Roxfort RPG

Karakterek => Káoszlak => A témát indította: Elliot O'Mara - 2020. 06. 26. - 15:31:05



Cím: ha egyszer gyökeret ver
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 06. 26. - 15:31:05
KÁOSZLAK

(https://i.pinimg.com/564x/da/c4/2b/dac42b75ff3af198086cc5ecc740ab83.jpg)

2001. június 29.


Cím: Re: ha egyszer gyökeret ver
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 06. 26. - 16:15:34
ha egyszer gyökeret ver
(https://i.pinimg.com/originals/43/a8/d4/43a8d45a15c2a151dacde3b84211ea27.gif)

Merel
2001. június 29.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/f4/6b/97/f46b97b9b297454e1847f89beba5b530.jpg)

Azt mondják, ha egyszer gyökeret ver a parazita, akkor mindennél nehezebb kiirtani. Ezzel a gondolattal a fejemben ültem le az ütött-kopott kis konyhai asztal mellé és néztem a vérző csuklómra… és a késre, amit szintén az én vérem mocskolt be. A szalag sértetlen maradt persze és élvezte, hogy még jól meg is szívhatja magát a vöröslő nedűvel. Nem tudtam megvárni, hogy Merel ideérjen, nem mert erős akartam lenni, azt mutatni, hogy egyedül képes vagyok rá, de nem. De miért is kéne Merel előtt adnom a kemény fiút? – gondolkodtam el, s persze a hang nem hagyta ki a lehetőséget, hogy mélyről kiszakadva rákontrázzon: Azért, mert nem lehet egy gyenge kis szarházi, O’Mara… Megborzongtam a hangszíntől. Még a szemeimet is lehunytam, hogy aztán kinyitva megint a vérző sebekre pillantsak.
Nem ez volt az első, hogy megpróbáltam leszedni. Egyik nap olyan zaklatott lettem, hogy felkaptam az egyik konyhakést – még odaát a Suttogóban – és addig kaszaboltam magam, míg csupa vér nem lett a karom. A hang akkor is csak kegyetlenül kacagott, az orrom alá dörgölve, milyen szánalmas vagyok. Egy részem mindig is úgy gondolta, hogy a szalag egy olyan dolog volt, ami stabilabbá tette mindazt, ami bennem volt. Segített, hogy erősebb legyek. Bizonyítékot persze sosem találtam rá, hogy tényleg így volna, mégis meg voltam róla győződve, hogy a sötétebb mágiában sem lennék olyan ügyes, hiszen körülbelül két évvel ezelőtt még az ötödikesnél komolyabb varázslatok is feladták a leckét. Vajon végig tudnám vinni a terveimet egy ilyen erős támogatás nélkül? Vajon enélkül is képes lennék egy egész családot legyőzni… felnyögtem egyet, mert gombóc kezdett nőni a torkomban. Azért akartam beépülni a Rowle családba és azért engedtem az igazi apám terveinek, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljak vele és a rokonság nagyrészével. Nem engedhettem meg, hogy életben maradjanak. Nem engedhettem meg, hogy ártsanak az igazi családomnak miattam. Már az anyámat elvették tőlünk, most adjam oda Deant, a lányát, a nevelőapámat is? Esetleg Natot és a gyerekeket? Hát ezért titkoltam el apám elől azt is, hogy Noah életben maradt. Én szúrtam el, nem kellett volna semmit mondanom erről az egészről, de egy túlzottan is sebezhető pillanatban talált meg akkor, s ahogyan az tőlem már megszokott, hagytam a belső drámámnak, hogy magával ragadjon. Annyira sajnáltam magam… valahol még most is sajnálom. Annyi mindent hagytam ki, csak azért, mert megígértem Natnak meg persze magamnak is, hogy addig távol maradok a családunktól. Kétlem, hogy valaha még képes lenne úgy szeretni, mint azelőtt… azelőtt, hogy bántottam őt.
Felkeltem végül az asztaltól. A szívem hirtelen gyorsabban vert és meg is szédültem… jobbnak láttam az ajtóban megvárni Merelt, hogy közben szívjak egy kis friss levegőt is. Így hát összeszedtem magam és szépen kisétáltam a ház elé. Szerettem ezt a kis házat, csakhogy ide nem hozhattam magammal Averyt. Túl kicsi lett volna kettőnknek és amúgy is, nem véletlenül adtam Merelnek azt a kulcsot. Ez egy menedék volt, amire nekem már nem volt a szükségem. Olyan embernek akartam adni, akit szeretek és nagyobb szüksége lehet rá. Nekem akkoriban ott volt Nat háza, most meg már megvan a Suttogó is. Ráadásul a Rowle vagyonból is részesültem… ami megint csak rámutatott a tényre, a pénz nem boldogít.
Mélyet szippantottam a levegőből, ahogy megálltam a nyitott ajtó előtt, éppen csak kilépve a kis csempékre, amiket valaki dísznek tehetett fel már jó régen ide. Az utcán nem sokan voltak, ez egy csendes környék volt még annak ellenére is, hogy viszonylag közel esett a belvároshoz. Éreztem, ahogy a tenyeremen végig folyik egy adag vér és az egyik ujjam hegyéről lecseppen a földre. Mégsem mozdultam. Csak vártam Merelt sápadtan, kétségbeesett fejjel.


Cím: Re: ha egyszer gyökeret ver
Írta: Merel Everfen - 2020. 06. 30. - 21:18:01
"Odakinn guggol gyermekkorom árnyéka, és keservesen sír."
- Elliot O'Mara vére, konyhaasztal, 2001. 06. 29.

Ha valaki kérdezné, fogalmam sincs, hogy magyaráznám meg, hogyan jutottam Elliot kapcsán viszonylag rövid idő és nem nagyon sok élő találkozás alatt onnan, hogy ha mégegyszer a közelembe jön, egyszerű háztartási nyíróbűbájjal szecskázom fel apránként, egészen odáig, hogy egy levelére egyből ugrok, hogy találkozzak vele.
Tény, benne lehet a dologban az is, hogy egy jól ismerten átkozott tárggyal kérte segítségemet, aminek a viseléséről pláne próbáltam már lebeszélni az utóbbi időben, eddig sikertelenül. Remélhetőleg ezúttal tényleg ő is hajlandó lesz így dönteni.
-Mi a jó ku...- ...koricaföldes élet... Ahogy kilépek a kandallóból, az első dolog ami fogad - oké, a legelső z üres lakás, de a legelső, ami bármit elárul - az egy véres asztallap. A szag meg se próbál diszkrét lenni, így egyből elvezet a konyhába, egy véres kés, és az asztalon még mindig vörös maszat, jól látható, egyenes sávnyi hiány szeli át, ahol makulátlanul tiszta. Minden bizonnyal ott beleért  szalag, felitta az egészet. Szinte észre sem veszem, hogy apró csepp-pöttyök vezetnek az ajtó felé, nem túl sűrűn, de úgy bő méterenként egy-egy elszórva.
Az ajtó valóban nyitva.
-Qu'vatlh... Elliot! Mi a rákot csinálsz te? Mars befelé!- Már menet közben ráförmedek, ahogy lesietek a bejárati ajtóig, és ellentmondást nem tűrően betessékelem, halkabbra, bár nem kevésbé hevesre fogva a hangom, ahogy visszatolom ezt az életképtelent a lakás területén belülre. -Csupán konkrétan bárki járókelőnek a figyelmét akarod velhívini, hogy te itt eret vágsz? Mi van a kezeddel? Mi a francra számítottál, hogy gyalog jövök, mert sietek?
Ez az ötlet még a Három Királyok részéről is totál abszurd, bizonyos betlehemezős versben, és ők csak babanézőbe mentek, nem sürgős exorcizálni.
-Mondd, hogy nem szándékosan próbálsz már megint meghalni!


Cím: Re: ha egyszer gyökeret ver
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 07. 03. - 09:50:53
ha egyszer gyökeret ver
(https://i.pinimg.com/originals/43/a8/d4/43a8d45a15c2a151dacde3b84211ea27.gif)

Merel
2001. június 29.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/f4/6b/97/f46b97b9b297454e1847f89beba5b530.jpg)

Próbáltam nem törődni a csípős-lüktető fájdalommal a csuklómnál. A szélre koncentráltam, ami még kellemes és hűvös volt ilyen korán reggel, hogy ha később forróság is lesz, hát akkor is elviselhető. Nem akartam túl drámázni ezt a dolgot, bár éreztem, hogy keserűség mind hevesebben kezd el kavarogni bennem. Nem akartam ezt érezni, nem akartam, hogy rossz legyen… nem akartam, hogy a szalag nyerjen, vagy ez a furcsa katyvasz bennem, amit olyan hevesen tört rám újra és újra, csakhogy megint gyötörjön. Tudtam, hogy szar alak vagyok, szar apa… de még szar ex-férj is.
Valahol persze azért is bűntudatom volt, hogy Merelt iderángattam és a részesévé kell válnia ennek az egésznek, mert nyilvánvalóan nem úszom meg annyival, hogy lenyessük a szalagot. Bizonyára beszélnem kell arról is, mi van velem, mi vitt rá végül erre… hiszen ő tudta, hogy legutóbb sem igazán akartam megválni a szalagtól, pedig már akkor kellett volna, mert Nat kérte… és én, én magamat helyeztem a családunk elé. Mindig is egy önző rohadék voltam, de lassan olyan mértékeket érte el, amiket még Mr. Forest sem tudott megtörni. Ilyen gondolatokkal a fejemben ácsorogtam ott kint és hagytam magam szenvedni.
– Qu'vatlh... Elliot! Mi a rákot csinálsz te? Mars befelé! – Merel hangjára összerezzentem. Nem is hallottam meg a lépteit, annyira el voltam foglalva a magam bajával. Kellett egy pillanat, hogy felfogjam: tényleg eljött, tényleg segít nekem.
Lassan felé fordultam. Simán vissza tudott húzni a lakásba, mivel nem sok erőm volt ellenkezni, meg hát ő volt olyan határozott, hogy meg sem merjem próbálni. Hirtelen letaglózott az érzés, hogy mennyire megnyugtat a jelenléte. Tudom, hogy nem voltunk mindig jóban és hogy általában megérdemeltem a haragját, de mégis benne bíztam a legjobban… még azok után is, hogy egy pár év kiesett a kettőnk barátságban. Te jó ég, azok tényleg évek voltak? Nem tűnt fel az idő múlása annyira, ezért egészen mellbevágó élmény volt ennek a felfedezése. 
– Csupán konkrétan bárki járókelőnek a figyelmét akarod velhívini, hogy te itt eret vágsz? Mi van a kezeddel? Mi a francra számítottál, hogy gyalog jövök, mert sietek? – kérdezte és teljesen igaza volt. Naiv gondolat volt, de talán nem is igazán miatta mentem ki. Egyszerűen távol akartam lenni az összevérzett lakástól… friss levegőt szívni, nem azt a fémes bűzt, ami émelyítő sebességgel nyomult az orromba.
– Csak… csak… levegőztem kicsit  – válaszoltam és nyeltem egyet, ahogy a konyha asztal felé pillantottam megint. Most távolról néztem, de onnan sem volt jobb látvány a vér és a kés. Undorodtam tőle. Talán azért, mert a sajátom volt s mert már számtalan alkalommal láttam hihetetlen mennyiségben kifolyni a testemből. Vajon ezek a hegek a csuklómon is örökre megmaradnak? Bizonyára, mert így legalább emlékeztethetnek, hogy mekkora barom vagyok, amiért elcsesztem az egész életemet.
– Üljünk le! – Tettem hozzá aztán. Részemről meg is indultam a konyhába, hogy a korábbi székemre huppanjak. Amint helyet foglaltam, megpiszkáltam a kés hegyét a mutatóujjammal, mintha csak a vért akarnám letörölni róla.
– Mondd, hogy nem szándékosan próbálsz már megint meghalni!
Hangosan fújtam ki a levegőt, miközben lehunytam a szememet. A szívem már megint olyan őrült módon vert, hogy azt hittem elájulok. Az előző nyesés előtt is pont ez volt, de akkor még ennél is hevesebben… talán azért, mert egyedül voltam? Merel jelenléte máris adott valamiféle erőt.
– Hidd el, nem akarok meghalni  – válaszoltam, kevésbé meggyőző hangnemben. – Jó okom volt ezt csinálni. Meg kell szabadulnom a szalagtól, hogy a gyerekek közelébe mehessek.
Nyeltem egyet, marha nehéz volt erről beszélni. Mikor Nattal elváltunk a szalag a miatt, megmondta, hogy veszélyes vagyok rá és a gyerekekre is, de leginkább magamra. Bár nem voltam róla meggyőződve, hogy helyre tudom hozni a házasságunkat, vagy hogy egyáltalán próbálkoznék-e ilyesmivel komolyabban, a gyerekeket látni akartam. Mindannyian szülőként szerettek és én is ragaszkodtam hozzájuk.
– Én… bántottam Natot. Már régóta veszekszik velem a szalag miatt és hozzá akart érni, hogy letépje rólam, én meg szinte ösztönösen rátámadtam. Fájdalmat okoztam neki és elváltunk. Megbüntett, mert nem őt választottam a szalag helyett… és azt mondta, hogy nem mehetek a gyerekek közelébe, míg ez rajtam van. Igaza van.  – Magyaráztam. Bár tény, hogy mostanra enyhült annyira a dolog, hogyha ő ott van, akkor velük lehetek, de például Adával egy közös programot nehéz úgy összeszervezni, hogy egy nagydarab Mackó is ott van.
– Le kell szednem… de gyenge vagyok hozzá… – ismertem be azt, amit valószínűleg a mondandómból már Merel is sejtett. A gyenge szó ott visszhangzott bennem mélyen, hosszan, eggyé vált a szívem vad ritmusával és ettől csak még kegyetlenebb volt az egész. – Bocsáss meg, hogy ebbe rángatlak bele…


Cím: Re: ha egyszer gyökeret ver
Írta: Merel Everfen - 2020. 07. 06. - 19:43:42
-Levegőztél!.. Integetve az egész utca arcába, hogy "nézzétek milyen szépen széttrancsináltam a kezem"? Tudod, csak betekered egy konyharuhába, és máris nem  csupán mindenkinek a figyelmét hívod föl rá. Igazán diszkrét...
Nem tudom, túlreagálom-e a helyzetet ezzel. Nem tudom, teljesen csak rajtam múlna-e. Tény, hogy - szerencsére - nem volt nagy a tolongás az utcán, de vannak dolgok, amik meglepő hatékonysággal keltik fel a figyelmet.
A leülésre csak helyeslően bólogatok, igen, mielőtt elájulna még, hogy "vérnyomáscsökkentő" után még szaladgál itt, és odahúzok egy széket magamnak is vele szembe, át az asztal sarka fölött.
Megforgatom a szemem, természetesen nem szándéka meghalni, csak direkt csinál olyan hülyeségeket, amikkel mégis kockáztatja.
-Ezt? Mármint úgy, hogy szétkaszabolod körülötte a kezedet, hogy még jól meg is itasd? Ismered te egész véletlen mit tud ez a szalag?
Egész véletlen évek óta - történetesen azóta, hogy tőlem megszerezte - nagyon jól tudhatja, mit tud, jobban is, mint én, mert fogadok, hogy még átmenetileg se vette le egyszer.
-Csak... légyszi próbálj hülyeséget nem csinálni.
Megenyhült tekintettel hallgatom végig, az asztalra könyökölve, a kést is inkább odébbhúzom a keze ügyéből. Eleve nem mérges vagyok rá - nagyon, egy-két elkerülhető hülyeségét azért tényleg mellőzhette volna - de van pontosan elég fogalmam, hogy mivel áll szemben, és hogy az utóbbi év alatti találkozásaink során végig milyen állapotokban volt, mentálian pláne. Még nekem is nehéz volt eltaszítanom magamtól az ékszert, és nekem semmi mély lelki problémámhoz nem volt mankó, csak hordtam, mert megtetszett.
-Már így is elég erős voltál, hogy megpróbáld. Tényleg, nem csak gondolj rá.
Megfogom a kezeit, nem törődve rajta a vérrel, és komolyan a szemébe nézek.
-Hagyd- szakítom félbe a mentegetőzését, mielőtt még a mondat végére érne. -Nem. Azért rángatsz bele, mert csak velem vagy túl azokon, amin, és tudod, hogy én vagyok veled elég kegyetlenül őszinte, és bízol bennem mégis annyira, hogy hagyd, hogy segítsek. És láthatóan kell a segítség, úgyhogy ne mentegetőzz.
És én látok is át rajta úgy, mint a lyukas ablaküvegen, amit behúztak láthatatlanná tevő köpennyel.
A kezem közben feljebbvándorol a csuklóján, gyengéden, de nem hagyva, hogy elhúzza a kezét. Nem fogok rá a csuklójára, ha nem kell, csak követem. A szalagba kapaszkodok bele, amint elérem, végig tartva a szemkontaktust Elliottal.
Ez az akaraterejéről szól. Hogy hagyja-e, hogy ellenáll-e a szalag keltette ingernek a hátrálásra. Én is próbálok nem tűnni támadónak, csak ellentmondást nem tűrően merészkedek szembe pont azzal, amit az imént mondott el. A kés nincs a közelében, én meg gurkóktól kaptam már nagyobb ütést, mint amit ebből az elgyötört formájából kinézek.
Persze bízok a képességeimben is, gurkók ugye, gyakorlatban vagyok.
Ha elérem a szalagot, is csak belemarkolok, de nem húzok rajta, nem próbálom eltávolítani, csak belekulcsolom az ujjaimat, hogy magunk közé szögezzem: ha menekülni akarna, csak mindkettőnket magával húzna, megülhet a proverbiális seggén is inkább, és csinálhatja, amit biztos próbál majd. Manipulálásra számítok leginkább, hisz én is régi ismerős vagyok, hátha még vissza tud szerezni magának.


Cím: Re: ha egyszer gyökeret ver
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 07. 10. - 11:52:39
ha egyszer gyökeret ver
(https://i.pinimg.com/originals/43/a8/d4/43a8d45a15c2a151dacde3b84211ea27.gif)

Merel
2001. június 29.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/f4/6b/97/f46b97b9b297454e1847f89beba5b530.jpg)

A sebhelyek, mintha csak egyre jobban lüktettek volna. Ahogy leültem, éreztem, hogy a csípős fájdalom mind jobban jelzi a jelenlétét, de ez semmi sem volt ahhoz a bűntudathoz képest, amit éreztem az egész miatt. Mégis milyen ember választja a szalagot, mikor a párja szinte könyörög, hogy vegye le? Persze, hogy én… ez az önző idióta, aki képtelen másra gondolni a saját szórakozásán kívül. Most meg itt vagyok, távol az első szülött gyerekemtől… aki minden bizonnyal az egyetlen is lesz. S mindezt csak azért, mert nem vettem le magamról a szalagot.
– Ezt? Mármint úgy, hogy szétkaszabolod körülötte a kezedet, hogy még jól meg is itasd? Ismered te egész véletlen mit tud ez a szalag? – kérdezte Merel, mikor eléggé nagy vonalakban elmondtam neki miért csinálom. Fejtegethettem volna persze órákon át, de a múltunkat tekintve nem voltam benne biztos, hogy tényleg érdekli a házasságom bármilyen részlete. Persze legutóbb, a Szükség Szobájában valamennyi dolgot elmondtam róla, de például a gyerekről nem is emlékszem, hogy beszéltem-e vele. Túl sok minden volt ott, azóta meg még több minden történt… csak arra emlékszem, amikor megölelt és az jól esett. Megnyugtató volt és kedves, még ha Merel a szokásos szigorúságában létezett is.
– Csak... légyszi próbálj hülyeséget nem csinálni.
Figyeltem, ahogy odébb húzza a kést, de nem tettem ellene. Csak figyeltem csendesen, ahogy a pengén megcsillan a vöröslő vér.
– Már így is elég erős voltál, hogy megpróbáld. Tényleg, nem csak gondolj rá. – Egy kicsit megcirógattam Merel kézfejét a véres ujjaimmal. Jól esett, hogy gyengéden ért hozzám, hogy nem csak vádolt, mint Nat. Nem, mintha azt nem érdemeltem volna meg. Rosszat tettem. Bántottam és veszélyes vagyok a családunkra. Ezért büntetett meg, ezért vette el tőlem magát, a gyerekeket, a közös életünket. Pont a veszélyességem miatt nem kellett volna Merelt sem belerángatni ebbe az egészbe… hát mentegetőzni kezdtem.
– Hagyd – szakított félbe. – Nem. Azért rángatsz bele, mert csak velem vagy túl azokon, amin, és tudod, hogy én vagyok veled elég kegyetlenül őszinte, és bízol bennem mégis annyira, hogy hagyd, hogy segítsek. És láthatóan kell a segítség, úgyhogy ne mentegetőzz.
– Csak nem akarok neked is ártani, úgy mint Natnak. Elhiheted, nem  volt egyszerű akkor elnyomni azt, ami bennem tombolt… nem véletlenül ijedt meg… nem véletlenül váltunk el és kell távol maradnom a fiamtól… – böktem ki őszintén a dolgokat, most már kimondva, hogy megvan az a gyerek. Merel nem lenne rám büszke, ha tudná, miért vállaltam be… mert igenis csak azért, hogy ősszel megmentsem azt, ami még a kapcsolatunkból maradt. Tény, hogy akartam gyereket az elmúlt években, mióta ismertem Esmét. De aztán Natot választottam és erről lemondtam.
A kezére néztem, ahogy a csuklóm felé vette az irányt. Már is vadul kalapált a szívem és olyan hevesen kapkodtam a levegőt, hogy a pillanatnyilag beállt csendben egészen megtöltötte a konyhát. Nat majdnem így ért hozzám, mikor pálcát szegeztem rá és gondolkodás nélkül elátkoztam. Bár tény, hogy az ő mozdulataiban jobban ott volt az indulat.
A másik kezemet ökölbe szorítottam. Éreztem, hogy a recésre rágcsált körmeim mélyen belefúródnak a bőrömbe. Csak legyen vége… csak legyen vége… – ilyen erőteljesen próbáltam koncentrálni.
– Ne… ne érj hozzá…  – suttogtam, mikor az anyag alá került Merel ujja. Nem akartam ártani neki. Józanon sosem ütnék meg egyetlen lányt vagy nőt sem, de a szalag olyan hevesen pumpált belém valami furcsán sötét dolgot. El akarta érni, hogy bántsam, hogy vele is azt tegyem, amit Nattal. Hangosan fújtattam már eddigre, nem akartam megtenni ugyanis… a bennem lakozó cseppnyi józanész szinte kántált bennem a szalag ellen. Ez volt az, amit még csak észre sem vettem, odahaza, Tengerszemben, mikor elszakadt a cérna és Natra támadtam.
– Ne…  – mondtam erőteljesebben és megpróbáltam elrántani a kezemet, mert el kellett. Muszáj volt, nem akartam ártani neki, nem akartam bántani, az ökölbe szorított kezem is már véres volt, olyan mélyen vájtam bele a körmömmel a bőrbe.


Cím: Re: ha egyszer gyökeret ver
Írta: Merel Everfen - 2020. 07. 13. - 00:44:25
-Elliot...- duruzsolom, szinte suttogva, továbbra sem szakítva a szemkontaktust. -Nem fogsz bántani. Erős tudsz lenni, tudod te is, és tudom, milyen nehéz. De nézd, máris meddig jutottál, egyedül saját akaratodból, ellenálltál és lépéseket tettél máris. Itt vagyok segíteni, de legfőképp, tudom, hogy te erős és makacs és kitartó tudsz lenni, ha igazán fontos neked a célod. Az te vagy, mindigis te voltál, és nem egy csík csipkésszélű bársony fogja ezt elvenni tőled. Választottál, döntöttél, hogy ők a fontosabbak neked, ez a legnagyobb lépés, és megtetted magadtól.
Büszke, biztató mosollyal nézek rá, mert még ha nem is járt elsőre sikerrel a szalag levágásában, ezt meglépte magától, és azt is, hogy belássa és segítséget kérjen hozzá tőlem. És tekintve, hogy a késpengén is alig barnul a vérfolt, annyira friss, próbálkozott még aközben is, hogy az érkezésemre várt. Ez sokkal több ellenállás a szalaggal szemben, mint amit elismer magának.
Azt pedig nem említem ezúttal, honnan is tudom ilyen jól, milyen erős akarata tud lenni, mert gyanítom rossz emlék lenne, kudarcé, és arra most nincs szüksége, hogy rágódjon a régi kétségeken is. Elegek a frissek. Én is elég fenyegető és egyértelmű parancs voltam a távolmaradására, akkor kitartott az akarata mellett, hogy tartsa a kapcsolatot velem, hogy ajándékot küldjön a bocsánatomat keresve, vagy épp azért, hogy támogasson abban az életemben, amihez neki köze se lesz, mert haragomban is ugyanolyan fontos voltam neki, és ezt még az én kedvemért sem engedte el. És tessék, bár tény, hogy a vulkáni homokot a kandallóba vágtam egyből, az utóbbi ajándéka a mai napig az alkalmi ruhámként szolgál. Mitöbb, itt ülünk egy asztalnál ismét, egy méterre se egymástól. Mondhatni, neki lett igaza.
És én tudom, hogy ez az Elliot nem tűnt sehova, csak egy több évnyi kupac fájdalom és bordó bársony alól kell most felütnie a fejét.
-Csss... nyugalom...- csitítom lágyan, ahogy megfeszül, hüvelykujjammal gyengéden simogatva a karját, csak a többit tartva a szalag köré zárva, erősen de nem szorítva. Még kicsit lazán is van az ékszer, amennyire egy csukló plusz négy ujj körül tud, én nem húzom.
Elliot megpróbálja végül elrántani, ezt is csak annyiban akadályozom, hogy a fogásomból nem enedek. Hagyom, hogy húzza magával a kezem, a hirtelenségétől még a vállamat is, közelebb hajolok, kicsit az asztalra is dőlve, és ezt is hagyom. Egy a fontos, hogy ne engedjem el a szalagot, ne engedjem vissza csak Elliot bőréhez érni.
Fogalmam sincs, ez ér-e valamit, de csak talán, talán megzavarja, hogy az én véremből is kap, csak a bőröm pórusain keresztül, úgyhogy idő kell, minnél több idő, és minnél kevesebb egyértelmű fenyegetés.
A hüvelykujjam folytatja a cirógatást, közben a másik, szabad kezem egyetlen ujjával távolabbhúzom az asztalon a kést.
-Nézd,..
Lassú mozdulattal húzom odébb, csupán két, a hüvelyk és mutatóujjam közé fogom meg, és az egyetlen gyors mozdulatom ez után is az, ahogy a kést nyelével előre a mosogatóba dobom, minnél távolabb tőlünk. A táskám amúgyis az oldalamon lóg, bár ez most ne érdekeljen senkit.
A megint felszabadult kezemmel pedig gyengéden megfogom Elliot ökölbe szorítottját, odasimítva az ujjaimat, mintegy kérve, hogy a saját tenyere helyett fogjon át azokra. Gyengédek, törődőek, vigaszt kínálnak és megértést.
-Látod? Semmi gond. Nem bántani vagyok itt, és megbízok benned, hgy te sem fogsz.
Rámosolygok ismét, és közelebb is húzódok kicsit, ahol könnyebben elérne, ha kezet emelne rám, pontosan ezzel erősítve meg felé a bizalmamat, hogy nem fog. Mert ő Elliot, és én ismerem, talán jobban is, mint nagyon sokak.


Cím: Re: ha egyszer gyökeret ver
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 07. 16. - 13:07:20
ha egyszer gyökeret ver
(https://i.pinimg.com/originals/43/a8/d4/43a8d45a15c2a151dacde3b84211ea27.gif)

Merel
2001. június 29.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/f4/6b/97/f46b97b9b297454e1847f89beba5b530.jpg)

– Nem fogsz bántani. Erős tudsz lenni, tudod te is, és tudom, milyen nehéz. De nézd, máris meddig jutottál, egyedül saját akaratodból, ellenálltál és lépéseket tettél máris. Itt vagyok segíteni, de legfőképp, tudom, hogy te erős és makacs és kitartó tudsz lenni, ha igazán fontos neked a célod. Az te vagy, mindigis te voltál, és nem egy csík csipkésszélű bársony fogja ezt elvenni tőled. Választottál, döntöttél, hogy ők a fontosabbak neked, ez a legnagyobb lépés, és megtetted magadtól.
Nem kifejezetten nyugtattak meg Merel szavai. Nem, mert egyszer már bántottam valakit és lehet, hogy most választottam, de mik az esélyeim a szalag ellen? Eddig egyszer sem tudtam elengedni, hiába fordult meg a fejemben. Natért talán tényleg meg tudtam volna tenni, érte igen, mert őszintén szerettem, úgy ahogyan előtte senki mást. De egy részem tudta a szívem mélyén csak, hogy ezek a dolgok már nem javulnak meg a szalag nélkül sem. Lefekszem vele párszor? Elszórakozunk egymással? Néha papás-papást játszunk a kölykökkel? Talán. De a kapcsolatunk már sosem lesz komoly úgy, ahogyan az előtt volt. Legalábbis így éreztem az egésszel kapcsolatban. Ez egy olyan dolog, amit könnyebb és valószínűleg értelmesebb is lenne elengedni… de én is csak haladó vagyok. Olyan halandó, aki kapaszkodik abba, mi valamikor boldoggá tette, még akkor is, ha már közel sincsen így. Ráadásul abban sem hittem, hogy létezik még ilyen szerelem, főleg nem számomra.
Végig futott rajtam valami őrült remegés, amikor Merel a szalag és a bőröm közé nyúlt. Nem akartam bántani, nagyon nem… de túlságosan stresszes, dühös, ideges voltam. A mellkasomban furcsa, szúró kis fájdalmat éreztem, ami a szívverésem gyorsulásával mintha csak elviselhetetlenebbnek óhajtott volna tűnni. A másik kezem görcsösen szorult ökölbe… nem érdekel, meg sem éreztem jó formán, ahogy a körmeim a bőrömbe vájnak. Én nem akartam bántani Merelt… tényleg nem… Nem veheti el… nem veheti el…
– Csss... nyugalom... – duruzsolta, de nem tudtam megnyugodni. Úgy remegett minden porcikám, mint a veszekedések közben Tengerszembe. Akkor is pont így várakozott a gombóc a torkomban, hogy bőgésként szabaduljon ki, mikor Nat nem nézett oda. Vajon meddig tud az ember erősnek tűnni? Vajon meddig tudja magában tartani, hogy már minden ezen a rohadt világon fáj… de főleg a bizonytalanság? Sóhajtottam egyet. Lehunytam a szemem, de a remegés maradt.
Nem nyitottam ki a szememet, csak mikor a mosogatóban csattant. Ahogy ujjai az enyémekhez értek, finoman megfogtam őket, épp csak egy pillantást vetve a tenyeremet elcsúfító vörös sebekre.
– Látod? Semmi gond. Nem bántani vagyok itt, és megbízok benned, hogy te sem fogsz.
Ő miért bízik bennem ennyire? Éreztem, hogy két pislogás között apró könnycseppek ülnek meg a szememben. Furcsa volt, hogy valaki ilyen velem, nem csak azt várja, mikor leszek rossz vagy provokálja ki, hogy aztán megbüntethessen. Bólintottam egyet válaszként, a makacs kis gombóc miatt a torkomban most nem mertem megszólalni. Ki voltam idegelig, ez pedig látszott. Én tényleg odamentem Nat dedikálására abba a szállodába, tényleg megígértem neki, hogy leszedem és jó leszek… de vajon ő fog-e még ugyanúgy szeretni? Mondhat akármit is, ha a tettei mindig másról árulkodnak… bár minden erőmet megpróbálom bevetni, hogy elhiggyem, ő tényleg szeret engem.
– Köszi…  – suttogtam és a kezünkre pillantottam. Jól esett, hogy valaki ilyen gyengéd velem. Merelt valószínűleg többet bántottam, mint bárki mást. Mégis ő volt itt, ő fogta a kezemet, ő akart segíteni. – Kicsit megviselt vagyok mostanában. De nem akarok drámázni. Csak szabaduljunk meg ettől az izétől… valószínűleg mindkettőnknek jobb lenne. Téged nem próbálna visszacsábítani, engem nem próbálna megtartani. – Tettem hozzá és megcirógattam a kezét, éppen csak jelezve, milyen hálás is vagyok mindazért, amit tettek értem. Megköszörültem picit a torkomat és a mosogató felé néztem, a kés volt az egyetlen lehetőségem, hogy megragadjam és leszaggassam magamról.
   


Cím: Re: ha egyszer gyökeret ver
Írta: Merel Everfen - 2020. 07. 16. - 16:47:59
Csak kedvesen Elliotra mosolygok, ahogy könnyek pislognak a szemébe. Ahogy óvatosan és bizonytalanul előbújik egy mélyen megtört, elgyötört ember a védekező kifogások és álképek alól. Aki nem hiszi már el, hogy van még bárki az oldalán, hogy nem az egész világ az ellensége.
Talán pont ezért talál vissza hozzám főleg a nehéz pillanataiban. Mert tudat alatt valahol tudja, hogy én meg fogom érteni. Lehetek ellenségesnek tűnően könyörtelen, nem szépítek a lelki békéje kedvéért, és megmondom a dolgokat ahogy látom őket, annak ellenére is, ha azok nagyon fájdalmas igazságok. Mert pont azért mondom el őket, mert igazak, és a változáshoz be kell látnia ezt, és én akkor is átrugdosom a világ csúnya részein, ha ő inkább csak elbújna előlük a homokba dugni a fejét. Mert én pont azért rugdosom el odáig, hogy ott az utat tovább is megláthassa.
Bár szemmelláthatóan tudatosan már elfelejtette ezt, és pontosan ezért kell már tényleg megszabadulni attól a taHqeq szalagtól.
De még nem. Ha elsietjük, ellenáll, és pont addig jutunk, mint eddig bármikor.
-Azzal ne is törődj- simítom meg mégegyszer a kezét csak visszaterelni a figyelmét a mosogatóról. Megrántom a vállam, hogy a másik oldalamon a táskámat megmozgassam, megintcsak egy Elliotnak is ismerős táskát. -Hoztam néhány régi ismerőst, de most ne aggódj ezen. Most semmin nem is kell.
Bízom benne, hogy tudja, kikre gondolok, de most nem akarom konkrétabban említeni őket. És amúgyis, annyi feszültség fel van tolulva most Elliotban, had érezze csak biztonságban magát annyira, hogy kiadhasson belőle valamennyit, ha már itt vagyunk épp. Nem mintha elszaladhatna a szalag is addig.
Lassan fölállok, hogy az asztal sarkát kikerülve közelebb léphessek Elliothoz, csak a szalagot tartom ugyanúgy, a másik kezét egy finom simítással elengedem, hogy gyengéden a mellkasomhoz öleljem a fejét helyette, nyugtatóan simogatom a haját.
-Nyugodtan engedd ki, ha bánt valami. Itt vagyok, és nem tűnök sehová.
Nagyon óvatosan megpróbálom közben a kezemet jobban belefordítani a szalagba, akár addig, hogy a tenyerem kerüljön alá, de ha kiváltok bármi ellenállást ezzel, meg is állok inkább. A nyugalom most fontosabb.


Cím: Re: ha egyszer gyökeret ver
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 07. 18. - 15:26:50
ha egyszer gyökeret ver
(https://i.pinimg.com/originals/43/a8/d4/43a8d45a15c2a151dacde3b84211ea27.gif)

Merel
2001. június 29.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/f4/6b/97/f46b97b9b297454e1847f89beba5b530.jpg)

Ahogy a mosogató felé pillantottam és azt kívántam, bár leszaggatná rólam az az átkozott kés magától a szalagot, a szívem mélyén tudtam, hogy vége. Már sosem leszünk boldogok Nattal, már sosem lesz olyan, mint amikor még ő választott engem, rohanjak utána akármennyit és kínálkozzam fel akárhogyan. Bár érte akartam megtenni, hogy levágom a szalagot, valójában nem is neki szólt ez. Noah-nak szólt az egész, mert őt akartam látni, őt akartam magamhoz ölelni, mint a szerelmünk egyetlen élő mementóját. Talán kívülről sokszor úgy tűnt csak kínozzuk egymás vagy szórakozunk a másikkal… de valamikor ez a kapcsolat olyan mély volt, olyan fontos, hogy azt rajtunk kívül senki más nem érthette meg. Csak megváltozott, de mégis lett gyümölcse.
Hogy miért vállaltam gyereket Nattal, mikor már rossz volt minden? Mert mindig azt mondta, hogy szeretne egy fekete szemű babát, aki rám hasonlít. Én pedig megadtam neki csak azért, hogy velem maradjon. Talán nem kellet volna, mert nem tartotta mellettem igazán soha sem. Rám unt valószínűleg.
– Azzal ne is törődj – simította meg a kezemet Merel, de csak akkor vontam el a tekintetem a mosogatótól, mikor a vállán megmozdult a táska. Azonnal felismertem azt a kis darabot, hiszen még én küldtem neki, hogy legyen miben eldugni azokat… azokat a szép kis késtőrizéket. – Hoztam néhány régi ismerőst, de most ne aggódj ezen. Most semmin nem is kell.
Bólintottam, jelezve, hogy értem kikre gondol, majd a táskáról az arcára emeletem a tekintetemet. Annyira jó volt, hogy itt van. Meg sem érdemeltem a jelenlétét, de ő eljött és segíteni akart. Már ősszel sem tartottam helyénvalónak, hogy éppen neki meséljek azokról a dolgokról, amik Nattal történtek, most viszont egyenesen szégyelltem őket. Nem tudom, miért… talán mert elpanaszoltam Merelnek, hogy milyen rossz minden, majd utána jött ez a gyerektéma. Már késő, elcseszted… már egy ártatlan embert is belevontál a saját a hülyeségedbe, most meg ezt a szegény lányt is… – hasított belém a hang jeges orgánuma. Gyötörni próbált, ahogyan mindig, de igazából már éppen eléggé magam alatt voltam attól, hogy nem boldogulok a szalaggal.
– Azt hiszem… – kezdtem némileg rekedten. – Ez az a helyzet, ahol a régi ismerősöket szívesen látok.  – Tettem hozzá és megtöröltem kicsit a szemeimet. Azonban a következő pillanatban már ott volt mellettem Merel, finoman magához húzott a tincseimet cirógatta.
– Nyugodtan engedd ki, ha bánt valami. Itt vagyok, és nem tűnök sehová. – Mondta, de közben mind jobban a szalag alá nyúlt, mire megrángattam a kézfejemet. Nem tudom, nem akartam, hogy legyen a keze… vagy a furcsa kis ékszer nem akarta. Már nem számított, annyira eggyé vált velem minden, amit belém pumpált, hogy nem tudtam tőlük elvonatkoztatni.
– Hogyne bántana valami… most váltam el… – suttogtam kicsit megtörten, de hálásan átkaroltam Merelt a szabad kezemmel, hogy még jobban hozzá bújjak. Nem tudtam volna szavakba önteni, amit érezek, mert minden létező dolog benne volt. Csalódottság, aggódás, szomorúság, önutálat, gyűlölet, szeretet. Nem voltak igazán szavak, amiket kimondhattam. Persze, lehet azt mondani, hogy Nat ezt meg ezt csinálta… de azok nem fedték volna le mindazt, amit én csináltam. Ezért inkább másról beszéltem… olyanról, amivel talán csak megint sebet ejtek Merelen. Nem tudtam. Nem voltam elég jó ember, hogy felismerjem.
– Amikor a fiamat emlegettem, akkor úgy érettem, hogy született egy saját gyerekem. Pár hete.  – Suttogtam. Sejtettem, hogy Merel majd hülyének néz, amiért ezt bevállaltam, de annyira szerettem volna megértetni vele, miért tettem. – Tudom, hogy hülyeség volt egy haldokló házasságba ilyet bevállalni… hiszen ősszel már mondtam neked, milyen… milyen nehéz minden. De azt hittem majd ez megmenti, mert Nat mindig emlegette s én belementem. Aztán persze ugyanúgy válás lett a vége és még a gyereket sem láthatom, mert veszélyes vagyok rá. – Tettem hozzá és némi könny hagyta el a szemeimet, végig folyt az arcomon. Aztán nyeltem egyet, hogy ne csapjon át ez az egész hisztibe. Merel előtt lehettem gyenge, de túlzásba sem akartam esni, mert tudtam, hogyha egyszer elkapnak az érzelmek, akkor egy önkínzó örvény kellős közepén fogom találni magamat és megint Natot fogom vádolni… és ő azt nem érdemli meg. Nem tehet arról, hogy mindketten átalakultunk csak nem egy irányba.
– Kétlem, hogy valaha több gyerekem lesz mással. Ezt az egyet nevelni akarom valamennyire. Mégha nem is velem fog élni...


Cím: Re: ha egyszer gyökeret ver
Írta: Merel Everfen - 2020. 07. 19. - 01:04:12
Igen, pont azért is hoztam magammal. Sha-t főleg, ez neki is egy második felvonás a történetünkből, itt volt az elején, játszott benne egy kis, de nem elhanyagolható szerepet - az okaként, hogy feladtam a szalagot, és valahol van is egy kis bűntudatom, hogy mindehhez, amit Elliot elmond, ezzel én járultam hozzá - és valahogyan úgy érzem, nagyobb szerepre is hivatott még a történetben, a szalag illő nemezise lehet. Vagy totál nem alkalmasabb semmivel bármelyik hétköznapi konyhai késnél itt. Joyeuse csak potyautasként van itt, mert csak felnyaláboltam a táskámat, ami neki is ugyanúgy rejtekhelye.
De ezekről nem beszélek. Elliotnak nem kell foglalkoznia most mindezekkel, neki annyi a fontos, hogy megnyugodjon, és biztosan érezze magát, hogy ne az ellenállás és visszavágás legyen az ösztönös reakciója. Mint ami erős gyanúm, hogy ennek a Natnak volt bármi próbálkozáskor a kiváltott hatása. Nem, mert a szalag pont ezt az ellenállást ragadná meg, és fordítaná a maga védelmére. Elliotnak is meg kell tagadnia, és rá régóta, erősebb befolyással van, mint rám valaha volt.
-Csak engedd ki magadból, bármit, bárhogy. Tudod, hogy csak sírhatsz is, ha arra van szükséged- duruzsolom a feje búbjába, a haja közé simítva, ahogy átkarol, és lejjebbcsúsztatva a kezem a lapockáira, hogy kicsit magamhoz öleljem szorosabban is, és hallgatom.
Csak egy szemöldököt vonok fel a fia említésére, ezt úgyse látja, és magamban elismerem, hogy ez így valóban hülye ötletnek tűnik. Egy teljesen megérthető, a helyzet hevében, érzelmektől irányítva szinte logikusan hozott, de hülye ötletnek, ami inkább a reménybe kapaszkodást testesíti meg, de sajnos megmenteni nem tudja már azt a kapcsolatot. Nem akkor, ha ennek a választásnak a ténye lenne hivatott megmenteni. De az ember ilyen gyarló és meggondolatlan, önmagából készült, mint a kő tűz, amit a kő sárkányszobor fúj. Nézzen ki akárhogy, pontosan önmagából van.
Nem ítélem Elliotot semmiért, amit elmond, még ha nem is értek egyet a döntéssel, nem most, nem ma. Mert a szalagnak pont ez segítene. A fázóknak adná a kőtüzet, hogy tévedve körétömörüljenek, pedig hiába élethűek a lángnyelvei, nem ad hőt, és talán még hideg is annyira, hogy rásegít a fázók végleg kihülésére.
A kezem megfeszül, ahogy Elliot elrántani próbálja, próbálok engedni rajta, de már késő, már a tenyerem van aláfordítva, és így a szalag is szoros már, nem hagyva sok mozgásteret, így is alig fért alá az én apró kézfejem Elliot harja mellett. Pedig ez valamikor a nyakamat érte körül, úgy látszik hozzáalakult Elliothoz azóta.
-De pont ezért vagyunk itt, Elliot. Pont ezért kell most erősnek lenned, kiállni a saját akaratodért. Erős vagy, kitartó, elrettenthetetlen is, ha igazán akarsz valamit. Ezt. Ragadd meg, és jelentsd ki: erős leszel, hogy szabad lehess, szabad, hogy találkozhass vele, hogy ne kelljen kimaradnod az életéből. Makacs vagy, eltántoríthatatlan, és nem kell veszélynek lenned, mert szembe tudsz szállni, meg tudod tagadni, ha nem hagyod, hogy elvegye, ami annyira, igazán fontos neked!
Érzem, hogy pont én evezek végül veszélyes vizekre, szítom az ellenállást. De faragott tűz, faragott sárkány, engem ebből faragtak, és én is így tudtam ellenállni, szembenéztem a befolyással, és dacosan felindulva jelentettem ki, hogy nem.
A szavaim közben a kezem lehull Elliot hátáról, megkeresem az ő kezét, hogy összefonjam a szabad ujjainkat, hogy a táskám rejtzsebébe vezessem, és a közös kezeink kétoldalról Sha markolata köré szoruljanak, ahogy a másik oldalon kétfelől feszítjük a szalagot.
Ezt nem így terveztem. Elragadott a hév, felfedeztem Elliot talán legjobb kapaszkodóját a saját akaratába, és megpróbáltam túl rákapitalizálni, hogy megragadja ő is. Nincs semmi veszve, de innen most nyernünk kell, vagy veszítünk. Pedig a lehető legbiztonságosabb talajról akartam volna indítani a támadást, nem még a lejtő közepéről.
Talán - fogalmam sincs, de talán - a szalag van rám hatással, a véremért cserébe, befolyásolni próbál a terveim ellen, hogy kevésbé tudjam kijátszani. És talán - ezt sem tudom, így van-e - megzavarja, megosztja, ha mindkettőnket kell befolyásolnia, és gyengül a fogása Ellioton. Magamért nem aggódom most.
Elhúzódok, hogy mozgástér is legyen közöttünk, és hogy Elliot szemébe is nézzek egyben. Mélyen, hátha a sajátomban lobogó tűz is átterjed rá.
-Erős vagy. Makacs. Falak nem állnak az utadba, amikor igazán eltökélt vagy, hogy is állhatna egy rongy!? Megállíthatatlan vagy. Elliot vagy!
Minden kijelentésre, nyomatékra szorítok egyet a Sha köré zárt kezünkön, a nevét már szinte kiáltom az arcába, ahogy magamat is belehevítem a biztatásába. Egy rövid, de heves biztató csókot nyomok az ajkaira, aztán időt se hagyva neki reakcióra, nézek ismét a szemébe. -Meg tudod csinálni!


Cím: Re: ha egyszer gyökeret ver
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 07. 21. - 18:50:18
ha egyszer gyökeret ver
(https://i.pinimg.com/originals/43/a8/d4/43a8d45a15c2a151dacde3b84211ea27.gif)

Merel
2001. június 29.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/f4/6b/97/f46b97b9b297454e1847f89beba5b530.jpg)

Merel és a régi barátok adtak egyfajta biztonságérzetet ebben a helyzetben. Nem is tudom miért, talán a közös emlékek miatt vagy mert egyszerűen tudtam, hogy a szalaggal szemben ez a lány lehet a legnagyobb segítség. Ismerte, még ha nem is úgy, olyan mértékben, mint én. Ettől függetlenül nem éreztem helyesnek rá ömleszteni azt, hogy miket tettem, miért ment tönkre a házasságom… bár nagyjából ő is sejthette, hogy kilencvenkilenc százalékban éppen miattam. Nem volt nagy titok, hogy nem értek az emberi kapcsolatokhoz, ezt Merel a saját bőrén tapasztalhatta meg.
– Csak engedd ki magadból, bármit, bárhogy. Tudod, hogy csak sírhatsz is, ha arra van szükséged – mondta megnyugtatásképpen. Egy pillanatra le is hunytam a szemeimet, tudtam, hogy előtte lehetek gyenge, igazán gyenge is, ha éppen arra van szükségem. De már untam, hogy folyton csak kiadom magamból ezeket az érzéseket… mert igen jól esik, felszabadul némi időre a lelkem utána, viszont megoldani semmit sem old meg. Nem kapom vissza Natot, nem élhetek a családdal. Nem is biztos, hogy érdemes lenne visszafordítani, még ha most a kommunikáció jobbnak is látszik közöttünk.
Hát engedtem mégis csak a fájdalomnak és beszéltem. Nem tudom, mit gondol Merel erről az egészről, a döntésemről… de a tény, hogy született egy gyerekem fennállt és erőt adott. Valahogy egészen másfajta erőt, mint korábban minden. Egyrészem vágyott rá, hogy magamhoz öleljem… hogy lássam, ahogy Nat és a család, ami már nem az enyém, boldog az új jövevénytől. Talán most már örökké kívülálló leszek, de látni akartam őket. Ennek az ára az volt, amiért ma idejöttem.
– De pont ezért vagyunk itt, Elliot. Pont ezért kell most erősnek lenned, kiállni a saját akaratodért. Erős vagy, kitartó, elrettenthetetlen is, ha igazán akarsz valamit. Ezt. Ragadd meg, és jelentsd ki: erős leszel, hogy szabad lehess, szabad, hogy találkozhass vele, hogy ne kelljen kimaradnod az életéből. Makacs vagy, eltántoríthatatlan, és nem kell veszélynek lenned, mert szembe tudsz szállni, meg tudod tagadni, ha nem hagyod, hogy elvegye, ami annyira, igazán fontos neked!
Nem ítélt el. Nem, sőt pont azt akarta, amit én is éreztem: ebből meríteni erőt. Ahogy a kezünkön megfeszült a szalag, mintha lüktetni kezdett volna. Még erősebben, még kegyetlenebbül… bár talán csak képzeltem az egészet, ahogy a szemem sarkában látott, egyre gyülekező árnyakat is. Nem most láttam őket először. Nincsenek ott… nincsenek ott… – próbáltam koncentrálni, de hiába szerettem volna, képtelen voltam lehunyni a szemem, hogy elűzzem őket.
Éreztem, ahogy mozognak a kezeink… nem azok amelyeket a szalag összefogott. Merel ujjai az enyéimmel összefonódtak. Meleg, biztonságos érzés volt, amire szükségem volt éppenséggel. Ahogy kezeink eltűntek a táskában – a nagyon is ismerős táskában – éreztem, hogy egy hűvös markolat ér a bőrömhöz. Meg kell tenni… meg kell tenni… – koncentráltam tovább, sőt egyenesen mantráztam, mintha varázsszavak volnának. De nem akartak hatni. Még Merel is érezhette, ahogy minden mozdulatom remegős és gyenge.
Hiába beszélt, nem értettem a szavait, hiába próbáltam minden erővel ráfigyelni. Valami furcsa lüktetés belülről elnyomott minden más érzést. Csak azt olvastam le az ajkairól, ahogy a nevemet mondja ki. Aztán közelebb hajolt, nekem meg nem volt annyi esélyem se, hogy elhúzzam a fejem, jött a csók. Éreztem, ahogy libabőr fut rajtam végig, el akartam húzódni, de addigra már vége volt. Csak ennyit hallottam: – Meg tudod csinálni! – S én tudtam, hogy tényleg megtudom. Egy kibaszott ékszer nem győzhet le...
Nem ismertem fel azt a rengeteg érzést, ami kavargott bennem. Talán minden ott volt, amit valaha megtapasztaltam ebben az életben, de olyan erőt adott, hogy éreztem, minden porcikámon keresztül futott. Nem engedhettem, hogy Merel szenvedjen, hogy neki kelljen segítenie a végső csapásban, elhúztam a kezemet, de úgy, hogy a penge nálam maradjon és kaszaboltam. Kaszaboltam bele a bársonyba, bele a saját bőrömbe, figyelve, hogy legalább az én kis támogatomat ne érje sérülés… de ki tudja. Ebben a lelki állapotban könnyedén sebet ejthettem rajta.
Hirtelen szédülés fogott el, mintha hirtelen pattantam volna fel. Sötétség telepedett a szemeim elé, furcsa, foltos képet kaptam csak a konyhámról, Merel arcából… mintha mindenem zsibbadt volt, az agyam, a mellkasom, a végtagjaim… Hirtelen megijedtem, hogy elájulok, de nem. Éppen csak az erőm hagyott el annyira, hogy homlokom megint Merel felé közeledett és ha nem lépett távolabb sokkal, akkor nyilván neki is ütközött a testének.
– Hah…  – sóhajtottam fel. Hirtelen megszűnt a zsibbadtság, de a mellkasomban fájdalmas, éles érzés lett úrrá. – Ez… szörnyű…  – nyöszörögtem és odaszorítottam a kezem, ahol a kínt éreztem. Csak ekkora pillantottam fel Merelre. – Sikerült? – Egyszerűen nem mertem a kezeink felé pillantani.


Cím: Re: ha egyszer gyökeret ver
Írta: Merel Everfen - 2020. 07. 22. - 11:54:43
Ahogy Elliot elhúzza Sha-t, én rákapaszkodok, nem érzem elég biztos ötletnek, ha nincs mindenesetre az én kezemben is. De csak annyi lesz ebből, hogy magának húz, mert hosszabba karja kinyújtva, és végül nyakába nyögök egy talán kicsit félreérthető hangot, ahogy az ujjaim kicsavarodnak Elliot ujjai és Sha közül.
Ez nem jó...
Ösztönösen is elhúzódok, és még időben, mert ezután Elliot vadul át is kaszabol közöttünk. Fogcsikorgatok egy kezembe nyilaló fájdalomra, de csak jobban rászorítok tőle a szalagra a markomban. Majd semmi.
-Elliot..?
Csak megtámasztom a testemmel, ahogy dőlni látom, le ne boruljon a székéről, aggódva próbálom felmérni, mi történt vele, bár ezt nem a legkönnyebb, ha úgy tartom, mint ha nem lennének közben karjaim hozzá. Vannak, csak nem szabadok. Illetve. A szalagot még mindig szorítom, azt már biztos nem engedem el, főleg ha egyben van még. Nem kapja meg azt a véletlen esélyt sem. A másik kezemmel pedig ismét megkeresem Elliotét, gyengéden kivéve belőle most Sha-t, egyelőre lerakom az asztalra.
-Elliot, beszélj tovább.- Az arcára simítom a kezem, hogy megtartsam a fejét, az arcára nézhessek, ne most akarjon elájulni, meghalni, vagy mittudomén, mi történik vele.
Valami melegség terjed a combomon, a térdemen, a lábszáramat is kezdi lassan elérni. Elszakítom a tekintetem Elliotról, hogy lenézzek, az arcát még mindig fogom.
-Qu'vathl!..
Vér. Ijesztően sok vér. Megmozdítom a szalagot még mindig szorító kezem, hegnézni, engem vághatott-e meg ennyire, el is felejtve, hogy ha a szalag még tart, ebben megállítana, észre se véve, hogy de nem, csak amikor már az arcom előtt fogom. Nehéz kivenni a vérmocsok között, de csak egy vékony, egyenetlen vágás fut végig a bőrömön a kézfejemről a csuklómra, visszagondolva várható volt, hogy ha ilyen szorosan fértünk a szalagba ketten, Sha-nak se legyen több hely közte, de nem a kezem vérzik ennyire.
A szalag.
Tehetetlenül lóg az enyhén ferde, sima vonalban elvágott vége, és úgy folyik belőle a vér, mint egy kiadósan átáztatott törölközőből a víz. Utól sem érem teljesen a fondolatomat, ahogy csak ledobom a bársonyfecnit az asztalra, és erősebben, mint talán szükséges, belecsapom - ahogy alatta az asztallapba is, egész mélyen - Sha hegyét. Egy ideig csak pislogok a képre, próbálja az agyam is felfogni a jelentőségét. Az asztalhoz szögezett szalagból továbbra is ázik elő lassan, talán minden vér, amit valaha elnyelt, de mostmár nem terjed tócsa alatta: a tőr pengéje szívja magába.
Talán dőlni letom megint Elliotot, vagy csak nem merek már nem aggódni érte, de gyorsan elkapom magamhoz ölelve, el is felejtve, hogy véres lehet a kezem, bár minden esélye megvan, hogy ő is olyan lett, pont annyira mint én.
-Elliot,.. Elliot, megcsináltuk. Megcsináltad.
A tiszta kezemet az ercára simítom ismét, megtartani, ha kell még, ránézni, gyenge nevetésként a feloldódó feszültség is kibukik belőlem.


Cím: Re: ha egyszer gyökeret ver
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 07. 24. - 10:16:46
ha egyszer gyökeret ver
(https://i.pinimg.com/originals/43/a8/d4/43a8d45a15c2a151dacde3b84211ea27.gif)

Merel
2001. június 29.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/f4/6b/97/f46b97b9b297454e1847f89beba5b530.jpg)

Zsibbatság. Furcsa sötét zsibbadtság tombolt minden porcikámban, nem is tombolt, inkább lüktetett. Különös foltok szöktek a szemem elé el-eltakarva egy részét a lakásnak. Úgy éreztem menten elhagy az erőm, ha felpattantam volna, bizonyára össze is esem, így viszont csak előre indultam meg, remélhetőleg Merel felé. Aztán megéreztem az illatát, meg a testéből áradó melegséget és egy pillanatra lehunytam a szememet.
– Elliot, beszélj tovább. – Hallottam a hangját, kicsit belemarkoltam a ruhájába, mintha abban tudnék csak megkapaszkodni… hát amúgy tényleg így volt, de igazából csak érezni akartam, hogy nem vagyok egyedül. Valahol örültem, hogy mégsem Nattal tettem ezt meg, hogy megmondtam neki, ez nem jó. Merel jobban kezelte, ráadásul mellette nem szégyenkeztem a gyengeségem miatt. Natnak jó akartam lenni, erős, védelmező, nem pedig ez a törékeny valami. Elvette minden erőmet ez a küzdelem a szalaggal. Nem csak a mai nap, hiszen már legalább három hete próbálok megszabadulni ettől… attól a naptól fogva, hogy megkaptuk a válási papírokat. Megijedtem. Nagyon megijedtem akkor, mert az, amiről addig csak beszéltem hirtelen valóság lett.
– Vérszagú vagy… – motyogtam a ruhájába s közben azt mantráztam magamnak: maradj észnél, maradj észnél… . Még mindig a gyengeséggel küzdöttem és azzal a furcsa húzó erővel, ami egyre inkább fel akarta adni az éberségért való küzdelmet. Hallottam, hogy Merel megint beszél, hogy mozgolódik kicsit… de nem tudtam kinyitni a szememet. Egész egyszerűen nem ment. A vérszagot mind erősebben, mind fémesebben éreztem, ahogy behatol az orromon a testemben és egészen átveszi felettem a hatalmat. Hát ilyen bódító lenne ez?
Aztán még erősebb ölelés jött… erre pattantak ki a szemeim. Láttam a vért, láttam Sha-t és csak ezután néztem fel Merelre. Furcsa fényes kis pöttyök repkedtek a feje körül, aztán jött a szédelgés és a hányinger is hozzá. Kibírod, nagyfiú vagy – a hang. Az az átkozott hang bezzeg nem ment a francba elfele, mikor levágtuk a szalagot. Vajon elmúlik valaha? Vajon lesz idő, mikor nem súgja a fülembe, hogy milyen szörnyű ember vagyok?
– Elliot,.. Elliot, megcsináltuk. Megcsináltad.
Lenéztem a kezemre, ami még mindig véres volt, talán újabb sebeket is szereztem… de a szalag nem volt ott. Kellett egy pillanat, hogy felfogjam, a rengeteg vér, ami körülöttünk volt az a szalagból származott. Merel nevetése valahogy képes volt ezt a gusztustalan helyzetet feldobni. A szívem két nagyobbat dobbant, fájdalmasan jelezve, hogy nem vagyok éppen még mindig jól. Csakhogy máris késésben voltam egy találkozóról… és előtte még a lakást is rendbe kéne tenni, meg magamat, magunkat.
– Egy vámpír otthonosan érezné most magát… – állapítottam meg nevetve és az arcomon pihenő puha kézre simítottam. – Nélküled ez nem sikerült volna.  – Pillantottam aztán Merel szemeibe, hogy éreztessem vele, tényleg hálás vagyok ezért. Hálás vagyok, mert végre a kezembe foghatom a gyerekemet, végre megnézhetem, hasonlít-e rám. Éreztem, hogy a megkönnyebbültségtől megint könnyek szöknek a szemembe. Nem érdekel, ha megváltozok, ha az a szerencsétlen tolvaj leszek, aki 1998 telén hazatért Londonba. Egy részem mindig is azt gondolta, hogy a szalag egyfajta erőt ad nekem, hogy megtámogatja a sötét varázslatokat, amiket eltanultam egy ex-halálfalótól. Furcsán magabiztos voltam vele.
– Köszönöm…  – tettem hozzá még halkabban. – Szedjük kicsit rendbe magunkat  – Felkeltem, megfogtam a kezét és úgy húztam a háló mellől nyíló aprócska kis fürdőbe. Nem volt benne sok minden, csak a vécé, egy öreg, lábas fürdőkád, egy hasonló korban lévő mosódtál és a középen megrepedt tükör. Megszédültem megint, amint beléptünk oda, így a mosdóra kellett támaszkodnom, elengedve Merel ujjait. Ahogy a tükörbe néztem, láttam milyen sápadt és beteges az arcom, persze a bőrömet elcsúfító vérfoltok csak tovább rontották a dolgot.


Cím: Re: ha egyszer gyökeret ver
Írta: Merel Everfen - 2020. 07. 26. - 19:49:06
Megpaskolgatom Elliot arcát az azt fogó kezemmel, a tekintetem talán leginkább számonkérőre vált, ahogy az övé továbbra is túl ködösen kóvályog. Ilyet nem csinálunk, Elliot drága, tessék figyelni, észnél maradni. Közben lenézek a vérszag és melegség irányába.
-Igen... Semmi bajom, semmi baj,..- mantrázom, leginkább Elliotnak, megnyugtatni, meg foglalkoztatva tartani, ne ájuljon itt el nekem. Ennyi vért csak nem vesztett azért, a legtöbb nem is tőle van. Illetve nem mostanról, hanem a szalagból folyt ki. Ezt ő apránként, már rég vesztette el  szervezetéből. Remélem. De aggasztó mértékben sápadni nem látom egyelőre. Legalábbis gondolom, nem a legjobb formájában van, de talán nem vérveszteség-fehér ez még.
Megtartom erősebben, megkönnyebbülten mosolygok, ahogy mozog, megnézi a megszabadított kezét, csinál csak bármit, dolgokat. Magánál van, és valamennyire figyel is dolgokra, már egy jó jel.
-Az nagyon. Menne is pancsikolni.
A kezemet belefordítom a rákúszó kezébe, megszorítom mintegy gratuláló kézfogásként, meg csak kapaszkodva is belé az elvontabb értelemben, csak örülve, hogy magánál lenni látom, az ölelésen is szorongatok egyet talán.
-Nélküled se.- Komolyan a szemébe nézek. -Nélküled nem számított volna az én segítségem se.
Az ötletére csak bólintok, igen, erősen ránkfér, meg a házra is akkor már, nekünk sem ártana pancsikolni, csak nem egészen úgy, mint a proverbiális vámpírnak. Nekünk elfele kéne a vért, nem mégjobban bele.
Átkarolom Elliot derekát, támogatom, miközben megyünk amerre vezet. Nem is ismerem igazából a lakást, talán kétszer ha jártam itt, az első alkalommal, meg egyszer áthaladóban.
Ahogy a mosdótálra támaszkodik, inkább át is segítem a kád szélére ülni.
-Ha nem zavar, ezt levenném, sok vízzel kéne kiáztatni. Te nem lettél nagyon véres?
Igazából ha zavarja is lépek már ki a - csodával határos módon pár csepptől eltekintve tisztán maradt - cipőimből, hogy lefejtsem magamról a nadrágot, aminek az egyik combján két tenyeremnyi vérfolt terjeszkedik, és vagy lábszárközépig ér a lefolyt alja. Tapasztalataim szerint a suvickusz nem olyan hatékony beivódott foltok ellen, és akkor ez még elég makacs vér is ráadásul.
A lehető legtárgyilagosabban és szigorúbban hámozom ki magam a véres nadrágból, aztán Elliotot is bármi erősen mosni ajánlatos göncéből, hogy aztán mindet bevágjam a kádba, és rájuk nyissam a vizet, folyjon is le és áztassa ki minnél jobban a vérfoltokat, mielőtt még belealvadnak.
-Ne támadjanak ötleteid- figyelmeztetem hasonló szigorral, bár elgondolkodom, ez nem az ellenkezőjét éri-e el véletlen, meg melyikünknek is szólt inkább. Bár végülis, lehet, hogy a figyelmét elterelné legalább a félkómázástól.
-Add a kezed- kapja a következő utasítást is Elliot, és a mosdótálnál el is kezdem lemosni róla a vért, kimosni a sebeket, egyben a sajátomat is. -Valami kötszered vagy bájitalod van ezekre véletlen?


Cím: Re: ha egyszer gyökeret ver
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 07. 29. - 17:52:34
ha egyszer gyökeret ver
(https://i.pinimg.com/originals/43/a8/d4/43a8d45a15c2a151dacde3b84211ea27.gif)

Merel
2001. június 29.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/f4/6b/97/f46b97b9b297454e1847f89beba5b530.jpg)

Éreztem Merelhez bújva a vérszagot. Hosszú percig csak az töltötte meg az orromat. Ahogy megszorítottam a ruháját talán csak még jobban összevéreztem, nem tudom… nem is érdekelt. Valahogy abban a helyzetben ő jelentett a biztonság érzetet és ha nem is mindig fogtam fel, mit beszélt, a hangja egészen megnyugtatott. Azt kívántam bár lennék kevésbé zsibbadt, bár tűnnék erősebbnek, de amint felpattantam egy pillanatnyi nyugalom után, megint fejbe vágott az a valami. Nem a vérveszteség volt, nem is a látvány… inkább az az erő, amit két év után téptem ki magamból. Ebben a két évben minden rohadt napomban ott volt, a legrosszabba és a legjobba is.
Bár Merel biztosan nem látná be, de nélküle még mindig a kezemen lett volna a szalag és még mindig a hatalmában tartott volna. Nem láthattam volna Noah-t, nem mutathattam volna meg Natnak, hogy a gyerekemért megtettem… hogy most már nem kell eltávolodnom tőlük és végre részt vehetek az életükbe. A válást már nem fogom tudni visszacsinálni, mert ahhoz egy időnyerő kéne, vagy még több. Egy részem azt kívánta, bár ott lehetnénk megint két évvel ezelőtt, azon az április napon Tantallon kastélyánál. Hallani akartam, ahogy a hullámok a sziklafalnak csapódnak, a fülemben csenghetett volna ismét a szél süvítése. De tudtam: olyan már sosem lesz. Furcsa gyász volt elfogadni ezt.
Merelre támaszkodtam kissé, mikor átkarolt. Nem akartam teljesen elhagyni magam s az, hogy vezetett egy kicsit éppen elég segítség volt. Meg sem érdemelte, hogy így gondoskodjon rólam… pláne azok után, amit tettem vele, tettem a kapcsolatunkkal. Nem ő volt persze az egyetlen, akit megbántottam az életem során, de még sem engedtem el, nem tehettem. Harcoltam érte, értünk, mert nem sikkadt el a dolog néhány hét után. Nem adtam fel egy vállrándítással, pedig megtehettem volna, mint annyi minden mással is.
– Ha nem zavar, ezt levenném, sok vízzel kéne kiáztatni. Te nem lettél nagyon véres? – kérdezte, miután a kád szélére segített. Még mindig remegtem, de azért végig néztem magamon. A karom tiszta vér volt, ahogyan az ingem ujja is. Mivel csak egy szandál volt rajtam, inkább a lábfejemre hullottak azok a kósza cseppek, amik a nadrágom szárából még mindig csöpögtek. Valójában az egész jobb oldalam csupa vér volt, a karom, az oldalam, a nadrágom jobb szára és a lábfejem.
– Hát… egy kicsit én is véres lettem – válaszoltam és lehajoltam, hogy leszedjem magamról a szandált. Nem mondom, hogy nem lestem közben oda a vetkőző Merelre. Legfeljebb egy vaknak nem tűnt volna fel, hogy mennyit nőiesedett. Egészen jól állt neki, hogy picit kerekebb formái vannak. Ügyetlenül próbáltam kigombolni a nadrágomat, így ha Merel esetleg odajött segíteni, hagytam neki magamat. Az ingem még apróbb gombjaival ilyen remegő kézzel nem igazán boldogultam volna el. – Hideg vizet engedj rá, az jobban kiszedi a vért – Halkan beszéltem, de ez tapasztalat volt. Már volt éppen elégszer sok vér a ruháimba száradva, amikkel nehéz volt megküzdeni.
– Ne támadjanak ötleteid – közölte. Szigorúság csengett a hangjába, ami természetesen szexi volt, de most nem működtem úgy, mint normális esetben… így a tetszésemnek egyelőre nem voltak látható jelei. Bár mivel rólam volt szó, valószínűleg ez nem tarthatott további néhány percnél.
– Jelenleg mozogni sem tudok, nemhogy nemi erőszakot elkövetni rajtad… – közöltem halkan, szinte súgva a szavakat. – De ha mégis szeretnéd, hogy legyen valami, megpróbálhatom.  – Kacsintottam rá és játékosam elsimítottam a egy hajszálat, ami az arcába lógott.
Nem tudom, hogy figyelem elterelésnek szánta-e a témaváltást. Hagytam végül is, hogy a mosdóhoz húzza a kezem, elmozdulva a kádtól. Úgy álltam, hogy féloldalasan, de inkább mögé kerüljek és ő éppen csak a karomat húzza előre, így picit összeért a testünk. Furcsa érzés volt, vele másfajta bizsergést éreztem, mint amihez szokva voltam. Nem tudtam, hogy ez jó-e vagy rossz. Nem is igazán gondolkodtam rajta, csak néztem, ahogy a kezemről mossa le a vért, még kicsit előre is görnyedtem, hogy könnyebb legyen.
– Valami kötszered vagy bájitalod van ezekre véletlen? – kérdezte.
Sóhajtottam egyet. Igazság szerint nem sok mindenem volt már itt. Egy-két régi gönc, de semmi más. Annak idején minden olyan dolgot, ami az új életemhez kellett átvittünk Tengerszembe és még azóta sem kerültek vissza a birtokomba. Még mindig ott voltak Tengerszemben.
– Nem hiszem. – Leheltem a szavakat, mert megint fejbe talált valami hülye zsibbadás. Nem baj, minden erőmet bevetettem, hogy talpon maradjak. – Ne foglalkozz vele, majd otthon rendbe rakom. A Suttogóban van kötszer és egy pár bájital is. Pont elég, hogy ki lettek mosva.
Próbáltam magabiztosabb lenni, ahogy kicsit még közelebb simultam hozzá, hogy a víz jobban érje a fájó sebhelyeket. A hideg folyadék egészen jól esett, mintha nyugtatta volna a  sérült felületet.
– Téged is megvágtlak?


Cím: Re: ha egyszer gyökeret ver
Írta: Merel Everfen - 2020. 07. 29. - 21:52:13
A kollektív bicegésünkből ítélve Elliot is küzd, ami nagyon helyes, de szintén nem ártott, hogy belekaroltam, gyanítom nem elhanyagolhatatlan segítség rám is támaszkodni, pláne leülni. Valahol kicsit még így is azon aggódok, hogy spontán beleborulna a kádba, ha nem figyelek.
Milyen jó, hogy én mindig figyelek. Lankadatlan éberség, ahogy mondani szokás.
-Mi a jó kibebalettozott..? "Kicsit"?
Megállok a mozdulat közepén, ahogy a kádba dobnám Elliot mellett a nadrágom. Mármint, hogy nem vettem eddig észre, hogy ennyire át van áztatva ő is? Mármint támogatni a száraz oldaláról támogattam, igen, de előtte velem szemben volt. baQa.
-Hagyd. Segítek.- Az instrukciót megintcsak egy brit őrmester szigorával jelentem ki, de át is hajlik utána a hangom gondoskodóba, megállítom Elliot ügyetlenkedő kezeit finoman, és nagyon a kezeimet figyelem, ahogy kigombolom az ingét. Az átázott ujj végét és vállát is megfogva kihúzom az anyagot egyenesre, hogy ne tapadjon a vér nedvességétől Elliot karjához. -Kar kihúz. Másik egyenes.
Kész klinikai művelet, ahogy lekanyarítom róla a ruhadarabot, és igen, egyre biztosabb vagyok, hogy ez a szigorú fegyelmezettség inkább szól magamnak. Elég... bennfentes így is a szituáció.
-Rajtam, te? Arra máskor se tudnád rávenni magad.- Kezdek áthajlani piszkálódásba. -Elliot, épp ötleteid támadnak.
Az a baj, hogy nekem is. A nadrágot még segítek neki kigombolni, aztán inkább eszembe is jut az eddigi ruhákra rányitni a vizet, és jó biztosra menni, hogy minnél hidegebbre állítsam.
-Azt is segítsek levenni?- kérdezem, közben pedig arra jutok, hogy bár a pólóm csak összekenődve van, feltehetőleg mindkettőnk véres kezei által, így hamarabb is kezdhet száradni, mint egy átitatott folt, azt mégis ráér a víz alá dobni majd akkor, ha végeztünk.
Így is nagyon észreveszem, ahogy Elliot teste hozzám simul, ahogy elkezdem tisztára mosni a sebeket a kezén. Vagy én simultam hozzá, ahogy összeértünk?
Rákoncentrálok inkább a hideg vízre, annyi gondoskodást engedve meg, hogy a sugara alatt gyengéden végigsimítsak többször a felsértett bőrén, azután is, hogy a ráalvadni kezdő foltok már eltűntek.
-Csak, tudod, igen, segít most a hideg víz, de ha nem állítjuk el teljesen, még mindig összevéreznél bármit, amit akár azok helyett veszel föl.- A kád felé bökök -Valami elsősegélybűbáj?
Elliot közelebb húzódik, én meg kénytelen vagyok konstatálni, hogy egyáltalán nincs annyira a szigorom uralmában a helyzet, mint szándékoztam, ahogy azt is, hogy és ez nem is tudna kevésbé érdekelni igazából, így csak odahajtom a fejemet az övé környékére.
-Sha vágott meg- emelem magunk elé a kezemet, nem is tudva megmondani, miért hárítom el Elliotról a felelősséget érte. Mármint, nekem is legalább annyira hibám, amennyire belefordítottam a kezem a szalagba, tényleg nem nagyon volt már hely egy késpenge lapjának se, de Sha volt a legkevésbé számonkérhető a dologban, lévén egy tárgy. Nézem, ahogy még oldódik egy kevés vér a vékony piros vonalból a bőrömön maradt vízcseppekbe, majd visszateszem a csap alá, és ráfogok Elliot kezére vele. -Nem vészes, csak bőrseb. Szerintem nyoma sem marad majd.


Cím: Re: ha egyszer gyökeret ver
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 08. 01. - 08:07:36
ha egyszer gyökeret ver
(https://i.pinimg.com/originals/43/a8/d4/43a8d45a15c2a151dacde3b84211ea27.gif)

Merel
2001. június 29.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/f4/6b/97/f46b97b9b297454e1847f89beba5b530.jpg)

+16

Furcsa ködféle dolog telepedett az elmémre, ahogy ott ültem a kád szélés és a ruhadarabok gombjaival bajlódtam. Nem tudom, miért vagy hogyan, de egyszerűen csak hagytam sodródni bele abba a valamibe, ami történni készült és szinte biztosan katasztrófával végződik majd. Szabad neked ilyet Elliot? A kérdés sosem merült fel bennem ezen az egy szituáción kívül, miután Merel sikeresen megszabadított az ingemtől és a nadrágom gombját is kipattintotta az apró lyukon keresztül. „Ötleteim” támadtak? Talán. Helytelen ötleteim.
– Megoldom  – közöltem a kérdésére, majd felkeltem nagy nehezen a kád széléről. Kicsit erőlködve, kicsit gyengén, de letoltam a kényelmes anyagú, inkább feszes, fekete nadrágot a sovány lábszárakon, hogy aztán kibújjak belőle. Nem zavart a meztelenség, de Merel minden bizonnyal most látta először a sebhelyeimet rendesen – ha egyáltalán rám nézett. A hasamon lévő heg, amit Sha hagyott, ott vöröslött félreismerhetetlenül. A combom közepén pedig egy undorító lyuk tátongott, jelezve a helyet, ahol a hegyes csapda átszúrta a bőrömet, a húsomat, súlyos károkat hagyva maga után.
Ahogy Merel mögé léptem nem akartam gondolkodni. Nem akartam, hogy eszembe jusson Forest, a szalag vagy bármi… de mégis ott voltak ezek minden mozdulatom mögött, mint valami kísértő árnyak. Megpróbáltam elnyomni őket, egészen lehajolva, hogy Merel könnyebben tudja mosni a karomon, kézfejemen, csuklómon torlódó sebhelyeket. A hideg víz, az érintése borzongást váltott ki. Ne szórakozz vele… nem szabad… Ez nem a hang volt, ez a józan eszem volt, ami próbált észhez téríteni, de az a valami, ami kiszakadt belőlem a szalag levágásával túl nagy űrt hagyott maga után és nem töltötte meg más csak rengeteg hülyeség. Hülyeség, dacosság, kegyetlenség. Az igazi Elliot olyan ismérvei, amit nem igazán nyomott el önsajnálat és egyéb aggodalom.
– Csak, tudod, igen, segít most a hideg víz, de ha nem állítjuk el teljesen, még mindig összevéreznél bármit, amit akár azok helyett veszel föl. – Magyarázta Merel. – Valami elsősegélybűbáj?
Nem válaszoltam. Nem volt ötletem és tudtam, képtelen lennék most bármit is varázsolni, nem számított amúgy sem. Ez csak vér volt. Ha a ruháim megint mocskosak lesznek, hát mocskosak lesznek. Már túl voltam a józan ponton, csak éppen túl gyenge is voltam bármit tenni.
– Sha vágott meg – emelte fel a kezét. Kicsit még vérzett, de nem olyan erősen, nem olyan veszélyesen, mint hittem a durva mozdulat után.  Hamarosan megint az én kezemen voltak az ujjai. A lelkiismeretem még mindig ott toporzékolt bennem, hogy ne tegyek semmit, de minden bizonnyal már felülkerekedett az a valaki, akit a szalag elnyomott eddig. – Nem vészes, csak bőrseb. Szerintem nyoma sem marad majd.
Ez az én sebeimről nem volt biztosan elmondható. Sejtettem, hogy ugyanolyan nyom lesz, mint a többi sérülés a testemen. Még jobban Merelhez simultam és átkaroltam, a haja végig cirógatott az arcomon. Nagy hiba volt ezt tennem, nagy hiba volt érintenem, majd elhúznom a csaptól és magam felé fordítani, hogy megcsókoljam. Egy részem talán vonzódott Merelhez tényleg, de sosem tekintettem erre úgy, hogy majd lesz belőle valami. Nem, mert túl fiatal volt és bár erősnek mutatta magát, rég tudtam, pont annyira sebezhető, mint bárki más. Fiatalon a legkönnyebb durván sérülni lelkileg.
Ha akarta könnyedén elhúzódhatott. Nem voltam erőszakos, sem túl erős… esélyem sem lett volna annyi erőt összekaparni, hogy annak az legyen a vége, hogy megijed – na nem, mintha olyan típus lenne. Hülye barom vagy, O’Mara… A hang közben kínzott és milyen igaza volt. Egy részemnek hálás kellett volna lenni, hogy bekapcsolódott ebbe a józanító tervbe, de a testem másképp működött. Megpróbáltam Merel a fürdőszoba hideg kövére dönteni és fölé kerülni, de ha ez meg is történt, úgy egyből legurultam róla, hogy a plafont bámulva konstatáljam mekkora segg vagyok. Azt sem tudtam volt-e valaha együtt bárkivel s ha nem, akkor talán nem kéne így leteperni. Nem volt nálam semmilyen eszköz, hogy védekezzek… pedig azelőtt, hogy ekkorát változott volna az életem, mindig figyeltem erre.
– Sajnálom – közöltem hevesen emelkedő-süllyedő mellkassal. Kapkodtam a levegőt, mintha kilométereket futottam volna. Hogy lehetnék együtt vele, miközben minden gondolatom a tönkrement házasságom körül zajlik?


Cím: Re: ha egyszer gyökeret ver
Írta: Merel Everfen - 2020. 08. 03. - 02:20:51
16+

Próbálok a vízre figyelni, talán túlzottan is. Összeigazgatom a ruhadarabokat vérfolt szerint, hogy mindre együtt follyon a víz, és minnél közvetlenebül a lefolyóba vigye a vörös koszt, meg sincs nyitva a meleg fele, de még rátekerek egy kis zárást, ennél hidegebbet már csak varázslattal lehetne csinálni, de ez mind rég túlmutat a körültekintésen, és még így is ki-kilesek Elliotra. Végül hagyom is a kádat, a fölösleges pótcselekvéseket, amik úgyse igazán érik el a figyelmem szándékozott elterelését.
-Ez volt Sha?- simítok végig egy ujjal a sebhelyen, úgyis tudva a választ, mesélte már Elliot, még annak idején.
Olyan megfáradtnak, elgyötörtnek látszik most, gondoskodni, óvni akarom, ösztönösen szinte. Teljesen máshogy látom most, mint azokkal az évekkel ezelőtt, szerelmes kislányként, valahol mégis ugyanannyira vonz. Talán más okokból. A közelség - igen, testileg is, amiben szintén nem segít a többé-kevésbé félmeztelenségünk, vagy minden bizonnyal valamennyi szerepet játszó hormonok se - de talán méginkább lelkileg, az a megértés köztünk, ami még a dacos haragomon is utat talált, ami miatt kétszer is engem keresett meg a lelke talán legmélyebb gödrei fenekén járva, és kérte ma is a segítségem a talán legnehezebb küzdelméhez. Tagadhatatlanul van ez a kötelék köztünk, és gyanítom, most erre ragadnak rá egyszerűbb, gyarló vágyak is, hiába próbálom kizárni őket. Hiába tudom, hogy rossz ötlet lenne mégegyszer megcsúsznom azon a lejtőn.
Egyelőre kitartóan próbálok kapaszkodni a jelen helyzetbe, csak gondoskodni Elliotról, megtámogatni, erőt adni neki bizakodva, hogy mostmár talpra tud állni, rendezni a sorait. Abba, hogy most, egy nehéz pillanatában itt vagyok, hogy erőt meríthessen, kimosom a sebeit, aztán szétválnak az útjaink megint. Talán legközelebb meg én leszek egy vermem mélyén, ahonnan kisegít, de addig, és azután, mindketten járjuk a magunk útját, éljük a magunk életét, legfeljebb egy vajsörre és kockadobálásra ülünk össze.
Ez mind nagyon költői.
És ez mind nem egészen így látszik haladni pillanatnyilag.
Ahogy maga felé fordít, fordulok a mozdulattal, és ahogy megcsókol, talán ott fullad kudarcba a próbálkozás, hogy tudatosan rajta tartsam magam a józanul átgondolt úton. Ahogy szenvedélyesen viszonzom a csókot, a mindig felkészült, mindig figyelő Merel végleg háttérbe szorul.
Csak annak erejére lép még elő, ahogy nem vagyok biztos, Elliot épp leteper a hideg padlóra, vagy határeset összeesik rajtam, így belekapaszkodok, és megtartom-lesegítem a hátára fordulni. Letelepedek mellé.
-Nem kell. Nincs mit- simítok ki pár hajtincset a homlokából föléhajolva, aztán felé nyújtom a karjaimat, hogy fölsegítsem. -Gyere, kényelmesebben is ledőlhetünk, mint itt a hideg kövön.


Cím: Re: ha egyszer gyökeret ver
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 08. 04. - 11:37:40
ha egyszer gyökeret ver
(https://i.pinimg.com/originals/43/a8/d4/43a8d45a15c2a151dacde3b84211ea27.gif)

Merel
2001. június 29.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/f4/6b/97/f46b97b9b297454e1847f89beba5b530.jpg)

+16

Csak bólintottam Merel kérdésére. Furcsa volt az ujját a bőrömön érezni. Közel álltunk egymáshoz, de ruhátlanul most látott először. Mindig szégyelltem a sérüléseimet. Olyanok voltak ezek, mint apró kis emlékek egy olyan múltról, amit az ember nem is vágyik igazán. Talán sokszor mondtam, hogy szabad akarok lenni, hogy nem vágyom másra csak az erdőkre, a fű illatára, a kalandokra. De valójában inkább arra vágytam, hogy valaki ragadjon meg és tartson maga mellett örökre. Ehelyett persze minden csak egyre bonyolultabb lett.
Csend lett. Csend és sötétség, egy csomó helytelen vággyal. Nem tudom, miért engedtem nekik... talán, hogy megint legyen indoka a bűntudatomnak azt mondani: elrontottad. Furcsa volt Merelt így csókolni vagy magam alá gyűrni a hideg padlóra. Nem gondoltam bele a következményekbe hosszú percekig. Aztán, ahogy mellé gurultam, szembesülve az érzékezlen mohóságommal, egy pillanatig rá sem mertem nézni. Csak feküdtem, hagytam hogy a kő hidege végig fusson a testemen. Libabőrös lett a karom s a lábam, de a tekintetem még mindig a plafonon tartottam.
- Nem kell. Nincs mit - mondta, majd fölém hajolt. Egyszerű mozdulattal tűrt el néhány fekete tincset a homlokomból. Gyengéd volt és kedves. Nem érdemeltem ezt, mert csak előjött belőlem megint az Elliot, aki bánt és fájdalmat okoz. – Gyere, kényelmesebben is ledőlhetünk, mint itt a hideg kövön.
Tudtam, hogy késésben vagyok, mégis hagytam magam felsegíteni. Nem akartam gondolkodni, csak húztam magammal Merelt a hálóba. Új matrac volt az ágyon a Reagen-ügy óta. Nem akartam még véletlenül sem nyomot hagyni... Nem akartam emlékezni sem az egészre. Az ágyneműn nem volt huzat, régóta nem lakott itt senki. Mióta megvettem a Suttogót nem is igazán jártam itt. Túl sok minden történt itt, amik keserű ízt hagytak maguk után.
Óvatosan dőltem le, majd megragadva Merel kezét, ót is magamhoz vontam. A takaró még így magában is puhán simult alám. Kényelmes volt, közepesen meleg, mint egy tökéletes ölelés. Bár ez is új volt, mégis azokat az időket idézte, amikor magányosan éltem itt. Talán ezért is hiányzott innen Zeusz annyira. Ő tette otthonossá a lakást.
- Itt tényleg kényelmesebb...  – válaszoltam és Merelre pillantottam. Megint jött az a furcsa érzés, ami a fürdőben. Talán mindig is volt közöttünk valami kémia, de nem igazán figyeltem rá. Próbáltam mindent megtenni, hogy elnyomjam most is... Sikertelenül. Talán meggyengített, hogy a szalag lekerült vagy csak a bennem lévő kegyetlen hang akart továbbra is szórakozni másokkal.
Valahogy megint Merel közelébe kerültem, megint összeért a testünk és az ujjaim a hajába túrtak, ahogy arcommal végig cirógattam az övén. Csak a nyakánál álltam meg, hogy mélyen beleszippantsak az illatába. Finoman haraptam a bőrt, de igazából elég erőtlen voltam ahhoz, hogy bármi komolyabbat tegyek. Ha Merel el akart lökni vagy átvenni az irányítást, olyan könnyedén tehette volna meg, mintha csak egy rongybaba volnék. Még mindig gyenge voltam, remegett a kezem, ami jól kivehető volt minden érintésem nyomán.
Megbolomdultál, O'Mara... A hang úgy duruzsolt a fülembe, mintha muszáj volna neki szemétkednie most is. De igaza volt, valami megborult bennem. Valami olyan, aminek nagyon nem kellett volna.


Cím: Re: ha egyszer gyökeret ver
Írta: Merel Everfen - 2020. 08. 06. - 02:42:51
16+

Bekarolok Elliot karjai alá, hogy felhúzzam a padlóról, mint egy nagyra nőtt rongybabát, és ahogy ő is feltápászkodik, és a saját lábára áll, ez csak lejjebb csúszik a derekára ölelésként. A táskám idő közben valahogy a padlón kötött ki, egy lábbal belelépek a vállszíjába, csak hogy itt ne felejtődjön, lépésenként vontatom utánunk, ahogy támogatom és követem Elliotot. Érdeke módon erre idefigyelek, miközben nagyrészt a pillanatra szűkülnek a gondoloataim, csak kettőnkre, arra, hogy igazán nem is rossz érzés a testmelege, vele dőlni, ahogy magával húz az ágyra. Talán valahol még mindig az a kislány vagyok, arról a csillagos piknikről.
-Ugye? Mondtam én- dünnyögöm Elliot mellkasába, pár pillanatig csak egyetértően élvezve a komfortértéket, még ha félig nekem Elliot is a matracom.
-Na várj csak... Maradj, és ne ülj föl hirtelen, ha lehet.
Az instrukciók közben én magam felülök, a tenyeremet Elliot mellkasára téve, hogy ezzel is lent tartsam, miközben a még mindig a bokámról lógó táskát felhúzom magam mellé.
Mostanra már úgyis mindegy a pólómnak, a foltok beleszáradtak, még ha nagyrészt tiszta is. Joyeuse-t halászom elő a táskából, nagyon megfontolt mozdulatokkal veszem le róla a védőtokot, vetek egy figyelmeztető pillantást Elliotra, hogy jó legyen, pedig amúgy se izgága, figyelve, hogy a pengét mindkettőnktől minnél inkább eltartsam, lenyiszitálok egy csíkot a pólóm aljából, vetek egy figyelmeztető pillantást Elliotra, gondosan visszarakom a kést a biztonságos helyére, aztán odébbdobom a táskát az ágy egy távolibb végébe.
-Nézd, add csak a kezed,..- fordulok vissza Elliothoz, és mire engedelmeskedhetne, már gyengéden meg is fogom az összevagdosott kezét. Gondosan befáslizom a sebeket a szövetcsíkkal, nem a legszorosabban, de jó biztosan megkötöm a végét, és még egy gyógypuszit is adok a kezembe fogott kézfejre. Nem a legprofibb elsősegély, de a semminél jobb lesz egyelőre.
-Így ni- bújok hozzá végül, "betakarva" magam a frissen ellátott kezével, hozzásimulva az arcához.
-Neked sem csak szenvedned szabad- súgom a fülébe duruzsolva, szinte dorombolok, ahogy a hajamba túr, és hosszan simítok végig az oldalán, hogy magamhoz öleljem. Látom rajta, hogy csodálkozni szokott, amikor kedvességgel, megértéssel, elfogadással közelítek felé, ha kritikus is lehetnék, ami azt jelenti, bőven ráfér egy kis szeretet, és pontosan ezt akarok most adni neki. Meg talán rám is?
Jólesően zöngéset sóhajtok a harapásra, szorosabban bújok hozzá, és szemet szemért alapon én is belekóstolok Elliot bőrébe, csak gyengéden, talán valahol a válla tájt. Tudom, mást is megérezhetnék arrafele, de egy kis részlet, amire felfigyelek, hogy milyen jólesően meleg érintés, ahol a megcsonkult pólóm jóvoltából bőr a bőrhöz egymásnak simul a hasunk. Nevezzenek mohónak, de feljebb is tornázom a ruhadarab szélét, hogy még annyival zavartalanabbul simulhassak Elliothoz.


Cím: Re: ha egyszer gyökeret ver
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 08. 10. - 11:11:44
ha egyszer gyökeret ver
(https://i.pinimg.com/originals/43/a8/d4/43a8d45a15c2a151dacde3b84211ea27.gif)

Merel
2001. június 29.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/f4/6b/97/f46b97b9b297454e1847f89beba5b530.jpg)

+16

Tényleg kényelmesebb volt az ágy. Finom, puha, ölelő. Nem volt zavaró cseppet sem, hogy nem volt éppen huzat az ágyneműn, vagy hogy megült egy kicsit rajta a por. Még mindig eszembe jutott róla a Reagan-ügy, de legalább nem éreztem a rothadás jellegzetes bűzét. Hirtelen megint rajongással szerettem ezt a kis lakást, igazán otthonos és szeretetteljes volt. Talán csak Zeusz dorombolása és mocorgása hiányzott a falak közül.
– Ugye? Mondtam én.
Bólintottam csupán válaszként, de a tekintetem a plafonon tartottam. Ne gondolkodj! Próbáltam magamra parancsolni, hogy csak élvezzem ezt a pillanatot, hogy ez legyen az én kis menedékem a sok keserű gondolat ellen, amit a szalag elvesztés előtt és közben éreztem. El kellett nyomnom, hogy túléljem ezt az egészet. Túl kellett élnem, mert volt miért élnem. Apa vagyok, van egy fiam, van egy Averym, van egy Adám, vagy egy Kis Natom és van egy mamlasz óriásom, akit mostantól csak távolról védelemezhetek… de fogok. Nem adhattam fel, csak azért, mert most legyengített a szalag levétele vagy mert úgy éreztem, kitéptek belőlem egy darabot. S akkor még ott volt Dean és Daniel. Ha fognám a cuccomat és lelépnék, nekik sem lenne jobb. Ki kellett hát kapcsolnom és erre Merel érintése, pillanatnyi gyengédsége alkalmasnak mutatkozott.
Így hát csak élveztem a gondoskodását. A lélegzetvételre koncentráltam, mélyen – talán hangosan is – szippantottam be a levegőt, ami furcsán jót tett. Nem éreztem a nyomást, ami mostanában állandóan a mellkasomon ült. Minden lélegzetvétellel könnyebb volt.
– Na várj csak... Maradj, és ne ülj föl hirtelen, ha lehet.
– Nyugi, túl kényelmesen vagyok – válaszoltam és egy pillanatra még a szememet is lehunytam, hogy jelezzem, nem mozdulok meg. Azért persze megéreztem a tenyere melegét a mellkasomon, biztosan aggódott. Nem csoda… igazából én is aggódtam volna, ha ez az egész fordítva történik. Talán volt egy mosolyszünet közöttünk, egy elég hosszú mosolyszünet, de sosem akartam távol kerülni Mereltől, mindig kerestem, mindig kitartottam, ha kellett távolról, némán.
Az egyik ismerős kés előkerült a kék táskából. Nem figyeltem meg jobban, mert bár sok régi, kellemetlen emlék kötött hozzá, ez már régen nem számított. A kés csupán egy kapcsol volt, ami Merelhez kötött még jobban s ez volt a fontosabb emlékérték. Még emlékeztem hogyan adtam neki őket, hogyan adtam neki a kék táskát. Csak tárgyak voltak, de olyan tárgyak, amik nekem s neki is fontosak voltak.
– Nézd, add csak a kezed,.. – mondta, miután levágott egy kis csíkot a pólójából. A csuklómra pillantva láttam, hogy még mindig maszatos a vértől. Gondolom nem áll el olyan egyszerűen, pedig kizárt, hogy túl mély sebeket ejtettem volna magamon. Akkor már nem élnék. Mély levegőt szippantottam meg, eltolva a mellkasomra ülő nyomást, ami megint megjelent.
A kötözés után érkező gyógypuszi olyan finom olyan édes volt, nem számított rá éppen Mereltől. Mármint tudtam persze, hogy képes gyengéd lenni, de nem ilyen formában. Elmosolyodtam, egyszerre éreztem keserűséget és boldogságot.
– Így ni – bújt vissza mellém és húzta magához a kezemet. S valahol itt szakadt el bennem valami. Ne gondolkodj! Ne gondolkodj! Próbáltam magamra szólni és engedni a mámornak, a vágyaknak, amik nem is igazán tudtam, hogy Merel váltott-e ki vagy csak valami furcsa figyelem elterelés volt a hülye elmémtől vagy a bolond testemtől.
Jól esett Merel érintése, ahogy végig simított az oldalamon és még szorosabban húzott magához. Bele tudtam volna veszni az ölelésébe, hiszen most épp erre volt szükségem. Gyengédségre, törődésre, szeretetre. A harapása a vállamnál is finom volt, valami kis forróság haloványan futott végig rajtam közben. A csonka pólóból kilógó bőrnél óvatosan összeért a testünk, még jobban fokozva a kellemes kis meleget. Jobban a lábai közé férkőztem, úgy hogy teljesen fölé kerüljek és finoman csókoljam az ajkait. Most nem voltam követelőző, nem volt bennem olyan agresszivitás, mint más esetekben… erre volt szükségem. Egész egyszerűen csak erre.
– Most határozottan nem szenvedek…
Finomam bedugtam a tenyerem Merel hasához, hogy aztán gyors mozdulattam egészen feltoljam a pólót. Ha hagyta, akkor le is húztam róla teljesen, hogy immár a bőröm bőrt érjen teljesen. A mozdulat közben ajkai közé leheltem a forró levegőt és még egyszer elmélyítettem a csókunkat. Ujjaim felfedező útra indultak végig a mellkasán, a hasán, hogy aztán a következő zavaró ruhadarab alá simuljanak. Ha el akarta ütni onnan a kezemet, megtehette. Mindenesetre megpróbáltam finoman kényeztetni. Nem tudtam, milyen és mennyi tapasztalata van, ezért a lehető leggyengédebb akartam lenni vele. Ajkaim tovább vándoroltak az arcára a nyakára és a fülére, hogy ott harapjak egyet óvatosan.


Cím: Re: ha egyszer gyökeret ver
Írta: Merel Everfen - 2020. 08. 10. - 20:24:10
16+ +

Végigsimítok Elliot mellkasán, részben magamat is feltornázva egyben, Elliotot csak jelzésképp az ágyon tartva, nem gyanítom igazából, hogy most akarna felpattanni, de biztos ami biztos, egy elég hosszú és valószínűtlenül éles késsel tervezek műtőset játszani. Tekintve, hogy így is van mindkettőnknek több mint szükséges sérülése a szalag nem teljesen szakszerű eltávolítása okán, igazán nem hiányzik bármi elkerülhető vérvétel már.
-Helyes válasz.
Lesimítok még egy gyengéd érintéssel a bőréről, mielőtt elfordulok szabászkodni. Miután lenyírtam a legtisztább sávot a pólóm aljából, magamba törlöm a saját kézfejem is, nem vérzik olyan erősen, talán az órán belül elállna magától is, de azért így a hideg víz nélkül még nem teljesen zárt. A ruhadarab így már úgyis rongy, legalább tiszta kézzel kötözzem Elliotot.
A mély sóhajra csak rámosolygok a keze fölött, annyi feszültség van benne az utóbbi időben, jólesik látni, hogy megpihen. Talán csak egy kis időre, csak ameddig ez a pillanatunk tova nem száll majd, de most annyival jobban fest, mint azokkal az alkalmakkal, amikor a Roxfortban keresett meg. Talán még ahhoz képest is, amikor a Három Seprűben láttam legutóbb.
Hozzábújok, pár másodpercre csak osztozni ebben a békében, csak a bő két évvel ezelőtti énem irígykedhet valahol füstölögve. De a háttérbe is szorul, ahogy belemélyedünk egymás közelségébe. Nem is tudom, mi vezérel most minket, csak a vágy, testi intimitás, és annak a közelsége, hogy egy ilyen mélyen személyes küzdelmen vagyunk túl, amit nem vívtunk volna meg jelentős egymásban való bizalom nélkül, vagy mögötte van minden eddigi múltunk is, annak minden hullámvasútjával. Vagy csak túl fáradtak vagyunk bármivel törődni, itt vagyunk közel meztelenül nulla távolságra egymástól, és csak engedünk a hormonoknak és gyarló ösztönöknek, mert kit érdekel már.
Csak megkapaszkodok Elliot hajába túrva, és hagyom magam gördíteni, ahogy fölém fordul.
-Ahhoz kétség sem férhet- somolygok rá kihívóan, jólesően sóhajtok, és felkönyökölök, ahogy feltúrja rajtam a pólót, kissé kapkodva segítek kitornázni magam az ujjaiból.
Átkarolom lábbal a derekát, karjaimmal a hátára, tarkójába túrva ölelem, szorítom magamhoz, forró bizsergéssel telítve a bőrömet, ahogy mindenhol, mindenemmel hozzásimulok, arcommal is a nyakába bújva csak érzem mindenét.
-Mmm-hmhmhm- kuncogok bele a bőrébe, mielőtt engedek a szorításomon, csak annyi távolságot, hogy egymás felé fordulhassunk, elvesszek a csókban és érintésekben.
Titkolni se tudnám, mennyire akarom ezt, Elliotot, és talán azt se, hogy mennyire szükségem lehetett erre a gyengédségre, amit nyújt, amivel kényeztet. Magamtól is inkább valami mohó, vad vágyra számítottam volna, hogy átvenném, legalábbis megosztoznék az irányításon, ehelyett csak belesimulok az érintéseibe, ahogy felfedezőútra indulnak az ujjai, az enyéim a csuklójára fonódnak egy pillanatra, de csak hogy onnan felimítsanak a karján, vállán, végül az arca oldalán állapodva meg, gyengéd simításokkal válaszolva minden mozdulatára.
Egy kis hang arról bizonygat, ami történik, ami egyre tart a megtörténés felé, ennek így kell lennie, pedig nem is vitatnám, hogy sehogy máshogy nem akarnám jobban, senki másra nem bíznám rá magam inkább.
Sok, sokféle konfliktus és súrlódás volt már köztünk Elliottal, és mégis. Mert legvégül mindig, amikor igazán fontos volt, túl jól ismertük és értettük egymást, még ha, sőt, amikor annak idején, ennek a szöges ellentétével is vádoltam. Úgyhogy most nem is lehetnék tökéletesebb kezekben.


Cím: Re: ha egyszer gyökeret ver
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 08. 15. - 09:37:52
ha egyszer gyökeret ver
(https://i.pinimg.com/originals/43/a8/d4/43a8d45a15c2a151dacde3b84211ea27.gif)

Merel
2001. június 29.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/f4/6b/97/f46b97b9b297454e1847f89beba5b530.jpg)

+16 (+2 ha valakinek érzékeny szexuálisan a lelkivilága)

Ne gondolkodj… Ismételgettem magamban újra és újra ezt a gondolatot, hogy ne vegye át felettem most semmi az irányítást. Talán megint önző voltam, talán megint úgy cselekedtem, hogy Merel a fejemhez vághassa, nem foglalkozom azzal, neki mi a jó… s minden bizonnyal igaza is lenne. Én csak felejteni akartam, nem érezni a csuklómon vérző sebekből származó csípős fájdalmat. Nem érezni semmilyen fájdalmat. A pillanatot akartam élni a maga lüktető forróságában, ami bár nem volt olyan heves, mint amihez szoktam – bizonyára a korábbi trauma miatt –, méig élveztem.
Merel ujjai a hajamba túrtak. Érezhette, hogy kicsit izzadtak, csapzottak már azok a sötét tincsek. Leterheltek a konyhában történt események, a testem fáradt volt és erőtlen, annyira, hogyha akarja a hajamnál fogva húzhatta volna el a fejemet, vagy taszíthatott volna el. Nem tudtam volna ellenkezni egyszerűen. Esélyem sem lett volna. Azonban Merel nem húzott el magától, nem taszított semerre sem. Igazából boldognak látszott.
– Ahhoz kétség sem férhet – somolygott közben. Aztán közös erővel de megszabadultunk annyira a pólótól, hogy ne akadályozzon tovább.
Ahogy átkarolt a lába és még inkább egymáshoz simult a szinte meztelen testünk megint átfutott rajtam egy forró lüktetés. Ez még mindig inkább lágy volt, semmint az az őrült vágy, amit máskor érezni szoktam. Nem baj, most a kicsi lángot éltük… most a kicsi lángot engedtük finoman lobogni az enyhe szélben, amit a kettőnk testének játéka keltett.
Önző… önző mocsok vagy… – súgta volna a hang, de mielőtt még eljutott a tudatomig inkább lejjebb simítottam Merel testének kecses vonalán. Érezni akartam őt minden porcikájában, minden vágyával, minden melegségével. Hiába fogta meg a csuklómat, egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy esetleg ellenkezni fog. Szavak nélkül engedély volt, ahogy végig simított a karomon. Óvatos, játékos kényeztetés volt ez. Ujjaim gyengében értek csak hozzá, úgy hogy ne okozzak neki fájdalmat. Fogalmam sem volt tényleg volt-e korábban bárkivel. Ennyi volt az összes gondolat, amit megengedtem magamnak abban a pillanatban: vigyázás, fájdalommentesség. Nem akartam elmerülni másba, nem akartam érezni vagy érteni, hogy amit teszek az minden bizonnyal szörnyű következményeket is hordozhat magában.
Az arcomat Merel nyakához fúrtam egy pillanatra, hogy összeszedjem magam. Közben ujjaim finoman cirógattak tovább, éppen csak érintve őt. Volt ebben valami kéjes, vontatott szenvedély. A lüktetés mind jobban fokozódott közöttünk. Éreztem, ahogy egyre kevésbé vagyok ura a mozdulataimnak, ahogy néha-néha kicsit erőteljesebbé válik a ritmusom. A szabad kezemmel lesimítottam Merelről a maradék anyagot, majd magamról is. Aztán finom csókot leheltem az ajkaira.
– Akarod? – kérdeztem halkan. Ezt az egy szót tudtam kipréselni magamból, és tudtam: nagyjából ez az utolsó pont, amikor tényleg le tudom állítani magam. Már egész testemmel odasimultam a lábai közé, felszabadítva mindkét kezemet. Az egyik kezem ujjai a haját piszkálták, a másikkal a nyakán, kulcscsontján, a mellein simítottam végig, hogy aztán odalent egy finom mozdulattal segítem magunkat. Ha beleegyezett úgy összeolvasztottam a testeinket egyetlen egésszé, nem durván vagy erőszakosan. Olyan óvatosan mozdultam is, hogy normál esetben az kínzó lett volna. Most viszont, számomra, ez volt a megfelelő tempó. Éreztem, hogy még ahhoz is gyenge vagyok, hogy megtartsam magam Merel felett, ennek azonban igyekeztem semmi jelét sem adni.



Cím: Re: ha egyszer gyökeret ver
Írta: Merel Everfen - 2020. 08. 15. - 17:07:41
16+ + +
(én tartalom szerint mondanám 18+nak, de úgy tűnik, engedékenyek vagyunk)
Érdekes dolog, az egyik legjólesőbb dolog az egészben Elliotot látni. Olyan békés, mint ha évszázadok után először pihenne meg, és amilyen figyelmesen gyengéd, úgy érzem, egy olyan oldalát láthatom most, mint talán senki más még, mintha maga elől is titkolná, elfojtaná, hogy képes ilyenre.
Nem is tudom, találnék-e szavakat arra, hogy meghatározzam, mi köztünk a kapcsolat, már ha próbálnám. De tudom, hogy fölösleges, mert minek, csak miránk tartozik úgyis, mi meg értjük így névtelenül is. Ahogy értjük egymást is.
Nem mondanám például, hogy szerelem. Teljesen egyértelműnek látom, pontosabban, hogy nem szerelem. Neki soha nem az volt, én meg rég túl vagyok rajta, már két éve, hogy összeomlottam miatta, aztán kilábaltam belőle, utáltam már érte, zártam már ki, hogy eszembe jutnia se kelljen, és békéltem már meg vele. Nem, talán inkább, leginkább, egyfajta titkos erőd, menedék, védelmező vagyunk mindketten egymásnak. Ezek a legbizalmasabb, jelentős pillanataink sehol máshol nem létezhetnének, csak itt kettőnk közt, és odakint sehol máshol nem is fognak.
Nem is attól intim ez a pillanat igazán, hogy egyre fedetlenebbül látjuk, érezzük, tapintjuk egymást, hanem hogy közben egy olyan oldalunkat fedjük fel egymásnak, amit talán egyikünkről sem tud senki más, a külvilágból.
A helyzet fölött a vasmarkú kontrollt már rég elvesztettem.
Egyre forróbban ég bennem a vágy többre, energikusabb szenvedélyre, akár még át is teperhetném Elliotot a hátára, és magamhoz ragadnám a kezdeményezést - amit valahonnan úgy gyanítok, Elliotra is inkább lenne jellemző stílus - de ezeket az ösztönöket leküzdöm, nem szorítom magamhoz, nem túrok a háta bőrébe, harapom a nyakát vadabb gyengédséggel, vagy tornázom a testem csak jobban a kezei közé, biztatva arra, hogy kalandozzon rajtam a kíváncsisága kénye kedve szerint, pedig lenne kedvem mindet megtenni, és szerintem neki se lenne sokkal több ellenvetése.
De ez nem az a nap, és nem az az óra. Ez nem az a fajta pillanat, nem most, nem köztünk. Csak szétnyújtózkodok az ágyon a szégyellősség szöges ellentétébe illő természetességgel, mind élvezve, teret adva az óvatos, könnyed érintésű kényeztetésnek, amivel Elliot beborít, mind közelebb halászni a táskámat, mert még lappang azért egy halvány józan figyelem az elmém hátó soraiban, de ez a mozdulat félbemarad valahol azon a ponton, hogy bizonyos kapcsot kioldok a hátam közepén, hogy Elliot gyengéd érintéseinek ne kelljen technikai szünetet tartani, hogy megküzdjön vele. Pedig az apró józan hang még erősködik, hogy már úgyse fogok innen megállni, legalább bizonyos négyszögletű kerek tasak jusson eszembe, ami a biztonság kedvéért egy fémdobozba csukva kallódik a néhány nem publikus tulajdonom között. Na igen... Oswinból se lett végül több, mint a párkapcsolati szerencsém engedni szokta, de az a néhány randink nem volt elég köntörfalazós ahhoz, hogy ne jusson eszembe felkészültnek lenni. De ezt most hagyjuk is, ezeknek az emlékeknek nincs keresnivalója ebben a privát pillanatban.
Hosszan elmélyülök a csókban, aztán két kezembe fogom Elliot arcát, ahogy kérdez, ahogy a szemébe nézek és válaszolok neki, lágy, de érezhetően komoly hangon.
-Senki mással szivesebben.
Nem mintha bármikor is féltem volna ettől a közelgő pillanattól, amióta elég idős vagyok tudni róla, vagy egyáltalán foglalkozni a gondolattal, vagy épp tartogatnám valami hú de jelentős időre, de azért csak mondják, hogy milyen meghatározó az első alkalom, én pedig pillanatnyilag nem is lehetnék gyengédebb, gondosabb, biztosabb és odaadóbb kezek közt, mint Elliottal. És talán neki is sokat számíthat, kellhet talán, hogy ez a gyengéd és gondoskodó ember lehessen. Ezek a békés, meghitt, több módon is intim pillanatok annyi vihar között.
Feltúrok a hajába, és adnék még egy puha csókot további megerősítésül, de a lágy simításra, és az azt követő forró érintésre belesóhajtok. Egyetlen nyikkanás magas hangon, miközben szorosan a nyakába karolok, magamra húzva Elliot testét, végül egy némább mély levegővételbe hajlik át, amit aztán a nyaka hajlatába lehelek, ahogy a testünk közelebb simul a közelnél. A felelősség kis hangja a mentális hátsó sorból protestálna, de innen még úgyis van lehetőség mindegyik igényre fordítani figyelmet, ebbe a pillanatba pedig most nem zavarok bele.
Pár közös szívdobbanásig még szorítva tartom Elliotot, aztán átkarolva a hátára, a haját és bőrét is cirógatva csak átadom magam minden mozdulatának egyelőre.


Cím: Re: ha egyszer gyökeret ver
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 08. 24. - 09:43:48
ha egyszer gyökeret ver
(https://i.pinimg.com/originals/43/a8/d4/43a8d45a15c2a151dacde3b84211ea27.gif)

Merel
2001. június 29.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/f4/6b/97/f46b97b9b297454e1847f89beba5b530.jpg)

+16 (+2 ha valakinek érzékeny szexuálisan a lelkivilága)

Nem tudtam már, hogy hol van a határ a mozdulataimban a gyengeség és a gyengédség között. Éreztem, ahogy előbbitől remeg mindenem, utóbbi pedig olyan természetesen tört ki belőlem, ahogy Merelre néztem, mintha tényleg a részem lenne. Sosem volt az, nem voltam finomkodó vagy kedves… talán, mert az elmúlt években nem is igazán volt erre a tulajdonságra szükségem. Merel viszont törékenyebb volt és ezt nem fizikálisan értem, egyszer már megbántottam. Nem akartam újra megbántani, nem akartam neki semmiféle fájdalmat okozni.
Hazudhatnám, hogy emögött valami titkos, elnyomott szerelem dolgozik… de nem. Ez más volt, egyfajta menedék, egyfajta biztonságérzet. Merel látott már nagyon mélyen – valószínűleg alig néhány perce a legmélyebben. Törlesztettem a finom érintésekkel, nem csak neki, de magamnak is, amiért annyit tettem ellene, ellenünk. Talán sosem volt szerelem ez részemről, de Merel ettől még fontos volt, fontosabb, mint egy egyszerű barát. És ezt nem kémiák vagy egyéb hasonló dolgok okozták, egyszerűen csak tényleg ott volt közöttünk ez a megmagyarázhatatlan kötelék. Igen az volt, de nem is akartam keresni a válaszokat, ez így volt jó és tökéletes.
– Senki mással szivesebben. – Érkezett a megerősítés.
Óvatosan mozdultam, finoman, nem okozva semmiféle fájdalmat – remélhetőleg. Ahogy a forró kis mozgás nyomára összesimult a testünk, Merel ujjait a hajam között csak még melegebbnek éreztem. Közelebb húzódtam, hogy finom csókot leheljek az ajkaira, puhán, gyengéden, ahogy eddig is. Ahogy összesimultunk éreztem a szívverését az enyém alatt… a cirógatásra pedig még inkább olvastam az ölelésébe. Szerettem ezt érezni, szerettem ezt a gyengédséget.
A mozdulataim is inkább finomak, gyengédek maradtak. Nem húzódtam el, hagyva, hogy minden testrészünk egymáshoz simuljon, majd az ajkaitól lágyan a füléhez húzódtam, hogy forró levegőt leheljek oda is. Aztán óvatosan megpusziltam a nyakát, az arcát s végül csak a fülét, de azt hosszabban, vágyakozóbban. A gyengeség nem engedte, hogy vadabbul mozduljak, de a testemen egyfajta forró… igen, még az eddiginél is forróbb hullám szalad végig a testemen egyre határozottabban űzve a gyönyör felé. Nem érdekelt, hogyha gyorsan jön vagy hirtelen, megállíthatatlanul. Ez most nem időre ment, ez most arról az intim néhány pillanatról szólt, míg kiélvezzük az egymás jelentette menedéket, csak ezt a kettősséget… nem gondolkodva, nem törődve azzal, mi lesz később.
Egyre hangosabban ziháltam Merel fülébe, ahogy újra és újra végig csókoltam rajta. Csak ezután húzódtam vissza, hogy az ajkai közé lehelve mélyebben csókoljam. Érezhette, hogy már nem csak az alapvető remegés uralja a testemet, hanem az is, amit a kettőnk kis tánca váltott ki belőlem mind hevesebben. Nem tudhattam persze Merel mit érez, de igyekeztem cirógatni, simogatni a puhabőrét, a vállára csókolni.
Az izzadtság apró cseppekben ült meg a homlokomra tapadó tincsek között. Még néha-néha megremegtem erősebben, de akkor jobban simultam Merelhez. Vajon őt is ilyen gyorsan érte utol az őrült forróság, mint engem?


Cím: Re: ha egyszer gyökeret ver
Írta: Merel Everfen - 2020. 08. 25. - 03:05:06
16+ + + +
(ez már igazán tényleg nagyon plusszos)
Ha foglalkoznék vele, aggasztónak, talán egyenesen ijesztőnek találnám, mennyire belefeledkezek a pillanatba, főleg az utóbbi éveim után. Mindig magabiztos típus voltam, mindig meggyőződött abban, tudom, mit csinálok. Igazából, itt se lennénk nélküle, ha nem érzem magam totálisan a helyzet magaslatán aznap, biztosan abban, jól mérem fel Elliot mit és mit nem tenne, otthagytam volna annak az Apple...akárhogyhívták muksónak, hogy leverje rajta a lopást, vagy Banyanéninek, hogy felelevenítsék a közös múltjukat annak minden vonzatával, szintén legyenek bármik. Igazából, akkor jelenleg egyszer egymásba botlott idegenekként nem ismernénk egymást, és a szétvágott szalag a konyhaasztalba ékelve, az most az én nyakamon díszelegne sértetlenül. De az ijesztő része a dolognak inkább ennél újabb éveim, amikoris, amiért, ahogy egyre cinikusabb véleményem volt arról, kiben bízhatok önmagamon kívül, egyre nagyobb büszkeségem bújt abba, mennyire tudatos vagyok mindig a helyzettel körülöttem, mennyire felkészült bármi eshetőségre, ami reálisan megtörténhet.
Nos.
Pontosan ez paradox módon ijesztő és nem ijesztő, hogy milyen könnyen feledkezek meg erről az énemről, megelőzve azt, hogy realizáljam a problémát vele.
De elragad a pillanat intimitása, az a szinte valószerűtlen gyengéd béke, amit Elliottal itt megélünk, meg igen, minden gyarlóbb és valósabb velejárója is, amiben egyesülünk a kevésbé spirituális fronton is. Én csak ölelem, szorosan, gyengéden, a hátát simítva, a hajába túrva, megrebbenő levegővel a bőrébe sóhajtva a kényeztető érintései, forró jelenléte alatt.
Talán azon a ponton törekszi vissza magát a tudatom felszínére az az árgus figyelmű énem, illetve addig a pontig araszol elő apránként, párhuzamosan azzal, ahogy ráérzünk egymás mozdulataira, érzéseire, tempójára, ami ponton észreveszem, Elliot megremeg gyengén, nem egészen úgy gyengén, mint a ma annyira megfigyelhető elgyötört, megfáradtsága sugallná. Egy élettelibb megingás az erejében, ha ez így értelmes, nekem pedig egyre jobban visszamászik a tudatomba a hang, ami figyelmeztet, hogy ez így nem lesz jó. Hogy lassítani kéne, hogy megállni, hogy elgondolkozni dolgokon, hogy ...ó, fogd már be! Nem akarok ezekkel foglalkozni, nem most.
És mégis, már a fejemben van, megosztja a figyelmemet, ami szintén nincs jó hatással arra, hogy így a végén majd meg fogta mondani, hogy nem szabadott volna hagynom magam elragadtatni.
De kompromisszum, amire gondoltam is, mielőtt  - ó, az irónia - magam is megfeledkeztem róla, mégiscsak ragadok egyet a kezdeményezésen. Átgördítem magunkat Elliot hátára, sajnálva kicsit az intimitást, amit ezzel megszakítok a testünk között, de amúgysem megyek messzire.
-Bocsánat, csak...- Úgy lehelem a szavakat a fülébe, és mohón végighasalok a testén, mind pótolni a bőre érintését, ami máris kezdett hiányozni, pedig csak másodpercekre váltunk el egymás testétől, mind sugallni, hogy eszéb se jusson, hogy ennyi lenne. -...vannak dolgok, amikre muszáj gondolnom.
Csak karból nyújtózok el a táskámért, szerencse, hogy korábban félig már elkezdtem ugyanezt, és ameddig fél kézzel kototrászok a felelősség - tény, talán kicsit későn keresett - eszköze után, a másik kezemmel beletúrva cirógatom Elliot haját, és elindulok a fülétől apró csókokkal visszatörleszteni az eddigi gyengédségét. Majd lejjebb ficánkolok, a csókokkal követve most őrajta egy útvonalat, amivel ő kényeztetett végig a bőrömön ezelőtt, és mindent megteszek, hogy még ha kis technikai szünetet is rendeltem el, annak is legyen egy kis élvezeti értéke is.
Mohón tornázom vissza magam végül, heves csókkal kérve bocsánatot, óvatosan egyesülve újra Elliottal, de talán jót is tesz ez a pár pillanatnyi lelassulás, és biztosan az a felszabadulás, amivel hátrahagyom az eddig akadékoskodó kis hang egy-két kisebb utolsó kérdését. Sóhajtva nyújtózok egyet, lerázva a proverbiális súlyokat, aztán visszasimulok Elliotra, mostmár végleg átadni magam minden közös mozdulatunknak, gyönyörünknek.


Cím: Re: ha egyszer gyökeret ver
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 08. 31. - 09:43:47
ha egyszer gyökeret ver
(https://i.pinimg.com/originals/43/a8/d4/43a8d45a15c2a151dacde3b84211ea27.gif)

Merel
2001. június 29.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/f4/6b/97/f46b97b9b297454e1847f89beba5b530.jpg)

+16 (+2 ha valakinek érzékeny szexuálisan a lelkivilága)

A testem újra és újra megremegett. Hol a gyengeségtől, hol a forróságtól, ami egyre erőteljesebben kezdte átvenni felettem az uralmat. Nem gondolkodtam, mert az általában fájdalmas vagy olyan kegyetlen, amire ebben a helyzetben nem lett volna szükségem. Nem akartam most olyan dolgokon agyalni, amik nem illettek ide vagy csak részben. Még is, ahogy a hátamra kerültem és Merel elhúzódott egy kétségbeesett hang azt súgta a fejembe, hogy: Ne, ne, ne, ne! Megint hülyeséget csinálok… megint… a tenyeremmel a homlokomra simítottam, hogy letöröljem róla az izzadtságot. Hirtelen még az is megfordult a fejemben, hogy nem fogom tudni befejezni ezt, mintha a bennem uralkodó vágy halványulni kezdett volna.
– Bocsánat, csak... – súgta, ahogy a teste megint a testemre került, bár nem egészen úgy, mint korábban. Éreztem a melegét ugyan, de hirtelen a mozdulatok helyét gondolatok vették át. Rossz gondolatok. – ...vannak dolgok, amikre muszáj gondolnom.
Éreztem, hogy kinyúl, de inkább lehunytam a szemét. Válaszoltam volna, hogy ez pont nem az a helyzet, amikor muszáj gondolni… de feleslegesnek tartottam a keresetlen megjegyzést. Hagytam, hogy csókoljon, hogy kicsit visszaálljon a forróság, viszont már nem tudtam úgy koncentrálni, mint előtte. Így, bár megremegett a testem ajkai és ujjai finom érintésére, már nem volt ugyanaz a hév bennem, ami korábban.
Merel visszasimult, hogy a testünk ismét összeolvadjon, én viszont nem nyitottam kicsit ki a szememet. Csak még inkább hátravetettem a fejemet, hogy kicsit megfeszüljön a testem. Közben persze ott dolgozott az a kegyetlenség, ami újra és újra fülembe súgta mekkora hülye barom állat vagyok. Így a forróság is csupán apró csiklandozásként futott át rajtam. Furcsa, vontatott, lassú ritmus volt ez… tőlem még a korábbinál is jóval szokatlanabb.
Ahogy kinyitottam a szememet, finoman végig cirógattam Merel bőrén. Kicsit visszahúztam a csók után, hogy megint érezzem az ajkait… hogy segítsen visszatérni a korábbi ritmusra s úgy merültem el benne, hogy a közöttünk lévő mozdulatok kicsit apróbbak, elnyújtottabbak legyenek. Ez pedig furcsa, vad forróságra ösztönzött lassacskán megint. Éreztem, hogy a testem ezúttal erőteljesebben rándul össze… aztán érkezett a furcsa, lüktető birzsergés. Tudtam, ez már a vége és cseppet sem akartam a testem megakadályozni benne, hogy eljusson odáig.
A gyönyör hosszan, remegő forrósággal érkezett. Megfeszült a gerincem, kicsit belefúrtam az ujjaimat Merel hajába, hogy aztán lehunyt szemmel élvezzem a pillanatot. Az ajkaimon nem hangos nyögés, hanem hosszabb sóhaj szakadt ki, hogy aztán megnyugodva hulljon vissza a testem a matracra.
Úgy kapkodtam a levegőt, mintha futottam volna… a mellkasom vadul hullámzott és a szívem is úgy kalapált még mindig, mintha csak ki akarna szakadni a helyéről. Még egyszer a homlokomhoz értem, hogy ezúttal jóval több izzadtságot töröljek le róla.
– Hah…  – ennyi szakadt ki a számon, ahelyett, hogy meg tudtam volna formázni bármiféle értelmes szót vagy mondatot. Már pedig mondani akartam valamit… bár fogalmam sem volt, mit. Hülyén éreztem magam, de leginkább hülyének. Ez nem volt szép tőlem. Nem volt szép, hogy Merellel ezt tettem… mert egyszer már összetörtem a szívét.


Cím: Re: ha egyszer gyökeret ver
Írta: Merel Everfen - 2020. 09. 05. - 23:56:51
16+ + + +
(oké, ennél már talán nem leszünk plusszosabbak)
Kicsit ...talán bűntudattal simulok vissza Elliotra, azért, hogy így kizökkentettem, a háta alá fúrom a tenyereimet, hogy szorosan öleljem, keresem a kereső csókját, próbálva felmérni, felismerni minnél jobban, hogyan vágyik rá, hogyan van rá szüksége, úgy viszonozni, mindent megadni neki. Lassú, mély mozdulatokkal bújni hozzá, közelebb a közelebbnél, mígnem belesóhajtok az ajkaiba.
Néhány pillanatra csak maradok is ott, csak a kezeim simítanak ki mindkettőnk súlya és a matrac közül, és csak érzem, figyelem az együtt lüktető testünk közös forróságát, az épp csak eltérő szívverésünket, ahogy a bőrünkön keresztül összetalálkoznak. Egy pillanat forró, világot is megállító béke.
Lassan kezd el mozogni, és vele én is, ezúttal szándékosabban, figyelmesebben talán, mindenre, amit érzek, amit érezhet, felszabadultabban. Nem tudom teljesen biztosra mondani, átveszem-e a mozdulataink vezetését, vagy talán annyira összhangba kerültünk, hogy egyenlően együtt tesszük őket, de biztos annyi, hogy mostmár semmi másfelé nem terelődik a figyelmem, és érzem izzani a különbséget. Érzem, hogy érzi Elliot is, és ahogy magához szorít, hajamba túr, megfeszül alattam, ahogy gyengéd csókot lehelek a sóhajára, én sem járok sokkal mögötte. Mohón veszem följebb a tempót, a mellkasán szétsimuló tenyérrel támaszkodok föl, ahogy a levegőért kapásaim megfeszült, megremegő zöngés sóhajba hajlanak.
Pihegve omlok vissza Elliot mellkasára, feltúrok a hajába gyengén cirógatni, és egy ideig csak terülök rajta, sütkérezve a testünk melegében, még próbálva egy ideig feltartani a tudatomba lassan visszafurakodó valóságot, hol vagyunk, miért, mit is csináltunk most egész pontosan. Úgyis utól fognak érni a józanabb gondolatok, egyesek gyanítom egész nap piszkálni terveznek majd, legalább még egy kicsit kussoljanak be. Még ne rontsák el ezt.
-Mmmm-mhmhm- sóhajtok hosszú, kuncogásba hajlót, feljebb csúszok kicsit, de annál többet nem mozdulok, ameddig Elliot nem akar, ragaszkodva még a maradék intim békéhez, ami sajnos egyre kezd elillanni józan gondolatokért cserébe.
-Ebből nem kéne rendszert csinálnunk...- adok hangot végül én a belátó felismerésnek. Veszélyes út ez, ismerve mindkettőnket, és főleg a közös múltunkat, olyan út, amin azzal járunk talán a legjobban, ha nem indulunk el mégegyszer. Jelenleg tudom, hányadán állunk, jelenleg elfogadható úgy, legjobb lenne az nem felbolygatni. Mint minden bizonnyal valamennyire már meg is tettük. Ismerve, Elliot mennyire rá tud fixálni a gondolatra, hogy tönkretette az életemet - még azon a ponton túl is ragaszkodva hozzá, amikor én túllépek a dolgon - hozzá is teszem még:
-Persze semmi panaszom nem lehet.- Felkönyökölök a feje mellett, hogy rámosolyogjak, megerősítésként, hogy nem, nem zúzta megint szilánkosra a lelkivilágomat, az életemet. Bár gyanítom, hogy fogja magát vádolni a történtekért, pedig legalább annyira, ha nem jobban is, nekem róhatóak fel. Bár a szokásos szurkálódásomból Elliotot gyanusítottam vele, de bőven támadtak ötleteim nekem is, és igen, én voltam aki előbb föladta a próbálkozást a leküzdésükre. Jobban kéne figyelnem arra, hogy ne tereljem magamat veszélyes lejtők felé. Pláne ne nem csak magamat...


Cím: Re: ha egyszer gyökeret ver
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 09. 10. - 20:35:09
ha egyszer gyökeret ver
(https://i.pinimg.com/originals/43/a8/d4/43a8d45a15c2a151dacde3b84211ea27.gif)

Merel
2001. június 29.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/f4/6b/97/f46b97b9b297454e1847f89beba5b530.jpg)

Hosszan bámultam fölefelé, még az után is, hogy véget ért ez az egész közöttünk. Éreztem, ahogy az izzadtság aprócska patakok formájában indul meg a tincseim között, a fülem mellett az ágynemű irányába. Merel teste még az enyémhez ért… én pedig arra gondoltam, hogy milyen furcsán békés a közöttünk lüktető meleg, de közben meg már rég úton kellett volna lennem abba az átkozott kocsmába… mert az egyetlen értelmesebb rokonomnak segítséget ígértem.
– Ebből nem kéne rendszert csinálnunk... – mondta Merel, én pedig lassan bólintottam is válaszként. Ezt nem szabad megismételni. Nem azért, mert feltétlenül ebben a pillanatban bántom, de előbb-utóbb lehet, hogy elkerülhetetlen lenne… valahogy senki életében sem tudok szilárdan bennmaradni anélkül, hogy megsérteném vagy megbántanám. Képtelen vagyok bárkit is boldoggá tenni a személyemmel, ha először le is nyűgözi valami bennem a többi embert, előbb-utóbb csalódást okozok és megszűnnek szeretni.  Én pedig csak állok ott, magányosan, az emlékekkel és próbálok nem sírni, még ha fáj is visszatartani, mert az állkapcsomban az izmok annyira megfeszülnek, csakhogy meg se nyikkanjak… mert nekem erősnek kell lennem minden átkozott helyzetben… mert csak egy hiba vagyok. Egy hiba, aminek léteznie sem kéne. Még, ha volt is, aki tökéletesnek nevezett… a végén rájött, hogy nem vagyok több valami félrecsúszott dolognál, akit még a saját apja is el akart törölni a föld színéről. Ha valakit a saját szülője nem szeret, akkor vajon más szeretheti? Nem hiszem… én magányra születtem.
– Persze semmi panaszom nem lehet. – Tette hozzá, amire halványan elmosolyodtam. Tudtam, hogy nem bántottam meg. Akkor sem csinálhatod újra, O’Mara! A hangnak igaza volt, a sebek pedig a kötés alatt ugyanúgy lüktetni kezdtek, ahogy annak idején a szalag. Minden gonoszsága ott volt már bennem… olyan erősen, olyan élettel telin. Lettem egy terhet, de minden más ott volt, csak gyengébben néztem szembe velük. Gyengébben, egyedül… az utolsó támaszom nélkül.
– Nagyon késésben vagyok, Merel…  – suttogtam és óvatosan megcirógattam a tincseit, nem is reagálva szóban az elhangzottakra. Csak ezután kezdtem mocorgni, óvatosan elhúzódni. Nem pillantottam rá. Inkább csak lenéztem a lábfejeimre, ahogy a hideg padlóhoz értek. Nem érdekelt, ha a ruháim csupa véresek, kellettek. Talán akadt itt pár régi holmi, de nem akartam elvenni… mert arra az Elliotra emlékeztetett, aki még képes volt egyedül erős lenni. Ezen a helyen minden emlék volt. Olyan emlék, amik azokat a boldog napokat idézték, amikor megláttam… amikor először éreztem az illatát magamon… amikor érte öltem. És most megint érte akarok ölni, pedig már nem szeret.
Sosem hittem az érzésekben. Sosem hittem abban, hogy engem ennyire meg lehet sebezni… erre itt voltam, sérülten, fájón… tudva, hogy hamarosan végső pontot fogok tenni erre, még ha nekem fájni is fog. Minden porcikám tovább lépésre vágyik, mindegyik fájdalmasan kap utána, hogy legyen gyógyír a sebekre. Ez a Mereles eset is pontosan ezt mutatta és szégyelltem magam érte. Másokat rángatok bele abba, amivel egyedül kéne szembenéznem.
– Bocsi, nem akarlak elküldeni… ha akarod maradj, van kulcsod.  – Tettem hozzá halkan és elindultam a fürdőbe, hogy összeszedjem a cuccainkat, a nedveseket megszárítsam varázslattal és úgy sétáljak vissza hozzá. Lassan öltözni kezdtem és képtelen voltam elmosolyodni… nem akartam, hogy Merelnek ez rossz élmény legyen. Nem akartam ekkora szar alak lenni… de ekkora szar alak voltam, mert megint nem tudtam uralkodni a cseszett érzéseimen… inkább szenvedtem, mert nem tudtam visszatartani.
– Indulnom kell…  – mondtam aztán, mikor rajtam volt minden. Lenéztem a bekötözött kezemre és végig cirógattam az ujjaimmal. – Van pár régi cuccom a szekrénybe, ha úgy kényelmesebb lenne hazamenned, nyugodtan vegyél el valamit. Nekem már nem kellenek… – Az ágyra pillantottam, amihez annyi emlék kötött és még egy ölelésre Merelhez léptem, finom puszit lehelve a homlokára. Csak a tetteim súgták: bocsáss meg, hogy ekkora szar vagyok. Aztán lassan, elindultam a dolgomra, hogy legalább Irene-t ne hagyjam magára.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!


Cím: Re: ha egyszer gyökeret ver
Írta: Merel Everfen - 2020. 09. 22. - 22:17:20
16 -
(már csak a futópoén kedvéért)
Piszkálgatom az izzadt tincseket Elliot homlokáról, ahogy még egy darabig csak fekszünk egymáson, de ez a pillanat is véget ér végül.
-Ó, persze- motyogom, talán leginkább bocsánatkérően, és ahogy ő is megmozdulna, legurulok a hátamra, felszabadítva Elliotot. Ha egészen őszinte vagyok, végülis én tartottam fel. Vagy nem elhanyagolható részben én is, ártatlan az semmiképp nem vagyok a dologban.
Egy ujjal végigsimítok a gerincén, ahogy felül, és a lábát bámulva kontemplál valamit, csak a piszkálódás, vagy épp nosztalgia kedvéért. Éppenséggel, ha úgy vesszük, ennek köszönhetően vagyunk itt. Ezzel hergeltem ki belőle tavaly, hogy kibökje, hogy tényleg van vele valami, onnantól meg végiglavináztak a kérdésekből kérdésekből megnyílásokből végül egészen az is, hogy szándékosan ő keresett meg beszélni róluk, és végül ma meg segíteni a szalag ellen. Ha lenne nálam filctoll, most kaphatna egy sor pillangószárnyat, csigolyánként egy pár, csak az effektus tiszteletére.
-Ja, dehogy, nyugi- legyintek a magyarázkodására, aztán utánaszólok, ahogy elindul a még mindig ázó ruháiért.
-Leperex, az a leggyorsabb.- Mert ugye ha egy anyag tele van vízzel, és hirtelen minden szála hidrofóbbá válik,.. Igazából lehet, hogy így még a maradék vért is kilöki a vízzel együtt, ha nem tudott beleszáradni.
Közben én is összeszedem a cuccaimat, a pólót egyelőre csak a táskába gyűrve, bár lehet végül kukára lesz ítélve. Elliot visszatér egy búcsúölelésre, puszira, én meg bátorításnak megpaskolom a hátát, hogy vigyázzon magára azért.
-Köszi, szerintem élek is vele. Ha az asztalra tudnál még dobni egy suvickuszt, azt sokat segítene, de amúgy megoldom a többit. Na sipirc a dolgodra, ahonnan késel.
Kap egy pimasz vigyort útravalónak, én meg vadászok egy nekem még egyberuhának is működő méretű inget a felajánlott készletből, mindenképp frissebb, mint bármi, amiben jöttem. Ha meg Apucsek véletlen otthon lenne még, és nagyon kérdeződköshetnéke is támadna, hát most na, nem a véráldozat és exorcizmust fogom kimagyarázni, ha van olyan alternatíva, amit le lehet tudni azzal, hogy ilyenek ezek a kamaszok, és még mindig felelősebb voltam, mint egyesek. Végül. Épphogy.
Kiszabadítom Sha hegyét az asztallapból, a mostanra teljesen száraz - és mintha barnább is, mint emlékszek rá - szalagtetemet a tőrből, erre otthon fog a kandallóban tűzhalál várni, ha valami maradék mágiája még összeakadna a hoppműködéssel, buszozni azért nincs most kedvem. Aztán körülnézek a lakásban, a nadrágom mennyire vészelte át az utóbbi órákat, meg mit kéne még rendbetenni errefelé. Nem mintha Elliot ide jönne haza, de azért na.

Köszönöm a vérfürdőt ;D