Roxfort RPG

Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt görcsben a gyomrom. Azóta a bizonyos tragikus nap óta nem sokat aludtam, és túl sokat gondolkodtam, majdnem hiába valón. Magam sem tudtam még, mit tegyek. Két nap nem hogy arra nem volt elég, hogy kitaláljam, hogyan is lenne jó is, meg igazságos, meg célravezető is, de igazából még fel sem fogtam az egészet. Nagyon szerettem volna tenni valamit azért, hogy ez az egész elsimuljon, de még magam sem láttam a kiutat. Már pedig akkor sem voltam hajlandó elfogadni a nagyon is kézenfekvő következményt, hogy a diákomat el fogják tanácsolni.
Először nem ültem le, inkább az ablaknál maradtam, és nekidöntöttem a hátamat a párkánynak. Belemerültem a teám felett gőzölgő finom, fehér párába pont úgy, ahogy ködös gondolataimba is. Ha nem is tudok még mindent kristálytisztán, valahogy akkor is érzem, mi lenne a jó. És sejtettem, hogy hamarosan meg kell osztanom valahogy a kollégákkal is.
Tekintetem Dawsonra tévedt. Valahogy kicsit megnyugtatott borostás, kedves arca. Nagyot sóhajtottam, majdnem megkönnyebbülve, köszönésképp pedig megemeltem a bögrét. Elillant előlem a gőz, és tisztábban láttam. Átmosolyogtam a kollégára az ital felett, aztán minden többi jelenlévőre is, és összeszedtem magam, hogy ne tűnjek olyan megviseltnek, mint amilyen egyébként vagyok. Muszáj lesz ezt a helyzetet megoldani...
– Szép jó napot mindenkinek!
Ahogy az igazgató asszony belépett, és mindenki elcsendesült, gyorsabb tempóra kapcsolt a  szívem. Csak nem Bates miatt fogok itt szívrohamban elhalálozni… De belevert az a gyerek néhány szeget a koporsómba az utóbbi időben, az már igaz.
– Kérek mindenkit üljön le!
Helyet foglaltam, talán véletlenül, talán szánt szándékkal éppen Mr. Hamox mellett. Nem értem persze hozzá, hogy is nézett volna ki az. De azért barátságos közelsége így is jótékony hatást gyakorolt rám.
– A legtöbben tudják, hogy két napja, május 9-én az egyik vérfarkaskórral küzdő diákunk, Sebastian Bates, megmarta Louis Soulier-t. A mardekáros fiút jelenleg a Gyengélkedőn ápolja Madam Pomfrey, szerencsére csak részben fertőződött meg, mivel Mr. Bates nem telihold idején, átalakulva marta meg.
Így szóban még fájdalmasabb volt mindezt visszahallani. Míg Minerva is leereszkedett egy székre, én az asztalra könyököltem, úgy kapaszkodtam a bögrémbe. Az elmúlt rövid idő arra az egyre volt elég, hogy megpróbáljam átérezni Bates helyzetét. És ha ez eleve lehetetlen vállalkozás is volt, minden esetre megsejtettem abból annyit, hogy tudjam, már ez a bevezető is milyen igazságtalan. Ha egy másik diákról lenne szó, valamelyikről, amelyik nem vérfarkas, csak egy egyszerű, magán uralkodni nem tudó és dühös kamasz - tehát mondhatni, egy teljesen átlagos kamasz - akkor majdhogynem elintéznénk egy egyszerű legyintéssel és egy combos büntetőmunkával.
De az élet Bates-szel jobban kitolt. Bár neki sokkal több indoka is van rá, pont neki nem lett volna szabad elvesztenie a fejét. A kór miatt, amiről szintén nem tehet. Az őt ért megaláztatások miatt, amiket csak elszenvedett. Minerva minden szava után úgy éreztem, lépésről lépésre egyre rosszabb irányba tartunk.
- Ezt követően természetesen Soulier édesanyja, illetve a nagybátyja követelni kezdték, hogy Bates kerüljön kicsapásra. Csakhogy idő közben más tényezők is bekerültek a helyzetbe.
A mondandó alatt muszáj voltam az asztalra sütni a szemem, és hálát adtam az égnek, hogy a bögre, amibe kapaszkodtam, erős anyagból készíttetett. Kis híja volt, hogy vékony ujjaim alatt összeroppanjon. Valahol igazuk volt? Vagy legalábbis megérthető volt a követelésük. Szegény Louis… Bizonyára őt is nagy trauma érte, és nem csoda, ha a szülők elégtételt követelnek. Nem mintha attól bármi is jobb lenne, sőt, minden esély meg van rá, hogy rosszabb lesz csak. De érthető, akkor is. Kérdés, hogy elfogadható-e. Aztán a végén már egészen belefáradtam abba, hogy megpróbáltam mindkét felet megérteni, ráadásul még azért is aggódnom kellett, hogy az igazgatónő tapintatosan vezesse elő a Sebastiant érintő egyéb körülményeket.
– Mint tudják, Mr. Bates hónapok óta maga alatt van és elég sok tanulmányi gond van vele. Digby pofesszor segítségével szereztünk neki egy iskolán kívüli terapeutát, aki úgy nyilatkozott meg, hogy valamiféle trauma érhette, ám a közös beszélgetéseken nem nyílt meg. A támadás estéjén azonban a házvezetőjének és Fawcett professzornak megnyílt a fiatalember. Úgy tűnik, hogy Mr. Soulier unokatestvére, a hatodéves Mr. Morrow szexuálisan zaklatta őt, konkrét erőszak nem történt. Mindezt úgy, hogy egy másik diák alakját vette fel metamorfmágus képességeit kihasználva.
Mivel ennek az előbbi információhalmaznak egy része viszonylagos titok volt, nem volt felhőtlen az örömöm, hogy mindez elhangzott. Nem hiányzott a további meghurcoltatás, amiknek egyébként az eddigi rossz helyzet is nagyban köszönhető volt. De talán segített a kollégáknak jobban átérezni a fiú helyzetét.
– Valamit szeretne hozzá tenni?
- Köszönöm igazgatónő, igen - bólintottam, és halk koppanással leraktam a bögrét az asztalra, hogy aztán kihúzzam magam, és úgy beszéljek.
- Sebastian hatalmasat hibázott, valóban. Elvesztette a fejét. De nem gonosz diák. Csak sokkal nehezebb helyzetben van, mint a többi, hozzá hasonló korú társa. Neki nem csak a kamaszkor általános nehézségeivel kell szembe néznie, ami tudjuk, hogy eleve nem egyszerű. Hanem a vérfarkas kórral, és mint kiderült, a szexuális zaklatással is.  Durva zaklatással - és én egy percig sem kételkedem Seb szavában, de merem remélni, hogy azt az ügyet is alaposabban kivizsgáljuk majd, egy későbbi alkalommal. Visszatérve az eredeti ügyre, ezek egyenként is iszonyatos terhek egy egyébként is változásban lévő, fiatal léleknek. Nem menti fel a vétke alól, persze, de vonatkoztassunk el egy pillanatra a személyétől és a szörnyű betegségétől, amiről nem tehet. Ha egy átlagos diák esett volna neki így egy másiknak, mit tennénk? Hiszen nap, mint nap megtörténik ez kamaszok között - teszem fel a kérdést egyelőre költőien, de bízom benne, hogy a kollégák meglátják a különbséget. Ha egy egyszerű folyosói verekedésről lenne szó, nem lenne most értekezlet miatta. Jó kis fejmosás, kellő mértékű büntető munka, egy látogatás a gyengélkedőn, és kész. Nagy eséllyel semmi maradandó, legfeljebb a tanulság a felnőtt konfliktuskezelési technikákról, amit a legtöbb kamaszfiú és nemritkán lány is legalább egyszer életében megszerez. Csak hogy ez a mostani helyzet bonyolultabb…
Csendesebben folytattam.
- De Bates nem átlagos diák. Neki jóformán tilos lett volna így kirohannia, sokkal több felelőssége van a kór miatt is, és sokkal nagyobb baj is lett belőle ugyanezért. Félreértés ne essék, nem akarom kisebbíteni a Souliert ért sérelmeket, mert ami vele történt, különösen a maradandó rész, az borzasztó, és nem maradhat következmény nélkül. Semmi sem jogosíthat fel ilyen tettre senkit. De kérem, hogy legalább próbáljuk meg meggondolni azt is, mennyire nehéz Bates helyzete. Meg kellene tapasztalnia a tette következményeit, igen. De mellette ő is komolyan segítségre szorul. Ne mondjunk le még róla, mert azt nem érdemli meg. Köszönöm.
Elhallgattam, és végignéztem az egybegyűlteken, azt kutatva, vajon mi járhat a fejükben. Nem tudtam mást tenni, mint reménykedni. Nehéz ügy ez, még nekünk, felnőtteknek is, hát még a gyerekeknek. Nagyot sóhajtottam, és az asztal fölé hajoltam, finoman egymásnak támasztva kezeim, úgy hallgattam a továbbiakat.
– A kérdés az, hogy milyen következménnyel járjon mindez. Mr. Morrow természetesen tagad, de Bates pszicho-medimágus és Mr. Murphy is úgy gondolja, hogy lehetséges, hogy ilyesmi áll a háttérben. Ugyanakkor Bates önbíráskodása sem támogatandó. Kérem mindenki szóljon hozzá a témához!
Mc Galagony lényegretörően kérte az egybegyűlteket, én pedig úgyis lendületben voltam, elsőnek tetten fel a kezem, és újból megragadtam a szót.
- Én teljes mértékig megértem Soulier és  a családja reakcióját. Jogos a megrázkódtatásuk, a dühük, a fájdalmuk, a gyászuk a megmaradó tünetek miatt. De  azzal nem értek egyet, hogy megoldás volna Bates-t kicsapni. Nem tenné meg nem történtté a marást. Nem feledtetné és nem gyógyítaná a traumát. Egy kézenfekvő büntetés volna, sőt, megtorlásnak vagy egyszerűen bosszúnak is nevezhetjük. Valószínűleg azt eredményezné, hogy Bates előbb-utóbb elkallódna, újabb hibák után az utcán, vagy az Azkabanban végezné.
Csendesen, nyugodtan, szinte érzelemmentesen beszélek, de azt hiszem, így is jól érthető, amit mondani szeretnék.
- De mi eredetileg az iskola minden diákjáért felelősek vagyunk, egytől egyig, és én még hiszem, hogy Sebastian nem reménytelen eset. Csak hibázott. Nagyot, borzasztót, de hiba volt, nem élvezetből követte el. Úgyhogy én személy szerint nem mondok le róla - jelentettem ki nagyon határozottan, és lazán keresztbe fontam a kezeimet, úgy támaszkodtam tovább az asztalon.
- Azt javaslom, hogy egyelőre vegyük ki Bates-t a diákközösségből... De nem a képzés alól - tettem hozzá határozottan. - Legyen afféle “magántanuló”, kapja meg a beadandó feladatokat, vegyen részt a vizsgákon, de erre az évre ne térjen vissza a többiek közé. Ne látogassa személyesen az órákat, ne is lakjon a Roxfortban, lehetőség szerint menjen haza, vagy valahová biztos és békés helyre, és tanuljon otthonról, illetve ha kell, külön járjon be tanári konzultációkra. Hozzám legalábbis mindenképpen, én ragaszkodom hozzá. Emellett folytassa megemelt óraszámban a pszicho-medimágiai látogatásokat, tanuljon önuralmat és konfliktuskezelő, önnyugtató technikákat. Maga Bates és Soulier, meg a családja felé pedig mindezt kommunikálhatnánk úgy, hogy egyelőre “felfüggesztettük” őt, ezzel talán megelégednének. És Bates számára is komolynak, súlyos következménynek minősülne ez, de nem olyan véglegesen és teljesen kilátástalannak, mint a kicsapás. Mert jövő év elején újra mérlegelhetnénk a döntést, így kitűzve elé egy célt is. Így megpróbálnánk építeni, ahelyett, hogy rombolnánk. Én ezt javaslom. Köszönöm szépen megtisztelő figyelmüket - zártam le a hosszúra nyúlt mondandómat, amit azonban sajnos muszáj volt alaposan kifejtenem, aztán átadtam a szót a többieknek. Jól esett végre visszavonulni a csendes, szemlélődő ücsörgésbe, és Dawson oldalán kortyolgatni a teát.
Monstro úrfi ügyében kevésbé voltam tájékozott, de azért igyekeztem figyelmesen hallgatni. Ha sorra kerültem, és még kaphattam szót az iménti száj- és kollegális fülrongyolás után, akkor kicsit tájékozódtam az üggyel kapcsolatban:
- Pontosan mit jelent az, hogy bicskahasználat? És melyik házirendi pont tiltja vagy korlátozza magát azt, hogy szúró-vágó eszköz legyen a diákok birtokában? Ha megsebzett vele másokat, az persze komoly dolog, de hát az ég szerelmére… Minden egyes diákunk varázsfegyverrel van felruházva! Hivatalból… De mi egy a reggelinél, meg bájital-órán is használatos kiskéstől tartunk? - sóhajtottam egy kicsit rezignáltan, egy kicsit meg fáradtan.
- Nem akarom elbagatelizálni, a holmi átkutatása is fontos, de lehet, hogy fontosabb volna annak a végére járni, Monstro uraság miért érez leküzdhetetlen vágyat a bicskája közszemlére tételére. Büntető munkának esetleg néhány alkalomnyi, párszáz mázsányi krumplipucolást javasolnék az iskola konyháján, persze varázstalan módon, az említett veszélyes eszközzel, hogy Mr. Monstro hasznos célra fordítva kiélhesse a használatára irányuló késztetését - tettem hozzá fáradtan. Nem mintha más diák kevesebb figyelmet érdemelt volna, de a fejem még jócskán tele volt azzal a Merlinadta Bates-szel, meg azzal, ahogy a sorsa alakult...

Unottan nyomtam el a cigarettámat, ahogy belépett McGalagony a pihenőbe. Talán mindenki itt volt, nem tudom, én éppen Willow-nak magyaráztam valamit a legjobb borokról, amiket apám kastélyának pincéjében találtam. Nem volt éppen érdekes téma, csak beszéltem, ha már egyszer mellette ültem. Ahogy végig néztem az igazgatónőn és a többiek zaklatott arckifejezésén, sejtettem, hogy Soulier lesz a téma. Elég nagy port kavart, ami két nappal korábban történt… bár nem éreztem magam feljogosítva, hogy érdemben hozzászóljak a témához. Az igazat megvallva azt sem tudtam biztosan, hogy beleszólhatok… mint a tanári kar legfiatalabb tagja, sokszor gyereknek kezeltek. Főleg Minerva, meg Lancaster.
– Bates és Soulier is rendes fiú, nehéz lenne bármelyikükkel szemben is döntést hozni. Nem gondolom amúgy azt sem, hogy Louis-nak jót tenne, ha eltávolítanánk a közeléből Sebastiant. Szembe kell nézniük egymással és nem kizárt, hogy megbeszélni is. Persze a történtek olyan következményekkel jártak, amit Louis egy életen át viselni fog, viszont fontos, hogy megértse, miért esett ezen át. Mi vezetett ide. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg miértet kell feltennie.  – Közöltem röviden a véleményemet. – De valószínűleg, ahogy Reed is mondta, inkább negatív hozadékai lennének, ha kikerülne az iskolából. Bár nekem csak néha-néha jött be az órámra érdeklődönek Seb, szívesen segítek neki a tanulmányaival órán kívül. Bármilyen tárgyból. – Tettem hozzá. Tudtam, milyen, mikor az ember egyedül érzi magát.
– Ami Morrowt illeti, én is az előttem szólokat támogatom. Vizsgáljuk ki és tanácsoljuk el, ha szükséges. Elég aljas húzás más bőrébe bújni, majd egész egyszerűen ráerőszakolni magát valakire. Ezzel két ember életét is tönkre tehette volna.
Monstroval ezzel szemben kicsit otthonosabban mozogtam. Láttam párszor nála bicskát, mikor faragtunk rúnákat meg ezt-azt csináltunk az órákon. Valami pletykát hallottam is erről a késeléses dologról, de azt hittem, csak a többi diák terjeszti, annyira nem figyeltem. Igazság szerint egészen másmilyen kapcsolatom volt a diákjaimmal, mint a többi tanárnak. Sokan inkább barátnak kezeltek, nem is igazán oktatónak.
– Merlinre!  – kaptam kissé talán túl színpadiasan a mellkasomhoz, ahogy Reed áttért az eset tagalalására. – Ha ezt tudom, akkor nem engedtem volna meg, hogy az órámon a saját bicskájával faragja a fából készült rúnákat.  – Tettem hozzá, majd megköszörültem a torkomat, hogy egy fokkal komolyabban folytassam: – Szerintem ez egy kicsit túlzás. A varázspálca a legveszélyesebb dolog ezen a világon talán, minden diákunk rendelkezik vele, mégsem vesszük el. Monstro nagyobb kárt tehetne egy átokkal bárkiben. És miért hazudnának arról, hogy az unokatestvérét védte? Igen, egy aranyvérű család sarja, de ez nem jelenti azt, hogy elsimították neki az ügyet… ha esetleg valakiben ez merülne fel.  – Oké, kicsit heves lettem. Na nem baj, aranyvérűként is vannak előítéletek, nem csak sárvérűként. Nekünk is ugyanúgy meg kell birkózni egy csomó dologgal. Mindenesetre folytatás előtt rágyújtottam egy szál cigire megint. – Vegyük el tőle a bicskát vagy bicskákat, esetleg Ares tartson vele egy elbeszélgetést, aztán szépen térjen vissza a dolgához és figyeljünk rá.

Nem terveztem ilyen korán visszatérni a Roxfortba. Még számos feladat volt a családi birtok területén, például a szobákat teljesen sikerült restaurálni, de apám értékes bútorainak jelentős gyűjteményen fent ragadt a padláson egy meglehetősen agresszív mumus társaságában. Még én magam sem tudtam kiűzni onnan, pedig elég komolyan próbálkoztam vele. Azelőtt meg ráadásul egy tanulmányi programon kísértem végig a diákokat, így szinte semmi időm nem volt a magánéleti dolgaimra… a kedves menyasszonyom is kénytelen volt elhalasztani az esküvővel való nyaggatást. Egy ideig úgy hittem, hogy majd Tania miatt nem akarom elvenni, de nem miatta nem akarom. Tania a múlt, ami néha-néha fellángolt.
McGalagony igazgatónő persze rám sózta az egyik új tanárnő körbevezetését. Nem lepett meg, mivel én voltam a legfiatalabb minden kellemetlen feladat valahogy nálam kötött ki, ráadásul azt hallottam, hogy az új tanárok felvétele sem változtatott a helyzetemen. Szóval persze megint késésben voltam, úgy rohantam fel az emeletre, mint valami őrült. Reméltem, hogy az újdonsült tanerő nem unja meg és indul el inkább haza. Valami olyasmi felkiáltást hallottam, hogy: – ÁHÁ! MEGVAGY! – Hirtelen azt hittem, hogy a valaki az ajtón keresztül lát… és tudja, hogy megérkeztem. Ez kicsit összezavart és éreztem, milyen mocskosul béna vagyok.
A tanári pihenő ajtaját feltépem, szószerint átestem a saját bőröndömön és elterültem az asztalok között, a helyiség közepén. Természetesen a holmim sarka belenyomódott a bordáim közé. Nyögtem egyet.
– Óóó, hellóóó!
Felpislogtam, ahogy a fejemnél lévő asztal mögül jön egy hang. Egy nő, egy világos hajú nő ártatlan mosollyal. Igen, láttam az arcán, hogy idősebb nálam, amire csak mordultam egyet, majd nagy nehezen feltápászkodtam a földről. Leporoltam a ruhámat, felállítottam a bőröndömet.
– Szia… te vagy Maris?  – kérdeztem és kicsit feszengve, de felé nyújtottam a tenyeremet. Kicsit túl csinosan öltözött fel, miközben én egy Walpurgis lányai koncertpólóban feszültem, amire éppen csak felkaptam egy kapucnis pulcsit. A fekete farmer és a tornacipő sem keltett éppen felnőtt férfi benyomást… de hát egésznap utaztam, mert még volt némi dolgom, mielőtt ideindultam. – Bolton professzor vagyok, de bizonyára az igazgatónő mondta, hogy én foglak ma körbevezetni.  – Magyaráztam tovább és a saját asztalomhoz toltam a bőröndömet.
– Amúgy mit csináltál? – kérdeztem és kicsit megköszörültem a torkomat. Nem igazán értettem, hogy miért kell amúgy sem megmutatnom az iskolát, elvégre ő maga is idejárt valamikor. Bár a háború után felújították az iskolát, azért nagyjából ugyanaz maradt.

Egészen más fajta találkozásra számítottam. Kevesebb eleséssel, meg őrült kalimplással. Végül is nagy nehezen összeszedtem magam annyira, hogy legalább talpra álljak és szép lassan kisimítsam magamon a ruhát. Hát igen, nyilván nem a koncertpóló és a fekete szakadt nadrág volt a legjobb bálasztás az új tanárkolléga jelenlétében, de még számoltam azzal, hogy esetleg lesz időm átöltözni. Nem számítottam késésre sem.
– Jaaa, te vagy Mage Holton! Pedig azt hittem egy diák vagy – vigyorgott rám meglepően ártatlanul. –  Egyébként van valami durva változás, hogy így körbe kell vezetni? A neveket nem jegyzem meg, de amúgy én is idejártam.
– Sage Bolton.– Javítottam ki és a csomagjaimat odatornáztam az asztalom mellé. Talán azon a helyen nem rúgja fel senki, legfeljebb Willow, ha úgy dönt, bejön a nyár közepén. Erre persze nem sok esélyt láttam. – A háború után történt némi felújítás, de semmi megszokhatatlan, ha az ember már eltöltött itt hét évet.  – Válaszoltam és a zsebemből egy doboz cigarettát halásztam elő, hogy kivegyek belőle egy szálat. – Ugye nem zavar, ha rágyújtok? – kérdeztem és a számba dugtam a cigit. Valószínűleg Belby az egyetlen, aki előszeretettel játszotta el, hogy fuldoklik a füsttől… de ő mindenre szeretett nagyon drámaian rájátszani. Főleg arra, ha tanácsot adtam neki a diákokkal való kapcsolatteremtésre… mintha a fiatalságom sértette volna, állandóan az orrom alá dörgölte, hogy neki több tapasztalata van és pontosan tudja, mit csinál.
– Megpróbáltam megmenteni annak a fejét – mutatott valamire az egyik asztalon. Fogalmam sem volt mi az, de csak lassan bólintottam. – De hóősi halált halt – vonta meg a vállát aztán egy újabb vigyorral. – És te jól vagy? Szerencséd, hogy nem nyomódtál szét, mint a fej. Úgy tűnik a szőnyegek is szeszélyesek erre, nem csak a lépcsők.
Lassan bólintottam és miután szippantottam egyet a cigiből és kifújtam a füstöt, közelebb sétáltam hozzá. Végül is egész rendes nőnek tűnt a maga módján, csak kicsit olyan furcsán szétesettszerű volt.
– Manapság az is csoda, hogy ez a szál cigi nem szeszélyes… – vigyorodtam el én is és mutattam, hogy ugyan induljunk most már el. Maximum belógunk a könyvtárba Madam Cvikker tudta nélkül. Azt aztán nagyon gyűlölte volna.
Csakhogy mielőtt még távozhattunk volna a pihenőből, hirtelen mindent ellepett a fehér por. Megtapadt a fekete ruhámon, csípni kezdte a szememet, nehezen kaptam levegőt és a következő pillanatban köhögni is kezdtem. Egy jó adag krétapor volt, amit valaki bizonyára a rúnatoronyból szedett össze, az ugyanis pontosan ilyen levegőt hordozott… utáltam is a táblára írni éppen emiatt, mert a környékét egyenesen megfertőzte.
A leülepedő porfelhőben meg Hóborc alakja rajzolódott ki. Gyűlöltem ezt a szellemet, állandóan Zsálya professzornak gúnyolt és egyszer valóban megdobált már a saját krétáimmal is. A cuccok, amiket hajigálni kezdett egyenesen felénk repültek. Az egyik könyv fejbe talált, amitől megtántorodtam.
– Hopsz, nagoyn fájt? – kérdezte Maria. A tenyeremet a púpomra szorítottam, aztán megfogtam a nő karját és behúztam az egyik asztal mögé.
– Hóbor! Ha nem viselkedsz, hívom a Véres bárót!  – fenyegettem meg. Ez általában bevált nála, mert a mardekárosok szellemétől rendkívül tartott. Ehelyett most azonban énekelni kezdett, valami gúnydalt. Kiemelkedtem az asztal mögül és Hóborcra meg a repkedő tárgyakra szegeztem a pálcámat: – Immobilus! – A könyvek és egyebek megálltak a levegőben, úgy, hogy Hóborc is csupán pislogni tudott. – Ne akard, hogy szelleműzési rituálét hajtsak végre! Sokat tanultam Izlandon!

– Jól van, Page, jól van – mondta úgy, mintha megismételte volna a nevemet. – Azért a hangzását eltaláltam, ugye? – kérdezte kissé szórakozottan. Én meg csak pislogni tudtam. Aztán megköszörültem a torkomat. Jól van, Sage, egy utolsó próbálkozást.
– Sz… szzzz… ahogy kígyó sziszeg. Sage.  – Nyomtam meg a nevem elejét, hátha akkor eljut hozzá is. Ha nem jegyzi meg a nevemet, még kellemetlenségek is érhetik a félév során. Ha Mage vagy Page Holtont kezdi el keresni teszem azt, akkor nem valószínű, hogy a diákok vagy akár Frics tudni fogja, hogy miről beszél. Itt pedig veszélyes, ha az ember bolondnak nézik. A diákok képesek kicsinálni simán egy tanárt, ha nincs meg a tekintélye. Mondjuk az nekem sem volt igazán, inkább csak levoltak velem, mert az idősebbekkel egészen közel álltunk egymáshoz korban.
A számba dugtam egy szál cigit, majd már vettem volna a kezembe a pálcámat, hogy meg is gyújtsam, mikor elborított minket a krétafelhő. Éreztem, ahogy könnyesre csípi a szememet, ahogy egy nagytüsszentés kíséretével az orromba csiklandoz. Hóborc még a nyáriszünetben sem nyugszik a jelek szerint… kénytelen voltam szembe szállni vele és megfenyegetni.
Az Immodilus hatásosnak bizonyult. Hóborc és minden más is megállt a mozdulatban. Csak én és a nőci maradtunk mentesek a mágiának ettől a formájától.
– Hatásos – állapította meg, ahogy vigyorogva megállt a szellem előtt. Az egyelőre csak a szemét tudta mozgatni, ám sejtettem, hogy ez mindössze néhány perc előnyt szerez nekünk és bosszúból még talán követ is minket majd az egész körbevezetés közben. Marisra hagytam a varázslat folytatás és a szellemtől való megszabadulást. – Ooopsz, bocsii – hallottam, ahogy még dumál utána, ám én az elejtett cigim helyett dugtam egy másikat az ajkaim közé, majd a pálcámmal nyugodtan megpöccintettem a végét, mire finoman meggyulladt és az első adag füstöt le is szívhattam. A dohány kesernyés aromája megnyugtatott, mint mindig.
Most nem voltam olyan életerős, mint amikor idejöttem dolgozni. A családi problémák és a Taniával való „játszadozás” nyomot hagyott bennem. Nem igazán akartam már bedőlni a lány trükkjeinek. Nagyrészt felbukkant és eltűnt, mikor éppen kedve volt hozzám.
– Hoppácska. – pislogott felém az új tanárnő már-már ártatlanul. Engem nem zavart, hogy mit művelt a szellemmel… így legalább nem én voltam az első számú célpontja, ha éppen támadást akart indítani a tanári kar valamelyik tagja ellen. – Kicsit berozsdásdotam. – Tette hozzá.
– Előfordul, ha az ember nem gyakorolja naponta. – Válaszoltam és az arcába fújva a füstöt mutattam, hogy induljunk ki a folyosóra. Még az ajtót is kitártam előtte és megvártam, míg kilép rajta. – És hol dolgoztál, mielőtt idejöttél?  – kérdeztem és elindultam jobbra. Lassú léptekkel vezettem a folyosón, igazából úgy gondoltam csak a felújított folyosószakaszokat mutatom meg neki. Esetleg az irodáját, bár erről még nem tudtam, hol lesz. Talán Prescott tanárnő régi helyét kapja, ám én ott még nem jártam… és emlékeim szerint a nyugati szárnyban kapott helyett, ám bizonyosan ezt nem mertem kijelenteni. Belbynél voltam a legtöbbet, aki egész évben szívatott, mintha én is csak az egyik diákja lennék.
– Én a Godrikon tanítottam. – Tettem hozzá, csakhogy cseveglyünk valamiről. – Csakhát… fel kellett mondanom bizonyos okokból. Most a Skandináv Mágiatörténeti Múzeumban dolgozok ez mellett.

Kezdtem feladni, hogy az új tanárnő megjegyzi a nevemet. Közben persze kicsit azért is aggódtam, hogy egy iskolában ez miképpen fog mutatni. Nem azért, mert a tanárok előítéletesek lennének, egyszerűen csak a nevek megjegyzése nélkül elég nehéz osztályozni a diákokat.
– vajon a szellemekre hatásos az ex memoriam? – Kérdezte. Nem tudtam komoly-e a kérdés, én magam nem gondoltam, hogy a szellemekere a mágia bármilyen formája úgy hatna, mint ránk emberekre… de ki tudja. Végül is az én varázslatom is betalált. Túl sok volt a kérdés, ezért nem válaszoltam, csak sóhajtottam egyet és nagyot szippantottam a cigarettából. Engem nem érdekelt amúgy sem Hóborc, csak szerettem volna kimenni a tanáriból, hogy végre elkezdjünk körbe nézni a kastélyban.
Sok minden valóban nem változott. Talán csak a felújított folyosók és tantermek voltak az, amik némiképpen másmilyenek voltak. Na meg a tanári szobákat rendszerint átalakították, új bútorokat kaptak, amikor új kolléga érkezett. Maris is kapott egy szobát. Ezt is meg kellett volna mutatnom a mai napon neki.
- Egy mugli planetáriumban dolgoztam és a gyerekekkel ismertettem meg a csillagos égbolt csodáit – Az új hangvétellel egészen másmilyennek hatott. Látszott, hogy van valami, amit igazi szenvedéllyel szeretett. - Nem furább őket tanítani, csak mondjuk nem lebegtetem magam elé a kávét, és nem robban fel minden, amikor varázsolok. Na és te, hol dolgoztál? – Az én korábbi munkám nem volt élvezhető. A Godrik száraz volt, unalmas, nem sok szórakozás volt egy magamfajta fiatal tanárnak. Ezért hát, röviden, kissé visszafogottan válaszoltam a kérdésre. A Múzeumot viszont szerettem. Ott jó volt dolgozni, tetszett, ahogy kialakították a helyet és ahogy az a tipikus északi, kissé mesevilágot idéző mágia ott vibrált, egyenesen levett a lábamról. Hiányoztak az északi kutatómunkák. Még az a furcsa gömb is ott volt a tanári szobám könyvespolcán… amit annyira szerettem volna megismerni közelebbről.
- Bizonyos okokból? Ez rosszul hangzik – Mutattam neki, hogy forduljunk jobbra. Így juthattunk a nyugati szárny felé, ahol a szobája is helyet kapott. Nem tudtam, hogy néz ki, hogy átalakították-e Prescott tanárnő után. Elég hirtelen távozott az Dél-Amerikában kapott kutatómunka miatt.– Lefeküdtél a rektor lányával?
Elröhögtem magam és az ajkaim közé dugtam a cigarettát, hogy szívjak belőle egy adag füstöt, majd magam elé fújtam egy karikát. Egészen előre libbent a hosszú folyosón, majd semmivé foszlott.
– Mondjuk, hogy unalmas volt nekem az a munka. A sok poros, szürke professzor vett csak körbe és ha nem úgy ugráltam, ahogy nekik tetszett, problémás kölyöknek tituláltak. Itt, a srácok miatt egészen bulis néha a hangulat.  – Magyaráztam, bár fogalmam sem volt ő hogyan áll ehhez az egészhez. Én barátként kezeltem a diákokat, ami több tanárnak, de főleg Belbynek nem tetszett. Álladóan elmondta, hogy gyerekesen kezelem a problémákat.
– Na jó, én ezt nem bírom tovább. Tudsz adni nekem is egy szál cigit? Ígérem csak egyszer kérek, de nem tudok ennek ellenálni – sóhajtott egyet és felém fordult menet közben.
Benyúltam a zsebembe és elővettem a dobozt, hogy felé nyújtsam.
– Bocsi… nem tudtam, hogy akarsz… vagy zavar… vagy mi….  – Vigyorodtam el. – A szobád a nyugati szárnyban van. McGalagony a lelkemre kötötte, hogy mutassam meg.  – Folytattam és lekanyarodtam balra. – Biztosan nagyon kicsicsázták a manók. – Amint vett magának cigit a pálcámmal nyúltam felé, hogy meggyújtsam. Aztán már kanyarodtunk is le újra, hogy a lépcsőházba jutva haladjunk tovább a nyugati szárny felé.
– Kövess szorosan, még az átlagosnál is szeszélyesebbek a lépcsők, mióta beütött a Mágikus Szeszélyt.  – Magyaráztam és felléptem az első lépcsőre, ami már is mozogni kezdett, szerencsére a nekünk megfelelő irányba. Persze nagyot rántott, mint mindig, így egy egészen kicsit neki is ütköztem Marisnak. Annyira, hogy összekoccant a fejünk. – Nem égettelek meg, ugye?  – Kérdeztem aggódva.

Nem igazán akartam arról beszélni, hogy milyen volt a Godrikon tanítani. A legtöbb professzor befásult, unalmas alak volt és ezek tanították a jövő generációját bármire is… aurorokat és olyan személyeket, akik az egész varázsvilág biztonságáért feleltek volna. Kár lett volna jobban belemenni a dologba tényleg. A végén úgyis ott kötöttünk volna ki, hogy én ittam túl sok bort munkaidőben, ami valahol amúgy igaz is volt. Jobb is volt témát váltani és áttérni arra, hol van a szobája meg megkínálni egy cigivel.
– Köszi, életmentő vagy – mondta. Figyeltem, ahogy az ajkai közül előszökken a füst, én meg elvigyorodtam. – Kicsicsázták? Hercegnőt vártak? – tértünk aztán át a szobája kérdésére. Valójában nem láttam, hogy milyen lett most, hogy felújították. Azt tudtam, hogy az egyik legnagyobb helyiség a kastélyban, amit tanároknak adtak és hogy Prescott professzor idején nagyjából egy hotelszobára hasonlított. Nem hittem, hogy hatalmas átalakításokat eszközöltek volna, legfeljebb egy komolyabb takarítást.
– Hát azt azért nem hiszem. De számíts rá, hogy olyan, mint egy hotelszoba. Prescott professzor idején erre eléggé figyeltek.  – Magyaráztam és újabb adagot szippantottam a cigimből, ahogy elértük a lépcsőfordulót. Egy kép zsörtölődött a hátam mögött, hogy „tilos a dohányzás,” de nem igazán foglalkoztam vele. Csak ráléptem az egyik éppen nyugodt lépcsőre. Szerencsére még Maria is éppen elérte, mielőtt hirtelen rántással megindult volna.
Az erőteljes mozgással persze elveszítettem az egyensúlyomat. Neki estem és hirtelen azon aggódtam, hogy esetleg kiégettem a ruháját. Azért elég csinosan öltözött fel, megadta a módját annak, ahogyan megjelent… ezért kicsit megköszörültem a torkomat és megpróbáltam kiegyeneseni.
– deee a szívem – Mi? A válaszára csak pislogni voltam képes, reméltem, hogy nem égettem ki a mellkasát vagy ilyesmi. Bár ahhoz egy ekkora csikk kevés lenne és nem is üvöltött, hogy ég a bőre. – Úgy értem a szemem kiégeti a sejtelmes Roxforti fény – folytatta. Még mindig nem értettem, de erre ő is felröhögött egy kicsit. – Csak vicceltem, semmi bajom, tök jól vagyok – tette hozzá és megveregette a vállamat. Mielőtt még mondhattam volna bármit is erre a káoszra, a lépcső megint rántott egyet. Így még közelebb kerültünk egymáshoz. Igyekeztem megtartani és láttam, hogy az ajkaimat bámulja.
A szívem nagyon hevesen verni kezdett. Marhára zavarba jöttem és megpróbáltam összeszedni magam.
–Bocsi…  
– Hűha, félelmetesen nyomulós srác vagy – jegyezte meg csipkelődve, én viszont szörnyen zavarban voltam. Annyira, hogy el is pirultam kicsit a borostám alatt. Reméltem, hogy a sötét arcszőrzet legalább valamennyire elnyomja ezt az egészet.
–  Csak a lépcső teszi, amúgy tökéletesen jólnevelet fiú vagyok – próbáltam humorizálni és inkább hagytam magam lehúzni a lépcsőről. Onnan már csak pár lépésnyire volt a szobája, amit azonnal kinyitottam neki a nálam lévő kulccsal és előre engedtem. Hagytam, hogy befogadja a helyet, még kicsit meséltem is neki közben az iskoláról, mielőtt elváltak az útjaink…