Oldal nyomtatása - A Szirén

per ● litteras
(https://i.pinimg.com/564x/ea/e6/52/eae6520ff5f3534e760e65398f3e8894.jpg)

Anelia
2002. február 15.

outfit (https://i.pinimg.com/originals/3c/eb/ac/3cebac2b06e6f3ce581989ef367574ed.jpg)

Gyorsan pakoltam a cuccimat. A ház már kellő bűbájjal lett ellátva ahhoz, hogy senki se találja meg. Kívülről nem tűnt többnek, mint egy elhagyatott, romos ház. Cukormázat meg kellett védenem. Meg kellett védenem Averyt még magamtól is… magamtól, a veszélytől, amit én jelentettem. Egyszer már így döntöttem Noah-ék kapcsán, a különbség csupán az volt, hogy Avery felnőtt. Felnőtt, így meg tudja érteni, ha egy darabig nem láthat. A ház védett volt, szóltam Danielnek, hogy nézzen rá, ha az szükséges… de nekem muszáj volt mennem.
Egy kis erszénybe rejtettem minden vagyonomat és Avery levele mellé tettem a konyhaasztalra. Épp csak rápillantottam a levél girbe-gurba soraira:

Avery,

Egy időre el kell tűnnöm, hogy megvédjelek. Lisbeth újabb és újabb embereket küld a nyakamra, s legutóbb veled fenyegettek meg. Nem tehetem meg, hogy ebbe a szarságba téged is belerángassalak. Épp elég volt Aident… és te is látod, mi lett a vége.
Húzd meg magad egy időre, s kérlek, maradj a házba, amikor csak lehet. Olyan mágiával védtem le, amivel nem találnak rád idebent. Itt hagyom Hermészt, küldj egy baglyot, ha szükséged van rám, vagy menj Nathoz, ő is meg tud védeni!

Kérlek ne utálj! Nem hagylak magadra sokáig, ígérem!
E.

Talán nem ez volt a legelegánsabb megoldás, hogy így lépek le. Tudtam is valahol, hogy éppen eléggé megutál majd ezért, de nem tehettem mást. Nem volt választásom, ha nem akartam neki újabb fájdalmakat okozni. Így is látnia kellett majdnem elvérezni azon a bizonyos december végi napon. Igaza volt Natnak, nem nekem való a felelősség és a család… mindig is egy magányos alak voltam, aki fák tövében húzta meg magát. Nem csoda, hogy képtelen voltam összetartani egy családot. Amíg működött is, addig is Nat irányított. Ezért lenne vele sokkal jobb helyen Avery… ő tudna apa lenni, tudna vigyázni rá, hogy normális fiatalkora legyen.
– Gyere Zeusz – mondtam a macskának és kinyújtottam a karomat, hogy könnyedén felugorhasson. Hát magamhoz öleltem úgy, hogy a kabátom alá tudjam fogni, nehogy megfázzon a hajnali hidegben. A hátamra dobtam a táskámat, a másik kezembe vettem a mókusok kis ketrecét és hoppanáltam Londonba. Egyenesen a Zsebpiszok közbe… mégsem piszkálhattam ebben a helyzetben Miltont.
Még egész sötét volt odakint, pedig csak pár óra választott el minket a reggeltől. Meg-megcsúszott a lábam a nyirkos talajon, ahogy A Szirén irányába haladtam… nem is tudom miért Anelia jutott eszembe. Talán azért, mert ő már egyszer befogadott, mikor az utcákat jártam… igaz akkor még egy egészen másik ember voltam, nem ez a keserű, megtört, aki elveszített mindent. Akkoriban még nem is igazán volt mit elveszítenem és talán épp az adta a meglepő békét, ami mostanra egészen kiveszett az életemből.
– Keresel valakit? – lépett hozzám egy túlzottan is alulöltözött nő, mikor megérkeztem az épülethez és beléptem az ajtón. Odabent már csend volt, az aranyóra rég elmúlt, a vendégek bizonyára visszabújtak a feleségük mellé az ágyba.
– A tulajdonost. Egy barátja vagyok, már jártam itt párszor. – Feleltem, mire csak bólintott. Talán felismert, talán nem, mindenesetre egy külön helyiségbe vezetett, ahol el tudtam engedni Zeuszt és a mókusok is végre szilárd talajra kerültek. A táskám a földre hullott, én magham pedig egy kanapéra.

Ce qui va autour, vient autour

(https://64.media.tumblr.com/2189ce303d2a8d6c597c39563a3f41c5/tumblr_n6wwxm20M21tojrrqo1_400.gif)
2002. február 15.

♪♯♭♩ (https://www.youtube.com/watch?v=gH4a7dzhx7Y)

szett (https://i.pinimg.com/564x/b7/97/e3/b797e3bae10df4332342482223f99f56.jpg)

Fáradt voltam, mint a kutya... Ez az utóbbi pár nap sokat kivett belőlem. Valamiért Valentin napján mindenkinek még jobban eszébe jutott, hogy könnyű, megvásárolható szex-szel tompítson a kínzó magányon, így jóval többen tévedtek be a Szirénbe, mint amennyire kapacitásunk lett volna. Ezt a helyzetet csak nagyon komoly logisztika és leleményesség árán tudtam megoldani, például úgy, hogy kölcsönöztem néhány lányt a Boszorkánykonyhából, a legközelebbi bordélyházból, és előzetesen megérdeklődtem a vendégeket, hajlandóak-e osztozni a lányokon egy-egy hármas felállásban. Az előbbi megoldás kissé visszás lett, közel sem voltam elégedett a kölcsönzött lányok higiéniai és esztétikai állapotával, de vissza nem küldhettem őket, így új jobb kezem, Georgina segítségével fél nap alatt igyekeztem a lehető legtöbbet kihozni belőlük. Alapos tisztálkodáson estek át, új, -a Szirén stílusához illő - fehérneműket kaptak, és még egy kis frizura- , és sminktalpalót is kaptak. Gina ebben kifejezetten tehetséges volt, így mire végeztünk, egészen elfogadható külsőt öltöttek, de annyit költöttünk rájuk, hogy ez semmiképp nem volt jó üzlet...
Az utóbbi megoldás viszont meglepően jól muzsikált, elég sok vendég volt hajlandó osztozni a kiválasztott lányon, talán ezzel egy csapásra kiélhették egy rég dédelgetett fantáziájukat is, ki tudja? Mindenesetre a nagy érdeklődésre és az ünnepre való tekintettel teljes árat kértem mindenkitől, és meg is adták, így végül csak sikerült elérni a kitűzött büdzsét.
Mikor bezártuk a bordélyt, egy forró fürdő után fáradtan huppantam le a bordó kanapémra a pizsamámban, és már épp készültem volna álomra hajtani a fejem, amikor Gina bekopogott hozzám:
- Öhm.... Madame Tiebon, egy úr van itt... Azt mondja, a kegyed barátja, és járt már itt többször... - mondta mosolyogva Gina. Talán azt hitte, a szeretőm látogatott meg, ki tudja? Ha így hitte, akkor bizony nagyot tévedett, az utóbbi hónapokban ugyanis teljesen üres volt az ágyam. Ráuntam az alkalmi szeretőkre, bár egy bordélyház vezetője voltam, paradox módon egyáltalán nem az én stílusom volt, hogy érzelmek nélkül bújjak ágyba bárkivel. Persze voltak napok, amikor már annyira kapartam a falat, hogy szükséges volt, de alapvetően - bármily bárgyún és lányregényesen hangozzon is - olyasvalakire vágytam, akivel kölcsönösen és őszintén szeretjük egymást. Ezen méláztam miközben a társalgó szobához sétáltam és benyitottam az ajtón.
- Elliot - néztem meglepetten végig a férfin, aki egykor tökéletesen megfelelt a fenti leírásnak. Tekintetem akaratlanul is megakadt törődött vonásain, méretes csomagján... és a magával hozott állatseregen.
- Csak nem egy állatkert témájú hangulatszobához hoztál kellékeket? Úgy hallottam, Párizsban mostanában ez dívik... Nem is szóltál, hogy beszállnál az üzletbe... - kérdeztem tőle ironikus mosollyal az arcomon, majd lassan közelebb léptem hozzá, és lágy mozdulattal kisimítottam egy ében tincset az arcából.
- Jól vagy? Olyan... nagyon... fáradtnak tűnsz... - tettem hozzá, tagadhatatlanul aggodó hangszínen.

Talán ostobaság volt éppen a Szirénben keresnem a békémet. Hol máshol találhattak volna meg a legkönnyebben a bérgyilkosok, ha nem éppen itt a Zsebpiszok közben? Meglehet, hogy voltak napok, amik könnyen fogadtam volna a halált. De azok az idők elmúltak, túlzott makacsság dolgozott bennem ahhoz, hogy csak így feladjam és küzdelem nélkül engedjek a felém nyúló karoknak és a fojtásnak, szúrásnak, s átoknak. Lehet, hogy Rowle vagyok… lehet, hogy egy gyáva féreg vére csordogál az ereimbe, de engem az O’Mara lét és a világ megannyi kincse formált azzá, ami lettem. Így hát nem engedhettem meg, hogy eldobjam mindazt, amit felépítettem. Hiába próbálta az élet kitépni a kezeim közül, én őrülten ragaszkodtam hozzá. A boldogságot már annyiszor próbálta elvenni… már annyiszor próbálta semmissé tenni az az átkozott sors, de nem engedtem. Most is belekapaszkodtam, még ha egy része ki is sétált az ajtómon.
A kanapéra huppanva beleúrgtam a zsákba, mintha minimum arra haragudnék, amiért megint ilyen kusza, ilyen szar minden… Kapd be, te mocskos élet… Merlin szaros seggére, nem tehetsz tönkre, nem tehetsz még jobban tönkre! – szorult ökölbe a kezem, miközben Zeuszt figyeltem, ahogy szaglássza körbe a helyiséget. Csupán akkor merevedett meg s csapta hátra a füleit, mikor ajtónyílt és megjelent Anelia. Számára ő ismeretlen volt, még sem bújt el, ahogy más macskák tették volna. Egész egyszerűen csak elhelyezkedett ülőpózban és figyelte.
– Elliot. – Ahogy kimondta a nevemet, biztos voltam benne, hogy nem számított rám. Azóta nem találkoztunk, hogy Nattól elváltam… lényegében még bőven házas és depis voltam, mikor felbukkantam ezen a helyen. – Csak nem egy állatkert témájú hangulatszobához hoztál kellékeket? Úgy hallottam, Párizsban mostanában ez dívik... Nem is szóltál, hogy beszállnál az üzletbe...
– Dehogy… csak eljött velem az egész család. – Elvigyorodtam, mintha nem lenne semmi baj, de ha a szemembe nézett, láthatta a könnyeket. Éppen most hagytam el a lányomat, persze, hogy fájt… persze, hogy tudtam, ha ez Nat fülébe jut, akkor a legjobb esetben sem láthatom a gyerekeinket. Meglehet nekik is így volt a legjobb. Talán egyszer, ha már megkaptam minden szörnyűségért a büntetésemet, amit valaha elkövettem, akkor lehet családom.
Ahogy közelebb lépett és egy sötét tincset félresimított – ami éppen a szemembe lógott –, nem szakítottam el tőle a tekintetem. Még mindig gyönyörű nő volt, még mindig olyan gyönyörű, mint régen… amikor kerestem a társaságát. Döbbenet, hogy mennyit változtam. Valamikor megőrültem volna egy ilyen szépségért… most meg csak azok az idegesítő zöld szemek fúrták be magukat a tudatom legmélyére.
– Jól vagy? Olyan... nagyon... fáradtnak tűnsz...
Kicsit helyezkedtem a támlán, mintha csak élvezném, milyen kényelmes a kanapé. A rohanás után valóban jól esett hátra dőlni a párnáknak, a kellemes anyagnak. Már azzal is ellettem volna, ha csak elaludhatok ott.
– Talán tényleg ez a legjobb szó– bólintottam. Elfáradtam, elfáradtam ettől a mocskos küzdelemtől, hogy sosem ért igazán véget, hogy nem volt egy biztospont. Elegem volt, kurvára elegem volt… csak Miltont akartam, de ő a Mungóban volt, nem mehettem oda, hogy mentsen meg megint.
Nyeltem egyet és lehunytam a szememet. Nem akartam teljesen kiborulni csak azért, mert megint elcsesztem az életemet… ráadásul pont a hülye bosszúval, amit a Rowle-ok ellen terveztem. Nem elég, hogy nem sikerült kinyírnom őket, még jött ez a hülye jegyesség, a bérgyilkosok és minden más gusztustalan hozadék. Nem akartam Rowle lenni, de nem akartam azt az érzést sem megadni Lisbeth-nek, hogy nyert.
– Megint csöves lettem. – Motyogtam csak úgy magunk közé a levegőbe, aztán kinyújtottam a karomat, hogy megfogjam a kezét. Kellett a bőre puha érintése, hogy egy picit megnyugodjak s hogy talán felébressze bennem azt a mocskos túlélőt, akit annak idején az ágyába fogadott. – Szóval… ha van valami erős italod, azt elfogadnám.

A meglepettséget, hogy ismét felkeresett, igyekeztem ezzel a kis állatos viccel leplezni, és eleinte be is jött, Elliot szokásához híven nem hagyta ki a lecsapnivaló gurkót.
- Dehogy… csak eljött velem az egész család – mondta a férfi, mire halkan felnevettem.
- Tudtam, hogy van egy pár gyereked, de hogy még róluk is gondoskodsz... Nem csoda, hogy kivettél egy kis szabadságot - replikáztam a csomagját nézegetve. Elég nagynak tűnt ahhoz, hogy ne csak egy pár napos kiruccanásnak tűnjön... egészen úgy tűnt, mintha hosszútávra tervezett elutazott... vagy, ami jobban rá vallott: elmenekült volna.
Nem kellett sokáig várnom, míg bebizonyosodott, hogy tényleg valami ilyesmiről lehetett szó.
- Megint csöves lettem - nyúlt váratlanul a kezem után, mire önkéntelenül is összerezzentem. Az érintése - ha nem is ért olyan váratlanul, mint a legutóbbi találkozásunkkor, - most is felkavaró, sőt, egyenesen megrázó volt a számomra.
- Szóval… ha van valami erős italod, azt elfogadnám - foglalta össze a lényeget röviden, mire szomorkásan elmosolyodtam. Egy hosszú, kitartott pillanatra elvesztem az ében íriszekben, ösztönösen megcirógattam a kézfejét, majd bólintottam, és a bárszekrényhez léptem. Voltunk már mi ketten ilyen helyzetben... Jóó régen. Amikor egy ismeretlen, sovány, ágrólszakadt férfi beállított a családom érdekeltségébe tartozó kocsmába, és kért egy pohár italt. A pohárból aztán üveg lett, az üvegből meg szoba, a szobából viszony, a viszonyból szerelem... Legalábbis részemről. Hogy ő mit érzett irántam, abba soha nem lehettem biztos, hisz így egyértelműen sosem hangzott el: Szeretlek...
Túl szabad és túl büszke lélek volt ő ahhoz, hogy elkötelezze magát. Előre láthattam volna, hogy egy reggelen a hűlt helyét bámulom majd az ágyamban, és eltűnnek majd a ruhái is a szekrényből... nem beszélve a viharvert táskáról, amiben az a kevés holmija volt, amivel hónapokkal korábban állított be hozzánk.
Hónapokig tartott, míg elgyászoltam az iránta való érzéseimet, és bár a sebek azóta hegekké váltak, amikor tavaly májusban váratlanul meglátogatott, mégis kínzó volt megtapasztalni ismét a hiányát. Borzasztó önuralmat kellett tanúsítanom, hogy tudjam tartani a távolságot, de muszáj volt, hisz házas ember volt... és én nem akartam szétszakítani a családját. Azóta az újságokból persze hallottam, hogy elvált, és titkon reméltem is, hogy ha újra szabad lesz, majd felkeres... de nem így történt, így ismét eltemettem a reményeim. Most pedig, ahogy a szemébe néztem, nem éreztem ugyanazt az érdeklődést, vágyat, tüzet felőle, amit a múlt tavasszal még igen. De azt láttam, hogy nagyon is szüksége van rám... mint barátra. A könnyek a szemében nem kerülték el a figyelmem. Fontos volt számomra, ezért amíg neki háttal kitöltöttem az italt a poharakba, rendeztem a vonásaim, és egy mély sóhajjal igyekeztem összeszedni magam. Megfordultam, és odanyújtottam neki az egyik kristálypoharat, majd felhúzott térdekkel odatelepedtem mellé a kanapéra.
- Egészségedre... lángnyelv... bivalyerős - mosolyogtam rá biztatóan, majd belekortyoltam az italba, és rágyújtottam.
- Na mesélj... ugye nem azért kellett eljönnöd otthonról, mert üldöznek? - tettem fel a magától értetődő kérdést, amire csak remélni mertem a nemleges választ.

Anelia jelenléte némileg javította a borús kedvemen… talán azért, mert legutóbb is azért kerültem vele közelebbi kapcsolatba, mert menekültem. Biztonságot jelentett azokba a sötét szemekbe nézni, végig futtatni a tekintetem az alakján.
Ezt a helyzetet persze egyértelműen nem értette és nem is volt olyan nagy csoda. Rég nem találkoztunk, azt hogy Foresttel nem vagyok együtt legfeljebb a szennylapokból tudhatta. Nem igazán volt alkalmam eljönni ide és elmondani neki. Aztán már érkezett is az életembe Aiden, ami hirtelen minden pillanatot lekötött… s mégis elmúlt. Nem bántam, hogy a kapcsolatom Miltonnal az elmúlt pár napban közelebbivé vált. Csakhogy hozzá nem mehettem, mert a Mungóban volt… nem volt rá lehetőségem, hogy belé kapaszkodjak, az ő segítségét kérjem, miután a tulajdon gyerekemmel zsaroltak meg.
Anelia volt a ments váram. Meglepő reménnyel pillantottam utána, ahogy a bárszekrényhez lépett. A simításának emléke még ott pihent a kézfejemen. Ez is olyan kedves, olyan figyelmes volt, amit talán nem is érdemeltem meg tőle, mégis csak otthagytam a fenében, mikor tovább álltam tőle is. Akkoriban még nem kellettek biztos pontok, féltem tőlük… egyenesen rettegtem lecövekelni, mintha az csak még több fájdalmat okozna. Nem tévedtem ebben. Életemben nem fájt semmi sem úgy, mint az a rohadt válás a nyáron, vagy a szakítás Aidennel. Az ember mindig olyan dolgokat űz, amik megsebezik, én is így voltam vele. Először csak az apám nyomába jártam, míg nem olyan mély sebet ejtett rajtam, amiről azt gondoltam, hogy lehetetlenség lenne überelni. Forestnek mégis sikerült. Tudtam, hogy a szívemen hatalmas lyuk tátongott, ami még csak el sem kezdett begyógyulni, máris újabb sebet kapott.
Átvettem a poharat és úgy fordultam, hogy Anelia szemébe nézhessek. Jól esett, hogy odaült mellém és a finom illata körbe lengett, mint valami biztonságot nyújtó ölelés.
– Egészségedre… lángnyelv… bivalyerős – mosolyodott el. Felé emeltem a poharamat egy pillanatra, majd egy jó nagy korttyal az ital felét elpusztítottam. Szükségem volt most erre, hogy a pattanásig feszült idegeim kicsit elnyugodjanak. Hányszor hallottam, hogy az ivás nem megoldás a problémákra. Hát valóban nem, de legalább ad egy kis békét, mire belevetem magam újra ebbe az egészbe.
– Pont erre volt szükségem… – Sóhajtottam egyet és lehunytam a szemem fél percre. Csak akkor nyitottam ki a szememet, mikor hallottam, hogy mozgolódik. Láttam, hogy a dohánnyal babrál. Ez a mozdulat is olyan Aneliás, olyan békés volt, amire most mindennél jobban szükségem volt.
– Na mesélj... ugye nem azért kellett eljönnöd otthonról, mert üldöznek?
Bólintottam.
Lényegében fején találta a szöget, még ha nem is egészen pontosan és tökéletesen. Anelia pontosan tudta, hogy milyen vagyok… hogy minden szarba belekeverem magam s most sem tévedett. A saját hülyeségemből keveredtem a Rowle-ok közé, mert azt hittem, hogy majd a méreggel kinyírom őket. Nem. Sőt csak megbolygattam azt a bizonyos kígyófészket és hirtelen mindegyik engem akart eltenni lábalól, amelyik legalább egy kicsit is érintett volt az örökösödésben. Csakhogy apám egyenes ági utódot akart maga után, így én voltam az egyetlen, aki szóba jöhetett egyelőre.
– A lányommal éltünk Roxmortsban. – Nyeltem egyet és megint a barna szempárt kutattam. – Ott bujkáltam apám családja elől… de valahogy rám találtak… és miután engem nem tudtak eltenni lábalól, megzsaroltak a lányom életével. Ha nem adom fel magam nekik, akkor megölik… érted… egy ártatlan lányt, akinek még el sem kezdődött az élete…– A hangom elcsuklott, úgyhogy gyorsan felemeltem a poharat és nagyokat kortyoltam belőle. Kellett, hogy elhúzzam a maradékot, hogy kicsit fejbe találjon az éhgyomorra érkező ital.
Remegő kézzel túrtam végig a fekete tincseket, mintha nem állna jól a fizurám. Valójában ez is csak egy ócska pótcselekvés volt. Nem tudtam, mit tegyek, nem tudtam, hogyan menthetném meg őt attól, amit én jelentettem a számára.
– Egyelőre biztonságban van… de csak idő kérdése, hogy megtalálják… és… fogalmam sincs, mit tegyek. Csak összepakoltam és eljöttem… – Éreztem, hogy a szívem vadul kalapálni kezd és a légszomj is rám talált. Rohadtul nem most kéne pánikrohamot kapni, miközben két nappal ezelőtt még oda voltam, hogy Miltonnal milyen jó és csak a rózsaszín köd létezett. Ezt is tönkre tudta tenni ez a mocskos vér, ami az ereimben csordogált.

Kellemesen ellazultam, ahogy odatelepedtem Elliot mellé. Régebben is éreztem, hogy hiányzik, de most, hogy itt ült mellettem, még egyértelműbb volt számomra, hogy a helyet, amit az életemben és a szívemben elfoglalt, nem töltötte be más, hanem üres maradt. Ugyanakkor az érzés átalakult, elsősorban nem férfiként hiányzott a társasága, hanem a barátomként, olyasvalakivé vált számomra, akit szeretek és akivel törődöm, de nem vártam ennél többet vele kapcsolatban. A közös múltunk már nagyon régen volt, azóta az ő és az én életem is minimum 180 fokos fordulatot vett, de mégis, most, ahogy itt ültünk, meghitten, csöndesen, olyan érzésem volt, mintha egyáltalán nem telt volna el sok idő.
Hiába, mindig is ragaszkodó típus voltam, ezért sem bírtam elviselni, mikor apám annak idején beadott a Beauxbatonsba, és sokáig nem láthattam. Akit egyszer megszerettem, az örökre a véremmé vált, és lopni, csalni, hazudni, sőt, akár ölni is tudtam volna érte... Így volt ez Elliottal is, ezért lehetett, hogy még mielőtt elmondta volna, mit is keres nálam, elhatároztam, hogy segítek neki: védelmet és menedéket nyújtok neki, amennyire csak módomban áll.
- A lányommal éltünk Roxmortsban. Ott bujkáltam apám családja elől… de valahogy rám találtak… és miután engem nem tudtak eltenni lábalól, megzsaroltak a lányom életével. Ha nem adom fel magam nekik, akkor megölik… érted… egy ártatlan lányt, akinek még el sem kezdődött az élete…– avatott be a helyzetébe, mélyen a szemembe nézve, mire átfutott rajtam a gyilkos düh. Mélyet szippantottam a cigarettából, és nagyot kortyoltam a whiskyből, csak azután szólaltam meg.
- Ha összecsapásra kerülne a sor, rám számíthatsz... - bólintottam komolyan, elszántan pillantva a fekete zsarátnokokba. Nem tudtam róla eddig, hogy Elliotnak van egy lánya, ha lesz rá időnk, talán majd erről is kifaggatom, de egyelőre a legfontosabb az volt számomra, hogy segítsek neki... a családjáról folytatott csevej ráér később.
- Egyelőre biztonságban van… de csak idő kérdése, hogy megtalálják… és… fogalmam sincs, mit tegyek. Csak összepakoltam és eljöttem… - folytatta zaklatottan Elliot, mire nagyot sóhajtottam.
- Nem akarod esetleg a lányod is idehozni? Bár nincs mögöttem olyan erős hálózat, mint Szófiában volt, azért itt is vannak kapcsolataim... Történetesen ismerek egy igazán profi és diszkrét méregkeverőt is. Ha összefogunk a Közzel, elintézhetjük valahogy a drágalátos családodat - vázoltam fel neki a fejemben alakuló tervet. Boszorkány létemre - ahogy régebben, úgy most is - jóval másképp álltam a problémás, vagy veszélyes helyzetekhez, mint az átlagos nők. Számomra sosem volt opció, hogy elmerüljek a kétségbeesés sűrű mocsarában, és azon merengjek, miért történik velem valami rossz, hanem rögtön a megoldást próbáltam megkeresni, és cselekedni. Túlélő típus voltam, igazi Todorov vér csörgedezett az ereimben, igaz, apám nem bízta a véletlenre a dolgot, a genetikán felül poroszos nevelésben részesített, hogy mindig meg tudjam védeni magam ellenségeimtől.
Apámtól mindig azt tanultam: csapj le, mielőtt más csapna le rád... Éppen ezért úgy véltem, ebben a helyzetben nem ad megoldást hosszútávon a bujkálás, előbb-utóbb Elliotnak vissza kell vágnia, de akkor kegyetlennek és végzetesnek kell lennie, különben csak tovább hergeli a megsebzett sárkányt, ami rá és a lányára nézve is halálos lenne.

Furcsa volt megint ilyen közel lenni hozzá. Szinte azonnal bűntudatom támadt, amiért nem kerestem korábban… de mindig valahogy úgy éreztem, hogy a múltunk lehetetlenné teszi, hogy csak úgy barátok legyünk. Túl sok volt ott az érzés, részemről meg a menekülés ezek elől. Nem könnyítettem meg a helyzetét. Akkoriban még más ember voltam, nem akartam sehova és senkihez tartozni, mert tudtam, hogy az fáj. Sokszor kérdeztem magamtól: Ezt mikor felejtetted el, Elliot? S nem volt rá válasz, mert akármennyire is tudtam, hogy újra és újra összetörnek, én kerestem, én akartam a magam tündérmeséjét. Csakhogy az én mesémben nem voltak hercegek és hercegnők, csak vér, harc és halál.
– Ha összecsapásra kerülne a sor, rám számíthatsz... – Mondta már-már olyan komolyan, hogy el is akartam hinni… csakhogy tudtam, nem fogadhatom el ezt. Nem rángathattam bele még több embert az életembe. Ez csak átmeneti volt, míg nem akadt jobb lehetőség, egy olyan, ahol egyedül vagyok.
Zeusz érezhette, milyen feszült vagyok, mert egyszer csak megjelent a lábaimnál és olyan könnyedséggel ugrott fel a combomra, mintha valóban ott lenne a helye. A mancsa óvatosan nyomódott be a sérülés felett, amit ugyanúgy őrültségből szedtem be, mint minden más heget, amit valaha is a magaménak mondhattam. Fejjel mentem a falnak, legalább annyira gondolkodás nélkül, mint ahogyan ma összepakoltam.
– Nem akarod esetleg a lányod is idehozni? Bár nincs mögöttem olyan erős hálózat, mint Szófiában volt, azért itt is vannak kapcsolataim... Történetesen ismerek egy igazán profi és diszkrét méregkeverőt is. Ha összefogunk a Közzel, elintézhetjük valahogy a drágalátos családodat.
Nyeltem egyet.
Anelia nem tudta nyilván, hogy már itt is kinéznek. Sosem voltam nagyra becsült tagja a Zsebpiszok köznek, túl önfejű voltam… utáltam mással dolgozni és ha valami megtetszett zsebre vágtam, ahelyett, hogy leszállítottam volna. Aztán egy ideig a legjobb helyi tolvajnak tartottak… de lefeküdtem Christopherrel, ami minden maradék tekintélyem aláásta. Nem elég, hogy a Patkányfészekben mindenki megjegyzéseket tett rám, még Disznóorrú Ted is el akart adni ringyónak.
– Tudod jól, hogy senki sem segítene nekem innen. Még Cartwright sem. – Hajtottam el a fejemet, inkább meg sem említve, hogy egy aurorral szűrtem össze a levet újabban. Az aztán véget vetne minden szórakozásnak… azt sem tartanám kizártnak, hogy megpróbálnak kinyírni.
Sóhajtottam végül egyet, majd a pohár tartalmának másik felét úgy húztam le, hogy szinte meg sem éreztem a marást a torkomon. Az alkohol ezúttal tökéletesen kiegyenlítette a számban megülő keserű ízt.
– Igaza volt az öcsémnek, nem tudom megölni őket… nem tudom, mert én egyedül vagyok, ők meg túl sokan… – Magyaráztam és az üres pohár aljára néztem. – Senkitől sem várhatom el, hogy ilyen mélyen belenyúljon a magánéletembe. Azok nagyon befolyásos emberek… és még csak nem si egy családi ágról van szó, Anelia. Ha ki is írtom apám ágát, még mindig ott lesz a bosszúszomjas másik. Ennek a sárkánynak túl sok feje van és nem tudom levágni mindet.
Szabad kezemmel végig simított Zeusz puha bundáján. Tudtam, hogy az egyetlen megoldás az önfeláldozás, ha én megyek oda, ha én adom meg magam és hagyom, hogy Lisbeth az tegyen velem, amit csak akar. De nem akartam megint feladni az életemet, mert volt… most volt mibe kapaszkodnom. Ennyit jelentett, hogy az embernek gyereke van.
– Talán csak fel kéne adnom… és engednem, hogy úgy rángassanak, ahogyan ők akarnak.

– Tudod jól, hogy senki sem segítene nekem innen. Még Cartwright sem.
A válasza végtelenül meglepett, elvégre a Zsebpiszok köz tagja voltam immáron két éve, mégsem hallottam semmit arról, hogy Elliotot itt ennyire utálnák... Miután először találkoztunk a Szirénben, hallottam persze, hogy Cartwrighttal erősen meglazult a kapcsolatuk, de arra nem számítottam, hogy úgy véli, a tolvajvezér nem állna ki mellette, ha szüksége lenne rá.
- Biztos vagy ebben? Mégis csak elég fontos embere voltál egy időben... Jóformán a jobbkeze, ha jól hallottam... - kérdeztem vissza, mert valahogy nem akartam belátni azt, hogy Elliot ennyire nem számíthat senkire.
– Igaza volt az öcsémnek, nem tudom megölni őket… nem tudom, mert én egyedül vagyok, ők meg túl sokan… Senkitől sem várhatom el, hogy ilyen mélyen belenyúljon a magánéletembe. Azok nagyon befolyásos emberek… és még csak nem is egy családi ágról van szó, Anelia. Ha ki is írtom apám ágát, még mindig ott lesz a bosszúszomjas másik. Ennek a sárkánynak túl sok feje van és nem tudom levágni mindet - tette még hozzá, mire egyre jobban ideges lettem. Az az Elliot, akit én szerettem, biztosan nem tört volna össze ennyire. Bármi történt volna is, összeszedte volna magát, és ravaszul tervezgette volna, hogyan vehet revansot ellenségein. Nem akartam hinni a szememnek, hogy láthatóan annyira kicsinálta a drágalátos családja, hogy jóformán elveszítette önmagát... Nem akartam túl kemény lenni vele, de amikor kibökte, hogy talán csak fel kéne adnia, letettem a poharam a dohányzóasztalra, és villámló tekintettel fogtam meg a vállát szabad kezemmel.
- Kizárt, hogy ez lenne a megoldás... Te túl értékes vagy ahhoz, hogy bárkinek is hagyd, hogy rángasson! - szorítottam meg bátorítólag a vállát, persze csak annyira, hogy az ne legyen kellemetlen számára.
- Gyerünk, elő az alternatívákkal! Gondolkozz... Még egy százfejű sárkánynak is van gyengepontja, egy egyszerű hanghatás, amitől behúzza a farkát, mint a gyáva nyúl... Ennek a szörnynek mi lehet az ellenszere? - tettem fel a magától értetődő kérdést, majd beleszívtam a dohányba, hagytam, hogy átjárjon a nikotin megnyugtató hatása, és egy csöppet már nyugodtabban simogattam meg a vállát finoman, csak hogy éreztessem vele, nincs egyedül.
Lehet, hogy azt várta tőlem, hogy majd vele együtt kesergek a tragikus helyzetén, de ez végtelenül távol állt a személyiségemtől. Amikor Daniel kis híján meggyilkolt, akkor sem engedtem meg magamnak, hogy az árulásán keseregjek, hogy sirassam az igaznak hitt szerelmünket, vagy a Todorov klánt, amit olyan játszi könnyedséggel zúzott ketté azzal, ahogy ellenem fordult, mintha csak beletaposott volna sáros lábbal egy friss, gőzölgő pitébe.
Nem, én sosem engedtem meg magamnak a kétségbeesés luxusát. Már aznap ideutaztam Londonba, és az utolsó erőmmel, akkori egyetlen szövetségesem, Chloé segítségével létrehoztuk a Szirént, ami azóta is a megélhetésemet adta. Két év alatt kemény munkával már stabilan nyereségessé vált a bordély, de tudtam jól hogy ez korántsem az a pont, amivel megelégedhetek. Számomra a végállomást egyetlen dolog jelentette: a hazatérés Szófiába, Daniel kivégzése, majd a Todorov klán újjákovácsolása, ami terveim szerint már nem is annyira a távoli jövőt jelentette...
- Nem kell az összes ágát kiirtanod... Elég ha az egyikkel úgy elbánsz, hogy a többi utána még a közeledbe sem mer menni - szólaltam meg kisvártatva, lassan kifújva a füstöt.

Álomszerűnek tűnt az idő, amikor Cartwrighttal még barátok voltunk. Persze akkor még nem is volt ekkora nagymenő, lényegében ő is többet járt beszerzésre, meg én is. Mások voltunk mindketten. Magam sem tudom, pontosan mi állt közénk… talán, hogy állandóan becsmérelte a kapcsolatom Nattal vagy, hogy azt hitte, az egyik „embere” vagyok. Nekem társra volt szükségem, nem egy főnökre, akinek behódolhatok. Előbbiben lényegében igaza volt, még ha ezt nehezemre esik bevallani is az embernek. Egy híres író nem illik egy tolvajhoz… már belátom. Utóbbi esetben meg az egoja miatt sosem fogja megérteni, hogy én nem vagyok a kis játékszere. Hiába nincs pénzem, akkor sem fogok loholni hozzá munkáért.
– Biztos vagy ebben? Mégis csak elég fontos embere voltál egy időben... Jóformán a jobbkeze, ha jól hallottam...
Bólintottam.
– Nos. Valóban. Valamilyen viszonyban vagyunk. Ellenségesben leginkább. – Magyaráztam meg, de nem tettem hozzá, hogy miért. Az hogy valakinek a jobbkeze vagyok, lényegében csak egy alárendelt kapcsolat. Én világ életemben egy szinten tekintettem magam Christopherrel. Talán nem volt annyi pénzem és kiépített bűnhálózatom, mint neki… de valójában ezek a dolgok nem is számítottak. A közös kalandok tartottak minket össze barátként, most meg csak két vitatkozó felnőtt voltunk, akik vagy összefekszenek vagy összekapnak. Előbbi már nem volt valószínű, hiszen neki ott volt Volkova, nekem meg Milton.
Jobb is, hogy aztán áttértünk a családi dolgokra. Az legalább csak az én hülyeségemen múlt, nem volt egy plusz fő, aki tovább rontotta a dolgokat a makacsságával. Én kevertem magam szarba.
– Kizárt, hogy ez lenne a megoldás... Te túl értékes vagy ahhoz, hogy bárkinek is hagyd, hogy rángasson! – A vállamon landoló keze megszorított picit. Tudtam, hogy ezt biztatásnak szánta, de úgy éreztem ebből a helyzetből szépen lassan nincs kiút. – Gyerünk, elő az alternatívákkal! Gondolkozz... Még egy százfejű sárkánynak is van gyengepontja, egy egyszerű hanghatás, amitől behúzza a farkát, mint a gyáva nyúl... Ennek a szörnynek mi lehet az ellenszere?
Tudtam mi lehetne az, amivel tönkre teszem. Tudtam, hogy bevallhatnám a Prófétának, hogy az anyám valójában sárvérű volt és pont velem szűnik meg a család aranyvérűsége. Ez persze újabb merényleteket jelentene, csakhogy akkor már apám ölne meg sajátkezűleg.
Az újabb simogatás a vállamon jól esett. Kicsit belemormogtam és közelebb mozdultam hozzá… kellett a társasága. Határozottan éreztem, mennyire szükségem volt arra, hogy ilyeneket mondjon… hogy higgyen a megoldásban, mert így bennem is felpislákolt egy remény sugár.
– Nem kell az összes ágát kiirtanod... Elég ha az egyikkel úgy elbánsz, hogy a többi utána még a közeledbe sem mer menni – mondta. Tudtam erre is a választ: a nővéremet kell megölni, vagy legalábbis az apámat ahhoz, hogy ne akarjanak a közelembe jönni. Az utóbbi döntés ijesztőbb lenne, viszont ezzel az is járna, hogy a családvezetés rám szállna… amit nem akartam, de azt sem akartam, hogy Lisbeth nyerjen. Azt a fejet csak ezzel nyírhatnám ki annyira, hogy leszálljon rólam mindenki. Ehhez viszont kellett egy belső szövetséges, aki átvenné a család vezetését, helyettem. A bibi csak az volt, hogy egy Rowle sem bízott már meg bennem a szeptemberi akció óta.
– Kétpelen vagyok megölni az apámat. Pedig ez lenne minden kulcsa. – válaszoltam őszintén és a barna szemekbe pillantottam újra, ahogy lassan kifújta a füstöt. – Egyszer… mikor erősebb voltam a mostaninál, majdnem megöltem… majdnem sikerült leszámolnom vele. Csakhogy a párbaj végén, hiába provokált, még túl sok emberség maradt bennem. Mégis milyen ember képes megölni a saját apját…– Motyogtam magam elé és végül hátra dőltem a támlán úgy, hogy megtámasszam a fejem és felbámuljak a plafonra. Lehetett akármilyen ember Phillip Rowle, nélküle nem léteztem volna… nélküle nem lennék apa… nélküle nem lennék időnként egész tűrhetően boldog.
– Túl körülményes az egész helyzet. – Folytattam továbbra is plafont bámulva. – Azt terveztem, hogy megházasodok még az esküvő előtt, amit rám akarnak tukmálni… és akkor apám kitagadna. Talán. – Sóhajtottam. – Csak most erre nincs lehetőség. Nincs senki, akivel megházasodhatnék.

Továbbra is nehezen akartam elhinni, hogy Cartwright magasról tenne Elliot kérésére, ha előhozakodna vele, hogy álljon mellé. Kicsit úgy éreztem, inkább arról van szó, hogy Elliot a büszkesége miatt nem akar egykori társához fordulni...
Bár nem ismertem Cartwrightot túlságosan mélyrehatóan, - legalábbis lelki oldalról nem - annyit azért láttam belőle, hogy tudjam, alapvetően elég korrekten bánik az üzleti és egyéb munkakapcsolataival. Azt pedig mindenki tudta a Közben, hogy a családtagjaival és a belső körével nem tanácsos újat húzni... Aki mégis megpróbálta, kegyetlenül meglakolt érte. Nem akartam ennél jobban erőszakoskodni azért, elvégre Elliot felnőtt ember volt, pontosan el tudta dönteni, hogy kitől akar segítséget kérni, és kitől nem. Így csak némán bólintottam, és a további megoldási opciókon agyaltam, ugyanerre biztatva a varázslót is.
– Képtelen vagyok megölni az apámat. Pedig ez lenne minden kulcsa. Egyszer… mikor erősebb voltam a mostaninál, majdnem megöltem… majdnem sikerült leszámolnom vele. Csakhogy a párbaj végén, hiába provokált, még túl sok emberség maradt bennem. Mégis milyen ember képes megölni a saját apját… - vallott színt a másik, mire megértően végigfuttattam ujjaimat az éjszín tincseken, bízva benne, hogy ezzel még nem lépem át a hatásköröm, mint megértő barát. Nem akartam tőle semmi olyat, amit ő nem akart, egyszerűen csak vonzott a közelsége, és szerettem volna bármilyen lehetséges módon könnyíteni a fájdalmán.
- Megértelek... - kortyoltam bele az italomba, majd amikor a lélekmelengető ital elfoglalta helyét a köldököm táján, mélyet sóhajtottam.
- Ez valóban rohadt nehéz ügynek hangzik... - tettem hozzá a banális, mégis kegyetlen igazságot. Mit tegyen az ember, ha épp azok üldözik, akiknek védelmezniük kéne? Bár a vér szerinti családommal kapcsolatban sosem kellett ilyen csalódást átélnem, valamelyest én is átéltem már ezt, amikor Daniel hátba szúrt. A hideg kék szemek villanása, amit utoljára láttam belőle, még most is szinte porig égetett belülről. Ha tudni nem is tudtam, azt azért el tudtam képzelni, mekkora fájdalom lehet Elliot számára, hogy ilyen apja van... Ahogy elveszetten a plafont bámulta, majd meghasadt a szívem érte. Ez így nagyon nem volt rendben... Nem hagyhattam, hogy ilyen állapotban maradjon. Nem és kész.
– Túl körülményes az egész helyzet - szólalt meg aztán kisvártatva. - Azt terveztem, hogy megházasodok még az esküvő előtt, amit rám akarnak tukmálni… és akkor apám kitagadna. Talán. Csak most erre nincs lehetőség. Nincs senki, akivel megházasodhatnék - panaszolta, mire felkaptam a fejem. Nem tudtam róla, hogy ki akarják házasítani, de a szavaiból kiindulva az semmiképp nem is lett volna opció számára. Volt azonban egy ötlete, amit ő egyelőre megvalósíthatatlannak érzett, én viszont koránt sem.
- És... mi lenne, ha engem vennél el? - kérdeztem tőle elgondolkodva. Végül is, nem is lenne akkora hülyeség, ugye? A házasság szentségében rég nem hittem, ha szerelmesek nem is, régi barátok voltunk, és abban biztos lehetett, hogy én sosem árulom el, és bármi áron a védelmére kelek. Ha ehhez az kell, hogy a feleségének tettessem magam, hát legyen. Ennél sokkal veszélyesebb dolgokra is képes lennék, hogy biztonságban tudjam.

Talán Aneliát sem kellett volna ebbe a helyzetbe belerángatnom, ahogy sok mindenkit sem. Persze benne tényleg megbízhattam, nem úgy mint másokba… akiket egyértelműen félreismertem. Az embernek mindig azoktól fáj legjobban a hátba szúrás, akiket a barátjának hisz. Cartwrightot is talán a naivságom miatt veszítettem el, mert nem gondoltam volna, hogy majd olyan dolgokat kényszerít rám, amik a lehető legtávolabb állnak a személyiségemtől. Hogy ez a kapcsolat javulhat-e? Alig hittem benne… már sok mindenben megtanultam nem hinni.
Anelia bizonyára megértette, hogy az apámat megölni lehetetlen. Lehetetlennek tűnt legalábbis, még ha egyre inkább szükségesnek is látszott ahhoz, hogy ez az egész véget érjen. Averyt nem keverhettem bele ebbe. Majdnem biztos volt, hogy hagynom kell azt, hogy meggyűlöljön… de nem számított. Túlélem. Túlélem ezt a mocskos helyzetet is, mint annyi minden mást. Ő pedig jó helyen lesz majd Nat mellett, Tengerszem biztonságában. Nem számítottak már ezek az érzések. Nem számított senki és semmi, csak az, hogy az a mocskos múlt engedjen már el, hadd éljek boldogan Miltonnal… csak ezt az egyet hadd kapjam már meg mások kegyetlen, számító, szarkavaró tettei nélkül. Nem utálhatsz mindenkit, O’Mara… – motyogta a hang, ahogy a tekintetem a plafonra vándorolt. Zeusz közben elhelyezkedett az ölembe: Nem. Mindenkit valóban nem, de azt, aki megérdemli… nos… – Feleltem magamban. Talán még nem tanulta meg a világ, hogyha Elliot O’Mara boldogtalan, akkor valakinek vesznie kell előbb-utóbb… és ennek az egészen mindössze két lehetséges célpontja volt.
– Ez valóban rohadt nehéz ügynek hangzik...
Anelia hangjára bólintottam egyet. Az ujjaim Zeusz fülére vándoroltak, hogy aztán megvakargassam a tövét, majd a homloka közepét. Hangosan dorombolni kezdett, mintha egy csepp megnyugvást akarna adni ebben a helyzetben. Talán ebben a helyiségben erre ő volt egyedül képes, mint örökös bajtársam. A düh és az undor ott keveredett persze bennem továbbra is. Olyan volt, mint valami állandó erő, ami nem akart múlni augusztus óta és a jelen helyzet csak még jobban megkavarta volna.
– És... mi lenne, ha engem vennél el? – Kérdezett rá Anelia, ahogy véget ért a mondandóm.
Ó, milyen kézenfekvő volna… – A gondolat átfutott az elmémem, de azzal együtt el is halt. A zöld szemek jutottak az eszembe. Szinte azonnal, élesen villantak be, mint jelen életem egyetlen mozgatórúgói. Ő volt a remény, hogy még létezik ebben a világban számomra is valami jó, habár az élet újra és újra alám rúgott. Csak bele akartam kapaszkodni, elfelejteni az embereket, akiknek a válasz minden tettemre csak a kegyetlenség volt. Ő kellett. Csak is Ő.
Sóhajtottam egyet s úgy fordultam felé. Hogy is utasíthatnám el, ha ilyen önzetlen? Nem akartam… de el kellett. Legalábbis kellett volna. Túl jó lehetőség volt, rendkívül egyszerű megoldás egy kényszerházasság megakadályozására. De előbb-utóbb elváltunk volna s az éppen elég volt egyszer. Nem akartam kétszeresen elvált lenni… s a szakításokból is éppen elég volt. Már így is véresre vakartam az ujjam ott, ahol az A-betű volt. Nem akartam látni Aidennek semmi nyomát magamon. Azt hittem, majd megbocsátom magamnak és neki, hogy nem maradtunk együtt… de képtelen voltam. Gyűlöltem, és gyűlöltem magamat, amiért az öt hónapból ez lett… ez az egész. De már nem számított, csak nem akartam látni a heget, ami a tetoválás után maradt. Ezért egy óriási sebet csináltam belőle magamnak, olyat ami után másódon forr majd össze a bőr és emlékeznem sem kell rá… mintha így kitörölhetném.
– Anelia… én ezt nem tehetem meg. – Válaszoltam és megérintettem a kezét. Tudatni akartam vele, mennyire hálás vagyok, hogy egyáltalán eszébe jutott… de nem érdemelte ő meg ezt. Nem tehettem meg vele, hogy esetleg aztán megint megtörjem a szívét. Kicsit túl gyengéd volt velem, még én is éreztem. Meglehet maradt utánam még egy-két érzése, de barátként már nem tehettem meg ezt vele.
– Van valakim. Megbántanám őt, megbántanálak téged… és… ezt nem akarom…
Önkéntelenül is felidéztem, ahogy az ágyban fekve figyeltem Miltont, amint öltözködik. Felém fordult, megvillantak a zöld szemek, ahogy fölém hajolt. A csók finom volt és puha, kettőnk íze keveredett a nyelvén. S csak ennyit mondott: „Ne felejtsd el, hogy foglalt a segged.” És én nem felejtettem el azóta sem.
– Tudod jól, hogyha ilyenbe vágnánk bele, az biztosan rosszul sülne el s valakinek nagyon fájna a végén. Nem tehetem meg, hogy ennél jobban belerángasslak.

Lélegzetvisszafojtva vártam a válaszát, mélyen legbelül akaratlanul is túlzottan reménykedve abban a bizonyos igenben. – Anelia… én ezt nem tehetem meg - válaszolta egy kis gondolkodás után, mire már kérdeztem volna vissza, hogy miért nem, de nem volt rá szükség.
– Van valakim. Megbántanám őt, megbántanálak téged… és… ezt nem akarom… - hangzott el a magyarázat, melynek hallatán végigszaladt a jól ismert, kellemetlen hideg a hátamon. Másnéven a magány.
Nem kellesz neki... fogd már fel, te ostoba! - kínzott a gondolat, aminek természetesen igazat kellett adnom. Nem hittem, hogy képes leszek még így érezni, de hirtelen tehetetlennek és elveszettnek éreztem magam. Ha egyedül lettem volna, a falat ütve zokogtam volna most ebben a pillanatban legszívesebben, de nem ez volt a helyzet... És én sosem engedtem meg magamnak, hogy gyengének mutatkozzam mások előtt. Így könnyek helyett elfordultam tőle a dohányzóasztal felé, félig kiürült poharamat használva alibiként, melyet újratöltöttem a lángnyelvvel, s közben a kemény vonásokat gyorsan eltüntetve magamra erőltettem a megértő barát lágy arcvonásait ismét. Újra felé fordultam, és már szólaltam volna meg, de Elliot megelőzött. Átlátott rajtam. Látta, hogy mennyire fáj, amit mondott.
– Tudod jól, hogyha ilyenbe vágnánk bele, az biztosan rosszul sülne el s valakinek nagyon fájna a végén. Nem tehetem meg, hogy ennél jobban belerángasslak - tette hozzá, mire némán bólintottam. Ismét. Hát ennyire voltam jó, én az erős, régi barát. Némán hallgattam, és most már nem is nagyon tudtam mit mondani erre az egészre. Vagyis...
- Elfogadom a döntésed... - kortyoltam bele az édesen kesernyés nedűbe, ami visszahozott némi életet a vonásaimba. - ...de akkor miért nem veszed el őt? Azt a valakit? - tettem fel a magától értetődő kérdést, majd a poharamba nézve, szinte alig hallhatóan annyit mondtam:
- Azt a nagyon szerencsés valakit... - és ismét kortyoltam az italból, ezúttal akkorát, hogy az tényleg kiürült. Egy részem megkérte volna Elliotot, hogy meséljen róla, ki is ez az ember, aki ismét rabul ejtette a szívét, de nem tettem. Nem voltam mazochista alkat. Nyilván fontos lett volna megoldást találni Elliot problémájára, de ennél jobban egyszerűen képtelen voltam belemenni a témába. Szánalmasnak éreztem magam, hisz annyira rég volt már, hogy ő és én együtt voltunk, bőven túltehettem volna magam rajta, és a házasságom ideje alatt tényleg továbbléptem. Csak miután Daniel elárult, és rá kellett jönnöm, hogy a kapcsolatunk nem volt más, csak színtiszta hazugság... kegyetlen szemfényvesztés, arra is rádöbbentem, hogy ezek szerint Elliot volt az egyetlen igazi szerelem az életemben. Daniel csak illúzió volt.
Kis szünet után letettem a kiürült poharamat a dohányzóasztalra, és megsimogattam a lábamhoz sündörgő fekete cicát, aki mintha megérezte volna, hogy szükségem van egy kis vigasztalásra, mert egyre közelebb mászott hozzám.
- Addig maradhattok itt, ameddig csak szeretnétek... Még választhatsz is, mert van két üres szobánk - ajánlottam fel finoman elmosolyodva, a fekete íriszekbe nézve. - Ha pedig munka kéne, az is van bőven - szippantottam bele a dohányba, ami már szinte dekkig égett, majd lassan kifújtam.
- Tehetek még értetek valamit? - simogattam tovább lágyan Zeusz buksiját.

Éreztem, hogy már az elutasító válasszal a lelkébe tiportam. Nem tudom miért, mert nem válaszolt, sőt a szemeibe sem tudtam nézni, mert olyan hirtelen fordult a dohányzóasztal felé. Figyeltem, ahogy megemeli lángnyelves üveget és újratölti a poharat… már a mozdulataiban is volt valami. Hát ezért nem egyezhettem bele. Valamit még érzett, egyébként nem rázta volna meg annyira a válaszom, hogy még a tekintetem is elkerülje.
Nyeltem egyet, engedtem, hogy Zeusz pillantása most rá vándoroljon. Lehet, hogy hülye érzés volt… mégis csak én jöttem el az otthonomból és adtam fel egy életet, de Aneliának talán nagyobb szüksége volt most erre. Az ujjaim végig szöktek az apró, szőrös kis fejen, a tarkóján, a hátán, hagyva, hogy végre megpihenjen a kezem a saját combomon, ő meg szökkenhessen tovább a nőhöz. Mindenkit csak megbántasz. A hang emlékeztetett, én pedig rövid, bólintásszerű mozdulattal vettem tudomásul a tényt. Talán így volt, de engem is éppen elég sokat bántottak, hogy kifogással szolgáljon az.
– Elfogadom a döntésed... – kortyolt bele az italba aztán, de ezt már a szemem sarkából láttam csupán. Nem őt figyeltem többé, hanem a combomon pihenő kezemet. A hosszú ujjakat, az ovális forma, talán kicsit hosszan hagyott körmöket. Nem akartam látni, ahogy ő is miattam törik darabokra. Én nem tudtam, hogy érez még bármit is, hiszen nem érdemeltem ilyesmit. – ...de akkor miért nem veszed el őt? Azt a valakit?
Veszed el… – Mosolyodtam el a puszta gondolatra is. Nos Gabriel nem volt éppen olyan alkat, akit oltár elé rángathattam volna. Ha így is alakult volna az életünk, el tudtam volna képzelni, hogy egész egyszerűen felkap és visz magával, mert ő úgy döntött… Egy részem mindent meg tudott volna adni mindezért… egy másik pedig egyenesen rettegett. Már annyiszor csináltam hülyét magamból, s lehettem akármilyen mocskosul szerelmes, akarhattam akármennyire, féltem. Féltem volna olyan szavakat kiejteni, mint házasság. Talán engem nem is lehet annyira szeretni. A gondolat ezen felül rendkívül korai volt. Még csak pár napja jelentettük ki, hogy együtt akarjuk folytatni… talán csak azért tűnt hosszabbnak, mert már január óta kerülgettük egymást, ő pedig ki tudja mióta volt a nyomomban. A testem mindenesetre olyan természetesen reagált rá, mintha mindig is helye lett volna az életemben.
– Azt a nagyon szerencsés valakit... – Hallottam, ahogy kortyol egyet. Én ital nélkül is nyeltem ekkorát. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát miattam. Nem érdemelte ezt… már csak azért sem, mert nálam ezer meg ezer jobb alakot tudott volna összeszedni, hacsak kilép az Abszol útra és megnézi magának az arra járókat.
– Minden bizonnyal egy kicsit korai volna – válaszoltam. Nem mertem hozzá tenni, hogy mennyire félnék belemenni egy házasságba. Már vártam, hogy megint el leszek hagyva, bár az ujjaim olyan erősen kapaszkodtak jelenpillanatban Miltonba, hogy még akkor sem tudott volna levakarni magáról, ha minden erejével megpróbál eltolni magától.
Zeusz kiugrott az ölemből, így bújt Anelia lábához. Könnyen kikövetelte magának azt a simítást… macska lévén pontosan tudta, hogyan csábítsa el szíveket. Egy kis dorombolás, finom érintés a nedves orral a felé nyúló ujjakon.
– Addig maradhattok itt, ameddig csak szeretnétek... Még választhatsz is, mert van két üres szobánk – magyarázta, most már végre mosollyal az arcán nézett rám. Vajon ez őszinte volt? – Ha pedig munka kéne, az is van bőven.
Erre egyenesen felnevettem. Na, ha egy valamiből nem akartam élni, akkor az a testem volt. Anelia ajánlata még is csak kedves volt. Sejthette, hogy mennyire nincs pénzem az alapján, ami elhangzott. Ráadásul munkatéren sem álltam éppen jól, annak ellenére sem, hogy Cartwrgihttal hamarosan össze fogok futni.
– Köszi, egyelőre az is elég lesz, ha egy pár órát aludhatok reggelig és megetethetem az állataimat. De persze, ha kell valami segítség A Szirén körül, az itt tartózkodásom alatt, szívesen segítek. – Tettem hozzá, hogy lássa, nem olyan ember vagyok, aki teljesen ingyenélő. Egy hely tele nőkkel, néha elkellhet egy férfi segítsége… ha más nem a puszta jelenlét is sokat jelenthet bizonyos helyzetekben. Sok szörnyű alak fordul meg a Zsebpiszok közben.
– Tehetek még értetek valamit? – kérdezte aztán, pedig nem volt rá szükség. Jelen pillanatban mástól el sem tudtam volna képzelni, hogy ennyit tegyen meg értem akár. Csinál valami, O’Mara… fejezd ki…
– Már ennyivel is bőven kisegítettél. – Mondtam és közelebb hajoltam, hogy röviden megöleljem. – Tényleg, nagyon hálás vagyok ezért. – Beszívtam az illatát. Éreztem, hogy pontosan ugyanolyan, mint régen… mégis egész más hatást váltott ki belőlem. Mostanra inkább csak a biztonságérzet maradt meg. Az mindennél jobb volt ebben a pillanatban.
– Ha tehetek én érteted, értetek valamit, csak szólj. – Biztosítottam aztán arról, hogy nem csak a lábamat akarom lógatni, míg itt vagyok.

Merdre... - futott át a francia káromkodás az elmémen, ahogy leesett, milyen szerencsétlennek is tűnök. Hogy mennyire elárultam magam. Csak valami egészen gyenge, szánalmas valaki lehet képes ennyi év után is féltékenységet érezni annak hallatán, ha az exe boldog valaki más mellett.. Aki, mint azt mondtam, tényleg iszonyatosan szerencsés lehet...
Részemről az lett volna a felnőtt, érett viselkedés, ha tényleg és őszintén képes lettem volna sok boldogságot kívánni nekik, bízva abban, hogy immáron Elliot végre megtalálja azt az oly régóta keresett stabilitást és nyugalmat. Amit eddig úgy látszik, hosszútávon senki nem tudott megadni neki. Nem is rá haragudtam, sokkal inkább magamra.
Putin... - káromkodtam ismét gondolatban, mikor láttam Ellioton, hogy tényleg leesett neki, mit is érzek a szavai hallatán. Ezek szerint öregszem... de nagyon... Most már nemhogy nem vagyok annyira erős, mint régen, de az érzéseimet sem vagyok képes megfelelően leplezni.
Amikor felvetettem, hogy szívesen adok neki munkát, természetesen nem arra gondoltam, hogy beáll hozzánk kurtizánnak. Persze azt biztosra vettem volna, hogy elég nagy sikere lenne a kuncsaftjaink körében, dehát nem ilyen sorsot szántam neki... és pontosan tudtam, hogy ilyesmit el se vállalna.
– Köszi, egyelőre az is elég lesz, ha egy pár órát aludhatok reggelig és megetethetem az állataimat. De persze, ha kell valami segítség A Szirén körül, az itt tartózkodásom alatt, szívesen segítek - reagálta előzékenyen, mire végre sikerült a szemébe néznem, ismét rendezve a vonásaimat.
- Kedves tőled... Majd észben tartom és szólok, ha segítség kell - bólintottam hálásan, majd hagytam, hogy közelebb hajolva hozzám, megöleljen. Ez egy kicsit váratlanul ért, ilyen intenzitással érezni az illatát, ami nyomokban még mindig a régi volt, de némi új aroma is költözött belé, természetesen. Mégis csak annyi idő eltelt, és annyi mindenen voltunk már túl, hogy kifejezetten furcsa lett volna, ha tökéletesen ugyanolyan marad. Mélyen beszívtam az illatát, ismét megkorholva magam, amiért Pavlovi reflexként a láthatatlan, éteri lenyomatát érezve múltbeli érzéseim újra a felszínre törtek. Éreztem, hogy most jobb lesz, ha magára hagyom. Fáradt voltam, iszonyatosan fáradt, és nem csak a különösen forgalmas és stresszes Valentin nap miatt. Éreztem, hogy ideje lenne végre összeszednem magam, visszanyerni a régi erőmet, amit Daniel két évvel ezelőtt egy pálcaintéssel elrabolt tőlem. Persze jól tudtam, hogy ahhoz, hogy végezzek vele, alaposan meg kell erősödnöm, de valahogy ez a várakozás csak tovább gyengített. Éreztem, nem várhatok már tovább sokáig, mert a várakozásban talán még teljesen elfelejtem, ki is vagyok...
– Már ennyivel is bőven kisegítettél. Tényleg, nagyon hálás vagyok ezért - mondta ölelés közben, mire egészen elérzékenyülve bólintottam, majd egy hosszúra nyúlt pillanat után elengedtem, és hátrébb húzódtam a kanapén.
– Ha tehetek én érted, értetek valamit, csak szólj - tette még hozzá figyelmesen. Újra megsimogattam Zeusz buksiját mintegy búcsúzóul, aztán felálltam és ennyit mondtam:
- Merci, Elliot... - mosolyogtam rá barátságosan, immáron jóval nyugodtabban.
- A szobák, amiket említettem itt vannak a folyosó végén, balra. Az egyes és a kettes közül választhatsz, a kulcsok a zárban vannak. Nyugodtan aludj, ameddig csak szeretnél, senki nem fog zargatni, ígérem... - intettem még egyet búcsúzóul, majd az ajtóhoz léptem, és finomat sóhajtva lenyomtam a kilincset, hogy pihenni hagyjam a csipet-csapatot.

Köszönöm a játékot ^^

● green eyes ●
(https://i.pinimg.com/564x/fc/fb/f5/fcfbf564f68787660bb18b86ff3839ee.jpg)

Gabriel
2002. február 19.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b5/bd/be/b5bdbedb9a42cbe355756c0c4a5e8340.jpg)

i’m running because i can,
because i must
because i want to see how far
i can go before i have to stop

A napok nem teltek valami gyorsan. Hiába tűnt minden nap olyan mocskosul zsúfoltnak, még mindig csak öt nap telt el, hogy eljöttem a Mungóból és otthagytam Gabrielt. Bűntudatom volt, amiért nem mentem vissza, amiért egyedül érezhette magát… vajon megértette volna, ha azzal magyarázom, Daniel hogyan nézett rám? Vagy, ha azt mondom, engedelmeskedtem életemben először valakinek? Jó talán nem először, de mégis ritka alkalmak egyike volt. Elárultad őt is, O’Mara. Magára hagytad, mintha soha nem is létezett volna… A hang kegyetlenül mart a legsérülékenyebb pontba. Egy részem tudta, hogy Gabriel tudja, szükségem van rá még mindig s vele akarok lenni. A biztonság kedvéért többször megpróbáltam hatást gyakorolni a névjegykártyájára, remélve, hogy rájön hol vagyok. Azt akartam, hogy jöjjön ide és legyen megint erős.
Akárhányszor eszembe jutott, ahogy utoljára láttam, megremegtem. Szívtelennek éreztem magamat, amiért nem erősködtem jobban s estem neki mindenkinek, csakhogy ott lehessek vele és a kezét fogjam. Ehelyett Anelia Szirénjében bujkáltam, mint egy igazi bűnöző. Talán csak annyi különbséggel, ahogy a rózsamintás ágynemű alatt sajnáltam magam, ahelyett, hogy kimentem volna az utcára, hogy kiraboljak valakit. Csakhogy mióta a karom megsérült, nem sok kedvem volt ehhez. Jórészt csak ültem a szobámban, míg Anelia vagy az egyik lány rám nem rontott, hogy egyek egy kicsit.
Ez történt most is, nagyjából kétóra tájban. Még bőven az ágyban voltam és a függöny között betörő fénycsíkot bámultam, ami aranyló nyomot festett a piszkos falra. Két lány a szomszéd szobában „gyakorolt” az estére, mert hallottam, ahogy újra és újra kéjesen nyögnek. A cuppogás hangját megpróbáltam kizárni, mintha zavarna, ha mások boldogok, miközben én csak azokra a zöldszemekre tudtam gondolni.
– Elliot, miért alszol még mindig? – kérdezte a lány, akinek meg nem tudtam volna mondani a nevét. Többek között ő volt az egyik, aki rendszerint rám tört, ha Anelia nem ért rá. Most is letette az éjjeliszerkényre a viseltes fémtálcát, majd elsietett a függönyhöz.
Egyetlen, erőteljes mozdulattal húzta szét az anyagot. Az aranyló napfény megtöltötte a szobát… már-már tavasz érzést hozva magával.
– Merlinfaszára… engem mindenki csak az ágyból akar kiszedni itt! – Morogtam. Közben egyébként a lány már a ruháimat készítette elő, mintha tudná, miben érezném jól magamat s a fekete egészen jó választás volt. A virágos ing sem törte meg különösebben azt a komorságot, ami bennem uralkodott az elmúlt napokban.
Persze a legnagyobb baj nem is ez volt, hanem maga az öltözködés. A tegnapi kastélytúrában sikerült alaposan lesérülnöm. Nem csak azért, mert szokás szerint összetörtem magam, hanem mert a dárda, ami átfúrta a bőrömet egyszerűen csak és valami átkot vagy mérget injektált a bőröm alá, amitől a mágikus gyógymódok nem voltak elég hatásosak a sérüléssel szemben. A csontok bár nem voltak már töröttek, mégis az a fájdalom dolgozott bennük. Ráadásul a vállamnál egy fekete folt keletkezett, pontosan a behatolás helyén és abból apró, furcsa vonalak indultak meg a lapockámon lefelé, végig a felkaromon egészen a könyökömig. Ez önmagában is rohadt ronda volt, a fájdalom pedig lüktetően futott végig minden mozdulattal a testemen.
Most még is könnyebben pattantam ki az ágyból. Talán a napfény hatására nem tudom… de egy rövid szisszenés után már a ruháimnál voltam. Amíg a lány az ágyamat rendezte és Zeuszhoz beszélt, én öltözködtem. Nehezen, fájdalmasan, kissé megremegve, hogy aztán a sápatag képemre vessek egy pillantást a falon lógó, régies tükörben, miközben felkötöttem a karomat a tegnapi sálammal.
– Ki dug a szomszéd szobában? - Érdeklődtem, csak úgy mellesleg, mikor egy hangosabb nyögés hatolt át a falakon.
– Csak a két új lány – közölte, majd legyintett egyet, hogy a tükörben találkozott a tekintetünk. – Egyél a levesből, Merlinre mondom, imádni fogod! – Tette hozzá és még elemezni akarta az ebédet, mikor az ajtó mögött kinyílt. Ismerős illat, ismerős mozgás… ismerős hang… ennyit fogtam fel, ahogy arra fordultam, végre nem a saját tükörképemben gyönyörködve.

Elliot
2002. február 19.

Őszintén? Csodával határos, hogy O'Mara elengedte. Igen, öt nap ingerszegény környezet bőven elegendő volt ahhoz, hogy újradefiniálja ezt a nevet ideiglenesen Danielre, aki láthatóan szent küldetése céljául tűzte ki, hogy Gabriel Milton még csak véletlenül se hagyja el az ispotály területét.
Nem mintha... különösebben alaptalan lett volna a döntés. A rúnák feltörése után szabályos küzdelmet vívtak azért, hogy sikerüljön visszaterelni a fekete mocskot a saját medrébe. Ezúttal nem az életéért küzdöttek, pusztán azért, hogy... önmaga maradjon. Hálás volt érte valójában tekintve a tényt, hogy az önkontroll mint olyan, meglehetősen kardinális kérdés nála. Ennek elvesztése - az emlékeit is beleértve - olyan fenyegetés, amivel nem óhajt ujjat húzni és még mindig nagyon élesen él benne a tény, hogy gyakorlatilag hozzá kellett szíjazni az ágyhoz.
A sárkány még meglapulva is nevetett a karján. Az új átok őrjöngött a koponyájában felszaggatva minden kifacsart emléket, amit annak idején a kínzás hagyott maga után. Ennyi teher alatt túl gyorsan vadult el a tudata és gondolkodás nélkül váltott alakot, hogy megszabaduljon a béklyóktól. Tekintve, hogy sokkal később a vér ízével kelt a szájában, gyanúsan megsérült valaki. Megesik az ilyesmi, hm?
Szex abban az állapotban? Kurvanagy meggondolatlanság volt. Miután igazán kitisztult a tudata, azért ennyit még neki is sikerült felfognia és ehhez mérten egyébként kimondottan... sikerült is hálás betegnek lennie. Nem volt velük türelmetlen, engedetlen, nem vitatkozott. Valójában egy rossz szava nem volt hozzájuk ha egyáltalán annak ellenére, hogy az ingerültség egyenesen arányosan nőtt az eltelt napok számával. A tétlenség soha nem volt sajátja, s ebből fakadóan meglehetősen nehezen is tűri a mai napig. Szinte biztosra vette, hogy O'Mara nem engedi ki egy hét után sem. Remekül elő tudja adni, hogy nincs semmi baja, ám a szakértő szem még így is kiszúrhatja az árulkodó jeleket. Ha elég ideje ismeri, mint Metzger... vagy ha eléggé megértette már az átok működését ahhoz, hogy tudja, minden pillanbatban komoly fájdalmakkal jár.
A hoppanálás kimondottan nem segít rajta.
Tudja hova kell mennie. De legalábbis sejti. Elliot épp eleget használta azt a kártyát, hogy a nyomkövető aktív legyen még akkor is, amikor végre hozzájutott. Be tudta tájolni a célterületet és nem. A szemei előtt kirajzolódó Szirén képe egyáltalán nem teszi boldoggá.
Jóformán pontosan úgy néz ki, mint annakidején, mikor legutoljára itt járt. Nem, még csak nem is az elvárható viszonylatban; egy nyomozás miatt kereste fel az egyik lányt, ám... éppen ezért a terep nem ismeretlen előtte. Nagyon kristálytisztán tudja milyen helyről van szó. És viszonylag kurvára nehéz okot találnia, amiért Elliot O'Mara, akinek foglalt a segge és bérgyilkosok, meg az apja imperioi járnak a nyomában, miből érezte úgy, hogy ez a kupleráj történetesen alkalmas hely lesz az elszállásolására. Mert igen. Ha nap-nap után különböző időpontokban egyazon lokációról kap jelzéseket, arról vannak bizonyos feltételezései. Példának okáért, hogy az illető jóformán folyamatosan ott tartózkodik. Az elhagyatott Cukormázat ellenőrizve pedig egy meglehetősen felesleges és erőleszívó hoppanással karöltve viszonylag hamar nekiállt együttélni a megfelelő gyanúperrel.
A lendület és határozottság nem olyasmi, ami kimondottan kompatibilis lenne a felsőtestét jelenleg igen pofátlanul uraló átokkal, mindebből azonban kívülről mi sem látszik. Ami feltűnik, az a nyíló ajtó és a berontó két fekete dobermann, amint őrült szaglászással és sürgős tempóban haladnak... egy irányba. A pillanatnyi ijedtség érthető és kikben mozdulatlanná dermedést, kikből kiabálást vált ki, a lényeg úgyis egy; elvonja a figyelmet a némileg lemaradva őket követő, sötétkék hosszúkabátba bújt, nagyra nőtt férfiról.
Nem törődik az utánakiabálással. Nem úgy legalább, mint illene, még ha egyébként az esetleges támadásokra erőteljesen kiélezett is jelenleg. Finoman szólva is... irritált hangulatban van.
A szaglászás és finom kaparászás hangja előbb szivárog be az ajtó alatt, semminthogy az valóban kinyílna. Ám pár pillanattal később már valóban megteszi, csak hogy a bejáratot feltöltse a férfi termetes alakja. A kutyák megmaradnak kint az ajtó egyik és másik oldalán őrizve a rendet, Milton figyelme pedig körbevillan a beltéren egy pillanatra elidőzve a női alakon.
- Hagyj magunkra. - Az ellenmondást nem tűrő hang erőteljesen csend, belemélyül az indulat érdes súlya. A lány Elliotra bámul és Milton minimum elvár egy pozitív biccentést, amivel szélnek ereszti, hogy kettesben maradhassanak a szobában egymással. Meg a nyögdécselések hangjával a szomszédból.
Milyen idilli.
- Javaslom O'Mara. - Ah. Hát már vissza is tért, Daniel ismét csak doki innentől, hm? - Nagyon gyorsan avass be. - Igen. Pillanatnyilag ez a legdiplomatikusabb hangja, amit a hűvös pillantáshoz prezentálni is tud. Jóformán süt róla a feszültség, ahogy azzal szinkronban lobog az átok is a bőre alatt.

Gabriel Milton termetes alakja kitöltötte az ajtókeretet. Az most egészen aprócskának tűnt, mintha valami óriás lépett volna be ebbe az apró, kéjes, forró világba, aminek háttérzaját nem alkotta más, mint a szomszéd szobából érkező hangos nyögések ritmikussága. Az illata azonnal megtöltötte az orromat, ellazította minden idegszálamat, mintha csak a helyére billent volna az elmúlt napokban kegyetlenül felborult világrendem. Talán hülyeség ezt mondani egy alig pár napja tartó kapcsolatnál, mégis Gabriel volt az, ami a nyugalmat, a boldogságot jelentett addigra. Nem, O’Mara, nem szabad kapkodni. – Figyelmeztetett a hang és annyira igaza volt… és annyira nem érdekelt.
Barna szemeim felcsillantak, ahogy végig futtattam a tekintetem a lábától, a hosszú, kék kabáton át egészen az arcáig. Végre magas volt, erős és azok a zöldek is úgy csillogtak, ahogyan kellett. Oda akartam rohanni hozzá, megölelni, érezni az izmait, a benne lüktető kis sötétséget, amit az öcsém elvileg mostanra meggyógyított.
– Hagyj magunkra. – mondta a lánynak, ahogy a tekintete rá vándorolt. Én csak követtem a pillnatása útját. Talán azt hitte, hogy a szolgáltatásért vagyok itt, talán csak az árult el, hogy a következő másodpercben Zeusz kimászott az ágyalól. A fején végig siklott a vörösbársony takaró lelógó anyaga, majd gyorsra véve a lépteit zöldszem lábához dörgölőzött. Még kedves, doromboló hangot is hallatott, jelezve, mennyire örül az újabb gazdijelöltnek.
Nem néztem a lányra. Nem. Én egyenesen azokba a zöldszemekbe pillantottam ismét.
– Igen, hagyja magunkra. – Ismételtem meg. A nyögdécselés hangja felerősödött, ahogy a lány Milton mellett kisietett a szobából. Annyira komolyan vette a feladatot, hogy még az ajtót is gondosan becsukta maga mögött. Alig, hogy a zár kattant újabb nyögéshullám szakadt át a fal túlsó oldaláról.
Na most magyarázkodhatsz, O’Mara… Szinte ösztönösen vártam volna, hogy majd az következik, amit Forest csinált volna. Féltékenységi roham, enyhe hisztéria, amiért a háta mögött egy bordélyban vagyok. Csakhogy Milton arca egészen másfajta érzéseket tükrözött. Feszültséget éreztem belőle. Talán hiányzotam csak neki… ahogyan nekem is ő. Közelebb léptem volna, hogy a mellkasára simítsak, gondosan kerülve a részt, ahol az átok érte… csak érezni akartam a bőre melegségét.
– Javaslom O’Mara. – Kicsit szíven ütött, hogy most nem Elliotnak hív, vagy Királylánynak… de valahol értettem, hogy be van rágva. Én is kiakadtam volna, ha A Szirénben találok rá, ráadásul valami nőcske társaságában. – Nagyon gyorsan avass be.
Zeusz közben egyetlen ugrással rugaszkodott el a földről. Kimeresztve a körmeit kapaszkodott meg a kék kabátban valahogy a mellkasa környékén, majd ruganyos mozdulattal a vállán termet, hogy az arcához dörgölőzzön, majd éppen a szeme alatt megnyalja az érdes nyelvével. Eddigre már olyan hangosan dorombolt, hogy ott is hallatszott, egy, másfél méterre, ahol én álltam.
– Nem feküdtem le senkivel. – Szögeztem le szinte azonnal, majd tettem felé egy lépést. – Az a lány… csak hozott nekem ebédet. – Mutattam a tálcára, hátha az meggyőzi. Ezt a kapcsolatot nem akartam máris a féltékenységgel megrontani. Gabrielre nagyon szükségem volt és nem csak testileg, meg érzelmileg. Valahol mélyen, nagyon-nagyon mélyen éreztem, hogy mi ketten sokkal mélyebben fonódunk össze, mint ahogyan korábban bárkivel is. Azok futó kalandok, átmeneti kapcsolatok voltak. De Gabriel… ő más volt. Egészen más.
– Esküszöm, egy lányhoz sem nyúltam… csak kellett egy hely, ahol lehetek… mert a házam… ott kellett hagynom… megfenyegettek, Averyvel… hazaküldtem Foresthez… – A hangom akadozott, mintha valami pánikroham készülne eluralkodni rajtam. Egyszerűen nem tudtam értelmesen elmondani a dolgokat. Csak arra vágytam, hogy csókoljon meg és mondja, hogy minden rendben. Erre vágytam napok óta, erre a megerősítésre.

Elliot
2002. február 19.

Egyszerűen csak olvashatatlan az az arc. A nyilvánvaló feszültségen túl, ami jóformán ömlik belőle a zöld szemek ezúttal Elliot számára is némák maradnak, mintha a totális védelem páncélajtaja bezárult volna azon a tudaton és a túl vastagra edzett acélfal hideg fémjén túl az égvilágon semmit nem lehet kiolvasni a mögötte dúló gondolatokból. Nem biztos, hogy ez a hidegfényű csillogás a "kellett" kategóriát meríti ki valójában, de az tagadhatatlan, hogy ezúttal önmaga és csak alig fullasztó a felsőtest középpontjából pulzáló mágia fekete, foszlányos csápja, amely úgy tölti fel a rendelkezésre álló teret, akár a cigifüst. Belülről nem látszik, az embert az elején még zavarja, aztán megszokja szépen lassan, hogy csípi a szemét.
Az a sötétség nem kicsi. Ha Elliot széttárt ujjakkal rátenné a tenyerét, akkor sem tudná lefedni teljesen a rúnázást, de ezúttal kétség kívül nem olyan domináns, mint volt az ispotályban. Daniel képtelen volt meggyógyítani, de hű maradt az esküjéhez és végeredményben Gabriel valóban működőképes. Nyilvánvalóan az, hm? A lány talán Elliotra pillant kérdőn, de van életösztöne. Érzékeli azt a hangulatot, ami Gabrielből árad, elvégre... errefelé élet és halál múlhat azon, hogy az ember képes-e időben felfogni a kuncsaft hangulatát... és megtanulja kezelni is azt. A kezelés ezúttal a szólunk a nálánál kompetensebbnek esélyesen, még ha amúgy Elliot megerősítése helyt is hagy a távozásnak.
A lábához dörgölőző macska nem zökkenti ki, viszont komolyabban definiálja az ittlét tényét és valójában... elég volt végigpillantania a szobán belépéskor, hogy megkapja a maga megerősítéseit. Igen.
Elliot. Itt. Lakik.
Ez olyan sok szempontból nincs rendben, hogy neki se áll taglalni, mert lehet olyan hangot ütne meg, amit kifejezetten nem óhajt prezentálni sem most, sem máskor vele szemben.
Nem. Belenéz inkább azokba a mandulavágású szemekbe és ott valami olyasmit talál, ami képes is csillapítani azt a jeges indulatot legalább annyira, hogy viszonylag értékelhető tónusban szólaljon meg, bár nem. A kurvák önfeledt nyöszörgése a szomszédban kimondottan nem segít a helyzeten. Mert mondhatjuk, hogy csak rá fókuszál, ami a feszültséget tekintve igaz is, ám vannak dolgok, amiket az ember nemhogy kizárni nem tud, nagyon kategorikusan belefestenek a kép egészébe.
Az a kurva macska meg szimplán csak figyelmen kívül hagyhatatlan, ugye? Csak azért rándul össze, mert a dög a mellkasát célozza be természetesen, hol a kurva anyjába máshol ugye. Nem mintha számítana, egyszerűen mindenhol érzékeny az átok miatt nagyjából. Nagyon kizárólag Elliot kedvéért nem ragadja meg hátul a nyakánál összemarva a bőrt és hajítja el a szoba túlvégébe, pedig egy pillanatra megihleti a gondolat.
Pillantása csak enyhén rebben arra a közelebb lépésre és bár az álla irányba mozdul, nem néz arra a tálcára. Valójában szükségtelen. A memóriája rögzítette a fontos elemeket és képes visszaidézni anélkül, hogy odahagyná azt a szempárt, még ha a macska éktelen dorombja és a szeme alá érő nyalás végül el is mozdítja a fejét az állattól ellentétes irányba.
- Ha feltételezném, hogy megcsaltál, nem ilyen beszélgetést folytatnánk. - Nem, nem folytatnának az égvilágon semmilyet sem valójában, mert akkor nem kérdezne, hanem nyomozna és biztosra menne. Elvárja a hűséget, mert ő is azt biztosít a számára és nem is feltételez, amíg nem törik meg súlyosan a bizalmát. A látszat ellenére Elliot ebben a kérdésben tiszta lapot kapott annak ellenére, hogy vele hogy játszott egészen pontosan, amíg idáig jutottak.
Eltartja a fejét, amíg az állat hozzádörgöli a fejét a nyakához, pillantása azonban még mindig a férfin. Hogy az akadozó hang teszi, vagy szimplán az elmondottak... mindegy végeredményben. Elég ideig figyel ahhoz, hogy végül csillapuljon benne az indulat ő pedig mélyen sóhajt.
- Elliot... mi a francért nem szóltál, hm? - Megcsóválja a fejét, aztán felnyúl a macskáért a nyakába, hogy leszedje onnan. Csak futólag simítja meg, ami betudható a mozdulat részének is, amellyel félrerakja egy alacsonyabb szekrény tetejére.
- Mennyibe telt volna egy kérdés felém, hogy jöhetsz-e hozzám? A kutyák megvédtek volna. A csapdák, a ház mágiája megvédett volna. Nem egy kibaszott kupleráj, ahova bárki besétálhat. - Előre lép, ahogy beszél, közvetlenül testközelbe, hogy fél kézzel magához ölelje. Jobbja nyúl az álla alá, hogy megemelje maga felé. - És valójában kérdezned sem kellett volna. Megmondtam, hogy megvédelek. Csak ezért nem töröltem a fejedből a ház pontos helyét. Komolyan azt hitted ilyen elemi hibát vétenék különösebb cél nélkül? - Hüvelykje rásimít az alsóajkára és végre elmoccan a szemekről egy pillanatra, hogy lekövesse a mozdulatot. - Hogy a francba kellene vigyáznom rád, ha ennyire nem segítesz, mondd? - Halkan sóhajt, mielőtt lehajolna, hogy megsimítsa az ajkait az ajkaival. Ez már kimondottan gyengéd gesztus, ahogy az a csók is, amellyel végre... üdvözli őt.

Talán kettőnk játéka miatt éreztem olyan mocskosul fontosnak, hogy kimondjam: nem csaltam meg. Emlékezhetett rá, hogyan flörtöltem vele, hogyan húztam az agyát, majd vágtam rá, foglalt vagyok. Tökéletesen kiismerhetett már az előtt, hogy azt mondta volna, az övé vagyok. Csakhogy vele más volt. A lénye minden létező igényemet képes volt kielégíteni. Nem volt olyan apró részem sem, amit valamilyen módon ne mozgatott volna meg. Ezt sejthette is, hiszen már a Cukormázban töltött nap is olyan meghittre sikerült. Hiába indult vad, már-már állatias szexszel, után összesimultunk, beszélgettünk, elvesztünk egymás pillantásában és abban a pillanatban, mikor felöltözött és visszahajolt egy búcsúcsókra. Tudtam. Ő az.
– Ha feltételezném, hogy megcsaltál, nem ilyen beszélgetést folytatnánk.
Hát akkor mégis milyet, zöldszem?– pislogtam rá. A szemem sarkából láttam, ahogy Zeusz az arcához simul, a nyakához. Olyan könnyen, olyannyira feltétel nélkül fogadta be Gabrielt, mintha mindig is a részem lett volna. Az állatok sok mindent megéreznek… talán még előbb is, mint az emberek.
– Sosem csalnálak meg.– Válaszoltam, s bár a hangom őszinte volt, tudtam, milyen gyenge lábakon is áll ez a kijelentés. Zöldszem olyan oldalamat ismerte, amit előtte nem sokan. Vele másképp ismerkedtem meg, mást látott belőlem. A hűtlenséget olyan nyíltsággal dörgöltem az arcába, mint soha egyetlen páromnak sem. Ő előttük nem volt más az életemben… de valahogy még is pontosan ebből tudtam, hogy Gabriel mekkora hatással van rám. Ez is egy jel volt. Érte kezdtem talán új életet, még ha magamnak sosem vallottam volna be. Vágytam Miltonra s képes lettem volna teljesen átadni magam neki. Éppen ezért nem mertem akaszkodni, nem mertem rácsimpaszkodni és magam mellé kényszeríteni.
Egyetlen kapcsolatomban sem éltem meg igazán az „együttjárás” fogalmát. Egy-két héten belül mindenkivel együtt éltem, talán túlságosan elsiettem… és bár erre vágytam vele is, sosem mertem volna kimondani. Mert ezt is csak el fogod cseszni, O’Mara… A hang éles vihogásba kezdett valahol mélyen az elmémben. Az a hang visszhangot vert és végig remegett a testemen. Csak akkor járt át némi melegséggel, amikor láttam, hogy Zeusz megint hozzá simul.
Mély sóhaj hagyta el Gabriel ajkait. Én pedig idegesen áttúrtam a hajamat, remegő ujjakkal, éreztem, ahogy a pánik egyetlen erőként uralja el a testemet. Szorított a mellkasomat, alig-alig kaptam levegőt és a szívem úgy kalapált, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Csak ekkor éreztem meg a sállal felkötött karomba nyilalló fájdalmat. Ezt sem látta még Gabriel, hiszen, amikor a Mungóban jártam, nyoma sem volt sérülésnek. Tegnap történt, abban a kastélyban.
– Elliot… mi a francért nem szóltál, hm? – kérdezte, de nem láthatta, ahogy arcom fájdalmasan összerándul. Zeusz kötötte le a figyelmét, hogy gyengéden, leemelve a válláról, lepakolja az alacsony szekrény tetejére, éppen maga mellé.
– Én… nem is… – makogtam kicsit erőtlenül. Nem mondhattam ki mégsem, hogy féltem. Féltem, hogyha hozzá akarnék költözni, akkor ő azt hinné, kapkodok… és elutasítani. De attól is, hogy belemenne és pár hónap múlva csak félrelökne, mint előtte mások. Már idős voltam ahhoz, hogy játszadozzak. Hiába tűntem kívülről tizenhét évesnek és tűnt egészen úgy, mintha csak élvezném az életet. Nekem biztonság kellett.
– Mennyibe telt volna egy kérdés felém, hogy jöhetsz-e hozzám? A kutyák megvédtek volna. A csapdák, a ház mágiája megvédett volna. Nem egy kibaszott kupleráj, ahova bárki besétálhat. – Beszéd közben előre lépett, az egyik karjával magához vont. Érezhette, ahogy a sérült kar a mellkasának ütközik. Megmutattam volna neki a fekete folt, hol behatolt a dárda a testembe, s hogy hiába gyógyult meg, abból mint apró méregvonalak indultak meg a karomon a könyökömig, a hátamon végig a lapockám aljáig. Csakhogy ez nem számított, most fontosabb témák voltak terítéken… olyannyira, hogy majdnem meg is hatódtam a szavaira.
Mehetek hozzá. Megismételtem magamban, amit mondott. Olyan elemi erővel ütött mellkason a dolog, hogy vissza kellett fognom magam, nehogy örömkönnyek jelenjenek meg a szemeimben. Kár lett volna elrontani a hangulatot. Így hát hagytam, hogy az állam alá nyúlva, megemelje úgy az arcomat, hogy tökéletesen a szemeibe nézhessek. – És valójában kérdezned sem kellett volna. Megmondtam, hogy megvédelek. Csak ezért nem töröltem a fejedből a ház pontos helyét. Komolyan azt hitted ilyen elemi hibát vétenék különösebb cél nélkül?
Hüvelykujja végig simított az alsó ajkamon. Láttam, hogy le is pillant önnön mozdulatára. Az ajkaim engedelmesen nyíltak szét, szinte vágyva, hogy a nyelve birtokba vegye a testemet
– Hogy a francba kellene vigyáznom rád, ha ennyire nem segítesz, mondd? – Az utolsó szavak szinte sóhajtásnak hatottak, ahogy lehajolt hozzám. Ajkai az ajkamra simítottak. Nem tudtam válaszolni. Olyan volt ez, mint egy régen vágyott üdvözlés. Engedtem a csóknak, hagytam, hogy a nedvessége összekuszálja az amúgy is megfogalmazhatatlan gondolatokat. Nem akartam elhúzódni. Nem akartam érezni, ahogy a Szirén hideg levegője rátalál az ajkaimra.
– Sajnálom… – Sóhajtottam szinte felé a választ.
Azonban nem folytattam azonnal. Kellett még egy pillanat, egy pillanat, hogy a testem forrása felett az elmém átvegye az uralmat és ki tudjam mondani mindazt, amitől tartottam. Nem akartam kérdéseket vagy hazugságot.
– Csak nem akartam rád szállni… mert féltem, hogy akkor majd elküldesz. – Vallottam be. Persze tudtam, ha mi ketten egy helyen élünk és egyetlen egységet alkotunk, jóformán családként, ennél nagyobb őszinteség is szükséges lesz. El kell neki mondanom, miket tettem… és akkor talán tényleg visz az Azkabanba. – Nem akartam a személyesteredbe mászni.
Nyeltem egyet.
– Pedig sehol máshol nem lennék szívesebben.

Elliot
2002. február 19.

Pislogás ide, vagy oda, a néma kérdés válasz nélkül marad. Elliot nem kell, hogy megtudja, milyen lenne az a beszélgetés és őszintén. Nagyon őszintén reméli, hogy ez örökre így is marad. Nem mintha... Milton különösebben kegyetlen volna a kérdésben és valójában nem nevezhetnék beszélgetésnek sem egyáltalán. Mire újra találkoznának, már tudná, hol, mikor, kivel és miért tette azt, amit tett. És többé nem lennének kérdések, maximum válaszok.
Megvan a hátrányos oldala annak, ha az ember olyan aurorral akarja összekötni az életét, aki ráadásul képzett legilimentor is, ám...
- Hiszek neked. - ...megvannak az előnyei is. Egyszerűen nincs abban a válaszban kérdés, bizonytalanság, megingás, vagy árnyéka annak a ténynek, hogyan is kerültek ők ketten össze egészen pontosan. Nem esik nehezére kimondani és szavak nélkül, némán is lekommunikálni azt a bizalmat, ami ennyi idő után, kettejük múltjával és ismert háttereivel nem is szabadna, hogy létezzen és valamiért mégiscsak tapinthatóan jelen van.
Hogy elvárja a hűséget valójában... nem jelenti, hogy meg akarná változtatni. Szimplán csak akar valamit tőle, amit Elliot vagy képes megadni a maga természetes formájában, vagy nem. Mert egy kapcsolat ilyen. Szükség van áldozatokra és szükség van kompromisszumokra is. Esetében például, hogy nem zárkózik be teljesen és hajlandó megnyitni saját személyes menedékét olyasvalaki előtt, akitől minden más esetben foggal-körömmel védenie kellene inkább.
A macska nem köti le valójában, de egy pillanat erejéig kétség kívül elvonja a figyelmét. Kár érte valójában.
Nem mintha nem szúrta volna ki a felkötött kar látványát és ne lenne pontosan millióegy kérdése, de pillanatnyilag az a kisebbik probléma, ő pedig... sorban halad.
Az erőtlen szavak nem szolgálnak sok válasszal, így egyszerűen csak... folytatja. El fogja mondani, amit akar, hátha legközelebb, egy újabb szituációban már kérdésként sem merül fel, hogy adott helyzetben mégis hogyan reagálna és fordulhat-e hozzá segítségért...
Óvatos. Attól, hogy még nem teszi szóvá, nem érzéketlen a nyilvánvaló sérülésre. Egy hét. Egy hétig feküdt az ispotályban és máris belekeverte magát valamibe. A legkisebb gyengeséget sem engedheti meg magának, hm?
Nem, valójában. Ez soha nem is volt kérdés.
Téma és külön töltött idő ide, vagy oda, az az ölelés természetesebben jön, mint a lélegzet. Nem számít valójában, hogy a mozdulattól gyűrődik mellkasán az ing újabb ingerületet küldve az átokheg irányába. A helyzetben megteheti, hogy egyszerűen csak figyelmen kívül hagyja, amíg belezuhan azokba a sötét íriszekbe és elkalandozik az ajkaira.
Természetesen jön az a csók is. És valahol különös, mert nem kellene, hogy az legyen. Számára biztosan nem. Nem szabadna, hogy megelőzze a kérdések támasztotta igényt a válaszokra. Bárminemű reakcióra ezen kívül.
De jól esik. Átkozottul jól esik, ahogy a szája mozdul a száján, a nyelve a nyelvén és végre néhány hosszúra nyúló szívdobbanás erejéig úgy érezheti, hogy hazaért.
Egy kibaszott kuplerájba. Na nem.
A gondolat már az elszakadással egészíti ki magát, de az a zöld pillantás még így is egy fokkal szelídebben találja meg újra a mandulavágású szemeket.
Lehunyja egy pillanatra a szemét a bocsánatkérésre. Tekinthető elfogadásnak is valójában, mert megsimítja az arcát és ujjai felcsúsznak a fekete tincsek közé, lágy mozdulattal cirógatva meg a fülét. Nem, nem feltétlen segít a koncentrációban és nem teszi valójában a szomszéd szoba nyilvánvaló kéjelgése sem, de az utóbbi legalább nagyon sokadrendű aláfestőzeneként szolgál.
Megemelkednek a szemöldökei a vallomást hallva.
- Te Királylány. - Oldalra biccenti a fejét, a szája megvonaglik egy kevéssé bujtatott, féloldalas mosolytól. - Három éve vagyok rádszállva. Nagyon erősen kétlem, hogy felül tudsz múlni a kérdésben. - Az a hang már majdnem nevet. Igen. Megtalálja a helyzet komikumát, hiszen az nyilvánvalóan adott.
- Helyes. - Biccent végül lesimítva a férfi tarkóján. - Mert most hazamegyünk. - A zöldek megmaradnak párjaikon néhány pillanatig nagyon kategorikusan biztosítva arról, hogy ez nem vitaindító értekezletre való meghívás volt... mielőtt elkerülhetetlenül átmoccanna a vállára.
- Mi történt?

Azt mondta, hisz nekem. Éreztem, hogy beleborzongok a szavaiba. Mégis mi oka lenne bízni éppen bennem? Abban az emberben, aki mást megcsalva csókolta az ajkait, vonzotta magához bájitallal? Én sem bíztam volna meg magamban, nem csak a helyében, az egész világ helyében sem. Tolvaj voltam, méghozzá olyan, amelyik mindent tönkre volt képes tenni... még saját magát is. Megcsaltam Natot, Aident... de Milton, ő egész más volt, olyan elemi erővel kötötte le minden porcikámat, amire előtte senki sem volt képes.
Csendesen simítottam végig szabad kezemmel a mellkasa jobb oldalán – kerülve az átoksebet -, mikor ajkai az ajkaimra simultak. Az a nyelvjáték egyszerre volt otthonos és ért fel egy aktussal. Úgy mozdultam, hogy még mélyebben érezzem a birtoklás minden apró fokozatát magamon. Csupán akkor sóhajtottam, mikor elváltunk egymástól. A fájdalmat is ekkor éreztem meg, amit a felkötött kar okozott.
Nem bántam, hogy nem kérdezett rá, mi történt. Nem akartam az exemről beszélni. Egyszerűen most csak arra volt szükség, hogy a társasága megtöltsön minden űrt, ami az elmúlt napokban az életemben tátongott. Túl nagy volt az ugyanis, ráadásul az aggodalom, amit miatta éreztem már-már őrületbe kergetett.
Bocsánatot kértem. Láttam, ahogy lehunyja a szemeit egyetlen rövid pillanatra, s ez máris elég volt, hogy hiányozzanak azok a zöldek. Beleborzongtam hát a simításba, ami az arcomat érte, sóhajtottam, ahogy tincsek közéért s átsiklott a fülemen. Azonnal forróság futott át a testemen, ahogy ujjai ezt a túl érzékeny pontot érintette. Ha nem törtek volna át azok a bizonyos nyögdécselések a szomszédos szobából, még meghitt is lehetett volna a helyzet, ahogy a testem a puszta közelségére is reagál.
- Te Királylány. – Biccentette oldalra a fejét. Érzékeltem az alig látható félmosolyt, ami olyan átkozottul jól állt neki. Szinte beleremegtem a gondolatba, hogy milyen jó pasi és, hogy az enyém. Szerettem még azt is, ahogy királylánynak nevez. - Három éve vagyok rádszállva. Nagyon erősen kétlem, hogy felül tudsz múlni a kérdésben.
- Tudom... de...
Hülyeségeken aggódsz, O’Mara. A hang éppen akkor szólt közbe, mikor ujjaim végig simítottak a kabát anyagán, még véletlenül sem elhúzódva a karjai közül. A teste melege adott némi nyugodalmat, hogy jól van, rendben lesz, még ha kigyógyulni soha nem is fog ebből a helyzetből igazán. Már erős volt és nagy... nyoma sem volt a korábbi törékenységének, amit a Mungóban láttam, mikor megérkeztem.
- Ami nekem azonnal kell, az másnak általában korai. – motyogtam, egyértelműen utalva a bennem uralkodó érzésekre. Azonnal akartam, méghozzá mindent Gabriel Miltonból. Mégsem mondtam ki, mégsem kapkodtam, tanulva a korábbi hibákból.
- Helyes. – Biccentett, ujjai lesimítottak a tarkómon. Egyetlen pillanatra, aléltan hunytam le a szememet... Tökéletesen tudta, hogyan érjen hozzám és miképpen váltson ki a testemből bármiféle érzést. – Mert most hazamegyünk.
Éreztem, ahogy a tekintete a vállamra vándorol. Ezzel együtt pedig egy újabb szakasza érkezett el beszélgetésünknek. Ujjaim finoman martak bele a kabát gallérjába. Nem mondtam ki ugyan neki inkább, de én már csak ott éreztem az otthon biztonságát, ahol ő is volt.
- Mi történt?
Nyeltem egyet. Barna, már-már fekete szemeimet mégsem szakítottam el tőle. Látni akartam és láttatni, hogy tudja, nem... tényleg nincs titkolni valóm. Ha szeretni akar, szeretnie kell úgy, ahogyan vagyok. Én is így éreztem vele kapcsolatban. Akármi is volt a múltjában, a jelenében, el tudtam volna fogadni az ő részeként.
Ujjaim tovább játszottak a gallérral, testem odalent kicsit jobban hozzányomódott. A melegségét akartam élvezni, amivel egészen meg tudott babonázni.
- Egy elhagyatottnak tűnő kastélyban jártam. Aztán kiderült, hogy egykor nagyon durcás népek lakták... Mindenféle mágikus csapda volt ott. Ez egy ilyen dárdaizé volt, ami átszúrt... – meséltem gyermeki lelkesedéssel. Láthatta, ahogy a szemem is felcsilla, ahogy felemelem a kezemet és ujjaimat a vállának nyomva erővel imitáltam a történet. – BUMM! Valami átok is volt rajta, ezért lassan gyógyul... – Tettem hozzá és röviden megpusziltam az ajkait. Kellett egy rövid pihenő.
- De nyugi, cseppet sem fáj. – Hazudtam, mire Zeusz rosszalóan felnyervogott a szekrény tetején.

Elliot
2002. február 19.

Elővigyázatosság, vagy sem, érzékeny minden fizikai ingerre jelenleg. Mégsem hagy maga után fájdalmat, egyszerűen csak élénkebb és tónusosabb az a simítás rajta, több szinten reagál rá és vibrál a bőrén az átoknak hála, amely fekete érdeklődését felütve feszegeti a határait az érintés irányába. Nem mintha elérhetné. Nem mintha hatást gyakorolhatna rá és mégis érzékeli moccanni a "figyelmét" a tenyér felé, mintha... megismerné. Miért is ne tenné? Legutóbb az ő fájdalmából táplálkozott, ő szolgálta tálcán az élvezetet és ő engedte szabadjára is, természetszerűleg követelőzik valami után, ami a megannyi átokkal tagadhatatlanul vonzó. Pláne azzal az újjal a vállában.
Akár kellemetlen is lehetne a gondolat, hogy az az átok ennyire jól érzi magát a testébe zárva, ám nem pazarol kapacitást ilyesmire, amikor a csókban amúgy is elpárolog minden kellemetlenség. Könnyű átadni magát azoknak az ajkaknak, a természetes alámozdulásnak, a követelésnek ami mind többet és többet kíván meg tőle. Annyira nagyon egyszerű lenne... elfelejteni, hogy miért van itt és miért nem akar annál az öt percnél több időt itt tölteni, mint amit feltétlenül muszáj. A hangok emlékeztetik bár, néhány pillanatra egyáltalán nem tűnik elvetélt ötletnek, hogy kimélyítse azt az üdvözlést valami sokkal többre.
Nem. Válaszokat vár. Ugye?
Amit nem tesz meg most, megteszi később, így a témaválasztás pillanatnyi engedése haladék csupán, nem pedig megértő elnézés. Még ha Elliot végül annyit kell csak megosszon, amennyit adott helyzetben akar is.
Tisztában van vele, milyen hatással van rá. Hogy mennyire nem kellene valójában az az érintés itt és most, hogy választhatná bármely más formáját a gyengédség kifejeződésének, de őszintén... tetszik így. És bármennyire is azt mutatja, messze nincs kőből. Pontosan öt nappal töltött több időt külön tőle, mint kellett volna.
Hogy a téma elvonja a figyelmét és egészen más miatt mulat, nos valójában... nem áll messze ettől az érzésvilágtól, még ha szorosabban is csavarodik fel a munkára és a megszállottságra, mint bárminemű egyéb érzelemre.
Enyhén megcsóválja a fejét. Nem, itt nincs semmi "de". Elliot túl gyorsan tekint el ettől a háttérben árnyékként föléjük magasodó ténytől, ám valahol érthető. Reménykedik. És a remény kegyetlen barát.
Még ha nem is adja jelét, hogy alaptalan volna. El kellene gondolkodnia ezen. Saját hozzáállásán, ám... baromira ráér. Erre még igen. Elméletileg.
- 39 vagyok Elliot. Elég kevés dolog maradt a listán, ami ezen a ponton túl "korai". - Pillantása hosszan fürkészi azokat a vonásokat, a szórakozó hang pontról-pontra megkomolyodik közben. Nem híve valójában a dolgok elhallgatásának egy kapcsolaton belül, még ha... valahol pontosan erre is szólította fel Elliotot a Cukormázas ágyban. Ugye. Az azonba nagyon más kategóriát képvisel nála egyelőre. - Kapcsolatügyileg, igen. Sok minden nagyon korai lenne alapvetően, de ez az adott helyzetben meglehetősen lényegtelen. Viszonylag hosszasan tudnám taglalni, miért nem fogok egy kuplerájba járni érted. - Lapos pillantása futólag a falra rebben, ahogy a nyögdécselések tompa hangjai magasra másznak a szomszédos szobában. - És valójában O'Mara... - A zöldek visszamoccannak, a bennük megfeszülő él pedig egyszerűen félreérthetetlen. - ...eléggé csábít a gondolat, hogy minden éjszaka az enyém vagy. Van fogalmad róla milyen lassan telik el öt nap, hm? - Nincs benne neheztelés valójában, az a hang sokkal inkább árulkodik a hiányról, amit egyébként ez a hely kielégíteni termett, de... nem mintha bárki más megfelelne neki. Ugye.
Az, hogy képes felülemelkedni a vágyon, már önkontroll kérdése, igenis visszafurakodik agyába a felkötött kar ténye és igen. Rákérdez.
Felfogja a némileg feszültebb reakciót. A gallérral való babrálás árulkodó jelét. Ujjai lecsúsznak a derekán, rásimít a fenekére, ahogy Elliot teste hozzányomódik.
Egyik szemöldöke magasra emelkedik az elhagyatottnak tűnő kastély információjára, aztán csatlakozik hozzá a másik is a "dárdaizét" hallva. Vagy meglehet a szimpla lelkesedés teszi, amit az arcán lát, a mozdulatokban, vagy abban a nyomásban a saját vállán...
- Miért jártál egy elhagyatottnak tűnő kastélyban? Már a nyilvánvaló tényen túl, hogy pokolian élvezed. - Miért tűnik úgy, mintha ez még csak ki sem akasztaná? Nos. Nyilvánvalóan, mert önmagában még nem teszi. Valahol nem nehéz összerakni azért a képet, hogy a munkamániás auror, aki notórius bűnözők után nyomoz, az elvetemült emberi pszichológia mocskában szeret tocsogni, jóformán állandó veszélynek teszi ki magát és csak azért nem jár háborúról-háborúra, mert azokból nincs elég, nagy eséllyel nem akad ki, ha felismeri a veszélyfüggés nyilvánvaló jeleit. Ez ugyanis gyanúsan egy közös vonásuk.
- Hát persze, hogy volt. Megnézetted valakivel legalább? - Keze a vállára simít, bár kerüli a seb feltételezhető helyével való direkt kontaktot, a hazugság azért még így is valószínűleg nyilvánvalóvá válik ennyiből Zeusz nélkül is.
- Lófaszt, Királylány. Még a hírhedt Elliot O'Mara sem élvezheti különösebben, ha természetellenes lyukakat baszogatnak a testébe random elátkozott dárdák. - Ezt olyan lapos pillantással közli, hogy az már-már szórakoztató.
Halkan sóhajt, aztán megemeli a fejét, hogy körbenézzen.
- Csak idebent vannak cuccaid? - Kissé elválik tőle, hogy a belsőzsebében kotorásszon. Az az aprócska tenyérnyi láda, ami előkerül belőle, nos. Nyilván nem való semmire, ugye?
Nem, amíg le nem teszi a földre és egy pálcaintéssel vissza nem fordítja az eredeti méretére. Az pedig nem csak úgy néz ki, mint egy Roxfortos utazóláda - pontosan az. Megkopva még a mai napig ott van rajta a G. F. Milton jelzés.

Gabriel láthatta rajtam, hogy a szavai mennyire meghatnak. Talán azt hitte, meg sem fordult a fejemben, hogy hozzá menjek, hogy vele akarjak élni mostantól… pedig mindennél jobban vágytam rá. Mindennél jobban akartam tartozni hozzá, ha kellett minden „túl korán van” szabályt felrúgva és a hátam mögött hagyva. Engem nem érdekeltek a kötelékek vagy a mások által felállított hülye, szereotipikus szabályok. Éppen elégszer kaptam meg, mit csinálok jól és mit nem. Éppen elég volt, hogy megpróbáltak megváltoztatni, átmosni az agyamat… elvárni, hogy „családképes” legyek.
A vágyaim egészen más szinten ragadtak meg már. Azoknak nem sok határa volt… éppen csak félelemből nem rohantam be, vagyis osontam be a Mungóba. Már túl sokszor történt meg, hogy valami rossz lett. Szinte kőbe volt vésve, hogy az általam normális tempónak nevezett kapkodással tönkre tegyem azt, ami jóformán tornádóként zúzott szét körülöttem mindent. Talán testileg nem csaltam meg annyira Aident… de valahogy, mióta Gabriel felbukkant minden olyan mocskosul egyértelmű és természetes volt. Neki voltam rendelve. Minden más másodlagossá vált emellett. Az iránt érzett vágy gyorsan csapott át kötődésbe… és most, ebben a pillanatba, vele szemben állva mindennél jobban éltem ezt.
– 39 vagyok Elliot. Elég kevés dolog maradt a listán, ami ezen a ponton túl "korai". – Éreztem, ahogy a hangja komolyabbá válik. Harminckilenc… furcsa volt, hogy idősebb nálam. Soha, egyetlen párom sem volt az… talán ezért pillantottam fel rá még jobban. Hat-hét év volt csak közöttünk, mégis tudtam, hogy ilyen korkülönbség is elég volt ahhoz, hogy olyan tapasztalatai legyenek, amik nekem csak álmok maradnak. – Kapcsolatügyileg, igen. Sok minden nagyon korai lenne alapvetően, de ez az adott helyzetben meglehetősen lényegtelen. Viszonylag hosszasan tudnám taglalni, miért nem fogok egy kuplerájba járni érted.
A szomszéd helyiségből még hangosabb nyögések törtek át. Nem számított, én a falfelé pillantó zöldeket figyeltem. Reméltem, hogy meglátom benne azt a csillogást, amivel azt sugallja, tényleg a tiéd akarok lenni… még egy megerősítésként, mintha nem hinném el. Elhittem, beleéltem magam és tudtam, megint fájni fog, ha el leszek hagyva. Most még is, olyan reménnyel simítottam végig a gallérján, mint valami friss házas.
– És valójában O'Mara... – És megkaptam. Megkaptam a megerősítést, amit akartam. – ...eléggé csábít a gondolat, hogy minden éjszaka az enyém vagy. Van fogalmad róla milyen lassan telik el öt nap, hm?
Apró mosolyra húztam az ajkaimat.
– Akkor mostantól annyi éjszakát leszek a tiéd, ahányat csak akarsz… – súgtam, egyenesen a szemébe nézve továbbra is. Még jobban hozzá simultam, ahogy tenyere végig simított a derekamon, majd a fenekemre érkezett. Még bele is mozdultam kicsit, hogy jobban érezzem a bőre melegét. Csak érints jobban, zöldszem. Már a tiéd vagyok. Meg sem zavart a karomban moccanó fájdalom.
– Miért jártál egy elhagyatottnak tűnő kastélyban? Már a nyilvánvaló tényen túl, hogy pokolian élvezed.
Igen, Gabriel, még meg kell ismerned. Meg kell ismerned minden oldalamat. Nem szakítottam el a pillantásomat. Tudtam, hogy belém lát… legalábbis sejtettem. Azt akartam, hogy olvasson ki belőlem minden érzést és gondolatot.
– Hát. Egészen véletlenül. Egy kocsmában a kezembe nyomtak egy zsupszkulcsot. Még csak nem is ismertem azt az alakot… – Magyaráztam el, alig tudtam elnyomni a hangomban csendülő lelkesedést. Az adrenalin éltetett, ám a pörgés sokszor elmaradt. – De végül is elég jó buli volt. – Tettem hozzá és széles mosollyal vártam, hogy mit reagál.
– Hát persze, hogy volt. Megnézetted valakivel legalább? – Beleremegtem, ahogy a keze végig simított a vállamon. Még egy apró szisszenés is kiszakadt belőlem, de időben összeszorítottam a fogaimat, hogy ne tűnjön olyan nagyon vészesnek.
Nyeltem egyet és csak megráztam a fejemet.
– Áruló. – Pillantottam Zeuszra a nyávogásra. Mindig ezt csinálta, amikor Nat mellett voltam. Úgy rohant a lábaihoz, mintha csak ő tudna megmenteni… s úgy tűnt, ezt a bizalmat most már Gabe-nek is megszavazta. – Magamnak gyógyítom. – Motyogtam. A fájdalom ellenére sem léptem hátra tőle. Ha akarta, ugyanúgy érinthette a környékét a sérülésnek, már nem remegtem bele, kezdtem hozzászokni a gondolathoz.
– Lófaszt, Királylány. Még a hírhedt Elliot O'Mara sem élvezheti különösebben, ha természetellenes lyukakat baszogatnak a testébe random elátkozott dárdák. – Közölte lapos pillantással, mire megint enyhe mosolyra húztam a számat.
– Hidd el, a fájdalom határozottan megérte egy ilyen buliért. Nem lesz semmi bajom. Meggyógyulok a bájitaloktól. – Válaszoltam, de örültem, hogy egyelőre nem látta a ruha alatt uralkodó, nem éppen szép látványt. Volt elég baja nélkülem is a maga átkával, amihez még hozzá sem szokhatott rendesen a teste. Szinte éreztem, ahogy most is ott vibrál a mellkasa mögött, mérgezve őt.
– Csak idebent vannak cuccaid? – kérdezte, ahogy ellépet tőlem. Nem kaptam utána, megvártam, hogy mit kutakodik a belsőzsebében és csupán akkor nyitottam szóra a számat, mikor megláttam az aprócska ládát. Egyszerű, Roxfortos utazóládának tűnt, amilyenbe én magam is pakoltam annak idején a holmimat. Csakhogy ez le volt kicsinyítve… de egyetlen pálcaintéssel nőni kezdett.
– Szinte semmit sem hoztam el Cukormázból. Csak őt voltak fontosak… – Mondtam és rámutattam a mókusokat rejtő kisméretű ketrecre, majd Zeuszra. – Egy táska ruha van csak nálam. – Biccentettem a táskára a fotel mellett, illetve a bútordarabon heverő kupac holmira. Rendetlen voltam mindenem ott volt mindenhol, hogy tompítsa a szoba enyhén pornográf képeinek és pénisz, meg női mell szobrainak hatását. Amúgy sem élveztem annyira magányosan, pedig poén lett volna odahaza is tele aggatni a hálószobát ilyesmikkel. Ah… újabb gondolat született meg ezzel együtt.
– De nem is kell semmi a régi életemből... csak a Guccik. – Mondtam kicsit keserűen és odasétáltam a holmimhoz, hogy félkézzel, egyesével a láda felé hajítsam a ruhákat. Ezek már azért mosásra érettek, de még nem volt lelkierőm nekiállni… holott Anelia mindenben segítésget nyújtott, amiben csak lehetett. – Csak haza akarok menni. Veled. Hozzánk.

Nagyon köszönöm! <3
A helyszín szabad.

zene: H - Blind (https://www.youtube.com/watch?v=UKTSHaiaw4o)
(https://i.pinimg.com/originals/0f/92/86/0f9286375de62b9a7a4c6bf1d995348d.gif)

’Van a mámor meg a szenvedély,
de később csak a fájdalom marad.'

(https://i.imgur.com/5O0D9Nf.png)

Azt hittem jó lesz ha hazaérve Eric és a húgom egymásra talál. De rájöttem, kibaszottul nem kellene a kerítőt játszanom pláne ha a saját életem is ezen a téren megfeneklett. Mondhatnám a süllyedő hajót igyekszem elhagyni, de leginkább csak a barátom próbálom saját magától megóvni. Lehet London fagyos lehellete, az óceáni áramlatok vagy a tudat, hogy B is ezen a kurva szigeten van, totálisan bevadította. Az a hír járja hogy egy gazdag exhalálfaló sorra járja a környék bordélyházait. A Szirén pedig az egyik törzshelye lett.
Nem szívlelem a kurtizántanyákat, most sem épp örömmel keresem fel. Odakint bár elered az eső idebent a fülledt meleg rögtön jólesően borzongatva jár át. Elhatározom, hogy ha kell hát fülénél vagy épp farkánál fogva citálom ki innen Strange-t és próbálmk valamiféle jobb belátásra téríteni mielőtt valami egzotikus nemi betegség jóvoltából a föld alá kaparhatom. Akkor aztán mit mondok Athaleának?
A bordélyok mind egyformák, gondolhatná az ember, aztán rá kell döbbennem hogy a Szirén mégis csak valami, ami a nívósabb szó legjobb értelmét szolgálja. Az elegáns falak és bársonyok diszkrét takarásában a kabátom rögtön kedvesen lesegítik rólam és kérdés nélkül invitálnának is tovább. Adhatnék magamnak egy este kitérőt de mégis megemelem a kezeim tiltakozón megadón és határozottan közlöm, mert még sziklaszilárd az elhatározásom.
- Nem, köszönöm. A tulajdonossal szeretnék beszélni.
Közel sem biztos, hogy bent van agy hogy hajlandó fogadni, ez át is suhan az agyamon, ahogy kimondom a kérést. A lányka elbillenti a fejét miközben végigmustrál, talán néma hogy meg se nyikkan. Végül nagy sokára bólint és finoman erotikusnak szánt mozdulattal int, hogy kövessem. Folyosóról folyosóra érünk, kész labirintusnak hat a hely de abból is a méregdrága forma. Nem tudom a fények, az emberi test és a parfümök százainak aromája vagy valamiféle jófajta bűbáj-e ami ellazít. Utoljára hasonló Koh Mak szigetén esett meg velem, aminek az emlékei pozitív értelemben azóta is kísértenek.
Révetegen követem a lányka csinos alakját mígnem egy súlyos fekete ajtó elé kerülök. Két koppanás és kitárul egy meglehetősen nagy még pazarabb lakosztály, ahova belépve egész jellegtelennek tűnik az íróasztal s mögötte, megdöbbenésemre, tőlem talán közel sem idősebb nő foglal helyet.
- Elnézését kérem, Miss Tiebon hogy megzavarom, Mathias Montrego vagyok.
Közlöm felé lépve. Bármivel is foglalatoskodik megzavarja a jelenlétem, de nem bánom. Nem szeretnék a feltétlen szükségestől tovább itt időzni. Még akkor sem ha a rám tekintő nő ismerősnek hat és szépsége vetekszik a mellettem elhaladó itt dolgozó lányokéval.
- Egy barátom miatt jöttem…
Elakadok. Hogy kérdezzek rá hogy ne legyen teljesen direkt? Vagy már úgyis mindegy? Eltöprengve érintem meg az asztal sima, hűs, hozzám közelebb eső lakkozott felületét. Tekintetem a nőébe fúródik, mert lehet nem is kell tovább fejtegetnem a dolgot és ha szerencsém van rögtön tudja ki is az illető célszemély.

cheers to a new acquaintance

(https://i.pinimg.com/564x/79/02/b8/7902b87d8a91b9691c1bb67512e68465.jpg)

kétezernégy tavasza

♪♯♭♩ (https://www.youtube.com/watch?v=5FQtSn_vak0)

szett (https://i.pinimg.com/564x/31/44/af/3144affd6e15c64a12a042a686e7f0ed.jpg)

Jól mentek a dolgaim az utóbbi időben. A csempészüzlet virágzott, a bordélyok nemkülönben. Élveztem, hogy a korábbinál többet kell utaznom, kizökkentett a mindennapos mókuskerékből, hogy több fronton is szükség volt rám. A párizsi Szirén kialakítása, majd a feladatok átadása választott jobbkezemnek, Odette-nek, beleteltek ugyan pár hónapba, de a projektbe forgatott energia és pénz elég hamar megtérült. Az újdonsült örömök elé néző férfiak és nők csak úgy özönlettek a helyre, s az élvezetért cserébe csöpögtetett csilingelő érmék szépen lassan gyarapodtak... olyan biztos stabilitást adva nekem, a brit és a francia lányoknak egyaránt, hogy immár fél éve azt érezhettem, nincs mitől tartanom. Rám fért ez a nyugalmi időszak, nagyon is. Végre volt miből tervezgetnem a jövőt. Nagyszabású terveket dédelgettem, egy vidéki birtok megvételét fontolgattam, ahol majd titokban illegális gyógynövényeket termesztene egy bizalmasom. Immáron nem csak összekötő csempész akartam lenni, hanem én szándékoztam megtermelni az árut. Ez egy újabb szint volt, amihez nagy adag pénzre és bátorságra volt szükségem. Az első szépen gyarapodott, a másodiknak sosem voltam híján. Cartwrightot egyelőre nem avattam be a tervembe, csakis magamnak akartam a hasznot, bár sejtettem, hogy a végtelenségig nem hagyhatom ki belőle. Ám amíg csak az álmodozás édes fázisában volt a projekt, megtehettem, hogy megtartom magamnak. Épp a szóba jövő birtokok listáját tekintettem végig az íróasztalomnál ülve, amikor kopogtattak. Már nyílt is az ajtó, amikor sietve eltettem a papírokat a felső fiókba. Még véletlen sem akartam, hogy illetéktelen szemek elé kerüljön ez az információ. Ahogy a magas, fiatal férfi belépett, intettem Jaqueline-nak, hogy elmehet. Vékony, gyönyörű lány volt, ám valahogy mégsem lengte körbe az a megmagyarázhatatlan éra, ami Chloéra volt jellemző. Hiányzott innen, de már elfogadtam, hogy a saját útját járja. Lustán felsóhajtottam.
- Áhh, Monsieur Montrego. Végül önt is ide sodorta a szél?
Beszéd közben aprócska félmosoly jelent meg ajkam szegletében.
- Sejtettem, hogy előbb-utóbb benéz majd... - szőttem tovább a szavak láthatatlan fonalát, majd ünnepélyesen a kanapé felé intettem, ami a sötétzöld tapétás falakba szinte tökéletesen beleolvadt, lévén ugyanaz a méregzöld színárnyalat volt.
- Kérem foglaljon helyet! Megkínálhatom egy itallal? Aztán majd a barátjára is rátérhetünk hamarosan... - bocsátottam előre a választ, amin már most jól szórakoztam. Bizony a keresett úriember viselt dolgai igen nagy érdeklődésre tettek számon a Szirénben, s a Zsebpiszok közben nem kevésbé. Lassan, ráérősen álltam fel az asztaltól, a fekete, teshez simuló ruha alja finoman simított végig a padlón, ahogy a sarokban helyet kapó bárszekrényhez léptem.
- Nos, mit inna szívesen? - faggattam előzékenyen az aranyvérű ifjat. Bizony eljutott hozzám a Montrego família híre már, hiába nem voltam tősgyökeres londoni, Azt is tudtam, hogy a látogatóként érkezett Montrego sarj sárkánykutatónak tanult, s ez a fejlemény most kivételesen jól jött nekem. Igaz, nem akartam ajtóstul rontani a házba, de mielőtt Mathias távozni készült, feltétlenül ki akartam használni a sors által felajánlott páratlan lehetőséget.

(https://i.imgur.com/5O0D9Nf.png)

Türelem, hah! Szívem szerint az intelemre felordítanék, mert sok mindenem van de türelmem… sose volt és talán sose lesz. Mondhatnánk, hogy ez az aranyifjiak tipikus jellemvonása, de inkább ez afféle kapzsi mohóság. Ha egy ajtót nem nyit hatalom, hát nyit pénz, vagy befolyás vagy sárm, vagy legrosszabb esetben a vágy és vele a szerelem hamis ígérete. Alapvetően szilárd jellemnek tartom magam, a lehető legkevesebb alkalommal használom ki származásom adta előnyeimet, de mikor a szükség úgy hozza nem szégyellek élni vele. Bosszant a kioktató stílus de most nem én diktálom a feltételeket így ráharapok a nyelvemre képletesen és befogom a szám. Talán csak egyetlen nem tetsző morranás jelzi a nőnek, bizony nincs igazán ínyemre a kérése.
- Hová, hová ez a nagy sietség? Csak nem az egyik mademoisellehez igyekszik ennyire?
A kérdés nem kellene hogy meglepjen, mégis letaglóz miközben a pohár hűvöse a kezembe simul. Eszembe se jutott az utóbbi időben nők után futkorászni, ez Eric hobbi sportja inkább. A Lyanával történtek óta valami megmagyarázhatatlan tagadásba élni könnyebb és voltaképp egyszerűbb, mint szembenézni a rideg tényekkel. Ebből az állapotból Keylee mozdított csak ki azon az egyetlen vad éjszakán, de a világ túlfelén mintha egy másik ember lett volna ott nem is én magam…
- Nem igyekszem sehova.
Őszintén bukik ki a válasz, és tudom hogy ezzel voltaképp a kezébe adom magam. Csinos kis ujjai biztos nem is bánnák ezt, én azonban elátkozom ostobaságom hogy ennyire kiadtam magam neki. Nehéz lesz gyorsan meglépni innen ezek után. Inkább a lángnyelv vad csípős esszenciájába folytom kudarcom érzetét várva, hogy Anelia leül de ehelyett meglepetésemre elsétál tőlem vissza oda, ahol érkezésemkor megzavartam. Az asztallap hűvös selymességgel csillan meg, a nő alakja árnyékot vet a kidolgozott antik darabra. Úgy támaszkodik az asztal szélének kecsesen, mint egy macska aki épp a prédáját szemléli szerény személyemben, mégis van benne mindezek mellett valami törékeny báj, ami egy a fészekből lehesett gyámoltalan kismadarat idéz bennem. Ez a nő tipikusan aza típus, aki tudja mit akar és hogyan érheti el, szeret játszani az emberekkel ugyanakkor végtelen finomságával tökéletes kendő alá rejti előbbi képességeit.
- Legutóbbi információim szerint Monsieur Lestrange jelenleg nem tartózkodik Londonban... –
- Mi a…!
A pohár megbillen a kezemben, de szerencsémre nem borul ki. Kár lenne a wishkyért is, a ruhámért is, meg a berendezésért is.
- És ezt onnan tudom, hogy mindössze néhány nappal ezelőtt a párizsi Szirén vendégszeretetét élvezte.
Anelia szavai olyan magabiztosan zengenek hogy még a cigaretta felkígyótó fehér füstje is tökéletes eleme a drámai egyveleg színpadára. Egy néma perc csend borul ránk, majd azt én töröm meg egy cifra káromkodással.
- Hogy a sárkányhimlő vigye el! Melanie Hopkirk kitekeri a nyakát annak a pojácának.
A Wizengamot-tal ujjat húzni nem tudom mennyire jó ötlet. Ha engem kérdez bárki, semennyire. És Ericnek lehetne annyi esze hogy ex-halálfalóként nem szolgáltat okot az Azkabanba kerülésre. De… kezd az a baljós érzésem lenni hogy lassan erre játszik rá én pedig, bármit teszek is nem vállalhatok minden tettéért felelősséget. Még a húgom kedvéért és boldogságáért sem.
- Köszönöm, Madame Tiebon.
Bólintok hálásan és azzal fel is állok. Ideje indulnom elvégre akkor itt végeztem.
- Ne fáradjon, kitalálok.
Biccentek miközben a pohár koppan a dohányzóasztalon én pedig egyetlen gyors mozdulattal igazítom meg zakómat. Nem célom tovább feltartóztatni a nőt, gondolom millió egy teendője van. Rám meg vár egy bagoly egy nagy, párizsi utazás előtt.

Mókás volt ilyen feszültnek látni ezt az egyébként makulátlan és fess fiatal férfit... Csak sejteni mertem, hogy más esetben a higgadtság szobra szokott lenni, de ez csak egy kósza benyomás volt, öt perc alatt nyilván nem lehet kiismerni valakit. Én mégis szívesen játszottam ilyen gondolatokkal, hogy vajh egyik másik vendégünk milyen ember is lehet valójában. Persze ez nem újkeletű érdeklődés volt a részemről, amikor a szófiai kocsmában voltam összekötő, akkor is különösen érdekelt, milyen jellem húzódik meg egy-egy szempár mögött. Épp ezért volt tragikus, hogy azt az egyet, az igazán fontosat, hogy ismerhettem ennyire félre...
Mathias csípős válaszára csak egy szórakozott mosollyal reagáltam, nem éreztem úgy, hogy tovább kéne feszíteni a húrt, sőt, hamarosan még az általa oly áhított információt is ezüst tálcán nyújtottam át a számára. Bár megkapta amit akart, ez nem okozott számára kielégülést, inkább lett úrrá rajta a bosszankodás. Ezek szerint sehogy sem tudom őt boldoggá tenni, ha együtt működöm, ha nem...
Halk kacajt hallattam, ahogy a kifakadását hallottam, nem tehettem róla, olyan szórakoztató volt, mint egy dacos gyerek, akitől az utolsó pillanatban elcsaklizzák az ebéd előtti nyalókát. Azért annyira nem mulathattam jól, sürgősen gondolkodnom kellett a következő lépésen, hisz Montrego láthatóan távozni készült. Azonnal. Kortyoltam még egyet a naplemente színű italból, majd a mahagóni asztallapra tettem a poharat megpihenni.
- Csak ne olyan sietősen... - léptem a füstfelhőből közelebb hozzá ismét a szipkával a kezemben, amint felállt.
- Kérem... - tettem hozzá finom hangsúllyal, spontán a vállára téve jobb kezem.
- Lenne egy ajánlatom... - döntöttem kissé oldalra a fejemet, s ha hajlandó volt meghallgatni, úgy elé tártam a fejemben - az érkezése pillanatakor - megfogant koncepciót.
- Segíthetnék, hogy a lehető leggyorsabban és legkevesebb gonddal megtalálja a tékozló urat, elég megbízható informátoraim vannak Párizsban... - simítottam végig a vállától a könyökéig lassan a karján.
- Mindössze egy aprócska szívességet kérnék cserébe... - bocsátottam előre az alku második részét. - Ahhoz kérem kövessen a pincébe. Ne vous inquiétez, vagyis ne aggódjon... mindössze a szakértelmére volna szükségem - ha láttam rajta a hajlandóságot, úgy megindultam az ajtó felé, ha viszont elutasított, készen álltam arra is, hogy eleresszem. Elvégre én is meg tudtam volna másképp is oldani ezt a kis feladatot, igaz, ez a spontán kínálkozó alkalom azért jócskán leegyszerűsíthette volna azt. Ahogy Mathias számára is. Kérdés, mennyire akart alkut kötni olyasvalakivel, mint én... azok után, hogy eddig oly hevesen menekült volna. A barna szemekbe pillantva nagyon reméltem, hogy valamennyi bizalmat azért tudok benne kelteni. Hogy miért vált fontossá ez számomra, azt egyelőre nem tudtam volna megmagyarázni, de nem esett volna jól most még csak így elengedni.

(https://i.imgur.com/5O0D9Nf.png)

- Csak ne olyan sietősen...
Szinte ostorként csattan a nő hangja, amire ösztönből megtorpanok. Leginkább a meglepettség dominál ebben a tettben. A szelíd kis kérem amit hozzátol a végére ugyan enyhít valamelyest ezen a parancsoló stíluson, de igazából nem veszi el az élét annak. Csak mondhatni, formálja egy minimálisat. Visszafordulok hát és a tekintetem jó egy pillanatot lekövetve a mozdulatot siklik fel míg arcom jelentőségteljesen várakozást várva figyeli a Madame-ot.
Száz, egyenesen ezer gondolat rohan meg ugyan mégis miért akarna itt marasztalni, miért is nem enged, de egyik feltevésbe se kapaszkodom bele. Hagyom, hogy a következő percek kiforrják magukat és Anelia maga mondja el mivégre is óhajtja a társaságomat, mert láthatóan nagyon vágyakozik rá. Azaz rám.
- Lenne egy ajánlatom...
Egy pillanatnyi csend áll be közénk. Ez sok mindent jelenthet, közelebb nem kerültem a megoldáshoz.
- Hmmm…
Leutánozva a dőlésszöget én is ugyanúgy teszek, sőt keresztbe fonom karjaim mellkasom előtt. Ezzel jelezve, kivárom mit akar legyen az bármi.
- Segíthetnék, hogy a lehető leggyorsabban és legkevesebb gonddal megtalálja a tékozló urat, elég megbízható informátoraim vannak Párizsban...
- Hmm… milyen kedves...
Enyhe szarkasztikus gúny van a hangomban. Nem feltételezem, hogy ne mondana igazat, inkább csak… sejtem hogy ennek a szívességnek az árát most szándékozik behajtani rajtam.
- Mindössze egy aprócska szívességet kérnék cserébe...
- Sose gondoltam volna!
Teszem most már csípőre mindkét kezem két oldalt. A cinikusság, amit egy percnyi néma farkasszemezés követ, aztán átmegy egyfajta megadásba. Végtére is így gyorsabban Eric nyomára bukkanhatok, akkor meg talán mindegy is ha engedek neki, nem?
- Jó rendben, és mi lenne az a … szívesség?
Kissé nehézkes kimondanom az utolsó szót, van benne valami amitől úgy érzem a rabszolgájává tesz nem pedig kölcsönös partnerekké vagy üzletfelekké. Talán magában a nőben van valami, törékeny virágszál kisugárzása ellenére, ami biztos vagyok benne, szinte minden férfit leural.
- Ahhoz kérem kövessen a pincébe. Ne vous inquiétez, vagyis ne aggódjon... mindössze a szakértelmére volna szükségem.
- Még jó hogy arra és nem másra…
Talán nem kellene kimondanom ezeket a feltörő gondolatokat hangosan, de egyszerűen nem bírom megállni. Talán a francia szavak csengése miatt, ahogy kiejti. Van benne tűz, misztikum és egyfajta erotikusság.
Biccentek beleegyezésképp, de nem kell nagyon győzködni elindul én pedig követem egyre feszülő kíváncsisággal és szelíd aggodalommal. Feltételezem a pince mélye valamiféle szörnyet rejt, talán egy sárkányt vagy lovat melyet alaposan meg kell vizsgálnom. Én mégsem emiatt vagyok ideges, hanem sokkalta inkább azért, mert nem tudom mi jelent rám nagyobb veszélyt. Az bestia vagy a gazdája.

Felcsattanásai felettébb mulattattak, olyan bájos volt morcosan ez a férfi. Minden alkalommal hangosan felkacagtam volna, amikor cinikusan visszaszólt, de nem akartam ennyire komolytalannak tűnni, elvégre mégis csak egy rövidke, de gyümölcsöző alkut készítettem kötni vele. Egy somolygó félmosolyból azért láthatta, hogy mennyire tetszenek a kis beszólásai, és az utolsónál hiába akartam lenyelni, nem sikerült, így csak kiszaladt a számon:
- Én aztán nem vagyok semmi bonnak elrontója - nyomtam el a mondat végén a cigarettát a kis dohányzóasztalon lévő hamutartóba, majd megindultam az ajtó felé határozott léptekkel. A pálcámat kecses mozdulattal halásztam elő a combomra erősített tartóból, majd bonyolult pálcaintéssel zártam az ajtót. Alapvetően minden használatban lévő ajtót zártunk, érthető okokból, de a legfontosabb mégiscsak az volt, hogy amit az irodámban tartok, ne kerüljön illetéktelen szemek elé. Amennyiben Mathias követett úgy egy keskeny folyosón haladtunk végig, úgy intéztem a sebességet, hogy egy fél lépéssel mindig előtte legyek, elvégre ő nem tudta a járást. Pár perc utàn egy nehéz, fekete vasajtó várt minket. Ez az út lényegében zsákutca volt, innen sehová máshová nem vezetett út, csak lefelé. Ezúttal nem a pálcámat használtam, hanem a nyakamban viselt láncot húztam elő a ruhám alól, majd őzike szemeimet megrebegtetve kértem meg kísérőmet.
- Lenne olyan kedves és kikapcsolná ezt a láncot? Egyedül mindig hosszan elbajlódom vele... - fordítottam a csatos végét Mathias felé, s ha hajlandó volt segíteni rajtam, úgy hamarosan a kezemben tarthattam a láncon lógó bűvös kulcsot. Egyedül csak ezzel lehetett nyitni ezt a mágikus zárat, s az elővigyázatosság bizony nem ok nélkül való volt. Három fordítás után nyikorogva nyílt az ajtó, ami igen nehéz volt, de törékenynek tűnő karjaimban volt akkora erő, hogy egyedül is ki tudtam nyitni. Ha Mathias nem ijedt meg a sötét, dohos pince látványától, úgy ezúttal magam elé engedtem, hogy be tudjam csukni mögöttünk az ajtót. Bár nem feltételeztem egyik vendégünkről sem, hogy itt akarna ólálkodni, soha nem bíztam meg maradéktalanul senkiben, idegenekben pedig pláne nem, nem csoda, hogy be kellett zárnom az ajtót. Mathiasban lehet némi aggodalmat kelthetett ez a helyzet, a hideg, sötét, néma tér, amit igyekeztem annyival oldani, hogy elmormolva egy lumost, fényt csaltam a pálcám hegyére. Úgy nyolc-tíz lépcsőn mentünk le hangosan kongó léptekkel, mikor először keskeny folyosón haladtunk tovább jobb kéz felé, ami aztán egy kisebbfajta teremmé szélesedett ki. Itt álltunk meg, noha jócskán mehettünk volna még tovább is, ez a a pincehelyiség ugyanis gyakorlatilag végignyúlt az egész Szirén alatt, ha keskeny utakkal is.
A lumos arra ugyan jó volt, hogy ne bukjunk orra a sötétben, ahhoz viszont kevés, hogy valóban lássunk, így pálcaintéssel meggyújtottam a terem két végében lévő, falra erősített fáklyát. Így már jóval melegebb és világosabb volt.
- Mégis csak otthonosabb így - mosolyogtam Mathiasra ironikusan, majd nem húztam az időt sokáig, a terem bal végében elhelyezkedő, fekete köpennyel letakart ládához siettem. Egy határozott mozdulattal lehúztam az anyagot a hatalmas ládáról, majd pálcaintéssel felnyitottam azt. Sem a pálca, sem a köpeny nem volt még poros, a teremben lévő többi tárggyal ellentétben, amik a legkülönfélébb látványt keltettek, voltak ott antik bútorok, ketrecek, kalitkák, további ládák, tükrök és megannyi érdekes tárgy, amelyekkel most azonban nem kellett foglalkoznunk. Helyette ez az egy kívánta meg a figyelmünket.
- Nos, Monsieur Montrego, emiatt lenne szükségem a szaktudására - mutattam a ládában elhelyezkedő két sárkánykoponyára, amiket fizetség gyanánt hajtottam be az egyik üzlettársamtól nemrégiben. Ritka helyzet volt mostanában, hogy valaki megbízhatatlannak bizonyult az üzleti kapcsolataim között, de sosem ártott résen lenni, és ha kell lecsapni, hogy az alvilág szereplői világosan lássák, nem érdemes szórakozni velem. Az árulókat és az ellenszegülőket meg kell büntetni, ezt már kamaszként megtanította apám. Másképp egy - a miénkhez hasonló - vállalkozás sem lesz működőképes. Erről a kis történetről természetesen Mathiasnak nem szándékoztam beszámolni, mindössze ennyit tettem hozzá.
- Azt bárki láthatja, hogy az egyik (https://jpshorror.com/cdn/shop/products/Dragon_Medium1_11332.jpg?v=1614275180)koponya tökéletesen ép, míg a másik (http://)fogazata kissé hiányos. Azt viszont már csak egy olyan szakavatott szem tud megmondani, mint a magáé, hogy milyen sárkányfajhoz tartoznak, és megközelítőleg hány évesek lehettek sajnálatos utolsó órájuk idején - pillantottam érdeklődve az ifjú Montregóra, remélve, hogy további felmerülő kérdések helyett inkább az enyémre adott válaszokkal fog törődni.

zene: H - Blind (https://www.youtube.com/watch?v=UKTSHaiaw4o)
(https://i.pinimg.com/originals/79/2f/4c/792f4c64e265c2df3539b8bcaa1eb3b5.gif)

’Van a mámor meg a szenvedély,
de később csak a fájdalom marad.'

(https://i.imgur.com/5O0D9Nf.png)

A cigaretta vége egy szikrázó parázzsal oltódik ki, s sötétül el örökre. A füstcsík bekúszik az orromba. Nem szerettem sosem a dohányt, nem fanyalodtam rá egyszer sem, de ennek az aromája annyira karakteres, annyira illik a Szirénhez s még inkább Tiebon-hoz, hogy mélyet lélegzem belőle.
- Én aztán nem vagyok semmi bonnak elrontója
Az elegáns visszavágásra meglepődöm, de rögtön somolyogva jön is a válasz a nyelvem hegyére.
- Az egy percig nem is volt kérdés…
Nem célom intim viszonyba bonyolódni vele, se elkezdeni, se folytatni hisz a hír futótűzként fog terjedni ebben a városban, mely ilyen szinten ki van éhezve a pletykára. Már a puszta ittlétem is ha kitudódik benne lesz a lapokban… hát épp ezért akartam volna minél kevesebbet időzni errefelé. S tessék, szorgalmasan követem a nőt le, a pince hideg sötétjébe, mely meglepő mód nem dohos csak nyirkos.
Mikor megáll megállok és érdeklődőn figyelem ahogy kecses mozdulattal emeli a lánc kapcsát felém fordulva.
- Lenne olyan kedves és kikapcsolná ezt a láncot? Egyedül mindig hosszan elbajlódom vele..
- Természetesen…
Közelebb kell lépnem részben a félhomály miatt és persze hogy ujjaim az aprócska láncot ne feszítsék meg. Nem egyszerű, valóban makacs a kis kapocs, ráadásul aprócska az én nagy ujjaimnak, így kicsivel több idő is kell, mint azt eredetileg terveztem. Ez alatt érzem a nő tekintetét magamon. Egyszer, egyetlen egy villanásra emelem csak rá a tekintetem. Van benne valami rejtélyes, ami egyszerre izgató és félelmet keltő. Mikor kioldódik a zár a kulcs a kezembe esik. Még jó hogy a fekete ruha zárt mindenhol, a dekoltázsnál is takar. Így ujjam nem érinti a bőrét, bár valahol kicsit bánom is ezt. Szinte érzem, mennyire puha és bársonyos lehet.
A tenyerébe fordítom a kulcsot, egy feszes kis mosoly kíséretében és hátrébb lépek hogy az ajtó nyitásánál ne legyek útban. Amikor kattan a zár az valahogy pont ritmusra ver a szívemmel. Egyfajta új izgatottság fog el, a kihívás cirógató érintése. Éget a vágy, hogy láthassam a fenevadat, de lelkesedésem újabb lépcsők törik le, melyeken szinteket süllyedünk a föld alá. Fülelek, hogy merről jönnek esetleg távoli neszek, a sárkányok jellegzetes hörgései, rezdülései de csak a néma tátongó cseng kong körülöttünk lépteink zaját leszámítva. Elég a nő pálcájának fénye, hogy lássam hova lépek, így az enyém a helyén marad. Vadak közelében amúgy sem célszerű rögtön ágyúval lőni.
Itt másabb a levegő, nem fojtogató nem rossz, de már súlyosabb és ritkásabb. Fordulunk és én követem Anelia-t, aki ebben a közegben leginkább egy fekete özvegy pókra hasonlít.
Meglehet tényleg ő a bestia…
- Mégis csak otthonosabb így…
Két pálcaintéssel meleg fény gyúlik az oldalsó kandelláberekben, amelyek a végcélunk helyszínét térképezik fel a megnyúlt árnyékok segítségével. Van itt minden, de szó szerint minden. Végigsiklik tekintetem a poros dobozokon, leplekkel letakart tárgyak furcsa alakjain. A nő elindul és végighúzom az ujjam az egyik komód szélén. Hümmögve lépek mellé, mikor kéri a jelenlétem és a…. szakértelmem.
- Nos, Monsieur Montrego, emiatt lenne szükségem a szaktudására. Azt bárki láthatja, hogy az egyik koponya tökéletesen ép, míg a másik fogazata kissé hiányos. Azt viszont már csak egy olyan szakavatott szem tud megmondani, mint a magáé, hogy milyen sárkányfajhoz tartoznak, és megközelítőleg hány évesek lehettek sajnálatos utolsó órájuk idején.
Az egyik nagyobb oldalsó láda fedele nyikorogva pattan fel én pedig meglepődve lépek közelebb. Anelia mellett ellépve leguggolok és egy jó percig csak szemrevételezem félig-meddig csalódottan a sárkánykoponyákat. Nem kérdés hogy azok, az egyik ráadásul tökéletesen ép állapotban várja hogy a kezembe vegyem. A másik az elsőhöz kísértetiesen hasonló, csakhogy hiányzik pár alkotórésze a tökéletes képhez.
A csontok hűvöse szinte égeti a bőröm, de mit sem törődök vele, kiemelem és a fény felé fordítva szemlélem meg őket. Valahol sajnálom, hogy nem élő állattal találom szembe magam, de ezt igyekszem azzal palástolni hogy alaposan, összehúzott szemekkel tanulmányozom át előbb a sértetlen, majd a másik koponyadarabkát. A nő talán eddigre el is unja magát.
- Egyértelműen norvég tarajos volt mind a két példány. Rendkívül hasonlít felépítésre a Mennydörgőhöz, de ha megnézi itt és itt a vonalakat, látszik hogy ezek más irányú pikkelyezettséget adnak a példánynak. – ujjaimmal mutatom a két mélyített barázdát mielőtt folytatom. – A tarajosok kisebbek mind méretben mind tudásban Magyar Mennydörgőknél, de ugyanakkor ritkábbak és értékesebbek is.
Felvet némi kérdés, miként kerültek ezek ide és leginkább miért?
- Korban… hmm.. nehéz saccolni a serdülő sárkányokat. Hirtelen nyúlnak és vadak ha nem fogságban élnek, nagy szórásaránnyal. Talán nyolc évesek lehettek. Ivarérettek már, az egyiknek ez is lehetett a veszte.
Bökök a sérült koponyára. Sok állat azért pusztul el, mert azt a kevés nőstényt akarják maguknak. Fogságban lehet szabályozni a szaporulatot, de a vadon más. Ott élet és halál megy a… fajfenntartásért és a túlélésért. Kissé mosolyogtató hogy egy exkluzív bordélyház alatt kell kielemeznek mindezt. Ráadásul heves szenvedéllyel, mert a téma számomra egyszerűen megunhatatlan és ezt láthatja is a szemem csillogásából vagy kiérezheti hanglejtésemből is.
- A másik mivel sértetlen vagy betegségben múlt ki, vagy orvvadászok ölték meg. Sok trófeagyűjtő akad a mai napig. Egy ilyen példány pedig egy vagyont jelent. Hát még elmondani hogy ő végzett vele. Mégis honnan szerezte maga ezt…
Acélos tekintettel meredek a nőre. Nem célom felnyomni hogy ilyen dolgok vannak a birtokában, de a szakmai erkölcs azért ott dolgozik bennem s nehezen tudom megfékezni hogy ne törjön a felszínre.
- És ami fontosabb… mit tervez velük?
Lélegzetvisszafojtva várom a választ. Lenne tippem mire kell neki, lenne arra is hogy honnan szerezte. A jobb kérdés az, valóban akarom-e hallani?

Ahogy a nyakam körül babrált a lánccal, belebizseregtem a finom légáramlatba. A bőrömhöz ugyan nem ért hozzá, lévén a fekete finom anyag ezt lehetetlenné is tette, mégis valahol megérintett a közelsége.
- Merci beaucoup - siklott ajkaim közül a köszönet felé, ahogy átvettem tőle a láncon csüngő kulcsot , majd a zárba illesztettem azt. Mathias nyilvánvalóan fiatalabb volt nálam, teljesen más kasztból valók voltunk. Legalábbis jelenleg. Ha Szófiában, apám regnálásának aranykorában találkoztunk volna, úgy talán közelebbinek tűnhetett volna a hátterünk. Azóta viszont rengeteg víz lefolyt már a Szajnán... én nem egy dúsgazdag (maffia) üzletember és egy arisztokrata zongorista leánya voltam a legfelsőbb körökben, hanem sokkal inkább a társadalom szemében egy stabil anyagi helyzetben lévő, ugyanakkor sokak által megvetett nőszemély, akivel fényes jövő előtt álló fiatal aranyvérű úriembereknek nem volt tanácsos együtt mutatkoznia. Nem csoda, hogy Mathias láthatóan vívódva követett engem le a pincébe, s emiatt koránt sem nehezteltem rá. Miért is kellett volna megbíznia bennem? Se erkölcsös, se jóhírű, se társadalmilag előnyös ismeretség nem voltam a szememben. És ő mégis követett... ami valahol engem is meglepett. Talán... lehet, hogy unatkozott valahol, és most pont azt a keresetlen izgalmat kapta meg ebben a rövidke alkuban, ami nem volt meg az életében? Je ne sais pas... mindazonáltal jól esett, hogy követett a mélybe és a sötétbe, ahol hezitálás nélkül pillantott be az alku egyik felét jelentő ládába.
Bár láttam némi csalódást átsiklani szépen metszett arcán, amit afelett érezhetett, hogy nem eleven bestiával kapcsolatban kértem ki tanácsát, amint elfogadta a fennálló helyzetet, láthatóan talált némi örömet a koponyák diagnosztizálásában.
Amíg beszélt, síri csendben hallgattam, úgy ízlelgettem a kapott információkat, akár méh a nehezen kinyert, édes virágport...
Épp amiben reménykedtem!
Minden amit elmondott, kiváló hír volt a számomra. Ezek szerint jó eséllyel adhatom majd el olyan áron a koponyákat, amely profit a segítségemre lesz a következő, nagyszabású vállalkozás elindításában. Kéjörömöm a barna szemek mohó csillogásában tükröződött vissza, amit leplezni képtelenség lett volna, nem is próbáltam meg inkább. Szavaimmat azonban már jóval diszkrétebben árultam el magam.
- Köszönöm, Monsieur Montrego, tudtam, hogy csak jól járhatok, ha Önt kérem fel erre a nemes feladatra - búgtam hálával telt hangon, majd a következő szavaira néhány lélegzetnyi szünet után válaszoltam csak.
- Nos, ami azt illeti, egy üzletfelemtől kaptam őket fizetség gyanánt, aki régi csodálója és gyűjtője a különböző, válogatott bestiáknak - feleltem a szemébe nézve. Nem hazudtam, mindössze egy csöppet ferdítette a beszerzés körülményein.
- Jó kérdés... tudja, még nem döntöttem biztosan, de fontolgatom, hogy egy igen privát, zárt körű aukción bocsájtom őket az érdeklődő szemek elé.
Megint csak igaz volt, amit mondtam. Azt az aprócska részletet felesleges is lett volna hozzátennem, hogy mindezt illegálisan, a fekete piacon készülök megtenni.
Reméltem, hogy ezzel kielégítettem Mathias kíváncsiságát, így ha nem volt ellenvetése, kecses mozdulattal bezártam a ládát, majd ismét lágyan végigsimítottam a férfi jobbján. Talán a nyirkos közeg miatti kontraszt okozta, de fűszeres, férfias illatát egyre erősebben éreztem, és akaratlanul is mélyen belélegeztem.
- Még egyszer nagyon köszönöm, hogy rám szánta az idejét... És amint ígértem, cserébe a lehető leggyorsabban és diszkrétebben értesítem majd Monsieur Lestrange hollétéről. Bagolyban megfelel, vagy inkább a kandallójában keressem fel? - érdeklődtem oldalra biccentett fejjel. Egyrészt szerettem volna elterelni a témát az előbbiekről, másrészt valóban tudnom kellett, melyik kapcsolattartási módot preferálja.
- Nos hát, ha nincs más hátra, úgy vélem, vissza is indulhatunk... - pillantottam futólag arra, amerről jöttünk.

(https://i.imgur.com/5O0D9Nf.png)

- Köszönöm, Monsieur Montrego, tudtam, hogy csak jól járhatok, ha Önt kérem fel erre a nemes feladatra.
Még tudnék mit mondani akár a sárkányokról, akár a szokásaikról, de olybá tűnik ennyi tökéletesen kielégítette a nő kíváncsiságát. Így halkan szusszantva szalad ki belőlem a levegő miközben az ép koponya is visszakerül a párja mellé, a doboz sötétlő fenekére. Lassan állok fel, nem sietem el a mozdulatot. Tekintetem végig ez alatt a fehér csontokat fixírozzák, mintha csak azt várnám életre kelnek és tüzet köpnek az arcomba.
- Nos, ami azt illeti, egy üzletfelemtől kaptam őket fizetség gyanánt, aki régi csodálója és gyűjtője a különböző, válogatott bestiáknak.
- Értem.
Egyetlen ki szó, ami beleegyező, leigazoló lenne önmagában, csak a hangszínem elárul. Van benne akaratom ellenére némi szarkazmussal keveredett hitetlenség. Elhihetem, hogy tényleg kapta. Elhihetem hogy csak egy gyűjtő, aki volt oly bőkezű, ostoba és nemes hogy lemondott egy ilyen, nem csekély értékről.
Micsoda oltári dugás lehetett ez, ha ekkora vagyont áldozott miatta…
A gondolat óhatatlan söpör végig rajtam miközben alaposan végigmérem Aneliát, minta csak először látnám meg.
- ... tudja, még nem döntöttem biztosan, de fontolgatom, hogy egy igen privát, zárt körű aukción bocsájtom őket az érdeklődő szemek elé.
- A-ha….
Bólintok elismerően, mert ez legalább bölcs elképzelés. Zárt körben magasabbra ver az ár, és kevesebb az esély az információ kiszivárgására.
- Nos, ez esetben örülök, hogy segíthettem…
Tárom szét a kezem, mert akkor ezek szerint itt végeztünk hacsak nem kell más csecse-becsét megvizslatnom. Nem vagyok műszakértő de szeretem a szépet, legyen az bármilyen formában. Talán ezért is bámulok még mindig Tiebon-t olyan vesébe látóan. Remélem nem érti félre, nem várok meghívást a kis… aukciójára. Imádom a sárkányokat de nem gyűjtöm őket… ezen formájukban. Ha hús és vér meg láng lenne, az érdekesebb. De a rezervátummal kapcsolatos álmaim Skye-on még váratnak magukra.
- Még egyszer nagyon köszönöm, hogy rám szánta az idejét... És amint ígértem, cserébe a lehető leggyorsabban és diszkrétebben értesítem majd Monsieur Lestrange hollétéről. Bagolyban megfelel, vagy inkább a kandallójában keressem fel?
Bólintok helyeslően, hogy igen akkor az alku rám eső része teljesült és most ő jön. Eric félő hogy kereket old és megint Koh Mak-ig kell mennem érte de ki tudja… lehet Anelia jóvoltából fordul a kocka. A fedél hangosan záródik, s mintha jelzésértékű lenne ez hogy ezzel a társalgásnak is vége kell szakadjon. Megadom hát a végszót.
- Ahogy kényelmesebb. Gondolom rendkívül elfoglalt, de szívesen látjuk Skye-on ha érdekli a… vidéki légkör.
Bár Blaire Angliában van, több időt tölt Londonban mint a Montrego-kastélyban nekem pedig az egyetemre elég csak a vizsgákra bemennem. Így ha Tiebon esetleg mégis elruccan jó eséllyel talál otthon.
Valami érthetetlen oknál fogva akarom is ezt. Ahogy a nő feláll keze a karomat súrolja. A légzésem ritmusa változik ahogy a bőre az enyémhez ér először, s mintha ezernyi szikra pattanna köztünk hirtelen. Meglep, mert eddig ilyet csak Lyanna esetében tapasztaltam és azt hittem más nem tud és soha nem lesz ilyen hatással. Nem húzom el a kezem, de nem is érek hozzá jobban, sötétbarna szemeim fürkészően figyelik a vonásait, mintha csak a gondolataiban akarnék olvasni.
- Nos hát, ha nincs más hátra, úgy vélem, vissza is indulhatunk...
A szavak meglepően könnyen gördülnek le ajkairól, hangjában nincs semmi arra utaló, hogy zavarná a jelenlétem vagy az érintésem. Bólintok igenlően a felajánlásra, mégsem mozdulok. Valami ott tart hogy kivárjak s még jobban elnyújtsam ezt, a talán utolsó közös csendes pillanatot.
- Igen, indulhatunk…
Úgy ismétlem meg a szavakat, hogy súlyuk marad a köztünk beálló csendbe. Mégsem rohanok kijelentésem ellenére sehova sem. A mondat nyitva marad a pince kongó ürességében. Szinte tapintható a hirtelen feltámadó vonzalom, ami ott táncol közöttünk. Minden belém nevelt elv, erkölcs és józan ész ellenére kedvem lenne megcsókolni, de csak a birzsergő vággyal súlyos közeget élvezem ki. Közelebb hajolok, már épp azt hihetné megtört a jég. Megcsodálom finom arcvonásait, a lágy pírt orcáján, ajkai ívét miközben szép mandulavágású szeme mellett sajátos aurája tart teljesen fogva. Csalódnia kell, mert a mozdulat tovább siklik s csak a fülébe búgom a kérdést miközben bódító illatát szívom magamba.
- Arról, amerről jöttünk, nemde?

Nem lepett meg, hogy nem vette be teljes mértékben a kis mesémet, hisz érezhetően eszes férfi volt, akinek megvolt a maga koncepciója a világ dolgairól. Attól még, hogy jómódú, aranyvérű sarj volt, cseppet sem gondoltam róla, hogy naiv vagy szűklátókörű volna. Én magam sem voltam az, holott arisztokrata körökben is megfordultam gyermekkoromban. Apám mindig arra tanított, hogy a világot a maga teljességében szemléljem, az emberek és a dolgok fényes és rothadt oldalát egyaránt vegyem számításba, ne feledkezzem meg egyikről sem. Mathias diszkrét intelligenciáját tükrözte hát, hogy egy velős szóba tudta sűríteni a véleményét a sárkánykoponyák hozzám kerülésével kapcsolatosan.
Több kommentárra nem is volt szüksége akkor sem, amikor a licit ötletét osztottam meg vele, ami láthatóan ínyére volt. Elismerése valahogy finom elixírként bújt be a bőröm alá és kúszott fel az ujjaim tövétől egészen a vállamig, végigmelengetve a karomat. Nem tudtam volna megmondani miért, de talán épp ez sarkallt arra, hogy én már ténylegesen hozzáérjek és megsimítsam a karját. Többet akartam ebből az érintésből, de nem ragadtattam el magam. Ahogy a barna szemekbe pillantottam, mélyen magamba szívtam a pillanatot. Rég volt már, hogy úgy őszintén, tényleg vágytam valakire. Olyan jó volt most megállítani ezt az érzést a elvegőben, megdermeszteni a kettőnk között feszülő vágyat, és magammal vinni... Azt szerettem volna, hogy ez az érzés elkísérjen a mindennapjaimban. Akkor, amikor épp egy nehéz felfogású beszerzővel kell tárgyalnom, vagy amikor egy ittas vendéget kell kipenderíttetnem a szalonból. A nehéz, fárasztó pillanatokban ebbe a könnyed érzésbe akartam kapaszkodni. Abba, ahogy elképzelem, hogy közelebb hajolok ehhez a férfihoz, és puhán az ajkaiba csókolok. Ahogy édeskés, meleg ízét szívom magamba, és hirtelen megszűnnek a körvonalaink, hogy aztán eggyé olvadjanak. Számomra ez most épp attól volt ennyire fájdalmasan szép, hogy csak elképzeltem, milyen is lenne az a csók.
- Hmmm... rég nem jártam már vidéken, de azt hiszem jót tenne egy kis levegőváltozás. Köszönöm a meghívást - bólintottam hát az invitálásra ködös tekintettel és meleg mosollyal. Valóban kíváncsi voltam, milyen is a Montrego família nagyhírű birtoka, no és az előbbi fantáziálást is szívesen folytattam volna, talán a valóság talajára terelve, talán a vágyakozásnak meghagyva azt. Ki tudja, mi történik még addig... Lehet Montrego már egy jól fésült, gyönyörű, aranyvérű menyasszony oldalán vár majd Skyeban, s mindez, amit itt elképzeltem, a hideg, nyirkos pince öröksége marad. Ha így történik, akkor sem lettem volna csalódott, már így is megérte vele találkozni... s az alku ráeső részében valóban sokat segített nekem, így nem volt más hátra, mint hogy én is teljesítsem az általam ígérteket. A sötét szemektől és a szépen metszett arctól mindazonáltal nehéz eltávolodnom, főként, amikor ilyen közel hajol hozzám. Mély hangja megrészegített, ahogy a fülembe búgott, jótékonyan rezgett végig hallójárataimon át a lelkembe, hogy ott helyet követeljen magának. Közelsége olyan jól esett, így hát még egyszer utoljára lelassítottam az időt, ahogy pilláimat finoman rebegtetve feleltem:
- Bien sur, Monsieur - majd hidegvéremet összeszedve elszakítottam magam tőle, s megindultam a kijárat felé... a fény, a meleg és a valóság felé, készen arra, hogy szabadon eresszem újdonsült kedvenc ismerősömet.

Köszönöm a játékot! ^^ A helyszín szabad!

Roxfort RPG

2003/2004-es tanév => Zsebpiszok köz => A témát indította: Mrs. Norris - 2020. 07. 11. - 19:11:11