Roxfort RPG

2002/2003-as tanév => Griffendél Godrik Akadémia => A témát indította: Mrs. Norris - 2020. 07. 12. - 15:43:04



Cím: Párbajterem
Írta: Mrs. Norris - 2020. 07. 12. - 15:43:04
(https://i.imgur.com/ihxizNB.jpg) (https://i.imgur.com/eAYmfLc.jpg)

Kisebb terem, ahol gyakorlati órákat tartanak. Így a terem a megfelelő óra szerint könnyen átalakítható, hol rengeteg pad van benne, hol pedig egy hatalmas üres tér, ahol könnyedén lehet párbajozni is. Sérülések esetére a terem egyik végében bájitalos szekrény áll, amit csak a tanárok nyithatnak ki. Vigyázz, meg ne lássanak a közelében, ugyanis az egyik falon lógó festmény azonnal jelentést tesz a dékánnak a történetekről!


Cím: Re: Párbajterem
Írta: Reginald Cobham - 2021. 01. 20. - 16:17:42
To. Mr. O'Mara

Amióta megkezdtem a működésem az Akadémián, egy plusz órarenden kívüli programot is sikerült kieszközölnöm, ami ráadásul nem csak a diákoknak szólt. Mindig is szerettem volna egy vívóiskolát beindítani akár a muglik között is, de amíg auror voltam, addig erre abszolút nem volt időm és energiám. Most viszont ez az akadály elhárult, így meg is küzdöttem a lehetőségért, hogy megvalósítsam ezt az álmom. Ezeknek a dolgoknak hála éreztem úgy, hogy azért még tartogat az élet egyet s mást számomra és talán nem akkor hiba, hogy a két alkalommal, amikor a halál torkába kerültem, végül megmenekültem.
A párbajtermet sikerült megszereznem heti két foglalkozásra, amiből az egyik nyílt óra volt minden mágus vagy boszorka számára s ezt az Abszol úton plakáton hirdettem is, a másik csak a diákok számára volt elérhető. Hittem és hiszem, hogy a mágusok is tudnak profitálni ebből a mozgásformából, mert mentálisan is edz és gyorsaságot, reflexeket fejleszt, stratégiai gondolkodásra tanít. Csupa olyan kvalitást kíván és fejleszt, aminek egy pálcával és varázslatokkal vívott harc közben is hasznát láthatja bárki, erről pedig az Akadémia vezetését is sikerült meggyőznöm. Láttam már mágusok küzdelme közben is az állóképességnek, fizikai kitérésnek, elhajlásnak hasznát nem egyszer, akkor miért fosztanánk meg magunkat más hasonló előnyökre való trenírozástól? Most is, mint minden alkalommal hamarabb mentem le a terembe, hogy pár pálcaintéssel megcsináljam a kellő teret a mozgáshoz s miután a rend kialakult: padok a falak mentén, középen nagy üres tér a mozgáshoz, a szükséges felszereléseket tartalmazó tértágított koffert is belebegtettem, hogy nekiálljak kipakolni. Szép, pedáns sorban lepakolom az edzéshez használt fegyvereket:  szablyák  (https://vignette4.wikia.nocookie.net/battlefield/images/a/a2/Cavalry_Sword_IRL.jpg/revision/latest?cb=20161026002635) és  tőrkardok  (https://regenyei.com/wp-content/uploads/2020/04/RA_RAPIER_05_img03-500x375.jpg) kerülnek sorban a padokhoz döntve egymás mellé, kellő számban, hogy jusson mindenkinek. A fegyverek után a védőfelszerelést pakolom ki, amik esetünkben csak  vívókabátok  (https://www.thehemashop.com/media/catalog/product/cache/3/image/650x/20737efe5af96e140e6c181cee6f11d7/6/7/676_1_2.jpg) igaz, ezek mágikus darabok. Egyrészt a viselők testalkatára idomulnak felvételkor, másrészt a teljes testet egy mágikus védőmezővel borítják be, a fejet is, így nem kell a muglik által használt rácsos vívósisakot alkalmaznunk. A trükk része mondjuk az is, hogy bár sérülést nem szenved az ember, azt a fájdalmat viszont pontosan megérzi, amit a találat jelentett volna. Lehet kissé morbid, de legalább ad tétet a dolognak: senki nem akarja, hogy átélje egy csuklóból lemetszett kéz fájdalmát például, ha csak időlegesen is. Az én kabátom persze már rajtam van, ami csak annyiban különbözik, hogy vörös csíkokkal ellátott  kabát (https://www.thehemashop.com/media/catalog/product/cache/3/image/650x/20737efe5af96e140e6c181cee6f11d7/t/p/tp-offj2-xs-bl-1.jpg), hogy az edzői minőségben mégis megkülönböztethető legyek, de ezt szolgálja az egyezően vörös tréning nadrág is természetesen. Kicsit bemelegítek pár körzéssel, hogy átmozgassam a végtagjaim, ízületeim, és egy kis nyújtás is belefér, hogy a könnyed, robbanékony mozgás majd jobban menjen.
Miután elkészülök, megnyitom a terem ajtaját s vállszéles terpeszben állva állok középen, kezemben az egyik szablyával, amit magam előtt fogok keresztben s így várom a befelé szállingózó edzeni vágyókat egy könnyed mosollyal. Ilyenkor a teliholdtól függő nyúzottságom és esetenként rossz állapotom is könnyedén félre tudom tenni, egy olyan boldog helyen lehetek, ahol nincs semmi más, amire fókuszálnom kéne. Kellenek ezek a pillanatok, nagyon is.


Cím: Re: Párbajterem
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 01. 21. - 10:57:16
game ● over
(https://i.pinimg.com/564x/3a/d7/d7/3ad7d71b0328e55d34cfbeb518d64e05.jpg)

Cobham
2002. február 16.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/56/26/a2/5626a29e5a0e99bfdbff46b512cbadc0.jpg)

i don’t remember
not being tired

Mert az otthon ott van, ahol ő. – ismételgettem magamban, ahogy Hertfordshire utcáit jártam. Minden erőmet megpróbáltam bevetni, hogy elnyomjam magamban Aiden hiányát és bár megvolt a tovább lépés, az új érzések, az új dolgok… valahogy, ha megpillantottam a Zsebpiszok közben egy sötét hajú fiút is azonnal eszembe jutott, milyen volt, mikor együtt heverésztünk Cukormáz hálószobájában. Furcsa kettősségben éltem még. Ott volt Milton, akivel kapcsolatban egyre több érzésem volt, s ott voltak a régi életem után maradt gyász, amin nem tudtam felül kerekedni, legalábbis nem olyan egyszerűen, mint ahogy az ideális lett volna. Visszanyeltem a könnyeimet, amiket talán csak a hűvös, angol szél csalt elő…
Legyél már kurvára kemény, O’Mara! Fogadd el, amit osztott az élet és formáld ezt is erővé… A hang parancsára szinte éreztem, ahogy a torkomban megülő gombóc szép lassan enyhűlni kezd. Tudtam pontosan, miért vagyok zaklatott. Az ember azért nem mindennap hagyja el a gyerekét a saját érdekében. El tudom képzelni, hogy Avery mennyire gyűlöl most, hogy mennyire megbánta, hogy valaha is elfogadta a segítségemet… de hittem, hogy csak így tudom megvédeni, ha magam mögött hagyom. Roxmorts képes volt megvédeni őt, túl jelentéktelen volt, túl csendes ahhoz, hogy bárki is ott keresse, miközben tudják: én leléptem. Ezért is jöttem Hertfordshire-be, hogy egyre több helyen bukkanjak fel, aminek nincs köze a falucskázhoz.
Szinte vártam a hátamba csapódó átkot, mikor elsétáltam a Godrik előtt. Legutóbb egy gorgóval küzdöttem meg odabent… nem, mintha bármi keresni valóm lenne egy akadémia közelébe, még csak diplomát sem szerezhetnék, mert még a nyamvadt RBF-eket sem csináltam meg. Fáradtan álltam meg az épület előtt, s néztem fel az öreg kövekre. Ez is csak egy kastély volt, amit a mágián kívül nem sok minden tartott egybe. A kora ellenére még is erősnek, hatalmasnak tűnt… talán egyszer én is ilyen szilárdan fogok szembe állni a világgal, ha végre legyűröm a sérelmeimet és megtanulok őket valóban erővé formálni.
Éreztem, milyen mocskosul fáradt és gyenge vagyok, hogy mennyire nem tett nekem jót az elmúlt egy év. Az elmém kimerülten zokogott odabent, jelezve, hogy nem akar többé gondolkodni. A tagjaim pedig zsibbadtak az alváshiány, a szívfájdalom és a boldogság furcsa keveréke alatt. Ez volt az életem, egyszerre szenvedtem és voltam menthetetlenül szerelmes… már magam sem tudtam kibe. Csak azt tudtam, kit akarok, kit kell akarnom.
Ahogy elmélkedtem ezeken a dolgokon, éreztem, hogy a szél valamit a lábamhoz sodor. Unottan pillantottam le a cipőm orrára. Egy gyűrött papírdarab simult rá a fekete lábbelire. Könnyedén hajoltam le, nem számított, hogy a sérült combom megfeszül a fájdalomtól. Az ujjaim közé csíptem a lapot és ahogy felegyenesedtem meg is néztem a tartalmát. Valami vívóscucc… az valami párbajdolog? Ezen agyaltam, ahogy a dátumot figyelve beazonosítottam, hogy az ma van.
Összegyűrtem a papírt és eldobtam valamerre. Nem is számított igazán merre, a szél elviszi… én meg csak úgy elindultam be. Nem tudtam megmagyarázni miért, talán elég fáztam, talán szívesen kiosztottam volna egy-két átkot illegálisan. Kapucnival a fejemen ültem be a terembe, ahol a vívásizé volt. Nem mentem oda, ahol mindenki gyülekezett, jobbnak láttam egyelőre csak megfigyelni.
Alig, hogy leültem és megláttam a pasast, a terem közepén – bizonyára az edzőt –, káromkodás hagyta el az ajkaimat: – Merlin faszára… – Ismertem a fickót, összefutottunk már, csak rohadtul nem emlékeztem hogyan. Az elmúlt időszakban igencsak sok arc elhalványult, annyi minden történt.



Cím: Re: Párbajterem
Írta: Reginald Cobham - 2021. 01. 21. - 21:56:26
To. Mr. O'Mara

Lassacskán érkeznek az emberek s eddig inkább a megszokott arcokat láttam, a belépőkkel sorra kezet is fogok, ha hölgy érkezik akkor is, mert itt egyenrangúság van teljesen ilyen tekintetben is, ez egy sport gesztus jelenleg és nem a klasszikus illemről szól. Érzésem szerint lassan közeledünk a kezdéshez s a mágikus órára rá is pillantok a bejárat fölött, megállapítva, hogy pár perc még van.
A rutinos visszajárók már mennek is a padokhoz, magukra venni a plasztronokat és neki is állnak bemelegíteni kedvük szerint, mert ezt mindenkire magára szoktam bízni, nem tartok csoportos testnevelés órát. Legyen annyira felnőtt itt mindenki, hogy meg tudja oldani ezt a feladatot.
Persze a jelek szerint így is volt, aki az érkezők között elsunnyogott oldalt, nem ismerve a szokásokat, mert egy igen határozott trágárság üti meg a fülem s önkéntelenül fordulok arra. A hang még ismerősnek nem tűnt, de ahogy a hozzá tartozó arcot lokalizálom, úgy már kezd összeállni a kép. Teljes testből elfordulok hát, még az óra felé pillantva, idő van. Az illetővel viszont még nem foglalkozhatom elsőre.
- Üdv ismét itt mindenkinek! - harsan fel hangom a teremben egy taps után, amivel jelezni szoktam, hogy kezdünk. - Látom szép számmal vagyunk most is és a többség már bemelegített. Válasszatok fegyvert, alkossatok párokat és kezdjétek átvenni a lépésgyakorlatokat, egymást léptetve, szabad ritmusban. Először a fal felőli sor kezd majd! - igazítom el a társaságot, hogy utána ruganyosabb léptekkel Elliothoz menjek, merthogy eszembe jutott már a neve is.
- Üdv itt, Elliot! Nem hittem volna, hogy itt futunk újra össze. - nyújtom felé a kezem. A lychantropia miatt én se nyújtom mindig a legjobb formám ránézésre, de az nekem is feltűnik, hogy rajta van valami elgyötörtség, valami nyúzottság. - Reginald vagyok. - teszem még hozzá, mert látom a tekintetén, hogy bár valamennyire rám ismer, a kép teljesen nincsen meg. Igazából ez természetes is, hiszen én is leginkább Esmé miatt tudom, hogy ő kicsoda és egyszer a Gringotts-nál találkoztunk, amikor még szolgáltam. Aztán egy évvel később London utcáin, amikor egy kislányt ragadtak el tőle és segítettem neki. Jó ideje volt már mindez, nekem pedig az emlékezet a munkahelyi ártalom része. - Tehetek valamit érted? Vagy csak szeretnél valami újat kipróbálni... - intek itt a kardok felé, mert nem tudhatom pontosan miért jött. Közben elégedetten hallom, hogy a résztvevők lábai miként mozognak s a padló miként dönnög alattuk néha egy-egy erősebb lépésnél. Hátra is fordulok egy pillanatra a fejemmel.
- Hé, érzéssel, nem elefántképző! Ha ennyire hangsúlyosakat léptek, a másik hamar kitalálja a szándékotok!


Cím: Re: Párbajterem
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 01. 24. - 18:51:20
game ● over
(https://i.pinimg.com/564x/3a/d7/d7/3ad7d71b0328e55d34cfbeb518d64e05.jpg)

Cobham
2002. február 16.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/56/26/a2/5626a29e5a0e99bfdbff46b512cbadc0.jpg)

i don’t remember
not being tired

Egy részem remélte, hogyha már idáig vergődtem el magam Londonból, akkor minimum követett bérgyilkos vagy kém, hogy jelentse a nővéremnek, már nagyon nem vagyok Roxmortsban. Ha pedig mégsem egész egyszerűen nem számított… túl fáradt voltam, túl fáradt ahhoz, hogy értelmesen gondolkodjak vagy tegyek bármit is. Egyszerűen elegem volt mindenből, csak lüktetett bennem ezer meg ezer emlék. Napokkal ezelőtt azt hittem, minden rendben lesz, hogy nem gurulhatok már vissza azon a bizonyos lejtőn… erre pont Averyvel fenyegetnek meg. Mindent magam mögött kellett hagynom, biztonságos helyet kellett keresnem magunknak, mintha az elmúlt hónapok nem is léteztek volna.
Minden kapaszkodó kicsúszott az ujjaim közül és még Milton is a Mungóban volt, nem tudta elkapni a csuklómat és kirángatni az átkozott gödörből. Magamnak kellett kimászni belőle… és fogalmam sem volt, hogyan csináljam. Igaza volt Natnak, nem vagyok elég felelősségteljes, így apának sem vagyok éppen megfelelő. Avery miattam keveredett ebbe a szörnyű helyzetbe.
Talán ez a kétségbeejtő helyzet hozott ide… hogy lefoglaljam magam, mert az agyamnak már igenis ki kellett kapcsolnia. A középen álló fickó ismerős volt, de kellett két perc, míg rájöttem, hogy ő az, akivel a Gringotts-os esetnél találkoztam vagy éppen abból, hogy Esmé pasija volt utánam… vagy aközben, hogy velem volt. Régen nem bíztam abban, hogy nem volt kavarás a hátam mögött… s akármennyire is szerettem Esmét valamikor, tudtam, hogy igencsak furcsán viselkedett más férfiakkal, miközben együtt voltunk. És akkor még furcsa, hogy inkább a férfiak társaságát választottam.
–  Látom szép számmal vagyunk most is és a többség már bemelegített. Válasszatok fegyvert, alkossatok párokat és kezdjétek átvenni a lépésgyakorlatokat, egymást léptetve, szabad ritmusban. Először a fal felőli sor kezd majd! – Mások nyilván figyeltek a szövegelésére, én viszont csak ültem a padon és sajnáltam magam. Ha már így tönkre ment az életem alig pár nap alatt, hát megérdemeltem ennyit. Igenis sirathattam, ami elmúlt és igenis lehettem mocskosul bunkó, ha úgy tetszett.
Érzékeltem, hogy észrevett. Hiába voltam kapucniba, az már régen hátra csúszott annyira, hogy kivillanjanak a homlokomra simuló sötét tincsek, a sötét, szinte fekete szempár. Aki ismert, könnyen beazonosíthatott.
– Üdv itt, Elliot! Nem hittem volna, hogy itt futunk újra össze. – Felém nyújtotta a kezét, így a szememet megforgatva egy nagy sóhajjal elfogadtam azt. Nem volt kedvem ezekhez a formális ízékhez. – Reginald vagyok.
– Hmm… hali… – morogtam magunk közé, de továbbra sem keltem fel a padról. Teljesen kényelmesen elvoltam.
A bemutatkozás segített még jobban helyre tenni magamban. Valami auror volt ez is… remélem, hogy Miltont nem ismeri… nem tudom, valahogy Reginalddal kapcsolatban elég kétes érzéseim voltak, már csak Esmé miatt is. Azon kívül nem sok maradt meg belőle a hülye szabályszerűségén kívül.
– Tehetek valamit érted? Vagy csak szeretnél valami újat kipróbálni... – Mutatott a kardok felé. Hát igen szívesen felkaptam volna egyet, hogy szétcsapjak vele valakit… szinte éreztem, ahogy az adrenalin megugrik bennem. Vajon biztonságos volt ott lennem? Biztonságos lett volna ezekre az emberekre zúdítanom a dühömet?
– Hé, érzéssel, nem elefántképző! Ha ennyire hangsúlyosakat léptek, a másik hamar kitalálja a szándékotok! – Ahogy Reginald elfordult, lehunytam a szemem, hogy összeszedjem a gondolataimat, mert jelenleg csak az lüktetett a fejemben, hogy: Bántani akarok valaki… mocskosul bántani akarok valakit… Ez a gondolat pedig túl veszélyes volt. Lehet, hogy egy nyegle idióta vagyok, de ha valakinek fejjel neki rontok az azért megérezte.
– Nem lenne túl biztonságos, ha fegyvert fognék a kezembe ebben a pillanatban. – Őszintén válaszoltam, mintha Reginalddal is csak azt akarnám érzékeltetni, hogy jobb nem megpiszkálni azt a bizonyos alvó sárkányt. Nem tudtam, mit gondol rólam vagy mire emlékszik, de ha mély nyomot hagytam benne, talán tudja: nem biztos, hogy jó ötlet fegyvert ajánlania nekem, mikor magam alatt vagyok.
– Egyébként ez az egymás bökdösés legális?– biccentettem oldalra a fejem, ahogy elnéztem a háttérben hadonászást. – Kicsit mintha merven mozognának… de uncsi…  


Cím: Re: Párbajterem
Írta: Reginald Cobham - 2021. 02. 03. - 22:47:36
To. Mr. O'Mara

A mai foglalkozásra is kellően szép számmal gyűltünk össze, így minden bizonnyal érdekes perceknek nézünk elébe. Persze nem mindenki egyforma régen jár, így eltérnek kicsit a tudásszintek is és az ügyességben is adódik differencia természetesen. De az adottságokon változtatni nem lehet. A teljesítményen viszont lehet javítani kellő szorgalommal és idő befektetéssel. Igaz ez abszolút csak egy hobbi, pláne a varázslóknak, akik közül sokaknak inkább valamiféle egzotikumról van szó, míg a mugli származású mágusoknak vagy boszorkányoknak meg inkább a gyermekkori filmes-tévés élmények megélése felé nyit egy kaput. Akár így, akár úgy, de mégiscsak az öröm forrása tud lenni.
Örömről viszont nem nagyon beszélnék, ahogy Elliot-on végignézek. Nem azért, mert feketébe öltözött, hanem egyszerűen az arcáról, a tekintetéből süt az elkeseredettség, valami komor hangulat. Láttam már ilyet. Kelletlen kézfogása sem lep meg s arra való tekintettel, hogy mit érzékelek rajta, még udvariatlanságnak sem veszem a dolgot.
- Gyakorló eszközök és a ruhák mágikusan védenek, szóval maximum a berendezésben tudnál valós kárt tenni. - legyintek. Az mindenképp pozitív, hogy felelősen gondolkodik a másoknak való károkozás kapcsán. Egy jele annak, hogy megérdemli a bizalmat ebben a vonatkozásban. A viszonyokat arra alkalmassá tettem, hogy az ilyesmi ne jelentsen gondot, hiszen ez tényleg csak egy szórakozás. Ami persze fegyelmet követel. Éppen ezért figyelek is a társaságra és instruálok kicsit, mert van még min javítani. De figyelmem most Elliot jobban leköti. Nem mondanám, hogy jóban lennénk, vagy akárcsak közeli ismerősök, mégis az alapvető emberi segítségnyújtás és empátia arra vezet, hogy a magam módján próbáljak meg pozitívan viszonyulni hozzá és ha benne feszültség tombol, akkor talán az segíthet, ha levezeti.
- Legális, igen. - biccentek. - A varázsvilágon kívül kicsit más felszereléssel, de sportként űzik. - teszem még hozzá. Nem nagyon akarok a muglik dolgaiba belemenni, mert ez most nem igazán tartozik ide és a varázslók között nem is feltétlenül érdemes. Azt tapasztaltam, hogy sokan eléggé idegenkedve viszonyulnak az ilyesmihez. Mármint nem pont a víváshoz, inkább a muglikhoz és az ő világukhoz. Érthető, hiszen kisebb, zártabb a mágikus világ és az önvédelem jegyében ez egy teljesen természetes reakció.
- Még nem régen tanulják, egyelőre darabosabbak a mozdulatok... de a lehetőség adott: mutasd meg, hogy miként csinálnád. - halovány mosoly ül ki az arcomra. Pontosan fel tudtam mérni az eddigiekben, hogy Elliot nem az az ember, akinek leckét lehetne adni, aki a formalitásokkal nagyon foglalkozni akarna. Maximum annyit kell megmutatni, hogy fogja meg helyesen az eszközt. Oldalra fordulva elveszek a padról egy szablyát, majd felé nyújtom, természetesen a markolattal irányába.
- Szabad lehetőség, hogy megpróbálj elverni! - kacsintok rá, mert esélyesen ez meghozza a kedvét és igazság szerint nekem is kedvem támadt egy kis kihíváshoz. Ha elfogadja , akkor én is megragadok egyet s mellé lépve mutatom a kezemben.
- Nem kell erősen marokra fogni, nem egy terelő ütő. Lazán, érzéssel fogd, a mutató- és a kisujj fogása szorosabb, erősebb, valamint a hüvelyk támaszt jobban a tenyérpárna mellett. - középső- és gyűrűs ujjaim kissé elemelve mutatom is, hogy mennyire laza, de mégis szilárd a helyes tartás. Hogy mennyire fogja betartani, az az ő dolga persze. S ha elfogadta a szablyát és ez is megvolt, a vívókabátok felé biccentek.
- Egy olyat is húzz fel kérlek. Mágikusan rád idomul és védeni fogja a teljes tested, tetőtől-talpig. Semmi bajod nem fog esni, de minden találat úgy fáj, mint az igazi, szóval egy kis tét van!


Cím: Re: Párbajterem
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 02. 05. - 04:32:14
game ● over
(https://i.pinimg.com/564x/3a/d7/d7/3ad7d71b0328e55d34cfbeb518d64e05.jpg)

Cobham
2002. február 16.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/56/26/a2/5626a29e5a0e99bfdbff46b512cbadc0.jpg)

i don’t remember
not being tired

A düh ott lüktetett az ereimben. Egyszerre utáltam mindent és mindenkit, ez pedig olyan elemi erőt pumpált a testembe, hogy veszélyes lett volna fegyvert ragadnom. Nem tudom, egyszerűen csak éreztem, hogy túl sok fej hullana és túl sok vérfolyna, hiába vagyok mindig nyugodt és megtört. Most nem voltam. Az a fenyegetés, az a hátulról érkező döfés feltépett bennem valamit, egy gátat, amely képes volt azt a bizonyos szunnyadó szörnyeteget kiszabadítani. Még Nat zárta le, nagyon-nagyon régen néhány ígérettel és azóta nem engedtem szabadjára. De most itt volt és tombolt és nem óhajtottam az útjába állni.
A tekintetem hidegen pásztázta harcolokat, miközben Reginald beszélt hozzám. Nyilvánvaló, hogy nem vette észre, hogy a hidegség mögött, ami meghúzódik az a veszély volt. A sértettségből, megbántottságból és aggódalomból fakadó egyetlen erős érzelem, s az most mindent le tudott volna tarolni, ami az útjába kerül.
– Gyakorló eszközök és a ruhák mágikusan védenek, szóval maximum a berendezésben tudnál valós kárt tenni. 
Merlinre… de uncsi… Gondoltam, mert ha már egyszer nem szúrhatok meg senkit, legalább hadd verjek valakit szarrá azzal a hülye markolattal. Minden bizonnyal az ilyesmi ellen is tökéletesen védve vannak a cuccok. Pedig ütni akartam, tépni, marni és üvölteni. Szükségem lett volna rá nagyon is.
– A varázsvilágon kívül kicsit más felszereléssel, de sportként űzik. – Folytatta a magyarázatot. Nem igazán érdekeltek a sport részletei. Én nem voltam soha szabálykövető, ebből sem jegyeztem volna meg semmit. Az én mozdulataim ezért lettek volna kevésbé gépiesek, mert csak neki estem volna az ellenfelemnek… vajon Reginald ezt tudta? Talán érezte a feszültséget, ami bennem uralkodik.
– Még nem régen tanulják, egyelőre darabosabbak a mozdulatok... de a lehetőség adott: mutasd meg, hogy miként csinálnád. – A mosolyra megint befókuszáltam az arcát. Irigyeltem, hogy ennyire nyugodt és lényegében, amit itt csinál szórakozás. Ahogy felém nyújtotta a karidzét, a markolatra pillantottam. Komolyan ilyen bátor… Nem volt kérdés, inkább meglepettség, de mégis a fegyver felé nyúltam. Már-már túl természetesen találtak rá az ujjaim a helyes tartásra – vagy legalábbis a nekem kényelmesre.
– Szabad lehetőség, hogy megpróbálj elverni! – Kacsintott rám.
– Mennyire gondolod ezt komolyan? – Érdeklődtem és azt figyeltem, ahogy az ujjaim ráfeszülnek a fegyverre. Tudtam, hogy ezek a kezek még ölni is képesek lennének… bár erről Reginaldnak nem sok ismerete lehetett. Nem tudta a múltamat. Azt csak én és Nat tudtuk. Ő nyilván a sírba akarta vinni, én pedig el akartam mondani Miltonnak… talán egy részem abban reménykedett, hogy lecsuknak és nem kell többet viselnem. Az Azkaban a maga semmijével majdnem olyan békésnek tűnt, mint halál. Szinte vágytam, hogy egy dementor kiszívja a lelkem utolsó cseppjeit és megszűnjön a fájdalom.
– Nem kell erősen marokra fogni, nem egy terelő ütő. Lazán, érzéssel fogd, a mutató- és a kisujj fogása szorosabb, erősebb, valamint a hüvelyk támaszt jobban a tenyérpárna mellett. – Magyarázta és figyeltem az ujjait, ahogy tartja. Leutánoztam a mozdulatokat, de tudtam, hogy amint támadásra kerül a sor, majd kikelek magamból, erősen fogom szorongatni a fegyvert s akkor nem lesz visszaút.
– Ez addig működik, míg itt állunk… ugye tudod?– Húztam el egy gúnyos mosolyra a számat. Igen… elfogadtam a kihívást. Elfogadtam, pedig annyira rühelltem minden társas érintkezést, mintha csupán egy púp lenne a hátam közepére. A legtöbb az is volt… de most szükségem volt erre. Szükségem volt az emberekre, akik körbe vesznek.
– Egy olyat is húzz fel kérlek. Mágikusan rád idomul és védeni fogja a teljes tested, tetőtől-talpig. Semmi bajod nem fog esni, de minden találat úgy fáj, mint az igazi, szóval egy kis tét van!
– Tudod, Reginald… azt kell mondjam, most lenyűgöztél. Érezni a fájdalmat? Mekkora menőség már! – Sóhajtottam, miközben átmenetileg letettem a fegyvert és a kabátomtól készültem megszabadulni. A szöveg egy pillanattal később elégedetten hullott le a padra, hogy a vézna testemre – ami ezzel a mozdulattal tökéletesen láthatóvá vált a feszülős fekete felsőben – felvegyem a védőcuccot. Kellett a fájdalom, kellett, hogy én fájdalmat okozzak.
– Nincs kisebb méret?– Igazgattam magamon az enyhén elálló valamit, de aztán nagy nehezen megfogtam a kardizét.


Cím: Re: Párbajterem
Írta: Reginald Cobham - 2021. 02. 07. - 11:08:14
To. Mr. O'Mara

Láttam, hogy valami indulat dolgozik Eliot-ban. Ahogy az állkapcsa öntudatlan meg-megfeszült, az ujjait is láthattam megszorulni, ahogy a tekintete járt: tökéletesen árulkodott. Az ismeretek, a kiképzés nem tűnik el nyom nélkül és annak része volt az ilyen jelek figyelemmel kísérése is. És magamról is jól ismertem ezt a jeleket. Ugyanakkor az volt a tapasztalatom, hogy valamilyen levezetés segíthet és összességében ehhez egyáltalán nem volt rossz helyen. Sokféleképp lehetett feszültséget oldani. Gyógyszerek, alkohol, mások inzultálása... széles skála volt és a fizikai erőszak is a lista nem túl kellemes elemét képezte, de szerencsére voltak helyek, ahol az is megengedhető volt.
- Teljesen komolyan gondolom, nem vagyok cukorból. - vonom meg a vállam kicsit, mert bár látom benne az indulatot, volt "szerencsém" a megvadult Grayback-el szembenézni és majdnem elpatkolni. És igazság szerint az én harci tevékenységem sem volt ártatlan, a háború alatt tényleg messze volt a dolog a békében megszokott rendfenntartói munkától. Ott katonaként viselkedtem a gerillahadviselés szabályai szerint. Nem volt kegyelem.
- Nem mondom, hogy erre nem gondoltam. A te döntésed, én csak annyit tudok, hogy ha koncentrálsz és próbálod egy pici fegyelmezettségbe csatornázni az energiáid, az akár segíteni is tud bizonyos indulatok kezelésében. - nem erőltetem rá a dolgot, de mégiscsak az jobb, ha megmutatom neki a dolgot. A többi alapot viszont egyszerűen hanyagolom. Ebben a szándékomban az iménti mondata is megerősített. Jó lábmunkát, helyes mozdulatokat nem lenne érdemes tanítani annak, akit nem érdekel. Van, akinek fel kell fedeznie a hatékonyságot a maga útján.
- Ennyi tét kell és a többséget ez motiválja, hogy el akarja kerülni a másik találatait. - biccentek. A mubliknak ilyen technika nem áll a rendelkezésére, de nekünk igen, miért ne használjuk ki? Mindent lehet fejleszteni, javítani, ha a két világot kicsit összemossuk. Sok dologban a muglik innovációja javíthatott a varázsvilágon és ugyan így több tekintetben a hagyománytisztelet a mágikus világból nevelhette volna  muglikat.
- Várj egy picit. - mondom egyszerűen a kérdésére, mert a mágiával kezelt vívókabát hamarosan beáll Elliot alkatára, kellően illeszkedve, nem szorítva sehol, ahol a mozgékonyság megőrzése fontos.
Kicsit odébb lépdeltem, ahogy elkészült, hogy kellő mennyiségű tér álljon rendelkezésünkre és a padok se zavarjanak, meg mi se másokat. Aztán szembefordultam Elliot-al, egyenesen megállva negyvenöt fokos szögben nyitott lábfejekkel. A szablyát élével balra, a lapjával arcom felé emeltem úgy, hogy a markolat a nyakam magasságában volt, majd haránt csípőig leengedtem s vissza egy feszes mozdulattal. Mindez nagyban hasonlított egy mágikus párbaj üdvözléséhez, bár ott meghajlás szerepel az etikett-ben. Minden bizonnyal a gesztust Elliot is megértette, de az nem okoz bennem feszültséget, ha nem viszonozza.
A gyors tisztelgés után egyszerűen csak kilépek jobb lábbal előre, hogy enyhén hajlítsam térdeim, lábaim között két lábfejnyi a távolság, a súly egyaránt jobb- és bal lábon oszlik el. A jobb lábfej előre néz, míg a bal oldalvást  (https://i.pinimg.com/236x/a5/28/79/a52879fe40a64314e0eb7c2f3a5e02b6--fencing-martial-arts.jpg). Kezemben a szablya éllel felfelé, rézsútosan mutat előre és lefelé az ő combjára mutató heggyel,  second állást (https://lh3.googleusercontent.com/proxy/aKXQcwmWV60jMtMdrSmltLRo9SxfUjMQytCaug0ZoxMdUS7TbvHvONsc_cdaa2pcZg6L8Uf_qdGsRufMV0_Mdaoz9uZgylDxsLDcMgsoXRR48I5UAtghfquY-A) véve fel, ami kedvelt nyitó helyzetem volt.
- Mehet a menet! - jelzem szóban is azért, s nincs nagy kétségem felőle, hogy Elliot nyitni fog és nagyon vehemensen. Tekintetem nem is szakad el arcától éppen ezért. Ambivalens fogalompár, de laza feszültséggel állok a pozíciómban készen a megfelelő reakcióra. A vívás szépsége volt, hogy az ilyen ellentéteket is meg lehetett élni.


Cím: Re: Párbajterem
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 02. 10. - 19:30:35
game ● over
(https://i.pinimg.com/564x/3a/d7/d7/3ad7d71b0328e55d34cfbeb518d64e05.jpg)

Cobham
2002. február 16.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/56/26/a2/5626a29e5a0e99bfdbff46b512cbadc0.jpg)

i don’t remember
not being tired

Furcsa érzés volt, hogy ettől a szervezett valamitől kezdtem érezni, ahogy az adrenalin átvág a testemen, végig lüktet az ereimen, eljut a szívemig és egy egészen kicsit megremeg tőle minden porcikám. Csapkodni akartam, bántani, fájdalmat okozni, hogy érezzék, nekem is van erőm. Talán egy kis szarházinak tűnök, akit bárki lenyomna félkézzel, csakhogy ez nem volt igaz. A szavaim mégsem fenyegetések voltak… egyszerűen csak túl realista voltam ahhoz, hogy ismerjem magam. Tény, hogy Reginaldnak volt előképzettsége a helyzetben, én meg csak rárontanék, mint egy bika a vörös posztóra, szóval ha azonnal nem is, de minden bizonnyal le tudna állítani annyira, hogy előbb-utóbb a tolvajok legfontosabb képességét kelljen előrángatnom jó mélyről: a kecsességet. Na meg, ahogy elnéztem a bohóckodást, nem kizárt, hogy még a tánctudásomat is tudtam volna hasznosítani, ha megerőltetem magam és lecsillapítom az érzéseimet annyira, hogy az én oldalamra játszanak.
– Teljesen komolyan gondolom, nem vagyok cukorból. – Megvonta a vállát, s kellően magabiztos volt ahhoz, hogy még zavarni is kezdjen. A düh azt mondatta velem, hogy most aztán bizonyítanom kell. Mutasd meg neki, O’Mara… mustad meg, milyen, amikor igazán fáj… A hang kegyetlenül csendült fel bennem, ahogy a lüktetés elérte a jobb csuklómat elcsúfító hegeket. Fájdalmas kis kellemetlenség lett úrrá a területen. Csakhogy a hangnak nem volt igaza. Nem ismertem igazán Reginaldot, de abból kiindulva, hogy Esmé végül egy nő mellett kötött ki, gyanítottam, ő pontosan tudja, milyen az, amikor nagyon fáj valami. Nem állítom, hogy úgy bőgött, mint ahogyan én, akárhányszor el lettem hagyva… de biztos vagyok benne, nem élte meg jól a dolgot.
– Nem mondom, hogy erre nem gondoltam. A te döntésed, én csak annyit tudok, hogy ha koncentrálsz és próbálod egy pici fegyelmezettségbe csatornázni az energiáid, az akár segíteni is tud bizonyos indulatok kezelésében.
Talán igaza volt. Nem voltam olyan állapotban, hogy rendesen ellenkezzek és akármennyire is együtt éreztem Reginalddal a közös pontunk miatt, jelen pillanatban ő volt az egyetlen, aki önként jelentkezett is azért, hogy bántsam. Hülyeség lett volna kihagyni egy ilyen lehetőséget.. végülis ezért legalább nem vonhatnak felelősségre és Gabrielnek sem okozok gondot.
Tetszett a fegyver érzése az ujjaim között. Volt benne valami rendkívüli hatalom, de közben még is valahogy elegáns volt… Elegáns… az O’Mara…– csattant fel bennem gúnyosan a hang, mire az ujjaim megszorultak a markolaton.
– Ennyi tét kell és a többséget ez motiválja, hogy el akarja kerülni a másik találatait.
Elhúztam egy vigyorra a számat. Kevés tökös ember akar kardizézni… én például úgy voltam a fájdalommal, hogy csak vitt előre. Még erősebb, még határozottabb, még megállíthatatlanabb lettem tőle… és még Gabe-re gondolná az ember, hogy nem több egy harcigépezetnél.
– Várj egy picit.
Lenéztem a védőruhára, amit felvetett velem. Szép lassan mozgolódni kezdett, ahogy a mágia felismerte a testem vonalait. Hamarosan pontosan úgy simult rám, mint mindenki másra. Így nem éreztem magam úgy, mint egy kisfiú, aki felvette az apja talárját.
Ahogy Reginald odébb sétált, megint magamhoz vetettem a fegyvert. Egyelőre csak kivártam mi történtik. Jól van Elliot, koncentrálj! Próbáld meg az erődet beosztani, egy-egy kis mozdulatra fókuszálni! A hang úgy súgta az instrukciókat, mintha csak érezte volna előre, mi fog következni.
Lekövettem a párbajnyitó mozdulatokat. Nem… a mágikus összecsapásoknál sem csináltam soha ilyesmit. Én támadt, finomkodás és formalitás nélkül. Most azonban még megpróbáltam arra ösztönözni magam, hogy legyek finom. Nem, mintha le tudtam volna utánozni Reginald táncikálását. A balcombom sérülése miatt ez nagyjából lehetetlen lett volna amúgy is.
– Mehet a menet. – Tette hozzá.
– Sejtettem, hogy azért balettozol. – Közöltem és egy kegyetlen kis félmosolyra húztam a számat. Most még elég koncentrált voltam ahhoz, hogy a felém érkező szúrásokat elkerüljem… de nem voltam hülye, kivárt. Azt akarta tudni, milyen erőt fektetek bele az első támadásba. Helyes. Szerettem mindenben én lenni az első.
– Nagyon remélem, hogy felkészültél… – Kacsintottam rá, mintha azt akarnám jelezni, hogy van félivalója. Nem volt. Lényegében nem sok fizikai erőm volt. A gyorsaság és a mozgékonyság volt az én legfőbb fegyverem, amit aztán értelmetlen, erőszakos csapkodás is felválhatott időnként.
Megemeltem a fegyvert és egyenesen felé sújtottam, majd olyan gyorsasággal váltottam irányt és próbáltam meg a hasára szúrni, hogy talán fel sem tudott készülni. Nem vártam meg, hogy az ellentámadás okozta fájdalom esetleg megakadályozzon bármiben. Újra és újra megsoroztam egy-egy szúrással, próbálva oldalvást állni, hogy minél kisebb felületet érhessen rajtam és ha szükséges volt, még kimozdulja előle… nem, mintha megéreztem volna ilyen adrenalin löket mellett azt, ami az én testemet érte. Utána fog fájni… nagyon fájni.


Cím: Re: Párbajterem
Írta: Reginald Cobham - 2021. 02. 12. - 01:51:57
To. Mr. O'Mara

Hosszú-hosszú évek óta a vívóterem volt az a hely, ahol talán a legjobban otthon éreztem magam. Ez egy olyan hobbi volt, ami gyermekkorom óta végigkísért, ami mindig ott volt és bármilyen változás is állt be eddig, meg is maradt. Persze amikor valamiért lábadoznom kellett, az jelentett kényszerszüneteket, de ettől eltekintve ez a tevékenység fontos volt számomra s ezért sem meglepő, hogy szerettem volna kicsit a mágusok világába is becsempészni. Aki ismerte a muglik világát, annak nem volt ismeretlen, de hagyományossága folytán a mágusok között sem teljesen. Persze voltak, akiknek teljes talány volt a dolog és alapvetően úgy mértem fel, hogy Elliot is ezek sorát gyarapíthatja.
Az, hogy bökdösésnek hívja, hogy idegenkedve néz a dolgokra, egyértelműen bizonyítják ezt. Mondjuk a modorából és a viselkedéséből az is lejön, hogy nehéz napjai vannak és valami nyomja a lelkét. Hogy indulat és agresszió feszül benne. Ennek a levezetésében pedig tudok segíteni. Azt látom, hogy ilyetén áldozatkészségem azért kivált belőle némi elismerést és még kellő türelmet is gyakorol az elején, akkor is, ha a szertartásosságot azért szavaival epésen kezeli. De egy varázslópárbaj sem más ugye... nem is veszem fel a dolgot különösebben és nem csinálok a dologból ügyet. Egy csörte pontosan tökéletes terep arra, hogy az ilyesmiért is elégtételt vegyen az ember. Az pedig egyértelmű, hogy én sem fogom őt kímélni, ez küzdelem lesz!
Tisztelgés után gyorsan fel is veszem az alaphelyzetem és tapogatózó jelleggel választok egy kardtartást a hatból, amit bevetten használni szoktam. Nem a legprovokatívabb éppenséggel, de nem is a leggyakrabban megszokott. Bár ez itt sokat nem jelent, elvéve Elliot-nak ez az első.
- Fel, nyugodt lehetsz efelől. - biccentek és nem is kell sokat várnom. Hevessége nem cáfol rá arra a következtetésre, amire korábban jutottam, így pedig a választott állás helyessége is igazolódik. Vad, nagy ívű suhintással igyekszik lecsapni rám s a second állás pengéje csak erre vár: míg egy lépést teszek hátra, a penge hegye felfelé fordul villámgyors íven az ő suhintós vágását a testem vonalából elhárítva. Lendülete nagy volt, nekem pedig egy kisebb csuklómozdulat elég éppen ezért, hogy eltérítsem.
Ösztönösen jól mozdul a fegyverrel alulról kerülve az én szablyám kosarát egy szúrásra törzsön, így kénytelen vagyok ezúttal hátrafelé szökkenéssel korrigálni, míg a penge visszafordul second-ba heggyel lefelé, újfent kiütve a vonalból a fegyverét, csakhogy most nem hagyom a fegyvereket elszakadni: kötésben tartom a pengéjét az enyémhez szorítva, , hogy aztán egyet előre szökkenve csavarjak a pengén a tengelye körül s a kissé ívelt fegyver fokélével vágjam végig csuklójának belső oldalát, míg az én kosaram kizárja az ő pengéjét pont elegendő időre, hogy aztán hátrafelé kiléphessek a kötésből.
A fájdalom ebben segíthetett, ami végigszántott Elliot fegyvert tartó kezén. A szablyát visszahúzom a törzsem bal oldala felé, most heggyel felfelé néz, így a jobb oldalam nyitott marad felé. De jönnek az újabb fürge szúrások és irányváltások, körbetáncol kissé, én pedig forgok a támadások iránya szerint, egymás után hárítva a szúrásokat, mert ehhez választom a kardtartásokat is, érzékelvén, hogy nagyon erre állt rá.
- Ügyes, jók a váltások és jó a tempó! - dicsérem is, mert az első szúrás óta nem tudtam rajta rendesen tempót fogni, hogy biztonsággal adjak elővágást. A hevessége lehetővé tenné, de a fürgesége nem, amit jól kihasznál.
- De próbálj meg többet vágni, ez első sorban vágó fegyver! Persze a szúrás is működhet! - teszem hozzá, gondosan figyelve közben a légzésemre. Amíg beszéltem megnyújtottam kettőnk között a távolságot. Elvégre mégis oktató lennék és talán csak okulni is fog. Meglátjuk.
- Tovább! - tettem még hozzá, majd most én lendültem támadásba: közelebb lépve pengém hegyét kissé balra buktatva indítottam a fegyvert lefelé, figyelve, hogy a pengére fog mozdulni, vagy a nyílást kihasználva a fejemre mozdul rá egy vágás erejéig. Akármit is választ, az én pengém biztosan az övének ütközik szinte teljesen vízszintesen, egy pillanatra kereszt alakját zárva be, az ő fegyverét ezúttal komoly erővel ütve el az irányból, hogy aztán a hegy jobbra fordulva egy átlós áthúzó vágást indítson, ami a jobb vállától a csípőjéig szaladhat, ha az ő pengéje nem ér vissza időben egy hárításra. Kérdés, hogy milyen gyors lesz, mert erővel ütöttem el a pengéjét, de nem akkorával, hogy ne tudja visszahúzni, azért a lendülettel spóroltam. Így kellő agilitással talán tud hárítani. Akárhogy is, ha találok, ha nem, már lépek is hátra, nem "nyaralok" a kényelmesben, inkább megtartom a távolságot.
Légzésem egyenletes maradt, az erőm jól osztottam be, ő viszont nem tudom hol tart a lendületben, mert ez egy másik tényező: ha fárad, egyre sebezhetőbb lesz, egyre nagyobb eséllyel fog hibázni. Az oldalazós szurkálós kóstolgatás ügyes volt, ha engem is visz az indulat és űzni kezdem, ki is fáraszthatott volna. Lehet elsőre vív, de azért érzéke van hozzá a jelek szerint, ha a mozdulatai, lábmunkája egy kalap minden ízű drazsét sem ér egyébként.


Cím: Re: Párbajterem
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 02. 17. - 09:45:21
game ● over
(https://i.pinimg.com/564x/3a/d7/d7/3ad7d71b0328e55d34cfbeb518d64e05.jpg)

Cobham
2002. február 16.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/56/26/a2/5626a29e5a0e99bfdbff46b512cbadc0.jpg)

i don’t remember
not being tired

Normál esetben a túl precíz emberek úgy működtek nálam, mint a vörös posztó, amit meglengetnek a feldúlt bika szemei előtt. Csakhogy Reginald nem váltott ki konkrétan olyan szándékot belőlem, hogy lázadni akarjak. Valahogy minden túlzottan tökéletes és kimért mozdulata mögött ott volt a tény, hogy ő ezt élvezi is. Az arcára volt írva… és ezt meglepő módon képes voltam tisztelni benne. Ez pedig nem volt kifejezetten jellemző rám. Na persze azért nem óhajtottam elkapni ebben az érzésben, így nem jeleztem felé semmit. De tény, ami tény, ha az ember szenvedéllyel csinálja, amit csinál, akkor van is értelme.
Nem volt taktikám. Csupán rohantam előre a szokásos lendületemmel. Ott lüktett minden gondolatom mögött, hogy győzni kell… győzni kell, O’Mara. Ez még csak nem is volt harc, a sötét kis hang mégis keserű méregként működött. Végig szántott a testemen, késztetve arra, hogy essek neki még inkább. Tetszett, ahogy az oldalát találta az ütésem, de nem figyeltem annyira, hogy lássam összerezzen-e az érzésre.
Könnyen megtaláltam a saját tempómat, ami leginkább a keringőből és egyéb társastáncokból jött. Az ilyen jellegű közel harcokban semmiféle tapasztalatom nem volt. Eddig legfeljebb kocsmai verekedések központi figurája voltam… de a termetemet tekintve a legtöbben csak megpróbáltak megszorongatni vagy egész egyszerűen felkapni. Nem sok esélyem volt a fizikai támadásokkal szemben, ha valaki túl közel jött… általában még ezelőtt székeket dobáltam vagy söröskorsókat.
– Ügyes, jók a váltások és jó a tempó! – Jött a dicséret, mire elhúztam a számat egy mosolyszerű grimaszra. Nem, nem bíztam el magam, ő jóformán profi volt, nekem nem volt más, mint ami a legjobb tolvajoknak. A gyorsaságom, a kecsességem. Mindig is ezek húztak ki a szarból, na meg, hogy puhaléptű voltam, mint a macska és viszonylag könnyen megláttam az emberek gyengepontját. Ez utóbbi nem sokat segített a jelen helyzetben, hiszen Reginaldnak nem a fejébe kellett belemásznom, hanem egyszerűen kitapasztalnom, mire hogyan mozdul.
–  De próbálj meg többet vágni, ez első sorban vágó fegyver! Persze a szúrás is működhet! – Kicsit eltávolodott tőlem, ami egyáltalán nem volt gond… így egy kicsit volt időm fújni, mielőtt neki esnék. Nem azzal volt a gond egyébként sem, hogy mire jó a kardizé… hanem azzal, hogy a szúrással még annyira sem kellett közel mennem hozzá, ezzel kicsit segítve a tényt, hogy ne találjon el. Nem a fájdalomtól féltem, hanem attól, amit a hang injektált a testem minden porcikájába: hogy esetleg nem győzök. Ez pedig Elliot O’Mara számára elképzelhetetlen opció volt.
– Köszi a tippet, apu. – Kacsintottam rá. Éreztem, hogy a szám kicsit kiszáradt a sok mozgástól, de a testem nem fáradt el. Éppen csak jól esett volna egy korty sütőtöklé… vagy víz. Nem rajongtam a túlzottan gejl italokért, de most talán éppen, hogy szükséges lett volna egy kis plusz cukor bevitel.
– Tovább!
Ezúttal ő támadott. A fegyverét alacsonyan tartotta, így a feje irányába indítottam meg a mozdulatot, azzal a célzattal, hogy alaposan eltaláljam, annak árán is, hogy esetleg ő alulról tud rajtam „sebet ejteni.” A pengék azonban összeütköztek, egy pillanatra fém fémet ért s furcsa, kicsit hidegrázós hang hallatszott. A fizikai erejéből adódóan könnyen elütötte a pengémet, s elég erőteljesen ahhoz, hogy ezúttal a tempóm lelassuljon. A vágásszerű érzés a vállamtól a csípőmig hatolt, mielőtt hátrébb ugrottam volna, hogy aztán megint oldalasan álljak, a lehető legkisebb felületet mutatva magamtól. A fogaimat erősen szorítottam össze, hogy egyetlen fájdalomra utaló hang se hagyja el az ajkaimat. Már rég megtanultam, hogyan fogjam vissza a testem eluralkodó kínokat, hogyan használjam erőként.
Még bőven volt bennem elég lendület. Éppen csak egy pillanatra zavarta meg a figyelmemet a beszéd, de könnyen visszaálltam, könnyen megtaláltam az előző ritmusomat.  A lábaim ugyanazokat a táncos mozdulatokat követték, ahogy megindultam felé, még mindig inkább féloldalasan, hogy könnyebben lépjek ki a támadás irányából. A bennem lüktető érzések egyetlen mozdulatba formálódtak, ahogy megemelt kardizével indultam meg felé, majd a közelébe érve mozdítottam a kezemen, hirtelen váltva a támadás irányán, leengedve a karomat, jobb felől próbáltam legalább a karjába vágni. A gyorsaságom olyan volt, mint korábban. Majd ugyanazon lendülettel - ha esetleg ő belém is talált időközben - hátrébb ugrottam és a mellkasa közepe felé szúrtam.


Cím: Re: Párbajterem
Írta: Reginald Cobham - 2021. 05. 07. - 14:48:01
To. Mr. O'Mara

Bár nem leckét adok ezzel a párbajjal végső soron, azért oktatói mivoltomról nem tudok teljesen megfeledkezni. Főleg úgy, hogy az ellenfél abszolút új ebben az egészben. Szóval a tapasztalataimat-tanácsaimat azért menet közben megosztom Elliot-al, még akkor is, ha erre csak egy gúnyos válasz érkezik. Indulatosan és nagy magabiztossággal lendült neki ennek az egésznek, így mást nem is vártam.
Higgadt magabiztossággal mozogtam és nem a fölényeskedés volt a célom, nem az egyenlőtlen viszonyokkal való visszaélés, ezért is adtam menet közben tanácsokat. Ehhez távolságot tartottam, hiszen közvetlen közelről ez vagdalkozás közben nem ment volna olyan jól és az első összecsapás után úgy is láttam jónak, ha kap egy pici időt rendezni a gondolatait, a tapasztalatait. Már, ha akarta persze. Azonban én hamarosan támadásba lendülök, kicsit kimozgatva is őt a biztos helyzetből, hiszen láttam, hogy mennyire támadni akar. Megkapta a csalóka rést, ami tudatos döntés volt s rá is húztam a nyitott fej zónára a pengéjét, ami előnyös volt, hiszen támadása közben kaphattam el a pengét s ütöttem úgy félre, hogy a magam kíméletlen vágását elhelyezzem végül. Ez már nagyobb kóstoló volt abból, hogy mit is tudok kihozni a helyzetből...
Afelől nincs kétségem, hogy ez egy fájdalmas élmény volt, de azt látom, hogy ennek jelét nem nagyon akarja Elliot adni. Én alapvetően nem bántam, mindenki máshogy kezeli a fájdalmat s végső soron a célom nem az volt, hogy a másikat szenvedni lássam, így nem is zavart meg különösebben a látszólagosan mutatott érzéketlenség. Gyorsan áll vissza olyan helyzetbe és kerül távolabb, hogy újabb vágást ne tudjak elhelyezni, én pedig ezt nem is kísérlem meg, csak újra felveszem a terc alap tartást a fegyveremmel, ami a féloldalas állással kombinálva jól fedezte a jobb oldalam, miután ebben a helyzetben a penge előre és kissé jobbra, a fegyver hegye pedig enyhébb szögben, de a mennyezet felé nézett.
Sokáig nem kell várnom s újra támadnom sem, mert Elliot már újra nekilendül, táncosan könnyed lépésekkel. Szélesebb mozdulatot indít, ami kiszámítható vágást sugall, így a fegyverem kissé bal felé mozdulva követi, ahogy hátrafelé is lépek egyet. Ez utóbbi különösen hasznosnak bizonyul, mert Elliot jól ráérzett az enyhén ívelt penge könnyen fordítható voltára, így egy előnyére s a vágás végül jobb oldalra érkezik, amit az ellépéssel együtt visszafelé mozduló karomnak hála csak a szablya keskeny acélcsíkból kiképzett kosarával tudok megállítani. Nem volt szép és szerencsés is volt, de nem nyughatok, mert már szúr is a mellkasomra, igaz hátrafelé szökkenve közben. Tercből a jobb oldalról balra lendül át a szablya a kezemben kvart-ba, a szúrást eltérítve s itt kell gyorsan dönteni!
Hátra szökkent, így kissé kint helyezkedik el a hatókörömön, ugyanakkor a szökkenés-szúrás helyzet eléggé destabilizálta, hiszen előre kellett hozzá nyújtóznia, nem túl helyes lábmunkával.
A döntés gyors: pengéjét kötésben tartva nem hagyom, hogy az acél elváljon az acéltól, jobb lábam előre lendülve lököm magam kitörésbe, hogy a bal lábam hátul nyújtva legyen. Egyenes a törzs, a térd nem megy a lábfej elé, ahogy ennek lenni kell. A kötésben lévő penge pedig mozog az övén, kiszorítja jobbra és nem hagyja mozdulni, míg a szablya hegye a mellkasát találja, ha nem ugrik ismét hátra, bár azzal már komolyan veszélyeztetné az egyensúlyát, míg én teljesen stabil vagyok. Ha benne marad, akkor találatot kap, de lehet esélye a szúrás után a pengéjét leválasztani és rajtam találatot elhelyezni, mert nem biztos, hogy a szúrásomból időben visszaérek úgy, hogy a kitörésből hátrafelé kéne felállnom... hogy mi lesz, az az Ő reakcióján múlik...
Akárhogy is, az ő válaszakciója után megállok, tisztelgésre emelve a fegyvert.
- Szusszanjunk, ez jó volt első körnek. Egy pár korty víz nem árt. - jegyzem meg egy halovány mosollyal, ahogy békésen átteszem bal kezembe a fegyvert, a markolat felett fogva a pengét, ami most hátra és lefelé néz. Már, ha beleegyezik persze a partnerem.


Cím: Re: Párbajterem
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 05. 19. - 19:32:05
game ● over
(https://i.pinimg.com/564x/3a/d7/d7/3ad7d71b0328e55d34cfbeb518d64e05.jpg)

Cobham
2002. február 16.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/56/26/a2/5626a29e5a0e99bfdbff46b512cbadc0.jpg)

i don’t remember
not being tired

Meglett a lendület. Megtaláltam, ahogy a legkönnyebben okozhatnék kárt benne… és beleadtam minden gyűlöletemet, amit a világ iránt éreztem. Aztán elszállt, nem maradt más, mint a szimpla győzni akarás, ami mindig annyira a sajátom volt. Küzdöttem, mentem fejjel a falnak, benyelve fájdalmas vágásokat is. Jó, persze ez nem olyan volt, mint élesben. A mellkasomat dörzsölgetve húzódtam el, de nem emeltem meg tisztelegve a fegyvert, mint Reginald. Az utolsó lehetőséget elhalasztottam a támadásra. Elfáradtam… legalábbis látszólag. Ez is a taktika része volt, habár felpillantva a faliórára, tudtam, mennem kell.
– Szusszanjunk, ez jó volt első körnek. Egy pár korty víz nem árt. – jegyezte meg halovány mosollyal, én meg csak biccentve letettem a pengét.
– Sajnos a második kört egy következő alkalommal kell bepótolnunk.  – Mondtam és a fejemmel az óra felé böktem, miközben ujjaimmal már a védőruhát babráltam. Nem voltam soha az a srác, aki hazament időben, de Aneliának megígértem, hogy néha-néha esténként ott leszek, ha valami balhé támadna, hogy kitegyem a kuncsaftot, aki éppen nem kívánatossá válik. Szívességet tett nekem azzal, hogy befogadott, én meg viszonoztam. Anelia mindig is sokat jelentett nekem. – Sajnos elígértem magam egy csinos hölgyeménynek.  – Tettem hozzá és ahogy levettem a védőruhát, egyszerűen ledobtam a padra.
Így nyúltam a fekete kabátért s az egy szempillantással később már ott pihent a vállaimon, kellemesen melegítve a vézna testemet. Fázós voltam és a mozgás ellenére is a védőruha nem volt éppen meleg. Kicsit össze is húztam magamon, így néztem Reginaldra.
– Talán még benézek, hogy kardozzunk egyet. Egész jól megy azt hiszem… szeretek másokat kaszabolni. Olyan, mint mikor az ember egy bazinagy tortát akar felvágni.  – Magyaráztam és bedugtam végül a kezeimet a zsebembe. Így léptem az ajtó felé, majd onnan visszafordulva biccentettem felé köszönésképpen. Nem olyan rossz arc ez a Reginald, még ha nem is voltam elájulva tőle, hogy Esmé egy aurorral kavart a hátam mögött. Végül is én meg lefeküdtem eggyel… nagyon sokszor. Már megértettem, hogy lehetséges ez, hogy lehet, hogy az ember vonzónak találjon egy aurort. Az én szívem ugyanis mindennél hevesebben vert, ha azokra a zöld szemekre gondoltam. Igen, még akkor is, ha közben Aiden cigarettafüstjének és puha göndör tincseinek hiánya borzolta fel az idegeimet.
Kilépve a hideg esti levegőre, hagytam, hogy ezek a keserű érzések uralkodjanak el rajtam. Már megszoktam az elmúlt napokban, hogy úgy tapadtak rám, mint sötét mementói az elmúlt időszaknak. Mikor lesz valaminek megint vége? Mikor érzem magam majd megint egyedül? Talán holnap, talán már ma…

Köszönöm a játékot!



Cím: Re: Párbajterem
Írta: Reginald Cobham - 2021. 09. 30. - 23:45:52
Defenzív Mágia I.
Első óra minden egyetemistának

Kellően korán érkeztem a párbajterembe, hogy az órát előkészítsem. A bájitalos szekrényben elhelyeztem egy kis pakkot, majd azt bezártam, utána jöhetett az átrendezés. Kezdetnek a bútorok jelentős részét távolítottam el a terem falához rendezve őket egy-egy pálcaintéssel, csak egy üres asztalka maradt középen, egy másik pedig a bejáratnál. A bejáratnál láthatón helyeztem el a katalógusos pergament, tintát és pennákat. Aki belép, az láthatja is, hogy alá kell írnia. Még egy valami került a terembe: a fal mellé rendezett padokra összetekert hálózsákok. A minimalista berendezés egyértelműen sugallja, hogy valóban gyakorlat orientált órának néznek elébe a diákok. Jómagam pedig miután minden kész volt, kissé megigazítottam magamon a bézs zakót kicsit, illetve a fehér ing gallérjait, amik pulóverem alól lógtak ki. Igazán hűvös, esős angol napunk volt ma, ez tény és a kastély stílusú termeket nem lehet amúgy sem túl melegnek mondani. Mágiával fel lehetne fűteni, de ez aurorokat képző terem, nem pedig kényelmes hivatalnokokat. Ide keménység kell. Szerencsére nem tűntem most túl nyúzottnak, legfeljebb kissé fáradtnak, mivel a telihold még messze volt.
Végül laza, vállszéles terpeszben álltam meg, hátam mögött összefűzött kezekkel, legalábbis úgy látszott, ugyanis a zakóujjba varrt rejtett tokból kioldottam és kicsúsztattam pálcámat finoman eközben. Így vártam, hogy elkezdjenek szállingózni a diákok, majd miután úgy ítéltem meg, hogy mindenki megérkezett, kicsit megköszörültem a torkom, majd megszólaltam.
- Üdvözlök mindenkit, aki megjelent az órán! Amennyiben a katalógust még nem írták alá, úgy kérem, legyenek szívesek ezt távozáskor megtenni! Kötelességem leadni az intézményeik felé, hogy ki volt jelen. Egyúttal kérem, hogy a bevezetőhöz készüljenek jegyzetelésre. De ez opcionális, már nem a Roxfortban vagyunk. - kezdem meg az órát, míg tekintetem elkezdem végigvezetni a megjelenteken lassan, hogy aztán már kevésbé adminisztratív dolgokkal folytassam.
- Mint tudják, ez a Defenzív Mágia I. nevet viselő kurzus, amit a Minisztérium kérésére minden egyetemista számára kötelezővé tettek. Shacklebot Miniszter Úr kifejezetten szeretné elkerülni azt, hogy a varázsló társadalmat felkészületlenül érje bármiféle kihívás, szemben a pár évvel ezelőtti időszakkal. Épp ezért különös gondot fordítunk arra, hogy az ifjúság képes legyen maga- és társai megvédésére. a hangsúly tehát a védekezésen van első sorban! Viszont ez nem jelenti azt, hogy a megelőző csapás ne tartozna az önvédelem folyamatához, így nem csupán defenzívával fogunk itt foglalkozni. - kis szünetet tartok, hogy legyen idejük az információt feldolgozni, bár eddig sok jegyzetelni való nem akadt, mert ha ez gyakorlat is, azért az óra anyagának megörökítése talán nem lenne hátrányos senkinek.
- Az első alapelv: ismerjük magunkat. A második: ismerjük az ellenséget. Aki ismeri magát és az ellenséget, az nyugodtan nézhet szembe száz csatával. Aki csak magát, az minden győzelem mellé egy vereséget is elszenved... és aki sem magát, sem az ellenséget, az mindig alul marad. - folytatom a mondókám Szun-ce szavaival.
- Első sorban a képességeinket, határainkat kell felmérni mind morálisan, mind a varázslás terén és fizikálisan is nem utolsó sorban. ezt a három kategóriát kell az ellenfélben is vizsgálni és megérteni: mit és miért tesz, meddig mehet el, milyen eszközei vannak. Ez vezet el a harmadik alapelvhez: az arányossághoz! - itt már egy picit hosszabb szünetet tartok, hogy ha szeretnék, leírhassák az eddig taglalt alapelveket. Persze vázlatosan.
- Az arányosság azt jelenti, hogy nem vetünk be fölöslegesen erős varázslatokat egy szituációban, mindig a helyzethez mérjük azt. Például egy kábító átok ellenében elegendő egy egyszerű pajzsbűbáj. És a kábításra a válaszcsapás sem haladja meg a kábítás szintjét, vagyis Stupor, vagy Petrificus Totalus mértékű semlegesítést választunk. Azonban a jogos önvédelemnek is vannak határai: ha a főbenjáró Gyilkos Átokkal támadnak önökre, akkor nem érvényes az arányosság: lehetőség szerint ebben az esetben se próbálják megölni az ellent! Higgyék el, nem csak azért nem kellemes, mert netán tárgyalás elé néznének... óva inteném bármelyiküket is attól, hogy gyilkossá váljon! - csendül határozottan és igen keményen a hangom, pontosan azzal a színnel, amiben ott van a tapasztalat. És talán sejthetik, hogy nekem tapad vér a kezemhez... netán a Godrikosok közül tudnak is rólam dolgokat, tudják, hogy az előző háború veteránja vagyok... akárhogy is, hangom és tekintetem elárulja, hogy én itt nem csak riogatni szeretném őket, vagy pusztán prédikálok... ehhez pedig a kissé "koravénes" enyhe nyúzottságom még hozzá is tesz, hitelesebbé teszi a sokat látottság érzetét, ha úgy tetszik.
- Van egyébként egy nulladik alapelvünk s, ez pedig a lankadatlan éberség! - ezt már nem tudom kimondani kis karcosság nélkül, mert akaratlanul is a vén harcos, a jó öreg Mordon ugrik be. Hogy féltünk tőle, és mégis mennyire becsültük zöldfülű növendék korunkban az Akadémián, ha meghívták vendé előadónak!
- A papírt most már elrakhatják, pálcák készenlétbe! Rátérünk a védekező varázslatokra. Van először is a protego-bűbáj család. Protego az alapfok,- Totalum,- Maximia és- Horribilis követik nehézségi sorban. Tegye fel a kezét, akinek megy rendesen az alap Protego, de csak őszintén, ha kérhetem! - egy kis szünetet várok és figyelem a jelentkezőket, jégkék szemeim mindegyik hallgató íriszén végigszalad. - A Totalum? - itt is várom a jelentkezőket, de amint fellendülnek a kezek, hátam mögül előkerül az én hűséges 11 hüvelykes tölgy pálcám, hogy egymás után két könnyeden ruganyos és gyors csuklómozdulattal egy-egy nonverbális Opprimo-t küldjek a Totalum-ra jelentkezők közül két "szerencsésre". Itt derül ki, hogy mennyire figyeltek. Nulladik pont a lankadatlan éberség ugye. Ha őszinték voltak és éberek, akkor a pálcáikból előtörő áttetsző védősugár eltéríti az átkot a mennyezet felé, ahol az elenyészik ártalmatlanul a terem erejének hála. Ha nem... nos azt tapasztalhatják, hogy lassan, de biztosan szorul a torkuk és fuldokolni kezdenek s amennyiben így történt egyikükkel vagy másikukkal, akkor meg is szüntetem az átkot, miután mindenki látta, hogy itt már nem tréfa dologról van szó.
- Lássuk a Maxima-hoz ki ért? Netán a Horribilis-hez? - itt már biztos, hogy őszinte válaszok jönnek, egyszersmind nagyjából fel is mértem a társaság tudásszintjét.
- Mint tudják, a Salvio Hexia is védővarázs, hetedéven kellett anulniuk és azt is, hogy az remek egységnyi terület levédésére. A Protego Maxima és a Horribilis, ezek már túl mutatnak az egyszemélyi védelmen. A Totalum két egyén védelmére is alkalmas lehet persze... akinek a Horribilis már túl komplex lenne, inkább a Salvio-t ajánlanám! - adom meg a végső magyarázatot, majd ismét összefonom kezem a hátam mögött a pálcával ujjaim közt.
- Első feladat: kérem alkossanak párokat és gyakorolják végig a Totalum-ig a Protego család bűbájait! Ha megy, lehetőleg nonverbálisan! Ahol gond van, vagy nem megy, ott jelezzék és segítek! A támadó feladata az, hogy Sóbálvány Átkot küldjön a védekezőre, szintén nonverbálisan. A szerep felváltva váltakozzék! Jó munkát! - ezzel meg is indulok a teremben, hogy mindenkinek a produkcióját figyelemmel kísérjem tüzetesen és ahol kell, korrigáljak, tanácsot adjak, vagy segítsek, elvégre ez a dolgom. Gyakorlottabban és erősebben kell innen távozniuk, alapos védekezési rutint szerezni, ehhez pedig az alapoknál kezdtünk, de egyszersmind nem is könnyed léptekkel. A nonverbális varázslás hatodikban komoly kihívás szokott lenni, ellenben végtelenül hasznos. Egy jól időzített hangtalan sóbálvány átok is csodákra képes, így a támadó szerepkörből is lehet okulni. Ez pedig inkább egyfajta bemelegítés a főfogás előtt, de így ismerhetem meg a diákok képességeit, erősségeit és hiányosságait. És természetesen nekik is szembe kell nézni a magukéval.



Tudnivalók:
-a reagok határideje október 10. éjfél
- egy hozzászólás/fő
- megjelenés: +10 pont
-hiányzás: -10 pont
-késés: -5 pont
- az órára írt reagokkal 5-10 pont szerezhető a megoldások realitása-kreativitása tükrében
- a második tanári reag ideje előre láthatóan október 11. ez egy második feladatot is tartalmazni fog. Terv szerint a harmadik tanári reag lesz az értékelés, azonban, ha a játék indokolja, ez kitolódhat a negyedikre is!
Jó munkát kívánok!


Cím: Re: Párbajterem
Írta: Sophie Vanheim - 2021. 10. 01. - 11:41:17
ღ Muszáj? ღ
(https://data.whicdn.com/images/270856348/superthumb.jpg?t=1482210772) (https://data.whicdn.com/images/318231314/superthumb.jpg?t=1535082125)
mindenki
(2002. szeptember 30.)
Ruci (https://i.pinimg.com/564x/8b/ce/eb/8bceeba39068ce87e44fa4957406ffe1.jpg)

You call me to be brave
In you, in you
Brave
In you, you call me to be brave (https://www.youtube.com/watch?v=4A3NqfV994k)


Instant gyomorgörccsel telepedek le az egyik padba, Jasper kezét szorongatva. Vajon az instant gyomorgörcs után jön az instant halál? Iagzából kicsit félek... MÉg akkor is, ha Jasper velem van és egy részem örül, hogy végre van egy közös óránk, hivatalosan. Mert néha beültem az ő óráira, ha hiányzott, meg ilyenek... Szóval, igen, félek. Mindenki azt susogta, hogy ez egy nehéz és szörnyű meg evszélyes óra lesz, és amúgy is már megint miért tartanak olyan órákat, ami amúgy veszélyes? Haaaj. Csak ne támadjon meg senki, akkor leblokkolok. Gyorsan aéáírom a jelenléti ívet is.
Még talán túl hamar is érkezek, alig vannak bent páran, de az ismerős arcoknak integetek, és örülök, hogy Armint is látom ott felbukkanni. Kint kellemes ősz van, és lehangoló, mint ahogy mindig is. Borult, kissé esős, színes levelekkel ennél jobban nem is éreztethetné a természet az elmúlást. Szomoró. És hideg. Hideg is van. vajon mikor fognak fűteni? Előkaparom a füzetemet, mert nem szeretnék lemaradni semmiről. Jasper szeirnt komolyan veszem, mert nagyjából mindent leírok, még e hapcizást is, de egyelőre nem tudom megkülönböztetni a fontos infót a feleslegestől, szóval... A fél füzetem már tele van, azt hiszem. De legalább ha leírom kicsit meg is jegyzem, és ha unalmas egy óra, nem alszok el írás közben. Az nagyon ciki lenne. felsóhajtok, és Jasperf felé fordulok, még az óra kezdetet előtt.
- Szerinted most meg fogunk halni? - kérdezem aggódva. Bár végül is a túszdármás kalandot is túléltük, szóval... Csak nem.
- Üdvözlök mindenkit, aki megjelent az órán! Amennyiben a katalógust még nem írták alá, úgy kérem, legyenek szívesek ezt távozáskor megtenni! Kötelességem leadni az intézményeik felé, hogy ki volt jelen. Egyúttal kérem, hogy a bevezetőhöz készüljenek jegyzetelésre. De ez opcionális, már nem a Roxfortban vagyunk.
Ahogy megszólalt kicist összerezzentem, nem is értem miért. Kicist félelmetes hatást kelt, ahogy ott áll és magyaráz, mintha valami mugli filmből előjövő katonatiszt lenne. Szerettem vona még súgni valamit Jaspernek, de inkább nem mertem, mert úgyis mindig én bukok le először, és nem szerettem volna emiatt semmi rossz büntetést kapni. Vagy talán csak túlságolyan véresen komolyan veszem ezeket az órákat? midnen esetre próbálok jegyzetelni és tartani a tempót.
- Az első alapelv: ismerjük magunkat. A második: ismerjük az ellenséget. Aki ismeri magát és az ellenséget, az nyugodtan nézhet szembe száz csatával. Aki csak magát, az minden győzelem mellé egy vereséget is elszenved... és aki sem magát, sem az ellenséget, az mindig alul marad
Elhúzom a számat. Úgy érzem rám inkább az utólsó állítás igaz. Mármint ismerem magamat, azt hiszem csak félős vagyok és nem tudok harcolni. A képeségeim inkább a védekezésre terjedtek ki, már az SVK órákon is. AMúgy is a pálcám is inkább a védekezésben jó. Nem vagyunk egy nagy harcosok. Amúgy is olyan rossz dolog bántani a másikat, még egy rontás kiszórása után is lekiismeret furdalásom van. csoda, hogy mindezek ellenére megpróbáltam Jaspernek segíteni a Foltozott Üstben. És esküszöm, Mr. Cobham, semmi kedvem megölni az ellenséget. Túlságosan sajnálnám őket. Meg a családtagjaikat. És ha azok nincsenek enki, akkor a magára hagyott kismacskát... vagy baglyot... békát...
Egészen addig jegyzetelek őrülten, amíg végre el nem tehetem a füzetemet. Kis sóhajjal felnézek Jasperre, és villantok felé egy mosolyt.
- Azt hiszem már megint túlzásba esve jegyzeteltem - suttogom felé, a teleírt oldalakra pillantva. - Remélem nem kell egymást megtámadunk - teszem hozzá egy kicsit szomorúan lebiggyesztve az ajkamat.
- A papírt most már elrakhatják, pálcák készenlétbe! Rátérünk a védekező varázslatokra. Van először is a protego-bűbáj család. Protego az alapfok,- Totalum,- Maximia és- Horribilis követik nehézségi sorban. Tegye fel a kezét, akinek megy rendesen az alap Protego, de csak őszintén, ha kérhetem!
nagyokat pislogva felemelem a kezemet. A bűbájokban egészen ügyes voltam. Közben forgolódok, hogy ki még az aki jelentkezik, az ilyenektől mindig zavarba jövök. Ha csak az én kezem lenne fent, az olyan... kínosan furcsa lenne. És mindenki bámulna, brüh. Aztán felmutatom megint a kezem a totallumra is.
- Voaah, protegro totalum! - rezzenek össze ahogy közelít felém valami néma varázslat, és anynira a frászt kapom, hogy nem is nonverbálisan hajtom végre. Remekül elegáns vagy Sophie, mint mindig.  És igyekszem kivédeni anélkül, hogy ne verném orba Jaspert az ijedt mozdulatsorommal. De persze, hogy orrba verem. - Bocsi - kapom a szám elé a kezem, és megsimizem a hátát. Persze tökre zavarban vagyok, amiért kivédtem (azt hiszem) a varázslatot. Meg amiért megint orrbanyomtam Jaspert. Szerettem a védőbűbájokat, mert akkor csak védekezni kellett, és ezzel másokat is megóvhattam enélkül, hogy ártanék az ellenségnek is. Mindig szorgalmasan gyakorolgattam ezeket. Végül a maxima-nál is felnyújtom a kezem zavartan beleharapba az ajkamba. Lécci más is tudja rajtam kívül, amúgy is... hatodévben tanultuk, nem?
- Első feladat: kérem alkossanak párokat és gyakorolják végig a Totalum-ig a Protego család bűbájait! Ha megy, lehetőleg nonverbálisan! Ahol gond van, vagy nem megy, ott jelezzék és segítek! A támadó feladata az, hogy Sóbálvány Átkot küldjön a védekezőre, szintén nonverbálisan. A szerep felváltva váltakozzék! Jó munkát!
Nagy szemekkel pislogok Jasperre, majd sóhajtok egyet. Küldök felé egy légyszi, ne harizz pillantást is, közben.
- Jól van, most revansot vehetsz rajtam az orrbaverés miatt - dünnyögöm, majd megköszörülöm a torkomat. - Petrificus totalus! - mormogom az orrom alatt, hogy míg kimondom, jasper ki tudja védeni. A néma varázslatokat olyan orvul támadósnak érzem néha, és nem akarom megdermeszteni Jaspert.


Cím: Párbajterem
Írta: Evelyn Pye - 2021. 10. 01. - 22:16:57
Mindenki

(https://i.pinimg.com/564x/3e/2b/6b/3e2b6bcbc7575b6a68f4565cb807c0a9.jpg)

2002. szeptember 30.


Mikor megláttam a hirdetést, hogy nekem is mennem kell az órára, az első kérdésem az volt, miért? Nekem miért kell, hiszen nem a Godrikra járok, nem akarok én auror lenni. Szóval nagyon lázadtam ellene, de ahogy egyre jobban lehiggadtam, úgy jöttem rá, hogy a munkámhoz, akár fényképészként akár újságíróként tekintek magamra, kell az, hogy meg tudjam védeni magam. Nem lesz ott mindig egy Fynn vagy akárki más. És persze az sem történhet meg még egyszer, hogy nem merek elmenni egy olyan helyre egyedül, mint a Zsebpiszok köz. Mégis milyen újságírónak nevezhetem így magam?
Szóval egy kis gyomorgörccsel ugyan, de megindulok a párbajterem felé. Nem értem az érzéseimet, mert a Roxfortban is simán vettem az akadályt Sötét Varázslatok Kivédéséből. Tudom, ez itt már egy teljesen más szint lesz, mint ott volt, még akkor is, ha Fawcett professzor is komolyan vette a gyakorlatot. Sokkal komolyabban, mint az elméletet.
A teremhez érve, más hallom a zsibongást. Nem én leszek az első, ennek azért örülök. Nem szeretek elsőnek érkezni, igaz, nem szeretek utolsónak távozni sem. Ezek olyan kellemetlen szituációkat tudnak szülni, amire viszont ma még nem vagyok felkészülve. Mivel nekünk nem kötelező ez az óra, nem ismerem a tanárt, csak hallani hallottam róla néhány dolgot. Nem tudom igazak-e, nem jártam utána a pletykának, de ha csak a fele igaz, akkor most meg fogok izzadni egy kicsit. Szerencsére úgy készültem, hogy ez ne legyen nagyon feltűnő. Na, nem raktam betéteket a pólóm hajlatába a hónaljamnál, de ettől még készültem.
Aláírom a jelenléti ívet, majd lehuppanok az egyik fal mellé tolt padra. Törökülésbe helyezkedem el, és előveszek némi pergament és pennát. Tudom, hogy ez gyakorlati óra, de biztos lesz valamennyi elmélet is. Nagy kő esik le a szívemről, mikor végre mindenki megérkezik és Cobham professzor mesélni kezd. Hallom, ahogy serceg a penna a pergamenen a jegyzetelésem következtében. Igazából egy ideig csak írok és nem is figyelek másra egészen addig, amikor meg nem hallom a nulladik alapelvet. Lankadatlan éberség. A fenébe, én itt már el is véreztem.
Még leírok magamnak néhány szót, aztán elteszem a pergament és a pennát, majd felállok az asztalról a pálcámmal a kezemben. Szeretem a védekező varázslatokat. Tudom, hogy a munkám során azt kell majd elsősorban használnom, vagy akár a magánéletemben is, ezért nagyon sokat gyakoroltam őket pluszban is. Felteszem a kezem a Protegónál és a Protego Totalumnál is. Egyértelmű, hogy ez a kettő szavak nélkül is tökéletesen mennek.
Enyhén szólva is meglep, hogy két fénycsóva hagyja el a professzor úr pálcáját. Pedig készültem, mindenre. Csak egy pillanatnyi merengés a múltban és máris meglephetnek egy varázslattal. Szerencsére nem felém indul meg egyik sem, de ettől függetlenül kapkodnom kéne, ha most mégis így alakulna. De ez őrület, hogyan lehetnék ennyire éber minden percben? Még akkor is, ha mondjuk elmegyek bevásárolni? Két ruhapróba között azért csak nem kell majd egy melltartóban és bugyiban megvívnom egy csatát. Vagy a Mungóban, mikor éppen kezelésre megyek.  Bár, szerencsére oda már egyre kevesebbszer kell mennem.
Felteszem a kezem a Maximánál és kicsit bizonytalanul a Horribilisnél is. A Maximánál vegyes a tudásom. Ha hangosan mondom ki a varázsigét, akkor tökéletes, nonverbálisan valamikor gyengén sikerül csak. A Horribilis fordítva. Hangosan kimondva szinte soha nem sikerül, mert elrontom az időzítést, viszont nonverbálisan sikerülni szokott. Általában… oké, ott talán nem kellett volna annyira magabiztosan jelentkezni. Tuti le fogok bukni.
Keresek egy párt magamnak, majd felajánlom, hogy ő próbáljon meg megátkozni először. Szerencsére minden elsőre megy, bár érzem, hogy a Totalumnál akkor lett volna tökéletes, ha kimondom a varázsigét, de így is sikerült kivédenem a varázslatot.
A cserénél viszont igyekszem mindig meglepni a társamat, más időpontokban mondom ki a varázsigét. Természetesen magamban. Azért úgy érzem, nem volt hülyeség néha plusz órákat venni az alap varázslatok elsajátítása miatt.


Cím: Re: Párbajterem
Írta: Serena Fawley - 2021. 10. 03. - 17:11:26
Párbajóra
2002. szeptember 30.

Egyáltalán nem volt kedvem részt venni ezen a párbaj előadáson. Miért kell ránk erőltetni ilyen teljesen felesleges dolgokat? Egyrészt, az aurorok nem azért vannak itt, hogy megvédjenek minket? Másrészt pedig aki kicsit is aggódik, az már nekiállt gyakorolni, meg fejleszteni magát védő- és támadóvarázslatok terén.
Nem igazán volt kedvemre, hogy ismerősöket vagy ismeretleneket átkozzak meg remélve, hogy ki tudják védeni az ártásokat. És arra sem vágytam, hogy szabad prédává tegyem magam, és szabadon hagyjam magam mindenféle varázslatnak kitéve. Mondjuk elvileg pont azt tanultuk meg, hogy ne kerüljünk ilyen helyzetbe.
Mindenesetre nem akartam bajt, összeszedtem magam, és elindultam az órára. Mr. Cobham tartotta, akivel az első napomon kellemesen elcsevegtem, de nagyjából azóta nem hozott össze minket a sors. Mondjuk teljesen másfajta órákra jártam, mint amiket ő tanított, így kevés esélyem is volt rá.
A terembe érve már jónéhányan várták, hogy elkezdődjön az óra. Körbenéztem, láttam pár ismerős arcot, de olyat, akivel szorosabb kapcsolatunk lett volna egyelőre egyet sem, így egy félreeső helyen vártam meg, hogy elkezdődjön az óra. Ahogy a többieket néztem vegyes arckifejezéseket láttam: a legtöbb embernek ez csak egy felesleges nyűg volt. Aztán voltak, akik izgatottan várták, mi fog történni. És voltak azok, akik próbálták a menő diák képét mutatni, és úgy néztek ki, mint akik teljes mértékben leszarják, hogy mi fog itt történni, őket úgysem tudja senki kirobbantani a kis világukból.
Ilyen hangulatban vártuk, hogy megjelenjen a tanár úr, aki hamarosan bele is vágott okításunkba:
- Az első alapelv: ismerjük magunkat. - Pipa - gondoltam én, de persze azonnal elbizonytalanodtam. Nyilván ismerem magam, habár azt sem tudtam még mindig, így másodév elején, hogy mit keresek itt. Szóval ez érdekes lesz. - A második: ismerjük az ellenséget. - Ahha, na ezt biztosan nem tudjuk megtenni, mivel senki nem tud semmit erről a nyavalyás Rendről. Más ellenségem meg nem nagyon van. - Aki ismeri magát és az ellenséget, az nyugodtan nézhet szembe száz csatával. Aki csak magát, az minden győzelem mellé egy vereséget is elszenved... és aki sem magát, sem az ellenséget, az mindig alul marad.
Hát jó, majd kiderül, mi lesz ebből. Hamar kiderült, hogy ezen az órán a Protego varázslatot fogjuk venni. Alapvarázslat, valószínűleg mindenki tudta. Na, de hogy a magasabb fokozataival hogy állok. Arról inkább ne beszéljünk. Nem sokszor kellett még használnom, nem vagyok egy gyakorlott párbajozó.
Az alap Protegora felraktam a kezem, az kinek ne menne, de a Totalumnál már elbizonytalanodva raktam le a kezem. Milyen jól is tettem! Két ember is (majdnem) bekapott egy átkot. Nekem biztosan nem ment volna.
Nem túl lelkesen keresek magamnak egy párt, hogy gyakoroljunk. Egy lány vetődik mellém, akit az egyik órámról látásból ismerek. Legalább nem egy teljesen idegennel kell gyakorolnom. Gyorsan megegyezünk, hogy ő támad először, majd én jövök, és így gyakorlunk.
Az első támadását sikerül is egy nonverbális Protegóval kivédenem, ő már kevesebb sikerrel jár. Viszont a második körben éppen hogy csak időben idézem meg verbálisan a védőbűbájt, míg a lánynak simán megy. És ez így megy - hol neki sikerül, hol nekem. Eléggé elszórakozzuk az időt a sima Protegóval, már csak azt vesszük észre, hogy mellettünk mindenki a Protego totalumot gyakorolja.
Ekkor váltunk arra. Én nem is próbálkozok mással, csak verbálisan. Legyen meg először így, utána jöhet majd a nonverbális változata. Ebben a párom jobb, de kedves, próbál segíteni. Egészen addig, amíg Cobham le nem állít minket.


Cím: Re: Párbajterem
Írta: Armin Narek - 2021. 10. 03. - 17:41:10
Defenzív Mágia…de minek?

(https://i.pinimg.com/564x/09/02/0c/09020c72262110ee4b39a23f0c0d8c27.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/67/a7/5b/67a75b537c03e2db5a9770e12a1abea0.jpg)

2002. szeptember 30.

outfit: black (https://i.pinimg.com/564x/05/a5/60/05a560d7145cf2020f481cb68137256b.jpg) # megjegyzés: ::)

Már az óra neve sem volt bizalomgerjesztő… meg az sem, hogy a minisztérium úgy gondolja, hogy ezen mindannyiunknak át kellett esnie. Én nem éltem Hertfordshire-ben, de még csak az országban sem, hogy tudjam, milyen volt a varázslóháború, ráadásul ezekkel a csuklyásokkal sem találkoztam annyira. Ezért a Rendről is csupán az újságok lapjairól értesültem, amiket el-elcsíptem munka közben, mikor az asztalokat takarítottam a büfében.
Lehuppantam valaki mellé, aztán odaintettem Sophie-nak, ahogy megláttam. Kicsit távol sikerült tőle lekecmeregnem, de nem számított, úgyis csak csendben figyelni terveztem, semmit sem tudtam az itteni mágiáról, egy-két alapvető dolgot leszámítva, ráadásul a párbajozás sosem volt az erősségem.
– Mint tudják, ez a Defenzív Mágia I. nevet viselő kurzus, amit a Minisztérium kérésére minden egyetemista számára kötelezővé tettek. Shacklebot Miniszter Úr kifejezetten szeretné elkerülni azt, hogy a varázsló társadalmat felkészületlenül érje bármiféle kihívás, szemben a pár évvel ezelőtti időszakkal. Épp ezért különös gondot fordítunk arra, hogy az ifjúság képes legyen maga- és társai megvédésére. a hangsúly tehát a védekezésen van első sorban! Viszont ez nem jelenti azt, hogy a megelőző csapás ne tartozna az önvédelem folyamatához, így nem csupán defenzívával fogunk itt foglalkozni.  – Fogalmazta meg a tanár, azt amit már magamtól is tudtam. Nem foglalkoztam vele, hanem a mellettem ülő srácra pillantottam. Ekkor fogtam fel, hogy amúgy Caine ül mellettem. Már volt pár órám vele, hasonlóan összevont alkalmakkal, ezért megköszörültem a torkomat. Elfordutlam tőle és kiráncigáltam a jegyzetfüzetemet a hátizsákomból. Aztán elővettem egy pennát is, majd a combomon megtámasztva felvéstem: Defenzív Mágia.
Valami arányosság volt a téma, de ezen a ponton elvesztettem a fonalat és inkább rajzolni kezdtem a füzetbe. Szépen formáltam meg a virágokat, a szirmaikat és a hozzájuk kapcsolódó leveleket és indákát.
– .. óva inteném bármelyiküket is attól, hogy gyilkossá váljon!  – Erre a mondatra kaptam fel a fejemet és megpróbáltam jobban koncentrálni az órára, habár nem különösebben érdekelt. Festeni akartam, nem a pálcámmal hadonászni, hogy meghazudtolva magamat küzdjek. Előbb-utóbb úgyis hazamegyek, ott meg aztán senkit sem érdekel, hogy hogyan varázsolok vagy hogyan nem.
– A papírt most már elrakhatják, pálcák készenlétbe! Rátérünk a védekező varázslatokra. Van először is a protego-bűbáj család. Protego az alapfok,- Totalum,- Maximia és- Horribilis követik nehézségi sorban. Tegye fel a kezét, akinek megy rendesen az alap Protego, de csak őszintén, ha kérhetem! – Ledobtam magam elé a jegyzetfüzetet. A könyökömmel kicsit beleböktem Caine oldalába. Nem terveztem hozzá érni, ezért kicsit odébb vontam magam.
– Bocs.  – Böktem oda, aztán felemeltem a kezemet, hogy azért egy alap Protegot még én is kicsiholok a pálcámból, ha nagyon akarok.
– Lássuk a Maxima-hoz ki ért? Netán a Horribilis-hez? – Erre már nem jelentkeztem. Tanultam a Protego Maximát és az óra keretei között ment is a maga módján. De azóta nem használtam, kár lett volna túlzottan is kérkedni vele.
– Első feladat: kérem alkossanak párokat és gyakorolják végig a Totalum-ig a Protego család bűbájait! Ha megy, lehetőleg nonverbálisan! Ahol gond van, vagy nem megy, ott jelezzék és segítek! A támadó feladata az, hogy Sóbálvány Átkot küldjön a védekezőre, szintén nonverbálisan. A szerep felváltva váltakozzék! Jó munkát!
Na jó. Feladatra azért nem számítottam, de bátortalanul néztem a mellettem ülő Caine-re. Nem igazán szerettem volna vele párt alkotni, csakhogy Sophie-nak itt volt a barátja is, akivel bizonyára sokkal több kedve volt játszani, mint velem.
– Na jó, Caine, ígérem nem leszel sószobor… bálvány…  – köszörültem meg a torkomat, ahogy felálltam és felé szegeztem a pálcámat. Nem voltam annyira jó, hogy nonverbális varázslattal. De azért megpróbálkoztam vele, remélve, hogy ki tudja védeni.


Cím: Re: Párbajterem
Írta: April Sheridan - 2021. 10. 04. - 11:41:49
Defenzív Mágia I.
to; Minden jelenlévő
(https://i.pinimg.com/564x/70/62/0d/70620d6492cbed65b38da28e2c572339.jpg)

2002. szeptember 30.


zenéd: We're The Devils (https://www.youtube.com/watch?v=vuyedPuH5wY&ab_channel=Karlieneic) ● outfited: style (https://i.pinimg.com/564x/2b/ca/4b/2bca4bce64493130cdd843ac3cff8aa6.jpg)

Mikor megtudtam, hogy kötelező eljönni erre az órára, először összerándult a gyomrom. Miért van rá szükség? Félve tettem fel magamnak a kérdést, és valamiért ahogy ebbe jobban belegondoltam, a szívem is szaporábban kezdett verni. Kis idő múlva persze sikerült magam megnyugtatni, és arra fókuszálni, hogy tulajdonképpen én anno a DS edzéseket is szerettem. Szeretek edzeni. De mindezzel együtt rettegek attól, hogy újra szükség lesz élesben használnom bármilyen védekező bűbájt. Az ostrom előtt éjt nappallá téve gyakoroltam Kiliannal, és a végére majdnem olyan jól ment nekem is, mint neki. Azóta persze minden más lett. Megváltozott. Ahogy a terembe lépek, suite körbe se pillantok, máris kiböki a szemem a katalógusos papír, amit gyorsan alá is írok. Csak ezután nézek körbe. Jó sok ismerős arc van itt, még Serena is itt van. Kissé bizonytalan néptekkel haladok beljebb és igyekszem az egyik sarokban ácsorogni. Majd itt megbújok kicsit.
- Üdvözlök mindenkit, aki megjelent az órán! Amennyiben a katalógust még nem írták alá, úgy kérem, legyenek szívesek ezt távozáskor megtenni! Kötelességem leadni az intézményeik felé, hogy ki volt jelen. Egyúttal kérem, hogy a bevezetőhöz készüljenek jegyzetelésre. De ez opcionális, már nem a Roxfortban vagyunk.
És milyen jó is, hogy már rég nem ott...kisgyerekként még talán jó is volt, de itt az egyetem falai között valahogy minden sokkal jobb.
-- Mint tudják, ez a Defenzív Mágia I. nevet viselő kurzus, amit a Minisztérium kérésére minden egyetemista számára kötelezővé tettek. Shacklebot Miniszter Úr kifejezetten szeretné elkerülni azt, hogy a varázsló társadalmat felkészületlenül érje bármiféle kihívás, szemben a pár évvel ezelőtti időszakkal. Épp ezért különös gondot fordítunk arra, hogy az ifjúság képes legyen maga- és társai megvédésére. a hangsúly tehát a védekezésen van első sorban! Viszont ez nem jelenti azt, hogy a megelőző csapás ne tartozna az önvédelem folyamatához, így nem csupán defenzívával fogunk itt foglalkozni.
Ismét görcsbe rándul a gyomrom. MIntha valaki belerakott volna egy hatalmas követ, és most itt lenne és húzna lefele. Nehéz és kényelmetlen.
Euztán felsorolja az alapelveket, amikkel tisztában vagyok. Pár szóba azért lefirkantom, abból baj nem lehet. Gyilkossá. Ez a szó már magában olyan fémes ízű. Ki se ejtem magát a szót, érzem a számban az ízét. Nem tetszik. A professzor hideg tekintete találkozik az enyémmel, amitől ez a kis kavics a gyomromban még nehezbb lesz. Nem is tudom, van benne valami furcsa. Valami kissé ijesztő. Az alap protegonál és a Totalumnl is felteszem a kezem. A többiről csak hallottam, de életemben nem próbáltam. Mire kettőt pislanthatnék egy vibárló gyors valami repül felém, amit valami régi reflexből kivédek, az ijedtségtől utána mégis olyan furcsán érzem magam. Mintha furán venném a levegőt, mert...hú, de nincs levegő ebben a teremben...
-- Első feladat: kérem alkossanak párokat és gyakorolják végig a Totalum-ig a Protego család bűbájait! Ha megy, lehetőleg nonverbálisan! Ahol gond van, vagy nem megy, ott jelezzék és segítek! A támadó feladata az, hogy Sóbálvány Átkot küldjön a védekezőre, szintén nonverbálisan. A szerep felváltva váltakozzék! Jó munkát! -Próbálom magam megnyugtatni, és a feladatra koncentrálni. Az egyszerűség kedvéért a mellettem álló lánnyal nézünk és bólintunk egymásnak, hogy hát akkor legyünk párban. De mégis...nincs levegő a teremben..na jó, kezdem én a támadást. Mormolok egy néma Petrificus totalust, de a levegőt már szinte kapkodom, és ahogy az átok távozik a pálcámból, elsötétül minden. Pánikrohamon van. Elájulok. Le kell..le kell győznöm a félelmem.


Cím: Re: Párbajterem
Írta: Jasper Flynn - 2021. 10. 04. - 18:16:09
why am i here?

(https://i.pinimg.com/564x/dc/10/85/dc1085c35b336f2ddc2df6c8b2200a0d.jpg)

2002. szeptember 30.
Fraser

outfit (https://i.pinimg.com/564x/02/25/25/02252560c1d343dc2bf5ca63c4a86ab2.jpg)
 
„maybe we can fix
each other”

Semmi kedvem nem volt ott ücsörögni a Párbajteremben. Nem sok kedvem volt igazából az egész „extra” oktatáshoz. Engem a szülészet érdekelt és a gyógyítás, nem voltam elég jó ahhoz, hogy párbajozzak. Csak Sophie megvédésére voltam képes és akkor is mindig az érzelmeim irányítottak és kicsit olyan testen kívül állapot volt… mint nyáron a Foltozott Üstben. Ott jöttem rá mennyire szeretem… és most is megdobbant a szívem, ahogy a füzetéért nyúlt. Bájos volt és gyönyörű, ahogy a vörös tincsen a füzetére omlottak.
El tudtam volna nézegetni, annyira, hogy az órára nem is figyeljek… de akkor feltette a nagy kérdést, kicsit megzavarva a nyugalmamat: – Szerinted most meg fogunk halni?
Majdnem elnevettem magam. Ez csak egy óra volt, a faszinak kötelező vigyáznia ránk. De még sem válaszoltam egyenesen. Csak hümmögve vállat vontam és a magyarázó aurorra pillantottam… vagy ex-auror. Éppen csak félfüllel kaptam el valami pletykát.
– Az első alapelv: ismerjük magunkat. A második: ismerjük az ellenséget. Aki ismeri magát és az ellenséget, az nyugodtan nézhet szembe száz csatával. Aki csak magát, az minden győzelem mellé egy vereséget is elszenved... és aki sem magát, sem az ellenséget, az mindig alul marad.
Túl katonás volt nekem. Ezért elhúztam a számat, szinte egyidőben Sophie-val. Magamat talán kevésbé ismertem, mint Vincentet… ezért tudott mindig sarokba szorítani. Az ő erejével tisztában voltam, az enyém viszont szinte nem is létezett.
Sophie persze csak jegyzetelt. Egyre többet és többet, míg én csak bámultam magam elé. Nem akartam varázsolni mások előtt, mert féltem, hogy meglátják, milyen gyenge is vagyok. Lehetek akármilyen magas és izmos, ha egyszerűen nem ment a varázslás. Nem tudtam megvédeni magam, ha támadtak leblokkoltam, pedig a Roxfortban tökéletes átlaggal teljesítettem az SVK-t is. Egyszerűen nem az én terepem volt a párbaj. De ahogy elnéztem a többi arcot, ők sem voltak éppen magabiztosak, talán csak azok, akik a Godrikra jártak és aurorszakos lévén ez volt a mindenük.
–  Azt hiszem már megint túlzásba esve jegyzeteltem – közölte Sophie. Ahogy a füzetét lapozgatta ránéztem. Én elő sem vettem a táskámból a jegyzettömböt és a tollat. Csak ültem és bámultam magam elé érdektelenül. –  Remélem nem kell egymást megtámadunk.
– Pedig már hozzászokhattál volna, hogy a váradat ostromolom… most is így lesz.  – Közöltem és rákacsintottam, de még véletlenül sem mosolyodtam, hogy kellően szexis legyen az egész pillanat. De hiába, a fószer tovább dumált, én meg egy morgással felé pillantottam, összezhúzva magam kicsit Sophie mellett.
Tanultam a Protegokat, ezért szépen felemeltem a kezemet sorban. Bár a totalumba egészen beleremegtem, Sophie ugyanis éppen úgy orrba vágott, mintha szándékosan akart volna felképelni. Magam elé morogtam egy: – Baszkit…  – És az orromhoz kaptam a kezemet. Az éreztem, hogy nem vérzik, nem tört el, de nem akartam úgy kinézni, mint egy dagad orrú troll az elkövetkezendő napokban.
–  Első feladat: kérem alkossanak párokat és gyakorolják végig a Totalum-ig a Protego család bűbájait! Ha megy, lehetőleg nonverbálisan! Ahol gond van, vagy nem megy, ott jelezzék és segítek! A támadó feladata az, hogy Sóbálvány Átkot küldjön a védekezőre, szintén nonverbálisan. A szerep felváltva váltakozzék! Jó munkát!
Sophie persze azonnal engem szemelt ki a feladatra, miközben én inkább kisasszéztam volna oldalra a teremből, míg a többiek összevissza balhéznak egymással a gyakorlás kedvéért. Kezembe vettem a mogyorópálcát mégis, ha Sophie lelkes, hát a kedvéért megpróbálok nem paraszt lenni.
–  Jól van, most revansot vehetsz rajtam az orrbaverés miatt – dünnyögte.
– Ó… csak azért?  – kérdeztem, de amint mozogni láttam az ajkait jött is a protego és finoman kivédtem a támadást. – Petrificus totalus!  – Adtam visszakézből a varázslatot, szándékosan hangosan. Így ki tudja védeni.


Cím: Re: Párbajterem
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 10. 06. - 18:36:59
◂hús és pörc  ▸
2002. szeptember 30.
(https://i.pinimg.com/564x/63/9d/e5/639de5f8583c92affc5e8eb1f557fbb5.jpg)
◃Reginald bácsi és a diákok ▹
i am more
than just
a copy of you

style: uniform ::) (https://i.pinimg.com/564x/63/9d/e5/639de5f8583c92affc5e8eb1f557fbb5.jpg) ║ zene: Initium (https://youtu.be/xYLGxoNYwJ0)

Mi történik? Nézelődtem körbe-körbe, ahogy a tömeg sodorni kezdett befelé. A Godrik környékén jártam éppen, hogy átvegyek egy újabb varázstárgyat, amit ezúttal nem az üzletbe akartam vinni, hanem a lakásba. Egy lótuszszobor, amit éppenséggel az ember a hálószobába tehet, hogy jobban aludjon tőle. Aiden biztosan élvezte volna, hiszen imádott otthon lazulni, csendesen összebújni a takaró alatt. Azonban mielőtt összefuthattam volna a Rasztás Buddha nevű fickóval, már bele is gabalyodtam egy kisebb diákseregbe, míg nem éppen ott találtam magamat, ahol nagyon nem akartam… a Párbajteremben.
Ismertem már ezt a helyet. Februárban, mikor úgy éreztem mindennek vége és vagy meghalok a szívfájdalomtól vagy megint elmenekülök a világ végére, jártam itt. Reginaldnál, a fickónál, aki már akkor levelezgetett a barátnőmmel, mikor még velem volt és nem mellesleg utána összejött vele. Nem tudtam hányadán állok a pasassal és nem is gondoltam át igazán. Valahogy éreztem, hogy inkább Esmé kavarta meg ott a dolgokat, semmint ő. De elvi kérdés volt, hogy utáljam. Ezért hát utáltam, csak nem olyan lángoló haraggal, inkább nyugodtan.
Megköszörülve a torkomat végül leültem… de csak azért, mert kiszúrtam Mr. Komolyembert, amint a diákok előtt ácsorgott. Hát direkt legelöl helyezkedtem el, meg-meg pillantva egy-egy ismerős arcot. Serenának és Sophie-nak, na meg Jaspernek is integettem. Aztán jött a torokköszörülés és Reginald is végre felszólalt: –  Üdvözlök mindenkit, aki megjelent az órán!
– Csókolom!  – Szóltam közbe hangosan, mire páran vihogni kezdtek. Nem érdekelt egyébként sem Reginald mondandójának a vége. Én csak szórakozni maradtam itt, ha már egyszer berángattak… vagyis sokkal inkább besodortak.
Kicsit körbe néztem a diákokon. Elgondolkodtam, hogy én is ilyen lettem volna vajon, ha befejem a Roxfortot és a gyógyítópályára keveredek? Nem sok esélyt láttam rá, valószínűleg ilyen-olyan módon, de akkor is elkallódtam volna. Hiába hittem, hogy értek a gyógynövényekhez és voltam jó Bájitaltanból… valahogy képtelen lettem volna magamat a fehértalárban elképzelni. Az iskolában sem ment már. Mindig is éreztem, hogy más útra fogok keveredni előbb-utóbb.
– Mint tudják, ez a Defenzív Mágia I. nevet viselő kurzus, amit a Minisztérium kérésére minden egyetemista számára kötelezővé tettek. Shacklebot Miniszter Úr kifejezetten szeretné elkerülni azt, hogy a varázsló társadalmat felkészületlenül érje bármiféle kihívás, szemben a pár évvel ezelőtti időszakkal. Épp ezért különös gondot fordítunk arra, hogy az ifjúság képes legyen maga- és társai megvédésére. a hangsúly tehát a védekezésen van első sorban! Viszont ez nem jelenti azt, hogy a megelőző csapás ne tartozna az önvédelem folyamatához, így nem csupán defenzívával fogunk itt foglalkozni.
Önvédelem… unalmas. Elhúztam a számat. Engem a harc tartott életben a párbajok alatt, csak mentem előre és addig sújtottam az ellenfelem átkokkal, míg el nem ájul. Nem állhatam meg, mert akkor támadási felületet adtam volna. Nem voltam elég jó harcos, vagy a lendületem vagy egy kis cselezés húzott ki a szarból.
Nagyot ásítottam, nem figyelve a szóáradatra. Nem igazán kötött le sokáig… ha már eljöttem, hát párbajozni akartam, méghozzá rendesen. Sajnáltam, hogy Muci nem volt velem, szívesen gyakoroltam volna vele a támadásokat. Biztos voltam benne, hogy együtt sokkal, de sokkal szexibb lenne ez az egész.
Valamire fel kellett emelni a kezeket. Én végig fent hagytam és csak akkor engedtem le, mikor ásítanom kellett és a szám elé kaptam a tenyerem. Na igen, egy kávé rám fért volna mielőtt idejöttem.
– Első feladat: kérem alkossanak párokat és gyakorolják végig a Totalum-ig a Protego család bűbájait! Ha megy, lehetőleg nonverbálisan! Ahol gond van, vagy nem megy, ott jelezzék és segítek! A támadó feladata az, hogy Sóbálvány Átkot küldjön a védekezőre, szintén nonverbálisan. A szerep felváltva váltakozzék! Jó munkát!
A feladat hallattán máris elégedettebb voltam. Örültem, hogy végre van egy kis izgalom. Körbe néztem, hogy maradt-e valaki pár nélkül. Főleg az ismerős arcokat kutattam, így szúrtam ki Evelyn Pye-t, aki egy nyári napon azzal cseszegetett, hogy adjak neki interjút. Nem adtam neki, hiába próbálkozott, de volt múltunk.
– Olaszországban jobban álltak neked a fényviszonyok.  – mondtam és előkaptam a varázspálcámat és szinte azonnal támadtam a Petrificus totalusszal, hogy ideje se legyen felkészülni. Ha pedig talál, hát elvigyorodok rá. Ha pedig nem, máris Protego Totalummal próbálkoztam. Volt ezekben elég tapasztalatom, nem volt kedvem gyengébekkel próbálkozni.


Cím: Re: Párbajterem
Írta: Oscar Caine - 2021. 10. 07. - 15:40:15
nincsenek válaszaim
2002. szeptember 30.

(https://data.whicdn.com/images/351701927/superthumb.jpg?t=1608778748)

zene: odabent se látok mást, csak kérdéseket (https://www.youtube.com/watch?v=LHwxCHoUczg) ● oufit: m e h  (https://i.pinimg.com/564x/61/d9/06/61d906b18272f9d2d69f7e601b5b2cac.jpg)


Mi a szarnak vagyok én itt. Szerettem volna ellógni ezt az egészet, de túlságosan rámjártak a minisztériumból az aurorok, akik alá be voltam osztva gyakornoknak, és folyton azzal zsaroltak, hogy ha valamiből szarul teljesítek, elvesztem az esélyemet, hogy bekerüljek felderítő nekromágusnak és turkálhatom a mungóban a holttesteket. Rohadtil nem vágytam arra, bármennyire is izgalmas volt felfedni a halál oktá, az túl unalmas volt, szóval inkább csak beültem ide, hogy szívjak. Francba már, álmos is vagyok, és a faszi sem nagyon izgat, akármiről is fog majd magyarázni. Míg gyűlt a tömeg kibámultam az ablakon, és elnéztem az őszi tájat, az égen futó felhőket, és eszembe jutottak a tesóim, hogy vajon most mit csináltak. Arrafelé egészen hideg volt már, és még messze jártam attól, hogy normálisan el tudjam őket látni. Alex protiként nem sokat keresett, legalább elég volt kajára nekik. Utáltam ezt,. utáltam a szegénységet, a kiszolgáltatottságot. inkább visszafordítottam a tekintetemet a terembe, és intettem Flynnek és a csajának.
- Mint tudják, ez a Defenzív Mágia I. nevet viselő kurzus, amit a Minisztérium kérésére minden egyetemista számára kötelezővé tettek. Shacklebot Miniszter Úr kifejezetten szeretné elkerülni azt, hogy a varázsló társadalmat felkészületlenül érje bármiféle kihívás, szemben a pár évvel ezelőtti időszakkal. - Óóó, banyek, ez a fickó zsigerből fárasztó. Meg fogok halni ezen az órán... Az jutott eszembe, hogy sújos gyomorpanaszokra hivatkozva elhúzok innen a bánatos fenébe, úgyis aláírtam azt a vacak katalógust. Ó, hogy én mennyire utálom az elméleti órákat. És mindegyiket valami rettenetesen unalmas fazontartja. Basszus már.
- Épp ezért különös gondot fordítunk arra, hogy az ifj... - Oké, itt adtam fel, nem bírtam figyelni. Ásítottam egy hatalmasat a tenyerembe, még a könnyem is kicsordult, aztán egyre messzebbről hallottam a Cobham hangját, és a végén belezuhantam egy beteg álomba, ahol minden tele volt szívárványt hányó unikornisokkal, és csillámruhás törpékkel. Talán agyamra mentek a masélések otthon, vagy csak a testvéreim, esetleg túl keveset ittam, fogalmam sem volt, de bazira irritáló álmomban megjelent egy Cobham hangú unikornis is és állandóan üldözött a defenzív mágiájával, miközben azt kiabálta, hazsnáljam a pálcámat, és kűzdjek meg vele. Az egésznek az vetett véget, hogy valaki belém köynökölt, mire én horkant felkaptam a fejemet, és álmosan pislogva rábámultam a mellettem ülő alakra. Elsőre nem foigtam fel mi történt, és még a pódiumon álló Cobham is unikornis formában játszott a szemem előtt. Aztán csak kikúszott a szememből az álom, és úgy néztem vissza Narekre, mintha nem is érteném, mi a szart keres mellettem.
- Bocs - suttogta, mire csak meresztettem a szememet, hogy mivan?
- Inkább azt mond meg lemaradtam-e valamiről, vagy aludhatok tovább - dünnyögtem vissza neki halkan, miközben random kezdtek jelentkezni az emberek. Én meg már csak azért sem jelentkeztem. Közben persze a szemem sarkából azért Narek füzetére lestem, ami egészen szép virágokkal volt kifestve.
 - Első feladat: kérem alkossanak párokat és gyakorolják végig a Totalum-ig a Protego család bűbájait! Ha megy, lehetőleg nonverbálisan! Ahol gond van, vagy nem megy, ott jelezzék és segítek! A támadó feladata az, hogy Sóbálvány Átkot küldjön a védekezőre, szintén nonverbálisan. A szerep felváltva váltakozzék! Jó munkát!
Csak megforgattam a szememet. Biztos, hogy nem fogok itt elkezdeni béna pajzsbűbájokkal varázsolgatni, ennyire hülyáének ne nézzenek már. kelletlen fintorral Narek felé fordultam, és nem vettem a kezembe a pálcámat. Pedig az egyiknek lehet örült volna. Bár eléggé fagyos tekintettel bámult rám.
– Na jó, Caine, ígérem nem leszel sószobor… bálvány…
- Csinálj amit akarsz Narek, nekem nincsen kedvem varázsolni - sóhajtottam. De persze sóbálvánnyá sem akartam változni. És büszke is voltam ahhoz, hogy hagyjam magam egy nyomi bűbájjal megkövültetni. Fintorogva vettem elő a pálcámat és némán kivédtem a támadását, de nem totalumoztam. Nem volt kedvem. - Tégy úgy, mintha kivédenéd - suttogtam közben, és kacsintottam rá egyet.


Cím: Re: Párbajterem
Írta: Leah Barlow - 2021. 10. 10. - 14:35:38
(https://i.ibb.co/CvJRbd5/cover2-1.png)

MINDENKI

2002. Szeptember 30.
dress (https://i32.servimg.com/u/f32/20/33/24/28/093ac310.jpg)

El sem hiszem, hogy már vége van a szeptembernek, és holnap kezdődik az október. Szörnyű, hogy szalad az idő és nem történt drasztikus előrelépés a főzetünkben. Nem mintha most olyan sok időnk lett volna a kísérletezésre, pláne úgy nem, hogy olyan jól összehozom a munkát és az iskolát, mint a mai napon is. Teljesen kiment a fejemből, hogy biza ma van a kötelező csoportos óra a Godrik-ban, amin vagy megjelensz vagy jajj neked. Nyilván az egyetlen olyan szétszórt diák lehetek, aki képes mindent egy napra tenni, hogy aztán ide-oda hopponálgasson és a nap végén-olyan 11 fele hazaessen hulla fáradtan. De ha még megérné, azt mondom. Viszont jelen állapotomban a hátam közepére nem kívánok egyetlen egy csoportos órát nem. Pláne olyat, amin varázsolni kell. Okkal a Mandragóra diákja lettem. Elég volt a sok párbaj gyakorlatból, és a csatákból. Volt elégben részünk a Roxfort-ban, aki nem akarta önszántából tovább folytatni, annak miért kell? Igen tudom, meg kell előzni a bajt, muszáj felfrissíteni az emlékezetet és a gyakorlás sem árt, de épp ezért vehet fel mindenki magánórákat. Ott aztán lehet gyakorolni, pláne ha olyan kíméletlen a gyakorlótárs, mint ahogy egy némelyikről hírlik. Folyamatosan az órát kellett figyelnem, hogy el ne késsek. Így is 10 perccel hamarabb elkértem magam, hogy oda tudjak időben érni. Minek is a 10 perc, ha az embervarázsló? Csak azért, mert ha olyan rossz az irányérzéke, mint az enyém, a 10 perc is kevés, hogy időben beessen egy-egy órára, pláne, még ha idegen a környezet.
Így is épp azelőtt csusszantam be, hogy becsukták volna az ajtókat az orrom előtt. Na, igen, biztos a tanár szívébe loptam magam ezzel az ügyes „éppen időben” beesésemmel. Mivel nem akartam több bonyodalmat, becsusszantam a leghátsó padba, miután felírtam a nevem a jelenléti listára és igyekeztem láthatatlanná válni. Van egy olyan megérzésem, hogy amit itt elmond azt nagy vonalakban pár éve már hallottuk a Roxfortban szóval személy szerint a jegyzetelést teljesen feleslegesnek tartva egyszerűen csak figyeltem a mondandójára. Ha már figyelek a tanár sem hétköznapi. Van benne valami, amivel azért nem szívesen találkoznék este, egy sötét sikátorban egyedül. Még ha kellően sokat is gyakorlunk, akkor sem. Kissé ijesztő és talán túlságosan is katonás, ahogy felvázolja a dolgokat, de még sem várhatom el, hogy egy teadélután keretei között, habos-babos, mézes mázos mosollyal az arcán, beszélgessünk a védekező bűbájokról. Arról nem is beszélve, hogy biztosan viccesen festene, ahogy porcelán csészéből issza, a teát miközben oktat minket. Muris egy elgondolás, meg kell hagyni.
A kérdésére, miszerint ki tudja a varázslatokat, háromnál határozottan fellendítettem a karom, noha a Maxima egyelőre csak hangosan megy. Annak még gyakorolnom kell a non-verbális változatát, de a másik kettő megy. A Horribilis-t néha megpróbáltam, de az nagyon képlékeny a számomra még. Vagy sikerül, vagy nem és sajnos a többség egyelőre a vagy nem. Lehet, ideje lenne ismét kimenni a faházhoz gyakorolni…  És ha már megvan az elmenetelem elgondolása, a tanár úr is egy orvtámadó. Viszont ezt megúsztam, noha lemerném fogadni, hogy nem ússzuk meg a továbbiakban ilyen könnyen.
Szerintem kitöltök egy olyan szerencse izét a mugliknál, hátha bejön, mert biza bejött a sejtésem és csoportos bűbájgyakorlásra lettünk ítélve. Összenéztünk egy ismerős arccal, majd eleget téve a tanár kérésének, meghajlást követően-mert ugye az illem fontos; non-verbálisan támadtunk és védekeztünk. Ilyenkor áldom a szerencsém, hogy nálam erősebbel kerültem párba, mert biza ugyan meg nem izzadtam, de az éberségem olyannyira felfokozódott, mint egy vadászó macskának. Bár ezt is leszögezném, hogy sok múlt a szerencsémen is. Tényleg kitöltök egy olyan szerencse papírt, ha itt végeztem.   


(https://i.ibb.co/cLRqB0X/cover2-2.png)


Cím: Re: Párbajterem
Írta: Reginald Cobham - 2021. 10. 11. - 22:38:02
Defenzív Mágia I.
Első óra minden egyetemistának

Mindenki

Szép számmal gyűltek a diákok a terembe, bár ahogy látom a listát a katalógusról, maradtak üres helyek. Van olyan is persze, akinek igazolt távolléttel van kihúzva a neve, de az elenyésző. És így menet közben a belépők neveit is igyekszem valamennyire memorizálni. Szerencsére korábbi szakmámnak hála a pillanatnyi névmemóriám jól működik, a kikérdezésekben is fontos volt ez a fajta képesség, hogy az ember tudja követni a szálakat.
Kelletlenek. Ez a legjobb szó, amit az arcukra írva látok, mind, kivétel nélkül. Már ami a diákokat illeti, mert ahogy látom egy nem diák egyén is megjelent s erre csak kicsit felvonom a szemöldököm, de nem avatkozom bele. Ennyi belefér. Akárhogy is, ott van rajtuk a tanácstalanság, a rezignáció, így pedig akaratlanul is egy szép csoport hullajelöltet látok. Tényleg ilyen fiataloknak kellene helyt állni, ha netán megint beütne a krach? Az életéért persze mindenki küzdene, akár a sarokba szorított vad, de az kétségbeesettség és csak lazán áll köszönőviszonyban képességekkel, tudással. A Roxfortban a Sötét Varázslatok Kivédését igen váltakozó színvonalon tanították hosszú éveken keresztül, bár az ostrom óta legalább Willow egyfajta állandóságot képez és ő jó tanár is. Ennek hála legalább annyi szalmaszál van, hogy a többségük pár évet normálisan is tanulta ezt a tárgyat. A gond persze az, hogy hét év rendes képzést mondjuk négy kaotikus és három rendes nem tud eléggé pótolni például. Ráadásul szinte mindegyikük át kellet, hogy élje a Roxfortban a Carrow testvérek rémuralmát, amikor az SVK tárgyat végképp megcsúfolva diákokat kínoztak akár főbenjáró átokkal is, ennél fogva pedig jogos bennem a kérdés: mi viszi rá őket arra, hogy feleslegesnek tartsák, aminek a hiányát már a saját bőrükön is megérezték?
Azért jegyzetelnek is szépen és a pajzsbűbájok kapcsán nem is rossz a tudásszint, amit megütnek, elsőre talán kicsit rosszabbra is számítottam. Viszont elég vegyes is... Persze ez csak saját bevallás, de az jó jel, hogy mind a két szerencsés delikvens hárítja az átkot, amit feléjük küldtem. Erre elégedetten bólintok. Hárman is tudják elméletileg az összeset, ketten hármat, ketten pedig kettőt. Serena csak egyet, egy srác pedig egyáltalán nem is jelentkezett, mert olyan, mintha magánál sem lenne. Istenem, ha Godrikos lenne.... a gyakorlópályán döglene meg egy ilyen után az elkövetkezendő egy hónapban! A lényeg megvan: ismerem, hogy milyen szinten vannak és azt is tudom, hogy kikkel kell elméletileg jobban foglalkoznom. Ki is adom hát a feladatot, aztán jöhetnek a párok és a megvalósítás! Én pedig szépen nekiindulok és köztük járkálva figyelem a teljesítményt.

Sophie & Jasper

Elsőként az ő párosuknál állok meg, míg próbálom felidézni a katalóguslistát és az érkezési sorrendet, hogy így nevet társíthassak hozzájuk. De közben figyelem a tevékenységüket is. És azt is látom, hogy az utasítások követése itt nem erősség. Felsóhajtok. Az látszik, hogy nagyon vigyázni akarnak egymásra, van köztük valamiféle érdekes összhang, ez pedig egy mélyebb ismeretségre következtetést enged meg. Alsó hangon. Miután megvolt egy-egy varázslat váltás, csak akkor szólalok meg.
- Ms. Vanheim és Mr. Flynn, a nonverbális azt jelenti, hogy hang nélkül! Kérem, hogy tartsák is maguk ehhez! Egyébként sem lenne baj a reflexiekkel és a varázslataik stabilitásával. De ez nem társastánc tanfolyam és bármilyen nexusban is állnak a termen kívül, itt most az nem érvényes. Ha úgy tetszik, a termen kívül egymásnak csak akkor tudnak majd segíteni, ha itt komolyan veszik a feladatokat! Fegyelmezettebben mehet tovább!  - én pedig lépek is tovább a többiek felé.

Evelyn & Elliot & Miss Barlow

Az ő munkájuknál nem is időzöm igazán el, könnyeden tudok tovább lépni, mert messzemenőkig elégedett vagyok azzal, amit tapasztalok náluk. - Csak így tovább! - jegyzem is meg biccentve, hogy aztán hagyjam is őket még gyakorolni kedvükre. Nem vitás, hogy Ms. Pye nem érdemtelenül nyújtotta a kezét a kérdéseknél. Elliot meg rutinos varázsló.
Miss Barlow és párja szintén becsületes munkát végez, a kék szemű leányzó öltözékének eleganciájához méltóan kezeli a pálcáját így egy-két elismerő szót ott is elejtek, csakhogy van ám valami, ami a figyelmem hirtelen magára vonja, így kénytelen vagyok odahagyni őket és tovább sietni.

April

Látom, hogy kezd meg-megbicsaklani a barna hajú leányzó, ekkor pedig már igen sebesen tartok felé, hogy amikor végképp összecsuklana, még elkapjam. Könnyű, filigrán alkat, mégis tehetetlen súllyal nehezedik karomra, mert a pálcás kezem szabadon hagyom, hogy cselekedni tudjak.
- Mindenki folytassa a munkát, zavartalanul! - szólítom fel a többieket a környezetéből, míg pálcám kezdem bevetni szükség szerint.
- Renervate! - térítem magához egy igézéssel a hölgyeményt, akit közben fizikai erőmet kihasználva a falhoz tolt padok egyikénél ültetem le óvatos gondossággal, figyelve, hogy ne üsse meg magát és egyúttal a reakcióit is, hogy miként tér magához. Nem mondom, hogy nem ijesztett rám az ájulás, de azt láttam, hogy nem valami varázslat kapta el. Túl feszült volt, vagy netán nem evett ma rendesen és ezért lett rosszul? Egyetemistáknál, akik egyik óráról a másikra rohannak és sokat készülnek egy-egy zárthelyire, megesik éppenséggel.
- Miss... Miss, jobban érzi magát? Mély levegő, nyugalom... minden rendben van, nem történt semmi baj. - igyekszem tekintetét keresni kék szemeimmel, hogy lássam, az ő szemei mennyire fókuszáltak, mennyire van újra köztünk, mert a varázslat magához téríti, de a tudatot nem adja vissza, ha netán más gond lenne. Intek a pálcámmal egy néma invito-t a teremben lévő szekrény mellé, aminek nyílik az ajtaja és egy csésze meleg tea, meg egy-két darab csokis keksz (a csészealljra rakva) kerül elő, hogy hozzánk levitáljon, míg az ajtó ismét bezárul.
- Igya meg a teát nyugodtan és egyen kicsit, jobb lesz. Addig ül itt, amíg szeretne, ha pedig kimarad valamiből, azt majd átvesszük később. - most egyáltalán nincs már semmi katonás a hangomban és gesztusaimban, mindaddig, amíg April-el foglalkozom. Neki most megértésre, türelemre és gyengéd bánásmódra van szüksége, minden bizonnyal megijedt a saját helyzetétől. Ha úgy látom, hogy már rendben lesz, megfordulok és visszatérek a többiekhez.

Armin & Oscar

Ráadásul pont egy olyan pároshoz, akik a jelek szerint a hallás utáni szövegértés szintén problémát okoz valamelyest. Bár itt a nonverbális varázslással már nincs gond, de a visszatámadás már inkább valami színházi imitáció. Oldalról közelítve intek a pálcámmal, hogy egy támadó varázslatot küldjek a páros felé, tényleges védekezésre késztetve őket.
- Ventus! - ezúttal nem nonverbálisan támadok, mivel látószögön valamelyest kívülről érkeztem, így jobb az esélyük. De most kénytelenek tényleg védekezni, mert ellenkező esetben egy erős széllökés pompás hátsófelükre huppantja a méltóságos diák urakat. - Ha kérhetem vegyük komolyan a feladatot, mert ellenkező esetben azt fogom gondolni, hogy ez túl könnyű önöknek és komolyabb kihívás elé állnak. - jegyzem meg határozottan, majd haladok is tovább az utolsó páros felé.

Serena

Akik közül az egyik nem más, mint Serena. Vele még az első teljes állású tanítási napomon az évnyitón futottam össze, szó szerint. Kellemes csevegés lett belőle végül egy kávé mellett, de azóta csak a folyosón futottunk össze olykor. Nem meglepő módon, hiszen ő teljesen más területek iránt érdeklődött, én pedig nyilván a magam diákjaiból álló társasággal töltöttem némi időt a tanításon kívül, ha adódott valami program.
Fegyelmezetten és akkurátusan gyakorol a párjával, ez pedig rendben is van, viszont mivel csak az alap Protego-hoz jelentkezett, így picit jobban figyelek rá. El is kezdi azért felfelé dolgozni a képességeit, ami egy elismerő mosolyt és biccentést kivált belőlem.
- Jó, csak így tovább! Viszont ha megengedi Miss Fawley, kicsit lágyabban, rugalmasabban tegye meg az utolsó pálcamozdulatot, a mostani pajzs megingások annak köszönhetőek, hogy picit kapkod. De jó lesz. - jó teljesítményért jár a dicséret és a jobbító szavak is, hiszen azért vagyok itt, hogy fejlődjenek. Serena pedig remek példa arra, hogyan is kell jól hozzáállni az órai munkához. Miss Pye, Elliot és Miss Barlow-ék teljesítménye mellett az övével is meglehetősen elégedett vagyok, Miss Vanheim és Mr Flynn pedig szintén normálisan álltak a feladathoz, bár ott kellett egy kis helyre igazítás.

Mindenki

Miután elégedett vagyok a gyakorlással eltöltött idővel és az eredményeikkel is, egy pálcaintésre magam mellé bűvölök egy álló palatáblát, hogy aztán ismét megálljak a terem közepén váll szélességű terpeszben, a már megszokott pózban kezeimmel a hátam mögött egyelőre.
- Rendben, állj! Köszönöm az eddigi munkát, mind bemelegedtek és akár még fejlődtek is! Azonban itt még nem állunk meg. - kezdek újra beszélni, ahogy határozott, emelt hangon állítom meg őket, majd ha visszarendeződtek, folytatom is a mondókám.
- Ahogy láttam, eléggé talány az önök számára, hogy mit keresnek itt. Ezzel kapcsoltban azt tudom mondani: az elmúlt száz évben valamiféle magasztosnak mondott cél érdekében két sötét varázsló három háborúval dúlta fel a társadalmunk. A legutóbbi alatt már önök is éltek. Nincs rá garancia, hogy holnapután ez a Rend-nek nevezett közösség, ami eddig terrort hozott és gyilkolt, nem fordul hasonló irányba, mint az a másik két sötét varázsló tette volt. Felnőtt emberek mindannyian, nem leszek a szárazdajkájuk és önökön múlik, hogy miként is tanulnak, mennyire figyelnek. De... annyit tudok mondani, hogy amikor egy terror-rezsim kopogtat nem kérdezik, hogy önök festők, medimágusok, vagy hivatalnokok... ha valamiért nem illenek a világképükbe, könnyen úgy végezhetik, hogy fejjel lefelé lógva nézhetik végig miként gyűlik a saját vérük tócsába és lassanként az élet is elszivárog vele. - most már halkabban beszélek, hogy elült a csatazaj és a szavaim nem finomak, de ez a valóság. Átéltem, láttam. És most sem rózsás a helyzet. Eltűnések, gyilkosságok, rejtélyes mágia, ennek a fele sem tréfa.
- S ha már a Rend szóba került, miattuk vagyunk most itt! Eddig mérsékelt a tudásunk sajnos, de az biztos, hogy vérmágiával dolgoznak. Annak pedig az egyik sötét formája az inferus alkotása. Az elmúlt száz év sötét nagyurai is éltek ezzel az eszközzel: inferi seregeket igyekeztek állítani. Sötét Varázslatok Kivédésén kellett róluk hallaniuk és tudják: az inferus mindent kegyetlenül elpusztít, ami az útjába kerül. Nincs alku, nincs szánalom, csak hideg könyörtelenség. Viszont a gyengéjük a fény és a tűz. - összegzem az óra hátralevő részének tananyagát, legalábbis azt, amihez kapcsolódni fog. Ugyanis egy új varázslatot meg kell tanulniuk, majd ahhoz van még egy gyakorlati feladat. Az üres fekete palatáblára koppintok, amin megjelenik az új varázslat szöveges leírása, a varázsige és a pálcamozdulatok ábrái.
- Általában nem egy inferus-al találkoznak össze, így fontos, hogy egyszerre többel is el tudjanak bánni. Erre a leghatékonyabb varázslat a Partis Temporus. Védő tűzörvény, ami egy halandót nem öl meg, viszont egy ilyen élettelen-vértelen sötét vérmágia animálta testet el tud intézni. A táblán minden információ le van írva, onnan jegyzetelhetnek, de lássuk gyakorlatban, mutatom! - húzom elő pálcás kezem a hátam mögül, majd folytatom a beszédet. - A kör átmérője erejüktől és akaratuktól is függ, egész kicsiben is megidézhetik, mint most én is fogom biztonsági okokból. A pálcamozdulat felfelé irányul, laza csuklóval leírt spirális mozdulattal. - itt megmutatom a pontos mozdulatot lassan. - Az igét pedig emfatikus a-val ejtjük, vagyis érzelmi nyomatékkal, hangsúlyosan megnyomjuk a Partis elejét. Mintha csak egy asztal lábába rúgva káromkodnák el magukat! - folytatom egy könnyed mosollyal, majd jöhet a gyakorlati kivitelezés részemről. Megteszem a mutatott pálcamozdulatot, aztán jön is az ige, a megfelelő helyen megnyomott szótaggal.
- Partis Temporus! - a hatás sem marad el: körülöttem két méter magasságban csapnak fel a lángok szintén két méter sugarú körben. Morajlással örvénylő táncot írnak le a hőt sugárzó lángnyelvek, amiket egy pálcamozdulattal aztán eltüntetek.
- Nos, mindenki próbálja meg! Egymástól kellő távolságra nyitódva. Akinek háromszor egymás után sikerül megidézni az örvényt, az leülhet, és lelkiekben készüljön, hogy a friss tudását próbára is fogjuk tenni az utolsó feladattal! Jó munkát! - végzem be a következő blokkot, új feladat elé állítva a diákokat. Én pedig ismét elindulok, hogy figyeljem a teljesítményük és mindenkinek segítsek ahol kell, akár a pálca mozdulatban, akár a helyes kiejtésben. De ha más nehézség akad, persze azzal is megbirkózunk. Ez az utolsó feladathoz nagyon fontos lesz.


Második kör
Reag határidő: október 21.
Még egy játékos tanári reag kör várható, aztán egy záró értékelés


Cím: Re: Párbajterem
Írta: Sophie Vanheim - 2021. 10. 12. - 12:39:15
ღ Muszáj? ღ
(https://data.whicdn.com/images/270856348/superthumb.jpg?t=1482210772) (https://data.whicdn.com/images/318231314/superthumb.jpg?t=1535082125)
mindenki
(2002. szeptember 30.)
Ruci (https://i.pinimg.com/564x/8b/ce/eb/8bceeba39068ce87e44fa4957406ffe1.jpg)

You call me to be brave
In you, in you
Brave
In you, you call me to be brave (https://www.youtube.com/watch?v=4A3NqfV994k)


örülök, hogy itt van mellettem Jasper, de szerebcsére nem csak csupa ismeretlen ül be erre az órára, így mindenkinek odaintegetek. Itt van Serena, Armin, April, sőt még ELliot is, akivel azóta a furcsán sikerült Valentin napi összkoccanás óta csak futólag találkozom, vagy pedig túl ideges, hogy odamenjek köszönni. Mint mondjuk a Foltozott Üstben, ahol persze mindenki azon volt, hogy rövid úton megszabaduljon a helytől, és a kellemetlen emlékektől. Utóbbi persze nekem nem igzaán jött össze, az Elvarázsolt kastély óta túlságosan idegörlő volt mindig belekeveredni ilyesmikbe. Mintha csak vonzottam volna őket, és hát nem örülök neki. De a baj sosincs egyedül. pedig néha vágyhatna egy kis magányra. Egy nagyon picit.
Jasper persze továbbra is olyan lehengerően lenyűgöző, mint mindig, és a kijelentésére menint csak bele
- Pedig már hozzászokhattál volna, hogy a váradat ostromolom… most is így lesz - szólal meg póker arccal, amivel méghatásosabb a mondandója, én meg ha nem lenne önuralmam, biztos valami szörnyen bénán vihogni is kezdenék, de csak a vörös hajtincsemet csavargatok, miközben megköszörülöm a torkomat.
- Az én váram a te várad is, tudod... - motyogom halkan, de biztos vagyok benne, hogy ő is hallja, és én belül megint meghalok Jasper fangörcsben. Elgondolkodtató, hogy ez vajon mennyire lehet egészséges. Végül csak egymás felé fordulunk, hogy aztán pálcát fogjak rá. Ez anynira kellemetlen. Iagzából snekire se szeretek pálcát fogni, az olyan, mintha pisztollyal tenném. Bár az még rémesebb, az vagy elsül, vagy nem, és ha elsül akkor halálos. A pálcából legalább mást is lehet varázsolni. Sóhajtok, majd kivédem a pajzsommal Jasper varázslatát, miközben összerezdülök, ahogy megszólal mellettünk Mr. Cobham. Hogy is van ez a lankadatlan éberség, Sophie?
- Ms. Vanheim és Mr. Flynn, a nonverbális azt jelenti, hogy hang nélkül! Kérem, hogy tartsák is maguk ehhez! Egyébként sem lenne baj a reflexiekkel és a varázslataik stabilitásával. De ez nem társastánc tanfolyam és bármilyen nexusban is állnak a termen kívül, itt most az nem érvényes. Ha úgy tetszik, a termen kívül egymásnak csak akkor tudnak majd segíteni, ha itt komolyan veszik a feladatokat! Fegyelmezettebben mehet tovább!
Érzem, hogy kissé elpirulok, mintha rosszat csináltam volna, de közben igyekszem komolya fejjel bólogatni, hogy persze, minden úgy lesz tanár úr, ne aggódjon. De persze minden vágyam az, hogy ha Jasper veszélybe kerül meg tudjam védeni.
- Az egyetemen minden tanár olyan komolyan szigorú, vagy csak a Godrikon? - kérdezem suttogva Jaspertől. Az én szakomon mindeki olyan elvarázsolt alak volt. Mintha egy másik világba csöppentem volna. Aztán mire észbe kaphatnék, már robogunk is tovább a leckében, és amint meghallom az infernus szót a frászt is kapom. Remélem nem idéz ide olyan izéket. Jó, mondjuk tudtommal sötét varázslat, de... De na. És igazán megkérdezhetnék, hogy nem-e vagyok-e mondjuk gengusz boszorkány. Az olyan udvarias gesztus lenne, még a halálom előtt is, nem? De azért figyelmesen jegyzetelek, még a táblára felírtakat és a szöveget is leírom, mert... talán tényleg jól jön. Talán.
- Az igét pedig emfatikus a-val ejtjük, vagyis érzelmi nyomatékkal, hangsúlyosan megnyomjuk a Partis elejét. Mintha csak egy asztal lábába rúgva káromkodnák el magukat! - erre összehúzott szemöldökkel pislogok Jasperre, hogy hátha ő ezt jobban el tudja képzelni, mint én. Most akkor úgy mondjam, az a-t, ahogy az aaaaajj-t is? Hajjajj. Aztán még nagoyb hajjaj, ugyanis létrejön egy tűzörvény, és csoda, hogy nem ugrokk egbyől Jasper ölébe. Éljen az önuralom. Hajjajajaj.
- Nos, mindenki próbálja meg! Egymástól kellő távolságra nyitódva. Akinek háromszor egymás után sikerül megidézni az örvényt, az leülhet, és lelkiekben készüljön, hogy a friss tudását próbára is fogjuk tenni az utolsó feladattal! Jó munkát! - Hogy mi? Komolyan, mi? Mi lesz itt gladiátor viadal? Aaaaaj. Oké, ha kitör a káosz, megvédem Jasper. legalább is remélem. Inkább elhúzom a számat, majd a pálcát az ujjaim között szorongatva távolabb húzódom Jaspertől, és megköszörülöm a torkomat.
- Partis Temporus! - dünnyögöm, majd koncentrálok, miközben próbálom az a-t mérgesen a-nak kiejteni. Ha sose sikerül, akkor itt fogok vajon szobrozni, míg be nem lep a por? Alsőre nem igazán sikerül, és elhúzom a számat. Még csak egy tüzes köpet se jön ki a pálcámból, szóval újra megpróbálkozom, és ez már sikerül is, harmadszorra meg tökéletes lesz. Azt hiszem. Remélem. Közben odasandítok a többiek felé, hogy nekik hogy megy a gyakorlás.


Cím: Re: Párbajterem
Írta: Serena Fawley - 2021. 10. 14. - 20:20:28
Párbajóra
2002. szeptember 30.

Először tényleg nem volt kedvem eljönni erre az órára, de aztán rájöttem, hogy ez tényleg hasznos lehet. Meglehetősen megcsappant a harci tudásom a Roxfort óta, szerencsére ritkán kell használnom ezeket a bűbájokat. Mondhatni soha...
De felidézni őket néhanapján nem árt. Arra pedig tökéletes volt ez az óra.
Meglepett, hogy Elliot megjelent a teremben, de hát hol nem jelenik meg ő, ha valami történik? Gondolatban mosolyogva nyugtáztam, hogy megint nem kellett benne csalódnom.
Ő mindenesetre most Leah-val és egy másik lánnyal szórakozik el, nem engem választott, de ez nem is baj. Én most remekül el vagyok a mostani párommal, akivel a gyakorlásban segítjük egymást.
- Jó, csak így tovább! Viszont ha megengedi Miss Fawley, kicsit lágyabban, rugalmasabban tegye meg az utolsó pálcamozdulatot, a mostani pajzs megingások annak köszönhetőek, hogy picit kapkod. De jó lesz. - próbál javítani Mr. Cobham és egyértelmű, hogy emlékszik még rám és a kis beszélgetésünkre az egyetem első napján. Igazán jófej, és rendes fickó, habár az aurorképzősöktől nem sok jót hallottam róla. De itt most nem aurorokat képez, hanem tényleg próbál segíteni nekünk.
-Köszönöm. - válaszolom halvány mosollyal, és próbálom úgy csinálni a Protegot, ahogy ő mondja. Rögtön erősebb pajzsot tudok varázsolni.
Végül Mr. Cobham hangja szakítja félbe gyakorlásunkat. Elkezd arról beszélni, miért is vagyunk itt. Persze senkinek nem kell igazán magyaráznia, mégis mindenki csendben hallgat.
-... ha valamiért nem illenek a világképükbe, könnyen úgy végezhetik, hogy fejjel lefelé lógva nézhetik végig miként gyűlik a saját vérük tócsába és lassanként az élet is elszivárog vele. - mondja, majd egy kis hatásszünetet tart. Kiráz a hideg az utolsó szavaktól. Nem akarok a saját vértócsám felett lebegni. Semmi rosszat nem tettem ennek a Rendnek. Azt sem tudom, milyen világképbe nem illek bele. Nem értem őket.
Vérmágia. A szó, annyira ismerős, de nem tudtam először, honnan. Aztán egyszer csak beugrott: Henricksen mondta, hogy a vérmágia az egyik legősibb mágia. Köze van ahhoz, amit kutatunk. MEg is jegyeztem magamban, hogy legközelebb, ha találkozunk, beszélnünk kell erről Freyjel.
Aztán jöttek az inferusok... Jajj, hát nem igazán akartam találkozni eggyel sem. Az egyik legfélelmetesebb mágikus lényeknek tartottam őket. Veszélyesek voltak. De most megtanulhatjuk, hogyan kell legyőzni őket.
Mr. Cobham megmutatta a varázslatot, amit a következőkben gyakorolnunk kellett.
-Akinek háromszor egymás után sikerül megidézni az örvényt, az leülhet, és lelkiekben készüljön, hogy a friss tudását próbára is fogjuk tenni az utolsó feladattal! - Jajj, ne. Az a legrosszabb, amikor mindenki szeme láttára kell varázslatot megidézni. Remélem nem reppent elő a professzor néhány inferust. Az illegális lenne, nem?
Mindenesetre nekikezdek a próbálkozásnak, de elsőre nem két, hanem négyméteres lángokat produkálok.
-Upsz... - kiáltok fel, és valószínűleg bele is pirulok. Azt hiszem, kicsit izgulik ettől az utolsó feladattól. Emellett ezt a varázslatot még soha nem idéztem meg - akkor talán elsőre nem rossz.
Ha Mr. Cobham odalép hozzánk, bocsánatkérően rámosolygok:
-Nekem ez egész új varázslat... - kezdek bele, mert másodszorra túl kicsik lettek a lángok. - Mit csinálok rosszul? - kérdezem, várom tőle a segítséget, és közben megpróbálom újra. Újra magas lángok törnek fel körülöttem, de most már legalább nem négyméteresek. Még csak az kellene, hogy büntetésből ki kell, hogy javítsam a mennyezetet... Remélem, a tanár úr fog tudni segíteni.


Cím: Re: Párbajterem
Írta: Leah Barlow - 2021. 10. 16. - 14:14:29
(https://i.ibb.co/CvJRbd5/cover2-1.png)

MINDENKI

2002. Szeptember 30.
dress (https://i32.servimg.com/u/f32/20/33/24/28/093ac310.jpg)

Szerintem igazán nagy szerencsém volt most. Nem lettem leszidva, pedig komoly fejmosást vártam a pontosságról és a kötelezettségekről. Legalábbis, ahogy tartja az órát valami ilyesmit vártam volna, de szerencsémre, ahogy az előttem ülőt sem szidta meg, így engem sem. Megnyugodva vághattam bele a partneremmel a varázsgyakorlatba. Tényleg nagyon ügyes, meg kell hagynom, de azért én is ügyesen felzárkózom utána.
- Köszönöm szépen!- Mosolyogtam a tanárra, és nem hazudtolva meg női mivoltom a bókra enyhe pír futott az arcomba. Nem akartam ennyire kirívó lenni, de ez most így sikerült.  Már épp belejöttünk, amikor abba kellett hagynunk a gyakorlást. Hát most nem azért, de ez rosszul esett. Igazán hagyhatta volna még, hogy „játszunk”. Szerintem mind a kettőnk arcára kiült a csalódottság, de azért összemosolyogtunk és kézfogás után közelebb mentünk a tanárhoz.
Valahogy szívem szerint kiállnék magunkért, hogy nem azért, de a legtöbben a Roxfort-i csatában is részt vettünk, és láttunk elég szörnyűséget, nem kell további szép emlékekkel és jövőképekkel feltépni a sebeket. De talán ha ennyire ügyes igazán visszamehetne az auror-ok közé, hogy eggyel többen legyenek, és már nincs is akkora hátrányban a varázsló társadalom. Nyilván kell a felkészítés, de nem kell ilyen kellemes képeket elénk vetíteni. Szerintem sokan vagyunk vizuális emberek, és minden szavát el tudjuk képzelni. Mondjuk, veszett fejsze nyele lenne, ennek az eszmecserének. Mindegy.
Forrongtam még egy sort magamban, és így lemaradtam pár dologról, de a lényegi része megvan. Egy tűzörvényt kell létre hoznunk. Azzal nincs baj, hogy mit kellene létrehozni, de ezek a kiejtések. Nem tudom megérteni, miért kell mindent túlbonyolítani. Miért nem lehet egyszerűen csak nyomatékosan kiejteni valamit, valahol elejteni a hangsúlyt, de ez a sok emfatikus a, meg társai szörnyű. Tudom, a latint is különböző hangsúllyal és kiejtéssel kell mondani, de ez borzasztó. Na, mindegy. Reginald bemutatója látványos, és hatásos is, de kétlem, hogy ennyi elég lenne a Rend seregének leveréséhez, de mindegy. Majd lesz, valahogy ha szembetaláljuk magunkat velük.
Elballagtam a terem egyik sarkába, kellő távolságra a többiektől és megpróbálkoztam a varázslattal. Nos, az első egy-két alkalommal nem sikerült, és ennek bizony a kiejtésem volt a hibája. Miután kétszer-háromszor kiejtettem, leutánozva a tanár és a többiek kiejtését, sikerült is létrehoznom az örvényt, noha bizony kicsit nagyobbra sikeredett, mint gondoltam, így mielőtt elérte volna a 3 méter sugarú kört eltüntettem a varázslatot. Nem szabad ennyire kontrollálatlanul nagy kört létrehoznom, pláne nem a gyakorláskor. Vettem egy mély levegőt és ismét megpróbáltam a varázslatot, ami éppen 1 méter magas lett. Tökéletes. Ha kell ennél nagyobbra is tudnom, de egyelőre nem baj, hogy az első tökéletes varázsom a szerintem minimumot érte el. Ezután még egyszer neki veselkedtem, ez is sikerült. Viszont harmadjára három méter magas lett, de ezt nem sikerült eltüntetnem.
- Finite.- Tüntettem el a varázslatot. - Elnézést!- Emeltem fel a kezem bocsánatkérően a tanár felé, de nem hagytam neki esélyt, hogy hozzám szólhasson. Inkább megint nekiveselkedtem a bűbájnak, és ezúttal sikerült, mind a három alkalommal véghezvinnem. Miután végeztem körbe néztem, és ránézésre többen is végeztek, mire felzárkóztam. Lehuppantam a padba és vártam a további instrukciókat.


(https://i.ibb.co/cLRqB0X/cover2-2.png)



Cím: Párbajterem
Írta: Evelyn Pye - 2021. 10. 17. - 18:45:21
Mindenki

(https://i.pinimg.com/564x/3e/2b/6b/3e2b6bcbc7575b6a68f4565cb807c0a9.jpg)

2002. szeptember 30.


Ugyan kell egy kicsit győzködnöm magam, hogy jót fog tenni ez a tanóra, valahogy mégsem füllik hozzá a fogam. Nem akarok olyan lenni, aki a háta közepére sem kíván egy tantárgyat, hiszen szeretek új dolgokkal megismerkedni. Igen, szeretek új tudásra szert tenni, de más kérdés, hogy milyen mikor a régit kell gyakorolni. De akkor is teljesíteni fogom ezt az órát, még ha az valamilyen módon sérüléssel jár. Ha másnak a sérülésével nem, az egóménak mindenképpen.
Kicsit örülök neki, hogy sok ismerőssel nem találkozok. Talán mások úgy voltak vele, hogy ez nekünk felesleges, és szimplán nem jöttek el. Remélem nem lesz belőle majd komoly gondunk a későbbiekben. Persze, nekem nem lehet, de velük még könnyen megeshet bármi. Ahogy én is rájöttem, egy utólagos ismétlés, és talán valami új bűbáj, amit esetleg a Godrikon tanítanak csak, de most kivételt tesznek, még jól jöhet.
Legnagyobb meglepetésemre az első körben egy ismerős arc lép oda hozzám. Félmosolyra húzom a szám, mert erre a találkozásra aztán igazán nem számítottam. Csak nem megunta a menekülést és a lopkodást és felcsap aurornak?
- Csak nem pandúr lettél? – elmosolyodom, majd hozzáteszem. - Rajtad jelenleg semmilyen fényviszony nem segítene. Olaszországban sokkal jobban néztél ki.
Akkor volt valami benne, ami most hiányzik. Kivédem a támadását, de azzal a lendülettel meg is átkozom, és ez így is megy egészen addig, amíg a tanár ide nem lép hozzánk. Akkor igyekszem jó kislánynak mutatkozni.
- Köszönöm, professzor úr.
Mikor kicsit távolabb lép tőlünk, akkor újult erővel vessem be magam. Oké a szabályokat nem szegem meg, de ahogy mindenki tudja, egy varázslat lehet erősebb és gyengébb is.
- Még tartozol egy interjúval. Nem felejtettelek ám el.
Csak úgy mellékesen megjegyzem, hogy volt képe meglépni miután a saját pénzemen megebédeztettem, amikor is majdnem éhen és szomjan halt ott azon a nyáron.
- De ez már nem érdekel. Az önéletrajzod akarom megírni, mellé néhány fénykép becsatolásával.
Valahogy sejtem, hogy mi lesz majd ennek a folytatása, de biztos vagyok benne, hogy találnék olyan személyt, aki tudna érdekes dolgokat mesélni róla. Valakit biztos fel tudnék kutatni.
Amikor a professzor szól, hogy álljunk meg, akkor a föld felé fordítom a pálcámat. Figyelni kezdek, és cseppet sem tetszik az, amit hallok. Fejjel lefelé lógni? Nem vagyok egy érzelgős és beszari alak, de ettől a képtől még én is megremegek. Még csak látni sem akarok ilyet, nemhogy átélni.
Mikor előkerül a tábla, akkor gyorsan megkeresem a táskám, majd lehuppanok valahova és jegyzetelni kezdek. A pálcamozdulatot felrajzolom, majd jó párszor el is próbálom, hogy mindenképpen sikerüljön. Aztán jöhet a kiejtés, ezért pont elszalasztom a pillanatot, amikor a tanár bemutatja, én már csak a tűz fényére és a hőre figyelek fel, majd arra, ahogy kialszanak a lángok.
Felállok, majd ellenőrzöm a mellettem lévők távolságát, mikor kellően hátrálok akkor először a pálcamozdulatot csinálom végig, majd kimondom a varázsigét, de nem történik semmi. Még egy kis szikra sem keletkezik. A fenébe! Tovább gyakorlom hát a kiejtését a bűbájnak, majd megint megpróbálom. Ezúttal sikerül egy rövid ideig tartó tüzet megidéznem, de pillanatokkal később már ki is huny. Mivel a hátam mögé nem látok, talán nem is sikerült a teljes kör.
Végül összeszedem magam, és elképzelem, ahogy inferus közeledik felém. Mintha ettől függne az életem. Sikerül is megidéznem a tüzet, ezúttal már sokkal életrevalóbb formában. Kíváncsi vagyok rá, hogy Elliot hogy áll, ezért felé sandítok, de rögtön utána el is kapom a tekintetem. Háromból még csak egyszer sikerült, akárhogy is áll nekem még gyakorolnom kell.
A második próbálkozás megint nem sikerül elsőre, de nem akarok megint egy olyan élőhalottra gondolni, ezért igyekszem valami pozitívra tekinteni. Ennek köszönhetően a második – ami igazából ezek alapján az első – könnyen sikerül megjelenítenem. Ezen felbátorodva viszont már megidézem másodszor és harmadszor is. Tehát rájöttem a trükkre, ami nálam működik. Legalábbis most. Egy éles helyzetben nem biztos, hogy elég lesz ez.
Ekkor viszont eszembe jut valami, ami hirtelen ki is csúszik a számon.
- Az utolsó feladat? Ugye nem inferusszal kell majd harcolni az utolsó feladatban?
Érzem, ahogy kiszökik az arcomból a vér, és ha a tanár úr nem éppen mellettem áll, akkor a tekintetemmel keresni kezdem a kérdés megválaszolása miatt.


Cím: Re: Párbajterem
Írta: April Sheridan - 2021. 10. 18. - 14:45:08
Defenzív Mágia I.
to; Minden jelenlévő
(https://i.pinimg.com/564x/70/62/0d/70620d6492cbed65b38da28e2c572339.jpg)

2002. szeptember 30.


zenéd: We're The Devils (https://www.youtube.com/watch?v=vuyedPuH5wY&ab_channel=Karlieneic) ● outfited: style (https://i.pinimg.com/564x/2b/ca/4b/2bca4bce64493130cdd843ac3cff8aa6.jpg)

Nem lehet, hogy ilyen gyenge vagyok, hogy egy semmiségtől bepánikolok. Most van itt az alkalom, hogy bebizonyítsam Kiliannak, hogy már nem vagyok olyan, és fel leszek készülve, ha ismét...ha ismét szükség lesz rá. Azt hittem, már teljesen jól vagyok, hiszen, már évek teltek el, és kemény munkám volt benne, hogy jól legyek. Megcsináltam az alapszakot az egyetemen, és tessék, itt vagyok, hogy tovább  tanuljak, és..és..mégiscsak még itt bújkál bennem a gyengeség, amit nem tudok olyan könnyen kiírtani, mint ahogyan szeretném. Úgy esek össze, mint akit eltalált egy átok, pedig én voltam, aki támadt. Mikor zuhanok, újból előttem a testvérem halott arca, ahogy fekszik...és sötét lesz. Mire magahoz térek, egy padon vagyok. Igyekszem összeszedni magam, hogy felismerjem, hol is vagyok, ki beszél hozzám. Még minden olyan fura, a kép nem teljesen tiszta, a hangok visszhangzanak.
- Miss... Miss, jobban érzi magát? Mély levegő, nyugalom... minden rendben van, nem történt semmi ​baj.
A tanár kék szempárja igyekszik megtalálni az enyémekkel a kontaktust. Újra érzem, hogy a lábam a földön van. Padon ülök. Azt hiszem, megmaradok. Haragszom magamra, hogy a háború még mindig így él bennem, és hogy leblokkolok, megfutamodok, pont, mint akkor. Hatalmas szégyent érzek idebent. Megint leszerepeltem. Nem a tudásom hiánya miatt, hanem a lelki erőm hiánya miatt.
- Elnézést, bocsánat.. már..már jobban va...gyok. -
Bár még kissé erőtlenül. Ebben a pillanatban tea és keksz kerül a látószögembe. A nyakam mozgatom, a fejem jobbra, aztán balra fordítom, megtornáztatva kicsit az izmaim. A pániktól kicsit bedurrannak, és fájnak.
- Igya meg a teát nyugodtan és egyen kicsit, jobb lesz. Addig ül itt, amíg szeretne, ha pedig kimarad valamiből, azt majd átvesszük később.
Magamhoz is veszem a teát. Jól esik a meleg, biztonságot ad. Igyekszem hamar jobban lenni, és már azt hiszem, vége a rohamnak, jól vagyok. Hát még jó, hogy nem a godrikra mentem anno, az fix. Én azt hittem, kézben tartom a dolgokat. Hogy micsoda? Kimaradni? Hevesen rázom a fejem, nem maradhatok ki semmiből, hiszen azért vagyok itt!
- Nem, nem, jól vagyok, nem maradok le semmiről. Nem lehet, nem lehet hogy megint...
Hogy ha baj van én megint ne tudjak segíteni, mert épp azn az órán bepnikpltam. Még mint nem...nem fordulhat elő soha többet, hogy nem vagyok ott...arcomon már nyoma sincs a sápadtságnak, sőt, vad elszántság veszi át a helyét. Kimaradni? Nem nemés nem.
- Köszönöm a teát. 5 perc és folytatom, ígérem.
Meglep, hogy elkapott. Őszintén szólva, mikor beléptem és megláttam, olyan komoly volt a tekintete, hogy azt tudtam volna elképzelni, hogy ott hagy a földön. Szegény párom ahogy látom, még mindig nagy kerek szemekkel bámul. Kedvesen odaintek neki, hogy jól vagyok, megmaradok, mindjárt megyek vissza. Ahogy a prof visszamegy és beszélni kezd, én is csendben figyelek. A terror rezsim...hát helyben vagyunk. Persze nem bánom, hogy felkészültnek akarnak látni minket, én is ezt akarom. Helyt akarok állni. Eddig mégis úgy tettem, mintha a Rend nem is látezne. Hátat fordítottam neki, húztam egy falat, és nem foglalkoztam vele. Hülye védekező mechanizmus, hiszen láthatóan nem vált be annyira.  Inferusok. A teám kezd elfogyni, én kezdem visszanyerni a színem.
- Általában nem egy inferus-al találkoznak össze, így fontos, hogy egyszerre többel is el tudjanak bánni. Erre a leghatékonyabb varázslat a Partis Temporus. Védő tűzörvény, ami egy halandót nem öl meg, viszont egy ilyen élettelen-vértelen sötét vérmágia animálta testet el tud intézni. A táblán minden információ le van írva, onnan jegyzetelhetnek, de lássuk gyakorlatban, mutatom!
A teám eközben teljesen elfogyott, és csendben visszaevickélek a párom mellé, hogy onnan folytassam az órát, mintha mi sem történt volna. Menni fog April, egy tucat inferus sem állíthat meg. Partis Temporus. Figyelem, mit csinál a prof, igyekszem mindent memorizálni. Bámulatos lánynyelvek jönnek ki belőle, pedig csak 2 méteresek lehetnek.
-Nos, mindenki próbálja meg! Egymástól kellő távolságra nyitódva. Akinek háromszor egymás után sikerül megidézni az örvényt, az leülhet, és lelkiekben készüljön, hogy a friss tudását próbára is fogjuk tenni az utolsó feladattal! Jó munkát!
A kis ijedt szemű párocskám rögtön el is kezdi a gyakorlást. Nézem, ahogy a pálcájából nem jön ki semmi, aztán egy kicsive több a semminél, majd sikerrel jár. Én közben valahol még mindig Kilianan kattogok és dühös vagyok magamra.  Hogy hogy lehetek..ennyire..
 -Partis Temporus!-
Hát lángok azok bizony jönnek a pálcából, de nem két méteresek...háro, néééégy...a párom hangosan felsikkant, így villámgyorsan eltűntetem. Talán dühösebb vagyok a klleténél?
- Bocsi!
Mosolygok zavartan, de látom, a többieknek sem sikerült elsőre tökéletesen, így megnyugszom. Igen, ez kell most.
Másdik próbálkozásra még minidg magas, de jobb. A lényeg, hogy nyugodt vagyok. Én vagyok a megtestesült nyugalom. Az indulataim pórázon tartom. Egészen addig mantrázom, míg nem sikerül háromszor egymást után abszolválni a kis kb 2 méteres lángörvényeket. Hát nem én vagyok az első aki végez, de legalább összehoztam. Nem maradtam ki. Nem fogok.



Cím: Re: Párbajterem
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 10. 18. - 19:15:54
◂hús és pörc  ▸
2002. szeptember 30.
(https://i.pinimg.com/564x/63/9d/e5/639de5f8583c92affc5e8eb1f557fbb5.jpg)
◃Reginald bácsi és a diákok ▹
i am more
than just
a copy of you

style: uniform ::) (https://i.pinimg.com/564x/63/9d/e5/639de5f8583c92affc5e8eb1f557fbb5.jpg) ║ zene: Initium (https://youtu.be/xYLGxoNYwJ0)

Evelyn Pye, mint valami rossz mementója az olaszországi napoknak, megint felbukkant az életemben. Persze még mindig nem kapta meg, amit akart, de talán most örült magának, hogy az azóta híressé vált tolvaj társaságában lehet. Bár abban sem voltam egészen biztos, hogy tudja, honnan jöttem és mi voltam, mielőtt Nathaniel Forest miatt megírták a lapok, ki vagy, mi vagyok. Nem mutatkoztam be neki sem részletesebben, mint másoknak. Egyszerűen csak elhitettem vele, hogy talán majd egyszer, ha kedvem szottyan megkapja az interjút.
–  Rajtad jelenleg semmilyen fényviszony nem segítene. Olaszországban sokkal jobban néztél ki.
– Csak szeretnéd. Napról napra szebb vagyok.  – Közöltem beképzelt vigyorral. Még ki is húztam magamat, hogy lássa, most aztán ellenfelére talált. Talán ez csak egy hülye óra, de velük ellentétben én olyan varázsló voltam, akink komoly harci tapasztalata van és ha még nem is trükköztem a legerősebb varázslatokkal, rendszerint megtaláltam a módját, hogy én jöjjek ki a legjobban az adott helyzetből. Aztán fejlődtem is valamennyit, a varázslat erős volt, amit produkáltam… olyan emberektől tanultam, akik a legaljasabb feketemágiát sem vetik meg.
–  Csak így tovább! – Lépett közelebb Reginald.
Csak bólintott felé, félig köszöntés, félig kösz, haver stílusban. Nem igazán akartam vele foglalkozni. Talán azért sem dobott ki, mert tudta, hogy még hasznos lehetek. Vele személy szerint nem párbajoztam még, valami kardcuccal estem csak neki. Abban nem sok taktika volt, inkább a dühömet adtam ki és addig csapkodtam, míg el nem fáradt a karom. Az a düh már a múlté volt, de a lendületem cseppet sem csökkent.
Ha támadás ért, hát a Protegot erősen, megbonthatatlanul varázsoltam elé. Ezúttal nem finomkodtam csak azért, mert diáklányról van szó. Amúgy sem tudtam, hányadán állok Evelynnel.
– Még tartozol egy interjúval. Nem felejtettelek ám el. – Közölte csak úgy mellékesen. – De ez már nem érdekel. Az önéletrajzod akarom megírni, mellé néhány fénykép becsatolásával.
Felröhögtem. Nem tudtam visszatartani… mégis ki francot érdekelne az én önéletrajzom? Még engem sem érdekelt, pedig az én életem legapróbb és szétcincálóbb pillanatait örökítené meg. Szánalmas gondolat volt. Sosem vállalnám be, hogy aztán tönkre tegyem vele a hírnevemet a Zsebpiszok közben. Azonnal megölnének, Aiden üzletének meg annyi lenne.
– Azt sem tudod ki vagyok…  – gúnyolódtam vele. Csak az akasztott meg, hogy Reginald leállította a páros harcot. Aztán újra beszélni kezdett, én meg megtámaszkodtam valahol. Csak figyeltem, amit mond… a múltról beszélt, de ami sokkal fontosabb volt az a jelen. A Tudjukki okozta károkat már nem lehet helyre hozni, de most lehet harcolni, mielőtt ez a csodás Rend teszi azt. Még csírájában kellett volna elfojtani ezt az egészet, csakhogy rám nem hallgatott senki.
–   S ha már a Rend szóba került, miattuk vagyunk most itt! Eddig mérsékelt a tudásunk sajnos, de az biztos, hogy vérmágiával dolgoznak. Annak pedig az egyik sötét formája az inferus alkotása. Az elmúlt száz év sötét nagyurai is éltek ezzel az eszközzel: inferi seregeket igyekeztek állítani. Sötét Varázslatok Kivédésén kellett róluk hallaniuk és tudják: az inferus mindent kegyetlenül elpusztít, ami az útjába kerül. Nincs alku, nincs szánalom, csak hideg könyörtelenség. Viszont a gyengéjük a fény és a tűz. – Figyeltem félig-meddig a de a vérmágiánál egészen megakadtam. Talán ezért csapoltak meg? Ezért üldöznek most is, mert megszerezték a véremet? Talán… talán… nyeltem egyet, ahogy ez meg ezer ötlet rohamozta meg az elmémet. – Általában nem egy inferus-al találkoznak össze, így fontos, hogy egyszerre többel is el tudjanak bánni. Erre a leghatékonyabb varázslat a Partis Temporus. Védő tűzörvény, ami egy halandót nem öl meg, viszont egy ilyen élettelen-vértelen sötét vérmágia animálta testet el tud intézni. A táblán minden információ le van írva, onnan jegyzetelhetnek, de lássuk gyakorlatban, mutatom! – Érkezett a folytatás, amiből megtudtam, hogy a legutóbbi élményem alkalmával felesleges volt egy komplett tűzörvénnyel kiégetnem egy egész katakombarendszert. Nem mintha zavart volna… valójában kibaszott menő volt az egész. Élveztem.
– Az igét pedig emfatikus a-val ejtjük, vagyis érzelmi nyomatékkal, hangsúlyosan megnyomjuk a Partis elejét. Mintha csak egy asztal lábába rúgva káromkodnák el magukat!
– Emfasztikus? Az meg mi…  – morogtam magam elé. Kezdett olyan határokat feszegetni a magyarázat, amitől már-már elaludni is képes lettem volna. Ezért jó nagyot ásítottam, még véletlenül sem a szám elé téve a kezemet. Azért megfigyeltem a bűvésztrükköt.
–  Nos, mindenki próbálja meg! Egymástól kellő távolságra nyitódva. Akinek háromszor egymás után sikerül megidézni az örvényt, az leülhet, és lelkiekben készüljön, hogy a friss tudását próbára is fogjuk tenni az utolsó feladattal! Jó munkát!
– Az utolsó feladat? Ugye nem inferusszal kell majd harcolni az utolsó feladatban?
– Az legalább király lenne.  – Közöltem fennhangon.
Egy kicsit odébb sétáltam, de úgy, hogy egyenesen Evelyn szemeibe nézzek egy gonosz mosollyal. Kicsit meg akartam ijeszteni, ezért szándékosan úgy koncentráltam, hogy azok a lángok bizony jó magasra csapjanak: –  Partis Temporus!  – A lángok valóban fellobbantak, de nem olyan kétméteres magasságban, mint Reginaldnál, hanem magasabbra törtek. - Ez kurva jó! - Örültem magamnak.


Cím: Re: Párbajterem
Írta: Armin Narek - 2021. 10. 20. - 18:23:14
Defenzív Mágia…de minek?

(https://i.pinimg.com/564x/09/02/0c/09020c72262110ee4b39a23f0c0d8c27.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/67/a7/5b/67a75b537c03e2db5a9770e12a1abea0.jpg)

2002. szeptember 30.

outfit: black (https://i.pinimg.com/564x/05/a5/60/05a560d7145cf2020f481cb68137256b.jpg) # megjegyzés: ::)

Caine arcát elnézve pontosan úgy tűnt, mintha ő sem tudná hol van. Hát ez még nekem is komoly gondot okozott… és nem, az nem elég jó indok, hogy „mert a biztonságunk…” Festő vagyok, nem auror. Fogalmam sem volt a párbajozásról, azt leszámítva, hogy itt Angliában egy egészen kicsit másképp ment, mint nálunk odahaza. Nem volt annyi bonyolult kézmozdulat.
–  Inkább azt mond meg lemaradtam-e valamiről, vagy aludhatok tovább – szólalt meg Caine, mikor némi horkolás után magához tért. Áh, tuti nem tűnt fel senkinek, hogy egy barna medve megirigyelhetné a hangokat, amiket kiadott. Nem szóltam inkább semmit, csak morogva elfordítottam a fejemet. Én sem figyeltem, de legalább nem csináltam totál hülyét magamból. Mondjuk minden bizonnyal nem is az én formám lenne, ha nem a legnagyobb hülye mellett sikerült volna helyet kapnom.
Talán ezek miatt is esett olyan jól a gondolat, hogy esetleg leátkozhatom a bokájáról. Nem mintha a sóbálvány dolog olyan nagyszám lett volna. Tudtam volna gonoszabb dolgokat is, mondjuk bozontos szemöldököt növeszteni neki, vagy elaltatni bosszúból.
– Csinálj amit akarsz Narek, nekem nincsen kedvem varázsolni – sóhajtotta. Merlinre, mégis mi baja van? Elfintorodtam, hogy ilyen marhára életunt. Oké, nekem sem ez a kedvenc hobbim, de legalább eljátszhatná, hogy egy kicsit is figyel. A végén még miatta raknak ki mindkettőnket az óráról. – Tégy úgy, mintha kivédenéd – suttogta.
Amikor emelte a pálcáját, én is úgy tettem, mintha varázsolnék. Nem kellett volna hagynom, hogy Caine ebbe belerángasson, de megtette… én meg mint valami hülye gyerek követtem. Tény, ami tény, hogy furcsa volt ez. Valahogy úgy éreztem vele biztonságban vagyok, nem kell magyarázkodni a furcsa kézmozdulatokért. Tudta, hogy vendéghallgató vagyok és Iránból jöttem.
– Ez elég szarul fest, Caine…  – kezdtem, mert érzékeltem, hogy kívülről ez inkább csak bohóckodásnak tűnt. Pláne az ő túlzottan is elnagyolt mozdulataival. Aligha tűnt úgy, mintha tényleg próbálkozna. Ráadásul alig, hogy megszólaltam már oldalról jött is valami támadás. Nem figyeltem ki az, csak azt éreztem, hogy mire emelném a pálcámat már széllökés támadt, én meg egyenesen neki repültem Caine-nek, ledöntöttem őt a lábáról, én pedig egész egyszerűen elterültem rajta.
– Ha kérhetem vegyük komolyan a feladatot, mert ellenkező esetben azt fogom gondolni, hogy ez túl könnyű önöknek és komolyabb kihívás elé állnak.
Megköszörültem a torkomat.
– Bocsánat tanár úr, csak Caine be van rúgva még az esti buli óta.  – Közöltem gúnyosan, ahogy megpróbáltam felkelni róla. Aztán nagy nehezen, beletenyerelve a gyomrába, sikerült is felnyomnom magam. Nem igazán volt kedvem tovább gyakorolni, ezért Inkább csak megvártam, míg Oscar is összeszedi magát. Undorodva néztem rajta végig, miért kellett pont rá esnem… valami nagyon nincs rendben ezzel a gyerekkel. Tuti, hogy még csak nem is aranyvérű, csak véletlenül pottyantotta valaki az anyjáék ajtaja elé.
–  Rendben, állj! Köszönöm az eddigi munkát, mind bemelegedtek és akár még fejlődtek is! Azonban itt még nem állunk meg.
– Merlinnek hála…  – dünnyögtem, majd az anyanyelvemen még hozzáfűztem némi szitkozódást. – Kapd már össze magad Caine, nem akarom, hogy miattad dobjon ki innen! Nem akarom, hogy hazaküldjenek, te… ghabiun.– Morogtam oda és kicsit megköszörülve a torkom, úgy tettem, mintha figyelnék. Persze a felvetett valamikről… inferusokról nem tudtam semmit. Sosem voltam jó ebben a dologban, én művész vagyok. MŰVÉSZ! Ha festéket akarna kevertetni, vagy színesre festeni a haját, a drága professzor többet csalhatott volna elő belőlem.
Figyeltem, ahogy bemutatja a varázslatot. El sem tudtam képzelni, hogy ezt valaha is összehozom. Ráadásul veszélyesnek is tűnt.
– És ezt hogyan imitáljuk, nagyokos?  – Érdeklődtem Caine-től. – Én ezt nem tudom megcsinálni…  – sóhajtottam és távolabb léptem tőle. Kinyújtottam a kezemet, aztán megpróbálkoztam a varázslattal, de éppen csak egy kis szikrát sikerült előcsalnom a pálcámból.


Cím: Re: Párbajterem
Írta: Jasper Flynn - 2021. 10. 20. - 18:52:02
why am i here?

(https://i.pinimg.com/564x/dc/10/85/dc1085c35b336f2ddc2df6c8b2200a0d.jpg)

2002. szeptember 30.
Fraser

outfit (https://i.pinimg.com/564x/02/25/25/02252560c1d343dc2bf5ca63c4a86ab2.jpg)
 
„maybe we can fix
each other”

Csak azért sem akartam némán varázsolni. Nem, nem fogok kárt tenni a barátnőmben… ráadásul nem is megy olyan fényesen a nonverbális varázslat, hogy azzal kérkedni akarjak. Nem mindenki tanul aurornak, hogy aztán úgy szórja az átkokat, mintha azt kisujjból kirázná. Részemről örültem, ha egyáltalán meg tudtam védeni Sophie-t éles helyzetben.
– Ms. Vanheim és Mr. Flynn, a nonverbális azt jelenti, hogy hang nélkül! Kérem, hogy tartsák is maguk ehhez! Egyébként sem lenne baj a reflexiekkel és a varázslataik stabilitásával. De ez nem társastánc tanfolyam és bármilyen nexusban is állnak a termen kívül, itt most az nem érvényes. Ha úgy tetszik, a termen kívül egymásnak csak akkor tudnak majd segíteni, ha itt komolyan veszik a feladatokat! Fegyelmezettebben mehet tovább! – Szólt ránk a tanár. Cobham professzor… vagy ki. Máris elfelejtettem a nevét, ami nem volt olyan meglepő annak fényében, hogy Sophie-t bámultam végig, míg beszélt.
– Már bocsánat tanár úr, de mi van ha nekem mondjuk nem megy a nonverbális támadás? Nagyon nehezen koncentrálok a párbajnál szükséges varázslatokra. Ha kimondom egyszerűen könnyebben megy és biztos, hogy sikeresebb. – Szólaltam meg. – Amikor támadok talán felkészülési esélyt ad annak, aki ellen harcolok, de biztosabb az, hogy sikeresen hajtom végre a bűbájt, ő meg nem elég gyors.  – Próbáltam megfogalmazni az álláspontomat, de nem igazán voltam a helyzet magaslatán. Gyógyítani tudtam, az ment, de ez nekem túl durva volt. Az éles helyzetekben állandóan leblokkoltam, ez Cobham persze nem tudhatta.
– Az egyetemen minden tanár olyan komolyan szigorú, vagy csak a Godrikon? – kérdezte aztán halkan Sophie. Én meg csak odanyúltam, hogy megsimítsam a vörös tincseket.
– Szigorú volt? Nekem nem tűnt fel. – Vontam vállat. Tényleg nem láttam különösebben annak. Inkább csak azt hiszi, hogy mindenki ugyanolyan, mint ő… de hát az emberek nagyrésze amúgy is ilyen.
Még gyakoroltunk egy kicsit. Próbáltam némán, de egyszer sem találtam el Sophie-t… csak azért sem. Aztán amúgy is meg kellett állni. Aztán jött egy rövid magyarázás, ami kicsit megkavart, mert ijesztő volt, meg fura. Reméltem, hogy inferusokat nem hoz azért be az órára, nem akartam volna élesben küzdeni.
–   Az igét pedig emfatikus a-val ejtjük, vagyis érzelmi nyomatékkal, hangsúlyosan megnyomjuk a Partis elejét. Mintha csak egy asztal lábába rúgva káromkodnák el magukat! – Ige? Mivan? Elvete nem tudtam már hol tartottunk az előadásban, mert az inferusoknál elkezdtem bepánikolni, de aztán Sophie is akkorát ugrott az újabb varázslattól – amit ezúttal a tanár demonstrált –, hogy csak átkarolni volt már időm.
– Nos, mindenki próbálja meg! Egymástól kellő távolságra nyitódva. Akinek háromszor egymás után sikerül megidézni az örvényt, az leülhet, és lelkiekben készüljön, hogy a friss tudását próbára is fogjuk tenni az utolsó feladattal! Jó munkát!
Nyeltem egyet.
Na jó, Jasper, húzz innen a francba! Fogd meg Sophie-t és menekülj! Pórbáltam meggyőzni magam, de úgy éreztem magam, mint akinek a földbe gyökerezett a lába. Ráadásul Sophie is hátrébb lépett tőlem, hogy az új varázslatot gyakorolja. Én is megpróbáltam előre szegezni a mogyorópálcát, de ahelyett, hogy egy rendesen tűzkört varázsoltam volna, hatalmas lángcsóvát sikerült magam elé varázsolni, amitől ugrottam egyet. Elejtettem a pálcámat, a lángcsóva meg eltűnt.
– Bocsánat. Elkalandoztam… mert már annyira rágyújtanék…  – Magyaráztam halkan.


Cím: Re: Párbajterem
Írta: Oscar Caine - 2021. 10. 21. - 13:51:08
nincsenek válaszaim
2002. szeptember 30.

(https://data.whicdn.com/images/351701927/superthumb.jpg?t=1608778748)

zene: odabent se látok mást, csak kérdéseket (https://www.youtube.com/watch?v=LHwxCHoUczg) ● oufit: m e h  (https://i.pinimg.com/564x/61/d9/06/61d906b18272f9d2d69f7e601b5b2cac.jpg)


Nem iagzán vavolt n kedvem ehhez. Legszívesebben csal elüldögéltem volna valahol, és a korsóm fenekére néztem volna inkább. vagy éppen annak a fenekére, akit elém sodort az élet. Iagzából semmi kedvem nem volt most tanulni, szóval lehettem volna máshol is, nem? Viszont nem akartam a rossz jegyiemet kockáztatni, ha már így is el fognak a jelek szerint küldeni valószínüleg korrepetálásra. Annyival jobb lenne, ha nem járnék egyetemre, de akkor esélyem se lenne csak egy kicsit feljavítani a jelenlegi körülményeimet, amik valljuk be elég szar állapotban voltak. Ha elég mélyen aludnék, akkor talán egészen elviselhető lenne az óra, meg akkor is, hogy ha a tanár nem akar mindenéron mindekiből indokolatlanul aurort faragni. Oké, hogy én nagyjából terepen leszek, tudnom kell majd harcolni, de engem mindig is  ahullák fognak jobban érdekelni, meg azoknak az elemzése. Ha meg esetlegrájönnék a tettesre, azt úgysem nekem kell elfognom, hanem az auroroknak. Legalább is én így képzeltem el a magam kis kényelmét.
Amrin amúgy sem volt túl izgalmas társaság, olyan művésziesen unalmasan állt mindenhez, mint ahogy a legtöbb aranyvérű is szokott. Inkább én is figyelmen kívül hagytam. Egészen belefeledkezem magamba, és abba, hogy unatkoztam. Persze amikor varázsolni kellett, nem sunyogthattam el eléggé, inkább csak smemi kedvem nem volt pálcázni. és igazából még csak nem is ittam, hogy ere foghassam, egyszerűen az életunt egyetemista hangulatomban voltam. Nyilván eléggé átlátszóra sikeredett ez a tégy úgy, mintha varázsolnál dolog, de legalább nem kellett megsebeznem Nareket. Olyan bénának nézett ki, mint aki egy sima átkot sem tudna kivédeni.
– Ez elég szarul fest, Caine… - dünnyögte Narek, de aztán megéreztem valami sunyi mágiát közeledni, de mire reagálhattam volna, már Narek rajtam volt, amint letepert minket egy ventus. Legalább büszke voltam magamra, hogy ezt a támadást felismertem, ha esetleg engem öltek vonla meg még egész jól diagnosztizálném magamat a haldoklás közben is. Hirtelen egészen összezavaridtam, de aztán csak igyekeztem megőrizni a lélekjelenlétem mindnhol is. zavartan megköszörültem a torkomat is, és inkább Mr. Comham szigorú szemöldökére koncentráltam, mint a rajtam nagyon is elfekvő Arminra.
– Ha kérhetem vegyük komolyan a feladatot, mert ellenkező esetben azt fogom gondolni, hogy ez túl könnyű önöknek és komolyabb kihívás elé állnak.
- megnyugtató, hogy ennyire bízik a képességünkben, professzor úr - nyögtem, majd közben Narek is beledumált, ami már kevésbé tetszett. - Tökre tiszta vagyok, nem is ittam még ma! - szóltam hozzá méltatlankodva, majd hangosan felnyögtem, ahogy a gyomromba könyökölve akart felkelni rólam.
- Ha nem repülsz ilyen önfeledten a karjaimba, simán ki tudtam vona védeni, bakker! - morogtam felé méltatlankodva ahogy nagy nehezen visszakecmeregtünk a helyünkre. nem szerettem ha más bénázása miatt én is hülyébbnek tűntem. Aztán végre véget vetett a tanár az első körnek - és reméltem, hogy az utolsónak is, amikor megint megszólalt mellettem Narek.
– Kapd már össze magad Caine, nem akarom, hogy miattad dobjon ki innen! Nem akarom, hogy hazaküldjenek, te… ghabiun.
- Háh?! - bámultam rá, nagyon inteligens válasszal, de valahogy nem is értettem mi volt az a karhácsolás a mondata végén. Biztosan elátkozta az anyám, vagy valami.  - Baszki Narek, ne legyél már ennyire szánalmas, ez egy egyetem, itt nem zavarnak ki és állítanak a sarokba - forgattam meg a szememet. Közben persze rákanyarodtunk a következő tananyagra, ami nekem őszintén szólva rohadtul tetszett. Nem avgyiok piromániás, de szerettem, ha valami égett alapon alig vártam, hogy ezt meg tudjam csinálni. Legalább még menőzhettem is a többiek előtt. Persze NArek mellettem megint átváltott ötévesbe.
– És ezt hogyan imitáljuk, nagyokos? Én ezt nem tudom megcsinálni…
- Hmm, nem is tudom, talán fess néhány tűzcsóvát. Mr. Művész - vigyorogtam rá, miközben távolabb húzódtunk egymástól. Valami csávó őrülten röhögött a saját tüzén, és én is elmormoltam a varázslatot, miközben egy egészen pofás kis lángörvényt sikerült összehoznom, amit háromszor is meg tudtam csinálni. Narek felé néztem, de ahogy láttam elég bénára sikerült neki, így odaléptem hozzá, hogy segítsek neki a mozdulatban. Megmarkoltam a kezét közben.
- Jesszusom, ne legyél már ilyen béna... csináld így... - magyaráztam neki, ahogy artikuláltam neki az igét vagy mi a tökömet, hogy hátha egy értelmesebb lángörvényszerűt sikerül előásnia a pálcájából.


Cím: Re: Párbajterem
Írta: Reginald Cobham - 2021. 10. 24. - 00:56:11
Defenzív Mágia I.
Első óra minden egyetemistának

Minden unott arc és vonakodás ellenére is igyekszem komolyan venni a dolgom és nem az amilyen az adj' isten, olyan a fogadj isten helyzetbe átbillenni. Ez leginkább azért megy, mert úgy érzem, hogy a rám bízott feladat miatt a megjelent diákok irányába tartozom ennyi felelősséggel. És ha ők nem is feltétlenül látják át, hogy miért lenne jól felfogott érdekük egy ilyen óra, attól még oktatóként meg kell próbálnom felhívni rá a figyelmük és ehhez mérten foglalkozni velük. Ledarálhatnám az anyagot lelketlenül, nyakukba varrhatnám a feladatot aztán kalap-kabát, de az nem én lennék. Én az vagyok, aki minden gyakorlót szépen végigjár és mindenkihez van szava, ahol kell segít, vagy igazít. Mert itt-ott erre is szükség van éppenséggel. Persze amikor beindul a gyakorlás, az látszik, hogy a helyzet nem veszett fejsze nyele, van itt tehetség és tudás.
- Méltányolom a szempontjait Mr... Flynn és éppen ezért nem is vitatom el az igazát. Azt viszont hozzátenném, hogy az itteni gyakorlás lényege az is, hogy az ilyen hiányosságokat kiköszörüljük. - biccentek a szavaira, mert én nem az az alkat voltam, aki gondolkodásképtelen ágyútöltelékeket képzett. A fegyelemnek és a sulykolásnak is megvolt a helye, de pont nem ezekkel a diákokkal. Belőlük nem kellett olyan aurort nevelni, aki harcban ösztönösen cselekedve állja meg a helyét és ha kell válság helyzetben katonás módon a társadalom érdekében a drasztikus döntést is fegyelmezetten hozza meg. Éppen ezért tekintettem el a mindenféle plusz fegyelmezéstől is, bár egy ilyen kérdést még aurorok esetében is így kezeltem volna. A rugalmas gondolkodás is erény. Viszont nem sokáig foglalkozhatom ezzel, mert Ms. Sheridan rosszulléte kívánja a személyes beavatkozásom. Kicsit megijesztett vele, de nem egy új helyzet ez, így szépen le is reagálom és próbálok az épségéről gondoskodni. Sok gondoskodásra mondjuk nem szorul és én hagyom is magától helyre billenni, nem tolakodom a maga kis terébe.
- Nem kell semmit ígérnie és a saját tempójában kell csak teljesítenie. Annál is inkább, mert azt látom, hogy valamiféle trauma adta ezt a reakciót és az azért nem tréfa dolog. Ezzel együtt persze a saját értékelésére és döntésére bízom a dolgot. - nem vagyok senkinek az apja (mindenki szerencséjére) így csak egy bizonyos pontig megyek, tanácsot adok és a közvetlen kárt elhárítom. Ezen túl azonban a diáké a döntés és a felelősség, így a kis incidens után haladok is tovább és korrigálok még, ahol kell. Vagy éppen dicséretet osztok, mert arra is van lehetőség.
Miután úgy érzem, hogy eleget gyakoroltak, léphetünk a következő lépcsőfokra és immár felsőfokú mágiával, egy újabb védővarázzsal ismertetem meg őket, mely sokkal inkább offenzív természetű mint egy pajzsbűbáj. Itt már az átok kategória helytállóbb, mint a sima igézés. Demonstrálok is visszafogottan a puszta magyarázaton túl. De persze a pálcamozdulatot külön is megmutattam, ahogy minden információ a táblára is felkerült. Eztán pedig az egyéni gyakorlásra adok ismét lehetőséget, hogy aztán most óvatosabban induljak meg a teremben és foglalkozzam ismét egyenként azokkal, akikkel szükséges.

Sophie

Ms Vanheim például az első meddő kísérlet után másodikra már kezd ráérezni, így egy "szép"-et be is zsebelhet tőlem, ahogy már haladok is tovább.

Serena

Ms Fawley a következő, ő viszont elég kontrollálatlan varázslatot mutatott be az imént s utána meg alulméretezi, hogy aztán segítségért is forduljon hozzám. Én pedig állam kissé megdörgölve gondolom végig, hogy az iménti két alkalomnál mit is láttam tőle, hol lehet a hiba. Mondjuk a harmadik kísérletét pont akkor lövi el, amikor szerencsére az idézett kör sugarán belül vagyok. Azért pálcámmal intek és egy finite-t elmormolok.
- Ahogy látom Miss Fawley, kegyed mintha félne a varázslattól és ezért kicsit kapkod. Az ige hangsúlya teljesen jó, viszont a pálcamozdulat sokkal agresszívebb és görcsösebb, nem tudja kontrollálni, amit megidéz. Ha szabad... - fogom meg pálcás kezét egy pillanatra, majd meg is mutatom, hogy mire gondoltam, hogy lenne jó. Lazán vezetem végig a kezét a helyes íven, jó tempóval és kellő finomságot mutatva. - Így... csak lazán, magabiztosan. Menni fog ez. - teszem még hozzá, majd biccentek, hogy jöhet a mágia, most akkora kört kell idéznie, amiben ketten elférünk, akárcsak az előbb. Szerintem menni fog neki. S ha így van, már megyek is a következő gyakorlóhoz.

Leah

Miss Barlow kísérleteiből lehettem annak tanúja, amit épp nem tudott csak Finite-vel eltüntetni. Legyintettem szabadkozására, mert ez semmiség volt. A tökélete idézésekre pedig már elégedetten biccentettem.
- Ismét remek teljesítmény, szépen megtanulta! Ha elfogad egy tanácsot: a két méter magas lángok a leginkább ideálisak és éles helyzetben egy olyan sugarú kör, amin belül még van reakció ideje egy átlépő ellenfelet semlegesíteni. Inferus esetén erre kevéssé lesz szükség, más mágussal szemben viszont mindenképpen. - az általa megütött szinthez mért tanácsot is kapott, de egy elégedett mosolynál tovább már nem is időzöm a kék szemű hölgyeménynél, mert a többiek munkájára is figyelnem kell.

Evelyn

Itt sem olyan zökkenőmentes a helyzet, de a lassú kezdet után azért alakul a dolog. Alaposan figyeltem mindenre s a gesztus és a hangsúly is a helyén volt, a jelek szerint a koncentráció, a mágia uralása ütközött valamilyen akadályba, arra pedig elsőre nem feltétlenül akartam keresetlen tanácsot adni, azért is, mert az eredmény egyre javult. Aztán a siker is meglett.
- Jó, ez meg is van! - biccentéssel nyugtáztam, hogy a feladat sikeres, majd a hirtelen érkező kérdésre is megadtam a magam válaszát.
- Idejében megtudja, hogy mi lesz! Annyit azért megnyugtatásul mondhatok, hogy valós veszélyben nem lesz. - ó, nem fogom előre elárulni, hogy mi vár rájuk, már azért sem, mert van, aki még nem végzett és azokat óhatatlanul is megzavarná az újabb információ. Másrészt pedig a türelem is egy olyan erény, amit nem árt, ha gyakorolnak. A helyes defenzív stratégiához kell, annyi bizonyos.

April

Szemlátomást egész jól helyre billent April, aminek végső soron örülök, másrészt azért még tartok attól, hogy mi történhet a nagyobb terhelésre. A kontroll nem is adott elsőre, így a túlcsapó lángokat az én pálcamozdulatom is fékezi a többiek érdekében. Utána viszont egész jól helyrebillen a lelki egyensúlya, az arcán is látszik, ahogy vonásai kicsit kisimulnak. A végeredményre elégedetten bólinthatok rá itt is.
- Jó, pihenhet a következő feladatig! - mondom, majd már libbenek is tovább.

Elliot

- Kérem Mr O'Mara, hogy azért bizonyos keretek között maradjunk, ha már... itt van. - sóhajtok arra, amit Elliot leművel. Már nem varázslás terén, mert azzal nincs igazán gond, ha csak azt nem számítom, hogy volt valami gyerekes indulat az idézésben. - És egyúttal az óra elejében említett arányosságra is felhívom a figyelmet... Ha bárkiben is kár esne egy ilyen erőfitogtatás miatt, azt nem köszönné meg. - megtűrtem eddig a teremben és nem küldtem el, de ennek azért vannak határai. Az egyik például az, hogy ne szabotálja a munkát, a másik pedig a fölösleges biztonsági kockázat. Akárhogy is, bízom benne, hogy megérti és nem kell drasztikusabban fellépnem. És mehetek tovább a többiekhez.

Armin & Oscar

A soron következő srácnál már voltak gondok, ahogy a gyakorlás elején is itt volt a gyenge láncszem. Márpedig minden lánc csak annyira erős, amennyire a leggyengébb láncszeme az. Éppen ezért fontos, hogy azt is szintre hozzuk. Figyelem a kísérletet, vagy kísérleteket. Látok rajta valamiféle kétségbeesettséget.
- Nyugalom... elsőre ez nem könnyű. Azt is látom, hogy kicsit izgul. Szóval mély levegő, csukja be a szemét, figyeljen csak a légzésére. - kezdek bele abba, hogy valahogy helyre rakjuk a dolgot. - A mozdulat jó volt, elég laza és finom, azzal nincs gond. Ha elcsendesedtek kicsit a gondolatai, megvan a belső ritmus a légzésből, akkor kezdjen koncentrálni. Ne a varázslatot akarja görcsösen, hanem az legyen a középpontban, hogy valaki vagy valami fontosat akar megoltalmazni. Sikerülni fog! - biztatom is, majd a másik delikvensre pillantok, akinek jól ment a varázslat.
- Annak örülök, hogy ön sikerrel járt, de kérem ne feszélyezze jobban a másikat a feladatában! - valamiféle gyermekes csipkelődés feszült köztük, ami inkább elvonta a figyelmet, mint segítette azt, Végül aztán hagyom Armin-t nyugodtan varázsolni, s ha kell még, akkor maradok és foglalkozom vele, hogy helyre tegyük ezt a dolgot. Türelmesen, megértően próbáltam most viszonyulni hozzá és a hangom sem a korábbi fegyelmező tónusban csengett.

Jasper

Újabb érdekes kísérlet szemtanúi lehettünk, de láttam már ilyet is. Szóval lehajolok és visszaadom a srácnak a pálcát.
- Nem baj, majd hamarosan megteheti, de most még kicsit ki kell bírnia. Koncentráljon, ne kapkodjon és akkor menni fog. - ismét igyekszem biztató lenni inkább, és persze most is elidőzök, hogy meggyőződjem a varázslat sikerességéről. Ha korrekció szükséges, akkor azt itt is megejtem. Legalább alap szinten menjen a dolog, az most a lényeg.

Mindenki

- Rendben, mindenki megállhat, megyünk tovább! - tapsolok egyet a terem közepén megállva, majd ismét a pálcám után nyúlok, majd intek vele, s a szekrény ajtaja ismét feltárul, egy tároló lebeg elő belőle az asztalra. Benne sorban fiolák egy ezüstös színű, picit gőzölgő bájitallal.
- Remek munkát végeztek eddig, nagyjából mindenki megfelelően végezte el a feladatát. A hátterük és tudásuk nem egyforma, így van, akinek jobban ment, van akinek még csiszolnia kell rajta, de ez csak a kezdet. A puding próbája pedig végső soron az evés! - jegyzem meg egy kedélyes mosollyal, míg egy másik pálca intésre matracok jelennek meg a padlón félkörben elrendezve, tőlem és az asztaltól nem messze, majd a pálcát félreteszem.
- Az utolsó feladathoz pedig, ha enni nem is kell, de inni igen. Mindenki kap egy fiola bájitalt, majd lehajtja és lefekszik egy matracra. Egy álomszerű állapotot fognak átélni, amiben tudatuknál lesznek, képesek lesznek irányítani, és ott kell megvédeniük magukat. Ennek az alapja mellesleg egy általam korábban átélt helyzet, de mindenkinek személyre szabott is lesz egy picit. Fizikailag veszélytelen, de mindent valóságosnak fognak érezni. Az ébredés után pedig meleg tea és süti vár mindenkit, ha akarja leülhet megbeszélni a tapasztalatokat, kérdezni, tanácsot kérni. Nem is húzom az időt, jöjjenek csak és vágjunk bele! - tapsolok egyet ismét. Lássuk hát, ki is kezdi a dolgot... a bájital szinte vízízű, egy gyengén lefőzött teára emlékeztet picit, és langyos is enyhén.

Az álom- az álom után

A bájital lehajtása és a lefekvés után pedig szépen be is üt az álomszerű állapot, mindenkinek megkezdődik az utazása. Egy álomhoz hasonlóan nem is nagyon tudják hogy s mint kerültek oda a diákok, de egy kora téli, kopár erdőben találják magukat, ahogy futva érnek el egy erdei tisztást, amit rothadó avar fed és tölt be a maga jellegzetes szagával. Alkonyon túl járhat már az idő, de van azért némi fény a holdnak hála s itt jön az a részlet, ami mindenkinek eltér: a tisztás közepén minden diák egy számára fontos szerettét láthatja maga előtt magatehetetlen állapotban, de szemlátomást azért épségben. Viszont sokáig nem foglalkozhatnak ezzel s az illető egyébként sem tér magához, az viszont jobban le kell kösse a figyelmüket, hogy az erdő vadjai hirtelen elhallgatnak. Kék átok-csóva húz végig a fák között szemből, elsőre ártalmatlanul csapódva egy korhadozó törzsnek, hogy aztán egy fekete taláros alak fel is tűnjön újabb varázslatra készen. Elsőként az ő támadását kell kiállniuk s az hamarosan érkezik is, bár lehet lesz, aki előtte már vissza is tudott támadni s nem kell olyan pajzs-bűbájhoz folyamodnia, ami két ember megvédésére is alkalmas. Ha pedig ez sikerült, akkor sem tér vissza a normális élet az erdőbe: ágak recsegése-ropogása, a felkavarodó avar hangja veszi át baljós módon a helyét.
Majd embertelen, mégis emberi sziluettek bontakoznak ki a fák téli nehéz, nedves levegőjétől homályos törzsek közül. Agresszívan, groteszk módon közelednek  a reanimált holttestek. Igen, ez már egy kisebb csapat inferus, szám szerint hét, ami vérszomjas lélektelenséggel tör előre a mugli zombifilmek minden nevetséges hangját vagy mozdulatát mellőzve: ez most nem tréfa. A sötét mágiától meggyalázott testek kis csoportja természetellenesen lendülnek támadásba s itt már a diákokon múlik ismét, hogy a hét inferus-al hogy birkózik meg. Használhatják az új varázslatot, de azt is tudhatják, hogy a tűz a gyengéjük, így más tűz alapú átkot is próbálhatnak, de azzal számolniuk kell: hét támadó mozog feléjük kíméletlenül és nincsenek egyedül, hiszen valakit még védeniük is kell...
Akárhogy is, a tűz hatására a testek mozdulatlanul porladnak már el ha jól védekeznek-támadnak a diákok s az utolsó inferus eleste után már a Párbajteremben ébrednek is fel. Aki netán túlságosan is leblokkolt, vagy rossz döntést hozott, az pedig abban a pillanatban tér magához, amikor az első inferus eléri s egy fájdalmas ébredése lesz, de azt már nem látja és éli át, hogy mit tennének vele...
Az asztalon pedig ott gőzölög a meleg tea és sorakoznak a csészék, valamint egy nagyobb tányér csokis süti, mellette kis tányérokkal. Mind megérdemlik, bármi is történt a fejükben.


Köszönöm a türelmet mindenkinek és bocsánat a késésért! IC gondok miatt mostanra tudtam rendesen megírni a posztot.
Az írásra ismét 10 nap áll rendelkezésre, november 3-a után pedig még írok majd egy értékelőt. Jó munkát!


Cím: Re: Párbajterem
Írta: Leah Barlow - 2021. 10. 24. - 22:51:59
(https://i.ibb.co/CvJRbd5/cover2-1.png)

MINDENKI

2002. Szeptember 30.
dress (https://i32.servimg.com/u/f32/20/33/24/28/093ac310.jpg)

A professzor értékelését végighallgatva, nem teljesen mondanám, az ön magam ismereteivel, hogy a két méter sugarú kör biztosan elegendő lenne számomra, egy esetleges mágussal szembeni, gyors reakcióidejű ellentámadás kivitelezéséhez. Ahhoz legalább három méterre lenne szükségem, és a varázslat biztos tudására, de nem érzem, hogy kellően magabiztosan tudnám használni, ha erre kerülne a sor. Nyilván már a helyzet, ha valakit meg kellene védenem, de még ebben sem lennék egészen biztos. Gyakorlás és felkészítés az csak egy dolog, de a valós helyzetben, egy támadáskor nem én lennék a legélesebb és legbiztosabb támadó varázsló. A védekezés az egy dolog, az egy-egy elleni párharc, még jó, de hogy csatában… Inkább maradnék a frontvonal mögött és ápolnám a sérülteket, azt is kell valakinek nem? Viszont az építő jellegű segítséget sem hagyhatom szó nélkül, és még ha szavakat nem is, de egy lesütött pillantást és egy „Igen, értettem” jelzésű fejbólintást még meg tudok tenni. De jelenleg másra így, hogy teljesen elkalandoztam, nem futja a szellemi képességemből. Így tehát, amint szabad utat kapunk, beslisszanok a padba és várom, mind az előadás folytatását, mind a feladatot és csak remélni tudom, hogy nem kell alkalmazni máson ezt a varázslatot. Viszont tudtam, hogy ma nem kellene felkelnem, hogy igazándiból kár volt bejönnöm és vállalnom kellett volna a büntetést, mert jelenleg ez az utolsó gyakorlat nagyobb büntetés, mint amit az elmulasztott óráért kapnék. Ex-auror-ként rengeteg szituációban lehetett része és kétlem, hogy olyat választ, ahol a napos réten kell kergetnünk egy pillangót, akit csapdába kell ejtenünk a Partis Temporus varázsigével és úgy elkapni egy háló segítségével. Nem lehet ilyen egyszerű és barátságos, ugye? Feleslegesen álmodozom, hogy valaki könnyű álmot kapunk. Lehet, tényleg rám férne pár faházas kiruccanás. Viszont ameddig innen nem szabadulok, addig nem tervezhetek semmit, így beállva a sorba elvettem egy fiolát és az egyik matracra elhelyezkedve felhajtottam a langyos löttyöt. Valami hidegebbnek és alkoholosabbnak jobban örültem volna. Talán felvehetné a repertoárjába, hogy meg tanuljon különböző ízű bájitalokat kreálni. Ha már az álom személyre szabott, akkor az ital is lehetne olyan.
Viszont ezen gondolkodva, vettem csak észre, hogy már nem a Párbajteremben vagyok, hanem egy erdőben. Úgy tudtam, hogy nem lehet napos rét, és pillangókergetés, de azért reménykedni szabad, még ha ez a remény, most meg is halt. Viszont, ha már ennyit fáradt, akkor illene megnéznem mi is lesz ennek a „mesének” a tanulsága. A mese már rosszul kezdődik, hiszen a hold fényében világító erdő, számomra egyet jelent a farkasokkal. Megborzongva haladtam tovább, amikor is ismerős alakot véltem felfedezni a földön heverve.
- Jo!- A testem automatikusan rohan meg felé és kezdi vizsgálni, hogy mi lehet a baja, nem vérzik-e. Noha mélyen belül tudom, hogy ez egy álom, túlságosan is valóságos és túlságosan is ismerős helyzet ahhoz, hogy a továbbiakban bármit is tudjak tenni. A farkasok ellen sem rossz a tűz, viszont az említett majdani ellenfelünk a Rend és a csatlósaik az infernus-ok, így kétlem, hogy tényleg farkasok lennének, remélem, pontosítok. Annyira leköt barátnőm magatehetetlen teste, hogy a becsapódás késztet egyáltalán arra, hogy felemeljem a fejem és körbe nézzek. Az árnyas alakok, hiába látom a fénynél, hogy mik, az agyamat a csata képeit vetíti elém, és az infernus-ok helyett csak vérfarkasokat látok. Ugyan azt a jelenetet látom, ami anno a csata alatt történt, ahol Jo megmentett és ahol megpecsételődött a sorsunk. Hiába tudtam mit kellene tennem, hiába a sok gyakorlás és az új varázslatok, ellenük hatástalan vagyok. Markolom a pálcám, a nyelvemen van a varázslat, de ahogy egyre közelednek, csak a megnyúlt pofa, hatalmas állkapocs és éles fogak képe rajzolódik ki előttem. Nem tudom megtenni, így mielőtt a támadás eltalálna, elfordulva védem Jo testét, ha anno nem is, most nem hagyom, hogy baja essen. Soha többet nem fogom hagyni, még ha az életembe is kerül.
Viszont az álom olyan gyorsan ér véget, mint ahogy elkezdődött. Sajnos az ébredés nem volt fájdalommentes, és egy halk sikoly keretében a hátamhoz is kaptam. Biztos ott talált volna el, ha ez valóság lett volna. Elsőként keltem fel, így biztosra veszem, hogy a többieknek velem ellentétben sikerül a feladat. Noha a tanár nem tehet semmiről, jelenleg nem szívesen beszélgetnék, így felállva a matracról ismét helyet foglalok a padban és imádkozom, hogy minél előbb szabadulhassak, mert ezek után nem csak egy italra lesz szükségem, hanem kétüvegnyire. Nyilván a morcosságom, nem a tanárnak szól és nem is teljesen a feladatnak. Magamra vagyok mérges, amiért képtelen voltam megvédeni Jo-t egy ostoba álomban, de ahogy ott feküdt, és az árnyékból előjövő alakok… Nem tehettem róla, de csak a vérfarkasokat láttam…Megborzongva pillantottam az ajtóra, az egyetlen menekülési útvonalra és amint lehet elsőként hagyom el a termet. Elvégre utolsókból lesznek az elsők, noha nem hiszem, hogy pont így értenék. Amint a professzor értékeli a teljesítményünket és zöld utat ad, már ott sem vagyok.



(https://i.ibb.co/cLRqB0X/cover2-2.png)




Cím: Párbajterem
Írta: Evelyn Pye - 2021. 10. 25. - 15:31:19
Mindenki

(https://i.pinimg.com/564x/3e/2b/6b/3e2b6bcbc7575b6a68f4565cb807c0a9.jpg)

2002. szeptember 30.


Valahol örülök neki, hogy összehozott a sors Elliottal. Szerintem, ha nem így történik, akkor kevésbé adok bele mindent ebbe a gyakorlásba. Így viszont tudok támaszkodni az emlékekre, és azokra az érzésekre, amiket kivált belőlem. Ráadásul, ahogy a támadásait elnézem, attól sem kell félnem, hogy visszafogjam magam. Ő sem teszi, akkor én miért bánjak vele kesztyűs kézzel?
Nem azért, mert neki biztos több a tapasztalata, de másként én is hogyan fogok szerezni? Meg aztán azért is van ez az óra, nem? Ha valami nagyon elfajulna a tanár úgyis közbe fog avatkozni.
- Tudok rólad néhány dolgot, és az nekem elég, hogy jobban megismerjelek. – Felhúzok egy pajzsot, amíg ő támad. - Ha elkezdeted a történeted, akkor majd eldöntöm, hogy akarok-e belőled többet.
Kezdem kicsit úgy érezni, hogy a szópárbajon kívül gyakorlás címen egy kisebb párbaj is kialakul közöttünk. Ő sem fog engedni, és én sem fogok. Maximum akkor, ha megint eltűnik előlem, de amilyen kis celeb lett a varázsló világban még Forest után is, nem hiszem, hogy olyan nagyon el tudna tűnni. És azt sem hiszem, hogy teljesen jó útra tért, ezért ha elégszer járok majd a Zsebpiszok közben tuti biztos, hogy belefutok majd egyszer. Onnantól pedig már nem lesz menekvése. Valamit úgyis kiszedek belőle, ha már elég tényeket összegyűjtöttem róla.
Kis meccsünket Cobham professzor szakítja meg, ezért el is fordulok Elliot felől, majd jegyzetelni kezdek az új feladatnak köszönhetően. Egy kis gyakorlás után sikerül is megidéznem a tüzet, és közben valami más is eszembe jut. Mikor a professzor idelép hozzám, hogy ellenőrizze a munkámat, akkor meg is kérdezem tőle, hogy ugye nem sikerült inferushoz hozzájutnia? Ugye nem az lesz majd az utolsó feladat? Persze, logikus lenne, másrészről nem hiszem, hogy ennyi inferust sikerült találnia és idehoznia. Nem tudom az iskola vezetősége vagy a Minisztérium mit szólna hozzá.
Miután tovább megy, én pedig leülök pihenni és a jegyzeteimet átnézni, megint Elliotra terelődik a figyelmem. Nem is tudom mit csinált eddig, de az biztos, hogy különleges érzéke van ahhoz, hogy produkálja magát, amikor látják. Utólagosan legnagyobb sajnálatomra nem sikerült elég messzire kerülnöm tőle, ezért mikor megidézi a maga kis lángját, akkor azok nem állnak meg a két méternél, hanem sokkal magasabbra csapnak. Bár, emlékszem rá, hogy a professzor azt mondja minket embereket nem bántanak ezek a lángok, mégis felsikkantok egy pillanatra. Csak mikor elmúlnak a lángok akkor látom, hogy ő mennyire élvezte ezt a kis játékot.
- Te nem vagy normális! – Fakadok ki. - De ha azt hiszed, hogy ezzel el tudsz ijeszteni, akkor rosszul gondolod. Egyszer hibát követsz majd el, én meg akkor ott leszek, és megírom azt a cikket vagy önéletrajzot.
Miután mindenkinek sikerül végrehajtani a feladatot a professzor úr veszi újra magához a szót. Figyelek rá, bár egyáltalán nem tetszik, amit mond. Valahogy rossz érzésem van ezzel kapcsolatban. Még akkor is, ha csak álom, mi lesz, ha nem sikerül? Mire azonban feltenném ezt a kérdésemet, meg is kapom a választ. Nem mintha ettől megnyugodnék, de legalább nem sérülhetünk meg.
Az asztalhoz lépek és elveszem a magam fioláját, majd a táskám közelében kiválasztok egy matracot, és elhelyezkedem rajta. Először leülök, alaposan körbenézek, hogy lássam, Elliot a megfelelő távolságban van tőlem, de a tolakodásban még nem látom igazán. Nem akarom tovább húzni az időt, szóval lehajtom a bájitalt majd elfekszem az ágyon. Az álom azonnal beszippant, majd egy tisztás szélénél találom magam. Valaki fekszik a tisztáson. A szívem majd kiugrik a helyéről mikor meglátom, de nem tudom megmondani ki az. Az arcát eltakarja a kapucnija, csak annyit tudok, hogy nagyon fontos személy számomra.
Odarohanok a földön fekvőhöz, de még mindig nem látom az arcát. A kék átok, ami felénk suhan el is tereli a figyelmem arról, hogy utána járjak. Csak annyiban vagyok biztos, hogy fontos nekem ez az ember ezért meg kell védenem. Hamarosan a fák közül ki is lép egy csuklyás alak. Mintha a háború térne vissza. Látom, ahogy emeli a pálcáját, én pedig ösztönösen cselekszem. Egy megfelelően erős pajzsbűbájjal megvédem magunkat, majd rögtön utána is küldök egy Stuport, hogy még véletlenül se legyen ideje megtámadni másodszor is.
Felállok és megpróbálom arrébb vinni az emberemet, de olyan nehéz, hogy megmozdítani is alig bírom. Második próbálkozás után zörgést hallok a fák közül. A tisztás minden oldala felől majd látom is megérkezni őket. Inferusok. Teljesen pánikba esek, de aztán rájövök, hogy ha nem lépek, akkor mind a kettőnknek befellegzett. Felállok, és szembe nézek vele. Azon gondolkodom, hogyan is volt az a varázsige, amit az órán tanultunk.
Meglendítem a pálcámat, de először csak egy kis lángocska hagyja el az. Az inferusok közelednek, ezért nem adhatom fel. Másodszor is megpróbálom, akkor viszont már sikerrel járok. Az élettelen testek egy szempillantás alatt elporladnak, de ezt nem várom meg. A földön fekvő felé fordulok, viszont ott már nincs senki. Igazából körülöttem nincs már senki és semmi.
Lassan kinyitom a szemem, és a teremben találom magam. Kiráz a hideg az élmény hatására, ugyanakkor örülök is neki. Várok pár pillanatot, amíg helyrerázódok, majd megkeresem azt a pultot, hogy magamhoz vegyek egy pohár teát. Visszaülök a matracomra, majd enyhén remegő kézzel iszogatni kezdek. Mindent összevetve hasznos volt sok szempontból ez az óra. Örülök neki, hogy eljöttem.


Cím: Re: Párbajterem
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 10. 31. - 16:42:15
◂hús és pörc  ▸
2002. szeptember 30.
(https://i.pinimg.com/564x/63/9d/e5/639de5f8583c92affc5e8eb1f557fbb5.jpg)
◃Reginald bácsi és a diákok ▹
i am more
than just
a copy of you

style: uniform ::) (https://i.pinimg.com/564x/63/9d/e5/639de5f8583c92affc5e8eb1f557fbb5.jpg) ║ zene: Initium (https://youtu.be/xYLGxoNYwJ0)

Már-már szórakoztatónak is tűnt ez a tüzes dolog, pláne, hogy elvileg rám nem is volt veszélyes. Nem örültem volna, ha esetleg megpörkölődik a szemöldököm vagy a hajam – bár mivel a fekete tincsek megint kicsit túl nőttek ez a kettő lényegében együtt járt volna. Mégis elégedett vigyorral bámultam Evelynre. Őt bosszantani és ijesztegetni sokkal humorosabb volt, mint az egész óra összességében.
–  Te nem vagy normális! – fakadt ki. - De ha azt hiszed, hogy ezzel el tudsz ijeszteni, akkor rosszul gondolod. Egyszer hibát követsz majd el, én meg akkor ott leszek, és megírom azt a cikket vagy önéletrajzot. – Tette hozzá, én meg csak felvontam a szemöldököm.
– Szóval még is csak összecsináltad magad…  – Közöltem egy kegyetlen vigyor keretébe. Mondjuk azt is értékeltem volna, ha Reginald nem éppen akkor jön oda észt osztani. Arra aztán tényleg semmi szükség nem volt.
– Kérem Mr O'Mara, hogy azért bizonyos keretek között maradjunk, ha már... itt van. – Unottan pillantottam rá. Nem értettem a problémáját, két perccel korábban mondta, hogy nem veszélyes emberre ezt a faszság… mármint a varázslat. –  És egyúttal az óra elejében említett arányosságra is felhívom a figyelmet... Ha bárkiben is kár esne egy ilyen erőfitogtatás miatt, azt nem köszönné meg.
– Te mondtad az előbb, hogy nem veszélyes ránk. Akkor nem mindegy, ha kicsit szórakozom?  – kérdeztem vissza. Ha ártani akarnék bárkinek is, hát megtenném az ő parancsai nélkül is. Én viszont csak szórakozni ültem be, mert éppen ide sodort a tömeg. Azt mondják az ember ragadja meg a lehetőségeket, amiket éppen elé sodor az élet. Hát én megragadtam. Reginald csak akadályozott abban, hogy jól érezzem magam. Ez persze nagyon is jellemző volt rá. Szabályszerűség, mintha ez lenne a jelmondata.
Mindegy. Úgyis vége volt ennek a feladatnak, ami amúgy nagyon unalmas volt. Reméltem, hogy legalább az utolsó feladat valami életszerűbb lesz, mert ezek a kölykök ebből a bohóckodásból nem sokat tanulhattak és már én is azon voltam, hogy kirabolok mindenkit aztán lelépek. Ekkor jöttek azok a matracok, na meg Reginald magyarázatának második fele.
–  Az utolsó feladathoz pedig, ha enni nem is kell, de inni igen. Mindenki kap egy fiola bájitalt, majd lehajtja és lefekszik egy matracra. Egy álomszerű állapotot fognak átélni, amiben tudatuknál lesznek, képesek lesznek irányítani, és ott kell megvédeniük magukat. Ennek az alapja mellesleg egy általam korábban átélt helyzet, de mindenkinek személyre szabott is lesz egy picit. Fizikailag veszélytelen, de mindent valóságosnak fognak érezni. Az ébredés után pedig meleg tea és süti vár mindenkit, ha akarja leülhet megbeszélni a tapasztalatokat, kérdezni, tanácsot kérni. Nem is húzom az időt, jöjjenek csak és vágjunk bele!
Hümmögve léptem közelebb. Megszereztem egy adag bájitalt, hogy aztán szinte azonnal bele is kortyoljak. Furcsa kótyagos érzéssel terültem el az egyik matracon. Éreztem, ahogy az érzés húz magába, minden elsötétül előttem… aztán egy kopár táj kezdett kibontakozni. A sötétben csupán a holdfény világította meg a vidéket. Kellett egy pillanat, hogy felfogjam, ez egy tisztás és ott áll tőlem néhány méterre Aiden. Láttam, ahogy remegve fekszik, ahogy megint az életéért küzd, mint akkor októberben… amikor az életem árán mentettem meg és szinte azonnal lüktetni kezdett az ujjamon a gyűrű, a tenyerem a seb, amit azután kaptam, hogy elvettem tőle azt az átkot, ami majdnem megölte. Többé ez nem álom volt, hanem valóság. Annyira valóság, hogy még a hideget is éreztem az arcomon.
Közelebb siettem, de valahogy olyan furcsa csend volt. Csak a saját szívverésem lüktetett a fülembe. Aztán kék fény villant, hangosan csapódva egy fa törzsébe. Összerezzenve borultam Aidenre, hogy a testemmel védjen, de közben a lucfenyőpálcát kirángattam a kabátom zsebéből. Reccsenést hallottam… valaki közeledett. Valaki, aki bántani akarta Aident.
– Mindjárt hazavizslek…  – Suttogtam, közben a pálcámat arra emeltem, amerre a zajt hallottam. Néma Protego maximával próbáltam megvédeni magunkat, nem tudtam sikerült-e rendesen, mert utána szinte azonnal egy Confringot küldtem abba az irányba és a robbanó hang nyomán csengeni kezdett a fülem.
Csak akkor hallottam meg az újabb recsegő ropogó hangot, mikor már megjelentek azok az élettelen testek. Láttam ilyet. Tudtam, mi ez. Egy kriptában égettem őket szét, futótűzzel… tiltott bűbájjal. A táj miatt azonban itt az nem lett volna megfelelő varázslat. Az a vacak kellett, amit Reginald mutatott.
– Partis Temporus– dünnyögtem. Ez a helyzet egész más érzéseket váltott ki belőlem, mint a teremben. Sokkal, sokkal erősebb voltam, mert rettegtem, hogy Aiden élete, mint a homokszemek, kisiklik az az ujjaim között. A lángok fájdalmasan magasra csaptak, jótékonyan körbe véve minket. Láttam, ahogy el-elég egy-egy támadó test. Figyeltem, ahogy elporladnak és közben végig Aiden kezét szorongattam.
Csendesen rándultam össze és tértem magamhoz. Szinte azonnal felpattantam és zaklatottan rohantam a pulthoz, ahol a meleg tea volt. Azt hittem, menten elájulok. Ez az egész életem legszörnyűbb perceit idézték… mikor azt hittem, hogy soha többé nem ölelhetem magamhoz Aident. Remegő kézzel ragadtam meg az egyik csészét, hogy abból kortyoljak egyet. Könnyes szemmel pillantottam Reginaldra… egyszerűen csak utáltam, amiért ezt csinálta velem.


Cím: Re: Párbajterem
Írta: Armin Narek - 2021. 10. 31. - 18:07:51
 
Defenzív Mágia…de minek?

(https://i.pinimg.com/564x/09/02/0c/09020c72262110ee4b39a23f0c0d8c27.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/67/a7/5b/67a75b537c03e2db5a9770e12a1abea0.jpg)

2002. szeptember 30.

outfit: black (https://i.pinimg.com/564x/05/a5/60/05a560d7145cf2020f481cb68137256b.jpg) # megjegyzés: ::)

Ez az egész óra kezdett egy szörnyen elcseszett viccnek tűnni. Nem tudtam ilyen varázslatokat végre hajtani, egészen másokat tanultam otthon és egészen másfajta dolgokban voltam tehetséges. Olyan volt, mintha az egész órát a godrikosokra szabták volna, akiknek ezek a piffpuff tárgyak amúgy is kötelezőek voltak. Nálunk lefeljebb színkeverést tanulhattak a hallgatók.
– Hmm, nem is tudom, talán fess néhány tűzcsóvát. Mr. Művész – válaszolta Caine nagy okosan. Könnyebb lett volna, ha felfesthettem volna őket a padlóra, ez tény. Valószínűleg előbb kézre állt volna, mint ez az akármi. Ezt persze a humoros kedvű Oscar is észre vette, mert a következő pillanatban már ott volt mögött, az ujjai a kezemre simultak.
–  Jesszusom, ne legyél már ilyen béna... csináld így... – magyarázta és próbálta megmutatni, hogyan kéne úgy mégis varázsolni. De még mielőtt megpróbálkozhattam volna egyedül, megint megszólított minket a tanár. Azt vártam, hogy most már aztán tényleg kidob az óráról… és kezdtem volna örülni neki annak fényében, hogy Oscar Caine társaságában nem sok esélyem volt arra, hogy bármit is békében elsajátítok.
– Mert így aztán, hogy a nyakamba lihegsz könnyebb…  – dünnyögtem enyhén gúnyosan. Reméltem, hogy a tanár nem hallja meg, bár abban biztos voltam, hogy már így is észrevette, hogy totál ideges vagyok tőlük.
–  Nyugalom... elsőre ez nem könnyű. Azt is látom, hogy kicsit izgul. Szóval mély levegő, csukja be a szemét, figyeljen csak a légzésére. – magyarázta, én meg ismét gyomron könyököltem Caine-t, hogy próbáljon már meg távolabb keveredni tőlem. Túlzottan is a nyakamba mászott. – A mozdulat jó volt, elég laza és finom, azzal nincs gond. Ha elcsendesedtek kicsit a gondolatai, megvan a belső ritmus a légzésből, akkor kezdjen koncentrálni. Ne a varázslatot akarja görcsösen, hanem az legyen a középpontban, hogy valaki vagy valami fontosat akar megoltalmazni. Sikerülni fog! – Tette hozzá.
Aztán még helyre is rakta Caine-t. Egy gúnyos vigyorral pillantottam rá, hogy ezt most megérdemelte, de aztán megpróbáltam még párszor a varázslatot. Nem jártam nagyobb sikerrel, ennek fényében pedig a következő feladat csak még félelmetesebbnek hangzott. Én egyáltalán nem akartam kipróbálni magam éles helyzetben. Kissé nehezen vettem magam rá, hogy odalépjek, lehúzzam azt a furcsa, vízszerű bájitalt. Mégis lefeküdtem a matracra és hagytam, hogy az álom rám találjon.
Egy pillanat volt az egész és máris egy egészen más helyen volt. Vacogni kezdtem, mert hogy hideg, téli tájon találtam magam. Kopár volt, mintha csak valami erdős terület kiégett részén lennék. Utáltam a hideget, mert könnyen a csontomig hatolt. Ahol én nőttem fel, ott többé-kevésbé meleg volt. Nagy ritkán találkoztunk hóval.   
Tettem egy lépést előre, megpillantva tőlem alig néhány méterre Caine-t. Ájultan feküdt, az ajkai színtelennek tűntek a holdfényben, mintha nem lenne jól. Közelebb akartam lépni, mert voltam olyan naiv, hogy elhiggyem, ártalmatlan most már. Csakhogy a következő pillanatban egy kék villanás vonta magára a figyelmemet, azonnal elé álltam és kinyújtottam a pálcámat. 
Az anyanyelvemen káromkodtam. Úgy éreztem menten elájulok, ahogy egy fekete ruhába bugyolált alakot pillantottam meg. Nem láttam jól az arcát, de éppen eléggé megijedtem ahhoz, hogy magunk elé egy Protegoval próbálkoztam, ami elégedetlennek bizonyult, mert hátrébb repültem. A testem valahol Caine másik oldalán ért földet. A hátam fájdalmasan csapódott a talajba. Csak annyi erőm volt, hogy a következő varázslattal széllökést támasztva próbáljak szabadulni a támadótól.
– Kelj már fel te hülye…  – Böktem meg a lábfejemmel Caine-t, mikor nagy nehezen talpra kászálódtam. Zaj érkezett a fák közül és tudtam, hogy képtelen lennék megtenni azt, amit korábban az órán tanultunk… de azok a valamik… amik csak úgy vonszolták magukat közeledtek. Ezért mással próbálkoztam: – Piroinitio – Próbálkoztam meg, de a varázslat csupán néhánytól szabadított meg. Ez nem volt elég erős ekkora tömeggel szemben, vagy én voltam túl ügyetlen ahhoz, hogy ez másképp legyen. Az egyik nagyon közeledett. Megfogtam Caine karját, hogy húzzam, mert menekülnünk kellett. Most bezzeg nem volt olyan nagyokos, hogy megmutassa, mit kell csinálni… és aztán… sötétség.
Váratlanul tértem magamhoz a matracon. A párbajterem plafonja felé bámultam.
Gondolkodás nélkül felkeltem, hogy sápadtan odalépjek a teához és a sütikhez. Kellett egy kis erő, mielőtt leverem Caine-t. Hogy tudod még ebben a hülye álomban is engem megtalálni?


Cím: Re: Párbajterem
Írta: April Sheridan - 2021. 11. 01. - 15:20:07
Defenzív Mágia I.
to; Minden jelenlévő
(https://i.pinimg.com/564x/70/62/0d/70620d6492cbed65b38da28e2c572339.jpg)

2002. szeptember 30.


zenéd: We're The Devils (https://www.youtube.com/watch?v=vuyedPuH5wY&ab_channel=Karlieneic) ● outfited: style (https://i.pinimg.com/564x/2b/ca/4b/2bca4bce64493130cdd843ac3cff8aa6.jpg)

Tudtam, hogy képes vagyok rá, általában a félelmeim gátolnak a dolgaimban, azok viszont teljesen le tudnak uralni, és könnyen irányítanak. Irgalmatlan nehéz irányítanom, ezért gyakran ő irányít engem. De a magamnak és Kiliannak tett ígéretem összekapart annyi erőt, hogy ezen most túllendüljek, és a feladatra koncentráljak. Visszaemlékezem arra, mennyire szerettem a DS edzéseket, és hogy azóta is mennyit fejlődtem. Ha kellően szép dolgokra koncentrálok, sikerül a háttérbe szorítabom a félelmeimm, és az indulatom. A lángok is lassan engedelmeskednek, és én is megnyugszom. Egy rövid pihenés után jön a következő feladat. Elég elszántnak érzem magam, és nem fogom hagyni, hogy megfutamodjak. Bármi is lesz az, megcsinálom. Itt a lehetőség, hogy biztonságosan győzzem le a legnagyobb akadályozó tényezőm. A félelmem a múlt miatt.
- Remek munkát végeztek eddig, nagyjából mindenki megfelelően végezte el a feladatát. A hátterük és tudásuk nem egyforma, így van, akinek jobban ment, van akinek még csiszolnia kell rajta, de ez csak a kezdet. A puding próbája pedig végső soron az evés!
Szívesebben gyűrnék le most egy csokipudingot, vagy egy tudom is én..fahéjas zabkását. Matracokat varázsol elő, amit egyáltalán nem értek. Meditálni fogunk? Én nagyon nehezen lazulok el, nem tudok parancsra...és nevetségesnek is találom. Inkább otthon pihennék, mint itt, ahol mindenki néz..vagyis ha mindenki pihen, akkor maximum a prof né. Az pedig még zavarba ejtőbb.
- Az utolsó feladathoz pedig, ha enni nem is kell, de inni igen. Mindenki kap egy fiola bájitalt, majd lehajtja és lefekszik egy matracra. Egy álomszerű állapotot fognak átélni, amiben tudatuknál lesznek, képesek lesznek irányítani, és ott kell megvédeniük magukat. Ennek az alapja mellesleg egy általam korábban átélt helyzet, de mindenkinek személyre szabott is lesz egy picit. Fizikailag veszélytelen, de mindent valóságosnak fognak érezni. Az ébredés után pedig meleg tea és süti vár mindenkit, ha akarja leülhet megbeszélni a tapasztalatokat, kérdezni, tanácsot kérni. Nem is húzom az időt, jöjjenek csak és vágjunk bele!
Ááá, értem. Nem is tudom, most már szimpatikusabbnak tűnik a meditáció...Kissé bizonytalanul indul el a többiekkel, lopva Sophie és Serena felé sandítok, majd erőt veszek magamon, magamhoz veszem a fiolát, és lehajtom. Nagyon gyorsan zuhanok ebbe az álomszerű állapotba, mint Alice a nyúllyukba. Már nincs a terem, nincs a lányok megnyugtató vagy éppen ijedt tekintete. Egyedül vagyok, a hideg tekintetű prof is eltűnt. Hiába tudom, hogy ez nem a valóság, mégis most minden nagyon is annak tűnik. Félek, hogy esetlek megint Kiliant fogom látni, bár ebben nem vagyok biztos, mert  ő már nincs köztünk. Félek és aggódom is egyben, nem tudom, akarom e látni, vagy sem. Már látom, de még nem vagyok elég közel, hogy lássam, ki az. Lassan, óvatosan indulok el, de nem értem. Egyáltalán nem Kilian van ott, vagy valamelyik családtagom.
- Charlie? Mi?..Neeem..miért te?
Nincs időm ezen filozofálgatni. Ijesztően néma csend borul ránk, amitől kiráz a hideg. Utálom ezt. A horrofilmekben is...mégegyszer végigfut a hátamon, egyszerűen gyűlölöm ezeket a részeket. Félek. Győzködöm magam, hogy nem valódi, és egyszerűen muszáj legyőznöm a gyerekes pánikrohamjaim, ha beüt a crach. A kék csóvára felkapom a fejem, és összeszedem mindem bátorságom. Egy protego maximát lövök ki, a szívem hevesen dobog. Charlire pillantok, majd mire visszapillantok, megannyi félholt valami közelít felénk. Most mi lesz, most mi lesz...oké, oké, itt van az őj varázslat. Ha sikerül, gondolom felébredek...
 -Partis Temporus!-
Behunyom a szemem, és összepontosítani igyekszek. Az érzelmeimre, és arra, hogy ne féljek. Jobb szemem egy pillanatra kinyitom, de csak annyit látok, hogy valami por száll a levegőben. A fura hörgő hangokat is igyekszem kizárni. Nem félek. Nem félek. Nem félek. HIrtelen ülök fel a matracon, levegőért kapkodva. Észreveszem, hogy újra itt vagyok. Most akkor..sikerült? Sikerült ugye? Nem éreztem fájdalmat, de látni sem láttam sok mindent. Azt hiszem, sikerült. De...miért? Csendben a sütik és a meleg tea felé avászkodom, és bémulom a padlót.
- Charlie...


Cím: Re: Párbajterem
Írta: Serena Fawley - 2021. 11. 02. - 20:30:45
Párbajóra
2002. szeptember 30.

Cobham professzor simán kiszúrja, hogy bénázom. Odajön, és kedvesen próbál segíteni. Megfogadom a tanácsát, megpróbálok nem félni a varázslattól. Habár nekem ezek a támadó ártások sosem mentek. Most viszont könnyedebben ejtem ki a varázsigét, amitől rögtön valami olyasmi örvény alakul ki, mint amit a tanár úrtól láttam.
Hálásan mosolyog rá, és kicsit magabiztosabban köszönöm meg neki a segítséget. Ahogy látja, hogy alakul a varázslatom, tovább indul, a többieknek segíteni, én viszont - jó diákhoz méltóan - még gyakorolok, nehogy túlságosan elbízzam magam. Amikor háromszor sikerül megidéznem a tűzörvényt, leülök, és várom a következő, szerencsére már utolsó feladatot.
-Rendben, mindenki megállhat, megyünk tovább! - szól végül Cobham, mire mindenki abbahagyja a varázslást, és felé pillantunk. Mindenkin érződik az izgatottság, már az utolsó feladat felvezetője is rejtélyes volt, hát még a fiolák, és a benne lötykölődő folyadék, amit ilyen messziről nem tudok beazonosítani. De hamarosan kiderül, mire is valók, amikor Reginald matracokat varázsol elő. Valószínűleg valami altató ital lehet benne...
Egy álomszerű állapotot fognak átélni, amiben tudatuknál lesznek, képesek lesznek irányítani, és ott kell megvédeniük magukat. Ennek az alapja mellesleg egy általam korábban átélt helyzet, de mindenkinek személyre szabott is lesz egy picit. Fizikailag veszélytelen, de mindent valóságosnak fognak érezni. - megborzongok. Na erre semmi szükségem nem volt. Nekem tökéletes az, hogy ilyen egyszerű, biztonságos körülmények között gyakorolom ezeket a varázslatokat. Nekem nincs szükségem valósághű álmokra. Nincs szükségem ténylegesen átélt helyzetekre.
Nyugtalanul fészkelődöm a fenekemen, és nagyon nincs kedvem odamenni, elvenni egy altató bájitalt, és belelépni Cobham emlékébe. Mivel nyilván nem az első randiját fogjuk kipróbálni, de még csak nem is egy kellemes családi vacsorát.
De mivel mindenki mozdul, és nem gondolnám, hogy tényleg meg fogok sérülni, megyek, és magamhoz veszek egy fiolát, majd egy üres matrachoz bandukolok. Néhányan már álmodnak, mások, mint én haboznak egy kicsit. Végül összeszedem minden bátorságomat, felhajtom az italt, eldőlök, és belesüppedek az álomba.

Hideg van, tél van, kopárak a fák. A Hold ott világít a fejem felett. Nem tudom, hol vagyok, de egy ismeretlen késztetést hajt előre. Kiérek egy tisztásra, egy pillanatra fel sem fogom hol vagyok, de aztán meglátok egy kis testet. Fekete talárban, egy kistermetű nő lehet? Nem, inkább egy gyerek. Összeszorul a szívem, miért van itt? Közelebb lépek, mégsem járja, hogy egy kisgyerek, a tél közepén egy tisztáson alszik. Aztán látom az ismerős fürtöket, és gyorsabban szedem a lában.
Mit keres itt Teddy? Mit műveltek vele? Körbenézek, a kezembe fogom a pálcámat, és keresem azt, aki bántotta az öcsémet. A vadak elhallgatnak, kísérteties csönd honol az erdőben, és elhúz két átok a fák között. Felpattanok, arrafelé nézek, amerről az átkok jöhettek, és folyamatosan úgy állok, hogy a testemmel védjem az öcsémet.
Aztán kilép egy alak, valahogy érzem, hogy ő Teddy támadója, és nem is kell sokat várnom, már küldi is felém a nekem szánt átkot.
-Protego! - kiáltom gondolkodás nélkül, és megidézek egy tökéletes pajzsbűbájt. Nemcsak engem fed le természetesen, hanem Teddyt is. Nem akarom, hogy bármi komolyabb baja legyen. A támadó nem erősködik nagyon, továbbáll, én pedig már hallom az újabb közeledő léptek zaját.
Többen vannak, de mégis, valahogy máshogy járnak. Amikor megjelennek kiráz a hideg, ezek inferusok. Gyűlölöm őket, habár még eggyel sem találkoztam élőben. De tudom, hogy a tűz jó ellenük.
Eszembe jut az az átok, amit az egyetemen tanultunk. Hogyan is volt?
Nem sok időm van kitalálni, mit is kell tennem, próbálkozok:
-Partis Temporus! - Elsőre nem járok sikerrel. Megint nem jól mondom a varázsigét. Szedd össze magad! - bíztatom magam, és másodszorra már jobban sikerül. Ki is ütök három inferust. Még párszor elismétlem a bűbájt, és hamarosan már csak ketten maradunk az öcsémmel.
Fáradtan dőlök rá, és a következő pillanatban, amikor kinyitom a szemem, újra az egyetemen vagyok. Eltart pár pillanatig, mire összeszedem magam, de végül felülök, körbenézek. Lassan mindenki túl van az álmom.
Nekem muszáj kicsit összeszednem magam. Rossz volt az öcsémet ilyen kiszolgáltatott helyzetben látni. Ha nem lenne a Roxfortban, most tuti hazamennék, és jól megölelgetném.
Végül csak rászánom magam, és megiszok egy teát, de nagyon nincs jó kedvem. Ez az utolsó feladat egyáltalán nem tetszett. Nem akarom, még gondolatban sem, hogy bántsák az öcsémet. Ez így nagyon nem volt jó.


Cím: Re: Párbajterem
Írta: Oscar Caine - 2021. 11. 02. - 23:38:04
nincsenek válaszaim
2002. szeptember 30.

(https://data.whicdn.com/images/351701927/superthumb.jpg?t=1608778748)

zene: odabent se látok mást, csak kérdéseket (https://www.youtube.com/watch?v=LHwxCHoUczg) ● oufit: m e h  (https://i.pinimg.com/564x/61/d9/06/61d906b18272f9d2d69f7e601b5b2cac.jpg)


Eskü, hogy csak segíteni akartam neki, de nem, őnagysága inkább csak fogta magát és jobban rápánikolt, mintha csak valami istentelen pervezséggel ostromoltam volna. Azért nem voltam olyan tapír, hogy felzaklassam amúgy. De kábé úgy reagált a segítségemre, mintha letoltam volna előtte a nadrágomat. Így aztán remélhet tőlem bármilyens egítséget és még a tökéletes varázslatom helyett csak le lett cseszve a fejem. Hát komolyan nagyonjó. Tényleg rohadtul nagyon jó. Morcosan hümmögtem egyet, még akkor is, hogy ha nem volt olyan unalmasan tanérosan száraz. Nem szerettem a szabályokat, nem szarettem ha megomdták, hogy mit csináltam rosszul. Azokkal midnig is szar volt szembesülni. Ezért is menekültem minden elől. Még azelől is, hogy komolyabb kapcsolatom legyen. Inkább csak elengedtem az az egészet Arminnal. Avgyis nagyon azon voltam, hogy elengedjem. Mogorva pillantást vetettem Armin gúnyos pillantására, majd én is inkább magamhoz vettem a bájitalt, aminek lehetett volna valami alholos íze, ha már ennyit szenvedtem ezzel az órával. Eldőltem én is a matracon, hogy aztán pillanatokon belül máshol ébredtem fel.
Végre valami izgalmas is történt, nem csak egy unalmas teremben ültem, ahol megölt az unalom.
Ahogy a téli táj bekúszott a szemembe, csak egykedvűen sóhajtottam egyet. Ha a halálra fagyás szimulációba kerültem, akkor rossz ember választott, nagyjából tudtam, hogy mit kellett tennem ahhoz, hogy ne pusztuljak meg. NA meg az egész gyerekkorom egy fűtetlen házban és egy darab zokniban meg néhány ronygban töltöttem el, szóval fel sem tűnt annyira a hideg. Haladtam előre, nem is tudtam megondani pontosa, hogy miért, aztán egy elakot láttam kirajzolódni a hóban. Először nem tudtam kivenni ki az, de már kattogott az agyam, hogy kinek a hulláját találom meg. Persze, igazi nekromágus lévén már röhgtön a hullákból indultam ki, véletlenül se gondolva arra, hogy amúgy lehet, hogy élhetett is. Beteg állat vagy te, Caine.
Közelebb lépve azonban már kivettem Narek alakját, és egy időre megdermedtem még a járásban is. Odaszaladtam hozzá, hogy rázni kezdjem, de nem mozdult.
- Baszki, Narek, hogy lehetsz ilyen szerencsétlen? -  Rögtön keresni kezdtem rajta az életnek a nyomait, és megkönnyebbültem sóhajtottam fel, hogy amúgy nem halt meg. Szerettem volna rájönni, hogy mitől vesztette el az eszméletét, melyik átok találhatta el, és hogyan is tudtam volna rajta segíteni. A pánik helyett a józan eszem tört elő belőlem, háttérbe szorítva az idegességemet. Nem telt el sok idő, kegyetlen némaság telepedett le tájra, én pedig automatikusan előhúztam a pálcámat a zsebemből. Az átkok hangajira csak jobban nekikészültem  a támadásnak, és ahogy meglátom az alakokat, rögtön meg is céloztam a fekete alakokat.
- Bombarda! - nem akartam nekik megadni azt a lehetőséget, hogy ők támadtak rám. Ránk. Most meg kellett védenem egy magatehetetlen embert, aki történetesen Armin volt. Persze nem volt ez olyan egszerű, ahogy kiktattam a fickót, vagy nőt, nem is érdekelt, megint csak idióta hangokat hallottam.
- Mi a franc? - kerekedett el a szemem, ahogy megláttam a hét infernust felém haladni. Ki a franc tett bele egy apokaliptikus zombifilmbe, de komolyan? Moromgva, átkozódva lendültem támadásba. Nem hagyhattam, hogy ideérjenek, szóval azonnal megidéztem a megfelelő varázslatot.
Partis Temporus! - kiáltottam, és azt kívántam, hogy a lehető legtöbb infernus seggéről égesse le azt a bőrnek nevezett valamit. Bár jó lett volna csak egy kicsit ksíérleti célbol megtartani az egyiket, hogy tanulményozzam őket. De csak nem jött ez össze, a láng egészen erősre sikerült, és a legtöbbet el is égette. MÉg maradt három, akik közelebbkerültek hozzánk, én pedig Armin elé álltam.
- Piroinito! Égjetek ti seggek! - kiabáltam, ahogy elemésztette őket a tűz ereje. Aztán hirtelen kipattant a szemem és felpattantam a matracról, mint akiben még így is túl sok energia volt. Felprögetett állapotban voltam az adrenalin miatt amit abban a valamiben éreztem, de azért odaléptem a sütikhez, hogy egy adagot én is betermeljek, majd NArek felé vigyorogtam, olyan győzedelmesen. Tessék, még az ilyen hüle helyzeteben is meg tudtam védeni a hátsód. De persze nem mondtam semmit, csak nagyon elégedetten ültem vissza a helyemre. Ezek után tuti, hogy le fogok menni kocsmázni.


Cím: Re: Párbajterem
Írta: Reginald Cobham - 2021. 11. 06. - 00:56:07
Defenzív Mágia I.
Első óra minden egyetemistának

Miután mindenki elég jól ritmusba került már az órán, ideje, hogy a következő feladatra lépjünk. Tudatosan épült az eseménysor, elsőre a kötelező elmélettel, hogy aztán a ritmust kezdjék el felvenni a pajzsbűbájok gyakorlásával és a támadással is persze egyfajta reflexet fejlesztve. S ehhez járt még egy új varázslat is. Azonban mindezt érdemes volt teszt elé állítani. Egy egyszerű gyakorlópályánál életszerűbbet eszeltem ki, és végső soron fizikálisan veszélytelenebbet is. Lelkileg már más kérdés mindez, viszont az is a tárgy része, ha úgy tetszik: a kezdet kezdetén elmondtam, hogy az lehet sikeres, aki magát és az ellenségét is ismeri. A félelmekkel, a veszteséggel való szembenézés pedig fontos része az önismeretnek. A valóság váratlan és szélsőséges helyzeteket tud produkálni, ehhez pedig nem elég, hogy valaki jól tudja lengetni a pálcáját: lelki erényekre, acélos edzettségre van szükség. Szóval a defenzív mágia óra lényegében a mágia határain túlra is terjed, amennyiben én tartom azt, a bájital elfogyasztása után pedig a hallgatók is szembesülhetnek ezzel.
Helyet foglalva a matracon hamarosan mindenkinek megkezdődik a tortúra, ezt tudtam borítékolni. Azért, mert hasonlót éltem át én is és ők is abba csöppennek bele. Egy kemény késő őszi éjjel a háború idejéről, amikor észak felé próbáltunk menekülni és én komolyan vettem azt, hogy senkit nem hagyunk hátra. Akkor sem, ha egy csoportnyi inferus jelentette a fenyegetést, akiket a Nagyúr egyik csatlósa szabadított el. Minddel találkoznak ebben a rémálomban, csak a rendes álmokhoz képest most cselekvőképességük teljes birtokában és tudatosan léphetnek. Arcaik-tagjaik egy-egy rándulása, vagy az olykori nyögések, motyogás tanúskodik róla, hogy nem sétagalopp a dolog és bizony van, aki egész korán ébred is.
Ms. Barlow nyitja a sort, aki olyan zaklatottan ébred s úgy kel fel, mint akit dróton rántanak. Egyértelmű, hogy az első villanást érezhette meg a saját halálából. Az inferusok nem végeznek tiszta munkát, vad brutalitással tépik szét az áldozataikat és nem feltétlenül a leggyorsabb halálra törekedve. Nos, ettől a résztől most mindenki meg lett azért kímélve leginkább azért, mert azt én sem éltem át, így nincsen hová folytatni a dolgot. Akárhogy is, Ms. Barlow gyorsan pattan fel és kiviharzik a teremből lépteinek heves kopogásával, még mielőtt bármit szólhatnék. Megpróbáltam volna megnyugtatni, vagy átbeszélni vele a tapasztalatait, segíteni, hogy miben kéne másként cselekedni, de... meg tudom érteni ezt a reakciót is. Egy pillanatra sem vonom kétségbe, hogy a helyzet olyan lelki terhet rótt rá, ami után a magányra vágyik. Éppen ezért is hagyom szó nélkül a dolgot.
Mr Narek a második, aki elég gyorsan ébred, hasonló intenzitással, mint Ms. Barlow. Leah az órán jól szerepelt, így meglepett, hogy ott gyors volt az ébredés, de Armin-al az imént külön kellett még gyakorolni, így éppenséggel nem lep meg a dolog annyira.
- Vegyen, amennyi jól esik Mr. Narek, mindjárt jobban lesz! - bíztatom is egy kicsit, mert ő legalább él a kis lélekerősítő tea és csokis süti lehetőségével. - Elsőre sok lehet egy ilyen kihívás, de biztosra veszem, hogy most több tapasztalat birtokában már jobban menne, vagy máshogy állna hozzá. - jegyzem még meg, hogy aztán figyeljem, amint nagyjából egy időben, de mégis egy kis látenciával tér magához a többi résztvevő. A jelek szerint a többség sikeresen vette az akadályt, kellemes meglepetésként Ms Sheridan is, aki az óra első felében azért megijesztett. Nem a képességeinek szólt a kételkedésem, inkább annak, hogy akkor elkapta a pánikroham, ez pedig bőven nagyobb falat volt. De jelek szerint a valósnak érződő stressz tényleg koncentrálásra késztette és a jót hozta ki belőle. Ő mindenképp az óra egyik nyertese azzal, hogy mind önmagáról, mind az ellenségről tanult valamit. És esélyt kapott, hogy sikeresen nyerjen csatákat a jövőben. Ms. Pye és Elliot sikere elég evidensnek tűnt, ők minden feladatot tehetségesen oldottak meg eddig is. Mr. Caine szintén sikerrel járt, amiben azért bíztam is, mert rajta inkább hanyagságot láttam csupán korábban, nem képességek hiányát. Akárhogy is, lassan mindenki magához tért, a sütis-teás tálcákon pedig szabad a rablás.
- Nos, én köszönöm mindenkinek a részvételt az első órán! Mint tudják, tömbösítve lesz megtartva a többi is, szóval havonta egy alkalom. Most ehetnek-ihatnak ameddig jól esik és van mit, megbeszélhetjük a tapasztalataikat és a kérdésekre is válaszolok. De távozni is szabadon lehet, az órának formálisan vége. - jelentem be, ahogy végigtekintek a diákokon.
- Aki megy, annak a viszont látásra, aki még marad, az érezze kicsit otthon magát!


Köszönöm mindenkinek a részvételt és a türelmet! Egy élmény volt megtartani az első órát, remélem mindenki jól szórakozott a sokkoló élmény(ek) mellett is!