Roxfort RPG

Feel no Pain (https://www.youtube.com/watch?v=5l8vnswrsN0)
(https://i.pinimg.com/564x/80/db/94/80db94ab5c1cfdcf630231b3602d77d5.jpg)


...Mintha néha még lelkem is ragyogna:
Lángba borul egy-egy emlék tüzétül,
De azután még jobban elsötétül...

A gonoszban való hit napjainkban már nem közkeletű. Hisz mindenki tudja, bennünk él. Mindenkiben. Talán pont ezért is rég túlléptem azon a korláton, hogy beskatulyázzam az embereket. Mindössze elvárok tőlük dolgokat.
Ezt. Azt. Amazt.
Ami hasznos. Ami kell. Hisz ez is csak üzlet.
A Soho testes, súlyos levegője igazi átokként szivárog le a tüdőmbe. Szinte kínoz az erőteljes atmoszféra, amit a szexuálisan túlfűtött negyed áraszt magából. Valahol ez régen izgató volt, érdekes, elevenen lüktető, ma már csak hasznot lesek belőle és azt is úgy, vagy legalábbis olyan formában ahogy nem mindenki. Ide a legtöbben talán csak dugni járnak, ha nem akarnak konkrétan kurvára költeni, de persze a drogot is Camdenen kívül itt a legkönnyebb beszerezni. Ha valakinek nem esik útba vagy a belvárosba maradna, akkor az útja a Sohoba visz, azon belül is a Red Lionba.
Lazán elegáns öltözékben lépkedek. Kicsit unom már ezt a nyakkendős outfitet, eszembe jutott már hogy pár hetet szabi címen kiveszek és elutazok Skóciába. A Herbidák titokzatossága vágyat maga után, és ott legalább nyugtom lenne. Nem érne el senki semmilyen formában. Még mágikusan se. A tolvajvezérség egyetlen hátránya, hogy soha a kurva életbe nincs szabadsága az embernek. Szerencsére David azért ott van, aki meglepően ügyesen tudja képben tartani a dolgokat, míg vissza nem térek. A bonyolultabb melók megmaradnak nekem, és most még a bérgyilkolászást is hanyagolnám. Nem csinálnék mást csak vadásznék, wishkey-t innék, na meg a ropogó tűz mellett részegednék le. De a várva várt pihenés csak odáztatja magát.
Kell egy újabb adag fűszállítmány, időm pedig véges, így kénytelen vagyok drágábban beszerezni azt itt, mint Esco-nál kint, Camdenben. Valahol nem is bánom, mert régi emlékek elevenednének fel, mint minden egyes kurva alkalommal, mikor arra járok.
A nap haloványan dereng a felhők mögött ahogy hunyorogva felpillantok. Beleszívok még egy utolsót a cigimbe, majd messze elhajítom, hogy a pislákoló parazsat kioltsa az oxgénhiány vagy egy jól célzott cipőtalp.
Eleinte számoltam mióta is nem láttam Volkovát. Mára tűnő emlékként tekintek vissza rá. Igazából eleinte megviselt, hogy sem elérni sem beszélni nem tudok vele. Még Mirával is úgy összevesztem, hogy elköltözött három hétre. Ha Alfred nem tesz helyre egy hónap után, akkor talán még most is szánalmas féregként mattrészegen heverésznék valahol. De hála Merlin csontos bokájára sikerült túltennem magam mindenen, mindössze talán csak a vállamon lévő sérülés emlékeztet igazán hogy itt valóban megtörténtek a dolgok, nem pedig egy ostoba, kusza és jó szar álom volt mindez.
Persze ha nem lenne elég emlékeztető, hát ott van az orosz banda is, akik ugyan visszavonulót fújtak, de az információk szerint még mindig itt tevékenykednek. Most a kivárásra játszunk. Addig, míg nyíltan nem kezdenek területfoglalásba nem zargatjuk őket. Jobb ha kerüljük a körök ütközését, bár ez csak a probléma átmeneti elodázása.
- Italt?
- Lángnyelvet.
Nyersen közlöm a pincérnővel az igényem, majd fordulok kettőt hogy felmérjem a terepet. A hely már most is zsúfolásig telt boszorkákkal és varázslókkal. Itt a pálcák mindennapos használata lengi be a mágiaérzékenyek tudatát, mint ahogy az enyémet is. Sophie medálját megérintem a vasalt ing alatt. Ha valaki, hát ő tud segíteni benne, hogy ne erre koncentráljak. Szinte kérnem sem kell, rögtön érzem, ahogy a meleg szétterjed a mellkasomon át, végig az egész testemben. Ettől megnyugszom. Tőle megnyugszom. Apró, picike hullámként érzem az ujjbegyeimben a jelenlétét, a gerincem mentén egész a lábamig. A levegő itt még sűrűbb, még állottabb, még jobban sugallja, hogy a gonosz itt cimborád lesz, nem pedig ellenséged. Hamis ígéret, hamis örömökkel fűszrezve. Pont, amit szeretek.
Hogy elűzzem vagy legalább enyhítsem a rám törő rosszullétet lehajtom a szeszt és kikérek még egyet, miközben kisarcolom a pultra az árát. Miközben ezzel foglalom el magam, egy fekete ruhába bújt, karcsú nő lép felém, remélve hogy talán élvezetet nyer vagy a testem vagy a pénztárcám árán. Csalódást okozok neki, mert ma nem vagyok kapható semmi ilyenre. Helyette tekintetem a fekete medvés tetoválást keresi. A dílerem ugyanis ezzel az összeköttetővel szállíttat, így őt kell keresnem. Azonban mivel nem látom, kénytelen vagyok bevetni magam a tömegbe...

Furcsa volt egyszerre bizarrul újnak és unalmasan a réginek érezni mindent. Magamat, a várost, a helyzetet… Megváltoztam, kifordultam - mondhatni, egész más valaki lettem a veszteségek által, amik értek. Más lett a munkám, mások a céljaim, a gondolataim; még a külsőm sem ugyanaz, egy a régitől igencsak különböző nőt vert vissza a kirakatüveg, ami mellett elhaladtam. De amikor a tekintetem találkozott vele, ezzel a miniruhába bújt, céltudatos külsejű szöszivel, mégis ugyanazzal néztem farkasszemet. A szőke hullámok között az a jeges, kék szempár ismerős volt, s a mélyén rejtőző izzás úgyszintén. A vérfarkas ugyanaz maradt. A dühe mit sem csorbult, sőt...
London sem változott. Se a mű, kirakatos felszíne, se a sötét, mocskos kis szíve, tele szeméttel, tele kétes szenvedéllyel. Aranyszínű magassarkúm rutinos mozdulattal libben át egy gyanús tócsa felett, s ugyanilyen gyakorlottan kerülöm ki a részeget, aki szembebotorkál velem. Nem állok meg se a füttyentésre, de a puffanásra se, ahogy orra esik, vagy tudomis én, mit művelt.
Milyen jó újra itt - gondolom magamban, nemkevés iróniával. Hazudnék, ha azt mondanám, hiányzott Anglia a maga langymeleg, semmilyen és bosszantó időjárásával, a modorosságával… Nem. Anglia nem hiányott. Jól megvoltam a fagyos Szibériában, megedzett a jég, a viharos szél és az állhatatos munka, amivel eltűnt apámat kutattam. Az emlékek viszont, amik itt, London mugli részén életre kelnek, ahogy a betonon lépdelek, már egy másik lapra tartoznak. Egy olyan lapra, amit mióta tartogatok már a kezemben, pedig el kellett volna dobnom rég, és sose kijátszani. És mégis, újra itt vagyok, talán ugyanazon a nyomon járva, amit néhány hónapja hagytam itt, láthatatlanul, de örökre.
Koncentrálnom kellene, nem álmodozni. Okkal jöttem ide. A fejemben újra felcsendül az unos untig, mantraként ismételt eseménysor: Megtalálni apámat. Bosszút állni azon, aki elrabolta. Tönkretenni őt is, meg az egész Falkát.
És ehhez most épp ki kell faggatnom valakit. A személye nem tisztázott pontosan, de a nyomok ide vezetnek, Londonba, Sohoba, valami vacak csehóba. Tudom az emberemről, hogy férfi, hogy nagydarab, s hogy van egy fekete medvés tetoválása. Itt lesz, és jó eséllyel nem is kell majd keresnem. Ebben a ruhában, ilyen külsővel… Fogalmazzunk úgy, hogy nyerésben fogja gondolni magát, még azelőtt, hogy elkezdene játszani. És nem is tévedhetne nagyobbat.
A farkas mélyen belül elégedetten mordult, képzeletbeli vicsora már-már kárörvendő vigyorgássá szélesedett a gondolatra. Én ennél azért finomabb, halvány, de elszánt mosollyal löktem be a Red Lion ajtaját - óvatosan és minél kisebb felületen érve a nyilván sosem takarított, zsíros és kórokozókkal teli felülethez. Ha nem volna feltűnő ebben a környezetben, talán kézfertőtlenítőt használnék, de odabent már a levegő is a kilincshez hasonló, füstös, állott, zsibongó és tömény, hogy szinte vágni lehet. Ezen már nem segít semmiféle szappan. Ide alkohol kell.
Csak egy lépést teszek a pult felé, aztán egy másodpercre megáll az idő. Szünetel az eddig oly elszántan a fejemben ismételgetett terv, elhomályosul a cél, ami köré az elmúlt hónapokban az egész életem építettem. Még a szívem is kihagy egy dobbanást a súly alatt, ami a látványtól rám szakad hirtelen. Mennyi emlék, mennyi sutba vágott érzelem (és értelem), mennyi eltemetett gondolat rohan meg, s mossa ki az idáig töretlen tartó céltudatosságot az agyamból!
- Ez nem lehet igaz - bukik ki belőlem, se ez a pár szó némileg észhez térít. Újból megindulok a tömegen át a pult felé, hogy ráköszönjek arra az egyetlen emberre, aki a puszta jelenlétével ilyen bosszantó rövidzárlatot tud okozni a fejemben. De már túl is lendülök rajta, újra megyek, ahogy terveztem, a pult felé. Iszom egyet, megvárom az emberem, kihívom egy keringőre, és megtudom, amit akarok. És hogy közben elütöm az időt…
- Helló, idegen - köszönök rá csak így, egyszerűen. Régebben talán gatyáztam volna, talán nem is biztos, hogy idejövök, de most egy kicsit már más ember vagyok. Kicsit kevesebb óvatosság. Kicsit több farkas. Ő meg…? Elfordulni látszik, talán nem ismer meg. Jót szórakozom, széles, de hangtalan mosollyal ledobom magam Christopher Cartwright mellé, keresztbe vetett lábakkal, elegánsan féloldalt a bárszékre, s a pultra könyökölve, szavak nélkül intek a csaposnak egy lángnyelvért. Ha már Anglia, legyen a welcome drink a helyhez méltó! Sok mindennek jót tesz most bennem az a kis pusztító tűz - és van, amit pedig nem baj, ha kissé lángra kapat.
Kivárom, felém fordul-e a figyelme, vagy tovább stíröli a körülöttünk nyüzsgőket. Egyébként én is azt teszem. Észben tartom, miért jöttem. Nem hagyom, hogy elterelje a figyelmem. Ez az ügy most mindennél fontosabb, eddig is az volt, eztán is, míg meg nem oldom. S így az a fickó is az, aki alkarján a vicsorgó fekete medvét viseli, és épp most jelent meg a látómezőnkben. El is indul az irányunkba, én pedig szemérmetlenül mosolyogva bűvölöm, s aprót kortyolok a whiskyből. Alakul a terv is, és mellette ki tudja, még mi...


 

Feel no Pain (https://www.youtube.com/watch?v=5l8vnswrsN0)
(https://i.pinimg.com/564x/80/db/94/80db94ab5c1cfdcf630231b3602d77d5.jpg)


...Mintha néha még lelkem is ragyogna:
Lángba borul egy-egy emlék tüzétül,
De azután még jobban elsötétül...

Csapok egy laza kört miközben felmérem a terepet. Vannak rossz arcok, nagyon rossz arcok, tudom hogy vagy kettő ezek közül Hayes embere és azt is tudom, hogy jelenleg nem épp dolgoznak, hanem az élvezetek örömeinek élnek. Elnézve legalábbis a rakat piát és a két olcsó, igénytelen kurvát csakis erre enged következtetni a józan ész.  Az egyik keménykötésű legényt Davis emberének nézem. Igazából ez csak sötétbe tapogatózás, de alkatra és stílusra az ő brancsába illik bele. Az oroszoknak nyoma sincs, ahogy a medvés tetovált fazonnak se.
Nem szeretem ha megváratnak. Jobb ötlet híján odaköszönök az egyik volt alkalmazottamnak, aki azóta szabadúszó, akár csak Elliot, de jószerével már Franciaországban tevékenykedik. Pár kérdésre tart csak fel, aztán miután elszólítja a kötelesség magamra hagy. Ismét csapok egy kört, most vissza a pultig, de ugyanúgy eredménytelen a kutatásom. Magamba bosszankodok egy sort és eltöprengek Mirabella szokatlan viselkedésén miközben lezuttyanok a pulthoz. Kikérek egy újabb kört de ezt csak intem a pincérnőnek az ujjammal egy kört leírva, aki tapasztalt vendéglátósként már ennyiből is tudja mit kell tennie.
Nem tűnik fel hogy nyílik majd zárul az ajtó, mert ezt percenként megteszi de egy fél óra alatt tucadszor az biztos. Így evidensen nem is figyelem a be és kifele áradó tömeget. Miért ennyire kurva idegesítőek a tinédzserek? Minek vettem David után egy újabbat a nyakamba? Az az igazság, hogy Mira mikor hozzám került még kislány volt. Fél év alatt viszont sokat változott. Megnőtt, nőiesedett. Jó ég, meglehet menstruál is? Beszélnem kellene vele a szexről, a fiúkról meg arról hogy hogy ne essen teherbe?
Már a gondolattól is rosszul leszek, de szerencsémre Soph halk suttogása a lelkemben megnyugtat. Talán elkerülhető mindez, mert ház mégiscsak a lányok kibeszélnek minden ilyesmit. Meg hát, nem én vagyok az apja. Már ténylegesen. Csak ki kell várnom, hogy ő akarjon beszélni, kezdeményezni, mert erőltetni nincs értelme. Azt hiszem legalábbis…
- Helló, idegen…
Ismerősnek csengő női hang zavar meg, de ügyet se vetek rá a gyors oldalpillantást követően. Tulajdonképp úgy teszek, mint akinek fel se tűnik hogy hozzá szóltak. Igaz óhatatlan a mellém telepedő csinos láb vonzza a tekintetem egy pillanat erejéig de nem veszek róla jobban tudomást. Nem éjszakai kalandot keresek, és nem érdekel semmilyen szöszke liba. Nem az eseteim. Még mielőtt gondolataim bármelyik nőre terelődne előveszek egy cigit és meggyújtom. A füst jótékonyan csípni kezdi a szemem, így lehunyom és megdörzsölöm.
Jöhetne már ez a fasz..
Magamban morgok kettőt. Nem erősségem várni. Kurvára nem. Az idő pénz és ha úgy tetszik, ez a seggarc a pénzem lopkodja. Evidensen csak képletesen, na de akkor is…
Még két slukk és a cigim a felénél tart. A pincérlány épp a pult jobb oldalán szolgál ki. Bájos kis boszi, a bájai legalábbis szemrevalóak. Nézni meg mindenkinek szabad. Elmosolyodom felemásan, mert eszembe jut hogy O’Mara mit is mondana erre. Unottan figyelem így a lányt miközben teszi a dolgát, a körülöttem lévő emberekkel nem törődve. Elmerengek újra miközben a cigit ajkaimhoz érintem megszokott időközönként egész addig mígnem el nem szívom. Addig megy ez míg meg nem érzem a bizsergést a halántékomon. Ekkor és csakis ekkor oltom be az előttem lévő hamutálba és fordulok meg. Tekintetem egy percig cikáz mire beméri a felém siető alakot. Kockás ingje hanyagul feltűrve, alóla pedig kikandikál a medve vicsorgó pofája.
- Na csakhogy!
Csapom a poharam az asztalra, hogy jó nagyot csattanjon.
- Te vagy Stærmose embere, igaz?
Lépek a fickó felé, és a kezem nyújtom. Félmosolyom hamisan vidám. Mintha nem lenne semmi baj. Talán csak a szemeim nem tükrözik a jókedvet, de azok azóta nem mióta megjártam Rómát. Majd talán ha nálam az anyag jobb lesz a kedvem. Legalábbis ez is egyfajta hamis illúzió, mint oly sok minden ebben a kurva életben.

A szórakozás valahogy nekem eddig sose ment igazán. Oldottnak lenni korábban nehézkes volt. De most már más a helyzet. Nem gondoltam volna, hogy épp itt, ilyen környezetben találok rá a mikéntjére, de még le sem gurítottam a lángnyelveket a torkomon, már feloldódtam a mély aranyban, a tüzes izzásban. Talán hozzájárult, hogy nem fekete, hanem szőke keretben néztem a világot. Talán hozzátett, hogy amikor ekkora veszteség ért és ilyen düh forrongott bennem, akkor félretettem a doktori józan eszem, s azóta csak végszükség esetén vettem elő, rövid időre, túlélésre. Vagy csak Cartwright sármosan bozontos frizurájának tanulmányozásaa szemem sarkából, halk zsörtölődős morgása, meg ahogy cigijét szívva a fruska fenekére bámul; az töltött el ilyen keserédes derűvel. A boldogságtól ez messze áll persze, de időtöltésnek, mondhatni… tűrhető.
Látom közeledni azt a nagy, acsargó feketemedvét, és ugyan csak egy élő bőrre firkált olcsó kis vadállat-utánzat, én akár az eredeti, élő fenevaddal is elbánnék. Ha az csak egy lépéssel is közelebb visz apámhoz, akkor puszta kézzel tépném ki az összes szőrszálát. De itt most talán kicsivel megfontoltabb viselkedés célra vezetőbb. Különösen figyelembe véve az új információkat, amik itt a szemem láttára kiderülnek.
- Na csakhogy! Te vagy Stærmose embere, igaz? - köpi el Cartwright, a szavai épp olyan kopogósak, mint a pohara a pulton. Csak ezekben több lángnyelv és tűz van, mint a kiürült ivóalkalmatosságban.
Amíg ezek lefutják az ismerkedési köröket, én újabb kortyot veszek magamhoz, ügyelve rá, hogy a rúzsomat ne csorbítsam vele. Az aranyszín körmök jól mennek a hullámzó italhoz a pohárban, az a medvés alak pedig, látom, beszélgetés közben nagyjából mint egy óvodás, úgy bámulja a csillogást. Körmök, cipő, szempár, a számban eltűnő újabb korty… Mind-mind egy apró villanás, ami megragadja becses figyelmét.
Mondjuk reméltem, hogy Christopherrel is szót tudok váltani, de előbb a feladat, aztán a szórakozás… Várok, tovább állnak-e, vagy itt bonyolítják le az üzletüket. Nekem mindegy, türelmem még van. Ha el akarnak vonulni, majd utánuk settenkedek. Ha itt, az orrom előtt óhajtják megbeszélni ügyes-bajos dolgaikat, úgy is jó. Megtalálom a módját, hogy beszivárogjak a beszélgetésükbe.
- Üdv, urak! Van egy cigitek? - kérdezem kedvesen és ellenállhatatlanul, csak egy lehelletnyi orosz akcentussal, s ennek a Stærmose-nak az emberét vizslatom, miközben odalépek hozzájuk. Azért egy arany szemhéj-villanással Cartwrightra kacsintok. Hátha ezekről a szavakról felismer...

 

Feel no Pain (https://www.youtube.com/watch?v=5l8vnswrsN0)
(https://i.pinimg.com/564x/80/db/94/80db94ab5c1cfdcf630231b3602d77d5.jpg)


...Mintha néha még lelkem is ragyogna:
Lángba borul egy-egy emlék tüzétül,
De azután még jobban elsötétül...

-   Én vagyok.
A nyers válasz ravasz kis vigyort csal az arcomra. Szeretem ha valaki szűkszavú, mellette én társasági embernek érezhetem magam, mert hát én se vagyok a nagy trécselő fajta de így könnyebben el tudom adni magam. Jóval könnyebben.
- Remek! Akkor te vagy a barátom, medvés! – azzal a lendülettel átkarolom és kissé távolabb invitálom a morajló tömegtől. Nem ki, nem egy másik szobába, csak kissé odább, hogy kevesebb fül legyen a tanúja és lehetőleg egyetlen szem sem mikor a cucc nálam a pénz pedig nála landol. Ebben a füstös lebujba mondjuk ez nem épp szokatlan, ahogy az sem, hogy hozzám hasonló piszkosul seggfej alakok vannak, de mégis csak óvnom kell legalább a látszatát annak hogy adok a kibebaszott látszatra. Mirának pont ez volt az egyik baja velem, hogy túl sok a színjáték az életembe és nem vagyok őszinte. Hát hogy őszinte legyek szarok az őszinteségre.
Lehet ezért vagyok oda annyira a színházakért is...
Talán ha lesz egy röpke percem elmerengek majd lelki szarjaim részletes elemezgetésén, de persze ez most egy kis ostoba kósza gondolatként fészkeli be a fejembe magát, mondhatni átmenetire, mert mire ez az este véget ér én esélyesen mattrészeg leszek, a gondolat meg... hát egy se lesz nemhogy megmaradna bármi is.
- ... szóval barátom itt a titok mindössze a pia meg a pénz. A nőknél is, egyszerűen csak ez számít. Már az utóbbi, hidd csak el, nagyon könnyű...
- Mint annál ott?
Bök a fekete ruhás nő felé az emberem, aki érkezésemkor környékezett meg.
- Pontosan, a lényeg hogy ha kellően felpörögsz szinte minden könnyebben megy. Remélem olyan kiváló az áru, mint ahogy Soren állítja, mert ha nem, akkor mackótestvér, nem leszünk túl jó viszonyba...
Ütöm meg szelíden a vállát miközben vigyorgok. De mint mindig most is csak az arcom osztja a művészetet, a szemem kiéhezetten vágyik valami más iránt, valami több iránt. Valami iránt, ami ennek a fickónak a birtokába van még pár pillanatig.
Laza mozdulattal fordulok a fal felé és szedem elő a két köteg pénzt szép, simítatlan friss és ropogós bankjegyek formájában, s mire a szem egyet pislant már ostoba illúziónak is tűnik, mert szépen elenyészik a medvetetoválásos tértágított övén elhelyezkedő erszényében.
- Ha valóban olyan bizonyítsd be! Szedd fel azt a csaj ott.
Rá se nézek melyikre mutat miközben a kezembe nyomja stikába a cuccot. Mindegy is melyik menni fog az összes. Bár elsőre rögtön az jön le hogy a nemrég lestírölt fekete nyomába küld, aki már a kezdet kezdetén felkínálta magát.
- Sima ügy! Figyeld csak...
- Nem, nem ő! Azt ott!
Állít meg a vállamnál fogva és térít el egy kicsit odébb, hogy a fejem húsz fokot fordulva bemérje a pérdát. Ismerős a járás, de a lefele néző szőke hajkorona nem ad semmi értelmet így zavartan fordulok a fickó felé.
- Mégis miért épp ő le...
- Üdv, urak! Van egy cigitek?
Nem tudom a hangja-e az első, amit megismerek, vagy a szóhasználat, esetleg a jellegzetes oroszos akcentus... De ahogy elhangzik a kérdés, már tudom ki áll mögöttem.
A szívem fél dobbanásnyit kihagyva félreüt, a lelkem feljajdul, Sophie pedig a váratlan felismeréstől fintorog magában. A pulzusom hirtelen meglódul és térek vissza a jelenbe. Nem tudom melyik pillanatba fordulok meg, de teljesen úgy érzem magam, mint aki már be van tépve. Kitágult azúrkék szemekkel bámulom Anna Volkova arcát, mintha csak egy tűnő ábrándot vizslatnék, amitől félek hogy bármelyik másodpercben eltűnik. Valahogy így nézhettek az ostoba hiszékenyek az angyaloknak hitt jelenségekre. Az egész olyan mintha a múlt elevenedne meg, csak színesebben szagosabban és enyhén kifordítva a megszokottból. A percek sodrása lelassul, a hangok eltompulnak, minden másodlagos lesz. Csak ő lesz, meg én, meg a rengeteg kérdés, ami ott lebeg kimondatlanul mert megszólalni nem tudok. Nagy sokára szinte kínkeservvel csak a nevét nyögöm ki azt is olyan mély súllyal, mintha a világ összes terhe a vállamon lenne.
- Anna...
Szemeim falják a vonásait, egyszerűen tudni akarom, nem hallucinálok, nem csak ostoba illúzió, nem valami tréfa-e ez az egész. Fel sem fogom mit művelek, csak akkor esik le hogy két kezembe fogtam Volkova arcát, mikor a medvetetoválásos fószer, akinek már el is felejtettem a nevét a bemutatkozásakor (vagy már akkor se figyeltem rá valójában) megszólal.
- Ó Rómeó, akkor ez már nem is kell neked?
A csomagomat tartja a kezébe amire egy sanda oldalpillantást vetek csak mert ezzel is kockáztatom Volkova káprázatszerű eltűnésének lehetőségét. Bár most, így, hogy érzem ujjaim alatt bőre langymelegét kicsi felengedek. Ujjaim lassan, nehézkesen fejtem le a fél arcáról, míg a másik kezem hüvelykujja végig simít arccsontja jellegzetes szép ívén.
- Kopj le...
Közlöm nyersen miközben megragadom, ami nekem jár és kiveszem a kezéből.
- Az üzletnek vége.
Nem érdekel, hogy megbántom-e vagy hogy pálcát szegezve leátkozza a fejem holmi sértődésért, nyersességem most elővillan, akár egy kés borotvaéles pengéje. Immár minden idegszálammal újra a mellettem álló nőre figyelek, aki most is a régi, mégis más. És nem csak a hajszíne, de a kisugárzása, az illata, Ő maga...

- Anna… - üti meg a nevem a fülemet, s nem tudom, ez azért vág-e belém olyan elemi erővel, mert így buktam az inkognitómat, vagy azért, mert ezen a kellemes orgánumom hallhattam. Az elsőt egy jól irányzott felejtés bűbáj egyébként úgyis megoldja majd, így jószerint azt kell gondolnom, a második a befutó. De a vonásaim szófogadóak, a bennem felkavarodott dolgok csak egy széles mosolyként ülnek ki az arcomra, röviden és jelentőségteljesen fordulok Christopher felé vele. Azért ahogy villan a szemem, abból talán sejthető egy kis feszültség.
Ahogy ő kezébe fog, érzem, az én kezeim közül pontosan úgy kezd kicsúszni az irányítás. Csak egy pillanatig tart, míg belezuhanok a kék iriszek kellemes, az otthoni fagyokat idéző  jegességébe. Aztán ki kell másszak belőle, meg  ebből az egészből is, mielőtt az emberem tényleg eltűnik. Elkapom a kezet, ami végigsimít az arcomon, de mintegy mellesleg nem engedem el, mikor leengedi. Lazán fogom tovább. Furcsa, hogy épp abba kapaszkodom, aki miatt el is merültem kissé, de ilyen ez. És hála Cartwright rendkívül kevéssé marasztaló modorának, elúszni látszik a feladatom. Nem eshetek zavarba, és azt se engedhetem, hogy ezek ketten egymásnak ugorjanak. Ha ő taszít, majd én visszatartok helyette is. Mert ugye az ellentétek...
- Annak az üzletnek lehet, hogy vége, de talán tudok egy másikat  - mosolygom Cartwright felé biccentve, aztán jelentőségteljesen magamra bökve. Mutatóujjam csillogó műkörme finoman megkocogtatja a kulcscsontom, és tudom, hogy ez legalább az emberem figyelmét megfogja. Furcsa, hogy egy pici csillogás hogyan hat a férfiakra - mint a szarkáknál, vagy a kisgyermekeknél, látom, hogy a fókusz máris a fényes, mozgó pontra tapad, s aztán kicsit el is időzik ott, ahol az ujjam is megállt, a fedetlen bőrön...
- Keressünk egy félreesőbb sarkot! Mindketten a vendégeim vagytok egy körre. És az egyiktek egy nagyon kedvező ajánlatra is  - jelentem ki ellentmondást nem tűrően. Cartwrightot magam után húzom, a medvésnek pedig finoman végig simítok a karján, mintegy a grabancánál fogva meg szelíden azt a ronda, acsargó vadállatot.
De vele csak addig vagyok kedves, míg elérünk a sarokba, a félreeső kis zugba, ahol jó eséllyel a kutya se lát, és nem is foglalkozik velünk senki. Cartwrightot szépen lehúzom magam mellé, akár akarja, akár nem. Aztán egy bocsánatkétő mosollyal az arcomon, mintha csak beszélgetnénk tovább, mondom…
- Na, itt mindjárt más. Szóval imperio. - És a medvés figura tekintete szépen kiürül, s ha eddig nem tette volna meg, most helyet foglal velünk szemben. Mintha csak hallgatná az előbb megemlített üzleti lehetőséget. Én visszarejtem a pálcát a szoknyám ráncai közé, még azelőtt, hogy bárkinek feltűnne, hogy nem a meggyűrődött anyagot igazgatom ott.
- Bocs ezért. Tudod, dolgom van vele, úgyhogy ő most itt marad - bökök asztaltársaságunk felé, de most, hogy már tudom, nem szökik el, nyugodtabban tudok Christopherrel foglalkozni, és teljes egészében felé fordulok.
- Mesélj, mi van veled mostanság? - szalad ki a számon a  borzasztóan felszínes kérdés - de az csak azért ilyen, mert próbálok nem belemerülni újra nyakig a jelenlétébe. Maradjunk csak a biztonságos felszíni vizeken, elvégre… Elvégre még az is lehet, hogy meg akar folytani egy pohár lángnyelvben, hiszen úgy eltűntem az életéből hónapokkal ezelőtt, hogy még köszönésre sem pazaroltam az időt. De mentségemre szóljon, a saját életemből is ugyanezzel a sebességgel szakadtam ki...



 

Feel no Pain (https://www.youtube.com/watch?v=5l8vnswrsN0)
(https://i.pinimg.com/564x/80/db/94/80db94ab5c1cfdcf630231b3602d77d5.jpg)


...Mintha néha még lelkem is ragyogna:
Lángba borul egy-egy emlék tüzétül,
De azután még jobban elsötétül...

Túl gyorsan kezdenek pörögni az események, vagy talán én lassultam bele a percek adta meglepetésbe. Bárhogy is van, fel sem tudok ocsúdani a meglepettségből. Mert hány estén át vártam, hogy Volkova csak úgy mint most, besétáljon Camdenben? Jó, nem épp szőkén, és nem épp úgy mint egy rossz sarki kurva, de hasonló lazasággal, hasonló daccal a szemeiben...
Hiába vártam, hosszú hónapokon keresztül.
A düh mellett a harag mély bugyrai emésztettek, mert még csak egy kurva telefont sem ejtett felém. Semmi. Zéró. Mit csináltam hát? A legjobb felejtők egyikével éltem, és naná hogy mindenki, aki ellent mert mondani nekem, vagy a mogorva stílusomnak elküldtem a jóretkes thresztrálfenékbe.
Nem csoda ha talán máris azt hiszem, hogy még be se vettem egyetlen rohadt pirulát se, máris hallucinálok. Meglehet Soren embere valami bűbájt bocsátott rám, ami ellen se Sophie se semmi nem véd meg? Pár percig vesződök azzal, hogy kutassak agyamban kellően jó főzetek opcionálislehetősége után, de aztán el is vetem. Ha így is van, nem fontos és nem érdekel, mert ez a káprázat magamnak sem vallom be, mégis keserédes kínnal ér fel.
Nem tudok kiegyezni azzal, hogy ez valódi, hogy ő ténylegesen itt van, de az, hogy nem húzza el egyből a kezét emlékeztet a régi Annára. Emlékeztetne talán kicsit Olaszországra is, de nem akarom azokat az emlékképeket felidézni. Most még nem.
Mire kettőt pislogok, totál bambán, már a kocsma távolabbi szegletébe vagyunk és a mellettem álló nő továbbra is a kezem fogva a szabadjával stikába főbenjáró átokkal súlytja a medvés fazont.
Csak pislogok elképedve, és nem tudva mégis mi a frászt szóljak erre. Mindjárt engem is megcrucioz? Tényleg csak egy rémálom ez? Vagy mi a  fasz...
- Mi a...
Kezdeném az utolsó épp gondolatomat hangosan is kimondani, de persze Anna lágy hangja és keze, amivel maga mellé húz engedelmességre és csendre int.
- Bocs ezért. Tudod, dolgom van vele, úgyhogy ő most itt marad.
- Aha...
Hangom nem túl meggyőző. Valahogy nehezem hiszem el neki, vagy bármit is amit kiejt formás, csókolni való ajkain.
- Hát hogyne...
Hangomba némi cinizmus vegyül. Kezdem feldolgozni, talán az agyam valamely rejtett zugába kapcsol be szép lassan újra egy gomb, ami visszazökkent a valóságba, hogy ő itt van. Tényleg itt. És ezzel együtt jön a sértett és ezeddig maximálisan elnyomott önérzet, társulva hű barátjával, a nehezteléssel.
- Mesélj, mi van veled mostanság?
A felháborodás hirtelen csap le rám, mint egy óriási, váratlan hullám egy kurva nagy viharban a tenger kellős közepén.
Elhúzom a kezem az övéből és mit sem törődve a bamba medvés fazonra, vagy arra hogy bárki észre vehet minket teljes testtel felé fordulok.
- Baszd meg Anna! Eltűnsz mint a füst, nem hetekre, hónapokra! És egy Hali, kell egy cigi meg egy hogy vaggyal és némi somolygással minden elintézett szerinted?
- Mi a.. mégis mit gondoltál? Hol voltál? Miért nem értelek el? Miért nem hívtál? És mi ez a hajszín meg ez a kurvás szerelés?
Nem tudom ordítom-e mindezt vagy csak sziszegve haragvón kérdezem, talán leginkább valahol a kettő közt, mert míg a nőre figyelek nem lép oda egyetlen faszfej se hogy a megmentő lovagot játssza.
Tisztába vagyok vele, hogy semmi de semmi jogom az égvilágon számon kérni, ahogy neki sincs joga semmihez az életemben. Mégis, az együtt töltött idő alatt azt hittem annyit kiérdemeltem legalább, hogy szól, vagy elbúcsúzik...
Csakhogy tévedni emberi dolog...

Érdekes dolog, ha százszor elképzeled, hogy a sok bűntettedért, amit elkövetsz, hogyan fog megdorgálni valaki, és aztán ez bekövetkezik. Vártam ezt? Vártam. Megérdemlem? Meg. Rosszul érzem magam, és közben mégis megelégedek. Végre helyben vagyunk, végre megkapom, amit amúgy meg is érdemlek. Túlzás volna azt mondani, hogy ezzel túl is lépek a bűntudaton, vagy a fájdalmon, de azért az a hamis képzet ér, hogy jobb lesz tőle. Mint amikor az ember kiégeti a sebet, vagy kimaratja sóval, alkohollal. Nem túl kíméletes, sőt rohadtul fáj, de legalább tudod, hogy a mérges rész elpusztul. Lehet gyógyulni. Talán…
- Aha… Hát hogyne… - pattannak rajtam a szavak, felnyársal a dühös tekintet, én pedig furcsa mód megnyugszom.  Látom, hogyan néz amikor elsütöm a varázst, s nehezen állom meg, hogy ne bukjon ki belőlem a nevetés.
- Ugyan már, Christopher, ez csak egy teljesen ártatlan imperio volt. A három megbocsáthatatlan bűbáj közül a legkevésbé megbocsájthatatlan, ha nem használom semmi nagy disznóságra. Ez nem olyan,  mint mondjuk egy avada… - pillantok rá, s megrántom a vállam. Amíg kidühöngi magát, azon merengek, meddig tudnék még elmenni. Ó igen, hosszú időre mentem, és nagyon-nagyon messzire. Apámért… Talán messzebb, mint ahonnét még vissza lehet fordulni.
- Baszd meg Anna! Eltűnsz mint a füst, nem hetekre, hónapokra! És egy Hali, kell egy cigi meg egy hogy vaggyal és némi somolygással minden elintézett szerinted?
Néma disaudio fonódik furcsa hármasunk köré, feltűnés nélkül, a feltűnés elkerülése érdekében, mint egy láthatatlan, hangszigetelő fal. Megérdemlem ezt az egészet, vagy sem, de mindenféle egyéb kocsmatöltelékre nem tartozik.
- Mi a.. mégis mit gondoltál? Hol voltál? Miért nem értelek el? Miért nem hívtál? És mi ez a hajszín meg ez a kurvás szerelés?
Kinyitom a számat, hogy csípőből visszavágjak valamit, aztán hang helyett csak egy halk sóhaj hagyja el.
- Nincs elintézve, és nem gondoltam semmit. Nem gondolkodtam, úgy igazán, józan ésszel… Már elég rég. De Neked, aki szintén elvesztettél magad mellől nagyon fontos embereket, talán nem kell sokat magyaráznom, milyen is az, mikor elönti az agyad…
Kerestem egy pillanatig a szót. Rettegés? Düh? Bosszúvágy? Tehetetlenség?
- ...A szar - tettem szét a kezemet, s igyekeztem, hogy az ne remegjen. - Hazamentem, Oroszországba, méghozzá hirtelen és nagyon gyorsan, mert felhívott az egyik szomszéd, hogy furcsa a portánk, nyitva az ajtó, az állatok nem kaptak enni, és ordítanak. Én mondtam neki, még korábban, mielőtt elutaztam volna, hogy ha bármi van, először engem hívjon, ne a rendőrséget, és jól is tettem, mert fel volt dúlva a ház, apám meg sehol, de a nyomok így még érintetlenek maradtak… Szóval, nyomozni kezdtem. Soká tart, sok minden történt, a lényeg, hogy megfeledkeztem minden másról…
“És mindenki másról” - tettem hozzá gondolatban szomorúan. Most mondjam, hogy sajnálom? Mert nem. Kénytelen voltam, és újra így tennék, ha előről kezdeném. Mondjam, hogy jobbnak tűnt nem belekeverni, hogy úgy tűnt, én magam se mászok már ki ebből? És még mindig úgy tűnik. Igen, van, akiért az ember tűzbe menne, és ha kell, hát bele is megy. Az én szememben már ott csillogott ez a pusztító tűz, akkor is, ha fizikailag nem álltam előtte még.
- Te mit tettél volna? - szegeztem neki a kérdést szomorúan, közben megpöcköltem a felesleges harmadik állát, hogy az becsukja a száját és ne nyáladzzon az egyébként amúgy is mocskos asztallapra.

 

Feel no Pain (https://www.youtube.com/watch?v=5l8vnswrsN0)
(https://i.pinimg.com/564x/80/db/94/80db94ab5c1cfdcf630231b3602d77d5.jpg)


...Mintha néha még lelkem is ragyogna:
Lángba borul egy-egy emlék tüzétül,
De azután még jobban elsötétül...

Nem kellene ítélkeznem. Nem vagyok se bíró, sem holmi önkéntes igazságosztó. Az élet kegyetlen és geci szar. Mit kell ezt ragozni? Sose volt fair és sosem lesz. Nem kellene elvárnom Annától, hogy az én fejemmel gondolkodjon, hogy szóljon ha máshol támad dolga, mégis valami különös oknál fogva magától értetődőnek vettem, hogy megteszi.
A kudarc keserű pirula. Ez volt a legelső leckéim egyike az élettől, még iskolás koromba. Hosszú napok, melyek anyám halálát követően követték egymást hónapokká majd végül évek sokaságává duzzadtak. Ez idő alatt ezt sose feledtem, s most mint egy régi ismerős köszönt rám az érzés. Anna mellett ugyanis valahogy ezt, mint tényt, vagy jobbára mint tényezőt, teljesen elfelejtettem.
- Milyen boszorkányságot művelsz velem?
Szinte suttogom a kérdést. Nem is neki, inkább ez amolyan költői. Miért van az, hogy minden egyes alkalommal, mikor felbukkan elfelejtek minden mást, ami célom, tervem, talán a végzetem? Miért nem érdekel nagyon senki és semmi más? Miért fordulok ki gyökeresen önmagamból?
Ez nem szerelem. Jól tudom. A szerelem, az, amit Sophie iránt éreztem és érzek még a mai napig. Nem tud semmi elválasztani tőle, nem tudja semmi megmásítani őt, a lényét, a köztünk lévő mélyen gyökerező összefonódást.
Anna más tészta. Vele olyan, mintha nem csak beszippantottam volna egy kis amortentiát, hanem egyesen fejest ugrottam volna egy kondérba. Teljesen a hatása alá kerít, holott semmilyen téren nem passzolunk. Vagy meglehet mégis?
-…talán nem kell sokat magyaráznom, milyen is az, mikor elönti az agyad…a szar.
Hümmögök egyet cinikusan és dühösen iszok bele a kezemben szorongatott pohárba. Most komolyan azzal jön, hogy én milyen vagyok? Hirtelen haragú, lobbanékony, számító, határozott, makacs és akaratos. Nem egy kurva önismereti kérdezz-felelekre hívtam, hogy a szúrcsók enné meg!
Ettől függetlenül csendben, és némán hallgatom végig a meséjét. El kell töprengenem picit, mennyire is hiszek neki, vagy leginkább, hogy mennyire akarok hinni, majd végül hosszan várakozás után, ami9 tűnhet évtizedeknek is, bár a nyáladzó harmadik számára talán évszázadnak is, megrázom a fejem nemet intve.
- Te mit tettél volna?
A kérdés ott lebeg köztünk, mint egy éles kés, amely lesújtani készül.
Hogy mit tettem volna? Önző ember vagyok, leszartam volna, ahogy ő is tette velem. Csakhogy más ha én teszem és más ha ő. Nekem lehet, neki nem. Miért? Mert ő kurvára szarban van és ha úgy szívódik fel ahogy meg is tette könnyen lehet hogy búcsút inthet a védelmemnek, a segítségemnek és a Falka kiiktatására tett vágyálmainak.
Persze, ha nem róla lenne szó, így is tennék. Lazán kisétálnék az életéből. Csakhogy… csakhogy róla van szó, hogy bassza meg…
Felé hajolok, úgy hogy az orrom centikre legyen tőle. A haragom nem próbálom leplezni. A szemeim sötéten merednek rá miközben hajaim közül kisziszegem a választ.
- Ezzel még nincs megbocsátva semmi!
Legurítom a maradék italt és felállok az asztaltól. Gondolom én kibaszottul nem kellek a kis kihallgatásához, és nem célom Soren emberét megmentenem tőle. Csak nem fogja megskalpolni, bár ki9 tudja mit szedett magára a hideg havas orosz sztyeppéken.
- Ha lehet hagyd meg egybe, vagy csak kevésbé fontos szerveit távolítsd el. Szükségem lesz még később Stærmose kifutófiújára ha szükségét látom ennek…
Emelem ki és lengetem meg Volkova orra előtt a kis poros tasakot, amibe sejtheti hogy nem porcukrot vegyítettek bele. Nem érdekel, hogy ítélkezik-e miatta vagy sem. Rég túlléptem már a kurva erkölcsi normákon és míg korábban esélyesen volt bennem egy enyhe késztetés, hogy megfeleljek neki, az mostanra, pláne látva kurvásszőken, elenyészett.
Háborgó gondolatokkal és érzésekkel indulok el hát a kijárat felé. Egyedül Sophie elégedett mindazzal, ami most itt történt.

Elkövettem tudtomon kívül még egy hibát a sok eddigi mellé, csak még azt nem tudtam, mit. Fokozatosan haladtam a tetteimet vizsgálva a jelenből, lépésenként hátrálva, vissza a múltba. Az a hiba, hogy ennyire belefelejtkeztem a jelenlétébe? Az, hogy magam mellé húztam, nem tessékeltem egy távolabb eső helyre, mondjuk az asztal túloldalán? Vagy hogy nem hagytam ott elöl, a pultnál? Hiába próbáltam a szokásos mantrámmal észhez téríteni magam, az utolsó kapaszkodásra alkalmas szalmaszál is elúszott, hát hagytam.
Hajszálakra van tőlem az orra, én pedig összeszedem minden, a Szibériában magamba gyűjtött fagyot, hogy hideg fejjel és nyugodt mosollyal tudjam rezzenéstelenül állni kényelmetlenül közeli, dühtől izzó tekintetét.
- Ezzel még nincs megbocsátva semmi!
- Tudtommal még nem kértem bocsánatot - célozgatok halk csipkelődéssel, nem is kell ilyen távolságból hangoskodnom. Aztán csak figyelem, ahogy lehajtja a piát, és megpróbál elmenekülni. Kicsit értetlenül szemlélem, pedig az eszem tudja, hogy teljesen igaza van, nincs is köze ehhez, hozzám pedig… Hát, azt ki tudja. Szokatlan a szőke tincs, ahogy arcom elé lebben, eltűröm onnét, mert bosszant, hogy erre az új valakire emlékeztet, aki most vagyok.
- Ha lehet hagyd meg egybe, vagy csak kevésbé fontos szerveit távolítsd el. Szükségem lesz még később Stærmose kifutófiújára ha szükségét látom ennek…
- Már csak ezért is megérné eltennem láb alól. Tönkre teszed magad, édes - csóválom meg a fejem szemrehányó mosollyal, de láthatja, hogy szavaim csak félkomolyak, hiszen tudom, milyen, mégannyira csak azért is ezekhez a vacak mérgekhez nyúl. Legalábbis sejteni  vélem, mert talán nincs is a kerek Földön senki, aki igazán, bizton tudhatja, milyen is Christopher Cartwright a maga valójában - jó eséllyel ő maga sem.
A tasakocska hipnotikus lengése elől inkább valószínűsíthető áldozatom felé pillantok - és elkerekedik a tekintetem. Cartwright talán nem látja, mert sarkon fordul. Nem látja azt sem, hogy mi bajom van, de hallani biztos hallja, ugyanis gyorsan kiszakad belőlem egy ízes, orosz káromkodás, amit ha nem is ért, hát gondolhatja, hogy nem kedves Istenhozzádot jelent. Nem is neki szól, hanem a medvés fazonnak - aki valahogyan kibújhatott az egyébként sem kifejezetten bivalyerős imperio-m alól, majd pedig; nagyon helyesen; jobbnak látta feltűnés mentesen eloldalogni, míg én ennek a kis narkósnak a magánszámát hallgattam. Dühösen csaptam a mocskos asztallapra.
- Most már biztos, hogy megölöm! Kénytelen leszel segíteni megtalálni, és megakadályozni benne, különben ketté harapom azt a borostás, haszontalan nyakát - dühöngtem, és vehemensen felpattantam az asztaltól, hogy kis híján fel is borítottam.
- Nem téveszthetem szem elől, kell nekem ez a faszi, meg amit tud, hónapokig vacakoltam, hogy idáig eljussak, nem hiszem el… - Visszatért minden eddigi céltudatosságom, meg küzdeni akarásom, s csak egy hajszálnyi hely maradt… Annak, hogy megakadjon a szemem Cartwright jégkék íriszén. Valahogy a lendületem is megakadt, s kiszaladt a számon a szó, ami8t egyébként már régen nem mondtam senkinek… - Kérlek...


 

Can't help falling in love - dark version (https://www.youtube.com/watch?v=PDboeQfAsww&list=RDPDboeQfAsww&start_radio=1)
(https://i.pinimg.com/originals/53/9c/ed/539ced57bada8ee2b36a96de6621407b.gif)


...Mintha néha még lelkem is ragyogna:
Lángba borul egy-egy emlék tüzétül,
De azután még jobban elsötétül...

Ez a nő páratlan az egész univerzumban, és nélküle a világ kenőzsírba mártott omlós szalonnapörc. Kurva unalmas. Bezzeg tőle felforr a vérem. A pimaszságától, a mosolyától...Nem titkolom, sose titkoltam, hogy tetszett nekem. Már első percben terveztem, hogy lefektetem, de persze ez azóta is várat magára. Érdekes, hogy sose volt szokásom ez, sose döntök ennyire hirtelen és sose vállalom fel ennyire nyíltan, de ő mégis kihozza ezt belőlem. Olyan oldalam domborítja ki, ami talán nem épp szép, kicsit vad, pikánsan zabolátlan, ismeretlen és érdekfeszítő. Ugyanakkor valahol utálom is ezt, mert tudom, ez is gyengévé tesz.
Jobb is talán a távozás színét választani, mert ha eltávolodom a nőtől talán hamarabb visszanyerem a józan eszem. Vagy lehet egy adag kokain segít még bódultabb állapotba kerülni és a kurva rózsaszín unikornisok valósághűbbek lesznek, mint a szőke Volkovák.
Persze ez az egész csak teória, felvetés és rohadt sok ostoba remény.
Aggaszt, hogy Sophie-t megint nem érzem, mint akkor rég a legvégén is, mikor Anna még a színen volt. Bármennyire is jó vagy nem, de szükségem van rá, a belső intuícióra, a késztetésre, a segítségére. Nehezen állom meg, hogy ne nyúljak a nyakamba lévő medálhoz s ne próbáljam meg szóra bírni őt némán. Tekintetem acélosan szegezem a menekülés ígéretét hirdető ajtóra, miközben már jópár vállon átverekedve magam haladok felé.
Hogy őszinte legyek, nem akarok visszanézni. Egyrészt bosszant Anna megjelenése. Nem voltam válogatós a nők terén, - szőke, barna, vörös tökmindegy -, de a természetességet pártolom. Lehet ez csak álca, lehet csak a megtévesztés gyanújával él, a rejtőzködés nagymestere, de akkor is rohadt kurvás és elcsúfítja az igazi értékét. Ez viszont csak egy kicsinyke szelete a bennem fortyogó dühnek, amit generált.
Mert evidensen saját magam is okolom. Nem kellett volna megérintenem, nem kellett volna talán hozzá se szólnom. Az ujjbegyeim még mindig érzik a puha bőrt és ha másról nem is erről megint hónapokig fogok álmodni, mert természetesen találkozni nem fogok vele. Miért is tenném? Úgyse keres...
- Nem téveszthetem szem elől, kell nekem ez a faszi, meg amit tud, hónapokig vacakoltam, hogy idáig eljussak, nem hiszem el…
Nem tehetek róla, de akaratlanul is megfordulok a káromkodás irányába. Nem érdekel mi a problémája, nem érdekel mit is tesz, miért, és azt is hogyan, de valahol mégis ellent mondok ennek a viselkedésem. Mert így, ahogy a nőre nézek, még a szemébe hulló szőke tincs zavaró összhatása ellenére is... nem tudok ellenállni neki.
- Kérlek...
 Ennek a szónak a hatására pedig végképp nem.
Ahogy kérlelőn rám pillant, a percek lelassulni látszanak, a másodpercek megfagynak, és szinte tapinthatóvá vállik a pánik a tekintetébe. Nem csak egyetlen szóval kér, hanem érzem, egész testében remegve reméli, segítek neki.
És most kellene erősnek lennem. Most kellene megfordulnom és elsétálnom. Tudomást sem venni róla meg a problémáiról.
De róla van szó, és ha róla van szó akkor teljesen meghazudtolom önmagam saját magam legnagyobb elképedésére. Így hát nem csoda, hogy végtelen hosszúra nyúló pillanat telik el számára, mire ajkaim szegletébe megjelenő huncut félmosoly jelzi, benne vagyok a buliban.
Miatta, csakis miatta.
Nem lépek felé, nem indulok vissza hozzá. Elszakítom róla a tekintetem s egyenesen a kijárati ajtó melletti jobbos oldalkijárat felé veszem az utam, ami félúton van közte és köztem. Kivárok annyit, hogy pont egyszerre érkezzünk oda, és hagyom, hogy újra megtörténjen... hogy újra hatalmába kerítsen.
Érzem a teste közelségét, érzem a bennem feszülő energiát ötvözve a haraggal, érzem a félelmét, érzem a veszély szagát, érzem az angyalpenge lüktetését. Mindent is, csak Sophie-t nem. Bassza meg...
- Mondd ki újra.
Hajolok felé, mert hallani akarom ismét. Így, meghittebb körülmények közt, nem négy ember távolságból hat közénk ékelődővel. Kivárok, leszarva hogy addig a medvés lelécel vagy nagyobb előnyre tesz szert semmint jó lenne nekünk. A kezem a kilincsen, akadályozva őt, hogy tovatűnjön dühében, -noha ha erőlködne nem állnék az útjába -, illetve készen arra, hogy megkezdjem a vadászatot, ha eldördül a képzeletbeli startpisztoly.

Ó, de tudtam, hogy nem kellett volna hagynom ezt a gonosz szót kiszaladni a számon. Ha nemet mond… Áh, akkor se érnék rá büszkeségem szarrá lőtt darabkáit sajnálni, de később biztos kellemetlen és bosszantó élményként tekintenék e fiaskóra. Ha viszont igent mond… Jobb az vajon? Talán nem. Mégis a legfelvillanyozóbb választ adja, amit csak kaphattam.
Az a félmosoly még azt is megéri, hogy hagytam szem elől téveszteni a mackós pasast. Engem is feldob a tűz, ami a szemében felvillan, kék, mint a gázrózsa lángja és legalább úgy éget is. Nagy szívesség ez a részemre, de nem felejtettem még el Christopher Cartwright kaland-éhségét, minden téren, legalábbis a gyors fordulat, ahogy irányba veszi az ajtót, ezt idézi. Magával sodor a lendület, ami nem is baj, mert annak ellenére, hogy igencsak fontos volna iparkodnom, talán másként lecövekelnék, elbámészkodva távolodásán.
Nem keskeny az az ajtó, de ketten mégiscsak nehezen férünk ki rajta. De hogy közelebb húzódik, nem késlekedek, felzárkózok szépen mellé.
- Mondd ki újra - torpanunk meg hirtelen, én meg megrökönyödök, aztán elfut valami mérges elszántság. Nem elég neki, hogy kiszaladt a számon? Nem elég neki ez a büszkeség-morzsa, most még nagyobb karéjt akar? Az övéhez hasonlatos pimasz félmosolyt villantok, kezem az övének a tetejére siklik a kilincsen.
- Újra - felelek tettetett engedelmsséggel, alig látható kacsintással kísérve a szemtelenséget. Értse bármire is ezt a szót, a kezem közben finoman és ellentmondást nem tűrőn mozdul az övén, és lenyomja a kilincset, ha törik, ha szakad - elvégre meglép a medve! Aztán ellenállás vagy sem, én bizony kifurakodom az utcára, s nem átallok eközben egészen hozzányomódni, ha szükséges.
Kint hűvös van és csendes, a benthez képest legalábbis. A kezem még mindig fogja az övét, ha ugyan el nem rántotta, de a szemem most már az utcát kémleli, s épp látom eltűnni az emberek tömegében azt a bizonyos figurát. Már csak azért se hagyhatom meglépni, mert a kis átkom tudatában talán fel talál dobni az itteni hatóságoknál - akik amúgy sem néznek jó szemmel -szóval nem hagyhatom az emlékei birtokában. Futásnak eredek, már amennyire ebben a magassarkúban ezt annak lehet nevezni, s fintorogva merengek azon, vajon hogy lehett, hogy az imperio főben járó átok, pedig nem feltétlen használja az ember “nagyon” rosszra, míg az exmemoriam, mint velejéig gonosz agytörlő varázs,  meg nem az.
A fickó nyomában bevágtatunk egy csendesebb, mellékutcásabb környékre - csakhogy a pasas eltűnt a szemünk elől.
- Merre? - torpanok meg az útelágazásnál, ahol már nem láttam, merre tart az emberem, és Cartwrightra pillantok. Fel tudnék robbanni a méregtől, az elszántságtól, de ahogy ránézek, valami enyhe kis mosoly kúszik a szájam sarkába. Újra bizony. Újra itt tartunk… És merre kéne mennünk?

 

Can't help falling in love - dark version (https://www.youtube.com/watch?v=PDboeQfAsww&list=RDPDboeQfAsww&start_radio=1)
(https://i.pinimg.com/originals/53/9c/ed/539ced57bada8ee2b36a96de6621407b.gif)


...Mintha néha még lelkem is ragyogna:
Lángba borul egy-egy emlék tüzétül,
De azután még jobban elsötétül...

Tudom, hogy a tűzzel játszom. Mindig azt teszem és mindig óvatos voltam, pár ostoba alkalmat leszámítva. De Anna esete mindig belevisz a dolgok sűrűjébe. Vele élvezet szarrá égetnem nemhogy az ujjam hegyét de az egész tenyeremet is akár. Így hát evidensen most is többre vágyom, az elszántságom pedig talán rá is kihat, mert a makacsság, ami olyan kétségbeejtően szexis benne, újra felszínre tör.
Mint egy vad ló, akit próbálnak újra meg újra betörni, olyan ez a nő. Mikor azt hiszed kiismerted hoz valami újat, ami rád cáfol, megsérti az egódat és újabb kihívás elé állít. Hiába fogadtam meg, hogy ez lesz az utolsó alkalom, mikor szórakozik velem. Hiába fogadtam meg, hogy többet nem dőlök be neki, a bájának, a kisugárzásának… megint ott vagyok, ahol a part szakad. És megint az ismerős nóta szól.
Eddig Sophie átsegített mindig a nehezén. Utána. Most azonban érzem, minden hidat felégettem már magam mögött és ha letaszít, magam zuhanok a végtelen semmibe.
Valahogy még így is vállalom a kockázatot. Már az agyam azonm halovány pontja, mely eddig tiltakozott is elenyészett. Mikor kimondja hogy ”újra” hanyarul huncut vigyor csillan meg az arcomon. A tekintetem azonban szomorúvá válik. Számítottam, rá, hogy nem hódol be, de reméltem hogy mégis. Nos, ez a vágy halt most el ebben a pillanatban.
Nem is titkolom, hogy ha elismételte volna a szót, azt, ami itt marasztalt biztosan ugyanolyan hirtelen csókoltam volna meg, mint ott akkor Camden Town-ban. S talán még most is lehetne, ha nem hezitálok egyetlen kósza másodpercet, ami után elenyészik a lehetőség.
Volkova mozdul, teste az enyémhez ér, én pedig végigsimítok orrommal az arcélén, gondosan kerülve az ajkait. Az illata betölti az orrom, elbódít, felemészt és csírájában kiöl újra mindent. Arra eszmélek, hogy a hideg levegő csap arcba, ennek köszönhetően tisztul ki a fejem. Feltételezem Anna húzott ki maga után, legalábbis ő megy elől, és a keze az enyémet fogja úgy mint akkor rég, Olaszországban, a Hiltonban, Camdenben… minden egyes kurva találkozásunkkor.
Elmélázok miközben gépiesen követem miért is van közöttünk ennyire erőteljes fizikai vonzalom. Voltak nők az életembe, sőt vannak is. De egyik sem volt közel sem ilyen hatással rám Sophie-n kívül.
A medál vészes csöndjét próbálom nem firtatni, csak remélni, hogy ez nem tör mindent derékba. Ha mégis… hát legalább lesz kokain a gyászoláshoz.
- Merre?
Körbepillantok gyanakvóan. Mozgás sehol, a tömör téglafalak álmos szürkén ásítanak bele az éjszakába. A lámpafény gondosan megvilágítja körkörösen a betont a talpunk alatt.
Mindkét úrvonal felé tekintek, majd a földre végül pedig fel az égre. A házak magasan felfelé nyújtózkodnak, a csillagok kezdenek pislákolni. A telihold messze még így az árnyak hű barátként takarják azt, kinek szüksége lehet rá.
- Ha a helyébe lennék én ott folytatnám.
Közlöm semleges hangon és felfelé bökök. Igen, jól sejti, a tetőn.
Nem, nem hiszem hogy örül ennek így egy ravaszkás mosollyal arcomon vetem oda neki.
- Ugye nem félsz?
Ha tériszonyos, hát megszívta. Persze a tippem lehet nem jön be, de itt a környék összes csatornája az én embereim fennhatósága alá tartozik, így a város alá nem tud szállni. Mindemellett veszélyes is, mert sok a holtág, az önmagába visszatérő hurok, ott bolyongani ha csak nincs jól bevett útvonal, maga a pokol. A legközelebbi tűzlétra másfél háznyira van. Oda lépek és a nő felé fordulok.
- Csak utánad.
Közlöm és intek, mintha csak autóba segíteném be lovagiasan. Ha már minden téren szarul alakul a mai napom, és úgy érzem magam mint aki totálisan bekábultan átvert, legalább talán Volkova formás seggének a látványa feldob. Legalábbis szívből remélem.

“Sok szerencsét! És soha ne hagyjon el titeket a remény” - gondolom fanyarul nevetve magamban, magunkon, mikor csóktávolságon belül vagyunk. Azt várta, hogy a kisujjam után mindjárt az egész karom jön, és kérésére könyörögni kezdek? Ha nem hallotta jól azt az egy véletlen szót, hát mosson fület. Anna Volkova nem fog segítségért könyörögni, nem! Segítségért nem. De Cartwrightért… Azért az utolsó, hajszálnyi távolságnak az eltűnéséért, ami még köztünk van… Azt majd meglátjuk. Hiszen mindig, mikor ilyen közel vagyunk, belecsöppenünk egymással valami fura, elfuserált viadalba.
Úgy néz körbe, mint egy profi kopó. Én vagyok a farkas, de ezt a vadászösztönt kénytelen vagyok megcsodálni egy néma, elégedett vigyorral. Ha nem lennék ilyen elcseszett helyzetben, remekül szórakoznék rajta, mennyire úgy jár az esze, mint az alaknak, akit most éppen üldöz. Tekintetemmel követem a mutatott irányt, és egy olyan bosszús, de helyeslő fújással nyugtázom a feltevés zsenialitását. Naná, hogy arra ment a nyomorult, hogy szakadt volna le alatta az a félig szétrozsdállt lépcső.
- Gondolom, sose voltál a helyében - jegyzem meg piszkálódva, egy rahedli szarkazmussal a hangomban, de csak mert az üldözöttünk, aki miatt dühöngök, épp nincs jelen, hogy rajta töltsem ki mindezt.
- Ugye nem félsz?
Na ez aztán olaj az amúgy is éledező tűzre a javából. Félni... Mégis mi veszteni valóm van még? Innen már csak nyerni lehet, vagy meghalni. Dacosan szegem fel a fejem, s most már nem a fölénk magasodó roskatag lépcső tetejével, meg a felette gúnyosan hunyorgó csillagokkal nézek farkasszemet, hanem ahelyett vele, bár az ő szemének a tükrén is ugyanazt a feltüzelő, vérforraló fényt látom. Nincs rá különösebben időnk, de válasz helyett akkor is füstölgő hallgatással nem válaszolok. Szerencsére az idő, amit vele töltök, mindig többnek és végtelenebbnek tűnik annál, mint valójában, és a sietségünk nem törik meg.
- Csak utánad.
Halvány, finom megvetéssel pillantok ismét fel, aztán a kinyújtott karra, aztán annak színpadiasan lovagiaskodó tulajdonosára. Hát nem imádni való - gondolom, és nem tudom, hogy ezt most szarkasztikusan kérdezem, vagy épp kijelentem. Talán egy kicsit mindkettő.
Huncut, elegánsan sunyi vigyorral fogadom el a felém nyújtott kezet, csakhogy aztán a várttal ellentétben nem hagyom magam a lépcsőre felsegíteni. Nem, ahelyett egy alattomos mozdulattal még közelebb húzom magamhoz emberünket, perdítek magunkon, mintha keringőznénk, s mielőtt elragadna a varázs, még válaszul kibököm:
- Ne bohóckodj...
Pont fogalmam sincs, szabad-e itt hoppanálni vagy sem, de azzal majd később foglalkozom, ha megszegek valami szabályt. Emberünk nyilván félt, vagy attól, hogy itt nem hoppanálhat, vagy hogy ha meg is tenné, követnénk  mágikus utazásának nyomát, csakhogy engem ugyanezek az aggályok már nem kötöttek. Halk pukkanás, és már nem lentről szemléljük a létra tetejét, hanem néhány percet nyervén egyenesen amellett, a párkányon.
- …Nem érünk rá - duruzsolom kihívón, aztán lendülök is tovább, hisz minden pillanat számít.
Sietve elengedem, bár ez nem egyszerű feladat, tekintve, hogy megcsapja az ismerős illat az orromat. De muszáj sietni, nem hagyhatjuk veszni a megszerzett előnyt.
Lenyűgözne az alant elterülő sötét sikátorvilág, a messzebb pislákoló ablakok tengere és a fehér-vörös fény-gyöngysorként áramló autóforgalom, ha épp nem szúrnám ki emberünket, amint épp keresztülmászik egy magasabb tetőre, hogy aztán néhány kémény és tévéantenna közt folytassa futását. Kellemetlenebb ennél, hogy ő sem a kilátás szépségében gyönyörködik, mikor hátratekint, hanem minket vesz észre, és sebtében hátraküld egy átkot. Nem minket talál el vele, hanem mellettünk a falat, amiből így jókora robbanásnyi vakolat és tégla zúdul ránk. Én azzal foglalkozom, hogy ettől megvédjem magunkat, de így az üldözöttünknek pont volna ideje meglépni…

 

Can't help falling in love - dark version (https://www.youtube.com/watch?v=PDboeQfAsww&list=RDPDboeQfAsww&start_radio=1)
(https://i.pinimg.com/564x/0e/80/11/0e8011694a6b7102496466115b714d53.jpg)


...Mintha néha még lelkem is ragyogna:
Lángba borul egy-egy emlék tüzétül,
De azután még jobban elsötétül...

Még az ahogy megfed is tartogat egyféle bájat, habár nehezen tudom ezt a jelen körülmények között értékelni. Mást akarok, többet, mert úgy érzem magam mint egy ötéves nyomorult kisgyerek karácsonykor. Az a gyerek, aki kért és várt egy ajándékra és helyette csomó minden más szirszart kapott meg, de a hőn áhított dolgot csak nem. Legalábbis gazdag gyereknél ez jellemző.
Az én gyerekkoromra azonban más volt a jellemző.
Mire azonban bármit is mondhatnék vagy tehetnék elragad Volkova keze, érintése, teste mozgása s én engedelmesen és ritmikusan lépek vele ellentétesen, hogy a kis piruettjét véghez vigye s aztán magasabb szinteken folytassuk a lanyha kis táncunkat. Mikor már a tetőn lévő magasabb szellő csap arcba és a halk pukkanás is elcsendesül amit okoztunk hallom meg a tavaszi szélnél is lágyabb, halk duruzsolását… ami persze hogy sürget engem. De nem, nem valami romantikus tettre sarkall hanem arra hogy üldözők legyünk újra.
S mintha csak ez kellene, megtöri az újra kialakuló varázs szikráját, s cserébe a falba röppenő átok döreje tudatja, a medvéd tetoválásos továbbra sem adja olcsón a bőrét. Ösztönösen lépek előre és kezdek futni, fél karomat Anna elé tartom, hogy ne is akarjon elém kerülni. Másikba már a szilfa pálcát szorongatom, amit a szokott rutinos gyorsasággal kapok elő. Két nonverbális átkot is küldök felé, de sem a kábító sem a hátráltató ártás nem talál.
- Hogy a bassza meg..
Káromkodom el magam, mikor célt tévesztek és lopva a nő felé pillantok. A tetőkön való ugrálás vajon mennyire szívügye? Bekeríthetnénk, de megéri kockáztatni, hogy szétváljunk?
Kérdőn pillantok felé, mintha csak azt várnám hogy jópofa legillimenciával olvasson a gondolataimba. Persze ez, nem meglepő módon, nem következik be.
- Ennek így nincs értelme…
Vetem oda foghegyről, mintha ugyan lenne jobb ötletem. Közbe persze újabb átok csapódik a fejem mellett a falba, ami miatt behúzni kényszerülök a nyakam majd fedezékbe vonulok magammal húzva Annát is az egyik boltíves kémény oldalába.
- Kifulladásig bírja, és ha átmegy egy másik tetőre meglóghat…
Megdörzsölöm az arcom gondterhelten.
- Valami mást kell kitalálnunk, hacsak nem akarsz háztetőről háztetőre ugrálni mint egy ostoba bolha…
Az utolsó szavakat csak morgom magam elé. Mennyivel egyszerűbb lenne ma is az estém ha nem épp itt kellene dekkolnom és üldöznöm valakit… tulajdonképp miért is? Egy dugásért? Egy csókért? Egy információért?
A mérgem azonban rögtön elpárolog, ahogy rá nézek. A hideg, mindenre elszánt szemeibe. Tudom, hogy ezért, érte megéri a fáradozás. Így hát összeráncolt homlokkal vizslatom egy percig, majd az emberünket, aki egy másik magasabb ház tűzlétrájára igyekszik fel. Most éppen védtelen lenne egy kellően jól irányzott átokkal szemben, de visszapattanva félő hogy minket találna el ha elfuseráljuk.
- Maradj mögötte és üldözd tovább egyenesen. Ne hagyd letérni. És elébe kerülök. Így talán bekeríthetjük…
Nyitva hagyom a mondatot és elengedem őt. Nehezen működik közre a kezem de nagy nehezen csak sikerül. Ha pedig nem mond semmi mást, akkor hal pukkanással az utca elejébe hoppanálok, hogy aztán felmászva a tetőkre visszafelé induljak és keresztűzbe szorítsam a célpontunkat.

Egy kar. Oké, meg még elég nagy távolság is, de főleg egy kar választ el a prédámtól. Ha valaki másé lenne, talán leharapnám. Őt esetleg, majd - meg - harapom ezért. Nem mintha tudnék olyan gyorsan futni, mint ő. Káromkodni tudnék ízesebbet, de nem teszem, kár pazarolni a levegőt, az most az üldözéshez jobban kell, nekem legalábbis. Ő meg olyan, mint egy puskagolyó.
Eszembe jutnak az igazi farkasok. Falkaszellem, csapatmunka, vadászösztön - ez mind ott lebeg körülöttünk a levegőben, ahogy vázolja a tervet. Bár a farkas nem beszél, egy alattomos érzés fut át az agyamon: Ha nem vigyáz, igazi farkast csinálsz belőle! Gúnyos, gonosz, kínzó hang, amire dacosan válaszolom gondolatban: Most nézd meg, már egyébként is majdnem az! És nem. Én vigyázok.
- Bekerítjük - pontosítom a feltételes módját egy határozott kijelentéssel, és már ott sem volnék.. Csak olyan lassan engedi el a kezem, hogy az még marasztal. Halk, pukkanó hang csak, amivel távozik, nekem mégis olyan, mint egy rajtpisztoly dörrenése. Tudom, hogy nem hagy faképnél, hogy valahol ott van az utca elején, és visszafelé rohan. Azt is tudom, hogy a medvés közben felmászott arra a magasabban lévő tetőre, és eltűnik a létra tetején. Nem szabad célt tévesztenünk, mert akkor hoppanál, és ha nem látjuk honnan, talán nem tudjuk követni. Futásnak eredek, s fékezés nélkül szaladok a tűzlétrának. A becsapódás előtti utolsó pillanatban aprót lendül a pálcám, s amint az előbb, most is felhoppanálok a létra tetejére. Egyre több, és több tető kerül alánk. Vastag, rozsdás tetőfedő panelek, koromtól szutykos kéménycsövek, madárürülékes tv antennák közt száguldunk. A fazon gyors, gyorsabb, mint én. Ráadásul beborít az útba egy jókora, tüskésen szétágazó antennát. Az nagy, fémes csörömpöléssel borul elém az útba, én pedig megpróbálom átugrani, csakhogy elmérem, elakad a lábam, és elvesztve az egyensúlyom, nekiesek a korlátnak.
Egy pillanatra elszörnyeszt a mélység. Mondják a filmekben, meg regényekben, meg itt-ott, hogy ilyenkor nem szabad lenézni, csak azt nem mondják, hogy miért nem. Elszédít a látvány, megbűvöl a kilátás? Persze. De ami miatt valójában nem szabad lenézni, amivel nem szabad szembe nézni ebben a helyzetben, az egész egyszerűen a láthatatlan, de nagyon közeli halál. Még a legedzettebbeket is megtorpantja, s nem tudom, van-e ember a világon, aki meg tudja ezt szokni. Ipari alpinisták, repülőgép vezetők talán? Akiket ismerek, ők sem néznek le sose. A felfelé áramló levegő megrettent és csalogat egyszerre, én meg erőt veszek magamon, és talpra állok a hideg vascsövektől, amik elválasztanak a mélységtől. Megértem, miért is jutott eszébe valakinek az olyan hajmeresztő hobbi, mint a bunge jumping, vagy az ejtő ernyős ugrás. De nekem most más dolgom van.
Futok, ahogy tudok, de nem érek oda időben. A medvés fazon nagyon elszántan menekül - már ezért is érzem úgy, hogy muszáj elkapnom, mert több vaj van a füle mögött, mint azt én gondolom. Csakhogy a kövezkező tető alacsonyabban van, s ő bátran lendül át a korlát felett, aztán eltűnik a szemem elől. Hallom, ahogy földet ér, hallom nehéz léptei dobbanását, és azt is hallom, hogy valaki más is van ott. Ordítás ordítást követ, s egy jókora robbanás fénye és robaja árasztja el az amúgy békés éjszaka sötétjét.
Az ajkamba harapok, hogy ne kiáltsak Cartwright után, mert fogalmam sincs, mi történt ott, de jó biztos nem. Nem tudom, hogy csinálom, hogy miutűn megtorpanok a rémülettől, új haragra lobbanva megkettőzöm a lépteimet, s mindenre felkészülve, elszántan vetem magam én is át a málló vakolatú palánkon...

 

Can't help falling in love - dark version (https://www.youtube.com/watch?v=PDboeQfAsww&list=RDPDboeQfAsww&start_radio=1)
(https://i.pinimg.com/564x/0e/80/11/0e8011694a6b7102496466115b714d53.jpg)


...Mintha néha még lelkem is ragyogna:
Lángba borul egy-egy emlék tüzétül,
De azután még jobban elsötétül...

Hát a fogak és karmok marta sebek lehetnek fájóbbak, mint az üresség és a csend? Szerintem nem.
Márpedig a csend beköszönt. Anna hiánya, noha csak egy pillanattal ezelőtt váltam el tőle máris kínzóan bántó. Talán azért, mert ostoba álomnak tűnik az egész, talán azért, mert magam sem hiszem el hogy ez a valóság. Ennek az utcának az elejét jól ismerem. Többször sétáltam már el erre, számtalanszor autóval, és sokszor két utcával odébb használtam az egyik mugli tetőt ha bérgyilkos melóim támadtak. Mégsem mertem egyből a tetőre dehoppanálni, mert hát elég egy rosszul elmért centi és több tíz méter zuhanás lesz a jussom. Nem, inkább két perccel több időt vesztek, de biztosra megyek. Még ott visszhangzik bennem Volkova halk beleegyezése miközben a tűzlétra alsó lépcsőfokain mászom nyílegyenesen felfelé: bekerítjük.
Csapatmunka lenne? Ostoba szeszély? Az üldözés szenvedélye? Vagy a megszálottság s a vele párosuló azután való vágy?
Nem tudom. Bárhogy is, leszarom hogy Sophie nem válaszol, hogy nem érzem évek óta először a medál súlyát és nyugtató jelenlétét. Úgy vagyok vele, hogy ráérek ezen akkor gondolkodni ha lesz időm és terem rá. Most az agyam csakis a feladatra összpontosít és persze Annára. Vissza kell találjak hozzá. Egyszerűen muszáj.
Mászok felfelé, fogam közé szorítva a szilpálcát, majd a tetőn már futok, noha néha kénytelen vagyok lelassítani, ahol összeszűkül annyira a szerkezetrendszer, hogy ne lehessen csak tyúklépésben áthaladni. Bassza meg… ki tervezte ezt?
Egy kémény.
Nem hagyhatja letérni a Kling street felé, mert ott az alacsony gerendázat minket hátráltatna. Mondjuk az üldözöttet is, de könnyebb módon léphetne meg. Részben a belváros felé, részben a sikátorok irányába.  Így visszafele rohanva ott a vidámpark, távoli fényei beragyogják a késő esti eget. Az autók moraja fentre apró idegesítő duruzsolásként szüremlenek mindössze fel. Valami nagyobb mehet el alattam, talán kamion.
Két kémény. Lepillantok, hogy nem ugrott-e le az emberünk, mert árnyalakját a sötétben még nem veszem ki ilyen távolból. Pedig nem lehetnek messze már, itt kell valahol lennie. A magasság szédítő is lehetne, ha lenne tériszonyom. De az nincs. Ezért is kedvelem a magasból kivárni az ellenfeleket. Csak várni, kivárni, célozni és lőni. Aztán bezsebelni a pénzt.
Halk szuszanással indulok tovább. Már hallanom kellene a lihegést, szuszogást, lábak dobogását, de semmi. Hagyta volna letérni? Ostoba… ha meglóg…
Akkor meglóg. És? Az ő baja…
Nagyot dobban a szívem Sophie halk, méltatlan megszólalására. Cinizmusa végigsöpör rajtam, a karom libabőrös lesz tőle, de magamba valahol mélyen örülök. Nem vagyok egyedül, nem hagy egyedül. Most még a gúnya maró éle sem érdekel. Megnyugszom.
- Stupor!
Az átok a fülemtől pár centire talál a falba. A robbanásra a hajamba törmelék, a fülembe pedig por száll. Az egyik éles kavicsmorzsalék végigszánt a homlokomon, érzem ahogy leszedi a bőrt. Figyelmetlen voltam. Ez rögvest megtorpanásra kényszerít és a harmadik kémény szegletébe vonulok vissza behúzott nyakkal, hogy onnan lőjjek ki egy exmemoriamot.
Nem talál, cserébe az egyik műholdvevő robban fel jó hangosan. Újabb átok reppen, a medvéstől felém, és felém a medvéstől. Még két kábítóátokkal próbálkozom, hasztalan. Aztán a harmadik célba érne, de addigra már feltűnik a lány is, aki a palánkon húzza át magát.
Stærmose embere nem hülye, kell ugyan egy perc neki hogy felmérje a helyzete súlyosságát és úgy helyezjen, Anna míg védtelen, mögötte legyen. Én pedig persze ezzel az opcióval nem számolok csak akkor, mikor egy kósza átkom célba ér, de a medvés ügyesen félreszökkenve kikerüli s majdnem a nőt találja el. Vagy őt találja el?
Egész testem megmerevedik a félelemtől a halk sikoly hallatán.
- Baszki! Ne!
Nyögök fel aggodalommal vegyes indulattal, és még sebtébe kilövök egy kötözőbűbájt hátha az legalább talál. Aztán már nem szentelek több figyelmet a melákra, hanem próbálom az Anna és közém ékelődött métereket legyűrni olyan gyorsan ahogy csak tudom, hogy ha tényleg őt találtam el nehogy lebucskázzon nekem itt a tetőről.
Mert épphogy csak visszakaptam. Nem veszíthetem el őt, ráadásul biztosan nem így. Az utolsó fél méteren ügyesen becsúszom és még pont elkapom a csuklóját hason fekve a peremnél, megmentve őt a halálbiztos zuhanástól. Fehéredő ujjbegyekkel fogja a tetőcserepek legszélét, alatta tátong a mélység a dudáló autók sokaságával.
- El ne engedd! Felhúzlak…
Lihegem nehezen, mert az oldalam már szúr félig a futástól és jórészt a kétségbeeséstől.

Furcsa szögből szembesülök az eseményekkel, s mondhatni tehetetlenül vágódom a közepébe mindennek. Fentről-oldalról jól látom, ahogy pattan egy kábító átok, vörös fénye átszínezi egy villanásnyi időre a tető éjszakai kékesfeketéjét.
Nem vagyok egy nagy párbajhős, sajnos. Bár az elmúlt időszak megedzett kissé, sosem leszek az a vérbeli harci mágus, aki már az óvodában is kőbálvánnyá változtatja azt, aki összetörte a matjoska babáját. Nem, én annak a kis szemétnek puszta kézzel húztam be, aztán jól meg is büntettek érte. Valahogy így vagyok a párbajozással is a mai napig, belemegyek ugyan, mert kénytelen vagyok, csak épp valószínű, hogy én húzom a rövidebbet. Kivéve, ha jelen van Cartwright. Nagy szerencsémre. Vagy mégsem?
Későn veszem észre, hogy a medvés fazon direkt keverte kereszttűzbe magát. Szóval ilyen lehet Chris Cartwright ellenfelének lenni? Még épp látom a másik mögül előtűnni a harcias ábrázatot, a kék lánggal izzó tekintetet, aminek hátborzongató ellenpontot ad a vakító, vörös fény. Van benne valami jó értelemben vett vadító - de most nem örülök neki, mert én kerültem a célkeresztbe mind a szép vágású szemeknek, mind pedig az eddig főképp csak oldalról látott szilpálca izzó hegyének.
Félreugrok, csak épp kibillenek miatta az egyensúlyomból. Nem vagyok az a sikítós fajta, de önkéntelen tör fel belőlem a rémület hangja. Feleslegesen hangoskodom egyébként, mögöttem a falba vágódó átok jóval nagyobb lármát csap, én alig hallom a saját hangom.
Lelassul a világ. Por, törmelék és némi éles fényű szikra mutatja a lökéshullám útját. Mellbevág, mintha egy jókora ütővel küldene valaki oldalba, s tehetetenül csatlakozom a gomolygó vakolatködhöz meg az izzó pernyéhez a sodrásban.
Érzem, hogy eltűnik a talpam alól a talaj. A felfelé süvítő légáramlatok gúnyolódnak rajtam, vagy ez szánalmas kísérlet volna arra, hogy fenntartsanak? Igazából persze egyik sem. Ez csak szél. Élettelen, halált ígérő. Kapálódzom, inkább ösztönösen, mint ésszel. Kicsúszik az ujjam alól a tetőcserép, már nem foghatok el semmit, nincs elérhető távolságból kapaszkodó… És mégis.
Hiába kapkodtam vakon, ez a kéz megtalál. Én meg az övét. Ujjai úgy fognak, mint egy bilincs, de ez most jófajta fogság, biztonságot jelent. Nem az a helyzet, mikor leplezi az ember az arcát, úgyhogy láthat rajtam mindent, rémületet, meglepetést, mindent... Csak egy pillanatig, aztán elönt a biztonságérzet, azzal együtt pedig, hogy elmúlik a halálfélelem és csak aggódás marad, már a düh is elönt.
- El ne engedd! Felhúzlak…
- Jó, hogy mondod - fújom, és megpróbálok a lábammal valami kiszögellést fogni, hogy segítsek neki. Persze, hogy nem egy leviosával kapott el, vagy valamivel. Ő szuszog, én meg hiába kapálódzok, érzetre nem segít, sőt, a fél pár topánom aranyszínű villanással, mint egy elbaszott cikesz, elrepül az ejszaka mélységébe. Mi lesz, ha valakit fejentalál odalenn? Hát most maximum reménykedhetek, hogy mégse.
Inkább lógok tovább, abbahagyom a mozgolódást, tanácstalanul nézek, egyre kétségbeesettebben. Miért nem valami madár az animágus alakom?! A jelek szerint legalább az emberünk lelépett, és nem pedig seggbe  küldte Cartwrightot egy átokkal, hogy mind lezuhanjunk.
- Rohadtul csúszik ez a cserép - szűröm a fogaim között, és azt nem teszem hozzá, hogy a csuklója is egyre kevésbé jól fogható az izzadtságtól. Miliméterről miliméterre érzem, hogy egyre nagyobb a baj.
- Félek, hogy Téged is lehúzlak. Talán… - Nem akartam kimondani, hogy mégis jobb volna talán, ha elengedem. Ahelyett azt teszem, amiről tudom, hogy nem szabad, és lenézek. Egy mezítláb, egy aranycipő. Lábujjhegyen lógnak az éjszakában világító ablakok, utcai fények, robogó autók és mászkáló emberek felett. Felnézek Cartwright szemeibe. Ha nem tud felhúzni, és magammal rántom… Azt nem. Akkor jöjjön inkább a zuhanás...
 

Can't help falling in love - dark version (https://www.youtube.com/watch?v=PDboeQfAsww&list=RDPDboeQfAsww&start_radio=1)
(https://i.pinimg.com/564x/0e/80/11/0e8011694a6b7102496466115b714d53.jpg)


...Mintha néha még lelkem is ragyogna:
Lángba borul egy-egy emlék tüzétül,
De azután még jobban elsötétül...

Megforgatom a szemem a cinikus megjegyzésre. Nem tudom sírjak-e vagy igazából örüljek, hogy a humora még vagy már nem hagyta el. Mert így legalább önmaga és legalább engem is a valóságba tart. Már amennyire valóságnak lehet ezt nevezni. Lehet kellett volna még két pirula és rózsaszín repülő elefántokat is látnék, de ehelyett még mindig egy hidrogénszőke Volkova pislog fel rám az utcai lámpák villogó fényének kereszttüzében alsó hangon nyolc méter magasból.
A karom beleremeg Anna súlyának tartásától. Agyam egy piciny része kezd pánikba esni ahogy érzem a kezem síkosságát az ujjai erős szorítása alatt. Kissé felengedek mikor látom hogy próbál valami kapaszkodót találni lábbal, mert ha sikerülne talán könnyedebben tudnám felhúzni és…
- Rohadtul csúszik ez a cserép…
- Faszom…
Mormogom de rájövök, hogy ezt sikerült hangosan kimondanom. Nem akarom megijeszteni. Mire jó a pánik? Semmire az égvilágon. Igyekszem hát racionálisan gondolkodni. Összeszorítom a szám egy pillanatra, majd kifújom a levegőt. Egy izzadságcsepp végiggurul a homlokomon. Már épp megszólalnék, hogy oké Volkova, jól figyelj, most háromra összeszedem minden erőm te meg ahogy tudsz és amibe csak tudsz kapaszkodj meg és told felfelé magad… mikor persze beelőz.
- Félek, hogy Téged is lehúzlak. Talán…
- Nem…!
Hevesen kezdem el rázni a fejem, mintha csak ez segítene kiűzni a nyitva hagyott mondat jelentőségét. A jelentését. Hangomba apró él csendül, metsző mint egy kés hegye. Mintha csak ezzel akarnám kitörölni Anna szöszke fejéből is, akárcsak a magaméból a lehetőség nagy valószínűségének halovány kis morzsáját.
- Kizárt. Nem engedlek el!
Megint összeszorítom a szám, mielőtt olyat mondanék aminek nincs helye vagy ideje…
- Háromra húzlak. Készülj…! Egy.. kettő…
Mély levegőt veszek és a fölös energiáim amik még nincsenek mozgósítva életre kelnek. Igyekszem Sophie gunyoros közérzetét figyelmen kívül hagyni, mert evidensen ő most a kudarcomnak drukkol.
- Három!
Az inak megfeszülnek a karomban, a törzsemben, és beleadom az energiát hogy Volkovát kiemeljem a színesen kavargó mélység szorításából. Nem egyszerű, pláne hogy ő nem nagyon tud mivel rásegíteni. A végén azonban van egy pont ahol már átbillenve lendületből jön aminek kell, és ő fent van. Biztonságban.
Igazából az egész nem tarthatott tovább egy percnél mégis végtelen óráknak tűnt minden. Még az is hogy magamhoz vonom, és jól ismert illata belengi az orromat. Remegő karomon próbálok úrrá lenni, amiből kivette az erőt Anna súlya. Most realizálódik bennem, mekkora ökörség volt két tűz közé szorítani a medvést. Számolhattam volna ezzel az eshetőséggel.
Ölelem őt, miközben igyekszem Sophie undorával nem foglalkozni.
- Nem veszíthetlek el. Hiszen csak most kaptalak vissza…
Mormogom bele a vaksötétbe. Homlokon csókolom szelíden, kissé dorgálón mert a gondolat is sértő hogy azt hiszi hagytam volna lezuhanni. Igazából az rémiszt meg hogy más esetében lehet racionálisan még elő is fordulhatott volna és nem lett volna olyan kardinális bűntudatom. De ő más. Mindig is más volt, és talán örökre az is marad. Szőkén, barnán… mindenhogy.

Vajon jól áll nekem a mélység? Próbálom Chris szeme tükrén vizslatni, de persze messze van, csak a lent hömpölygő autósereg vörös-fehér villanásait, meg a színes és fakósárga utcai fények vibrálását.
- Faszom… - mondja, belőlem meg kiszakad valami apró, prüszkölős, hisztérikus vihogásfoszlány. Lehet, hogy ez az utolsó szó, amit életemben hallok? Nos, lehetne fennköltebb is, de végülis ez is éppen tökéletes. Jól lezárja ezt az egész káoszt, amiben éltem, de különösen az utóbbi hónapokat…
De nem, nem adja fel ennyivel. Tiltakozik, küzd és ígér, s nem is a szavait veszem komolyan, hanem ami azokon túl van, a fújtatását, a megfeszítettségtől remegő izmait, az arckifejezését, amiről süt ugyanazon szavaknak az értelme, de még több is.
Próbálok segíteni neki, jobb híján beletörik az egyik körmöm a cserepekbe, aztán ki is csúszik a szánalmas kis kapaszkodó az ujjaim közül, de már felesleges is fognom. Fordul egyet a világ - mint mindig, ha közelebb kerülök ehhez a lókötőhöz - aztán mintegy hajóhinta, fellendülök, és átborulok a mélységből Cartwrightra.
- Oh, фига себе - mondom a perem felé fordulva oroszul, hogy baszki, olyan eltéveszthetetlen hangsúlyozással, hogy abból a másik gondolhatja, hogy ez nem egy szép kifejezés.
- Úgy értem… Köszönöm… - fújom őszintén, mostmár Chris irányába, és nagy sóhajjal beletemetem az arcom a mellkasán húzódó, kellemes tapintású ing hullámai közé. Kissé mintha vizes volna, de mit törődöm én most ezzel? Hallgatom az ütemes, kissé heves szívdobogást, míg az enyém is legalább annyira lefékez - még ez a tempó is gyors, de azért már nem nevezném hiperventillálásnak úgy, mint az iménti ütemet, mikor a szakadék fölött lógtam.
 Még egy pillanatig mindenem olyan feszült, akár ha pofon lőttek volna egy petrifikusszal, de a szavak, és az ölelése felolvaszt, s hirtelen egészen elernyedek. Forog velem a világ, egy biztos pont van csak, ami megtart, és az Cartwright, magam körül. Nem is tudom, mióta nem voltam már ilyen nyugodt, és ilyen kába. Hogy apám eltűnt, azóta mintha folyamatosan egy tátongó, sötét szakadék fölött lógtam volna magatehetetlenül, talán már el is kezdtem zuhanni, de most ez az egész megszűnt. Christopher hirtelen odarántott magához, és megszűnt a zuhanás, a bizonytalanság, minden. Csak a karok, a szívdobogás és az a néhány, morgós-rekedtes hangon kibökött szó maradt.
- Nem veszíthetlek el. Hiszen csak most kaptalak vissza…
- Tetszik a céltudatosságod - dünnyögöm és felnézek, ahogy homlokon csókol. Ez meg is mosolyogtat, de meg is lep kissé. Abszurd pont tőle, de mégis annyira őszinte gesztus ez, ő, a nagy rosszfiú, aki épp az imént hajtott végre egy hősies tettet, most itt puszilgatja a homlokomat ahelyett, hogy kihasználná a helyzetet, amit nyilvánvalóan könnyen megtehetne.
- De még mindig lehetne egy kicsit több… - hajolok közelebb, és egy futó, épp csak lehelletnyi csókot lehelek a szájára. Különösen hat rám ez, valahogy úgy, mint a nyálas mesékben a herceg csókja, csak én nem vagyok királylány, és nem a fickó kapott le magatehetetlenségemben, de azért hasonlóképp felébredek tőle.
- Nem tudom, bejön-e a világos hajszín, de azt hiszem, most már nem is lényeges. Én utálom, de ezek után a festék alatt tuti az utolsó hajszálamig megőszülök - rázom meg az említett szőke tincseket, aztán körbenézek. Szépen leamortizáltuk ezt a helyet, vagyis főleg a fiúk. Az egyik antenna félbetörve lengedez a szélben, és füstöl még egy kissé, odább egy elektromos kábel perceg, és szór szikrákat utolsó vergődései közepette, mielőtt végleg sötétségbe borul az is, meg alattunk az egész ház is. A tetőn nem moccan már más, csak a fel-feltámadó város feletti, neveletlen szél.
- Ja, és én meg azt az alakot nem veszíthettem volna el… De lám… - mutatok körbe a fél kezemmel, amelyiket a körém fonódó karoktól el bírok szabadítani, aztán bosszús sóhajjal megszorongatom az orrnyergemet a két szemem közt. Relaxációs pont ez, de most csak annyit sikerült elérnem, hogy éppen ne robbanjak/robbantsak fel mindent
- Tudod te, meddig tartott becserkészni ezt a tagot? Iszonyú fontos lett volna a fejébe néznem, de a feje sajnos a testével együtt távozott, ismeretlen helyre, és az az érzésem, másodjára nehezebb lesz előkerítenem - fújom, bár a harag nem neki szól, hanem az egész rohadt világnak, főleg pedig önnön becses személyemnek.  Szánalmas, hogy a dolgokhoz képest, amiket elérni szeretnék - elérni fogok! - mennyire sokat bírok szerencsétlenkedni. De itt már nem adom fel, se apám megtalálását, se a nagyobb szabású céljaimat.
- Szóval jó vagy nyomkövetésben is, vagy van egy jó embered erre? - nézek fel a kék szemekbe félrebillentett fejjel, kissé bosszúsan, kissé provokatívan, és próbálom megerőőltetni magam, hogy a válasz érdekeljen, ne valami más...

 

Can't help falling in love - dark version (https://www.youtube.com/watch?v=PDboeQfAsww&list=RDPDboeQfAsww&start_radio=1)
(https://i.pinimg.com/564x/0e/80/11/0e8011694a6b7102496466115b714d53.jpg)


...Mintha néha még lelkem is ragyogna:
Lángba borul egy-egy emlék tüzétül,
De azután még jobban elsötétül...

Valami halk mormolást értek ki a céltudatosságól, de igazán őszintén nem tudom, hogy ez az én céltudatosságomról szól vagy csak úgy a céltudatosságról magáról nagy általánosságokban. Nem is igazán érdekel, mert feltételezhetően bók volt a részéről vagy a kitartásomnak vagy az ösztöneimnek, vagy a helyzet adta örömnek, hogy túléltük. Mindketten.
A nagyobb gond, hogy megint közel kerül. Olyan nagyon közel hogy nehezen állom meg a közelségét, illetve hogy az adott ösztönös és megnyugtatónak szánt mozdulatsort ne vigyem tovább valami mélyebbé és intenzívebbé. Tartalmasabbá egy emelettel lejjebb az ajkainál.
Talán Sophie ment ki. A cinikus undora és lefitymálása a túlzottan romantikusan idilli helyzetre, de bennem van az irányába szabott gát képzeletbeli uszadékfáinak darabkái is. Amit kétségtelenül magam szabtam a számtalan baklövésnek titulált félsikeres próbálkozások után.
Szóval félbe marad minden, mindössze a pillanat tűnik végtelennek, ahogy ott ülünk vagy fekszünk, összegabalyodva, egymáshoz érve különféle, számomra jelenleg meghatározhatatlan pontokon, örülve szimplán a levegő vétel könnyedségének meg a szívritmus lassulásának.
- De még mindig lehetne egy kicsit több…
Hát ha le akart volna lassulni is, Anna ezzel a félbe hagyott, nyitottan maradt mondatával elintézi, hogy nemhogy kihagyjon egy ritmust de újra felvegye az eredeti tempót. Ellenben innentől az idő is beszáll a játékba, s míg eddig nyugodtan váratott magára most bepótolni akarja az eddig elmulasztottakat, így fénysebességre kapcsol. Mire felocsúdok Anna arcának lágy vonásait már nem tudom kivenni, s egyszerűen csak érzem a puha csókot, ami édes kis semmiséggel ér fel. Tipikus egy pofon a szerencsétlennek, pár ócska penny a rászorulónak… nem váltasz vele világot, mégis sokat sejtet, sokat ígér és nagy bukást hordoz magában.
- Nem tudom, bejön-e a világos hajszín, de azt hiszem, most már nem is lényeges. Én utálom, de ezek után a festék alatt tuti az utolsó hajszálamig megőszülök…
Hogy mi?
Fel se fogom a szavait, zavartan nézem őt, immár újra normális távolságból. Normál esetben talán haragudnék rá ezért a kamaszok körében elterjedt szájrapuszi hálálkodásért ,- végtére is csak az életét mentettem meg de na mindegy – de pillanatnyilag még a mozaik apró darabjainak kirakásával vagyok elfoglalva meg hogy térben és időben felvegyem a fonalat.
- Ja, és én meg azt az alakot nem veszíthettem volna el… De lám… Tudod te, meddig tartott becserkészni ezt a tagot? Iszonyú fontos lett volna a fejébe néznem, de a feje sajnos a testével együtt távozott, ismeretlen helyre, és az az érzésem, másodjára nehezebb lesz előkerítenem.
- Hé hé hé! Nyugi…..
Kapcsolok rögtön a női hisztire zsigerből, mert ezen a téren én is olyan vagyok mint minden más férfi. Nem, kurvára nem bírom elviselni. Kezeim Anna két vállára siklanak és megnyugtatóan szorítom meg, jelezve hogy ne a tető alkotta leharcolt csatateret szemlélve boszankondjon, hanem nézzen újra rám a kék szemeivel.
- Szóval jó vagy nyomkövetésben is, vagy van egy jó embered erre?
- Meglehet hogy akad…- somolyodom el sokat sejtetően. A nyelvem hegyén van egy újabb ígéret, hogy a föld alól is előkerítem neki, de nem mondom ki. Egyrészt félig meddig hencegés lenne, másrészt nem érdemli meg hogy ígérgessek. Alapvetően sem szokásom, és ez a fajta hála is olyan, amin nem tudok elmenni.
- De annak bizony tényleg ára van.
Tekintetemben megvillan valami vad, valami veszélyes. Valami számító, valami követelőző. Valami, ami mindig ott lapult már az előtt is hogy találkoztam volna vele, és azután még inkább, hogy láttam őt.
A birtoklási vágy.

- Hé hé hé! Nyugi…..
- Jaj tényleg, elfelejtettem megnyugodni, nehogy ideges legyek - vágom rá és most egy másfajta tűz forrong bennem, ami kiül a tekintetembe is.
- Ez. Most. Fontos. - Jól tagolom  a mondatot, de nem mintha ő amúgy nem értené. Nem, ez magamnak szól, ahogy az a pusztító vihar is bennem tombol. Elég volt abból, amit idáig az életemnek csúfoltam. Ahhoz, hogy nyugodtan dolgozhassak az ellenszeren, ahhoz, hogy békében élhessek, mindehhez az egészhez egy dolog kell. Persze, apám megtalálása is fontos - de ez az egy dolog valami más.
- Meglehet hogy akad…
- Pont erre az egy dologra ne lenne embered, tolvajok királya - billentem félre a fejem, s úgy nézek fel rá, hogy átragad a somolygása, nagyjából úgy verődve vissza, mint a Holdról a Nap fénye, sápadtabban, halványabban, de azért valami fény mégiscsak látszik az éjszakában.
- De annak bizony tényleg ára van. - Nagy sóhajjal nézek félre, bosszússágot mímelve, aztán elhúzódom tőle távolabb, jelezvén, hogy akkor itt komoly tárgyalások fognak folyni.
- Nahát, nem vállalod a két szép szememért? Meglepsz, tényleg... - nyújtom el az utolsó két szót színpadiasan, és úgy csinálok, mint aki most hű, de meglepődött. Valójában pedig ki tudja? A szó az csak szó. Volt már köztünk tartozás ide is, oda is, hidegvérrel állom hát a kék szemekben felvillanó mohóságot. Sőt, szemtelenül el is gyönyörködöm benne, valahogy olyasmi szépséget találok benne, mint a mugli tűzhelyek gázlángjának kék lobogásában, vagy a vadászó ragadozók izzó tekintetében. Nem zavar, hogy rám irányul, voltam már veszélyes tekintetek kereszttüzében.
- Hát mondd, mibe kerül nekem ez az üzlet. De ne gondold, hogy megúszod alkudozás nélkül. Így is sokba van ez nekem… Mintha az előbb egy kósza átok nyomán majdnem ... - célzok egy lapos oldalpillantással, sőt a kezemet is kinyújtom a tető pereme fölé. Az ujjaim között érzem keresztüláramolni az autók füstjével és fékporával, az embertömegek zsibongásával és az utcalámpák sápadt fényű pislákolásával terhelt, felszálló fuvallatokat. Végigfut a karomon a borzongás, a nyakam apró pihéiig. Vagy ez mégiscsak a velem szembemeredő szempártól van?
- De biztos van az az ár. Tudod, sok nagyszabású tervem van még, és mindhez kell az az információ, amit most futni hagytam - célozgatok, és az eddigi évődős mosoly most elhalványul, majd eltűnik a szám szögletéből. A tekintetem is elsötétül, elmélyed a gondolataimban egy pillanatra, aztán vissza is zökkenek a valóságba, visszaránt Cartwright, meg a tarifái. És hogy drágának fogom-e találni a mondott árat? Ó, minden bizonnyal. De attól még lehet, hogy szinte szívesen meg is fizetem.



 

Can't help falling in love - dark version (https://www.youtube.com/watch?v=PDboeQfAsww&list=RDPDboeQfAsww&start_radio=1)
(https://i.pinimg.com/564x/0e/80/11/0e8011694a6b7102496466115b714d53.jpg)


...Mintha néha még lelkem is ragyogna:
Lángba borul egy-egy emlék tüzétül,
De azután még jobban elsötétül...

- Jaj tényleg, elfelejtettem megnyugodni, nehogy ideges legyek…!
A kirohanására pofátlanul elvigyorodom. Érdekes és váratlan fordulat ez, egyik percben még az élet és halál között lebegni, adrenalinnal túlfűtötten küzdeni, a másikban pedig már viccelődni a semmin…
Érzem, hogy Sophienak ez volt az utolsó végső pont. Némaságba burkolózik csak a medál lesz súlyosabb újra a nyakamba, jelezvén bizony nem kell elfeledkeznem róla. Bassza meg, de idegesítő…
Alapvetően is az ha nőkkel vagyok, de ez amit Anna esetében művel… frusztráló. Egyedül Aneliánál tett kivételt, de a Szirént azon kívül a pár alkalmon kívül nem látogattam fel. És nem is fogom.
- Pont erre az egy dologra ne lenne embered, tolvajok királya…
Anna somolygása térít magamhoz. Mintha csak a saját túlfűtött érzelmeim tükröződnének vissza rajta, de egy pillanatig azt hiszem csak káprázik a szemem. Majd ahogy nem tűnik tova a késztetés, megnyugszom. Innentől már magabiztosabban ülök a képzeletbeli lovon. Felnevetek a rám aggatott jelzőn. Ezt se mondták még nekem.
A tolvajok királyának inkább Waltont nevezném, bár tény hogy Európán belül a brit térségben az én kezem alatt fut minden.
Kezeim a vállairól felsiklanak az arcára és szelíden simítok végig szinkronba mindkét hüvelykujjammal az arccsontján.
Páratlanul szép, karakteres arca van és ezt szeretem benne. Sose bírtam a tucatot. Mindenben az eredetiséget, az egyediséget keresem. Ő pedig tökéletes egyvelege mindennek.
- Hát mondd, mibe kerül nekem ez az üzlet. De ne gondold, hogy megúszod alkudozás nélkül. Így is sokba van ez nekem… Mintha az előbb egy kósza átok nyomán majdnem ...
Karja mozdul és szelíden siklik ki a mélység felé, ami tőlünk fél méterre se tátong. Arcomon átfut egy grimasz, a mosoly lehervad róla azon nyomban. Nem kellett volna emlékeztetnie erre, mit is éltünk át pár pillanattal ezelőtt… valószínű kellően sokszor fog a rémálmaimban szerepelni hacsak Sophie azokat is el nem nyomja.
A jobb kezem mozdul az övé után és rákulcsolódik az ujjaira összefűzve vele a sajátomat. Szelíden vonom be és lehelek rá egy csókot. Mondhatjuk hogy egyfajta bocsánatkérés ez, bízom bennem hogy romantikus lelkülettel áldva minden nőnek, így Annának is annak hat. Valójában csak érezni akarom a közelségét, a bőre illatát mert így is hihetetlen hogy újra itt van, hát még ami nemrég megesett.
- Bocsáss meg...
Szinte halkan suttogom. Szinte olyan, mintha ki se mondanám. A tekintetembe fájdalom és megbánás költözik. Nem akartam ezt, tényleg nem. És ez elég volt hogy teljesen kijózanítson mindenféle mámorból.
Sophie felszisszen, tudja mekkora sarokkő ez az életembe. Soha senkitől nem kértem még elnézést, legalábbis nem őszintén. Maximum szarkasztikusan ejtettem ki gúnnyal hangsúlyozva. Mint pár más dologban, ebben is Volkova az első.
A villódzó fényárban a vonásai nem mindig rajzolódnak ki tisztán. Az árnyékok jönnek és mennek, finom koordinálatlan táncot lejtenek, s ettől csak még misztikusabb lesz minden. A vonásai, a gesztikulációja, a tekintete…
- De biztos van az az ár. Tudod, sok nagyszabású tervem van még, és mindhez kell az az információ, amit most futni hagytam
- Ne aggódj, visszaszerzem neked…
Hajolok közelebb szelíden, úgy hogy az orrom összeér az övével. Kezem nem engedi el az övét mindössze kicsit kényelmesebben kettőnk közé engedem. Közel járok hogy meghazudtoljam magam és a fogadalmam, hogy rögtön megcsókoljam de még valami visszatart. Magam sem tudom mi pontosan…
- Szerintem sejted az árát...
Nem, itt nem konkrétan a szexre gondolok fizetségként. Bár az se rossz, de nem egyszeri alkalmat akarok. És nem, nem is egy könnye,d ám annál hevesebb csókra. Többet várok el tőle. Egyenlőséget, elfogadást. Hogy partnernek tekintsen, ne pedig egy eldobható barátnak tartson. Vagy valakinek, akinek elfelejt szólni - vagy egy kurva üzenetet írni-, hogy visszatért a fagyos Oroszországba…

Gúnyos vigyorok, fájdalom-mosoly, hamis nevetés. Hányféle hangot adhat az ember az érzéseinek, ha sírni már nem tud, s dühöngeni felesleges… Mikor már elfogytak a könnyek, nincs már gyógyír a fájdalomra, akkor csak a humor érzéstelenítése segít. Nem oldja meg persze, de ez is egy módja a túlélésnek.
A kezemet úgy vonja be a mélység fölül, mintha azokkal újrajátszanánk az előbb történteket. Megemelem a szemöldököm, és pilláim távolabb húzódnak egymástól, nagyobb teret engedve a sztyeppe hómezőihez idomult kék íriszeknek. Nem csak eltűröm a gesztust, de finoman viszonzom is a fogást, még akkor is, ha kissé meglep.
Furcsa ez a kézcsók, mert általában csak egy kézcsók. Ott marad a kézfejen, kivált némi zavart, vagy annyit sem, de ez… Ez más. Ezt úgy vezeti a kezem, mintha áram rázott volna meg. Végigszalad rajtam, elér oda, ahová az átlagosabbak nem.
- Bocsáss meg…
Nem esik le az állam, mert úgy meglep ez a két szó, hogy még arról is megfelejtkezem. Csak bámulok, kezében a kezemmel, lelkemben az előbbi kézcsók képzeletbeli, elektromos szikrái pattognak, a fülem pedig ettől a gondolatnál épp csak egy hajszállal hangosabb, mégis velőtrázó kéréstől cseng.
Kinyitom a szám, újra becsukom. Megbocsátani? Még magam sem tudom, haragszom-e, és ha igen, nagy eséllyel nem is rá. Magamra inkább. Sok mindenért.
- Legyünk kvittek. Leléptem egy szó nélkül - sóhajtom lassan és halkan, lesütve a szemem, aztán újra felnézve rá, egy kicsit közelebbről. Nem volt szép tőlem, tudom én jól. Az imént, amikor egy pillanatig azt gondoltam végem... Hát igen, csak átsuhant a gondolataim közt, hogy nem kellett volna. De mostanában sajnos elkerüli tetteimet a szépség. Néha még a moralitás is. Nem is küzdök érte, a lelkiismeretemet félig már megette a dühöngő farkas, de jó tudni, hogy azért megérzem még néha a fájdalmát. Valami még maradt, és Cartwright jó úton halad, hogy felélessze kissé.
- Ne aggódj, visszaszerzem neked…
Félmosoly söpri el az előbbi aggályokat és rossz érzéseket, és hirtelen rádöbbenek, hogy ez hiányzott. Van egy kéz, ami elér, mielőtt lezuhannék. Van egy szívdobogás, ami felébreszti az enyém is, mielőtt megállni készülne. Ha valakiről, hát róla el is hiszem.
- Nem aggódom. - A félmosolyból egész lesz, a két azúr tekintet már egymásban tükröződik. Úgy tartják, ha két tükör szembefordul egymással, az útvesztőt, csapdát hoz létre a lelkeknek. Ha két élettelen, üvegből és fémből alkotott tárgy képes megidézni a végtelent, mire képes két élő, érző tükre a léleknek? Meglátjuk.
- Szerintem sejted az árát…
- Szerintem te pedig nem - vágok vissza sokat sejtető pillantással. Szavaim egyszerre biztatnak és intenek óvatosságra. Mert látom ám, hogy néz. Minden benne van. Birtoklásvágy, mohóság, baljós fénnyel izzik - de nem-e a sajátjaim-e ezek, s csak visszacsillanni látom őket?
Még mindig rossz ötletnek tartom. Nem vagyok egyszerű. És nem vagyok jó. Nem tudja, mibe kezd. De talán jobb is. Már nem tiltakozom többé, a lelkiismeretemet újra maga alá gyűri a farkas, aki haladni akar, akinek nagyratörő céljai vannak. Aki nem kullog többé a rangsor végén.
- Fogalmad sincs - suttogom, aztán ajkam újra az övéhez ér, de ez most nem egy futó kis puszi, nem. Ez pont az a fajta csók, amire most nem érünk rá. Nem vadul szenvedélyes, nem lobogva lángol, inkább úgy izzik, mint a láva. Pusztító forrósággal, és ráérős türelemmel. De végtére is csak magamhoz térek belőle. Lebillentem a homlokom, így pillantok fel rá várakozón.
- Szóval megkeressük ezt a te nyomkereső emberedet, vagy nekem kell utána szaglásznom? Kihűl a nyom... - mondom lassan, nem követelődzőn, épp csak megpróbálva összeszedni magunkat, meg a realitást, ami bizony nem egyszerű így kettecskén vele, a csillagok alatt és jóval a város felett, érzésre a világ tetején, a valóság felett épp egy tetőnyivel. De ideje volna lemenni...

 

Can't help falling in love - dark version (https://www.youtube.com/watch?v=PDboeQfAsww&list=RDPDboeQfAsww&start_radio=1)
(https://i.pinimg.com/564x/0e/80/11/0e8011694a6b7102496466115b714d53.jpg)


...Mintha néha még lelkem is ragyogna:
Lángba borul egy-egy emlék tüzétül,
De azután még jobban elsötétül...

Mindig könnyen megy elveszni a pillanatokban vele. Most sincs ez igazán másképp. Hiába ketyeg az óra, sose áll le, valahogy vele az idő váltakozva halad. Néha nagyon gyorsan, néha pedig nagyon de nagyon lassan. És most is kicsit olyan, mintha minden megfagyna körülöttünk. Talán ha lenéznék realizálhatnám csak, hogy ettől az autók, a környezet, az emberek nem szűntek meg létezni. Hogy minden a régi, minden halad a maga ütemében. Talán csak mi nem akarunk igazán részt venni ebben. Nem ez lenne az első eset…
Kedvem lenne elnevetni magam a visszavágásán, de csak egy halk elégedett nyögésszerű válaszra futja a kiszélesedő mosolyom mellett. Ez tudatja vele, nem is vártam kevesebbet tőle. Talán részben ez tetszik benne. Az örök ellenkezés, az állandó kihívás… a tűz, ami ott lobog, állandóan.
- Fogalmad sincs…
Ó, de lenne… nyelvem hegyén van hogy most én vágjak vissza, de eddigre ajkaimon érzem a leheletét, orra az enyémmel ér össze és az illata, a teste melege körbeölel. Így nem gondolkodom tovább, és még ez az egyszerű kis fricska sem futja tőlem. Hagyom hogy ő diktálja a tempót a közeledéssel, a csókkal és annak mélységével együtt. Ritka ez hogy kiadom a kezemből a gyeplőt, talán egyszer vagy kétszer ha előfordult… Pedig nem sokon múlik most sem, hogy hevesebben reagáljak. Szívem szerint magamhoz rántanám, hogy érezze minden egyes lélegzetvételemet meg annak a hevességét, amit állandóan okoz vagy vele párosuló szívverésem ritmusát én pedig az ő selymes bőrének érintését. Valami azonban óvva int, hogy annak örüljek ami van, ne legyek gyerekesen telhetetlen.  Mikor elhúzódna nem hagyom, mert ha már szenvedélyben nincs hiány ugyan csak az intenzitásban hát nem engedem el olcsón, így meghosszabbítom a dolgot még egy kicsit. Addig míg merem, mert ha rajtam múlna talán örökre itt ragadnánk.
- Szóval megkeressük ezt a te nyomkereső emberedet, vagy nekem kell utána szaglásznom? Kihűl a nyom...
Alighogy vége szakad a csóknak de még ölelem rögtön a problémafelvetés jön. Sóhajtok egyet kissé lemondóan mert menthetetlen ez a nő, az már holtbiztos. Mondjuk ez is csak fokozza a rajongásom. A céltudatosság és a kitartása…
- Az már kihűlt. Nézd, a medvés jó darabig nem fog előjönni. Keres egy ideális barlangot mint minden vad, akit megsebeztek. Igen, ő is megsebesült… - válaszolom az értetlen pillantásra.-…az egója árán.
Vállat vonok mintha mindegy lenne, pedig tudom hogy ezzel csak bosszantom Volkovát.
- Szóval ki kell várni míg újra előmerészkedik. Kell pár telefonhívás, de meglesz. Csak légy türelmes.
Nincs ínyemre Soren-t felhívni, de nagyon nem mutatkozik más lehetőség. Illetve az egész várost rá kell állítanom a témára, mert ha valakinek, hát nekem mindenhol vannak szemeim és füleim…

Az a kelletlenség… Nem tudom, bosszankodjak, vagy nevessek rajta. Mintha nem tudná, milyen a  munkamánia. Láttam az elszántságát Rómában. Tudom, hogy nem idegen tőle ez a makacs ragaszkodás ahhoz, amit eltervezett. Most is van a képén valami abból a tűzből, amit a vadra leső ragadozón is észre lehet venni - de mintha most nem a munkamánia okozná. Mindegy. Nálam igen.
- Az már kihűlt. Nézd, a medvés jó darabig nem fog előjönni. Keres egy ideális barlangot mint minden vad, akit megsebeztek. Igen, ő is megsebesült…
Mióta hagy hidegen az, hogy egy ember sérülést szenved el? Ráadásul jószerint miattam. Ha apám látna, nem tudom mit gondolna. De nem lát. És többek  között ez vezetett idáig. Kezdve azzal, hogy megfertőztek a kórral, a normális élet esélyét elvesztettem, majd el kellett költöznöm, menekülnöm, bujkálnom és titkolódznom kell, mint valami bűnöző… De az vagyok-e?
Figyelem Christopher arcát, ahogy mondja ezeket a szavakat, és már az is megfordul a fejemben, hogy baj-e, ha az vagyok? Avagy leszek… Ha az általam helyesnek gondolt tettek visznek “rossz” útra? Vagy a rossz tettek szolgálnák a helyes irányt.
- Szóval ki kell várni míg újra előmerészkedik. Kell pár telefonhívás, de meglesz. Csak légy türelmes.
Halk sóhaj és egy félmosoly tör ki belőlem, különösen az utolsó intelem hallatán.
- Legyek? Majd megtanítasz rá - válaszolom és tenyeremet a vállára simítom, majd szép lassan haladok lefelé.
- Kezdetnek mondjuk megpróbálok türelmes lenni egy teljes napig - tervezem színpadias merengéssel, közben lefelé araszoló kezem alatt érzem a szíve dobogásának finom lüktetését, és az izmok lágy feszülését-ernyedését, ahogy a levegőt veszi.
- És te segíthetnél azt az egy napot eltölteni valahogy - haladok tovább, ujjaimmal játékosan sétálok végig a bordáin, mint valami párnázott lépcsőkön. Aztán átkarolom a derekát, bár ehhez nem kell messzire nyúlnom, hiszen elég szorosan vagyunk egyébként is. Nem is tudom, milyen reakciót várok tőle, de van egy érzésem, hogy tán nem lök el, ha messzebbre mennék, s tapintásom esetleg a nadrágja zsebébe tévedne. De biztos meglepődik azon, amit ezek után az ujjaim közé kaparintok.
- Mi lenne, ha gyorsan elintéznéd azt a pár telefonhívást? - suttogom céltudatos mosollyal, és előhúzom, majd az orra alá dugom a zsebéből a mobiltelefonját. A kis mugli szerkentyűt csak egész finoman mozgatom meg az orra előtt, aztán a kezébe simítom. Lehet, hogy játszom a tűzzel, de tetszik a játék, és már nincs kedvem többé óvatosnak lenni...

 

Can't help falling in love - dark version (https://www.youtube.com/watch?v=PDboeQfAsww&list=RDPDboeQfAsww&start_radio=1)
(https://i.pinimg.com/564x/0e/80/11/0e8011694a6b7102496466115b714d53.jpg)


...Mintha néha még lelkem is ragyogna:
Lángba borul egy-egy emlék tüzétül,
De azután még jobban elsötétül...

- Majd megtanítasz rá.
Ahogy búgja és nekem búgja attól lágyan elmosolyodom. Ó szívesen tanítom én. Nem csak erre, minden másra is.
- Kezdetnek mondjuk megpróbálok türelmes lenni egy teljes napig…
Kedvem lenne csípősen megjegyezni, hogy nem ártana, de inkább megtartom magamnak a megjegyzést. Nem akarom megbántani és félek, most hogy épp csak visszatért könnyen elszúrhatom a dolgokat. Így inkább csak a homlokom az övéhez érintem. Szemeim le is hunyom egy pillanatra, ahogy megérzem az ingem anyaga felett az érintését. A tenyere lágyan simít végig a testemen s mikor lejjebb és lejjebb irányul egy idő után felpattan a tekintetem. 
Részben mert nem értem direkt csinálja-e vagy csak szívatni akar vagy valóban olyan szándékai vannak-e… illetve azért is mert nem tudom eldönteni ennyire felfűtötte-e a megesett szituáció hogy azt szexszuális frusztráltságként akarja levezetni ,- nem lepne meg a halálközelség feldolgozásának ezen kifejezése –, vagy ennyire gyors tempóra kapcsoltunk át?
- És te segíthetnél azt az egy napot eltölteni valahogy…
Hát lássuk be én sem vagyok fából. Sose voltam. Így hát a testem ösztönösen mozdul hogy még kisebb távolság legyen közöttünk.
Tetőn még úgyse volt…
Sophie nyers hangja most megmosolyogtat, mert a gondolatra fellobban a vágy és persze hogy kívánom Annát. Minden egyes kurva alkalommal… ezt sosem titkoltam mindössze sosem kérdezte.
Már épp ott tartok hogy megcsókoljam újra és most már én mikor a zsebembe érzem a kezét. Emiatt a szemöldököm összeszalad, középen ráncok jelennek meg de ő nem láthatja mert félig átkarol meg amúgy is azzal foglalkozik hogy a telefonom kihalássza a zsebemből és az orrom elé fityegtesse.
- Mi lenne, ha gyorsan elintéznéd azt a pár telefonhívást?
Egyszerre támad harag bennem és nevethetnékem is a jelenetre. Nem tudom mi ül ki egész pontosan az arcomra, talán elképedés. A telefon hűvös érintése megbizseregtet.
Hűtsd le magad, Cartwright…
A cinikus megjegyzésre mordulok egyet, de nem érdekel Volkova érti e ezt, - valószínű nem-,  vagy foglalkoztatja-e.
- És ha elintéztem… utána mi lesz?
Felvonom a szemöldököm. Játszunk tiszta lappal. Én teljesíthetem amit kér… ő mégis meddig hajlandó elmenni? Vajon meddig?

Tudom, mit akarok. Túl sok mindent. Most rögtön futni tovább. Közben meg maradni. Harcolni körmöm szakadtáig, amíg csak kell. És elengedni mindent. Elkapni a prédát - de közben szívesen vagyok a préda én magam.
- És ha elintéztem… utána mi lesz?
Csípőből jönne néhány szemtelen válasz. Mégis mindet visszazavarom a sarokba. Igen, egy pillanatra elkap a hév, hogy hogy lehet valaki ilyen követelődző, de aztán a következő gondolatom az, hogy pont úgy, ahogy én. Mintha tükörbe néznék. Nagyon-nagyon közelről. Jó is lenne átlépni a tükörvilágba, ahol minden ugyanolyan, és mégis minden fordítva van.
Egy sóhajjal engedem most el az utolsó szalmaszálat, az utolsó kis energiafoszlányt, ami még megmaradt. Mit is mondhatnék? Nézem a szemét, hogy el ne felejtkezzem arról, mire is keresem a választ, a kezem pedig közben a pálcámért nyúl. Finoman koppantok vele a fejem búbján, s érzem, ahogy a hűvös fuvallatszerű mágia végigseper rajtam. Lemossa rólam a szőkeséget, a giccses aranyszínt, az erős sminket. Leolvad rólam a műszempilla is, így egy kicsit még a világot is máshogy látom, eltűnik a furcsa keret a látvány elől, s a szokatlan súly is a szemhéjamról. Ha a szem a lélek tükre, akkor eddig torztükröt mutattam, de most…
- Kezdünk egy tiszta lapot? - mondom félig kérdezve, félig javasolva. Újra azt a külsőt viselem, amit általában, ami a normálisnak volt mondható nem is olyan rég. Az eredeti hajszínem, egy átlagos, fehér blúz és szürke nadrág, egyszerű szandál.
- És kiveszünk egy szabad napot - folytatom, és finoman nekidőlök. Olyan biztosan érzem mellette magam, ahogymár rég nem. Pedig nem sok minden változott ma, sőt, technikailag egy hajszálon múlott, hogy lesz-e holnap, elszúrtam a célszeméllyel is. És mégis.
- Mit szólsz? Se munka, se gondok, se semmi sallang. Próbáljuk ki, milyen. Én már nem is emlékszem rá - sóhajtom, és elkalandozik a figyelmem. Még bűntudatot is csak halványan érzek, amiért henyélek egy napot ahelyett, hogy tovább keresnék, tovább harcolnék.
- Menjünk el valahova… Együnk valami finomat… Vagy... Nem tudom. Te mit csinálsz, mikor kikapcsolódsz? - kérdezem, kicsit vissza is dobva a labdát. Tudom, hogy mit akar most. Az rajta van az arcán. De vajon egyébként is ezt akarja?
- Csináljunk egy egyszerűen jó napot. Amilyen jól esne most. Abba sok minden belefér - összegzem a javaslatot. Nem tudom, ő mit csinált az elműlt időben, de számomra már majdnem az egyszerű számít különlegesnek. És az, ha vele töltöm. Most még az is kezdett hidegen hagyni, vajon meglesz-e az emberem. Talán nem számít. Most, egy napig nem.

 

Can't help falling in love - dark version (https://www.youtube.com/watch?v=PDboeQfAsww&list=RDPDboeQfAsww&start_radio=1)
(https://i.pinimg.com/564x/0e/80/11/0e8011694a6b7102496466115b714d53.jpg)


...Mintha néha még lelkem is ragyogna:
Lángba borul egy-egy emlék tüzétül,
De azután még jobban elsötétül...

Hagyom, hogy a nő kibontakozzon az ölelésből.  Néma csendben nézem, ahogy a pálcájáért nyúl s elegáns, kecses mozdulatokkal szabadul meg a hozzá kicsit sem illő szőke fürtök rabságától. Olyan átalakulás ez mint mikor a főnix kel életre hamvaiból. Szívszorítóan gyönyörű.
- Kezdünk egy tiszta lapot?
Elmosolyodom, ahogy megrázza az immár barnává vált tincseit, amik beleolvadnak az este sötétjébe. Csak néha csillan meg a fény egy kicsiny szikrája még mitikusabbá téve őt.
- Azt hittem már sose változtatod meg ezt a kurvás külsőt…
Fintorgok egyet de inkább halk motyogás ez mint valódi becsmérlés, ámbár… kiérezheti a valódi neheztelést.
- Mit szólsz? Se munka, se gondok, se semmi sallang. Próbáljuk ki, milyen. Én már nem is emlékszem rá.
Sóhajtok egyet kissé lemondóan. Mi a kikapcsolódás nekem? Ha nem irányítok akkor a kedvteléseimnek élek. Vadászok, levadászok embereket… nem hiszem hogy Anna ilyen jellegű kis kalandra ácsingózik. Kikapcsolni nem szoktam. És ritka a munka mentes pillanat. Úgyhogy mivel ez nekem is új kétségekkel a lelkemben állok fel és nyújtom lovagiasan felé a kezem.
- Menjünk el valahova… Együnk valami finomat… Vagy... Nem tudom. Te mit csinálsz, mikor kikapcsolódsz?
Bíztam benne hogy ez a kérdés kivédhető vagy legalább elkerülhető… de természetesen nem. Eltelik egy másodperc, habozok mit s hogy is válaszoljak. Nem mondhatom az igazat de hazudni sincs nagyon ínyemre. Még tovább habozok s már épp megszólalnék, de Volkova folytatja.
- Csináljunk egy egyszerűen jó napot. Amilyen jól esne most. Abba sok minden belefér…
Megkönnyebbülve szalad ki belőlem a levegő. Közelebb lépek hozzá és átölelem. Egyszerűen csak, mint egy régi ismerőst vagy barátot nem épp mint egy férfi egy nőt. Valahol mélyen magamba megfogalmazódik egy ötlet, hogy milyen is lehetne a jó nap. Egy tökéletesen munkamentes nap egy ideális világban vele. De kurvára nem élünk tökéletes életet… azonban ennek ellenére is lehet esély, még ha parányi is, a normális elérésére.
Hát épp ezért mosolyogva s a hangomat is vidámsággal fűszerezve szegezem neki azt az egyértelmű kérdést, ami nemcsak hogy visszavezet a múltunkba de valahol tényleg az újrakezdés egyik ikonikus helyszíne is lehetne…
- Nincs kedved egy jó mexikóihoz?
Őszintén remélem, hogy a válasza igen, mert vele örömmel megyek vissza Camden utcáira. Mellette kevésbé érzem magam ott elveszettnek, szellemeket kergetőnek, mert megtaláltam akit valójában kerestem.

- Azt hittem már sose változtatod meg ezt a kurvás külsőt…
- Lehet, hogy nem én voltam - mondom, és ezt aztán annyiféleképp értheti, ahányféleképp akarja. Nem tudom, én voltam-e a szőke inkognítóban lévő, körme szakadtáig kémkedő csaj. Nem tudom, ez a mostani én vagyok-e már. Hogy mi vagyok… És talán ő vett rá, hogy dobjam az aranyszínű giccset. Talán ő volt, aki a változást okozta, én csak hagytam magam. Ezek a dolgok nem is lényegesek igazán. Csak külsőség. Érdekes információ, hogy Cartwright mennyire érzékeny rá, és mennyire nem bírja az ebben történő változást, legalábbis ez van az arcán kristály tisztán. Én csak somolygok rajta, a mufurc képén és a bájos ragaszkodásán a megszokotthoz, mikor pedig… Hát igen, neki se valószínű, hogy sok jut a nyugalmas, monoton rutinokból.
És én vajon ragaszkodom ezekhez? Már nem is tudom. Régen kétségbeesetten kapaszkodtam a szabályaimba, hogy mikor min dolgozom, mikor hogyan álcázom magam, hogyan rejtem el a kórt, de még a rendelő takarítáésára is volt egy jól működő metódusom. És ez a kulcs talán, jól működött, biztonságot adott. De most? Nekem most nem kellenek ezek a vacakok a biztonsághoz. Talán nem is akarom biztonságban érezni. Christopher mellett? Ezért vagyok még itt. Tervezünk egy jó kis nyugalmas napot, és ahogy magunkat ismerem, valahogy úgyis felborul, és teljesen más sül ki belőle, mint várjuk. És talán úgy lesz jó.
Az “igen” csak egy szó, és ő annál sokkal szebben és teljesebben válaszol, amikor átölel. Én meg vissza, mikor felveti az első programot. A mai elsőt, és egyébként is az elsőt.
- ¡Ay, caramba! Si, senor! - fűzöm hozzá. Nem mintha tudnék spanyolul, csupán néhány szót, de a mexikói hangulat máris megrohan. Tüzes tequila, csípős chili, és még paprikásabb Cartwright… Kell ennél több?

 

(Köszi a játékot! ;) )