Oldal nyomtatása - Megpihent Legendák Állatfarm

Skye

Segítőkész dolog Anyától, hogy támogatja, hogy mozduljak ki, lássak világot, kalandozzak, bár továbbra sem egészen érzem magaménak ezt az életstílust, amennyire Anyáékra jellemző. Igen, tudom, aztán időnként meg mégiscsak én ugrok fejest spontán, néha egész mély vizekbe.
Mindenesetre ez most Anya ötlete volt, mondván, hogy érdekes és tanulságos is lehet, itt varázslényeket gondoznak, meg hogy biztonságosabb mint például egy túlélő sátrazás lenne, jöjjek csak felfedezni. És tény, az állatokkal mindig könnyebben kijöttem, mint az emberekkel sikerül, és valóba nem érzem veszélyes helynek - bár ha vannak sárkányok, őket talán messzebbről nézem majd meg - de nem is a veszélyességén aggódok. Senki, aki az ilyen kalandokra ösztökélni szeret, nem szokott gondolni a hétköznapibban kínos bonyodalmakba, amik annyira szeretnek megtalálni, jobban mint szeretném.
Például egy nagy külföldi látogatóáradat, ami talán két yardra a bejárattól már hullámként magávalindított, és hamarosan közre is fogott valahogy.
-Bocsánat,.. Elnézést,.. Kérem, bo...- próbálgatok felszólalni, meg-megakadva benne akár mer valaki nekemütközik, ahogy épp beazonosítani próbálok valami idegenvezetőjük-félét, vagy csak irányítani - nem sok sikerrel - merre sodródok köztük, vagy mer csak elveszik egyszerűen a hangom az övéké között. Feltéve pláne, hogy értenék is, ha hallják, amibe szintén nem vagyok egészen biztos.
Az egyetlen változás, nem is tudom mennyi idő után, hogy elsodródik mellettem valaki a külföldiektől felismerhetően különböző. Persze nem valami idegenvezető vagy tolmácsuk, akinek tudnék szólni, hogy "bocsánat, én nem a csoporttal vagyok, csak szeretnék kievickélni belőle", hátha tud szólni a nevemben, hogy pár láb helyet szorítsanak már, amég kioldalgok közülük.
Nem, ő is minden jel szerint ugyanígy tovasöpörve van az emberhullámba. Gyorsan megfogom a csuklóját, ilyesmik reményébe, hogy nem tévesztem szem elől három másodperc múlva, vagy neadjisten még együtt túl nagy akadályt is képezünk, és elkezdenek inkább kikerülni, ezzel továbbhaladva rólunk, és megszabadulunk. Bár az én szerencsémet ismerve ez már túl nagy remény lenne.
-Öhm... bocsánat, csak...- pislogok az "áldozatomra", nem akartam így a személyes terébe tolakodni, csak ez lehet talán a legjobb esélyünk a kiszabadulásra.
-...talán arra ki tudunk jutni- mutatok egy irányba, amerre innen a legközelebbinek tűnik a túristatömb széle.
És most jön az a rész, ahol nagyon reménykedek, hogy nem csak óriási hülyét csináltam magamból, mer mittudomén, ő is a külföldiekhez tartozik, én meg béna vagyok.

DAMMIT

(https://data.whicdn.com/images/304853276/superthumb.jpg?t=1515365303)
MIRA L. WYNE
2001:08:19
❇ CUCC ❇ (https://i.pinimg.com/564x/bc/15/c0/bc15c0bb5c8a8b207feb15cadd4b2259.jpg)

Türelmesen várakozom az Állatfarm bejárata mellett a haverokra, miközben unatkozva figyelem a beáramló tömeget a kapun. Persze az, hogy türelmes vagyok nem jeletni azt, hogy nem unatkozom. Ha valami nem történik velem azonnal, én komolyan belegágyulok. Szeretek az eseményekbe belerohanni, akármi is legyen az, csak körbevegyen valami pezsgően jó pörgés. De a várakozásba ez persze nem fér bele. Már azon agyalok, hogy csinálok valamit én egyedül, de aztán csak visszafogom magam, és jobb híjján rágyújtok a cigarettára, a kopottas fém öngyújtómmal. Valahogy nem áll a kezemre az, hogy a hülye pálcát használjam bizonyos dolgokhoz, de végül is, én csak valami útszéli mugli származású csaj vagyok, tök átlagos narancs színű hajjal. Valahogy ilyen helyzetben a pálcával meggyújtott cigaretta rombolná a punk összképet.
Lehunyom a szemem egy pillanatra, hogy élvezzem, ahogy a nikotin telitölti a tüdőmet, amikor valaki belém jön, vagy karol, vagy egyszerűen csak magába cuppant, nem tudom. Csak valami zsíros kolbász szagot érzek, és némi furán tömény sört. Leesik, hogy zsíros nagy darab kövér csoport szippantott magába, mintha ez a fura massza maga lenne a megtestesült fekete lyuk. És valami nagyon hülye karhácsolós nyelven hablatyoltak.
Hiába igyekszem kitörni, csak hozzájuk vagyok tapadva, miközben bosszúsan a pálcámat keresem a farzsemebben egyik szabad kezemmel. Nem erre gondoltam, amikor izgalmas dolgot akartam csinálni. Fogalmam sincsen, meddig tolongok, meg nyomnak össze, de valaki mintha megradagdná a csuklómat.
-Öhm... bocsánat, csak... - szólal meg a kéz gazdája, mire talán túlságosan szúrús pillantást vetek felé, pedig nem is igazán miatta, csak egyszerűen ettől a béna dünnyögéstől nem igazán hallom mit is mond. Lehet valami másik szerencsétlen áldozat ő is, akit magával cuppantott a külföldi hullám. - ...talán arra ki tudunk jutni - mutat valamerre, de én egy előttem fityegő, hájas alkar miatt nem igazán látom merre mutogat.
- Remek, akkor most ki fogunk törni - mondom kissé hangosan, majd végre magkaparintom a pálcám, majd előrántva elmotyogok egy varázslatot. - Ventus! -
A szél ereje pedig elég ahhoz, hogy errébb sodródjanak ezek a hájas túristák, így nagy lendülettel kivetem magunkat a hústömkelegből.

Skye

Gondolom, a lesújtó pillantást a kézmegfogásér kapom, és igazat is adva neki, bűntudatosan pislogok vissza, de egyelőre nem akarózik elengedni, gyanított újra elsodródás veszélyének köszönhetően.
De legalább az egyikünk talpraesett és tettrekész a helyzetbe. Nem, ez alatt nem magamat értem, bár gondolom soh fel sem merült a gyanú.
A narancssárga ciklon, akihez szerencsém van, széllökést varázsol elő, és azzal nyit utat a tömegből. Őszintén szólva nem vártam ekkora emberektől, hogy így libbenjenek félre, mindenesetre mi végre kiszabadulunk a túristahömpölyegből. Bűntudatosan leskelődök vissza, ahogy a félrefújt külföldiek morgolódva kászálódnak föl a földről, és mégis, ólálkodik bennem a gondolat, hogy igazából kiérdemelték, odafigyelhettek volna csak annyira, hogy kiengedjenek, tényleg csak egy pillanat lett volna nekik.
Khm. Nem kéne így gondolkoznom. Gyorsan elkapom róluk a tekintetem, ahogy még errefele morgolódnak valamit, de végül ők is továbbállnak.
-khm. Izé... bocsánat- jut eszembe elengedni a lány csuklóját, most hogy már kijutottunk. -És köszönöm.
Körülnézek, egyáltalán hova kötöttünk ki. A bejáratot sehol nem látom már, gondolom messze kerültünk tőle, de legalább egy tábla mutat valami utat, igazából csak néhány lábra tőlünk. Hipogriffek vagy sárkányok, ennyit mutat két irányba. Végülis, bejutottunk, tulajdonképpen ez lett volna a terv a lökdösődés nélkül is, ha úgy vesszük, sikerült. Igen, Lu, tessék pozitív irányból nézni a dolgokat.

Morgó gorgók

Elliot
2001. szeptember 12.

Úgy tűnik, én semmiből nem tanulok. Az előző napi kis gorgós kalandunk után ezzel az Elliot nevű fickóval, most egy újabb kalandra indulok a Megpihent Legendák Állatfarmra. Persze hitegethetném magam, hogy ez csak egy kellemes, reggeli séta, ahol útba ejtem a város egyik legnevezetesebb látnivalóját, de tudom, hogy ez nem igaz. Elliot szavai gyökeret vertek a fejemben, és nem tudtam szabadulni tőlük. Ő ide akart jönni, és engem is érdekelt, honnan került elő az a fenevad. Mondjuk nekem a hasznomra volt, mert megszereztem a kis kígyók mérgét, de nem tudom, ennyire szerencsés lettem volna-e, ha a férfi nem kerül el a semmiből.
Végül úgy döntöttem, hogy a kis bájital laboratóriumom marad, ahol van, nem tűnt túl valószínűnek, hogy egymás után kétszer felbukkan ott valami vérengző szörny. Este még visszamentem a pinceterembe, akkor már sem a gorgó holtteste, sem az aurorok nem voltak ott. Kétlem, hogy túl nagy figyelmet fordítottak volna az esetre, szerintem szimplán elvitték onnan a gorgó maradványait. Engem viszont hajtott a kíváncsiság, ahogy Elliotot is, így elindultam a kis sétára az Állatfarm felé.
Arról mondjuk nem kell senkinek sem tudnia, hogy emiatt ellógtam egy Asztronómia órát, de abban éppen eléggé járatos vagyok ahhoz, hogy ne legyen gondom egy kihagyott órából. Valószínűleg még mindig a Merkúrt fogjuk venni, ami a világ legeslegunalmasabb bolygója, mivel nagyjából semmi hatása nincs az életünkre. Persze a tudatlan varázslókat és boszorkányokat könnyű volt a jól hangzó nevével elámítani, de annak a csillagnaptárnak nem szabad hinni, amelyik azt mondja, hogy a Merkúr így és úgy komoly hatással lesz a jövő évre.
Ahogy közeledtem a Megpihent Legendák Állatfarm bejáratához már jobban figyeltem a környezetemre, mint a gondolataimra. Elliotnak már itt kellett lennie valahol, de egyelőre nem vettem észre. Remélem, hogy nem akar lesből megtámadni, vagy ledönteni a földe, mint előző nap. Az elmúlt napokban már éppen eleget dőltem jobbra-balra a földön ahhoz, hogy egy életre elegem legyen belőle.
Végül szerencsém volt: Elliot a bejáratnál várt.
-Szép jó reggelt! - léptem oda hozzá. - Kiheverted már a gorgó okozta sokkot? Tegnap eléggé rossz színed volt, de lehet, hogy csak a félhomály tette.
Várok egy pillanatot, hátha válaszol valamit, majd kérdőn nézek rá:
-Ismersz itt valakit? Lesz egyáltalán itt valaki, aki tud és akar is válaszolni a kérdéseinkre?

morgó gorgók
(https://i.pinimg.com/564x/e2/fc/4b/e2fc4b17e34067784a21c0676ee5b40d.jpg)

Serena
2001. szeptember 12.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/03/93/eb/0393eb83ba7f8e381411d681179e58ad.jpg)

Minden búcsú egy kis halál. Tudtam már egy ideje s így tekintettem a házasságom végére is. Én elbúcsúztam, elbúcsúztam, mikor kimondtam azokat az utolsó szavakat a hajón, ahogy néztem el távolra, a napfénybe… tudtam, hogy akkor ölelem utoljára olyan szerelmesen, hogy nincs már visszaút. Mégis, akárhányszor eszembe jutott, minden gyásszal töltött nap és óra ellenére is, ismét fájni kezdett. Ezért is esett annyira nehezemre becsomagolni az a kis könyvet ma reggel és útnak engedni Hermésszel Noah és az apja… az imádott apja otthonába. Szerettem Aident, nagyon-nagyon szerettem, még ha ő nem is vette komolyan a közöttünk alakuló dolgokat… de közben még fájt a Nattól való különválás. Ezt lehetetlen lett volna tagadni. Talán nem töltöttem elég időt a gyásszal… talán az zavart, hogy nem kapok olyan figyelmet és rajongást már, ki tudja.
Ezekkel a keserű gondolatokkal indultam meg szépen a mai programra. Korán reggel volt még, így volt egy kis időm sétálni Hertfordshire-be. Figyeltem, amint újabb és újabb macskakövek bukkannak fel a cipőm orra előtt. Szép volt ez a hely a maga kisvárosias módján és persze a diákok okozta hangzavar ellenére is. Szipogva bámultam feléjük, azon gondolkodva, vajon Noah is ilyen lesz-e… vajon látom-e majd ilyennek. Tudtam jól, hogy nem. Egyszerűen egyre nehezebben működött nekem ez az egész. A zsigereimben éreztem, mennyire fáj látom, a karomba vennem. Nem vagyok apának való. Egyedülálló apának, hétvégi apának meg végképp nem. Jobb helyen volt Nattal… meg az új párjával – ha van éppen, ha nincs… nem is igazán ez számított.
Egy kicsivel korábban érkeztem az Állatfarmhoz, ahol egyébként korábban már jártam. Egy családi program volt… itt vesztünk össze először komolyabban Anson miatt. Emlékszem, hogy rákényszerítettem Natot a házasságra, csak azért, mert nem tudtam benne megbízni. Aztán kiderült, hogy a házasság sem feltétlenül akadálya annak, hogy köztünk minden tönkre menjen. Hát így alakult. Végül is már nem számít, csak néha-néha még rám tört a bánat, ha eszembe jutott.
– Két felnőtt jegyet kérek – léptem oda a pénztáros banyához, míg a lányra… Serenára várakoztam. Kíváncsi voltam, hogy innen megszökhet-e bármi… bár ezt erősen úgy éreztem, hogy téves felvetés. Mágiával van levédve, szóval, ha csak a Szeszély nem éppen a gorgók kifutójánál ütött be, akkor jó kérdés, hogy hogyan történhetett volna meg.
A két papírfecnivel a kezemben ácsorogtam a bejáratnál még egy pár percig. Elnézegettem a felhők felé, amik igencsak szürkén gyülekeztek.
– Szép jó reggelt! – Jelent meg aztán végül Serena. – Kiheverted már a gorgó okozta sokkot? Tegnap eléggé rossz színed volt, de lehet, hogy csak a félhomály tette.
Hát azért a sokkolónak nem neveztem volna a történeteket. Mármint mi volt ott? Vér meg harc? Már egészen megszoktam a dolgot, s ettől függetlenül egészen jól aludtam is. Már nem ráz meg az ilyesmi… mondhatni mindennapossá vált.
– Hello… – köszöntem, majd kicsit elhúztam a számat. – Komolyan? Pedig engem a vér nem igen szokott zavarni. Sem a halott gorgók– vontam vállat, majd mutattam neki, hogy megvannak a jegyek, így már el is indultam befelé. A jegyeinket egyből megnézték, aztán már előttünk is volt tárva-nyitva az Állatfarm. Meg is lepett, mennyire más lett az elmúlt két évben, mióta nem jártunk erre… és most bizonya sárkányokat is megnézhetném, mert senki sem rángatna el.
– Ismersz itt valakit? Lesz egyáltalán itt valaki, aki tud és akar is válaszolni a kérdéseinkre?
– Nem vagyok jóban állatidomárokkal… bár van egy nagyon jó barátom, aki lénygondozónak vagy mi a tökömnek tanul. – Magyaráztam komolyan. – Viszont ő nem hiszem, hogy itt van… bár sokat nem tudok róla – tettem hozzá és közben elhaladok a holdborjak mellett, akik éppen az elsötétített kifutójukban szaladgáltak szoros kis csoportban. Elmosolyodtam rajtuk… végre kezdett megjönni a jókedvem.
– Az egzotikus lények, mint a gorgók egészen hátul vannak – magyaráztam. Ebből Serena sejthette, hogy már jártam itt. Az elrendezés pedig láthatóan nem változott meg, csak minden ősziesebb és kicsit jobban kiépítettebb volt, mint akkoriban. – Nem baj, ha vetünk egy pillantást a sárkányokra? Évek óta várom, hogy láthassam őket.

Morgó gorgók

Elliot
2001. szeptember 12.

Elliott talpig feketében vár az állatfarm bejáratánál. Már messziről látom, hogy két jegyet lebegtet, gyorsan túl akar lenni ezen az egész. Valószínűleg még mindig dolgozik benne a tegnapi nap adrenalinja. Kölcsönösen köszöntjük egymást, majd megpróbál úgy tenni, mintha tegnap nem akarta volna nagy ívben kikerülni a gorgó fejének helyéből csordogáló vért és a levágott fejet. Inkább meg sem hallom, mekkora hős volt. Szerintem meg inkább csak szerencséje volt, hogy másodszor bejött az a furcsa átka, amiről nem volt hajlandó nyilatkozni. Nem is forszírozom a kérdést, ha nem akar róla beszélni, nem kell. Bár gondolom egy kis beszélgetés terápia nem jönne rosszul neki.
Tényleg nem húzzuk az időt felesleges beszélgetéssel, hipp-hopp benn vagyunk az állatfarm területén. A bejárat mellett van egy tábla, ahol jelzik, melyik lény merre található. A gorgók hátul vannak, állapítom meg. Gyorsan megjegyzem merre kell menni, aztán követem Elliotot.
-Ki az a barátod? Itt tanul az Akadémián? - kérdezem egyből, hátha ismerem a férfi barátját.
Közben a holdborjak mellett sétálunk el. Vidáman játszadoznak egymással, én meg mosolyogva figyelem őket, amíg elhaladunk mellettük. Nekem is, és ahogy nézem Elliotnak is egyből jobb kedve kerekedik.
-Jártál már itt? - kíváncsiskodom, amikor meghallom, a férfi pontosan tudja merre kell mennünk. - És pont a sárkányokat hagytad ki? - ámulok el. - Ők itt a legnépszerűbb lények. De ha teheted, egyszer inkább egy sárkány rezervátumba menj el. A kanadai kifejezetten jó, de a kínai gömblángsárkányok védett otthona is lenyűgöző.
Eszembe jut az a két hét, amit Kínában töltöttem. Hát két hét nagyon nem volt elég arra, hogy az ottani ősszes mágikus helyet bejárjam. Még úgy sem, hogy mindenhova hoppanáltunk. Kína csodálatos hely, ugyanúgy, mint a világ bármelyik része. De a sárkány rezervátumuk világszínvonalú. Nagy becsben tartják azt a kevés sárkányt, akik túlélték az évszázadokat.
A gondolataimban merültem, de végül csak a férfira nézek:
-Akkor először menjünk a sárkányokhoz? Itt azt hiszem három fajta van. Egy svéd sróforrú, egy wales-i és egy magyar mennydörgő. Na az aztán igazán lenyűgöző faj.
Sajnos a magyar mennydörgők őshazájába nem jutottam el az európai utam során, de Romániában láttam párat a természetes élőhelyükön. Elég félelmetes találkozás volt, ugyanakkor lenyűgöző is. A sárkányok érdekes teremtmények, nagyon könnyen támadnak emberre, ugyanakkor rendkívül félénkek, és gyorsan el tudnak tűnni a varázslók és a boszorkányok szeme elől.
Vártam Elliot válaszát, merre induljunk, de egy kicsit reménykedtem, hogy a sárkányokra fog szavazni.

morgó gorgók
(https://i.pinimg.com/564x/e2/fc/4b/e2fc4b17e34067784a21c0676ee5b40d.jpg)

Serena
2001. szeptember 12.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/03/93/eb/0393eb83ba7f8e381411d681179e58ad.jpg)

Egy részem nagyon is reménykedett, hogy találkozunk Montregoval. Nem tudom miért… talán csak, mert hiányzott, vagy mert olyan jó lett volna valakinek elmesélni, hogy mekkora szar az életem. Szar volt, hiába engedtem Aident a legféltettebb helyekre is a lelkem bugyraiba, még kellett egy kis idő, míg helyre rázódom. Nem tudom miért viselt meg a válás, a gyerekem elhagyása… egy részem mindig is tudta, hogy ez így lesz. A kezdetektől tudtam, hogy Foresttel közöttünk nem tartós, még ha neki is ajándékoztam az életem szerelme címet. Olyan erős kötődést éreztem iránta, amit senki iránt sem… ezért is fájt annyira, mikor végre ellöktem magamtól. Nem ellöktem, kitéptem a szívemből az iránta érzett dolgokat, csakhogy végre a maga életét élje. Neki erre volt szüksége. Nélkülem kellett léteznie. Talán nem véletlenül nem volt korábban komoly kapcsolata, ő nem tudta elkötelezni magát. Hülyeség volt rákényszerítenem arra a házasságra. Csak egy pillanatnyi rózsaszín köd volt semmi több.
– Ki az a barátod? Itt tanul az Akadémián? – kérdezett rá Serena.
Lassan bólintottam válaszként. Talán groteszk, hogy egy harmincas éveiben lévő férfi ilyen fiatalokkal barátkozik… de nekem nem volt lehetőségem felnőni. Egyszerűen csak tizenöt évesen kikerültem a világba és mintha azokat az éveket valaki kivágta volna ollóval vagy bűbájjal, olyan különállóan történtek meg az az előtthöz és az azutánhoz képest.
– A Godrikra jár Montrego – válaszoltam és a lányra pillantottam. Vele is azon az Akadémián futottam össze, de biztos voltam benne, hogy nem lénygondozónak készül. Valahogy egészen más típusnak tűnt és nem hibáztattam érte. Engem lenyűgöztek az állatok, de a legtöbbtől féltem… A sárkányok is leginkább csak a kíváncsiságomat vonzották, meg az adrenalin éhséget, amit aligha tudott volna bármi is csillapítani hosszabb távon.
Kihúztam magam, ahogy folytattam a mesémet. Nem akartam az elmúlt két évre egyetlen fájópontként emlékezni, inkább egy nagyjából pozitív élményt osztottam meg. Nagyjából… belegondolva, ha ott nem erőlködöm annyit, talán most minden könnyebb lenne.
– Jártál már itt? – kérdezte Serena. – És pont a sárkányokat hagytad ki? Ők itt a legnépszerűbb lények. De ha teheted, egyszer inkább egy sárkány rezervátumba menj el. A kanadai kifejezetten jó, de a kínai gömblángsárkányok védett otthona is lenyűgöző.
Elhúztam a számat egy fanyar mosolyra. Nem lett volna helyén való elmondanom, hogy Nat miatt volt az egész, mert úgy gondolta, hogy veszélyes és nem kéne magam megint szarba keverni. Mert persze nem voltam elég megbízható már akkor sem… vajon mit gondolna most rólam Forest? Ez tizennyolc éves fiúval vagyok, aki felnőttesebb nálam.
– A ex-férjem nem akarta, hogy a sárkányok közelébe menjek. Azt hitte, hogy valami hülyeséget csinálnék. – Őszintén válaszoltam végül. Nem tudom miért, de úgy gondoltam, hogy Serena nem veszélyes. Eddig semmi jelét nem mutatta annak, hogy felismert volna a híres író, Nathaniel Forest mellől a pletykalapokból, nem próbált meg belemászni az életembe. Ez már szimpatikus is volt. – Tény, hogy elég forrófejű tudok lenni, mint tapasztaltad… – tettem hozzá és inkább felnevettem, hogy oldjam a korábbi szavaimból áradó feszültséget. Nem kellett már keserűség… igen, valakinek a selyemfiúja voltam, de azoknak az időknek már vége. Más ember voltam. Rosszabb, de ez nem számított igazából.
– Akkor először menjünk a sárkányokhoz? Itt azt hiszem három fajta van. Egy svéd sróforrú, egy wales-i és egy magyar mennydörgő. Na az aztán igazán lenyűgöző faj.
Egy pillantást vetettem a következő kifutóra, mielőtt válaszoltam volna. Ebben éppen egy lényt sem láttam, de lehet, hogy éppen a napközbeni első sziesztát töltötték. Megköszörültem kicsit a torkomat, azon agyalva, vajon engednem kéne e a szórakozás lehetőségének ahelyett, hogy gyorsan végeznénk és ara jutottam, hogy miért is ne.
– Benne vagyok – bólintottam. Szinte ösztönösen húzódtam a sárkánycsemegét áruló bódé felé. Három knút volt egy nagyobb csomag, ami bőven elég lett volna az itteni sárkányok megetetésére. – Bocsi, de a sárkánycsemege kötelező, ha már odamegyünk – Mondtam és az érméket a bódéban ácsorgó boszorkány kezébe adtam. Egy rózsaszín csomag finomságot ölelhettem hamarosan magamhoz és indultam meg a sárkányok felé.
– Határozottan jobb fej vagy, mint az exem.

Morgó gorgók

Elliot
2001. szeptember 12.

Elliot ma sokkal kommunikatívabbnak, és határozottan jobb kedvűbbnek tűnik, mint tegnap. Mondjuk ma nem is kell egy gorgóval harcolnunk. Itt az állatfarmon egész nyugodt minden. Borús az idő, ráadásul hétköznap van, úgyhogy nincsenek itt a kisgyerekes családok, akik mindig nagy nyüzsgést okoznak. Én egy kicsit örülök neki, mert semmi kedvem a kiabáló kisgyerekeket, és az utánuk rohangáló szülőket nézegetni. Most felnőttes programon vagyunk, egy felnőttel, és komoly dolgok miatt járunk errefelé. Majd ha lesz valami pasim, akkor biztos eljövünk ide randizni, és akkor majd poén lesz, ha mindenféle varázsló és boszorkány kiskölyök játszadozik majd körülöttünk, de most csak elterelné a figyelmünket.
Montregot nem ismerem, akit Eliott barátjaként említ meg. Való igaz, hogy nem ismerek még túl sok embert az Akadémiáról, és akiket ismerek, velük is inkább egy órára járok. A lénygondozók főleg itt töltik az idejüket, mi pedig az egyetem falai között. Maximum valami buliban találkozhattam volna Montregoval.
Kiderül, hogy Elliot az ex-férjével járt itt. Bevallom, kicsit meglep, hogy férje volt, ráadásul már nincsenek is együtt, de nem szólok egy szót sem. Nekem semmi bajom nincs senki párkapcsolataival, mindenki maga tudja, mit mikor és kivel szeretne csinálni. Mindenesetre engem már nagyon zavar, hogy amióta itthon vagyok, nem tudtam összeszedni még egy srácot sem, pedig egész nyáron Londonban voltam, és lehet, hogy bőven lett volna rá esélyem, csak nem vettem észre. Volt az a roxfortos srác, amikor Melanie-val találkoztam, de jobban érdekelt Melanie agyának húzása, mint a nálam pár évvel fiatalabb srác, akinek még csak a neve sem jutott eszembe.
-Forrófejű? - kérdezem mosolyogva. - Nem vettem észre... - válaszolom viccesen. - Miért tervezel valamit tenni a sárkányok közelében? Készüljek fel, hogy futnunk kell? - cukkolom, de azért mélyen reménykedem, hogy tényleg csak viccelődünk egymással és nem kell komolyan attól tartanom, hogy Elliot beveti magát a sárkányok közé. Amikor sárkánycsemegét vesz, megint elgondolkodom, hogy futunk kell-e majd, de végül hagyom, hadd sodorjanak magukkal a történések, és próbálok bízni Elliot épelméjűségében. Azért én is veszem egy kis csemegét, sárkányokat etetni mindig klassz dolog.
-Határozottan jobb fej vagy, mint az exem. - mondja. Ezt bóknak veszem, habár fogalmam sincs, milyen volt az exe. Amióta itt vagyunk, már kétszer említette meg. Lehet, hogy beszélgetni szeretne róla? Én mindig az a típusú barát vagyok, aki hagyja, hogy a barátai kiöntsék neki a lelkét, de sosem erőltetem rájuk a beszélgetést. Így inkább csak megköszönöm a bókot, és belépek a sárkányok kifutójába.
A walesi zöld van hozzánk a legközelebb, úgyhogy odadobok neki egy jó kis vértől csöpögő húscafatot, ami különleges, csepegésgátló varázzsal ellátott zacskóban van. A sárkány lelkesen bekapja, és hálából még egy kis tüzet is fúj az ég felé. Nevetve figyelem az akcióját, aztán odalépek a táblához és felolvasom Elliotnak:
-A walesi zöld azért van itt, mert sebesült a szárnya, és nem tud repülni. Egyébként Gekkónak hívják. Elég gonosz név ez egy sárkánynak, nem gondolod? A svéd sróforrú egy nőstény, Freya. Őt Svédországból hozták ide, ő az első itteni sárkány utóda, de ő is már elég idős. Már több, mint huszonöt éve itt él. A magyar mennydörgő, Pisti pedig egy varázscirkusz tagja volt, de kiöregedett és ezért itt helyezték el.
Visszafordulok a sárkányokhoz és tovább etetem őket. Közben azon gondolkom, hogy mennyi értékes bájital alapanyagot lehetne a sárkányoktól szerezni úgy, hogy nem is bántanánk őket. Az elhullajtott pikkelyek, a faroktövisek, vagy akár a varázstűz, amit kifújnak. Annyi lehetőség...
-Nagyon jó fejeknek tűnnek. - mondom végül, és figyelem Elliotot, ő hogyan viszonyul ezekhez a fennséges varázslényekhez.

morgó gorgók
(https://i.pinimg.com/564x/e2/fc/4b/e2fc4b17e34067784a21c0676ee5b40d.jpg)

Serena
2001. szeptember 12.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/03/93/eb/0393eb83ba7f8e381411d681179e58ad.jpg)

– Forrófejű? – kérdezett vissza, meglepően kedves mosollyal az arcán Serena. – Nem vettem észre… – Egyértelműen viccelt velem. – Miért tervele valamit tenni a sárkányok közelében? Készüljek fel, hogy futnunk kell?
Megrántottam a vállamat. Nem terveztem semmit, mármint nyilván nem, mégis mi a francot tehetnék a sárkányokkal azon kívül, hogy nassolnivalót tömök beléjük? Ez volt az egyetlen célom jelenleg… de magamat ismerve akármilyen szarságba is belekeveredhetünk, mielőtt egyáltalán a gorgókat megnézhetnénk magunknak. Egyelőre mondjuk az is kérdéses volt, hogy hogyan nézzük meg azokat anélkül, hogy kővé változnánk.
Hamar elértünk a sárkányok kifutójához, ami egyébként egy érdekesen kialakított, mágikus tértágítással ellátott terület volt. Kívülről aprónak tűnt, de ahogy beléptünk láthatóvá vált, ahogy a sárkányok saját területe a származási országuknak megfelelően volt kialakítva. A svéd sróforrú sárkányé kifejezetten tetszett, a hegyekkel, a fenyőkkel és a hóval… mint egy szelet észak, ami annyira vonzotta még most is a lelkem. Ez a rész azonban kicsit távolabb esett tőlünk, a walesi zöld volt ugyanis a legközelebb hozzánk. Ahogy megkapta az első falat húst mé egy kisebb bemutatót is tartott. Az ég felé fújta a tüzet, gondosan ügyelve, nehogy valaki megsérüljön. Egyértelműen látszott, hogy emberekhez volt szokva.
– Milyen bájos… – ámuldoztam és én is odadobtam neki egy falatot, amit szintén a levegőben elkapott.
– A walesi zöld azért van itt, mert sebesült a szárnya, és nem tud repülni. Egyébként Gekkónak hívják. Elég gonosz név ez egy sárkánynak, nem gondolod? A svéd sróforrú egy nőstény, Freya. Őt Svédországból hozták ide, ő az első itteni sárkány utóda, de ő is már elég idős. Már több, mint huszonöt éve itt él. A magyar mennydörgő, Pisti pedig egy varázscirkusz tagja volt, de kiöregedett és ezért itt helyezték el. – Olvasta fel közben Serena a táblára vésett feliratot.
Hagytam, hogy a lány újabb adagot vegyen a csemegéből és odavesse az állatoknak. Én egyelőre csak gyönyörködtem bennük… és azon agyaltam, mit is okozhattam volna annak idején, amivel magamra haragítom őket. Nat félelmei persze megint alaptalanok voltak. Ez utólag nem meglepő, egy idő után már a házból sem akart kiengedni, amit nem tudtam eldönteni, hogy a féltékenység, a túlaggódás vagy a kettő elegye okozott.
– Nagyon jó fejnek tűnnek – pillantott rám a lány, de nem viszonoztam. A tekintetem továbbra is a walesi zöldön pihent, örülve, hogy egyáltalán ennyi jutott nekem mára. Szórakoztató, gyönyörű, eltereli a figyelmemet az élet általános szarságairól. Ezt pedig most mindennél jobban esett.
– Igen… nem is értem, mitől kellett félteni engem régen – válaszoltam és csendesen dobtam még egy húst a sárkánynak. Csak ezután sétáltam tovább a hatalmas kifutórészen, hogy a következő teremtményhez, a svéd sróforrúhoz is közelebb kerülhessünk. Ez a példány éppen megpihent a fenyők között fekvő havas területeken, de amint elévetettem egy falat húst, kiszagolta és bakapta. Látszott rajta, hogy már idősebb, nem volt olyan fürge, mint a korábban megismert társa.
– Mindig lenyűgöztek a sárkányok, bár ilyen közelről még egyet sem láttam – imsertem el és ámulva figyeltem a teremtményt, ahogy elegánsan fekve várja a következő falatot. – Azt hiszem egyszer meg kéne látogatnom Montregot gyakorlat közben… – vontam vállat, bár továbbra sem tudtam, milyen kapcsolatban vagyunk is most végül is. Legutóbb a Mungóban találkoztunk, de az is olyan furcsán sült el, mintha nem is a régi barátság volna közöttünk. Megértem. Mindkettőnknek megváltozott az élete, az enyém már annyira, hogy talán rám sem ismerne… ő meg gondolom egy van Lyával.

Morgó gorgók

Elliot
2001. szeptember 12.

Elliot határozottan el van bűvölve a sárkányoktól. Én egy kicsit hátrébb húzódom, és őt figyelem, ahogy a lényekkel játszadozik. Eteti őket, ámulva figyeli a mozdulataikat, engem egy kisfiúra emlékeztet. Azt hiszem, most kezdem elhinni, hogy valahol mélyen mindegyikünkben létezik egy gyermeki én. Ha tegnap valaki azt mondja nekem, hogy a gorgót lefejező, mindent bele, határozott Elliot ma sárkányokat fog etetni, azt körberöhögöm. Mégis, most itt vagyunk, és úgy néz ki a férfi, mintha élete legnagyobb álma vált volna valóra.
Én már többször láttam élőben sárkányt, talán ezért nem nyűgöznek le annyira. Kiskoromban is elvittek egy sárkányrezervátumba a szüleim, aztán az öcsémet is elvittük egyszer, amikor már annyira könyörgött, hogy mindenkinek elege lett belőle. A tavalyi év során pedig mindig, mindenki a sárkányokat akarta megmutatni nekem. Való igaz, lenyűgöző teremtmények, és rendkívül erős mágiájuk van, így ha nem a bájitalfőzésre és a csillagászatra specializálódtam volna, akkor valószínűleg a mágikus lényekben felgyülemlő varázslat és energia vizsgálódásába fogtam volna. Most viszont alapvetően rendkívül hasznos és értékes bájital hozzávalóként látom őket, még akkor is ha hatalmazos és félelmetesek. Szerencsére a kis patikákban már csak darabjaikat lehet megvenni. Azért remélem, egy sárkányt sem ölnek meg azért, hogy én bájitalokat tudjak kotyvasztani. Az annyira barbár dolog lenne.
Ez egy alapvető dolog, amit a bájital főzés során megtanultam: minden alapanyag begyűjthető olyan lényektől és növényektől, akik vagy természetes úton elhaláloztak, vagy úgy is megszerezhető minden, hogy nem kell megölni és bántani ezeket a csodás teremtményeket. Akik erővel szerzik meg a hozzávalókat, azok nem tisztelik a természetet és az életet.
Elliot megint szóba hozza Montregot, akit még mindig nem tudok, kicsoda.
-Vagy talán elmehetnél pár sárkányrezervátumba. Ha érdekelnek a sárkányok, van néhány ismerősöm, akik szívesen körbevezetnek, akár olyan helyeken is, ahova átlagos nézelődőt nem engednek be.
Kanadában például apa évfolyamtársa dolgozik, és nagyon kedves volt velem mindig. Tuti Elliot is szimpatikus lenne neki, ha már ennyire szereti a sárkányokat.
Én leülök egy padra a kifutó szélén, és Elliotot figyelem. Hagyom, hadd élvezze ki a sárkányokkal való játékot, én meg kiélvezem a nem létező napsütést. Mindenesetre nem sietek a gorgókhoz. A mai napomat a Megpihent Legendák Állatfarmnak szentelem.

morgó gorgók
(https://i.pinimg.com/564x/e2/fc/4b/e2fc4b17e34067784a21c0676ee5b40d.jpg)

Serena
2001. szeptember 12.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/03/93/eb/0393eb83ba7f8e381411d681179e58ad.jpg)

Ez a hely kihozta belőlem Montrego hiányát. Olyan volt, mint egy rossz emlék, hiszen Blaire jóslata lényegében valóra vált: mindent megtett, hogy ne kerüljek többé a bátyja közelében és szép lassan sikerrel is járt. Nem bántam, hogy így alakult, hiszen én sem sokat tettem ellene… valahogy elragadott az élet Nat mellett, az új családom töltötte ki minden időmet. Hát az biztos, hogy az „Év legjobb barátja” bögrét nem csak én, de Montrego sem kapja meg.
A svéd sárkány kifutójához érve, kicsit elidőztem az állat izmos felépítésén, s mintha ehhez a havas-fenyős tájhoz néhány hóphely is járt volna… már-már karácsonyi érzést keltett az emberben, ahogy a hóörvényt bámulta. Csupán a fahéj ízesítésű kávé hiányzott a kezemből. Messze volt még ugyan a karácsony, nekem még is valahogy ezt az érzést hozta a hó látványa… és máris azon agyaltam, de jó lenne a családom körében tölteni… na meg Aidennel, aki mindenféle részvétel helyett inkább a kanapén dohányozna és morogna.
– Vagy talán elmehetnél pár sárkányrezervátumba. Ha érdekelnek a sárkányok, van néhány ismerősöm, akik szívesen körbevezetnek, akár olyan helyeken is, ahova átlagos nézelődőt nem engednek be.
Serena megjegyzésére csak bólintotta.
– Az jó lenne… de még nem ismerjük annyira egymást, hogy ilyen ajánlatokat tegyél. Lehet, hogy egy őrült gyilkos vagyok… vagy valami hasonló szörnyűség. – Keserűen nyeltem egyet. Gyilkos voltam, méghozzá azok közül is a rosszabb fajta, aki hirtelen felindulásból, érzelmi alapon vett el életeket. Szörnyű ember voltam, ez volt az igazság és Serena ezt nem tudhatta…
Amikor leült a padra, megtámaszkodtam a korlátban és bámészkodtam. Nem is tudom, miért… talán a régi emlékek kicsit megint rám ültek ezen a helyen. Végül is, itt döntöttünk el, hogy megházasodunk, hogy megpróbálunk együtt élni, most meg egyedül vagyok… mocskosul elhagyva. Jó igazából, én hagytam el.
– Na jó… menjünk tovább! – szóltam oda Serenának, majd a sárkányok elé vetettem a maradék ételt, hogy aztán boldogan nyamnyogni kezdjenek. Mi pedig, ha a lány követett, szépen tovább álltunk a gorgók kifutójához. Az persze még elég távol volt, így néhány érdekes – számomra ismeretlen lény mellett is elmentünk. A hipogriffeket persze felismertem, azokban sokat gyönyörködtünk azon a bizonyos napon… de most nem lassítottam le, nem akartam újra átélni azt a napot. Akkor olyan gyönyörű volt minden… most szürke volt, rideg és furcsán fájdalmas.
– Azt hiszem ez az… – mondtam, mikor a furcsa, áttetsző falhoz értünk. A gorgók amögött voltak, egy barlangnak tűnő helyen, ők persze nem láttak kifelé, számukra ahol mi álltunk, az is csak a barlang részének tűnt. A tekintetem a kis táblára vándorolt, melynek barna felületén aranyszínű felirat vándorolt: A négy görögföldről származó gorgó – Hesztia, Aphrodité, Aurora és Pénelopé – már ötödik éve tagjai Állatfarmunknak. Mindannyian egy lénycsempész fogságából kerültek ide, s azóta senkit sem változtattak kővé tekintetükkel. Nem olvastam tovább, engem ugyanis az érdekelt megvan-e mindegyik példány.
– Az a gyanúm, Serena, hogy ezek mind megvannak – mondtam, ahogy a négy gorgót figyeltem.

Morgó gorgók

Elliot
2001. szeptember 12.

-Lehet, hogy egy őrült gyilkos vagyok… vagy valami hasonló szörnyűség. - mondja Elliot, én meg nem tudom komolyan venni. Az őrült gyilkosok nem viselkednek így. A hasonló szörnyűség meg szerintem már kiderült volna. Ha Elliot gyilkolászni akart volna, vagy valami elmebeteg lenne, akkor nem akart volna megmenteni a gorgótól a pincében. Szóval nem igazán hiszek neki. Valószínűleg ő is egy olyan alak, aki szeretne félelmetesnek látszani, így eltaszítani magát mindenkitől, megvonni magától a szeretetet, de valójában nem képes erre, mert jól esik neki, ha kedvelik. Én egyelőre kedveltem. Egy őrült nem így nézne egy sárkányra - sem.
Azon tűnődtem, hogy magam próbálom nyugtatni vagy Elliotot próbálom elemezni. Valószínűleg egyszerre csinálom a kettőt. Tényleg nem ismerem ezt a férfit, de amit eddig láttam belőle az pozitív volt. Szóval abban maradok magammal, hogy amíg nem akar megölni, kedvelem a fickót.
-Maximum elkísérlek, és figyelek rád. Ha kell kordában tartalak. - vonom meg a vállamat. - Tényleg szívesen elkísérnélek egy sárkányrezervátumba. - mondom őszintén. - Tegnap megmentettél a gorgótól, jövök neked eggyel.
Próbálok lazának látszani, de tényleg úgy érzem, Elliot előző nap az életemet mentette meg. Ha ő nincs, nem biztos, hogy egyedül le tudom győzni a lényt.
Végül a férfi odadobja a maradék sárkányeledelt az állatoknak és tovább állunk. A gorgókig nem sokat beszélgetünk, inkább mindketten nézelődünk, a lényeket figyeljük, hátha látunk valami különlegességet. Néhány éppen pihenget, nincs nagy élet egyik kifutóban sem.
Végül megérkezünk Hesztia, Aphrodité, Aurora és Pénelopé, a négy gorgó kifutójához, ahol minden óvintézkedést megtettek, hogy a látogatók kiélvezzék ezeknek a veszélyes lényeknek a látványát. A négy gorgó meg van, nem innen szökött meg a mi lényünk.
– Az a gyanúm, Serena, hogy ezek mind megvannak. - mondja ki Elliot hangosan, amit én is megállapítottam.
-Túl egyszerű lett volna, Elliot. - sóhajtok fel, és nézem a négy gorgók, akik így bezárva sokkal kevésbé tűnnek veszélyesnek, mint tegnap a kifutón kívül. - Igazából kicsit örülök, hogy nem innen szökött meg a mi gorgónk. Nem aludnék nyugodtan, ha ilyen lények csak úgy szabadon mászkálhatnának Hertfordshire utcáin. Viszont... Akkor a tegnapi gorgó máshonnan került ide. Mennyire ismered ezeknek a lényeknek a mágiáját? Ők tudnak bármilyen módon hoppanálni vagy a térben mozogni? Őszintén szólva a mágikus lényekről szóló tanulmányaim inkább a legendákra, mint a valóságra terjedtek ki.
Elliotra nézek, várom válaszát a gorgókról szóló tudásával kapcsolatban.
-Esetleg utánanézhetnénk a könyvtárban... - vonom meg a vállam végül.

morgó gorgók
(https://i.pinimg.com/564x/e2/fc/4b/e2fc4b17e34067784a21c0676ee5b40d.jpg)

Serena
2001. szeptember 12.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/03/93/eb/0393eb83ba7f8e381411d681179e58ad.jpg)

– Maximum elkísérlek, és figyelek rád. Ha kell kordában tartalak. – Vonta meg a vállát Serena. Kicsit meglepetten pillantottam rá… mármint most komolyan velem akar sárkányok között lógni? Azért ez kicsit meredek volt egynapi ismerettség után. – Tényleg szívesen elkísérnélek egy sárkányrezervátumba. Tegnap megmentettél a gorgótól, jövök neked eggyel.
Felnevettem.
Igazából nem tudtam mit reagáljak… abban sem voltam biztos, hogy azt a gorgót nem éppen én csaltam oda Serena közelébe valami megmagyarázhatatlan, nagyon is Elliotos képességgel. Mármint mikor volt olyan, hogy nem vonzottam be a bajt, amikor lehetett? Mikor volt olyan, hogy nem én hoztam a bajt a körülöttem lévők fejére?
– Szerintem nélkülem is meg tudtad volna védeni magadat. Legfeljebb egy kicsit kevesebb vér folyt volna. Én csak túlságosan fejjel a falnak típus vagyok… – tettem hozzá büszkén vigyorogva, és még legyintettem is. – De azért benne vagyok egy kiruccanásban. Rám férne egy kis kikapcsolódás, sok a stressz.
Valahol azért örültem, hogy valakinek elnyertem a bizalmát, mostanában mintha egyre többen fújnának rám ilyen-olyan okokból. Serena más volt, nyitott és kedves, ezért hát, hiába vágtam le sötét mágiával egy gorgó fejét a szeme láttára, nem ítélt el, sőt életmentésnek könyvelte el. Csakhogy nem miatta cselekedtem, hanem magam miatt. Elhatároztam ugyanis, hogy mindent túl kell élnem, hogy lássam Noah-t felnőni… nem tehetem azt vele, mint a családom többi tagjával, nem hagyhatom magára. Ezt persze nem kötöttem a lány orrára, megtartottam magamnak, hogy nem vezettek túl hősies érdekek… tetszett, hogy kedvel. Az egom kellemesen elvolt ennek fényében a társaságban.
A gorgók kifutójánál pont az történt, amire számítottam. Nem tűnt úgy, mintha szökött teremtmény lenne a mi példányunk, sőt kifejezetten az az érzésem volt, hogy valamilyen módon szándékosan tették oda.
– Túl egyszerű lett volna, Elliot. – Állapította meg a lány is, én meg csak lassan bólintottam. Ebben igaza volt. – Igazából kicsit örülök, hogy nem innen szökött meg a mi gorgónk. Nem aludnék nyugodtan, ha ilyen lények csak úgy szabadon mászkálhatnának Hertfordshire utcáin. Viszont... Akkor a tegnapi gorgó máshonnan került ide. Mennyire ismered ezeknek a lényeknek a mágiáját? Ők tudnak bármilyen módon hoppanálni vagy a térben mozogni? Őszintén szólva a mágikus lényekről szóló tanulmányaim inkább a legendákra, mint a valóságra terjedtek ki.
A Szeszély tette volna? Ez jutott azonnal eszembe, ám nem mondtam ki azonnal. Így Serena tovább fűzte a mondandóját a könyvtár felé, ami aztán végképp nem volt az esetem.
– Jaj, csak könyveket ne! Két évig éltem egy könyvmollyal, azt hiszem egy életre elegem van a lapokból és a nyomtatott betűkből. – Vigyorodtam el, és megint a gorgókra néztem, aki láthatóan teljesen tökéletesen el voltak a kifutójukban… eszükbe sem jutott, hogy valaki esetleg megfigyeli őket. – Én azt gondolom, hogy egy vad példányba futottunk bele ott az akadémián. – Folytattam aztán és hátat fordítva a teremtményeknek, egyenesen Serena szemeibe néztem. Nem is tudom olyan furcsa érzésem volt a történtekkel kapcsolatban… először volt az a fesztivál, nyáron meg az a furcsa tárgy és Murphy egy helyen. Ez az egész Szeszély dolog többnek tűnt egyszerű anomáliánál s ki tudja, lehet kísérletképpen egy gorgót is megpróbáltak ránk szabadítani.
– Nem lehet, hogy valahogy a Szeszély dolog miatt keveredett oda? – kérdzetem és szép lassan elindultam kifelé az állatfarmról. – A dékán nem tudhat róla esetleg, hogy mire használták azt a termet? Te, mint a támadás túlélője nyugodtan kérdezősködhetsz. Az a gyanúm, hogy nem csak egy sima raktár volt az ott. – Folytattam aztán és szorosabbra húztam magamon a kabátot, ahogy feltámadt az őszi szél.

Morgó gorgók

Elliot
2001. szeptember 12.

Elliot szerint én egyedül is le tudtam volna győzni a gorgót. Ez ad egy kis önbizalmat, ezek szerint egy teljes értékű felnőtt boszorkánynak tűnök, aki ki tudja húzni magát a csávából, ha arra kerül a sor. Mondjuk baromira nem érzem így, de ha egy felnőtt varázsló mondja, csak igaza lehet. Elmondhatná ezt apámnak is... Habár amíg az ő pénzükön élősködöm, addig mindig gyereknek fog gondolni. Az egyetem mellett viszont nem tudok dolgozni, ők meg belekényszerítettek ebbe az egyetemi létbe, szóval eléggé patthelyzetbe kerültem.
Annak viszont örülök, hogy Elliot rászánja magát a kirándulásra. Szerintem rá is ráfér egy sárkányozósdi, rám pedig mindig rám fér a kiruccanás. Aztán vagy itt ér véget az életem, mert Elliot egy tökéletes gyilkos, ártatlan pofikával, vagy lesz egy jó napunk egy sárkányrezervátumban. Most már csak el kell rendeznem, hogy bevigyenek a kulisszák mögé is.
-Szuper! - csillan fel a szemem. Imádok szervezkedni, és most ez pont kedvemre is való. - Mit szólnál Kanadához? Ott tényleg nagyon sokféle sárkány él egy óriási parkban. Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog neked.
Látom Ellioton, hogy tetszik neki az ötlet, bővebben viszont nem tudom kifejteni, mert megérkezünk a gorgókhoz. Ott hiába vetem fel, hogy menjünk a könyvtárba, Elliot elzárkózik az ötlet elől. Felveti, hogy a Szeszély hozhatta ide, Hertfordshire-be.
-A Szeszély nekem is eszembe jutott tegnap este. Csak... Olyan furcsa ez az egész. Én csak pár hónapja hallottam róla először, amikor hazaértem Angliába. A világ más táján még nem jelentkezik ez a mágikus anomália. Legalább is, ott nem csinál ilyen furcsa dolgokat. De rettentő kínos helyzeteket tud néha okozni.
Arra gondolok, amikor Cherubbal összeragadtunk. Abból végül is jól jöttem ki, megnézhettem egy musicalt, és szereztem egy jó barátot. De simán alakulhatott volna rosszabbul is.
Látom Ellioton, hogy semmi kedve velem jönni, vissza az egyetemre. Főleg nem a könyvtárba, de mintha kerülné azokat a helyeket, ahol sok emberrel összefuthat.
-Jó, akkor mi lenne, ha én visszamennék az Akadémiára, és beszélnék a dékánnal. Illetve körbekérdeznék máshol, meg utánajárnék a gorgók mágikus szokásainak. Te pedig... utánanézhetnél... akárhol, ami csak eszedbe jut.
Most már engem sem hagyott hidegen, hogy honnan jöttek a gorgók. Kíváncsi voltam, és meg akartam tudni, hogy ez egy véletlen volt-e, vagy aggódni kell más veszélyes mágikus lények megjelenése miatt is.
Végül megegyeztünk, hogy mindenki kutatgat kicsit a saját háza táján, de folyamatosan tartjuk a kapcsolatot baglyok útján.
Egy másik úton mentünk vissza a bejárathoz. Itt váltunk el Elliottal, és a kollégium felé sétálva azon gondolkodtam, hogy amióta itt vagyok az Akadémián ez volt a két legjobb napom. Habár majdnem meghaltunk, le kellett csapni egy mágikus lény fejét, de azt hiszem találtam egy újabb barátot - vagy legalább is ismerőst, akivel együtt kutathatunk.
Megígértem Elliotnak, hogy amint van új információm, vagy ha elrendeztem a kanadai utunkat, mindenképpen jelentkezem. Szóval lesz mit csinálnom a következő napokban.

- Elliot és Serena fejezet vége -

mi van velünk?

(https://i.pinimg.com/564x/fa/25/89/fa258944bebc3d49d01af663332e33be.jpg)

2002. április 10.
Sophie

„don’t be afraid,
i feel it too”

Sophie korán reggel érkezett, a holmiját lepakoltuk a kollégiumi szobámba, hogy aztán a lénypark felé vegyük az irányt. Nem is tudom, hogy járt-e egyáltalán Hertfrodshire-ben korábban, de úgy döntöttem, hogy egy közös kis városfelfedezésből nem lehet baj. Mégis csak itt lesz a lakásom nyártól, valószínűleg sokáig fogok itt élni, nem ártott normálisan megnézni a környéket… na meg titkon abban is reménykedtem, hogy Sophie is sokszor lesz majd nálam. Nagyon sokszor. Mindig. Talán a kapcsolat eleje bolondított meg egy kicsit, az a rózsaszín köd, amit eddig mindössze egyszer tapasztaltam korábban. Akkor is állandóan vele akartam lenni… és most ugyanez – ha csak nem még hevesebben – fennállt Sophie-val.
Az együtt alvástól persze kicsit féltem. Csak vissza akartam fogni magam a kedvéért, mégis… szóval elég egyértelmű volt, hogy még nem csinálta azt és nem akartam lerohanni, mint valami őrült viking sereg a lindisfarne-i kolostort. Azon gondolkodtam vajon mennyire lenne kellemetlen, hogyha kettőnk közé nyomnék egy párnát… de az illatát akkor is érezném. Megráztam a fejemet és megpróbáltam inkább a lényparkra koncentrálni.
– Nem iszunk meg egy kávét? – kérdeztem, mikor elhaladva a kappa kifutója mellett megpillantottam a „Jeti-kávézó, állati italok” feliratot, meg néhány kis asztalt. Egész kellemes lett volna ebben az időben kint ücsörögni a rózsaszín terítős körasztalok mellett, ráadásul szívesen ledöntöttem volna egy pohár feketét, Sophie bámulása közben. Azért persze eszembe jutott, hogy legutóbb attól is zavarba jött, hacsak ránéztem… de végülis belement, hogy a barátnőm legyen. Gondolom ez előbb-utóbb elmúlik. Vagy nem?
– A Szemiflázs cappuccino vajon mit tud? Láthatatlanná válik a csészében? – Gondolkodtam lényegében hangosan, ahogy átkarolva a lány vállai szépen a megfelelő irányba tessékeltem. Egyébként a kínálat krétával volt felírva egy kisebb táblára, amit egészen közelről lehetett csak elolvasni.
Mindenesetre Sophie-nak kihúztam az egyik széket és mire én magam is leültem volna, megjelent egy pincérnő. Hangosan, csámcsogva rágózott, nem lehetett több tizenkilenc-húsz évesnél, de a színes hajviselete arról árulkodott, hogy fiatalabbnak hiszi magát. Sosem értettem az ilyen lányokat. Nem jó a természetes, csak a kék mega lila a divatos, amivel még egy nyalókának is beillene? Fintorogva forgattam meg a szemeimet.
– Mit kértek? Az unikornispuki le van árazva. – Magyarázta szinte kedvtelenül, majd buborékot fújt a rágóból. – Ha nem tudnátok mi az, hát forrócsoki, szivárványszínű és csillámporral van leszórva. Nagyon édes. Pont neked való, szivi. – Bökte oda Sophie-nak, miután észrevette, hogy én totálisan meg vagyok rökönyödve az ajánlaton. Tehát nem tűntem potenciális vásárlónak éppenséggel. Hát nem tévedett nagyot. Az unikornispukira aligha voltam vevő.
– Nekem elég lesz a legerősebb kávé, ami van. – Mondtam és megvártam, hogy Sophie is válasszon valamit. Aztán a csaj nagy nehez odébb állt és végre nem az arcomba kérődzött. Ezért legalább hálás lehettem Merlinre.
– Te jó ég… ez vajon honnan szabadult… – Morogtam.

ღ Nézlek, zuhanok veled érted akarok ღ

(https://data.whicdn.com/images/316291789/superthumb.jpg?t=1532004960) (https://data.whicdn.com/images/237935737/superthumb.jpg?t=1462226348)

Jasper

(2002. április 10.)

Valami éppen, csak odaúszik
Odatéved kinyílik majd az ég
Afölött nincsen
Az aki innen messze vágyna, ha nem vinné a szél (https://www.youtube.com/watch?v=9W0SDl-ZsO0)

ha bár a balészerencsémnek köszönhetően már egyszer elkeveredtem Olaszorszégba, meg aztán Oroszországba is, fura, hogy eddig nem jártam még Hertfordshire-ban. Szóval rettenetesen izgatott voltam, amikor megérkeztem, miközben megnyugodva hagyotam magam mögött az állataimat Rose néninél. Azt hiszem Jasper kicsit furának tarthatott volna azzal, ha így hírtelen beállítok három állattal, ami közül az egyik kőből van Örülök, hogy vele lehetek. Rose néninek nem kellett annyit magyarázkodnom a városról, meg az itteni egyetemről, meg a jövőmről, mint a családomnál. Mert hát. Hát. Hát nekik még nem mondtam el semmit, és Lizzy azt hiszi, hogy semmirekellő valaki leszek. Mert ugye Abbie az Oxfordra fog menni. De nem is tudom, hogy tálaljam ezt nekik... Na mindegy, ha nem gondolunk agondokra, megoldódnak, nem igaz? Most jasper a fontos. jasper, Jasper, Jasper.
Oké, kenyérre lehetne kenni, miközben vele sétálgatok a lényparkban. És próbálok nem arra gondolni, hogy meniyre jó lesz Jasperrel aludni. modnjuk izgulok, sosem aludtam még fiúval, csak Willel, de hát ő a féltestvérem, annyira nem számít így fiú-fiúnak. Bocsi, öcsi. De tényleg hogy kell ezt csinálni? Igazából nem mertem ezt snekivel sem megbeszélni, Averyhez meg nyilván már nem szaladtam ilyenekkel oda. De mielőtt elfacsarodhatna a szívem tőle, hogy nem a barátnőm, Jasperre fordítom a tekintetemet.
– Nem iszunk meg egy kávét? - kérdezi, mire csak fáziskéséssel válaszolok, mert lefoglal jasper bámulása, mert még midnig olyan lenyűgözően menőn néz ki. A menő emberek menők, de Jasper még menőbb, és ez olyan szexy meg aj. Oké, Sophie, állj... Valaki nagyon-nagyon megnyomta azt a pubertáskori gombot benned, mert most nagyon kamaszlányosan vagy szerelmes. Eddig érzem ezt a legdurvábban. És ez fura. És rózsaszín.
- Ó, dehoyg nem! - lelkesedek fel, majd behúzom a vicces nevű kávézóba. - Képzeld, legutóbb voltam egy teahában, és a Szeszély miatt elvándoroltak a csészék... Meg összekeveredtek máséval. És vaalmi fintess edzőnek éreztem tőle magam, és kiabáltam - magyarázom a legutóbbi kalandomat. Azért remélem nem lesz itt ilyen, mert nem szeretnék felsülni Jasper előtt, ahogy fekvőtámaszozom.
Közben lekesen vizsgálom a fura itallpaot. remélem ettől az unikornispukitól nem kedzünk el csillámosat... Vagy szivárvyányosat...öhem. Egyáltalán milyen nekik? Rózsaszín? És miért gondolok ilyenekre? Közben lenyűgözve bámulom a színes hajú lányt. Olyan bátor dolog ilyen színűre festeni a hajat, nekem biztos nyomin állna a zöld meg a kék. Határozottan menőnek néz ki, de ahogy Jasperre pillantok, ő kifejezetten döbbent arcot vág. Eszembe jut, hogy legközelebb április elején megviccelem egy lila hajjal.
- Igen? Akkor egy olyat szeretnék - vágom rá, mert nem tudom féltem visszautasítani, meg zavarba is jöttem hirtelen, hogy miért magyaráz nekem. Miután elmegy, kuncogva nézek Jasperre. - Lehet leböffentette a haját egy csillámpóni, azért ilyen a színe. Vagy ebben a kávézóban ez az elvárás - mutatok szolidan az egyik háttal álló felszolgálófiúra, akinek zöld punk tarajos haja van.

mi van velünk?

(https://i.pinimg.com/564x/fa/25/89/fa258944bebc3d49d01af663332e33be.jpg)

2002. április 10.
Sophie

„don’t be afraid,
i feel it too”

Kevésbé tűnt kellemetlennek a Jeti-kávézó, mint azt a neve sugallta. Talán csak azért, mert Sophie is ott volt velem és ahogy kiültöm a teraszra a vörös tincsekbe kapott a szellő. Kellemesen bizseregett bennem minden, ahogy a szemeibe néztem... nem tudom. Különös hatással volt rám, nem csak a kinézete és a külseje, a mosolya, ahogy mesélt. Egy szeleburdi kislánynak tűnt, de valahogy mégis nekem így volt tökéletes.
- Képzeld, legutóbb voltam egy teahában, és a Szeszély miatt elvándoroltak a csészék... Meg összekeveredtek máséval. És vaalmi fintess edzőnek éreztem tőle magam, és kiabáltam - mesélte. Elmosolyodtam, mert abban nem hittem, hogy esetleg itt majd beüt a Szeszély és neki állnánk hasazni meg fekvőtámaszozni. Bár nem bánnám, ha lekaphatnám végre a felsőmet a közelébe, hogy... khöm... megmutassam a hasizmaimat neki. Most már jó pár hete kerülgetjük egymást, el kezdtem vágyni másfajta érintésekre is. Csakhogy zavarba hozott a tény, hogy Sophie-hoz még nem ért hozzá senki. Jonestól többet vártam, bevallom.
- Ha akarod, edzős-tea nélkül is bármikor megnézheted az izmaimat... - kacsintottam rá.
A beszélgetésünket egy fura szerzet zavarta meg, pincérnőnek álcázva magát. Elég ijesztően tukmálta rá az unikornispuki nevű forrócsokit vagy mit Sophie-ra. Hát nem örültem neki... de végül is ő lány, szereti a csicsás, túlédes dolgokat.
- Lehet leböffentette a haját egy csillámpóni, azért ilyen a színe. Vagy ebben a kávézóban ez az elvárás - mondta. Oda pillantottam, amerre a fejével bökött. A zöld, tarajos srác leginkább egy elcseszett papagályra hasonlított.
- Meglehet valami állatra akarnak hasonlítani. Nem csoda egy lénypark közepén... - sóhajtottam és az asztal alatt Sophie lábához nyomtam az enyémet. Legalább ennyire hozzá akartam érni. Még megszólalni sem tudtam, már megis érkeztek az italok. Sophie egy mindenszínű, hatalmas, áttátsző bögrében felszolgált csodát kapott. A tejszínhabba valaki beleszúrte egy unikornisszarv formájú csukorpálcát is, majd jól meghintette színes gyöngyökkel. Ehhez képest az én kávém csak egy egyszerű fehér csésézben volt felszolgálva.
A lány még odakacsintott nekünk, aztán szépen tovább riszált.
- Remélem nem köpött bele... - sóhajtottam és már emeltem fel a csészémet, mikor a szemem sarkából megpillantottam valami mozgó fekete foltott. Egy vakond, egy patkány és egy kacsa keverékének tűnt. - Az meg mi a franc?! - Kérdeztem kicsit talán túl riadtan, ahogy a valami közel jött hozzák és a lábat szaglászta.

ღ Nézlek, zuhanok veled érted akarok ღ

(https://data.whicdn.com/images/316291789/superthumb.jpg?t=1532004960) (https://data.whicdn.com/images/237935737/superthumb.jpg?t=1462226348)

Jasper

(2002. április 10.)

Valami éppen, csak odaúszik
Odatéved kinyílik majd az ég
Afölött nincsen
Az aki innen messze vágyna, ha nem vinné a szél (https://www.youtube.com/watch?v=9W0SDl-ZsO0)

Olyan izgatott vagyok mindig, amikor Jasperrel találkozok, mintha az első randim lenne, pedig azért azon már túl vagyok. Mégis vele minden olyan klassz és új, és annyira menő, jó ég, hogy mindig attól izgulok, mennyire is fogok előtte beégni, de ő csak vagy rám villantja a félisten mosolyát, vagy csak megpuszil és megcsókol, én meg mégjobban odaleszek tőle, jó ég. Bármi is röpített fel etrre a körhintára, ahol egyfolytában pörgök az érzelmeim közepette... Ne kapocslja ki, mert még a szédülés is olyan jólesik mellette. Eddig ilyen nem is volt, annyira különleges ez az egész, és valahogy úgy érzem talán örökké is tarthatna. Kicsit még félek ettől, hogy mi van ha elrontom, ha valamit rosszul csinálok, ha kiszeretek belőle, ha unalmas leszek neki, ha ő szeret ki belőlem... De akárhányszor meglátom újraindulok, és boldog vagyok, hogy ő velem van, és itt van nekem.
Oké, figyelem, Sophie megint túlcsordult.
- Ha akarod, edzős-tea nélkül is bármikor megnézheted az izmaimat... - kacsint rám, mire én ahogy vagyok elpirulok. Jaspert mesztelenül elképzelve... még inkább olyan mint egy görög félisten, és én csak egyszerű halandó mégis pisloghatok rá, félig megvakulva tőle. Lehet túlzás, de egyszerűen totál rózsaszínben vagyok. Nem is értem, hogy nem kattantam így be rá,a mikor Averyvel járt. Lehet akkor még normális voltam, mert most teljesen őrültnek érzem magam, pedig sisem szerettem volna olyan betegesen rémisztően bolondulni senkiért. Remélem most sem vagyok betegesen őrült, csak enyhén nagyon szerelmes.
Jézusom, még jó, hogy Jasper nem legilimentor... Ha ezeket tudná, visítva menekülne előlem, azt hiszem, Szóval, Sophie szállj vissza a földre, légyszi.
- Hát ha ez megnyugtat, ha idejövök egyetemre nem itt keresek munkát még a végén nekem is punk hajam kell, hogy legyen - kuncogok, majd megölelem a lábaimmal Jasper lábát, mert olyan jól esik valahogy hozzáérni.
Közben meghozzák az italunkat én meg már alig várom hogy ebbe a mennyei mannába elsüppedjek és megízleljem az unikornispuki kellemes ízét, fogom is és nagyban elégedetten belekortyolok, és úgy érzem az íztől miindenfelé tüzijáték kezd pattogni bennem, mert merlinre de isteni az íze. Legszívesebben mindekinek a torkán lenyomnám, hogy nesze igyál egy kis pukit. De megállom, mmár csak ezért is, mert jaspert tényleg őrültnek nézne.
- Alig várom, hogy itt tanuljak, és akkor jó gyakran találkoznánk - fecsegek lelkesen, és már szinte elképzelem, haogy folyton Jasper nyakán lógok. Közben valami furcsa kis izé szökken be a látószögembe, egy nagy fekete pamacs, és én is összerezzenek Jasperrel együtt.
- Az meg mi a franc?!
- Csak nem egy... - kezdem el, hogy a sejtésemet elmodnjam, miközben belesek az asztal alá. - Furkász! - kiáltom, mire akis édesen kapzsi lény rám bámul azokkal az aranyos szemeivel, majd a következő pillanatban eliszkol a fejem mellett, mire hirtelen fura hiányérzetem lesz. zavartan megtapogatom a fülemet, miközben Jasperre nézek. - Ó - pislogok rá, amikor ralizálom, hogy a fülbevalómat levarázsolták a fejemről.

mi van velünk?

(https://i.pinimg.com/564x/fa/25/89/fa258944bebc3d49d01af663332e33be.jpg)

2002. április 10.
Sophie

„don’t be afraid,
i feel it too”

Valahol élveztem, hogy kicsit húzom Sophie agyát. Olyan édesen zavarba tudott jönni… ahogy elképzelte az izmaim látványát vagy éppen azt, hogy összebújunk az ágyon. Ezt már megfigyeltem és imádtam. A humorát is szerettem, azt a kis csípősséget, amivel észrevett és szórakoztatónak talált minden apróságot. Mellette nem úgy éreztem magamat, mint aki egy folyót próbál a medréből kizökkenteni. Ő nem ragadt le egy helyzetben, vele tényleg mindennap furcsán kalandos volt, még ha nem is szörnyetegekkel küzdöttem érte.
– Hát ha ez megnyugtat, ha idejövök egyetemre nem itt keresek munkát még a végén nekem is punk hajam kell, hogy legyen – nevetett fel. Az asztal alatt a lábaival átkulcsolta a lábaimat. Kellemes kis forróság zúgott át rajtam. Olyan volt, mint egy meleg vízesés, ami remegős hatást váltott ki belőlem.
– Pedig egy vakítóan lila taraj kifejezetten jól állna. – Halálosan komoly arcot próbáltam vágni, hogy ne tudja eldönteni, komolyan gondolom-e vagy sem. Ismertem már olyan lányt, aki a kedvemért levágatta a haját vagy éppen megnövesztette. Mielőtt még hozzá tehettem volna, hogy csak viccelek, megérkezett a rendelésünk. Szinte azonnal az ajkaimhoz emeltem a csészét, hogy lehúzzam a fekete ital felét.
Már majdnem férfiasnak és menőnek éreztem magam, mikor megjelent az a fekete valami. Sokat tanultam a lényekről is, de inkább az emberi test részletei érdekeltek, na meg a szülészet. Mindentől féltem, amit nem ismertem, a lényektől és állatoktól pedig különösen. Ha Sophie nem lett volna ott, még a székre is felpattanok, nehogy elérje a lábaimat.
– Csak nem egy... – Kezdte Sophie, majd lehajolt, hogy benézzen az asztal alá. Nem értettem, hogy ő miért nem fél. Még csak meg sem remegett, hogy egy óriáspatkány szaglássza a lábát. Addig jó, míg nem az enyémet, mert akkor talán még sikoltozni is elkezdek. Nyeltem egyet, nehogy remegjen a hangom, ahogy megszólalok.
– Valami patkány! – Vágtam rá. Bár nem remegtek a szavak, ahogy kiszabadultak az ajkaim közül, azért azt érezhettem a lány, mennyire zaklatott vagyok. Ezért nem mentem lénygonzodónak. Nem bírnék hozzájuk sem érni. Csak a baglyomat és Pete-et tudtam úgy igazán elfogadni. Rajtuk kívül a macskákat is egészen szerettem… de az ilyen furcsa, rágcsálókat gyűlültem. Egy csomó betegséget terjesztettek.
– Furkász!
Sophie hangja túl lelkes volt, de még mindig az asztal alatt volt, ezért lehajoltam. Már csak annyit láttam, hogy a lény elfut, ő meg a fülét tapogatja.
– Ó – ennyit tudott csak kinyögni, miközben én már felegyenesedtem, hogy gyorsan lehúzzam a kávém alját. Pontosan tudtam, mit kell mondanom, csak éppen némi lelkierőt kellett hozzá szereznem. Nem. Ez nem az a helyzet volt, amikor könnyű volt lazán és lovagiasan viselkedni, de nagy nehezen kipakoltam némi pénz az asztalra. Aztán felkeltem és Sophie felé nyújtottam a kezemet.
– Gyere! – Fűztem össze az ujjainkat és odahúztam egy rövid csókra. Ez is kellett ahhoz, hogy meglegyen a lelkierőm a folytatáshoz. – Szerezzük vissza a fülbevalódat. – Tettem hozzá és szépen húzni kezdtem arra, amerre elrohant a furkász.

ღ Nézlek, zuhanok veled érted akarok ღ

(https://data.whicdn.com/images/316291789/superthumb.jpg?t=1532004960) (https://data.whicdn.com/images/237935737/superthumb.jpg?t=1462226348)

Jasper

(2002. április 10.)

Valami éppen, csak odaúszik
Odatéved kinyílik majd az ég
Afölött nincsen
Az aki innen messze vágyna, ha nem vinné a szél (https://www.youtube.com/watch?v=9W0SDl-ZsO0)

AHogy a furkász beveti magát a lábunk aláés szimatol kedvem lenne mehgölelni, de félek, hogy lelopja rólam a ruhát is. Még jó, hogy az emberek nem ilyen aranyba öltözötten járnak. Mondjuk nem hiszem, hogy Jaspert annyira zavarná, hogy ruhátlan vagyok... Vagyis... Na jó, Sophie miféle piszkos gondolatok ezek?! Annyira belemerülök ebbe a zavaros hülyeségbe, hogy a furkáász ellopja a fülbevalómat. A kis tolvajszörmók pedig az ámokfutásai végeztével tova is slisszol azzal az édes kis tipegéssel. De hát nem úgy néz ki, mint egy négylábú pingvin? Vagy egy kacsacsőrű emlős? Egy kleptomániás kacsacsőrű emlős.
Még szerencse hogy ez az unikornis dolog olyan jó ízű volt, hogy nagyjából meg is ittam, mert jasper felkapott amennyire csak lehetett és akár egy szőke lovag nekivág velem a furkászt megkeresni... Ami egy lányparkban igazán merész válallkozás, de engem levesz a lábamról, hogy nem hagyja annyiban és mondja azt, hogy nem is tudom... majd lesz másik... vagy ilyesmi. Ráadásul az egy színátmenetes fülbevaló, amit Rose néni vett nekem a szülinapomra,. szóval hiányozna, hogy nincs meg. Bizsu darab, de csillog, pont annyira, hogy levegyen egy kis tolvajt a lábáról. Kívácncsi mit csinál azokkal a sokmindennel amit begyűjt... lehet ő megértené tarzant is. Bár neki nincsen erzsénye ahogy a bugyikat eldughatná...
- Gyere! Szerezzük vissza a fülbevalódat - szólal meg jasper és elkezd húzni a furkász után.
- Tudod, egyszer megszökött előlem már egy Furkász és miatta majdnem kitoltottak a Roxmortsi teaházból, mert mindekit meglopott - magyarázom menet közben, miközben visszagondolok arra a tavalyi tavaszi délutánra, amikor is Luppal a nyomába eredtünk Salamander furkászának. Hihetetlen, hogy vannak dolgok, amik folyton bevonzódnak. Valaki mindig kirabol. Kiraboltak Olaszországban. Kiraboltak Oroszországban. Kiraboltam Amerikában. És Kirabolt most egy egy furkász. Vajon mi lesz a következő alkalom? Kirabolnak miközben valaki megkéri a kezemet? Valahogy nagyon extrém helyzeteket vonzok...
- Szóval nem vagyok egy nagy varázslány szakértő, de ha megtaláljuk, talán valami értékes cuccal magunkhoz vonzhatjuk - mondom, miközben elhaladunk az egyszarvúakkaránja mellett.
A furkász beslisszol egy táncoló utcazenész mögött lévő kisboltba, amiben mindenféle csillogó dolgok vannak, amik egy lényparkos bazárba beleillenek. csillogó kulcstartók, csillogó etetőszatyrok, csillogó ételek valami fura varázslénynek.
- Oda osont! - mutogatok a bolt felé, ami meglehetősen kicsinek tűnik... és nincs is nyitva.

mi van velünk?

(https://i.pinimg.com/564x/fa/25/89/fa258944bebc3d49d01af663332e33be.jpg)

2002. április 10.
Sophie

„don’t be afraid,
i feel it too”

Nem kellett volna hősködnöm. Nagyon nem, miközben minden apró, szőrös, rágcsálószerű dologtól féltem. Mégis megfogtam Sophie vékonyka ujjait és húztam magammal a Lénypark belseje felé. Valahol reménykedtem benne, hogy nem bukkanunk a furkász nyomára… de azért korholtam magam rendesen, hogy nem figyeltem rendesen az LLG órákon. Általában annyira rettegtem a bemutatott állatoktól, hogy csak gyorsan túl akartam esni az egészen.
– Tudod, egyszer megszökött előlem már egy Furkász és miatta majdnem kitoltottak a Roxmortsi teaházból, mert mindekit meglopott – magyarázta Sophie. Remek… még neki is több tapasztalata van az állatvilággal, mint nekem, holott én készülök medimágusnak. Mondhatni nálunk az ilyesmi legalább annyira alapkövetelmény, minthogy ismerjük az emberi test. Én azonban szörnyen rosszul éreztem magam az állatoktól.
– Kitiltottak? – kérdeztem vissza lés nem bírtam ki, hogy ne nevessek fel hangosan. Sophie nem tűnt annak a rendbontó típusnak. Azt sem tudtam elképzelni róla, hogy valaha megbüntessék. A lehető legártatlanabb ember volt, akivel valaha találkoztam és persze pozitív értelemben. Imádtam, hogy ilyen, még ha emiatt kicsit féltem is leteperni… hiába vágytam rá percről perce jobban.
– Szóval nem vagyok egy nagy varázslány szakértő, de ha megtaláljuk, talán valami értékes cuccal magunkhoz vonzhatjuk – mondta. Közben tőlünk jobbra az egyszarvúak kifutója kapott helyet. Épp csak egy pillantást vetettem az egyik ágaskodó példány felé, ezzel persze el is ellehetetlenítve, hogy esetleg kiszúrjam a furkászt. Csak akkor pillantottam talajszintre, mikor Sophie kicsit meghúzta a kezemet.
– Oda osont!
Egy bolt felé mutatott valami utca zenész mögött. Meg sem lepődtem, hogy itt még ilyesmi is akad… olyan volt, mint egy cirkusz ez az egész hely. Csodálkoztam, hogy nem vadult még meg egy lény sem a zenétől, hogy aztán lemészároljon mindenkit a parkba. Persze, ami késik nem múlik. Még itt leszünk egy darabig egy tesztráltámadáshoz. Azok veszélyesek egyáltalán?! Még a gondolatba is belezavarodtam.
– Egy csillogó kacatokkal teli boltnál aligha találunk érdekesebbet… – sóhajtottam kicsit csalódottan, be az ajtóban megálltam és úgy néztem be. Láthatóan az eladó nem volt éppen ott, ezért könnyen le tudtam hajolni, hogy benézzek a giccsekkel teli konzolok alá. A furkászt ugyan nem láttam sehol, de hallottam a matatását.
– Így nehéz lesz előcsalni. Itt minden érdekes… – sóhajtottam, de levettem az órámat. Igazából fekete volt, de a számlapnak a széle aranyozott, akárcsak a számok és a mutatók. – Talán egy márkás óra megteszi… – Tettem hozzá és leguggoltam, hogy úgy mozgassam, megcsillanjon rajta az épületbe betörő napfény.
Elengedtem Sophie kezét és próbáltam nagyon bátor lenni. Végül is megérintenem talán nem kel… talán magától is elejti a fülebevalót vagy éppen elcseréli velem az órámért. Az egyszerűbb lett volna, minthogy szószerint elvegyem tőle. Amúgy sem akartam bántani… kicsi… meg ijesztő meg minden.

ღ Nézlek, zuhanok veled érted akarok ღ

(https://data.whicdn.com/images/316291789/superthumb.jpg?t=1532004960) (https://data.whicdn.com/images/237935737/superthumb.jpg?t=1462226348)

Jasper

(2002. április 10.)

Valami éppen, csak odaúszik
Odatéved kinyílik majd az ég
Afölött nincsen
Az aki innen messze vágyna, ha nem vinné a szél (https://www.youtube.com/watch?v=9W0SDl-ZsO0)

Zavartam heherészek, amikor Jasper rákérdez arra, hogy kitiltottak-e. Igazából elég mérges volt a Teaház tulajdonosa, hogy meg lett a furkász miatt kopasztva mindenki és aztán még az üveg is valahogy kitört. Már nem is emléskzem, de nagoyn megijdetem Luppal együtt, hogy most mi fog történni. A furkász meg folyamatosan eltűnt előlünk, és nem akartuk, hogy kicspajon minket Salamander miatt az igazgatónő. Valahogy bizonyos dolgokat folyton bevonzok, ez meg meglehetősen parának néz ki. Ez valami rejtett mágikus képesség? Végól is párszaszájság is van, lehet minden varázslónak vannak ilyen rejtélyes passzav képességei, és az enyém ahelyett, hogy ne lennék rosszul amáguikus utazásoktól, inkább az, hogy varázsdolgok miatt rabolnak ki. Tökéletesen életképtelen lennék egy olyan szerepjátékszerűségbe, ahol történetmesélésesen megy a dolog.
- Igazából csak majdnem, de megtaláltuk a furkászt és avendégek nem köveltek tömeges kártérítést - válaszolok kicsit zavartan, Azt hiszem akkor egy életre adósságba vertük volna magunkat. Hihetetlen, hogy az a kis lány ennyi bajt tud okozni. De az egerek is ilyenek, nem? Rágcsálnak és picik és aranyosak. És mégis néha bajt okoznak.
Közben továbbra is le vagyok nyűgözve, hogy Jasper mennyire nyugodtan és férfiasan viselkedik. Valahogy ha egyedül lennék már agyérgörcsöt kapnék a pániktól, meg attól, hogy mit csináljak és annyira túlgodnolnám a dolgokat, hogy eszembe se jutna az, hogy modnjuk megkeressem a furkászt.
- Meglehetősen tapasztaltnak kéne lennem az ilyesmiben, Tarzan is mindefelé elszalad az ellopott alsóneműkkel - dünnyögöm magamban, de nem is tudom, hogy JAsper ezt meghallja-e. Közben megérkezünk a bolthoz, aminek a tulajdonosa pont nincsen itt. Nem is tuidom, hogy jobb-e, ha nincs itt.
– Így nehéz lesz előcsalni. Itt minden érdekes… - szögezi le Jasper mire én helyyeslően bólintok, és teljesen elbambulok a sok izgis dolog láttán. Oké, ha az én nem furkász lényemet is leküti, ez lehet neki a második paradicsom. Látom, hogy JAsper leveszi az óráját, és azo meg egyenesen sziporkázni kezd a napfényben. Csendesen meglapulok én is, hogy ha előjön akis jószág el lehessen kapni. Halk szöszmötölések, dobozkoppanások hallatszódnak, na meg mindeféle zizegés és csöröpölés, ahogy a kis lény aztán kiduga a fejét egy ékszeres dobozból, és aztán az órára emeli az édes kis szemeit. Határozottan úgy néz ki, mint aki tele van tömve mindenféléve, ahogy lezuttyan a földre az erszényeszinte a földet súrolja.
Mozdulatlanná dermedve lapítok Jasper mellett, ahogy közeledik hozzá, az orrávan szimatolgatja alevegőt, majd két lábra állva, Jasper előtt megfogja az órát, én pedig ezzel egy időben magamhoz ölelem a kis lényt, aki szinte megdermed attól, hogy el lett kapva.
- Ahá! - kiáltom fel és diadalomittasan fogom a kezemben, mint ahogy Szimbát is tartották a trónszirten. - Vajon hány embernek a dolagi vannak az erszényáben? - kérdezem, miközben ficánkol a kezemben a furkász. - Jasper, nagyon menő voltál, nélküled nem sikerült volna - mondom neki és rávigyorgok.

mi van velünk?

(https://i.pinimg.com/564x/fa/25/89/fa258944bebc3d49d01af663332e33be.jpg)

2002. április 10.
Sophie

„don’t be afraid,
i feel it too”

Most komolyan... végre normálisan elkezdtünk barát és barátnőként viselkedni egymással. Találkozgattunk, elvittem a lakáshoz, amit a szüleimtől kaptam. Finoman célozgattam rá, hogy jó lenne, ha majd ő is ott laknak, mikor elkészül a hely - és feltétlezve, hogy még együtt leszünk -, amire igent mondott. Ráadásul elmentünk közösen őzeket is etetni... erre minden tökéletességet felrúgva egy furkász meglopja. Ez még nem is lenne baj, mármint egészen hősiesen lehetne kezelni, ha nem félnék a furkásztól olyan rohadtul. Ezt persze nem mutattam Sophie-nak, előtte férfiasnak és komolynak próbáltam tűnni. Ezért is mondtam, hogy keressük meg azt a lényt és szerezzük vissza a fülbevalóját. Persze egy részem reméltem, hogy nem bukkanunk még csak a nyomára sem. Hát nem volt szerencsém.
Jól van Jasper, jól van... őrizd meg a hidegvéred! Próbáltam magamra parancsolni, de nem igazán ment. Kicsit meg is remegett a kezem, ahogy a napfényben meglengettem a karórámat. De a csörömpölés hamarosan megérkezett. Meg kellett erőltetnem magam, hogy undor nélkül lessek a zajok irányába. Megpróbáltam nem mozdulni, hogy a furkász közelebb merjen merészkedni. Már csak abban reménykedtem, hogy más zaj sem támad, mert akkor bizonáyra elmenekült volna. De nem. Egészen közel merészkedett, megbámulva magának az érdekesen csillogó tárgyat. Az órát a kis mancsai közé vette, de még mielőtt eliszkolhatott volna Sophie elkapta. Hála az égnek, hogy csapatjátékos lányba szerettem bele!
- Vajon hány embernek a dolagi vannak az erszényáben? - kérdezte.
- Szerintem már van valahol egy fészke, tele kincsekkel, amiket a látogatóktól lopott... amúgy is tök furcsa, hogy csak így kint mászkált és senki sem kereste. - Bámultam meg a furkászt, aztán inkább Sophie-ra emeltem a pillantásom.
- Jasper, nagyon menő voltál, nélküled nem sikerült volna - mondta Sophie, olyan vigyorral, mintha valóban én kaptam volna el a lényt. Közelebb hajoltam, finoman megcsókoltam, majd a lényhez nyúltam, hogy elszedjem tőle a fülbevalót. Az egyik mancsában szorongatta, így még csak nem is volt különösebben nehéz.
- Szerintem adjuk le valahol a kis bűnözőt, aztán menjünk vissza kollégiumba. Megmutatom a szobám újra... vangy nagyon menő része. - Megköszörültem a torkomat, majd megindultam visszafelé az úton, hátha belebotlunk egy lénygondozóba. A biztonság kedvéért nem vettem át Sophie-tól a furkászt. Jobb volt az ott, biztonságos távolságban tőlem.
- Tényleg menőnek tartottál?

A játék más helyszínen folytatódik.

α ︱ e l i z a b e t h ︱ α

(https://data.whicdn.com/images/348362468/superthumb.jpg?t=1599238638)

β︱I'm breathing in the chemicals︱β

Ω time 2002. 07. 6. beat: donuts (https://www.youtube.com/watch?v=_5CHTscFyFo) Ω

A kezemben a lénypark vaskos prospektusaival céltalanul barangolok az emberek közözz. Szürkés puclsimba bele-bele kap a kellemesen hűs, eső utáni nyári szellő, az égen úszva vonulnak a felhőz. Hol süt a nap, hol beboru. Iagzából magam sem tudom miért jöttem ide. Csak itt vagyok. Nem volt többé kedvem azt hallgatni otthon a szüleimtől, hogy Amy miattam lett beteg. De igazából igazuk is volt, nem? Én mégsem akartam megint ugyan azt újra és újra. Egy pillanatra megállok. Lehunyom a szememet és csak kifújom halk sóhajjal a levegőt. Nem voltak olyan sokan szerencsére, az emberek legtöbbször olyan kínosak. Meg zavaróak a butaságaik. Egyszerűen idegesítettek, de nem bújhattam el előlük.
Lassan megint erőt veszek magamon, hogy ismét beletemetkezzem a lánypark lényeinek a tanulményozásába. Sokkal izgalmasabb lenne az óra Salamander professzorral, hogy ha ide jönnénk egyszer tanulmányi kirándulásra. Talán a többieknek is több tudás verődne a fejébe, ha látnák is őket, nem csak a könyvekben. Iagzából egészen meghitt hely, ahol sok-sok fáradt tekintetű lény van. Elhaladok egy olyan karám mellett, ahol az egyik gondozó éppen egy furkásznak az égett lábait gyógítja. Igazán aranyos jelenet. Megint eszembe jut, hogy mennyire szeretnék gyógyító lenni, hogy ha Amyn nem is tudok seígteni, talán valai máson igen. De nyilván a szüleim szerint nem vennének fel oda, mert Amy inkább volt való medimágusnak, mint én. És már most nem is az zavar, hogy Amy. Hanem, hogy Amy már múlt idő.
Gondolataimba mélyedve nézegetem a bólintérek fészkét az egyik fán, amikor is egy kisgyerek teljes erőből belém rohan. Iagzából nem vagyok egy nagy izmos gyerek, szóval fel is billenek, az egyik prospektust a kezemből pedig ki is fújja a szél. csalódottan felsóhajtok. Szeretem ezeket a kis füzeteket. Sok midnent meg lehet belőlük tanulni. És a végén van kereszrejtvény is. A szél nem sokáig repteti, mert nem is olyan messze egy másik elkerített rész előtt álló egyén fejébe fújja. Elhúzom a számat, nem szeretek odamenni emberekhez, mert... igen is kínosak. És amúgy is. Tök béna már ez. De nekem kell a végén a keresztrejtvény, szóval nagy nehezen odalépek.
- Öö. Bocsánat, az a prospektus a fejeden, az... Elisabeth Hepburn! - vágok a saját mondandómba bele, így kissé bénán is sül el az egész, de meglepődök, hogy... hogy összefutok vele. Nem mintha nem lett volna rá esély, hogy más Roxfortos diákokkal találkozok. De hogy pont vele.

◊ Címkétlen Címtelen ◊
2002.07.06
(https://i.pinimg.com/564x/5a/46/06/5a46060c3f1eaf57326cb7aa5a4a9c5e.jpg)
◊ H u g o ◊

zene ◊ J'ai demandé à la lune

(https://www.youtube.com/watch?v=cppPd-FBxO0&ab_channel=AuroraVibesAuroraVibesEllen%C5%91rizve)

Mikor otthon nyavagolytam anyának, hogy megint azt érzem, áll az idő, de nem múlik, annyit mondott, menjek akkor valahova, ahol jól érzem magam. Menjem bulizni. Én. bulizni. Tudom, hogy jót akar, persze mindig jót akar, de tudhatná, hogy a buli szótól izzadni kezd a tenyerem, és legszívesebben bebújnék egy takaró alá, egy könyvvel , és napokig ki se jönnék. Persze igyekeztem megfontolni azt a részét anyai tanácsának, hogy menjek olyan helyre, ahol jól érzem magam, kikapcsolódok. Így visszajöttem Herrtfordshirebe, az állatfarmra. Itt tudok firkálgatni is, sétálgatni, és nézni, ahogy az állatokat gyógyítják. Azt hiszem ezel az én lelkem is gyógyul. Vagyis gyógyulnia éppen nem kell, én jól vagyok. Amióta eljött a nyári szünet, és teljesen jól érzem magam. Mikor otthon vagyok, akkor azt érzem, az idő vánszorog, és semmit sem tudok csinálni. Sután mozgok sok ember előtt, de amint meglátom a lámpás kampócot, amint egy gondozója éppen a hátán lévő sebet tisztítja. Közelebb merészkedek. Mielőtt idejöttem, utána olvastam a lényeknek, amik bár nem itt honosak, de ide szállítják őket gyógyítani. Csodálatos lehet ezket a lényeket ápolni. A kampóc épp rám néz. Szemeiben mingha kis fájdalmat látnék, és félelmet. Ki tudja, hogyan szerezhette azt a sebet. A kapmpócok Dél Amerikában élnek, így sokat utazott szegény, biztos vagyok benne, hogy nem egy sima seb, ami egy hét alatt meggyógyul. Kedvesen odaintegetek neki, mintha tudná, hogy köszönni akarok neki. Szegény csak néz rám fáradtan. Miután készen van a sebe, félrevonul, és elalszik. Sóhajtok egyet. Merre is menjek. Megnézem a szárnyasokat. Azt hiszem balra lehetnek a Fwooper-ek. Elindulok, de útközben kis furkászokat is látok, amitől könnybe is lábad a szemem. A furkászaim Mi lehet most velük? A kicsik is már biztos egészen megnőttek. Talán majd őssze esetleg visszame...A szél a fejembre fúj egy prosbektust, ami pont az arcomba fág. Ennél fogva hirtelen nem látok semmit. nem is figyeltem, mi a szöszt fújt ide a szél, de kívülről meglehetősen viccesen nézhetek ki. Próbálom magamról leszedni, miközben ismerős hangot hallok, bár egyelőre még nem látom.
- Öö. Bocsánat, az a prospektus a fejeden, az
Sikerül leszerelnem a prospektust az arcomról, és egy kellemes ismerős áll előttem.
Elisabeth Hepburn!
- Ó, Szia Hugo!
Furcsn hangzik, ahogy a teljes nevemen szólít, de olyan kedvesen mondja, hogy még tetszik is. Nem gondoltam volna, hogy Hugot ilyen helyen látom. Non nem azért, mert mondjuk nem szeretné az állatokat, csak most nyár van, és olyan sok itt az ember. Hugot este felé tudmám elképzelni, vagy nagyon reggel, amikor nincsenek ennyien. Én is inkább reggel jönnék, de szeretek sokáig aludni. Este meg már nem szeretek egyedül kóricálni.
- Örülök, hogy látlak.
A szfinxes dolog óta nem is nagyon találkoztunk úgy, hogy csak ketten lettünk volna. Azóta sem mondtam el neki, mennyire okosnak találom. Az évzáró vacsin oda akartam menni hozzá, de bénának találtam az egészet, és inkább a fenekemen maradtam.
-Ú, tessék, a szórólapod. Úgy tűnik, szimpatikus voltam neki.
Mosolygok, majd visszaadom neki. Én már kiolvastam az enyémet többször is, a térképet is áttanulmányoztam, de az ki van rakva a nagy műnyagag táblákra is.
- Mi jót csinálsz errefelé?
Talán a szüleivel jött, vagy a barátaival...nem is tudom, vannak e jó barátai. A hollóhátasoknak nem szokott sok barátjuk lenni, nekem sincs sok, éveken keresztül egyedül mentem mindenhova. Ez mondjuk most sem változott sokat, hiszen most is egyedül vagyok, de nem zavar.

α ︱ e l i z a b e t h ︱ α

(https://data.whicdn.com/images/348362468/superthumb.jpg?t=1599238638)

β︱I'm breathing in the chemicals︱β

Ω time 2002076 beat: donuts (https://www.youtube.com/watch?v=_5CHTscFyFo) Ω

Kissé még feszengek a tömegtől. Valahogy... Nem az én időszakom ez. Bár monstanában semmi se az én időszakom. Ah a reggeli hajnal fényébe bújok bele, az jut eszembe, hogy Amy mennyire szeretett reggelente felkelni, kiülni a teraszra és ott nézni ahogy felkel a nap. Régen... Nagyon régen még együtt néztük, aztán a szüleim mindent tönkre tettek azzal, hogy Amy lett számukra a tökéletes gyerek. Aki boszorkány volt. Aki a legjobb eredményeket érte el. Aki... Aki egyszerűen tökéletes volt. Én pedig csak bántani akartam, hogy fájjon neki is a az, ami nekem. Hogy érezze milyen, amikor a saját családtagod gyűlöl. De... ő valahogy nem utált meg, csak szomorú lett. Akkor is,a mikor tönkretettem a kedvenc játékait. Ő utána is jó tetsvérem volt. És már nincs. Az késő este sem volt már olyan, mint régen. AMikor csak én voltam meg a csend. Ő szerette a hajnalt én pedig az éjszakát, mert akkor láthattam a csillagokat. De most a sötétről Amy jut eszembe. Mert ő a sötétségben ragadt, és már nem találhat soha többé haza. Arcomra szomorú árnyakat fest a nap, ahogy bóklászom a lények között. Szerettem volna visszakapni az estének a varázsát.
Hirtelen már nem is kötöttek le, csak bóklásztam, és prbáltam valami értelmesre gondolni. Mondjuk... Mondjuk arra, hogy a kezemben lévő leresztrejtvényt gondolatban elkezdtem már megfelyteni. Nem volt igazán nehéz, mert egyszerű volt, hogy a gyerekeknek is megjöjjön ehez a kedvük, engem mégis lekötött még ez is. Nagyjából. Addig, míg ki nem fújta a kezemből a szél, hogy az egy másik látogató képébe csapódjon.
AKi történetesen Elisabeth Hepburn volt. Az arcomra van írva ahogy meglepődöm a szemem is kikerekedve pislog rá. A hollóhátasok nem igazán szoktak csak úgy a tömegben lófrálni. De valahogy hozzá illett a lénypark. Olyan Elisabeth-es volt tőle. Nem mintha annyira ismertem volna.
- Ó, Szia Hugo! Örülök, hogy látlak - erre csak még inkább pislogok, eddig sosem mondták nekem, hogy örülnek annak, hogy látnak. Mert nem is tudom. A szüleim régóta úgy néznek rám, hogy eh, ez csak Hugo. Ami Amyvel történt, azóta pedig egyenesen undorodnak tőlem. De ezt meg is értem. Gyűlöltem, hogy nem tudtam megmenteni. Nekem kellett volna a mungóban lennem, kiforgatva önmagamból.
-Ú, tessék, a szórólapod. Úgy tűnik, szimpatikus voltam neki - adja vissza a cuccomat, mire én szerencsétlenül eléveszem. Nem vagyok túl jó a kommunikációban, így hümmögök egyet, de aztán zavar a beálló csend, úgyhogy kicsúszik a számon a következő válasz.
- Hát, téged nehéz lenne nem szimpatikusnak találni - mondom aztán tök komoly arccal, de közben megkérdezem magamtól, hogy ez mégis mi volt. Aztán inkább, mintha nem is mondtam volna semmi kedveset hozzáteszem: - Te is érdekesnek találtab benne a Diricawlról szóló részt? Furcsa, hogy ezt a lényt a muglik is látták, csak aztán azt hitték kihaltak, nem? - Aranyosnak találtam őket, olyan szerencsétlen és életképtelen lények voltak ők.
- Mi jót csinálsz errefelé? - érdeklődik, mire csak megvonom a vállamat.
- Megmaradt Amy könyve a varázslényekről, szóval úgy gondoltam megtanulom a következő évi anyagot és egy kicsit körbenézek itt is, egyedül - nézek körbe aztán még egyszer megvonom a vállamat, majd tekintetemel a lányra nézek. - Ha... van kedved... tanulhatnánk most együtt is.

Olykor eljövök ide, figyelni, ahogy a lényeket gyógyítják. Bámulatos, hogy egyik másik mennyire fél, és bizalmatlan, és hogy a gondozók mennyire türelmes velük. Sokszor elgondolkodom ezen a türelmen. Az állatok végén megbíznak bennük. Vajon utána a többi emberben is jobban megbíznak? Hugo valóban kellemes meglepetésként ér, még ha, ezt ő nehezen is hiszi el. Látom az arcán, hogy nem egészen érti. Elveszi a kezemből a papírt, de olyan lassan, hogy azt hiszem, talán mégse kéri. Kár lenne, egy csomó jó dolog van benne. Egész sokat írnak a Leprikónokról is..
- Hát, téged nehéz lenne nem szimpatikusnak találni
Most én lepődök meg, már cak azért is, mert én rögtön tudok mondani legalább 5 embert, aki nem bír. Mindenesetre jól esik hallani, és ettől igazán elpirulok. Jaj, megint..Nagyon könnyen el tudok pirulni. Ilyenkor igyekszem vagy a melegre fogni, vagy hogy a vérnyomásom mostanság ugrándozik..,de most olyannyira zavarba jövök ettől, hogy még csak reagálni sem tudok rá. De szerencsére Hugo megszólal, ezzel enyhítve a zavarom.
- Te is érdekesnek találtab benne a Diricawlról szóló részt? Furcsa, hogy ezt a lényt a muglik is látták, csak aztán azt hitték kihaltak, nem?
Köszönöm Hugo. Én is kedvellek.
- Igen, tényleg. Tudod, gyerekkoromban én is azt hittem, hogy kihaltak. Volt egy könyvem, amiben dinoszauruszok, és egyéb, mára "kihalt" állatok voltak. Hát, mi így tanultuk.
Jegyzem meg kissé félénken, mert még mindig sokszor elszégyenlem magam, amiért mugli származású vagyok. Azért i tanulok sokat, hogy ne látszódjon a lemaradásom. Hiszen 11 évig nekem a matematika volt a legnagyobb ellenségem, és annyi közöm volt a varázsvilághoz, hogy szerettem a gyógynövényekről olvasni. Nem is mesélek másnak ilyen béna sztorikat, de Hugonak szívesen mesélek bármit, ha attól jó kedve lesz.
- Megmaradt Amy könyve a varázslényekről, szóval úgy gondoltam megtanulom a következő évi anyagot és egy kicsit körbenézek itt is, egyedül
Amy...belül olyan nagyot dobban a szívem. Ha lenne egy időnyerőm, fognám magunkat, és visszarepülnék az időbe. Megakadályozánk, hogy oda menjek, vagy valami. De ilyet nem tudok. Nem tudok neki segíteni. Rám telepszik a tehetetlenség. Csak némán bólintok. Akkooor..ne zavarjam, és menjek tovább? Megértem, ha egyedül akar tovább menni. Azt hiszem, már tovább is áll, és itt hagy.
- Ha... van kedved... tanulhatnánk most együtt is.
De nem hagy. Örömmel tanulok vele, így beleegyezően bólogatok.
- Az jó lenne. Tudod mit?Járjuk végig azokat, amik a könyvben szerepelnek.
Nálam nincs meg az a könyv, így teljesen Hugora támaszkodom.

α ︱ e l i z a b e t h ︱ α

(https://data.whicdn.com/images/348362468/superthumb.jpg?t=1599238638)

β︱I'm breathing in the chemicals︱β

Ω time 2002076 beat: donuts (https://www.youtube.com/watch?v=_5CHTscFyFo) Ω

Ahogy az a szerencsétlen és fura mondat kicsúszik a számon zavartan a hajamhoz nyúlok és az egyik ujjamra csavarok egy tincset, miközben félre pislogok a kerítés felé. Miért is mondok egyáltalán ilyne kínos dolgokat? Sose nagyon érdekelt a barátkozás, de azért arra már ráébredtem, hogy magányos vagyok. Vagyis.. eddig is az voltam, csak valahogy a háttérben ott volt a tudatomban, hogy Amy még van. És létezik. Most meg nem volt sehol. És ettől lettem én olyan kegyetlenül magányos, hogy akárhányszor rágondoltam összezsorult a gyomrom. És anyáék sem segítettek rajta. DE most csak igyekeztem valami másba kapaszkodni, mondjuk Beth aranyosan csillogó szeplős tekintetébe, vagy a vörös hajszálaiba, amin úgy csillogott a napfény. Ahh, inkább csak bámulom a kezemben a lapokat amiket vissza adott BEth, miután végre elengedem a tincsemet.
- Igen, tényleg. Tudod, gyerekkoromban én is azt hittem, hogy kihaltak. Volt egy könyvem, amiben dinoszauruszok, és egyéb, mára "kihalt" állatok voltak. Hát, mi így tanultuk - félig felsandítok felé, és egy mosolyfélére húzom el a számat. Vicces, ahogy egyre inkább zavarba jön, ahogy ezt magyarázza. Végül is ezek alapján leszűröm, hogy mugli szülei vannak, akár csak nekem.
- A dinoszauroszok érdekesek - modnom ezt, egy aprót bólintva. Szerettem őket, olyan átlagos kiskölyök voltam amíg nem tett mindent tönkre az, hogy Amy boszorkány lett. És addig mév szerettem is a tanulást. AZ érdekes dolgokat. Amy miatt pedig ez egyre inkább csak kényszeres versenyszellemmé vált. Aztán most itt vagyok egyedül. És már nincs is sok kedvem ahhoz. A tanulás is csak egy olyan dolog lett, ami kitölti az üres dolgaim, mert úgysincs mit csinálnom. - Abban a könyvben az erszényes farkas is érdekes volt, meg a mamutok - fűzöm hozzá, jelezve felé, hogy én sem vagyok külömb nála.
- Az jó lenne. Tudod mit?Járjuk végig azokat, amik a könyvben szerepelnek - egyzik bele Beth, én pedig csak megigazhatom a félig vállamra dobott sötétzöld hátizsákom, majd elidnulok.
- Erumpentek - mondom halkan, majd megindulok a karámuk felé. - Van itt egy nőstény, az egyik véletlenül felrobbantotta a párját, és ő is megsérült benne, azért ápolják itt. De van egy kicsinye is. - magyarázom mintegy mellékesen. A füzetben azt írták pár hete érkezett sokkos állapotban.
A hatalmas védőmágiával ellátott karámhoz érünk, ami egy hatalmas átlátszó falként enged bepillantást nyerni a nőstény erumenthez. Még látszanak rajta a sérülés nyomai, a borja pedig ott szaladgál közel az anyjához. - Fura lehet ilyen külsővel élni nem? Mindeki vagy fél tőled, vagy le akar vadászni mert különlegesnek számítasz - szólalok meg aztán kissé elmélkedve.

Azt gondolom, ez egy tökéletes nap arra, hogy a lények között, a fák árnyékában magunkba szívjunk egy kis jó kedvet. Mára úgy sem terveztem mást, és szívesen vagyok Hugóval. Talán idő közben eltűnik ez a kis zavarom, ami nem tudom, honnan bukkant fel, és semmi keresnivalója itt.
- A dinoszauroszok érdekesek
Elmosolyodom. Igen. Tényleg azok. Nem bírom ki, hogy meg ne osszam a lelkesedésem.
- A növényevők a kedvenceim. Az egyik legnagyobb, az Argentinoszaurusz, 90 tonnát nyomott. Tudod, az is ilyen...hosszú nyakú.
Amíg nem jutott eszembe az az egyzserű kifejezés hogy hosszú nyak, megpróbáltam ezt reprezentálni nyakam nyújtogatásával. Amikor aztán már, addig nyújtogattam a nyakam, hogy kezdtem idiótának érezni maga, eszembe jutott. Hosszú nyakú.
- Abban a könyvben az erszényes farkas is érdekes volt, meg a mamutok
Szépen kikerekedik a szemem, és azt hiszem, mintha a pupilláim is kitágulnának. Esküszöm, érzem. Neki is megvolt az a könyv! A gyapjas mamut. Előttem van, ahogyan két szívószállal imitálom a társaimnak a mamut agyarait, és így megyek oda mindenkihez azt kiálltva hogy gyapjas mamuuut! Jó játéknak tartottam, de ha jól emlékszem ezzel a véleményemmel egyedül maradtam. De nem bántam sose.
- Nahát! Neked is volt ilyen könyved? Ez klassz.
Igazán nem számítottam rá, pedig nem is olyan nagy meglepetés, hiszen Hugoról van szó. Mellette valahogy mindig megjön a kedvem a felfedezéshez, és a fejtöréshez, így az az ötlet is tetszik, hogy tanuljunk együtt. Ezek a lények olyan különlegesek, és biztos még mindig vannak olyan lények, amiket még nem fedeztek fel, mert jól rejtőzködnek, vagy éppen felfedezés és megismerés alatt állnak. Milyen nagyszerű érzés lehet egy eddig teljesen ismeretlen lényt felfedezni...Hugo már igazítja ais a táskáját, és megindulunk.
- Erumpentek -
Elindulunk a karámuk felé, ahogy közelítünk feléjük, Hugo még plusz információval lát el.
- Van itt egy nőstény, az egyik véletlenül felrobbantotta a párját, és ő is megsérült benne, azért ápolják itt. De van egy kicsinye is.
Azt tudni lehet, az Erumpetekől, hogy ha felingerlik, akkor hatalmas szarvával megtámathatja társait, és olyan folyadékot fecskendez beléjük, amitől felrobbannak. Elég kellemetlen dolog. A nőstényért vagy a területért harcoló bikák gyakran felrobbantják egymást, sajnos ez nem egy ritka eset. De hogy szegény, valahogy felsértse a párját, és ő robbanjon, na, az még kellemetlenebb.
- Uhh, szegényke...de legalább akkor a kicsinek nem lett baja. Ez a robbantgatás elég veszélyes lehet. A robbantó bájitalhoz használják ezt a levet.
Illetve biztos máshoz is lehet, de nem vagyok a legjobb bájitaltanból ugyebár...bár a robbanásokban van egy kis..khmmegy picike kis gyakorlatom, bár nem direkt...köezelebb érünk a karámhoz, ahhol láthatjuk is a lábadozó anyukát, és a kicsinyét. Milyen jó nekik, hogy ilyen hamar megtnulnak járni, meg futkorászni. Kibújnak az anyukájukból és máris lábra állnak. Fura lett volna, ha kibújok anyuból, aztán elsétálok az üdítő automatához, hogy igyak egy kis vizet. Vicces ilyen dolgokon elmerengeni.
- Fura lehet ilyen külsővel élni nem? Mindeki vagy fél tőled, vagy le akar vadászni mert különlegesnek számítasz
Elgondolkodom Hugo szavain. Valóban nem lehet egyszerű nekik, pedig ők is csak békében, nyugodtan akarnak élni.
- Igen. Elképesztő az állatokban az életösztön. És mégsem stresszelnek annyit. Nem aggódnak előre azon, hogy vajon mikor támadnak meg. Csak élvezik, ha nyugi van. Ha pedig jön a veszély, rögtön védekeznek, futnak vagy támadnak. Csupán ösztönből. De sokat számít, ha falkában élnek.
Falkában, bizony. Még az állatok is tudják, hogy a család az család. Hogy fontos valahova tartozni.

α ︱ e l i z a b e t h ︱ α

(https://data.whicdn.com/images/348362468/superthumb.jpg?t=1599238638)

β︱I'm breathing in the chemicals︱β

Ω time 2002076 beat: donuts (https://www.youtube.com/watch?v=_5CHTscFyFo) Ω

Igazából mindnig is szerettem bezsélgetni a könyvekről. Érdekesek voltak, érdekesebbek, mint az emberek. És nem is bántottak a szavikkal. Maximum a Roxfortban megcsócsált pár, de... De azok is megszelidültek, hogy ha jól bámtunk velük. Ez volzt igaz a varázslényekre is. Igazából sokkal ártatlanabbak voltak az embereknél, akik mindenben csak a másik hibáit keresték. Mindenben csak összehasonlítottak, összemértek, kiveséztek, kiforgattak, kielemeztek. ÉGyűlöltem ezt, hogy csak egy termék voltam otthon, egy hibás termék, aki bármit is tesz, sosem lesz elég. vajon Beth is ezt gondolja rólam? Igazából máris kígyózik fel a gerincemen a bizonyítási vágy, egyre erősebben ropogtat, és egyre csak roppanok, hogy aztán beletörjek ismét abba, hogy nem vagyok jól. Mérget lélegzem, és füstöt látok, csípi a szemem minden amit mondanak nekem, és fáj, hogy senkinek sosem.
De Beth egyelőre nem köt belém, és ahogy beszél... Tényleg bezsélget velem. És hagyja, hogy én is bezsélgessek. Ez valahogy annyira fura. Kicsit kihúzom magam, ahogy a dínók előjönnek. Szeretem a dínókat. Érdekesek és menők, legalább is addig azok voltak, míg anyáék le nem szóltak, hogy bezzeg Amy sosem foglalkozik ilyen butaságokkal. És akkor megint minden mérgező és csípős lett. De Beth elvezsi ezeknek az ízét. És megint látok egy kis színt.
- A növényevők a kedvenceim. Az egyik legnagyobb, az Argentinoszaurusz, 90 tonnát nyomott. Tudod, az is ilyen...hosszú nyakú. - Elmosolyodom Beth mozdulatára, egy halk kis kuncogás is kicsusszan belőlem, de aztán megköszörülöm a torkomat, majd megint zavartan megtekergetek egy tincset az ujjaim között.
- Ők egsézen menők. Beláthattak mindent, olyan magasról, biztos nagyon gyönyörű lehetett a naplemente - állapítom meg elgonodlkozva. - Az Ankiloszaurusz meg a Sztegoszaurusz is szép lehetett. A Sztegoszaurusznak a hátán a tüskék olyanok, mintha levelek lennének. Jó lenne visszautazni abba a korszakba és látni, hogyan éltek - sóhajtok fel aztán. Kicsit megfeledkezve magamról, mert már rág nem beszélgettem normélisan senkivel.
Odaérünk az egyik karámhoz, ahol az Erumpentek vannak. Kicsit ők is olyanok, mintha valamiféle dínók lennének.
- te tényleg okos lány vagy - válaszolom Beth magyarázására komoly fejjel. Igen, ezzel a szerencsétlen kölyökkel még törődik az anyukája, engem meg nem is lát az Amy imádatától. Kissé érzem a gombócot megint a gyomromban, ahogy látam őket összebújni. Egyszerűen csak kedvem lenne elszaaldni otthonról, és meg nem állni a világ végéig. Sőt talán azon túl is csak rohannék. Biztos van valami a világ vége mögött is. Monjuk dínók. Akik nem is pusztultak ki, csak modnjuk meguntak itt lenni. Én is meguntam itt lenni. Ahol minden olyan rossz. Megrázom a fejemet és inkább Beth felé pislogok.
- Igen. Elképesztő az állatokban az életösztön. És mégsem stresszelnek annyit. Nem aggódnak előre azon, hogy vajon mikor támadnak meg. Csak élvezik, ha nyugi van. Ha pedig jön a veszély, rögtön védekeznek, futnak vagy támadnak. Csupán ösztönből. De sokat számít, ha falkában élnek.
Halkan hümmögök, ahogy a másik karám felé megyünk, ahol néhány unikornis legelészik. A nap álmos fénye megcsillan a hófehár szőrükön és megtörik a fényes szarvukon.
- Ők legalább el tudnak menekülni - teszem még hozzá Beth előző megjegyzésére reagálva. - Ha választhatnál, te melyik varázslény lennél? - kérdezem aztán, miközben a karámnak támaszkodva nézem a békés unikornisokat. Az egyiknek be van kötve a bal hátsó lába, míg a másiknak a háta sebes. Még mindig sok undorító ember van, akik a vérüket akarják.

Olyan furcsa...érzek Hugon valami folytonos feszülést, befeszülést. Igyekszem szépen elhessegetni azokat a gondolatait, amitktől megfeszül. Szeretném megismerni őket, hátha...hátha meg tudom szorongatni azokat a fránya gondoltokat és megszelidülnek tőle. Hugonak olyan sok mindent kell elviselni egyedül. ..ahogy a nyakamat nyújtogatom, csak elmoslyolyodik, és hallom, ahogy kuncog. Milyen szépen kuncog...aztán persze ettől zavarba jön, és megint tekergetni kezdi az egyik hajtincsét. Innen tudom, hogy mikor van zavarban. Én semmi ilyesmit nem csinálok, cserébe rögtön rákvörös leszek.
- Ők egészen menők. Beláthattak mindent, olyan magasról, biztos nagyon gyönyörű lehetett a naplemente. Az Ankiloszaurusz meg a Sztegoszaurusz is szép lehetett. A Sztegoszaurusznak a hátán a tüskék olyanok, mintha levelek lennének. Jó lenne visszautazni abba a korszakba és látni, hogyan éltek -
El...ké...pesz..tő...Némán pislogok, csak haladok mellette és persze bólogatok. Aztán a karámhoz érve eszembe jutnak a roxfortos tanórák, és a roxforti könyvek, amik számomra ugyanolyan érdekesek, mint iskoromban a dinoszauruszos könyvek.
- te tényleg okos lány vagy
Mi?? Már hogy Ééén? Tessék, itt van. lehet is látni a rákvörös fejem, mert ahogy Hugo rám néz és okosnak titulál, már érzem, hogy a fülem is ég, és olyan vörös lehetek, mint aki jól leégett a napon. Egy zavart köszönömöt motyogok, majd igyekszem eltrelni a figyelmet az tulipiros fejemről, és az Erumpetekről kezdek beszélni.
- Ők legalább el tudnak menekülni
Elmenekülni. Ők legalább? Hugo rossz kedvű gondolatai mintha megint megtámadnák. Arca is teljesen más ilyenkor. Óvatosan, kicsit közelebb megyek hozzá, ekkor a karám előtt elhalad Amanda, egy idegesítő hatodéves mardekáros, és egy szöszi évfolyamtársam, akik rögtön kiszúrnak minket és nem is hagyják szó nélkül.
- Merlinre, nézd már, Beth megint ezzel a nyomival van van. Mi van, megtaláltad a hozzád illő is barátkádat?
Ah, komolyan, ezek a lányok mindig mindenhol ott vannak Belby seggében. Az agyuk mérete meg egy trolléhoz hasonlít. Dühít, hogy folyton megjegyzéseket tesznek az embrekre. Fel kéne lógatni őket egy kicsit...áh, nem kibírom.
- Tényleg? Ennyire telt csak? Amanda, sétálj vissza szépen abszol útra, és vegyél egy sértegetés alapjait.
Aztán hangom valahogy nyugodtabb lesz, a haragom elszáll. Rájövök, hogy semmi értelme, pont az a céluk, hogy felbosszantsanak.
- Siess, szedd a lábad, amíg még tudod...
Nyúlok a pálcámért, még mosolygok is hozzá, pedig tudom, hogy nagy bajban leszek, ha használni merészelem, de szerencsére elég volt az ijesztő vigyor, mert vihogva elszaladnak. Visszasétálok Hugo mellé, és egy ideig csak némán nézek belefé, aztán némi hezitálás után csak nekifutok.
- Hogy értetted azt, hogy ők legalább? Hogy el tudnak menekülni...
Talán ennyire nagy lenne a baj náluk? Ezért ilyen szomorú? Mi lenne ha...anya biztos megengedné, hogy nálunk legyen pár hétig...

α ︱ e l i z a b e t h ︱ α

(https://data.whicdn.com/images/348362468/superthumb.jpg?t=1599238638)

β︱I'm breathing in the chemicals︱β

Ω time 2002076 beat: donuts (https://www.youtube.com/watch?v=_5CHTscFyFo) Ω

egészen kellemesen alakulnak a dolgok, így a szülőktől távol talán nem hiszem azt, hogy olyan értékelhetetlen lenne az életem. Legalább is beth számára nem csak egy kisebbik, elfuseráltabb Amy voltam, hanem csak valami tizennégy éves gyerek, akik mondjuk szereti a dínókat és mindenféle olyan dolgot, amiből egy kisebb tudást szippanthat fel. Szeretek elveszi az információkban, főleh, hogy ha azok megelevenednek . De a könyvek szavait is szeretem. Minden szó egy új lehetőség arra, hogy valamit tanulhassak, és egy kicsit talán olyan okos legyek, mint Amy.
Látom, hogy Beth teljesen elvörösödik arra, hogy azt mondtam, okosnak tartom. Pedig az volt és aranyos is azokkal a szeplőkkel, meg a vörös tincseivel, és a pirulása is egészen bájos volt. Megin megül egy kis mosoly az ajkaim szélén. Valahogy Beth egy kicsit mindig mosolygásra késztet. Még akkor is, ha ettől teljesen zavarba jövök és magam sem értem, hogy mmi történik velem. De mellette a színek is élénkek, és máris van jelentésük. Például a vörösnek egészen szép jelentése van, az hogy Beth. Nem mintha ezt valaha is kimondanám neki.
inkább elkalandozunk a karámik felé, és már az unikornisoknál járunk, amikor megüti egy nagyon kellemetlen hang a fülemet, pedig még le sem reagálom azt, hogy Beth közelebb araszol hozzánk, szinte összeér a karom az övével. Kicsit magasabb, mint én, de nekem még erősen növésgyanűs a termetem, és szerintem a nyáron lehet utól is fogom érni. De hirtelen egy idegesítő hang vág közénk messzi távolságot.
- Merlinre, nézd már, Beth megint ezzel a nyomival van van. Mi van, megtaláltad a hozzád illő is barátkádat? - kérdezi viháncolva egy lány, aki mindig Belb körül ólálkodik. Amanda a neve, túl só a memóriám ahhoz, hogy mindent megjegyezzek elsőre is, pedig sok felesleges ember arcát nevét szeretném kitörölni az emlékeimből. És néha önzőn és kegyetlenül azt kívánom, bárcsak Amyt én felejtettem volna el. Szeretnék modnani valamit, de Beth megelőz, én pedig csak nagy szemekkel pislogok rá, meg a jelenetre. Engem nem zavar, hogy lenyomiznak, sosem voltam anynira jó, hogy jobb legyek. És azt hiszem már ott tartok, hogy elhiszem magamtól, nem vagyok elég jó.
- Tényleg? Ennyire telt csak? Amanda, sétálj vissza szépen abszol útra, és vegyél egy sértegetés alapjait. - Hirtelen nem tudom mit gondoljak, de valami olyan fura érzés tölt el, hogy nem is nagyon értem még én se mi játszik le bennem. Sosem védett meg senki. Szóval csak némán bámulok a jelenetre, ahogy Beth pálcát ránt és evonul a többi Roxfortos diák. Szinte le vagyok nyűgözve, és olyan mérhetetlenül zavarban vagyok, hogy nehezen jönnek a szavak a számra.
- Azta. Menő voltál. Tudod, engem més sosem.... sosem történt ilyen - dünnyögöm, úgy, hogy nem is találom rendesen a szavakat. Meg a hangokat. - Köszönöm - mondom, miközben zavartan pislogok és megint babrálni kezdek a hajammal. Aztán egy kicsit odébb dőlök, neki Beth karjának, egy halovány gyors kis gesztus ez, aztán hagyom is elúszni, és visszbaillenek a helyemre. Mintha mi sem történt volna.
Kicsit csend van köztünk, nézzük a szép csillogó szőrű unikornisokat, de aztán beth megszólal.
- Hogy értetted azt, hogy ők legalább? Hogy el tudnak menekülni... - tör meg a csendet Beth, mire én nem is tudom. nem pillantok rá egyből, csak bámulom a két unikornist, a zold karámon belül. nem is tudom mit válaszoljak, Sneki se kérdezett engem meg sose semmiről. Én csak voltam. Voltam mint egy félre dobott góc a sarokban. És sosem kérdeztek tőlem semmit. Csak Amy, de én vele szörnyű voltam.
- Szeretnék vándor madár lenni, Beth. Átszelni az eget. Akkor két otthonom lenne. És ha az egyiket le is rombolják tudnék keresni másikat - vonom meg a vállamat. De aztán nem modnok többet. Valahogy nem tudom, nehéz elhinni, hogy valakit érdekel az, hogy mi van velem. - Gólya szeretnék lenni. Vagy pedig viharmadár.
Közben azért elhúzódom az unokornisos karámtól, és a tekintetemmel Beth pillantását keresem. Azon gondolkdomo, vajon Amy mit nézne most itt meg. valahogy az agyamban nincsn az, hogy Hugo mit nézne meg, Hiszen a könyv is Amy könyve.
- Kérsz szívárványos popcornt? Az nem olyan fura, mint a mindenízű drazsé, csak sokízű. Láttam, hogy a bejáratnál árulják.

Nem tudom, mi folyik odahaza Hugoéáknál. Bár azt sejteni lehet, hogy Amy állapota miatt nem a legrózsásabb, hogy is lehetne, de hogy igaziból mi van, mit érez Hugo és mit éreznek a szülei, azt nem tudom. És Hugo nem beszél róla, nem panaszkodik, inkább bezárkózik, ami megnehezíti azt, hogy megértsem őt. Márpedig én megszeretném. Egyáltalán nem tetszik hogy így érez, hogy ilyen bánatos. Ézem, hogy van valami fontos, amitől ilyen, amit nem tudok. Nem akarom harapófogóval kiszedni, hiszen ha nem akarja, nem mondja el. Én azért itt vagyok, hátha valamikor mgis...mégis elmondja nekem. Amandáék elzavarásában már egész jó vagyok, engem valamiért különösen utál. Egyszer mondjuk harmadikban gyógynövénytannál kijavítottam, mert már nem is emlékszem, de valamit nagyon elrontott. Azóta lehet rám ilyen zabos, amit mondjuk valahol megértek, de hogy még mindig...lehet hogy az agya picike, de hogy sértődni sokáig tud, az vitathatatlan. Ami fura, mert olyan sok mindent elfelejt. Igazán ezt is elfelejthetné. Tudom, hogy most is miattam jött ide beszólogatni, nem Hugo miatt.
- Azta. Menő voltál. Tudod, engem még sosem.... sosem történt ilyen -
Igazából már nem is dühítenek, inkább csak bosszantanak. Mint a szúnyogok. Nem súlyos a csípésök, csak bosszantó, mert viszket. Szívesen elhessegeted, vagy rácspsz ha leszáll. Na, ez aaz Amanda egy szúnyog. Talán Belbyvel együtt.
- Bocsi, Amanda nem bír engem, ez nem neked szólt, inkább nekem.-
Olyan aranyos, ahogy mindig a hajával babrál. Ahogy közelebb dől, és a karja az enyémhez ér, igyekszem higgadt maradni. Csak nem gyorsult fel a szívverésem? Azt hiszem a meleg...hirtelen olyan meleg lett itt...az unikornisokra koncentrálok, hiszen olyan gyönyörűek, olyan különlegesek és varázslatosak. Tiszták. Olyasmiknek látom őket, mint ahogy az angyalokat leírják. Az unikornisok is angyalok. Aztán nem tudok sokáig a szemeim rajtuk pihentetni, mert Hugo olyat mond, ami igazán meglep, és megrémít.
- Szeretnék vándor madár lenni, Beth. Átszelni az eget. Akkor két otthonom lenne. És ha az egyiket le is rombolják tudnék keresni másikat
Annyira meglepődök, hogy nagy kerek szemeimmel csak nézem őt, bár még nem is néz rám, talán nem mer. Én most már kendőzetlenül belefúrom a tekintttm az arcába, de csak pislogni vagyok képes. Hogy micsoda? Megvonja a vállát, mintha azt mondta volna, ajj, Beth, az a bajom, hogy a jóslástan terem folyton tiszta budiszagú. Hiába szellőztetek, büdös. De hát, ez van, hagyjuk is, nem érdekel. A döbbenettől egy ideig még levegőt sem veszek, valahogy elfelejtek.
- Gólya szeretnék lenni. Vagy pedig viharmadár.
Még mindig csak nézem őt, még mindig nem veszek levegőt, az ajkaim azonban kinyílnak, és valami kiszalad onnan, még én sem tudom, micsoda. Hugo végre rám néz, így bámuljuk egymást a csendben, míg meg nem töröm azt.
- Hugo, te elszöknél otthonról? Tudom...vagyis gondolom..gondolTAM, hogy nem túl jó a helyzet most nálatok de...de..
Hebegek kicsit, majd veszek egy mély levegőt. Azzal nem segítek, ha pánikba esek. Tudomásul veszem, bólintok a fejemmel, értem, hallottam, ééés...most felfogom. Feldolgozom.
- Nem tudom, mi van veled, mikor odahaza vagy, de..szóval hozzánk jöhetsz bármikor. Anya és én lakunk csak, és vannak még szabad szobáink.
Megérintem a karját, kedvesen lágyan megszorítom, hogy nyomatékosítsam, komolyan mondtam. Sólnia se kell előre, bármikor betoppanhat. Legyen az éjjel, nappal...és akármeddig.
- Komolyan. Bármikor. Bármeddig.
Utána persze zavarba jövök, és visszahúzom a kezem.
- Kérsz szívárványos popcornt? Az nem olyan fura, mint a mindenízű drazsé, csak sokízű. Láttam, hogy a bejáratnál árulják.
Zavartan bólogatok, a zavaros szívre, mindig jó az édesség. Bármilyen édesség. Amikor ideges vagy mérges vagyok, bármi édeset befalok. Legyen az fagyi, csoki, valami kelt süti, bármi.

α ︱ e l i z a b e t h ︱ α

(https://data.whicdn.com/images/348362468/superthumb.jpg?t=1599238638)

β︱I'm breathing in the chemicals︱β

Ω time 2002076 beat: donuts (https://www.youtube.com/watch?v=_5CHTscFyFo) Ω

Az ujjiammal a kezemben szorongatott, gyűrött kis papírt fogdostam, és egyre inkább úgy éreztem, hogy semmi keresnivalóm itt. Mámrint itt eben a boldog tömegben, és még Beth arcát fürkészve is azt gonolom, hogy én csal lehőzom az ő hangulatát is. tekintetemmel elnézem a karámot, a bennük lébvő lényeket, és úgy gondolom, még nekem is jobb lenne egy ilyen helyen,a hol megbámul mindenféle ember, de legalább mégis van aki odajön hozzám és mondjuk kedves és szeret. Persze, szánalmas, hogy ilyen az eszembe jut. Már nem vagyok kics, hogy ennyire akarjam valakinek a kedves érintését a szavait. Megszoktam már, hogy otthon nem számíthatok semmi jóra. Bár összerezzenek a lányok szavaira, mielőtt eljut a tudatomig, hogy Beth-nek szólogatnak be, ő már mérgesen el is küldi őket. Ez egy kicsit bátors és klassz dolog tőle. Bárcsak én is egy kicist így ki tudbnék állni magamért otthon. De abban a házban csak elfogynak a szavak.
- Bocsi, Amanda nem bír engem, ez nem neked szólt, inkább nekem.
Amanda fura lány és szerunte rendkívül ostoba. Az ostoba emberek most is zavarnak, és az meg pláne, ha engem is annak tartanak. Nem vagyok olyan eszméletlenül okos, mint Amy, de hülye sem. Amanda pedig az, az agya helyén is biztos csak ruhák meg ciőpők vannak.
- Nem értem miért nem kedvel, te jófej vagy - mondom ki hangosan a gondolataimat és már megint elönt az az idióta, zavar, hogy mégis mia francot beszélek. A hajamat piszkálom inkább és próbálok komoly fejet vágni, pedig érzem, hogy enyhén elpirulok, meg a hasamban is ott az a fura izgatott remegés, ami idegesítő. Szeretném elcsendesíteni őket egy pillanatra, mert hirtelen minden komoly józanságomat elfelejtem. De inkább tovább bámulom rendületlenül az unikornisokat, mintha mi sem történt volna az előbb. Beth is őket bámulja, miután egy kicsit nekidőlök, hogy a karunk összeérjen. Telejsen logikátlanul cselekszem, és még jobban belemerülök a szépségükbe inkább, minthogy Beth aranyos arcát mámuljam.
ha varázslány lehetne az ember patrónusa, Amynek biztosan unikornis jutna. Nekem meg nem is tudom. valami béna kis gyenge dolog. Bár azt hiszem sosem leszek képes megidézni egy patrónust sem, ahoz túlságoan elcseszettnek érzem jelenleg az életemet. Halkan dünnyögök Beth felé, arról, milyen jó lenne egyszer csak szárnyra kapni és oda repülni ahova akarok, akkor,a mikor én akarok. Érzem rajta, hogy ledöbben, hogy az arcomat fürkészi, talán a tekintetemet keresve. Egy ideig nem nézek a szemébe, aztán csak felé fordulok, hogy a kerekre nyílt, döbbent, és élénken csillogó tekintetével találkozzon az én fakó szempárom. Csöndesen fürkésszük egymást, bár én inkább már csak kissé álmodova vizslatom Beth szépséges tekintetét, de é még mindig a döbbenet hatássa alatt áll. Pedig igazán nem is fontos ez. Egyszerűen kicsúszott, mert ki kellett mondanom. Amúgy sem érdekel snekit, hogy mit szeretnék.
- Hugo, te elszöknél otthonról? Tudom...vagyis gondolom..gondolTAM, hogy nem túl jó a helyzet most nálatok de...de.. Nem tudom, mi van veled, mikor odahaza vagy, de..szóval hozzánk jöhetsz bármikor. Anya és én lakunk csak, és vannak még szabad szobáink.
Most rajtam van a csodálkozás sora, az én szemeim kerekednek el egy rövid időre, addig, míg felfogom beth mondatait. Egy kicsit megdobban a szívem, mert valahogy ez eddig snekinek sem esett le, hogy én mennyire el akarnék onnan menni. Talán elszöknék, talán nem. Sok a talán, sok a félelem, és sok az akarok. De mégis nem tudom, megtehetnem e ezt. Képes lennék-e erre. De még ha ezeket nem is mondom ki halvány mosolyra húzom a számat.
- Köszönöm Beth - nem nagyon ragozom túl, mert akkor az egész elmúlik, elvenné a súlyát, de mégis annyi mindent köszönök most meg neki. Azt, hogy észrevette, azt hogy ilyen kedves. És minden mást is. Az érintését a karomon, a tekintetét, hogy nem keresi bennem llandóan Amyt, és nem néz az árnyékának.
Lassan elrugaszkodm a korláttól, és az egyik kis stand felé indulok, hogy szerezzek magunknak egy kis édességet. Sosem kaphattam ilyesmit, valahogy mindig Amyt halmozták el a szüleim. Állandóan. Miközben én hátul kullogtam ő mindenféle édességet megkóstolhatott, és ha én kértem is valamit nem kaptam semmit, mondván nem érdemlem meg. Amy persze próbált kedves lenni, megkínálni, de aztán ahogy egyre gonoszabb lettem vele, mindig inkább elvettem az övét, vagy csak kiöntöttam amikor anyáék nem látták. Szörnyű tetsvér voltam. Pedig ő semmiről nem tehetett.
Kikérem magunknak egy adaggal, és leülök vele egy közeli kékre festett padra, és amikor Beth is mellém ül, felé nyújtom. Én is csipoentek belőle egyet, miközben már nem arra gondolok, hogy Amy melyik színűt szerette a legjobban, hanem, hogy Beth-nek melyik ízlik a sok színes popcornból.

Én nem is tudom. Úgy szeretném, ha Hugonak jobb lenne az élete. Már az is elg borzasztó, ami Amyvel történt. És bár tudom, hogy valóban nagyon okos volt, kedves, sziporkázó, de Hugo egy kicsivel sincs alatta, sőt. Azt érzem Hugon, hogy Amyt sokkal jobbnak tartja magánál. Ez akkor is így volt, mikor Amy itt volt velünk, de most..mintha az állapota óta Hugo magát ostorozná azzal, hogy hozzá kpest ő milyen béna. Vagyis nem tudom, tényleg így van e, mert ritkán beszél erről így, de mikor így van, akkor ezt szűröm le belőle. És a tekintete, az a gyönyőrű, de mégis szívfacsaróan szomorú, a mindent elruló tekintetekből is ezt olvasom ki. Amy úgyis jobb. Pedig Merilnre ha tudná, ha felfogná végre, hogy nem csak hogy nem rosszabb Amynél, de van, amiben sokkal jobb...
- Nem értem miért nem kedvel, te jófej vagy -
Ez igazán jól esik, jobban mint ha más mondaná, akkor is ha én is úgy gondolom, egész jó fej vagyok. Rámosolygok, ő megint a hajával játszik, amibe valamiért szívesen beletúrnék, összeborzolnám. Persze nem teszem, most mondta, hogy jó fej vagyok, nem akarom tönkre tenni azzal, hogy összekócolom...a következő pillanatban, mikor karunk egy pillanatra összeér, a villámcsapás eltalál, és végigmegy rajtam. Pedig nics rajtam semmi, amitől megrázhatna, és ez egyenesen a gyomromba hatol, olyan, amitől nehéz gondolkodni, és nehéz nem elpirulni. De mikor azt mondja, szeretne madár lenni, és szeretne két otthont, összerezzenek. Először csak nézezem őt, miközben belül meg vagyok rémülve. Majd mivel nem az én buta kislány pánikomra van most szüksége, túllépek a riadalmamon, és fejanlánlom neki a mi otthonunkat. Tudnia kell, hogy van egy biztos...izéé...pontja?
- Köszönöm Beth -
Ahogy elindulunk az egyik sant felé, hűségesen követem, és próbálom nem fürkészően nézni. Régennem simán bámultam az emberket, és nem értettem, miért nem szeretik. De az évek óta megtanultam, hogy nem szép dolog. Pedig nem rosszból csináltam, de megértettem. Mégis a szemem sarkából figyelem őt. Ahogy kikéri azzal a szomorúan csilingelő hangján, ahogy fizet, aztán leülünk egy szép padra. Így esszük meg lassan teljes csendben a színes édes popcornt. Hugoval még ez is jó, csak ülni, és nem beszélni. A popcorn is ízlik, van itt sima málnás, kiwis, de egészen fura, pók ízű is. És uhh, igen, azt hiszem ez..tofu? Jesszus, azt nagyon utálom! De persze most mőr mindegy, nem merem előtte kiköpni, inkébb szorgalmasan rágok, és lenyelem. Aztán lassan bezár az állatfarm is, elindulunk hát kifelé, mégy egyszer utoljűra végigsétálva a karámoknál.
- Köszönöm a popcornt, jó volt megenni veled...-
Na, jól van, megint milyen bénát mondtam. Jó volt megenni veled...tényleg gáz vagyok...Tudom, hogy egész este ezen fog járni az agyam. Hugon, a szemein, a haján és azon, hogy nem érzi jól magát. Mkior kedvesen elválunk, biztos vagyok már benne, hogy fogok neki nyáron baglyot írni. Majd azzal kezdem, hogy Drága Hu...nem, nem inkább úgy, hogy Kedves Hugo..,jaj, de béna, a Szia Hugo, az jobb lesz...

Köszönöm a játékot, a helyszín szabad!

Roxfort RPG

2003/2004-es tanév => Hertfordshire városa => A témát indította: Mrs. Norris - 2020. 07. 12. - 14:56:35