Oldal nyomtatása - Rowle-kastély

Rowle-ok
(https://i.pinimg.com/564x/d4/e0/39/d4e03917b5aae43297e22e9c5c5ec577.jpg)

Irene
2001. szeptember 7.
este

"i hope you are proud of me dad"

outfit (https://i.pinimg.com/564x/79/e5/13/79e5136ae0a4eeae77939a4c8790abe4.jpg)

Irene volt az egyetlen, akire az életemet is rábíztam volna egy ilyen helyzetben. Más ártatlanokat nem kevertem volna bele ilyen botrányos ügyekbe, elvégre tudtam nagyon jól, milyen veszélyes most ez. Veszélyes, mert úgy döntöttem, hogy véget vetek az évek óta folyó kegyetlenségnek, ami nem csak rám, de az egész családomra veszélyes. Aggódtam a gyerekekért, aggódtam a öcsémért és a nevelő apámért, a barátaimért, az ismerőseimért. Nem volt olyan ember, akinek köze volt hozzám és ne lett volna veszélybe.
– Köszi, hogy eljöttél velem ide – mondtam, miközben kézen fogva Irene-t, bevezettem a kastély előcsarnokába. Az összes kandalló idevezetett, így a miénk is. Alig kellett leporolni a ruhámat, elegáns váll-lapjáról lesiklott a korom, amint kicsit előre döntöttem a testem. Nem számított, fogalmam sem volt, hogy az a méreg, mit vált ki… még az is lehet, hogy ma véres leszek. – Nem mindennap mutatják be az ember egy csomó előkelő aranyvérűnek. Viszont ha bárki kérdezi, kérlek mondj annyit, hogy a biztonságomért felelsz ma. Nem lenne jó, ha a vérségi kötelék kiderülne… és még valami… – Nyeltem egyet. – Van itt legalább egy legilimentor.
Az általam küldött borokat éppen rekesz számra cipelték befelé a hatalmas bálterembe. Elégedett mosoly ült ki az arcomra, hogy apám még csak nem is gyanakodott, mikor azt mondtam, én gondoskodom ma az italról. Így hát az első koccintásra egy édes fehérbort választottam, amiben tökéletesen elveszik a méreg keserűsége.
– Hát megjöttél – hallottam meg egy mélyebb, ám finoman csengő női hangot. A tulajdonosa az egyik közelebbi kandallónál állt, ám láthatóan nem hallotta a figyelmeztetéseket, amivel Irene-t elláttam. Biztos voltam benne, hogy akkor ott csillogna a szemében valami olyan kegyetlenség, amit Lisbeth-nél szoktam látni. A hasonlóságból és a korábbi futó találkozásból sejtettem, hogy ez lehet Ophelia, Phillip felesége, azaz a mostohaanyám. Egy sértett nő, akit megcsaltak. Egy sértett nő, aki nem tudott fiút szülni. – Apád már azt hitte eltévedtél.
Fekete bársonyruhájában, sötét hajával érdekes kontrasztot mutatott a márvány kandalló mellet. Megköszörültem a torkomat, kihúztam magam, de még úgy is magasabb volt nálam. Ezen persze tovább rontott a tény, hogy magassarkú cipőben van.
– Ugye nem kell anyuskának hívnom? – érdeklődtem, miközben felém nyújtotta a kezét, én pedig elfogadtam. – Csak mert nem vagyok jó a kedves hangsúlyban.
Megragadta a kezemet, egy nőhöz képest meglepően erősen odahúzott magához. Úgy, hogy egy pillanatra Irene-tól is elszakadtam. A fülemhez hajolt, éreztem a lélegzetét a bőrömön: – Na idefigyelj, ha megpróbálod tönkre tenni ezt az estét, gondoskodom róla, hogy egy lapon ne említsenek a Rowle-okkal többé.
A fenyegetés nem hatott meg. Semmire sem vágytam jobban, minthogy ez megtörténjen, mégis kegyetlen mosollyal az arcomon húzódtam el. Bólintottam egyetlen lassan, sejtetve vele, hogy ezt a lovat én ülöm meg és nem ő. Nem érdekel, milyen régóta játssza ezt a játszmát. Most én irányítottam.
– Rendben anyus – kacsintottam, majd megfogva megint Irene karját, behúztam a bálterembe, ahol már gyűlt a tömeg. Így is elkéstem persze, mert Phillip már ott járkált le-föl az italos asztal előtt, mint aki valamitől fél. Kean szerencsére a terem másik végében volt, lefoglalta a beszélgetés, így nem rám figyelt egyelőre.

Rowle-ok

(https://i.pinimg.com/originals/5e/1b/32/5e1b32dfa33e175a1ef98be2591b04f2.gif)

Power resides where men believe it resides.
It’s a trick; a shadow on the wall.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/8e/15/aa/8e15aac59076f3487680ae7cee93f8a3.jpg)

Elliot volt az egyetlen ember akiért tényleg bármit megtettem volna. Úgy éreztem, hogy sokkal tartozom neki azért, amit értem tett, de ugyanakkor a rokonom is volt és jól esett, hogy a jelenlegi helyzetben azt gondolta, hogy a legjobb, hogyha velem érkezik a Rowle kastélyba. Kétségkívül impozáns épület volt, de ugyanakkor a ridegnek is tűnt. Nem ismertem jól Elliot családjának ezen ágát – sőt, igazság szerint egyik ágát sem ismertem. Valahogy eddig még egyszer sem alakult úgy, hogy be tudott volna mutatni. De talán jobb is így, hiszen én sem tudom bemutatni senkinek. Próbáltam gyorsan elterelni erről a gondolataimat, hiszen jelen pillanatban nagyon úgy tűnt, hogy most már életem végéig egyedül maradok. Nem számított, Adam és a gyerekek adtak pár boldog évet az életemben, de az is elmúlt, mert ilyen az egész élet. Minden csak elmúlik, aztán valamikor újra is kezdődik talán egy másik életben. Igazság szerint most már csak azt vártam, hogy tényleg megtaláljam azt a nőt és elbeszélgessek vele. Ha megölném az túl nagy ajándék lenne neki, azt akarom, hogy szenvedjen, még akkor is, hogyha ez kegyetlenül hangzik.
De inkább visszatértem a valóságba és érdeklődve nézegettem a kastélyban kiakasztott hatalmas festményeket és a falak mentén sorakozó ormótlan szobrokat. Sosem tudnék egy ilyen helyen élni az már biztos.
– Köszi, hogy eljöttél velem ide. Nem mindennap mutatják be az ember egy csomó előkelő aranyvérűnek. Viszont ha bárki kérdezi, kérlek mondj annyit, hogy a biztonságomért felelsz ma. Nem lenne jó, ha a vérségi kötelék kiderülne… és még valami…Van itt legalább egy legilimentor. – figyelmeztetett Elliot.
– Rendben, a színészkedés már viszonylag jól megy – nyugtattam meg. – És az sem hátrány, hogy valóban auror vagyok. Egyébként mégis mire készüljek? Megtámadhatnak? – kérdeztem halkabban, de nem volt ideje válaszolni, mert megszólította egy nő, aki talán éppen rá várt.
– Hát megjöttél. Apád már azt hitte eltévedtél. – mondta a nő, aki fekete bársony ruhát viselt. A pillantásából kiolvastam, hogy Elliot nem éppen a kedvence valószínűleg.
– Ugye nem kell anyuskának hívnom? Csak mert nem vagyok jó a kedves hangsúlyban. – Elliot a szokásos modorának megfelelően válaszolt, ezek szerint csakis a mostohaanyja lehetett a nő. Bár nem mutatkozott be nekem hivatalosan, de biztosan egyáltalán nem is érdekelte, hogy ki vagyok. De a következő pillanatban oda rántotta magához Elliot-ot és valamit a fülébe sutyorgott, feltételezem nem éppen kedves szavakat, de én semmit sem hallottam belőle.
Aztán Elliot már be is húzott a bálterembe, ami szintén eléggé lenyűgöző, de ugyanakkor rideg volt. Azt hiszem, hogy minden aranyvérű szereti az ilyen semmilyen helyeket. A nagy tereket és a kastélyokat, ahol keveset kell látni a családtagokat, mert eltévednek a nagy folyosókon. Persze, minden bizonnyal rosszul gondolom ezt, de mégis kinek lenne arra szüksége, hogy egy kastélyban éljen?
– Ki volt ez a bájos nő? – kérdeztem, miközben óvatosan végig néztem a bálteremben tartózkodókon. Ellégé sznob társaságnak tűntek már így első ránézésre is. – Valahogy az az érzésem, hogy nagyon érdekes lesz ez az esemény – tettem hozzá. Mondanom sem kell Elliot-on kívül senkit sem ismertem, de nem éreztem magamat kellemetlenül. Mindent megtettem, hogy felmérjem a terepet, hiszen valószínűleg Elliot-ot nem nagyon kedvelik itt, abból kiindulva, hogy az a nő is milyen bűbájos volt vele.

– Rendben, a színészkedés már viszonylag jól megy – válaszolta Irene, mikor a legillimentorra, azaz Keanre, az akárhányadik fokú unokatestvéremre figyelmeztettem. – És az sem hátrány, hogy valóban auror vagyok. Egyébként mégis mire készüljek? Megtámadhatnak? – kérdezte halkabban, de mielőtt még válaszolhattam volna bármire is, megjelent Ophelia… illetve nem is megjelent, ott volt végig, mintha kizárólag engem várt volna. Tudtam, hogy lesz pár keresetlen megjegyzése, amikor meglát, ezt pedig úgy tűrtem, mintha inkább szórakoztatna, mint megfélemlítene. Tény, ami tény nem féltem… az életemen kívül nem sok veszíteni valóm volt ebben a helyzetben… de azt sem sajnáltam volna kifejezetten. Ezért jöttem ide. Ezért döntöttem így.
Miután elmondta, mit tenne velem, egy gúnyos mosollyal az arcomon húzódtam el. Így vontam félre magammal Irene-t, hogy belépjünk a bálterembe, ami most inkább egy állófogadáshoz hasonló eseményhez volt berendezve. Mindenki csinos ruhában volt, mindenhol kaja és az általam küldött borosüvegek várakoztak. Az ital egyelőre lángnyelv volt, amibe határozottan nem tettem semmit. De nem is olyan nagy baj, a koccintásra vártam mindennél jobban… azonban ezt a kellemesnek tűnő képet el kellett magamba nyomni. Ezért inkább arra próbáltam koncentrálni, hogy milyen kaját egyek holnap.
– Ki volt ez a bájos nő? – kérdezte Irene. – Valahogy az az érzésem, hogy nagyon érdekes lesz ez az esemény. – Tette hozzá, miután ő is körbe nézett. Lassan bólintottam, de továbbra sem terveztem beavatni. Ha velem valami történik, ő nem lehet bűnös, neki menekülnie kell. Ezt próbáltam tudatosítani benne korábban.
– Életed legszebb élménye lesz – suttogtam talán túlzott kegyetlenséggel is a hangomban. – Látom milyen szépen csillog minden… – és a vér még szebbé tenné. Úgy hozzá tettem volna, de a tekintetem találkozott a távolban álló Keanével. Ezért megint a holnapi kaján kezdtem el agyalni. Véres steak, véres steak. – Ezt mantráztam magamban, remélve, hogy beválik. A szívem azonban még mindig olyan vadul kalapált, éreztem, hogy hangosabban veszem a levegőt a megszokotthoz képest.
Megfogtam Irene-t és még közelebb húztam magamhoz, hogy egészen halkan beszéljünk. Közben még mindig Kean szemeibe néztem, aki láthatóan nem fogott szagot. A következő pillanatban ugyanis megszakítva a szemkontaktust ugyanazt a bájcsevegős képét vette elő.
– Az ott a legillimentor – böktem felé a fejemmel. Irene is láthatta, hogy csak egy nyomorék törpe, aki erősnek hiszi magát… de rajta is áttipornék, ha kéne. Mert az poharában is ott lesz a méreg, pontosan annyira, mint másokéba. – Az a nő az apám felesége volt odakint – válaszoltam meg aztán a feltett kérdést. – El tudod képzelni, hogy élvezné, ha eltávolíthat. – Tettem hozzá.
Hamarosan a manók elkezdték kinyitni a borokat, hogy szellőzzenek. Csak az alkohol fanyar-édes aromája töltötte meg a teret. A méreg tökéletesen elvegyült. Ekkor jött éppen hozzánk oda Phillip. Láttam, hogy a tekintete megakad Irene-on.
– Látom, tényleg hoztál magaddal valakit. Megmondom őszintén, Forestre számítottam, de úgy tűnik végre megjött az eszed és nem próbálsz meg botrányt kavarni – mondta és olyan furcsán büszke képet vágott.
– Irene nem a csajom. Csak egy kísérő, aki biztosítja a testi épségemet… – válaszoltam és megforgattam a szemeimet. – Minden bizonnyal, ha lenne is éppen aktuálisan valaki az életembe, nem hoznám ebbe a viperafészekbe. Nem értem, miért nézel állandóan ekkora idiótának… – közöltem sértettséggel a hangomban.
– Jó fiú vagy – veregette meg az arcomat aztán, mintha nem is hallaná, amit mondok. – Itt most olyan kapcsolatokat építhetünk Elliot, amivel a családot menthetjük meg. Nem egy neves aranyvérű család hajadonjai vannak itt jelen.
– Szupi, majd szólj melyiket kell megdugnom… – vetettem oda és némi sértettséggel a hangomban elhúztam Irene-t az italokhoz, hogy azonnal lehúzzak egy lángnyelvet. – Irene… jól figyelj rám, de most komolyan. Ma akármi történik velem itt, te rohanj a kandallókhoz és tűnj el. Senki sem fog téged keresni… csak ne maradj itt… – Folytattam nagyon halkan. – Ma este nem szabad kockáztatni…

Rowle-ok

(https://i.pinimg.com/originals/5e/1b/32/5e1b32dfa33e175a1ef98be2591b04f2.gif)

Power resides where men believe it resides.
It’s a trick; a shadow on the wall.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/8e/15/aa/8e15aac59076f3487680ae7cee93f8a3.jpg)

Az ember nem válogathatja meg a családját – akármennyire is klisésen hangzik ez a kijelentés azt hiszem ez egyértelműen igaz mindenkire. Elliot-nak ugyan nem ismertem az apját eddig személyesen, de sejtettem, hogy nem lesz szimpatikus nekem. Ha abból indulok ki, hogy milyen volt a felesége, akkor egyértelmű, hogy nem fogok sokat a társaságukban lenni. Ha már a társaságnál tartunk, elég érdekes csapat gyűlt itt össze, ahogy körbe néztem valahogy senki sem tűnt olyannak, akiben megbíztam volna. Nem szoktam bálokra járni vagy nem tudom, hogy minek nevezzem ezt ami itt volt, de azt tudtam, hogy az ilyen eseményeken mindenki furcsán viselkedik.
– Az ott a legillimentor – mutatott az egyik férfi felé Elliot. Valahogy ismerős volt az arca, de nem gondolkodtam sokat rajta, csak bólintottam és megjegyeztem magamban, hogy rá jó lesz figyelni. Elliot megjegyezte, hogy az apja felesége biztosan örülne, ha el tudná valahogy távolítani és sajnos ezzel egyet kellett értenem.
– Amíg itt vagyok, nem történhet veled semmi sem – mondtam, habár volt egy olyan érzésem, hogy én sem tudnám mindentől megvédeni Elliot-ot. Egyedül nem bírnék el ennyi emberrel, de ha úgy alakult volna, akkor azért felkészültem lélekben arra, hogy meg kell védenem mindkettőnket.
Nem sokkal később pedig megjelent a férfi, aki valószínűleg Elliot apja volt. Nem mutatkozott be konkrétan, nem is igazán hasonlított Elliot rá, de valahogy sejtettem, hogy csak ő lehet ennek a hatalmas háznak a tulajdonosa. Egy pillanatig rám nézett, aztán elkezdett Elliothoz beszélni, de nem figyeltem, hogy miről van szó. A tömeget néztem, figyeltem ahogy az emberek beszélgetnek egymással. A tekintetem megakadt a legilimentoron párszor, de ő csak bájcsevegett többnyire azzal az öt-hat emberrel aki körbevette. Érezhetően élvezte, hogy a figyelem középpontjában van. Aztán megláttam Elliot apjának a feleségét, aki szemközt állt velünk a fal mellett és ellenszenvesen nézett Elliot-ra, azt gondolom észre sem vette, hogy én látom ahogy rá néz.
– Irene… jól figyelj rám, de most komolyan. Ma akármi történik velem itt, te rohanj a kandallókhoz és tűnj el. Senki sem fog téged keresni… csak ne maradj itt… Ma este nem szabad kockáztatni…– mondta halkan Elliot, hogy csak én halljam miután odahúzott egy italos asztalhoz.
– Miről beszélsz? Biztosan nem foglak magadra hagyni, együtt jöttünk és együtt is fogunk innen távozni – válaszoltam határozottan. Persze egy szinten megható volt, hogy Elliot azt akarta, hogy biztonságban legyek, de akármi is fog szerinte történni itt akkor is azt tudnia kell, hogy képtelen lennék magára hagyni. Túl sokat veszítettem már így is, nem hagyhatom magára a még élő rokonaimat, ezt pedig neki kellett megértenie.
– Azért hoztál ide, hogy figyeljek rád, nem igaz? Ezek után nem kérheted, hogy meneküljek el, hogyha úgy alakulna a helyzet – válaszoltam és a szemem sarkából láttam, hogy az a nő még mindig Elliot-ot nézi. Talán tényleg tervezgetett valamit és Elliot ettől tartott, nem tudom, de én egy sértődött nőtől nem fogok félni. Elliot pedig élve fog ma innen távozni, ha rajtam múlik.

Talán kicsit bekattantam, hogy ilyen nyugalommal vártam azt, hogy ismertetlen és ismert emberek teste rogyjanak össze, vérükben fuldokolva a szemem láttára. Ebbe rángattam bele Irene-t, pusztán azért, mert nem volt támaszom… nem volt más támaszom, csak ő. Akiért itt voltam, talán nem is sejtette mire készülök, talán azt hitte, nem gondoltam komolyan, mikor megígértem neki, hogy bosszút állok érte. Érdekelt-e Natot, hogy élvek vagy halok? Minden bizonnyal nem, hiszen nem keresett, nem próbált meg úgy tenni, mintha érdekelném még. Én mégis itt voltam, szembenézve azokkal, akik bántották őt… mert még emlékeztem most is, milyen volt magamhoz ölelni a megtört testét vagy attól rettegni, hogy megölték. Nem akartam ezt újra érzeni. Csak látni akartam az utcán, a láthatáskor, a dedikálásain, hogy még mindig az a kétméter óriás, aki talán meg tudja menteni a fiamat attól, hogy olyan legyen, mint én. Ezért kellett hát védenem.
Hallottam ugyan Irene szavait, de tudtam. Nem védhet meg. Egyszerűen ő most csak azért volt itt, hogy az ő példájából táplálkozzak. Ő úgy veszített el egy családot, amiben én belehaltam volna… mégis itt állt mellettem. Élt, lélegzett, talán már céljai is voltak. Nekem nem sok akadt… igazából csak sodródtam ide-oda, remélve, hogy rám talál az utam… annyi minden történt a nyáron… annyi furcsaság. S most nem találtam igazán a helyem, hiába próbálkoztam. Ezt viszont meg kellett tennem. Meg kellett tennem, hogy még egyszer ne bántsák Natot, ne bántsák a gyerekeimet… Összeszorult a szívem, ha eszembe jutott, hogy már nem vagyok ott az egykori otthonunkban, hogy megvédjem őket. Az ilyen alkalmakon kívül viszont nem éreztem mást, csak egyszerű ürességet. Nem volt fájdalom, de öröm sem. Csupán léteztem céltalanul.
– Miről beszélsz? Biztosan nem foglak magadra hagyni, együtt jöttünk és együtt is fogunk innen távozni – magyarázta Irene. Nem értette, hogy ezt most nem megváltaszható élethelyzet és nem mi döntünk az én sorsomról. Mi ugyanis ketten voltunk, a Rowle-ok viszont megszámlálhatatlanul sokan. – Azért hoztál ide, hogy figyeljek rád, nem igaz? Ezek után nem kérheted, hogy meneküljek el, hogyha úgy alakulna a helyzet.
Éreztem, hogy Ophelia néz minket, ezért hát közelebb hajoltam Irene-hoz. Nem akartam még véletlenül sem, hogy leolvasson valami az ajkaimról. Nem, mintha számított volna, ott lapult a zsebemben az újonnan beszerzett tőr.
– Azért hoztalak ide, Irene, mert gyáva voltam egyedül idejönni – válaszoltam. – Szóval nagyon szépen kérlek… ha nekem esnek, tűnj el… valakinek tudnia kell, mi történt itt érted? – Bár Irene nem tudott senkiről, akivel mostanában szorosabb a kapcsolatom. Még Averyt sem ismerte, sem a jobbkezemet Frasert… de legalább egy valaki tudta, hogyha meghalok és elmondhatja a gyerekeimnek, hogy már nem megyek haza.
Nem tudtam érti-e, de nem is volt időm megismételni a kérésemet. Közben megérkeztek az utolsó vendégek is, mert a hatalmas ajtó egyik szárnyát behajtották és éppen csak egy kis rés volt, visszajutni a kandallókhoz. Közben pedig a manók elkezdték felszolgálni a vörösbort, engem pedig apám magam mellé intett. Szorosan kapaszkodva Irene kezébe léptem mellé.
– Barátaim, rokonaim – szólalt meg apám. Valamit rólam és az újdonsült találkozásunkról beszélt. Csupa hazugságokat sorolt fel, a kitalált anyám nevét emlegette, meg olyan szerelmet, amiben ezen kívül sosem volt része. Közben pedig a felesége majd megpukkadt a féltékenységtől. Láttam, amint megremeg a kezében a boros pohár. Aztán elkaptam róla a tekintetem és én is elvettem a magam poharát a tálcáról, amit az átlagosnál is sokkal kisebb manó nyújtott felém.
– Szereted a bort? – kérdeztem halkan Irene-tól és a poharára néztem. – Ne igyál bele… még véletlenül se! – tettem hozzá, mikor apám magasba emelte a poharát. Kegyetlen mosoly ült ki az arcomra, majd hirtelen Kean felkiáltott. Addigra már késő volt, annyian ittak be a borba, hogy összeestek, vért köhögtek fel.
Azt láttam a szemem sarkából, hogy apám ijedtében felhördül és eldobja a poharat. Ugyanazzal a lendülettel verte ki azt a felesége kezéből.
– Mi a francot műveltél, kölyök? – rángatott meg, mintha egyértelmű lenne ki is volt a tettes.
– Azt, amit ez a sok mocsok megérdemelt… – vicsorogtam. – Te is halált érdemelsz… – Olyan pofont kevert le, amilyet még nem kaptam talán. Éreztem, hogy felszakad az ajkaim szegleténél a bőr és az apró repedésen megindul a vér. – Irene, tűnj el innen… – Nyögtem oda neki, miközben az egyensúlyomat kerestem.

Rowle-ok

(https://i.pinimg.com/originals/5e/1b/32/5e1b32dfa33e175a1ef98be2591b04f2.gif)

Power resides where men believe it resides.
It’s a trick; a shadow on the wall.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/8e/15/aa/8e15aac59076f3487680ae7cee93f8a3.jpg)

Sejthettem volna, hogy Elliot tervez valamit, de ennyire nem avatott be abba, hogy a rokonai közül miért éppen engem hozott ma magával erre az eseményre. Elliot nem illett ide, vagyis lehet, hogy az apja valahol tényleg azt akarta, hogy a fia komolyan részese legyen a Rowle családnak, de ez nem az a közeg volt, amiben Elliot szabadon mozoghatott. Nem mondhattam el nyíltan a véleményemet és Elliot talán nem is volt rá kíváncsi, de tudtam, hogy ő akkor sem olyan ember mint ezek itt. Nem véletlen, hogy nagyjából egyetlen kedves pillantást sem kapott illetve egyetlen ember sem nézett rá szeretettel.
Én ilyen rokonok között inkább meg akartam volna halni és valahogy az volt az érzésem, hogy Elliot sem biztosan érezné magát komfortosan. Annyit segített nekem, egyszerűen nem hagyhattam, hogy valami itt ma történjen vele. Mikor az apja elkezdett szónokolni akkor már valami tényleg nagyon furcsa volt, nem hiszem, hogy mások érezték, de én igen, hogy Elliot egy hangyányit feszült talán. Aki nem ismerte elég jól az nem vette volna észre ezeket a nagyon apró rezdüléseket, amik elárulták. Én sem mondom, hogy túl jól ismerem Elliot-ot, de sok időt töltöttem már vele együtt. Szeretném azt gondolni, hogy emiatt talán mégis jobban ismerem, mint mások.
– Szereted a bort? – kérdezte, miközben a házimanók hangtalanul elkezdték körbe vinni a tálcákat a vendégek között, amelyek mind megvoltak pakolva a borospoharakkal. – Ne igyál bele… még véletlenül se! – tette hozzá, miközben az apja a magasba emelte a poharát. Úgy tettem, ahogy mondta, nem ittam bele a borba és akkor már tudat alatt értettem, hogy mit is művelt Elliot.
A kiáltások sokaságában a legtöbben tehetetlenül köhögtek és vér színezte meg az ajkaikat. Csak kapkodtam a fejemet ide-oda, ahogy minél többen estek össze magatehetetlenül.
– Méreg…? – kérdeztem halkan, miközben a saját poharam kicsúszott a kezemből és csörömpölve összetört a földön, ami már nem csak bortól, de vértől is vöröslött.
Elliot apja közeledett felénk és mikor megütötte Elliot egy pillanatra lefagytam. Villogott a szeme a pasasnak, sejtettem, hogy nem tetszett neki ez a lépés.
– Irene, tűnj el innen…– nyögte oda Elliot nekem, de addigra a pálcám már a kezemben volt. Lehet, hogy menekülnöm kellett volna, de minden amiben hittem azt diktálta, hogy ezt nem tehetem meg.
– Nyugodj meg, fogd meg a karomat! – mondtam és felé nyújtottam a kezemet, miközben a pálcámat egyenesen az apjára szegeztem. Nem akartam bántani, csak időt kellett nyernem, hogy el tudjam innen vonszolni Elliot-ot. Tudom, hogy Elliot meg nyilván azt akarta, hogy egyedül tűnjek el innen, de legalább az esélyt meg kell adnia annak, hogy ki tudjam innen vinni. Ha nem megy, akkor itt fogom hagyni, de ez nem változtat azon, hogy később visszajöjjek érte. Nem gondolhatja komolyan, hogy ezután a lépés után az apja nem fogja majd megkínozni. – Flipendo! – mondtam gyorsan, mielőtt még Elliot apja cselekedhetett volna. Láttam ahogy hátra tántorodik, de komolyabb baja nem történt, viszont ennyi idő alatt Elliot még meggondolhatta magát a menekülésünket illetően.

– Méreg…? – kérdezte halkan Irene. Az ujjai közül kicsúszhatott a pohár, mert hallottam, ahogy az üveg becsapódik, majd szilánkokra pattan. Meg sem rezdültem rá egy pillanatig, csak néztem a művemet.
Furcsa lehetett a nyugalom, amit éreztem. Furcsa lehetett annak, aki később rájött, mit tettem. De valahogy azok a hörgések, a káromkodás és a légszomj furcsa zaját gyönyörűnek találtam. Végre hatalmat éreztem, olyan hatalmat, ami ellen nem tud senki védekezni… még Phillip Rowle sem, akinek a szeme láttára hullottak el a rokonai. Prue-t is láttam összerogyni valahol a tömegben s kívántam, hogy vesszen oda, hogy ne maradjon belőle semmi, csak egy rossz emlék. Ezt kívántam a Rowle család összes tagjának, miközben élveztem a szenvedés zaját.
Ha apám nem pofoz fel, talán csak állok ott örömködve a tettem felett. Nem pusztultak el mind, túl sokan jöttek rá még idő előtt, mi történt, így elszabadult a pánik. A vér és bor egyvelegén tiportak végig, még úgy is láttam, hogy egy pillanatra a világ álomnak tűnt. Csak a zsibbadtság égett az arcomon, a fülem csengett… Annyi lelkierőm maradt, hogy elküldjem Irene-t. Végül is mi maradt nekem ebből a világból? Semmi. Üresség, sérelmek és fájdalmak. Már nem lehettem az, aki lenni akartam.
– Nyugodj meg, fogd meg a karomat! – mondta Irene, nem mozdulva nélkülem. Nem akartam, hogy ezt tegye, hogy ő is áldozat legyen. Innen nem lehetett hoppanálni, csak a kandallók vezettek ki a kastélyból… és velem odáig kijutni, esélytelen volt. – Flipendo!
Erre eszméltem fel. A varázslat apámat találta, távolabb került tőlem, bőven ütési távolságon kívülre. De közben a távolból megint átok reppent felénk, épp csak annyi időm volt, hogy a földre, a véres-boros keverékbe feküdjek, magam alá gyűrve Irene-t. A varázslat a fejünk felett zuhant le.
– Siessünk! – súgtam felé. A lábamba nyilalló fájdalom ellenére felpattantam és vontam magammal Irene-t. Minél gyorsabban a Suttogóba kellett érnünk… minél gyorsabban, mielőtt apám megjelenne ott. Csak az járt a fejemben, hogy össze kell szednem Zeuszt, a mókusaimat, Hermészt és némi ruhát, hogy leléphessek onnan. Apám tudta a címet, mert odajött mikor az anyakönyves papírokat intézte.
– Állj meg, kölyök! – Hallottam apám üvöltését. Talán Kean hangja is felcsendült a távolban, de annyian rohantak és mozdultak egyszerre utánunk, hogy csak annyi időm volt, hogy megragadjam Irene kezét és rohanni kezdjünk kifelé. Rohanni… Irene-t úgy löktem magam elé, ezzel időt vesztve és újabb sérülést elszenvedve. Egy szilánkosra tört pohár maradványai fúródtak a vádlimba… sokkal inkább a térdhajlatomba. Nem üvöltöttem fel, de éreztem, hogy ott talált, ahol a marás helye volt. A picsába, O’Mara… Már nem is akaródzott annyira meghalni. Léptem tovább, érezve, hogy a vér eláztatja a nadrágomat. Minden lépésnél, mintha egyre több pumpálódott volna, elérte a zoknimat, s a cipő is cuppogni kezdett a lábamon, véres nyomot húzva magam után.
– A francba… – lihegtem, ahogy Irene kezét megragadva még határozottabban léptem ki a bálteremből, egyenesen a kandallók felé. – Gyorsan… a Suttogóba… – Tettem hozzá és az elsőbe belépve már fogtam is a hopport, kimondva a helyet, ahova menni szeretnék. Láttam, hogy apám, Ophelia és Kean ekkor érnek pont ki utánunk, de az egyik pálcából kireppenő átok már nem talált minket. Csak jött a forgás, hogy aztán úgy zuhanjak térdre a Suttogó nappalijában.

Rowle-ok

(https://i.pinimg.com/originals/5e/1b/32/5e1b32dfa33e175a1ef98be2591b04f2.gif)

Power resides where men believe it resides.
It’s a trick; a shadow on the wall.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/8e/15/aa/8e15aac59076f3487680ae7cee93f8a3.jpg)

Végig az járt a fejemben, hogyha Elliot beavatott volna rendesen abba, hogy mire készül, akkor most talán nem tartanánk itt. Mármint, talán mégis… rendszerint, amibe mi ketten részt veszünk az mindig rosszul sül el. Nem tudom, talán el van átkozva a családunk tényleg, de valahogy mindig ilyen helyzeteke kerülünk. Az sem segített sokat a jelenlegi helyzetünkön, hogy Elliot nagy mérgezési akciója nem úgy sült el, ahogy eltervezte azt hiszem. Ha így lett volna, akkor az apja nem akart volna most megölni minket. Miért nem olyan mérget választott ami csak pár órával később kezd el hatni? Ha megkérdezett volna, akkor ajánlhattam volna neki valami ilyet vagy nem tudom… kezdtem összezavarodni, túl sok gondolat kavargott a fejemben és közben meg kellett próbálnom megvédenem magunkat.
– Siessünk! – mondta Elliot, miközben rengeteg átok és rontás száguldott felénk.
– Protego! – mondtam és valamennyit sikerült kivédenem, miközben menekülni próbáltunk. Az egyetlen kiút a kandallókon keresztül vezetett, nem lehetet hoppanálni és feltételezem sehol sem volt egy elhagyott zsupszkulcs vagy valami. Akárhogy is alakult, nem hagyhattam magára Elliot-ot, utáltam volna magamat azért, ha itt hagyom.
Az apja üvöltözött utánunk, de nem értettem egyetlen szavát sem. Nem is igazán érdekelt, most az volt a lényeg, hogy egy darabban jussunk ki innen. Miután a bálteremből kijutottunk és már láttam az első kandalló alakját távolról egy kicsit kezdtem reménykedni, hogy talán tényleg van esélyünk megmenekülni. Valahogy eljutottunk addig is, hogy belépjünk az egyik kandallóba és ugyan nem értettem, hogy Elliot milyen úticélt adott meg bármi jobb volt, mint ebben az elátkozott kastélyban lenni.
– Elliot, jól vagy?– kérdeztem, mikor már szilárd talaj volt a talpunk alatt. – Nem maradhatunk itt, le tudják nyomozni, hogy hova jöttünk…– magyaráztam, közben észrevettem, hogy a ruhám szegélye véres és talán a bor is eláztatta. Nem számított, nem a ruha számított, hanem az, hogy ezek még a nyomunkba lesznek, hogyha nem megyünk el innen minél előbb.
Csak egy perccel később fogtam fel, hogy ez Elliot otthona. Talán nem volt okos ötlet ide jönni, talán az apja is tudja, hogy hol van ez a hely és elsők között itt fogja keresni a fiát.
– Mit fog csinálni veled az apád?– kérdeztem, bár eleve a legrosszabbra gondoltam. Alig ismertem Elliot családját, de valahogy most úgy éreztem, hogy talán jobb is. Az apja nem tudta, hogy rokonok vagyunk és ha életben marad, akkor ez így is fog maradni, ha rajtam múlik. Elliot még egyelőre életben volt és habár biztos voltam benne, hogy megsérült most inkább arra akartam rávenni, hogy szedje össze amire szüksége van és tűnjünk el innen minél gyorsabban. Egy csapat őrült Rowle nem kellene most ide, hiszen egyikünk sem akar még meghalni.

Miért mindig ugyanaz a nyamvadt láb? Miért mindig ugyanaz a fájdalom. Éreztem, ahogy végig lüktet a lábszáramon, elveszítem az egyensúlyom és kissé kormosan, kissé véresen, de kizuhanok a padlóra. Zeusz ott ült a nappali ajtajában, a tekintetünk találkozott. Nem értette, mi történt. Ismertem már ennyire. Aggodalmasan szagolt bele a levegőbe, majd mikor Irene megszólalt, rá emelte a szemeit ő is.
– Elliot, jól vagy? – kérdezte, én pedig megpróbáltam közben talpra állni. Még mindig fájt, sokkal jobban, mint hittem, de a remegés ellenére sikerült a másik lábamra helyezni az egyensúlyt. – Nem maradhatunk itt, le tudják nyomozni, hogy hova jöttünk…
Mély levegőt vettem, hogy leküzdjem a vérveszteség okozta szédelgés és egyéb rosszullét tüneteit. Erős vagy… – bíztattam magam, a hang most persze mélyen hallgatott. Közelebb vonszoltam magam Zeuszhoz, megtámaszkodtam az ajtófélfában, mire ő rám pillantott.
– El kell mennünk… – közöltem röviden, mire a macska nyávogással válaszolt. Sejtettme, hogy nem örül. Sosem maradtunk meg sehol túl hosszú ideig, mióta Londonba jöttem. Nem tudtam azt a stabilitást biztosítani, amit kellett volna. Az egész életem egy nagy katyvasz volt. – Amúgy jól vagyok… – válaszoltam Irene-nek, ahogy visszafordultam fel, hogy előkaparjam a pálcámat. Nem fogtam még fel igazán, hogy a nehezen felépített életemből menekülnöm kell, de határozottan benne voltak a pakliban, mikor bevállaltam ezt a méregzést. Most persze keverhetek erősebb mérget, amit valahogy aztán be kell juttatnom a nyamvadt kastélyba… még egy ilyen lehetőségem úgysem lesz.
– Mit fog csinálni veled az apád? – kérdezte Irene, miközben én már egy Invitova lehívtam az állathordozót, a bőröndöt, meg némi ruhát. Nem koncentráltam nagyon oda, szóval esélyesen pár kevésbé hordott ruhadarab és félpár zoknik is belekerültek a szórásba, de nem számított. Fogtam és belegyűrtem minden ruhadarabot a bőröndbe, közbe fel-felszisszenve a fájdalomtól.
– Jó kérdés… nem hinném, hogy képes lenne megölni – válaszoltam a lehető legőszintébben. Phillipnek számos lehetősége volt, hogy eltegyen lábalól… de sosem engem bántott, hanem azokat, akik fontosak voltak nekem. Fel akart égetni körülöttem mindent, ám a mostani életemről nem sokat tudott. Tudta, hogy elváltam, Noah-ról úgy tudta, hogy holtan született… csak Dean és Daniel voltak szabad prédák, de hozzájuk jó ideje nem ért. – Mielőtt bármit is tenne, nekem kell megölni őt. Van erősebb mérgem… kegyetlenebb, megsemmisítőbb. – Magyaráztam kissé talán megszállottan. Nem számított, mit mond Irene. Már eldöntöttem, hogy valahogy azt is bejuttatom a kastélyba. Sok esélye nincs, hogy én még egyszer bebocsátást nyerek majd oda. Másképp kell tehát leszámolnom velük.
Lecsuktam a bőröndöt, hogy aztán a kis állathordozó kosárral a kezemben a nappaliban helyet kapó ketrechez sétáljak és a cukormókusokat szépen egyesével belepakoljam. Nem volt ellenkezés egy pillanatra sem. Most, mintha minden és mindenki érezte volna, milyen feszültség van itt.
– A Foltozott Üstben szállok meg, míg kerítek egy lakást. – Magyaráztam Irene-nek. – Minden rendben lesz. – Tettem hozzá és Hermészre pillantottam, aki éppen akkor reppent oda a kanapé támlájára.

Rowle-ok

(https://i.pinimg.com/originals/5e/1b/32/5e1b32dfa33e175a1ef98be2591b04f2.gif)

Power resides where men believe it resides.
It’s a trick; a shadow on the wall.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/8e/15/aa/8e15aac59076f3487680ae7cee93f8a3.jpg)

Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne a jövőben bármilyen társasági eseményre mennem. A partik és bálok mindig rosszul végződtek, de a Rowle kastélyban történtek volt a csúcsa mindennek azt hiszem. Aggódtam Elliot miatt, hiszen nem mondhatnám, hogy a család megmérgezésére kieszelt terve jól működött volna. Csoda, hogy ki tudtunk jutni a házból és Elliot élete így is most veszélyben van. A saját életem miatt nem aggódtam, nem gondoltam ugyanis, hogy engem keresnének. Elliot lesz az első célpontjuk, engem maximum akkor keresnek meg, ha Elliot nagyon jól el tud bújni elölük. De akkor sem félek, én úgysem kerülök bajba.
– Mielőtt bármit is tenne, nekem kell megölni őt. Van erősebb mérgem… kegyetlenebb, megsemmisítőbb. – magyarázta Elliot, miközben figyeltem ahogy pakol.
– Elliot, ez nem megoldás. Ha tényleg meg akarod ölni, akkor felejtsd el a mérgeket. – válaszoltam idegesen. Én tényleg nem értettem, hogy mi megy végbe Elliot fejében, de aggódtam érte. Az élet nem ennyire egyszerű, neki családja van, gyerekei, ott az öccse… őszintén azt gondoltam, hogy nagyon meggondolatlanul cselekedett, de nem akartam összetörni azzal még jobban, hogy ezt az orra alá dörgölöm. Biztos voltam benne, hogy így is elég ramatyul érzi magát amiért nem sikerült megölnie ma az apját. – Ha tényleg el akarod tűntetni az apádat, akkor bérelj fel egy bérgyilkost, vagy tudom is én… de ne szórakozz mérgekkel, mert ennek így semmi értelme. Apád rá fog jönni, nem hülye ember. – tettem hozzá, de nem voltam benne biztos, hogy hallgatna rám.
– A Foltozott Üstben szállok meg, míg kerítek egy lakást. Minden rendben lesz. – magyarázott tovább Elliot miközben a mókusait kezdte elpakolni a hordozóketrecükbe.
– És gondolod, hogy ott nem fognak keresni? Gyere el hozzám, nem ismerik a házamat. Burton-on-the-Water nem központi hely, nem keresnének ott. –válaszoltam. Nem akartam könyörögni neki, hogy jöjjön velem, hogy rajta tarthassam a szememet, mert tudtam, hogy mennyire makacs. Elliot csak menne mindig a maga feje után, de mégis ki tudná most megvédeni, ha nem én? Értem én, hogy nem akar engem is bajba sodorni, de tudhatná, hogy én nem félek semmitől sem jó formán. Ha megkérne, az apját is elintézném, az nem fájna, még akkor sem, ha nem akarok belekeveredni egy igazi gyilkosságba.
Volt egy olyan érzésem, hogy nem fogom tudni meggyőzni, de azért azt be kellett volna látnia, hogy a Foltozott Üst nem éppen az a hely, ami el tudja rejteni őt a kíváncsi szemek elől. Azon sem lepődnék meg, ha ott keresnék először, persze, ő tudja, hogy mit akar. Én megpróbáltam, felajánlottam neki, hogy költözzön hozzám, de nem akartam erőltetni. Csak ez a káoszba fulladt nap belőlem sem a legjobb oldalamat hozta ki.

Újabb és újabb tervek kattogtak az agyamban, miközben vérző lábbal csattogtam a nappaliban ide-oda. Össze kellett szednem az állatokat, a holmikat, szólnom kellett Aidennek, hogy ne jöjjön ide, mert itt veszélyes lehet… menekülnöm kellett, megint… s megint a saját apám elől. Nem, mintha vádoltam volna, ezúttal tényleg kivívtam a haragját és még én is jogosnak éreztem volna, ha ezek után majd meg akar ölni. Még is csak veszélybe sodortam a családját.
– Elliot, ez nem megoldás. Ha tényleg meg akarod ölni, akkor felejtsd el a mérgeket. – magyarázta Irene. Ő nem ismerte úgy apámat, mint én… pontosan ezért tudtam, hogy ugyanúgy belesétált volna a csapdába, mint ma. Túl könnyen elbízta magát s állandóan azt hitte, hogy ő nyert. Most is elhitte, hiszen én menekültem el, míg ő sziklaszilárdan talpon maradt, hogy mentse, ami még menthető volt a helyzetben. Igen… gyávának hitt a féreg… – morogta a hang bennem. – Ha tényleg el akarod tűntetni az apádat, akkor bérelj fel egy bérgyilkost, vagy tudom is én… de ne szórakozz mérgekkel, mert ennek így semmi értelme. Apád rá fog jönni, nem hülye ember.
Hosszan fújtam ki a levegőt. A cukormókusok ketrecéhez léptem, hogy a kis dobozukba kezdjem pakolni őket. Biztonságba akartam tudni őket, mintha csak a gyerekeim volnának… s talán így is volt. Már nem volt mellettem az igazi családom, hogy megóvjam őket.
– Sosem hinné, hogy még egyszer ugyanahhoz a fegyverhez nyúlok. Már most elbízta magát… – magyaráztam teljes meggyőződéssel, ahogy egyik kisállatot a másik után az utazóhelyükre pakoltam. A puha kis érintésük cseppet megnyugtatott, de a szemem sarkából láttam, ahogy a kanapé támláján ülve Zeusz szemrehányó pillantással bámul rám. Utálta, hogy folyamatosan költözünk, hogy nincs egy biztos pont… abba az életbe rángattam bele a körülöttem élőket, amiben mindig is éltem. Hol itt, hol ott húztam meg magamat… s valójában a Londonba költözés sem jelentett biztonságot és letelepedést. Nat mellett voltam két évet ugyan, de az is csak átmeneti volt.
– És gondolod, hogy ott nem fognak keresni? Gyere el hozzám, nem ismerik a házamat. Burton-on-the-Water nem központi hely, nem keresnének ott.
Azonnal megráztam a fejemet válaszként, s a kanapéra raktam a kezemben szorongatott kis dobozkát, hogy aztán Irene-re pillantsak. Nem ehetettem meg ezt vele. Az egy dolog volt, hogy magamat nagyon nagy bajba sodrom, de őt nem kellett volna. Így is látták az arcát, már éppen elég veszélyes volt ez rá nézve. A jelenlétem ezt csak tovább rontotta volna… hiszen bennem volt a félsz, hogy apám még mindig követni tud, habár a tőle kapott ajándékokat a mai akció előtt bedobtam a Temze hullámai közé. Csupán a széfet nyitó Rowle gyűrű maradt nálam.
– Nem sodorlak veszélybe ezzel. – Válaszoltam és felnyaláboltam a cuccokat. – Kerek új lakhelyet, csak átmenetileg megyek a Foltozott Üstbe, először úgyis a Zsebpiszok közben fog keresni. – Tettem hozzá és elindultama kandalló felé, a fejemmel intve Zeusznak, hogy kövessen. Láttam, hogy milyen kellettlenül huppan le a szőnyegre majd indul meg a megfelelő irányba.
– Minél gyorsabban menj haza te is, Irene… – mondtam, majd kicsit megremegett a hangom: – Sajnálom, hogy belekvertelek ebbe…

Rowle-ok

(https://i.pinimg.com/originals/5e/1b/32/5e1b32dfa33e175a1ef98be2591b04f2.gif)

Power resides where men believe it resides.
It’s a trick; a shadow on the wall.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/8e/15/aa/8e15aac59076f3487680ae7cee93f8a3.jpg)

Annyira szerettem volna segíteni Ellioton, de úgy éreztem, hogy neki erre most nincs szüksége. Azt hiszem azt nem érthette, hogy én mit érzek – de ez nem is rólam szólt. Nem hiszem, hogy kibírtam volna, ha még egy rokonomat el kell veszítenem, de bíznom kellett Elliotban. Kettőnk közül ő ismeri jobban az apját, de azt biztosan mindketten tudtuk, hogy nem lesz sehol sem teljes biztonságban.
Tisztában vagyok vele, hogy a felét sem ismerem az igazi életének, de mégis felelősséggel tartozom érte. Pont azért, mert a rokonom és én már így is túl sokakat veszítettem el. A gyerekeim és a férjem is meghalt, miközben biztos vagyok benne, hogy tehettem volna értük valamit… mégis mit gondolt Elliot, hogy hagynám, hogy valami ilyesmi még egyszer megtörténjen? Nem magamat akartam ebből áldozatnak kihozni, csak aggódtam. A megőrülés szélén voltam már egy ideje, ha még valaki meghalna, akit ilyen közel engedtem magamhoz, akkor feltételezem a Szent Mungóban kötnék ki és ott maradnék halálom napjáig.
– Nem sodorlak veszélybe ezzel. Keresek új lakhelyet, csak átmenetileg megyek a Foltozott Üstbe, először úgyis a Zsebpiszok közben fog keresni. – mondta Elliot miközben a kandalló felé ment.
– Elliot… ne tűnj el! – mondtam, mielőtt még elment volna csak úgy. – Ha minden jobbra fordul… tudod, hogy hol keress. Ne gyere a Minisztériumba, otthon keress vagy küldj valami jelet. Bárhogy megtalállak. – tettem hozzá. Biztos voltam benne, hogy Elliot amúgy sem tenné be a lábát a Minisztériumba, de jobb nem kísérteni a sorsot.
– Minél gyorsabban menj haza te is, Irene… Sajnálom, hogy belekevertelek ebbe… – mondta és remegett a hangja. Hirtelen előtörtek az anyai ösztöneim, mert csak egy kisfiúnak láttam abban a pillanatban. Odamentem hozzá és szorosan átöleltem, már most hiányzott, de nem akartam elsírni magamat, hiszen még itt volt velem szemben.
– Vigyázz magadra! – mondtam, majd elhúzódtam tőle és megvártam, hogy belépjen a kandallóba, majd elnyeljék a smaragdszínű lángok az alakját. A ház csendbe borult miután Elliot eltűnt és kellett vennem egy mély levegőt, hogy összeszedjem magamat és a gondolataimat. Igaza volt, nekem is el kellett tűnnöm innen minél gyorsabban, de én a kandalló helyett inkább hoppanáltam.
Mivel nem tudtam, hogy mikor fogok legközelebb találkozni Elliottal csak reménykedtem benne, hogy valaki segít majd elbújni neki vagy ilyesmi. Jó lesz ha most meghúzza magát kicsit és megpróbál életben maradni.

Köszönöm a játékot!

Eljegyzési party
(https://i.pinimg.com/564x/7b/7d/72/7b7d72d709df8eec9574b43e8eb80473.jpg)

Nellie & Aiden
2001. december 10.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/1b/f9/23/1bf92358616de4444e77986563ae67cc.jpg)

A testem magától mozgott, magától, hiába próbáltam az elmém minden erejével ellenállni a kényszernek. Ha az izmaim meg is feszültek a varázslat erővel, fájdalmasan rángatta meg a tagjaimat. Nem volt esélyem sem… csak az agyammal tudtam, hogy ami történik, az nem jó. Aiden ráadásuk nem tudta hol vagy. Csupán annyit mondtam neki, hogy el kell mennem a Suttogóba… és ott vártak rám. Az utolsó erőmmel egy zsebkendőre firkáltam a Rowle-kastély címét, hátha utánam jön. Aztán a papír lehullott a földre, engem meg egész egyszerűen elrángattak.
Az egész olyan volt, mint egy álom. Nem akartam engedelmeskedni Phillip Rowle akaratának, de az olyan erővel talált rám, hogy még kitörni sem tudtam belőle. Mindig is erős akaratú embernek tartottam magam, aki le tudna győzni egy ilyen furcsa, mentális bilincset… de az Imperio túl erős volt még nekem is. Nem voltam hozzá szokva, soha senki sem alkalmazta ellenem. Szinte éreztem, milyen fájdalmasan mozgat az ellenállásomban. Még az elmémet is elködösítette. Aiden ments meg… – harsogta az elmém egy ideig, aztán egész egyszerűen a gondolataim is belevesztek az Imperio hatalmas erejébe. Hogy mennyi ideig? Arról fogalmam sem volt.
Mire megint feleszméltem úgy igazán, már rajtam volt a bársonyszmoking, mellettem volt Nellie is, a másik oldalon pedig az apám. Láthatóan éppen ekkor érkezett meg a vendégek egy része, míg a többi már itallal a kezében trécselt. A tekintetük, amivel engem méregettek, elárulta, mennyire rettegnek, hogy amit isznak megint megöli néhányukat. Csakhogy erre nem készültem… én nem akartam itt lenni sem. A kezeim ökölbe szorultak, ahogy megremegett a testem. Távozni akartam, de a lábaim nem mozdultak. Az erőlködéstől könnyek gyűltek a szemembe.
– Igyál egy kis pezsgőt – súgta oda apám, mintha csak sejtené, hogy megint tudatomhoz térek. Talán csak egy teszt volt, hogy még mindig elég nagy hatással van rám.
A talpas poharat azonnal az ujjaim közé nyomta, én pedig lepillantottam rá. Éreztem, hogy most képes lennék ellenállni, nem kortyolni a rozé pezsgő rózsaszínes aromájából… de nem akartam, hogy rájöjjön, hogy gyengül a mágiája. Ezért felemeltem a poharamat és két nagyot kortyoltam belőle. Éreztem, ahogy a hányinger végig fut rajtam. Egy részem még mindig gyűlölte a pezsgőt.
– Jófiú – ütögette meg a vállamat, én pedig egészen beleborzongtam az érintésébe. Nem reagáltam, pedig undorodtam tőle. Legszívesebben tőből kitéptem volna a karját, vagy az arcába löktem volna egy átkot… de ahhoz még nem volt elég erőm, hogy előkaparjam a pálcámat.
Aiden… Aiden… – koncentráltam rá, mintha a gondolataimon keresztül próbálnám hívni őt. A tekintetem a vendégekre szegeződött. Apám közben velünk szembe lépett, két puszit nyomott Nellie arcára, én pedig csak figyeltem őket.
– Nagyon szép pár lesztek – közölte aztán, ahogy a tenyerével megpaskolta az arcomat. A szemében nem voltam több egy tárgynál, akivel be akarta biztosítani a családja helyzetét. Csakhogy fogalma sem volt még, mire vagyok igazán képes, ha tönkre akarok tenni valakit. Az a mérgezés sem volt több próbálkozásnál.
– Köszi – böktem oda engedelmesen, érezve, hogy ezt akarja hallani.
Biccentett egyet felénk még, majd egész egyszerűen tovább állt, kettesben hagyva minket. Persze tudtam, hogy figyelni fog és ha azt érzi, nem elég erős a varázslat újabb adag Imperiot kapok.
– Csinos vagy. – Sóhajtottam egyet, ahogy Nellie-re pillantottam, csak a szemem sarkából lestem a hatalmas ajtót, ami a kandallók felől vezetett ide.

Eljegyzési party

(https://i.pinimg.com/originals/08/33/ab/0833ab2feef42526831ab39580081822.jpg)(https://www.sundayisland.se/wp-content/uploads/2019/05/09-Oval-Australian-Opal-Engagement-Ring.jpg)

2001. december 10.

to: Elliot & Aiden

♬ (https://www.youtube.com/watch?v=Pt1kc_FniKM)

ruha (https://shangrila-dresses.com/wp-content/uploads/2018/11/Sliver-Sheer-Top-Prom-Dress-1.jpg)

Egyszerre utáltam a gondolatot, hogy kiárusítanak, mint egy vágásra érett disznót, és imádtam, hogy én leszek a tiszteletreméltó Mrs. Rowle, aki végre elfoglalja méltó helyét az aranyvérű varázslótársadalomban. A mai estére igazán kitettem magamért, fodrászt és sminkest fogadtam, majd felöltöttem a direkt nekem varrott ruhát, amit a Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolájának egyik feltörekvő divattervező növendéke készített el a megrendelésemre. Ahogy a tükörbe néztem, elégedett voltam a látvánnyal... Igaz, ezzel korábban sem volt különösebb problémám. És sokáig a fizikai mellett mentális képességeim is rendben voltak... Az elmúlt hónapok eseményei azonban - be kellett látnom - olyannyira megviseltek, hogy teljesen kibillentettek az egyensúlyomból. Bizonyára apám is belátta, hogy tegnap túl messzire ment azzal, hogy a halott anyám gyűrűjét adatta át velem Elliottal, így talán egyfajta bocsánatkérésként, vagy csak kompenzálásként benyitott hozzám, mielőtt indultunk volna. Végigpillantott rajtam, és ennyit mondott:
- Notthoz méltón festesz, kislányom - majd közelebb lépett és egy gyűrűt nyújtott felém, amire csak futólag pillantottam rá, de így is láttam, hogy nagyon szép.
- Tessék, ez már bizonyosan megfelelő lesz... - tette hozzá, mire önkéntelenül is felsóhajtottam.
- Az biztos... hacsak ezt nem a nagyi összeaszalódott ujjáról szedetted le - puffogtam idegesen, de azért elvettem a gyűrűt és felhúztam az ujjamra. Még mindig dühös voltam, amiért ilyen helyzetbe hozott Rowle-ék előtt. Teljesen elvesztettem a fejem, őrülten viselkedtem, és ezt nem engedhettem meg magamnak.... Hiába tudtam ugyan, hogy a házasságunk nem más, csak szükséges álca, az elit felé megrendezett fényes, de üres kirakat, mégis szerettem volna elfogadhatóan viselkedni Elliot menyasszonyaként. Apám mesterkedése ezt már az első alkalommal borzasztóan megnehezítette, és ezért végtelenül dühös voltam rá.
- Eljött a te időd, Nellie... Ma ragyogni fogsz... és mindenki csodál majd, ahogy megérdemled - simogatta meg a vállam apám. Az érintésére rögvest összerezdültem, nem kívántam, hogy egy ujjal is hozzám érjen. Elhúzódtam, majd az ajtóhoz léptem, és jó szélesre tártam előtte. Jelezvén, hogy nem látom szívesen.
- Reméljük, tényleg így lesz, és ezúttal nem kavarsz be megint, hogy ellehetetleníts az egész tásaság előtt - néztem rá komolyan. Erre már észrevette magát, és magamra hagyott. Láttam, hogy hamarosan elüti az óra a hetet, így nem maradt eltékozolni való időm. Gyorsan a pipereasztalkámhoz léptem és a felső fiókból kihúztam egy doboz tablettát. Nyugalomra volt szükségem... és tudtam, ez a csodatabletta megadja majd ezt nekem, így gyorsan beszedtem egyet, egy másikat meg elrejtettem a ruhámhoz illő ezüst retikülben, végszükség esetére... Aztán a családi kandallóhoz siettem, és még időben megérkeztem a Rowle kastélyba. Mikor odaértem, rögtön Elliot fogadott, akinek láttán akaratlanul is megdobbant a szívem. Nem, nem szerelem volt ez, de egy új élet, talán a megmenekülés izgalma, ami akaratlanul is hozzákötött. A múltkori találkozásunk rémesen sült el, és elhatároztam, hogy ezt most kompenzálom.
- Szia! Na, tényleg remekül mutatsz bársonyban... - dicsértem meg, majd elégedett mosollyal megálltam mellette. - Csodás lett a dekor is - tettem még hozzá, a dekorációt szemlélve, ami diszkrét, mégis végtelenül gyönyörű volt. Ahogy körbenéztem, apámat szerencsére épp nem láttam, így kezdtem jó kedvre derülni. A vendégek elismerő pillantásai akaratlanul is dédelgették a lelkemet... Ha nem is volt őszinte a részükről, kétségkívül jól ment nekik a színjátszás. Többen is odajöttek hozzánk gratulálni, köztük Phillip is, aki nyomott két puszit az arcomra.
- Nagyon szép pár lesztek - intézte Elliothoz a szavait, de úgy, hogy én is halljam. Hálásan bólintottam, Elliot pedig megköszönte.
- Köszi - mondta hidegen, és csak most esett le, hogy valahogy olyan furcsán fest... mint aki kísértetett látott.
- Nagyon csinos vagy - tette hozzá továbbra is olyan színtelen arckifejezéssel, ami sehogyan sem tetszett.
- Köszönöm... Minden rendben? Falfehér vagy - néztem rá kérdőn. Természetesen tisztában voltam vele, hogy neki nem ez élete legboldogabb napja, de erre az arckifejezésre azért nem voltam felkészülve...

and suddenly
the only solution was
to stand and fight

(https://i.pinimg.com/236x/53/6a/ea/536aeab3a2dac2a1d7b151a4b789b51e.jpg)
2001. december 10.
style (https://i.pinimg.com/564x/08/f1/60/08f160145c1d1399301b3ae11811ca06.jpg)

Rossz szájíz olvad a nyelvemre, ahogy a tükörképemet bámulom, és megigazítom a zakóm gallérját. Kritikusan mérem végig a homlokomba hulló göndör tincseket, és kicsit simítok is rajtuk, biztosra megyek, hogy minden tökéletesen áll. Ez is a terv része. A terv, ami már szépen, pontosan lapul az agyamban. Többféle verzió... kettő erre az esetre, három a másikra... Még nem tudom, mi vár majd, ha odaérek a címre. Túl sok a lehetőség, és túl csábító volt a gondolat, hogy az összeshez kreáljak egy használati útmutatót a fejemben, ahogy általában.
Az egész gyanús volt. Elliot túl korán, túl csendben lépett le, most pedig már régen sötétség pihen odakint... A Suttogó, ennyit mondott. Szóval megnéztem a Suttogót. A padlón heverő, árnyékkal takart kis fecnit pedig majdnem nem szúrtam ki...
Majdnem.
Büszkén kihúzom magam, úgy tekintek a tükörből visszapislogó, határozott énemre. Szeretem magamat elegáns ruhákban, jóillatúan, szilárdan állva látni. Persze van valami a vérben is, nem mondom... De ez az én igazi énem -vagy legalábbis az, amelyet legszívesebben húzok fel annak. A galagonya az első pillanatban kiszimatolta az izgalmat, és azóta türelmetlenül lüktet a zakó hosszított belső zsebében, ami pont erre lett kialakítva. Talán egy dísztalár jobban illene ehhez az alkalomra... de én mindig is szerettem kitűnni.
Csak egy címet kaptam, de éppen elegendő ez is nekem. Van tippem, hogy mi történik épp, sőt... fogalmazzunk úgy, majdnem pontosan tudom, de majd kiélvezem az igazam ízét, ha odaértem. Addig is egy dolgom van; felvenni az ártatlan, szórakozni vágyó maszkját.
Ellököm magam a tükör elől, és körbe sem pillantva sétálok az előszobába, hogy egy laza pálcaintéssel csillogóra suvickoljam bakancsaimat. Épp csak megérintem a karomon pihenő, fekete karórát, ami tökéletesen simul rá bőrömre, aztán belebújva a cipőmbe elő is húzom a pálcámat. Még egyszer felidézem a zsepire firkált elmosódott címet, majd már meg is érzem a hoppanálással járó rántást.
Egy hatalmas, füves területen találom magam, ahogy felpillantok. A kastélyt lágy ködréteg veszi körbe, ami még a sötétben is jól kivehető. A nedves párát azonnal megérzem a bőrömön, ahogy a fényes bejárat felé indulok. Egy őrnek tűnő fickó támasztja a félfát, ahogy pedig közelebb érek, lapot pillantást vet felém.
- Meghívó? - morran. Ártatlan kis mosolyt engedek felé, úgy nyúlok a zakó belső zsebébe, mintha csak a lapocskáért keresgélnék.
- Itt kell lennie valahol... - Előrántom a pálcámat. - Dormito!
Megérintem ajkaimat nyelvemmel, ahogy a fickó egyszerűen csak eldől oldalra, majd kicsit beljebb hajolok az ajtókereten, hogy ártatlan fejjel körbelessek. Senki a közelben, így könnyedén átlépek a fickó felett, és átérek a csicsás előtérbe.
Felszegett állal nézek végig a díszes boltozaton és díszítésen, figyelve a hely fényűzőségét. Egy ajtóval odébb kellemes zene szűrődik ki, ez pedig elég ahhoz, hogy meggyőződjek róla, melyik teóriám volt a helyes. Erre pedig elő is húzom azokat a terveket, amiket pont erre az eshetőségre raktam össze.
Persze, ha valami rámragadt az utóbbi hónapokban Elliotról, akkor nem kizárt, hogy ennek laza rögtönzés lesz a vége. És hogy ez jót jelent-e? Hát, majd meglátjuk.
Kellemes kis mosolyt vetek a másik őrre, aki ebben az ajtóban ácsorog, és ebből a szerencsétlenül szerencsés szögből nem is láthatja a szundikáló társát, az pedig csak unott fejjel kitárja nekem az ajtót. Én pedig belépek a bent uralkodó szánalmas pompába. Alulöltöztem? Hm... talán egy kicsit.
Egyszerűen legyőzöm az ingert, hogy egyből Elliotot keressem tekintetemmel. Lazán lesek körbe, rákacsintok az egyik lányra, akinek épp rajtam marad a tekintete ahogy belépek, úgy fordulok aztán oldalra, hogy az italospultot közelítsem meg. Épp csak egy apró, finom kis pillantást engedek meg magamnak a szemem sarkából, ahogy elveszek egy kristálypoharat. Ez elég ahhoz, hogy kiszúrjam Elliot alakját a mozgolódó tömegben... abban nem vagyok biztos, hogy ő is lát engem. Egyelőre nem is kell, hogy lásson. Áááá, minek? Még van úúúgy... három percem, mielőtt Mr. Szerencsétlenség rájött, hogy az utolsó vendég nem szerepelt a vendéglistán.
Kortyolok egyet a pezsgőből, ahogy odébb lépek az asztaltól, úgy szegem fel végül az államat, egyenesen átbámulva a fejek közt Elliotra és a körülötte állokra. Igyekszem behatárolni, ki kicsoda lehet... a menyasszonyt egyértelműen a legkönnyebb kiszúrni.
Végigmérem a nőt, aztán pillantok csak vissza Elliotra. Ha kiszúr is, nem csinálok semmit, csak egy féloldalas kis mosolyra húzom a számat. Úgy lépek vissza hirtelen a poharak felé.
Rendbeeen... terv változott. Egy kicsit. Egy icipicit.
Felveszek még egy poharat, aztán magabiztos léptekkel átvágok az emberek közt, egyenesen a nőt célozva meg. Mi is a neve? Ellie, Kellie... Nellie? Hm, valamelyik a három közül.
- Szép estét! - vetek illedelmes mosolyt a nőre és a kis csapat férfitagjaira, Elliotot sem hagyom ki belőle. A mágia szele megcsap, erre pedig finoman megborzongok. - Elnézést kérek, hogy csak így belepofátlankodok a beszélgetésbe... Csak gratulálni szerettem volna az ifjú párnak. Esetleg egy italt a hölgynek?
Odanyújtom a menyasszonyjelölt felé az egyik poharat, és egy kissé talán szemtelenre sikerült féloldalas mosollyal kísérem. Ekkor azonban még semmi jele a veszélynek... náh, az később jön.

A gyomrom őrülten kavargott. Még mindig éreztem az Imperio hatását… legalábbis annak émelyítő maradékát. Nem nyelhettem be újra, viselkednem kellett – főleg apám közelében. Éppen akkor sétált oda, hogy megdicsérje a párosunkat, amikor feleszméltem. Menekülj már el a francba! A hang rám parancsolt, de a lábaim még csak nem is mozdultak. Nem jött értem senki… nem akart elvinni senki. A mellkasomban összeszorult valami fájdalmasan. Talán a könnyeim is megindultak volna, ha nem koncentrálok olyan veszett erőszakosan apám közelében. Persze ő gyorsan távozott, hogy bájologni a többi elcseszett beltenyésztett idiótán. Hát ezt akarja… hát ezt akarja, hogy csak egy váz legyek, ami vakon követi a szabályokat s nem gondolkodik? Számomra az ő hagyományaik olyanok voltak, mint a kötelek, amik gúzsba kötik az embert, nem engedve, hogy a felszínre törjön a valódi énjük. Én szabad ember voltam, szabad döntésekkel, nem illettem bele ebbe a világba cseppet sem. Ezt apám is tudta.
– Köszönöm... Minden rendben? Falfehér vagy.
Nellie szavaira összerezzentem, mintha nem számítottam volna rá… holott nagyjából fél perce dicsértem meg. Nem ment ez nekem, olyan voltam, mint egy kétlábon járó hazugság. Felé fordultam, végig mértem a ruhában, ami gondolom jól állt neki, bár nem voltam olyan állapotban, hogy ezt ténylegesen meg tudjam állapítani.
– Persze, csak a sápadt az új divat. – Vágtam rá, nem akartam erről beszélgetni… igazából semmiről sem akartam beszélgetni. A kezemben tartott poharat viszont egyre erősebben szorították az ujjaim. – Egész kellemes ez a kis összejövetel. A vénemberek nagyon élvezik. – Böktem apám felé a fejemmel. Nem igazán tudtam, miről beszéljek Nellie-vel, igazából már a ruhavásárlós mizériánál is csak azért próbálkoztam, mert apám megzsarolt. Tudott Aidenről, ami nem különösebben lepett meg… de nem akartam, hogy bántsa. Elég volt végig néznem, amit Nattal csinált. Sosem felejtem el az a kézremegést, amit még egy évvel a történtek után sem tudott levetkőzni.
A tömeg felé pillantottam, hogy megnézzem kik jöttek el. Nem sok Rowle-t ismertem, de nem is nagyon érdekeltek. Csak tudni akartam hogyan áll a helyzetem… és határozottan egy mérges kígyókkal teli verem közepén voltam. Még is valahogy – a rossz látásom ellenére is – kiszúrtam az emberek tömegében a hullámos tincseket, a szürke-barna szempárt… és azt a mosolyt. Aiden. Aiden itt volt. Bár még mindig nem tudtam eldönteni, mennyire veszi ezt az egész helyzetet komolyan. Azt mondta, hogy nem akarja, hogy elvegyem ezt a nőt, még is egy baromi nagy viccnek tartotta látszólag… csakhogy ez túl komoly volt.
Ahogy közeledett elakadt a lélegzetem, szóval ha Nellie meg is szólalt azt nem hallottam. Felfogtam még, hogy apám visszatért hozzánk, meg talán a felesége Ophelia is, aki valamit mondott a nő ruhájáról. A saját, gyorsuló szívverésem töltötte meg és foglalta le az egész testemet. Csak ezt hallgattam… bumm… bumm… bumm… bumm. Durva volt, erőteljes, nem olyan, mint máskor, de nem is hasonlított a pánikrohamokkor érzett erőteljes dobogásra. Ez más volt. Ahogy közeledett egyre erősödött. Azt hittem, meg fog menteni… ehelyett Nellihez lépett oda. Talán el is tátogtam, hogy Aiden… de, mintha nem akart volna rám nézni.
– Szép estét! – Kellett egy kis idő, míg megértettem, hogy beszél. Hozzánk beszél. – Elnézést kérek, hogy csak így belepofátlankodok a beszélgetésbe... Csak gratulálni szerettem volna az ifjú párnak. Esetleg egy italt a hölgynek?
Nellie felé nyújtott egy italt, de nem engedtem, hogy elvegye. Odanyúltam és kikaptam Aiden kezéből még le is húztam. Erre apám keze a vállamra csúszott és olyan erősen nyomta be a kucscsontomat, hogy azt hittem eltöri.
– Úgy tudom, Mr. Fraser, hogy nem hívtuk meg. – Jegyezte meg apám a szokásos kellemetlenkedő stílusában. De gyűlöltem még azt is, ahogyan beszél… túlságosan hasonlított a hanghordozása az enyémhez, talán csak az enyhe sejpítés és a gyerekes él hiányzott belőle. – Megkérném, hogy távozzon.
– Én hívtam meg. – Közöltem, mire hirtelen mindenki rám nézett. – Ez az én eljegyzésem… azt csinálok, amit akarok rajta. – Tudtam, hogy ez lesz, tudtam mocskosul, hogy elborul apám agya, ha Aiden felbukkan, mégis ezt vártam. Sejtettem, hogy apám már is intézni akarja az Imperio újabb adagját, ám mielőtt még elővette volna a pálcáját olyan pofont kevert le, hogy még a fülem is csengni kezdett tőle.
– Te azt csinálod, amit én mondok. Maga meg tűnjön el innen, Fraser!

Elliot megpróbálta ugyan eltussolni a kérdésem egy gyenge poénnal, de ez cseppet sem nyugtatott meg. Valami nagyon nem volt rendben vele, ezt biztosan éreztem, és szerettem volna egy kicsit arrébb húzni őt, hogy kifaggassam, de mielőtt még lehetőségem nyílt volna erre, egy fiatal suhanc belerondított a képbe. Elsőre pincérnek néztem, de utána leesett, hogy még a személyzet is igényesebben van felöltözve. A vérnyomásom megugrott, rögtön elhatároztam, hogyha kipenderítettük innen, magam cseszem le az őröket, hogy mégis mit gondoltak, amikor beengedték...
- Szép estét! Elnézést kérek, hogy csak így belepofátlankodok a beszélgetésbe... Csak gratulálni szerettem volna az ifjú párnak. Esetleg egy italt a hölgynek? - nyújtott felém egy pohár pezsgőt, amiért akkor sem nyúltam volna, ha kínoznak, pedig elég szomjas voltam. De nem volt lehetőségem elutasítani, mert jövendőbelim megelőzött, és ő maga hajtotta le az italt. Kérdőn néztem rá, nem értettem a helyzetet: csak nem attól tartott, hogy meg akarnak mérgezni, és hősiesen megmentett? Hamar kiderült, hogy koránt sem erről volt szó... Rowle dühös megjegyzésére leesett a tantusz. Szóval ő az a bizonyos senki... vagyis, ha néven akarjuk nevezni, akkor Aiden Fraser. Fel nem foghattam, hogy mégis hogy vette a bátorságot, hogy ide jöjjön... Ott kellett volna maradnia, ahová való... megbújva a közös kis házukban, Roxmortsban, amiről természetesen tudtam. Apámnak megvoltak a maga emberei, akik hamar kinyomozták Elliot magánéleti hátterét, így nem volt számomra meglepetés, hogy egy nála jóval fiatalabb férfival - ha egyáltalán lehet ezt mondani erre a kölyökre?! - él.
- Khm... - köszörültem meg a torkom, mielőtt én is kinyilváníthattam volna a véleményem. Ám ezúttal sem jutottam szóhoz, mert Elliot visszaszólt az apjának.
– Ez az én eljegyzésem… azt csinálok, amit akarok rajta - jelentette ki. Bár a szavai nagyon nem tetszettek, annak azért örültem, hogy egy kis színt legalább kapott az előbb még holtsápadt arca.
- Az lehet... de ő nem... - intettem fejemmel Aiden felé. - Már megbocsáss, de az öltözéked... - néztem végig rajta fitymállóan - finoman szólva sem felel meg a dress code-nak. Legjobb lesz, ha tá... - folytattam volna, ám drága apósom hatalmas pofonja belém folytotta a szót.
- Na de Phillip! - néztem rá döbbenten, s erre a gesztusra hirtelen előtűnt az apám is a háttérből.
- Mi folyik itt? - nézett vészjóslón Elliot és Phillip párosára. - Lehet, hogy a ti családotokban így szokás intézni a konfliktusokat, de nálunk koránt sem... Ha egy család akarunk lenni, azt javaslom, tanuljatok meg civilizáltan viselkedni! Nem tűröm, hogy lejárassátok a Nott nevet - vonta össze a szemöldökét idegesen. A helyzet elég kínos volt, csak futólag volt időm körülnézni, de láthatóan mindenki minket bámult, és koránt sem azzal az irigységgel vegyes csodálattal, ahogyan kellett volna. Nem... rögvest megéreztem a bőrömön a lenézés szelét, amit mindennél jobban gyűlöltem.
Reméltem, hogyha az előbbi jelenetből más nem is, Aiden majd érteni fog, de azért nem bíztam a véletlenre a dolgot. Közelebb léptem hozzá, és ha engedte a fülébe súgtam:
- Ha szereted, akkor elengeded.... Láthatod, hogy Phillip kicsinálja, ha nem kapja meg, amit akar... Legjobb lesz, ha most azonnal lemondasz róla! Velem végre biztonságban lesz... - léptem hátrébb pár lépést, hogy tekintetemmel is alátámasszam a szavaim. A zöldesbarna íriszekben egyszerre láthatta a kérlelés és fenyegetés különféle árnyalatát vegyülni. Csak rajta állt, hogy hallgat-e bármelyikre, ha esetleg a józan esze őt is rég magára hagyta volna, mint itt a legtöbbünket...

Szeretem az izgalmat. A veszélyt, ami befészkeli magát az ereimbe és jólesően árad szét ott, hajt előre. Mindig is ez mozgatott, ez volt az, ami nem hagyott feladni - muszáj volt nyernem. Egész életemben. Mindegy az, hogy miben. Mindig is ki kellett tűnnöm valamivel, ezt pedig szerettem az eszemmel megtenni, azzal, hogy már rég előrébb járok gondolatban a lépésekkel, mint a másik. Ezt Ferylltől tanultam. Nem mondom, hogy sok mindent köszönhetek neki... Ez éppen valahogyan köztük van.
Ahogy odalépek a kis körhöz, sejtem, merre fog alakulni az egész. Van egy gyanúm, hogy meg fognak botránkozni, igaz, arra nem számítok, hogy még a nevemet is tudják.
Elliot kikapja a kezemből a poharat, de egyszerűen csak nem is reagálok rá. Erős az inger, hogy ránézzek, felmérjem, jól van-e, de nem engedem meg magamnak. Tudom, hogy attól csak elgyengülnék, ez pedig nem opció.
– Úgy tudom, Mr. Fraser, hogy nem hívtuk meg - jegyzi meg felém a fickó, akit Elliot apjának nézek. Márcsak a hanglejtése is kibaszott irritáló. – Megkérném, hogy távozzon.
Ártatlan fejjel nézek rá vissza.
- Valóban? Nekem nagyon úgy rémlik, mintha meghívtak volna - felelem egyszerűen, és magam elé húzom a másik kezemben tartott pezsgős poharat.
– Én hívtam meg. Ez az én eljegyzésem… azt csinálok, amit akarok rajta - jelenti ki Elliot dacosan, a hang éle pedig végigbizsereg a gerincem mentén. A menyasszonyjelölt csaj végre szót kér magának, mire laposan emelem rá a tekintetem, és kortyolok a gyönygöző alkoholból.
- Az lehet... de ő nem... - int fejével felém. - Már megbocsáss, de az öltözéked... finoman szólva sem felel meg a dress code-nak. - Beszarok! Dress code! - Legjobb lesz, ha tá...
A pofon élesen csattan, hogy megfagy a levegő is, én pedig felvillanó tekintettel lesek Elliot apja felé. A kezem moccan a zakóm felé, elő akarom kapni a pálcámat és addig átkozni ezt a kis hernyót, amíg mozog. De aztán összeszorítva az állkapcsomat megálltom magam, kezem ellazul, és csak megérintem a zakó szélét. A terv, a terv, a terv... Muszáj elismételnem magamban párszor, hogy nyugodt maradjak.
– Te azt csinálod, amit én mondok. Maga meg tűnjön el innen, Fraser!
Nem moccanok. Egyszerűen csak figyelem a hirtelen kerekedő drámát, ahogy mindenki egyre inkább felfigyel, hangos szavak csendülnek jobbról-balról. Kihasználom a helyzetet, és Elliot felé pillantok, szememben egyértelműen villan az üzenet: Maradj veszteg. Intézem.
A nő újra felém lép oldalról, magamra vonja a figyelmét, ahogy közelebb hajol, lehelete éri a bőrömet.
- Ha szereted, akkor elengeded.... Láthatod, hogy Phillip kicsinálja, ha nem kapja meg, amit akar... Legjobb lesz, ha most azonnal lemondasz róla! Velem végre biztonságban lesz...
Édes szívem... de okos valaki! Felé fordulok, hogy a szemébe nézzek, szám pedig pont azelőtt egy pillanattal húzódik kegyetlen kis vigyorra, hogy a bálterem ajtaja kicsapódna, az őrök hangja pedig csendülne. Ez olyan nekem, mint egy erős, biztató lökés. Kezdődik.
Lepillantok a kezemben lévő pohárra, aztán egyszerűen csak ártatlanul lebillentem alsó ajkamat a nőci fejé, és egy határozott mozdulattal egyszerűen csak felé csapom a pezsgőt. Az arcát érheti és a ruháját... azt már nem figyelem, oldalra lököm a kristálypoharat a nép felé, és egy gyors mozdulattal előrántom a galagonyapálcát belső zsebemből.
- Everten Static! - Megcélzom Elliot apucit, és elégedetten figyelem, ha az átok betalál. Olyan gyorsan mozgok, hogy remélhetőleg esélyt sem adjak a visszatámadásra. A másik örömszülőt is hátraküldöm ugyanezzel az átokkal, aztán - miközben szemem sarkából érzékelem az előkerülő pálcákat - egyszerűen megragadom a menyasszonykát, erősen rántom magam elé, hogy a pálcám a nyakába fúródjon.
- Lassan, lassan... Talán jobb lesz, ha mindenki leteszi szépen középre a pálcáját, különben a kis feleségjelöltnek nagyon fog fájni, hmm? - szólok hangosan, miközben Elliot elé fordulok, egy pillanatra sem engedve el a nőt, bár a pálcám hegye nem fúródik bele fájdalmasan a bőrébe. - Te is, apuci... - bökök fejemmel Elliot apja felé.

Az arcom lüktetett a pofon nyomán, a fülem pedig még mindig csengett. Nem volt nagy az ütés, de éppen elég ahhoz, hogy egészen megbénítson egy rövidke pillanatra. Ez volt apám módszere: lealacsonyítás, alázás. Rajtam nem működött jól, mert csak tovább ingerelte a bennem őrült módon lüktető ellenszenvet, ami már-már veszélyessé fokozódott.
– Na de Phillip! – hallottam meg Nellie hangját s mire felegyenesedtem már megjelent az ő apja is. Nem foglalkoztam velük az én tekintetem ugyanis Aiden pillantását kereste, aki eljött… eljött, hogy megmentsen, mint valami elcseszett hercegnőt. Talán az is voltam, egy megmentésre váró kölyök… hiszen május óta keresem az embert, aki megragad és von magával, magához, míg azt nem érzem, hogy ez a biztonság. Először Foresttől kellett megmenteni, most meg lényegében saját magamtól. Ezt én okoztam. Én döntöttem úgy, hogy bosszút állok, hogy meg akarom védeni a fiamat, aki minden bizonnyal azt sem tudja, ki vagyok én az életében.
– Mi folyik itt? Lehet, hogy a ti családotokban így szokás intézni a konfliktusokat, de nálunk koránt sem... Ha egy család akarunk lenni, azt javaslom, tanuljatok meg civilizáltan viselkedni! Nem tűröm, hogy lejárassátok a Nott nevet. – Magyarázta Nellie apja. Elszakítottam hát a tekintetemet Aidenről és az apámra pillantottam. Azt vártam, hogy majd adja megint a tökéletes úriembert, de nem így volt. Csak röviden biccentett, mint aki egyetértett, hogy elragadtatta magát. Nem, mintha ezt nem lehetett volna előre tudni… Phillip természete közel sem volt békés vagy higgadt. Ez már legalább a harmadik pofon volt, amit tőle kaptam, csak más esetekben kicsit tovább tartott felhúzni.
Megint Aidenre néztem. Nem is tudom miért… csak, hogy azt lássam rajta minden rendben lesz. Ahogy visszapillantott, ugyanazt éreztem, mint a diliházban. Intézi, megoldja, támaszkodhatok rá. Csakhogy ez addig tartott, míg apám újra nem varázsol és megint nem leszek több csak egy bábnál. Még azt is képes lett volna elintézni, hogy Aidennel itt helyben szakítsak. Megtehette volna abban az állapotban.
– Biztos vagyok benne, hogy az apám nagyon sajnálja… – mondtam és gúnyos mosollyal pillantottam az apósjelöltemre. – Sajnos itt Rowle-éknál mindenki imádja a drámát. – Tettem hozzá.
– Fogd már be! Mit gondolsz, hogy idehívod a kis szeretődet és akkor majd lejárathatsz?– Mordult rám az apám, de már nyúlt felém, hogy megragadja a karom és megrángasson kicsit. Ez éppen csak azért nem sikerült, mert ő is látta azt, amit én a szemem sarkából… Aiden pezsgője egyenesen Nellie arcába lendült. A következő pillanatban pedig már fel is csendült a varázslat.
– Everten Static!
Apám méterekkel odébb került tőlem. Egy gúnyos mosoly ült ki az arcomra, ami szép lassan kaján vigyorrá változott, ahogy az após is odakerült mellé. Mondjuk Nellie túszul ejtését kicsit túlzásnak találtam, de bíztam Aiden módszereiben. Nekem ugyanis már régen semmi ötletem nem volt a helyzet orvosolására.
– Lassan, lassan... Talán jobb lesz, ha mindenki leteszi szépen középre a pálcáját, különben a kis feleségjelöltnek nagyon fog fájni, hmm? – Megint felém fordult, én pedig csak nyeltem egyet. Mivel a terem elejében álltunk a vendégek Aidennel és Nellivel helyezkedtek szembe, hátulról nem érhetett minket támadás. Közelebb húzódtam hát hozzá, biztonságot keresve félig-meddig a háta mögött, míg előkapartam a varázspálcát a zsebemből. Az Imperio miatt még mindig éreztem némi bénultságot, nem bíztam abban, hogy tudni fogok varázsolni.
– Te is, apuci... – Ekkor láttam, hogy apám megint ficereg, de aztán engedékenyen leeresztette a pálcáját.
– Ezt nagyon megbánod, te ostoba kölyök! – Közölte Aidennel. A teremben hatalmas csend uralkodott, bárki hallhatta. A vendégek egy része szép lassan elejtette a pálcát, koppant a földön minden fegyvert.
– Ha hozzá mersz érni, Aidenhez, én magam foglak megölni.– Léptem ki annyira oldalra, hogy láthassa a pálcát, amit egyenesen rá szegezek. – És akkor már nem lesz mentség, hogy az apám vagy. – Mondtam. Valamit tenni kellett, valahogy el kellett terelni a figyelmet, hogy el tudjunk tűnni innen. Sajnos majdnem biztos voltam benne ugyanis, hogy az egyik idióta Rowle megpróbál majd közbe avatkozni.
A tekintetem néha-néha a vendégsereg fölött húzódó hatalmas kristálycsillárra vándorolt.
– Ha megadom a jelet, irány kifelé… – súgtam Muci felé. A hangom elveszett a hatalmas térben, hiába volt némaság. A pálcámmal a csillár felé böktem, ami nyikorogva szakadt le s ha Aiden nem indult meg a kandallók felé, úgy én magam simítottam a vállára és kezdtem el kifelé tolni. Nem engedhettem meg, hogy miattam baja essen.

Hmm... Ahogy apám mondta, ma eljött az én időm, hogy ragyogjak végre. Hát, el is jött, az kétségtelen, csak nem tartott tovább... hm... mennyinél is? Úgy tíz percnél? És hogy miért? Mert ez a kis buzi úgy döntött, nincs más dolga, mint itt rontani a levegőt az én eljegyzési partimon... Hát abból nem eszik, hogy tönkretegye, az hét szentség...
– Biztos vagyok benne, hogy az apám nagyon sajnálja… Sajnos itt Rowle-éknál mindenki imádja a drámát – felelte gúnyos mosollyal apámnak Elliot, mire rá is kezdtem kiakadni, de nagyon...
- Fogd már be! Mit gondolsz, hogy idehívod a kis szeretődet és akkor majd lejárathatsz? – akadt ki Phillip, teljes joggal. Karba tett kézzel néztem a jelenetet, egyszerűen nem hittem el, hogy lehettek akkora seggfejek, hogy nem menekültek el még mielőtt késő lenne...
Könyörgöm, a dátum ki volt tűzve, már egy jó ideje, és biztosan ők is tudták, hogy Phillip nem viccel. Akkor miért nem lehetett előre lerendezni ezt az egészet, ahelyett, hogy elcseszték volna életem nagy estélyét? Na nem, persze, hogy nem volt ennyi eszük, hogy előre gondolkodjanak, hanem most, utólag akar itt hősködni ez a kis senkiházi, és ennek én meg az apám isszuk meg a levét. Egy utolsó próbát tettem, hogy mentsem a menthetőt, de Fraser természetesen hülyébbnek bizonyult, mint gondoltam... Miután arcon locsolt a pezsgőjével, hátrapenderítette apámékat, és nem átallott túszul ejteni engem, rám emelve a pálcáját...
- Eressz el, de kurva gyorsan! - sziszegtem neki foghegyről, letörölve a szemem környékét gyorsan, hogy lássak is valamit. Közel álltam ahhoz, hogy a bevett tabletta ellenére idegösszeroppanást kapjak, de szerencsére ez mégsem történt meg, mert ahogy körbenéztem a vendégeken, megpillantottam Rose nénikémet. Láttam a szemén, ahogy teljességgel elborul az agya... Ha mások le is tették a pálcájukat, neki esze ágában sem volt, sőt... láthatóan cselekvésre izzította a barátnőit is, így a három hatvanas nő egyszerre szabadult rá Fraserre.
Rose néni nem tökölt sokáig, amint ártás-távolságra ért, fenyegetően kiáltott egyet:
- Lassan a testtel, te kis takonygombóc! Ha kárt teszel az unokahúgomban, többé nem lesz, amit kicsapjál az asztalra... - nézett rá megsemmisítően, jobbról és balról megtámogatva Valeriával és Opheliával, akik nem féltek bevédeni drága barátosnéjukat, és szikrázó szemmel Aidenre emelték a pálcájukat, hogy ezt vele is tudassák. Közben Elliot és az apja között még lezajlott egy kis szóváltás, de ez már eléggé hidegen hagyott. Alig vártam, hogy a nagynénémék kiátkozzák a szart is Fraserből... ám még mielőtt ez megtörténhetett volna, furcsa zajra lettem figyelmes. Felkaptam a fejem, a zaj forrását keresve, majd szinte megfagyott az ereimben a vér, ahogy összeraktam a képet.
- Ez... le fog... esni? - suttogtam halálsápadtan, de nem kellett, hogy bárki is válaszoljon. Pontosan tudtam, hogy mi fog történni...Nem elég, hogy Ellioték szociálisan kivégezték a mai estét, most még a vendégeinket is szétlapítják? Csúcs... Csak remélni mertem, hogy ennek a mandragóra gyökérnek lesz annyi agya, hogy követi Elliotot, és hogy, nekem is lesz annyi időm, hogy elmeneküljek. Nem szándékoztam ugyanis csilláralátétként végezni, bármennyire ment volna az ezüst színű ruhám a csepp alakú kristályokhoz... Ha Aiden nem akart elengedni, teljes erőmből tökön rúgtam, és fedezékbe rohantam, ha magától eleresztett, ugyanez volt a terv, leszámítva a rúgást.
- Rose néni, menekülj! - kiáltottam közben gyorsan, szinte az utolsó pillanatban, nehogy végig kelljen néznem, ahogy az illusztris lámpatest összetrancsírozza szeretett nénikémet.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/a2/86/0a/a2860a4e89d7cf6e7f209ae35e430e5f.jpg)

2002. június 5.
Az oroszlán barlangjában

Egy hónap. Majdnem eddig voltam felfüggesztve. Ez az egy hónap nagyon is pokol volt. Ugyan volt időm utánajárni néhány dolognak, és új nyomozásokba kezdeni, akár döglött aktákat is elővéve, de volt egy mindenképpen, amit a lehető leghamarabb tisztáznom kellett. Napok óta ott fekszik a konyhám pultján. Azt hiszem, ha nem kapom vissza az engedélyem, akkor a napokban akkor is meglépem ezt. Felkerültem egy sakk táblára és szeretek én irányítani. Már amennyire tudok majd.
Mondjuk óvatosnak kell lennem, mert próbaidőre kaptam vissza az engedélyem. Egyelőre Metz felügyelete alatt vagyok, és elvileg nem is vihetek nagyobb ügyeket nélküle, de az asztalon lévő akta, bár vékony, horderejében óriási. Szóval nem csak Metznek kellene velem jönnie igazából, hanem a fél auror parancsnokságnak. Mégis a témáját tekintve, és az egyik érintett személyt figyelembe véve először inkább magán úton próbálom megoldani a dolgot.
Felveszem a kabátom, a combomra erősítem a fegyvereket. Most már tudom használni őket, és nem árt felkészülni arra, hogy talán kelleni is fog. Magamhoz veszem az aktát, és Agiel valamit Amon társaságában a kandalló felé indulok. A célom nem más, mint Phillip Rowle kastélya. Ez az egy hónap és a találkozások Elliottal rádöbbentettek, hogy amíg ez az ember a markai között tartja, addig ő soha nem lehet igazán boldog. Afrika után rádöbbentem valamire, amit nem mondtam el neki, és soha nem is fogok. Szeretem őt annyira, hogyha egyszer elém áll azzal, hogy a Fraser fiút választotta, akkor elengedem. Felkészültem rá, hogy akkor talán megint padlóra kerülök, de jobb lesz így, nem akarom többé szenvedni látni.
- Üdvözlöm, miben segíthetek?
Egy házimanó ugrik elém a kastélyban, amint kilépek a kandallóból. Alaposan felmérem a terepet, ha esetleg úgy alakul, hogy sietősen kell távoznom, és csak utána fordulok a manó felé, aki közben már hátrált is egy pár lépést a két kutya láttán.
- Phillip Rowle-t keresem.
- Azonnal szólok a gazdámnak.
A manó elsiet az egyik helyiség felé, ahonnan mintha beszélgetés szűrődne ki. Biztos voltam benne, hogy nem lesz egyedül, és ezt a kutyák is igazolják. Többen vannak a kastélyban. Nem engedem el a kutyákat magam mellől, nem akarom, hogy bárki erre tévedőt megijesszenek, de elkezdem körbejárni a helyiséget. Nem is értem, hogy Elliot miért vágyik erre a helyre. Egyszerűen szörnyű, ahogy árasztja magából a sötét energiákat, amiket évszázadok alatt felhalmoztak.
Hamarosan léptek zaját hallom közeledni, majd megjelenik egy idősebb férfi. Biztos, hogy ő Phillip Rowle, mert felismerem Elliot néhány vonását. Nem sokat, de néhányat mégis. Határozott léptekkel közeledik felém, látszik, hogy megzavartam valami fontosat, csak le akar rázni. Mintha valami ócska házaló lennék.
- Jó estét, Mr. Rowle!
Bár, nyújtja a kezét, üdvözlésként, én nem fogadom el, és a kutyák miatt ő sem lép közelebb, hogy esetleg nekem ne kelljen. Álszent udvariasság. Nem is nagyon akarom itt tölteni az időmet, csak elmondom, amiért jöttem, és már megyek is. Hagyok neki ugyan gondolkodási időt, de választási lehetőséget nem. Hallom, ahogy még néhány lépés megindul felénk, és erre felfigyelnek a kutyák is, de nem lépnek el mellőlem. Viszont látom a testtartásukon, hogy a távolabb lévőt nem tartják veszélyesnek. Biztos találkoztak már vele valahol korábban.
- A tárgyra térnék, nem szeretném rabolni az idejét. Bizonyítékom van rá, hogy Elliot nem aranyvérű. Biztos vagyok benne, hogy tudja miről beszélek. Meghamisította a születési anyakönyvi kivonatát és még néhány dokumentumot a Minisztériumban. – Előveszem az aktát és felé nyújtom, de nem engedem, hogy elvegye. - Ebben minden benne van, amit sikerült összeszednem. Azt akarom, hogy engedje el Elliotot, had élje a saját életét a maga faszságai nélkül. Ha nem teszi, az aktát nyilvánosságra hozom. Két napja van átgondolni a dolgot.
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer én fogok törvényt szegni, de Elliotért egyszer már megtettem, mikor nem tartóztattam le, és megtenném még akárhányszor is, amíg azon a bizonyos sakk táblán tudom irányítani a sorsom.

◂ az oroszlán barlangjában▸

2002. június 5.
(https://i.pinimg.com/564x/74/da/2f/74da2fe225c7e02c35c2cde5043aecd4.jpg)

◃g a b r i e l▹

All that is gold does not glitter,
Not all those who wander are lost.

style: summer outfit (https://i.pinimg.com/564x/fa/70/98/fa70982a5aedd3637515abeb4aae56fa.jpg) ║ zene: meet me on the battlefield (https://www.youtube.com/watch?v=GZrddJPGp1I)

Apám magához hívott. Gondoltam, hogy az esküvő lesz a téma, dehogy már szószerint közölte, hogy kiküldte a meghívókat, arra azért nem számítottam. Mégis milyen ember teszi ilyet a megkérdezésem nélkül? Őszintén szólva nem hittem, hogy Nellie-t esetleg megkérdezte volna. A szüleink a fejünk felett hoztak döntéseket, mintha mi nem is valóbi emberi lények lettünk volna. Tárgyak voltunk, amiket úgy mozgattak, ahogyan nekik tetszettek volna.
– Elfogadtad az ajánlatomat, édes fiam, úgyhogy ne vágj olyan képet, mintha meglepetés ért volna, hogy a hónap végén megházasodsz! – magyarázta apám, szinte felháborodva, mikor csak egy felháborodott hangot hallatva reagáltam a felvetésére. Nem is néztem meg az elém dobott meghívó mintát. Rá sem pillantottam. – Nellie-vel sem ártana találkozni. – Tette hozzá morgós hangon. – A feleséged lesz.
Nem apa, kurvára nem lesz a feleségem. Megint mordultam egyet magamban, ahogy szokás szerint éreztem a nyakam körül megszorulni azt a bizonyos hurkot. Ez az egész olyan volt, mint valami elcseszett vicc. Akárhányszor elkezdett körülbelül rendeződni az életem, apám felbukkant és zaklatni kezdett. Aiden legutóbb is megakadályozta az eljegyzési bulit… és én elmentem vele. Ennél egyértelműbben nem is jelezhettem volna, hogy marhára nem akarom elvenni azt a nőt.
– Én… – kezdtem talán kicsit indulatosan. Azonban a mondandómat nem tudtam befejezni, mert megjelent apám házimanója. Szuper! Még ez is kellett ide, hogy elrontsa a napomat. Inkább előre dőltem, hogy elvegyem a bort, amit korábban kitöltöttek nekem. Egyetlen korty elég volt, hogy a hűvössége átjárja a testemet. Nem volt olyan forróság itt Skóciában, de azért már érződött a nyár melegségének előszele.
Apám felkelt, hogy kimenjen a manóval, mert egy „auror keresi.” Én pedig csak akkor léptem az ajtóhoz, hallgatózva kifelé a folyosóra, amikor már elhalkultak a kinti zajok. A falhoz simultam, az ajtó rései között lestem ki, de nem láttam rá az érkezőre. Így csak a hangok maradtak.
– Jó estét, Mr. Rowle! – A hang… azonnal felismertem. A szívem hirtelen vad ritmusra váltott, éreztem, hogy ha most nem rontok ki és ölöm meg zöldszemet, akkor soha. Mégis mi a fenének kellett idejönnie? Megmondtam neki régen is, hogy ne jöjjön apám közelébe. Rá mindenkinél veszélyesebb, hiszen Gabriel semmilyen módon nem illet bele a koncenpciójába. Bassza meg zöldszem! Lehúztam a maradék bort, hogy aztán letegyem az üres poharad a komódra.
– Áh! Mr. Milton. – közölte apám kedélyesen. Közben kinyitottam az ajtót rendesen, hogy én is odamenjek.
– A tárgyra térnék, nem szeretném rabolni az idejét. Bizonyítékom van rá, hogy Elliot nem aranyvérű. Biztos vagyok benne, hogy tudja miről beszélek. Meghamisította a születési anyakönyvi kivonatát és még néhány dokumentumot a Minisztériumban. Ebben minden benne van, amit sikerült összeszednem. Azt akarom, hogy engedje el Elliotot, had élje a saját életét a maga faszságai nélkül. Ha nem teszi, az aktát nyilvánosságra hozom. Két napja van átgondolni a dolgot.
Ahogy kiléptem a folyosóra és sietős léptekkel melléjük értem, megláttam Gabriel kezébe a mappát. Odanyúltam és szabályosan kitéptem az ujjai közül.
– Te meg mi a francot művelsz? – kérdeztem idegesen. Láthatta, hogy nem vagyok apám befolyása alatt. A megvédést nem igazán ráértettem, hanem a bérgyilkosokra, akiket a nyakamra küldött a nővérem. De ezt nagyon jól tudta zöldszem is. Nem kellett volna jobban belemennünk.
– Óvatosan a testtel, Mr. Milton. Ha belenyúl a tűzbe, megégeti magát.
– Beszélni akarok vele… négyszemközt. – Közöltem és megfogtam Gabriel kezét, hogy behúzzam a könyvtárba, ami a szomszédos ajtó mögött volt. Igazából ha ellenkezett is, hát húztam magammal, majd alaposan magunkra zártam az ajtót. Nem értettem, miért volt erre szükség. – Most komolyan meg akarod öletni magad.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/a2/86/0a/a2860a4e89d7cf6e7f209ae35e430e5f.jpg)

2002. június 5.
Az oroszlán barlangjában

Nem tudom mi lesz ennek az egésznek a vége, csak azt tudom, hogy egyelőre nem juthat Elliot fülébe, hogy mit tettem. Tisztában vagyok vele, mennyire véd az apjától, de azt is tudom, hogy ő a titok nyitja mindenhez. A boldogságához.
Szóval nem tétlenkedtem, és igyekeztem megszerezni minden bizonyítékot annak érdekében, hogy egy kis zsarolással felszabadítsam őt. Persze, nem csak az az egy példány van a dossziéból, amit magammal viszek. Annyira nem vagyok hülye, mindent két példányban másoltam és jegyeztem le. A szemtanúkat is, akik hajlandók volták igazolni, hogy Phillip Rowle olyan helyen tartózkodott, ahova semmilyen módon nem lett volna szabad belépnie.
Minél előbb túl akarok ezen esni, talán most már, hogy újra visszahelyeztek állományba Elliot nem tud csak úgy beesni a legváratlanabb időpontokba. Ha pedig mégis akkor jelenne meg nálam, amikor ott leszek, akkor is hiheti, hogy dolgozom.
Szerencsémre a férfi azonnal fogad, így nem is húzom sokáig az idejét. Azonnal a lényegre térek, jól látható módon odanyomva az orra alá a dossziét. Nem lep meg az sem, hogy felismer. Elég sokszor voltam az újságokban az utóbbi időben, és biztos találkoztunk már korábban is, csak én nem emlékszem rá. Amivel viszont nem számolok, az a sietős léptekhez tartozó személy.
- Te meg mi a francot művelsz?
Elliot. Nem számítottam rá, hogy itt lesz. Pont most kell neki itt lennie? Várjunk… gyorsan átvizsgálom picit, megpróbálok rájönni, hogy irányítás alatt áll-e, de szerencsére úgy látom, több jel is utal rá, hogy nem. Ez legalább egy jó kiinduló pont. Persze, nem bízom annyira az öregben, hogy ne gondoljam, a megjelenésem miatt engedte el őt. Talán megzavartam valamit.
- Óvatosan a testtel, Mr. Milton. Ha belenyúl a tűzbe, megégeti magát.
Remek, témánál vagyunk. Végül ki fogja mutatni a foga fehérjét. Ezért jöttem, hogy lássam milyen is valójában, mert szinte biztos vagyok abban, hogy bármilyen próbálkozásom le fog pattanni róla és az egész családjáról.
- Nem félek a tűzzel játszani a céljaim elérése érdekében.
Igen, a célom pedig ott áll mellette. Nem akarok hős lenni, nem akarom feláldozni magam, de nem is fogok tétlenül ülni. Addig biztos nem, amíg Elliot nincs újra a Menedékben, ahol nem találhatják meg.
Nem ellenkezek akkor, amikor a könyvtár felé megyünk, de a kutyákat leültetem az ajtóban. Nem kell annak a férfinak a közelünkbe jönnie. Azt már úgyis tudja, hogy mit a játékszabályok, ha valamit akar, meg fog keresni, a kis magán beszélgetésünk nem lehet fontos a számára. Pontosabban, ha eddig nem is tudott a kettőnk kapcsolatának milyenségéről, mostantól biztos lesz valami fogalma. Ha több nem is, annyi biztos, hogy fontos vagyok Elliotnak, ahol az érkezésemből kiderült számára az is, hogy ő is az nekem.
- Most komolyan meg akarod öletni magad?
- Nem, nem állt szándékomban megöletni magam.
Ezúttal nem engedem, hogy az érzelmeim kizökkentsenek. Aurorként jöttem, és úgy is áll szándékomban végigvinni ezt az egészet. Akkor is, ha Elliot nem érti meg.
- Vissza akarom adni a szabadságod. Az apád, a nővéred, a húgod, bánom is én, hogy ki akar az életedre törni, mindegyikkel szembe megyek, ha kell. Újra boldognak akarlak látni, és ehhez ez az első lépés. Nagyon sokat gondolkodtam azokon, amiket mondtál, Elliot, és nem fogok otthon ülni azt várva, hogy mi történik. Újra állományban vagyok, nem egyedül harcolok, ha kell mozgósítom a teljes főparancsnokságot.
Szerencsére Macmillanre egy dologban számíthatok. Ha elegendő bizonyítékom lesz, akkor megszállja ezt a helyet, és legalább egy kihallgatás erejéig biztos bevisz mindenkit. Nem fog kímélni senkit csak azért, mert aranyvérű. Főleg akkor nem, ha mocskos a keze.
- Te mit keresel itt? Nem az lenne a lényeg, hogy a lehető legtávolabb tartsd magad távol? – Veszek egy nagy levegőt, mert biztos vagyok abban, hogy Aiden és köztem Ellioton kívül van egy közös pontunk. Mind a ketten azt akarjuk, hogy szabaduljon ebből a helyzetből. - A Fraser fiú tudja, hogy itt vagy? Vagy ez csak egy magán akció?

◂ az oroszlán barlangjában▸

2002. június 5.
(https://i.pinimg.com/564x/74/da/2f/74da2fe225c7e02c35c2cde5043aecd4.jpg)

◃g a b r i e l▹

Gabriel Milton… mint egy kétlábon járó ideggörcs… legalábbis kezdtem határozottan úgy érezni. Az ujjaimat a halántékomra kellett egy pillanatra szorítani, hogy kicsit összeszedjem magamat, mert képes lettem volna leüvölteni a fejét. Ezerszer megmondtam neki, hogy ne keverje magát hülyeségbe… főleg ne életveszélyesbe, de ide jött… ami a leginkább az.
– Nem, nem állt szándékomban megöletni magam.
Sóhajtottam egyet, majd megforgattam a szemeimet. Nem hittem el, hogy ezt komolyan gondolja… mármint látta hova jött. És nem, nem a rengeteg márványra meg giccses aranycuccra gondoltam, hanem a rengeteg mágiára, ami ezt a helyet körbe veszi. Ezek nem sima kis bűnözők, nagypályások, azért védik magukat ennyire. A Rowle család össze sem hasonlítható Gabriel ügyeivel, amiknek nagyrészét én tettem ki. Könyörgöm, egy koszos tolvaj vagyok, akit csak azért nem kapott még el, mert mindig állt mögöttem valami nagyobb hatalom.
– Te komolyan ezt elhiszed? – kérdeztem vissza komoran.
– Vissza akarom adni a szabadságod. Az apád, a nővéred, a húgod, bánom is én, hogy ki akar az életedre törni, mindegyikkel szembe megyek, ha kell. Újra boldognak akarlak látni, és ehhez ez az első lépés. Nagyon sokat gondolkodtam azokon, amiket mondtál, Elliot, és nem fogok otthon ülni azt várva, hogy mi történik. Újra állományban vagyok, nem egyedül harcolok, ha kell mozgósítom a teljes főparancsnokságot. – Jött a magyarázat, mintha ez feloldozná az alól, amit tenni készül. Az én szabadságom semmit sem ért az ő életéhez képest. Én tudtam szabad lenni magamtól is… de nem úgy, hogy ő közben megölesse magát. Pont elég bizonyítékot kaptam már arra, hogy sebezhető. Nem folytatódhatott ez így tovább.
Elléptem tőle és az egyik könyves polcra pillantottam. Nem tudom, miért… talán csak kényelmesebb volt a régi bőrkötéses könyvek gerincét bámulni, mint a zöldszemekbe nézni és megmondani neki, hogy most hülyeséget csinál. A fejem lüktetni kezdett a fájdalomtól, a mellkasom szorított, mert mindeközben még a benne tomboló átok is elkezdett visszatalálni hozzám, mint mindig, ha egy helyen voltunk.
– Nem leszek attól szabad, hogy idejössz az apámat fenyegetni. Nem érted, mit művelsz? Célponttá teszed magadat. – Magyaráztam és visszanéztem rá, erőteljesen megütve a mellkasát. – Hát nem érted, hogy megint visszakevered magad ugyanabba a szarba? Megint meg fogsz sérülni! Ezt nem akarhatod, de komolyan! – Emeltem fel a hangomat, az sem érdekelt, hogy kint hallják. Apám pontosan tudja, hogy mi a véleményem erről az egészről.
– Te mit keresel itt? Nem az lenne a lényeg, hogy a lehető legtávolabb tartsd magad távol? – Számonkérés. Milyen cselesen próbálja elvonni magáról a figyelmet, mintha legalábbis ez segítene a helyzeten, amit okozott. Az apám már tudja, miért jött ide… mindent meg fog tenni, hogy eltávolítsa onnan, ahol van.
– Azon vagyok! – válaszoltam indulatosan és neki dőltem az ajtónak, hogy a kinti neszeket figyeljem. Hallgatóztak. Ez biztos. Nem is merült fel bennem, hogy másképpen lenne, de ez volt a legkisebb gondom. Megmásítani már nem tudtam a kint elhangzottakat… majd könyöröghetek megint, hogy hagyja békén apám, hogy ne bántsa… Aidennél is megtettem. Most jöhetett Gabriel.
– A Fraser fiú tudja, hogy itt vagy? Vagy ez csak egy magán akció?
– Zöldszem… ez nem magánakció! – Emeltem meg ismét a hangomat felháborodva. Nem, Aiden nem tudta, éppen ezért a számonkérés újabb fokozatára aligha voltam vevő. Aidennek nem is kell tudnia… mégis mit csinálna? Senki sem tud mit csinálni. Apám szemmel tart, azt akarja, hogy házasodjak meg. Vagy belemegyek – ami nyilván nem valósulhat meg – vagy rákényszerít.
– Azért jöttem ide, mert ha nem teszem, akkor Aiden után megy vagy utánad… – válaszoltam. Előhúztam a pálcát a zsebemből és gondoskodtam róla, hogy odakinről ne hallhasson minket senki. Az volt az igazság, amit mondtam ugyanis. Amíg azt csináltam, amit akart, nem jött utánam, nem akart a nyomomban lenni. – Idő kell, hogy ezt megoldjam. Arra pedig aligha megoldás az, hogy idejössz fenyegetőzni. Gondolod érdeklik a kis szemeteid? Sokkal messzebbre ér a keze, mint amit hiszel.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/a2/86/0a/a2860a4e89d7cf6e7f209ae35e430e5f.jpg)

2002. június 5.
Az oroszlán barlangjában

Nem kellene itt lennie, így mindent tönkre tett. Vagyis, előbb megtudta mit tettem, mint ahogy eredetileg el akartam neki mondani. Tudom, hogy azt hiszi, ezzel valami nagyon szörnyű dolgot követtem el, de ez nem így van. Talán a Rowle család tényleg olyan megátalkodott, mint ahogy a papírokban én is láttam, de ettől még nem tennének mindent kockára. Nem úgy, hogy hagytam Metznek egy biztosítékot, ha történne velem valami. Erről senki sem tud, lényegében még ő maga sem, mert nem szóltam neki. A házamban van, az ő nevére címezve. Ha mégis meghalnék, akkor lenne csak szükség rá. Nem vagyok hülye, tudom, hogy egy olyan dologba vágtam a fejszém, amiből esélyesen a legjobb esetben is csak semlegesen jöhetek ki. De nekem ennyit megér. A cél, ami miatt csinálom, ennyit megér.
Nem válaszolok rá, hogy elhiszem vagy sem, még csak nem is rá tartozik ez az egész. Abban viszont biztos lehet, ha nem hinném, akkor nem szegném meg az ígéretem ezzel. Megígértem, hogy vigyázok magamra, és ezt eddig be is tartottam. Nem hiszem, hogy ezzel akkora bajba sodortam volna magam.
- Nem leszek attól szabad, hogy idejössz az apámat fenyegetni. Nem érted, mit művelsz? Célponttá teszed magadat.
- Igen, számoltam ezzel, és úgy döntöttem megéri kockáztatnom. Te tényleg azt hiszed, hogy felkészületlenül jöttem ide? Szerinted mit csináltam, amíg te Afrikában nyaraltál?
Persze, csináltam mást is azon kívül, hogy Phillip Rowle és a kis pereputtya után koslattam, de attól még nem ültem tétlenül. Csak az utolsó lökés kellett, hogy mindenhez hozzáférjek a parancsnokságon is. Mondjuk Metz legalább ilyen mérges lenne, ha megtudná, hogy a pihenési időmet mire fordítottam, de valószínűleg nem beszél Elliottal, szóval tőle egyelőre nem kell tartanom.
- Hát nem érted, hogy megint visszakevered magad ugyanabba a szarba? Megint meg fogsz sérülni! Ezt nem akarhatod, de komolyan!
- Azt hiszed, mert nem laksz velem, nem mutatkozunk együtt, akkor már el vagyok felejtve? Tényleg ennyire naiv vagy?
Kicsit meglep, hogy még mindig azt hiszi, a távolságtartásával meg tud védeni. A Rowle féléknél bárki lehet célpont. Még az a személy is, akivel évek óta nem tartod a kapcsolatot, de attól még fontos a számodra. Előveszik és addig kínoznak vele, amíg meg nem adod magad. Én nem célpont akarok lenni, hanem a vadász. És azt akarom, hogy az apja tudjon erről.
- Elliot, auror vagyok. Az aurorok néha megsérülnek. Nem a fotelben ülve kaptam azt a néhány sérülést és átokheget. Ezzel együtt tudok élni, és neked is együtt kell, különben a folytonos aggodalmad fel fog mind a kettőnket őrölni.
De most ne rólam legyen szó egy kicsit. Az is kérdéses, hogy miért van itt. Attól tartok, hogyha hagyja magát befolyásolni az apjának, akkor minden, amit teszek, tényleg fölösleges lesz. De ha azt akarja, amire gondolok, akkor nagyon mérges leszek.
- Azért jöttem ide, mert ha nem teszem, akkor Aiden után megy vagy utánad...
Tényleg azt teszi, amit gondolok, hogy tesz. Ezt nem hiszem el. Elfordulok tőle, és ezúttal én sétálok a könyvespolc felé.
- Idő kell, hogy ezt megoldjam. Arra pedig aligha megoldás az, hogy idejössz fenyegetőzni. Gondolod érdeklik a kis szemeteid? Sokkal messzebbre ér a keze, mint amit hiszel.
Hümmögök kicsit. Hallgatom a fecsegését, majd megállok az ablak előtt, és onnan nézek vissza rá, miközben megtámasztom magam a falnál.
- Te teljesen hülyének nézel? Szerinted az a megoldás, hogy elveszed a Nott lányt, és majd megölöd őket? Mint a korábbi vacsoránál is megpróbáltad? Megígérted, hogy nem teszel ilyet. Megesküdtél, hogy nem ölsz többet! És még te kérsz rajtam számon bármit is?
Azért nem vagyok benne teljesen biztos, hogy tökéletesen igazam van, de valami rémlik egy emlék hatására. Nem vagyok biztos benne, hogy ő mondta el, talán olvastam valahol, de biztos vagyok benne, hogy akár ez is lehetséges.
- Ha elveszed a Nott lányt, akkor tényleg halálra ítélsz. Magadat és engem is.
És most szándékosan hagyom lógni a levegőben ezt a kijelentést, szeretném tudni, hogy mire gondol. Hogy mit hisz, mire gondolok. Mert én nem csak átvitt értelemben gondolom a halált, hanem szó szerint is. Ha elveszi azt a nőt, akkor már nem csak a Rowle-ok lesznek a nyakunkban, hanem a Nottok is. Erre vajon gondolt?

◂ az oroszlán barlangjában▸

2002. június 5.
(https://i.pinimg.com/564x/74/da/2f/74da2fe225c7e02c35c2cde5043aecd4.jpg)

◃g a b r i e l▹

Nem tetszett Gabriel kioktató stílusa... ismertem. Tudtam, hogy a maga módján felkészült erre a helyzetre, de közben ismertem az apámat is, a családját is... és azt is, hogy mennyire kiismerhetelenek. Ha pedig az ember mégis rájönne, mire készülnek, hát olyan erőt zúdítanak rá, hogy annak képtelenség ellenállni. Egy bérgyilkos? Nem. Legalább tíz jár az ember nyakában egyszerre, ha ellen mer szegülni nekik. És én ellen mertem... nagyon sokszor. Először majdnem Natot ölte meg apám, aztán a célpont én lettem. Igaz inkább a nővérem szemében. De mi lesz, ha mondjuk megtagadom a házasságot? Ha mással lépek frigyre? Akkor talán apám is el akarna törölni a föld színéről. Beleremegtem a gondolatba és a zöld szemekbe néztem inkább.
Nem akartam vitázni. Nem akartam belefeszülni ebbe a helyzetbe... de amikor együtt voltunk Gabriellel minden olyan furcsán más volt.
- Azt hiszed, mert nem laksz velem, nem mutatkozunk együtt, akkor már el vagyok felejtve? Tényleg ennyire naiv vagy?
Erre megsértődtem. Másképp nem tudtam reagálni, hiszen az egész hanghordozása alapján teljesen hülyének nézett. Komolyan azt hitte, hogy nem gondoltam át... hogy nem tudtam milyen kockázatot jelentettem neki? Átgondoltam, nem is egyszer. Összefontam a karjaimat magam előtt és megtámaszkodtam az egyik könyvespolcban. Az sem érdekelt különösebben, ha ezzel méregdrága könyveket teszek tönkre. Nem érdekeltek apám vagyon tárgyai. Ha akarja rakja őket rendbe. Azt a kis zsebkódexet, az aranyozott lapokkal már amúgy is zsebre tettem. Aiden meg majd keres rá vevőt.
- Naiv? Naiv? Ez most komoly? Minek sértegetsz? Szerinted én nem gondoltam át? - kérdeztem dacosan, lényegében érzékeltetve, hogy ez a beszélgetés tök felesleges, ha így folytatja. Igen féltem, kurvára féltem, mert már egyszer meghalt. Lehet, hogy számára az csak egy sima aurorküldetés volt, amiben hoppácska, megsérült... de bennem minden addig hitt dolog, a világ, amim még volt összeomlott.
- Elliot, auror vagyok. Az aurorok néha megsérülnek. Nem a fotelben ülve kaptam azt a néhány sérülést és átokheget. Ezzel együtt tudok élni, és neked is együtt kell, különben a folytonos aggodalmad fel fog mind a kettőnket őrölni.
- Valaki legalább aggódik érted, baszki! - Kaptm fel a vizet. Ennyit arról, hogy belenyugdtam a dolgokba. Gabriel egy pillanat alatt elintézte, hogy totálisan felhúzzam magam... egy kicsit lekezelőnek éreztem a stílusát. Mintha nem lett volna okom aggódni érte, pláne, hogy volt olyan eszetlen, hogy ide is csak úgy besétált megfenyegetni egy nála befolyásosabb embert. Mégis ki csinál ilyet? Igen én... de én egy agyatlan idióta vagyok, aki rendszerint fejjel rohan a falnak, ha az érzései azt kívánják.
Figyeltem, ahogy a mondandóm közben az ablakig sétál. Tudtam, hogy vissza fog fordulni és abban nem lesz köszönet, amit mond. Azért közelebb léptem,de most már nem kereszteztem a karjaimat a mellkasom előtt, inkább zsebre dugtam őket. Egy sértett kamaszgyerekre hasonlíthattam.
- Te teljesen hülyének nézel? Szerinted az a megoldás, hogy elveszed a Nott lányt, és majd megölöd őket? Mint a korábbi vacsoránál is megpróbáltad? Megígérted, hogy nem teszel ilyet. Megesküdtél, hogy nem ölsz többet! És még te kérsz rajtam számon bármit is?
Nem hittem el, hogy miket vág a fejemhez. Igen öltem, de azt egy szóval sem mondtam, hogy újra tervezem. Megoldom, valahogy megoldom, vér nélkül talán.
- Ha elveszed a Nott lányt, akkor tényleg halálra ítélsz. Magadat és engem is.
- Nem fogok megölni senkit. Nem is mondtam ilyet... te komolyan... - Sóhajtottam egyet és közvetlenül előtte álltam meg. Nem is tudom, miért, csak azokba a zöld szemekbe akartam nézni. Régen erőt adtak, hogy újra merjem kezdeni, most viszont csak a rettegés maradt meg. A rettegés, hogy meghal, hogy nem látom többé csillogni őket. Ha nem is tartozott hozzám, hát tudnom kellett mindennap minden órájának minden percében és másodpercében, hogy Gabriel Milton, az én zöldszemem él. Talán kicsit rögeszmés volt ez az egész, de kellett, hogy tudjam.
- Ha el is veszem azt a nőt, neked abból semmi hátrányod nem lesz. Gondolod vele maradnék? Hát nem. - Ráztam meg a fejemet egész egyszerűen. - De azzal semmiképpen sem fogsz megmenteni, hogy idejössz megöletni magad. - Tettem hozzá és a mellkasára, a sérülése fölé fektettem a tenyeremet. Nem is tudom miért... talán csak még többet akartam magamba fogadni az átokból, elvenni a terhei egy részét. Nekem nem fájt, rám nem volt nagy hatással... legalábbis ezt hittem. Aztán jött az a furcsa, fémes bűz, éreztem, ahogy eltelik az orrom a meleg folyadékkal. Aztán lecsöppent az orrom vére, az öreg padlóra kettőnk között.
- A franc... - Lehet, hogy az idegesség volt, nem is az átok... vagy egész egyszerűen abban a percben sokallt be a testem. Éreztem, hogy szédülök. Bele kell marnom Gabriel ruhájába.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/a2/86/0a/a2860a4e89d7cf6e7f209ae35e430e5f.jpg)

2002. június 5.
Az oroszlán barlangjában

Nem tudom, mi lesz ebből a mai napból, de még az is lehet, hogy a mai napon végleg elbúcsúzunk egymástól? Nem, azt nem fogom hagyni. Ebből a házból nem mehetünk úgy el… sőt, ebből a szobából sem mehetünk úgy el, hogy nem beszéljük meg ezt a helyzetet.
- Naiv? Naiv? Ez most komoly? Minek sértegetsz? Szerinted én nem gondoltam át?
Nem tudom erre mit mondhatnék. Mostanában egyre inkább úgy érzem, hogy nem ismerem. Ahogy egyre jobban telik az idő, és bár egyre több emléket kapok vissza vele kapcsolatban, mintha most mégis úgy érezném, ezzel a témával kapcsolatban nem ismerem.
- Nem akarom, hogy úgy vágj bele valamibe, hogy nincs B terved. Egy terv nem elég. És az apádhoz még lehet, hogy kéne legalább öt terv, hogy jól kigyere belőle.
Persze, még lehet, hogy ez sem elég, és ha azt nézzük, hogy Elliot csak növeli a gyenge pontjait, akkor talán az abc összes betűje sem lenne elég pót tervnek. De örülnék neki, ha végre megértené, miattam nem kell aggódnia. Nem annyira, hogy ez miatt mindent feladjon. A szabadságát, a boldogságát. Tudok magamra vigyázni, és nem véletlenül teszem azt, amit teszek.
- Valaki legalább aggódik érted, baszki!
Igaza van, mégis baromi rosszul esnek a szavai. Rajta és Metzen kívül senkinek sem hiányoznék, ha eltűnnék. Nincs semmi, amit örökül hagyhatnék, nincs semmi, ami rám emlékezne és legfőképp, nincs senki aki emlékezne rám, vagy akinek hiányoznék, ha bármi is történne. De ahogy ezt végig is gondolom, én ezt az életet választottam. Soha nem érdekelt, hogy lesz-e valaki, aki tovább viszi a nevem, például. De ha mindez nincs, akkor legalább szeretném azokat biztonságban tudni, akik fontosak nekem. Ezt másképp képzeljük el Elliottal, és pont ezért soha nem fogjuk tudni ezt az ellentét feloldani közöttünk.
- Nem fogok megölni senkit. Nem is mondtam ilyet… te komolyan…
- Komolyan kinézem-e belőled, hogy megfordult a fejedben? Igen. Hogy tényleg megteszed? Talán csak akkor, ha biztosan tudod, hogy az apád családján kívül más nem sérül meg.
Nem tudom milyen volt régen, de tudom, hogy akkor megtette. Nem tudom mennyit változott miattam, de azt tudom, hogy az ember ennyit nem változik. Ha valaki egyszer gyilkolt már, akkor utána nem fogja azt mondani, hogy nem teszem soha többé. Akkor korábban sem szabadott volna megtennie.
- Ha el is veszem azt a nőt, neked abból semmi hátrányod nem lesz. Gondolod vele maradnék? Hát nem. De azzal semmiképpen sem fogsz megmenteni, hogy idejössz megöletni magad.
Mérhetetlen szomorúság telepszik rám ezeknek a szavaknak a hallatán, de nem akarom és nem is fogom neki itt és most, és talán soha kimondani vagy kimutatni. Úgy tűnik, hogy boldog, és nem akarom megzavarni ezt a boldogságot. Bár, magamban már eldöntöttem, hogy nem fogom megzavarni a boldogságát, még akkor sem, ha belehalok majd a hiányába.
- Gondolod, hogy nem lesz hátrányom?
Inkább csak magamnak teszem fel a kérdést. Túlságosan elkalandoztam. Megint hagytam, hogy az érzéseim vezessenek, de ezt nem tehetem meg. Most nem. A mellkasomra teszi a kezét, és ezzel megint ledönt egy falat. Érzem, ahogy megint kicsit könnyebb, hogy kicsit megint tisztábban gondolkodok. Most kéne kihasználnom az időt, hogy alaposan átgondoljam a következő lépésem, de akkor valami megváltozik. Belemar valami a mellkasomba, mintha végigkarmolnák, és abban a percben látom meg Elliot vérző orrát.
- Elliot...
Látom, ahogy egy pillanat alatt elsápad. Elkapom a karját, mielőtt még elájul, aztán szorosan magamhoz ölelem. Nem foglalkozok azzal a furcsa érzéssel, ami az átokheg körül érződik, csak az érdekel mi van Elliottal.
Felkapom az ölembe, és odaviszem az egyik fotelhoz. Leültetem, majd előveszek egy zsebkendőt és odaadom neki.
- Elliot, figyelj rá! - Keresem a tekintetét. Keresem a kapcsolatot vele, meg kell akadályoznom, hogy elveszítse az eszméletét. - Mi történt?
Még hogy ő aggódik értem. Most én aggódok érte. Ezt nem hiszem el. A fenébe is, mi a fasznak kellett ide jönnie pont most? Az egészből ki kellett volna maradnia. Meg az átokhegből is. Azt hitte, hogy örökké el tudja nyelni a sötétséget? Azt a sötétséget, amiről még a medimágusok sem tudják megmondani, hogy mi az? A rohadt életbe, Elliot!
- Hazaviszlek, hozzám. Ott kipihened magad, holnap majd oda mész, ahova akarsz.

◂ az oroszlán barlangjában▸

2002. június 5.
(https://i.pinimg.com/564x/74/da/2f/74da2fe225c7e02c35c2cde5043aecd4.jpg)

◃g a b r i e l▹

– Nem akarom, hogy úgy vágj bele valamibe, hogy nincs B terved. Egy terv nem elég. És az apádhoz még lehet, hogy kéne legalább öt terv, hogy jól kigyere belőle. – Jött a válasz. Igen. Nem ismert eléggé. Egy hónapja, ha együtt voltunk, mikor ő úgy döntött, hogy elmegy meghalni. Nem tudhatta, hogy én sosem tervezek, csak cselekszem. Jelenleg pedig az egyetlen dolog, amit tudtam, hogy szabadulni akarok a Rowle családtól. Ez elég volt ahhoz, hogy előbb-utóbb, ha a helyzet engedi lépjek. Felesleges volt tervezni. Túl sok volt a változó.
– Komolyan kinézem-e belőled, hogy megfordult a fejedben? Igen. Hogy tényleg megteszed? Talán csak akkor, ha biztosan tudod, hogy az apád családján kívül más nem sérül meg.
– Csak akkor ölök meg bárkit is, ha bántják, azt aki nekem fontos. A családom jelen pillanatban csak engem bánt. Ezért nem terveztem megölni senkit. Kivágom magam a helyzetből valahogy… ez biztos. A kérdés csak az, hogy hogyan. – Magyaráztam el neki, mintha értenie kéne. Valójában igen, kellett volna neki, mert elmondtam, hogy hogyan öltem, miért öltem. Tudta, hogy miért végeztem ki azt a rohadékot, tudta, hogy Natért, a gyerekeimért tettem. Tudta, hogy miattuk akartam végezni a családommal is. Tudta, mert tudnia kellett, mikor össze akartuk kötni az életünket. Nem vártam, hogy megértse ezt… nem vártam, hogy értse az érzéseimet, de nem vagyok gyilkos… nem vagyok igazi gyilkos, csak védelmező. Amikor ezeket elmondtam neki, nem azt vártam, hogy megbélyegez… hanem, hogy megért.
– Nem egy elmebeteg gyilkos vagyok… – Suttogtam és megráztam a fejemet. Nem akartam elhinni, hogy azt hiszi, mindenre ez a megoldásom. Én kinyitottam neki a lelkem ajtaját, hogy lássa, mi van bennem. Láthatta minden aggodalmam, minden félelmemet. Éppen tőle nem vártam ezt. – Talán nem védhetek meg mindenkit, de megpróbáltam. – Tettem hozzá halkan és lesütöttem a szememet.
Gabriel közelében egy törékeny kisfiú voltam, akit számon lehetett kérni… miért magyarázkodtam? Semmi joga nem volt ehhez, még ha ő is a nagy auror, aki miattam lett korrupt… miattam adta fel az elveit. Hát itt volt a lehetőség, hogy letartóztasson, ha ilyen veszélyesnek gondol. Még is, ahelyett, hogy megadtam volna magam, egész egyszerűen a mellkasára tettem a kezem. Ez volt az egyetlen módja, hogy összekapcsolódjunk, hogy a benne lévő sötétség a bennem lévő sötétséggé váljon. Túl sok volt, túlságosan feszítette a mellkasomat, túlságosan zsibbadni kezdett az agyam… fémes vérszag… vörös cseppek… szédülés…
– Elliot...
Éreztem, ahogy magához ölel. Láttam, ahogy a ruhája véres lesz… a következő percben pedig már a karjai között voltam. Lehunytam a szemem, mert éreztem, hogy ebben az őrült szédelgésben menten elájulok. Ahogy leültetett a fotelbe kinyitottam a szemeimet, kicsit bágyadtan, de felé pillantottam. A zsebkendő, amit a kezembe adott, ki is hullott ujjaim gyenge fogásából.
– Elliot, figyelj rá! – magyarázta, de nem fogtam fel. Csak figyeltem azokat a zöld szemeket és végig nyalva az ajkaimon megpróbáltam benedvesíteni az ajkaimat. Azonban csak a fémes, sós vér íze maradt, amitől felkavarodott a gyomrom. – Mi történt?
Megpróbáltam összeszedni magam és megszólalni. Nyeltem egyet, hátha attól könnyebben jönnek a szavak. Az agyam egyre kevésbé zsibbadt, tisztulni kellett a kép. Még éreztem, hogy a tenyerem kicsit fáj, pontosan ott, ahol a mellkasához értem.
– Nem tudom… nem tudom, csak megtörtént… rosszul éreztem magam… – hazudtam. Nem akartam, hogy hibásnak érezze magát, az kellett volna még az amúgy is szar helyzet megkoronázásra.
– Hazaviszlek, hozzám. Ott kipihened magad, holnap majd oda mész, ahova akarsz.
Hangosan nyögtem egyet. Nem akartam, hogy egy szó nélkül felkapjon és elvigyen… nem akartam, hogy Aiden haragudjon. Nem féltékeny típus annyira talán, de ott Afrikában azért eléggé morcos volt, mikor felbukkant Gabriel.
– Szólj Aidennek… szólj… nem akarom, hogy… – motyogtam, de rám tört az öklenedezés. Előre kellett hajolnom, hogy egy adag vért hányjak a padlóra vagy éppen Gabriel nadrágjára és cipőjére. Nem volt időm gondolkodni, hogy félre hajoljak, túl sokat nyeltem le belőle és nem voltam jól. – Bassza meg… – Tettem hozzá és próbáltam összeszedni magam, de csak nem akart sikerülni. Szedd már össze magad, Elliot… egy kis átok még sosem csinált ki! A hangnak igaza volt, ritkán voltam ennyire magam alatt, most azonban egyenesen lüktetett a fejem, a gyomrom a fájdalomtól.
– Kérlek, szólj neki…

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/a2/86/0a/a2860a4e89d7cf6e7f209ae35e430e5f.jpg)

2002. június 5.
Az oroszlán barlangjában

Nem tudom miért csinálok ekkora problémát abból, hogy megölt valakit. Korábban nem zavart. Vagyis, korábban együtt tudtam élni vele, mert tudtam, hogy mellettem nem fogja megpróbálni megint. Engem nem kell megvédenie. De valójában én is megtettem ezt, és erről még Metz sem tud, csak Warren. De ő már nem él. És igen, bosszú volt, jól esett, a múlton nem változtatott. Azóta is gyilkosnak gondolom magam, egy olyan titokkal, amit senkivel sem tudtam megosztani. Úgy tűnik, még vele sem.
- Csak akkor ölök meg bárkit is, ha bántják, azt aki nekem fontos. A családom jelen pillanatban csak engem bánt. Ezért nem terveztem megölni senkit. Kivágom magam a helyzetből valahogy… ez biztos. A kérdés csak az, hogy hogyan.
- Ezt én is megtettem. Megvédtem a családom… Megbosszultam őket. Azóta… azóta ha eszembe jut… Auror vagyok. Ezzel takarózok, de ettől a tettem még gyilkosság.
Ettől most egy kicsit jobb. Nem egyedül cipelem ezt a terhet, de így Elliotra róttam megint egy adagot, amit nem kellett volna. Így is túl sok mindent tesz meg értem.
- Nem akarom, hogy megbánd. Nem akarom, hogy a tetted terhét cipeld, ahogy én. Senki nem tudja ezt rajtad kívül. Még Metz sem.
Remélem, érzi, hogy ez mennyire fontos nekem. Hogy mekkora terhet cipeltem eddig, amit ő is érezhetett vagy láthatott rajtam, de nem tudhatta mi az. Persze, nincs sok időnk ennek a megbeszélésére, mert egyik pillanatról a másikra elromlik minden. Az a nyamvadt átokheg, biztos az okozza a rosszullétét.
A fotelba ültetem, majd leguggolok elé. Nagyon sápadt, és az orrából folyó vér sem tetszik. Tudom, a Mungóba nem tudnám odavinni, de itt sem maradhat. Szüksége lehet orvosi ellátásra. Majd szólok az öccsének, ő biztos eljönne hozzám miatta.
Megfogom a zsebkendőt, és törölgetni kezdem az orrát, de csak nem akar abba maradni a vérzés.
- Hazaviszlek, hozzám. Ott kipihened magad, holnap majd oda mész, ahova akarsz.
Itt nem maradhat ebben az állapotban. De ha én tettem valamit, akkor az sem biztos, hogy jó ötlet lenne magamhoz vinni. Nem, ez lesz a jó megoldás. Otthon a hálóban elalszik, én meg a kanapén vagy az udvaron. Hallom, hogy a két kutya nyüszíteni kezd az ajtó előtt. Biztos érzékelik a hangulat változásomat, és érzik Elliot vérének is a szagát.
- Szólj Aidennek… szólj… nem akarom, hogy…
- Szólok neki, csak maradj most… – Ebben a pillanatban látom, hogy minden, ami korábban benne volt, most a cipőmet dísziti. Nem baj, hozzá vagyok ehhez szokva, máskor is megtörtént, egy pillanat alatt eltűntetem varázslattal. - …nyugton.
Egyelőre nem mozdítom meg, amíg jobban nem lesz annyira, hogy a hoppanálást kibírja. Innen úgysem fogom tudni megtenni, először ki kell menni a kutyákért. Meg is indulok az ajtó felé.
- Kérlek, szólj neki…
- Szólok neki. Meg elmegyek az öcsédért is, hogy nézzen meg.
Nem, szándékosan nem ígérem meg, hogy elmegyek Aidenért is. Azt nem tudnám megtenni, hogy beengedem a fiút magamhoz. Legalábbis nem azelőtt, hogy a testvére megvizsgálta. Mit mondanék neki? Hogy nem tudom hogyan, de miattam lett rosszul, és fogalmam sincs mi baja?
Elérem az ajtót és beengedem a kutyákat, akik azonnal odarohannak Elliothoz. Nem figyelem ki áll még az ajtó előtt, jelenleg nem érdekel. Visszasétálok a fotelhoz, majd a zsebemből előveszek egy bájitalt, ami legalább a hányingerét csillapítja addig, amíg hoppanálok vele.
- Ezt idd meg, jobban leszel. Nem fog kavarogni a gyomrod.

◂ az oroszlán barlangjában▸

2002. június 5.
(https://i.pinimg.com/564x/74/da/2f/74da2fe225c7e02c35c2cde5043aecd4.jpg)

◃g a b r i e l▹

Éreztem, ahogy a vér megtölti az orromat, a fémes szag mélyen megült, nem csak ott, hanem a tudatomban is. Fájdalmasan jelezte, hogy menten elájulok, hogy fmeg kell kapaszkodnom, hogy támaszt kell találnom... és egyelőre az a fotel karfája volt.
Gabriel gyengéden törölgette az orromat. A zsebkendő szép lassan felitatta a véremet, de az újra és újra bemocskolta az arcomat. Túl erős behatás érte a testemet. A gyomrom erősen görcsölt a benne felgyűlt vértől, hogy ki fog jönni, mert halad fölfelé a nyelőcsövemen. Egy kicsit előre görnyedtem, de még nem tört fel azonal az alvadt vér és a gyomorsav kellemetlen keveréke. Aiden... kell Aiden... Ez járt az eszemben, mert tudtam, ha ebből kihagyom csak megint féltékeny lesz.
- Hazaviszlek, hozzám. Ott kipihened magad, holnap majd oda mész, ahova akarsz. - magyarázta. De én nem akartam odamenni. Nem akartam megint bajt... pedig tudtam, hogy Gabriel gondoskodna rólam. Csakhogy a makacsság közbe szólt. Elég jól voltam, legalábbis addig a pontig míg öklendezni nem kezdtem. Akkor már jött a szédülés, a nyelőcsövemet végig marta a torkommal együtt a hányás. A vér egyenesen Gabriel cipőjén landolt, gusztustalan nyomot hagyva maga után.
Hangosan kapkodtam a levegőt. A testem harcolt, hogy jobban legyen, hogy legyőzze az átkot. Az ugyanis erőteljesen lüktetett bennem, minden porcikám remegett is tőle. Éreztem, ahogy fekete méregként itatja át a véremet, a húsomat, az elmémet. A sötét árnyak, amiket nem láttam tavaly ősz óta, most ott gyűltek körülöttem és suttogtak. Midnenféle hangokat súgtak: O'Mara... Gabriel.. zöldszem... zöldszem... halál... halál... halál... Össze kellett szorítanom a szemeimet, hogy ne lássam őket. Aiden nevét szajkóztam közben, remélve, hogy Gabriel komolyan vesz és szól neki. Legutóbb is, az elmegyógyintézetben, Aiden volt az, aki elűzte az árnyakat, ő ölelt meg, ő súgta a fülembe, hogy rendben lesz minden.
- Szólok neki. Meg elmegyek az öcsédért is, hogy nézzen meg.
- Ne... Gabe! Gabe! Aiden nagyon fontos. Ő tudja legyőzni az árnyakat... - magyaráztam, nem voltam egészen magamnál. Nem is néztem most a zöld szemekbe. A saját cipőm orrát bámultam, miközben az árnyak láttam, a szemem sarkában, amint tekergőznek tekergőztek. Még mindig remegtem, de Gabe cipőjének hangja, ahogy koppant a padlón újra és újra, adott egy furcsa, monoton rimtust, amire a szívem rá tudott kapcsolódni. Aztán megjöttek a kutyák. Éreztem, hogy az egyik a nedves orrával bökdös, a másik a kezemet nyalogatta.
Ezután jött a bájital.
- Ezt idd meg, jobban leszel. Nem fog kavarogni a gyomrod.
Sóhajtottam egyet. Kinyújtottam a karomat, hogy elvegyem tőle a fiolát, ám még mielőtt meg tudtam volna inni, az kicsúszott az ujjaim közül. Az ölembe esett és éppen csak egy kicsit folyt ki. Nem bírtam érte nyúlni, csak hátra dőltem a fotelbe. Nyeltem egyet, mert ki volt száradva a szám és úgy éreztem nem tudok megszólalni sem.
- Nincs hányingerem már... - suttogtam. Közben láttam, ahogy Gabriel körül táncolnak az árnyak és úgy szerettem volna elűzni őket, de éppen én vonzottam ide őket, amikor az átokheghez értem. Még is felpattantam és átöleltem, hátha akkor belém száll az a sok feketeség. Csakhogy a lábaim túl gyengék voltak és megremegtek.

a tudás hatalom
(https://i.pinimg.com/564x/68/a5/a1/68a5a12b29f520adffbd85238a4d2b30.jpg)

Mr. Fraser
2002. szeptember 2.

Aiden James Fraser. Már a névtől is kirázott a hideg, nem hogy a gondolattól, hogy családtag legyen. Nem örökölhette meg mindazt, amiért a felmenőim dolgoztak meg, csak azért, mert beházasodott a családba, ráadásul az egyetlen egyeneságú férfiörökösként. Elliot volt az esély, ami még fenntarthatta ezt a családot, ő volt az, aki átvehette volna a helyem és talán öröksöt is hozhat. A lányaim persze állandóan zsörtölődtek, hogy milyen elavultak a hagyományaink s Lisbeth jobb örökös volna… de nem, ragaszkodnom kellett ehhez, hogy a családunk a Rowle nevet viselhesse még évszázadokon, talán évezredeken át.
Az üvegezett zsúrkocsihoz léptem. Az ujjaim rásimultak a whiskys üvegre és finoman öntöttem ki egy adagot az alkoholból. Mindent gondosan előkészítettem, hogy megszabadulhassak Aiden Frasertől vérontás nélkül. Mivel lehetne jobban tönkre tenni egy házasságot, mint egy viszállyal? Ahogy az első esőcseppek koppantak az ablakon, kegyetlen mosoly ült ki az arcomra. A féltékenység már a Foresttel való kapcsolatát is megmérgezte. Ez sem lesz nehezebb annál és egy-két évig még talán kibírja egy rendes házasság nélkül. A Fraser család persze aranyvérű volt, ám a kapcsolatuk sosem gyümölcsözhetett, márpedig egy Rowle fiúra volt szükség ahhoz, hogy ez a család életben maradjon. Az, hogy mellette milyen szeretőt tart Elliot teljesen az ő döntése volt. Engem nem érdekelt, nem érdekelt semmi, amíg nem csinál teljesen bolondot magából, márpedig ahhoz most elég jó úton haladt. Csak egy gyerekes hülyeség volt ez a házasság…
Ahogy visszasétáltam az íróasztalom előtt álló bőrkanapéra, és leültem, belekortyoltam a whiskybe. A házimanónak meghagytam, hogyha Mr. Fraser megérkezik azonnal ide vezesse be, kérdezze meg kér-e teát vagy kávét, ha pedig nem, úgy valami erősebbel kínálom majd meg idebent. Ám nem kellemes, apósos csevegésben akartam részesíteni, hanem a fekete kis dobozba rejtett, zöld medálos láncot akartam neki adni. A közepében egy kis fiola őrizte Elliotnak azon emlékét, mikor januárban megcsalta azzal a bizonyos Gabriel Miltonnal. Az asztaltól nem messze, egy nyitott szekrényben várakozott a merengő, hogy megnézhessük annak tartalmát. Tökéletes terv volt.
Amikor az ajtó kinyílt, én magam is felpattantam. Kihúztam magam és azonnal nyújtottam a kezem Mr. Fraser felé.
– Köszönöm, hogy eljött, fiam. – Szorítottam meg az ujjait és úgy tettem, mintha tökéletesen családtagként kezelném. – Foglaljon helyet. – Mutattam a kényelmes bőrfotelre a dohányzóasztal másik oldalán. – Egy whiskyt? – Ha kért, ha nem, én magam megindultam újra a zsúrkocsi felé, hogy megtöltsem a poharamat. A borostyán színű ital megcsillant a kristály fogságában, majd elégedetten fordultam vissza felé. Látni akartam reakcióját.
– Ha már beházosodott a családba, gondoltam adok egy kedves kis ajándékot. A Rowle-ok mindig bőkezűek maguk között. – Mutattam a dobozra. Alig vártam, hogy kinyissa és felismerje, milyen kis fiolát rejt az a lánc. – Olyan tudást kínálok, amivel a fiamat a maga kedvére tudja irányítani. – Folytattam. Talán drasztikus megfogalmazás volt, de a kíváncsiságát bizonyára felkeltette az ékszer.

(https://data.whicdn.com/images/322109410/superthumb.jpg?t=1541842082) (https://data.whicdn.com/images/98422564/superthumb.jpg?t=1390884428)

2002. szeptember 2.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/d6/da/04/d6da04ccf5bc0a023b606643262e779d.jpg)

There's violence in the poetry

Az anyagi szükségleteken kívül az ember legfontosabb szükséglete, hogy észrevegyék. Az, akit nem vesznek észre, senki. Hát a Rowle-ok úgy vetetik észre magukat, hogy egy kibazsott nagy kastélyban élnek, és a legmélyebb sötétségből táplálkozva vésték bele magukat az emlékezetbe.
Rowle-lok. Tudtam kik ők. Nem csak az első kirobbanó találkozónkon tudtam már róluk, hanem sokkal.sokkal régebbről. Benjaminnal ellentétben, akinek szerintem most sinc különösebb fogalma róluk, engem érdekeltek az aranyvérű családok. AMikor kölyök voltam nyarankénk a családi könyvtárban az aranyvérűekről szóló könyveket és családfákat olvasgattam. Fontosnak tartottam tudni, hogy kicsodák, hogy kik lehetnek a potencionális feleségeim. Akkor ez az egy cél lebegett a szemem előtt. Egy aranyvérűt nemzeni, mert sejtettem, hogy benjamint ez rohadtul nem fogja érdekelni, és biztos voltam benne, hogy egy sárvérű, vagy egy félvér mellet köt ki, még egyet szúrva a csodálatos nevünknek. Kötelességemnek tartottam ezt, de mégis mi a szarra mentem vele. A világ megváltozott, és én is. Talán szerencsére, talán nem, de Elliot mellé sodort az élet. És én kibazsottul élveztem vele minden egyes percet, amit nem cserélnék el semmiért.
Anyáméknak mindig meg volt róluk a véleménye. Sötétek. Aljasok. Veszélyesek. Szinte üvva intettek minket tőlük. És most mégis itt állok a kastélyuk előtt. kezemet zsebembe dugva sétálok a bejárat felé, a számban lazán füstölög a cigaretta, miközben az ősz halovány illata meg-meg ül a levegőben, kegyetlenül emlékeztetve mindekit arra, hogy előbb-utóbb minden elmúlik. Akármennyire is fáj. Szerettem az őszt, szerettem ennek az évszaknak ezt a keserédes gyönyörű melankóliáját. A felhők komorságát, a napfény szomorú csillogását az esős tócsákban, és a ködöt, a leveleg tűzvörös és aranybarna támcát a szélben.
Ahogy beértem a kastélyba egyből áldottam a felmenőimet, hogy képesek voltak egy viszonylag szerényebb villát felépíteni, és nem valami unalmas hűvös kastélyban tengettük az életünket. talán egy kissé szegényebb hatást keltettünk, pedig a családomnak aztán volt bőven vagyona, de tökéletes helyen, a Gringottsban. Nem szerették megmutatni menyniük van, amit modnjuk régebben se nagyon értettem. Túl büszke voltam az aranyvéremre és a nevemre ahhoz, hogy ennél jobban mögé lássak. De már nem az a beképzelt kölyök voltam. A házimanó morcos képpel fogadott, én pedig megborzongtam tőle. Nekünk nem volt otthon, egy se, és azt hiszem frászt is kaptam volna tőle, benjamin meg valószínüleg kikészítette vona az idegeit.
Hatalmas menynezet, varázsfreskók, nagyon fincsi Mr. Rowle, kár, hogy akármenyni pénzt is dugott a kedves nejébe, nem szült egy normális férfit se. Belépve a dolgozószobába, a tekintetem gyorsan körbejárta azt. Elemeztem, mindent
megfigyeltem és jól elraktározam az emlékeim között. Kígyófészekben még éhesebb a párduc.
– Köszönöm, hogy eljött, fiam. - Az üdvözlésre fagyosan megrántottam egy mosolyt. Egyetlen ember hívhatott így, és az már nem volt az élők között. De majd szépen kiöntöm rajta a sértettségemet. Ma játszani jöttem, és én midnig tökéletesen és hibátlanul játszok. Megszorítottam én is a kezét, de tudtam, hogy rohadtul szálka voltam az ő szemében, egy fekete folta kis tervében. Ez pedig őszintén... Kibaszottul szórakoztatott.
- Ugyan már, hiszen maga a kedvenc második apósom - villantottam felé egy szemtelen vigyort, miközben az ujjaim közzé csippentettem a cigimet, és ledobtam magam pimaszul a fotelbe, és egy biccentéssel elfogadtam a whiskyt.
– Ha már beházosodott a családba, gondoltam adok egy kedves kis ajándékot. A Rowle-ok mindig bőkezűek maguk között.
- A vasbikán kívül? Na de kérem, elhalmoz minket a szeretetével - pislogtam rá ártatlanul. Iagzából fogalmam sem volt arról, hogy miért hivatott be, de egészen biztos voltam benne, hogy valami aljas szarkavaró tervvel fog elém állni. Vagy megmérgezi a whiskym. Remek kilátásaim voltak. MÉg örültem is, hogy nem hoztam magammal ELliotot, és inkább rásóztam egy kurva fontos kincskeresést. A kezembe fogtam a kis dobozt, miközben a hamuzótálba szórtam a hamut - túlságosan tetszett ez a perzsa szőnyeg -,az ujjaim között játszottam a dobozkával, miközben felvont szemöldökkel Phillip arcvonásait fürkésztem, aki ugyan olyan pókerjátékos volt, mint én.
- – Olyan tudást kínálok, amivel a fiamat a maga kedvére tudja irányítani.
- Húha, de költőiek vagyunk. Tudja, Második Após, a fiát irányítás nélkül is a kezeim között tartom - vigyorodtam el megint szemtelenül. - Ne vágjon ilyen féltékeny fejet, Apuci - ciccegve csettintettem a nyelvemmel, majd kipattintottam a dobozt, és kivettem belőle a láncot. Az ujjaim között forgatom a láncot, de nem kell sok idő, míg felsimerjem mi is van a fiolában.
- Mi a szart kezdek ezzel? Ismerem őt.

a tudás hatalom
(https://i.pinimg.com/564x/68/a5/a1/68a5a12b29f520adffbd85238a4d2b30.jpg)

Mr. Fraser
2002. szeptember 2.

Aiden Fraser, milye nemesen hangozna a neve, ha nem éppen ő lenne a megrontója a tervemnek. Olyan volt, mint a méreg, ami megfertőzte Elliot elméjét és rajta keresztül az egész rokonságunk sorsát megpecsételt. A fiam volt az utolsó esély, hogy a család vezetése az én leszármazottjaim kezében van. Kellett a fiam, hogy örököst adjon, én már túl idős voltam, hogy ismét apává váljak. Egyszerűen ez a legutolsó lehetőség volt, és a válás csak tovább rontott volna a presztizsemen a családon belül, mint az, hogy házasságomon kívül született egy gyerekem.
Végig néztem Aiden Fraser sebhelyes arcán. Az egyik szeme szürke volt, sérült, tompa fény jelezte, hogy nincs valami rendben vele. Csakhogy a másik, a barna úgy csillogott, ami veszéllyel fenyegetett. A Fraserek büszke népség voltak. Ismertem Erica Hope-ot, a férjét, ahogy minden erejükkel a családot igyekeztek fenntartani. Most viszont, az az asszony épp úgy engedte el a szabályokat, mintha azok sosem lettek volna. A fiaink megmaradhattak volna szeretőknek, míg mindketten megházasodnak a hagyományos módon… egyedül azonban kevés voltam észt verni a fejükbe. Két opció maradt: vagy megoldjuk, hogy aranyvérű gyermekük lehessen, akik lehetőleg Elliot vérét hordozzák magukban… vagy szétválasztjuk őket, hogy újra indítsuk a folyamatot. Én az utóbbit láttam a jobb lehetőségnek.
– Ugyan már, hiszen maga a kedvenc második apósom – vont vállat Mr. Fraser, miközben a cigarettájával babrált. A biccentés után mégis visszafordultam a kis zsúrkocsi felé, hogy elvegyem a whiskyvel töltött üveget és megtöltsek két poharat. Nem terveztem megmérgezni. Láthatta, hogy ugyanabból az üvegből töltött, ugyanabból a jégből rakok mindkettőbe.
– Parancsoljon, fiam. – nyújtottam felé a poharat, majd én magam is leültem a kényelmes bőrkanapéra, ahol már korábban is vártam. Szerettem ezt a dolgozószobát, elég dekadens volt a perzsaszőnyeggel, a robosztus, évszázados íróasztallal, a padlótól a plafonig érő polcokkal. Az íróasztal felett Rembrandt Sámson megvakítása című festményének mágikus varázslata volt. Az alakok azonban most nem a főszereplő szeme világának elvételével foglalkoztak, hanem minket bámultak.
Ezen kívül az ezüstös fényben úszó, nyitott szekrényszárnyak voltak figyelemfelkeltőek. A merengő már ott várta, hogy megnézze a zöld medál tartalmát. Tudtam, hogy Gabriel Milton vette el azt az emléket és tudtam a tartalmát. Csak látni akartam, ahogy Fraser arca megfeszül, mikor kiderül, meg lett csalva.
– A vasbikán kívül? Na de kérem, elhalmoz minket a szeretetével – folytatta. Én azonban nem válaszoltam, csak közelebb toltam a kis dobozt. Nyissa csak ki. Lássa csak meg mi van benne.
– Húha, de költőiek vagyunk. Tudja, Második Após, a fiát irányítás nélkül is a kezeim között tartom. Ne vágjon ilyen féltékeny fejet, Apuci – szemtelenkedett, ki tudja még meddig. Ezért kíváncsian vártam, mi lesz, mikor kinyitja a dobozt és meglátja a tartalmát. Azonnal felismert, láttam, ahogy megváltozik az arckifejezése. Talán már nem is volt olyan szemtelen. – Mi a szart kezdek ezzel? Ismerem őt.
Elmosolyodtam a kijelentésére. Csak kortyoltam egy nagyot a whiskyből, hogy elvesszen kicsit a kérdésekben: mi ez az egész? Nem tudhatta, mi az és csak feltételezhette, hogy ismeri Elliotot. Valójában senki sem ismerte eléggé, én viszont folyton a nyomában voltam, attól kezdve, hogy megszökött, hogy azt hitte ő döntött a sorsáról. Egyszerűen csak ez volt kézenfekvőbb, míg a varázsvilág veszélyt jelent rá. Márpedig a második háború végéig így volt, még ha úgy is tűnt, hogy Voldemortot legyőzték.
– Egy állapotot ismer, fiam. Azt, ami most van. Elliotnak sok arca van, a bájos és szerelmes csak az egyik. – Kihúztam a kezéből a láncot és intettem, hogy kövessen a merengőhöz, aztán ha odaért, beleöntöttem a fiola tartalmát a tálba. Egyszerre hajoltam bele Fraserrel az emlékek nedves rengetegébe. Olyan volt, mint a reggeli arcmosás, kellemes, hűvös, jól esett ebben a nyári melegben. Aztán zuhantunk és zuhantunk, bele a sötét szobába, ahol alkoholmámorosan ücsörgött Elliot és Garbiel Milton.
– Januárban történt. Pontosan akkor, amikor még a párja volt. – Pillantottam Fraserre sokat mondóan. – Talán megromlott a kapcsolat? Akárhogy is, Elliot Miltonnál keresett vigaszt. – Halkan beszéltem, hogy nyomatékosítsam a jelent súlyát.
Elliot felkelt, majd belehuppant Milton ölébe és még a nyakát is átkarolta.
– Nem tudom, nem láttam, de hatalmas volt és biztosan összeroppantott volna – magyarázott valamit. Nem tudhattuk miről van szó, hiszen a társalgás közepébe cseppentünk bele. A beszélgetés folytatódott, közben simítások, finom csókok érték egymást. Egészen addig, míg Gabriel Milton szó szerint le nem teperte Elliot. Elleinte ellenkezés volt, aztán szép lassan megadta magát és az élvezet finom nyögése vették át a helyét.

(https://data.whicdn.com/images/322109410/superthumb.jpg?t=1541842082) (https://data.whicdn.com/images/98422564/superthumb.jpg?t=1390884428)

2002. szeptember 2.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/d6/da/04/d6da04ccf5bc0a023b606643262e779d.jpg)

There's violence in the poetry

Úgy ültem abban a fotelben, mintha én is egy király lettem volna, vagy csak szimplán a kastély ura. Végül is Elliot miatt lehettem volna, de inkább nem. Nem krétem semmiből, ami a Rowle-okjhoz tartozott. Tudtam milyenek a rossz arcok, és bár én is egy voltam közülük, aki még ráadásul gyilkos is volt... Még sem tartottam őket többre, mint amennyire ők tartották saját magukat. Tekintetem végig járattam a sziba díszes domborulatain, a hűvös bútorokon, majd visszapillantottam Rowle-ra, és elvettem a kezéből a felém kínált italt. Egy laza kis vogyorral el is vettem a kezéből, miközben a lehetőségeket találgattam, hogy mi a szar miatt hívott.
Volt egy sejtésem, hogy nem volt ínyére a házasságunk, de ha már enynit szenvedtünk mind a ketten a boldogságunkért, ami kibaszottul klisésen hangzott, nem voltam hajlandó azt elengedni úgy, hogy hagyjak mindent kicsúszni megint a kezeim közül. Rowle egy játékos volt a sakktábla másik végén, ahogyan én is. Egyszer már rohadtul elvesztettem a játszám, az élet egy kibaszott sakk mattot adott, de újra nem veszíthettem. nem voltam már ugyan az a kölyök, aki túl sokat akart egyedül. Nem vállaltam mindent teljesen magamra, mert tudtam, hogy ELliotra és a családom minden egyes tagjára számíthattam.
A táblát fölállították, a bábuk mozgásban vannak, írta Tolkien. Melyik lesz az első bábu, ami itt eleski, Mr. Rowle?
A láncot forgatta az ujjaim között, és rosszat sejtettem. De nem mutattam ki, ugyan olyan könnyed álalrcot viseltem, mint ahogy ide is eljöttem. Szemtelen és mocskosul pimasz. Valami volt benne, ami vezsélyes lehetett. ahgytam, hogy elvegye a kazamből a láncot, majd a whiskyből kortyolgatva követtem őt a merengő felé.
– Egy állapotot ismer, fiam. Azt, ami most van. Elliotnak sok arca van, a bájos és szerelmes csak az egyik - megforgattam a szememet. Még ő beszélt nekem az álarcokról. Elliotnak talán sok volt, de belőle tudtam olvasni, olyan volt, mint a tenger, olykor sötét, olykor tiszta kéken csillogó. Nekem több álarcom volt. És senkinek se mutattam meg mindet.
Nem kérdeztem semmit, csak hagytam,. hogy beszippantson a merengőben tárolt emlék. Lerántott egy téli éjszakába, egy keserédes éjszakába, ahol Elliot ült ott mámorban úszva az alkoholtól, és megint csak gyűlöltem magam, amiért hagyta, hogy oda jussunk. Abba a gödörbe.
mÁR NEM IS NAGYON FIGYELTEM ARRA, hogy mit modnott Elliot apja, csak őt igyeltem, ahogy ott ült mindenn közepén és miattam ivott. Biztos voltam, hogy miattam ivott. Közben megjelent Milton is, és őt figyeltem, meg ELliotot, a gyomrom pedig minden egyes pillanattal egyre jobban émelygett, de én tartottam magamon az álarcot magamon.
– Nem tudom, nem láttam, de hatalmas volt és biztosan összeroppantott volna
Akkor is tartottam magam az álarcot, amikor lemászott róla, amikor véget ért a merengőkirántottam a fejemet belőle.
- Ja, csak ennyi? - kortyoltam bele az aranyszínű folyadékba, miközben éreztem, hogy a maszk alatt szinte forrok. És én azért imádkozom, hogy ne hulljon le rólam. Mert akkor komolyan képes lennék valakit most azonnal megölni. - Perverz apuci maga, hogy szexemlékeket tárol a fiáról. Van több ilyen is?

a tudás hatalom
(https://i.pinimg.com/564x/68/a5/a1/68a5a12b29f520adffbd85238a4d2b30.jpg)

Mr. Fraser
2002. szeptember 2.

Aiden Fraser kölyök volt, ez meglátszott rajta, hiába próbálta a felnőtteket utánozni és felvenni azt a maszkot. Nyeregben hitte magát, úgy hitte, övé Elliot egészen… de lehet-e valami egészen valakijé, ha már egyszer megcsalta és az életét azzal másikkal akarta leélni? Talán nem volt igazam, de eszköznek Milton kiváló volt ahhoz, hogy tönkre tegye a nemkívánt házasságot. Ezért mutattam meg az emléket.
Bár Fraser magán tartotta az álarcot. Láttam, ahogy megfeszülnek az izmok az állkapcsában, ahogy Elliot újra és újra felnyög Milton ereje alatt. Engem nem érdekelt a fiam szexuális élete, undorral töltött el az egész… de ezért elviseltem. Egy ideig még hallottam, ahogy kérleli Miltont, fejezze be, de aztán átadta magát a teljes élvezetnek. Aztán csak a földön ültek, Elliot az auror combjára támaszottta a fejét… zaklatott volt és félt. Ez volt az emlék fele, a másik felét nem vártam ki, csak kihúztam magam az emlékből, ahogy Fraser is mellettem.
– Ja, csak ennyi? – kérdezte és már nyúlt is a whiskyért, amit korábban töltöttem neki. Megköszörültem a torkomat, mert láttam a szemébe a változást, de nem akartam túl feltűnő lenni. A medálba visszakerült az emlék és azt, vissza is tettem a dobozba, hogy aztán Aiden mellé lépjek és a zsebébe csúsztassam.
– Csak ennyi, Mr. Fraser. – Válaszoltam és elmosolyodtam, mintha csak tényleg megajándékoztam volna a vejemet. Ha kiürült a pohara, úgy elvettem tőle a poharat és leraktam az asztalra. Részemről a beszélgetés véget ért.
– Perverz apuci maga, hogy szexemlékeket tárol a fiáról. Van több ilyen is? – kérdezte, erre csak sejtelmesen megvontam a vállamat. Éreztem, hogy csak provokálni akar, de túl jól kitervelt helyzet volt ez ahhoz, hogy hagyjam magam belerángatni ebbe. Most az én maszkom is töretlenül maradt a helyén, nem hagyva támadási felületet.
– Ha olyanra gondol, ami a kapcsolatuk idején történt, nos, az maradjon az én titkom, Mr. Fraser. – Megtámaszkodtam az íróasztalomban, miközben megérkezett a házi manó, aki a korábban bekísérte a kölyköt. Azt kívántam, hogyha ma hazamegy, ezekkel a szép, friss emlékekkel, akkor az a házasság pillanatok alatt érjen véget… hogy vonja felelősségre, mert Elliotnak erre nem lesz más magyarázata, minthogy megkívánta a tiltott gyümölcsöt.
– Öröm volt magával iszogatni, fiam. Legyen szép napja! – Ha akarta, ha nem a manó ráfogott a csuklójára és már húzta is kifelé. Tudtam, hogy a fejében újra és újra lejátszódik az, amit látott… benne ég a tudat, hogy Elliothoz más ért, hogy más olyan dolgokat tett vele, amire ő talán a fizikai adottságai miatt nem is képes. Lássuk be, Milton termetes ember.
Gúnyos mosollyal fordultam vissza az asztal felé, hogy igyak még egy pohárkával. Elégedetten kortyoltam az italt, alig várva, hogy a tettem következményei szárnyba szökkenjenek és a gaz ellepje az eddig mesébe illő virágoskertet. Az a házasság létre sem kellett volna, hogy jöjjön, hiába illett össze a két vér… más eredménye nem lehetett.

(https://data.whicdn.com/images/322109410/superthumb.jpg?t=1541842082) (https://data.whicdn.com/images/98422564/superthumb.jpg?t=1390884428)

2002. szeptember 2.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/d6/da/04/d6da04ccf5bc0a023b606643262e779d.jpg)

There's violence in the poetry

Magam se, tudtam hirtelen eldönteni, hogy kire vagyok jobban dühös hármunk közzül. Talán egyszerre voltam mérges önmagamra, Elliotra és Miltonra. A bensőmben lobogó gonosz kis tűz egyre hangosabban és hangosabban suttogot a sötétségből a fülembe, ahogy egyre erőteljesebben jár ki és be Elliotban az a farok. Öld meg, öld meg, öld meg. És az volt a rohadtul ijesztő, hogy még ellenérvet sem találtam ami miatt nem kellett volna végeznem vele. A legjobb tervet találtam ki arra, hogy hogyan távolítom el a színről, és a képzeletemben felderengő kép a halottGabriel Miltonról kibaszottul jól esett. Csak az a tudat tartott vissza, ami mindennél fontosabb lett számomra ebben az életben, és az Elliot volt. Egy halk kis hang szólalt meg bennem az undorító jelenet alatt, hogy bezséljek erről először Elliottal. Halovány volt és gyenge, akár csak a húgom, én mégis meghallottam. Ordítani támadt volna kedvem, de nem tettem, hiába repedezett az arcomon az álarc, én megmaradtam annak aki belépett ezen a kibaszott ajtón.
Elliot a fejét Miltonra hajtotta, és az emlékből távolodni kezdtem. Talán jobb is volt, hogy kirángattak onnan.
Megittam a maradék whiskeyt, majd adtam a szokásos játékomat. Tudtam, hogy ennek az egésznek talán az volt a lényege, hogy szétszedjenek minket. De ezzel Rowle talán csak azt érte el, hogy még egy ember élet kioltása legyen az én számlámon.
– Ha olyanra gondol, ami a kapcsolatuk idején történt, nos, az maradjon az én titkom, Mr. Fraser - támaszkodott meg az asztalán, és kis idő elteltével belépett a házimanójuk is. Éreztem a medál súlyát a zsebemben, legszívesebben visszadobtam volta az arcába, de én nem voltam az öcsém.
– Öröm volt magával iszogatni, fiam. Legyen szép napja!
- Legközelebb is randizzunk, apuci - kacsintottam rá, majd elhúztam a számat, miközben a házimanó vékony, görbe ujjai megtalálták a csuklómat és kifelé rángatott a kastélyból, hogy aztán a házam mögött hangosan becsapja az ajtót. Ott álltam bámultam előre, miközben előkotortam még egy szál cigit és miután meggyújtottam, mélyen tüdőre szívtam. A kezem remegett a bennem dúló idegtől, a tetsem fizikai működését nem tudtam szabályozni. Ha tehettem volnaelfelejtettem volna azokat a képeket, de egyre csak a fejembe másztak. Tudtam, hogy ez volt a célja, és én harcoltam ellene, hogy teljesen ellepjenek. De a kezem ökölbe szorult, és elhoppanáltam.
Nem mentem egyből haza, egy random erdőbe kerültem, ami talán anyáék háza mögött nyúlt el. Az ökölbe szorított kezemet belevágtam a fa törzsébe éreztem ahogy a száklál beleszúródtak a bőröm alá, ahogy a kis reccsenés végigszaladt az öklömön. Pillanatokon belül felduzzadt és lilás kékké vált, de nem érdekelt. Nem akartam Elliot szeme láttára ordítani, és ott verni a falat. Az este már beköszöntött, amikor végre hazamentem, a törött kezemet gondosan a zsebembe rejtve léptem be Hamutartóba, ahol már a gyerekek is biztosan aludtak.
- Beszélnünk kell, ELliot.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

Roxfort RPG

Karakterek => Elliot O'Mara => A témát indította: Elliot O'Mara - 2020. 09. 07. - 10:09:07