Roxfort RPG

Karakterek => Keresem az elvesztett édent => A témát indította: Elliot O'Mara - 2020. 07. 23. - 07:16:07



Cím: Lough Fea
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 07. 23. - 07:16:07
LOUGH FEA

(https://i.pinimg.com/564x/1f/e9/ed/1fe9ed8c5433843ce6c48cac386a9307.jpg)

2001. július 22.



Cím: Re: Lough Fea
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 07. 23. - 07:43:19
Lough Fea
(https://i.pinimg.com/originals/ae/55/68/ae5568b464230e802a6e5d082b738afd.gif)

Aiden
2001. július 22.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b3/07/e0/b307e0a08fd74c0072b93cf934dca1d1.jpg)

De gyűlöltem ezt. De gyűlöltem, hogyha a nyomomban vannak… morogva pillantottam a szemem sarkából erre az Aiden Fraserre, aki pár napja követett már. Meglehet nem ez a legjobb szó arra, amit csinált, mert úgymond tanulni akart tőlem… az meg már önmagában is jó kérdés volt, hogy mégis mi a fenét. Jó tolvaj voltam, a legjobb Londonban és a Zsebpiszok közben, remek kapcsolataim voltak, ha az ember be akart mászni a varázsvilág sötétebb oldalára, de jelenleg nem sok kedvem volt az emberekhez. Mindenkit utáltam, mert megtehettem és mert jól esett rajtuk kiélni a magamat. Napok óta fájt már a lábam, egészen pontosan azóta, hogy megmart az a nyamvadt kígyó a dzsungelben. Túléltem, mert kikúráltak a pucér bennszülöttek, de a fájdalom maradt, mintha egy csepp méreg folyamatosan ott lüktetett volna a térdhajlatom alatt picivel. Ugyanaz a láb, ami legutóbb is megsérült… már komolyan attól tartottam, hogy mi lesz, ha esetleg elveszítem.
Röviden összefoglalva, azon a hajnali órán éppen Aiden volt az áldozata az Elliot-hisztinek. Egy kicsit bezsaroltam, mert jól esett és mert ha annyira velem akart lógni, akkor úgyis meg kellett tennie. Ezért is jött a légből kapott ötlet, hogy én már pedig horgászni akarok. Sorennel beszéltünk még erről, de aztán valahogy nem úgy alakult az élet, hogy ezt meg is tegyük… így hát maradt ez a kölyök.
Hajnali öt óra volt, a nap éppen felkelőben volt a tó másik oldalán. Megálltam és odaböktem a víz közepére, továbbra is morcos képet vágva. Ez ugyan nem Aidennek szólt, hanem a sántikáló lábamnak, ami megint lüktetve jelezte, hogy bizony ott van a sérülés hely. Persze valószínűleg az is hozzá tett az állapotához, hogy nem sokat kíméltem, miután magamhoz tértem a delíriumos pillanatok után. Nagyjából azonnal lábra álltam és mondtam Pedronak, hogy én márpedig tovább akarok menni. Valószínűleg ez sem volt a legbölcsebb döntés… Már te sem leszel fiatalabb, O’Mara… – suttogta a hang, majd gúnyos röhögést hallatott a végén.
Gyűlölettel vegyes féltékenység futott át rajtam, ahogy Aidenre pillantottam. Én hol voltam ilyen fiatalon? Egy erdőben aludtam lehetőségek nélkül. Esélyem sem volt egy másik bűnözőhöz becsatlakozni, hogy legalább jó munkákat szerezzen nekem… magamnak kellett mindent megteremteni. Ő meg itt volt fiatalon, lehetőségekkel telve. Rettegni kezdtem, hogy jobb lesz nálam és lecserélnek rá. Nem én leszek a legjobb tolvaj a Zsebpiszok közben, hanem Aiden lesz a legjobb akármi. Nem tudom igazából minek készült, tolvajnak-e, mint én vagy éppen bérgyilkosnak, esetleg csempésznek. Az utóbbira tippeltem, ha már egyszer Sorentől hallott rólam valami olyasmit, hogy „jó arc” vagyok. Hát azt hiszem az elmúlt két napban ebből nem sokat bizonyítottam neki, megállás nélkül morogtam, állandóan fájdalmaim voltak és ha éppen nem ittam, akkor beszólogattam neki vagy követelőztem. Ezt persze nem is ő szenvedte el a legjobban, hanem akik ténylegesen velem is éltek, vagy legalábbis a közelembe merészkedtek.
Fiatalabb, ügyesebb, tehetségesebb… – olyan dolgokat mantrázott a fejembe a hang, amik a legnagyobb félelmeim voltak. Mindig tervezgettem, hogy visszavonulok. Terveztem, hogy csak Noah apja leszek, semmi több. Nem dolgozok többet, legfeljebb a patikába megyek be vagy éppen Elliot Rowle-nak adom ki magam. Valahogy mégis mindig visszataláltam a Vakegérbe, meghallgattam a legújabb munkalehetőségeket… és belevágtam. Így keveredtem a dzsungelbe is. Képtelen voltam elfogadni, hogy már bőven harminc éves vagyok, hogy már nem bírom olyan jól ezeket a dolgokat, mint huszonévesen. Nem akartam átadni a helyemet senkinek, nem volt szükségem segédre, de leginkább nem volt szükségem Aidenre, hiába gondolja még Chris is úgy, hogy ki kell nevelnünk az utódjainkat… neki is ott volt David.
– Oda akarok menni  – mondtam, mert az ujjam még mindig a tó közepe felé mutatott. A fáradtságtól még rekedt volt a hangom, de azért a dacosság megcsendült benne. – Oda akarok menni most! – Hangsúlyoztam ki még jobban, és még tettem is egy szerencsétlen lépést a tó felé.


Cím: Re: Lough Fea
Írta: Aiden Fraser - 2020. 07. 25. - 15:32:47
strange how we
decorate pain


(https://data.whicdn.com/images/331419430/superthumb.jpg?t=1560224595)
2001. július 22.
style (https://data.whicdn.com/images/317507746/original.png)


Szinte egyből felébreszt, ahogy a hűvös szellő az arcomba csapódik, meg is borzongok tőle egy kissé, és a tó nyugodtan fodrozódó víztükrét figyelem. Nem mondom, hogy nem tudtam volna még aludni... De Elliot O'Marát már elviselni is rohadtul megterhelő, nem pedig még ellent is mondani neki.
Valószínűleg sikerült otthonról a lehető legnémábban eltűnnöm, ugyanis nem ütköztem Benjaminba a kúria egyetlen sötét és üres pontján sem, hogy elkezdjen nekem csápolni, mégis hova készülök. Még azt is kinézem belőle, hogy elkezdett volna megint kiabálni, mint legutóbb a Vakegérben, ugyanis úgy néz ki, mostanában elég komoly dühkezelési gondjai vannak.
És ha már Vakegér - ott futottam össze ezzel a figurával is, akinek addigra már a neve is kezdett kikopni az emlékeim közül. Május óta elég sok dolog történt, kishíján Azkabanba is kerültem, ami után valószínűleg illett volna meghúznom magamat, azt hiszem. Amikor viszont a csapos szájából meghallottam a nevet, semmi más nem jutott eszembe, csak hogy miért is ne?
Mocskosul unom már az otthon ülést. Hogy bámulom anyám és Benjamin ide-oda suhanó, szomorú árnyait, hogy valamelyikük folyton elkezd pattogni valamiről, aminek nem kéne idegesíteni, mégis megteszi. Hiányoztak, amíg nem voltam itthon, tényleg. Most mégis sok ez április óta, az elmúlt három csendes év után, amíg azt se tudtam, élnek-e még egyáltalán.
Szóval Elliot O'Mara. Azt hiszem, ha nem Benjamin Fraser lenne a testvérem, már megfojtottam volna. Bele a whiskyjébe. Viszont az évek alatt a testvérem kiedzett annyira, hogy képes legyek rezzenéstelen arccal hallgatni a hisztit, és Merlinre, ez a fickó egyfolytában csak hisztizik. Ami persze egy bizonyos szint után elég szórakoztató, aztán viszont nagyobb mennyiségben erős szervezetkárosító hatása van. Én már érzékelem ezt, pedig hány napja is ismerem... Kettő, vagy három?
Az arcára sandítok, ahogy a víz közepére bök, aztán lassan követem tekintetemmel az ujját, hogy mit lát... De persze semmi különöset. Ez csak víz. Mély és háborítatlan, és persze erről megfordul a fejemben a húgom, aki rajongott mindenért, ami víz, de a gondolatát aztán csak sebesen elűzöm. Az elmúlt néhány nap, hiába volt fárasztó, annyira legalább szolgált, hogy ne minden második gondolatom Chrissie és apám legyen, mint otthon. Végre valami kissé lefoglal, és ezt jelenleg mindennél jobban élvezem. Még a csöppnyi kis áldozatot is hajlandó vagyok megtenni érte, hogy ezzel a fura fazonnal lógjak, aki azért annyira határozottan nem jófej, mint Stærmose állította.
- Mivan? - mormogok, újra az arcára lesve. Igazából sosem voltam még horgászni... Persze, olykor apám el akart magukkal rángatni, dehát csak pökhendien odavágtam, hogy én ugyan nem leszek vizes. És valóban, most sem akarok vizes lenni... Szóval vannak dolgok, amik nem változnak.
– Oda akarok menni – közli Elliot, mire felszökik a szemöldököm. – Oda akarok menni most!
Ahaaa... Újra visszabámulok a tó közepe felé, és csak halkan sóhajtok egyet. Miért érzem úgy, hogy ez a nap az eddigieknél is sokkal fárasztóbb lesz? Kissé messzebb persze ott a stég, előtte a parton néhány csónakkal, amik gondolom a nagymenő horgászokhoz tartoznak, de én biztosan nem ülök bele egy olyan ingadozó szarba, így inkább visszalépek a horgászcuccaink felé, amelyek a fűben hevernek.
- Hajrá! - rántom meg a vállamat, és levettem magam a cuccok mellé, hogy aztán a kezembe vegyem az egyik dobozkát, amelyben kis hernyók, vagy mik tekeregnek egymás hegyén-hátán. Ez gusztustalan. Biztos, hogy ilyeneket esznek a halak? - Menj csak! Majd szólj, milyen halakat találtál ott. Beúszol, vagy esetleg csónakot lopsz?
Ahogy a kis dobozt nézegetem, a tekintetem a karom hegeire vándorol. Ezeket persze nem mutogatom, ha ne muszáj, de attól tartok, ide mégsem lett volna jó ötlet pulóverbe burkolózva eljönni. Különben meg annyira nem érdekelnek ezek a sebhelyek, ha idegenekről van szó. Inkább otthon fedem el, mert még csak meg se akarom hallani Benjamin kérdését, mi szedte szét például a csuklómat, pont a sötét jegy helyén.


Cím: Re: Lough Fea
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 07. 29. - 09:35:02
Lough Fea
(https://i.pinimg.com/originals/ae/55/68/ae5568b464230e802a6e5d082b738afd.gif)

Aiden
2001. július 22.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b3/07/e0/b307e0a08fd74c0072b93cf934dca1d1.jpg)

Miért bosszantott ennyire? Nem tudom. Talán azért, mert olyan könnyű volt őt gyötörni, mert fájt a lábam, mert fájtak az ujjaim, mert hiányzott Nathaniel Forest illata, mert én én voltam. Csak a szemem sarkából pillantottam rá, hogy aztán megint a tó távolinak ható közepét nézzem. Nem volt olyan nagy, mint az, amelyikbe beleestem. Az szélesen terült el s az emberek gyakran körbe járták egynapos túraként. Ez apró volt, horgászásra alkalmas.
–  Hajrá! – válaszolta, szinte érdektelenül. Még vissza is lépett a cuccainkhoz, mintha nem akarná látni azt, amerre mutattam. Felháborított és bosszantott, amiért nem vesz komolyan, amiért nem ugrik azonnal a kérésemre. Már majdnem gyűlöltem érte… nem is igazán őt gyűlöltem, hanem magamat, amiért ilyen szánalmas vagyok. Higgadj le, O’Mara… – a hang suttogott bennem kegyetlenül. Utálta, hogy ilyen könnyen átadom magam az érzéseimnek s hogy már csak egy hisztis kagylóhéj maradtam az után a hatalmas erő után, ami a szalaggal együtt távozott.
– Menj csak! Majd szólj, milyen halakat találtál ott. Beúszol, vagy esetleg csónakot lopsz?
Nyeltem egyet, mintha könnyeket akarnék odabent tartani a helyükön, és felé fordultam. Ha rám nézett, láthatta ahogy a hisztéria nyomán megremegnek az ajkaim. Nem akartam elkapatni magam, de a sértettség olyan erővel rohant meg, mintha legalábbis azt mondta volna, hogy a világ legbénább tolvaja vagyok.
– Azt mondtad, hogy tanulni akarsz, kölyök – közöltem. De utáltam, mikor az apám „kölyöknek” hívott. Igaz én harminc éves voltam akkor, Fraser viszont valóban fiatal volt.  Sóhajtottam egyet mielőtt folytattam volna, egyértelműen érzékeltetve, hogy most aztán nagyon nem jó dolgot csinált. – Az első lecke, hogy tisztelj engem. Vagyis, ha mondok valamit, akkor te ugrasz.  – Folytattam kissé kíméletlenül és elindultam a part mentén, pont leszarva a horgászcuccokat. Csak intettem neki, hogy kövessen.
Mellettünk kövér halak ugráltak ki a vízből, hogy aztán fejest ugorva térjenek vissza a tóba. Hát igen, jól néztek ki… de nem ettem volna meg őket. Így elsődleges szempont volt, hogy olyan horgokat hozzunk, amik nem sértik meg őket és vissza tudjuk engedni őket a tóba. Dean persze közölte, hogy ez a világ legnagyobb hülyesége, az ember az evésért horgászik… de én sajnáltam a halakat, ráadásul nem is ízlettek soha.
– Látod? Ott vannak azok a csónakok.
Egy méterre előttünk a tó partján sorakozott úgy négy darab ócska fából eszkábált példány. Az egyik meg-megmozdult, ahogy a hajnali lágy szellő megborzolta a víz felszínét. Abban még két evező is volt, mintha a tulajdonosát tényleg nem érdekelte volna, hogy esetleg valaki kihajózik vele.
– Tudod mi a dolgod…  – kezdtem, majd szemforgatva hozzá tettem: – Hozd a cuccainkat és készülj fel az evezésre! – A hangomban még mindig sértettség és felháborodás csengett, de nem miatta. Nem a Fraser gyerek volt a hibás… éreztem, hogy egyre inkább úrrá lesz rajtam a belső feszültség. Gyenge voltam, törékeny és magányos. Szükségem lett volna valakire, aki erős, valakire aki helyre tesz azután, ami ott történt a dzsungelben. Először szembesültem azzal, hogy a szalag nélkül mi vagyok. Lényegében egy ócska tolvaj, aki még a Roxfortot sem fejezte be. RBF és RAVASZ nélkül semmi sem voltam. Nem volt hatalmam, nem tudtam megidézni olyan varázslatokat, amik hónapokkal ezelőtt még mentek volna. Ezért dolgozott még mindig bennem a kígyó mérge, amit azok a törzsi emberek nem tudtak gyökerestül kiirtani belőlem.


Cím: Re: Lough Fea
Írta: Aiden Fraser - 2020. 08. 02. - 20:55:33
strange how we
decorate pain


(https://data.whicdn.com/images/331419430/superthumb.jpg?t=1560224595)
2001. július 22.
style (https://data.whicdn.com/images/317507746/original.png)


Igazából nem akarok O'Marával különösebb konfliktusba keveredni, még akkor se, ha annyira könnyű volna. Így is olyan hamar csattan, ha valami épp nem úgy történik, ahogy a gondolataiban elképzelte, mint valami kölyök... De tudom, hogy nem éri meg kiprovokálnom a rosszabb énjét. Azért vagyok itt, hogy valamit tanuljak... még akkor is, ha őszintén, még nem tudom, mit. Kivételesen nem vagyok annyira határozott, nem teljesen tiszta még, merre tartok. De valamerre mindenképpen... Hiszen rosszul vagyok attól, hogy otthon ülve várok valamire, amire sosem jön el majd el. Amikor még Roxfortba jártam, úgy éreztem, számtalan lehetőség áll előttem... Ezek a lehetőségek szerteoszlottak az évek során. Szóval akármennyire is bosszant, tudom, hogy a hisztis váz alatt rengeteg olyan kapcsolat és tudás lapuul, ami nekem hasznos lehet. Ha nem ma vagy holnap, talán majd egyszer a jövőben... Akármerre is megyek. Igazából már nem is akarok tervezni, nem sok értelme van.  Azok után, hogy megöltem a húgomat és az apámat, az élet már csak egy kis sodródás, amely néha nekivet egy-egy vízben bujkáló sziklaszirtnek.
– Azt mondtad, hogy tanulni akarsz, kölyök. - Felé fordulok, és figyelem az arcán ülő hisztérikus arckifejezést, ahogy visszateszem a doboz gusztustalan csúszómászót a helyére. Nem könnyű lenyelni a "kölyök" megnevezést, de nem is sokkal nehezebb, mint túlélni Benjamin magyarázását az élet nagy dolgairól huzamosabb időn keresztül. – Az első lecke, hogy tisztelj engem. Vagyis, ha mondok valamit, akkor te ugrasz.
Felhúzom a szemöldökömet, és lassan körbepillantok a parton meg a vízen, amelyen az első kora reggeli napsugarak csillognak.
- Ha jól látom, épp egy tóparton ülök, azért, mert Elliot O'Mara azt akarta - válaszolok. Talán nincs rám meg az idegeimre a legjobb hatással a reggel. Figyelem, ahogy végigvonul a parton és int nekem, mintha csak valami rohadt öleb lennék... És inkább mégis visszafojtom a további gondolataimat, csak feltápászkodom, és követem a még harmatos fűben. Talán ez a lecke legnagyobb része, hogy méginkább nyúzza a türelmem és a nyugalmamat, amíg már legörnyedek valami agyhalott szintjére, és az sem fog meghatni, ha gusztustalan muglikölykök ugrálnak a mellkasomon. Mondjuk ez a gondolat egyben tragikus és gusztustalan...
– Látod? Ott vannak azok a csónakok.
Csak hümmögök egyet, és bizalmatlanul méregetni kezdem a fatákolmányokat. Az egyik a vízen himbálózik, és csónak helyett inkább valami lyukas fatörzsre emlékeztet így ránézésre, amely elsüllyed, ha beleteszem a lábamat. Nagyszerű... nagyszerű napnak nézünk elébe.
– Tudod mi a dolgod… Hozd a cuccainkat és készülj fel az evezésre!
Végigfut a fejemen a gondolat, hogy azzal a bizonyos evezővel hányféleképpen püfölhetném bele a vízbe, de aztán lassan elfordulok, hogy ne is lássam az arcát. Ez valójában meglepően hatásos, egy kicsit a vérem is visszahűl, ahogy a horgászcuccok felé legyintek a pálcámmal, és belevarázsolom őket abba a kurva csónakba. Hát rendben van... akkor kihajózunk, és minden bizonnyal rendkívül mulatságos lesz.
- Én tökéletesen készen állok, na de te? - Vetek egy sokatmondó pillantást a pálcikányi karjára, és közben a stégre lépek. Abban sem vagyok biztos, elbírna-e egy evezőt. Persze mindegy is, hisz úgysem fogja még csak megpróbálni sem... Nem ringatom magam felesleges álmokba.
A stég recseg és ropog, ráadásul ezek az ugráló halak, a megrakott, billegő csónak... Máris rosszul vagyok egy kicsit attól, hogy beleszálljak ebbe az izébe. Merlin seggére, mégis mi a jó a horgászatban? Engem nem zavar ez a sok gusztustalan, csuszamlós hal a vízben, egész nyugodtan hagynám is őket a helyükön, hadd úszkáljanak meg csinálják a rendkívül fontos hal-teendőiket... Vetek egy mogorva pillantást O'Mara felé, aztán ahogy közelebb húzom egy kicsit a stég széléhez a csónakot, odébb is lépek, és újra ránézek.
- Csak a hercegnő után. - Ezt már akkor érzékelem, hogy veszélyes, amikor kimondom... vajon hány darabra átkozva fog a tó vizébe vetni?


Cím: Re: Lough Fea
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 08. 05. - 16:42:01
Lough Fea
(https://i.pinimg.com/originals/ae/55/68/ae5568b464230e802a6e5d082b738afd.gif)

Aiden
2001. július 22.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b3/07/e0/b307e0a08fd74c0072b93cf934dca1d1.jpg)

Csak álltam. Bámultam a semmibe és közben úgy éreztem magam, mint aki gyűlöl mindent és mindenkit ebben a világban. Ezt persze bizonyára Fraser is észrevette, de nem különösebben érdekelt. Semmi köze nem volt az engem nyomasztó dolgokhoz, az egyetlen feladata ebben a pillanatban az volt, hogy ő legyen a boxzsákom. Egyszerűen erre volt szükségem. Nem léptem túl még az őserdőben történteken, nem léptem túl azon sem, hogy a romoknál, mit láttam. Ezért nem volt rám hatással, ahogy az égbolton egyre magasabbra kúszó napsugarai megcsillantak a tó felszínén. Nem ragadott magával a mesés rózsaszínes-aranyló színkombináció.
– Ha jól látom, épp egy tóparton ülök, azért, mert Elliot O'Mara azt akarta – mondta, mire minden porcikám megfeszült. Nem igazán Frasertől vártam, hogy megoldja az életemet vagy miattam csináljon ezt meg azt. Ez más feladata lett volna. De nem baj, ennek a kölyöknek el kellett sajátítani a tiszteletet, a türelmet, a rögtönzést, ez utóbbihoz pedig különösen nagy szüksége volt ahhoz, hogy a lehető legszeszélyesebb Elliot O’Marát kapja meg. Ha kitart és mellettem marad, még talán nagy dolgokra is képes lesz. Így jár az, aki nem tudja átadni a tudását a saját gyerekének – közölte a hang szenvtelen ridegséggel, majd egész egyszerűen hahotázni kezdett. A szívem mélyén persze éreztem, hogy nem sokat adhatnék Noah-nak. Az én romlottságom messze van attól a világtól, amibe beleszületett. Ezért mondtam le róla és adtam őt át Natnak… hiszen nincs olyan gyerek, akinek ez jó lenne. Fraser viszont már elég nagy volt, hogy magának válassza meg, milyen életet akar élni. Hiába éreztem volna helyesebbnek elűzni, egész egyszerűen nem tehettem meg.
A csónakokhoz érve éreztem, ahogy harag és sértettség egyszerre önt el. Ez sem Fraser hibája volt, de neki kellett állnia a sarat… ez a nap róla szólt, nem rólam – bár igyekeztem mindent elkövetni, hogy éppen az ellenkezőt érezze s a korábbi mondandója alapján egészen jól álltam ezzel a dologgal. Megköszörültem a torkom, ahogy a stégre lépett és az recsegve jelezte, hogy már jobb időket is látott. Jobbnak láttam kint maradni a füves részig, míg a kölyök megküzdött a csónakokkal. Egyik viseltesebbnek tűnt, mint a másik s bizony én nem tudtam úszni.
– Én tökéletesen készen állok, na de te? – kérdezte és megnézte magának a karomat. Na igen, talán híztam egy egész kicsit, de a karomon nem sok izom volt. Ez persze sosem zavart semmiben, ha harcoltam, nem számított mennyi dudor van a végtagjaimon vagy kockás-e a hasam. Amit akartam azt véghez vittem, mert elég kemény és szívós voltam hozzá.
– Majd te evezel, kölyök – válaszoltam és megvártam, míg elszórakozik a csónakkal. Ügyetlennek tűnő mozdulattal húzta közelebb a stéghez a megfelelő járművet, amibe szép lassan a holmink is bekerült. Nem zavartattam magam, körbe néztem kicsit, míg mindent elrendezett. Rajtunk kívül senki sem volt itt, bizonyára azért, mert túl meleget ígértek már. Engem azonban az sem érdekelt, ha hólyagosra ég mindkettőnk bőre.
– Csak a hercegnő után.
Mellé léptem és mint egy véletlenül, beszállás közben gyomorszájon könyököltem. A csónak azonnal megbillent alattam, amitől elfogott a hányinger. Nyeltem egyet, hogy helyén tartsam a hajnali háromkor elfogyasztott kávémat. Gyorsan lehuppantam a hátsó felemre az egyik ülésnek szánt deszkára.
– Te jössz nagyfiú… – kacsintottam rá és közben a hátizsákomért nyúltam, hogy kivegyem belőle a termoszomat. Kellett egy korty kávé, mielőtt elindultunk volna ezen a billegő-hullámzó vízen a tó közepe felé. A fekete folyadék kicsit ugyan helyre tettem a gyomromat, de a szívem vad, egyenletlen lüktetésbe kezdett. Reméltem, hogy majd a tiszta, vidéki levegő kicsit megnyugtat, kicsit helyre teszi bennem a dolgokat. Az elmúlt napok iszonyatosan nehezek voltak… mintha csak meztelenül, mindenféle védelem nélkül álltam volna ki harcolni egy csapat vadállattal szemben, aki mind egyre több darabot szaggattak le a testemről. Hát így éreztem magam a régi hatalmam nélkül ott a dzsungelben. A testemben még ott volt annak a kígyónak a mérge, még éreztem, hogy minden porcikám megremeg, ha erőlködök… még éreztem, ahogy az árnyak befurakodnak az elmémbe és azok a képek.
Beledugtam a kezemet a hűvös vízbe, picit megbillentve vele a csónakot, mikor már végre elindultunk. Sóhajtottam egyet, ahogy megpillantottam az el-elmosodó tükörképem a hullámok alatt. Furcsán töredezett volt, mintha csak tökéletesen mutatná azt, ami bennem van. Minden megváltozott ebben az évben, ezen a nyáron… már azt sem tudtam igazán, ki vagyok én. Már nem vagyok Nathaniel Forest férje, már nem vagyok a családos Elliot, de Christopher Cartwright jobb keze sem vagyok éppenséggel.
– Evezz gyorsabban… – közöltem érzéketlen hangon, csakhogy ne kelljen a gondjaim foglalkozni.


Cím: Re: Lough Fea
Írta: Aiden Fraser - 2020. 08. 14. - 17:27:01
strange how we
decorate pain


(https://data.whicdn.com/images/331419430/superthumb.jpg?t=1560224595)
2001. július 22.
style (https://data.whicdn.com/images/317507746/original.png)


Bizalmatlanul méregetem a csónakot. Az is lehet, hogy ha a tekintetem égetni tudná, már lángokban állna. Sosem bíztam a vízben... túlságosan kiszámíthatatlan, túlságosan ismereten, én pedig az egyenes és konkrét dolgokat szeretem. Szeretem, ha tökéletesen a talpam alatt érzem a talajt. És ez? Ahogy ide-oda ring a víz felszínén, már a stégről szinte beleszédülök.
Persze ebből a lehető legkevesebbet mutatom, miközben O'Mara gyomorszájon könyököl, ahogy bemászik a fatákolmányba. Az ütésre csak halkan mordulok egyet - bár ez még mindig kellemesebb annál, mintha elkezdett volna sivítozni -, és hátsózsebembe csúsztatom a galagonya pálcát. Mi lenne, ha most meglökném a csónakot, aztán egyszerűen csak elhoppanálnék...? Talán mindkettőnknek egyszerűbb lenne, és az ötlet egy egészen rövid pillanatig csábító is, de aztán csak sóhajtok egy nagyot, és közelebb lépek én is a stég széléhez.
– Te jössz nagyfiú… – Igyekszem nem a vízre bámulni, hanem szigorúan csakis a csónak belsejébe. Mintha nem löknék ide-oda a hullámok. Rendben. Semmi gond! Ha beleborulunk, legalább nem csak én leszek vizes.
Az már más kérdés, hogy aligha tudok úszni.
Talán nem gyűlölném ennyire a vizet, ha nem emlékeztetne minden egyes kis habja Chrissie-re. A kis kagylógyűjteményére, amelyet minden egyes alkalommal az orrom alá dugott, ha egy új darab került bele... A francba! Arrébb lököm az elmémből a kislány képét, és belépek ebbe a rohadt, ingadozó csónakba, hogy aztán levágjam magam Elliottal szemben.
- Hát ez nagyon idilli... - jegyzem meg, ahogy körbepillantok. Körülöttünk fodrozódik a víz, és látom, hogy az imént még a part mellett ficánkoló halak most arrébb ugrálnak. A Nap pedig közben már olyan magasra emelkedik oldalt, hogy egészen belevakít a szemembe.
A két evezőlapátra nézek, és az egész helyzet olyan rohadt... szerencsétlen. Igen. Azt hiszem, ez egy tökéletes szó.
- Nem fogjuk ezzel elijeszteni a halakat? - érdeklődök, miközben ezért az egyik evező felé nyúlok. Meg lehet vajon bűvölni ezeket? Az átkokon kívül a bűbájtudásom nem olyan nagy, hiszen az elmúlt években azok voltak fontosak... nem pedig az, hogy hogyan bűvöljünk evezőt. Remek... Halk kis sóhajjal el kezdek evezni, és inkább nem is gondolok bele, milyen szerencsétlenül festhet a dolog.
Már jó pár méterre járhatunk a parttól, már a kezem is kezd egészen hozzászokni ehhez az evezés dologhoz, ahogy a szervezetem is ahhoz, hogy dülöngélünk, és egyre kevésbé érzem úgy, hogy mindjárt belehányok ebbe a francos tóba, amikor valami elsuhan a csónak mellett, pont azon az oldalon, ahol én ülök. Érzem, ahogy kissé megbillen a csónak, de épp csak egészen halványan, hogy O'Mara talán észre sem veszi, mindenesetre egy pillanatra abbahagyom az evezést, és a hullámzó víztükör felé pillantok. Mekkora halak élnek ebben a tóban?
– Evezz gyorsabban… – mordul rám aztán egyből Elliot, de várok egy pillanatot, mielőtt kicsivel még beljebb eveznék. Aztán ahogy hátralesek, a part már így is távol van... távolabb, mint amit biztonságosnak találnék. Lelököm az evezőket.
- Evezz te, ha ennél is bentebb akarsz menni - mormogom, és felkapom az egyik horgászbotot a cuccok közül, amelyek lábunk alatt hevernek, közben pedig még mindig bizalmatlanul pillantok le a víz felé. Kissé aggaszt a dolog... de persze az is lehet, hogy csak beképzeltem. Kevés esélyét látom, de megtörténhet. Így inkább visszafordítom a figyelmemet a horgászbotra, és azon agyalok, olyan varázslat vajon létezik-e, ami felhúzza helyettem azt a gusztustalan kis férget erre a horogra.


Cím: Re: Lough Fea
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 08. 18. - 14:51:40
Lough Fea
(https://i.pinimg.com/originals/ae/55/68/ae5568b464230e802a6e5d082b738afd.gif)

Aiden
2001. július 22.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b3/07/e0/b307e0a08fd74c0072b93cf934dca1d1.jpg)

A gyomrom szinte azonnal kavarogni kezdett, ahogy belehuppantam a csónakba. Nem kellett egy pillanat sem, hogy elfogjon a hányinger és meg kelljen kapaszkodnom az ülésnek csúfolt fadarabban. Azért az arckifejezésemet próbáltam a helyén tartani, így mikor Fraser nagy nehezen rávette magát, hogy kövessen a csónakba, nem vehetett észre semmit… talán csak azt, hogy elnyomok egy öklendezést. Szedd már össze magad, O’Mara! – A hang úgy mordult rám, mintha muszáj lenne neki. Egy pillanatra össze is rezzentem.
– Hát ez nagyon idilli...
– Akkor lesz az, ha végre megfogod azt a két nyamvadt evezőt és elkezded mozgatni a karodat  – közöltem nyersen a tényeket. Nem bájcsevegni akartam ezen az átkozott tavon, hanem bemenni a közepén és addig ott ülni, míg ki nem fogom azt a nyamvadt életét, amire vágyok… kit érdekelnek a halak? Kit érdekelnek azok a kurva hullámok? Számomra ez csak egy vezeklés volt, amiért ennyire elbasztam az életemet. Elengedtem a gyerekemet, elengedtem Natot s talán Avery is csak azért volt mellettem, mert túl szánalmas voltam és félt, hogy kárt teszek magamban. Ráadásul még meg is sántultam, bennem tombol egy kígyó mérge, ami vagy megöl vagy nem… és még az élet azt is az arcomba nyomta, hogy van nálam fiatalabb és talán jobb is. Erre a gondolatra a tekintetem Fraserre vándorolt.
– Nem fogjuk ezzel elijeszteni a halakat?
A halántékomra szorítottam az egyik ujjamat, hogy megmasszírozzam, finoman célozgatva rá, hogy kezd megfájdulni tőle a fejem. Nem akartam cseverészni, nem akartam a halakról beszélni, csak ott akartam lenni a cseszett tó közepén, távol az összes elbaszott embertől. Most már Fraser is nagyon hajazott rá, hogy megfogjam és kidobjam, ha odaértünk.
Meg kellett kapaszkodnom a csónak oldalába, olyan erőteljesen ringatóztunk ide-oda. A tekintetem a tó hullámaira tévedt. Éreztem, ahogy a szívem mind erőteljesebben zakatol, ahogy az elmém legalsó bugyraiból szépen kiolvadt az emléke annak a bizonyosnak napnak, amikor becsúsztam a tóba. Még nagyon kicsi voltam, sosem úsztam, mert anyám még a széltől is óvott… így esélyem sem volt a felszínen maradni.  Csak bámultam fölfelé, ahogy az ajkaim közül kijutó buborékok szép lassan a felszínre törtek a napfény irányába. A mellkasomon egyre nagyobb teher uralkodott el… s végül nem maradt más csak a sötétség, ami húzott mind lejjebb és lejjebb.
– Evezz te, ha ennél is bentebb akarsz menni – közölte Fraser. Nem tetszett, ahogy félre lökte az evezőlapátokat és máris a bot felé nyúlt. Egyelőre ezt csak egy morgással jeleztem. Egy ideig még bámultam várva, hogy esetleg megmozduljon, aztán odanyúltam és elrángattam a tőle a horgászbotot és bedobtam a tóba.
– Ez nem a közepe  – mondtam morogva. Ha rám nézett láthatta, hogy pont elég dühös voltam ahhoz, hogy mindjárt a bot után dobjam. Mondjuk nem valószínű, hogy sok esélyem volt ellene, izmosabb és nagyobb volt nálam, na meg fiatalabb és minden bizonnyal fürgébb is. – Legyél már férfi és fogd meg azt az átkozott evezőt!  – Emeltem meg a hangomat, olyan frekvenciára, amin már a mély hangon beszéd nem ment. Nem érdekelt mondjuk, hogy mit gondol rólam. Én vagyok az, akinek majd később hálát adhat, ha lesz belőle valaki.
Gyanúsan kezdesz hasonlítani Cartwright-ra. A hang persze mindig a legjobbkor talált meg, nem éppen kedves szövegével. Valahol persze igaza volt, ő is követelőző volt, főnökösködő és minden, ami miatt nem akartam többé vele dolgozni. Mondjuk mindegy is volt, ő maga rakott ki a Patkányfészekből, amivel minden bizonnyal élete egyik legbénább hibáját követte el.
– Na gyerünk! – közöltem és még meg is löktem a kölyök vállát. Erre persze az egész csónak vadul billegni kezdett, sokkal veszélyesebben sokkal félelmetesebben, mint korábban. Úrrá lett rajtam a pánik. Nem eshetek bele, nem eshetek bele… Ezt kántáltam magamban, miközben átültem Aiden mellé és erősen ölelve őt próbáltam kapaszkodni.


Cím: Re: Lough Fea
Írta: Aiden Fraser - 2020. 09. 03. - 18:05:59
strange how we
decorate pain


(https://data.whicdn.com/images/331419430/superthumb.jpg?t=1560224595)
2001. július 22.
style (https://data.whicdn.com/images/317507746/original.png)


Egyre mélyebbre kell ásnom magamban a türelemért, és más úgy érzem, lassacskán elérem a végét. Ami ritka... általában nem könnyű kibillenteni az egyensúlyomból, O'Mara sipítozása viszont egyre csak addig táncol az idegeimen, amíg azok darabokra szakadnak. De nem... még akkor is össze fogom őket kötözni, mert nem hagyom neki, hogy elérje, amit akar. Nem fog elüldözni, akármilyen erősen is próbálkozik, a legvégén pedig még ezt a pillanatot is nagyon-nagyon fogom élvezni. Így egyszerűen csak hagyom, hadd menjen fel benne a pumpa, én pedig hátradőlök, és evezni kezdek.
Érzem a vállaimban a sajgást, mire beljebb érünk, de minden egyes méterrel egyre erőteljesebb a baljós szájíz, ami nyelvemen pihen. Újra lepillantok a hullámok közé, keresem az elsuhanó halak formáit, de csak néha suhan el mellettünk valami... ami azzal nyugtatom magam, hogy tényleg hal. Egyre kevésbé tetszik ez a helyzet... és az ösztöneim erre minden egyes pillanatban emlékeztetnek. Olyan ez kicsit, amikor egy halálfaló közelébe keveredem ismét, és a bőröm alá kúszott jegy figyelmeztetően sajogni kezd, emlékeztetve a múltam minden egyes sötét kis porcelándarabkájára is, amelyek együtt teszik ki szép lassan a borzalmat, amelyet én okoztam. Valami itt is jelez;, sajog a mellkasomban valami, és egészen addig meg sem áll, amíg le nem dobom végre az evezőket a csónak aljába, és szembenézek Elliottal, akármennyire is felháborodik. Állom a tekintetében felgyulladó dühöt, de nem mozdulok. Gyerünk csak... amúgy is olyan baromi kíváncsi voltam más, milyen egy igazán dühös Elliot.
Szemem sarkából a vízbe hajított bot után pillantok, aztán vissza is kapom a tekintetem a férfira.
- A kezeddel fogod kihorgászni a halakat? - érdeklődöm, de úgy néz ki, ez nem segít a helyzeten.
– Ez nem a közepe – morog rám, mint valami felbőszített állat. – Legyél már férfi és fogd meg azt az átkozott evezőt!
Kihívóan felvonom a szemöldökömet, és egyértelműen nem mozdulok. Nem vagyok hajandó tovább evezni, még akkor sem, ha egy pillanat múlva hisztérikus sírásban tör ki.
- Különben mi lesz? - kérdezek vissza. Netalán belefojt a tóba? Valamiért így már annyira nem is ijeszt meg, egy korhadozó csónakban a tó közepén. Az egyetlen fegyvere ellenem a varázspálcája... de komolyan leátkozna a víz rohadt közepén?
– Na gyerünk! – rivall rám megint, és ezúttal még meg is löki a vállamat, hogy felmorranok, de mielőtt reagálhatnék mást is, a figyelmemet elvonja a csónak őrült ingadozása ide-oda. Reflexszerűen nyúlok a széléhez, hogy megkapaszkodjak abban, de aztán egyszercsak Elliot felém veti magát, amitől természetesen a csónak mégjobban megbillen.
- Merlin faszára... szállj már le rólam! - sziszegem felé, miközben megpróbálok kibontakozni a karjai közül, de aztán hirtelen valami mintha újra nekivágódna a csónak oldalának. Az pedig akkora lendülettel borul meg, hogy a többi horgászcuccból is a vízbe csobban néhány.
- Mi a fene... - morgom, és egyik kezemmel megkapaszkodom újra, míg a másikkal továbbra is Elliotot próbálom letaszítani magamról. Idegesen lepillantok a vízbe, de csak valami hosszút látok elsuhanni a felszín alatt, amiből nem látok sokkal többet néhány kékes pikkelynél... De ez is éppen elég ahhoz, hogy tudjam, akármi is ez... nem aranyhal.
Felkapom az egyik evezőt a padlóról, ha O'Mara ott épp nincs útban.
- Továbbra is horgászni akarsz, hmm, O'Mara? Csak mert ha igen... - kezdenék bele, de aztán belémfojtja a szót a következő erős löket, ami ezúttal akkora, hogy érzem, a csónak belefordul a tó vizébe.


Cím: Re: Lough Fea
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 09. 04. - 09:53:49
Lough Fea
(https://i.pinimg.com/originals/ae/55/68/ae5568b464230e802a6e5d082b738afd.gif)

Aiden
2001. július 22.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b3/07/e0/b307e0a08fd74c0072b93cf934dca1d1.jpg)

Nem voltam hajnaldó vitatkozni, szóval a különben mi lesz szintű megszólalásaira nem reagáltam, pláne, hogy a következő pillanatban olyan vadul kezdett el billegni a csónak, hogy jött a pánik. Menekülve ültem át hozzá, hogy aztán hozzá bújva próbáljak életben maradni. Innen aligha tudnék kihoppanálni, éreztem, ahogy a mágia vadul lüktet körülöttünk, megakadályozva minden ilyen tevékenységet.
– Merlin faszára... szállj már le rólam! – panaszkodott, de igazából csak még erősebben kapaszkodtam belé. Jól is tettem, hiszen a következő pillanatban valami neki ütközött a csónak oldalának, amitől majdnem belezuhantunk mindketten a vízbe. Ujjaim meggyűrték a ruhája anyagát. Nem tudtam, hogy ez lenne-e az alkalmas pillanat arra, hogy közöljem vele, abszolút nem tudok úszni.
– Mi a fene… – háborgott Fraser és közben próbált eltaszítani magától. Hát azt már nem! Nem is értettem, mit gondol magáról. Ha akar lenni valaki ebben a szakmában, akkor minimum, hogy kiment ebből a szörnyekkel teli tóból. Ez a dolga… és ahogy mondtam: MINIMUM. Aztán még persze azt is el kell viselnie, hogy szívom a vérét. Nem hiszem el, hogy pont ezzel a töketlennel kellett erre a helyre jönnöm. Még evezni sem tud addig, ameddig kell és most megdöglök ettől a valamitől, ami lökdösi a szaros csónakot. Háborogtam magamban egy sort, de annyira pánikba voltam esve, ahogy csobbanásszerű hang hallatszott mellettünk, hogy nem volt erőm még hangot adni sem neki.
– Ne engedj el… – mondtam, de a kezem közben a láda felé vándorolt, amiben a felszerelésünk nagyrésze volt. A csali melletti késért nyúltam, amit a hal tisztításához tettem bele. Igazából nem értettem ehhez nagyon, de Dean azt mondta, hozzam el, mert kelleni fog. Most biztos jól fog jönni. Frasernek bizonyára nem voltak olyan érzékei, mint nekem, nem érezte, ahogy a mágia kusza fonálként kavargott körülöttünk. – Nem tudok úszni, a csónakban kell maradnunk! A csónakban! – Emeltem fel a hangom annyira, hogy az még nekem is túl magas frekvenciát ütött meg. Talán eddig csak Natnak adtam ki ehhez hasonlót… és határozottan egészen más, kellemesebb helyzetben.
Persze hiába, mert Frasernek mocorognia kellett. Ezek a kölykök nem értik meg, mi az a „nem.” Láttam, ahogy az egyik evezőt felkapja, én viszont úgy szorongtattam az ujjaim között a kést, hogy készen álltam döfni, ha az a valami kiemelkedik a vízből… bár tény, hogy ami azt tette erős és nagy lehetett. Valami pikkelyes izé, amit tuti még Salamander sem azonosított be, hogy baszná meg! Jó-jó nem számított volna semmit sem, hiszen amúgy sem olvastam a könyvét, mert a Roxfortban is bazi unalmas volt… és gyanítom azóta sem változott a dolog.
– Továbbra is horgászni akarsz, hmm, O'Mara? Csak mert ha igen... – kezdte, de akkor megint nekünk ütközött a valami, most már annyira himbálózva, hogy megborult a csónak, mi pedig kirepültünk belőle, a vízbe. Az ujjaim közül kicsúszott Fraser kellően izmos felsőteste, így nem tudtam tovább kapaszkodni. Ahogy éreztem, hogy bemerülök a víz alá, elfogott a pánik.
Nem dögölhetsz meg így, O’Mara… – erősködött a hang, mikor már benyeltem egy adagot a tó vízéből és éreztem, hogy elúszik valami a lábam mellett. Minden erőmet bevetve, összevissza csapkodva verekedtem magam a felszínre, de csak az tartott fenn, hogy meg tudtam kapaszkodni a felborult csónak oldalába.
– A picsába, Fraser! Mi a szarért nem tudtál kussban maradni? – akadtam ki, de nem miatta jött nekünk minden bizonnyal újra ez a szar. A testem mellett elhaladt megint valami… valami nagy, de úgy, hogy a csónak megint mozdult egyet a vízen, én pedig vakon döftem be a habok közé a késsel. Csak pillanatokkal később jöttem rá, hogy eltaláltam valamit, mert a vér hamarosan megjelent körülöttem és beszínezte a tó felszínét.
Azzal persze nem számoltam, hogy ez a szar üvöltve kitör a vízből. Valami hatalmas kígyószerű izé volt, ami minden erejét bevetve lökte ki magát a felszínre. A hangja olyan éles volt, hogy belefájdult a fejem, éreztem, amint a dobhártyám megfeszül.
A rusnya fejét felém közelített, annyira, hogy már csak egy karnyújtásnyira volt. Így az egyik szemébe vágtam a pengét. Az pedig üvölteni kezdett, egyenesen az arcomba. Tudtam, hogy ez baj… de talán Fraser még kijut innen… A picsába Elliot! – háborgott bennem a hang. A kezem elengedte a csónakot, inkább fulladok meg, minthogy ez a fos egyen meg élve.


Cím: Re: Lough Fea
Írta: Aiden Fraser - 2020. 09. 06. - 19:28:43
strange how we
decorate pain


(https://data.whicdn.com/images/331419430/superthumb.jpg?t=1560224595)
2001. július 22.
style (https://data.whicdn.com/images/317507746/original.png)


Rajtam lóg, mint valami dedós. Rajtam csimpaszkodik, hogy végképp ne legyen semmi esély arra, hogy ez a csónak lenyugodjon, és szépen visszabillegjen a seggére, egy kevésbé hányingerkeltő pózba. Én pedig saját magamat is meglepve olyan szavakat szeretnék hozzávágni, amelyeket már csak büszkeségből sem használnék. Közben érzem, ahogy az a valami ott csapkodja magát a csónak mellett, de O'Mara feje mindenhol ott van, és semmit nem látok tőle. Csak azt érzem, ahogy szorongat, mint valami ijedt kislány az apját.
– Ne engedj el… – hallom a hangját, válaszul pedig felmordulok. De igen, O'Mara, pontosan ez a tervem... és továbbra is igyekszem eltolni, legalább annyira, hogy a pálcámat előhúzzam és kitaláljak valami varázslatot, amivel nem zuhanunk bele a tó közepébe, de természetesen most a kis botkarjait megszégyenítve kapaszkodik. – Nem tudok úszni, a csónakban kell maradnunk! A csónakban!
- Ez egy remek hír... - dünnyögöm, és nemes egyszerűséggel egy durva mozdulattal félretolom a fejét az arcomból, amikor már a számban érzem a haját. Az persze már másik dolog, hogy én sem vagyok kimondottan egy versenyúszó. Már csak azért sem, mert egész kölyökkoromban igyekeztem kihúzni magam a családi kis tópartozások alól, hiszen Aiden Fraser túlságosan büszke volt ahhoz, hogy fürdőgatyában várat építsen az öccsével és a kishúgával... És most mit meg nem adnék ezért? A francba is, akármit.
És aztán egyszercsak borulunk... ezúttal akkora erővel, hogy már érzem is, ahogy a víz az arcomba csap.
A vízbe merülök, a felszín pedig gyorsan összezárul a fejem felett. Egy pillanatig pedig valamiért nem mozdulnak a végtagjaim... Fel akarom lökni magam a felszínre, de valami belső erő mintha bekattant volna, és szépen lassan csak süllyedek lefelé.
A kurva életbe. A kurva életbe, Fraser.
Ahogy kinyitom a víz alatt a szemem, még látom O'Mara alakját valamivel arrébb, a körülöttem lassacskán merülő horgászcuccokat, és a szétrebbenő halakat. Chrissie mindig is búvárkodni akart... elvitette magát a tengerhez, és addig dugdosta a fejét a víz alá, amíg már teljesen lila volt a szája a hideg víz miatt. Én pedig szinte látom magam előtt az arcát... ahogy lelkesen pancsol a vízben, az aranyszínű haja ide-oda rebben. A fene se mondta volna meg, hogy mi testvérek vagyunk. Mi Benjaminnal, barna szemmel és hajjal, ő pedig, az a gyönyörű, kék hajú kis tündér, mintha maga lett volna anyánk reinkarnációja. És közben ott csillogott a ravaszság a szemében... mert minden pillanatban tudta, hogy ő a mi kis hercegnőnk, és akármit is kiejt a száján, valamelyikünk azonnal ugrani fog.
A büdös francba, Chrissie.
A karjaim maguktól mozdulnak, és valahogy fellököm magam a vízfelszínre. Kiköpök egy adag vizet a számból, amit nem is tudom, mikor nyeltem be, és köhécselek, közben pedig elkapom a csónak valamelyik részét, hogy fenn tartsam magam.
- A francba... - hörgöm, és közben egyik kezemmel elengedem a csónakot, hogy megpróbáljam a víz alatt kitapogatni a galagonya pálcát, nem is figyelve arra, Elliot mit csinál mellettem. Látom, hogy ő is egyben van... és túlságosan is egyben van, mert aztán felcsattan a hangja.
– A picsába, Fraser! Mi a szarért nem tudtál kussban maradni? – Komolyan? Hát ez hihetetlen... Végre kitapintom a pálcám, de egy pillanatra elgondolkodom, hogy inkább Elliotot átkozom le vele. Úgy lehet, hogy még ez a pikkelyes köcsög és békénhagyna minket.
- Nyugtasd le magad, hercegnő... - sziszegem, és előrántom a pálcámat a vízfelszín alól.
Felé fordulva látom, hogy valamit ledöf a vízben. A hullámok közé egyből vörösség sodródik, a következő pillanatban pedig ez a megsebzett cucc sértetten kivágódik a vízből. Pikkelyeket, úszókat és fogakat látok... aztán már vissza is merül a hullámok közé, de igazából fogalmam sincs, mi a franc ez. Persze, a varázsló ismereteim bizonyos szempontból kissé hiányosak lehetnek... de igazából kit érdekel, mi ez? Csak ne egyen meg.
A lény megközelíti O'Marát, bizonyára pontosan tudja, hogy ő vágta belé a kést, és nagyon úgy tűnik, ezért most bosszút követel. Varázslatokon töröm a fejem, de valahogy a tó közepén, a vízben nem vagyok biztos benne, hogy bármit is végre tudnék hajtani anélkül, hogy Elliot feje is lerepüljön a helyéről.
- O'Mara! - mordulnék oda valamit, hogy vigyázzon, de ő ehelyett csak belevágja a szörny fejébe a pengét. Ez pedig épp csak addig a tizedmásodpercig megoldás, amíg az a szar meglepődik. De aztán friss erővel kezd őrjöngeni, hogy még én is megrezzenek kissé.
A francba!
Már felkészítem magam a látványra, ahogy a lény leharapja Elliot fejét, de aztán csak annyit látok, hogy ő elmerül a víz alatt. A szörny pedig először oldalra billentett fejjel kezdi keresni, hogy hova tűnt, aztán úgy tűnik, leesik neki, hogy merre tovább... És akkor az ujjaim megszorulnak a varázspálcán. A francba is, O'Mara! Csak ne most bukkanj fel a víz alól! Megcélzom a kígyószörnyet, és hagyom, hogy kicsapódjon a pálcából az első átok, ami eszembe jut.
- Sectumsempra! - A lény újra felsikolt, a vére pedig mindenfelé fröccsen, aztán sebesen össze is mosódik a vízzel. Milyen szerencse, hogy megtanította Piton évekkel ezelőtt, mi? Legalább volt mivel kínoznom a halálfalókat... És nagyon remélem, hogy ez a szar kevésbé szívós, mint ők.
Nem veszem le a pálcámat a kígyóról, egészen addig nem, amíg látom, hogy kezd elmenni a kedve a további támadástól. Lassacskán megszédül, és visszacsapódik a vízbe, de egy pillanatig nem mozdulok még... Várom, hogy visszajön-e, de csak néhány másodpercig, mert ha közben O'Mara feje nem bukkan fel, akkor komolyan elkezdek aggódni, hogy ez közben megfulladt. A rohadt életbe! Jöjjünk horgászni, mi? Rohadt jó lesz, ugye?!
A szörny nem jön vissza, így úgy döntök, újra a véres vízbe merülök. Kinyitom a szemem, hogy megtaláljam Elliotot, de a kavargó vörösségben nem látok tisztán, csak foltokat... Így automatikusan a legnagyobb sötét paca felé vetem magam, és azt ragadom meg valahol, hogy összeszedve minden úszótudásom, felrángassam magammal a levegőre. Közben pedig csak reménykedek, hogy ez nem egy újabb kígyólény.



Cím: Re: Lough Fea
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 09. 07. - 20:09:10
Lough Fea
(https://i.pinimg.com/originals/ae/55/68/ae5568b464230e802a6e5d082b738afd.gif)

Aiden
2001. július 22.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b3/07/e0/b307e0a08fd74c0072b93cf934dca1d1.jpg)

Éreztem, ahogy a testem elnehezül. Szép lassan a tüdőmet megtöltötte a víz, végig marva az orromon át a légcsövemet, a torkomat… az ujjaim sem érték már a felszínt, pedig azok voltak kint a legtovább, még érintve hosszabban a csónak korhadt, fás oldalát. Elengedtem magam, hagyva, hogy a véres víz körbe öleljen. Szorosan hunytam le a szemem. Ez egyszerű volt és kevésbé fájdalmas, mint mondjuk ha letépi a fejem a kígyó. S hogy Fraserrel mi lesz? Talán sikerül kimenekülni.
Nem szenvedtem. Átadtam magam a békés süllyedésnek, az oxigén nélküli állapotban pedig hamar elvesztettem az eszméletemet. Sötétség volt és a fájdalom a mellkasomra nehezedett. Csak valami furcsa zajokat hallottam a felszín felől, aztán azok is lassan elhaltak. Fájdalom. Rosszul lét. Szédelgés a sötétben. Ne add fel Elliot! – parancsolt rám a hang hosszan, eszembe juttatva, hogy túléltem azt is, hogy kicsaptak az iskolából, pedig az volt életem egyik legnehezebb pillanata. Ez még sem volt már elég. Elnyomott a rengeteg nyomás, ami hirtelen a testemre nehezedett… furcsa állom szállt a szememre nyalókákkal és az arcomba csapódó hideg tejföllel.
Nem tudom hány óra, hány perc vagy hány év telt el, ahogy a furcsábbnál furcsább ételek sorakoztak fel az asztalon s megjelentek körülötte a gyerekem, a férfiak és nők - közöttük egy bibírcsókos banya - , akikkel lefeküdtem… de aztán kipattant a szemem. Aiden arcát pillantottam meg és az ég kékségét… majd jött a fájdalom és az öklenedezés. Épp csak annyira tudtam feltornázni magam, hogy a fejünk összeütközzön és a koccanást követően lehányjam a tóból nyelt vízzel. Éreztem, ahogy végig marja a torkom… ujjaim Aiden ingének nyakára szorultak, mintha csak így tudnám megtartani magam. Aztán remegve pillantottam fel rá. Most sokkal közelebb volt, mint korábban. Jobban láttam az arca vonásait, a szeplőit – ha egyáltaláná voltak – és a szemeit. Csak most vettem észre, hogy az egyik barna, a másik pedig szürke. Eddig furcsán sötétnek tűntek csupán. Az ajkai közül dohány illat szűrődött, a tekintetem önkéntelenül is oda vándorolt. Szerettem ezt az aromát, megnyugtatott.
– A fenébe… – súgtam, majd a tó véres vize felé pillantottam. Most biztonságos távolságban fodrozódott csupán egy-egy apróbb hullám, mintha amúgy nem is történt volna semmit. – A fenébe… – Ismételtem meg is megcirógattam az arcát, majd a végén megpaskolva, elhúzódtam és feltoltam magam a fűből.
A lábamon persze nem tudtam megállni. Megint belenyilallt a fájdalom és megremegve éreztem, hogy elveszítem ismét az egyensúlyom. Csak reménykedhettem benne, hogy Fraser felé dőlök, ha igen, csak átkaroltam és a vállára fektettem a homlokomat, míg kicsit megszerzem az egyensúlyom. Persze nem voltam vak, láttam, ahogy az izmára feszül a nedves anyag… és hát tizennyolc éves korához képest egész jó alakja volt. Még széles vállai is voltak viszonylag. A tenyerem óvatosan végig simította, mintha csak fogást keresnék rajta… valójában csak élveztem azt, ami van… mert miért ne? Chrisszel le is feküdtem, ami végül is csak aprócska gondokat szület.
Nem szólalt meg újra, csak élveztem a testéből áradó meleget. Hmmm, fiatal, helyes… jó a teste és majdnem biztos voltam benne, hogy amúgy imád. Mert miért ne imádná mindenki Elliot O’Marát? – futott át rajtam a gondolat. Úgy bújtam jobban hozzá, hogy ő is érezhesse milyen szépen rám tapadt a nedves anyag.


Cím: Re: Lough Fea
Írta: Aiden Fraser - 2020. 09. 11. - 18:36:06
strange how we
decorate pain


(https://data.whicdn.com/images/331419430/superthumb.jpg?t=1560224595)
2001. július 22.
style (https://data.whicdn.com/images/317507746/original.png)


Érzem, ahogy a szívem idegesen kalapál ide-oda, ez pedig nem tetszik. Mindig nyugodt vagyok és tökéletesen tudom, mit csinálok, még akkor is, amikor minden más összeomlik kívül. Ez vagyok én, a folyton higgadt idióta, aki körül még Benjamin is feleslegesen lángol, egy beteges, aki fizikailag képtelen eltérni a fejében megtervezett tervtől. Vagyis tervektől... ugyanis mindig van egy tucat, ha az egyik véletlenül csődöt mondana. És most mégis ideges vagyok, ahogy felrángatom O'Marát a vízből. Bosszant, hogy ennyire rohadtul ostoba, hogy az első gondolata alámerülni a hullámoknak és várni a sötétet. Ez valamiért baromira felhúz, ahogy fél kézzel őt tartva, a másik kezemmel visszalököm a csónakot a fenekére - ami persze csak többedik nekifutásra sikerül, hiszen ez a fából összetákolt kis szar is elég nehéz.
Ahogy visszabillen, belelököm Elliotot, aki persze nincs eszméleténél, aztán valahogy én is beleszenvedem magam, mert valahogy nincs gusztusom továbbra is ebben a tóban maradni, körbevéve annak a lénynek a vérével, és közben persze attól tartva, hogy mindjárt annak az izének az egyik haverja lerágja a lábamat, amíg nem figyelek.
A partig varázslattal irányítom el a csónakot. Többek közt azért is, mert az evezők is odavesztek, amikor ez a szar felborult. Egyre jobban zavar, O'Mara még mindig nem mozdul meg. Ennyi ideig nem lehetett víz alatt... ugye? Mégis mit fog mondani az a Stærmose figura, ha megtudja, hogy az én társaságomban nyiffant ki Elliot? Nincs kedvem begyűjteni pár újabb ellenséget, akik végigüldöznek az országon.
Már az sem zavar, ahogy ringatózik a csónak - szinte kiugrom belőle, és húzom magammal O'Marát is. Szerencsére nem túl nehéz... igazából jobban hasonlít egy csontvázra, ahogy így magamhoz szorítom a testét, pláne, hogy még a ruha is nedvesen rátapad.
Leteszem Elliotot a fűbe, és közben fél kezemmel hátrasöpröm homlokomból a vizesen odahullt tincseket. A végükről vöröses cseppek folynak le az arcomra, de ezzel most nem törődöm, még az sem zavar, hogy ez másnak a vére, valami gusztustalan víziszörnynek... hisze továbbra sem lehet mocskosabb, mint egy halálfalóé.
Már éppen elhúzódnék egy kicsivel hátrébb, hogy kitaláljam, mi a fenét kezdjek O'Marával, amikor hirtelen kipattanak a szemei. Olyan hirtelen ül fel, hogy homloka az enyémnek csattan, a fájdalomból pedig még fel se tudok ocsúdni, a pofámba köp egy adagot a tó gusztustalan vizéből. Elégedetlen kis morgással jelzem felé, hogy csessze meg, de még csak elhúzódni sem tudok, mert közben megmarkolja az ingem gallérját.
- O'Mara... - dünnyögök, miközben halványan megcsóválva a fejemet lepillantok rá. Ő is engem bámul... mintha csak látna valami furcsát az arcomon, majdnem meg is kérdezem, de aztán inkább csendben maradok. Az arcomon közben ott folyik a víz és nyálának keveréke, de úgy teszek, mintha ezt észre sem venném, nem is zavarna. A tekintete egyre lejjebb halad a szemeimtől... arra pedig, hogy eléri a számat, kissé zavarba jövök.
Szerencsétlenül megköszörülöm a torkomat.
- Egyben vagy? - kérdezem aztán, de eltelik egy pillanat, és valamiért nem mozdulok meg, pedig már olyan közel van, hogy érzem a leheletét arcomon.
– A fenébe… – szólal meg aztán végre, hogy egy kis sóhaj fel is szakad belőlem a megkönnyebbüléssel együtt. Akárhogy is, örülök neki, hogy jól van. Pedig általában a legkevésbé sem érdekel, hogy mi van másokkal. Nem igazán törődöm másokkal magamon és a családomon kívül... már, ami maradt belőle, igaz, Aiden?  – A fenébe…
Megpaskolja az arcomat a tenyerével, aztán végre elhúzódik és feláll. Vagy legalábbis megpróbál. Én is felpattanok addig, és megkísérelem letörölni képemről a vizet annyira, amennyire tudom, de a mozdulatba O'Mara ismét belerondít, mert hirtelen nekiesik a vállamnak, én meg annyira meglepődök, hogy felé kapok, nehogy tovább essen, és még felnyalja hirtelen a földet is. De aztán akárhogy is várom, hogy megálljon a lábán, ő helyette rámnehezedik... sőt, hozzámsimul.
- Szédülsz, vagy mi van? - mormogom felé, közben pedig visszacsúsztatom a helyére a varázspálcámat is, hisz már úgysem kell. Ahogy végigsimítja a vállamat, arra már megint feljön egy adagnyi kis zavar, de aztán ezt olyan gyorsan nyomom el, ahogy csak tudom, és helyette teret adok az ösztöneimnek, hogy elkapjam a csuklóját. A francba is... nagyon gyorsan vissza kell rángatnom magamra azt az álarcot, ami nem engedi, hogy egy kicsit is elbizonytalanítson valami idióta kis érintés, pláne, ha ezt valószínűleg valami fulladásos-sokk okoz. Amúgy sem szeretem, ha piszkálnak... ott az a sok heg, így is, egyre jobban zavarnak azok, amelyek kikandikálnak az ing rövid ujja alól.
Kicsit eltolom magamtól a kezét, és lenézek rá.
- Hmm? - dünnyögöm felé, és közben megpróbálok hátrébb is húzódni tőle.


Cím: Re: Lough Fea
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 09. 11. - 21:59:25
Lough Fea
(https://i.pinimg.com/originals/ae/55/68/ae5568b464230e802a6e5d082b738afd.gif)

Aiden
2001. július 22.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b3/07/e0/b307e0a08fd74c0072b93cf934dca1d1.jpg)

A lábaim megint feladták megint a harcot… pontosabban az, ahol a kígyómarást szenvedtem el még a dzsungelben. De valahogy a testem nem bánta… valahogy olyan készségesen simult Fraserhez, mintha nem is az az idegesítő kölyök lenne, akivel csak erőszakból voltam itt, akivel csak ki akartam baszni. Éreztem még a vizes ruhákon keresztül is a teste melegét, az izmai formáját. Ne gondolj ostobaságokra! – a hang megint rám szólt, mintha nem tudnék egyedül dönteni arról, mit is akarok… pedig úgy engedtem volna csak az ösztöneimnek. Nem tehettem. Nem rángathattam bele még valakit abba a hülye káoszba, ami állandóan itt volt az életemben.
– Szédülsz, vagy mi van? – kérdezte kissé morogva, de engem ez aztán cseppet sem zavart. Hagytam még egy kicsit magamnak, hogy érezzem őt… aztán úgyis szépen eltolt magától és már a testünk nem sok ponton találkozott. Mégis felnéztem a szemébe és a francba is, de borzongató volt a pillantása. Gyűlöltem, hogy ilyen hatással van rám, de nem álltam ellen… a tekintetem megint az ajkaira vándorolt. Nem azért, mert el akartam időzni az ívén. Egyszerűen felismertem mit művelek itt. Csak keresem a pótlékokat… csak keresem minden áron és közben erre az aprócska kémiára találtam itt a vizes ruhák alatt s én féltem ettől. Régen éreztem ilyet, régen éreztem azt, hogy őszintén akarok valakit, anélkül, hogy eszembe jutna Forest vagy az, hogy mennyire szar ez az egész. Rettegtem ezt érezni… de még jobban rettegtem engedni neki.
Így, hát mikor eltolt, hagytam magam. Éppen csak az ujjaim kulcsolták át az alkarját, hogy magamtól is talpon maradjak.
– Csak egy sérülés… gyanítom nem tett neki jól, hogy egy víziszörnnyel harcoltam…  – válaszoltam szinte suttogva, ahogy az ajkairól megint a szemébe néztem. Nem engedtem a vágyaknak, hogy nézzem meg, hogyan csillog… hogy érezzem azt a hülye lüktetést. Nem tudtam, mit reagálna rá, ha csak nézném, ha közelebb hajolnék és összeérinteném az ajkaimat… tizenöt évvel volt nálam fiatalabb. Tizenöt év… hirtelen végtelenül hosszú időnek tűnt. Pontosan ennyi időt töltöttem távolról itthon a Roxfort után. Akkor nem tűnt soknak… holott egy világ változott meg ez idő alatt.
– Hmm? – dünnyögte, ahogy hátrébb húzódott. Egy pillanatra el is mertem hinni, hogy ő is érezte a pillanatot, aztán elmosolyodtam és mellé léptem, hogy belé karoljak. Másképp képtelen lettem volna a saját lábamon megindulni a parton.
– Kísérj haza  – mondtam halkan és csak bicegtem mellett a nedves talajon. – Kicsit sajnálom azt a kést. Az utolsó olyan fegyverem volt, ami varázslat nélkül is működött.  – Tettem hozzá és a vállához nyomtam az arcomat. Ennyit azért megérdemeltem egy ilyen szörnyű reggel végén… ha már egyszer muszáj voltam hátrébb lépni.
Vajon érezte, milyen hevesen ver szívem, ahogy hozzá simultam? Vajon érezte, amit én éreztem? Azt a kellemes, vibráló forróságot közöttünk? Nem vágytam rá, hogy beleolvashassak a gondolataiba és csak azt lássam, hogy mennyire undorodik ettől a pillanttól. Meg akartam őrizni emléknek azt a kis vibrálást, amit a közelében éreztem… mert olyan régen volt ilyen szenvedélyes, ilyen vad. Talán ezt is csak bemagyaráztam, hiszen olyan őrülten kutatom azt a valamit, amibe megkapaszkodhatok. Nem számított. Aiden jobbat érdekelt egy makacs, folyton depressziós öregembernél… ennek tudatában ballagtam vele hazafelé.


KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!


Cím: Re: Lough Fea
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 10. 29. - 15:19:17
◂úton haza▸
2001. július 22.
(https://i.pinimg.com/564x/01/bc/14/01bc14ff71d733c6267ca9c41e394273.jpg)
◃aiden▹
Let's start a revolution
How beautiful
It is

style: it’s hot (https://i.pinimg.com/564x/b3/07/e0/b307e0a08fd74c0072b93cf934dca1d1.jpg) ║ zene: Revolution (https://www.youtube.com/watch?v=MarYRbu81Ww&ab_channel=Elias)

Csendesen sétáltam Fraser mellett a tó parton. Csak el akartam jutni egy pontig, mintha akkor hoppanálhatnék. Valójában nem akartam hoppanálni, ahogy nem akartam varázslatot sem használni, hogy megszárítsam magam. Még a remegés uralkodott a testemben, meg az a furcsa sötétség, amit a levegő után kapkodás, a fulladás és az ájulás hagyott bennem. Különös keserűségként vegyült mindez össze a testemben a tény, hogy mennyi mindent veszítettem napok, hetek leforgása alatt… mintha az elmúlt három év nem is létezett volna.
Egy hatalmas űr tátongott bennem, aminek a szélén ott táncolt még az utolsó szikra a régi Elliotból. Az a szikra, ami még a Nat előtti időkből maradt, de már éppen csak pislákolt a fene nagy sötétségben, amit magamra vállaltam. Már nem voltak erdők, esőillat vagy éppen az éjszaka félelmetes zajai. Kényelemhez szoktam, megváltoztam. Szép lassan megváltoztam Nat mellett, mintha kicseréltek volna és ezzel szembenézni sokkal nehezebb volt, mint hittem.
Úgy éreztem magam, mint egy róka, akit aranyketrecbe zártak. Néha-néha megsimogattak, megszeretgettek, de én mindig kifelé akartam ásni a rácsok között, mintha odakint esélyem lenne ugyanazt az életet élni. Nem Elliot, fogadd el, ez az élet már sosem lesz ugyanolyan, mint akkor. Nem lesz erdő, nem lesz kaland, nem lesz adrenalin. Nyeltem egyet, hiszen tudtam, hogy ez mennyire igaz. Nem vethettem a hang láthatatlan szemére, hogy csak kínoz. Olyan igazság volt ez, amit meg kellett volna tanulnom elfogadni. Pláne azért, mert nekem már ott volt egy gyerek, akiről gondoskodnom kellett… még akkor is, ha nem a sajátom volt, mert őt magam mögött kellett hagynom Natnál. Nem érdemeltem meg, hogy Noah apja legyek.
– Álljunk meg…  – suttogtam és megérintettem Fraser meleg kezét. Engem nem érdekelt a szörny, ami a tóba merült és bizonyára magában azon fortyog, miképpen bosszulhatná meg, hogy megpróbáltuk legyőzni. Teljesen képtelenség lett volna. Sokkal, de sokkal erősebb volt nálam, nálunk.
Megállítottam a víz mellett Frasert és csak bámultam el a távolba. A napfény aranyosra festett az égalját, már nem simán szürkület volt, hanem minden szépségesen, sárgán ragyogott. A nap gyönyörűen bukkant elő az addig felhős táj szürkeségéből. A szívem nagyot dobbant, ott állva, abban a különös kókuszillatban valahogy ez az egész megnyugtatóan szép volt. Minden probléma hirtelen a háttérbe szorult és nem maradt más, csak az élmény, amit nyújtott ez a fenséges látvány.
Régen keltem fel ennyire korán. Az igazat megvallva Nat mellett a napok nagyrészét átaludtam. Mélyen méghozzá, mint az alvás menekülés lett volna a semmit mondó hétköznapokból vagy éppen a viták elől, amik egyre sokasodtak az együtt töltött időszak végére. Ez voltam én és ez volt Nathaniel Forest együtt. Egy katasztrófa. Túl sok érzelem, túl sok negatív érzelem, ami ha egymásnak feszült tányértörésnél robbant. Néha szó szerint is. Az új lehetőséggel, amit a válás jelentett már nem lehetett mit kezdeni… legalábbis nekem nem ment. Fogalmam sem volt, merre vagyok arccal és merre kéne tartanom.
– Amúgy otthagytuk a horgász cuccom…  – dünnyögtem kicsit vacogva. Most nem volt kedvem vele keménykedni… még mindig az a furcsa melegség érzés uralkodott rajtam, amit akkor éreztem, amikor kinyitottam a szemem az ájultságból és az ő barna-szürke szempárjába néztem. Még éreztem, ahogy hozzásimult a testem. Nem tudom, mi történt… nem tudom mi volt az…


Cím: Re: Lough Fea
Írta: Aiden J. Fraser - 2021. 11. 02. - 18:44:03
(https://data.whicdn.com/images/134210910/superthumb.png?t=1409140671) (https://data.whicdn.com/images/261358808/superthumb.jpg?t=1475665758)
2001. július 22.
outfit (https://data.whicdn.com/images/317507746/original.png) >><< song (https://www.youtube.com/watch?v=pQEYSptbXh4&ab_channel=CigarettesAfterSex)

The world is painted in dark grey


Szebre dugott kézzel sétáltam O'Mara mellett, szigorúan előre felé bámulva. Nem akartam arra gondolni, hogy mi történt az előbb. Valahogy még egy kicsit bennem volt a pánik, hogy a kezeim között meg is halhatott volna. Nem iagzán érdekelt a halál, sem a sajátom, nem voltam olyan érzelmes, hogy minden ember életét aki elillant, sajnáljam. Épp elég volt azt a kettő összetört életet gyászolnom. Mégis nem tudtam volna megmagyarázni magamnak, hogy miért féltettem annyira. Össze voltam zavarodva, és ez kibaszottul nem tetszett.
– Álljunk meg… – érintette meg a kezmet ELliot, mire autómatikusan összerezzentem. EL akartam húzni, szinte ismát távolabb lökni az érzéssel együtt ő magát is, de nem tettem. Csak megálltam, és követtem a tekintetét a távoli messzeségbe.
Elhúztam a számat, ahogy csendesen ácsorogtam mellette, még éreztem magamon a víz érintését, és egy kicsit még a hűvöset is a bőrömon. azért nem vol nyáronse olyan gatyarohaszó és dögmeleg Anglia. Szinte már-már hiányzott, azok után, hogy olyan sok időt töltöttem távol, Amerikában, ahol ugyan csak kerülgetnem kellett a nagynénémet, pedig meg voltam róla győződve, hogy nagyon is tudta, hogy ott voltam. A Fraserek mindig is kiszagolták egymást. Lehunytam a szememet és próbáltam visszaszorítan magamat a kis álarcom mögé, olyan maszkot öltve fel, amin nem látszik az elmúlt percek furcsa zavara. Nem akartam, hogy elöntsön újra, ellöktem magamtól, mintha meg akart volna égetni. Nem érdemeltem meg. Semmit sem érdemeltem meg, miután azt tettem a csalédommal. Még most sem fogtam fel, hogyan tűrtek meg otthon, mintha... mintha nem történ volna semmi sem. Hónapok teltek el azóta, és még midnig velük éltem. Ez egyszerre volt kibaszott jó érzés, és mégis minden pillanat felperzselt, akárhányszor csak elsétáltam a húgom és apa szobája előtt, akárhányszor a szemükbe néztem... Erősebben szorítottam össze a szememet, aztán egy lassú mozdulattal mind a két kezemmel beletúrtam a nedves hajszálaimba, hogy azokat hátrasimítsam a fejemen. Direkt nem néztem O'Mara felé.
Tekintetemmel a horizontot és a víz játékát figyeltem, ahogyan hullámuzott, és csillogott rajta a napfény. Még ha benne volt valam hatalmas szörny, messziről mégis olyan gyönyörűnek tűnt. Ebből a szemszögből, ahogy a nepfény megfestette a tájat kegyetlenül belémhasított az a torokszorító érzés és fájdalom. Egy újabb nem készült elmúlni, fájdalmasan bukva alá a víz hullámaiba. Olyan volt, mintha egy Van Gogh képet néztem volna.
- gyönyörű - suttogtam magunk elé, bár közben mégis csak ELliotra vándorolt a tekintetemm és valahogy magam se tudtam eldönteni minek is szólt ez izagán. Neki, vagy az előttünk megelevenedő festménynek? Talán mind a kettőnek. Inkább nem is néztem hosszabban, az a kis villanás is eléggé felkavart, ez pedig nem tezstett. Nem lehettem labilis még most is úgy éreztem, mintha valaki az orrom elé ugorhatott volna. Szánalmas volt ez az üldözési mánia, de tudtam, hogy addig táncolni fogok az őrülettel bécsi keringőt, míg Feryll árnyéka el nem hal mögülem.
- Amúgy otthagytuk a horgász cuccom… - dünnyögte megtörve a csend illúzióját. csak sóhajtottam egyet, miközben a kezemmel a zsemebmbe túrtam. Cigit akartam, és egy pillanatra meg is rémültem, hogy nem tapintottam ki rögtön a régi öngyújtót a zsebemben. Az idióta öcsém megőrozte, ahogy ígérte. Szánalmas lettem volna, hogy ha hagytam volna kihullani a kezeim közzül. Még szerencse hogy a cigos dobozom mindenálló bűbájú volt, így lusta mozdulattal tettem az ajkaimra és meggyújtottam a cigit.
- Szívás. Még egyszer vissza nem megyek oda - mormogtam meglehetősen egyértelűen kihangsúlyozva a szavakat. Inkább nem akartam újra odamenni, hogy a köztünk lévő levegő ismét... felforrjon.


Cím: Re: Lough Fea
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 11. 02. - 20:32:44
◂úton haza▸
2001. július 22.
(https://i.pinimg.com/564x/01/bc/14/01bc14ff71d733c6267ca9c41e394273.jpg)
◃aiden▹
Let's start a revolution
How beautiful
It is

style: it’s hot (https://i.pinimg.com/564x/b3/07/e0/b307e0a08fd74c0072b93cf934dca1d1.jpg) ║ zene: Revolution (https://www.youtube.com/watch?v=MarYRbu81Ww&ab_channel=Elias)

Olyan volt, mint egy kép egy mugli galériában, amit leakaszthatnék a falról, hogy hazavigyem magamhoz. Magamhoz. Nem volt több Tengerszem, nem volt többé együtt ébredés. A hozzám egészen mást takart, mint korábban. Egy menedéket a világ elől, ahol nem látja senki, milyen menthetetlenül összetört a szívem megint. Már-már szánalmas volt belegondolni, hányszor történt meg ez az elmúlt években… de túl erős lettem. Már nem akartam folytatni. Nem akartam többé ugyanazt a fájdalmat érezni.
Ez a pillanat olyan volt, amit elcsomagoltam volna, hogy magammal vigyem és örökre megtartsam. Erre lett volna szükségem régóta. Az sem zavart, hogy vizes a ruhám, a hajam és a tincsek végégből az arcomba csöpög a víz. Tetszett, hogy a hajamba kap az észak-írországi hűvös szellő és arra emlékeztet, milyen volt gyerekként megélni a nyári napkeltéket. Mesés volt, ahogy ez a táj, ez a vidéket. Furcsa mágia lengte be minden részét. Én pedig szerettem, ahogy ez a bizsergés eggyé tudott válni velem.
Lehunytam a szemem, majd újra kinyitottam, hogy az aranyos fényű napsugarak kicsit elvakítsanak. Még ezt az érzést is szerettem.
– gyönyörű – suttogta Fraser. Ő meg tudta fogalmazni mindazt, amiket én szavakba önteni sem tudtam volna. Ez az egész reggel, a fulladás, a magamhoz térés olyan volt, mint egy újjászületés. Groteszk, undorító módon, mégis azt éreztem, hogy a sors szórakozik velem. Már annyiszor megtette. Ha kaptam is valami újat, hát azt is a képembe borította a végén, jelezve, hogy megérdemeltem, ezt is elvették tőlem.
Végig simítottam a nedves rövidnadrágomon. Nem akartam, hogy Fraser lássa, ahogy a testemre lapul. Nem szerettem ezt a törékeny alkatot, de az évek alatt csak még erőteljesebben csontosodni kezdtem. Vissza kellett nyernem a régi étvágyamat, a régi énemet, aki nem csak egy kiszáradt kagylóhéj volt a lényeg nélkül.
A következő pillanatban zavarba jöttem. Csak azért, hogy mondjak valamit a horgászcuccra tereltem a szót. Persze bizonyára már a vízben volt az egész… és talán a tó mélyén a vérző szörnyeteggel együtt. Nem számított, csak muszáj voltam megszólalni, mert volt ez a valami, ami Fraserből áradt és nem hagyott nyugodni. Még az sem zavart, hogy mellettem gyújtott rá a cigarettára. Nem kezdtem el azonnal fulladozni a füsttől… csak rápillantottam.
– Szívás. Még egyszer vissza nem megyek oda – mondta kissé morogva. Nem akartam kimondani, de vissza akartam menni, hogy érezzem azt a valamit újra. Azt a valamit, ahogy a vizes testemet tartott a karjai között, én meg egy egészen kicsit hozzábújtam. Volt akkor a kettőnk teste között az a forrósság… éreztem, ahogy a nedves ingén keresztül lüktet a szíve a mellkasában.
– Csak nem félsz…?  – kérdeztem halkan, majd egy kegyetlen mosoly villantottam és kivettem a kezéből a cigit, hogy szippantsak belőle. Szinte azonnal éreztem, ahogy összeszorul a torkom és fulladva próbáltam meg levegőért kapni. – Ez de geci szar, minek szívsz ilyen hülyeségeket Fraser?  – méltatlankodtam.
Aztán közelebb léptem hozzá és a szemébe néztem.
– Inkább koncentrálj valami rendes dologra. Hamarosan elviszlek lopni.  – Paskoltam meg a mellkasát, majd visszadugtam az ajki közé a bűzrudat. – Ajánlom, hogy ne okozz csalódást.


Cím: Re: Lough Fea
Írta: Aiden J. Fraser - 2021. 11. 04. - 22:28:12
(https://data.whicdn.com/images/134210910/superthumb.png?t=1409140671) (https://data.whicdn.com/images/261358808/superthumb.jpg?t=1475665758)
2001. július 22.
outfit (https://data.whicdn.com/images/317507746/original.png) >><< song (https://www.youtube.com/watch?v=pQEYSptbXh4&ab_channel=CigarettesAfterSex)

The world is painted in dark grey


Az égboltot néztem. A végtelen messzeségbe görbülő aranyvörösben úszó, felhőkkel kidekorált égboltot, amit a repülők kondenzcsíkjai szántották fel. Olyan közelinek tűnt a fények játéka miatt, mintha csak egy karnyújtásnyira lett volna. Szerettem az eget. Az ezerféle arcát, a változó világot, amit a fejünk velett mutatott. Az égbolt olyan volt, mint én. Mszkokkal takarta el az emberek elől az űrt, a végtelen, halálos és sötétbe burkolt űrt. talán ezért néztem olyan sokszor az égboltot éjjelente, mert magamra ismertem benne. vagy mert azt hittem a húgom, vagy apa köszön vissza onnan rám. Milyen elbazsott és szánalmasan szentimentális illúzióba ringattam magamat. A holtak holtak maradtak. Nem szóltak hozzánk sehonnan.
Már azon is csodálkoztam, hogy voltam képes élni ekkora teher mellett. talán valamennyire Benjamin tartott életben, még ha régen teljesen kikészültem ettől az ikerdologtól, azért valahogy jól esett érezni, hogy elvolt. valamennyire. Szinte fájt látni azt a kiégett tekintetet, ami minden egyes alkalommal az én tökörképemként köszönt vissza a koszos mosdókban. Utáltam magamat, hogy ezt tettem vele, és anyával.
Tökéletes csendben álltunk egymás mellett O'Marával, ami sokkal jobban állt most neki, mint az a gyerekes hisztizés a hajókkal. Így inkább tűnt egy meglehetősen jóképű... jóképű? Mi a fasz van veled, Aiden? pasinak, mint valami fura fickónak. Még a végén lehet, meg fogom köszönni Staermosenak, hogy összeboronált vele. Hülye vagy, Aiden. Egy részem vissza akart térni ahhoz a folytott forrósághoz. A másik pedig egenesen eltaszította volna azt. Utáltam ezt, utáltam összezavarodott lenni. Az kibillentett a megteremtett, tökéletes rideg egyensúlyomól.
persze kiszúrtam még így is a rátapadt ruhán át, mennyire vékony volt. Szinte a szél is elfújhatta őt. Persze én is olyan vézna kölyök voltam, szinte ez alapján is kölönbséget lehetett volna tenni köztem és az öcsém között, de az emberek idióták voltak, és sosem tanulményozták rendesen az embereket. Én bezzeg folyton ezt tettem. Tudtam magamról, hogy nem voltam olyan izmos, mint az öcsém, és hogy sosem leszek olyan. Ő már megtaláta az élete célját, én pedig még most sem tudtam, hogy mit kezdjek az életemmel. Valahogy ez a lokodás sem volt az igazi. Élvezni persze élveztem volna, eddig is elvettem azt, amit akartam, csak valahogy nem volt az igazi. Bérgyilkos meg nem akartam lenni. Annél jobban már nem is hozhattam volna szégyent az apám nevére. Már így is gyilkos voltam.
– Csak nem félsz…? - kérdezte ellhit, mire én csak megvetően felhorkantam. Nem is tudom, mikor rettegtem úgy igazán. AMikor láttam, ahogy az öcsém karját eltörték az úgy nevezett kamaszkori haverjaim, csak mert akkora faszfejek voltak? Igazából csak attól féltem, hogy megölö őket. De szerencsére az öcsém megmutatta, hogy tudott ő is ragyogni. Ahogy régen is tette.
- Én? Sose - vágtam rá szűkszavúan, dünnyögve cigivel a számban. Élveztem, ahogy a véremet telepumpálja a cigaretta nikotinnal. Szinte fájdalmasan jól esett... Egészen addig, míg O'Mara ki nem kapta a számból. Mársi hiányolni kezdtem. - Faszom - nyugtáztam kelletlenüll, bár némi gonosz kis kárörömmel néztem Elliot kínlódását.  
- Ez de geci szar, minek szívsz ilyen hülyeségeket Fraser?
- Szívd most már el, ha elvetted, O'Mara - mormogtam vissza, majd felvontam a szemöldököm ahogy elém lépett, és a szívem már megint szánalmasan kezdett tőle dorombolni. Mi a szar? Hátrálni akartam, de a testem nem mozdult. Túlságosan kötődni akart hozzá. Ettől meg megint csak menekülhetnékem támadt.
- Inkább koncentrálj valami rendes dologra. Hamarosan elviszlek lopni - magyarázta, miközben a mellkasomhoz ért, és visszakaptam a cigimet. Szinte érezgette, ahogy dörömbölt a szívem. És ez kurvára nem volt jó. – Ajánlom, hogy ne okozz csalódást.
- Mindent így dugsz mások szájába? - kérdeztem szemtelenül, pókerarccal, majd az ujjaim közzé csippentettem a szálazt, hogy mélyet szívjak bele és elvegyem az ajkaimtól. - Én tökéletes vagyok - tettem hozzá nyomatékosítva és felé fújtam egy kis füstöt, miközben kacsintottam rá.
Mi a szart csinálsz, Aiden? Te nem élvezheted úgy az életet. Nem érdemeled meg.
Inkább csak megindultam valamerre.


Cím: Re: Lough Fea
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 11. 05. - 20:14:39
◂úton haza▸
2001. július 22.
(https://i.pinimg.com/564x/01/bc/14/01bc14ff71d733c6267ca9c41e394273.jpg)
◃aiden▹
Let's start a revolution
How beautiful
It is

style: it’s hot (https://i.pinimg.com/564x/b3/07/e0/b307e0a08fd74c0072b93cf934dca1d1.jpg) ║ zene: Revolution (https://www.youtube.com/watch?v=MarYRbu81Ww&ab_channel=Elias)

Még mindig nem tudtam megmagyarázni azt az érzést. Valahogy úgy éreztem, mélyen bennem lüktet, de nem tudtam neki nevet adni, ezért csak forróságnak neveztem el. Valami, aminek nem volt tényleges megnevezése, nem létezett rá fogalom… egyszerűen csak volt. Vissza akartam menni a tó partjára, hogy újra érezzem, ahogy a nedves ruha egészen a testemre tapad és rajta keresztül ott lüktetett az a furcsa meleg, ami Fraser testének a sajátja volt.
Nem tudom, miért incselkedtem velem. Nem kellett volna… bár minden jogom megvolt rá, hogy flörtöljek, mert miért is ne lett volna. Elliot O’Mara voltam, aki megcsalta Nathaniel Forestet, aki azzal bújt ágyba, akivel csak akart. De Fraser más volt, még szinte gyerek. Rossz volt látni, hogy azon az úton jár, amin én jártam… ami lényegében ehhez a temérdek szarsághoz vezetett, ami miatt itt álltam ennek a tónak a partján és nyúztam, hogy hozza a halászcuccomat, vagy éppen evezzen. Rajta vezettem le minden keserűséget. Gyűlölte egy részem, hogy ő most az fiatalban, aki én voltam… akinek még volt választása.
De ha gyűlölöd, mi ez a „forróság”? A hang kérdését figyelmen kívül hagytam. Inkább csak visszadúgtam a szájába a cigarettáját. Ujjaim puhán érintették az ajkait, mintha ez is egy fajta üzenet lenne: azt teszek, amit csak akarok. Ezzel az egoista, önzőséggel próbáltam elfedni mindig azt, ami fájt… egy családot veszítettem el, a reményt, hogy boldog lehetek, most pedig szórakoztam. A szórakozás boldoggá tett… legalábbis néhány pillanatig.
– Mindent így dugsz mások szájába? – kérdezte szemtelenül. Nem zavart, hogy mindezt pókerarccal tette. Pontosan tudtam, hogy mire gondol. Flörtölt… de miért? De miért? A tónál mérgesnek, zavartnak és furcsának tűnt inkább. Talán csak a nikotin lazította el. Nem ő lett volna az egyetlen, akit láttam, hogy ilyesmit szív, ha szüksége van egy kis lelkibékére.
Az én mérgem az alkohol volt. Sokáig. Hosszú hónapokon át ittam és ittam, remélve, hogy a lábamban lüktető fájdalom majd elmúlik. Nem múlt el, sosem múlt el, ezért nem küzdhettem ellen ilyesmivel. Magamévá kellett tennem azt a fájdalmat és erőt formálni belőle, még ha sokszor nehezemre is esett és inkább csak feküdtem volna üvöltve a földön. Sosem üvöltöttem vagy sírtam, mert fájt… nem küzdöttem ellene. Az ez iránt érzett dühömet belefektettem a varázslatba, a lopásba és megtérült általában.
– Én tökéletes vagyok – tette hozzá.
– Nem vagy az. Senki sem az. Ezt vagy elfogadod és előnyt kovácsolsz belőle, vagy adhatod a nagyképűt, de akkor is tudom, hogy sebezhető vagy és te is tudod. Nézz szembe ezzel.  – Közöltem egyszerűen és belekaroltam a karjába, hogy nedvesen hozzá dőlve meginduljak a napkelte aranyló fényében előre.
Gyönyörű volt ez a vidék. Nem akartam, hogy ez a pillanat véget érjen… nem akartam visszatérni a valóságban, ahol egy üres hálószoba várt és az egyedülálló szülőség cseppet sem egyszerű kihívásai. Nem voltam apának való és nem akartam mindennap ezzel szembesülni.
– Kísérj haza.  – Súgtam bele a csendbe. A hangomat még a szél sem vitte messzire, olyan furcsán nyugodt volt az időjárás. A Suttogó persze Londonban volt és tudtam, hogy hamarosan hoppanálnunk kell… de nem akartam én. Még mindig túlságosan felkavartak ezek a nagytávok.
– Ma több dolgot nem akarok a szádba dugni…


Cím: Re: Lough Fea
Írta: Aiden J. Fraser - 2021. 11. 08. - 21:54:35
(https://data.whicdn.com/images/134210910/superthumb.png?t=1409140671) (https://data.whicdn.com/images/261358808/superthumb.jpg?t=1475665758)
2001. július 22.
outfit (https://data.whicdn.com/images/317507746/original.png) >><< song (https://www.youtube.com/watch?v=pQEYSptbXh4&ab_channel=CigarettesAfterSex)

The world is painted in dark grey


A tekintetem az ő szemiben tükröződtek vissza. Nem akartam ezt. nem akartam, hogy mélyebben lásson belém, mint amennyire én akartam. Megrémültem én is attól a veszedelmes sötétségtől, a bennem lévő kaparászó fekete árnyaktól, amiket rejtegettem. Minden tettem, amit valaha elkövettem szellemként élt bennem. Kísértették a lpteimet, és én állandóan úgy éreztem, hogy menekülnöm kellett. menekültem a házunkból, menekültem az erdőből, ahol felébredtem, menekültem a városból, az országból. Aztán Amerikából is. Irónikus volt, kibaszottul iróikus, hogy mégis megint hazataláltam. Akár csak egy elkóborolt állat, aki hazatért, csak mert vágyott a melegre. Már értettem Lessie történetét, pedig mindig is utáltam. Olyan sok mindent utáltam régen. Azt életemet. Apámat. Az öcsémet. És bármit megadtam volna azért, hogy újra minden a régi legyen.
Hiszen én égettem fel az életünket, anélkül, hogy tüzet gyújtottam volna. Én vettem az életüket, és ebbe a gondolatba megint belepusztultam. Ahogy anya és benjamin szomorú pillantásaiba is. pedig olyan jól azt akarták muztani, hogy jól voltak, én pedig képtelen voltam ez elhinni.
Szóval nem akartam, hogy a bennem lévő zavart a dobbanások tovább vigyék, egészen O'Marához. Le kellett állnom, még mielőtt őbenne is kárt tennék. Mert az fogom csinálni, igaz? Előbb vagy utóbb... A környezetmben mindenki meg fog sérülni. Megkeményítettem hát a tekintetemet és elkaptam róla a szememet, mielőtt belemerültem volna ennél jobban, azokba a csillogó szempárokba. Baszki. Ez kurvára veszélyes, Aiden. De még mielőtt megállíthattam volna magam, kicsúsztak azok a bizonyos szavak a számon, még annak ellenére is, hogy... nem akartam. Tényleg nem akartam? Kezdtem összazavarodni, és én midnig is gyűlöltem, hogy ha valami összezavart. De valahogy jól esett kimondani. Kurva nagy bajba leszek, ha nem hagyom ezt abba.
És mégis egyre jobban nyakig benne voltam.
Francba.
– Nem vagy az. Senki sem az. Ezt vagy elfogadod és előnyt kovácsolsz belőle, vagy adhatod a nagyképűt, de akkor is tudom, hogy sebezhető vagy és te is tudod. Nézz szembe ezzel.
Mordultam egyet, ahogy ezt mondta. Nem szerettem a tükörbe nézni, mert láttam milyen elbaszott voltam, és utáltam, ha letörték a büszkeségem. Lassan csak az maradt meg belőlem, amit nem fedett el a maszkok halmaza, amiket magamban rejtegettem.
- Ó? Úgy mondod, mintha bármit is láttál volna belőlem. Nem ismersz. - És nem is fogsz. nem hagyom, hogy megismerj és megsérülj. De ezt már nem tettem hozzá, csak felvontama  szemöldököm, ahogy eblém karolt, és folytattuk vissza az utunkat a birkás háznoz.
- Azon vagyok, hogy haza kísérjelek, te állsz meg kétpercenként - sóhajtottam unottan, miközben néztem az előttünk elterülő ír tájat. Chrissie menynire szeretett volna itt rohangálni, láttam magam alőtt, ahogy a szőke haja hullámzik a föld zöld tengerében, mintha csak egy tündér lett volna ő is. Mélyet szippantottam a cigimből, és a szabad kezemmel elvettem az ajkaimtól, hogy füstcsíkokat eregessek a mennyezet felé.
– Ma több dolgot nem akarok a szádba dugni…
- Ma? Talán máskor tervezel még dolgokat dugdosni a számba? Mondjuk banánt? - kérdeztem kissé félre billentett fejjel, és rápillantottam, hogy a tekintetem újra az útra szegeződjön tovább. Nem akartam már megállni, így is zavarban voltam, ahogy belém karolt. csak le akartam rakni a háza előtt, aztán elhúzni haza, vagy a Zsebpiszok közbe. Túl sok volt ez túl sok minden kezdett megint kicsúszni az irányításom alól.
Én magam kezdtem kicsúszni. Vissza kellett szereznem az irányítást. Lassan meg is érkeztünk a házukhoz, már láttam a körvonalát felbukkanni, és azoknak a furán bámészkodó birkák bégetését is felénk sodorta a kellemes nyári szél.
Ott akartam hagyni. És csak eltűnni, mintha csak egy szellem lettem volna neki is. és mégis zakatolt a szívem, ahogy együtt tettük meg az utolsó lépéseket.
gyűlöltem ezt az érzést.
- Na megjöttünk - dünnyögtem bele a csendbe.


Cím: Re: Lough Fea
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 11. 09. - 09:58:58
◂úton haza▸
2001. július 22.
(https://i.pinimg.com/564x/01/bc/14/01bc14ff71d733c6267ca9c41e394273.jpg)
◃aiden▹
Let's start a revolution
How beautiful
It is

style: it’s hot (https://i.pinimg.com/564x/b3/07/e0/b307e0a08fd74c0072b93cf934dca1d1.jpg) ║ zene: Revolution (https://www.youtube.com/watch?v=MarYRbu81Ww&ab_channel=Elias)

- Ó? Úgy mondod, mintha bármit is láttál volna belőlem. Nem ismersz.
Furcsa érzés volt Fraserbe karolni. Egészen olyan, mintha valami hozzá vonzana, mintha mágnes volna, én meg valami gyengécske fém. Nem tudtam hova tenni az egészet, valahogy annyira, de annyira szürreális kép volt ez az egész. A seb, amit Nat Forest, Noah elvesztése és összességében a régi életem gyászolása okozott, túl friss volt. Talán csak jól akartam érezni magam valakivel.
- Ismerlek. - közöltem egyszerűen. Hasonlított rám. Egy megtévedt kölyök volt, aki a helyét kereste a világban. Bár azt nem tudtam, mi sebezte meg, mi okozta a benne létező keserűséget... mégis éreztem, hogy hasonló hozzám. Engem kicsaptak, bűnöző lettem, tönkre tettem a saját életemet, a családom életét. Sokszor éreztem úgy, hogy léteznem sem érdemes. Végül is miről szólt az életem? Megszülettem, anyámat üldözni kezdték, elrontottam, amikor végre új életet kezdhetett volna... és még magára is hagytam.
- Azon vagyok, hogy haza kísérjelek, te állsz meg kétpercenként - sóhajtott unott hangon.
Elmosolyodtam. Dacos gyerek volt. Bájos, dacos gyerek. Bájos, O'Mara?! Mi a francot művelsz?- korholt a hang, én pedig összerezzentem a gondolatra is, hogy flörtölök vele, hogy hozzá bújok. Ez önmagában még nem volt bűn, nem rázott le magáról. Jól esett valaki mellett lenni. Vizes voltam, reszkettem, az ő teste pedig nedvesen is forró volt. Ilyen lehet, mikor az ember tényleg biztonságban érzi magát. Forró és békés.
- Ma? Talán máskor tervezel még dolgokat dugdosni a számba? Mondjuk banánt?
- Máskor.  - vigyorodtam el. Nem kellett volna talán, még én is éreztem, hogy Fraser összezavarodik és menekülni akar. Nem is bántam volna különösebben. Egész egyszerűen csak hagytam, hogy haza hoppanáljon velem - átmenetileg Dean házához - és újra ránk találjon a nyári szellő. Korán volt még, de már melegedett a levegő annyira, hogy a didergés megszűnjön. Az utolsó lépések csendesen teltek a házig. Nem tudom miért, de olyan érzésem volt, mintha egy hatalmas történet érne a végére és nem akartam elolvasni a könyv utolsó oldalait. Inkább százszor futottam volna végig az utolsó előtti oldalt. Az életben ez nem működött.
Aztán csak álltam ott vele szembe... néztem a szemeit és nem tudtam, mit kéne tennem. Meg akartam csókolni, ahogy a tekintetem az ajkaira vándorolt.
- Na megjöttünk. - Közölte, kicsit kizökkentve ebből a furcsa állapotból. A szívem még zakatolt, sőt egyenesen a torkomban dobogott. Különös, zsibbadt érzés vándorolt végig a testemen. Fogalmam sem volt róla, hol vagyok... mi történik. Csak Fraser felemás színű szemeit néztem.
- Meg. - Súgtam magunk közé. Nem tudom miért nem akartam egyszerűen elválni tőle és tovább menni az ajtó felé. Talán túl fontos volt ez a pillanat ahhoz, hogy csak úgy elengedjem. - Majd kereslek. A Vakegérben. - Tettem hozzá csendesen.
Gyerünk. Semmi hülyeség, O'Mara, csak sétálj be a házba. Kinyújtottam a kezem, miközben a hang vezényelt. Megpaskoltam Fraser mellkasát. Ez volt a búcsú, ahelyett, hogy megcsókoltam volna. Aztán elfordultam. Próbáltam nem tudomást venni arról, ami bennem lüktetett. Jobb volt ez így mindkettőnknek... csak egy fellángolás volt, mert megmentette az életemet. Semmi több.
Semmi több.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!