, és akkorát ásítottam, hogy simán lement volna Hagrid keresztben a kunyhójával, ha erre járt volna. Megviselt ez a hét, na. És hiába péntek este, nem lehet semmi izgalmasat csinálni, mert mindenhol aurornak látszó morcos tereptárgyak ácsorognak. Pedig érdekes, de a legjobb programötleteim péntek estére valahogy egytől egyig nem összeegyeztethetőek velük. Tehát azt gondoltam, legalább kialszom a fárasztó tanórákat.
Tehát ásítottam egy jóízűt, majd arccal előre belezuhantam a baldachinba, hogy aztán pofára esett tengericsillag jógapózban térjek nyugovóra, a kispárnámat folytogatva. A párnáig azonban már szinte nem is jutottam el.
*
Mintha csak pislogtam volna egyet, úgy nyitottam ki a szemem, bár nem emlékeztem, hogyan is kerültem ide, és mi ez a nagy szikla előttem. De valahogy itt voltam, mellettem Ave és Luna is, meg egy ismerős, vörösesszőke lány, akit valahogy most mégse tudtam hová tenni.
- Sziasztok! Erdei pizsi parti? Állati jó! - bámultam a lányokra lelkes vigyorral. Teljesen rendben van, tök jó ötlet! De hogy szöktem el az aurorok mellett, és mit ittam, hogy nem emlékszem, hogy kerültem ide?
- Jól áll - állapítottam meg Lucira nézve. Aztán feltűnt, hogy nála pálca van. Az mindig izgi.
- Mire készülsz, Szöszke? - mosolyogtam még, aztán lefagyott a gesztus az arcomról, és léptem egy lépést hátra. A szikrák már gyanút keltettek. Tudom a pálcájáról, hogy néha lenyűgöző dolgokra önállósítja magát, de most nem tetszett az a hirtelen mozdulat.
Egyik pillanatról a másikra szabadult el a pokol körülöttünk. Úgy letaglózott, hogy földbe gyökerezett a lábam. Elállt a lélegzetem, a szemem előtt a tomboló lángok mindenféle alakokat, bikát meg gyilkosan izzó tekintetű halálfaló formát öltöttek. Újra gyereknek éreztem magam, kicsinek, tehetetlennek, elveszettnek. Még csak nem is pislogtam, talán ezért, talán az iszonytól egy könnycsepp gördült elő füsttől mart szemem tavából, de kevésnek bizonyult ahhoz, hogy eloltsa a lángokat. Valaki kirohant az égő fák közül, ez térített kissé észre, de csak annyira, hogy a szám elé kapjam a kezem, és abba vegyek mély lélegzeteket. Próbáltam behunyni a szemem, de a pusztuló fák ropogását, a lángok kíméletlen harapásainak hangjait nem tudtam kizárni.
- Miért…? - nyögtem Luna felé iszonyodva, amikor meg bírtam szólalni. Na nem mintha vártam volna választ, ez csak úgy ösztönös volt. Rohanni kéne? Kéne. Nagyon kéne. Az izzó pernye úgy záporozott körülöttem, mint valami inverz hóvihar. A szép fehér pizsama hamuszürke foltosra szennyeződött, a cuki kis szivárványos sörényke feketére pörkölődött.
- Most mi lesz? - tört ki belőlem a vékonyka hang, amilyen már régen nem. Megállt a tudományom, csak a lángok rémképe tombolt a fejemben, egy értelmes vagy hülye gondolat sem. Legalább a lábaim mozgásba lendültek, ha remegve is. Nem nagyon voltam magamnál, de reméltem, hogy a többiek kiszúrnak valami menedéket, ahova követhetem őket, mielőtt teljesen bekerít az erdőtűz.




Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Sophie Vanheim - 2020. 10. 11. - 21:19:08
ღ ruci ღ  (https://i.pinimg.com/564x/3a/28/dc/3a28dcc6bf44c7be2e00b8b02028b05d.jpg)
ღ Álom labirintus ღ
(https://data.whicdn.com/images/164267315/superthumb.jpg?t=1424468371)
ღ sweet dreams are made of this ღ  (https://www.youtube.com/watch?v=tLmfSvy4rmo)
mindenki
(2001. október 29.)


Arra ébredek, hogy alszom. Mármint oké, ez így hülyén hangzik. De tényleg, arra ébredek, hogy alszom, mert eszembe jut, hogy a Gyógynövénytan beadandó felett alszok, de egyszerűen olyan álomsítóan hat rám a gyökérzetekből való téma. Igazából nem ezt akartam választani, de inkább meghagytam Teddynek a könnyebbik verziót, mert hát szerintem Teddy is kikészült volna a gyökerektől. Szóval álmosan pislogok a félig kiürült teremben, és szomorúan konstatálom, hogy összenyálaztam álmomban a dolgizatot, szóval kezdhetem előröl, ha nem akarom. hogy Mr. Lanchester szívrohamot kapjon.
De inkább majd holnap. nyújtózom egyet, és felcsoszogok a hálókörletembe, majd csápolva egyet Mirának és Raylának bemászom a kellemesen hűvös ágyba, miközben szerencsétlen Tarzant húzom magamhoz, mert hát mostanában ha nincs Teddy, akkor szegény macskát ölelgetem. És kissé magányos így elaludni, hogy ő abban a furán hírhedten hűvös falak mögött alszik. De esetleg álmomban hátha találkozom vele.
De ahogy kupán vág az álmosság... Mondom ezek a gyökerek nem tesznek jót senkinek. Egy nagyon fura helyen ébredek, mert se a kényelmes, barackvirág színű takaróm, de a macskám, és se az összenyálazott beadandóm nincsen velem, helyette valalmi erdő közepén állok, és minden olyan nyomasztó... A fák lombjai susmusolnak, én meg összébb húzom magam a pizsamámban, és csak bámulok az erdőbe. Oké, most ez álom? De nem, valahogy nem tudom eldönteni. Alva járó vagyok és ez a Tiltott Rengeteg?! Neee nem akarok eltévedni és addg bolyongani, míg meg nem halok. A pánikom már megint kezd lerohanni, amikor megpillantom magam mellett a legjobb barátnőmet és Miráékat.
Megkönnyebbülten csámpázok eléjük, integetve, miközben kissé összehúzom magam a szél miatt, ami egyre csak mozgatja azokat a kísérteties fákat.
- Úúúú, sziasztoook. Mit csinálunk itt? Mind alva jártunk? - kérdezem, de aztán meghökkenek, mert valahogy úgy néznek rám, mintha nem is tudom... mintha nem tudnák ki vagyok. Ez pedig annyira letaglóz, hogy le se esik, mit mond a Griffendéles Mira. Ez annyira elszomorít, mert annyiszor kaptam már értetlenkedő és fura pillantást a saját anyámtól is. És hát az utolsó levelében sem tudta már a saját nevemet. Szóval oké. Ennyi vagy Sophie, nem csak a saját anyád felejt el, de a többiek is...
Annyira eltemet a saját szomorúságom, hogy az orrom előtt fellendülő pálca zökkent ki, és alig hogy pislogok, mindent beborít a tűz. Ijedten és reflex szerűen húzódom közelebb Averyhez. A messzeségből valami férfialak is kibontakozik. Talán az meg az apám lesz, akit most nyáron megtaláltam, és máris elfelejtett ő is? De nem, a férfi teljesen ismeretlen a számomra, ami megijeszt. Mi van, ha én ismerem, de amúgy nem? Elfelejtve lenni olyan szörnyen rossz érzés.
- Most mi lesz?  - hallom Mirabella hangját mire kibököm azt, amit mindig szoktam, és ami a jól bevált Sophie módszer szerves részét képezi.
- Hát... futunk - jelentem ki, és sebes léptekkel kezdek valamerre elfele vonulni a tűz és a rettenetesen kísérteties erdő elől. A barlang ami a közelben volt biztonságosabbnak tűnt... A tűznél még azok a hangszerű dolgok pedig remélem kevésbé halálosak.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Sean Westerfeld - 2020. 10. 11. - 22:07:08
☾ Have it all take my soul praying that I’ll make it home ☽
M i n d e n k i
2-0-0-1-o-k-t-ó-b-e-r-2-9
☾ m y f u r ☽ (https://i.pinimg.com/236x/63/b6/b8/63b6b8629aace3f44bc4ea0f54790859.jpg)

(https://data.whicdn.com/images/347887567/superthumb.jpg?t=1597928578)


Álmosan megborzolom a hajamat, ahogyan az itcán sétálok, a szokásos céltalan unalommal, miközben minden izmom megfeszül, hogy ha kell ugorjak és lelépjek. Az utóbbi időkben kissé ki voltam készülve, és még jobban előjött a paranoiám, hogy minden egyes árnyékban, vagy valami optikai csalódásban is aurort láttam.De persze mit is várhatnék magamtól, egy óvatos, holdtól megrészegült vadállat vagyok csupán. Akit megvet a társadalom, egyik világhoz sem tartozom, és bennem szürke lyukakat égetett az elfeledett emlékek vérző helye. Ami egyre jobban égetett, mintha csak egy fekélyes heg lenne. És bárhogy akartam nem gyógyult be, mert az elvesztett emlékek sosem fognak visszatérni hozzám.
Az utca áporodott, nedves levegője bűzzel tölti meg az érzékeny orromat, és az éjjeli lámpák fényei fájdalmasan égetik a szememet. Az éjszaki fények néha sokkal égetőbbek voltak a nappalnál. Vagy csak én szoktam el túlságosan is tőlük, hiszen nagyjából kilenc évet rostokoltam az Azkaban sötét cellájában, hol a bennem tomboló farkas ordítását, hol a szomszéd cellában lévő barom szenvedését, hol az őrök beszédét hallgatva. Változatos program volt igen, szinte minden porcikám visszasírja. Aha, persze. Fantasztikus vagyok, hogy még saját magammal is ironizálok, de ez van, ha az embernek az ég világon rohadtul nincsen senkije. Elnyomok egy sóhajt, miközben a csípős októberi fagyos szél tűket szúr  abőröm alá, én pedig morgolódva veszem tudomásul. hogy már megint szerválnom kellene valahonnan valami kabátot is, vagy sálat, mert kifagy még a belem is. Nappal nem kéne annyira animágus alakban riogatni az embereket, mert ,egint kihívják rám az állatvédőket a túlérzékeny muglik.
Amikor megunom a szánalmas keringésemet London lerobbant utcáin, bevágódom egy viszonylag szélmentes zugba egy konténer mellé, ahol talán nem fagyok halálra. Majd azután, miután megöltem azt a szarházit, aki elvett tőlem mindent. Remélem halálra csuklik valahol, ha már ennyire sokat emlegetem azt a szarzsákot. Lassan aztán elnyom az üres álom, hogy aztán valami édes illat ébresszen fel.
Furcsa minden körülöttem, ahogy az édes illatokon kívül a többi ember szaga is az orromba kúszik. Gyorsan felülök, és szemügyre veszem az embereket körülöttem, akiknek a feje egyáltalán nem rémlik. Igen, a lehető legjobb memóriám van amnéziásan, nem? A bennem lévő farkas meg csak kiröhög. Mert kezdek tényleg bekattanni. És erről persze ő is tehet, mert egyfolytában mar belül, mert akárhányszor lakik jól a teliholdkor, akkor is éhes marad.
A nap fénye lágyan melegített, és a frissen eső illata miatt még jobbnak hatott a házból jövő illat. És ez mégis egyszerre töltött el valami idiótán jó érzéssel. És mégis baromira fájt. Mert valamire emlékeztetett. Olyan nyomorultul kezdtem ettől érezni magam, hogy barátságtalanul néztem rá a többiekre, és ahogy feltápászkodtam rendesen magamat az esőtől áztatott fűből valami csávóba még bele is könyököltem.
- Mert nem elég nagy ez a kibaszott erdő kettőnknek - mormogom inkább csak az orrom alá szarkasztikusan, miközben a két nő felett a házat bámulom. Aztán  szinte önkéntelenül megyek a ház felé, miközben önmagamhoz képest már szinte túlöltözött vagyok a tiszta, nem kikukázott cuccal, ami rajtam van.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Arelia Tobervic - 2020. 10. 12. - 06:21:57
Rémálmok völgye
Mindenki
2001. október 29.
A pokol kapuja

Arelia a Minisztériumból igyekszik hazafelé, mint mindig a megszokott útvonalán. A szorgalmasan fárasztó napja végén, jutalmul útba ejti egyik kedvenc kis teázóját. Egy csésze tea mellett elfogyaszt egy szelet browniet. Megtörölgeti a szalvétával a száját, amiből mindig origami darut hajtogat, hogy otthagyja az asztalon. Kéri a számlát, fizet, de üldögél még egy kicsit, ahogy elnézi a sétáló utcában járókat, majd a blúzának a mellső zsebéből előveszi a kis zsebóráját, amit még Izadóra nagynénikéje ajándékozott neki a tizennyolcadik születésnapjára. Először teljes abszurditásnak gondolta, hogy valaha ő ezt hordani és használni is fogja, de nem akarta megbántani Iza nénikéjét, elfogadta, de besuvasztotta egy asztalfiókba. Aztán, amikor minisztériumi dolgozó lett a keze-ügyébe akadt az óra és elkezdte magával hordani és hamar rájött, hogy milyen jó, hogy nála van a minisztériumban a különböző tárgyalások, kihallgatások és egyéb időpontok összeegyeztetése miatt. Lassacskán pedig megszerette és a szívéhez is nőtt az óraékszer, mint valami kis kabala, ami nagyon sokban hozzájárul, hogy pontosabban és precízebben végezhesse a munkáját. Az óra háromnegyed hatot mutat, ami annyit jelent, hogy ideje indulnia, mielőtt még az őszi este a parkban érné, mivel mindig a parkon keresztül sétál haza, amit ilyenkor ősszel különösen szívesen tesz meg. Arelia nagyon szereti ezt az évszakot, mivel Angliában él számára nem zavaró, ha sokat esik az eső, hiszen itt évszaktól függetlenül is nagyon sok a csapadék. Szóval, szereti az őszt, mert ilyenkor a londoni parkokban a fák, a bokrok ezerszínű kavalkádja fogadja a sétáló szemlélődőt. Ahogy most is, amint a park kis cölöpfákkal kirakott járdáján sétált keresztül. Hideg szél fúj, melyben érezni a változó idő és a talaj-menti fagyok illatát. Okkersárga, mályva-bordó, halványzöld és még kitudja mennyi színárnyalatú falevelet rezget a szél. Arelia megáll egy nagy nyárfa alatt és hallgatja a levelek pergését, melynek ennek a fafajtának az esetében mindig olyan hangzása van, mint a szemerkélő esőnek. A falevelek hangjátékát egy krákogó hang töri meg. Arelia elnéz a hang irányába, maga elé támasztott esernyőjén pihentetve egymásra tett kezeit. Nem messze egy fa alatt, egy padon ülő öregembert lát, köhög és fullasztó, szakadozó krákogás hagyja el a száját. Minden egyes köhögésnél összerándul, az egyik kezét a szája elé tartja, a másikkal a mellkasát szorítja. Arelia vet még egy pillantást a szedett-vedett és ápolatlan férfira, majd tovább sétál. Az esti szürkület már bekúszik a fák és a cserjék közé, éppen mielőtt kiérne a parkból figyelmét egy másik dolog is magára vonja. A fejére pottyan egy vadgesztenye, ami a kalapja karimájáról lefordult és pörögve, gurul végig előtte, majd szinte a semmiből villám gyorsan leszalad egy szomszédos fáról egy vörös mókus és ott terem a gesztenyénél. A mókus nem óvatlan, okos kis fekete szemeivel végigpillant Arelián, hogy jelent-e rá fenyegetést vagy sem. Ő viszont meg sem mozdul, megbúvó mosollyal a száján figyeli a mókus ténykedését, intene vagy szólna, hogy nem kell tőle tartania, de a mókus aligha értené. A kis vörös bundás csak pislog rá kettőt, majd a gesztenyével visszaszalad a közeli fára. Ő pedig jót derül ezen a bájos kis jeleneten. Innen már nem lakik messze, a lakásuk két utcányira van már csak ide. Elhagyja a parkot, és az utcákon is végighalad. Közvetlenül a házuk előtt macskanyávogást hall a háta mögött. Megfordul és látja, hogy a cicája Ludmilla vonul oda hozzá, aki egy testes, kövér cica, vörös cirmos, orra élén egy fehér csíkkal és sárga szemekkel. A macska nyolcasokat ír le lábai körül átbújva a szoknyája alatt, hogy gazdájának ideje felvennie.
- Hát szervusz virágszálam, megjöttem! – A macska panaszosan és türelmetlenül nyervog, szinte számonkérve, hogy hol volt eddig.
- Jól van. Gyere! – Arelia karjára veszi a macskát. Felsétál a lépcsőn, lakáskulcsával nyit és belép az ajtón. Anyja nincs most itthon, pár hete elutazott Kanadába, amikor kapott egy baglyot a rokonoktól, hogy mielőbb szükségük van rá, mert Lorenzo unokabátyja köszvény miatt ágynak esett, de az utolsó küldött baglya szerint, holnap szombat reggel jön haza.
Arelia megeteti Ludmillát, a szokásos tálkájába elé porciózva kedvenc konzervjét. Lepakol a szobájában, aztán a konyhában lefőz egy kanna erős teát, majd maga is megvacsorázik, két szelet tőkehalmájas, vajas pirítóssal és néhány szem aszalt fügét is elfogyaszt utána. Majd lemezes polchoz lép, ahol több bakelit lemezük is van, igaz ezek már régiségnek számítanak, még a mugliknál is, de mint sokan a hangzása miatt, Arelia is előszeretettel vesz ilyen hanghordozókat, ezért is hozatta rendbe egy restaurátorral a lemezlejátszójukat is pár éve. Egy igazi régi darab, melynek a kallantyújával kell feltekerni a szerkezetet. Arelia elővesz egy lemezt (https://www.youtube.com/watch?v=qoi3TH59ZEs), megtekeri a gurtnit, majd egy csészével az ablaknál állva hallgatja a muzsikát és teázva elnézi ennek az őszi estének a szórványos fényeit a felhőkkel gomolygó sötét égen. Köd dereng végig a ház előtti utcában a föld felett, mint valami fehér tejszerű miazma. Megissza teáját, majd elmegy a fürdőbe, hogy megmosakodjon és felöltve hálóruháját eltegye magát holnapra. Az ondolált tincsei a zuhanypárától csak még inkább begöndörödtek és egy törölközővel szárítgatja a haját, ahogy kijön a fürdőszobából. Lekapcsolja a gramofont, mely a bakelit végére érve pattanva, döccenve elhallgatott már, amíg zuhanyozott. Elindul a földszinti szobájába, majd mielőtt még az ajtót becsukná Ludmilla beslisszol a szobába. Arelia nem függönyözi el a szobáját, szereti, ahogy a sárgás utcalámpák fénye némiképp bevilágítja, mert ilyenkor még csak lámpát vagy pálcát sem kell gyújtania. Mikor az ágyba bújna Ludmilla már a paplan takaróján fekszik, összegömbölyödve az ágy közepén. Arelia arrébb tessékeli félretolva macskája sej-haját, befekszik az ágyba, behúzza a függönyöket, és ahogy betakaródzik ólomszerűen önti el a fáradtság és olyan gyorsan szenderül álomra, hogy még egy bárányig se kell elszámolnia, mikor már a sötét öntudatlanságba zuhan.

Mikor Arelia magához tér, úgy érzi, mintha egy pillanattal ezelőtt egy hirtelen rándulással állt volna meg a levegőben. Most a tüdejébe tóduló hideg levegő, a nedves talaj s avar illata telíti el az orrát, ahogy kinyitja a szemét körbenéz, de nem sok mindent lát. Érzi a talpai alatt a föld hidegségét, harmatos fűszálakat a lábujjai között, kisebb kavicsszemeket, nyirkosan tapadós leveleket, kisebb ágakat.
Egy sötét erdőben van, egy sötét helyen. Fogalma sincsen, hogy került ide és ekkor a hideg végigfut a talpától egészen fel a hátáig, mert megérez valami szörnyű borzalmat, mielőtt még meghallaná vagy látná egyáltalán. Esernyőjét és vele a markolatában lévő pálcáját keresi, de nincs nála se az ernyő, se a pálca, mert az esernyőjét az ágytámlájára akasztotta. Ekkor szinte meztelenül, védtelennek érezi magát és még a lélegzete is elakad. Azt is érzékeli, hogy vannak körülötte mások is, hallja a lélegzetüket, ahogy járkálnak. Kántálásszerű hangokat is hall és némi szórványos fényt lát a hang irányából. Ahogy a szeme hozzászokik a sűrű feketeséghez, az enyhe holdfényben és a távolabbról érkező tábortűz fényében alakokat vesz ki maga körül, majd meghall egy borzongató hörgést. S egy morgó hang szitkozódásait, majd a fekete hátráló alak nekimegy Areliának.
- Hé! – De mielőtt bármi egyebet szólhatna, Elliot futásnak ered. Arelia az elszaladó után pillant, majd a hörgés irányába. Nem látja, hogy hányan vannak körülötte, de mielőtt még ő is futásnak indulna:
- Van valamelyikőtöknél pálca? – Közben néz a rémisztő hang felé és igyekszik kivenni, hogy mi közelít feléjük. Ha nem kap választ, akkor Arelia is rohani kezd a kántálás és a tűz felé.



Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Mira L. Wyne - 2020. 10. 12. - 15:56:34
-Jóéjt, Sophie- integetek a lánynak, ahogy betámolyog a hálókörletbe, láthatóan álmosan ő is.
-Mizé,..- megpiszkálom a saját arcom mutatólag, hogy hol, -itt kicsit feliratos vagy.
Talán nem egészen száraz tintába feküdt bele? Egy kis figyelmesség mindenesetre senkinek nem ártott még, bár megértem, ha most túl fáradt foglalkozni egy kis maszttal, biztos tanult eddig. Én is sokat ülök mostanába jegyzetek fölött, meginn vizsgaév van, és így is eleget aggódok, hogy legalább az elméleti részeket jól tudjam, azzal át tudok talán menni tűrhető jegyekkel, mer nem a gyakorlati varázslataimba bízok, azok bárhogy sikerülhetnek, és gyakran ha nem azér rossz, mer alulsikerül, akkor azér, mer túl, és valami mást rontok el vele... De már nem ma fogok megváltani semmi világot, nincs sok haszna háromszor olvasni ugyanazokat a sorokat, mielőtt rájövök, hogy nem fogtam már föl, miről szólt. Így inkább csak jóéjt integetek én is mindenkinek, behúzom az ágyfüggönyt, és kényelmesen belebugyolálódok a takarómba.

-Mi?- pislogok körbe bizonytalanul Mira kérdésére, azt sem tudva, hol vagyok, és hogy kerültem ide. -Gondolom..? De mér itt? Hol vagyunk?
Integetek azér tétován a többieknek, Mira, Sophie barátnője Avery, meg még egy vörös hajú lány, akit nagyon restellem, de nem ismerek föl. Ugyanúgy üdvözlöm őt is, főleg amilyen aranyos lelkesedéssel nyit felénk, mer nem akarom megbántani, de biztos látszik rajtam a bizonytalanság. Pedig nagyon úgy érzem, hogy nagyon ismernem kéne valahonnan, amér pedig nagyon szégyellem magam, de csak nem akar beugrani semmi.
Nagy bűntudatomba még Mira bókját se fogom fel teljesen, csak bólintok egy aprót, csupán nyugtázva, hogy hallottam szavakat, még mindjár majd értelmezni is sikerül, egy pillanat. Addig had dideregjek rajta egy percet, mer ehhez az időhöz túl vékony a hálóingem, és bárhogy kerültem ide, a jó vastag paplanomat persze, hogy nem hoztam...
-Mi..? Mi!? Nem én- ...csinálom, de igen. Nem szabad akaratomból, de az én kezem fog pálcát, én lendítem, és miattam borul lángba rajtunk az erdő, miközbe csak kétségbeesetten pislogok magam elé körbe, meg Mirára felváltva, küzdve a pánikommal. -...nem én akartam!.. Mi történik?
Próbálom elengedni a pálcát, de görcsösen fehérednek körülötte az ujjaim, kétségbeesetten és bocsánatkérően nézek Mirára, tudom, hogy mennyire fél a tűztől, és soha nem akarnám így megijeszteni mégegyszer, amióta már tudok róla, pláne nem veszélyeztetni. Veszélyeztetni mindenkit, mind a négyünket, sőt, még valaki ötödiket is, aki az erdőből rohan ki, rá is rágyújtottam, rá se akarnám pedig.
-Gyere!- ragadom meg Mira csuklóját, teljesen megértve, ha ez most ellenszenves lenne neki, de az ismeretlen lánynak - akit nagyon ismernem kéne pedig - igaza van, itt nem maradhatunk. Nem is tudom merre, de követem, és húzom, ha kell valahogy felkarolom és viszem Mirát is, de nem hagyom benne a tűzbe, amit pláne én gyújtottam.
-Bocsánat sajnálom az én hibám ne haragudj sajnálom nem akartam sajnálom- hebegem a sírás határán egyensúlyozó, meg-megbicsakló hanggal Mirának, támogatva a másik lányok után, remélve, hogy ők láttak valami kiutat. A még mindig pálcát szorongató kezemmel hátrafordulok magunk mögé, a tűzre, erdőre szegezve azt és a rémült, parancsolni próbáló tekintetemet.
-El! Vissza, szét innen!- Nem tudom, működhet-e, varázslat-e egyáltalán, és nem csak mégnagyobb bajt okozni fogok-e vele, de a lángokra koncentrálok és szétakarom őket, csak tőlünk elfele, minden más irányba, csak ne közelebb. Talán ha egy kiégett kört hagynak körülöttünk, azon már nem jönnek vissza, és nem halunk meg itt mindannyian...
Már előre tudom, hogy ha most beérünk valami védett helyre, csak egy pillanatra is megpihenni, én meg fogok törni a stressz, riadalom, és már így is ostromló bűntudat alatt, és csak egy zokogó kupacba omlok, talán Mirával együtt, akit meg én traumatizáltam ezzel az egésszel...
-Bocsánat...- szipogom már most is. -Mindent elrontok...


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Dylan Harlow - 2020. 10. 12. - 18:10:55
Hellbound Heart

(https://em.wattpad.com/3f95a60222b2b673b52b618eb579109fc8d28d8d/68747470733a2f2f73332e616d617a6f6e6177732e636f6d2f776174747061642d6d656469612d736572766963652f53746f7279496d6167652f6d356e726f4377567739557970413d3d2d3736323131373335392e313562343031666331303830343064383538303632353935383233332e676966)

Mindenki
2001. október 29.

dress code  (https://i.pinimg.com/564x/f9/f9/02/f9f902f0727579b1bd89d60f5ea8b26a.jpg)

The path to paradise begins in hell.

Kint már csípős hideg volt, de még gyorsan megtettem az állatokat azelőtt, hogy visszahúzódtam volna a kellemesen meleg házba. Jake még a konyhában próbálta eltakarítani a vacsora maradékait, miközben én a lehető leggyengédebb módon próbáltam kiterelni a kutyákat. Fáradt voltam már, de azért próbáltam mindent a megszokott rutin szerint csinálni. A Minisztériumban mostanában őrültek háza van, nem tudom, hogy Jake hogyan bírja, bár az ő szemei alatt így is nagyobbak a karikák.
 – Segítsek valamit? –  kérdeztem miután a kutyákkal vívott harcot megnyertnek nyilvánítva benéztem a konyhába.
 – Menj aludni, már készen vagyok, lassan én is megyek –  válaszolta a bátyám, így felmentem az emeltre, hogy elfoglaljam gyorsan a fürdőszobát. Apa talán már rég visszahúzódott a saját szobájába, de Logan ajtaja félig nyitva volt és még láttam fényt kiszűrődni. Nem akartam megzavarni, úgyhogy nem kívántam neki jó éjszakát, csak csináltam tovább a dolgaimat.
A kellemes meleg zuhany jót tett az átfázott végtagjaimnak és mire bementem a szobámba Kökörcsin már a párnám mellett elnyúlva feküdt. Odamentem hozzá, hogy megsimogassam puha vörös szőrét és önkéntelenül is elmosolyodtam, ahogy álmában dorombolni kezdett. A sarokba álló tükörhöz léptem még és párszor beletúrtam a hajamba, aztán a komódon álló krémek felé nyúltam és gyorsan bekentem az arcomat. Csak ezután másztam be a takaróm alá és vetettem egy pillantást az éjjeliszekrényemen álló könyvekre, de úgy éreztem, hogy már nincs erőm egyetlen sort sem olvasni. A könyvek tetején egy apró barna boríték hevert, amit Daniel egy hete adott a kezembe még bent a Minisztériumba. Nem bontottam ki, de most sem éreztem arra késztetést, hogy meg kellene tennem.
Iszonyatos fáradtság tört rám és másra sem tudtam gondolni, minthogy végre aludhassak. Egy pillanattal később pedig elfelejtve a könyveket és a levelet, leoltottam a villanyt és befordultam a fal felé, az ujjaimmal a sötétben kitapogattam Kökörcsin meleg kis testét és csendesen hümmögve simogattam a bundáját.
*
Olyan volt mintha a sötétségbe zuhantam volna, aminek soha nincsen vége, nem volt kapaszkodó vagy bármi más, csak a rémisztő sötétség és rettegtem, hogy ez egy újabb rémálom kezdete. Egy ideje pedig már nem kellett szembenéznem rémálmokkal, de most valahogy ez az egész olyan más volt és mikor a sötétség helyét egy magas fákkal tarkított erdő vette át úgy éreztem, hogy talán túlságosan is tudatos vagyok ahhoz képest, hogy ez egy álom.
A talpam alatt éreztem, hogy milyen hideg a talaj, amit vastag avarréteg borított. Megdörzsöltem a karomat, iszonyúan fáztam és úgy éreztem, hogy ezzel az álommal valami nagyon nincsen rendben. Miért érzékeltem mindent ennyire élesen? Az álmok nem ilyenek szoktak lenni. Ami a legnyomasztóbb volt, hogy egyetlen hangot sem hallottam az erdőbe, mármint állatokat vagy bármi ilyesmit, csak fák voltak itt és sötétség. Beleborzongtam a tudatba, hogy egy erdőben vagyok egyedül és azt sem tudom, hogy mit kellene csinálnom.
Ijedten felkiáltottam amikor valaki megmozdult nem sokkal messzebb tőlem a sötétségben, aztán próbáltam úgy tenni, mintha nem én adtam volna ki ezt a cseppet sem férfias ijedt kiáltást. Ezek szerint mégiscsak volt itt valaki rajtam kívül is, hallottam, hogy beszélgetnek, de a szavakat nem tudtam kivenni. A hátam beleütközött egy fatörzsbe miközben bizonytalanul hátráltam, aztán meghallottam azt a furcsa kántálást.
 – Tábortűz? –  kérdeztem, de olyan hangokat hallottam, mintha valami ősi szertartást tartottak volna ott. Logan egyik könyvében olvastam ilyesmiről, régi varázslószokásokról volt benne szó, de nem emlékeztem részletekre.
Egy pillanattal később azonban megint összerezzentem, mert a hátam mögül egy rémisztő hörgő hangot hallottam. Megfordultam, de semmit sem láttam a sötétben és önkéntelenül is a pálcámat kerestem, azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy az bizony nincsen nálam. Kezdtem pánikba esni, nem értettem mi ez az egész és még pálcám sem volt, többszörösen is szerencsétlennek éreztem magamat.
 – Van valamelyikőtöknél pálca? –  kérdezte egy női hang a sötétben, de képtelen voltam válaszolni neki, a félelem kezdett lebénítani és a hörgő hang, aminek a tulajdonosát ugyan nem láttam egy kicsit sem segített abban, hogy nyugodtabb legyek. Azt hiszem többen is lehettünk ennek a furcsa erdőnek ezen a pontján és úgy hallottam, hogy a többség egyértelműen a tábortűz felé veszi az irányt, ahonnan a kántáló hangot hallottam. Akármilyen rituálét is tartanak most ott, valahogy az barátságosabbnak tűnt, mint a hörgő szörnyeteg vagy akármi is bujkált ott a sötétben.
A pánikon úrrá kellett lennem, így vettem egy mély levegőt, majd borzongva a tábortűz felé iramodtam. Próbáltam minden másra gondolni a félelmen kívül, de sajnos sosem voltam egy kifejezetten erős ember az ilyen helyzetekben.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Aiden Fraser - 2020. 10. 12. - 19:53:24
I don't know what's worse:
drowning beneath the waves
or dying from the thirst?

(https://i.pinimg.com/originals/77/c0/f2/77c0f220dc2db42e8a07ae3e48178749.gif)
2001. október 29.


Halkan felsóhajtok, ahogy a forró víz végigfolyik a hátamon. Égeti a régi, mély heg nyomát, amely végigfut majdnem az egész hátamon, beférkőzik a sebeim apró kis réseibe, mégis felfrissít. Érzem a cseppeket az arcomról legurulni a nyakamra, a nedves tincseimet homlokomba tapadni. Kiélvezem ezt a pillanatnyi kis csendet, a magányt, a sajgó fájdalom ismerős hullámait, amelyek végigborzolják a testemet... aztán ez is olyan gyorsan tovaszökken.
Elzárom a vizet, de nem mozdulok még egy pillanatig, hallgatom, ahogy a zuhanyrózsáról tompán csöpög a víz a kád aljára. Ujjaim átszaladnak nedves tincseim közt, hogy egy kicsit megborzoljam azokat és lerázzam róluk a vizet, nem mintha ez sokat segítene. Valami furcsát érzek... lüktet, még a víz csöpögésének hangján túl is, és bár nem hasonlít ahhoz, mint amikor a halálfaló-detektorom indul be, kellemetlen. Talán csak a fájdalom... talán csak valami más, a lelkem és a bűntudatom katyvaszának egy furcsa, sötéten örvénylő kis darabkája, ki tudja. Mindenesetre kilépek a zuhany alól, hogy megtöröljem magam,, majd pedig magamra rángassam a pizsamámat. Amelyet bár O'Mara nem kedvel, de nekem még mindig komfortosabb így. Otthon a pulóvert sem veszem le... egyszerűen csak mert nem akarom, hogy lássák a vágásokat, a sötét jegy csúnya, mély nyomait.
Fekete melegítőre fekete rövidujjút húzok fel, ami még kicsit tapad a nedves felsőtestemre, de közben tükörképemet vizslatom. Ahogy nézem magam, Benjamin vonásai egyre jobban elhalványodnak... és maradok én, meg a hegeim. Mint az ott, a szemem alatt. Ja... hegekből sosincs elég, ugye?
Úgy teszek, mintha nem is törődnék tovább a furcsa, kavargó érzéssel a mellkasomban, és a hálóba indulok. Az ágyba dőlve kiélvezem annak a kényelmét, a plafont figyelem, de a rossz érzés csak nem akar múlni. Valami közeleg? Nem tudom... nem tudom, mi okozza. Próbálom fejtegetni, de egyszerre túl fáradt is vagyok hozzá. Végre hallom Elliot mocorgását, a szavai viszont csak tompán jutnak el hozzám, így csak bámulok tovább magam elé az egyre növekvő sötétségben... majd pedig az éjjeliszekrény felé dőlve megmarkolom pálcámat, és magam mellé vonom a matracra. Nem tudom... akármi lehet ez. És nem akarom, hogy a fegyverem messze legyen, ha esetleg szükség volna rá.
Végre közelebbről is meghallom Elliot hangjait. Bebújik mellém az ágyba, én pedig halkan felsóhajtok, ahogy hozzámér. A lehelete eléri a bőrömet, én pedig mondani akarok valamit, de már csak a szuszogását hallom, és mielőtt ezt igazán fel is foghatnám, engem is magába szippant az álom... egyről-a kettőre, váratlanul, olyan mélyen, mint szinte soha.

Összerezzenve eszmélek fel. Bőrömet csipkedi a hideg, a póló vékony anyagán át érzem, ahogy hátam valami kemény és szúrós felülethez nyomódik... Az ujjaim lassan hátravándorolnak, hogy kitapintsam azt. Egy fa? Egy fa törzse... Mi a fene?
Gondolataim nehezen állnak össze, formálódnak egy egésszé, néhány pislantás is kell, hogy kirajzolódjon előttem a táj. Fákat látok, pontosabban csak az alakjait, hiszen hihetetlen sötét van. Épp csak a Hold halovány fénye csillan meg itt-ott. És hideg van... Ó, Merlin faszára, rohadtul hideg, hogy teljesen, tetőtől-talpig kiráz a hideg.
Oldalra lesek, de mielőtt kinyithatnám a számat az észrevett alak felé, valami zeneféleség csendül a távolban, emellett pedig vörös fény lobban... Lassan, hitetlenkedve csóválom meg a fejemet.
Nem, nem, nem. Ennyire még nem őrülhettem meg... igaz? Hiszen alig egy pillanattal előbb az ágyban... az ágyban feküdtem? Francba...
– Mi a szar… – hallom Elliot hangját az oldalamról, ebben a pillanatban azonban két dolgot is realizálok. Az egyik, hogy az ujjaim közt szorongatom a varázspálcámat, a másik pedig, hogy látok. Ez pedig elég nagy dolog, tekintve, hogy szemüveg és kontaklencse nélkül amúgy nem szokásom.
Felpattanok a fa tövéből, és újra körbenézek, ezúttal pedig újabb alakokat szúrok ki. Remek... szóval nem csak ketten vagyunk. Ez persze továbbra sem magyarázza, hogy mi a jó Merlin fasza van. Már meg is jegyezném, milyen kellemes esténk van, amikor a hátam mögül egy hörgés csendül fel.
- Van valamelyikőtöknél pálca? – kérdezi egy női hang... nem is tudom, merről. A hangok és a sötét, ismeretlen alakok összefolynak.
- Nálam. - Lepillantok a kezemben tartott galagonyára, majd pedig be a fák közé, de én is hátrébb lépek egyet. - De gondolom senki nem várja el, hogy hősködni kezdjek egy ismeretlen eredetű hörgés ellen, ugye?
Mindenesetre egy kis habozás után követem csak a távolodókat. És akkor is csak azért, mert Elliot is a tábortűz... vagy akármilyen tűz felé indul. Én nem feltétlenül közelíteném meg. Nem mintha lenne jobb ötletem, de nem is tudom... a furcsa kántálások és a hörgések közül nem tudok olyan egyszerűen dönteni, hogy melyik a kevésbé ijesztő. Tényleg nem... de talán egy kicsit jobban kéne sietnem, a fák körül kiszűrődő hangok ugyanis egyre hangosabbak. De nem is tudom... a lépteimet mintha egyre csak lassítaná valami, mintha már nem is érdekelne annyira a tűz, mintha hirtelen rohadtul tudni akarnám, mi ez.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Jasper Flynn - 2020. 10. 14. - 07:45:30
éden földje

(https://i.pinimg.com/564x/bd/cd/0e/bdcd0ee6eb393a8f24e158e6b88df9b9.jpg)

2001. október 29.
 
„Színek kavalkádja
mutatta az utat,
majd lépteim sora,
hamar oda juttat.”


Nagyot ásítva bámultam le az egyik tankönyvemre. Az egyikre, mert már fogalmam sem volt róla, hogy igazából melyiket olvasom. Eltompult az agyam, hiába közeledett annyira a holnap, ahol biztosan tudtam, hogy majd számot kell adnom a tudásomról. Nem érdekelt a jegy… nem érdekelt semmi. A betűk összefolytak a szemem előtt és csak Cassenen járt az eszem minden apró szeglete. Hiányzott, nagyon hiányzott.
Nyeltem egyet, majd felemelve a tankönyvemet nagy nehezen talpra álltam, hogy egy nagyot nyújtózva elnézzek Morgan felé. Igazából nem is figyeltem, hogy bejött-e már egy gyors zuhany után… de elég későre járt. Szóval gondoltam már horkol vagy ő is valami tankönyvet búj. Ezért hát nem zavartam, csak elbotorkáltam az ágyig, hogy a hasamra fekve próbáljak még alvás előtt némi tudást erőszakolni az agyamba.
Hirtelen valami különös érzés nyilallt a gyomromba. Vagy talán nem is nyilallt, olyan volt, mint a vizsga előtt izgalom, mikor az embernek már fogalma sincs mit kezdjen magával. Kis hányinger, enyhe remegés s most is pumpálta belem az adrenalint, hiába voltam az elalvás határán. Jó… jó… csak egy pillanatra lehunyom a szemem és folytatom… Lehajtottam a fejem a könyvre, de amint lecsukódott a szemem, már nem létezett tankönyv, nem létezett egyetem, sőt még kollégiumi szoba sem. Csak én és valami lágy hullámzó sötétség, ami vont mind jobban maga felé, én pedig hagytam.
Nem tudom meddig tartott ez, de mikor magamhoz tértem minden olyan természetes volt, olyan tökéletes. Csak a finom, langyos szellőt éreztem az arcomon, s azt, hogy minden a helyén van. A tekintetem a körülöttem állokról elég gyorsan a barátságos házikó felé vándorolt. Utáltam az édességet, most az onnan áradó kellemes illat mégis vonzott magához. Az sem érdekelt, hogy valami morgás hallatszott mellettem, miután valaki belém könyökölt.
– Helló? – szólalt meg hirtelen a fehérruhás, szőke nő, aki valamivel távolabb állt tőlem.
Közben megigazítottam magamon a hosszú ujjú, fehér pólómat, ami tökéletesen elfedte a karomat elcsúfító sebhelyet. A nadrág hozzá rövid volt, de szinte semmi súlya nem volt, csak puhán ölelt körbe. Ennél komfortosabban nem nagyon éreztem magam.
– Jó napot... reggelt! – szólalt meg a lány, akit talán már láttam az akadémia környékén, de abban biztos voltam, hogy nem a Mandragórára jár, mint én. – Meg tudnád mondani, hol is vagyunk pontosan?
Megköszörültem a torkomat, de egyelőre nem szólaltam meg. Nem volt kedvem idegenekkel csevegni, de ezen a helyen amúgy is olyan érzés volt, mintha azt tehetnék követkemények nélkül, amit csak akarok.
– Menjünk a házhoz, hátha van ott valaki – válaszoltam, mert be nem vallottam volna, hogy az édesség illata vonz. Nem szerettem, túl gejl volt, most még is belekordult a gyomrom, ahogy egy almáspitére, fahéjas csigára vagy másra gondoltam. El is indultam előre, a fura srác után, nem foglalkozva vele, hogy követnek-e a többiek. Egy csepp aggodalom sem volt bennem a helyet illetően. Ez pedig egyértelműen meglátszott minden mozdulatomon. Magamhoz képest nagyon laza voltam.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Leonard B. Beckett - 2020. 10. 14. - 19:40:34
Rémálmok völgye

(https://thumbs.gfycat.com/ZealousEasyGreatdane-size_restricted.gif)

A purgatórium melege


2001. október 29.

to: mindenki

szett (https://st.mngbcn.com/rcs/pics/static/T6/fotos/S20/67010589_56_B.jpg?ts=1576154038134&imwidth=1440&imdensity=1)

Akárki akármit mond, az élet számomra mindig is végletek sorozata volt. Vagy a Mardekárba kerülök, vagy kitagadnak. Vagy a Nagyurat követem, vagy szégyent hozok a családomra. Vagy Deliaht veszem feleségül, vagy Lorient. Vagy elmenekülök a háború után, vagy irány az Azkaban. Olyan soha nem volt, hogy a könnyű állóvízben lavírozhattam volna, de ez valahol így is volt jó. Azt hiszem, kibaszottul untam volna az életemet, ha az nem fehér, akarom mondani fekete és vörös volna. Mert fehéret szinte sehol nem látni benne. Talán egyszer, régen… Azon a havas éjszakán, amikor megkértem Liah kezét. Akkor mindent hó borított körülöttünk. Igen. Ezen merengve bújtam ágyba a Nott család elhagyatott kúriájának legpuccosabb hálószobájában, melyet azért ideérkeztem előtt helyrehozattam Ronkyval, a házimanóval, akit ideiglenesen megörököltem Nottéktól. Ronky mindenben rendelkezésemre állt, ha bármi kellett, csak füttyentettem, annak ellenére, hogy nem voltam a ház ura. Mégis tisztelt engem, talán azért, mert tudta, hogy aranyvérű vagyok és sötét varázsló família leszármazottja, akárcsak Vitalie, az igazi gazdája.
A Liahval történt találkozás borzasztóan felkavart, s azóta sem sikerült teljesen rendszereznem a gondolataimat. Ez az álmaimon is meglátszott, ami nem is csoda, hisz már ideérkeztem előtt hónapokkal gyötörni kezdtek a volt menyasszonyommal kapcsolatos emlékek… és a hozzá kapcsolódó, kegyetlenül kínzó érzések. Hónapok óta borzasztó alvó voltam hát, és hiába ütötte el az óra a hajnali hármat is akár, legtöbbször álmatlanul forgolódtam csupán az ágyamban. Most is erre számítottam, a megszokott rutin szerint lefürödtem, majd az esélytelenek nyugalmával lapoztam bele az esti olvasmányul szolgáló varázslókrimibe.
Furcsa mód alig olvastam aztán el pár oldalt, már laposakat pislogtam, s egyszerre elnyomott az álom… Átlagos, szinte gyanúsan nyugodt álomként indult, egy amerikai barátomnál vacsoráztunk Loriennel, kellemes zene szólt, finom bort kortyolgattunk, és látszólag semmi zavaró körülmény nem állt fent ahhoz, hogy annak rendje és módja szerint költsük el a főételt, a fogolypecsenyét, ami kiválóan volt elkészítve. Lorien egyik elkóborolt fekete hajtincsét a füle mögé simítottam, ő hálásan rám mosolygott, aztán úgy nézett mögöttem valamit, mint akinek meghűlt az ereiben a vér. Ezután mindenki sikítani kezdett, hanyatt-homlok menekült, amerre látott. Hátranéztem és ekkor tudatosult bennem, hogy már nem Doyle-ék étkezőjében vagyunk, hanem egy lángoló erdőben.
Egy ideig még Lorien mellett futottam, de aztán – akár a kámfor - eltűnt mellőlem, mint akit szó szerint elnyelt a föld... és egyedül menekültem tovább. Nem sokkal később a távolban megláttam egy sziklaormot, s a zsigereim azt súgták arra van a túléléshez vezető út. Ahogy rohantam, két vörös és két szőke hajú lányt is megláttam a közelemben menekülni, de egyiküket sem láttam korábban soha, ezért nem éreztem felelősségemnek, hogy segítsek nekik. Az élet farkastörvényei megkeményítettek annyira, hogy csak és kizárólag magammal és a szeretteimmel törődjek. Ha a lányok elégnek az erdőtűzben, de én cserébe túlélem, biztosan nem fogok lelkiismeretfurdalást érezni. Már elértem a sziklát, amikor megpillantottam a hegyoldalba ékelődött barlangot. Bár elég furcsa hangok szűrődtek ki onnan, a megérzésemet követve arra menekültem tovább.
- Grindelwald poraira... - sóhajtottam idegesen, majd a rettegést félretéve beléptem a barlangba, bízva abban, hogy nem szaggat szét azon nyomban valami borzalmas lény, és menedéket találok a pusztító lángoktól.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Avery Cassen - 2020. 10. 16. - 20:12:01
A PURGATÓRIUM MELEGE
(https://data.whicdn.com/images/223286296/superthumb.jpg?t=1454777674)
2001. október 29.
o u t f i t (https://data.whicdn.com/images/297385311/superthumb.png?t=1505682447)


- Wampus... köpd ki! Most!
Merlinre esküszöm, már biztosan elkezdtem őszülni. Persze a szőke tincseim közt nem látszott, dehát teljesen tuti... Már elég későre járt, sötétség borult az egész hálókörletre, csak a szobatársaim tompa szuszogását vagy beszélgetését lehetett hallani, én pedig persze a macskámmal veszekedtem. Mint általában, naponta kétszer-háromszor. Persze, nem volt túl izgalmas életem, ez tuti... dehát Wampus legalább játszhatott a többiekkel, hát nem értettem, minek kell folyton az én cuccaimat terrorizálnia.
Kihúztam a szájából a párnám sarkát, aztán egy bosszús pillantást vetve rá arrébb is toltam, hogy elhelyezkedjek a plédem alatt. Ő persze dorombolva visszabújt a nyakam mellé, ahogy általában minden este... ez pedig általában meglágyított, de most valamiért nem múlt a furcsa, kellemetlen nyugtalanság, amelytől rossz szájíz keringett a nyelvemen. Furcsa érzésem volt... nem volt ez teljesen rosszkedv, ráadásul a napom is könnyű volt és nyugalmas. Betudtam végül a holdállásnak, a hét végi fáradtságnak... ahogy viszont a párnámra helyezkedve lehunytam a szememet, az álom szokatlan erővel jött, és az édes álmok helyett, amelyeknek általában Jasper volt a főszereplője, egészen másféle képek jelentek meg.
Zavarodottan zökkentem ki a sötétségből. Megcsapott a hideg, és valami furcsa kis szellő a bőrömön... Megrezzentem, kinyúlva oldalra pedig ujjaim valami idegen, hideg és kemény anyagot érintettek... ez nem Wampus puha bundája volt, és nem is az éjjeliszekrényen sorakozó tankönyvek és pergamenek valamelyike. Kellett pár pislogás, hogy odapillantva rájöjjek, mit látok... egy hatalmas szikla. Egy hatalmas szikla mellett álltam.
Tessék?
Zavarodottan lestem körbe, és tekintetem hamar megakadt két ismerős arcon. Mirán és... Mirán. Egyszerre örültem neki, hogy látom őket, de ugyanakkor nem nyugtatott meg nagyon... hiszen fogalmam sem volt továbbra sem, hogy hogy kerültem ide.
- Sziasztok! Erdei pizsi parti? Állati jó! - lelkesedett a pirosabb Mira, miközben és továbbra is bizalmatlan pillantással lestem körbe. Csak ekkor akadt meg a szemem a negyedik lányon.
- Úúúú, sziasztoook. Mit csinálunk itt? Mind alva jártunk? - Olyan lelkesen hangzott... de az arca még távolról sem volt ismerős. Ahogy a hangja sem. Vajon ő is a Roxfortba járt? Merlinre, annyi kérdés volt... zavart pillantással figyeltem, aztán átkarolva magamat visszakaptam a tekintetem Miráékra.
- Talán tényleg alva járunk... az megmagyarázná, hogy miért nem emlékszem arra, hogy hogy jutottam ide... - mormogtam, és közben a fák felé lestem... csak szemem sarkából láttam, ahogy a szőke Mira felkapja a pálcáját, és mire visszanézhettem volna, hirtelen sötétvörös lángok gyulladtak fel mindenfelé. A fák lombjai minden előjel nélkül kezdtek el égni, a ropogásuk pedig szinte belenyilallt az addigi csendbe.
- Mi a franc? - fakadt ki belőlem, és arrébb ugrottam egy, az avar felé száguldó, lángoló faág elől. Ettől persze nekiütköztem az ismeretlen lánynak. - Mira?!
A nemlétező zsebeim felé kaptam. A pálcám természetesen ott pihent az éjjeliszekrényemen, a helyén... annyira nem voltam még paranoiás, hogy vele aludjak. Eddig!
Hirtelen már nem is fáztam, sőt, a lángok füstje fojtogatni kezdett. A kétségbeesést a félelmet próbálva elnyomni, körbenéztem, menekülőút után kutatva, de abból nem sok akadt. Nem messze, a sziklán túl ott sötétlett egy kis folt... barlangnak tűnt, de valahogy nem voltam teljesen biztos benne, hogy az jó ötlet volna.
- Hát... futunk - jelentette ki az ismeretlen lány, és rohanni is kezdett, Miráék összekapaszkodva követték... én pedig álltam ott, a szemem sarkából észrevéve egy félmeztelen férfitestet... Mégis m a Merlin jó fasza történik? Csak mert nem tetszik, nagyon... de nagyon-nagyon nem.
- Most komolyan bemegyünk ide? - nyögtem fel, de persze utánuk futottam, a pasialak mögött be is érve a sötét, rideg falak közé... és csak ekkor hallottam meg a furcsa zajokat. Megtorpantam, de a hátam mögött, a barlang ajtajába érkezett egy újabb adag lángoló faág. Már nem volt lehetőség visszafordulni.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Merel Everfen - 2020. 10. 18. - 01:18:13
Fárasztó ez az év... Valahogy talán az érzés is, hogy megfigyelve vagyunk ez által a sok auror által, akik egyelőre még mindig bizonyítás előtt állnak annak terén, mostmár tényleg csinálnak is-e valamit, mint a képviselőjük a nyári fesztiválon úgy beígérte, bár ez a fáradalom összefügghet azzal is, hogy a szigorítások miatt sokszor kísérgetek elsősöket valahova, mint prefektus. Honnan van ezeknek ennyi energiája egyszerre? Mármint, én is elmondhatom magamról, hogy erőmű vagyok - talán oda tűnik el minden kaja, amiből nem növök se hosszában, sem hízok keresztbe - de valahogy már nekem kell tartanom a tempót velük. És akkor van némelyik kókuszgolyó, aki úgy gondolja, "terelő is a néni, úgyhogy erős, ekkora mint mi, úgyhogy barátságos, biztos szivesen lenne állvány ródtorna-mutatványokhoz". És ilyen kis pofátlanul cukik, és ezt tudják, hát hogy a viharba is mondanék nemet.
Honnan is olyan ismerős módszer, Merelkedrága?
Megigazítom a fülem mögé tűzött pálcát a végén fejlámpa gyanánt égő lumosszal, és visszatérek inkább a Véres Napok Vámpírföldönhöz, így a szezon tiszteletére. Meg kell hagyni, bármilyen gurkóért könyörgő képe van ennek a Lockhartnak, meg kérdésesen igaz történetei, írni azt valóban tud. Tény, a regény fele önfényezés, de azt meg nem komolyan véve kell olvasni, és egész szórakoztató paródia gyanánt.
Talán a másik szezonális jelenséget próbálom elnyomni ezzel a könyvvel, úgymint nem emlékszek olyan évre, amikor nem történt ilyenkor valami elég nagy balhé, bele se kezdjünk a konkrét tavalyiba. Nem gondolkodok azon, hogy vajon lesz-e. Legfeljebb azon, hogy mikor.
Remélhetőleg nem most, mert már így is három oldal alatt kibukik a kezemből a kötet. Ennyire hosszú volt a hét?

Erdő. Erdőben nem szoktam pizsamában járni. Mit tartogatsz nekem mára, Erdő?
Pipacslefagyasztó hideget.
Gyanakodva veszem le a fülem tövéből a pálcát, bár nem tudom, minek volt ott, nem ég a hegyén fény, más okból meg nem tartom ott. Álmomban nem szokott hideg lenni. Álmomban nem szokott bármilyen hőmérséklet lenni, nem egy olyan tényező, ami létezik. Álmomban nem szoktak felismerhetően ismeretlenek szerepelni, ha random valaki, akkor is "tudni" szoktam a kontextusukat, "ismerni" őket az adott álom világán belül. Elliot oké lenne, de ki a másik három, akikről fogalmam sincs?
Túl reális minden.
-Ugye nem megint ez az illúzionista baktag történik velünk?- kérdem a többiektől vagy csak az erdőtől, de megvan a gyanúm már rég.
De ha alszok, a fejemben vagyok, csak akaraterő kérdése kéne legyen bármi, nem? Tudatosnak tűnik ez a legtudatosabb álmaimnál, bármit csak ki kell találnom elméletileg, ismerem én az álmaim sajátos logikáját. Na nézzük...
Előveszem Joyeuse-t. Előveszem Joyeuse-t. Ne foglalkozzunk azzal, honnan, sehonnan, nem valahonnan. A helyéről. Igazából, akkor már előveszem a táskámat. Gerünk szépen. Előveszek egy pisztolyt..?
Mi, ha véletlen tényleg sikerülne, meglepően hasznos lenne, mert varázsló körökben hasznosan meglepő, gyakran alig ismernek hétköznapian elérhető mugli dolgokat is.
De ha nagyon semelyik nem sikerül ezekből, megoldom én, keresek egy seprűnyélnyi szárat itt az erdő saját növényzetéből, de a nyári incidens óta nem fogok kizárólag a varázslatokra, azok nélkül meg maximum a tíz körmömre hagyatkozni.
-Diffindo- Biztos ami biztos, ki is mondva, remélhetőleg sikeresen vágva magamnak egy botot, jó esetben ki is hegyezve egyben, és nem mittudomén, tüzijátékot szórva, mint a nyáron. Mert nem bízok ebben az erdőben, és a lassan tényleg a pi...pacsos mezőt lefagyasztó hidegben.
Hidegben.
Qu'vatlh...
Álmodj, álmodj, Holdsugár
ghuy'cha'...
Anyád ringat, aludjál
baQa'...
-Dementor, tessék, ismered!- vágom rá Mittudomki Egy kényeskedésére sokkal több pánikkal a hangomban, mint szeretném. Nem csak a hangomban. Sokkal több pánikkal, mint amire képes illene legyek.
-Tábortűz- vágom rá megerősítésnek, és már indulok is Elliot után, egyik kezemben a pálcát szorítva, másikban a frissen intézett pótfegyvert, még akkor is, ha az végül csak egy hegyes husáng.
Nem bízok abban, hogy ott bármi barátságosat találunk. Igazából erős gyanúm, hogy ott se bármi jó vár ránk. De innen én léptem, cső, mielőtt még sztrájkolni akarnának a lábaim.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: A Dementor - 2020. 10. 18. - 13:10:52
RÉMÁLMOK VÖLGYE

(https://i.pinimg.com/564x/4e/a6/50/4ea65015cac58e175493914e48e6d76f.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/49/92/52/499252e9d0dd28c3878e6ec9621c9c1e.jpg)

2001. október 29.

A pokol kapuja

Diffindo – próbálkozott Miss Everfen az ág leszakításával, miután névvel rendelkező pengéjét nem sikerült sehonnan sem a kezébe gondolni. Még szerencse, hogy a pálcája nála volt, s talán fel sem tűnt neki, hogy a varázslat, amit elmondott jól gyengébb hatást váltott ki, mint máskor… nem tűnhetett fel, hiszen ez is elég volt ahhoz, hogy a második fegyvert megszerezze magának egy igencsak méretes ág formájában. Csak ezután indult meg a többiek után. Őt követte Miss Tobervic, miután belátta, hogy bár Mr. Frasernél van varázspálca, a fiatal férfi aligha fog tenni bármit is. Hát végül a tábortűz felé iramodtak.
Kántálás hallatszott, mind hangosabban, szinte elnyomva a hátuk mögül érkező hörgést. Mr. Harlow érezte, ahogy egyre jobban megül valamiféle feszültség a testében. Egyre nehezebben kapott levegőt, mintha pánikroham készülne kitörni belőle, de sokkal-sokkal elementálisabban, mint korábban. Csupán az akadályozta meg mindezt, hogy Mr. O’Mara megtorpant előtt a tábortűztől – mert hogy bizony az volt – alig két méterre, hogy megnézhessen a maszkos alakokat jobban magának. Ahogy mindenki odaért egyértelmű volt, hogy koponyákra emlékeztető maszk mögé rejtette három alakból kettő is az arcát, s mintha az egyik kilógó csuklón a halálfalók jellegzetes tetoválása is láthatóvá vált volna… ezt láthatta Mr. Fraser is… sőt… talán érezte. A három férfi – termetükből ítélve – egyszerre fordult az érkezők fel, s azonnal pálcát rántottak. Pillanatnyi csend ült mindenkire, mintha azt várnák valaki kezdje el a harcot… ám, ahogy az egyik halálfalószerű alak arcáról lesiklott a csuklya, ismerős fekete tincsek, sötéten csillogó szemek és gúnyos tekintet nézett vissza rájuk. Bizony, Elliot kiköpött mása volt.

Az éden földje

Ha megindultak, ha nem, hát a kis társaság tagjai szép lassan a ház felé pillantottak. Az ajtón még mindig édes, fahéjas illat szállt kifelé, mintha csak azt akarná jelezni valaki, hogy jöjjenek csak bátran, itt aztán minden finomságot megkapnak. Nagy léptekkel Mr. Flynn ért először közel a házhoz annyira, hogy hátra hőköljön, amikor egy kedves, mosolygós boszorkány lépett ki az ajtón, kezében egy tepsi fahéjas csigával.
Sean gyomra talán bele is kordult, ahogy a finom illatot megérezte.
– Gyertek csak drágáim, éppen most sült ki egy adaggal. – Magyarázta a nő és intett, hogy kövessék a házba. Először Miss Fawleyra, majd Miss Beckettre pillantott, hogy aztán a két fiatal emberre mosolyogva is vissza siessen a konyhájába.
Ha beléptek, egy kellemes, vidékies angol konyha tárult szemük elé. Világos színekkel, virágokkal és remek illattal. Az asztalon négy tányér kapott helyett, rajtuk két-két fahéjas csigával, egy-egy bögre kávé is volt ott, na meg középen egy kosárban egy jó adag sajtospogácsa. Mindannyian érezhették, ahogy hívogatja magához ez az otthonos báj… s mintha a boszorkány is valahogy olyan anyukás lett volna… mintha valami olyan kedvesség áradt volna belőle…

A purgatórium melege

Leon volt a szerencsés, aki a lányokat bevezethette a barlangba. Odabent fény villant, valahol mélyebben, távolabban, mintha ezer meg ezer lámpás világította be a sötét zugokat. Közben persze mindenféle furcsa visító hang is hallatszott. Mirabella jöhetett rá először, hogy miféle helyen is járnak… ugyanis a lába egy vaskos, hatalmas pókhálóba gabalyodott bele s a következő pillanatban már minden része tapadt a nyálkás, nehezen szakadó anyaghoz.  Miss Wyne lába is beleakadt ugyan, de ő csak megbotlott, ezzel észre véve, hogy mi folyik a griffendéles lánnyal. Éppen a pókhálókról  Sophie Vanheim próbált valamiféle megállapítást, mikor Miss Cassen mellett egy hatalmas pókot pillantott meg. A második pók éppen Mr. Beckett mögött bukkant fel, amint hátra fordult követői hangját hallva.



A következő KM-reag október 25-én érkezik.
Minden hsz 2-2 pontot ér.
Aki két egymás utáni kört kihagy, annak a története nem kerül tovább mesélésre.



Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Arelia Tobervic - 2020. 10. 19. - 01:31:28
Rémálmok völgye
Mindenki
2001. október 29.
A pokol kapuja

Kiáltás hallatszik a rengetegben. Aztán Arelia nem sokra rá hall egy fiatalembert, aki egy kérdéssel konstatálja a távoli tábortűz jelenlétét, némi reszketeg félsszel a hangjában, de egyéb nem történik. Mr. Harlownak alighanem földbe gyökerezett a lába. Ekkor egy reszelősebb hang is megszólal Miss Tobervictől alig pár lépésnyire, miszerint van nála pálca. Nem törődöm hangjában érdektelenség cseng, majd Mr. Fraser megy is az előtte nem sokkal szóló s elszaladó Mr. O’Mara után. Arelia csak megingatja a fejét az együgyűségén és a hozzáállásán.
- Hősködni nem, de mondjuk, hogy lássuk, mivel állunk szemben és felvegyük a harcot, hogy megvédjük egymást, nem lenne hátrány. – Miss Tobervic rossz szájízzel mondja ezeket.
A kántálás, mintha erősödne és hangosabban szólna a tűz felől, de Arelia csak mered a közeledő hang felé és érzi, ahogy minden jó kedv és öröm kezd elszállni belőle, körülöttük a levegő megül, lehelete, páraként hagyja el ajkait. A szeme hozzászokott az éjszakához és kirajzolódik előtte egy dementor alakja, amit amúgy egész megkönnyebbülten vesz tudomásul, mert az infernusoktól sokkal inkább tart. Ekkor elgondolkozik, hogy lehet ez egy álom.
Majd még egy hang hallatszik egy távolabbi alaktól, mely lelkesebbnek hangzik, bár dünnyögve beszél valamit az orra alatt, nem érthető, mit mond, de ahogy kiejti a bűbájt, Miss Tobervic felciccen. Leginkább kikapná a lány kezéből a varázspálcáját, amit csak azért nem tesz meg, mert távolabb áll tőle Miss Everfen, nem látja rendesen, hogy hol. Arelia közben hátrál és azt nézi, hogy vajon több is van-e a dementorból vagy csak ez az egy. Érzi, ahogy kezd úrrá lenni rajta a reménytelenség, a csalódottság, a feleslegesség érzése s a kilátástalan boldogtalanság. Mintha egyszerűen elpárologna az öröm a világból.
Bárcsak itt lenne a hőn szeretett esernyőm. Gondolja Arelia, ahogy hátrább lépked. Az előbbi leányzó ismét megszólal és dementort kiált. Már éppen mondaná neki, hogy használja is pálcáját, ne csak dísznek legyen nála, de Miss Everfen is fordul s siet a tábortűzhöz. Csak ketten állják még a sarat, Arelia és Mr. Harlow.
- Tűnés innen! – Szólal meg Miss Tobervic, de ahogy elkezdene rohanni a többiek után valamibe beleakad a lába. Megáll és kutakodva hajol le, hogy kitapintson egy hosszú tárgyat, méghozzá az esernyőjét. Nem is akarja elhinni, elfordítja a nyelét és előhúzza a pálcáját, amit már éppen lendítene is, amikor...
Ha ez egy álom, akkor várjunk csak! Egészen elképesztő gondolat és érzés fut végig elméjén. Munkája során és az életben is többször volt kizárólag önmagára utalva, ezért felülkerekedik és legyőzi magában a lehangoltságán. 
- Comikulissium! – Kiáltja Arelia rászegezett pálcával a dementorra. Mire a foszladozó csuklyás alakról, lekerül a szakadt ruhája és egyszeriben egy zörgő csontváz áll ott, egy juharfa levéllel a medencecsontjánál, majd a ruhája felcsavarodik mögötte a levegőben, ami egy csattanással seggen csapja, mint egy törölköző. Mire a csontváz, egy sikollyal jajongva elszalad.
- De furcsa érzés...
Arelia is megy oda a tábortűzhöz, beérvén a többieket a kántálás szinte már óbégatásnak tűnik, ami nem túl jó érzéseket vált ki belőle. A fénynél megnézni a többieket, akikkel a sötét erdő szélére álmodták magukat. Hogy néznek ki, s kicsodák. Egyikük egy nyurgább, göndör hajú fiatalember, jelen van még egy kusza, sötétbarna hajú leányzó, s két ázsiai férfiú, akikből az egyiket, nagy elképedésére, de felismer, mert nem más az egyik, mint a sötét mágus, akinek az ügyét megkapta a minisztériumban még a hó elején.
Szentséges kákalag, hogy miket nem álmodom össze. Mi a fenéért álmodok ilyeneket?
A másik három álombeli személyt sose látta még. Ahogy pedig a mantrázó, kántáló alakokra pillant értetlenül áll, és nyugtalanság fogja el, rászorít varázspálcájára. A maszkos alakok, halálfalóknak tűnnek, de lehet, hogy nem is azok, hanem valami egészen mások. Legalább is ez az érzése Miss Tobervicnek, ami arra készteti, hogy várja ki, hogy az álarcos alakok támadnak-e vagy sem. Az egyikük közelít hozzájuk és az arca is előtűnik, ami teljesen megegyezik Elliotéval.
Két Mr. O’Mara? Még álmomban is minisztériumi ügyeken dolgozom. Azt hiszem fizetés emelést kell kérnem.
Arelia persze a különös dementor után, ezt is valami lidérces káprázatnak véli. Hallgat, de tekintete a két Elliot között jár, hogy vajon mit reagálnak egymásra. Hiszen még álmában sem gyakran találkozik egy ember önmaga hasonmásával. Arelia nem szólal meg, nem is tudja, hogy mit mondjon erre a képtelen helyzetre, ami lehet egy álom, de akkor is. Két személyre pillant, akiknél még van pálca.



Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Mirabella Harpell - 2020. 10. 19. - 20:22:32
Rémálmok völgye
A purgatórium melege

 (https://i.pinimg.com/564x/95/d0/71/95d0713fb6b8b9384b6eddeb6056ee65.jpg)(https://i.pinimg.com/564x/dd/bc/32/ddbc32222db989ba331297e47ae3f71f.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/ec/22/91/ec22915e8064c4d5d690c0054370a8df.jpg)


 Welcome
Blood red skies
Burn in wake of
A world left behind
 
Can't escape the fallout
Feel the fire rain down
See the shadows rising all around
Can't escape the fallout  (https://www.youtube.com/watch?v=K6438QUVbyA&ab_channel=UNSECRET)



- Futunk! - kiáltja valahol nagyon messze valaki idegen, de csak a hangzókat hallom, a jelentés elkerül, semmivé lesz a kíméletlen lángok között. Hiába, kicsit megbénulok, a tekintetem fogva tartja a narancssárgán izzó pokol, most nem is látszik, hogy kék. Mint egy kis csepp víz, ami gőzzé foszlik a forróságban. Azt hiszem, végem.
-Gyere! - Ez a kedves hang áttör a tűz őrjöngésén. Az egyik kéz felgyújtja az erdőt a picsába, de a másik, az megfogja a csuklóm, és biztonságba vezet, én meg nem tudom, mit gondoljak. Még mindig.
- Bocsánat sajnálom az én hibám ne haragudj sajnálom nem akartam sajnálom... - Hogy is haragudhatna Rá az ember? Pislogtam jópárat, próbáltam a földre, a cipőmre, és a kecses kis kézre nézni csak, még véletlen se a lángok felé. A lobogó fények miatt az árnyékaink nem is futottak velünk, inkább furcsán táncoltak körülöttünk.
-El! Vissza, szét innen! - Ha én tűz lennék, szót fogadnék neki, komolyan. Csak ritkán szedi össze magát, és lesz határozott, de akkor… Akkor erősebb lesz a tűznél. És ez fantasztikus.
Végülis nem derül ki, hatott-e a parancs, mert az árnyékaink hirtelen teljes sötétségbe vesztek. Valami barlangban kötöttünk ki, a földes talajt köves-sziklás váltotta fel. Én azért még az arcomon éreztem a forróságot, de a sziklaodú hűvös levegője lassan visszahűtött. A kezet, ami ide vezetett, azért mégse engedtem el.
- Bocsánat… Mindent elrontok…
- De helyre is hozod… Úgyhogy… Tök izgi… Nincs baj... De mér’ vagy piró mán’? - lihegem, és megveregetem a kezét. Hogy lehet egy ilyen pokoltűz, meg egy ilyen futás után is ilyen kellemesen hűvös? És egész puha. Inkább azt simogatom vigasztalón, és nem törlöm le a képemről a könnyeket, amik gondolom, csinos kis korombarázdákat csíkoznak a képemre.
- Mindenki jól van? - nézek fel, és rájövök, hogy nincs teljesen sötét. A kinti fényt látom tükröződni, vagy valami fényforrás lapul a barlang mélyén?
Először tetszik. Először örülök, mert igaz, hogy nem haragszom Lucira, de nincs az a pénz, hogy én most megkérjem, hogy gyújtson bármilyen fényt, már pedig nem tudom, ki másnál van még pálca. El is indulok a jelenség felé, de alig teszek pár lépést, a lábam beleragad valamibe. Nyúlós, ragadós, tapadós, telibe végigterülök rajta. Túl azon, hogy nagyon undi, kezdek rájönni, hogy azok ott a sötétben nem is apró lámpácskák.
- Picsába! Itt van valami pókháló, vigyázzatok! - bukik ki belőlem rögtön, de elsőre nem a szabadulás jár az eszemben. Megérzem, hogy Szöszke is botlik, úgyhogy eltaszajtom onnan, ahol én fetrengek. Nem tetszik a dolog, jó volt magam mellett tudni, vagy inkább magamat mellette, de mégis az volt most fontosabb, nehogy ő is beleragadjon.
- Vigyázz, bocsánat, ez nagyon durva, tisztára itt ragadtam! - hadarom, és próbálok nem nagyon vergődni, hanem arra menekülni, amerre legkevésbé érzem a ragacsos húzást. Motoszkálás, csáprágó csattogás és villogó szempárak közelednek felénk. Arra gondolok, hogy ahelyett, hogy mi szaladnánk vissza a tűzbe a pókok elől, őket kellene kiküldeni. Mivel nem sok esélyt látok rá, hogy hatna, ha rájuk szólnék, hogy menjenek ki megnézni, ott vagyok-e, inkább addig kapálódzom, amíg le nem érek a talajig. Éles kő után kutatok, hátha azzal meg tudnám védeni magunkat.
- Szöszke, nálad van még a pálcád? Izé… Mondd meg neki, hogy a pókok ellen rovartirtó kell, nem tűz… - jut eszembe hirtelen, és szipogva tapogatódzok kevésbé tűzveszélyes önvédelemre alkalmas dolgok után, amíg még bírok mozogni a pókhálótól.



Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 10. 22. - 06:46:37
A pokol kapujában
(https://i.pinimg.com/564x/2f/f9/68/2ff968fc13e258df7453e5a4eeab6bc9.jpg)

Mindenki
2001. október 29.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b9/63/50/b9635007aa1ca0f52558921edcb16d18.jpg)

let’s cause a little trouble

Fel sem fogtam, hogy Aiden ott van. Láttam, de valahogy nem jutott el a tudatomig… egészen addig, míg a tábortűz felé haladva, meg nem éreztem az illatát. Fűszeres, mégis friss, talán egy csepp mentol keveredett bele. Hirtelen minden porcikám azt súgta, hogy lépjek közelebb, hogy érjek hozzá. Megint azt éreztem, mint azokon a napokon, amikor nem voltunk együtt. Hiányzott. Ez pedig talán beteges volt, de mégis ő volt a mindenem jelenleg. A napjaim nagyrésze körülötte forgott, olyan volt, mint egy erős támasz, amire ránehezedhettem, amire a figyelmem minden apró energiájával koncentrálhattam. Pontosan erre volt szükségem a nyáron történetek után. Újra kezdtem erőre kapni, visszanyerni a régi énemet.
Jól van O’Mara, azért ne legyél nyálas… – morgott rám a hang, ahogy hátra-hátra pillantva még éreztem az erdő jegességét, talán a hörgés is hallottam. Ezeket azonban elnyomta Aiden illata és a vágy, hogy odalépjek hozzá. Akartam, akartam, akartam. Vajon mennyire utálná, ha most rácsimpaszkodnék és nem akarnám elengedni? Vagy megkérném, hogy vigyen a hátán, mert a talpamat már megkarcolta egy adag kő és faág? Nem tettem semmit, elfordítottam róla ismételten a tekintetem, hogy a tűzre koncentráljak, ami már nem is volt olyan messze. Annyira nem, hogy meg is torpantam… mert megláttam a csuklyás alakokat. Az apámra emlékeztetett mindegyik, ahogy gyerekoromban, hosszú, bársony köpenyében anyámat fenyegette. Éreztem, ahogy furcsa remegés fut át rajtam, a lábaim nem mozdultak tovább s úgy tűnt, mintha a kis csoport többi tagja sem lépett volna közelebb. Talán ez volt a szerencse, ugyanis a három alak egyszerre fordult felénk, mintha csak valami mugli masina hajtotta volna őket.
A csend nehéz súlyként telepedett ránk. Belemarkoltam a pizsama nadrágom oldalába. Hol az istenben van a pálcád, O’Mara? A hang úgy morgott bennem, mintha muszáj lenne neki, én azonban az egyik alakot bámultam, éppen középen. A mozdulatai ismerősek voltak, akárcsak a termete, ami alig-alig rajzolódott ki a köpeny alól. Ahogy hátra tolta a csuklyát kivillantak a sötét tincsek, a szinte fekete, csillogó szempár. Hümmögtem egyet, elismerően, hogy elég jól áll ez a veszélyes külső is. Ezen a ponton már biztos voltam benne, hogy ez nem a valóság… hogy ezt csak képzelem, mint azt a beszélgetést a régi énemmel. Csakhogy ez nem egy másik én volt. Ez a mostani énem volt, a mostani, akit már megfertőzött a sötétmágia, aki elhitte, hogy hatalma van az emberi élet felől. Ezt az oldalamat nem mutattam Aidennek, vagy a barátaimnak, mint Merelnek. A szemem sarkából ki is szúrtam őket… ám képtelenség lett volna megállapítani mit gondolnak erről.
– Ez nem fogja visszafogni magát… – közöltem a figyelmeztetést, ismerve magamat. Ez az Elliot ugyanis képes volt pusztítani, képes volt fejjel menni bárkinek. Be kellett előznöm, csakhogy nem volt nálam semmiféle fegyver és ez bizony bekorlátozta a lehetőségét annak, hogy egyáltalán mit tehetek meg és mit nem… mármint természetesen mindent megtehetek! Sőt! Bassza meg mindenki… A következő pillanatban megindultam felé, a már eléggé megsérült lábammal, úgy rohantam, hogy ne legyen esélye kirántani a köpeny alól a lucfenyő pálcát, el akartam kapni a derekát, hogy földre lökjem. Elég szívós voltam ahhoz, hogy megpróbáljam lent is tartani. Ha másképp nem, hát a nyakára szorítottam az ujjaimat, végeznem kellett vele… végeznem kellett magammal, hogy megvédjem azokat, akik nekem fontosak. Olyan adrenalin pörgött bennem, hogy nem tűnt semmi sem lehetetlennek… éreztem, hogy megint erős vagyok… megint szívós és kemény. Kit érdekelt, hogy még többet fogytam? Az én erőm nem fizikális volt, az én erőm egészen máshonnan származott. A lendület és a meglepetés vitt előre, pontosan úgy, mint régen.
– Bocsi, Elliot… meg kell halnod – mondtam a hasonmásomank.
 


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Mira L. Wyne - 2020. 10. 22. - 15:52:06
El tudnám képzelni, ahogy a tűz hirtelen szétvújódik, elfele menekülve tőlünk, de persze, hogy nem történik meg... Ez nem úgy működik. Ez valami olyan, amit akarok, hogy megtörténjen, ez csak pontosan az ellenkezője annak, ahogy sikerülni szoktak ilyen nagy dolgok. Például a maggyújtását még csak nem is én akartam, de mégis én csináltam, csak tehetetlenül nézve, mit tesz a kezem, ez mégijesztőbb, mint eddig bármi hasonló, amit okoztam.
Hüppögök, szipogok a sírás határán, csúszik a kezem a hideg verítéktől, ahogy Mira fogja az ő kezébe, és minden ellenére, mégis ő vigasztal, győzköd, hogy nincs akkora baj, próbál megnyugtatni.
-Nem... nem tudom... nem akartam...
És működik mégis. Nyugodtnak nem mondanám magam ugyan, de mégis, annyira megnyugtatott, hogy nem omlottam össze sírva. Csak szipogok, meg didergek, közelebb húzódva hozzá, mer a kőfalak közt így tényleg nem az időjáráshoz vagyok öltözve.
Hirtelen ellök magától, pont miközbe megbotlok valami furába, és megkapaszkodni próbálnék a kezébe, ehelyett ijedten nyikkanva esek el mellőle. De érzem is a talpamon a húzását a valami furának, amire én ráléphettem, aztán próbálok Mirához kortódni, ahogy észreveszem, ő egy egész hálózatba akadt bele. És ha nem ellők, hagy megkapaszkodni, zuhantam volna vele az egészbe, megmentett tőle.
Nem sok sikerrel próbálok segíteni eltépni pár szálat a szabad kezemmel, inkább csak a is beleragad, és nagy nehezen sikerül csak felszabadítani meginn.
-Igen, igen, persze- bólogatok, ott maradok Mira mellé kuporodva, de inkább csak a pálcát szegezem mindkét kezemmel, görcsösen fogva a sötét felé. Hallod, pálca? Semmi tűz, főleg a kinti után nem... Emlékszel a repülő pumára a nyáron? Valami depulso-féle lehetett az? Szóval maradjunk annál inkább.
Inkább csak mindenki maradjon mögöttem, talán védvonalnak még alkalmas lehetek, ha skerül kiegyezni a varázslataimmal. Előttünk is mozog valami, nagynehezen veszem ki a sötétbe, hogy az erdőből menekülő férfi. Illetve, nem egészen csak ő.
-Vigyázzon!
Próbálom nagyon szigorúan az amorf, gondolom pókféle szörnyalakot célozni meg mögötte, és a férfit nem eltalálni semmiképp, és reménykedek, csak hátha, kitalálja a gondoloataim, és bemenekül ő is mögém. Ha előttem nincs egyikünk sem, talán még sikerülhet is hasznosan okoznom katasztrófát, magunkat megvédve legalább. Örülnék, ha senkinek nem kéne baja essen, de ha nagyon elkerülhetetlen, inkább a pókokkal történjen, mint velünk...


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Dylan Harlow - 2020. 10. 22. - 17:35:03
Hellbound Heart

(https://em.wattpad.com/3f95a60222b2b673b52b618eb579109fc8d28d8d/68747470733a2f2f73332e616d617a6f6e6177732e636f6d2f776174747061642d6d656469612d736572766963652f53746f7279496d6167652f6d356e726f4377567739557970413d3d2d3736323131373335392e313562343031666331303830343064383538303632353935383233332e676966)

Mindenki
2001. október 29.

dress code  (https://i.pinimg.com/564x/f9/f9/02/f9f902f0727579b1bd89d60f5ea8b26a.jpg)

The path to paradise begins in hell.

Az járt a fejemben, hogy mégis miféle álom ez ami ennyire valóságosnak tűnik? Annyi rémálmom volt már, az ember azt gondolná, hogy ezután talán megszoktam az ilyesmit, de most mégis rettegtem. Tudom, hogy sosem a bátorságomról voltam híres és nehezen kezeltem a stresszes helyzeteket, de most nem egyedül voltam és mégis szörnyen éreztem magamat. Nem láttam a többiek arcát, csak hallottam ahogy néha meg-megszólalnak vagy levegőt vesznek. Hallottam a lépteiket ahogy a tábortűzhöz közeledtek velem együtt, de ettől függetlenül is csak arctalan idegenek voltak.
A kántálás egyre hangosabb volt ahogy közeledtünk a narancsos fényű tábortűzhöz. Úgy képzeltem, hogy a talpamat már aprócska sebek boríthatják és egyre fájdalmasabban tudtam csak vonszolni magamat a cél felé. Mégis miért éreztem még a fájdalmat is ennyire valóságosnak, hogyha ez csak egy álom volt?
Lassultak a lépteim, a feszültség, ami eddig is ott volt a tagjaimban most egyre elviselhetetlenebb lett. Fullasztónak éreztem a levegőt, mintha be lettem volna zárva egy szobába, aminek nem voltak ablakai, pedig itt csak az erdő vett körül a hatalmas fákkal együtt. Remegtek a térdeim, zsongott a fejem, felismertem a pánikroham jeleit, de nem hagyhattam, hogy eluralkodjon rajtam. Egy erdőben voltam idegenekkel, ennyire sebezhetően senki sem láthatott… pontosabban a tudatalattim nem akarta, hogy más lásson így, de megállítani nem lehetett ezt csak úgy. Még a közvetlen környezetem sem tudta igazán, hogy milyen problémáim vannak belül, így érhető, hogy nem idegenek előtt akartam összeomlani egy túlságosan valóságos álomban.
Már láttam a fényt, amit a tűz vetett az avarral borított földre, a korábbi hangok pedig most már egyértelműen innen jöttek. Egy pillanatra eszembe jutott az a szörnyféle dolog, aminek a morgását hallottam még korábban a hátam mögül. Vajon mi volt az? Meg fogok ma halni álmomba vagy mi ez az egész? Furcsa módon a halál annyira nem rémített meg, mint az, hogy zsibbadni kezdtek az ujjaim a pániktól. Azt hittem már képtelen lennék megtenni még egy lépést, de nagy nehezen közelebb vonszoltam magamat és egyenesen neki is mentem valaki hátának.
 – Bocsánat – mondtam, de a hangom olyan távoli volt, hogy attól tartottam akárkinek is mentem neki az nem hallott egy szót sem abból, amit mondtam. A látásom homályos volt, de azt hiszem három alak állt a tábortűz körül. Lüktetett a fejem, a lélegzetvételem teljesen egyenletlen volt és meg kellett kapaszkodnom egy vékony fa törzsébe, hogy ne rogyjak össze. Remek, most mindenki azt fogja gondolni, hogy szerencsétlen vagyok, mert nem tudják mi az a pánikroham.
Az egyik alak levette a csuklyát és amikor felénk nézett egy ismerős arcot láttam meg egy pillanatra, amikor sikerült élesen látnom. Ezzel az emberrel összekevertek egyszer, tehát különösebben nem ismertem, csak a Reggeli Próféta baklövése miatt tudtam, hogy ki ő.
 – Ez nem fogja visszafogni magát…–  mondta egy közeli hang és mikor megláttam az embert, aki ezt mondta egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. Kettő volt belőle, a pasasból, akivel összekevertek. Ez sehol sem volt normális, még egy álomban sem, azt hiszem.
 – Mi a franc? – kérdeztem remegő hangon, miközben visszatért a nehéz légzés. A gyomrom felkavarodott, tudtam, hogy bármelyik percben elhányhatom magamat, az pedig nyilván még jobb fényben fog feltűntetni… na mindegy, mennyi esélye van, hogy ezekkel az emberekkel az életben is találkozom?
Nem bírtam tovább a lábamon állni, annyira remegtem és éreztem, ahogy felhorzsolom a térdemet, miközben lerogytam a földre. Csak annyit fogtam fel, hogy a pasi megindul saját maga felé, de én őszintén nem tudtam mit kellene tennem. Egy pánikroham elején voltam és nem volt nálam pálca, nem tudtam eldönteni, hogy ez álom-e tényleg vagy valami nagyon elcseszett módon próbál valaki szórakozni velem. A félelem lebénított és hasznavehetetlennek éreztem magamat, de megpróbáltam mégis a fatörzsbe kapaszkodva megint felkelni a földről és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Egész életemben azt játszottam el, hogy jól vagyok, miközben nem voltam jól, most mégis mi lenne más? Ha ez egy álom, akkor felül tudnék kerekedni a dolgon, nem igaz?


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Jasper Flynn - 2020. 10. 22. - 19:39:18
 
éden földje

(https://i.pinimg.com/564x/bd/cd/0e/bdcd0ee6eb393a8f24e158e6b88df9b9.jpg)

2001. október 29.
 
„Színek kavalkádja
mutatta az utat,
majd lépteim sora,
hamar oda juttat.”


Nem figyeltem a körülöttem lévőket, még ha az erős ázott kutyaszag meg is csapta az orromat. Gyanítottam, hogy a morgós csávóból jött a bűz, de inkább nem említettem meg… a testemet amúgy is lefoglalta a furcsa kényelem, amit éreztem körülöttünk lebegni. Nem tudtam mi volt ez, talán mágia, talán valami más, de olyan volt, mint amikor az ember hosszú idő után hazaér s lehuppan az ágyra s a hátából szép lassan távozik a fájdalom, finoman elhelyezkedik a párnák és a paplanok között. Mélyet szippantottam a fahéjas-édes aromából, ami megtöltötte a levegőt… de utáltam az édességet, ezt most még is mindennél jobban élveztem. Ez normális volt? Aligha, mégsem fogtam fel. Csak tört előre, előre a ház felé, míg nem valaki megjelent az ajtóban.
Hirtelen torpantam meg, kinyújtva oldalra a karomat, hogy a két nőt is megállítsam. Nem akartam, hogy esetleg elém lépjenek és mondjuk valami vasorrúbába letépje a fejüket. Az elég férfiatlan lenne. Kellett nagyjából két perc, hogy felfogjam, amit látok az nem valami veszélyes szörnyeteg, hanem egy aprótermetű, mosolygós boszorkány.
– Gyertek csak drágáim, éppen most sült ki egy adaggal. – Mondta, de engem leginkább az érdekelt, hogy vajon mi sült ki. Nem reagáltam inkább szóban, csak az intésre követni kezdtem befelé… engem ugyanis érdekelt, mi ez az isteni illat és miért érzem úgy, hogy meg kell kóstolnom. Ez előtt egyetlen süteményről sem éreztem így. Sőt… még Cassentől is csak nagyon nehezen fogadtam el bármit is, pedig ő rendületlenül meg volt róla győződve, hogy megtalálja azt a cukorbombát, amit végül megszeretek.
– Azért óvatosan  – súgtam oda a hozzám legközelebb állónak, bár nem pillantottam oda, hogy ki lehet a másik három ember közül, akikkel együtt csöppentem ide.
A ház küszöbét átlépve megint egy különös, otthonos érzés fogott el. Ez olyan volt, amit akkor éreztem, amikor karácsonykörnyékén értem haza. Ha odakint esett is a hó, az aprócska házban mindig meleg volt, anya pedig egy kis edény vízbe egyetlen rúd fahéjat tett… s ahogy forrni kezdett megtöltötte fűszeres, karácsonyi illattal egész házat. Ezt szerettem a legjobban az ünnepekben… a békés nyálasságot, ami elnyomta a gyerekkori rossz emlékeket, Vincent képét, ahogy vigyorogva élvezi megsebesíteni a karomat.
Az asztalon meg volt terítve, pont négy főre, mintha szándékosan minket vártak volna. Engem azonban nem a sütemény ragadott magával… hanem a bögrében várakozó feketekávé. Le akartam dönteni a torkomon, hátha magamhoz térít. Ez az egész túl nyugodt, túl békés volt ahhoz képest, hogy fogalmam sem volt, mit keresek itt és mi történik körülöttem.
– Hm… – morogtam, ahogy megfogtam az egyik szék támláját, hogy kihúzzam. – Hát akkor gondolom le kéne ülnünk…  – tettem hozzá, én ugyanis már kíváncsi voltam, hova tart ez az egész. Így hát lehuppantam az egyik helyre és megvártam, hogy a többiek is így tegyenek. Nem hittem el, hogy őket nem érdekli, pontosan merre tartunk, így azt vártam, hogy ugyanúgy tesznek majd, mint én…


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Aiden Fraser - 2020. 10. 22. - 20:19:37
I don't know what's worse:
drowning beneath the waves
or dying from the thirst?

(https://i.pinimg.com/originals/77/c0/f2/77c0f220dc2db42e8a07ae3e48178749.gif)
2001. október 29.


Az fákból áradó jeges hideg egészen a bőröm alá kúszik, borzongok tőle, miközben szorosan fogva a pálcámat, lépkedek az avarban. Nem is nézem meg különösebben, kik vannak körülöttünk... igazából cseppet sem érdekel. Csak és kizárólag Elliot nyomát követem, még a két okoskodóval sem törődök magam körül. Mi vagyok én, hogy megmentsem őket? Ellioton és saját magamon kívül senki más nem érdekel, és ezt nem is próbálom meg titkolni.
Egyre csak haladunk a fény felé a fák sűrűjében, de még érzem azt a különös hangot a hátunk mögött... Nem mondanám azt, hogy hallom, egyszerűen csak bizsereg a bőröm alatt, és ez kellemetlen érzéssel tölt fel. De inkább nem is nézek hátra, csak megpróbálom beérni Elliotot. Akkor érek mellé, amikor ő megtorpan egy másik fickóval egyetemben... és csak ekkor tűnik fel hirtelen az a rosszul eső lüktetés is a csuklómban, hogy reflexszerűen kapok a csuklómhoz és takarom el jobb kezem ujjaival az ott lapuló mély hegeket, a bőröm alatt pedig az amúgy is elrejtett Sötét jegyet, ami mintha annyira szeretne kirajzolódni... még bele is borzongok, de összeszorítom a fogamat, és erőt veszek magamon. Persze ahogy végighasogat a fájdalom, ez nem egyszerű.
Lassan emelem fel a tekintetemet. A hangosan ropogó tűz körül három fekete csuklyás alakot pillantok meg, és erre csak még jobban megfeszül az állkapcsom. A francba... A testemen végigfut a rekedtes parancs, hogy húzzak el innen, és a lábaim már indulnának is maguktól, de minden erőmmel próbálom megemberelni magamat, hogy egyhelyben maradjak. Nem futhatsz csak úgy el, Aiden... James... Szeretném azonnal leátkozni ezt a három alakot, addig átkozni, amíg már csak egy véres paca marad belőlük, valamiért úgy lüktet a szívem, mintha hirtelen a testem totálisan elfelejtette volna, hogy nem lapulhat a maszkok közt az az arc, akitől úgy félek. Reflexszerűen húzódnék Elliot elé, ahogy a halálfalók megcéloznak minket a pálcáikkal, azonban ahogy az egyik leemeli a maszkját, megfagy a vérem. Azok az ismerős, fekete tincsek, a vágott szemek, a sötét, meleg pillantás... Mi a fenét keres ott O'Mara? Ez a látvány még annál is jobban letaglóz, mintha Feryllt látnám.
– Ez nem fogja visszafogni magát… – jegyzi meg mellettem Elliot, hogy hümmögök egyet. Egy kicsit lejjebb engedem a pálcámat... hiszen mégsem fogom Elliotot leátkozni, nem? Mi van, ha a többi maszk mögött is az ő arca lapul? És különben is... mi a jó fene ez az álom?
– Mi a franc? – kérdezi egy férfihang a túloldalról remegve. Mielőtt azonban bárki is válaszolhatna, Elliot hirtelen nekiindul... úgy értem, az igazi, aki mellettem áll. Bár... ki tudja, melyikük az igazi? Azért utána lépek, ahogy nekiveti magát a hasonmásának.
- O'Mara! - mordulok utána, de aztán kitakarja előlem az egyik maszkos alak, ahogy kivont pálcájával megcélozva fenyegetően előre lép, mintha csak így akarna figyelmeztetni. Sajnos azonban nincs szerencséje, és ezzel csak mégjobban felhúz.
- Cseszd meg... - mormogom, és a pálcám egy éles legyintésével hátralököm az alakot, hogy elterüljön a magasra csapó lángok mellett a földön, majd pedig megcélzom a mellkasát. Akaratlanul is azt képzelem, hogy Feryll az... látom, ahogy összehullik abban a romos épületben, látom a szemében megcsillanó, dühvel kevert félelmet... és érzem a hatalom ízét a számban. - Cutler!
Elégedetten figyelem a fekete csuklyán felbukkanó vért, de a pálcámat nem irányítom el másfele. Rajta tartom, ha megint támadni akarna, de közben felpillantok Elliot felé, hogy mi történik.



Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Deliah Beckett - 2020. 10. 23. - 20:14:06

RÉMÁLMOK VÖLGYE

(https://i.pinimg.com/564x/13/d1/8a/13d18af0f63571c391fae6a3f0011782.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/aa/96/c2/aa96c245c1919f0b0d0cd96e78eb381b.jpg)

2001. október 29.
Az éden földje


Mellettem egy fiatal nő ült fel a magas fűben, arca őszinte meglepetésről, némi zavarról árulkodott és ezért nem is tudtam hibáztatni. Megvártam míg végigtekint magán, feltápászkodik és kicsit magához tér, míg a másik két alakra pillantottam.
- Jó napot... reggelt! - szólított meg végül a lány, majd feltette a nyilvánvaló kérdést, ami bizonyára már mindegyikőnk fejében megfogalmazódott. - Meg tudnád mondani, hol is vagyunk pontosan?
Elsőre csak megráztam a fejem és végigmértem a szőke és a barna fiút is. Mind fiatalabbak voltak mint én és szerencsére ártalmatlannak tűntek. Mondjuk a sötét hajú srác kicsit bizalmatlanul pislogott körbe magán mielőtt megindult a ház felé, még morgott is valamit magának, de őt sem tudtam hibáztatni a viselekedéséért.

- Menjünk a házhoz, hátha van ott valaki - szólalt meg a szőke és én minden hezitálás nélkül követtem ahogy a másik srác nyomába szegődtünk. A vállam fölött hátrapillantottam a lányra, hogy ő is velünk tart-e. Valami fura okból úgy éreztem, hogy segítené a komfortérzetem, ha egy csapatban maradnánk egyelőre. Nem ismertem egyiküket sem, de a finom illatokat árasztó házban még akármi is várhat ránk és ha már nem tűnnek fenyegetőnek, akkor szövetségesnek még jól jöhetnek később.

Ahogy közelebb értünk a szőke fiú torpan meg először, karját kitartja elém, hogy megállítson. Egy másodpercre az arcára nézek, majd a tekintetét követve a ház ajtajában álló boszorkányra ugrik a pillantásom, aki egy tepsi fahéjas csigát tart maga előtt.
- Gyertek csak drágáim, éppen most sült ki egy adaggal - szól szelíden egyenesen hozzám és a hangja éppolyan édes, mint a sütemény illata. Mindegyikőnkre vet egy pillantást mielőtt intene, hogy kövessük őt az otthonos kis házba és én nem egészen tudom elnyomni magamban a gondolatot, hogy ez az egész túlságosan is hasonlít valami ócska Grimm-meséhez.
- Azért óvatosan - suttogja oda a srác, bizonyítva, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek hasonló gondolata támadt és a szavai valóban megfontolandóak. Utolsóként lépek be a küszöbön, körbepillantva a tágas, világos konyhában, ami némileg emlékeztet a roxmortsi házra, csak sokkal… otthonosabb.

Olyan helynek tűnik, amit évtizedek óta használnak napi rendszerességgel, mintha a falakból áradna a finom illat ami idecsalta kis csapatunkat.
- Hm… Hát akkor gondolom le kéne ülnünk… - hallom bámészkodás közben és mire feleszmélek a szőke fiú már helyet is foglalt a terített asztalnál. Én kicsit lassabban akklimatizálódok, várom mit tesznek a többiek, még nem merek leülni, de a kezemet kinyújtom a fahéjas sütemény mellett elhelyezett kávésbögréért.
Ahogy belekortyolok, az ital melege némileg enyhíti a gyanakvásomat, ahogy végigcsúszik a torkomon a koffein keserű íze; annyira szeretném elhinni, hogy tényleg csak annyi lenne a dolgunk itt, hogy leüljünk és megegyük a kedves hölgy készítette csigákat és elcsevegjünk, de ez elég valószínűtlennek tűnik.

- Nagyon köszönjük a kedves meghívást - emelem meg egy kicsit a hangom a boszorkány felé fordulva, aki jóságos mosollyal az arcán sürög tovább a sütő körül. - Azt esetleg meg tudja mondani, hol vagyunk? - térek vissza a leányzó által feltett, de ezidáig megválaszolatlan kérdéshez. Egy próbát megér, hiszen ki tudja a választ, ha nem ő?


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Serena Fawley - 2020. 10. 23. - 20:51:42
RÉMÁLMOK VÖLGYE

(https://scontent.xx.fbcdn.net/v/t1.15752-9/122592430_415982973132873_93511093405382638_n.png?_nc_cat=105&ccb=2&_nc_sid=ae9488&_nc_ohc=u55Opg0SVNAAX9vNE9W&_nc_ad=z-m&_nc_cid=0&_nc_ht=scontent.xx&oh=38c2210ce55f98c2c036bc340620c27c&oe=5FB88B8C) (https://scontent.xx.fbcdn.net/v/t1.15752-9/122661902_3552875248106319_6365423912916355332_n.png?_nc_cat=109&ccb=2&_nc_sid=ae9488&_nc_ohc=8zZcJl5galEAX8Ro9Af&_nc_ad=z-m&_nc_cid=0&_nc_ht=scontent.xx&oh=2509cf44e5113fb018401ed9dbe9e183&oe=5FB92C55)

2001. október 29.
Az éden földje

Hamar kiderül: négyen vagyunk ezen a fahéj illatú, friss, zöld tisztáson. Egy másik nő, és két férfi a társam ezen a reggelen. Szöget üt a fejemben, hogy nem lehet még reggel, hiszen most feküdtem le a saját szobámban, és ezen a tisztáson még soha életemben nem jártam, de nem akarok ezzel foglalkozni, amikor ilyen kellemes illatok, napsütés, és egy barátságosan hívogató ház vár. Persze a probléma és a rejtélyes dolgok kerülése nem a legjobb stratégia, de egyelőre nem érzem magam akkora veszélyben, hogy védekező módra váltsak.
A nő barátságosnak és pont ugyanolyan értetlennek és elveszettnek tűnik, mint én. A két srácra pillantok, nagyjából olyan korúak, mint én. Az egyiket még talán láttam is az Akadémián, de lehet, hogy csak rosszul emlékszem. Végül a másik hapsi az, aki a leggyorsabban reagál négyünk közül, elindul a ház felé. Őt viszonylag hamar követi a másik fickó is, így már csak ketten maradunk mozdulatlanok a réten. Nem sokáig! Mi is elindulunk a ház felé, ahogy a fiatalabbik fiú tanácsolja.
Ahogy végignézek a többieken megállapíthatom: senki nem érti, hogyan csöppentünk ide, kényelmetlen mindenki számára a helyzet, hogy a reggel egy tisztáson köszöntött ránk, három ismeretlen társaságában. Ráadásuk hamarosan kiderül az is, hogy nem vagyunk egyedül: egy néni nyit ajtót, és fény derül a fahéjas sütemény csábító illatára. Úgy tűnik, ő itt a kis konyhatündér, és reggelivel készült nekünk.
Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből, hogy ez mennyire gyanús és furcsa, de egy belső hang azt súgja, hogy menjek be a házba, kövessem az ínycsiklandozó illatokat, és hagyjam, hadd ragadjon el az események árja. Remélem nem fogom megbánni.
Mielőtt azonban bemennénk, a fiatalabbik srác óvatosságra int minket. Igen, sejtettem, hogy nekik is rossz érzéseik vannak, mégis mindenkiben ott lapul a kíváncsiság. És valahol mélyen tudjuk, ha csak ülünk  a rét közepén, és várunk, akkor sosem fogunk innen elszabadulni. A sütemény illata pedig rendkívül vonzó.
Végül mindannyian belépünk a házba, ott is rögtön a konyhába. Azt hiszem, mindannyian jártunk már ilyen házban, legalább a nagymamánk konyhájában. Otthonos, barátságosan hívogató, és csak arra vár, hogy kis unokákat elkényesztesse. A konyha világos, színes, ha lenne egy ilyen házam, én is hasonlóan rendezném be. Imádom a színeket, a vidámságot, ez a konyha pedig pont ezt tükrözi vissza.
A másik három társamra pillantok, vajon ők is ugyanazt látják-e, amit én, vagy az egész csak az én képzelgésem. Túl szép, hogy ez igaz legyen. Az asztalon ott a négy tányér, mintha tényleg csak ránk várt volna a vendéglátónk. Ettől mondjuk feláll a szőr a hátamon, de újfent próbálom kizárni ezt az érzést.
-Hát akkor gondolom le kéne ülnünk… - mondta a srác, és már helyet is foglalt. A másik nő kicsit óvatosabb, én viszont a srác példáját követem, és leülök a mellette lévő székre. Ahogy ránézek a fahéjas csigára, már csorog is a nyálam, felemelem a tányért, és csukott szemmel megszagolom. Nagyon jó illata van, meg is kordul tőle a hasam.
- Nagyon köszönjük a kedves meghívást - hallottam a nő hangját, miközben csukva volt a szemem. - Azt esetleg meg tudja mondani, hol vagyunk? - kérdezte, és egyetértettem vele a kérdést illetően. Reménykedtem benne, hogy választ is kapunk majd a feltett kérdésre. Gyorsan kinyitottam a szemem, és támogatásomat kifejezve bólogattam.
-Igen, köszönjük, hogy meginvitált minket az otthonába. De engem is érdekelne, pontosan hol járunk? - tettem hozzá én is, és habár már a kezemben fogtam a fahéjas csigát, beleharapni még nem mertem, vártam, kapunk-e választ a hölgytől. Közben vetettem egy gyors pillantást a többiekre is, hogy ők mernek-e enni-inni abból, ami várt itt ránk.
A másik nő kezében ott volt a kávésbögre, a srác mellettem egy fahéjas csigával szemezhetett, a másik férfi pedig még nem döntötte el, mit is fog csinálni.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Merel Everfen - 2020. 10. 25. - 00:41:28
Nem, Anya, már megbeszéltük! Tizenhat éve nem is élsz már, ne akarj ringatni!
Nem... Nem tudok félni, általában. Biológiailag alulműködik az a részem - igen, Anya, valószínűleg mert betegen hordtál ki - úgyhogy ha simán álmodok, ugyanúgy nem tudnám kitermelni ezt a reakciót, futni, menekülni, félve attól, ahogy összeomlok félelmemben, bármire képtelenül, ilyet klinikailag nem tudok, ha csak az én szervezetemen múlik.
Tehát ez itt valami más. Gyanakodva a csuklómra sandítok, van egy erős tippem, pontosan mi is.
De nem opció, hogy bármi mást tegyek, mint fussak a tűz irányába, ami sehogy máshogy nem jelent biztonságot, csak ehhez képest relatívan, mert a legtávolabb van itt Denethor drágától.
Remélem, hogy Mittudomki Kettőnek igaza van azzal a varázslattal, mert egy mumus-dementor talán gyengébb, meg megszűnik a hatása, ha sikerül viccet csinálni belőle. Fogalmam sincs, ez működött-e, vagy csak elég távol sikerül kerülnöm tőle a tűzhöz érve.
A kezem fehéredve szorítja ezt a botot, nem egy Joyeuse, még csak nem is imprólándzsa, de továbbra is egy kábé velem egymagas, seprűnyél vastag bot, csak egy jó fogás, egy jó lendítés minnél inkább a végével, lehet ezzel fejet törni, ha kell. A fogadtatás fényében még kellhet is.
Elliot és Mittudomki Egy maguk is támadásba lendülnek, mire felmérem a helyzetet, reménykedve csak, hogy a denethort tartósan hátrahagytuk. Körülnézek, hogy Kettő és Három hol vannak és mit csinálnak egyáltalán, fognak-e érni bármit.
Fogást váltok a botomon, előreszegezve védekezőleg, mind hogy álcázzam mellette a varázspálcát, a sötétben a maszkos muksók számára is össze illene mosódnia az apróbb részletformáknak, mind pedig hogy szükséges lehet az egyszerű, megbízható fizikára támaszkodni hirtelen, kéznél legyen akkor.
Megcélzom a harmadik idegent így, nonverbálisan varázsolva először, mert ha sikerül, az első dolog, amit észrevehet belőle, az csak a hatása.
Petrificus totalus!
Ez már tényleg akaraterő kérdése most, nem csak álomvilágban, én meg miben vagyok abundáns, ha nem makacs, rendíthetetlen akaraterőben?
Biztos ami biztos, a következőt már kimondva kapja, és ha nem dermedt le már mostanra eleve az idegen, ennek már van egy árulkodó vörös fénye is, úgyse lehet túl diszkrét.
-Stupor!- Ha látom a varázslatom fényét, még néhányat kap, csak hogy ne érjen rá reagálni -Stupor, stupor!
Ha pedig más nem, roham a bottal, széles fogás harmadnál és végen, széles lendítés minnél gyorsabban, lehetőleg fejre a bot túlvégével, vagy a pálcát tartó kézre. Egy csonttörés, és annyit a stabil pálcafogásról. Fizika az élet.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Avery Cassen - 2020. 10. 25. - 19:12:15
A PURGATÓRIUM MELEGE
(https://data.whicdn.com/images/223286296/superthumb.jpg?t=1454777674)
2001. október 29.
o u t f i t (https://data.whicdn.com/images/297385311/superthumb.png?t=1505682447)


Én tényleg nem akartam ide bejönni. Mármint... oké... tűz, lángoló fák, kiakadó és síró Mirák... meg félmeztelen csávó, hagyjuk is... de én tényleg nem akartam bejönni ebbe a barlangba. Mindig is tartottam egy kicsit a barlangoktól. Hideg, szűk, sötét helyek... tele bogarakkal, meg mindenféle csúszómászó izével, amiket én nem akartam látni. Egy perce még a pihepuha ágyamban voltam... ez egészen biztos... most pedig itt reszkettem a vékony, rózsaszín kis pizsamámban, ahogy beléptem a többiek után a barlangba. Reflexből pillantottam oldalra a mellettem haladó lány felé, félig segítségkérően, de pont azt az ismeretlen arcú vöröst találtam ott, aki olyan rossz érzést okozott... biztosan látnom kellett már valahol, nem? Bár, a meztelen pasit se láttam még sose. Nem mintha sokat látnék az arcából, meg ilyenek... már nem azért! Nem, nem, egyáltalán nem.
- Pfúúúj... - mormogtam, ahogy lepillantottam a lábam alatt kavargó furcsa, hálós anyagra... Hozzátapadt a bőrömhöz és egészen felkúszott a bokámig, én pedig undorodva fintorogtam, ahogy le is fékeztem. Nem akartam beljebb haladni a félhomályba, ott amúgy is ki tudja, miféle undormányok fogadtak volna... Hátralestem hát a bejáratra, de ott még mindig csak a tűz fényét láttam táncolni. Remek... ez tényleg remek... Bárcsak nálam lett volna a pálcám! Akkor legalább tudtam volna varázsolni egy kis fényt ide, vagy akármit... Akkor lehet, hogy a kinti tűzből is egyszerűbb lett volna kijutni.
- Nagyon hideg van... - állapítottam meg kissé dideregve, ahogy átöleltem magam. Persze ez nem volt valami meglepő... de mondani akartam valamit, hogy a hangom legalább valamelyest megtörje ezt a feszült némaságot, amely a sziklafalak közt uralkodott. Megdörzsöltem karjaimat a pizsama puha anyagán keresztül, és közben frusztrált kis sóhajt engedtem. Reménykedtem, hogy a többiek sem akarnak sokkal beljebb menni. - Hogy fogunk innen hazajutni? - tettem fel a legkézenfekvőbb kérdést. Ha jól láttam, csak az egyik Miránál volt pálca, abból pedig az előbb igen komoly mennyiségű tűz szabadult fel, így hát...
- Picsába! Itt van valami pókháló, vigyázzatok! - hallottam meg valaki hangját... a griffendéles Mira lehetett, azt hiszem, így nagyon örültem, hogy én már megálltam kicsit arrébb, és nem gabalyodtam sokkal jobban bele ebbe a mocsokba... várjunk? Pókháló? Éreztem, ahogy végigborzong a hátam, és mintha ezernyi kis pók szaladt volna végig a bőrömön... Merlinre, dehát ha pókháló, akkor itt pókok is lesznek... jó sok, gusztustalan, ezerszemű és lábú kis fekete pók...
Óvatosan azért beljebb léptem egyet, de máris éreztem, ahogy a lábam mégjobban belesüpped a szürke fonalszerűségbe. Nyeltem egyet... és ekkor pillantottam meg valamit mozogni oldalról, a szemem sarkából. Ahogy viszont odanéztem volna, előttem Miráék valami mástól kiáltottak fel.
- Mi a... Merlinre... - nyögtem fel, és elszörnyedve bámultam rá arra a méretes szerzetre, amely lassan rajzolódott ki a félhomályban a pasas mögött... ez egy pók volt... egy hatalmas, gusztustalan pók, hogy egész testemben megrezegtem. - Miért ekkora? - nyögtem kis elvékonyodott hangon, és tettem is hátrafelé egy lépést... vagyis csak akartam, de a lábam teljesen a hálóba gabalyodott, én pedig a pókhálóba vágódtam. 


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: A Dementor - 2020. 10. 26. - 07:53:49
RÉMÁLMOK VÖLGYE

(https://i.pinimg.com/564x/4e/a6/50/4ea65015cac58e175493914e48e6d76f.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/49/92/52/499252e9d0dd28c3878e6ec9621c9c1e.jpg)

2001. október 29.

A pokol kapuja

Hogy mivel küzdött meg Miss Tobervic az erdőben? Kiváló kérdés, talán tényleg mumus volt, talán tényleg dementor volt, de senki más nem láthatta, csupán ő egyedül… persze ő erről nem tudhatott, hiszen nem súgta meg neki senki s még fogalma sem volt arról, miféle helyen jár… milyen sötét, ijesztő helyen, önnön elméjében, mely éppen másik négy emberével kapcsolódott össze egyetlen hatalmas masszaként… s mint az tudvalevő, az emberi elme a legveszélyesebb dolog ezen a világon. Mr. O’Mara, alig hogy neki rontott saját képmásának és ujjai saját torkára szorultak, érezhette, hogy nem csak az alatta fekvő tükörkép, de ő maga is fogyni kezd a levegőből. Ezt a hörgést hallhatta meg az éppen pánikrohamot kapó Mr. Harlow, mert hirtelen késztetést érzett, hogy Elliotot lerángassa… nos Elliotról. Miss Everfen ismét érezhette, hogy a varázslatok sokkal gyengébben működnek, mert a Stupor ugyan betalált, ám nem kábította el ellenfelét, inkább csak kicsit hátrébb lökte vele. Mr. Frasernél is ugyan ezt érezhette. A Cutler talált, de a sérülés nem volt elég mély ahhoz, hogy teljesen megakadályozza a halálfalónak tűnő alakot a támadásban.
Harc közben észre sem vették, hogy a tábortűz egyre nagyobb lánggal tör az ég s a lombok felé. A füst szép lassan megtöltötte az erdőnek azon részét, ahol álltak. Csípte a szemüket, marta a torkukat, míg nem minden szürkés-tejszerű ködben kezdett úszni. Nem láthatták egymást többet… legfeljebb érezhették, ha úgy tetszett. Azonban a köd szép lassan, mintha újabb álomként telepedett volna rájuk. Akiket megjelöltek már az Illuzionista estéjén, hát érezhették, amint a heg lüktetni kezd… akit pedig nem, azok mintha a furcsa halálfalók támadását érezték volna testükön.

Az éden földje

Mr. Flynn  hatására szépen lassan mindenki helyet foglalt az asztal körül. Még Sean is, aki kissé morogva, de belekóstolt az ételbe. Olyan finom volt, olyan kellemes. A kávé illata is szinte arra késztette az embert, hogy nyúljon a bögréért, igyon bele, élvezze az aromát. Miss Beckett is érezhette, hogy az első falat sütemény, milyen kellemes melegséggel tölti el, mintha csak a legbékésebb helyen lenne. Csupán Miss Fawleynak tűnt fel, hogy valami nincs rendben, hiszen a második falat sütemény után, iszonyatosan elálmosodott. Szép lassan mindannyiukat hatalmába kerítette ez az érzés, mintha a kunyhó falai, a bútorok is mozogni kezdtek volna körülöttük. A mosolygós boszorkány pedig éppen csak ennyit mondott: – Minden rendben drágáim… – közölte és megcirógatta, Sean haját egy kicsit, mielőtt elragadta volna őket a furcsa, szürkés, álomszerű állapot, ami egyszerre volt ijesztő és békés. Akiket megjelöltek már az Illuzionista estéjén, hát érezhették, amint a heg lüktetni kezd a csuklójuk közelében… akit pedig nem, azok mintha altatót kaptak volna… eltompult minden tagjuk.


A purgatórium melege

Miss Wyne érezhette, hogy a varázslás még az átlagosnál is sokkal nehezebben ment. Így miután nagy nehezen kiszabadította Mirabella testrészeit a pókhálók fogságából, Leon megmentésével már nem járt sikerrel. A férfit a hatalmas pók olyan könnyen szőtte bele nyálkás hálójába, hogy egy pillanattal később csak erőtlenül ernyedt el bábként a barlang padlóján. A következő áldozat Sophie volt, akit szintén hátulról kapott el egy pók és olyan gyorsan szőtte körbe, hogy reagálni sem tudott.
Mindeközben Miss Wyne-t és Miss Harpellt – akinél eddigre egy élesebb kő is volt – egy harmadik pók foglalta le, így segíteni sem tudtak a többieknek. Miss Cassen pánikba esve bámulta ezt a pókot oldalról, egészen hozzásimulva a barlang kőfalához. Talán éppen eközben rúgott bele egy kavicsba, mert a szörnyeteg tekintete azonnal rászegeződött és már ő is csupán a nyálkás hálót érezte magát. A két Mira segített volna neki? Talán, ám sikertelenül, hiszen a barlang legnagyobb pókja egy oldalsó járatból tört rájuk, hogy egyetlen csomagként fonja körbe hálójával őket, úgy hogy ne lássanak semmit, csupán egymás illatát érezhették. A becsomagolt áldozatok hamarosan nem érezhettek mást, mint elpilledést és… mintha éppen elájulni készülnének.
Furcsa, szürkés köd telepedett rájuk… s hiába ellenkeztek… nem tudtak. Akiket megjelöltek már az Illuzionista estéjén, hát érezhették, amint a heg lüktetni kezd a csuklójuk közelében… akit pedig nem, azok mintha a furcsa fájdalmat érezték volna a testükben… csak nem a pókok mérge?



A következő KM-reag november 1-én érkezik.
Minden hsz 2-2 pontot ér.
Aki két egymás utáni kört kihagy, annak a története nem kerül tovább mesélésre.



Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 10. 27. - 07:32:29
A pokol kapujában
(https://i.pinimg.com/564x/2f/f9/68/2ff968fc13e258df7453e5a4eeab6bc9.jpg)

Mindenki
2001. október 29.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b9/63/50/b9635007aa1ca0f52558921edcb16d18.jpg)

let’s cause a little trouble

A saját bőrömet felismertem az ujjaim alatt. Tökéletesen ugyanolyan volt az érintése, mint máskor… ha éppen zuhanyoztam vagy kenegetem az arcomat lefekvés előtt. Még erősebben szorítottam a nyakát, remélve, hogy végre kiszalad belőle a levegő… nem is figyeltem egy pillanatra a mögöttem meginduló harcra mindeközben. Hörgés. Egyszerre szakadt fel belőlem és az alattam fekvő sötét önmagamból. Ekkor fogtam fel, hogy alig-alig kapok levegőt már én magam is. A picsába, O’Mara! A jó büdös picsába! A hang úgy károgott bennem, mintha muszáj volna neki, sőt még egy gúnyos kacajt is megejtett. Persze magamtól is tudtam, hogy egy elég kegyetlen csapdába sétáltam bele… éppen önmagam ellen harcoltam a szó legszorosabb értelmében. Ez az apuci köpenye alá bújt srác ugyanis ott élt bennem, pontosan ugyanilyen sötét, csillogó tekintettel.
A szorításom egy pillanatra engedni kezdett. Éreztem, hogy tüdőmet megtölti a levegő, s közben alattam is, mintha egy megkönnyebbült sóhajt szakadt volna fel. Azonban ujjaim még mindig ott voltak a torkán, némileg gyengébben. Futni akartam hagyni, mert ez én voltam… az én veszélyes oldalam, aki képes ártani nekik…
– Cseszd meg... – Aiden mormogása csapta meg a fülemet. Összerezzentem, ahogy a sötét mágia vezényszava felcsendül az ő hangján… hát én is pontosan ugyanezt a varázslatot használtam legutóbb, mikor egy gorgóval kellett megharcolnom. Hamarosan jött Merel Stuporja, kicsit talán távolabbról, megborzongtam ismét hát. Ezeket az embereket… ezeket az embereket, akiket szeretek meg kellett óvnom, méghozzá saját magamtól.
Hátrapillantottam, először Merelre… harcias volt, mint mindig, bár talán egy kicsit sápadtabb is annál. Nem tudtam kivenni, hogy két pálcát tart-e a kezében, de nagyon is úgy tűnt onnan nézve. Aiden pedig egyenesen a szemeimbe nézett, mikor végre felé fordultam. Ekkor éreztem meg, hogy alattam az a rohadék mocorogni kezd. Odafordultam, hogy leszorítsam őt megint és ujjaim kinyomják belőle… belőlünk a szuszt. Már majdnem… majdnem kibírtam, mikor rántást éreztem és valahogy a földre kerültem pont saját csuklyás formám mellé. Talán káromkodtam is volna, ha nem fogom fel abban a szent pillanatban, hogy mindent átjár a szürke, veszélyes füst az addig békésen lángoló tábortűz irányából. Éreztem, amint csípni kezdi a szememet, a torkomból pedig köhögés szakadt fel.
– A fenébe… – motyogtam és nagy nehezen talpra kecmeregtem, hogy amerre utoljára Aident láttam, meginduljak. Még láttam egy-egy körvonalat, hiába folytak a könnyeim. Közben a hasonmás csávót is toltam magam előtt, hogy a csapat egybe maradjon. – Mi történik… Merlin szaros segge… – magyaráztam, ugyanis közben egy kőre is ráléptem, ami megsebezte a talpamat.
A kezemet előre nyújtottam, így éreztem meg Aiden pizsamájának ismerős érintését. Közelebb simultam hozzá, nem is tudom miért… hiszen azt túlzás lett volna állítani, hogy félek. Túlzottan is lüktetett bennem az adrenalin és a tett vágy. Észre sem vettem egy pillanatra, hogy már minden szürke lett a füsttől... nem láthattam többé az erdőt, sem a többieket, de levegőt is alig-alig kaptam. Olyan volt az egész, mintha megint valami furcsa álomszerűségbe kerültem volna, csak a csuklóm körül éreztem egy lüktetést. Nem volt fájdalmas annyira, inkább csak jelzésértékű… éppen ott, ahol azt a bizonyos vágást szereztem az Illuzionista játszadozása alkalmával.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Jasper Flynn - 2020. 10. 27. - 08:05:40
éden földje

(https://i.pinimg.com/564x/bd/cd/0e/bdcd0ee6eb393a8f24e158e6b88df9b9.jpg)

2001. október 29.
 
„Színek kavalkádja
mutatta az utat,
majd lépteim sora,
hamar oda juttat.”


Nem foglalkoztam a többiekkel. Nekem le kellett ülnöm, hiszen valami különös kíváncsiság hajtott. Tudni akartam mire megy ki ez az egész, ahhoz pedig le kellett ülnöm és nyilvánvalóan ennem. A szőke csaj tűnt talán a legbizalmatlanabbnak… mondjuk gyanítom mindannyian azok voltunk, csak próbáltunk ennek nem különösebben hangot adni.
– Nagyon köszönjük a kedves meghívást – mondta és továbbra is sütéssel foglalkozó, kedves arcú boszorkányt figyelte. Én inkább a kezembe vettem a kávémat, hogy kortyoljak belőle egyet. Sokkal finomabb volt, mint amit eddig valaha ittam. – Azt esetleg meg tudja mondani, hol vagyunk?
Nem gondoltam, hogy erre a kérdésre válasz fog érkezni. Ahhoz túl gyanús volt az egész helyzet, én részemről a negyedik emberre pillantottam, a srácra aki eddig csak morgott, de értelmes megjegyzést nem fűzött ehhez a kis „kalandhoz.” Túl békés volt persze itt minden, lehet belőle éppen valami ilyesmit váltott ki a dolog. A másik lány pedig nem is tudom… róla nem tudtam eldönteni, mit gondol a helyzetről.
– Igen, köszönjük, hogy meginvitált minket az otthonába. De engem is érdekelne, pontosan hol járunk? – kérdezte aztán ő is, megerősítve a nő kérdését. Talán nem véletlenül nem kaptunk választ, muszáj volt leülnünk, muszáj volt ennünk… de miért is?
– Szerintem ahhoz, hogy megtudjuk mi ez, ennünk kell, nem fog válaszolni  – jegyeztem meg és a sürgölődő boszorkányra pillantottam, aki mintha meg sem hallotta volna a beszédünket. Ráadásul a tányéromból áradó illat újra és újra odavonzotta a tekintetemet. Amúgy ha csak az ételre nézett az ember, nem sok esélye volt ellenállni. Én utáltam az édességet, a testem mégis magához akarta venni a fahéjas csodát. Nem olyan volt ez, mint a Cassentől kapott sütemények, amiket nem akartam megenni és nem is tettem… nem ez más volt. Ezt muszáj volt megkóstolni. Egyszerűen minden prorcikám ezt súgta. Csodálkoztam is, hogy a többiek bármiféle módon ellen tudtak mondani az invitálásnak. Belekóstoltam hát az édességbe, hagytam hogy a maga elviselhetetlen gejl módján végig vándoroljon a nyelőcsövemen a gyomrom felé. S ekkor szólalt meg csupán a boszorkány: – Minden rendben drágáim…
A hangja kedves volt, az arca derűs, de ahogy ránéztem felfogtam: körülöttünk minden hullámzott, mint valami vízfolyás. Úgy tűnt, hogy a ház is mozog, a házban található bútorok, sőt az emberek is körülöttem, mint valami furcsa, hányingerrel vegyes szédelgésben, mégsem éreztem magam kellemetlenül. Csak a lüktetést éreztem, ahogy szép lassan minden tagom tompulni kezd. Valamit motyogtam, de már magam sem fogtam fel, miféle szavakat, csak hátra dőltem a székben és hagytam, hogy a szürke kavargás magával ragadjon, békésen és nyugodtan, mint egy hatalmas, ölelő takaró. Én pedig belebújtam ebbe a takaróba, nem álltam ellen, mert tudni akartam mi ez az egész. Nem bátor voltam, sokkal inkább kíváncsi, ez pedig felül múlt mindent… ezért is ettem bele a süteménybe annyira könnyedén.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Arelia Tobervic - 2020. 10. 28. - 01:27:07
Rémálomok völgye
2001. október 29.
A pokol kapuja

Nagyon „érdekes”, érdekfeszítő és felettébb kaotikus összefüggésekkel alakul tovább a rémálom, mert alighogy Arelia elkerget egy álombéli dementor-mumust vagy akármilyen rémes s akármelyiküknek az agymenését, kiderül, hogy csak Miss Tobervic éjfélibáb-hallucinációja volt, amit még sem látott és kiáltott el Miss Everfen. Persze, ahogy egyikük sem érzékelte eme történéseket, kivéve a megelőző hörgést, amit mindnyájan hallottak. Hát, a rémálmok már csak ilyenek, mondjuk ki nyersen; ócska szarok, legalábbis eme rémálom ilyen volt. Ebből adódhat az is, hogy Arelia hiába lépett szóbeli kontaktusba Mr. Fraserrel és Mr. Harlowwal is, aminek még hallótávján belül volt Miss Everfen is, nos, egyikük sem hallotta szavait. Persze, lehet azt mondani, hogy mind csupán ugyanolyan rémültek, vagy süketek, netán érdektelenek voltak, annak ellenére, hogy teljesen más a személyiségük. Na, de mindegy, mert nem lehet tudni biztosan, erről nekik kéne nyilatkozni Areliának. Persze, ha Miss Tobervicet látnák vagy egyáltalán ő szólna még hozzájuk, mert ekkor még tovább bonyolódik ez a kis lidércnyomás, merthogy Areliát már azelőtt elragadta és körbeölelte a füstből és köd elegyéből összekeveredő miazma, ahogy a tábortűz mellett állt, hogy még láthatta volna, ahogy Mr. O'Mara Elliot torkának esik, vagy hogy Mr. Fraser és Miss Everfen is átkokat küld a halálfalók közé. Nem érzékelte őket. Ezért nem is tudott sem segíteni, sem beszállni a harcba vagy akármit tenni az álombeliekért, netán befolyásolni az álombéli történések alakulását. Ahogy Miss Tobervic, úgy többiek is a körülményeknek vannak alárendelve, legalábbis nagyon úgy tűnik és egymásra sem számíthatnak igazán.
Még „szerencse”, hogy ha Miss Tobervic nem is tudta, de sejtette, hogy ez az egész valami elcseszett és valakinek/akárkiknek az önző, kisded rémálma. Lehet a halálfalók támadása idézte elő ezt az egész lidércálmot, aminek nem voltak sem szabályai, sem határai, leginkább pedig korlátai.
Areliának borzasztóan és elkedvetlenítően ismerős volt a szituáció, ha még konkrétan soha nem is volt ilyenben, de mint ahogy a dementor-mumus jelenségnél is, ezért nem érte váratlanul most sem, hogy kizárólag önmagára van utalva és ha saját magát nem húzza ki ebből az enyves kulimászból, akkor helyette mások sem lesznek rá képesek, hogy megtegyék. A kántáló halálfalók meg pláne nem fognak segíteni rajta.
Miss Tobervic körülnéz, de nem lát egyebet, mint a sötétséget és a ködöt, amit úgy érzékel, mintha minden fényt; a csekély kis holdfényt és a tűz fényét is, mintha egy gombnyomásra lekapcsolták volna vagy ketté törtek volna egy fénylő pálcát. A ködben nem hall hangokat, és nem lát kivehető alakokat sem.
Lumos! Felvillan a pálcája hegye, de a fehér fény elveszik a szürke-fehér ködben, ami körbeveszi, mint valami világító éter.
Az erdő mellett van még, érzi mezítlábas talpai alatt az erdő talaját és érzi a fák illatát. Csak nem lát maga körül semmit és senkit. Ami furcsa mód két ellentétes érzéssel tölti el, egyszerre izgalommal s nyugalommal. A köd pedig nemhogy oszlana, de még sűrűsödik is körülötte. Meglepő módon félelmet nem érez, csak csalódottságot. Azért elkiáltja magát, miközben sétál tovább. Hát ha meghallja valaki.
- Valaki!
Netán másvalaki, egy másik álomból, de nem a rémálom-ok-ból. Persze, valahol érzi, hogy a ködön túl senki és csak a semmi van körülötte. Areliának erre az érzésére erősít rá, még az is, hogy a varázspálcája fényében a fehér ködfalon a saját árnyéka elevenedik meg, mintha a pálcaintésre kúszott volna fel és csak a világító pálcahegye elől suhanna el mögötte, mindig az ellenkező irányba.



Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Leonard B. Beckett - 2020. 10. 28. - 19:41:18
Rémálmok völgye

(https://thumbs.gfycat.com/ZealousEasyGreatdane-size_restricted.gif)

A purgatórium melege


2001. október 29.

to: Mira, Mirabella, Sophie és Avery

+16 nyomokban káromkodást tartalmaz

szett (https://st.mngbcn.com/rcs/pics/static/T6/fotos/S20/67010589_56_B.jpg?ts=1576154038134&imwidth=1440&imdensity=1)

Milyen különös az élet… sokszor magunk sem tudjuk, hogy ébren vagyunk, avagy álmodunk. Ahogy beléptem a barlangba, imádkoztam magamban, hogy megmeneküljek. Az mindegy volt persze, hogy a többiekkel mi történik majd. Bár valamennyi empátia szorult azért belém, nem ez volt a legfőbb erősségem, maradjunk ennyiben. Így hát amikor a vaksötétben egyszeriben világosság gyúlt, kissé megnyugodtam, még ha elég kellemetlen is volt számomra ez a harsány fény… a nyugalom azonban nem tartott sokáig. Az egyik vörös hajú lány hamarosan leadta a vészjelzést számunkra.
- Picsába! Itt van valami pókháló, vigyázzatok! – sivította, mire rögvest a pálcám után nyúltam volna, ha nálam lett volna. A kicseszett életbe, hogy nem vettem ki a párnám alól, amikor felébredtem… ha egyáltalán ébren vagyok… Furcsa volt ez az egész, főleg, mert egy szál boxerben feszítettem, holott korábban a vacsorán fel voltam öltözve normálisan, ahogy szoktam. Most viszont, a barlangban ismét egy szál alsóban néztem szembe az ismeretlen rémálommal. Sehogy sem tudtam kiigazodni ezen, de kisebb bajom is nagyobb volt ennél, mert hamarosan felfedte magát az ellenségünk… akarom mondani ellenségeink…. Baszom nagy pókok vettek körül minket, és bizony védekező eszköz híján nincs mit tennem, mint az egyetlen pálcás személy mögé behátrálni. Ez a helyzet nem nyugtatott meg, nagyon nem… Főként, hogy a szőke naiva láthatóan nem épp egy párbajbajnok benyomását keltette számomra. Sajnos ezúttal sem ért kellemes csalódás… ugyanis hiába próbált a többiekkel együtt megmenteni, nem járt sikerrel, és hamarosan engem is bekebelezett az egyik szörny…
- Azért kösz – morogtam foghegyről a lánynak, aki megpróbált megmenteni, miközben én is az undorító massza foglya lettem, ami nemcsak iszonyatosan ragadós, hanem kicseszett büdös is volt.
- Zseniális… - sziszegtem cinikusan az orrom alatt, és már majdnem elhánytam magam ebben az okádék miliőben, amikor… hirtelen megszűnt a nyomás, a szorítás, sőt még a szagot is egyre halványabban éreztem. Kicsit olyan volt, mintha egy gurkó talált volna arcon olyan erővel, hogy azonnal elájuljak tőle. Megváltás volt ez, már-már kezdtem megnyugodni, amikor…
- Ááá – üvöltöttem – volna fel – ha a szám nem lett volna a pókháló béklyójának fogja minden egyes porcikámmal egyetemben. Elviselhetetlen szúrásokat éreztem a testemben, szinte mindenütt, s ez a fájdalom egyre csak erősödött. A legjobban a fejem fájt, nem is tudnám leírni a szúrások intenzitását. Ha valaki ügyes a Crucióban, hasonló hatást tud előidézni, de az is jóval kevésbé éles fájdalommal jár. Ebben a pillanatban őszintén azt kívántam, hogy bárcsak olyan kegyes lenne velem a sors, amilyen én voltam az áldozataimmal a háború idején. Egy zöld villanás, egy szempillantás, és már nem is fáj. Mégis miért nem lehet nekem is ilyen könnyű a vég?
- Avada kedavra… - könyörögtem suttogva a sötétben. A gond csak az volt, hogy hiába próbáltam imádkozni egy kíméletesebb végért, sosem hittem abban, hogy valami felső erő majd segít, ha kérem. Így hát maradt a racionális elgondolás: itt fogok megdögleni… Behunyt szemmel, mélyeket lélegezve vártam hát, hogy a fájdalom enyhüljön, bármi áron is.



Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Mirabella Harpell - 2020. 10. 28. - 21:05:52
Rémálmok völgye
A purgatórium melege

 (https://i.pinimg.com/564x/2d/92/ca/2d92ca7b7b518f6ded61dac8c6204152.jpg)(https://i.pinimg.com/564x/dd/bc/32/ddbc32222db989ba331297e47ae3f71f.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/63/86/fb/6386fb318496cfee9f7d2691634e1e8a.jpg)


 Welcome
Blood red skies
Burn in wake of
A world left behind
 
Can't escape the fallout
Feel the fire rain down
See the shadows rising all around
Can't escape the fallout  (https://www.youtube.com/watch?v=K6438QUVbyA&ab_channel=UNSECRET)



A rettegéstől nagyjából annyira lehettem fehér, mint egy kihipózott kísértet. Csoda hogy nem kezdtem el világítani a barlang sötétjében. Az előkerülő pókok ezernyi szeme úgy fénylett, akár ezernyi apró, sunyi kis gyertyaláng. Szöszke figyelmeztet valakit, én pedig bőszen egyetértek a rövid és tömör intelemmel. Mindannyian vigyázhatunk, különösen Avery éles hangon feltett kérdéséből kiindulva, amely jól sejtette, hogy nem átlagos méretű pókokkal van dolgunk. De legalább megszabadulok az undok fonalaktól, hála Lunának.
- Köszönöm - hebegem hálásan megmentőmnek, aki kiszabadított a ragacsos hálóból, közben még rázom a kezemet, hogy a rajta tapadt foszlányoktól is szabaduljak.
Aztán nagyon óvatosan, de sietősen kutatok tovább lehetséges önvédelmi kődarabok utána  földön, mert a csatazajok alapján ami itt történik, annak fele sem tréfa. Jó lenne odamenni segíteni a többiekhez, de ahhoz előbb kellene találni valami önvédelmi eszközt. A kezembe is akad egy tetszetős tapintású kődarab, egészen becsületes fegyvernek látszó tárgy lehetne, ha nem lenne olyan sötét a barlangban, hogy tulajdonképp semmi se látszódjon belőle.
Nem tudom, akarom-e egyébként, hogy lehessen látni a barlangban, avagy sem, mert egyrészt jó lenne pontosan látni és eszeint elmenekülni azt, ami felénk közelít, másrészt az ízeltlábak hegyes végeinek kaparászása a sziklapadlón, a jóora csáprágók csattogása, a kitinszőrös potroh súrlódó hangja a barlang falán mind-mind sejteti, nagyjából mi vett célba minket. Fájdalmas a kép, ami előttem van, pedig egyelőre csak sötét árnyat látok.
- Szöszke, gyújtanál egy kis fényt? - suttogom igazából jó hangosan ordítva, hogy biztos ne nyomja el a körülöttünk bontakozó pókdráma. Azért a sötétben csak kiveszem, hogy a barlangban megnő az embernagyságú fehér gubók száma, s Avery hangját hallva a közelünkben arra a következtetésre jutok, hogy ez a mennyiség még tovább is fog nőni, ha nem teszünk valamit. Már pedig teszek, ha mást nem, hát nekimegyek az izzó szemeknek ész nélkül, elvégre én vagyok a környéken a griffendéles, amindenségit!
- Megállj, te rusnya pók! - förmedek a szörnyre jó hangosan, azért is, hogy magamba bátorságot öntsek, mert tapogatódzva rohangálás közben elég zavaró, ha még remeg is az ember lába.
Valahogy csak irányba kerülök, és elhajítom a követ, megcélozva a pókszörnyeteg tátogó torkát a csáprágók között. Arra jutottam, hogy egy lövésből úgyis csak egy szemet tudok kiütni a sok közül, viszont ha van a pókoknak légcsöve, és nagyon nagy mázlim van, hátha beletalálok a kővel. Hogy fulladna meg az ízeltlábú dög.
De már nem láttam, sikerült-e bevinni a találatot. Egy újabb pók érkezett nem várt irányból, oldalról, és becsomagolt, mint egy vákumfóliázott, rózsaszín csirkefarhátat. Farhátakat, mert ahogy felháborodott és rettegős mocorgásom közepette érzékeltem, Luna és Avery egy csomagba került velem. És most már kövem se volt.
- Franc… Mi ez… Mint egy rossz… - bukott ki belőlem, de egyre kisebb lendülettel jöttek a hangok, s a mondat végül félbeszakadt. A barlang feketéje is elmélyedt, végtelenebbé vált minden pillanattal, de én még küzdöttem, a szorításnak, a bódulatnak, és a csuklómba hasító, egyre erősebb és elviselhetetlenebb fájdalomnak az ellenére is. A heg, igen… A cilinderes illúzionista képe jelent meg előttem, de próbáltam elhessegetni a fejem rázásával, s a fonalak szőttesén át még inkább a pókot tartani szemmel. A hátam Szöszkéének simult, nem láttam, csak valahogy éreztem, és ez olyan szomorúan megnyugtató dolog volt. Hiába próbáltam küzdeni, a szemem végül csak lecsukódott...



Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Dylan Harlow - 2020. 10. 29. - 16:56:39
Hellbound Heart

(https://em.wattpad.com/3f95a60222b2b673b52b618eb579109fc8d28d8d/68747470733a2f2f73332e616d617a6f6e6177732e636f6d2f776174747061642d6d656469612d736572766963652f53746f7279496d6167652f6d356e726f4377567739557970413d3d2d3736323131373335392e313562343031666331303830343064383538303632353935383233332e676966)

Mindenki
2001. október 29.

dress code  (https://i.pinimg.com/564x/f9/f9/02/f9f902f0727579b1bd89d60f5ea8b26a.jpg)

The path to paradise begins in hell.

Gyűlöltem ezt az erdőt és a pánikrohamot, a rémálmokat, a hideget, egész egyszerűen mindent. Hiába voltak körülöttem mások is egyedül éreztem magamat és habár ez csak egy nagyon élethű álomnak tűnt eleinte most már nem tudtam eldönteni, hogy ez valóban csak ennyi-e vagy ez mégis a valóság. Próbáltam uralkodni a pánikon, de nehezebb volt, mint eddig bármikor. Ettől féltem a legjobban, hogy egyszer idegenek előtt történik velem ilyen és tessék, most megtörtént mégis. Bár még reménykedtem abban, hogy elég sötét volt ahhoz, hogy ne vegyék észre mi történik velem. Illetve nem is ismernek, talán amúgy sem érdekelte őket, hogy mi történik velem.
Én is csak a hasonmást ismertem, bár ez túlzás volt. Ismertem az arcát, de nem tudtam róla semmit sem és az sem volt túl bíztató, hogy a hasonmásnak van még egy alakja itt. Mármint ezt most hogy tudnám jobban megfogalmazni? Belőle kettő volt és belőlem egy, ez nem tűnt túlzottan normálisnak. Ahogy az sem, hogy megtámadta saját magát. Nem értettem, hogy ezzel mi a célja és miközben próbáltam rá fókuszálni egyre idegesebb lettem. A többiek támadásba lendültek, de nálam nem volt pálca, így ebben ha akartam se tudtam volna anélkül részt venni, hogy ne sérüljek meg. Elég volt a pánikkal megküzdenem, valahogy nem volt kedvem kockáztatni az életemet, még akkor sem, ha állítóleg ez csak egy álom volt.
De talán emiatt éppen én voltam az egyetlen, akinek feltűnt, hogy a hasonmás bajban van. Láttam, hogy ahogy fojtogatja a klónját azzal egyidőben mintha saját maga is éppen készült volna megfulladni. Végül is volt értelme, hiszen saját magát támadta meg valamilyen szinten. Nem igazán gondolkodtam, csak természetesen mozdultam és lerángattam a hasonmást a klónjáról.
 – Majdnem megölted magadat, nem vagy normális – mondtam, miközben még mindig nehéz légzéssel küzdöttem és remegtem. Nem tudom, hogy volt energiám ezt megtenni, de legalább közbeavatkoztam.
Azonban nem volt sok idő fecsegni, mert hamarosan az eddig békésen lobogó tábortűz irányából szürke füst emelkedett a levegőbe. Ez a furcsa füst csípni kezdte a szememet és köhögnöm kellett, de közben még mindig remegtem és még nehezebb volt levegőt venni a füst miatt. Felkeltem a földről, de a füst egyre vastagabbnak tűnt és könnyezett a szemem, alig láttam valamit a többiekből. Valaki tolni kezdett valamilyen irányba, de már abban sem voltam biztos, hogy még mindig abban az erdőben vagyunk. Egyre csak az járt a fejemben, hogy mégis mi történik, hol vagyok és hogy mikor lesz vége ennek a szorító érzésnek a mellkasomban?
A füst szürkére festette a tájat, már nem láttam a fákat, ahogy egyetlen más alakot sem tudtam kivenni a füstből. A félelemtől kirázott a hideg és most már iszonyatosan egyedül éreztem magamat, a füst miatt pedig nem tudtam mire számítsak, hogy védtem volna meg magamat, ha megtámad valaki?


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Merel Everfen - 2020. 10. 29. - 20:31:14
Persze mire is számítottam volna, hogy bármi működni fog? Tényleg kéne már szerezni egy kiba pisztolyt konkrétan. Ha csak a fizika működik, az még megbízható, és varázslókörökben széles körben ismeretlen. És, mint kiderül, még az ágyba is megammal vinni, mert már álmomban, a saját fejemben sem hagynak békén. A pálca is csak szerencse kérdése, hogy nálam volt, gondolom az éjjeliszekrényről nem jött volna már velem.
Kezd elegem lenni...
Oké, szóval még a kábítóátok sem ér sokkal többet egy-egy közepes pofonnál. Még mindig egy közepes pofon, plusz távolságra elhat.
-Stupor, stupor, stupor, stupor, stupor!
Ha véletlen összegyűlik ennyiből egy egész hatásnyi, helyes, bár már nem is tervezek vele. Ha próbálja védeni az anyaszomorító, azzal foglalkozik, ha csak lökdösik az átkok, eredményében ugyanaz, én közben a lábaim hossza ellenére sem rövid, gyors léptekkel zárom a távolságot a csuklyásig, és csak annyi időre hagyom fellélegezni a valószínűleg főleg idegesítő átoktalálatok alól, ameddig hozzámarkolom a pálcát a bothoz, aztán már lendül is. Két kéz széles fogással, jobbal erő, ballal irányítás, csatt! Meg sem állva mégegy. És a következő.
Erőből, ha megfogni akarná, az ujjaiba zúzzak bele, ha pálcáért nyúlna, talán el is törjem, mire hasznát venné.
Ők gázolnak bele az életembe, a fejembe már, az álmaimat sem hagyják békén, amik csak az enyémek kellene, hogy lehessenek, igen én is beléjük gázolok. Ha tartanak igényt könyörületre, kezdjék azzal, hogy meg se közelítenek semmivel, az első lépésükkel lemondtak bármi ilyennek a jogáról!
Nem látom már a többieket, hogy velük mi történik, és nem csak az egyre több füsttől, ami miért nem felfele száll nyílt térben. Nem érdekel, hogy könny folyik már az arcomon tőle, ahogy csípi a szememet, és nem foglalkozok a torkom marásával, csak elnyomom egy állatias morgásból áthajló üvöltéssel. Csak a csuklyás alakkal, és a durva kardként forgatott bottal a kezemben, ahogy vagdalkozok vele.
A csuklómba izzó sebhellyel azzal foglalkozok. Erőt merítek belőle. Tökéletes felkiáltójel az utóbbi évre, és arra, ahogy visszazúdítok minden oly rég kiérdemeltet a célpontomra. Ebben a tejszürkén izzó ködben csak mi ketten létezünk.
Nem ballagok csöndben ebbe az éjszakába. Tombolok, dühöngök, amég jő a fény halála, és tegyenek bármit eközben a valódi testemmel odakint, nem hagyom annyiban, ha semmi más, legalább magammal viszem valamelyik taHqeq-et, pontosan úgy, ahogyan azt kérvényezték minden egyes tettükkel ezidáig.
Ha felébredek innen, az első utam az iskola legilletékesebb aurorjához vezet, és beszélgetni fogunk.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Sophie Vanheim - 2020. 10. 30. - 19:26:09
ღ ruci ღ  (https://i.pinimg.com/564x/3a/28/dc/3a28dcc6bf44c7be2e00b8b02028b05d.jpg)
ღ Álom labirintus ღ
(https://data.whicdn.com/images/164267315/superthumb.jpg?t=1424468371)
ღ sweet dreams are made of this ღ  (https://www.youtube.com/watch?v=tLmfSvy4rmo)
mindenki
(2001. október 29.)



-Mizé,..itt kicsit feliratos vagy - szólal még meg távolian Mira hangja a mellettem lévő ágyból, én pedig szép magyar egyenes, tagolt mondattal akartam neki valami olyasmit dünnyögni, hogy: Ó, köszi, hogy szóltál, azt hiszem belealudtam a fejembe a tananyagot, de már nincs erőm lemázolni magamról. Azonban e helyett valami ilyesmi dünnyögés hagyja el a számat:
- Malnaplemosom - ami valami olyasmit jelenthet hogy majd holnap lemosom, és utána beletakaróztam abba a tudatba a paplannal együtt, hogy valami kellemesen édes és jó álom fogja megnyugtatni az amúgy kissé labilis idegrendszerem, mert már kapuzárási pánikban vagyok azzal hogy: TEJÓISTEN VÉGZŐS VAGYOK DE MIÉRT. Vajon ha ügyesen csinálom, akkor megbukhatok és még itt maradhatok? Én leszek majd a legendás tizedéves, aki itt ragad a Roxfortban.
Persze már magamnak ezt nem tudom rendesen megválaszolni mert....

Mert ég az erdő, én meg egy szál pizsamában állok a barátaimmal a sötétben - már amenniyre a tűztől egyébként az lehet -, akiknek gőzük sincsen arról, hogy ki is vagyok. Magamban próbálom lenyelni ezt a fajta szomorúságot, miközben próbálom megfejteni, Mira miért vadult meg ilyen hirtelen. Igazából nem nagyon tudok mit csinálni, valahogy szeretném mindannyiukat megölelni de a végén azt hiszik valami ölelős zaklató vagyok, így hát inkább a tűz elől menekülök el a barlangba.
Mert hát az olyan fedett és békésen sötét, a kis csúszós, csepegős nyirkos belsejével együtt, szóval abból nem lehet bajunk igaz? Mármint ha ez egy álom lenne nem halnék bele, de nem álmodhat mindenki kollektíven ugyan azt, az valahogy túlságosan földöntúli. Azért remélem nem olyan barlang ez, ahol belélegzünk valami izét, és utána kiderül, hogy az valami űrtakony és meghalunk. Már megint túl sok felesleges időt töltöttél el a nyáron sci-fi horrorokat nézve, Sophie.
- Nagyon hideg van... Hogy fogunk innen hazajutni? - hallom Avery hangját, mire kissé közelebb araszolok, és hirtelen nem is tudom kit vígasztaljak, a két pánikoló Mirát, vagy Averyt.
- Hátöhm... - végigtapogatok magamon, és a pizsamanadrágom zsebéből kiszedek egy kis csomagolt édességet. Sosem lehetek eléggé felkészült, ha valahogy hirtelen prefektuskodni kell, kell hogy legyen nálam valmai rágcsálnivaló, az levezeti az eltévedés okozta feszültséget. - Van nálam csokis pehely - modnom, aztán a többiek kezébe nyomom, és vígasztalóan rájuk mosolygok, nem mintha ebben a sötétben látszana bármi is a fejemből. Meg nem mintha számítana ki is vagyok, engem ezekszerint úgy tűnik mindenki csak elfelejt, akár csak az anyukám.
Aztán valami hang megszólal, valami ismeretlen férfi hang, és én pedig aztán beletapadok egy naaagyon nyálkás pókhálóba, amin megcsúszok és ijedten kapaszkodom Avery karjába, miközben ő teljesen lemerevedve bámulja a haaatalmas pókokat, akik ránk bámulnak nagy szemeikkel, és meglehetősen agresszívnek néznek ki, már amennyire a sötétből ki lehet venni.
- Miért ekkora? - kérdezi remegve Avery, én pedig még mindig a karjába kapaszkodok, miközben valami bátorságot próbálok magamra erőltetni.
- Talán mert annyi mindenkit megettek már, hogy nagyságra híznak - motyogom rémülten, de aztán valahogy Ave eltűnik mellőlem, én pedig egy magamban állok, miközben Mirabella és Mira valahol a sötétség másik végén harcolnak a pókokkal.
- Lányok?... Jól vagytok? - kérdezem ijedten remegő hangon, mert úgy érzem ebben a sötétben teljesen egyedül vagyok, és még ha nem is tudják ki vagyok én tudom hogy ők kik, és az elvesztésük gondolata nehéz gombócot dugaszol a torkomba, és rémülten hallgatózom a válasz után.
De aztán valami nyálkás izé bekebelez, én pedig sikoltani sem tudok. Hát jó, itt fogok meghalni megcsócsálnak a pókok, a barátaimat is és engem is, anélkül, hogy tudnák ki is vagyok. Ennél nyomorultabb halált el se tudok képzelni magamnak. Minden erőmet próbálom összeszedni, hogy kűzdjek, hogy ficánkoljak, de egyre eltompulok.
Lüktetni kezd a heg a csuklómon, a fejem sajog, és egyre jobban az a fajta keserédes üresség vesz rajtam erőt, ami hatalmába kerített az Elvarázsolt Kastély előtt, egyre csak a goromba csuklyások keringését látom magam előtt, mint akiket láttam a Csillaglesen is, és egyre kétségbeesetten próbálok lélegezni, ébren lenni, de aztán hirtelen megint minden elsötétül előttem.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Serena Fawley - 2020. 10. 30. - 20:29:33
RÉMÁLMOK VÖLGYE

(https://scontent.xx.fbcdn.net/v/t1.15752-9/122592430_415982973132873_93511093405382638_n.png?_nc_cat=105&ccb=2&_nc_sid=ae9488&_nc_ohc=u55Opg0SVNAAX9vNE9W&_nc_ad=z-m&_nc_cid=0&_nc_ht=scontent.xx&oh=38c2210ce55f98c2c036bc340620c27c&oe=5FB88B8C) (https://scontent.xx.fbcdn.net/v/t1.15752-9/122661902_3552875248106319_6365423912916355332_n.png?_nc_cat=109&ccb=2&_nc_sid=ae9488&_nc_ohc=8zZcJl5galEAX8Ro9Af&_nc_ad=z-m&_nc_cid=0&_nc_ht=scontent.xx&oh=2509cf44e5113fb018401ed9dbe9e183&oe=5FB92C55)

2001. október 29.
Az éden földje

A többiek - úgy tűnt -, ugyanúgy el vannak veszve az egész fucsa történetben, mint én. Mindenki gyanakodott, hiszen mégis csak négy teljesen idegen alak került egy ismeretlen erdő közepére, egy ismeretlen, és rendkívül furcsa házba, egy kedves, de mégis hátborzongató néni társaságába. A furcsa, néma hapsi csak morgott. A másik nő a kávéját kortyolgatta. A srác, aki az asztalnál ült, pedig nyitott volt mindenre. Valószínűleg úgy érezte, ahogy én: hagyni kell, hadd vigyenek minket tovább az események. Ő viszont ezt teljes nyíltsággal kezelte. Én nem mertem ennyire lazára venni a figurát, inkább szorongtam az egész helyzet miatt, és nem tudtam elengedni magam. Mondjuk ennek nem volt sok értelme, hiszen úgy tűnt, egyáltalán nem mi befolyásoljuk a cselekedeteinket.
– Szerintem ahhoz, hogy megtudjuk mi ez, ennünk kell, nem fog válaszolni. - szólalt meg a szőke srác. Hát azért próbálkozni lehetett. - gondoltam magamban, de inkább elengedtem a dolgot, és nem szóltam semmit. Semmi nem jelezte, hogy együtt kellene működnünk, még akkor sem, ha egy helyre csöppentünk. Addig volt jó, amíg láttam más, értelmesnek tűnő, kommunikatív embereket. Persze, lehetett az egész csak szemfényvesztés, az elmém játéka, de mégis valamennyi biztonságérzetet adott.
Végül szépen lassan, akarva akaratlanul is, de belekóstoltunk a fahéjas csigába és a kávéba. A csiga isteni volt, én nem süthettem volna jobbat, pedig igazán finom kelt tésztákat tudok készíteni. A kávé kesernyés íze pedig csak kiegészítette az édes fahéjat. Talán még a kávéba is szórt egy kicsit a néni?
Túl sok gondolkodnivaló időnk nem maradt: a második falat után minden elkezdett kavarogni körülöttem. A többiekre néztem, ők sem néztek ki sokkal jobban. Mindenki és minden hullámzott körülöttem, de ugyanúgy szédültek ismeretlen társaim is.
-Minden rendben drágáim... - hallottam a néni hangját, de az ördögi kacajt azt hiszem már csak odaképzeltem mögé. Szépen lassan lecsukódtak a szemeim - azt még érzékeltem, hogy körülöttem mindenki kidől -, az utolsó gondolatom pedig azt volt, hogy mi lehet ez a furcsa illúzióval kevert varázslat?


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Mira L. Wyne - 2020. 10. 31. - 21:01:51
Persze most semmi nem történik magától, amikor hasznos is lenne, most nem érzi úgy a viharmadártoll, hogy tehetne valamit értem. Nekem meg nem jut eszembe semmi, csak a félelem, így pedig hiába meregetem a pálcát a yardokkal távolabbi pók irányába, nem veszélyesebb egy fogpiszkálónál.
Tehetetlenségembe inkább vissza is térek segíteni Mira kiszabadításához, csak hogy ne érezzem magam teljesen haszontalannak és tehetetlennek. Így is kevés hálótépkedés és sok kézhúzgálás az egész, hogy magamat visszaszabadítsam, nem nyerünk sokat, ha csak begabalyodok, és én is Mira mellé ragadok. De végül mégis sikerül valahogy kiszabadítani, talán egy egész másodpercig büszke is vagyok magunkra, mielőtt a félelem és a tehetetlenség érzése visszafoglalja a trónját bennem.
-Lumos solem!- szegezem a pálcám a plafon felé, így talán nem vakítva meg senkit a hirtelen fénnyel. Még a pókokat sem, de inkább nem hátráltatnám magunkat is, mint próbálkozzak a szörnyek hátráltatásával, nem mennek olyan jól a dolgok. Így is hálás vagyok, hogy Mirának még vannak ötletei, nekem semmi nem jutna már eszembe, csak próbálkozni tudok talán, szabad nyugodtan mondani, mivel kell.
Bár a diskurzust is csak félig-meddig fogom föl, annyi sem segít sokat pillanatnyilag.
Ijedten felsikoltok, ahogy oldalról ránk tör talán a legnagyobb pók valaha, és elkezd beszőni minket is egy gubóba. Hirtelen ötletből, amennyi erővel tudom, a hasába bököm a pálcát, amit azóta is görcsösen szorongat a kezem, bár nem várok már csodákat, és hamarosan mindegy is.
-Mira,..- Megpróbálom az üresebb kezemet valahogy áttornázni szálak között, megtalálni, kétségbeesetten megfogni az ő kezét, mint ha az egyetlen kapaszkodóm lenne. Mint ha nem egymás hátának pólyálva lennénk már így is. Hogy mondani mit akartam, azt már nem tudom, nem tudom volt-e valami egyáltalán, csak abba vagyok biztos, hogy nagyon félek, és hogy egyre jobban fáj mindenem. Talán, valószínűleg a sírás határán nyöszörgök kínomba, és imádkozok valami csodáér.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: A Dementor - 2020. 11. 01. - 07:54:37
RÉMÁLMOK VÖLGYE

(https://i.pinimg.com/564x/4e/a6/50/4ea65015cac58e175493914e48e6d76f.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/49/92/52/499252e9d0dd28c3878e6ec9621c9c1e.jpg)

2001. október 29.


Merel varázslat nélküli támadásai ugyan sikeresen sorozták meg a halálfalószerű alakot, őt mégis ugyanolyan egyszerűen ragadta magába a köd, mintha nem is próbálkozott volna. Persze őt nem találták meg olyan furcsa álomképek, mint Miss Tobervicet, aki továbbra is próbált volna kiutat keresve küzdeni az álommal. Nem járt sikerrel. Mindannyiukra rá nehezedett a furcsa szürke köd, hogy aztán egyszerű feketeséggé váljon. Így hát két nőszemély akárcsak mindenki más is, hamarosan egy-egy székben ülve tért magához – bizony még mindig az álom földjén – s ha körbenéztek valami furcsa, ódon laboratóriumot szúrtak ki. Egy sötétbőrű boszorkányt, aki szépséges vonásaival őket méregette. Csinos, fekete bársonyruhát viselt, felette pedig a köpeny hanyagul szétgombolva díszelgett. Mr. Fraser persze azonnal mocorogni kezdett, észre véve, hogy nincsenek megkötözve. Mr. O’Mara, aki közvetlenül az Aiden melletti székben ült, még kábult volt a korábbi fulldoklástól, úgy érezhette, nem tud mozdulni sem. Ahogyan Mr. Harlow  is tompán, de kitisztultabb elmével bámult maga elé.
 Mr. Flynn csendesen nyújtózott egyet, éppen csak ekkor vette észre, hogy mellette Miss Cassen alakja reszket a pókhálók okozta stressztől egy az övéhez hasonló, párnázott széken. Valamivel odébb Miss Fawley és Miss Beckett között ücsörgött Leon, aki még mindig kicsit kábult volt a pókhálós eset után. Derekasan küzdött, de a szörnyek elfogták, így hát tompult elmélyének kellett még némi pihenő, mielőtt felfogta mit is lát maga előtt.  Mirabella és Mira bár az utolsó pillanatig próbáltak kiszabadulni a pókok csapdájából, hamarosan ők is ebbe az újabb állomba csöppentek. Mellettük ücsörgött Sophie, akire immáron minden barátja emlékezhetett, s próbálta Avery tekintetét elcsípni.
Tehét a székek félkörbe helyezve egymás mellett álltak a laboratóriumban. A meglehetősen magas, formás boszorkány mosollyal az arcán szemlélte vendégeit, közben egyik kezével – mintha ráncot akart volna kisimítani– megdörzsölte ruhája oldalát. Hosszú fekete haja hullámokban omlott vállaira és a fején viselt fehér koszorú szinte vonzotta az emberek tekintetét… Na meg a nyaklánc aranyfényű medálja, aminek formáját nem egyen láthattak már a Próféta cikkében (https://www.roxfort.frpg.hu/index.php/topic,13436.msg84981.html#msg84981) felbukkanni.
A nő hamarosan megköszörülte a torkát, majd ugyanúgy mosolyogva megszólalt: – Nehéz próbákon mentek át, tudom. Nehéz volt ide eljutni, szembe kellett nézni a félelmeikkel… persze voltak szerencsésebbek, akik az otthon melegét érezhették a bőrükön. – Pillantott, Jasperre, Deliah-ra és Serenára. Ezután ismét végig futatta a tekintetét a társaság többi tagján. – Akik túljutottak mindezen megpróbáltatásokon, méltók arra, hogy itt lehessenek és részesüljenek a tanainkból. – Tette hozzá. – Ne is próbálkozzanak, itt nem működnek a varázslatok. – Ahogy oldalra sétált láthatóvá vált egy nagyobb asztalra helyezett aranytárgy, aki járatos volt valamennyire a mágiatörténetben persze tudhatta, hogy egy armilláris gömböt szemlél éppen… aki pedig nem, annak csupán egy szépséges tárgynak tűnt az egész. Érezhetően mágia vibrált onnan, s mintha valami védőbűbáj vette volna körbe.
– A Rend új tagokat toboroz. Magukat. – Jelentette ki mosolyogva. Nyugodtan tűnt, hiába töltötte meg a hangja olyan erőteljesen a csendet. – Hiszen melyikünk nem akarná ismerni a mágia rejtett lehetőségeit, melyikünk ne akarná kutatni és irányítani azt az anomáliát, ami ma csak Mágikus Szeszélyként ismerünk. A Rend tagjaként mind olyan tudás birtokába kerülhetnek, amiről eddig még csak álmodni sem mertek. – Ezután elcsendesedett és végig nézett a társaságon.

 


A következő KM-reag november 8-án érkezik.
Minden hsz 2-2 pontot ér.
Aki két egymás utáni kört kihagy, annak a története nem kerül tovább mesélésre.



Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Arelia Tobervic - 2020. 11. 03. - 00:03:39
Rémálmok völgye
2001. október 29.

Arelia kérdésére nem érkezett válasz. Nem hallotta senki se. A csend és a fehér köd is áthatolhatatlannak tűnt. Csak a saját légzését hallotta. Körbefordult, de csak az árnyéka szaladt vele a fehér ködfalon.
A köd vakító fehérségűvé sűrűsödött, melyet a pálca fénye csak felerősített. Miss Tobervic elnézvén a fényt és az árnyékát a fehér ködben;
Megszülte, mint árnyát a fény.
Ekkor, mintha a ködből elsuttogták volna, hogy 'nox!', mire a varázspálcája fénye kialudt és a körbevevő köd elszürkült, majd elsötétedve feketeségbe fordult.

Miss Tobervic, amikor kinyitja szemeit egy különös helyen találja magát; egy székben ülve, egy vizsgálati, vagy inkább egy régi kutató helyiségben. Ami Areliát egy pincére emlékezteti, ami hasonlít a roxforti bájitaltanteremre. Ahogy jobban körbenéz, látja többen is vannak itt még rajta kívül; a rengeteg mellett látott alakok és olyanok is, akiket most lát először. Félkörben ülnek egymást mellett és egy fekete boszorkány járkál és szól hozzájuk. Bársonyruhájában és köpenyében szép és elegáns a megjelenése, a fején lévő fehér koszorú, pedig csak még inkább kiemeli fekete haját. A nő mosolya és méregető tekintete nyugtalan érzéssel tölti el. A nyakában függő nyaklánc medálja szintén különös megérzéssel hat rá. Arelia a fekete boszorkány szavait figyelmesen hallgatja, de valahogy úgy érzi, mintha még mindig csak álmodnának. Valahogy a nőszemély szavait súlytalannak érzékeli, próbákról beszél, és hogy mind kiérdemeltek valamit, hogy méltók, hogy tanuljanak tőlük. A fekete boszorkány kiszámított, felszínesen színpadias hangja s mozdulatai, egy üres, marionett bábura emlékezteti, vagy egy előkelő pantomimesre.
Miss Tobervicet taszítja és valahogy lesajnálva néz az üres szépségre, és nem is nagyon tudja elképzelni, hogy eme nőszemély vajon, milyen tanokra akarná megtanítani.
A csillagászati gömbre pillant a fekete boszorkányról, majd visszanéz a nőre, aki egy Rendről beszél tovább, és hogy egy Mágikus Szeszélynek nevezett erőt tanulhatnak meg irányítani. Ez már felkelti Miss Tobervic érdeklődését, de még mindig képlékeny és hangzatos álom kivetülésnek érzékeli a látottakat és hallottakat.
- Miért mi és miért most? És álmunkban? – Kérdi Arelia a fekete boszorkánytól, mert ha tanokról van szó, akkor aki nem kérdez, azt tanítani sem lehet.



Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Avery Cassen - 2020. 11. 03. - 17:19:17
A PURGATÓRIUM MELEGE
(https://data.whicdn.com/images/223286296/superthumb.jpg?t=1454777674)
2001. október 29.
o u t f i t (https://data.whicdn.com/images/297385311/superthumb.png?t=1505682447)


A szívem már alapból a torkomban dobogott a pókok gondolatától. Rosszul lettem és izzadni kezdett a tenyerem, olyan őrült módon féltem tőlük... még a legkisebb, legártalmatlanabb egyedektől is, hiszen egyszerűen... olyan baromi gusztustalan, az a sok láb és a szemek... Ahogy megpillantottam a férfialak mögött azt hatalmas csúfságot, végigrohant rajtam az undorodó hideg, és reflexből léptem hátra, de talpam alatt recsegett-ropogott a pókhálók alatt felgyűlt törmelék. A lábam viszont mozdult tovább magától, és már csak a barlang jéghideg falát éreztem meg a hátamnak simulni. Az ajkamba haraptam, hogy enyhítsem egy kicsit a remegést, és úgy bámultam az oldalról felbukkanó hatalmas csápos... izére... mert én ezt nem is voltam hajlandó póknak nevezni, nem, ez... ez annál is sokkal-sokkal gusztustalanabb és félelmetesebb volt. Olyat, amit nem is akartam inkább nevén nevezni.
Biztosan meg fogok halni... mostmár tuti... és nem is bánom! Nem, én komolyan készen állok meghalni, minthogy ez az izé hozzámérjen, vagy... vagy... Jesszusom! Annyira sokkos állapotba sodortam magam, hogy nem is vettem egyből észre a bőrömre tapadó ragacsos, furcsa anyagot... Inkább csak a hirtelen fájdalom rántott vissza a világba, amelyet a csuklóm közelében éreztem meg, de ez sem tartott sokáig. Próbáltam körbepillantani, akárhol is voltam és akármi is történt... De már nem is nagyon tudtam felfogni ezt - valószínűleg jobb is -, mert olyan köd ereszkedett le az agyamra, amelytől szédülni kezdtem, és ahogy pislogtam, a szememet kinyitni is csak nehezebbé vált... olyannyira, hogy már meg se próbáltam... Csak hagytam, hogy magába szippantson a furcsa émelygés és a lassacskán mindenhol felbukkanó, szúrós fájdalom egyvelege.

Még mindig szédülve és reszketve nyitottam ki a szememet. Fogalmam sem volt, hogy mi történt, meddig aludtam... aludtam? Olyan volt, mintha csak egy pillanatra hunytam volna le a szemem, de aztán elég egyértelművé vált az, hogy itt már nincsenek pókok... és pókokra hasonlító hatalmas, csápos izék sem... De még a gondolatuk is pont elegendő volt ahhoz, hogy végigfusson gerincem mentén a rosszul eső hideg, és megpróbáljam magam összébb húzni. Ekkor tűnt csak fel, hogy már nem a barlangban ülök... hanem valami egészen puha és kényelmes dolgon, hogy lepillantva kirajzolódott előttem egy szék is, miközben szorosan átöleltem még mindig remegő alakomat, már magam sem tudva, hogy a sokk vagy a hideg miatt. Összefolyt minden... annyira, hogy csak késve tűnt fel a mellettem ülő alak is.
- Jasper? - El sem akartam hinni, hogy tényleg itt van, jól látok... bár aztán észrevettem a többi körülöttünk húzódó alakot, de fel sem mértem őket, vagy visszafordultam a fiú arca felé, és biztonságot keresve kúsztam kicsit közelebb... reménykedve, hogy ez nem csak valami őrült álom megint, és nem gyullad fel megint valami, hogy aztán pók borítsa be a széket... erre a gondolatra megint rosszul lettem.
– Nehéz próbákon mentek át, tudom. - Összerezzentem az idegen női hangra, és felé kaptam a fejemet. Észre sem vettem eddig... egy sötét hajú és bőrű nő alakja volt, aki hozzánk beszélt, és ahogy összevont szemöldökkel végigmértem, úgy észleltem csak a teremszerűséget is körülöttünk. - Nehéz volt ide eljutni, szembe kellett nézni a félelmeikkel… persze voltak szerencsésebbek, akik az otthon melegét érezhették a bőrükön. Akik túljutottak mindezen megpróbáltatásokon, méltók arra, hogy itt lehessenek és részesüljenek a tanainkból. Ne is próbálkozzanak, itt nem működnek a varázslatok. – Megpillantottam az aranyozott, körszerű tárgyat az asztalon, ahogy a nő felé intett a fejével. Mi a franc... talán csak túl lestrapált voltam, de semmit sem értettem.
- Mi ez az egész? - suttogtam oda Jasper felé, közben ujjaim az övéit keresték, hogy megkapaszkodjak benne.
– A Rend új tagokat toboroz. Magukat - folytatta a nő rezzenéstelenül. – Hiszen melyikünk nem akarná ismerni a mágia rejtett lehetőségeit, melyikünk ne akarná kutatni és irányítani azt az anomáliát, ami ma csak Mágikus Szeszélyként ismerünk. A Rend tagjaként mind olyan tudás birtokába kerülhetnek, amiről eddig még csak álmodni sem mertek.
Nyeltem egyet, úgy pillantottam a többiek felé, ki mit szól ehhez... szerencsére nem és voltam az egyetlen, aki teljesen összezavarodott. Mi ez a szarság? A szememmel a kiutat kerestem, hogy merre lehet itt lelépni, felébredni, vagy bármi... akármi, mert akárki is ez a nő, én egy pillanatig sem akartam itt maradni... cseppet sem érdekelt ez a Rend és a tudás, amiről dumált... Sokkalta inkább éltem, és menekülni akartam, igazi mardekáros módjára.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Serena Fawley - 2020. 11. 03. - 19:30:18
RÉMÁLMOK VÖLGYE

(https://scontent.xx.fbcdn.net/v/t1.15752-9/122592430_415982973132873_93511093405382638_n.png?_nc_cat=105&ccb=2&_nc_sid=ae9488&_nc_ohc=u55Opg0SVNAAX9vNE9W&_nc_ad=z-m&_nc_cid=0&_nc_ht=scontent.xx&oh=38c2210ce55f98c2c036bc340620c27c&oe=5FB88B8C) (https://scontent.xx.fbcdn.net/v/t1.15752-9/123442596_866723914084482_190574916601160512_n.png?_nc_cat=109&ccb=2&_nc_sid=ae9488&_nc_ohc=4Nczv_damOUAX_-qXJF&_nc_ad=z-m&_nc_cid=0&_nc_ht=scontent.xx&oh=b298660af883f7da78dac2376c2f205f&oe=5FC85A15)

2001. október 29.

Amikor felébredek, nem igazán tudom, hol is lehetek. Egy furcsa laboratóriumban vagyok, félkörben székek, és mindegyiken ül valaki. Néhányuk már ismerős az előző helyszínről, néhányan teljesen új arcok, de egy-két emberrel már találkoztam korábban: a lánnyal az abszol úti boltból - ő a szőke fiút szólongatja, ezek szerint ismerik egymást. Itt van a fickó is a gorgós kalandunkról, úgy tűnik, ő is ismer itt pár embert. Aki viszont nincs itt a kedves, de hátborzongató süteményes boszorkány. Mondjuk ez egy kicsit megnyugtat, nem fog még egyszer a félelmetesen finom édességeivel elaltatni.
De vajon mi lehet a kapcsolat közöttünk, akik itt vagyunk? Miért pont mi? Miért pont itt? Miért pont most? A választ végül az a boszorkány adja meg, aki a félkörben elhelyezett székek közepén áll, és éppen a ruháját igazgatta. Ettől úgy tűnt, mintha valami nagy beszédre készülne. A feje tetején egy fehér koszorú díszelgett, ami tökéletes kontrasztban volt hosszú, fekete hajával. Egy arany medál lógott a nyakába, amit talán láttam már valahol, de nem voltam benne biztos. Kíváncsian vártam, mit fog mondani, és reméltem választ kapok a kérdéseimre.
– Nehéz próbákon mentek át, tudom. - kezdte a nő a mondandóját, én pedig nem igazán értettem, miről beszél, hiszen egy fahéjas csigát megenni nem tűnt annyira komoly kihívásnak. - Nehéz volt ide eljutni, szembe kellett nézni a félelmeikkel… persze voltak szerencsésebbek, akik az otthon melegét érezhették a bőrükön. - Áháá, szóval erről van szó. Mi voltunk a szerencsésebbek. Mondjuk ha a többiek tényleg komoly kihívásokkal néztek szembe, teljesen megértem. Ránk pillant, amitől futkos a hátamon a hideg, de ugyanakkor rendkívül kíváncsi vagyok, mit is fog még mondani a nő.
– Akik túljutottak mindezen megpróbáltatásokon, méltók arra, hogy itt lehessenek és részesüljenek a tanainkból. - folytatja, én pedig egy nagyon kicsit elkezdek mocorgni, amikor a tanokról beszél. Milyen tanokról? Nyitott vagyok a mágia legtöbb formájára, de a fekete mágia nem érdekel. Egyelőre kivárok, de egyre türelmetlenebb leszek, amikor meglátom az armilláris gömböt. Az égbolt modellje! Miért van ez itt? És honnan szereztek egy ilyen különleges darabot. Általában fémből készül ez a tárgy, de ez innen messziről szemlélve aranyból volt. A gyűrűk az Egyenlítőnek , az ekliptikának, a horizontnak, a meridiánnak a különböző térítő- és sarkköröknek feleltek meg, segítségével a csillagok mozgását lehet megfigyelni, modellezni. Én még soha nem használtam ilyet, reméltem, hogy az Akadémián majd lehetőségem lesz rá. A Skye-szigeti Obszervatóriumban van egy armilláris gömb, de még nem volt alkalmam használni. Kezdett egyre érdekesebbé válni, amit ez a nő mondott.
– A Rend új tagokat toboroz. Magukat. Hiszen melyikünk nem akarná ismerni a mágia rejtett lehetőségeit, melyikünk ne akarná kutatni és irányítani azt az anomáliát, ami ma csak Mágikus Szeszélyként ismerünk. A Rend tagjaként mind olyan tudás birtokába kerülhetnek, amiről eddig még csak álmodni sem mertek.
Igen, ez nagyon csábítóan hangzott, de azért merültek fel itt kérdések.
-Mi ez a Rend? Mit kell tudni róla? És honnan szerezték ezt a gyönyörű armilláris gömböt? - kérdeztem, szinte egyszerre egy barna hajú, középkorú boszorkány kérdésével szinte egy időben. A többiek még egyelőre próbáltak felocsúdni a meglepetésből, de biztos vagyok benne, lesznek itt még kérdések. Persze, kíváncsi lettem volna rá, hogy mennyi közük van a Mágikus Szeszélyhez, és mit taníthatnak róla? És mi köze van mindennek az asztronómiához?
Kíváncsian vártam a folytatást, és hogy kapok-e választ a kérdéseimre.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Mirabella Harpell - 2020. 11. 04. - 14:28:39
Rémálmok völgye
A purgatórium melege

 (https://i.pinimg.com/564x/2d/92/ca/2d92ca7b7b518f6ded61dac8c6204152.jpg)(https://i.pinimg.com/564x/dd/bc/32/ddbc32222db989ba331297e47ae3f71f.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/63/86/fb/6386fb318496cfee9f7d2691634e1e8a.jpg)


 vendetta  (https://www.youtube.com/watch?v=7DMJZSTGPXg&list=RDMMK6438QUVbyA&index=2&ab_channel=UNSECRET)



A kezemen még éreztem a pókfonál ragacsos feszülését. A hátam még emlékezett Luna érintésére. Orromban a füstszagú, nyirkos barlangi levegő érzete maradt még egy pillanatot, pedig már nem ott voltam.
Mintha egy hosszú pislogás lett volna csak. Kinyitottam a szemem, és a pókok szemének villogása helyett egy furcsa, félhomályos laboratórium tárult elém. A kezem magam előtt, az ölemben nyugodott, s puha, kényelmes székben ültem. Zavartan moccantam meg, fészkelődtem, hogy az érzékeim átkattanjanak erre az új helyszínre, ahova valahogyan idezökkentem. Ujjaim ökölbe szorultak, mert hiába a becsapós kép, én még mindig gyanakodtam, s még mindig úgy éreztem, valami fenyegetés les rám. Ha nem a pókok, hát valami más.
Először is megkerestem Szöszkét. Nem tudom, álom ez, vagy valami furcsa illúzió, mint korábban a roxmortsi “előadáson”, de tekintve, hogy akkor maradandó sérülést szereztem a csuklómon virító heg képében, most is feltételeztem, hogy akár bajunk is eshet. És ha ez így van, tudni akartam, hol van Luna. Amikor megtaláltama  körben, egy hosszú pillantással köszöntem neki, de megszólalni nem mertem, mert egyrészt mind csendben voltunk, másrészt valaki más, idegen várt arra, hogy beszélni kezdhessen.
Formás kis bige ácsorgott középen, a nyakában egy, a mugli televíziók kikapcsoló gombjára emlékeztető medált viselt. Ahogy megköszörülte a torkát, keresztbe fontam magam előtt a karjaimat és sötéten méregettem. Pont úgy nézett ki, mint aki tudja, miért gyűltünk itt ma össze, sőt nagy eséllyel az ő közbenjárásával történt. És tekintve a módot, ahogy ide jutottunk, már ezért is magára vonta nemtetszésem. Meghívót küldeni, vagy találkozót kérni normálisan, mint az átlagemberek, az túl uncsi lett volna? Meg nem elég felzaklató, nyilván.
Éppen hízelgő lett volna, hogy azt mondja, méltó vagyok valamire. De éreztem minden porcikámban, hogy ha nem lettem volna az, rosszul jártam volna. És nem is dönthettem, akarok-e ilyen megmérettetsében részt venni. Majd meglátjuk, mire vagyok még hivatott!
Összeszorítottam a számat. Nem az a helyzet, mikor hülyeségeket kéne fecsegni. Kivételesen inkább figyeltem. Hallgattam a nő elképesztő és igazából képtelen ajánlatát. Túl jól hangzott. Túl aljas módon rángatott ide minket. Tudtam, hogy ez nem egy sima álom, és hogy ez az egész valóságosabb annál - és közben azt súgták az ösztöneim, hogy mégis hazugság. Üres csillogás, mint az a baljósan csicsás, furcsa aranygömb az asztalon.
Elhangzott néhány kérdés, és érdekesek is voltak. Nekem viszont eszembe jutott egy számomra még fontosabb, amit fel is tettem, felbátorodván a többiek válaszain:
- És ha nem akarjuk? - kérdeztem kihívón, és kicsit szorosabbra fontam keresztbe tett kezeimet. Leszegtem az államat dacosan, bátran álltam a pillantását, élesen néztem vele farkasszemet, és a felháborodásomból merítettem erőt ahhoz, hogy legyűrjem a rettegést, visszanyomva azt valahova nagyon mélyre, mert most igazán csak útban lett volna. Azon gondolkodtam, ha a nő rámtámad (mert tartottam ettől is, hiszen az elmúltak fényében akár elő is fordulhat)  legelőször hozzávágom az egész rohadt széket, amire ideültetett, aztán meg a giccses gömböt is, a terem közepéről, legalább kiderül róla, törékeny-e az, vagy a csaj.



Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 11. 04. - 18:58:12
A pokol kapujában
(https://i.pinimg.com/564x/2f/f9/68/2ff968fc13e258df7453e5a4eeab6bc9.jpg)

Mindenki
2001. október 29.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b9/63/50/b9635007aa1ca0f52558921edcb16d18.jpg)

let’s cause a little trouble

Ahogy a levegő kezdett megszökni a testemből, mintha egy másik állapotba billentem volna át. Nem is tudom… talán csak tényleg a védelmi ösztönök voltak, de éreztem azt is, amint a sötétség még erőteljesebben lüktetett végig az ereimen, eljutva egészen a tudatomig. Ahogy a rántás jött, már-már azt hittem Aiden az… de nem ő volt, hanem a pasas, akit egyszer helyettem fotózott le a Próféta egyik béna „besúgója.”
– Kösz… – mormogtam, de talán már késő volt. A füst egyre jobban s jobban elfedte a fákat, s bódultságot éreztem. Hagytam magamat ennek az érzésnek, miért is ellenkeztem volna? Valahogy, mintha nyugalom is fogott volna el… nem is tudom. A szürkeséget feketeség váltotta fel, minden tökéletesen békés volt s nem akartam elengedni. Évek óta nem éreztem így magamat, pontosabban 1998 óta, amikor visszatértem Londonba.
Azt hinné az ember, hogy a világban mászkálni, üldözők elől menekülni és erdőkben aludni sokkal bonyolultabb… sokkal fájdalmasabb. Valójában nem így volt. Egyszerű volt, már-már érzelemmentes. Az volt a normális… és hiányzott. Hiányzott, ugyanakkor a családot, amit kaptam semmi pénzért nem cseréltem volna le erre, ahogy Aident sem – pedig csak rövid ideje tombolt közöttünk ez a valami, amiért én rajongtam. Minden tökéletes volt.
Hirtelen tértem magamhoz, kényelmetlen pozícióban, egy széken. Éreztem, ahogy a hátamba nyilall a fájdalom, a látásom nem tisztult ki azonnal… de láttam, amint valaki mozog előttem. Idegen illat töltötte meg az orromat, s nem tetszett. Megráztam kicsit a fejemet, majd körbe néztem, ahogy tudatosult bennem, hogy ez bizony valami bájitalkonyhaféle hely s aki velünk szemben áll, egy számomra ismeretlen boszorkány.
Oldalra pillantottam, felismerve Aiden hullámos tincsiet. Megnyugodtam, hogy egyben van ugyan, de szerettem volna megérinteni a kezét, hogy megbizonyosodjak benne, ez nem csak képzelgés. Az ujjaira pillantottam, vágytam rá, hogy hozzá érjek. Nyugodj le, O’Mara… – a hang kegyetlenül csendült bennem, szinte emlékeztetve, hol a helyem. Igazából… nem tudtam, hol a helyem. Meg akartam érinteni, hozzá akartam bújni, de gyanítottam, hogy Aiden utálná. Nem tudom miért, talán túl erős az illatom… vagy nem tűnök elég tisztának. Hirtelen észbe kapva a gondolaton megszagoltam a pizsamám ujját, felemelve a karomat, de nem éreztem rajta bűzt, csak valami kis enyhe illatot, ami a mosás vagy a fürdés okozott.
Már majdnem odanyújtottam a kezem, hogy megfogjam az ujját, mikor a nő beszélni kezdett. A hangja túl kimért volt, túl okoskodó, ami már alapvetően sem tetszett. De aztán, megpillantottam a nyakában csillogó medált. Láttam már ezt a jelet, s éreztem, ahogy szép lassan felmegy bennem a pumpa. Egy volt azok közül a szarháziak közül, akik bántottak egy lányt a Roxfortban… akik veszélybe sodorták a lányomat, a barátaimat… hangosan szívtam be a levegőt, mintha meg akarnám nyutatni magamat. Muszáj volt, mert ha Elliot O’Mara robban az egész világ robban.
Hallottam, ahogyan néhányan kérdezni akarnak… én azonban a kisujjamat Aiden kisujjával fűztam össze. Kellett az ereje, hogy megnyugodjak, mégha őt ez minden bizonnyal halálosan idegesítette is.
– Én belépek a rendbe  – jelentettem ki, hogy magamra vonjam a figyelmét. Valahogy el akartam hitetni vele, hogy valóban érdekel a dolog… igazából csak el akartam érni, hogy elhiggye, kezesbárány is tudok lenni. Időt kellett nyernem, hogy rájöjjek, hogyan támadjam meg… és végezzek vele, fegyverem ugyanis nem volt… de tudtam, hogy Aidennél van egy pálca, így szép lassan elengedve a kezét felé nyúltam, hogy elvegyem. Ha varázsolni nem is lehet, hát átszúrom vele a szemét, nem érdekelt… de valamit tennem kellett.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Dylan Harlow - 2020. 11. 05. - 12:13:18
Hellbound Heart

(https://em.wattpad.com/3f95a60222b2b673b52b618eb579109fc8d28d8d/68747470733a2f2f73332e616d617a6f6e6177732e636f6d2f776174747061642d6d656469612d736572766963652f53746f7279496d6167652f6d356e726f4377567739557970413d3d2d3736323131373335392e313562343031666331303830343064383538303632353935383233332e676966)

Mindenki
2001. október 29.

dress code  (https://i.pinimg.com/564x/f9/f9/02/f9f902f0727579b1bd89d60f5ea8b26a.jpg)

The path to paradise begins in hell.

Lüktetett a fejem a fájdalomtól, a látásom nem volt tiszta és már nagyon szerettem volna, hogyha ennek a rémálomnak vége lesz. Tényleg egy rémálomban vagyok most? Még most sem tudtam eldönteni, a pánikroham jelei túl erősek voltak és túl gyengének éreztem magamat. De valahogy azt hiszem vége szakadt, nem mondanám, hogy csak magamnak köszönhetem, de hamarosan minden érzékszervem annyira tompa lett, hogy abban sem voltam biztos, hogy eszméletemnél vagyok.
A sötétség úgy vont körbe, mint egy kedves régi barát és azt kívántam, hogy ez az érzés soha ne érjen véget. De mikor megint magamhoz tértem egy kényelmetlen székben ülve találtam magamat egy számomra ismeretlen sötét terembe. A félelemtől kirázott a hideg, éreztem, hogy minden végtagom libabőrös lesz. Egy boszorkány volt a terem közepén, de sokat nem tudtam kivenni az alakjából. A félelem lebénított, az ujjaim megint zsibbadni kezdtek, az ilyen helyzeteket nem nekem találták ki. Még a való életben sem tudtam kezelni, nemhogy egy álomban.
Voltak mások is a terembe, de csak fekete pacának tűntek az alakjaik. A pánikroham egy újabb hulláma kezdődött meg, a homlokomat már eláztatta a veríték. Őszintén már nem számított, hogy mit gondolnak, akik látnak, ez vagyok én. Mindig is ez voltam én, vagyis tulajdonképpen a háború óta voltam ez én. Mindent megtettem, hogy a hétköznapokban elrejtsem a gyengeségemet a kedvességem mögé, de az akkor is ott volt és ezen semmi sem tudott változtatni. Talán tényleg ideje lett volna, hogy elmenjek egy pszichomedimágushoz, de ezen nem akkor akartam gondolkodni, amikor ez a fura boszorkány elkezdett valami rendről beszélni.
 – A Rend új tagokat toboroz. Magukat. – jelentette ki a boszorkány mosolyogva. Még a mosolyától is a hideg rázott.
 – Hát ezt nem gondolták át… –  motyogtam és hisztérikusan felnevettem, ezek komolyan pont engem akartak beszervezni valami rendbe? Nem látják, hogy már így is majdnem félig halott vagyok a pánik és félelem miatt?
 – …a mágia rejtett lehetőségeit, melyikünk ne akarná kutatni és irányítani azt az anomáliát, ami ma csak Mágikus Szeszélyként ismerünk. A Rend tagjaként mind olyan tudás birtokába kerülhetnek, amiről eddig még csak álmodni sem mertek. –  tette hozzá, de a mondat elejét nem értettem. Nem is érdekelt, nem akartam semmilyen rend tagja lenni, azt akartam, hogy ennek az akárminek, ami vagy álom vagy egy nagyon elferdített valóság legyen vége.
Becsuktam a szememet és a szobámra gondoltam a farmon, a családomra, Kökörcsinre, nyugodt dolgokra… de a vérem mintha lángolt volna, nem tudtam kontrollálni saját magamat tovább, egy csomó ember vett körül mégis magányosnak és szerencsétlennek éreztem magamat. Vajon tényleg ez a rend lenne a megoldás minden problémámra? Ha belépnék akkor nem lenne többé pánik és félelem? Nem mertem elhinni, de kinyitottam a szememet és a boszorkányra néztem, kinyitottam a számat, de nem jöttek a szavak. Nem tudom, hogy másik megszólaltak-e, miközben én azt fontolgattam, hogy talán most kellene megragadnom ezt a lehetőséget, hogy végre felébredhessek.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Jasper Flynn - 2020. 11. 05. - 19:42:50
éden földje

(https://i.pinimg.com/564x/bd/cd/0e/bdcd0ee6eb393a8f24e158e6b88df9b9.jpg)

2001. október 29.
 
„Színek kavalkádja
mutatta az utat,
majd lépteim sora,
hamar oda juttat.”


Nem fogtam fel, ami körülöttem történt. Csak hagytam, hogy magával ragadjon a sötét álom újra és valahova egészen máshova repítsen… elmerültem benne, élveztem a békét, bár a számból már régen eltűnt az édesség és a kávé aromája, amit annyira nem is bántam. Ahogy felfogtam, hogy valahol ülök, s hogy már csak azért van sötét, mert még nem nyitottam ki a szememet, az igazi Jasper, aki írtozott a cukortól és a süteményektől, is lassan ébredezni kezdett. Már nem volt rám hatással az a nyugalom, ami azon az otthonillatú mezőn, abban a kényelmes házban rám telepedett. Most megint morgós volt… megint morgós, hiszen hallottam is, ahogy apró hang hagyja el a számat, mintha csak azt mondanám: „a francba, nem akarok felkelni!” A szemeim mégis kipattantak, hogy befogadják a körülöttünk lévő világot. Ez új volt.
– Jasper? – Azonnal felismertem Cassen hangját, s ösztönösen fordultam abba az irányba, amerre a szőke tincsek voltak. Mondani akartam valamit, de mikor kinyitottam a számat, újabb hang töltötte meg a teret. Egy ismeretlen nő volt, akit nem szúrtam ki eddig, hiszen nem érdekelt…
Fel sem fogtam mit mond. Kellett egy pillanat, hogy a tudatomig jusson a mondandója az ismeretlen nőnek. Figyeltem, ahogy mozognak az ajkai, ahogy Cassen visszakérdez és ő még mindig beszél. Csak a puha ujjakat éreztem meg, amiket azonnal a tenyerembe fogtam, na nem mintha ezzel meg tudtam volna menteni őt bárkitől is. Mégis megszorítottam picit, hogy tudja ott vagyok… és én is tudjam, hogy ott van. Nem voltam benne biztos, hogy nem álmodom az egészet.
Hallottam, amint többen kérdeznek és faggatóznak, talán egy hisztérikus nevetést is hallottam, de végül Avery apjának a hangja törte meg igazán a csendet… legalábbis számomra ez túl hangos volt, túl mindent elsöprő… és lényegében ekkor vettem észre, hogy ő is ott van. Pizsamában ült Fraser mellett, miközben a hangja átszelte az egész teret.
– Én belépek a rendbe.
Nyeltem egyet, nem tudtam eldönteni, hogy most nagyon bátor-e vagy mocskosul idióta. Nem is tudtuk, mi ez a rend, nem is tudtuk, mit hozunk a fejünkre… de aztán bevillant, hogy talán csak valami terve van. Reméltem, mocskosul reméltem, hogy neki akad valami, mert én aztán nem tudtam volna semmit sem tenni.
– Ugye tervez valamit? – hajoltam oda Avery füléhez, hogy belesúgjam a szavakat, némileg aggódva, hogy most majd mi fog következni. Valahol féltem, hogy az apja most megbolondul és ránk hozza a szarságot. Gyáva voltam… talán Cassenek már feltűnt, hogy nehezemre esik verekedni vagy kiállni magamért… érte voltam először képes Vincenttel szemben is. Egyszerűen nem voltaz én stílusom a feltűnősködés, jobbnak láttam meghúzni magam, amíg lehet.
– Remélem nem most kattant be... elég gáz lenne, ha mindannyiunkat kicsinálnának miatta…  – magyaráztam… majd hirtelen beugrott: hogyan kerültem ide? Ez most csak egy álom? Akkor ugye nem tudnak kicsinálni? És mi az a cucc a boszorkány mögött, amire az egyik nő rákérdezett.



Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Leonard B. Beckett - 2020. 11. 05. - 20:48:41
Rémálmok völgye

(https://thumbs.gfycat.com/ZealousEasyGreatdane-size_restricted.gif)

A purgatórium melege


2001. október 29.

to: Leah & mindenki

+16 nyomokban káromkodást tartalmaz

szett (https://st.mngbcn.com/rcs/pics/static/T6/fotos/S20/67010589_56_B.jpg?ts=1576154038134&imwidth=1440&imdensity=1)

Lassan, de biztosan enyhült a fájdalom, és én szinte biztos voltam benne, hogy Grindelwald, akit egész családunk a végletekig tisztelt, végre eljött értem is. Jó lett volna látni anyámat és apámat a túlvilágon, még annak ellenére is, hogy elszakítottak a legfontosabbtól… Igaz, hogy emiatt minden velük kapcsolatos emlékemnek lett valami kellemetlen mellékíze, mégsem tudtam őket gyűlölni. Főleg így nem, hogy ők meghaltak, én pedig, ahogy teltek a másodpercek, mégis csak kénytelen voltam rájönni, hogy életben vagyok. Na de hol? Teljesen ismeretlen területre tévedtem, ám ahogy körbenéztem, volt néhány ismerős arc… A lányok a barlangból és… Deliah.
- Liah, te meg mi a thesztrálszart keresel itt? – sziszegtem felé döbbenten. Lassan megint nem tudtam eldönteni, hogy ébren vagyok, vagy álmodom. Csak ezután figyeltem fel az armilláris gömbre és a színesbőrű boszorkányra. Elég karakteres volt a megjelenése ahhoz, hogy biztos legyek benne, sosem láttam korábban. A nyakában viselt lánc motívuma azonban a Prófétából azonnal beugrott… és nem sok jót jelentett. De nem az az alkat voltam, aki azonnal rettegni kezd, ha ismeretlenek foglyul ejtik. Halálfalóként számtalanszor kerültem rizikós helyzetbe, amikor csak is a higgadtságomon múlt, hogy nem váltam a föld martalékává. Rutin volt hát számomra, hogy ne mutassam ki a valódi érzéseimet és gondolataimat… s hogy lezárjam az elmémet a betolakodni vágyó legilimentorok elől. Annak idején a Sötét Nagyúr maga képzett ki e tekintetben, s mondhatom, bár fiatal voltam, amikor szolgáltam őt, nem volt rám panasza. – Nehéz próbákon mentek át, tudom. Nehéz volt ide eljutni, szembe kellett nézni a félelmeikkel… persze voltak szerencsésebbek, akik az otthon melegét érezhették a bőrükön – kezdte a boszorkány, mire ironikus mosolyra húzódott a szám. Meleget azt én is érezhettem a bőrömön, csak nem épp az otthon melegét, hanem az erdőtűz mardosó lángjait…
- Akik túljutottak mindezen megpróbáltatásokon, méltók arra, hogy itt lehessenek és részesüljenek a tanainkból. Ne is próbálkozzanak, itt nem működnek a varázslatok – folytatta a nő, láthatóan érzékelve, hogy többen is szívesen használnák a pálcájukat… ezzel természetesen én is így voltam, csakhogy a kökénypálca a párnám alatt hevert a kúriában…
Miközben a boszorkányt hallgattam, a gömb vonta magamra a tekintetemet… nagyon erős mágia jelenlétét érzékeltem körülötte, s szinte leküzdhetetlen vágyat, hogy megérintsem. Azt persze tudtam, hogy ennek a vágynak semmi realitása nincs, így azonnal igyekeztem elnyomni magamban. Miközben a boszorkány a Rendről és a toborzásról beszélt, Liaht vizslattam a szemem sarkából. Az, hogy itt volt, megnehezítette a dolgomat. Alap esetben elég lett volna csak magamra koncentrálni és kihúzni magam a slamasztikából, de így, hogy ő is itt volt… már jóval emelkedett a tét. Nem hagyhattam ugyanis, hogy bármi történjen vele. Reméltem, hogy van annyi esze, hogy kövessen abban a taktikában, amit az egyetlen járható útnak gondoltam, s ez nem más volt, mint az együttműködés színlelése, amíg nincs elég információ a birtokomban. Merthogy számomra nem volt egyértelmű, hogy el akarom utasítani a meghívást… Sőt, őszintén szólva igen kecsegtetően hangzott, amiről a boszorkány beszélt. Az elmúlt években azonban megszoktam a szabadságot, és nem szívesen mondtam volna le erről azon az áron, hogy innentől kezdve éjt nappallá téve rendelkezésre kell állnom és engedelmeskednem kell bárki kénye-kedve szerint. Ahhoz, hogy ezt megtegyem, valami nagyon csábítót kell ajánlaniuk...
- Ez mind nagyon szép, de… az a kérdés, mihez kezdenénk a megkapott tudással? Vagyis… hogyan akarja gyakorolni a hatalmát a rend a varázslótársadalmon? Hiszen mindenki tudja, hogy a tudás nem más, mint hatalom… – tettem fel én is a kérdésemet a többi jelenlévő után, élénken mosolyogva dekoratív fogvatartónkra.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Deliah Beckett - 2020. 11. 06. - 16:13:09

RÉMÁLMOK VÖLGYE

(https://i.pinimg.com/564x/13/d1/8a/13d18af0f63571c391fae6a3f0011782.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/aa/96/c2/aa96c245c1919f0b0d0cd96e78eb381b.jpg)

2001. október 29.
Az éden földje

Egyszerre tudtam, hogy nem kellene és hogy muszáj beleharapnom abba a fahéjas sütibe.
Az íze még mindig ott kavargott a számban ahogy a szemeim álmosan lecsukódtak, fahéjasan, édesen, melegen borította be a nyelvemet, mint Dorian lusta csókja amikor megdicsérte a süteményt amit készítettem a minap. Ha erősen koncentráltam még a kávé finom aromáját is éreztem a nyelvem alatt megbújni a lassan, de biztosan rám telepedő fáradtság ellenére, ami hamar hatalmába kerített a boszorkány szavait hallva.

Egy másik székben tértem magamhoz, az otthonos illatokat, környezetet pedig egy kevésbé kényelmes váltotta fel, valami, ami leginkább inkább egy bájitalkonyhára hasonlított. Ahogy pislogtam párat, hogy gyorsan kiverjem a kótyagosságot a fejemből, hamar feltűnt, hogy négy fős kis csapatunk jelentősen bővült és a legindokolatlanabb ismerős arcok tűntek fel. Közvetlenül mellőlem például Leon sziszegett felém:
- Liah, te meg mi a thesztrálszart keresel itt?
- Nem tudom - próbáltam megtalálni a hangom és kicsit magamhoz térni az újabb ébredéstől. - Hol vagyunk? - tettem fel neki is a kérdést, amire az egész kis “kaland” alatt kerestem a választ. - Jól vagy? - kérdeztem félig tőle, félig a tisztáson megismert lánytól, aki a másik oldalán foglalt helyet. Látszólag mindenki sértetlen volt, csak éppolyan zavart, mint én, ahogy felismertem párat a többi arc közül: Fraser, Elliot, Ms. Harpell… Aztán a tekintetemet megragadta “vendéglátónk” különleges alakja, egy magas, fekete nő bársonyruhában, köpenyben, fekete hajában fehér virágkoszorúval - meglehetősen szokatlanul festett számomra, de határozott hangja és a nyakában megpillantott szimbólum kényszerített, hogy rá figyeljek a többiek mozgolódása helyett.

- Nehéz próbákon mentek át, tudom. Nehéz volt ide eljutni, szembe kellett nézni a félelmeikkel… persze voltak szerencsésebbek, akik az otthon melegét érezhették a bőrükön.
Ezek szerint én és társaim a szerencsésebbek közé tartoztunk és egy pillantást vetve a félkör másik részén ücsörgőkre, ezt el is tudtam hinni.
- Akik túljutottak mindezen megpróbáltatásokon, méltók arra, hogy itt lehessenek és részesüljenek a tanainkból - folytatta és a “tanaink” szó semmi jót nem ígért, ahogy a következő mondata sem, amivel egyidőben felfedett maga mögött egy mágiától lüktető armilláris gömböt. - Ne is próbálkozzanak, itt nem működnek a varázslatok.
Hogy a mágiát ez a tárgy blokkolta-e vagy sem, abban nem lehettem biztos, de ahogy a barátságos boszorkány házában vagy a tisztáson, úgy itt sem igazán számított, mert továbbra sem volt nálam a pálcám.

- A Rend új tagokat toboroz. Magukat.
- Ajvé - sóhajtottam fel. Tanok, toborzás, fura álom-túszejtés… Ez a dolog kísértetiesen kezdett hasonlítani valamire, amitől rohadtul örültem, hogy Voldemorttal és Beckettékkel együtt megszabadultam.

- Hiszen melyikünk ne akarná ismerni a mágia rejtett lehetőségeit, melyikünk ne akarná kutatni és irányítani azt az anomáliát, amit ma csak Mágikus Szeszélyként ismerünk. A Rend tagjaként mind olyan tudás birtokába kerülhetnek, amiről eddig még csak álmodni sem mertek.
- Az Ég szerelmére… - mormolom magam elé, azt kívánva bárcsak felébredhetnék már, míg a társaim kissé felbolydulnak. Kérdéseket tesznek fel, többnyire elég elutasító vagy inkább csak érdeklődő módon, míg Elliot készségesen máris csatlakozni szeretne és Leon is affelől érdeklődik, hogy ő milyen hasznot tudna húzni ebből az egészből, ami egyszerre megijeszt és feldühít.
Sajnos az erőmből csak annyi tellik, hogy megragadjam a karját és figyelmeztetőleg megrázzam, pillantásommal kifejezve, hogy eszébe ne jusson csatlakozni a nőhöz vagy engem többet nem ismer. A magam részéről csak a Ms. Harpell kérdésére adott válasz érdekel: mi van, ha egy életre elegem lett abból hogy mindenféle átkozott rendek meg tanok hűbéreseként éljek és semmi kedvem újra fekete csuklyát ölteni akármilyen Szeszély kedvéért?


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Mira L. Wyne - 2020. 11. 07. - 00:42:59
Meginn valahol találom magam, ezúttal valami labornak tűnő helyen, félkörbe rakott székeken ismerős és ismeretlen arcok között. Riadtan pislogok körbe, látok mindenkit a pókbarlangból, és még néhány ismerőst, aki ott nem volt. Meg nagyrészt idegeneket.
Segélykérően pislogok Mirára, ő tud-e valamit, vagy ötlete van-e bármire. Lehetőleg csak egyáltalán kijutni innen, haza, biztonságba.
-Sophie, te is idekerültél?- suttogom fojtott hangon, ahogy őt is meglátom mellettünk, és nem tudom lerázni a gondolatot, hogy valamire emlékeznem kéne. De bármit is akarnak velünk, őt is hagyják ki ebből!
Persze nem merek megszólalni. Még megmozdulni sem igazából, pedig annyira menekülnék, de végül csak félve hallgatom a nő beszédét.
Egyáltalán nem nyeri el a bizalmamat, túl gyanús, túl hízelgő túl közvetlen a korábbi traumák után. Nekem a legelső ösztönöm csak menekülni lenne. És mégis, vannak, akik érdeklődnek. Őket nem húzták végig egy tortúrán épp az imént?
Csakély megnyugvás, de Mira is bizalmatlankodik, ő hangot is ad neki, nem mindenki bolondult még meg. Érdekes módon, mi diákok tűnünk eddig a legbizalmatlanabbnak. Ennek a Rendnek volt köze mindenhez az utóbbi évbe? A gyilkosság múlt Halloweenkor? A felgyújtott bál?
Segélykérően pislogok Mirára, egyre kevésbé értek bármit, és egyre inkább csak haza akarok jutni. És, pedig kezdtem már lassan megbarátkozni az új környezettel, egyre jobban haza-haza, minnél távolabbra ettől az országtól, minden őrülettől, ami itt megy. Otthon nem hagynának hasonlót megtörténni, otthon biztonságos lenne...


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Merel Everfen - 2020. 11. 07. - 14:42:08
16+
language

Szürke majd fekete kép, és vágás. Új jelenet. Már nem is csodálkozok lassan.
Nem tudom, agyonvertem-e a csuklyást, vagy igazán létezett-e, nem csak nekünk szánt kép volt, de nagyon remélem, hogy legalábbis valaki figyelte, és erősen ajánlom, hogy vette a lapot. Elegem van, és nem játszadozok már.
Karba font kézzel dőlök hátra egyelőre figyelni, és szinte már gyanús, hogy kényelmes székeket kaptunk, nem mondjuk láncosakat.
Harpell angyalbögyörőnek egyem a drága dacos zuzáját, legalább valaki van még, aki megfelelően reagál itt dolgokra. Néhány további diáktársam inkább csak rémült, nem tudja, mit keres itt, és talán főleg hazajutni vágyhat, meg tudom érteni, de mi a láthatatlan thesztrálf... azt csinálk a legtöbb felnőtt jelenlévő? Ők se követték az eseményeket? Nekik se szúrja ki a szemüket a medál, amivel kvázi tele volt pecsételve minden terrortámadás az utóbbi évben legalább valahol? Hogy egy, igazán csak kis apró, ártatlan példát hozzak föl, ami a kiba Roxfortban volt egy éve egy kiba meggyilkolt diáklány vérével a padlóra kenve!? És ezek a gyökerek kibaszott érdeklődnek!?
Ez a hely már tényleg rég a kutyáké... Biztos nincs szabad hely valami Mars expedíción? Át akarok jelentkezni az ottani varázslóiskolába...
Egyelőre megpróbálom fékezni magam, és csak lesújtó pillantásokkal nézelődni körbe. Nem is valakiknek szól, csak lassan már ez az arcom.
Még Elliot is önkénteskedni akar. Őt legalább már ismerem, őt láttam a legutóbb, a nyári incidenskor, benne valahogy megbízok, hogy tudja mit, és értelmeset csinál, van ötletem a terveiről. Nagyon remélem, hogy bizonyos másoknak is csak véletlen ugyanilyen ötletei támadtak, és az egyetlen hibájuk, hogy nem ismerem őket ennyire, vagy főleg bármennyire, és nem tudok ráérezni, mire gondolhatnak legvalószínűbben.
Igen, az én anyámat, hogy így általánosítok, de sajnos már túl sokszor volt igazam. Én kérem minden alkalommal könyörgök a valószínűségnek, a dráma félknútos kivert kurvájának, hogy egyszer, akár csak egyszer végre felpofozzon azzal a realitással, hogy csak paranoid belelátok mindent amúgy tök ártatlan dolgokba, de eddig túl nagy kérésnek bizonyul, hogy buta tizenéves szájalós csitri kis picsa legyek csak. Minden viselkedésemmel konkrétan annak kéne lennem csak, és a szájalásaim nagyját le kéne tudni csapni a világ felnőtt, könyörtelenül valós realitásaival, amiknek nem kéne egyeznie a hisztijeim elképzeléseivel. Nem így kéne kinézzen egy nagyszájú hatodéves realitása külső józan szemszögből?
Bár ne tudnék statisztikát felhozni az érveléseim igazolására... Hideg, objektív adatokat...
-Milyen jó akkor, hogy mindvégig azon dolgoztak, hogy a bizalmunkat elnyerjék- jegyzem meg mégiscsak, mert hát na. Mert faragott tüzet fúj a faragott sárkány, a nagyszájú picsa pedig ahhoz mértet, önmagamból vagyok, mint mindenki.
És remélem érti mindenki, akinek kéne, hogy ezt nem is csak erre az álom-faszkarikára értem, amin átrángattak idáig. Aztán magamra szigorítva visszakussolok, mert már az agyonverőfám sincs itt, és frusztrál a tehetetlenségem.
Legalább annyit el kell ismerni, hogy a Világ Fekete Ellensége, legyen az egyszerűség kedvéért Morgoth, ha már nem mutatkozik be, legalább őszintén elmondja, hogy a mágiát is blokkolták. Más kérdés, mennyit elmond ez arról, mennyire megbíznak bennünk, a rendjük állítólagos új tagjaiban, hogy álmok mögé bújva keresnek fel minket, és még így is el kell venni a képességeinket is, hogy biztonságban érezzék magunkat.
Mint mondtam. Szar a tervük, és tisztában is vannak vele. Félnek, hogy nem beléjükszeretni fogunk csupán egy ajánlatért, miután bő egy évig provokáltak a hétköznapi életünk folyamatos megtámadásaival.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Aiden Fraser - 2020. 11. 07. - 19:42:43
I don't know what's worse:
drowning beneath the waves
or dying from the thirst?

(https://i.pinimg.com/originals/77/c0/f2/77c0f220dc2db42e8a07ae3e48178749.gif)
2001. október 29.


Szinte hallom Feryll szavait a csuklyás maszkja mögött, még ha talán nem is beszél. Érzem, ahogy az átkom célt talál, felismerem a vér vörösét még a fekete anyagon is átütni, a kezem pedig remeg egy kicsit, ezzel együtt a galagonya hegye is. Szedd össze magad... susogom magamnak gondolatban, hiszen még látom ahogy az alak alattam mozgolódik, próbál felülni és visszatámadni... de valahogy egyre nehezebbek a végtajaim, nem mozdulnak az ujjaim. Ennek az átoknak le kellett volna taglóznia, legalább a fájdalomnak, amit okoz... de mégsem teszi, ez pedig frusztrál. Észre sem veszem az arcom köré gyűlő sötétszürke ködréteget, csak összepréselem az ajkaimat, és igyekszem visszafogni a kitörni készülő... Mi ez? Valami olyasmi, amit csak Feryll tudott előcsalogatni belőlem. Valami felsőbb és sötétebb, amely végül pont, hogy rajta csapódott vissza.
A higgadt énem az agyam egy hátsó zugából suttog nekem: Feryll nincs már. De én mégis, mintha nem hallanám meg tisztán... mert túlságosan összemossa valami az agyamat, túlságosan összezavar. Már csak a halálfaló sötét alakját látom, a mozdulatai is szaggatottá válnak... megnyúlnak, megdőlnek... vagy csak én dőlök?
Érzem a fejemet koppani a kemény földön, érzem a vér szagát. De ez nem az én vérem... ugye? A fejemben összeborulnak a gondolatok és szédülök, a szemem előtt a maradék kép is összefolyik. Az egyre erősödő fájdalom az egész testemet beveti, és egyre nehezebb megpróbálnom figyelmen hagyni az éles lüktetést. Nehézkes lesz a légzésem, egyrészt a fájdalom miatt, de egyre csak fojtogat valami... én pedig próbálok megkapaszkodni, de kicsúszik alólam a talaj.
Kinyitva a szemem, nem csak a kezem sajog, de már a fejem is. A szívem még mindig a torkomban lüktet, az orromban pedig érzem az előző füst bűzét, ami eddig a pillanatig fel sem tűnt. Mi a franc...  A tekintetem körbevillan a termen és a székeken körbe, a kissé még azért mindig tompa agyam pedig egyből azt kiáltja: csapda! Bár kényelmesen ülök, egyből a béklyók után kezdek kutatni, a karfa felé kapok, de könnyedén tudok mozdulni... nem vagyok megkötözve, legalábbis nem hiszem. Csak ezután pillantok oldalra, és szúrom ki ott Elliotot, mellettem elhelyezkedve. Erre halkan sóhajtok egyet, de talán hozzá el sem jut egészen. Hallom körülöttünk a zajt és a káoszt... de nem is figyelek másra.
- Jól vagy? - kérdezem tőle, utolsó, kissé elmosódott emlékeimben ugyanis még látom, ahogy nekiront a csuklyába öltözött hasonmásának, én pedig utána mentem volna, ha nem keveredik az utamba egy másik halálfaló.
Ekkor érzem csak meg a forróságot az arcomon. Odanyúlok azzal a kezemmel, amelyben nem a varázspálcám szorongatom, és ahogy letörlöm, ujjaimat vörösre színezi a vér. De ez nem az enyém...  azt hiszem. Sokkal inkább azt sejtem, hogy a halálfalóé. Ezek szerint nem csak képzeltem? Remek... hacsak nem ez az egész is még mindig csak az elmém szüleménye.
– Nehéz próbákon mentek át, tudom. - Csendül fel hirtelen egy női hang, hogy előrepillantok, és ki is szúrom a sötétbőrű hölgyeit a terem közepén állva, nem messze tőle pedig azt az aranyszínű tárgyat is az asztalon. Láttam már ilyet valahol... biztos vagyok benne, mégsem tudom nevén nevezni pontosan, hogy mi ez. Csak a köülötte vibráló mágiát érzem tompán a bőrömet karistolni. - Nehéz volt ide eljutni, szembe kellett nézni a félelmeikkel… persze voltak szerencsésebbek, akik az otthon melegét érezhették a bőrükön. Akik túljutottak mindezen megpróbáltatásokon, méltók arra, hogy itt lehessenek és részesüljenek a tanainkból. Ne is próbálkozzanak, itt nem működnek a varázslatok.
Kissé zavarodottan pillantok Elliot felé, kutatva a vonásain, hogy ő érti-e, ami itt történik. Mi a fene ez az egész?
– A Rend új tagokat toboroz. Magukat. Hiszen melyikünk nem akarná ismerni a mágia rejtett lehetőségeit, melyikünk ne akarná kutatni és irányítani azt az anomáliát, ami ma csak Mágikus Szeszélyként ismerünk. A Rend tagjaként mind olyan tudás birtokába kerülhetnek, amiről eddig még csak álmodni sem mertek.
Őrültség... újabb őrültség, amibe belekeveredtem, és már megint fogalmam sincs, hogy hogyan. Érzem, ahogy a bal csuklómban vészjóslóan - mégis a szokottól eltérően - lüktet valami, és újra körbelesek, akaratlanul is Benjamint keresve a tekintetemmel, és reménykedve, hogy ő nincs itt. Nem akarok semmiféle Rendet, nem akarok újra belefolyni valami olyasmibe, ami legutóbb is... hagyjuk is. Rossz szájízzel nézek vissza a nőre, ekkor csattan fel mellettem Elliot. Az ujját épp, csak hogy megérzem az enyémen.
– Én belépek a rendbe – jelenti ki, én pedig lehunyom néhány pillanatra a szememet. Esküszöm, pár másodperc erejéig tényleg nem tudom, hogy komolyan gondolja-e, vagy ez most csak egy kibaszott vicc.
- Ez nem a legjobb pillanat hősködni, Elliot... - mormogom aztán olyan halkan, hogy lehetőleg csak hozzá jusson el. Persze, sejtem miért mondja ezt. Láttam a lányát, ott ül nem messze, láttam vele Flynnt... és igazából nagyon reménykedem, hogy csak ezért csinálja.



Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: A Dementor - 2020. 11. 08. - 13:19:35
RÉMÁLMOK VÖLGYE

(https://i.pinimg.com/564x/4e/a6/50/4ea65015cac58e175493914e48e6d76f.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/49/92/52/499252e9d0dd28c3878e6ec9621c9c1e.jpg)

2001. október 29.


A boszorkány először Miss Tobervicre pillantott. Kicsit felvonta a szemöldökét és így válaszolt: – Pontosan azért, mert így a lehető legegyszerűbb mindannyiunknak. – Mondandója végén egész egyszerűen kihúzta magát, és tovább pillantott a következő hozzászólóra. Éppen csak egy pillantást vetett Mr. Flynnre és Miss Cassenre, akik talán még mindig sutyorogtak egymással. Ez persze őt cseppet sem zavarta meg, a kiállása ugyanolyan komoly és eltökélt maradt, mint addig. Csupán akkor mosolyodott el újra, mikor meghallotta Miss Fawley hangját: – Kedves, Serena, tudtam, hogy magát lenyűgözi majd ez a csodálatos tárgy – bólintott, mintha csak régi ismerősök lennének. – Nos, mint szakmabélinek, nyilván tetszeni fog magának is, hogy a Rend tudományos elveken működik leginkább, ám igazi beavatást csupán azok nyerhetnek mélyen szántó céljainkba, akik a tagjainkká válnak. Legyen annyi elég, hogy a Szeszély irányítása, a varázslás tudásának magasabb szintre emelése a fő feladatunk, nem autentikus mágikus eszközökhöz nyúlva.
Ahogy befejezte a mondandóját, teljes testtel beállt a gömb elé. Onnan pillantott fekete szemeivel Mirára, akinek pimasz kérdésére kicsit elhúzta a száját, valami grimasz-mosolyszerűségre: – Hidd csak el, Bella, neked különösen megérné csatlakozni… van benned némi bosszúvágy, nem igaz? – kérdezte, direkt ezt a becenevet használva, sejtelmes célozgatva a kisasszony múltjára. Hirtelen mindenkinek az az érése támadhatott, hogy a Rend bizony ismeri minden mozdulatát.
Mr. Harlow nevetésére odapillantott a boszorkány ugyan korábban, de csak most szólította meg, miután közölte a mondandója lényegi részét. – Dylan, nem kell magának sem egy életen át sínylődnie ebben a szánalmas állapotban. A hatalom erőt adna, bátorságot… olyan tulajdonságokat, amik most is ott szunnyadnak magában. A tudás hatalom.  – Tekintete tovább vándorolt  Leonra, akinek a kérdését egy meglepett arckifejezéssel jutalmazta. – Ilyesmit nem említett, Mr. Beckett, habár a felvetése nem teljesen alaptalan…  – Folytatta, megint csak sejtelmes mosollyal pillantva Miss Beckett felé. – De a tudás valóban hatalom, s egy elveszett tudás visszaszerzés is bizony jól jön néha, nem igaz Miss Becekett?  
Sophie és Mira hangjára kapta oldalra a fejét a boszorkány, talán éppen arra, ahogy a vörös lány helyeset, hogy bizony ő is ott van. Ám hamar elterelte rólunk a figyelmét Miss Everfen: – A hatalmunk kiismerése gyakran áldozatokkal jár. Te is tapasztlhattál már ilyet…
Elliot határozott kijelentése, miszerint a rend tagja lenne, talán mindenkit meglepett, de nem annyira a sötétszemű boszorkány. Éppen akkor lépett oda a pároshoz, mikor Mr. Fraser csendesen odasúgott valami alig érthetőt Mr. O’Marának.
– Nem fogod tudni megvédeni őket tőlünk… – közölte a boszorkány és mikor meglátta Elliot kezében Aiden varázspálcáját, olyan erővel ütötte képen előbbit, hogy nem csak a pálcát ejtette le, de még az orra vére is megeredt, ahogy egyensúlyát veszítve beesett a két szék közé. – Itt nem lehet varázsolni, ostoba!  – Emelte meg a hangját. – Egyetlen lehetőségük van… itt és most belépnek a Rendbe, megérintve az tárgy körül növekvő burkot vagy üldözöttekké válnak, akinek az élete nem lesz többé biztonságban… döntsenek! – Folytatta hangosan majd oldalra lépett, várva, hogy valaki megtegye az első lépést.

 


A következő KM-reag (minden bizonnyal záró) november 15-én érkezik.
Minden hsz 2-2 pontot ér.
Aki két egymás utáni kört kihagy, annak a története nem kerül tovább mesélésre.



Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Arelia Tobervic - 2020. 11. 09. - 02:29:58
Rémálmok völgye
2001. október 29.

+16

A fekete boszorkány ránéz és válaszra méltatja. Bár egyszerű közhelyes választ kap, arra pedig nem felel, hogy miért vannak itt ennyien és miért ők. Viszont Miss Tobervic nem kérdez vissza, megelégszik ennyivel.
Pontosan tudja, hogy sokszor bölcsebb hallgatni, mint beszélni, mert úgy sokszor hasznosabb és érdekesebb dolgokat is megtudhat. Ahogy azzal is tisztában van, hogy felesleges beszélgetni, amikor mások nem képesek a társalgásra. Szóval, csak ül és figyel. Kicsit olyan érzése van, mintha kiakarnák zárni, pedig hát attól még itt van.
Ekkor egy nálánál fiatalabb és a hanghordozásából, fellépéséből is érezhetően egy lelkes hölgyemény teszi fel a kérdéseit a sötét-bőrű nőnek. Mint megtudja Serenának hívják a lelkesebb lányt, és úgy tűnik ismerhetik is egymást. A közvetlenebb hangnemből ez jön át Arelia számára. Bár, mint az egész boszorkány megjelenésében, úgy ebben is kételkedik. A fekete nő biztos minden jelenlévőről  rengeteg információval rendelkezik. Miss Tobervicben egy érdekes kérdés merül fel, hogy vajon az itt lévők előnyére vagy hátrányára akarja ez a nőszemély fordítani a tudását? Serena igen terjedelmes választ kap, amiben a fekete boszorkány kihangsúlyozza, hogy tudományon alapszanak a rend tanai, melyek céljaira csak a tagok nyerhetnek rálátást. Ahogy erről a furcsa Szeszélyről beszél, valahogy akkor is csak egy sütemény ugrik be neki róla. Az autentikus mágikus eszközökről, pedig az illúzió és a szemfényvesztés jut az eszébe. Miss Tobervic nagyon érdekesnek tartja, hogy vajon most ki ver át kit? Erről viszont egy másik kérdés is felvetődik benne, amit fel kell tennie:
- Egyébként, ön kicsoda?
Kérdezi, mivel a boszorka elmulasztotta a rendről való beszédében a bemutatkozást.
Egy kétkedő kérdés érkezik, mire Arelia is a nyíltan ellenkező leányzóra néz, akit valami Bellának hívnak és alapjáraton igencsak felvághatták a nyelvét, mivel a fekete nő egyből ledegradálja egy élesebb hangvételű kérdéssel, ami persze inkább hangzik kijelentésnek, mint igazi kérdésnek. Miss Tobervic elnézi a vörös lányt, hogy vajon erre mit fog felelni. Visszavág harsányan vagy mintha elharapta volna a nyelvét csupán dühös pillantásokkal méregeti tovább a boszorkát. Areliának szája elé kell kapnia a kezét és elfordítania a fejét, hogy el ne nevesse magát hangosan a szituáción.
Ekkor egy másik hang hallhatóan felnevet helyette. Az egyik ázsiai fiú, aki ott volt a rengetegnél mielőtt idekerültek. Mint tudomására jut Dylan a neve. A fekete nőszemély őt is inkább leteremti, ahogy lekezelően szól hozzá.
Areliának grimaszra húzódik a szája, amikor a fekete nő, azt mondja, hogy a tudás hatalom. Nem sok hiányzik, hogy odaszegezze a kérdést, hogy akkor mi szüksége ránk, ilyen tudatlanokra, ha ön és a rendje olyan okos és hatalmas?
De magában tartja inkább ezt és kivárja, hogy Dylan, hogyan védi meg magát, vagy mit fog tenni erre.
Többen is bombázzák kérdésekkel a fekete boszorkányt, aki láthatóan, mintha csak valami kvízműsorban hárítaná el az újabb és újabb keresztkérdéseket, egy kicsit sem jöve zavarba, attól sem, hogy a közhangulat inkább ellenséges vele szemben, mint érdeklődő.
- Asszonyom egyébként a Bella nevű hölgy kérdése teljesen jogos, amit én megtoldanék még egy kérdéssel: És ha nem is akarunk itt lenni? Mármint csak úgy belemásznak az álmainkba a maguk-kénye és kedve szerint.
Kérdezi Arelia élesebben. Úgy érzi ez az egész csak egy illúzió álom, ami még egy álomnál is képlékenyebb kivetülési formája az álmoknak.
- Sejtésem szerint sokkal inkább ennek a rendnek van szüksége ránk, mint nekünk az önök rendjére.
Ekkor egy követelődzőbb orgánum hangzik fel és esik neki szóban a fekete boszorkánynak, hogy milyen hasznuk származna abból, ha ezzel a Szeszély renddel lepaktálnának.
Erre Miss Tobervic is nagyon kíváncsi, bár csak annyiban, ha már itt szipolyozzák, akkor vajon miért és milyen haszonhoz juthatna egy akármilyen tudáson kívül. Mit képes ez a szervezet neki nyújtani? Azon kívül, hogy csak itt ülnek és kérdésekkel sorozzák egymást látszólag teljesen értelmetlenül, vitatkozásba átcsapó hangulatba váltva.
A fekete boszorkány, aki még mindig csak egy silány marionett babára emlékezteti Areliát, Mr. Beckett kérdést is hárítja konkrét válasz nélkül. Majd Mr. Beckett párjához intézi a szavait, amik felettébb érthetetlennek hatnak Miss Tobervic számára, mert a tudás nem szokott elveszni, sokkal inkább elvenni szokás vagy elnyomni netán elfelejteni.
Vannak néhányan, akik suttognak a székeken ülők között, ami láthatóan nem zavarja a sötét-bőrű nőt, vannak akiket csak egy pillantásával némít el. Miss Tobervic nem tud szabadulni az érzéstől, hogy ez a fekete bábú, nem más, mint csak egy lidérces káprázat. Lehet egy újabb kegyetlen próba folyománya.
A sötét erdőnél látott Miss Everfen is ellenségesen szól a fekete boszorkányhoz, mire a nő szintén felsőbb rendű hangnemet megütve kezeli le ezt a lányt is, arra hivatkozva, hogy a tudásért bizony áldozni kell. Miss Tobervicet felbőszíti, amit a fekete boszorkány mond, ritkán kel ki magából annyira, hogy vulgáris hangnemet üssön meg, de most ez történik:
- Nos, nekem meg az a véleményem, hogy verjék csak a saját faszukkal a csalánt! Gondolom tagdíjat is kell fizetni, igaz, hiszen, ha olyan nagy a hatalmuk, akkor nem fogják csak a két szép szemünkért megosztani velünk. És maguknál mivel kell fizetni? Vérrel, arannyal netán élettel?
A fekete nő ekkor a csatlakozási szándékát kijelentő Elliothoz sétál. A boszorkány következő szavai jelzik, hogy a rend hatalma fenyegetést is jelent. Miss Tobervic el sem tudja képzelni, hogy Mr. O´Mara képes lenne vagy megakarna védeni akárkit is, de a nő szavai mégis valami védelemre utalnak, majd arcon vágja a varázspálcát ragadott sötét varázslót. Ezután leszögezi, hogy vagy csatlakoznak vagy hátra lévő életükben üldözni fogja mindegyiküket a rend.
- Hé, maga szerint erőszakkal el lehet érni, hogy csatlakozzanak a rendjükhöz? Minél inkább erőltet valamit annál nagyobb ellenállást fog tapasztalni. Szerintem, senki se fog belépni a maguk rendjébe, ha ön és a többi tagjuk is így viselkedik.
Arelia felkel a székről és lassan, mint egy lassított felvételen odasétál a fekete boszorkányhoz.
- Szóval, mit tud még mondani, vagy tenni, hogy ez a helyzet változzon?
Miss Tobervic egy karnyújtásnyira megáll a fekete nő előtt és rámosolyog.
- Ha megöl mindegyikünket nem lesznek új tagjaik. Nem gondolja?
Ahogy ezt kérdezi kinyújtja a karját és megfogja, ha tudja, a sötét-bőrű bábnő nyakában függő amulettet, rápillant, majd vissza a szemeibe.
- Hmm, érdekes. A köpenyt Grindelwaldnál hagyták róla?


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Sophie Vanheim - 2020. 11. 09. - 17:44:02
ღ ruci ღ  (https://i.pinimg.com/564x/3a/28/dc/3a28dcc6bf44c7be2e00b8b02028b05d.jpg)
ღ Álom labirintus ღ
(https://data.whicdn.com/images/164267315/superthumb.jpg?t=1424468371)
ღ sweet dreams are made of this ღ  (https://www.youtube.com/watch?v=tLmfSvy4rmo)
mindenki
(2001. október 29.)



Amikor ismét kinyitom a szememet már nem haldoklom. Vagyis azt hiszem, nem haltam meg a pókok okozta sokktól Kicsiben még aranyosak, de ha ilyen haaatalmasak, hát nem csodálom, hogy Averyben is megállt az ütő. Megborzongok megint, de aztán, ahogy sikerül lassan megnyugtatom magam, hogy minden rendben, valami fura asztalnál ülök. És nem csak én meg Miráék. Hurrá, ők sem haltak meg, hanem itt van egy csomó ember, köztök Elliot, Ben... Vagy Aiden? Meg Casper. Megkönnyebülve sóhajtok fel, hogy ha valami baj lenne, akor legalább Averyt megvédik Ellioték.
- Jól vagytok? - kérdezem halkan suttogva Mira és Avery felé, miközben aggodalmasan fürkészem a még mindig holtsápadt legjobb barátnőm arcát. De mielőtt bárki is válaszolhatna, egy nagyon furcsa néniszerű ember kezd el magyarázni mindent amit én egyszerűen nem értek.
Mármint értem, hogy mit beszél, de hogy milyen rend meg amúgy is mi történik? Ez kezd valami nagyon ijesztően és furcsán hangozni, főleg hogy a rendről magyaráz meg minden hülyeségről.
Rettenetesen kezdek félni, mert ez a nő minden, csak nem barátságos. És szívem szerint minden porcikám elindult volna szépen kifelé az ajtón, hogy oké, köszi a meghívást, nagyon aranyosnak tetszik lenni, de meg kell etetnem a macskámat.
– Hidd csak el, Bella, neked különösen megérné csatlakozni… van benned némi bosszúvágy, nem igaz? - zökkent ki a gondolataimból a hangja, én meg ijedten pislogok Mira felé, aki egyértelműen úgy kezd szerintem fortyogni, mint egy serpenyőben sülő virsli, ami mindjárt szétdurran. Mér megint milyen idétlen képeid vannak neked, Sophie. Közben ahogy a nő mindekire ránéz kezd olyan érzésem is lenni, hogy ez valamit nagyon tudhat mindenkiről. És ez teljesen pánikba ejtett.
- Nem akarom megsérteni, de ez meglehetősen goromba dolog hogy felidézi mások rossz emlékeit - szedem össze a bátorságom és szólalok meg idegesen és a pizsamafelsőm alját gyűrögetve. A többiek arcát nézve nem igazán tűntek úgy, mint akik lelkesednek a Rend taggá válástól, és azt hiszem Elliot is inkább Avery védelmében tezsi ezt. Legalább is reméltem hogy igen. Aztán az események olyan fordulatot vesznek, hogy önkéntesen ugrom fel, pedig mindenkinél jobban félek. A nő nem csak lekiabálta Elliotot, de meg is ütötte. Alapvatően békés vagyok, egészen addig míg nem bántják a szeretteimet vagy a szeretteim szeretteit. A szeretteim szerettei az én szeretteim is, azt hiszem. Megkaparintom a vázát az asztalról, amiben fehér virágok vannak és a nő felé löttyintem.
- Gonosz banya! - mondom magam sem tudom milyen mérgesen.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Serena Fawley - 2020. 11. 10. - 19:09:30
RÉMÁLMOK VÖLGYE

(https://scontent.xx.fbcdn.net/v/t1.15752-9/122592430_415982973132873_93511093405382638_n.png?_nc_cat=105&ccb=2&_nc_sid=ae9488&_nc_ohc=u55Opg0SVNAAX9vNE9W&_nc_ad=z-m&_nc_cid=0&_nc_ht=scontent.xx&oh=38c2210ce55f98c2c036bc340620c27c&oe=5FB88B8C) (https://scontent.xx.fbcdn.net/v/t1.15752-9/124368928_772992973259045_2573045206067740677_n.png?_nc_cat=108&ccb=2&_nc_sid=ae9488&_nc_ohc=W0_lS8_Zmw0AX-JvQpO&_nc_ad=z-m&_nc_cid=0&_nc_ht=scontent.xx&oh=46de18901739d75fd77be19052a1d4c3&oe=5FCF0FF6)

2001. október 29.

Annyi minden történik egyszerre, nehéz követni ki, mikor, mit tesz, mond. Alapvetően nem érdekel, a többiek mit gondolnak, engem tényleg csak az izgat, hogy közelebbről szemügyre vehessem az armilláris gömböt. A fekete nő azonban elég egyértelműen a tudomásunkra hozza, hogy akármit is szeretnénk még megtudni a Rendről, a Mágikus Szeszélyről vagy akár a gömbről, előtte csatlakoznunk kell a társaságához. Előtte persze millió és egy kérdésünk lenne, de a nő nem túl közlékeny. Csak általános maszlagokat és rejtélyes utalásokat tesz, de semmi konkrétumot nem tudunk meg.
A stílusa is túlságosan kedveskedő - legalább is velem az volt -, hogy felfordul a gyomrom, a kíváncsiság mégis hajt. Továbbra is ott a kérdés, miért pont mi lettünk a kiválasztottak. Kicsit úgy érzem, nem is kiválasztottak vagyunk, hanem azok a balfékek, akiket be lehet fűzni mindenféle rejtélyes Rendekbe. Körbenézek a többieken, de senki nem látom a feltétlen elköteleződést, még akkor sem, ha "a tudás hatalom".
Nekem nincs szükségem hatalomra, nekem a tudás, a mágia mély ismerete nem azért kell, hogy emberek életére törjek vagy a világuralomra törekedjek. Te jó ég, egy hugrabugos sosem lenne képes a világuralomra. Mi túl jószívűek vagyok ahhoz...
Hatalom, bátorság, bosszú, ilyen nagy szavak hangzanak el, amikor a nő a többiekhez beszél. Kisebb zűrzavar támad, amikor Elliot megpróbál úgy tenni, mint aki tényleg be akarna lépni a Rendbe, de nem sikerül túl meggyőzőre. Talán még azok is észrevették a hamisságot a hangjában, akik nem ismerik. Az pedig, hogy varázslattal akarja legyőzni ezt a nőt régen rossz ötlet. A nő egyértelművé tette: itt nem használhatunk varázslatot, valószínűleg nem is tudnánk.
Az egész civakodás végén pedig összefoglalja, amit valahol mélyen már eddig is tudtunk: vagy belépünk a Rendbe, vagy vége a nyugodt kis életünknek.
Egyszerűen nem értem. Miért üldöznének minket, ha semmit nem tudunk? Vagy akkor egyszerűen töröljék ki az emlékeket az agyunkból. Miért kell rögtön ilyen drasztikus eszközökhöz folyamodni, mint a halál? Miért félnek tőlünk ennyire?
-Igazából szerintem mindenki szeretne tisztán látni - szólok bele én is újra. - Jó lenne tudni, hogy mégis hova kellene belépnünk, és mit várnak tőlünk? Lehet, hogy nem is vagyunk alkalmasak arra, hogy a Rend tagjai legyünk.
Valójában tisztességes válaszban nem nagyon reménykedem, mivel eddig sem látott el minket a fekete nő túl sok információval.
Aztán egyszerre sok minden történik: egy idősebb nő feláll a helyéről és a fekete boszorkány felé indul, egészen közel kerül hozzá. Egy fiatalabb lány pedig teljesen kijön a sodrából, és - magam sem hiszem el, amit látok -, megpróbálja leönteni a nőt egy váza vízzel.
Az egészből egy nagy kavalkád alakul ki, én pedig kihasználom az alkalmat, és közelebb lépek az armilláris gömbhöz. Gyönyörű megmunkálása van, mestermunka. Megfigyelem a bolygók állását, hátha ki tudok belőle valamit olvasni, vagy utal-e egyáltalán arra, hogy hol lehetünk. Próbálok valamit felfedezni arra vonatkozóan is, hogy miféle mágiában állunk szemben, hátha segíthet a későbbiekben kiszabadulni innen. Közben pedig reménykedem, hogy a többiek eléggé lefoglalják a nőt ahhoz, hogy ne tűnjön fel neki a ténykedésem.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Mirabella Harpell - 2020. 11. 10. - 21:11:54
Rémálmok völgye
A purgatórium melege

 (https://i.pinimg.com/564x/2d/92/ca/2d92ca7b7b518f6ded61dac8c6204152.jpg)(https://i.pinimg.com/564x/dd/bc/32/ddbc32222db989ba331297e47ae3f71f.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/63/86/fb/6386fb318496cfee9f7d2691634e1e8a.jpg)


 vendetta  (https://www.youtube.com/watch?v=7DMJZSTGPXg&list=RDMMK6438QUVbyA&index=2&ab_channel=UNSECRET)



Kezd olyan lenni ez az egész, mint egy béna óra a Roxfortban. Innen-onnan közbekiabálások, értetlenkedés mindenütt. Néztem a nőt, és kezdtem rájönni, hogy egyrészt túl nagy hatalma van, másrészt sanszosan bolond. Ha annyi mindent tud rólunk, akkor miért nem úgy próbál minket meggyőzni, hogy sikerüljön is?
– Hidd csak el, Bella, neked különösen megérné csatlakozni… van benned némi bosszúvágy, nem igaz?
Az a bosszúvágy már a név említésénél életre kel bennem, mint egy alvó sárkány, amelyiket épp most csiklandozott meg. Dühösen fújom ki a levegőt, és bár nem füst, én szinte érzem a keserű koromízt a számban. És tudom, hogy a szemembe is kiül. Annyi mindenki kezd hőbörögni, hogy nincs időm, és nem is akarok már szájat tépni teljesen felelsegesen, úgyhogy nem mondok semmit, csak gúnyosan, utálkozva prüszkölök, elutasítva ezt az egészet. Különösen megérné… Kinek? Én nem vagyok benne biztos, hogy nekem megérné, inkább az ellenkezőjéről kezd meggyőzni minden egyes ostoba megnyilvánulásával. Ez inkább neki lenne jó, de vajon mi lesz azzal, aki belép közéjük?
– Én belépek a rendbe - jelenti ki Elliot, jé ő is itt van, én meg az államat keresem valahol a padlón, de helyette pont, hogy Elliotot találom ott mindjárt. A nő odalép hozzá, és képen törli. Túl azon, hogy ez újabb rendkívül idióta húzás arra, hogy meggyőzzön minket, még fel is háborít.
- Egyetlen lehetőségük van… itt és most belépnek a Rendbe, megérintve az tárgy körül növekvő burkot vagy üldözöttekké válnak, akinek az élete nem lesz többé biztonságban… döntsenek!
Elhangzik még egy “Bella” valami nőtől, aki közben a banya arcába mászik, de ez már nem olaj a tűzre, csak még egy újabb robbanás. Majd később számolok el érte, de most felpattanok a székről, ügyelve rá, hogy ugyanezen mozdulattal a “házigazdánk” és Luci közé kerüljek. Egy picit hezitálok, hogy a gyanús csecsebecsét semmisítsem meg előbb az asztalon, vagy Szörnyellát próbáljam meg leamortizálni, de elég hamar döntök, mikor egyrészt az egyik csajszi láthatóan értő szemmel nézegetni kezdi a bigyót az asztalon, másrészt lelkesítő lehetőség is adódik.
- Gonosz banya! - szól Sophie tökéletesen a szívemből, aztán egyszerűen nyakon önti a ribit egy váza vízzel. A hajába meg a földre is jut a víz is, meg a fehér virágokból is. Kitör belőlem egy hangos kacaj-prüszkölés, mélységes egyetértésem jeléül, majd azzal a lendülettel, ahogy Soph visszahúzza, én kikapom a kezéből a vázát, és izomból azt is a nő arcába vágom.
- A bosszúvággyal igaza volt. Nesze, a döntés! - fújom, aztán Soph felé biccentek.
- Bocs - súgom bocsánatkérően, amiért illetlen módon kérdés nélkül oroztam el a tárgyat a kezéből.
Furcsa koktél lesz a félelem és a düh keverékéből. Olyan mentális robbanó elegy. Itt van Szöszke, Soph, Ave, Elliot, egy csomó kedves arc, hát esélyes, hogy puszta kézzel esek a a nőnek, ha itt elszabadulnak az indulatok. De nem az fog kivinni minket, valahogy az a gyanúm. Míg a boszorka azzal van elfoglalva, hogy úrrá legyen az egyre inkább elharapódzó káoszon, én a lány mellé szökkenek az asztalnál.
- Tud ez valami hasznosat is, vagy összetörjük? - kérdezem hadarva, és már fogom is az asztal peremét, hogy ha kell, borítsam az egészet a picsába.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Leonard B. Beckett - 2020. 11. 11. - 09:26:07
Rémálmok völgye

(https://thumbs.gfycat.com/ZealousEasyGreatdane-size_restricted.gif)

A purgatórium melege


2001. október 29.

to: Leah, Mirabella & mindenki

+16 nyomokban káromkodást tartalmaz

szett (https://st.mngbcn.com/rcs/pics/static/T6/fotos/S20/67010589_56_B.jpg?ts=1576154038134&imwidth=1440&imdensity=1)

Teljesen ledöbbentem Liah látványára, és a pillanatnyi rövidzárlat miatt eszembe sem jutott, hogy talán ő is ugyanígy került ide, ahogy én...
- Nem tudom - válaszolta egyszerűen, és most már leesett, hogy valószínűleg ő sem szánt szándékkal keveredett ide, ebbe a felettébb bizar sztiuációba. - Hol vagyunk? - mélázott el aztán, mire rajtam volt a sor, hogy azt feleljem. - Fasz tudja... - sűrítettem bele frusztrációmat ebbe a két szóba. Nagyon nem élveztem, hogy akaratomon kívül tartózkodom itt, és ráadásul még azt sem tudom, hol is van az az itt. A jól vagy kérdésre éppen ezért csak ideges fejcsóválással feleltem, majd figyelmem a boszorkányra szegeződött, aki kissé olyan benyomást keltett, mintha nem is a huszonegyedik századhoz tartozna. Megjelenésén túl már csak a válaszai és beszólásai voltak furcsábbak. Amikor hozzám és Liah-hoz intézte szavait, nem kis önuralomra volt szükségem, hogy ne képeljem fel azon nyomban.
– De a tudás valóban hatalom, s egy elveszett tudás visszaszerzés is bizony jól jön néha, nem igaz Miss Becekett? - közölte mindentudó stílusban, mire megremegtem ültömben. - Mit képzel! - mormoltam az orrom alatt félhangosan... Mégis kinek képzeli magát, hogy a magánéletünkben vájkál? Ha eddig fel is merült bennem a csatlakozás gondolata, ez most semmivé foszlott. Visszanéztem Liahra, és biztosítottam a tekintetemmel, hogy most már egy oldalon állunk. A többiek logikus kérdései szintén érdemi válasz nélkül maradtak, majd az egyik ázsiai férfit nemes egyszerűséggel felképelte, mert bepróbálkozott a pálcahasználattal. Aztán jött csak a hab a vajsörre, amikor beközölte: – Egyetlen lehetőségük van… itt és most belépnek a Rendbe, megérintve az tárgy körül növekvő burkot vagy üldözöttekké válnak, akinek az élete nem lesz többé biztonságban… döntsenek!  Ezen a ponton hangosan felröhögtem.
- Maga szerint Grindelwaldot és a Sötét Nagyurat követték volna ennyien, ha ilyen béna a marketingjük? - kérdeztem csípősen. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ilyen szánalmas ez a "rend"... Mégis miért lépnénk be, ha nem avatnak be a csatlakozás előnyeibe, hanem helyette ilyen dilettáns módon megfenyegetnek?
A kacaj és az oltás után, karomat keresztbe téve vártam a további fejleményeket. Amikor pedig az a barna hajú nő közelebb lépett hozzá, szívem szerint én is követtem volna, csakhogy... Nem voltam olyan ostoba, hogy vásárra vigyem a bőröm. Világéletemben az volt a stratégiám, hogy nézzük meg, hogy viselkednek a nyíltan ellenállókkal és konfrontálódókkal, és csak utána álljunk be közéjük. Azt hiszem, ezt a stratégiát még apámtól lestem el, aki mindig is megbecsült tagja volt a Halálfalóknak, Voldemort is meg volt vele elégedve, s ezt a pozíciót úgy tudta megtartani, hogy minden fontos döntés előtt hagyott időt a mérlegelésre. Sosem lépett hirtelen, vagy indulattól fűtve, hanem a hideg számítás és a racionális gondolkodás híve volt. Mivel az ő példáját látva ezt jó stratégiának tartottam, csöndben, a helyemen ülve vártam hát, hogy mit lép az újabb direkt provokációra fogvatartónk, akit most az egyik, barlangból megismert vörös hajú lány öntött képen egy váza vízzel. Stratégia ide, vagy oda, a képemről nem tudom levakarni a kárörvendő vigyort. Szép volt, kis vörös... Barátnőjén felbátorodva a másik vörös hajú lány is akcióba lépett, ahogy elnéztem, arra készülve, hogy a váza után összetörje az armilláris gömböt is, amit közben a "szakmabelinek" titulált boszorkány el kezdett tüzetesebben szemügyre venni. Az analizálás még akár hasznos is lehet, ha az illető ért hozzá, de a gömb megsemmisítése már nem tűnt annyira jó ötletnek...
- Várj! - kiáltottam oda - Bellának, ahogy a toborzó picsa nevezte - majd felálltam és megindultam felé, hogy megállítsam, ha még tudom. Láttam én már elég csúnya baleseteket abból, hogy kivételes varázserejű tárgyakat törtek össze a szemem láttára.



Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Deliah Beckett - 2020. 11. 11. - 18:58:54

RÉMÁLMOK VÖLGYE

(https://i.pinimg.com/564x/13/d1/8a/13d18af0f63571c391fae6a3f0011782.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/aa/96/c2/aa96c245c1919f0b0d0cd96e78eb381b.jpg)

2001. október 29.
Az éden földje

Ha a többieknek eddig kellett a félelmeikkel szembenézniük, hát nekem most kellene az egyik legnagyobbal: hogy valaki újra megpróbál a hatalmába keríteni és használni akként, aminek neveltek: fegyverként. Engedelmes kis katonaként…
Kérdésemre Leontól sem kapok kielégítő választ és a nő további mondandója sem nyugtat meg különösebben, ahogy mindenkinek sejtelmes rébuszokként megfogalmazott kérdéseket tesz fel, amikkel nyilvánvalóan a csatlakozásra akarja sarkallni őket. Szinte várom, hogy nekem mit szán, mit tudhat rólam, ami ennyire biztossá teszi abban, hogy a Rendben a helyem.

- … a tudás valóban hatalom, s egy elveszett tudás visszaszerzése is bizony jól jön néha, nem igaz Miss Becekett? - fordul hozzám végül pont Leon után, akit talán érzékenyebben érintenek ezek a szavak, mint engem.
- Mit képzel! - motyogja dühödten de ahogy az arcára pillantottam, egy fokkal biztatóbban nézett rám, szavak nélkül tudatva velem, hogy nem kell attól tartanom, hogy ő lesz az első csatlakozó. Leon nehezen viselte az irányítást, ha mégis, ott a szálakat mozgató embernek sokkal erősebb érvei kellett legyenek vagy valami fogára való agendája, de nem úgy tűnt, hogy itt bármelyik eset fentállna.
Elliot valahonnan szerez egy pálcát, de sajnos nem jut vele semmire, a boszorkányt inkább csak felpaprikázza, hogy senki nem vetette magát önként a lábai elé és tovább folytatja az eddig bújtatottan megfogalmazott fenyegetést immár sokkal direktebben.
- Egyetlen lehetőségük van… itt és most belépnek a Rendbe, megérintve az tárgy körül növekvő burkot vagy üldözöttekké válnak, akinek az élete nem lesz többé biztonságban… döntsenek!

Üvölteni tudnék, mégsem teszem - mások tombolnak helyettem is. Egy váza repül vízzel együtt a nő arcába, Leon is kiabál valamit dühében, de igazából már nem is hallom vagy követem az eseményeket. Lehunyom a szemem és Dorian karjaiba képzelem magam a meleg takarók alá a roxmortsi házba - azt szuggerálva magamban hogy ha nem a mágia, akkor talán az akaraterőm váltsa valóra a kívánságom, akármilyen gyerekesen is hangzik ez.
Csak Leon kiáltására nyitom ki a szemem újra és irányítom a tekintetem Ms. Harpell és az elsőként szólított Serena felé, akik az armilláris gömb mellett állnak, bizonyára azon dolgozva, hogy találjanak valami kiutat ebből a lehetetlen helyzetből.

Én sajnos nem vagyok ilyen rátermett; míg máskor a sarokba szorítás kihozza belőlem a túlélőt, most képtelen vagyok mozdulni. Mit számít valójában még egy dolog, ami üldözni fog? Ott van az összes ember, akit megöltem, megkínoztam, azok a pillanatok, amikor saját magam ellen fordítottam a pálcámat, az emlékek Leonról, amikor összetörte a szívemet… ezek üldöznek engem, se Voldemort, se Beckették, se a Minisztérium, de ez a Rend meg főleg nem fog a közelébe sem érni azoknak a dolgoknak, amik valójában képesek arra, hogy kárt tegyenek bennem. Mindig így volt, most sincsen másképp: csak az tehet tönkre, aminek hagyom.

- Húzzon sorszámot, hölgyem, üldöz már pár dolog - találom meg a hangom. - Eggyel több ide vagy oda… - vonok vállat hanyagul, de valószínűleg kiül a torkomban felbugyogó harag az arcomra is ahogy felállok a helyemről. - Én nem fogok senkit és semmit szolgálni többé, amíg élek, szóval… ha megmutatná az ajtót, szörnyen hálás lennék.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 11. 12. - 09:07:13
A pokol kapujában
(https://i.pinimg.com/564x/2f/f9/68/2ff968fc13e258df7453e5a4eeab6bc9.jpg)

Mindenki
2001. október 29.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b9/63/50/b9635007aa1ca0f52558921edcb16d18.jpg)

let’s cause a little trouble

– Ez nem a legjobb pillanat hősködni, Elliot... – Aiden hangját hallva kicsit felé fordultam, pedig az ujjaim között már ott pihent a pálca, amivel ki akartam szúrni a nő szemét. Csak sóhajtottam egyet, ahogy találkozott a tekintetünk. Ismert. Tudta, hogy érte, Averyért… meg minden itt lévő ismerősömért tettem ezt.
Nyeltem egyet, mert közben a nő felénk lépett. A tekintetem még fél percig Aiden arcán maradt, majd a boszorkány felé fordulva erősebben markoltam rá a pálcára, készen állva rá, hogy a megfelelő pillanatot megvárva döfjek egyet felé.
– Nem fogod tudni megvédeni őket tőlünk… – mondta. A szavai, mintha megbénítottak volna, csak ültem és pislogtam rá fel. Honnan tudta, mi lakozik bennem? Honnan tudta, miféle célokkal szorongatom a pálcát. Bassza meg… ez a fejedbe lát, O’Mara! – mordult a hang, én meg túlzottan is megkésve emelkedtem fel a székből, hogy lendítsem a pálcát. A következő pillantban már csak azt éreztem, ahogy a keze erősen az arcomba csapódik. Durva ütés volt, durvább, mint amit bármiféle férfitől kaptam eddig életembe. Éreztem, ahogy az arcomat a fájdalom mellett lüktető forróság önti el, hogy elveszítem az egyensúlyom és bezuhanok Aiden és a saját székem közé… nyekkenve értem földet.
– A faszom… – dühösen, orrhangúan mormogtam magam elé, ahogy kezemmel megérintettem az arcomat és az ujjaim véresek lettek. A fájdalom alapján akár be is törhette az orromat, nem voltam róla meggyőződve, hogy nem.
Nagy nehezen felnyomtam magam, jobbommal megtámaszkodtam Aiden combjába és egy pillanatra erőtlenül csak az ölébe tettem a fejem. Az orrom vére azonnal bemocskolta a pizsamanadrágját, de nem érdekelt. Csak éreznem kellett kicsit a melegségét.
– Egyetlen lehetőségük van… itt és most belépnek a Rendbe, megérintve az tárgy körül növekvő burkot vagy üldözöttekké válnak, akinek az élete nem lesz többé biztonságban… döntsenek!
Hallottam a nő hangját, az övé csendül a legerősebben a laboratóriumban. Aztán jött a másik nő, őt meg is pillantottam, mikor nagy nehezen talpra tornáztam magam. Már csak a véres tenyerem pihent Aiden vállán. Még véletlenül sem akartam elszakadni tőle, de közben ott tombolt bennem minden érzelem, hogy megvédjem Averyt… akármit is mondott a csaj, hát én megtudok védeni bárkit.
– El kell innen húznunk… – pillantottam Aidenre, miközben az a bolond aurornőt néztem, akivel Roxmortsban találkoztam. Azóta is annyira beakartak vinni kihallgatásra, hogy senki sem került a nyomomba. A megnyilvánulásai is… hát ezt sem az eszéért helyezték az Aurorparancsnokságra, az már tuti. Döbbenet, hogy Irene volt eddig az egyetlen normális közöttük.
Sophie-t, Avery barátnőjét, és Mirát, Chris lányát, már csak akkor vettem észre, mikor már repült a váza a boszorkány felé… kicsit reméltem, hogy ezt a Miss Akárkit is eltalálja. Vetettem volna oda egy elismerő pillantást, de erre nem sok lehetőségem volt, én is lépni akartam valamit, de enyhe szédülés fogott el a vérzés nyomán.
Nem érdekelt mi történt, megfogtam a széket, amin addig ültem és a nő felé hajítottam, hátha eltalálom vele. A kulcs nem ő volt ebben a helyzetben, hanem az a szerkezet ott mögötte… ami egyébként gyanúsan ismerős volt az Ares Murphyvel való találkozásomról.
– Gyere… – fogtam meg Muci kezét, hogy húzzam magammal arra, ahol már kisebb tömeg van. Közben Averynek is intettem, hogy jöjjenek, mert csak akkor tudom megvédeni, ha mellettem van.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Avery Cassen - 2020. 11. 12. - 19:59:11
A PURGATÓRIUM MELEGE
(https://data.whicdn.com/images/223286296/superthumb.jpg?t=1454777674)
2001. október 29.
o u t f i t (https://data.whicdn.com/images/297385311/superthumb.png?t=1505682447)


Csak lassacskán fogtam fel a dolgokat... ahogy körbenéztem, kiszúrtam Sophie mellett Elliotot és mellette Aident is, a szívem pedig ettől mégjobban összeszorult, és csak közelebb simultam kicsit Jasper alakjához, mert az ő illata mindig megnyugtatott. Még egy kicsit most is... pedig közben újra végigszaladt a hátamon a hideg a boszorkány hangjára, mely bezengte az egész termet... akárhol is voltunk. Éreztem Jasper ujjait az enyémen, de tekintetemet nem vettem le Ellioról, aggódva figyeltem őt a többieken keresztül, reménykedve, hogy talán a tekintetét is elkapom. Aztán egyszer csak megszólalt... én pedig úgy éreztem, mindjárt leszédülök a székről.
– Én belépek a rendbe - csendült Elliot hangja. Elliot... biztosan ő volt? Láttam, ahogy mozog a szája, hallottam, hogy ez ő... és mégsem hittem el. Szóra nyitottam ajkamat, de nem jött ki rajta semmi. Elapadt a torkom, és csak arra voltam képes, hogy szabad kezemmel megmarkoljam a szék karfáját, mert tényleg szédülni kezdtem.
– Ugye tervez valamit? – suttogta oda nekem Jasper, de képtelen voltam rendesen válaszolni. Én se értettem, mi történik... csak azt láttam, ahogy a sötétbőrű boszorkány közelebb lép hozzá, a szemében meg valami furcsa fény villant.
- Én...
– Remélem nem most kattant be... elég gáz lenne, ha mindannyiunkat kicsinálnának miatta… – magyarázta tovább Jasper, de fel se fogtam igazán, amit mondott. A nő hirtelen felkiáltott, és olyan erővel pofozta fel Elliotot, hogy láttam, ahogy beesik a két szék közé.
- Elliot! - Felpattantam, bár magam sem tudtam, mit akarok csinálni. Egyre nagyobb lett a káosz... mindenki felugrott a helyéről és vagy menekülni próbált, vagy esetleg rátámadni a nőre, ami persze nem lepett meg. Akárki is volt ez... akármit is akart, azon felül, hogy megijesztett, rendkívül fel is húzott. És ez az egész, az egész helyzet, ami a varázsvilágban folyt... Gyűlöltem, hogy nem voltunk biztonságban, hogy mindig jött valami sötét erő, ami megpróbált felülkerekedi mindenen. A mugliknak is voltak ilyen gondjaik? Ott is voltak ilyenek, ilyen emberek, akik megpróbálták átcsábítani őket a rossz oldalra? Vagy csak mi voltunk ilyen elátkozottak, a varázslók voltak az egyetlenek, akik olykor csak bekattantak, és úgy döntöttek, uralni akarnak mindent és mindenkit?
Vettem egy mély levegőt, ahogy Elliot feltápászkodott, és zaklatottan visszapillantottam Jasper felé. Túl sok volt ez az egész... a pókok, aztán ez a hely, ez a nő, az a furcsa cucc a háta mögött, a Rend, amiről dumált...
– Egyetlen lehetőségük van… itt és most belépnek a Rendbe, megérintve az tárgy körül növekvő burkot vagy üldözöttekké válnak, akinek az élete nem lesz többé biztonságban… döntsenek!
Nyeltem egyet, és a tárgy felé lestem, amely aranyozottan csillogott a háttérben... láttam, amint többen is megközelítik, én azonban nem tudtam, merre lépjek. Elliot felé pillantottam, hátha ő biztosabb a dolgában, de épp ekkor vágta a nőhöz a székét... Én meg halkan felnyögtem.
- Nagyon remélem, hogy ez csak egy élénk álom... - hebegtem, továbbra is Jasper kezét szorongatva. Nem akartam elengedni, mert jelenleg ez volt az egyetlen, ami még nagyjából a felszínen tartott. Akkor intett oda felénk Elliot is... bár fogalmam sem volt, hogy merre indult, de azért követtem, húzva magammal Jaspert is, ha engedte. A szívem még mindig kissé rendszertelenül kalimpált és rázott a hideg... de csak megkerülve a székeket odasiettem Ellioték mellé, hogy ott kifújjam a levegőt.
- Jól vagy? - kérdeztem egyből Elliotot aggódva, ahogy megpillantottam a vért az arcán.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Dylan Harlow - 2020. 11. 13. - 07:14:50
Hellbound Heart

(https://em.wattpad.com/3f95a60222b2b673b52b618eb579109fc8d28d8d/68747470733a2f2f73332e616d617a6f6e6177732e636f6d2f776174747061642d6d656469612d736572766963652f53746f7279496d6167652f6d356e726f4377567739557970413d3d2d3736323131373335392e313562343031666331303830343064383538303632353935383233332e676966)

Mindenki
2001. október 29.

dress code  (https://i.pinimg.com/564x/f9/f9/02/f9f902f0727579b1bd89d60f5ea8b26a.jpg)

The path to paradise begins in hell.

Biztos voltam benne, hogy oka van annak, hogy a többiek itt vannak, de hogy én mit kerestem itt azt mély homály fedte. Ez a rend, a hatalom és a vele járó mindenféle következmény egyáltalán nem nekem való volt. Nem tudom, hogy ki volt az, aki kiválasztott, hogy most itt kell lennem, de belül még mindig azt reméltem, hogy ez csak egy álom és hamarosan talán tényleg felébredhetek.
 – Dylan, nem kell magának sem egy életen át sínylődnie ebben a szánalmas állapotban. A hatalom erőt adna, bátorságot… olyan tulajdonságokat, amik most is ott szunnyadnak magában. A tudás hatalom. – mondta a boszorkány és a szeméből tényleg egy jobb élet ígéretét olvastam ki. De igaza volt, szánalmas voltam, évek óta szánalmas voltam. De ez most nem az önsajnálat ideje volt, sajnos azzal tisztában voltam, hogy az ítélőképességem nem éppen a leghatékonyabb, mert a rend gondolata hamarosan egészen hívogatónak tűnt.
 – Azt mondja, hogy nem lennék többé ilyen, ha belépnék? –  kérdeztem és utáltam, hogy annyira reményteli volt a hangom. Szerettem volna más lenni, mint ami vagyok, de az az igazság, hogy ez az elmúlt években már teljesen megszokott volt. Egy részem azt kívánta, hogy igaz legyen, amit a boszorkány mondott és valóban a rendbe való belépés legyen az, ami segít, hogy magam mögött hagyjam a traumámat. De aztán ahogy tovább gondolkodtam rá kellett jönnöm, hogy ennek semmi értelme. Ez a trauma mindig ott lesz a fejemben, a hatalom nem fogja elnyomni. Be kellett látnom, hogy buta voltam, amiért egy pillanatig is azt hittem, hogy a dolgok megváltozhatnak, ha hagyom magamat.
 –  Egyetlen lehetőségük van… itt és most belépnek a Rendbe, megérintve az tárgy körül növekvő burkot vagy üldözöttekké válnak, akinek az élete nem lesz többé biztonságban… döntsenek! – már elvesztettem a fonalat, miközben a boszorkány megint beszélt. Aztán csörömpölést hallottam, egy törött váza feküdt a földön, úgy tűnt, hogy rajtam kívül mindenki próbált harcolni vagy ilyesmi. De hát sosem voltam jó a harcban. Mikor egy szék repült a boszorkány felé úgy döntöttem, hogy itt az ideje, hogy én is felkeljek eddigi kényelmetlen helyemről.
A lábaim remegtek, a pánik ismerős érzése kezdte elzsibbasztani az agyamat. Megint kezdtem homályosan látni és kellemetlenül éreztem magamat, hogy rajtam kívül itt mindenki mennyire bátor. Nekem ez egyszerűen nem ment, nem tudtam harcolni, mert csak felidézte azt a napot… és pálca sem volt nálam, konkrétan teljesen hasznavehetetlen voltam. Vakon tapogatózva elindultam lassú léptekkel valami búvóhelyet keresni, ha már harcolni nem tudok, akkor legalább útban sem akarok lenni. De a fejem egyre jobban zsongott és nem tudtam, hogy most megint pánikroham következik-e vagy ez már valami egészen más.
 – Szedd össze magad, szedd össze magad, gyerünk! – suttogtam magamnak, mire végre a tenyerem megérintette a falat. Azt hiszem a falat, de behunytam a szememet és megint térdre rogytam, ahogy a pánikroham egy erősebb hulláma kitöltötte minden érzékszervemet. Visszatartottam a sírást, az agyam egy része azt hajtogatta, hogy a rend a megoldás mindenre. Azt hiszem kezdtem megőrülni.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Aiden Fraser - 2020. 11. 13. - 19:51:37
I don't know what's worse:
drowning beneath the waves
or dying from the thirst?

(https://i.pinimg.com/originals/77/c0/f2/77c0f220dc2db42e8a07ae3e48178749.gif)
2001. október 29.


Nem nézek körbe. Nem is érdekel az, hogy mit csinálnak a többiek, még csak az sem, hogy egyáltalán kik ülnek körülöttem. Azt már felmértem, hogy Benjamin nincs itt, és ez az egyetlen dolog, ami kicsit is érdekelt. Az sosem érdekelt, hogy én milyen szarságokba keveredek bele... rólam leperegnek már ezek a dolgok, de Benjamin útját mindig szemmel akarom tartani, még akkor is, ha ő ebből semmit sem sejt, sőt, sokkal inkább azt hiszi, hogy rosszat akarok neki.
Kicsit megingatom a fejemet Elliot felé, ahogy megérzem az ujjait az enyémeknél, amint rácsúsznak a galagonya girbe-gurba fájára. Jelezni akarom neki, hogy nagyon rossz ötlet, amit csinál... akármi is az pontosan... a pálcámat s csak azért hagyom, hogy kihúzza a kezemből, mert ahogy a nő mondta, itt nem működik a mágia. Különben félnék, hogy benne is kárt tesz.
A nő elénk lép, én pedig épp rákérdeznék arra, hogy mit tervez a pálcámmal, de éles kiáltása beharsogja az egész helyet.
– Itt nem lehet varázsolni, ostoba! – Az ütése akkorát csattan, hogy megfeszlül az állkapcsom.
- A kurva életbe... - Hiába kapok Elliot után, nem érem el - a nő ütése túl erősnek tűnik, de reflexből ugrok fel és lépek Elliot elé, hogy ha akarja se érje el. Nyugalom, Fraser... muszáj magamra parancsolnom, hiszen mégiscsak nő, így végül csak egy hideg pillantást vetek rá, de még a számat sem nyitom ki. Most fenyegessem meg? Ugyan már... az nem az én stílusom.
Csak halkan mordulok egyet, és végül visszafordulok Elliot felé, pont ahogy megpróbál feltápászkodni. Még meg is ragad engem valahol hogy hozzámnyomja a vérző orrát, amire csak sóhajtok egyet, de nem tolom el... túl sokszor voltam már véres ahhoz, hogy undorodjak.
- Egyben vagy? - kérdezem, és odanyújtom a kezemet, hogy segítsek neki felállni. Végigpillantok az arcán és az azon legördülő vércsíkokon, miközben visszaveszem tőle a varázspálcámat. Kinézem belőle, hogy újra nekirontana a banyának... és a nagy hevességben vélhetően a pálcámat is eltörné.
– Egyetlen lehetőségük van… itt és most belépnek a Rendbe, megérintve az tárgy körül növekvő burkot vagy üldözöttekké válnak, akinek az élete nem lesz többé biztonságban… döntsenek! – Nem nagyon áll össze a kép. Hogy ki ez a nő, mi ez a Rend... és hogy mit keresek én itt pontosan. Gyanakodnék valamire a halálfaló múltamból, de akkor a többiek? Azt például erősen kétlem, hogy Elliot kislánya is hasonló mocsokságokat hagyott a háta mögött.
– El kell innen húznunk… – szólal meg Elliot, ahogy én is követve a tekintetét a nőt figyelem, aki vakmerően nekiáll a sötétbőrű boszorkánynak, de aztán hamar el is fordulok. Engem aztán tényleg nem érdekel, ha valaki önként akarja, hogy darabokra szaggassák, amíg ez nem én vagy Elliot vagyunk.
- Ez egy remek ötlet.
– Gyere… – Megyek utána, ahogy húzni kezd, bár nem teljesen tiszta, hogy mi a terve. Ugyanis akármerre nézek, nem látok kiutat. Se egy ajtót, se egy ablakot... azt sem tudom, hogy vagyunk, és ez összezavar kissé. Szeretek tökéletesen ura lenni magamnak és a pillanatnak, és ez már akkor megtört, amikor nekirontottam a csuklyás fazonnak. Faszomat, hogy nem lehet varázsolni! Akkor csak elhoppanálnék, és megoldva... Egyáltalán hova hoppanálnék, ha azt se tudom, most hol vagyunk? A francba... érzem, hogy kicsit megfájdul a fejem a sok zavaros gondolatra, és meg is érintem a halántékomat, miközben felbukkan mellettünk Avery és Flynn kettőse is.



Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Merel Everfen - 2020. 11. 13. - 22:28:13
Konkrétan kiröhögöm a nőt.
Mint ha igazából maga ellen akarna összekovácsolni mindannyiunkat. Elegen már eleve nem bíztunk benne, vagy tudtuk rég, hogy nem áll igazán a mi oldalunkon, de az itt lévők között, lehetett még, aki közönbös volt, és akit meg is győzhetett volna a megfelelő szavakkal. De gondolom, tiporjunk bele mindenkinek a legérzékenyebb pontjaiba, attól majd jól ...mittudomén, elismerik, hogy ilyet is tudunk, akkor mellénk állnak, mint erősebb félhez, aki kiérdemelte? Kizárt, hogy pont személyes konfliktussá tesszük az egészet a talán még neutrálisaknak is, áh...
-Mert eddig biztonságban volt? Csupán több mint egy éve támadják meg az egyébként hétköznapi életünket rendszeresen, igen, minden bizonnyal mi választottunk. És minden bizonnyal biztonságban voltunk mindeddig. Mint Nora Pots! De ja, köszönjük a nagylelkű ajánlatot, hogy szabadon és nyomás nélkül választhatunk, csatlakozunk szabad akaratunk szerint, vagy elsétálhatunk, ha inkább csak visszatérnénk a magunk életéhez.
Röhögök mégegy őszintén jóízűt, mielőtt visszavágok teljesen komoly hangra. -Szüljön három rozsdás fűrészt.
Jó fájdalmasan alapos, szines részletettéggel el is képzelem neki a jelenetet, arra az esetre, ha a fejemben turkálna.
Tudtam, hogy Elliot legalább nem gyökér. Más kérdés, hogy eredménytelen, de okkal nem acsargok naki a nő torkának fizikailag én se, pedig annyira kívánkozik. De mindenkinek vannak erényei, még Morgoth-bige esetében is el kell ismerni az őszinteségét. Legalább bevallja szóval, hogy blokkolva van a legtöbb dolog, mit tehetünk ellene.
És annyi, annyi mindent bevall ezzel szó nélkül. Például, hogy nagyon jól tudja, hogy nem bízhat abban, hogy mindenkit meggyőzhet egyből, mert igen, kényelmes az álmainkat szedni egyhelyre, de főleg milyen kényelmes az, hogy itt nem működik a legtöbb dolog, amivel ellene fordulhatnánk komolyan, és nem garantált, hogy tesz vele bármit odakint, amivel még mindig fordulhatunk. És hogy ultimátumhoz kell fordulnia, mert ha nem félelemből állunk mellé, az érveiért nem sokan fogunk - újra hozzátenném, milyen jó húzás volt ebben személyes dolgokba taposni bele, csak a motiváció kedvéért is.
Nem bízik az érveiben, és nem bízik az elköteleződésünkben sem annyira, hogy bármi ténylegeset elmondjon, mit is csinálnak, csak ködös utalások. "Hatalom, úÚú, mágiák, milyen jó és nagy dolgok, úÚú, de vagy vakon csatlakoztok, vagy az ellenségeink vagytok." Meggyőző.
Más kérdés, hogy miről.
Ahogy Elliot is evakuálóra fogja, előlépek én is, és biccentek Mirabellának egy sokatmondó pillantással, amiből remélem veszi, hogy "ha te is heves, szájas pi...pacsvirág vagy, gyere bevédeni azokat, akik nem", és Elliot mozgalmát kiegészítve megpróbálok sorfalat állni azok számára, akik csak kijutni akarnának innen, és nem harcosok, például Luci, pénzt tennék rá, hogy Vanheim is, a dacos locsolkodása ellenére, és még ismeretlen számú Mittudomki Akárhányak, akikről eddig nem tudom megállapítani, hova tartoznának inkább.
Akinek van egészséges életösztöne, mi fogjunk össze, vagy menekítő, vagy menekített szerepben, amég ki nem jutunk innen valahogy.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Jasper Flynn - 2020. 11. 14. - 08:32:22
éden földje

(https://i.pinimg.com/564x/bd/cd/0e/bdcd0ee6eb393a8f24e158e6b88df9b9.jpg)

2001. október 29.
 
„Színek kavalkádja
mutatta az utat,
majd lépteim sora,
hamar oda juttat.”


Hallottam, amiket a nő mondd, de nem akartam. Látszólag mindenki életéről tudott valamit, aki jelen volt… talán még az enyémről is, ezért jobbnak láttam nem megszólalni. Nem akartam újabb sebet szerezni, nem akartam, hogy Cassen szépséges bőrét csúfítsák el a hegek. Sőt… igazából azt sem akartam, hogy az apja megsérüljön, mert tudtam, hogy akkor csak megijedne – na nem, mintha most nem rettegne amúgy is az ismeretlen helyzettől.
Csakhogy Elliot túlzottan is magára vonta a nő figyelmét… nem is tudom mivel. Talán azzal, hogy olyan könnyen mondta ki azokat a szavakat vagy, hogy pálcát fogott a kezébe. Láttam, ahogy a nő keze erősen csattan az arcában, ahogy a lendülettől leesik a székről éppen Fraser mellé, aki azonnal mozdult is.
– Elliot! – pattant fel hirtelen mellettem Cassen is, én pedig mozdulatam vele, mintha vissza akarnám tartani. Igazából nem tudtam mit csinálok, csak megfogtam a kezét, nehogy odamenjen és ő kapja a következőt. Szerencsére idő közben többen az ismeretlen boszorkányra támadtak s Elliot is szép lassan talpra állt, így rólunk mondhatni teljesen elterelődött a figyelem.
Nem foglalkoztam én Renddel, meg belépéssel, el akartam tűnni innen, méghozzá Cassennel együtt. Biztonságot akartam, ahol nem remeg minden tagom, mint valami gyenge kislánynak… még a vak is láthatta, hogy a máskor olyan nagymenő, rideg Jasper Flynnek nem sok bátorsága van. Az ujjaim kicsit talán túl erősen szorongattam meg a kezét… mert felém fordult. Nem tudtam mit mondjak. Kiszáradtak az ajkaim, a torkomban pedig, mintha gombóc nőtt volna. – Tud magára vigyázni – bíztattam és hát nem is kellett sokat várni arra, hogy ez bebizonyosodjon. Hamarosan egy szék repült a nő felé, egyenesen Ellioték irányából.
– Nagyon remélem, hogy ez csak egy élén álom… – hebegte, én pedig azonnal bólintottam. Nem csak, hogy reméltem, szinte biztos voltam benne, hogy ez nem lehet a valóság… nem lehet az, velem ilyen nem történhet meg… mégis ki akarna éppen engem elrabolni és beszervezni valami rendbe. Ez tévedés kellett, hogy legyen.
Hagytam, hogy Cassen húzzon az apja irányába, közben a tekintetemet az ellenségen tartottam. Nem akartam még véletlenül sem túlzott feltűnést kelteni. Hamarosan odaértünk Elliotékhoz, a tekintetem azonnal Fraserre vándorolt. Közben persze hallottam, hogy Cassen az apjához beszél. Ekkor pillantottam meg a háttérben térdre rogyni az egyik embert… azt amelyik kicsit hasonlított Elliotra… vagy nem tudom, minden ázsiai kicsit egyforma.
Szinte ösztönösen mozdult a lábam, hogy odasiessek és felsegítsem a földről. Talán még sem vagyok olyan veszettül gyáva? Hirtelen kicsit meg is jött az önbizalmam, ahogy tartottam és reméltem, hogy Cassen is látja, nem vagyok gyenge… nem, mert segítek másokon.
– Hé… jól van? – kérdeztem, majd egyetlen mozdulattal odahúztam a négyes társaságunkhoz, remélve, hogy ez sem volt feltűnő. – Lélegezzen jó mélyeket! – Tört elő belőlem a medimágus, majd visszanéztem Fraserre, mintha tőle várnám a megoldást. – Hogyan tovább? Le kell lépnünk…


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: A Dementor - 2020. 11. 16. - 08:42:00
RÉMÁLMOK VÖLGYE

(https://i.pinimg.com/564x/4e/a6/50/4ea65015cac58e175493914e48e6d76f.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/49/92/52/499252e9d0dd28c3878e6ec9621c9c1e.jpg)

2001. október 29.


Arelia talán kicsit túlzottan is az arcába mászott boszorkányunknak. A sok kérdés és gúnyolódás nyomán pedig nem sok jóban reménykedhetett, bár ez neki talán meg sem fordult a fejébe. Persze az is hozzá tette ellenfele hangulatához, hogy korábban már felhúzták. Így hát, válaszokat nem kapott a kérdésre az auror. Csupán annyit láthatott, ahogy a nevét nem említő boszorkány végig simít a korábban megpillantott láncon, s gúnyos mosollyal pillant rá. Hamarosan érezhette, amint az alkarját égő fájdalom járja át s hirtelen minden sötét lett. Miss Tobervic egész egyszerűen eltűnt.
Sophie vizes támadás sikerült ugyan, de csak a nő finom, fekete ruháját öntötte le. Így hát újabb mosoly, újabb égő fájdalom következett, ezúttal Miss Vanheim karján s hamarosan őt is sötétség nyelte el, a többiek pedig annyit láthatta, hogy eltűnt a helyszínről. Mira a vázával majdnem eltalálta a nőt, ám ez nem volt igazán sikeres akció, ugyanis az kilépett a felé repülő tárgy elől. Éppen csak a vállát találta el az, nem okozva komolyabb sérülést. Éppen csak néhány perce volt, hogy megpróbálja tönkretenni a gömböt… de nem sikerülhetett, ugyanis Leon megállította ebben. Így nem csupán Mira, de a varázsló is megérezte az égő fájdalmat a karján, majd együtt váltak köddé.
Serena, ebben a kaotikus állapotban könnyen jutott el az armilláris gömbhöz. Tökéletesen megfigyelhette a szerkezetet, ám túl közel nem tudott hozzá menni, hiszen azt egy védőbűbáj vette körbe, s tudta, ha azt megérint, annyit jelent: csatlakozik a rendhez. Elliot székes támadás célt téveszett. Talán a vérzés és a korábbi sérülés nyomán szédült meg annyira, hogy a szék mindössze a nő mögötti falnak tudott csapódni, az pedig észre sem vette a dolgot, a nagy kavarodásban ugyanis túl sok felé kellett megosztania a tekintetét. Csak így juthatott el Mr. O’Mara  Muci Fraser mellett egészen az ismeretlen varázstárgyig, hogy Jasperrel, Averyvel és Mr. Harlow-val találkozzanak. Megoldás persze valóban nem volt: itt ugyanis egyetlen ajtó, egyetlen ablak sem volt… legalábbis látszólag. Miss Everfen is csatlakozott az ötös csapathoz, így éppen mögöttük  Mira is meg tudta húzni magát.  Mindannyian érezhették, hogy a boszorkány érvei elfogytak, hogy már nem képes másra, mint dühös fújtatásra, melynek természetesen nem sok értelme volt, ha valaki toborozni akar.
– Hát így döntöttek… – sóhajtott fel, majd végig simítva nyakláncán, egyetlen mozdulattal égette meg mindannyiuk alkarját. Ezt mindenki érezhette, aki immáron a gömb közelében állt – igen, még Miss Fawley és Miss Wyne is. S csupán miután mindannyian eltűntek, lépett oda Miss Becketthez: – Csak maga maradt…  – suttogta és felemelte a kezét. Nem támadott, nem bántott, csak Miss Beckett homlokához érintette forró tenyerét. A szőke boszorkány még láthatta a sérülések nyomát a nőn, amik bár nem voltak súlyosak, ám észrevehetők. – A Rend keresni fog. – Hideg érzés futott át Deliah testén, mielőtt sötétség nyelte volna el.

***


Miss Tobervic teste összerezzent, ahogy magához tért. Még érezte az égő fájdalmat az alkarján, így azt kihúzva a takaró alól – mert hogy megint a hálószobájában, a puha párnáján találta magát – és megnézte a sérülés helyét. A rend jelképe csúnya, vöröses színben pompázva, beleégett a bőrébe.
Miss Vanheim zaklatottan ült fel a Hugrabug klubhelyiségének hálótermében, akárcsak Miss Wyne. Ha felhúzták puizsamájuk ujját, mindketten láthatták a bőrükbe égett szimbólumot. Merel is hamarosan magához tért, a történtektől vadul kalapált a szíve… s hamarosan megpillanthatta saját sérülését. Nem is olyan messze tőlük, Mira teste rezzent össze, ahogy visszatért a valóságba… olyan hevesen, hogy még a párnáját is sikerült lelöknie az ágyról. A sérülés az ő bőrén is megjelent. Ugyanez történt a Mardekár hálókörzetében Averyvel, aki reszketve húzta magához párnáját, olyan szorosan ölelve, mintha attól várna megnyugvást. A sérülés a karján pedig könnyedén kivillant hálóruhája alól.
Leon teste is megrezzent az ágyon, majd azzal a lendülettel le is gurult róla. Nem vette észre ébredéskor, hogy ennyire a szélén feküdt a bútordarabnak. Alighogy földet ért és megpillantotta a kezét, még a sötétben is valamennyire ki tudta venni a sérülését. Dylannel is valami ilyesmi történt, ahogy remegő tagokkal mocorogni kezdett az ágyon, beütötte karját az éjjeliszekrény szélébe… ez pedig emlékeztett az álomra s arra, hogy nézze meg a karját, ahol korábban az égést érezte.
Elliot és Aiden egyszerre ébredtek fel. Utóbbi azonnal az éjjeliszekrényen pihenő lámpa felé nyúlt, hogy feloltsa azt. Így pedig a fényben megpillanthatta Elliot vérző orrát, ami nem csak mindkettejük pizsamáját, de az egész ágyneműt bemocskolta. A sérülések a karjaikon pedig már talán fel sem tűntek, annyira hozzá szoktak az ilyesmihez.
Jasper összerezzen, a könyv kicsúszott a feje alól és nagyot koppanva ért földet. A szobatársa még sem riadt fel, csak mocorogni kezdett ágyon, így a fiú – miután kicsit magához tért –, megpillanthatta a sérülését. Egy emelettel odébb pedig Serena riadt fel, aki azonnal felpattant, hogy az ablakhoz sétáljon némi friss levegőért. A sápadt holdfényben nézte csak meg, mi féle sérülést szerzett.
Miss Beckett hideg érzéssel a testén, de sérülésmentesen tért magához. Olyan volt az egész, mint valami nagyon furcsa álom… és csak egy dolog járt a gondolatai között: A Rend valóban keresni fogja?

KÖSZÖNÖM A RÉSZVÉTELT!


 

Zárót november 22-ig írhattok!
Minden hsz 2-2 pontot ér.
Aki két egymás utáni kört kihagy, annak a története nem kerül tovább mesélésre.
A égésnyomok nem maradnak meg örökre, 2-3 hét alatt, igen lassan, de begyógyulnak, ám mindenki érezheti, hogy valahogy nyomott hagyott rajta ez az egész.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Merel Everfen - 2020. 11. 16. - 11:03:04
Aggasztó, ahogy mindenki sorra eltűnik Morgoth-bige kéjes önsimogatására, és csak remélni, és erősen ajánlani tudom, hogy ez csak a kijutásukat jelentse.
-Amennyire ez döntés volt, tényleg...- Ha szerződés lenne, jogilag nem is érne semmit eleve az aláíráskor felettünk lógó fenyegetés okán. Ez persze csak esztétika, de jól jellemzi a helyzetete.
Aztán mind megtudjuk, mivel jár pontosan az eltűnés.

Amint magamhoz térek az ágyamban, már fordulok is elő belőle. A csuklómon égő érzéssel se foglalkozok többet egy nyugtázó pillantásnál, a fájdalma is inkább csak ösztökél. Felpattanok és kicsörtetek a hálókörletből, a klubhelyiségből, egyenesen az éjjeli folyosókra. Nem érdekel, ha felzavarom vele a szobatársaimat, ehem kibalettozott behem a történtekhez képest.
-AUROR!- kiabálom bele a remélhetőleg nem sokáig üres folyosóba. Ha van bármi értelme és érdeme a jelenlétüknek, eljött a tökéletes idő, hogy bizonyítsák. Kész vagyok ignorálni a létezésüket, és magamnak gondoskodni a biztonságomról, az iskolatársaim biztonságáról, de egyelőre megkapják a hatóságok a kompetencia vélelmét. Egyelőre. Egyetlen, utolsó esélyük van rácáfolni egy évnyi vádaimra őket illetően, és én kérem, azóta könyörgök, hogy ezt tényleg tegyék már meg, nekem tizenéves csitrinek kéne lennem, nem az ország egyik legjobb aurorjának. Elliot mellett, aki meg pláne egy tolvaj. Ennyire nézünk ki így, kedves Britannia.
-Kérem a legilletékesebb aurort! ÉS McGalagonyt!- folytatom a hadjáratom a folyosókba, nem várok én egyhelyben, keresem közben őket én is. Nem mondhatják, hogy véletlen elkerülnénk egymást.
-És egy kihallgatást legilimencia vagy merengő segítségével! Igen, ilyen fontos!
És ha valaki, hát én kényes vagyok a gondolataim privátságára. Most viszont a legjobb fegyverem az információ, minden, ami történt, akikkel történt, a labor és Morgoth-bige, a fenyegetés-ultimátum, amit döntésnek csúfolva adott, minden legapróbb részletig.
Én megteszek minden tőlem telhetőt a közreműködésért. Nem lesz az első dolgom ignorálni a segítségük lehetőségét, és egyből ugrani a vigilantizmusra, csupán a cinikusságom bizonygatja, hogy ez lesz majd úgyis a vége. De akkor is majd, én megpróbáltam.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Sophie Vanheim - 2020. 11. 16. - 16:57:27
ღ ruci ღ  (https://i.pinimg.com/564x/3a/28/dc/3a28dcc6bf44c7be2e00b8b02028b05d.jpg)
ღ Álom labirintus ღ
(https://data.whicdn.com/images/164267315/superthumb.jpg?t=1424468371)
ღ sweet dreams are made of this ღ  (https://www.youtube.com/watch?v=tLmfSvy4rmo)
mindenki
(2001. október 29.)



Mira hevesen robban be mellém, én meg kezdek elveszi az események kegyetlen sodrásába. Igazából még magam is meglepődök, hogy ilyen vázás cselekedetre szántam el magam. Tényleg ez én voltam? Remélem Teddynek legalább teszett volna, hogy ilyen határozott és nem is tudom, tettre kész vagyok, bár ahogy kilöttyintem a nő ruhájára a vázát, a gonosz vigyorától kedvem lett volna elbújni a vörös hajú barátnőm mögé, mert nem tudom. Van ebben a mosolyban valami pervezül kegyetlen és halálos, de legalább az arcát megjegyzem, ha esetleg az aurorok élnek az olyan muglis fantomkép rajzolással. Vagy ha nem, hát az örök rémálmaim gyakori szereplőjeként kellemesen üdvözölhetem majd. Minden esetre akkora a káosz, hogy lassan saját magamra sem tudok figyelni, az, meg hogy valami izé fénylik az asztal közepén, hát pont nem nagyon érdekel, mert túlságosan féltem a szeretteimet, túlságosan aggódom, hogy bajuk lesz, a többi kedvesnek tűnő embernek is.
- Tud ez valami hasznosat is, vagy összetörjük? - kérdezi, mire egy pillanatra bambán pislogok felé.
- Mármint a nénit törjük össze? - kérdezem, miközben attól félek, Mira hozzávágja az asztalt a nőhöz, ami már elképzelésre is eléggé fájdalmas. De mielőtt még bármit is tudtam volna, hirtelen eltűnik mindeki. Vagy én válok kámforrá, esetleg mind a kettő egyszerre, de iagzából csak a sötétséget látom. Ijedten kezdek el kapálózni, hogy legalább a felől biztos legyek: mozgok, tehát még élek. Bár mondjuk szellemként és mozog az ember... Szóval miközben bepánikolok, rájövök, hogy azt hiszem, csak a szemhéjamat látom, majd egy hang is beledörren ebbe a sötétségbe, ami kellően megrémít ahhoz, hogy fel is ébredjek.
Egyszer halálra fogod magad félni, Sophie, ebben biztos vagyok. Halálosan biztos. Ahaha-haha.  Legalább így hajnalok hajnalán is tök jól elszórakoztatom magam... Megdörzsölöm a szememet, miközben halkan felszisszenek. Lassan tudatosul bennem, hogy a kedvesen meleg sárga szoba sárgasága bámul vissza rám. tehát élek és a Roxfortban vagyok, ami azt jelenti, hogy felébredtem. Hurrá.
Idegesen kezdem el dörzsölni a bal kezem, és letolva róla a rajta tespedő macskám és a kőteknőst. Amit Piros Mirával történő forrócsokis-dzsungeles kalandozásom során szereztem. Először azt hiszem csak elzsibbasztották az állataim. LAssan kész álatkertet csinálok ide. Végül is csak egy balyom, egy macskám és egy ismeretlen eredetű és létformájú kőteknős van itt...
De az égés nem akar elmúlni, én meg egyre jobban bámulom az égés okozta vörös foltot a kezemem, ami teljesen összezavar. Mert egy álomban hogy lehet megsérülni? Aggodalmasan bámulok Mira ágya felé, szugerálva hogy ő is felkeljen, és abban reménykedve, hogy a maradék, többi összes ember is felkeljen.
- Jól vagy? - kérdezem tőle, amint felébred, és aggódva nézek rá. - Meglehetősen rémisztő kollektív álmodás volt ez. De már vége! - teszem hozzá optimistán, és hevesen bólogatok is.
Remélem a többiek is jól vannak. És azt hiszem egész nap Teddybe fogok csimpaszkodni.


ღ Köszönöm szépen a játékot! ღ


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Arelia Tobervic - 2020. 11. 16. - 19:01:13
Rémálmok völgye
2001. október 30.

Már régen felkelt a nap, amikor Miss Tobervic még mindig az igaz álmát alussza az elfüggönyözött baldachinos ágyában. Nem is sejtvén, hogy ki jár mindjárt a házuk előtt.
Arelia egy csalódott nyöszörgést hallatva hanyatt fordul, félig lerúgva magáról a paplant, behajlított karját átvetve a feje felett. Lábainál összegömbölyödve purrog egyet Ludmilla, aki az éjszaka folyamán kisajátította a takarót, aminek összegyűrt halmán fekszik, nagyobbik hányada pedig le van túrva az ágyról.
A fehér kerítéses kis kapu előtt pedig spirálos rezzenéssel vibrál a levegő, majd a következő pillanatban hopponálva megjelenik Mrs Tobervic, karjába karolva egy öreg úrral, Arelia Carlmyn bácsikájával. Első ránézésre nem is lehet eldönteni, hogy melyikük támogat és kit.
- Itt vagyunk. Jól van Carlmyn? – Cara közben előveszi pálcáját és egyet intve vele, átalakul egy hosszú, fehér, vakvezetőbottá.
- Hogyne, Cara szívem. Na várj csak, mindjárt kinyitom neked a kaput. – Az öreg úr elengedi a karját, hogy kissé imbolyogva és csoszogva, de kinyissa előtte. Azonban, nem boldogul egy könnyen a zárszerkezettel.
- Nem kifelé, hanem befelé nyílik és egy picit dőljön neki, majd emelje meg. Ah, nézze csak, mutatom. – Cara az elmondottak szerint benyit a kapun, melynek jól hallhatóan nyikorog a zsanérja.
- De ügyetlen vagyok. Hiába, már nem olyan ügyesek a kezem, mint húsz évvel ezelőtt.
- Vigyázzon a lábánál, ott csúszik! – Mutat Cara a kapualjban egy tócsára.
- Oh, igazán nagyon figyelmes.
Mert Cara lehet, hogy nem lát, de otthon van és a memóriája kiváló. Ahogy tudja, hogy nyílik a kapu, pontosan emlékszik, arra is, hogy a kapualjban van egy mélyedés a térkövek között, ahol eső után gyakran megül a víz és a sár.
Cara megvárja, amíg az öreg úr beakasztja a kapu kallantyúját, majd karon fogva, sétálnak az ajtóhoz, miközben fehér botjával egyet ide-oda koppint maga előtt a járdán. Ha valamilyen tereptárgy felé közeledik, varázspálcája elhúzza a kezénél, hogy ne ütközzön neki semminek.
- Ott találja a sarokban a fogast Carl, a kalaptartó alatt. Oda akaszthatja fel a kabátját. – Szól és mutat Mrs Tobervic otthonosan egy irányba, ahogy belépnek a házba.
- Mindjárt szólok az én Areliámnak is, gyanítom, hogy még alszik. – Már megy is lánya szobájához.
- Szentséges ég ilyenkor még aludni. – Morogja félhangosan az öreg.
Persze, Cara kristálytisztán hallotta, hiszen a szeme világa nélkül kiélesedik az ember hallása és a többi érzékszerve.
- Jaj, ne értse félre Carlmyn kérem. A lányom szeret aludni és nem igazán erőssége a korán kelés. Csupán arról van szó, hogy a hét közbeni hajnali keléseket ilyenkor hétvégén alussza ki, de ha szükséges nem alszik három napig se, hogy elvégezze a munkáját.
A bácsi közben odacsoszog ’o’ lábain a fogashoz, leveszi barna, molyirtó szagú, szövetkabátját, felakasztja a fogasra. Felpillant a kalaptartóra, de kemény kalapját csak a kabátja fölé akasztja. Száraz, hidegtől cserepes kezeit összedörzsölve, melengetve néz szét az előtérben, miközben eligazgatja magán utazó uniformisát, melynek mell- és váll-lapján plecsnik, rangjelzések és kitüntetések sorakoznak. Miss Tobervic Carlmyn bácsikája ugyanis egy háborús veterán.
- Foglaljon csak helyet, mindjárt viszek egy kis teát. – Hallatszik Caratól a háziasszonyi intelem.
Az öreg úr falhoz támasztott sétabotját felvéve, csapja a hona alá, másik kezét pedig zsebre vágva, szótlanul csoszog be a nappaliba, hogy megpihentesse öreg csontjait a hozzá legközelebbi karosszékben.
Mrs Tobervic végigkopogtat Arelia szobájának a falán, majd az ajtajához érve, azon is bezörget.
- Areliaaa, na ki van itt? Ideje felkelni! – Benyit hozzá, mire az ajtórésén kurrogva, nyávogva kiszalad Ludmilla, üdvözlőn felcsapva farkát, de nyarvogásából egyértelműen kihallatszik, hogy ideje, hogy a másik házicseléd-gazasszonya megetesse.
- Most jöttem csak haza. Vársz a sorodra te is! – Dörren rá élesebben Cara a macskára, aki erre látványosan megsértődve a konyhaajtóhoz vonul és tüntetőleg leül, neki háttal és dölyfösen tollászkodva mosakodni kezd a küszöbön.
Arelia minden fali koppanást, lassú, dübörgő morajlásnak hall, ami valahogy átvált a Big Ben harangjátékára, és mint valami enyves, melaszos kátrányból kiszakadva, úgy ébred fel. Mikor kinyitja a szemeit Ludmilla már nincs a lábainál.
Miss Tobervic teste összerezzen, ahogy magához tért. Még érezi az égő fájdalmat az alkarján, így azt kihúzva a takaró alól – mert hogy megint a hálószobájában, a puha párnáján találja magát – és megnézi a sérülés helyét. A Szeszély rend jelképe csúnya, vöröses színben pompázva, beleégett a bőrébe.
- Mama, te...vagy aaaz? – Hallatszik Areliától a kérdés, kábán ásítva.
- Nem, a Dalai Láma. Szerinted ki más? – Érkezik a finom replika Carától. – Öltözz fel és gyere. Jött velem Carlmyn bácsikád is. Ne piszmogj sokáig!
- Aj mááár! Most? – Arelia fejére húzza a takarót.
- De hát írtam, hogy jönni fog. Na, megyek összeütök egy kis villás reggelit, de a teát te készíted. A bácsikád már a nappaliban vár. – Cara becsukja az ajtót, Arelia pedig elhúzza függönyöket ágyán, hogy hunyorogva kászálódjon ki belőle, majd a szétfeküdt bongyori fürtjeibe túr. Ágyára pillant, de közben azon gondolkozik, hogy mit is vegyen fel, hiszen ez nagyon is fontos kérdés, így délután tizenhárom óra, harminchárom perckor, mikor egy idősebb rokona előtt kell megjelelnie s az anyja is azt mondta neki, hogy ne piszmogjon. Ezért nem is ágyaz be, csak behúzza a baldachin függönyeit, hogy ne látszódjon a bevetetlen ágy. Odasétál a gardrób szekrényéhez, amit tértágító bűbájjal bővített egy szobává, hogy elférjen benne az összes ruhája, lábbelije, kiegészítője és kalapja. Végülis egy lazacszínű, ízlésesen fodros és kellően visszafogott szabású ruhát választ, amivel megtisztelheti rigolyás Carlmyn bácsikáját és harcedzett idegeit. Az öltöző-paraván mögé lép, majd rádobja a ruhát, kibújik pántos hálóruhájából, amit szintén átvet a falon, fehérneműt vált, majd belebújik egy fehér csipkéskombinéba, aztán magára ölti a lazacszínű ruhát. Csinos, fehér topánkát vesz fel hozzá. Frizuráját eligazgatja, egy hasonló lazacszínű selyemszalaggal átköti és két hullámcsattal féloldalasan feltűzi, hogy egy oldalról omoljanak vállára loknijai, amint teljesen felöltözik már megy is anyjához a konyhába.

- Szia, anyám! Szülőegységem, hogy látja a mai napot? – Kérdi Arelia szinte csicseregve Carától, aki mellett a levegőben egy tálca lebeg és a már elkészített háromszögletűre vágott uborkás, tonhalas, majonézes szendvicsek és a ropogós, cukrozott briósok gyűlnek rajta.
- Nagyon szellemes, ne szemtelenkedj! Inkább láss hozzá a teához! – Közben nyomnak két puszit egymást arcára.
- Igen anya, máris… szomszéd. – Jegyzi meg Arelia halkan a végét, miközben vizet tesz fel forrni a tűzhelyre.
- Elfelejted, hogy ellentétben Carlmyn bácsikáddal, én nem hallok nagyot.
- Oh, én butus. – Folytatja normál hangon, ahogy leemel egy tálcát és csészéket pakol rá.
- Mondom, hogy ne pimaszkodj! – Legyint felé anyja a vajazó késsel. – És, hogy aludtál?
- Rémesen. Szörnyen unalmas és vontatott álmot láttam, és a nyakam is elfeküdtem. – Arelia, ahogy elveszi a mögötte lévő konyhapolcról a cukortartót bepillant a mosogatóba, amiben még ott van egy ham&eggs maradványoktól éktelenkedő serpenyő. Int egyet pálcájával felette, mire egy mosószeres fém-dörzsi szivacs a serpenyőbe ugrik s nekiáll elmosni, a csobogó csap alatt.
- Oh, hát ez nem hangzik túl jól s valami izgalmasan. Akarsz beszélni róla? – Kérdi anyja csevegő hangon.
- Nem, most nem és nincs is igazán, mit beszélni róla. – Válaszolja, amint éppen tejet önt egy kis kancsóba a tálcán, egy másikba meg citrom levet.
Cara elsétál mögötte, a lebegő tálcával.
- Anyám, megtennéd, hogy meghúzod? A ruhám, ha már itt vagy?
- Persze kicsim, várj csak! – Cara végigsimít a fűzős derekán, majd kiköti a masnit.
- És neked anya milyen volt Kanada és az utad? Jó volt világot látni? – Kérdez vissza Arelia, az elmaradhatatlan leheletnyi élccel a kérdéssor végén.
- Vigyázz! Ha erősebben húzom meg a fűződet elkékülsz, majd elmesélem, amikor megbeszéljük a kalandos álmod. Jó, drágaságom? – Cara megköti dupla csomóval a fűzőt. Ekkor sípolni kezd a tűzhelyen a kanna, jelezve, hogy felforrt a víz. Arelia elhallgat.
- Na beviszem a reggelit, mert még Carl megsértődik, hogy ennyi ideig nem foglalkozunk vele. Üdvözölted?
- Elfelejtettem, meg egyből siettem ide a konyhába a tea miatt.
- Ah, te lány... – Mrs Tobervic felpillant és a napszemüvege mögött megforgatja a szemeit. Fáradt sóhajt hallatva.
- Majd kiengesztelem, úgy teszek, mint aki nem hallotta még a hőstetteit és az anekdotáit. – Anyja erre csak szelíden meglegyinti szoknyás fenekénél, miközben Arelia éppen a forró teavizet önti egy porcelán teáskannába.
- Neee, mert még leforrázom magam!
- Igyekezz! Hozd már azt a teát! – Cara azzal tálcástul eltűnik a reggelivel és nem sokra rá Arelia is követi a teás tálcával.

Miss Tobervic, amint befordul a nappaliba anyja már az asztalon rendezgeti a tányérokat.
Carlmyn bácsikája pedig az egyik karosszékben ül, hátradöntött fejjel és szakadozó, kaffogó hanggal véve a levegőt alszik.
- Carl, kérem ébredjen! – Szól Cara az öreg úrhoz, miközben egy brióst kínál felé. – Tessék, fogja a tányért!
Arelia leteszi az asztalra a teát. Bácsikája felriad.
- Mi? Nem is aludtam. Ne emeld fel a hangod velem szemben! Csak a szememet pihentettem. – Magyarázza az öreg, előrébb ülve a karosszékben, elvéve a tányért.
- Persze tudjuk Carl vagy inkább szendvicset kér. A brióshoz itt talál kést és vajat. Szolgálja ki magát!
- Üdvözlöm Carlmyn bácsikám, túl árad az öröm keblemben, hogy találkozunk. – Mondja Arelia túlzó fennköltséggel, ahogy enyhén pukedlizik a bácsinak.
- Részemről a csodálat és az öröm kedvenc unokahúgom. – Fogadja a köszöntést biccentve, csak azért nem szúrja közbe, hogy Arelia milyen sokáig aludt, mert ilyen szívélyesen köszöntötte és úgy van vele, hogy később is megemlítheti, ha már az anyja hagyja, hogy a lánya ilyen hétalvó legyen.
- Kér teát bácsikám? Tejjel, két cukorral? – Kérdi Arelia sürögve, ahogy teát tölt egy csészébe. – És hogy szolgál az egészsége?
- Hárommal. És szolgál, ahogy szolgál. De kérek bele egy nyeltnyi rumot is. – Válaszolja az öreg veterán, ahogy unokahúga ténykedését nézi. Arelia kiegyenesedve rápillant, aztán az anyjára, majd vissza a bácsikájára.
- Nem tartunk itthon rumot.
- Nincs rum?
- Nincs, se más alkohol a házban.
Carlmyn felhorkan. Cara megérezvén a kibontakozó feszültséget közbe avatkozik.
- Ugyan Carl, ne csináljon ebből fesztivált, tudja nagyon jól, hogy nem tesz jót a vérnyomásának az ital. Tessék igya csak meg így a teáját. – Oldalba könyökli lányát, hogy fejezze be a teaízesítést és nyújtsa már neki oda a csészét. Arelia kelletlenül cattog egyet, de elkészíti a teát, amit a bácsit elvesz ugyan, de nem tetsző, hallgatag grimasz ül ki a képére. Arelia nem állja meg, hogy ne szúrjon oda egy epés megjegyzést az orra alatt.
- Esetleg egy kis kacsamájolajat? – Anyja intőn kapja rá tekintetét, mintha látna, ami csak annyit tesz, hogy; Ne kezd!, mire Arelia jól hallhatón kifújja a levegőt, ami annyit jelent; Nem én kezdtem!.
- Mit mondtál? Beszélj hangosabban! – Szólal meg a bácsi.
- Semmit bácsikám csupán annyit kérdeztem, hogy kér-e még bele cukrot vagy citromlevet, a rum helyett, ha igen, innen vehet.
Carlmyn bácsi erre csak érdektelenül bólint, majd két korty tea után nekilát a briósnak. Arelia és Cara is letelepedik a szemközti szófára, majd ők is vesznek tányérjukra a reggeliből s Miss Tobervic tölt anyjának és magának is egy csésze teát. Egy darabig csendben eszegetnek és falatoznak, nem hallatszik más csak a csészék koccanása, a megvajazott briósok ropogása és az előtéri álló-óra kattogása.
- Máskor is ilyen sokáig alszol Arelia? Tudod az én időmben mindenki tudta, hogy mi a dolga. A férfiak férfiak voltak, a nők pedig nők. – Kérdi atyai szigorral s mondja kötözködőn leteremtve unokahúgát.
- Nem, csak éppen, amikor nincs dolgom vagy az önző világ okozta fáradalmaimat pihenem ki, akkor jól esik. És maga, pályafutása során sok rabszolga hajcsárral találkozott?
- Mire véljem ezt a kérdést?
- Oh, semmi különös csupán sokban hasonlít az ilyen foglalkozású egyénekre, és gondoltam azért, mert sok ilyennel találkozott, hiszen olyan sok helyen járt és harcolt a nagy világban.
- Vigyázz kisasszony a szádra, kikérem ezt a hangnemet!
- Elég legyen Carl, ön meg ne kóstolgassa a lányomat, főleg hogy ehhez nincs is köze. Foglalkozzon a saját dolgával!
Mindhárman elhallgatnak, ismét csak a háttérhangok törik meg a csendet.
- Meséltem már, hogy fagyott el a nagylábujjam? – Szólal meg Carlmyn bácsi békésebb hangnemben.
Arelia anyjára néz, mintha még nem hallották volna már százszor a történetet.
- Nem, dehogy bácsikám… kitalálom a waterlooi csatában? – Veti oda Miss Tobervic a gúnyos fricskát nyomott hangon a végére.
- Mi? A végét nem értettem… – Mordul a bácsikája rá türelmetlenül. Cara csak sóhajt. – Beszélj már érthetően!
- Azt mondtam bácsikám, hogy nem, még nem mesélte el és nagyon kíváncsian hallgatom a hőstörténetét. – Adja Carlmyn bácsikája alá a lovat, aki erre, mint egy zenegép, amibe bedobták az aprót, rákezd a régi lemezre:
- Az úgy volt, hogy ezerkilencszáztizenhét novemberében partra szálltunk, dacolva a széllel és a fagyos esővel (…) – És a bácsikája csak mondja és mondja és mondja, ömölve belőle a történet.


* * *
Celebration!
Az első túlélt és befejezet kalandom!



Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Serena Fawley - 2020. 11. 18. - 21:45:22
RÉMÁLMOK VÖLGYE

(https://scontent.xx.fbcdn.net/v/t1.15752-9/122592430_415982973132873_93511093405382638_n.png?_nc_cat=105&ccb=2&_nc_sid=ae9488&_nc_ohc=u55Opg0SVNAAX9vNE9W&_nc_ad=z-m&_nc_cid=0&_nc_ht=scontent.xx&oh=38c2210ce55f98c2c036bc340620c27c&oe=5FB88B8C) (https://scontent.xx.fbcdn.net/v/t1.15752-9/124368928_772992973259045_2573045206067740677_n.png?_nc_cat=108&ccb=2&_nc_sid=ae9488&_nc_ohc=W0_lS8_Zmw0AX-JvQpO&_nc_ad=z-m&_nc_cid=0&_nc_ht=scontent.xx&oh=46de18901739d75fd77be19052a1d4c3&oe=5FCF0FF6)

2001. október 29.

Az egész eseménysorozat egy nagy kavalkáddá válik. Elliot és a csapata fellázad a boszorkány ellen, habár nem sok esélyük van. Nem is értem, miért kell ezt csinálni? Elég lenne csak sodródni az árral. Eddig - azon kívül, hogy az elménkbe, az álmainkba vagyunk zárva - semmi okuk nem volt arra, hogy támadjanak. Senki nem akarta bántani őket. Persze a fenyegetés nem hangzott túl jól, de valószínűleg csak egy üres fenyegetés volt. Azért mindenkinek borsózott tőle a háta.
Aztán beindulnak az események: először a flegma nő tűnik el, hipp-hopp. Őt a két kiscsaj követi, akik nekimentek a fekete boszorkánynak. Már itt sincsenek. Volt egy férfi, aki megpróbálta megállítani őket, de végül neki is ugyanaz lett a sorsa, mint a többieknek: eltűnt.
Igazából egyikőjük sem érdekel igazán, csak a gömb. Védővarázslatok veszik körül, így nem igazán tudom rendesen megvizsgálni, de legszívesebben odanyúlnék. Fene ebbe a rendbe. Azon morfondírozok, hogy megreszkírozzam-e, hogy megérintem a védőbűbájt, amikor hopp...

Az ágyamban vagyok, ébren vagyok, élek, és...baromi fáj a karom. Nem akarok fényt gyújtani, nem tudom, lakótársam itt alszik-e mellettem. Inkább az ablakhoz sietek, és a holdfénybe nyújtom a karom. Elsőre el sem hiszem, amit látok: az a furcsa jel, amit a nő a nyakában hordott. Ezek szerint ez nem valami furcsa álom volt. Vagyis az volt, de mégis valamennyire a valóság. A Rend létezik, a Rend itt van velünk és üldözötté váltunk. De miért mi? És miért ilyen hirtelen, és mi ennek az egésznek az értelme?

Érdekel ez a Rend. Nem azért, mert a tagja szeretnék lenni - habár ezzel a kis égés tetoválással azt hiszem, ezt elég jól elintézték -, hanem mert minden érdekel, ami ismeretlen, ami új, ami többet adhat, annál, mint amit tudok. Nem akarok sem jó, sem rossz ügyet szolgálni, csak a tudásomat akarom bővíteni, ameddig csak lehet. Eldöntöm magamban, hogy kutatni fogok ezután a furcsa Rend után, megtudok mindent, amit csak lehet. Most érzem először azt, hogy túl sok mindenből maradtam ki egy év alatt. Mágikus Szeszély, Rend. Egyedül érzem magam, a barátaim mind továbbléptek. Talán itt az ideje, hogy új barátokat keressek...



KÖSZI A JÁTÉKOT!


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Mirabella Harpell - 2020. 11. 19. - 21:12:24
Rémálmok völgye
A purgatórium melege

 (https://i.pinimg.com/564x/2d/92/ca/2d92ca7b7b518f6ded61dac8c6204152.jpg)(https://i.pinimg.com/564x/dd/bc/32/ddbc32222db989ba331297e47ae3f71f.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/63/86/fb/6386fb318496cfee9f7d2691634e1e8a.jpg)


 vendetta  (https://www.youtube.com/watch?v=7DMJZSTGPXg&list=RDMMK6438QUVbyA&index=2&ab_channel=UNSECRET)



- Mármint a nénit törjük össze? - kérdezi Sophie, én meg biccentek felé, mert jó, nem ez volt a terv, azt gondoltam, talán ha a gyanús tárgyat megsemmisítjük, akkor kijuthatunk innen a… valahonnan.
De végül nem teszek semmit, a pasas, aki szintén odaugrik, megállít a rombolás előtt, aztán meg leköt az, hogy látom eltűnni az első kekeckedőt, a fura banyát. Jó, őt nem annyira ismerem, és le is Bellázott, de azért megrettenek az ő sorsán is, meg a logikus következőkön is. Mert valóban, a sor egy áldozatnál nem áll meg.
Ugranék Merel felé, hogy csatlakozzak védeni a többieket, de a csuklómba iszonyatos fájdalom hasít. Nem elég, hogy sötétség borul rám, de az égető érzés miatt úgy ébredek, hogy lángok vannak még a szemem előtt, füstszag újra az orromban, és hiába van csend és sötét körülöttem igazából, még zúg a fülem és káprázik a szemem.
Az ugrást öntudatlanul fejeztem be, bár már csak a párnámat sikerült a földre lökve vele. Aztán rögtön visszarántom a kezem, mert a fájdalom, amit az előbb még álmomban éreztem, nem szűnik meg úgy, mint az égési sérülés okozta szokásos rémképek. Nem, ez túl valóságos.
- Mi a f… - pillantok a holdfény által megvilágított csuklómra. A fehér bőrön vörös, hólyagos sebhely égtelenkedett. Mintha megbillogoztak volna egy óriási on-off jellel. Tátott szájjal, remegve bámultam oda, mintha nem is a részem lenne, de be kellett látnom, hogy mégis, az én karom, énrajtam van, hiszen érzem, ahogy a húsomba égett.
Félelem? Düh? Vagy leginkább ezek ütős koktélja, ami a vérembe szivárog, én meg felpattanok, nem törődve a szobatársaimmal, akik egyébként szerencsére elég mély alvók. Arra gondolom azért felkeltek, amikor pofára esek a párnán, de nem áldozok rá időt, hogy megnézzem, így van-e. A szoba ablakához rohanok, keresztülesve még egy szanaszét hagyott könyvkupacban, mert ebben a szobában persze, hogy mindenki rendetlen.
Míg az ablak zárjával bíbelődöm, azon gondolkodom, vajon csak én jártam így? Vagy más is? Mi van ha ő is... Hisz ott volt… Nem beszéltünk azóta, hogy beszéltünk, még legutóbb. A nyugalom termében, ami végülis igencsak felzaklatott, s azóta is antigravitációban lebeg az egész lelkivilágom.
De ez most valóság volt, semmi kétség, még akkor is, ha álmomban történt, mert itt az égő bizonyíték a karomon. Úgyhogy esélyesen nem csak én sérültem meg. És vajon mi történt azokkal, akik még ott voltak?
Elfordul a kilincs, megnyikordul a rozsdás ablakszárny. Besüvít rajta az október végi, dermesztő szél, de nekem, a karomnak és a bennem tomboló tűznek egész jót tesz. Nagy levegőt veszek, a tüdőmet is elönti a hideg, aztán teli torokból kiabálni kezdek:
- Hú! Húúúú! - ordítom, és ha eddig nem, na erre tuti felkel mindenki az egész grifi toronyban, de pont nem érdekel, vészhelyzet van, még az is teljesen elfogadható és jó ötlet lenne, ha a folyosóra rohantam volna ki hálócuccban,felháborodva azon, hogy az ember itt már az álmában sincs biztonságban. Minden tiszteletem azé lenne, aki ezt megtenné, csak nekem itt fontosabb dolgom is van.
- Hú, baszki, pont így kellett elneveznem a bagylom... Na mindegy - jegyzem meg, dünnyögve, újabb levegőt véve, aztán rátámaszkodok a párkányra, és kihajolva még hangosabban kiabálom:
- HÚ! - huhogom tehát még egyszer utoljára bele az éjjel csendjébe, mintha a három szólítással valami rituális horror-módra hívnám magamhoz a szárnyas jószágot. Aztán amíg megérkezik, csörömpölve kutatni kezdek penna, madzag és pergamen után. Az íróeszköz meg is van, utóbbi helyett meg csak valami csokipapír akad a kezembe, de elég az is, a tinta világít, hála Cartwrightnak, aki beruházott nekem ilyen cukiságokra. Mire a baglyom az ablakpárkányra ül, már meg is írtam az üzenetet (https://www.roxfort.frpg.hu/index.php/topic,14275.msg89071.html#msg89071), olyan gyorsan, hogy majdnem füstöl a papír. Azzal se törődöm, hogy fáj a kezemen a seb, míg írok, de legalább még tudok írni és olvashatók a betűk.
- Szia, Hú! Kösz, kislány, ez most ku… - mondanám ki, hogy mennyire fontos, de felpillantva aztán rájövök, hogy ez a párkányon itt nem is az én balyom. És hogy mindjárt mellé is ül még kettő, és azok sem az enyémek. A saját baglyom, amelyik ezeket követve nem sokkal érkezik, méltatlankodva huhog, és csipkelődve próbál leszállóhelyet felszabadítani magának, mert már nem fér oda.
Összetekerem és megkötözöm az üzenetet, és kinyújtom a karom, hogy a madár inkább oda szállhasson.
- Hú, de jó, hogy nem telihold van, még egy vérfarkas hiányzik ide a párkányra komolyan. Na, nem nektek mind szólt a meghívás, de menjetek akkor a Hugrabug tornyához, adjátok oda ezt az üzenetet - nyomom a saját madaram csőrébe az enyhén csokiillatú tekercset, ő tuti kézhez adja, a többiek meg csinálnak amit akarnak. - És ha visszajöttök a válasszal, akkor kaptok sütit. Nyomás - lendítem meg a karomat, extra slungot adva kifelé a madárnak, aki így a többiek feje felett büszkén süvít el, mint egy rakéta, aztán szárnyat bont, és elsuhan. Én meg zaklatottan pislogok szembe a többi bagollyal, várva arra, hogy kiderüljön, mi is történt.



Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Dylan Harlow - 2020. 11. 20. - 18:35:05
Hellbound Heart

(https://em.wattpad.com/3f95a60222b2b673b52b618eb579109fc8d28d8d/68747470733a2f2f73332e616d617a6f6e6177732e636f6d2f776174747061642d6d656469612d736572766963652f53746f7279496d6167652f6d356e726f4377567739557970413d3d2d3736323131373335392e313562343031666331303830343064383538303632353935383233332e676966)

Mindenki
2001. október 29.

dress code  (https://i.pinimg.com/564x/f9/f9/02/f9f902f0727579b1bd89d60f5ea8b26a.jpg)

The path to paradise begins in hell.

Már minden annyira összezavarodott, nem tudtam követni az eseményeket. Fel akartam ébredni, bár nem úgy tűnt, hogy ez egy igazi rémálom. Ez ugyanis sokkal rosszabb volt, mert nagyon úgy tűnt, hogy ez a valóság. A fejem hasogatott a sok esemény miatt, tényleg nem éreztem magamat jól, de valaki felsegített a földről és habár rettenetesen remegtek még mindig a térdeim meg tudtam állni a lábamon azért, mert ez a srác ott volt és megtartott. Szegény, biztosan totál idiótának nézett, de most nem igazán tudtam ezzel foglalkozni.
 – Hé… jól van? Lélegezzen jó mélyeket! –  mondta, kedves volt a hangja, jól esett, hogy beszél hozzám valaki, bár a fülem zúgott és még mindig össze voltam zavarodva, hogy most mi történik.
 – Jól vagyok, persze, minden rendben – válaszoltam rekedten és megpróbáltam nem elszorítani a pasi vérkeringését, miközben úgy szorítottam a kezét, hogy elfehéredtek az ujjaim. Végre volt mellettem egy ember és nem éreztem teljesen egyedül magamat. Minden más egyébként még most is teljes szürreális volt. Úgy értem az a boszorkány, a többiek, az, hogy rátámadtak és én meg körülbelül kétszer kaptam pánikrohamot nagyon rövid időn belül.
Mások is voltak körülöttem hamarosan, úgy tűnt, hogy mindenki szeretett volna kiszabadulni innen és ezért nem tudtam hibáztatni őket. Azonban nem láttam sehol sem kijáratot vagy legalább egy ablakot és emiatt ismét hullámokban tört rám a pánik, csak haza akartam jutni valahogy. Megint gyereknek éreztem magamat és a farmon kívül nem tudtam jobb menedékre gondolni, ott mindig biztonságban éreztem magamat. De itt, ebben a rideg teremben, ahol még kijárat sem volt úgy éreztem, mintha elvesztem volna.
 – Hát így döntöttek…–  megint hallottam a boszorkány hangját és nem sokkal később égető fájdalmat éreztem az alkaromban. Felszisszentem fájdalmamban, de nem fogtam fel, hogy mi történt igazán.

*

A saját szobámban voltam és remegve mocorogni kezdtem a párnák között. Sötét volt, de az ablakon beszűrődött a csillagok halvány fénye, amelyek még most is beborították a sötét eget. Reszkettem, egyenetlenül vettem a levegőt, miközben még mindig próbáltam felülni az ágyamban. Kökörcsin álmosan belenyávogott a sötétbe.
 – Semmi baj – suttogtam a macskának és óvatosan megsimogattam a bundáját. Remegve nyúltam az éjjeliszekrény felé és oltottam fel a lámpát, de közben beütöttem a kezemet, felszisszentem és akkor minden eszembe jutott. Az rémálom, ami nem is volt annyira álom, hanem sokkal inkább egy szörnyű valóságnak tűnt. Felhúztam a pizsamám ujját, emlékeztem rá, hogy mintha valami megégette volna a karomat, az a fájdalom túlságosan is valóságos volt akkor ott és valóban valami volt a karomon. Nem tudtam mi ez, egy jel volt, egy stigma és szörnyen fájt.
Kökörcsin megint nyávogott, mintha azt akarta volna kérdezni, hogy jól vagyok-e. Nem mondtam semmit sem, csak odafordultam felé és felemeltem, majd szorosan magamhoz öleltem. Nem ellenkezett, így vele együtt keltem ki az ágyból és kimentem a szobámból, hogy felkeltsem a bátyámat. Már előre rosszul éreztem magamat attól, hogy felkeltem, így is eléggé karikás volt a szeme mindennap, de kihez fordulhattam volna? Jake auror, el kellett neki mondanom, hogy mi történt. Normális esetben Logan-hez mentem volna, mindennel őt zaklattam végül is, de olyan érzésem volt, hogy ezt tudnia kell a Minisztériumnak is, ami ma történt.
 – Jake, ébredj fel! – megráztam a vállát, miközben Kökörcsint a másik kezemmel tartottam. Megnyugtatott, ahogy egyenletesen dorombolt a kezemben, mégiscsak terápiás célból kaptam.
 – Mi az, Dylan? – kérdezte Jake álmos hangja pár perc csend után. A sötétben nem tudtam megállapítani, hogy nyitva van-e egyáltalán a szeme.
 – Történt valami – válaszoltam, egyszerűen többet most nem tudtam mondani. Feloltottam a villanyt az ágya mellett és felé nyújtottam a karomat. Láthatóan nem értette, hogy mit akarok ezzel mondani, de aztán felült az ágyán és amikor a tekintete a karomra tévedt elsápadt.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Mira L. Wyne - 2020. 11. 20. - 20:51:03
-Sophie?
Zaklatottan mászok elő az ágyam függönyei közül, először az ablakra nézve, kinn még korom sötét van.
Miközbe a szavait próbálom felfogni, megnézem a sajgó csuklómat, egyáltalán nem nyugodva meg az égést látva rajta, mitöbb, abba a fura szimbólumba. Tehát tényleg nem csak egy fura és nagyon rossz álom volt, mér is lenne akkora szerencsénk...
Sietve átbotorkálok, és megölelem a lányt, valahogy egyszerre megkönnyebbülten és szorongva, akármilyen ellentmondásos is lenne ez.
-Nem hiszem... Neked ugye nem esett bajod?
Nagyon próbálok hinni a szavainak, és megnyugodni, hogy már vége legalább.
-És... bocsánat. Nem tudom, mér, de tudom, hogy valamér nagyon bocsánat, és tudnom kéne, és tudnom kellett volna, csak nem tudom, mit...
Értelmes egyáltalán, amit itt összehadarok? Leroskadva visszaülök az ágyam szélére, remegve, pedig nincs is hideg, és csak meredve pislogok magam elé. Otthon kellett volna maradnom... Ott nem lenne ilyen...
Mitöbb, hazalopni magammal Mirát, és Sophie-t, és mindenkit tényleg, hogy ők is biztonságba legyenek ott.
Kopogás zökkent ki, egész pontosan az ablak kopogása. Illetve, egy bagolyé. Először megijedek a zajra, amennyire szét vagyok esve, de valahogy összeszedem magam megnézni, ki küld ilyenkkor baglyot.
-Mira is ott volt- mutatom fel a csokipapírt a világító betűkkel, nem is tudom, mér, hisz Sophie is ugyanazt láthatta, ő is látta ott Mirát is, de valahogy most úgy éreztem, meg kell erősítenem, hogy ő is átélte ugyanezeket.
Még nem is tudom, hányszor újraolvasom a cetlit, mielőtt keresek egy pennát, kapkodva írni valami választ, és visszaküldeni a bagollyal, aztán csak segélykérően pislogok Sophie-ra, mint ha ő tudna bármivel többet, mitévők lehetnénk.


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 11. 21. - 10:40:58
A pokol kapujában
(https://i.pinimg.com/564x/2f/f9/68/2ff968fc13e258df7453e5a4eeab6bc9.jpg)

Mindenki
2001. október 29.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b9/63/50/b9635007aa1ca0f52558921edcb16d18.jpg)

let’s cause a little trouble

Amint Avery csatlakozott hozzánk kicsit megnyugodtam. Csak egy hangos sóhajt hallattam, ahogy ujjaimmal megint fogást találtam Aiden kezén és kicsit megsimogattam a bőrét. Hirtelen úgy éreztem, hogy ez is egy megoldható helyzet, még ha nem is láttam ajtót vagy más menekülési útvonalat… a tekintetem egész véletlenül tévedt a különös varázstárgyra, amit már majdnem biztosan láttam korábban azon a bizonyos napon, mikor belefutottam Murphybe – aki mitugrász kölyökből, mitugrász felnőtt lett időközben. Azt mondta korábban a nő, hogy csak az a lehetőségünk van, ha belépünk a Rendbe… ehhez pedig meg kellett érinteni azt a valamit. Hát közelebb léptem, tudva, hogy a többiek úgyis követnek. Ha megérintjük… talán úgy működik, mint egy zsupszkulcs? Ezen elmélkedve bámultam egy darabig.
– Jól vagy? – kérdezte Avery.
Hát igen, elég szarul nézhettem ki. Éreztem, ahogy egyre több vér folyik ki az orromon és szép lassan bemocskolja a nyakam, elérve a pizsamám anyagát. Csak bólintottam válaszként, hiszen nem számított, hogy én hogyan voltam, egyszerűen csak el kellett tűnnünk innen, méghozzá minél gyorsabban.
Hamarosan Merel is a közelünkbe került, mert Jasper is kimentett valakit a kevésbé nagypofájú jelenlévők közül. Csak később jöttem rá, hogy a hasonmásomnak titulált pasas volt az… szerencsétlen sápadt volt és remegett. Reméltem, hogy nem esik össze, mindenesetre elé léptem, mikor a nő beszélni kezdett megint.
– Hát így döntöttek… – ennyit hallottam még, aztán valami furcsa égő érzést éreztem az alkaromon. Nem adtam a fájdalomnak hangot, összeszorítottam a fogaimat, azon erőlködve, hogy némán tűrjem a történeteket… de aztán, mintha valami megbillent volna. Megint sötétség volt, megint… álmodtam?
A szemeim hirtelen pattantak fel. Éreztem a vért a bőrömön, hogy nem kapok levegőt az orromon, aztán érkezett a világosság is. Nagy nehezen feltornáztam magam a lepedőről, hogy ülő pozícióba kerüljek… csak ekkor pillantottam meg az ágyneműt. Csupa vér volt, ahogy a pizsamám és Aiden pizsamája is. A kezemet azonnal az orrom elé húztam, hogy kicsit megtöröljem, de ez nem sokat segített… sőt talán csak még jobban elkentem magamon a vörösséget.
– Te… te is álmodtál? – kérdeztem és közben már az orrom elé húztam a takarót, nem nagyon számított már. Ez az ágynemű huzat úgyis a kukában fogja végezni reggel. Valahogy éreztem, hogy ez nem csak egyszerű rémálom volt, mert túl sok kávét ittam meg és nem tudtam elég mélyen aludni.  – Ugye nem sérültél meg? – faggatóztam, de végig nézve rajta, egészen rendben volt. Már csak Averyért kellett aggódnom… mert ha ez nem álom volt, akkor ő is igazából ott volt. A Roxfortban sok csodára nem számítottam azon a téren, hogy majd megpróbálják orvosolni a dolgot… olyan egy retek iskola az is.
– Hol van Hermész… írnom kell Averynek… vagy bemenni az iskolába…
Hirtelen felhúztam magam, úgy pattantam ki az ágyból, mintha nem is vesztettem volna vért. Ez volt a baj… azonnal megszédültem és meg kellett támaszkodnom a falon. A tenyerem nyomot hagyott rajta, de nem számított. Valamit tennem kellett, éreztem, hogy ott lüktet a testemben a felelősség tudta: az apja vagyok. Tudnom kellett, hogy jól van-e, de közben forgott velem az egész szoba, alig tudtam egy lépést megtenni előre… csak abban reménykedtem, hogy Aiden segít legalább ebben. 

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Leonard B. Beckett - 2020. 11. 21. - 20:41:44
Rémálmok völgye

(https://thumbs.gfycat.com/ZealousEasyGreatdane-size_restricted.gif)

A purgatórium melege


2001. október 29.

to: Leah & mindenki

szett (https://st.mngbcn.com/rcs/pics/static/T6/fotos/S20/67010589_56_B.jpg?ts=1576154038134&imwidth=1440&imdensity=1)

Grindelwaldnak hála sikerült megállítanom a kis vöröst, de ez koránt sem oldotta meg a helyzetünket teljesen. Azaz valamelyest igen, mert a következő pillanatban vele gyütt köddé váltam én is, csakhogy ebben nem volt sok köszönet. Kicseszettül fájt ugyanis az alkarom, olyan volt, mintha a kezdeti álomban látott lángcsóva martalékává vált volna. Továbbra sem hittem semmi földöntúli dologban, így nem fohászkodtam senkihez, csak vártam a kegyes - és remélhetőleg mielőbbi halált. Aztán a tér és időkontineum végtelen halmazából egyszer csak a földön találtam magam.... a hálószobámban. A nagy csattanás térített magamhoz, és mikor éreztem, hogy mennyire sajog a fejem, hamar összeraktam a képet, hogy rémálmom volt, és legurultam az ágyról. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hiszen az elmúlt hónapokban minden éjszakám erről szólt. Bár ez egy kicsit furább volt, mint a többi, mégsem tűnt annyira gyanúsnak, hiszen Liah is benne volt. Hosszú hetek óta minden áldott éjjel a volt menyasszonyomról álmodtam, így ez nem volt meglepő most sem. Felültem hát és az ágyhoz támaszkodva próbáltam összeszedni zavaros gondolataimat arról, hogy mi is történt. Az armilláris gömb ugrott be először, majd az őrült boszorkány, aki hihetetlen amatőr módon próbált mindannyiunkat beszervezni abba a bizonyos Rendbe... A medálja is felrémlett lelki szemeim előtt, és kezdtem összerakni a képet, hogy valószínűleg ez  a Rend állhatott a roxfortos diáklány halála és a csillagleső fesztiválon történtek mögött is... Bár az említett események idején még New Yorkban éltem, a Prófétát természetesen minden nap járattuk magunkhoz, így tisztában voltam azzal, hogy mi zajlik a varázsvilágban Londonban is. - Ssssz - a gondolatmenet ezen pontján szisszentem fel hangosan. Most, hogy kezdtem tényleg magamhoz térni, az álom végén érzékelt fájdalom is visszatért, méghozzá jó erősen. Lepillantottam az alkaromra, és láttam, hogy bizony nem csak beképzelem a dolgot... tényleg ott volt rajta az égésnyom... a szimbólum gyakorlatilag billogként virított a bőrömön. Csodás... most már mindkét alkarom ki volt dekorálva, hiszen a sötét jegy halvány körvonalait azóta sem tüntettem el. Egyrészt nem akartam magamra felhívni egy medimágus figyelmét sem, mert nem bíztam meg ennyire senkiben, másrészt... valami furcsa, szentimentális okból meg akartam tartani, hogy ezzel is emléket állítsak a Sötét Nagyúrnak, és a múltamnak.  Amennyire jó érzés volt a sötét jegy maradványára ránéznem, annyira rémített meg az új, vörösen izzó jel látványa... hiszen, ha ez valóban megtörtént, akkor... mi van ha baja esett Liahnak is? Éjszaka volt, tudtam, hogy nem állíthatok be csak úgy Liah-hoz, úgyhogy gyorsan asztalhoz ültem, és sebesen, de azért olvashatóan firkantottam rá egy kis darab pergamenre az alábbiakat:

Liah... ma éjjel ismét láttalak álmomban. Rendkívül bizarr volt az egész, de ami ennél is aggasztóbb, hogy mikor magamhoz tértem, rá kellett jönnöm, hogy nem álom volt, hanem színtiszta valóság. Ugye jól vagy? Nagyon remélem, hogy igen, és hogy nem sérültél meg úgy, ahogy én... Kérlek írj, amint lehet!
Leon

Mikor elkészültem, rögvest összecsavartam a papírt, hogy aztán az egyik bérelt baglyommal útnak eresszem. Reméltem, hogy legkésőbb hajnalban elér hozzá az üzenet, és hogy bagolyfordultával mielőbb megérkezik a válasz.... amiben arról biztosít majd, hogy neki nincs semmi baja. Mégis, az ösztöneim azt súgták, hogy ő sem úszta meg olyan egyszerűen ezt az éjszakát.

Köszönöm a játékot!


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Avery Cassen - 2020. 11. 22. - 00:03:13
A PURGATÓRIUM MELEGE
(https://data.whicdn.com/images/223286296/superthumb.jpg?t=1454777674)
2001. október 29.
o u t f i t (https://data.whicdn.com/images/297385311/superthumb.png?t=1505682447)


Nem is nagyon fogtam már fel a helyzetet... még mindig sokkban voltam a pókokkal való rettenetes találkozó után, szinte éreztem magamon a gusztustalan kis csápokat, erre pedig olyan erővel rázott ki a hideg, hogy össze is rezzentem. Azt sem vettem észre egyből, hogy Jasper elsodródott mellőlem... figyeltem Elliot vérét, ahogy már végigfolyt a pizsamája nyakrészén is, és halkan, kissé reszketegen fújtam ki a levegőt. Az ujjaim önkéntelenül is kitapintották az egykori vágás már kifakult, de még mindig heges árnyát, ahogy az mintha sajogni kezdett volna... de talán csak beképzeltem, már abban sem voltam biztos, hogy ez nem lehetséges. Csak el akartam tűnni innen... még ha nem is volt ötletem arra, hogyan. Se egy ajtót, vagy egy ablakot nem láttam... A minket körbevevő sötétségbe menekülni talán nem lett volna jó döntés. Így csak közelebb húzódtam Elliothoz, mert legalább abban bíztam, ő biztosan megvéd, bármi van... csak akkor tűnt fel Jasper hiánya.
– Hát így döntöttek… – hangzott a boszorkány hangja, én pedig a fiút kerestem tekintetemmel. Szerencsére hamar kiszúrtam egy másik fickó közelében, aki úgy tűnt, nem érzi túl jól magát. Közelebb akartam lépni... de akkor a világ megint mintha fordult volna egyet. Összemosódott előttem a kép, majd lassan egészen feketévé vált... én pedig úgy éreztem, elnehezülnek a tagjaim. Képtelen voltam mozdulni.
Egy rezzenéssel riadtam fel. Zihálva ültem fel, ujjaim pedig azonnal kétségbeesetten túrtam bele az ágyneműbe, kutatva, hogy hol vagyok... de ez az ágyam volt, a Mardekár szokásos, nyugodt klubhelyisége, körülöttem pedig mindenki nyugodtan szuszogott... az én szívem pedig olyan erővel vert, mintha ki akart volna szakadni a helyéről.
- Mi a... - hebegtem rekedten, és újra körbepillantottam... ekkor tűnt csak fel a fájdalom, ami hasogatott a csuklómban, és fel is szisszentem tőle, ahogy odakaptam. Feljebb tűrtem a a pizsamám ujját, és ahogy lepillantottam az égetett sebre a csuklómon, kicsit elnyíltak ajkaim. Nem... ez... nem volt rendjén... ez sehogy nem volt így rendjén... hiszen ez csak egy álom volt... igaz?
Fel akartam állni, de úgy éreztem, nincs elég erő a lábaimban hozzá. Így csak ültem az ágyam szélén és markoltam a matracom szélét. A fájdalom hasogatott a kezemben, de valahogy még nem fogtam fel igazán... mindenki olyan nyugodtan szuszogott körülöttem, hogy én is hirtelen arra gondoltam: mi van, ha ez még mindig egy álom? Már nem tudtam nyomon követni, mi a valóság, és mi nem... nem értettem, mi történik... ott volt Elliot, Jasper, Sophie és még Aiden is, ettől pedig csak mégjobban aggódtam. Ujjaim újra megtalálták a csúnya, fájdalmas égést karomon, de akkor se tudtam megmozdulni... pedig kellett volna. Valamit tennem kellett volna. Ugye?
Arra rezzentem össze újra, hogy Wampus finoman nekidörgölőzött a karomnak. Mintha tudta volna, melyik fáj... azt elkerülte, és a másikhoz bújt hozzá, aztán óvatosan rátámaszkodott a combomra is, úgy pislogott fel rám. Finoman megérintettem a fejecskéjét a fél füle között... csak ekkor tűnt fel, hogy mennyire remegek.
- Minden rendben, igaz? - suttogtam neki, ő pedig halk, nyávogásszerű kis hangot hallatva dugta oda a fejét hasamhoz. Mintha mondani próbált volna valamit... Azt kívántam, hogy ez a "igen, minden rendben" legyen, de nem mertem beleringatni magam ebbe. Nem volt rendben... semmi nem volt rendben. Ezt pedig mintha ő is tudta volna valahol. De csak beszívtam a levegőt és beletúrtam ujjaimat a puha, szürke bundájába, mert hirtelen semmi másra nem voltam képes.




Köszönöm a játékot!



Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Jasper Flynn - 2020. 11. 22. - 16:42:44
éden földje

(https://i.pinimg.com/564x/bd/cd/0e/bdcd0ee6eb393a8f24e158e6b88df9b9.jpg)

2001. október 29.
 
„Színek kavalkádja
mutatta az utat,
majd lépteim sora,
hamar oda juttat.”


Valahogy megszűnt a félelem bennem, ahogy odaléptem a férfihoz. Egyszerűen csak tudtam, segítenek kell neki, nem hagyhatom magára. Mindenki más egész jól tartotta magát... még Cassen apja is, akinek a vér már nem csak őt magát, de Aiden Frasert is bemocskolt. Ahogy visszaléptem a többiekhez, a tekintetem ösztönösen Cassenre vándorolt... Azt vártam, hogy a kék szemekben majd elismerés pillantok meg, de nem volt idő sokáig fenntartani ezt a pillanatot, hiszen a boszorkány hamarosan minket nézett ki magának. S... nem is tudom mi történt pontosan. Nem volt időm feldolgozni, mert az elmém még az iskolai ismerősök jelenlétét dolgozta fel éppen, akik éppen ekkor csatlakoztak hozzánk... na meg jött az égő érzés is.
A körülöttünk lévő dolgok, mintha szép lassan a sötétbe olvadtak volna. Nem volt többé Cassen, sem az illata, sem az érintése a bőrömön. A reszkető férfi is eltűnt szintén, akárcsak a többi ismerős arc. A testem összerezzent, ahogy magamhoz tértem a tankönyvemen fekve, a kollégiumi szoba sápatag fényében. Abban a pillanatban indult meg a könyv, s hamarosan a padlón landolt hangosan koppanva.
A tekintetem azonnal Morgan ágya felé vándorolt s talán mocorgott is de nem adta egyéb jelét annak, hogy felébredt volna… egy részem örült ennek, meg közben újra meg újra felidéztem magamban Cassen szőke tincseit, riadt kék szemeit, ahogy ott voltunk abban azon az idegen helyen. Többé-kevésbé a minket rettegésben tartó nőre is emlékeztem, de inkább csak a gyávaság érzet volt az, ami megült az emlékeim között. Olyan valóságos volt, hogy éreztem az orromban minden illatot, hogy az érintések is ugyanolyanok voltak, mint bármikor… na meg a fájdalom, ami a karomat érte.
Kapkodva rángattam fel a pulcsim ujját. Reméltem, hogy nem találok ott semmit… de a bőröm vörös volt, kicsit talán hólyagos is és az a különös jel rajzolódott ki, amit korábban a Prófétában is nyilvánosságra hoztak, s ami az ismeretlen boszorkány nyakában lógó lánc medálját is díszítette. Ott volt persze az az ostoba nő, aki a Halál Ereklyéivel jött… de a legtöbben felismerték bizonyra… pláne azok, akik – mint én is – szemtanúi voltak a Roxfortban történt gyilkosságnak. Nyeltem egyet, de azonnal felpattantam, hogy az egyik fiókhoz lépve pergament rángassak ki és egy üveg tintát.
Egy pillanattal később már remegő kézzel körmöltem a levelemet:

Cassen!
Ugye nem álom volt? Te is emlékszel? A te bőrödön is ott van a jel?

Jasper

A baglyomhoz léptem, aki éppen a kalitkájában szunyókált s máris a lábára kötöztem az üzenetet, hogy aztán útnak engedjem a Roxfort felé. Elégedetlen huhogással pillantott rám… egyértelmű volt, hogy hiába éjszakai állat, most szívesebben szuszogott volna tovább a meleg szobában.
– Menj már…  – legyintettem csendesen, kitárva az ablakot. Erre lassan, de repülni kezdet. Csak addig néztem utána, míg el nem tűnt a sötét éjszakában s tudtam, ha ez csak egy álom volt és a sérülés másképp került a kezemre, akkor Cassen dilisnek fog nézni… de ez nem számított. Pont miatta nem számított.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: Deliah Beckett - 2020. 11. 23. - 00:30:26

RÉMÁLMOK VÖLGYE

(https://i.pinimg.com/564x/13/d1/8a/13d18af0f63571c391fae6a3f0011782.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/aa/96/c2/aa96c245c1919f0b0d0cd96e78eb381b.jpg)

2001. október 29.
Az éden földje

Nehéz volt eldönteni mennyire essek kétségbe, amikor az első boszorkány eltűnt. Aztán eltűnt az egyik lány és mielőtt akárcsak egy lépést is tehettem volna felé, hogy megvédjem vagy csak visszatartsam Leon is köddé vált.
Nem mozdultam a helyemről, ahogy mindenki karján megjelent a nő nyakékén díszelgő szimbólum és sorra eltűntek a szemem elől - egyértelműen látszott mindenki hiábavaló próbálkozásaiból, hogy nincsen értelme.

- Hát így döntöttek… - sóhajtott fel a nő, mielőtt Mr. Fraser és társai is a többiekéhez hasonló sorsra jutottak. - Csak maga maradt… - suttogta közelebb lépve és felemelte a kezét. Éreztem, ahogy az állkapcsom megfeszül, az ujjaim pedig görcsösen megrándulnak, ahogy dacosan a szemébe néztem. Vártam a fájdalmat… éreztem, ahogy a várakozás hideg verejtékként fut végig a gerincem mentén a fehér ruha alatt. Fel voltam készülve rá, hogy engem is megjelöl majd, de ehelyett csak nyitott, forró tenyerét nyomta a homlokomnak. - A Rend keresni fogja - szólt halkan, én pedig megborzongtam mielőtt minden elsötétült volna körülöttem.

***

Fázósan rándulok össze a puha takaró alatt.
Halk nyögés hagyja el a számat, ahogy a szemeim kipattannak és feltolom magam a matracról. Kezem automatikusan a hajamba túr, kissé megmarkolva a kusza szőke tincseket, ahogy végigfut rajtam a felismerés, hogy ébren vagyok.
A vállam fölött hátrapillantok Dorianre, aki zavartalanul szuszog tovább, majd megvizsgálom a karjaim, keresve a többieken látott szimbólumot, de a bőröm hidegen izzva, sértetlenül bámul vissza rám. Vajon tényleg csak álom volt? A kuszaság, a fenyegetés, a félig ismerős arcok… könnyen meggyőzhettem volna magam róla, hogy az volt, de valahogy mégsem ment.
Oldalra fordulok, talpam a bolyhos ágyelőhöz ér, tenyereimmel előre roskadó felsőtestem támasztom meg, ahogy mély levegőt veszek és próbálok úrrá lenni a remegésemen. Újra Dorianre pillantok, aki mocorogni kezd.
- Kicsim…? - morogja álomtól nehéz hangon. - Minden rendben?

Elfordulok és nyelek egyet.
- Csak rosszat álmodtam - felelem félszegen egy pár másodperc múlva, nehezen találva a hangom. Nem akarok hazudni neki, de nem akarom megijeszteni sem, így marad a suta féligazság. Reggel elmondom neki, ígérem magamnak gyorsan, majd felállok. - Hozok egy pohár vizet - suttogom neki nyugtatólag és így is teszek, közben egyre csak azon gondolkodva, hogy mi lehetett ez az egész. Meg kellene kérdeznem Leont? merül fel az ötlet, de ezzel is úgy döntök, jobb ha várok reggelig - inkább visszafekszek Dorian mellé, a hátamat az ágytámlának vetve, ő pedig közelebb húzódik, míg az italom kortyolom.

Vajon mit értett az alatt a nő, hogy keresni fog a Rend? Miért? Megpróbálnak majd a valóság síkján is belezsarolni a csatlakozásba vagy pont, hogy el akarnak majd hallgattatni? Lehet, hogy a Minisztériumhoz kellene fordulnom? Shacklebolt biztos őrültnek nézne, ha ezzel a sztorival állítanék be hozzá…
Megrázom a fejem és inkább Dorian újból egyenletessé váló szuszogására koncentrálok, míg ujjaim sötét tincseit cirógatják, egyszerre nyugtatva magam és őt. Pirkadatig bámulok magam elé így, valamiért nem visz rá a lélek, hogy újra megpróbáljak aludni és hullámzó hangulatú merengésemből egy bagoly érkezése ráz fel csak. Leontól hozott egy rövid levelet, ami eldönti: az álom valóság volt - ez nem segít megnyugodnom. Felkelek és az alsó szinten kezdek el kávét és regglit főzni, miközben írok neki egy gyors választ.

Leon,
Jól vagyok, nem sérültem meg, bár nem nyugtat meg a leveled. Ahogy időd engedi, keress fel a Moonban, beszéljünk.
Deliah

Direkt nem megyek bele részletekbe, aggaszt, hogy talán az aurorok még a bagolypostámat is figyelhetik, de nem akarok pánikba sem esni, ahogy nézem a távolodó madár alakját. Kortyolok egy nagyot a kávéból majd egy mély sóhaj hagyja el a számat, ahogy a fölöttem békésen szuszogó szerelmemre gondolok. Mégis hogyan magyarázzam ezt el neki?


KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT! :)


Cím: Re: Rémálomok Völgye
Írta: A Dementor - 2020. 11. 23. - 13:33:37
JÁTÉK LEZÁRVA!