Roxfort RPG

Hát nem gondoltam volna, hogy ilyesmire adom a fejemet. Már csak azért sem, mert a jófejség szikrája is hiányzott belőlem. Ettől függetlenül ott ültem a három seprűben három másik ember társaságában, akik közül mindössze Merelt ismertem az akadémiai nyíltnapról. Bizalmatlanul fogtam meg a felém nyújtott kezet az apró, ázsiai férfitól: – Arian Bahri  – válaszoltam röviden és velősen, majd a szőke lány felé is odabiccentettem.
Elliot olyan minden lében kanálnak tűnt, aki addig nem fogja be a száját, míg valamit bele nem tömnek. Jelen esetben ez egy korsó sör volt, ami után hallhatóan nagyon vágyakozott. Amikor a kocsmáros rám pillantott, várva, hogy mit is innék kissé rekedten böktem oda: – Egy kis lángnyelv rám férne, aztán egy sört hozhat nekem is.
A szőke lány felé pillantottam, hátha ő kevésbé energiavámpír természet. Rajta nyugtattam a szememet, míg Merel elmondta, mi is ez az egész. Sosem játszottam szerepjátékot és igazából ezt az alkalmat is csak annak reményében tettem magamévá, hogy esetleg végre valami eltereli a figyelmemet mindarról, amitől lassan már hónapok óta nem tudtam nyugodtan aludni… Hónapok? Voltak azok már évek is! Csak úgy repült az idő, én pedig beleragadtam abba a maréknyi önsajnálatba, ami megadatott a háború alatt.
Akárhányszor lehunytam a szememet az öcsém arcát láttam élettelenül, fénytelenül. Ha nyitva volt a szemem, mintha egy folyamatosan azt suttogta volna: Ekbal, Ekbal, Ekbal… megremegett a kezem, ahogy eszembe jutott megint, csupán a kockát bűvölő Elliot vonta el egy pillanatra a figyelmemet, de közben azért hallottam, ahogy Merel elmondja mi a helyzet, milyen körülmények lesznek. Aztán Elliot kézbe is vette a dolgokat és felvázolta a jótündérkeresztanyát személyesen.
– Az én karakterem kevésbé színes  – mondtam és megpiszkáltam az asztal karcos lapját magam előtt, nem néztem fel rájuk. – Roy Berrett (https://i.pinimg.com/564x/cf/5d/a3/cf5da3455277bd36c10e538c0169b18f.jpg) egy az ötvenes évei elején járó egykori katona. Ma már visszavonult a komolyabb bevetésektől és főmérnökként dolgozik a csillaghajón. A végzettségét tekintve ugyanis mindig mérnöknek tanult, és az ő mérései még Oscarénál is sokkal, de sokkal pontosabbak voltak. Ettől függetlenül számos különleges harcmodorban otthon van, nagyhangú, kicsit talán erőszakos ember is… és aki a legjobban idegesíti az a lilahajú segédje.  – Közben a kocsmáros felé pillantottam, hogy hozza-e már a lángnyelvet. Nem szerettem ennyit beszélni, mikor nem órát tartottam, túl könnyen kiszáradt a szám.
– Roynak sosem volt családja, árvaként verekedte fel magát abba a pozícióba, ahol van. Rengeteget tanult és edzett. Nem házasodott meg, de házasságon kívül született egy lány, akit ő maga nevel ugyanis a gyerek anyja Maria meghalt. A külsejéről talán annyit mondhatok, hogy elég egzotikus kinézete van, kissé karamell színű a bőre, kopasz és őszes szakálla van. Egyébként nagyon széles vállai és olyan izomzata van, ami már szinte emberfelettinek tűnik. Magasságra úgy kétméter körül lehet. – Értem a végére. – Az erő 15, az ügyesség 12, szűkszavúság 13, makacsság 12 és vonzerő 15.
Szerencsére hamarosan megérkezett a lángnyelv, amit két korttyal le is húztam… de nem gondoltam volna, hogy a másodiknál majdnem megfulladok.
– Bolyhoska?  – kérdeztem vissza Elliotra pillantva. – Rendben. De csak azért, mert Roy különösen szürreális lenne olyan környezetben.

– Engem sem zavart volna, ha Oscar Roy társa, de lehet, hogy játéktechnikai szempontból viccesebb így. Végül is így mindhármunknak teljesen elkülönül a szerepköre. – Magyaráztam Elliotnak, majd inkább csak csendesen figyeltem az eseményeket. Közben intettem a pult felé, hogy érkezhet a következő kör lángnyelv is. Végül is, egy jó ital mellett még mindig elviselhetőbb vagyok, mint azon morgolódva, hogy Ekbal képe mikor jelenik meg előttem. Elég volt már a nevére is gondolnom ahhoz, hogy rossz kedvem legyen. Olyan volt, mint egy rossz átok, ami nem a testemet támadja, hanem a lelkemet. Ekbal, Ekbal, Ekbal… még halálodban is ellenem fordulsz, igaz-e?
A többiek meséjére próbáltam figyelni. A koncentrációm persze megsínylette, hogy időnként előbukkant az öcsém arca, ahogy fénytelen szemekkel mered a plafon irányába. Kellemetlen, fájdalmas, már-már zaklatott érzés lett úrrá rajtam, ahogy Elliot is a mondandója végére ért és megismerhettük Oscar és a kapitány kapcsolatát… mármint Fánk kapitány kapcsolatát, akarom mondani. Ki gondolta volna, hogy még egy tüdibündi becenevet dob be? Volt Elliotban valami olyan élénkség, ami bennem egyszerűen nem volt jelen. Gondolom ő az az ember, aki könnyen megszeretteti magát a környezetével és minden tekintet rászegeződik, engem kezdett kicsit idegesíteni.

– Roy Berrett tökéletesen koncentrált a feladatára. – Pillantottam az őt formázó kis figura izmoktól duzzadó karjára. Egy kicsit elhúztam a számat, mintha mosolyogni próbálnék, de az egyelőre csak nem akart felszínre törni. – Számára ez a hajó volt az élet, valami ami eltereli a figyelmet a magánéleti gondokról, ami egy új célt adott létezésének. Képtelen lett volna hagyni, hogy olyan bájgúnárok, mint ez az Oscar Bunny nevű kormányos elrontsák ezt. Készen állt, hogy ne csupán a lapátokat cserélje ki, de akár mindenféle konkrét tudás nélkül a kormányzást is átvegye. Persze tudta, hogy a kísérleti kormánylapátok cseréje útközben veszélyes. A mérések, amiket végzett ugyanis bár azt mutatták, sikeres lehet a küldetés ezekkel az új darabokkal is, mégsem voltak olyan biztosak, hogy erre akár az egész legénység életét feltegye. Így hát elhatározta, ha útközben kell a hatalmas lapátokat cserélni, akkor azt természetesen egyedül hajtja végig, mint főmérnök. Ez volt a dolga, hogy biztosítja a hajó útját. S talán, ha a Fánk kapitánynak csúfolt alak nem parancsol rá, nem is vetette volna be Oscar Bunny lapátjait erre az útra. De hát Fánk valamiért különleges vonzalmat mutatott Bunny iránt, hiszen állandóan leste és még ezt is megtette a kedvéért. Berrett nem volt a pletykák híve, ezért persze mindezt nem tette szóvá. Számára csak a cél volt fontos: végrehajtani a küldetést, ami jelenleg annyiból állt, hogy egyáltalán elinduljanak. Amint végzett a lapátok ellenőrzésével és jegyzetet készített a megfelelő számadatokról, a kapitányhoz sétált, épp csak egy pillantást vetve Bunnyra a szeme sarkából: – Uram, a számadatok alapján ugyan éppen csak, de az új evezőlapátok megfelelnek. 47%-kal haladják meg a biztonságos tartományt. Ha a szám 50 felett lenne, azt mondanám azonnal cseréljük le. – mondta, majd várta, hogy milyen parancsot kap.

Elliot Regulával kapcsolatos ötletére hümmögtem egyet. Már régen nem voltam képes őszintén nevetni, még ha tetszett is valami, így ezt csupán elismerésnek szántam arra, hogy mennyire tetszett a felszólalás. Közben már amúgy is azon agyaltam, hogy Berrett vajon miket találhatott a gépházban, amikről esetleg beszámolhat a kapitányának. Szürreális volt az egész játék, de tetszett. Tetszett, hogy mi játékosok ennyit formálhatunk az egész világon, amiben vagyunk.
– Ennél készebben nem is állhatnék  – válaszoltam Merel kérdésére. Aztán megvártam, míg a többiek hozzá teszik a saját mondandójukat a történetünkhöz, én pedig megpróbáltam a gorillaszerű Berrett bőrébe bújni ismét. Tökéletesen távol állt tőlem, ezért is esett éppen egy ilyen karakterre a választásom. Érdekelt, milyen lehet erősnek lenni, erősnek és okosnak. Én sosem voltam az, egész életemben gyenge és törékeny voltam. Mert, ahogy mondani szokták: amelyik kutya ugat, az nem harap. Hát én is ilyen voltam. Morogtam, de veszély csak egy emberre jelentettem: az öcsémre.

– „Fánk” Fanque kapitány tekintetét figyelte Berrett, ahogy Mr. Bunny, az enyhén feltűnő kormányos felé pillantott. Nem szerette az ilyesmit legénységen belül és ő maga persze tudta, hogyha a kapitánynak valaki megtetszik, az bizonyára pluszjuttatásokat is kap. Az ilyen fajta kivételezés bökte volna Roy csőrét, talán annyira is, hogy panaszt tegyen. Egyelőre azonban nem szólt semmit, csak morogva hallgatta Bunny flörtölgetését a cuki egyenruháról.
Amint hozzá került a sor, elővette a listáját, amin már régen kipipálgatta azokat a pontokat, amelyeket ellenőrzött a gépházban. – Uram, egyelőre a gépházban minden stabil. Készen állunk rá, hogy a kötélpályára állva kihajózzunk az űrbe.  Az egyetlen lehetséges problémát az ismeretlen evezőlapátok jelentik, mint azt már korábban tudomására hoztam. Amennyiben gond lenne, pót lapátokat tudunk felhelyezni, melyek a következő állomásig el tudnak vinni minket, ott pedig egy teljes csere végrehajtása szükséges. – magyarázta Roy a tőle telhető legnagyobb körültekintéssel, majd egy „olyan” pillantást vetett Oscarra, jelezve neki, hogy undorodik a viselkedésétől. Megpróbált inkább Miss Wolf dekódolására figyelni. Szüt, Regula… kellően veszélyesnek hangzott, hogy még egy mérnök is alaposan megjegyezze az elhangzott szavakat.

Amint befejeztem a mondandómat, Merelre pillantottam, remélve, hogy elég információ hangzott el, hogy most aztán tényleg belevágjunk a kalandba. Izgatott voltam, még ha kívülről ez nem is látszott igazán. Érdekelt, hogy mi lesz ennek a vége, mert ez aztán képes volt kirángatni abból a sok szörnyűségből, ami állandóan megtöltötte a gondolataimat. Talán többet kéne eljárnom szórakozni… talán csak többször kéne társaságban lennem.

Kezdtem belerázódni Roy szerepébe. Talán azért, mert mindent megtesített, ami valaha lenni akartam. Ott volt benne a határozottság, az erő, ami nekem sosem volt a részem. Gyáva voltam, aki a saját testvérét pusztította el félelmében. Igen, megint eszembe jutott a jelenet, ahogy pálcát rántottam és szinte azonnal a legszörnyűbb átkot böktem ki… talán, mert háború idején amúgy is olyan sokszor hallottam másoktól.
Túl sok keserűség volt még bennem a nem is olyan távoli múlttal kapcsolatban… s nem tudtam, hogyan írhatnám ki, hogy egy kicsit én is megkapjam mindazt, amit mások körülöttem. Nyugalmat. Ahogy Merel ismét mesélni kezdett, a gondolataim szép lassan erről a sötét képről visszavándoroltak a játékra, a repülő, űrbéli seprűre és Royra, az izomagy mérnőkre. Szinte azonnal át is vettem a szót, ahogy Mereltől, eltervelve minden fájdalmamat a múlt sebeiről.

– Roy megrökönyödve bámult a kapitány negédes hangja nyomán a két férfi párosa felé. Nem hitt a fülének, hogy ezek nyilvánosan flörtölgetnek a legénység tagjai előtt, akik amúgy a kemény munkájukat végeznék. A felháborodásának egy rövid hümmögés formájában hangot is adott. Talán túl nyersen, túl keserűen közölte amúgy sem bíztató véleményét az evezőlapátokkal kapcsolatban, de abban már benne voltak a cseppet sem könnyű érzések a kormányos és a kapitány gyanúsan szexuális kapcsolatát illetően. Nem helytelenítette a romantikus kapcsolatokat, habár ő maga nem sokat élt meg, egy alkalom kivételével, de nem gondolta volna, hogy ennek itt a helye… pláne, hogy a szemében Oscar Bunny ettől csupán egy mások hátán felkapaszkodó piócának tűnt… sőt, sokkal inkább bábjátékosnak s mivel ő a tisztességben hitt, számára az ilyen alakok elviselhetetlen tagjai volt a közösségnek – pláne ilyen közelről.
Ráadásul tudta, hogy lehet várat építeni kedves gesztusokból egy szeretőnek, odakint a sötét űrben túl veszélyes volt az evezőlapátok használata. Kerülhető sor ugyanis menekülésre, vagy akár összecsapásra – bár őszintén reméltem, hogy erre kicsi esély van.
– Mr. Bunny esetleg koncentrálhatna a kormányzásra, ahelyett, hogy a kapitány egyenruháját ellenőrzi – lépett oda Oscar mellé, úgy hogy a lehető leghalkabban intézhesse a szavait és a hozzá legközelebb álló Serenára pillantott, ellenőrizve, valóban csak kettejük között maradt-e a beszélgetés. Azonban ahogy ezt kimondta, furcsa… baljós érzés kerítette hatalmába, véletlenül az ellenszenves kormányos vállán felejtve hatalmas tenyerét.

Némileg megkésve ugyan, de eszembe jutott, hogy a szenzor valamiféle érzékelő lehet, de addigra már Merel is benne volt a mesélőibe. Na nem baj, így csak még érdekesebb lesz majd a helyzet. Megint elnyomtam magamban néhány kellemetlenkedő gondolatot, ami nem is volt olyan nehéz. Koncentráltam a lány szavaira, arra, hogy Roy miképpen reagálna erre. Nem akartam még véletlenül sem újra felidézni, hogy milyen halottan és fakón bámultak a plafon irányába a fivérem szemei… nem akartam még véletlenül sem a halál nem is olyan átható, mégis egyértelmű jeleit lelki szemeim előtt látni.
Roy voltam. Roynak kellett lennem, hogy ne érezzem azt a sok kínt, ami nap, mint nap emésztett fel belülről. Olyan voltam, mint egy láda, amit lezártam a játék idejére, hogy más ember bőrébe bújjak. Ezen pedig segített, mikor végre Elliot is átvette a szót. Valahogy úgy éreztem, hogy Oscar és Roy meglehetősen ellentétes személyisége jó kis dinamikát ad ennek az egész helyzetnek és ahogy meghallottam a történet folytatását, máris természetesen jött, hogy Berrett miképpen fog reagálni. Így hát hamarosan átvettem a szót.

– Beleborzongott Roy, ahogy meghallotta Oscar szájából az idióta hangzású megnevezést: „Mr. Royci.” Gyűlölte a becézgetést, így ezt is csupán egy mordulással nyugtázta. A kapitány helyre próbálta ugyan hozni korábbi flörtölési formáit, Berrett már undorodott tőle ígyis-úgyis. Szóval hiába volt minden próbálkozás. Roy elkönyvelte magában, hogy ez a bizonyos Fánk kapitány bizonyára egy borzalmasan perverz, aki a privátlakostályában döntögeti Bunnyt.
– Ne hívjon Roycinak – közölte azért ridegen Bunnyval, mielőtt odébb lépett volna tőle. Éppen ekkor érkezett meg a támadás… ha egyáltalán az volt. A mérnők kicsit elveszítette az egyensúlyát s éppen csak meg tudott kapaszkodni valamiben, amikor egy konzol robbant fel hídon. A hirtelen jött zaj, a pánik hirtelen régi emlékeket idézett fel Roy múltjáról… annak nehéz pillanatairól. Meg kellett ráznia a fejét, mikor Fanque kapitány kárjelentést kért, hogy teljes mértékben össze tudja kapni magát.
Ekkor Roy odalépett a kütyükhöz, amik megmutatták pontosan melyik részei sérültek meg a hajónak. A férfi megköszörült a torkát, mielőtt kimondta volna, amit érzett: – Megsérülhettek az evezőlapátjaink – Pillantott mérgesen Mr. Bunnyra, akit innentől kezdve minden probléma felelősének tartott. – Azt javaslom kapitány, hogy minél gyorsabban rögzítsük a régi evezőlapátokat, azokkal biztosabban mozoghatnánk ezt követően. – Folytatta Roy tekintetét a kéjenc kapitányra szegezve.

A többieket figyeltem játék közben. Nem is tudom miért, de kívülről gondtalannak tűntek, mintha csak Ellioton ült volna meg egy cseppnyi álmosság. Irigyeltem őket, hogy ennyire önfeledtek, mert bennem éppen csak azok a pillanatok nyomták el a keserűséget, mikor „Roycin” kellett gondolkodnom. Olyan férfi volt, amilyen én sosem lehetettem igazán: erős, határozott, sziklaszilárd. Én mi voltam? Kegyetlen, kicsinyes és általában nem érdekelt semmilyen nemesebb cél. Roy azonban igazi hős volt, aki készen állt, hogy tegyen valamit.
– Na, lehet megint kreatívkodni, meséljetek, mit érdemes tudni a transzporterről, a pajzsokról, és az álcázóberendezésekről? – Jött az újabb feladat. Egyelőre nem szólaltam meg, a tekintetem Lupán állapodott meg, aki egyébként átlagos tizenévesnek látszott. Úgy tűnt, ő is élvezi a játékot. A válasza megfontolt és szórakoztató volt, akárcsak Ellioté.
– A csillagporral működő hopp-hálózatra szavazok. – Tettem hozzá, de most több kreativitás nem vállaltam be. Nem is tudom miért, megint megült a nyelvem hegyén a keserűség, fontosabb volt, hogy minél gyorsabban visszatérjek Royhoz, aki láthatóan igazán komoly segítőhöz jutott. Tetszett a történet folytatása, habár kezdtem kicsit belezavarodni a megbeszélt dolgokba, bizonyára többet kellett volna jegyzetelnem az előttem heverő papírfecnire.

– Mr. Berrett már majdnem megnyugodott, hogy egyetlen pillanatig fellélegezhet a szexuálisan túlfűtött helyzetből azzal, ha kezelésbe veszi a sérült evezőket. Azonban nem úszta meg ilyen könnyen. Sőt, annyira megrökönyödött a feladattól, hogy egy pillanatra mozdulni sem tudott. – Uram, biztosíthatom, hogy egyedül is… – kezdett volna bele, ám Bunny már lökdöste is kifelé. Roy egyelőre csak morgást hallatva adta újdonsült segédjének a nem tetszését.
Alig, hogy kikerültek a kapitány látóköréből elkapta Bunny kezét, hogy jó messzire tolja magától.
– Örülnék, ha nem érne hozzám, Nyuszi – közölte a tőle kitelő, legridegebb hangnemben. Nagyjából egy hóember megirigyelhette volna a hűvösségét és ez éppen elég volt ahhoz, hogy helyre kerüljön a lelkibékéje. Végre a munkájával kezdett foglalkozni, ahogy Mr. Bunny is, aki gátlástalanul flörtölt még fél perccel korábban. – Nem kell csavarozó cucc. Csak húzza meg azt a sárga kart, ami egy cukorpálcára hasonlít! Aztán fogja be. – Húzta ki magát Roy magabiztosan, majd egy panelen megnyomva a megfelelő gombokat gondoskodott arról, hogy a gép saját berendezései oldják meg a már korábban bekészített, megfelelően kalibrált evezőkre való áttérést. A hatalmas karok és kötelek egy pillanat alatt megoldhatták a problémát, amennyiben nem történt valami olyan probléma, hogy végül aztán puszta kézzel kell az evezőket cserélni. Erről Roy egyelőre nem tudott.
– Az a szerencséje, Bunny, hogy már indulás előtt is tisztában voltam a… nos, a képességeivel, aki minden bizonnyal csak a kapitány ágyában lehetnek megfelelőek. – Szúrta oda szándékosan sértő stílusban.