Oldal nyomtatása - A hátsó kert

tell the wolves I'm home

(https://i.pinimg.com/564x/5c/9b/d8/5c9bd8407eacfae0b9e1cfaf83e339f2.jpg)
2001. áprilisa
style (https://i.pinimg.com/236x/6e/e3/af/6ee3af7b9a253b319af3fe75debc5042.jpg)

Nem gondoltam volna, hogy amíg élek, visszajövök ide egyszer.
Sőt, biztos voltam benne, hogy nem fogok. És lám? Most itt vagyok.
Nem mondhatom, hogy a ház nem változott, mert bár ugyanaz a hatalmas, dicsőséges épület, amely hosszú, keserű évekkel ezelőtt is volt, de a sötétség úgy árad belőle, mint ahogy belőlem is, és talán ennek az érzésnek valamiféle kis szomorkás elégedettséggel kellene eltöltenie, de helyette csak mégjobban összeszorítja a szívemet, hogy úgy érzem, már nem is igazán dobban.
Lépteim halkak, de még így is több mázsásnak érzem őket, ahogy a koszos falakat figyelve átvágok a füvön. A füvön, amely csaknem térdemig ér, és ez még szomorúbb, mert még így is elöntenek az emlékek, ahogy egymással birkózunk az egyik, nyáron különösen kellemes árnyékot nyújtó fa alatt a testvéremmel.
Figyelem, hogy mindent benőtt a növényzet. Már-már uralma alá vonta a hátsó kertet, azt a hátsó kertet, ahol egykor naphosszat játszottunk, és most mi maradt belőle? Egy gázos káosz, és úgy érzem, ez az ittlétemmel csak fokozódik.
Fokozódik, fokozódik, és fokozódik, mert lehetetlen megállítani a pusztítást, amelyet magammal hozok. Húzom a nyomomban, és csak rombolok.
Kihúzom magam, mintha csak bárki is látna, de elhiszem, hogy lát is. Ők, mind itt... Ahogy a kripta öreg szemei lenéznek rám, elakad a lélegzetem. Összeakad a pillantásunk, és mintha csak azt kérdené: Hol voltál eddig?
Én pedig csak túl gyáva voltam ahhoz, hogy hazajöjjek, és belenézzek Benjamin és anyám szemébe úgy, hogy tudom, tönkretettem az életüket.
Tulajdonképpen nem is lennék benne biztos, hogy itthon vannak, ha az egyik ablakon nem derengene ki a fény. Persze, anyám volt az, aki még fényes nappal is feloltotta a villanyt, akárhova is ment, hiszen úgy félt a sötéttől. Akkor vajon most tőlem is megijedne?
Ez ma nem derül ki. És talán soha nem is derül ki.
Tudom, hogy nem kéne itt lenne. Tudom, hogy senki nem vár vissza, a francba, még anyám sem, akinek a baglyai sosem tértek vissza válasszal a csőrükben. Csak zsebregyűrtem a borítékot, majd elijesztettem a madarat, hogy még ő se emlékezzen arra, hogy megtalált.
Minden egyes másodperc kockázatos, de egy pillanatra megállok, hogy elmerengjek az épületen, egy egészen rövid pillanatig még valami mosolyszerűséget is arcomra engedek. De aztán az megy tovább, nyoma sem marad, én pedig belépek a kriptába.
Abban sem vagyok biztos, hogy Benjamin itthon van-e. Ha tavaszi szünet is van mostanában, hazajön egyáltalán? Nem tudom elképzelni, hogy bármilyen hazatérés is ide boldog legyen. Az enyém sem az.
Bent hideg van, a halk susogástól pedig megborzongok, amit a kripta tetejéhez dörgölőző szellő ringatta levelek okoznak. Pontosan ugyanaz, mint régen, egy fikarcnyit sem változott, csak már többen nyugszanak itt... Bennem pedig úgy lángol a keserű fájdalom, mint még soha.
Szabad kezemet a zsebembe csúsztatom, és úgy sétálok végig a folyosón, mint akkor. Csak úgy tiszteletből, de biccentek a nevekkel ellátott táblák felé, még ha érzem is megvető tekintetüket magamon. De nem fordulok vissza. Akkor sem, ha minden sejtem égve üvölti, hogy tegyem meg.
Megölted, megölted, megölted. A susogás pedig csak egyre hangosabb.
A kontraszt, ahogy gyermekként visítozva végigrohanunk itt, majd ahogy vakon tapogatózok a pálcám után, felettem a zokogó fivéremmel, belülről felemészt. De nem állok meg.
De hiszen ide tartozom, nem? Halott vagyok, egy összetört roncs, akiben üres gödör tátong, egy kitölthetetlen, kiégetett, elátkozott lyuk.
Figyelnek, minden egyes sarokból, de lepereg rólam. Hiszen csak két tekintet érdekel igazán. És amikor hozzájuk elérek, már semmi más nem fontos.
Christie és apám nevét majd' belehasad a szívem a fájdalomba. Hozzászoktam már, hiszen minden nap, minden egyes pillanatban ott lüktet - de nem ilyen elevenen, nem ilyen megfoghatatlanul. És most itt van. Három év, és itt vagyok, ők pedig üresen merednek rám, mert egy aranyozott gravírozáson kívül, az égvilágon semmi nem maradt belőlük.
Megölted, megölted, megölted!
Letérdelek eléjük, térdemet a nadrág anyagán is égeti a hideg kő, és ujjaimmal megsimítom Christine nevét. Beleremegek az érintésbe. Istenem, istenem, istenem... Christine... A fájdalom darabokban emészti fel a szívemet, úgy halad, lassan és kegyetlenül, mint a nyű, felfal, elpusztít. Én voltam, Christine. Én voltam, én voltam, én voltam...
Megöltelek. Elvettem az esélyeidet, az életed, azt a csodálatos életedet, istenem... A kezem egyre jobban remeg, és üvölteni akarok, úgy belefejelni a síremlékbe, hogy ismét érezzem a vért, hogy érezzem a fájdalmat, azt, amit ő is, mert édes istenem, tíz éves... Tíz éves volt... Nem több... Tíz ártatlan év, amit én egy szóval áthúztam.
Ökölbe szorul a kezem, és reszketek, mire elérek apámig. A betűket érinteni hideg, és úgy érzem, nem lehet, hogy csak ennyi maradt. Ahogy végighúzom a nevén ujjamat, egyszer, majd kétszer, elönt az a rengeteg emlék, és annyira valós, annyira élő...
Egy kis névtábla maradt utánuk. Mindkettejük után.
Abban reménykedtem, ha elkapom hármójukat, könnyebb lesz. Utána nem fognak úgy lüktetni a sebeim, nem fog úgy égni a szívem minden pillanatban, eltűnik az a megállíthatatlan hányinger, az undor, a rettegés, a düh, a düh, és a düh.
De nem, még mindig itt van, és most erősebb, mint valaha. Összecsap a fejem felett, és merülök.
Merülök, merülök, merülök, megölted, MEGÖLTED!
Kérlek, Christine, ne kapj el! Tudom, hogy megtennéd. Mert te annyira jó vagy. Istenem, Christine, annyira szeretlek. Annyira szerettelek életem minden egyes pillanatában. Tudom, hogy tudod... tudnod kell. Tudod, ugye? Még akkor is szerettelek. Akkor is, amikor elvettem tőled... elvettem tőled a fényt, a pislákolást, és hagytam, hogy egyedül, rettegve, magányosan maradj abban a sötét alagútban.
Hagyd, hogy elsüllyedjek, apa. Hagyd, hogy ne kapjak többet levegőt.
Kérlek, hagyd, hogy vele lehessek, csak egy picikét legalább.

Egy hófehér tulipánt hagyok magam után nekik. Tudom, hogy nem mentség, tudom, hogy igazából semmit sem számít, de még annyit sem. Nem is engedem meg magamnak, hogy jobban érezzem magam miatta. Egyszerűen csak elpislogom a feltörni akaró könnyeket, felállok, és kiindulok, a lépteim pedig hangosan koppannak, mögöttem pedig a kegyetlen árny úgy suhan, hogy szinte hallom, a kripta fellélegez, amikor kilépek rajta.
Olyan vagyok én, mint egy fojtogató, gyilkos kór, amely mindenhol otthagyja a lenyomatát. Ez lett belőlem. Pedig mi minden lehetett volna. Mi minden lehetett volna...
Halkan, csendesen hajtom be magam után a kripta ajtaját, és egy röpke pillanatig figyelem a nehéz ajtót, arra gondolok, ha megtehetném, otthagynám lelkem egy kis darabját, hogy ne legyenek annyira egyedül, de tudom, hogy ez képtelenség. Hiszen nincsen már lelkem, amiből adhatnék.
Hiába próbálkozol kergetni a jót, ha egyszerűen romlott vagy, penészes és halálos. Hiába, ha már a jót is csak a halálban látod. Ujjam akaratlanul is bal csuklómra vándorol, amelynek még az érintése és sajog, de nem érdekel. Összeszorítom a fogam, és erősen belemélyesztem ujjaimat a bőrömbe, hogy a hegek fájdalmasan sikoltva öntsék el kínnal a testemet.
Aztán az ég felé pillantva mély levegőt veszek. A hűs szellő hagyom, hogy lehűtse arcomat, hogy lehűtse lelkem és elmém annyira, hogy mindkét kezem a zsebembe vándorolhasson. Aztán még várok egy kis pillanatot, mire megfordulok.
Ideje eltűnni innen, nyomtalanul, hangtalanul anélkül, hogy bárki is...
És a tökéletes, hibátlan tervbe egy női sikoly zendül bele. A lelkemig hatol, én pedig megmerevedek, és lehunyom a szemem.
Ó, hogy szopj le. Igen, igen, te, ott fent.

4/2001
● . . . ●
⭃ . . . ⥷

tükörképem (https://i.pinimg.com/564x/b1/9a/a3/b19aa37d0b03ec5417e35fab3851a8be.jpg)

(https://data.whicdn.com/images/65254975/superthumb.jpg?t=1371666191) (https://data.whicdn.com/images/172448821/superthumb.jpg?t=1428419138) (https://data.whicdn.com/images/23464565/superthumb.jpg?t=1329763348)

Két szó, mi ha katatón, nem vész el. ’Minden elmúlik ’
a nemlétet felfogni hiába, ha nem érted: - foszló árnyékok az erkélyen. – csak skicc vagy snitt,
és priccelsz szét. Nincs miben hinni? Csak vicceltél?
- Jobb így. A pokolban nincs nevetés: körömhajtogatás, bőr tépegetés.

Veled álmodtam.
veled álmodtam megint. De nem is. Igazából ők is ott voltak. Apa és Chrissie. Fogták egymás kezét. Csendes, habos hullámok nyaldosták a bokájukat, de ezt a képet megszoktam. De sosem mertem megnézni az arcukat. Mindig felébredtem, mielőtt megtettem volna. Mert kurva gyáva voltam. Az arcukat látni. Azt, hogy csak azokat az élettelen szempárokat látom viszont, üvegesen és holtan. Ahogy Chrissie szőke tincsei az arcába hullottak, és felém nézett. Könnyes arccal. Nem, nem. Nem akartam megint így látni. Az apám arcát se. Ami akkor ott rohadtul nem mosolygot, pedig imádott mosolyogni. Nem, nem, nem. Ne emlékez rájuk Ben. De minden egyes percben amikor eszedbe jutottak. A halott szemek meredtek rám, minden emlékből. A halott szemeik.
Az álmomban megint ugyan úgy álltak. De nem csak ők ketten. Te is ott voltál. Messzebb tőlük és nekem háttal. Mert egyre jobban hátat fordítottál nekünk. Aiden, miért nem akartad, hogy megmentselek?? Ott álltál abban az álmomban megint ugyan úgy. És akkor. Felém fordultál. Három év óta először. És én nem mertem a szemdbe nézni. Mert meg akartalak ölni. Megölni, ahogy velük tetted. De Aiden...
Miért. Nem. Hagytad. Hogy. Megmentselek?
Felébredtem, mert megijesztett az a gyűlölet. Megijesztett a tekinteted, mert a szemedbe néztem. És nem akartam megint, hogy azokkal a szemekkel rám nézz.
Megölted őket. Megölted őket.
Hagytam, hogy ez váljon belőled, és nem tudtalak megmenteni. Sosem tudtalak megmenteni.
Sosem voltam hozzá elég bátor, hogy megmentselek.
Zihálva keltem fel, és fordultam le az ágyamból a földre. A szemöldökömön döfött egy régi ólomtörp. Francba. Sosem voltam elég pedáns ahhoz, hogy rendesen kitakarítsak. A francba, sosem leszek olyan mint amilyen te voltál. És ezt mindig is utáltam. Mert irigyeltelek. A francba, Aiden. Miért gyűlöllek és mégis miért hiányzol kurvára? A francba, a francba, a francba. Kibotorkáltam a szobámból, fel-felbukva minden szarban, ami ott hevert. Még abba a régi bicajba is belerúgtam. Nem is Aiden a menthetetlen. Hanem én. Basszameg.
Fojtogatott ez a ház. Minden egyes nap. Minden egyes órában. Minden egyes pillanatban. Megállt felette az idő. De nem is. Egyszerűen elnyelte az idő. Belefulladt egy fekete lyukba és örökké sötét borult mindenre. A kertre. Anyám virágaira. A kint hagyott játékokra. Chrissie babájára, amit eldugtam és már sosem tudtam neki odaadni. A francba, a franca. Nem tudtam bocsánatot kérni. Mert nekem mindig szemétnek kellett vele lennem. A francba. Tudom, hogy utáltál. Tudom, hogy utálsz Chrissie. Tudom, tudom, tudom. Mert én... nem voltam jó testvéred. És apa...én nem voltam jó gyerek. A sötét veremből kivergődtem a folyosóra. És megint. Megint megálltam Chrissie szobája előtt. Az ajtó, minden játék, minden rózsaszín bútor... Csak várta, hogy visszaszaladjon oda. Mindjárt jön. Az egész szobából ez áradt. Mindjárt jön... Képtelen voltam bezárni a szobáját. Képtelen voltam.... Mert mi van ha Chrissie nem tud bemenni a szobájába? Nagyon fog sírni...
Aiden szobája is nyitva volt. DE ő sem jött vissza. Eldőlt előttem.... Eldőlt.... A másik felem... A szegény másik felem. Nekem is fájt Aiden. Minden ugyan úgy fájt mint neked... Megálltam a szoba előtt azelőtt a makulátlan szoba előtt, ahol mindennek meg vollt a maga helye, ahol minden tökéletesen rendezett volt. Ahol direkt összekevertem a könyveidet. Ahol együtt játszottunk.
Francba, francba, francba.
Ezért jöttem én haza. Hogy megint a bőröm alá kússzon, és a lelkemet zabálja a ház minden egyes kibaszott emléke. Ahogy az arcom alá dörgöli. Hogy Ben, nem mentetted meg őket. Mert gyáva voltál. Lúzer voltál. Egy örökös vesztes voltál. Annyira fájt idebent minden lélegzetvétel. Fájt anyám sovány sziluettje a lámpa mellett, ahogy meredten bámulta a kriptát. Fájt a létezés ebben a megveszekedett őrült sötétségben. Mert idebent nem létezett fény. Eltűnt.
A fürdőben álltam és jeges vízzel mostam az arcomat. És akkor megláttam a tükörben Aident. Minden egyes alkalommal az ő tekintete bámult rám. Megvetően és röhögve. Mi van Beni, ennyire lúzer lettél? Komolyan, ennyi lett az én nagypofájú testvéremből? És megint mint annyi alkalommal ismét beleütöttem ököllel az üvegbe. Nem számított, hány darabra tört már megint. Nem számított. Mert azt a balszerencsét már régen a nyamaba kaptam. Mit számított az a 100 év megint? Mit érdekelt engem...
A francba, a francba, a francba.
Minek jöttem én haza. Minek jövök én haza. Nem létezik már ez a szó, hogy haza. Otthon. Ez csak a sötét fekete katlan volt. Akárcsak egy másik kripta, amiben az élők a nyughatatlan lelkek. Nem mertem oda menni. Eléjük állni. Veszekedtem aznap. Mind a kettejükkel. Nem mertem odamenni a gravírozás elé... Basszameg, mocsok gyáva vagy Ben. Egy pálcaintéssel összevarázsoltam az üveget és behegesítettem megint a sebeket, és a tenyerembe temettem az arcom. Nekem kellett volna meghalnom, nem neked. Még akkor is te mentettél meg. Én nem tudtalak. Miért... Miért én maradtam le tőled fényévekkel? Én vagyok a legnagyobb vesztes, pedig engem hagytál életben. Tudom, hogy meg akartál ölni.
Kezdted volna velem és abba is hagyhattad volna utána... Aiden... Basszameg...
Sikítást hallottam. Aztán még egyet. Anyám hangja volt. Rövid sikoltások egymás után mintha egy szörny lépett volna ki a kriptából, amit egyfolytában bámult. Én mégis ijedten pattantam fel. Amikor leértem csak azt láttam, hogy nem ült apa ablak felé fordított vörös bársonyfotelében. A sikoltását követtem, és komolyan azt hittem feltámadt apa. vagy Chrissie. Istenem, mi van ha ők ott ültek a jeges földön és azt várták, hogy bocsánatot kérjek tőlük?
Szaladtam anyám után, ki a nyitott rozsdásodó, málott hátsóajtón, és akkor ott megláttam.
A legnagyobb kísértetet a múltból. A legnagyobb szörnyeteget. És hozzá rohant anyám. Zokogva és még minidg halkan sikongatva. Felé nyújtott kezekkel.
- Édes fiam, édes kisfiam...
Szörnyeteg.
- Hát itt vagy...
Gyilkos.
- Merlinre... Drága kisfiam..
Rohadék.
Azt éreztem, hogy rohantam. Hogy kurva gyorsan szeltem át a gazt, a szúrós csalánost, és egyenesen feléd szaladtam. Anyánk pedig két keze közzé fogta az arcodat.
Gyűlöllek. Feltámadsz és anyánkat szóra bírod... Ami nekem sosem sikerült három éve... Idejössz...
A kriptából, ahova nem mertem bemenni.
- Megöllek!
Nem tudtam, hogy ordírtok. Azt hittem azt is csak gondoltam. De amikor odaértem belevágtam az öklömet a hasadba.
Miért nem haltál meg?
Hogyhogy életben vagy?
Dögölj meg.
Merlinre, él a testvérem.
Mégis halottak voltunk mind a ketten.

Nem hiszem el, nem hiszem el, egyszerűen nem hiszem el!
Minden annyira kibaszott simán ment. Elmentem a ház előtt, átmásztam a kerítésen, átvágtam a füvön, egy kibaszott mocsok hang nélkül, besurrantam és kijöttem. Dél volt, délben az emberek ebédelnek, nem kifelé lófrálnak, miért jötté ki, anya, miért?
A francba is, a sikolya szinte széttép. Menekülni akarok, megragadni a pálcámat és elhoppanálni, még azt is leszarom, ha széttép közben ennek a szarnak az ereje, semmi nem érdekel, de sikít, sikít, sikít, és mikor hagyja már abba?
Évekig. Kurvahosszú évekig. Azon a napon, amikor felébredtem a saját mocskomban hemperegve, szétszedett porcikákkal, üresen és apró kis darabokra marcangolva. Fogalmam sem volt, hogyan kerültem oda és miért, csak azt tudtam, hogy a kín kegyetlen volt. Ennyi. Ennyit éreztem, és semmi mást.
Üres voltam, törött, kihasznált. A semmi közepén. Azóta sem vagyok benne biztos, hogy kerültem oda, talán az egyik halálfaló elhoppanált velem. De nem volt semmim. Csak egy két darabra roppantott ciprusfa pálcám, amit aztán dühösen beletömködtem a sárba, még ha nem is igazán láttam, mit csinálok.
Azóta a nap óta vagyok magam. És nincs is szükségem másokra, nincs szükségem senkire, mert nem érdemlek meg senkit, nem érdemlem meg a családomat, a barátaimat, nem érdemlem meg, hogy az emberek rámmosolyogjanak az utcán, hogy egyáltalán rámnézzenek az utcán.
Hogy állhattam volna eléjük? Szia anya, szia Benjamin, na, mizu? Örültök, hogy a kis Aiden titeket nem nyírt ki? Hogy az ártatlan, tizenöt éves kisfiad, anya, akire mindig is annyira büszke voltál, mert jól tanult, okos volt és rendszerető, téged életben hagyott, csak épp a férjedet és a lányodat gyilkolta meg mosollyal az arcán, nevetve, jól szórakozva?
Hogy állhattam volna eléjük, hogy aztán felsétáljak a szobámba, elmenjek Christie szobája mellett, lássam, hogy apa irodája soha többet nem nyílik ki, és hogy kinézve az ablakon, a kriptával, a halott lelkeikkel szemezzek? Egész nap?
Így is kísértettek. Megállás nélkül. Olyannyira, hogy néha úgy éreztem, felrobbanok.
Még mindig nem nézek rá. A kerítést figyelem tompa, elátkozott szemeimmel, és mély, de halk, keserves sóhajt hallgatok. Tudom, hogy ha itthon van Benjamin is, csak másodpercek kérdése, hogy megérkezzen. Csak másodpercek kérdése, hogy ismét tönkretegyem az egész életét. Másodjára a tizennyolc évünk alatt.
Annyival jobb volt, amíg azt hitte, hogy meghaltam. Hiszen azt kellett hinnie. Látta, ahogy elkap az átok. Látta, hogy összeborul előtte a testem. Azt pedig valószínűleg nem látta, hogy nyom nélkül eltűnök a kriptából, mire eljön a temetés ideje.
És anyám? A francba is, sejtenie kellett valamit. És gyűlöltem ezért. Gyűlöltem, amiért ilyen okos volt, és lüktetett benne az az anyai ösztönnek nevezett akármi... Hiszen érezte volna, ha én is meghalok, ugye? Az anyák valahogy így működnek, nem?
És nem haltam meg. Sokszor nagyon közel voltam hozzá, nagyon-nagyon közel, igaz... De nem haltam meg. Hála neki, Részben.
Az összegei nélkül sokszor éhen és tető nélkül maradtam volna. Ezek olyan dolgok, amiken túlzottan a varázspálca sem segít. Néhány hétig ráadásul nem is volt pálcám - úgy, ahogy pénzem sem -, ezért csak bujkáltam, loptam, és próbáltam kitalálni, hogy hogyan ölhetném meg magamat a legegyszerűbben azon az undorító, sötét utcán.
Fogalmam sem volt, mennyit hallott róla a világ, bekerült-e a Prófétába, de nem engedhettem, hogy bárki is felismerjen.
Emlékszem, hogy egy valaha volt kisbolt romos falai közt kuporogtam a törmelékek között, hallgatva a kint tomboló vihar hangjait és igyekezve valahogyan melegen tartani sérült, fáradt és meggyötört testemet, amikor anyám csapzott, fáradt baglya felbukkant az ablakban, és lepottyantotta nekem a levelet.
Reszkető, piszkos ujjakkal bontottam ki, és ha a madár látványa nem lett volna elegendő, anyám kézírását sem tudtam volna összekeverni semmivel.
A kis levél mellől pedig aztán kihullottak a bankjegyek, amelyek látványa szinte idegen volt, annyi idő után.
Szóval volt miért hálásnak lennem neki, és az anyai megérzéseinek. És most mégsem vagyok képes ránézni.
Hallom, ahogy zokogva, sikoltozva átvág a fűben, én pedig minden közeledő lépésre összerezzenek egy kicsit. Még el sem ért, de már érzem érintését magamon. Már érzem, hogy mennyire fog égetni, és már érzem azt a fojtogató, fájdalmas, hányásízű görcsöt a torkomban, miközben lassan, szinte centinként, de feléjük fordulok.
Anyám ebben a pillanatban ér el hozzám. A másik felem pedig ebben a pillanatban szökken ki a hátsóajtón.
Pontosan ugyanaz, mint három éve, semmit nem változott, csak megnyúlt, de az arca? Ugyanaz a kölyök, az a szánalmas, ordítozós, energiától túltengett kölyök, aki világ életében volt.
Képtelen vagyok levenni róla a szemem, miközben anyám tenyere az arcomra csúszik, mintha csak el se hinné, hogy itt vagyok.
Tudom, én sem hiszem el, hogy itt vagyok.
Látom, hogy közelít, hogy rohan felém, de mintha közben el sem hinné, hogy engem lát. És valóban, annyira különös.
Gyerekkoromban persze megszoktam, hogy van valaki, aki az én kiköpött másom, fel sem tűnt különösebben, de három évnyi magány után, hogy hirtelen kilépett a tükörből a fiú, akihez órákon át esedeztem bocsánatért éjszakánként, majdhogy ijesztő volt a látvány. Hogy én közelítek magam felé, csak más ruhákban, és valószínűleg több érzelemmel az arcomon.
- Édes fiam, édes kisfiam...
Megrándul a szám sarka. Kérlek, anya, ne... ne hívj így.
- Hát itt vagy...
Miért akartál viszontlátni? Megöltem, anya. Megöltem, megöltem, megöltem.
- Merlinre... Drága kisfiam..
Annyira kéne most gyűlölnöd.
Az egyik felem olyan hihetetlenül vágyik rá, hogy visszaöleljen és hozzábújjon. Olyan hihetetlenül vágyik egy szeretetteli érintésre, hogy végre egy kicsit élőnek érezze magát, de közben a düh - nem érdemlek az égvilágon semmit, pláne nem annak a nőnek a finom érintését, akinek elvettem a fél családját.
Kérlek, anya, zavarj el innen, olyan messzire, amennyire csak lehetséges.
- Megöllek!
Végre elér hozzám ő is, és mintha csak anyám érezné, mi közeleg, arrébb húzódik - Benjamin pedig belevág a gyomromba az öklével, olyan erővel, hogy kibukik belőlem egy fájdalmas morranás.
Ezaz, Benjamin, üss még. Szedj darabokra.
Visszatámadhatnék, üthetnélek, megverhetnélek, s valószínűleg erősebb lennék, mint mindig is. De helyette csak eltollom magamtól.
- Öröm viszontlátni, tesó... - hörgöm, számra szinte akaratlanul gördülnek a száraz, sötét szavak, de mikor felpillantok rá, a tekintetemben nyoma sincs a gyengeségnek. Úgy teszek, mintha minden tök rendben lenne, mintha ez a helyzet teljesen hétköznapi lenne, és nem úgy, mintha éppen ismét széttúrnám a kibaszott árnyaimmal az életüket - csak úgy, mint mindig teszem.
- Benjamin... - rebegi oldalról anyánk is, de én még mindig nem tudom levenni a tekintetem az ikremről, rólad, nem tudok elnézni, képtelen vagyok, mert a fenébe is, mit tettem? Mit tettem veled, Benjamin?

4/2001
● . . . ●
⭃ . . . ⥷

tükörképem (https://i.pinimg.com/564x/b1/9a/a3/b19aa37d0b03ec5417e35fab3851a8be.jpg)

Kedves másik felem dögölj meg.
Kedves másik felem, én addig ütnélek, míg szét nem esik darabokra akponyád.
Kedves másik felem, nem temetnélek a családunk mellé.
Kedves másik felem, remélem a pokolban döglesz meg.
Kedves másik felem miért fulldokolsz?
Kedves másik felem, engedd, hogy most az egyszer megmentselek.
Csak most az egyszer...
kérlek...
Összeakadt a tekintetünk. Olyan messziről is láttam, hogy valami nem simmelt vele. De leszartam. Csak rohantam. Át azon a kerten, ahol minden egyes kedves pillanatot megőrzött a föld magának. Ránőtt a gaz, a csalán a susnyás, de minden kedves emlék ott bújt meg. És én minden egyes rohanó, dübörgő léptemmel feltéptem a földet. Belevájtam a talpam a kissé nedves, latyakos talajba. És kimartam őket. Fel a felszínre. Hogy magam után hozzam őket. Mint egy kurva veszélyes lavinát. Hogy menekültem-e a mögöttem dübörgő emlékektől, vagy nem. Hogy csak Aiden nyakán akartam őket letuszkolni? Talán mind a kettőt akartam.
Megöllek.
Chrissie egyszer felmászott egy faágra. Nem ült jarta és egy vastagabb ágon egyensúlyozott. Lemosolygott ránk.
Megöllek.
Belekapott a szőke hajába a szél, és megkérdezte: Szerintetek jövőre melyik házba fog beosztani a süveg?
Szét akarlak tépni.
Persze hogy összeveztünk. Jaj úgyis a Griffendélbe jössz, hozzám Chrissie. Túl szép vagy a Mardekárhoz. Ahhoz pedig jobban illesz mint egy rakat forrófejű őrült hülyegyerekhez.
Megöllek. Aztán magamat is. Tudod miért Aiden? Tudod MIÉRT?
Lehuppant az ágra és csak kacagott. Göndör, vidám kacaja volt. Ránk nézett és ezt mondta: Tudjátok mit? Teljesen mindegy melyikbe kerülök. Mert ti ketten úgyis vigyázni fogtok rám. És ezért nem félek.
Nem vigyáztunk rá Aiden. Én sem. Te sem. És ezzel képtelen vagyok együtt élni.
Ahogy megláttalak úgy omlott rám minden, mint egy rahedli kő, és belegördültek a számba, egészen a gyomromog. Mert az én hibám volt. A te hibád volt. Nem vigyáztunk rá. A családunkra nem vigyáztunk. Senkire sem vigyáztunk. A tekinteted annyira könnyen tépte fel ezeket bennem, amikkel nem akartam foglalkozni annyi éven keresztül. És te megjelentél és kitéptél mindent abból afekete mocsárból. És kövekké varázsoltad őket.
Gyűlöllek miatta. MIért nem hagytál minket békén? És anya miért szaladt úgy oda hozzád, mintha csak tegnap nem látott volna? Mintha minden rendben lett volna?! Miért?
Az ütésemben minden keserű emlékem benne volt. Magamat is ütöttem vele. És téged is. Nekem is fájt. Ahogy nekem is. Éreztem hogy az ajkaim vékony vonallá préselődtek, éreztem a lelkemben a fájdalmat, éreztem a szememet maró könnyeket. A szemébe bámultam, miközben eltolt. A félig megcsúfolt fakó szemébe. Most az a tekintet ott állt előttem, amiktől mindig is menekülni akartam. Teljes valójában. Az a tekintet: Mi lett veled Ben? Én tettem veled Ben.
Élő vagy és holtként kísértesz a többiek között. Mint én.
- Öröm viszontlátni, tesó...
- Dögölj meg! - ordítom felé, pedig tudtam, hogy ezt nem akartam. És tudtam, hogy mennyire fájt kimondani a szavakat. Tudtam, hogy amánynak mégjobban fájt.
- Benjamin...
- Ne... Ne anya... - annyi mindet akartam a fejéhez vágni. Te tudtad, mi? Engem meg leszartál. Csak nézted a kurva kriptád és nem láttál... Nem nézed ahogy felnövök. Nem tutdam felnőni anya. Még mindig gyerek vagyok. Kimaradtak azok az évek. Nekem is fáj. Neked is fáj. Aidennek is basszameg. Mindnekit megértette, ahogy abban a groteszk pillanatban ott álltunk. De mégsem tudtam elfogadni. Megint néztem őt. A csonka másik felemet. AKiért az életemed adtam volna. Aki az életét adta értem, és rámvarrta azt a tehret hogy éljek nélküle. Hogy éljek nélkülük. Miért nem öltél meg Aiden? Annyira élvezted hogy kínoztál. Láttam rajtad. Az nem az átok miatt volt. Néztem őt. És láttam benne azt a sok üres évet, ami bennem is ott égett. Láttam benne. És örültem neki, hogy szevedett? Kurvára örültem neki. Égett bennem az az oltehetlen düh.
Miattad. Szétestünk. Meghaltunk. Mind az öten meghaltunk. Gyilkos vagy...
Hadd vegyem le rólad ezt Aiden. Istenem, hogy oldozhatnám fel őt. Legalább a másik felemet. Abból a bűnből, ami miatt mégis örömmel nézném azt hogy haláláig szenved tőlül. Addig akarlak ölelni míg meg nem fojtalak.
Annyi mindent szerettem volna neki mondani. Te visszafogtam magam. Chrissie és apa előtt. Anya előtt. A másik felem előtt. Bántani akartam őt. Anyát is. Eszeveszett dühömben minden ordítani nekik. Hogy miért? Hogy engem leszartak. HOgy miért nem engem ölt meg.
- És most? - idegesen túrtam bele a hajamba és magam sem tudtam volna megfogamazni, milen tekintettel mértem végig önmagam teljesen kifacsarodott képmását.
- GYertek - szólalt meg anyánk. Vékony kezével kisimította a szőke tincseit az arcából A hangja rekedt volt a sikoltástól. A tekintetében egy darab könny nem volt. Hogy is lett volna. Mindet elhullajtotta. - Menjünk... Menjünk ebédeljünk együtt.
Nem. Nem. Nem. N e m. És a szavaimnak nem tudtam gátat szabni.
- Ó, persze máris anyukám. Terítek apának is és Chrssienek is, mert minjdárt haza jönnek a horgászásból. Aztán tök jó együtt lesz mindenki. És sztorizgatunk. Mint régen.

Nem is tudom, melyikünket szerettem volna jobban megkímélni ettől az érzéstől, testvér.
Tudtam, hogy mit érez. Egyszerűen ennyi év után is ott lüktetett a mellkasomban, és egy pillanat rövidke csendjéig csak azt gyászoltam, mivé lettünk.
Természetes volt két fivér folytonos veszekedése, de az nem, hogy meg akarjuk egymást ölni. És igazam volt. A francba is, azon kevés esetek egyike, amikor úgy igazán helyes volt, amit kimondtam - hogy a különböző ház meg fog minket ölni.
És most itt állunk egymással szemben, méregetjük egymást, és nem csak azért nem tudjuk, hogy mit kezdjünk a másikkal, mert én egy hidegvérű gyilkossá lettem.
A gyűlölet elhatalmasodott köztünk, egyszerűen csak mert nem hallottuk egymást. A Griffendél és Mardekár ellentét szobrai voltunk mi ketten, és valahogy nem találtuk mindezt nevetségesnek olyan fiatalon.
És ki tudja, talán most se találnák, mert egyszerűen mi ilyenek vagyunk. És mindig is ilyenek voltunk.
Te képtelen voltál elviselni, ha nem értek veled egyet, engem pedig irritált, hogy milyen ostobán gyerekes tudsz lenni. Úgy hajszoltad a bajt és a veszélyt, mintha csak ezzel akartál volna bizonyítani... És ez is volt a célod, ugye? Hát persze. Hiszen ismertelek. Mindig is ismertelek.
És még mindig. Látom a megtört szemeidet. Látom az üres, tompa tekinteted, pedig a te szemed nem érte átok, mint az enyémet. De tudom, hogy te is átverekedted magad a poklon az elmúlt három évben, hogy te is a sötétben bolyongsz, csak mint én.
Bárcsak ne gyűlöltük volna annyira egymást, bárcsak ne akartuk volna kiverni a szart is egymásból! Nem, tesó? Könnyebb lett volna. Könnyebb lett volna, ha nem dühítesz fel annyira minden egyes alkalommal, amikor előhozakodtál azzal, hogy rossz úton járok.
Gyűlölöm elismerni, hogy nem volt igazam, és nem is fogod hallani a számból. De attól ostoba még nem vagyok.
Tudom, hogy elbasztam, oké? Kurvára elbasztam.
- Dögölj meg! - ordítja rám Benjamin, én pedig néhány másodpercre lehunyom a szemem. Nem akarom látni a tekintetét. El akarom hinni, hogy komolyan gondolod, testvér.
Próbáltam, tudod? Nagyon sokszor táncoltam vékony jégen. és még mindig itt vagyok. Engem így köpköd meg az a szaros ott fent.
A pálcám kezdett égetni fekete szövetkabátom belső zsebében. Takarodj már innen, Aiden. Takarodj, s ne hagyd magad megtalálni soha többet, hagyd itt őket ugyanabban a keserű kétségbeesésben, mint három éve.
Mi a tökömért vagyok még itt?
Visszanézek Benjaminra, és nem fordulok anya felé, hiába beszél. Talán egy kis részem szeretné, ha azt hinnétek, azért, mert a megkínzott testvérem fontosabb, de te is tudod a választ. Ha ránézek, Christie-t látom magam előtt, és egyszerűen megőrülök.
Megőrülök, megőrülök, megőrülök.
Újra elátkozom magam gondolatban, amiért idejöttem, de csak óvatosan - egy kicsikét azért tartok tőle, hogy a pálcám komolyan veszi, és tényleg megöl. És minden hiába, ebben a pillanatban ehhez túl gyáva lennék. Ha egyszer meghalok, az nem az ő szemük előtt fog történni. Hanem mondjuk az isten háta mögött, egy dohos kis motelszoba piszkában.
Mert oda való vagyok, igaz, testvér? Szeretnéd, ha már most a pokolban égnék, mi? És közben el sem hiszed, hogy én még itt vagyok neked.
- És most? - Végigmér. Olyan zavarosan, olyan szerencsétlenül, hogy az érzelmek csak hullanak az arcától, ebben a pillanatban pedig annyira olyan, mint hosszú, hosszú évekkel ezelőtt. Amíg én megtartom az arcomat, kihúzom magam, és kifejezéstelenül visszanézek rá, ő szinte pofánköp azzal a sok szarsággal, ami kavarog benne.
Mintha amúgy nem tudnám pontosan, mit érez.
Vajon mennyi időbe fog telni, amíg eldönti, hogy gyűlöl-e, vagy sem? A képlet annyira egyszerű pedig.
Megöltem őket, Benjamin. A testvéred elvette tőled az apádat és a húgodat.
Kérlek, végezz vele, mielőtt ő teszi meg magával. Kérlek, legyél erős, csak egy pillanatra, és vágd el a torkát, aztán hagyd hátra szenvedni.
- Gyertek. - Anya hangja, ismét, és a kabáton át is érzem a finom simítását a karomon. Szinte hányingerem van tőle. Hányingerem van attól, hogy mennyire nem ezt érdemlem. - Menjünk... Menjünk ebédeljünk együtt.
Majdnem felröhögök. Hangosan, ridegen és érzéstelenül. Nem, basszameg, meg is teszem, mert nem hiszem el, amit mond!
Ebédeljünk együtt. Mintha csak egy átlagos kis család lennénk, nem? Mintha ez csak egy átlagos szombat lenne, nem? Tényleg, vajon sütött egy kis pitét is, amit majd elfogyasztunk a hátsó kert pillangói közt?!
De még csak annyira sem illetem, hogy dühös pillantással jutalmazzam. Felé sandítok, de túlságosan úgy néz ki, mint Christie. És így egyszerűen képtelen vagyok haragudni, de még egy pillanatig sem.
Szóval csak megszólalok. A hangom szenvtelen, és nyoma sincs benne humornak - de őszinteségnek sem.
- Remélem, készültél a kedvenc kókuszos pitémmel. - És Benjamin végre betöri az orrom, három, kettő, egy...
- Ó, persze máris anyukám. Terítek apának is és Chrssienek is, mert minjdárt haza jönnek a horgászásból. Aztán tök jó együtt lesz mindenki. És sztorizgatunk. Mint régen.
Kiszakad belőlem egy mély sóhaj, és olyan tekintetet vetek Benjaminra, mintha nem lenne igaza. Mintha egyszerűen nem is érteném, mire ez a megjegyzés, sőt, egyenesen nevetségesnek tartanám.
Mintha nem húzódna ott az oldalamon a nyoma annak, hogy mennyire szerettek ők ketten horgászni.
- A humorod még mindig ugyanolyan szar, öcsi. - Aztán egyszerűen csak ellépek mellette, és miközben az ajtó felé indulok, megpaskolom a vállát, egy olyan mozdulattal, mintha tényleg fiatalabb lenne nálam. Mindeközben pedig úgy teszek, mintha nem rándulna görcsbe a gyomrom, már csak a gondolattól is, hogy be kell lépnem abba a házba.

4/2001
● . . . ●
⭃ . . . ⥷

tükörképem (https://i.pinimg.com/564x/b1/9a/a3/b19aa37d0b03ec5417e35fab3851a8be.jpg)

Menthetetlenek voltunk. Katasztrofális övezetté vált házunkat egyszerre radioaktív sugárok kezdték el árasztani mindenhol. Mert itt volt. Felfoghatatlanul. Ugyan azokat a köröket futtattam le magamban amit már lassan negyed órája... Amit lassan már négy éve. Megállíthatatlanul róttam a köröket, mint egy cseszett hörcsög abba kerekében. És mindegyik lépcsőfok kereke egyre váresebb és véresebb lett. Mert kikeszte a lábam. A kezem. A lelkem.
A francba, megöltük egymást Aiden? Azon a napon amikor Umbridge miatt vesztünk össze. Nem a töréseim fájtak. Nem is hogy ott hagytál, és a házvezetőm talált meg. Hanem hogy akkor ott elengedtem a kezed. És nem is akartalak megmenteni. Jobban kellett volna próbálnom ugye? Nem csak ütnöm kellett vona téged. Nem csak ordítani. Nem csak hozzád vágni a kurva kviddics labdákat. Egyszerűen ki kellett volna nyújtanom a kezemet. Chrissienek olyan könynen ment. Miért nem sikerült nekem is?
A francba. Minidg is lúzer voltam oké? Te voltál az idősebb. Én meg kölyök maradtam. Te felnőttél. Én meg még midnig tizenöt voltam. Kurva életbe.
Bámultam őt ahogy fújt a szél, szinte hallottam a siírhalom nyikorgását, a benne lévő összel ősöm szánakozó hangját. Lúzer vagy Ben. Mert gyáva voltál felnőni. Gyáva voltál férfi lenni. gyáva voltál bátor lenni. Gyáva voltál megmenteni Aident.
Aidennél jobban csak magamat utáltam.
Hallod? Itt áll a másik nyomibb éned, aki sosem tudott utolérni. És ezt az énedet gyűlölöm. Veled együtt gyűlölöm.
Hallom, ahogy nevet. Nevet Chrissie. Franba. Nem bírom elfelejteni. És látom magam előtt az üres üveges szempárjáta hogy néz.
A hajamba markolok. Letépnék magamról minden bőrt. Hogy kifolyassam a köveket alóla. Kigörgessem... MInden egyegy halált. És akkor megszólalt. A hangja olyan volt, mintha nem változott volna semmit. Ugyan olyan rideg fasz volt ahogy válaszolt. AMiért meggyűlöletm. Amiért nem értettem. Neki akartam esni. Ütni, hogy miért veszed fel ezt az arodat? Miért hiszed hogy mindent elrejthetsz mögé? Miért akarsz már megint rohadtul egyedül kúzdeni? MIért nem engedsz közelebb? Miért akarsz mindent egyedül megoldani?
Francba. Miért akarod elérni, hogy meg akarjalak ölni? Hogy ne akarjalak megbocsájtani?
- Remélem, készültél a kedvenc kókuszos pitémmel.
- Süss magadnak, te fasz - vágtam oda gyorsan. Nem. Amány előtt nem verem szarrá. Nem. MAjd ha nem lát. De lehet engem sosem akart látni. Bántani akarlak megint. Addig amíg meg nem érted, hogy nem vagy egyedül. Nem bagy egyedül.
Megölted őket.
Nem... Nem... Nem emlékszel Aiden? Nem emlékszel mit modntam?
Ki akarom mondani megint azokat a szevakat.
Nem a te akaratod volt. Az nem te voltál. Egyedül engem akarál megölni. Mert kibaszottul gyűlöltük a másikat. Belerohantál a vesztedbe. Annyit játszmáztál, míg fel nem kötötted saját magad. A francba. De ki nem álhatlak. És mégis felnéztem rád. Mert te miattad akartam erősebb lenni. Valamiben jobb akartam lenni. Ha nem nem letél volna csak egy sza semmirekellő célok nélküli faszfej vált volna belőlem... Az alatt az évek alatt melletted akartam futni. De egyre csak lemaradtam. Gyűlölöm magam, mert feladtam hogy továbbra is utánnad szaladjak.
Gyűlölöm magam, hogy egyedül hagytalak.
Néztem, hogy talpig feketében ott álltál. A lelkem voltál a sötát másik felem és most feketében voltál az én valós tükörképem. És láttam a tekintetében ahogy rám nézett. Láttam azt amit a sajátomban is. És még valami annál sötétebbet is. Valami feneketlen fájdalmat.
- A humorod még mindig ugyanolyan szar, öcsi. - Elléptem ahogy hozzám ért, de mégis elkaptam egy pillanatra az érintését. Erőtlen lettél.
- A stílusod meg ulyan olyan, mint egy mugli parasztnak, "öcsi" - vágtam mögötte egy pofát miközben követtem. Megin. Mögötte. Ahogy mindig is tettem.
Beléptünk a házba, ahol minden betegesen félhomályos volt. Egyenesen pofán gyűrt az a hideg érzés. Az emlékek morzsái. És Chrissie nevetésének visszhangja, meg apa kopogó lépteinek a zaja.
- Megmelegítem az ebédet - amit amúgy én csináltam. - Addig beszélgessetek. Biztos van miről - mondta anya zavartan és kisietett a konyhába. Én pedig álltam mint egy nyomorék sárkány a porcelánboltban és csak meredtem Aidenre.
- Nos, drága bátyám... Gonodlom sok szép emléked van az elmúlt három évről. Kérlek avass be... Annyira kibaszottul kíváncsi vagyok.
Bocsáss meg Aiden. Megint elkezdtem. Én kezdtem ismét. Annyira egyszerűbb lett volna kimondanom azt, amit akkor. Nem te akartad ezt tenni velük Aiden. Ők is tudják. Chrissie is tudja. Apa is. Anya is. Én is. De mégis ütni akarlak. Bántani.
Bocsáss meg...
Aiden...
Itt egyedül nekem kellett volna meghalni...

...folyt. köv. máshol...

(https://data.whicdn.com/images/206642927/superthumb.jpg?t=1446430931) (https://data.whicdn.com/images/305159785/superthumb.jpg?t=1515789809)

2002. szeptember 30.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/d6/da/04/d6da04ccf5bc0a023b606643262e779d.jpg)

Dark to light - Light to dark

El se hittem, hogy vége volt. Vége azoknak a hülye osztigáknak a bájitaloknak, aminek a felét természetesen kiöntöttem a wc-be, és végre élhettem normális húson meg kaján. A béranyában volt a gyerekem. A gyerekünk. Ez valahogy teljesen máshogy festett le mindent. Hirtelen valahol én is embernek kezdtem el magamat érezni. A hátsó kertben álltam, ujjaim között a cigarettát forgatva, miközben a családom a kinti asztalok körül tettek-vettek. Ott volt Benjamin és valami nagy baromságot magyarázott megint Esthernek, mert annyira nevettek a hatalamas tölgyfa holló arany és vörös levelei alatt, hogy még egészen a teraszihg hallottam. A fű már kezdett fakulni, sztinte csúszós volt a levelektől, anya rózsái pedig gyönörűen lengtek a szélben, maguk alá hullajtva a szirmaikat. tekintetem a Tölgyfa felé úszott, ahol régen a hintánk lengett, most pedig csak a magányos ágat mozgatta a hűvös szellő. Nem zavart a hideg, pedig széltébb fújta magamon a fejkete zakómat, és átjárta a pulcsim is, egészen a bőrömig hatolt. Lassan emeltem a számhoz a cigit, hogy aztán a számba dugva lusta mozdulatokkal forgassam a nyelvemmel az ajkaim között, és csak elnéztem, ahogy a füstje felfelé száll a felhőkkel tarkított kékes égbolt felé.
Lányom lesz. talán nem is sikerült volna anya és Lisa kapcsolati hálója nélkül, de amikor megláttam az aranyvérű nő arcát, nem is képzelhettem volna el mást a lányomnak. Nem akartam volna egy Chrissie hasonmást, egyszerűen csak túl akartam lépni a múltamon, még akkor is, ha a szemem sarkában láttam őt, tizenöt évesen, elevenen kacagva, sziporkázva, gyönyörű giccses ruhában, ahogy integet felém, és Benjamin felé. Láttam őt szinte minden nap, mintha csak egy szellem lett volna a múltból, mintha csak figyelte volna minden egyes lépésem nekem is és az öcsémnek is.
Talán most már jól leszünk, Chrissie. talán most már jól vagyunk.
talán... talán apa is büszkle rám, és a szemébe fogok tudni majd nézni.
Büszke. Biztosan az, Aiden. Mindig is az volt
Elsodorta a suttogás a hangot, ami olyan volt, mit a levelek zizagése. Lehunytam a szememet egy pillanatra, hogy egy kicsit magamban legyek, hogy próbáljam feldolgozni, hogy apa leszek. Látod, öcsi, még ebben is én voltam az első. Kicsit még midnig élveztem a versenyzést vele. Pedig voltak dolgok, amiben nem tudtam legyőzni. AMiben sosem fogom tudni legyőzni. A másik kezemben unottan forgattam a borospoharat és megemeltem anya meg Metz felé, akik egymásba karolva bezsélgettek egymással. Sean is itt volt valahol, talán az avarban aludt. Mostanában kicsit mintha magábazárkózott volna, de élveztem, hogy ő is lassan kezdett a családunk részévé válni. Cleo meg Benjamin fura, bájitalt szívott macskája is elvoltak, Cleo imádta kiszagolni, hogy hova is tűnt az a kaméleon macska.
- Nem hiszem el, hogy kilenc hónap múlva lányunk lesz - dünnyögtem a fogaim között a cigivel, és Elliot felé fordultam. - Nem hiszem el, hogy megérdemelhetem ezt - sóhajtottam. Keveset gondoltam már a tetteimre. Elliot mellett persze teljesen más volt, sokkal jobban élveztem az életet, sokkal jobban élveztem élni. - Bár legalább a gyerekneveléshez elég rutint szedtünk össze, azt hiszem - tettem hozzá fáradt sóhajjal.
- Ó, drágám, el sem hiszem, hogy nagymama leszek.... már megint elmodntam minden rokonomnak - került hirtelen közel hozzám anya, akiben azt hiszem most tudatosult, hogy nagymama lesz, és hát... teljesen lebőgte azt a finom sminket amit náha a szemére szokott kenni. - Annyira büszke vagyok rátok - nézett rám és Elliotra.
- Azta, anya úgy nézel ki, mint egy női metálegyüttes énekese - jött közelebb Benjamin is, majd ő is megveregette a hátamat. - Nyugi megkíméllek a kínos testvér öleléstől. Meg téged is Elliot - vigyorgott rá. - Elndöntöttétek a nevét? Csak ne legyen Cornélia.

◂ light in the dark ▸

2002. szeptember 30.
(https://i.pinimg.com/564x/e0/3b/ae/e03bae52c0ed8d01890ced3d52af74c6.jpg)

◃a i d e n ▹

l_s t

style: blue (https://i.pinimg.com/564x/48/35/13/4835133f1b4f13657de8e890e5a1942d.jpg) ║ zene: coloratura (https://www.youtube.com/watch?v=kWUV5-frRU4&ab_channel=Coldplay)

A gyomrom görcsölt és közben furcsa émelygés uralkodott el rajtam, mintha valami mélyről jövő erő mardosna már napok óta. Ez nem a hang volt vagy a saját belső sötétségem, ami olyan lelkesedéssel kínzott meg belülről, mintha csak muszáj lett volna. Napokkal korábban kezdődött, mikor Aiden közölte, hogy sikerült a gyereket összehozni. Nem próbálkoztunk régóta és túl gyorsan, túl tökéletesen ment minden… szinte vártam, hogy mikor csap belém egy villám vagy rontódik el minden egyik napról a másikra.
Ugyan O’Mara… csak élvezd, mert hamarosan jönnek azok a sebet… A hang kegyetlenül suttogott, mire egy kis öklendezés is fel akart szakadni belőlem. Egy nyeléssel tartottam odalent. A hangnak pedig igaza volt. Nem akartam újabb keserűségbe sodródni és átadni magam a fájdalomnak, de az elmúlt időszak nyomán el sem tudtam képzelni, hogy ne történjen valami előbb-utóbb. Addig viszont ezek a mi pillanataink voltak, amiket élvezni és szeretni akartam, hogy magamhoz ölelhessem később az emlékeket, mint egy puha párnát, amikor már nem lesz más.
Végig néztem az újdonsült családomon. Benjamin az idegesítő barátnőjével vihorászott… most még annyira erőm sem volt, hogy szemmel tudjam tartani őt. Nem, inkább tovább néztem az ismerős hátsókerten. Cleo és Benjamin cicája játszadoztak egymással, miközben Erica pakolászott és olyan boldognak tűnt. Azt hiszem, ez a kicsi majd a helyére rakja a dolgokat. Aiden anyukája is tovább tud lépni a sebein. Mégis csak kislány lesz. Kislány. Mennyit beszéltünk és álmodtunk róla és sikerült. Dean és Daniel nem segítettek volna. Ők úgy gondolták, hogy ez csak egy felmelegített kapcsolat és nem kéne elsietni a családalapítást. Csakhogy én már harmincnégy éves voltam, mire ez a gyerek megszületik be is töltöm majd a harmincötöt. Nem volt értelme várni.
– Nem hiszem el, hogy kilenc hónap múlva lányunk lesz – szólalt meg Aiden. A szavakat úgy dünnyögte, cigivel a szájában. Így fordult felém, én meg kicsit jobban odaléptem hozzá. Az ő illata volt az egyetlen, ami nem okozott émelygést. Így elnyomott minden mást. – Nem hiszem el, hogy megérdemelhetem ezt – a foyltatástól megremegett a gyomrom. – Bár legalább a gyerekneveléshez elég rutint szedtünk össze, azt hiszem.
Sóhajtottam egyet. Felemeltem a kezemet és finoman megcirógattam az arcát.
– Megérdemelted. – Suttogtam és még közelebb léptem, hogy adjak neki egy finom puszit. Addig sem az émelygésre koncentráltam, hanem arra, ahogy a kellemes, meleg bizsergés végig cirógatott a testemen. – – Vajon honnan tudják ilyen korán, hogy lány? – kérdeztem. Nem igazán értettem ehhez, Nat valami mugli vacakkal állapította meg a gyerek nevét. Elment egy varázstalan gyógyítóhoz a nővel. Így tudtam meg, hogy kisfiú, de addigra már legalább három hónapos terhes volt az óriásasszony.
– – Mindene rózsaszín lesz… – magyaráztam lelkesedve. Csak az zavart meg, hogy Erica odasétált mellénk. Kicsit feszengve, lehúztam a pulcsim ujjait, hogy elrejtsem a kezeimet a kötött anyagba. Hűvös volt már odakint, éppen ezért esett olyan jól ez a kis mozdulat.
– Ó, drágám, el sem hiszem, hogy nagymama leszek.... már megint elmodntam minden rokonomnak – szólalt meg Erica. A gyomrom remegni kezdett megint, megéreztem a parfümje erőteljesnek ható illatát. Nem akartam elhányni magam, de éreztem, ahogy a gyomortartalmam bugyogni kezd. – Annyira büszke vagyok rátok.
Erica ezt kimondta, én meg tudtam, hogy mindjárt baj lesz. Az első öklendezésnél még reménykedtem, hogy néhány mély levegővel el tudom majd nyomni. Nem ment. Észre sem vettem az asszony elfolyt sminkjét.
– Elndöntöttétek a nevét? Csak ne legyen Cornélia. – kérdezte Ben, erre kiszakadt belőlem a hányás, egyenesen az újdonsült sógoromat és Aident célozva meg az áldással. Tudtam, hogy valami nincs rendben, de most olyan hevesen jött rám az émelygést, egyszerűen nem bírtam visszatartani.
– Bocsánat… nem vagyok jól… - Remegő térdekkel görnyedtem előre. Úgy éreztem tudnék még hányni... ezért felemeltem a kezemet és intettem Ericának, hogy menjen hátrébb. – Bocs... Erica... hánynom kell tőled...

(https://data.whicdn.com/images/206642927/superthumb.jpg?t=1446430931) (https://data.whicdn.com/images/305159785/superthumb.jpg?t=1515789809)

2002. szeptember 30.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/d6/da/04/d6da04ccf5bc0a023b606643262e779d.jpg)

Dark to light - Light to dark

zavaros érzések dkavarogtak bennem, mintha felzavarta volna valami az amúgy állandóan sötéten nyugvó tengert bennem. Annyi kérdés, amit nem tudtam megválaszolni. Jó döntést hoztam-e? Jó apa leszek-e? Egyáltalán készen állok-e erre? Nem elég-e nekem az a család, ami ELliotból, Cleóból, Seanból és anyámékból áll? Képes leszek ezekkel a sötét foltokkal gyereket bevelni? Képes leszek a szemébe mondani majd, hogy volt egy húgom, és egy apám, akinek nek az életét az én hangom, az én szavam, az én átkom, az én pálcám vette el? Összeszorult a szívem, ahogy erre gondoltam, és tudtam, ahogy benjamin felém fordult, hogy ő is érzett valamit. A belőlem áradó zavarodttságot.
Amikor megjött a levél, hogy sikeresen megmadart a magzat, egyszerre megijedtem és valami őrületes boldogság áradt szét bennem. Elindítottam egy útjára az életet. És én leszek az apja, meg ELliot. Ettől megborzongtam, és azóta állandóan zavaros bennem a víz, örvénylik és egyszerre izgatott voltam meg féltem. Tökéletes életet akartam neki biztosítani, Elliottal együtt. Olyan életet, ahol nem érheti fájdalom, amíg életben vagyunk. Olyan életet, amit a húgom is megérdemelt volna.
Elliot mellettem nem festett túl jó állapotban, amióta a baba megindult az útján, ő valahogy ezt eléggé megérezte. persze az elején betudtam valami hülye megfázásnak, az utóbbi időben volt egy-két erdős szexünk, ahol lehet, hogy megfázhatott, az én immunrendszerem ennél sokkal erősebb volt. De kezdett gyanús lenni. Azért rápillantottam, miközben még mindig úgy álltam a parti közepén, mint aki nem is érti, hogy mi történt. És mint aki nem is akarja elhinni, hogy ez megtörténhet.
- Megérdemelted. – Adott egy puszit, én pedig végigsimítottam hátul a fenekén, és felsóhajtottam. Furcsa volt, hogy ezt valaki kimondta nekem. Estánként... néha most is úgy éreztem, hogy ez csak egy álom, és valahol Amerikéban tengődök egy szállodában, ahogy régebben is tettem. De egyre ritkábban gondolok erre. Válaszul csak hümmögtem egyet, és kivettem a számból a cigarettámat, hogy az ég felé fújjam a füstöt. – Vajon honnan tudják ilyen korán, hogy lány?
- Valami mugli cuccal. Eleve lányt kérvényeztem - vontam meg a vállamat egyszerűen. A részletekkel nem akartam elborzasztani ELliotot. De nem akartam lefeküdni azzal a nővel, és így volt a legegyszerűbb. Csak lusta mozdulattal visszatömködtem a számba a cigimet, és élveztem hogy egy kicsit kisütött a nap, megtörve a borongós őszi idő fátyolos képét. Az utolsó melegebb napok voltak ezek, októbertől már minden egyre nyálkásabb lett, de nem bántam. Szerettem az őszt.
– Mindene rózsaszín lesz… - suttogta lelkesen ELliot, mire én megint csak hümmögve bólogattam. Valahogy még nem jutottam túl a tényen, hogy apa lesz belőlünk, de most, hogy már a szobája is szóba került, egyre valóságosabbá és valóságosabbá vált.
- Basszus, a szoba. Csinálunk kell neki helyet, még jó, hogy tudjuk bővíteni még egyszer a házat - mormogtam elgondolkodva. - Rózsaszín szobája lesz - hangsúlyoztam. Valahogy neki hercegnőnek kellett lennie. Közben lerohant minket anya is, én meg egy ideig csak tűrtem, hogy úgy összeölelt engem és Elliotot, hogy ismételten összekoccant a fejünk.
- Jól van, anya. De ha megfojtasz minket, nem lesz az unokádnak apja - mormogtam, de azért sietve mégis csak megöleltem, mire ő szipogva hátrébb állt. A kellemes rózsaillata azonban még ott maradt a nyakunkon. Anyának midneig olyan illata volt, tudtam, hogy olyan parfümöt hazsnált, de a kertünk virágillata is megült rajta. Jó volt látni, hogy mostanában nem a száradt, halott viráhok képe köszönt rám a kertben, hanem mindenbe újra visszatért az élet. - Nem lesz Cornelia, és a te nevedet sem kapja meg - tettem hozzá, mire Benjamin felhorkant.
- Én meg remélem, hogy nem lesz olyan morgós, mint te - sóhajtott anya, majd aggódóan Elliotra nézett. - Minden rendben drágám?
– Bocsánat… nem vagyok jól… Bocs... Erica... hánynom kell tőled... - szólelt meg remegő hangon, mire anya aggódva a szája elé kapta a kezét, és mit sem törődve azzal, hogy lehányták, beszaladt a házba, hogy hozzon valami bájitalt. Én, meg benjamin kéát oldalról karoltunk ELliotba, mert mindjárt összeesett, és elvittük egy székhez, miután úgy tűnt, hogy ELliot befejezte ahányást.
- Jól van, csak lélegezz nyugodtan. Anya hoz nem sokára valamit, ami segít - fogtam meg a kezét közben. Nem sokkal később megjelent anya is valami ősrégi bájitalos fiolával és ELliot kezébe nyomta.
- Tessék drágám, ezt akkor vettem be, amikor nekem is ilyen fájdalmaim voltak. Segít enyhíteni a tüneteket.

◂ light in the dark ▸

2002. szeptember 30.
(https://i.pinimg.com/564x/e0/3b/ae/e03bae52c0ed8d01890ced3d52af74c6.jpg)

◃a i d e n ▹

l_s t

style: blue (https://i.pinimg.com/564x/48/35/13/4835133f1b4f13657de8e890e5a1942d.jpg) ║ zene: coloratura (https://www.youtube.com/watch?v=kWUV5-frRU4&ab_channel=Coldplay)

Csendesen bámultam a kertben a családot. Valahogy furcsa volt, hogy ők az én családtagjaim is voltak, nem csupán Aidené, mert már Fraser voltam én magam is. Olyan hálás voltam, amiért mindenben támogattak. Először ott volt az esküvő, az a kis összejövetel, ahol senki sem azért piszkált, mert olyan mocskosul, hogy miért vagyok tizenöt évvel idősebb Aidenért. Senki sem hitte, hogy a pénzéért csábítottam el… vagy éppen más módon használom ki. Ez nem így volt. Én tényleg szerelmes voltam Aidenbe és ezek az emberek valamiért ezt érezték és ezért viszont szerettek engem. Ilyen családra vágytam, ilyen szerető és kedves családra. Az enyém mindig problémás volt.
Anyám jó anya volt, de túlzottan is elfogult velem szemben. Valószínűleg egyik páromat sem kedvelte volna igazán, hiszen úgy hitte volna, elvesznek tőle. Valahol igaza is lett volna, mert ragaszkodtam hozzá, de Aidenért, sőt már Natért is elhagytam volna a szülői házat. Az életem egészen másmilyen lett volna, ha az anyám életben lenne. Hiányzott.
– Valami mugli cuccal. Eleve lányt kérvényeztem – közölte Aiden diplomatikusan a kíváncsiskodásomra. Mugli cucc… kérvényezés. Vajon a muglik fejlettebbek nálunk, hogy már tudják a nemet is befolyásolni? Reménykedtem benne, hogy igen és tényleg egy kislányt kapunk, habár én egy kisfiút is imádtam volna olyan göndör tincsekkel, amik Muci haját idézik. Az ő gyerek volt a lényeg, nem a neme vagy bármi más. Családként láttam már minket a ténytől, hogy közös gyerekünk lesz.
Máris elképzeltem a rózsaszín szobáját. Nem túl rózsaszín, csak olyan szép pasztelles, ami kellemesen öleli körbe, mikor alszik vagy játszik, ha már nagyobb. Egy olyan helyet akartam neki adni, ami nekem nem volt. Habár remek gyerekkorom volt onnantól kezdve, hogy beköltöztünk Dean kisházába, a korai éveim rettegésben, szakadt, lepuszult szobákban, néha-néha diákszállókon telt. Nem is nagyon emlékeztem másra, csak szürkés színekre, koszra. Egyetlen játékom sem volt, csak az a cintányéros majom, amit Aiden annyiszor tett szóvá a szobámban, mikor ott szexeltünk.
– Basszus, a szoba. Csinálunk kell neki helyet, még jó, hogy tudjuk bővíteni még egyszer a házat – mormogta Aiden, ahogy jött a felismerés. Talán kicsit túl korán döntöttünk az apró ház mellett, amiben eredetileg egyetlen háló volt. Persze akkoriban még nem terveztünk gyereket, igazából csak az volt a cél, hogy minél közelebb lakjunk a szülői házhoz. Az a fél utca, ami elválasztott minket Ericától, még pizsamában is legyalogolható volt a reggeli kávézásokra. – Rózsaszín szobája lesz – tette hozzá aztán.
– Egy igazi hercegnő lesz. – Bólogattam. Csak egy dologra vágytam valójában: hogy elvihessem magammal kalandozni. Biztos voltam benne, hogy rengeteget tanulhatna, hogy a varázstárgyakat megszokná és nem okozna neki gondot az sem, ha véletlenül megérintene valamit. Én csak… soha nem akartam elengedni magam mellől.
Erica ölelése amúgy is megakadályozta, hogy ezt elmondjam, de tudtam, hogy Aiden kiakadna, ha megtudná, miről is ábrándozok magamban.
– Jól van, anya. De ha megfojtasz minket, nem lesz az unokádnak apja – közölte, mikor Ercia jó erősen megszorongatott minket. Még kicsit szipogott is a meghatottságtól, hogy sikerült a baba. Engem azonban egyre jobban elkezdett zavarni a parfümje. Mióta kiderült, hogy terhes a béranyánk egyre többször törtek rám a fura rosszullétek, ráadásul mostanra elviselhetetlenné vált az egész. A hányás úgy szakadt ki belőlem, mint valami forrásvíz… szinte sugárba lövellt Erciára.
– Minden rendben drágám? – nagyjából ennyit hallottam a beszélgetésből és Erica szavaiból.
– Nem tudom… – motyogtam kicsit tehetlenül. – Csak… – motyogtam kicsit szerencsétlenül, majd nagy nehezen megmagyaráztam, hogy hánynom kell tőle. A parfümje elviselhetetlen volt a mostani állapotomban. Erica elrohant, engem meg már az ájulás kerülgetett. Szerencsére Muci és Benji szinte egyszerre karoltak belém és kísértek egy székhez, hogy végre leüljek. Jól esett, a térdeim ugyanis vadul remegni kezdtek a rosszulléttől.
– Jól van, csak lélegezz nyugodtan. Anya hoz nem sokára valamit, ami segít – mondta Aiden, ahogy megfogta a kezemet.
– Jól vagyok… – motyogtam tovább, még mindig eléggé sápadtan. Ekkor rontott ki a házból Erica, hogy sietve a kezembe nyomjon valami bájitalt, aminek még az üvege is poros volt. Talán a nyolcvanas évekből felejtette valaki itt.
– Tessék drágám, ezt akkor vettem be, amikor nekem is ilyen fájdalmaim voltak. Segít enyhíteni a tüneteket. – Mondta az anyósom olyan elégedettséggel, mintha legalábbis a világot mentette volna meg. Valóban nagyon édes volt tőle, én viszont nem akartam meginni azt a valamit.
– Szerencsére nem vagyok terhes nő. Csak egy nagyon empatikus férfi. – Közöltem és megnézegette magamnak az üveget közelebbről. Nem akartam többet vele foglalkozni, de Erica láthatóan azt várta, hogy majd lehúzom a tartalmát. – Ő… nem eszünk tortát? – kérdeztem, hátha elfelejti, hogy éppen mit akar belém tömni. – Mármint van torta, ugye? – Kettőt pislogtam.
A tekintetem ezúttal Aidenre emeltem, reméltem, hogy ő is mond valamit. Ha más nem azt, hogy nem kell meginnom azt a löttyöt.
– Muci, ugye van torta? – próbálkoztam tovább. Most már biztos, hogy ki kell találnunk egy pánikszót, mondjuk azt, hogy padlizsán és akkor tudja, hogy meg kell mentenie az adott helyzetben.

(https://data.whicdn.com/images/206642927/superthumb.jpg?t=1446430931) (https://data.whicdn.com/images/305159785/superthumb.jpg?t=1515789809)

2002. szeptember 30.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/d6/da/04/d6da04ccf5bc0a023b606643262e779d.jpg)

Dark to light - Light to dark

Lassan kezdtem megemészteni ezt az egészet. Az életem mondhatni őrült gyorsan felgyorsult és egy résuzem ezt baromira utálta. Én a csendes lassú történéseket kedveltem, Benjamin pörgött mintha lehetetlen lett volna megállítani. De most ELliot mellett ezeket a goyrsjáratokat is megszerettem. Voltak céljaim, volt egy jövőképem, amiről most már egyáltalán nem lettem volna hajlandó lemondani, és semmi pénzért nem adtam volna el semmiért cserébe. Végül is nem tértem el igazán attól az összképtől, amit kölyökként tűztem ki magam elé. Gondosan felépített karrier, házasság, gyerek, hogy tovább legyen hordozva a családom neve. Azt akartam, hogy büszkék legyenek rám, amiért tizenkét évesen már ilyen szilárd alapokkal kezdtem el tanulni, és nem voltam egy második Benjamin, aki egyik napról a másikra élt. És mégis... Anynival szabadabbnak tűnt akkor is. És most is. Nem állított fel önmagában álarcokat, és szabályokat. Csak élt, és ezért régen mocskosul utáltam. Most pedig csak büszke voltam rá. Ahogy a családomra. Azokra is, akik Amerikában éltek, apa tetsvéreire, az unoka testvéreimre. Idióta, szentimentális érzések kerítettek hatalmába, amik gusztustalanul szorongatták a torkomat. Pedig nem is én voltam terhes.
Hiányoztak azok, akik nem lehettek velem egyik életem fordulóján sem, és én nem voltam az az önámító, hogy hitegettem magam, ők láttak engem. Még csak abba sem merek belegondolni, hogy békében nyugszanak-e, vagy nem. Már az is megkönnyebbülés volt, hogy egyikük sem kísértett sem a házban, sem a kriptában. Talán ezért sem mertem röhgtön hazajönni, amikor visszajöttem Amerikából Angliába. Féletem a szellemektől, féltem a sebektől, a fájdalomtó, a múltamtól. Gyáva voltam, de tudtam ezt magamról. Nem tudtam olyan veszedelmesen őszintén felvállalni a hibáimat és szembenézni velük, mint ahogy azt az öcsém is tette. Ebben... Ebben ő és apa hasonlítottak.
Közben hagyom, hogy átjárjanak az érzelmek, és inkább a lányom leendő szobájén kezdek el agyalni, és azon, milyen kibazsott békés így a családom.
– Egy igazi hercegnő lesz. – bólogatott nagyban ELiot, én pedig elvigyorodtam. Furcsán kicsinek tűnt a házunk, amit magunknak vettünk, és sosem hittem volna, hogy így ki fogjuk nőni, de megtörtént. Ez pedig olyan szívmelengetően fájdalmas volt. Még talán volt esély egy kicsit kibővízteni, de a teleknek is megvoltak a korlátai. Viszont nem szerettem volna ennél messzebb költözni anyáéktól. Így rajtuk is tudtam tartani a szememet. Én is figyeltem, és vigyáztam rájuk. Távol. A sötétben. EZ volt a dolgom, ez volt a létezésem célja., Mindenkit megóvni.
Persze az események felgyorsulnak, lerohannak anyáék, és Elliot hányni kezd. És rermészetesen nem akarja bevenni anya régi bájitalát, pedig tudom, hogy az egy elég ritka főuet, és apának sokat kellett után ajárnia. Anya eléggé rosszul volt, amikor Chrissie-vel volt terhes, és aggódtunk is érte, mert féltettük, hogy neki meg a húgomnak baja eshet. A az helyre tette, és kevesebbet is hányt.
– Szerencsére nem vagyok terhes nő. Csak egy nagyon empatikus férfi - köuzölte ELliot, mire felhorkantottam, és elnyomtam a cigimet is, amit közben teljesen elszívtam a nagy szentimentalizmus közepette.
- Meg sem lepődök ezen, Nyuszi. Alig várom az empatikus hangulat ingadozásaidat - sóhajtottam fel, és megmasszíroztam az orrnyergemet. Persze ELliot terelte atémát, ami anyánál persze be is jött, és letette a kezéből a bájitalos üvegcsét, hogy hozzon torát,. Csokis volt és robbanócukros, meg volt egy enyhe kókuszos beütése is. A robbanócukor Benjamin miatt volt benne, ő szerette az ilyen gyerekesen nevettséges dolgokat, de anya mindent bele akart rakatni a tortába, amit szerettünk. AMig elment, én a kezembe fogtam a fiolát, és ELliot elé guggoltam. - Idd meg, nyuszi. JObban leszel, és nem fogod lehányni a családtagjainkat - mondtam halkan, hogy cska ő hallja. Olyan furcsa volt ezt kimondani. Családtagjaink. Hiszen ő is már hozzám tartozott. És ez olyan kibaszottul jól esett. Jó lett volna,. ha megissza, mert nem tetszett, hogy rosszul volt. De ha most nem akarta, akkor egyelőre nem erőltettem, anya úgyis megjelent a torta szeletekkel.
- Köszi, anya. Felviszem Elliotot lepihenni - kaptam fel az ölembe, miközben a sütis tányérok lebegve követtek minket. A szobámba mentem, ahol nem volt rajtbu kívül senki más. - Be kell venned a bájitalt, Nyuszi, vagx pedig kegyetlenül meg foglak büntetni - suttogom és megcsókolom, ahogy az ágyamra dőlünk. persze nem volt olyan büntetés nálam, ami fájdalommal járt, de imédtam a bünti szexet, és tudtam, hogy Elliot is.

◂ light in the dark ▸

2002. szeptember 30.
(https://i.pinimg.com/564x/e0/3b/ae/e03bae52c0ed8d01890ced3d52af74c6.jpg)

◃a i d e n ▹

l_s t

style: blue (https://i.pinimg.com/564x/48/35/13/4835133f1b4f13657de8e890e5a1942d.jpg) ║ zene: coloratura (https://www.youtube.com/watch?v=kWUV5-frRU4&ab_channel=Coldplay)

Egészen különleges élmény volt a lányunkról beszélni… arról, hogy meg fog születni, hogy a miénk lesz… és hogy hamarosan egy komplett életet kell köré szerveznünk. Nem tudtam magamról elképzelni, hogy különösebben jól gondoskodnék róla. Régen sem voltam minta apa, valószínűleg Nat ezért bízta mindig az anyjára a gyerekeket munkanapokon, ahelyett, hogy engem kért volna meg a felügyeletükre. Ennek köszönhetően persze volt olyan, hogy délig ki sem dugtam az orrom a takaró alól… lényegében nem voltam más, mint egy ágymelegítő, még ha kapcsolatnak is neveztük azt, amink volt. Valószínűleg Noah sem született volna meg, ha nem kapom azon magunkat, hogy szép lassan egyre közelebb táncoltunk a képzeletbeli szakadékhoz, szinte azt várva, hogy mikor zuhanunk bele. Mire persze jött a „remek, tegyünk tönkre még egy életet” névre hallgató tervem már megbillentünk és nem vettük észre, hogy zuhanunk, annyira kapaszkodtunk egymásba. Aztán, mikor elengedtem, hogy egyedül zuhanjak, valójában Nat gyorsult fel… és egyre közelebb és közelebb került a szakadék aljához. Én pedig elkaptam a kapaszkodómat, Aiden kezét és hagytam, hogy kihúzzon a szakadékból és addig csókoljon, míg el nem hittem, hogy megmenekülhetek. Most pedig itt voltam családi körben, egy új jövő reményében.
Az sem zavart, hogy rajtam nevetnek, mert empatikus vagyok és átvettem a béranyánk tüneteit. Valahogy éppen ettől úgy éreztem, csak még jobban idetartozok… másképp a vicc tárgya sem lehettem volna. Olyan hálásan pillantottam Aiden tompán csillogó szürke szemébe, és ezzel együtt az egészséges barnába is, hogy tudhatta, akár fel is nevethetett volna, én imádnám azrt is.
– Meg sem lepődök ezen, Nyuszi. Alig várom az empatikus hangulat ingadozásaidat – sóhajtott fel. Láttam, hogy egy kicsit megviseli a próbálkozásom a figyelem elterelésre… de nem számított. Ericánál bevárt és már nem akarta megitatni velem azt a löttyöt. Ami terheseknek bejön, nem biztos, hogy nekem is be fog… főleg, hogy legalább tizenötéve porosodott valamelyik szekrényben. Lényegében a tortát akartam, amit biztosan kihányok. Már oda is nyúltam volna a villáért, hogy teljes készenlétben várjam, mikor Aiden megfogta a fiolát és leguggolt elém. Így nem volt más választásom, mint ránézni.
– Idd meg, nyuszi. JObban leszel, és nem fogod lehányni a családtagjainkat – olyan halkan beszélt, mintha én is egy kisgyerek lennék, akit meg kéne győznie. Hallottam már ezen a csendes hangon beszélni. Ilyen volt Luluval, de még Adával is. Szerettem, hogy ennyire finoman is tudja formálni a szavakat. Férfias, felnőttes lett tőle. Belebozongtam most is az arckifejezésébe.
– Muszáj? Megígérem, hogy jófiú leszek… meg a gyomrom is… – Suttogtam felé és megérintettem az arcát. Az ujjaim puhán cirógattak végig a bőrén, éreztem, hogy nem rég borotválkozott, könnyen siklott végig rajta az érintésem. Furcsa, hogy ősszel még arra tanítottam, hogyan ne vágja meg magát, most meg egész egyszerűen túlnőtt rajtam. Már nem az a sérült kamaszfiú volt, aki megtörve hoppanált be a Suttogó nappalijába, hogy vígaszt kapjon… már nem az volt, akinek elsírtam, mennyire fájt Nat születésnapját egyedül töltenem… és akibe belekapaszkodtam, hogy óvjon meg az újabb szívfájdalomtól, mégis éppen tőle viseltem el, mikor újabbat okozott.
Az ajtó nyílt és Erica tortaszeletekkel a kezében libbent ki közénk. Már nyúltam is volna a tányéromért, csakhogy Aiden még éppen azelőtt felkapott. Sokkal stabilabban tartott meg, mint régen. Nem féltem, hogy máris leejt.
– Köszi, anya. Felviszem Elliotot lepihenni – mondta, közben láttam, ahogy a sütis tányérok felemelkedtek mögöttünk és lebegve követtek felelé. A lépcsőn, a folyosón, a nappalin át haladtunk fölfelé. Végül pedig az ajtó jótékonyan becsukódott mögöttünk, a tányérok pedig szinte tudatosan tették le magukat az éjjeli szekrényre, éppen azzal egy időben, mikor én is elnyúltam a matracon.
– Be kell venned a bájitalt, Nyuszi, vagx pedig kegyetlenül meg foglak büntetni – súgta Aiden és finoman csókolt meg. Cseppet sem bántam, hogy máris ennyire közel van hozzám. A bünti szex nem jelentett sokban mást a szokásosnál, mégis Aiden valahogy erőteljesebb volt… én pedig imádtam. Tudtam, hogy tudja, mennyire odavagyok érte olyankor és talán éppen ezért is vetette be, akárhányszor csináltam valamit.
– De Muci… én nem akarok kétszáz éves bájitalokat ledönteni… –mondtam és kinyúltam oldalra, hogy belenyúljak a torta csokis krémébe és végig dörzsöljek vele Aiden ajkain. Halovány színt hagytak rajta, így húztam közelebb magamhoz és csókoltam le róla az édes ízt. – Erre nem bájitalok kellenek, hanem te… – súgtam az ajkaira, amiket korábban birtokba vettem.
Kihúztam a nadrágból a garbó alját, hogy végig simítsak a hasán. Elidőztem ott, ahol a tetoválást sejtettem… ahhoz is annyi szép emlék kötődött. Talán régen keményebb volt velem, de ha ott nyaltam meg, hát mindig feloldódott a feszültség.
– Nem bánom a rosszulléteket… ez is csak azt jelzi, hogy hamarosan még boldogabbak leszünk és inkább érezzem, minthogy sehogy se vegyek részt a dologba. Eddig mindent te intéztél.

(https://data.whicdn.com/images/206642927/superthumb.jpg?t=1446430931) (https://data.whicdn.com/images/305159785/superthumb.jpg?t=1515789809)

2002. szeptember 30.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/d6/da/04/d6da04ccf5bc0a023b606643262e779d.jpg)

Dark to light - Light to dark

18+

Furcsán bizseregtem azt izgatottságtól, és a közelgő eseményekről. talán csak akkor voltam utoljára ilyen izgatott, amikor én is epekedve vártam a beosztásomat. Szinte előttem volt a nap, amikor lezsálltam Benjaminnal együtt a vonatról, és elém tárult az iskola lenyűgöző alakja. Az éjjeli fény pompázatossá festette, és még a gyomorgörcsöm sem volt olyan elviselhetetlen, amikor a vízen hajóztunk át. Tudtam, hogy ott volt mellettem az öcsám, akire számíthattam. De belül elfogott haloványan egy rossz érzés, ami már a nyáron is motoszkált bennem. Tudtam, hogy nem fogok ugyan abba a házba kerülni vele. És féltem, hogy ezu tönkre fog tenni minket.
Izgalom és egy kis félelem. Ugyan ezt éreztem most is. És ugyan úgy nem néztem szembe velük egyedül. Akkor is ott volt velem az öcsém, és most is itt volt, még ha kicsit távolabb is. És Elliott is mellettem állt. Talán ez mindennél többet jelentett nekem. Benne megtaláltam azt amiről eddig álmodni se tudtam. A békét. És mertem a jövőmön... A jövőnkön gondolkozni.
Nagyot sóhajtottam, miután próbáltam neki beadni azt a gyógylöttyöt, amit anyám vakart elő valahonnan. Persze nem is volt Elliot terhes, de anya mégis csak jót akart. lehet csak vizet kellett volna hozni, vagy valami normálisabb bájitalt. Bár ha megitta volna se lett volna semmi baja, maximum kicsit megnyugtatta volna a szervezetét. És még anyni mellékhatása sem volt, hogy mondjuk még jobban terhesebbnek érezte magát. ESzinte megható volt, hogy ennyire empatikus volt a gyerekünkkel, hogy ennyire várta ő is. Szerettem volna Elliotot rendesen apaként látni, aki nem csak akkor látja a gyerekeit, ha az exe megengedi.
Ahogy leguggoltam és a csillogó szemébe néztem, megint azt éreztem, hogy midnennél jobban szerettem. Szinte kimondhatatlanul, szavak nélkül. Ezért is bezséltem vele olyan gyengéden. Ritkáén használtam ezt a hangnemet, általában akkor bezséltem így, ha mondjuk gyerekekkel kommunikáltam. AMikor Benjamin leesett a fáról, és eltörte a kezét, és szinte sokkba került, én nyugtattam meg. Vagy pedig néha ELliottal, amikor szerettem volna, hogy egyen rednesen, vagy amikor azt akartam, hogy kicsit összebújjunk. Én voltam a csendesebb, a nyugodtabb, és tudtam, hogy a szavakkal a hangokkal több mindent el lehetett érni, mint az ordibálással, vagy a verekedéssel, ahogy azt az öcsém is hitte. gyengéden simítottam végig ELliot combján a beszéd közben.
- De Muci… én nem akarok kétszáz éves bájitalokat ledönteni… Erre nem bájitalok kellenek, hanem te… – ahogy az ajkaimra kente a tortát, ahogy megcsókolt odalent is bizseregni kezdtem, és egyre inkább csak azt kívántam bárcsak kettesben lennénk. Taklán túlságosan vonzottuk egymást a manó óta, talán csak még friss házasok voltunk, nem tudtam. Csak anynit, hogy a köztünk dolgozó furcsa erő, a kémia már a manó nélkül is ott volt. És csak akkor szabadult fel igazán, amikor elengedtem a múltamat.
- Én vagyok a legjobb gyógyír, és tartogatok neked valamit a palackomban - kacsintottam rá, miközben az ajkaira suttogtam a szavakat, és felemelve elindultam a háló fele. A szobámban csak mi voltunk, élveztem az érintéseit, ahogy a tetoválásomat érintették az ujjai megborzongtam, és egy gyors mozdulattal ledobtam magamról a zakómat, és a fekete puclsimat is, hogy teljesen megcsodálhassa ELliot a bőrömet a szobám félhomályában. Közben egyik kezemmel a hajába túrva vontam magamhoz, a másikkal meg a nadrágjába nyúltam, és cirógatni kezdtem.
– Nem bánom a rosszulléteket… ez is csak azt jelzi, hogy hamarosan még boldogabbak leszünk és inkább érezzem, minthogy sehogy se vegyek részt a dologba. Eddig mindent te intéztél.
- Szóval viseljem el a hangulatingadozásaidat, és azt, hogy kétpercenként kell majd a boltba rohannom kaját venni neked? - kérdeztem, miközben finoman csókolgattam az arcát, az állának vonalát, a nyakát, ahogyan lassan megszabadítottam a ruháktól. - Majd követelni fogom a türelmemért a jutalmamat, Nyuszi - dünnyögtem.
Fiboman nyaltam végig Elliot felsótestén, miközben gyengéden simogattam az ágyékánál, majd amikor lentre értem a számba vettem, hogy kényeztessem. Hosszan időztem el ott, minden érzésemet, amit iránta éreztem szenvedélyes csókokká formáltam, és mindent megtettem, hogy a lehető legjobban érezze magát Elliot. Amikor készen áltam, meg amikor ő is, finioman érintettem össze az csípőmet az övével, hogy aztán mozogni kezdjünk, egy újabb szenvedélyes táncot lejtve egymással, a szoba kellemes félhomályában. Előre hajoltam közben, hogy a mág ajkaimon maradt édes ízű csókot adjak Elliotnak, miközben egyre erősebb lökések követték egymást, és közben az ajkaira sóhajtottam.
- Szeretlek - suttogtam közben, szinte némán tátogva az ajkaira a szavakat, ahogyan elöntött az imsert forróság, és végighullámzott rajtam a remegés.

◂ light in the dark ▸

2002. szeptember 30.
(https://i.pinimg.com/564x/e0/3b/ae/e03bae52c0ed8d01890ced3d52af74c6.jpg)

◃a i d e n ▹

l_s t

style: blue (https://i.pinimg.com/564x/48/35/13/4835133f1b4f13657de8e890e5a1942d.jpg) ║ zene: coloratura (https://www.youtube.com/watch?v=kWUV5-frRU4&ab_channel=Coldplay)
18+

Az ajkai olyan édesek voltak, mintha csak egy szelet tortát ettem volna… ám az a lágy nikotinos íz és a lehelete tette azzá igazán, ami a számba olvadt. Nem akartam, hogy elhúzódjon, nem akartam, hogy eltávolodjon tőlem, csak vonni akartam magamhoz egészen addig, míg finoman össze nem olvad a testünk.
– Én vagyok a legjobb gyógyír, és tartogatok neked valamit a palackomban.
A válaszra csak sóhajtottam egyet. Alig vártam, hogy eldőljek a matracon és a párnákat, meg a puha takarót érezzem a gerincem alatt, míg Aiden újra és újra elveszi azt, amit olyan szívesen adok neki. Megborzongtam a gondolatra is, hogy hamarosan összebújunk s még a hányinger sem zavart meg benne. Ez nem csak szex volt, hanem sokkal több annál. Minden benne volt, ami eggyé tett minket nem csupán lelkileg és egy papírral megpecsételve, hanem testileg is.
– Szóval viseljem el a hangulatingadozásaidat, és azt, hogy kétpercenként kell majd a boltba rohannom kaját venni neked? – A hátam ekkor érte el az ágyat, Aiden pedig már finoman felettem is volt, hogy az állam vonalán csókoljon végig, majd finoman érte a nyakamt is. olyan jól esett, mint egy kedves cirógatás, még a szememet is lehunytam. Válasz helyett elsőre csak egy hangos sóhaj hagyta el az ajkaimat, szinte belekiáltva a szoba csendjébe: a tiéd vagyok Aiden. Persze a bennem ülő feszültség erre összerándult úgy, hogy megmérgezze az elmémet is ezzel együtt. A szívem vad ritmusra kapcsolt… nem akartam hallani, nem akartam hallani azokat a kegyetlen szavakat… nem most… de a sötétség, mintha egyre kegyetlenebb szikrákat produkált volna. Minél boldogabb voltam, annál erőteljesebben tört elő. O’Mara… hát megérdemled te ezt… A hang pont ugyanazzal a gúnyos vihogással jelezte, ő győzött. Nem volt elég levágni azt a szalagot a csuklómról tavaly nyáron… nem volt elég megszabadulni egy átoktól… ott volt az, amit Reagantől kaptam… az, amiről nem is tudom beszéltem-e Aidennek valaha.
– Majd követelni fogom a türelmemért a jutalmamat, Nyuszi – dünnyögte Aiden, kiszakítva a sötétség hullámából. Ekkora vettem észre, hogy már nem volt rajtam a kék, kötött pulcsi, a fehér ing vagy éppen a fekete nadrág. A fehérneműt is könnyen ledolgozhattam volna.
– Hiszen mindig megkapod a jutalmad, Muci… – suttogtam és megsimítottam volna az arcát, de hirtelen lejjebb siklott. A keze a legérzékenyebb részen simogatott, míg a nyelve a felsőtestemen haladt végig. Nyögtem egyet. Egészen ellazultam, csak az a maroknyi sötétség lüktetett ott bennem.
A testünk összesimult, eggyé vált. Egyetlen ritmusban mozogtunk újra és újra… már nem is léteztünk külön, külön csak együtt. Egészen addig, míg a jól ismert forróság, ami egyszerre volt mindkettőnké egy halk suttogós élvezett égett az ajkaimra, Aiden szavának simításában: – Szeretlek.
Viszonozni akartam a vallomást, de csak egy újabb nyögés volt, ahogy a forró nedvesség kiszaladt a testemből, rá a mellkasomra, a hasamra, kicsit összekenve őt is. Ekkor jött újra a sötétség és kerekedett felül: Csak egy senki vagy… egy igazi senki… A hang már nem az én hangomon szólt, de nem is ismerős csengéssel… hanem Reagan hangja volt. Amennyire fel tudtam idézni, ez annyira az övé volt, amennyire a varázslat, ami elcsúfította a csuklómat. Talán túl boldog voltam és ez zavart be. Ez hozta elő megint ezt.
– Én is szeretlek… – Dünnyögtem és végig simítottam Aiden homlokán az izzadt tincseken. Szereted, mert egy senki vagy… mert egy senki vagy… – mantrázta a hang, egyre hangosabban, annyira, hogy már nem hallottam tőle Aiden lélegzetét. – Nem vagyok senki… fogad be… fogd be… – Csuklott el a hangom és hirtelen a fülemre szorítottam a kezemet, de a hang nem hagyta abba.

(https://data.whicdn.com/images/206642927/superthumb.jpg?t=1446430931) (https://data.whicdn.com/images/305159785/superthumb.jpg?t=1515789809)

2002. szeptember 30.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/d6/da/04/d6da04ccf5bc0a023b606643262e779d.jpg)

Dark to light - Light to dark

18+

Elliottal a közös együttlétjeink mindig különlegesek voltak. Olyan volt, ami túlmutatott valami egyszerű, állatias, vagy kevésbé állatias szexnél. Volt bennünk valami ami tökéletesen eggyé olvasztott minket, valami őserő, amitől minden egyes alkalommal úgy éreztem, hogy megőrjít. A jó értelemben őrjített meg. A közös táncunk, a közös sóhajaink, a szex utáni álmos összebújásaink szinte gyönyörűvé festették az együttlétünket. Szerettem benne a táncunkat, ELliot sóhajait, ahogy a nevemet kiabálta, vagy ahogyan a hajamba túrt, ahogy csillogó szemekkel rám pillantott. Minden egyes alkalmunkat szerettem kihasználni, nem elsietni, hanem egybe tartani, amíg csak lehetett. Szerettem kényeztetni, tudtam, hogy mi a legjobb neki. Szinte élvezettel csaltam ki belőle azokat a kedves kis nyögéseket.
Hiszen mindig megkapod a jutalmad, Muci… - suttogta ELliot, miközben végigzongoráztam a testén, és hagytam magam és őt is elveszni a csókok közeoette. Elégedetten dörmögtem neki valamit, miközben szinte teljesen megszűnt számomra a külvilág és csak mi ketten léteztünk, meg ez a szoba, az ágyam. Ilynekor még a saját sötétségem is messzire menekült, mert túlságosan is élveztem a kettőnk között lobogó kémiát, és nem gondoltam semmi másra. Együtt mozogtunk, a puha takarók és a párnák között, egészen addig amíg remegve meg nem adtam magam ELliotnak, és ő is nekem.
Elliot furcsán sápadt volt, így kicsit aggódó pillantásokkal mértem végig, és talán tényleg nem volt jó ötlet akkor szexelni vele, amikor modnjuk túlságosan is empatikus állapotban volt. Mielőtt azonban megkérdeztem volna, hogy hozzak e zacskót, vagy vigyem ki a vécébe, hirtelen a fülére tapasztotta a kezét és kiabálni kezdett.
- Nem vagyok senki… fogd be… fogd be… - kiabálta, mire összerezzentem, de megpróbáltam felülni, és őt is egy emberibb pocízcióba húzva, gyengéden magamhoz húztam és megsimogattam a hátát.
- Semmi baj, Elliot, itt vagyok - mormogtam és gyengéden megpusziltam az arcát. Tudtam, hogy sok démona volt, mint ahogy nekem is. Tudtam, hogy valamivel neki is minden nap, minden ébredéskor meg kellett kűzdenie, és néha egyszerűen túl erősek voltak, és csak orditani tudtunk volna tőlök.
- Nem vagy senki. De ha nem hagy el téged, aki mondja, ha nem hagyja abba. Mondd el. MOndd el ki ez - suttogtam halkan egy kis csend után, és kicist elhúzódtam tőle, hogy a szemébe nézzek. Fontos volt nekem és azt akartam, hogy tudja rám midnig számíthat. Persze nem akartam azt a poént elsütni, hogy mondja el ki bántotta és megölöm. Valahogy ez nem az a pillanat volt. Kisepertem a tincseket a szemébeől és megcsókoltam a homlokát.
Aztán ha nem nyugodott meg, felkaptam az ingemet és a gatyámat, majd belebugyoláltam az egyik köntösömbe. Sok köntösöm volt, mert kínosan ügyeltem arra, hogy olyan legyek mint a legtöbb felnőttnek számító gazdag varázsló. Sok ruha, sok cipő, sok köntös, és később pipa helyett sok-sok cigi. Kézenfogtam és levezettem a nappaliba, ahol a régi zongorám állt. Kicist összezsorult a torkom, mert egy ideje nem játszottam rajta. Legutóbb akkor, amikor Benjamin gitározott, én pedig lejöttem hozzá zenélni. Szerettem ahogy együtt zenéltünk, a zongora klasszikus hangja tökéletesen összeolvadt az öcsém gitárjával, és néha egészen szépen is tudott zenélni a förmedvényes zajoktól. Szóval odaléptem ELliottal a zongorámhoz, felnyitottam a fedelét, és megsimítottam a fehér billentyűket.
- gyere, Nyuszi ülj le mellém. Van ami talén kimossa belőled a hangokat. A zongora az enyémeket is el tudja hallgattatni - suttogtam, és az ujjaimat megtornáztattam közben, majd elhelyezkedtem és lassan elkedztem játszani. Nem érdekelt, hogy kint a többiek is hallották-e vagy, nem. Egyedül most csak Elliotnak akartam játszani, hogy a benne lévő szellemek békén hagyják. Chopin Prelude in E Minor (https://www.youtube.com/watch?v=CU9RgI9j7Do) kellemes dallama békésen kezdte megtölteni az álmos fényben úszú nappalit.

◂ light in the dark ▸

2002. szeptember 30.
(https://i.pinimg.com/564x/e0/3b/ae/e03bae52c0ed8d01890ced3d52af74c6.jpg)

◃a i d e n ▹

l_s t

style: blue (https://i.pinimg.com/564x/48/35/13/4835133f1b4f13657de8e890e5a1942d.jpg) ║ zene: coloratura (https://www.youtube.com/watch?v=kWUV5-frRU4&ab_channel=Coldplay)

Az édes forróság egy pillanat alatt csapot át őrült rettegésbe, ahogy Reagan hangjának furcsa éle kicsit megrázott belülről. Remegve szorítottam a fülemre a kezem, remélve, hogy nem hallom meg újra azt a hangot, csakhogy nem hallgatott el. Senki vagy. Egy mocskos kis senki… nem érdemeld meg ezt… Aztán égni kezdett a heg a csuklómon. Újra és újra remegés futott át rajtam, mintha csak lázas lennék, de valójában rettegtem. Rettegtem, hogy egyszer csak megjelenik az összeaszott teste, amit már fel is gyújtottam, csakhogy megszabaduljak tőle, és akkor megint megátkoz.
Ahogy Aiden felült, kinyitottam a szememet, hagytam, hogy odavonjon magához és öleljen. Ujjai finoman érintették a hátamat. Leengedtem a kezeimet a fülemről, csak a szemeibe néztem várva, hogy elmúljon bennem az a sötét lüktetés. Az elmúlt időszakban boldog voltam, tényleg felhőtlenül, gondok nélkül… szinte már furcsa is volt, hogy eddig nem jött rám az elmebaj. Mard el magadtól, O’Mara… – bíztatott a hang kegyetlenül, én meg próbáltam kicsit összeszedni magamat… remélve, hogy Aiden nem undorodik tőlem meg annyira.
– Semmi baj, Elliot, itt vagyok – mormogta és gyengéd puszit nyomott az arcomra. Puha volt és finom… lehunytam a szememet. Ordítani lett volna kedvem a csuklómban lüktető fájdalomtól, de nem tettem. Egyszerűen csak odabújtam Aidenhez egy kicsit. Érezni akartam az illatát.
– Nem vagy senki. De ha nem hagy el téged, aki mondja, ha nem hagyja abba. Mondd el. MOndd el ki ez – suttogta. El akartam hinni neki és hangosan sóhajtva néztem rá megint, ahogy elhúzódott. A szürke-barna szempártól megint kicsit megnyugodtam. Aiden illata, az egész lénye olyan volt, mint egyetlen forró, biztonságos ölelés. Mellette nem kellett félnem… egyre inkább annak fogadott el, aki voltam. Hiába voltak régen súrlódások, mostanra összeszoktunk és napról napra jobban szerettük egymást… legalábbis én így éreztem.
Figyeltem, ahogy Aiden felkapja a cuccait. Aztán hagytam, hogy bebugyoláljon egy puha köntösbe. Kellemes volt és meleg, el tudtam volna aludni ettől az érzéstől, mégsem tettem. Hagytam, hogy kézen fogjon és levezessen a lépcsőn a nappaliba.
A zongoránál álltunk meg. Szép, régi darab volt, tökéletesen illet ebbe a házba. Figyeltem az ujjait, ahogy végig simít a fehér-fekete billentyűk elegáns során. Annyira illet hozzá, valahogy ő sokkal kifinomultabb volt nálam… végre nem csak az olvasó, morgolódó Aiden volt, hanem az, aki igazából ott lakott benne mindig is. Ezzel együtt ráadásul igazi férfivé is vált.
– gyere, Nyuszi ülj le mellém. Van ami talén kimossa belőled a hangokat. A zongora az enyémeket is el tudja hallgattatni – suttogta, én pedig odahuppantam mellé, egészen hozzábújtam és úgy figyeltem a mozdulatait. Lehunytam a szemem, engedtem, hogy a zongorából előcsalt dallam kellemes, lassú ritmusa hatással legyen az éréseimre. A hang elkezdett csitulni, a sötétség szépen elnyugodott valahol a lelkem mélyén. Nem volt több árny, nem volt több kérdés… csak a zene, Aiden illata és én.
– Muci… ez gyönyörű… – Suttogtam fáradt hangon és finoman megpusziltam a vállát, ahogy még közelebb bújtam hozzá. Nem lehettem elég hálás, hogy ezt is megtette értem, hogy itt volt velem… hogy megnyugtatott… hogy nem lökött el vagy gúnyolt ki, mint Nat, amikor pánikrohamom volt. Aiden elhitte, hogy nem csak feltűnősködöm.
– Sajnálom, hogy ennyire kifordultam magamból… – tettem hozzá és rásimítottam a zongorabillentyűzeten nyugvó ujjaira. Nem érdekelt, hogy még egy kis hangot is kicsaltam így a hangszerből. – Elkezdett égni a hegem és… – felkavart, megzavart, előrángatta belőlem a sötétséget… Így is befejezhettem volna, de a szavaim elakadtak. A félelem helyét megint átvette az a furcsa, félreismerhetetlen biztonság érzet, ami annyira a miénk volt és annyira szerettem.

(https://data.whicdn.com/images/206642927/superthumb.jpg?t=1446430931) (https://data.whicdn.com/images/305159785/superthumb.jpg?t=1515789809)

2002. szeptember 30.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/d6/da/04/d6da04ccf5bc0a023b606643262e779d.jpg)

Dark to light - Light to dark

18+

Valahogy midnig ott lyukadtam ki, hogy én voltam az, aki mindekinek a támasza volt. Midnig is ez volt a dolgom, mintha csak emiatt születtem volna meg. Ha Benjamin bőgött mert olyan idióta volt, hogy leesett kiskorában a háztetőről, és anyáék nem voltak itthon, én vittem el hopp-porral a Mungóba. Ha any véletlenül felgyújtotta a konyhát, ha apa olvasószemüvege elveszett, mert Benjamin eltökítette, ha ahúgom sírt mert az idóta öcsém megint megríkatta. Mindig én voltam ott, nekem kellett feltakarítanom a szart. A Roxfort alatt is állandóan abból álltam ki, hogy Benjamint ne csapják ki. HOgy Benjamint és a családomat ne bántsák. Mintha egy árnyékban lapuló védelmező lettem volna. Furcsa érzés ez. talán fel sem tűnt volna, ha nem kellett volna ELliotot a karjaim között vígasztalnom, amikor az őrület peremén táncolt. Vékony határ volt a józanség és az őrület között. És én nem voltam benne biztos, hogy a józan oldalon álltam.
Féltettem ELliotot, és ahogy a szobánkban a fény is egyre inkább leült, ahogy a nap lebukott az ablakon, egyre inkább olyan megfestett hangulat telepedett le a helyiségbe, ami biztosan fokozhatta is ELliotban a fájdalmat. Nem szerettem, ha szenvedett, ahogyan azt sem, hogy magát marcangolta és félt attól, hogy megint elhagyom, vagy kidobom. Gyűlöltem magam azok miatt, amit tettem vele, hogy odajuttattam, ahova. Túl sok embert bántottam a 19 évem alatt, és rohadtul nem volt elég egy élet arra, hogy minden egyes bűnömet jóvátegyem. De voltak olyanok, amiket nem is akartam. Feryllt ezerszer is képes lettem volna megölni, ahogy a tásait is. Vagy minden olyan embert, aki csak egy halvány fenyegetést jelentett a családomra. Apa helyett nekem kellett rájuk vigyáznom. és megi is tettem, nem számított mennyire lettem tőle mocskos. De gyűlöltem a tudatot, hogy s szeretteimet bántottam. Nem akartam, hogy ELliot azt higgye ettől bármi is képes megváltozni köztünk. Nem akartam, hogy féljen attól, hogy én most csak azért ordítok vele, mert kiborult.
Egyszer mindenki kiborul. Egyszer mindenki csak üvölteni tudna.
Ahogy csendesen levezettem a lépcsőn, még annyi év után is olyan ismerősen és fájdalmasan barátságosan reccsent meg a harmadik lépcsőfok lentről. Régen azt képzelte Benjamin, hogy egy szellem lakik benne, azért reccsent meg mindig, mert utálta, ha rajta dobogtunk. Szinte meg sem lehetett számolni, hányzsor rohantunk fel-le rajta. A lépteink nyomától kopottas volt és elhasznált. És tele volt emlékekkel.
Elliotra pillantottam, ahogy leértünk a nappaliba, ami most is ugyan olyan monumentális volt, ahogy keveredtek a stílusok, még a szobán felül is, ahogy anyának és apának tetszettek a bútorok falak. És ez a káosz mégis olyan biztonságot adott éveken át. Szerettem volna ilyen otthont tremeteni ELliotnak és a lányunknak is.
Apa egyszer azt mondta, ha elég hangosan játszottok, akkor egészen biztos meg fogom hallani. Szerettem volna, hogy így van. Szerettem volna, hogy tudja, megint leültem a zongorához, amin ő tanított meg játszani, ami mellett ott kuporgott Chrissie, fejét a térdemen pihentetve, és mellettem ott puffogott Benjamin is. Szerettem azt az emléket, szerttem, hogy a zenével átadhattam azt, amit éreztem. Körbetáncolt afalakon összefűzte az érzéseimet, és összekötött egem azzal a kölyökkel aki túlságosan soket kééozelt magáról. Ahogy lassan véget ért a dallam ujjaim színpadias mozdulattal fejezték be az utolsó dallamot és hagytam, hogy a csendben megüljenek a hangjegyek. Elliot felé biccentettem a fejemet, és megcsókoltam a homlokát.
– Muci… ez gyönyörű… - sóhajtotta ELliot. Talán... talán, ha más utat válazstottam volna, én is egy lennék a híres, legendás zongoristák közül.
- Szeretném, ha majd a lányunk is játszana. talán ő többre viheti majd, mint én. talán ő nem pazarolja el, amit megtanít neki az apja - sóhajtottam fel halkan, és egy szomorkás kis mosolyra húztam a számat.
- Sajnálom, hogy ennyire kifordultam magamból… Elkezdett égni a hegem és…
- Elliot, hagyd. Ha fáj engedd ki. ha ordítanál engedd ki. Senki sem fog bántani érte. Amíg én élek nem hagyom - simítottam végig gyengéden az ujjaimmal az arcán, és egy hosszas csendes csókkal ajándékoztam meg. Odakintről beszűrődött anya meghatott pityergése, mert hallotta megint, hogy zongoráztam, és a többiek halk neszezése. Nem nyomultak be a nappaliba, és hagytak minket, hogy csendesen üljünk a szoba boltívei alatt, a zongoránál, a lemenő nap csendes fényében. És kilesve a hatalmas ablakokon, amik plafontól a földig értek, már a krpitánk megnyúlt árnyai sem véstek fekélyes sebeket a szívemre.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT! <3

2003. január
● E S T H E R ●
⭃ Tűnj el ⥷
tükörképem (https://i.pinimg.com/564x/82/3b/3d/823b3d7722d608b43e71692d6d122282.jpg)

(https://i.pinimg.com/236x/ec/70/53/ec70533d2aedabaaf2e8d26a0ddf43b3.jpg)

Lights out, you're talking too loud
So just shut your mouth, who the fuck are you now?
Lights out, can you feel it now?
We're calling you out, who the fuck are you now?

Menjünk ki, és etessünk madarakat.
Valahogy olyan tökéletesen tiszta és kellemes téli délelőtt volt, amit végre együtt tölthettünk, edzések és írás meg egyéb könyves izék nélkül. Én izgából jobban élveztem volna magamat, hogy ha egy emberkupacként melegedve bámultuk volna a kandalló kellemesen lobogó tüzét a nappaliban, de... Esther olyan gyönyörűen tudott kérni, hogy egyszerűen nem tudtam neki ellenállni. Sehogy se. Szóval igen, kimerészkedtem vele a hűvösbe, miután lehalásztam valami ezer éves, nagyon régi madár etetőt a padlásról.
Ezer éve nem mentem fel a padlásra, az valahogy olyan privált hely volt, egy kis csodálatos elszigetelt varázsvilág hármunknak. Innen másztam ki Aidennel a tetőre, amikor még Chrissie anya hasában se volt, és itt töltöttünk olyan ikres pillanatokat, és amikor már a húgunk is megszületett ő is jött velünk ebbe a régi, elveszett dolgokkal teli csodavilágba. Ahogy beléptem a madáretetővel, úgy éreztem, hogy a gyerekkor nyomát taposom le, és mégis, szinte fájdalmas nosztalgikus érzés töltött el, ahogy a régi deszkék és kacatok között matattam Esther társaságában.
- Hárman egyszer bújócskáztunk. Nem volt túl izgalmas, mert mi egymás elől Aidennel sose tudtunk elbújni. Szóval Chrissie kereséséből állt az egész - jegyeztem meg vigyorogva, miközben szomorúan elfancsalodott a szívem. Még most is hallom a húgom élénk, csengő-bongó hangját visszhangzani, ahogy visítva és lelkesen matat őseink régi dolgai között kérdésekkel bombázva minket, hogy ez mégis micsoda? Igazából kellemes volt, és a matatás közben, mindenféle furcsa mégikus izékbe botlottam bele, de végül csak sikerült előszednem a temérdek régi dolog és játék meg egyéb közzül a madártetetőt. Még apa csinálta, de egy alkalommal játékból felhoztuk ide, mert Chrissie fecskéset szeretett volna játszani. Apró lábon állt, és piros volt a teteje.
- Mit szólnál, ha oda tennénk? - mutogattam neki a fa melletti üres térre, kesztyűbe bujtatott kezemmel. Sok hó volt, az itt maradt madaraknek pedig tényleg jól jöhettek a magvak és a finom madáreleségek. Meg is idnultam, hogy beledöfjem a földbe. A távolban éppen egy cinege jellegzetes csipipelése törte meg a békés téli csendet.
- Biztos, hogy jobban vagy? - kérdeztem aggódva, mert eszembe jutott, hogy olyan ijesztő fájásai lettek Esthernek, és még szerencse, hogy anya nem is volt ennek szemtanúja. nem tudtam hazudni, szóval rögtön kiböktem volna az igazságot de... Valahogy mist nem igazáb volt erőm ezt így közölni vele. Nem akartam, hogy kiabáljon, és nekünk is... kcisit át kellett értékelnünk a dolgainkat. Miközben még egyenesen féltem belül. Nem voltam olyan érett, mint apa, nem voltam még erre kész. Aiden az összes életképes tulajdonságot ellopta előlem, csak mert gyorsabb volt. - Remélem nem kell még egy ilyen fontos könyves valamit lemondanod - sóhajtottam letörve, miközben a földbe szúrtam a bájos kis madáretetőt.

tűnj el

(https://i.pinimg.com/564x/87/46/e1/8746e12d6c9bec574b4779366515aed4.jpg)

Ben
2003. január 29.

style (https://i.pinimg.com/736x/25/b1/4f/25b14fbb03702b2ab7a8d9ff5f6a8187.jpg)

Jó volt kettesben Benjaminnal… vagyis most már hármasban. Még szoktam a gondolatot, hogy kettőnknek lesz egy kislánya. Ráadásul minden hirtelen olyan gyorsnak tűnt. Egy hónapja volt, hogy kiderült és már nehezen gomboltam be a régi nadrágokat magamon. Még sem tudtam, hogyan kéne elmondani a családnak. Főleg Ericának. Belőle valahogy nem néztem volna ki, hogy örülne a dolognak. Ben egészen más volt, mint Aiden. Kevésbé érett és még csak házasok sem voltunk. És… és igazából én sem voltam elég érett. Mégis valahogy le kellett nyugodnom, mielőtt azért veszítem el a babát, mert percenként pánik rohamot kapok, hogy túl fiatal vagyok. Ezért is jött a madáretetős ötlet a nagy bújás közepette.
Ezért mentünk fel hát a padlásra. Ott persze hatalmas volt a por, de a dobozok, dossziék és régi albumok társaságában mégis olyan otthonos érzés fogott el. Nem is tudom: úgy éreztem, tökéletesen ide tartozom. Ide, Benjaminhoz és a családjához.
– Hárman egyszer bújócskáztunk. Nem volt túl izgalmas, mert mi egymás elől Aidennel sose tudtunk elbújni. Szóval Chrissie kereséséből állt az egész – mondta Ben. Én pedig odaléptem hozzá, hogy végig simítsak a karján. Tudtam, hogy ezek a gyerekkori emlékek még mindig fájtak neki, hiszen Chrissie sosem nőhetett fel úgy, ahogyan ők. Már nem volt az életük része és ez olyan nehéz lehetett testvérként.
Végül a játékok sokasága közül egy régi, formás kis madáretető került elő. Apró lábakon állt, klasszikus módon faragva. A teteje is kidolgozott volt és szép pirosra volt festve, habár mostanra belemarta a fogát az idő is. Mégis olyan örömmel mentem Benjaminnal ki az udvarra, egészen a hátsó kertig, időközben felkapva a fehér, prémes gallérú kabátomat és finom, velúrbőr kesztyűmet, mintha egy teljesen új etetőt készítettünk volna mi ketten.
Valójában szerettem a családi emlékeket. Megmelengették a szívemet, hiszen nekem nem volt soha rendes családom igazán. Persze apám ott volt, de ő csak kihasználni akartam engem. Nem számított neki, hogy a lánya vagyok. Számára ez csak egy tény volt, amit önző módon a javára akart fordítani. Ezért is éreztem mind jobban úgy, hogy inkább tartozom a Fraserekhez.
– Mit szólnál, ha oda tennénk? – kérdezte Ben és a falhoz közeli pontra bökött.
– Szélvédettnek tűnik – bólintottam és közben a zsebemből kivettem az eledelt, amit hoztam. Megvártam, míg Ben a földbe döfi az etetőt, aztán kicsit megbillenve, de felnyitottam a tetejét a szerkezetnek. Így szórtam bele a magukat és a szárított gyümölcsöket, amiket elcsipegethettek a cinegék.
– Biztos, hogy jobban vagy? – kérdezte csendesen Ben. Volt egy pár rosszul létem, sőt a hasam is annyira fájt egy-két alkalommal, hogy a Mungóban kötöttünk a közös ismerősüknél, annál a Jasper Flynnél. A srác persze csak valami bájitalt adott, ami enyhíheti a terhességgel járó tüneteket. – Remélem nem kell még egy ilyen fontos könyves valamit lemondanod.
– Nyugi, Ben. – simogattam meg a kesztyűs kezemmel az arcát. A másikkal közben lecsuktam az etetőt. – Mióta Jaspernél voltunk rendben vagyok. – Tettem hozzá. – Az a bájital tényleg hatásos. Lehet, hogy Elliotnak is adnunk kellene belőle, mert folyton hánynia kell a parüfmömtől. – Nevettem el fel. Aztán odahajoltam és finom csókot leheltem az ajkaira.
– Szóval ez a Fraser fiú az… - hallottam meg egy reszelős hangot, amire úgy rezzentem össze, hogy majdnem felborítottam a frissen földbeállított madáretetőt. Aztán szó szerint Benjamin karjaiba ugrottam. Apám volt az. Kicsit csapzottan, kicsit rendetlenül. Elihatta vagy eldrogozhatta a pénzt, amit legutóbb adtam neki. Nem tűnt józannak. – Hallom egy igazi kviddcssztár vagy kölyök…

2003. január
● E S T H E R ●
⭃ Tűnj el ⥷
tükörképem (https://i.pinimg.com/564x/82/3b/3d/823b3d7722d608b43e71692d6d122282.jpg)

(https://i.pinimg.com/236x/ec/70/53/ec70533d2aedabaaf2e8d26a0ddf43b3.jpg)

Lights out, you're talking too loud
So just shut your mouth, who the fuck are you now?
Lights out, can you feel it now?
We're calling you out, who the fuck are you now?

Kicsit még mindig remegett a gyomrom ettől az egész helyzettől, és valahogy a padláson is úgy éreztem egy kicsi, mintha a régi dolgok is megvetően néztek volna vissza rám. Mintha életem legnagyobb bűnét követtem volna el, hogy nem csak babát vártunk Estherrel, de még Merlinre! össze se voltunk házasodva! Hát egyáltalán nem voltam erre kész, azt hittem úgy 30 éves koromig nem is kell majd ilyenekkel foglalkoznom, hogy családalapítás, mert... Itt volt a karrierem, aminek csak most kezdtem el elérni a csúcsát. A kviddics gyors szakma volt, az ember örülhetett, ha 33 évesen is még sepűn szállhatott... Ki akartam élvezni minden pillanatát, hiszen egész életemben csak ez érdekelt, a repülés. talán hiba volt, talán anyának volt igaza, hogy miért nem tanuétam én is rednesen... Lehettem volna auror, vagy sárkánykutató, de igazából Aiden lébai előtt hevertek a szakmák, engem sose érdekelt a verekedésen a gyengék védelmén a hülyülésen Estheren és a repkedésen kívül semmi.
Örültem mégis... olyan boldog voltam, amikor csak láttam Esther arcán átsuhanni azt a nagyon furcsa büszkeséget, ami minden alkalommal elöntötte, ha kezével a hasára simított. Iagzából én még... alig mertem még csak oda is hajolni... pedig azért mégis csak valahogy büszkeséggel töltött el,. hogy gyerekünk lesz.. hogy lányunk lesz. És olyan szőke lesz vajon, mint Esther? Mint anya? Olyan gödnör fürtjei lesznek, mint Chrissie-nek? Valahogy ebbe belegodolva is csak mérhetetlen zavart és gombócot éreztem, de... mégis valahogy... még ha nem is voltak bennem olyan elsöprő apai ösztönök, mint aidenben... Szerettem volna, hogy jó élete legyen, és vigyárzni akartam rá is meg Estherre is, már most is.
Ahogy kiszedtem az etetőt, és elszomorodtam Chrissie emlékétől, Esther odalépve megérintette gyengéden a karomat én pedig egy félmosolyt varázsoltam az arcomra, hogy kicsit megnyugtassam, és odahajoltam hozzá egy rövid, finom csókra is, majd levonultunk a házból, ki a kertbe. Kicsit hiányzott Sean is, már egészen a házunk díszletévé vált, ahogy ott szunyókált a terasz napfényes sarkéban, vagy szórakozottan játszott egy éppen arra tévedt labdával. Lehet ő is éppen beszerelmesedett, mostanában ha láttam is túlságosan olyan ábrándos képet vágott.
LEnt kellemes, olyan kalsszikus kint lévő kellemes tél fogadott minket. Barátságosan télies volt a levegő, amikor nem olvadt el a hó, de az ember orra se akart lefagyni a képéről. Elégedetten döfködtem bele az etetőt a földbe, hogy meágiával megerősítve biztosítsam a hejét, és így biztos nem fog kidőlni még tavasszal sem.
- Nyugi, Ben. Mióta Jaspernél voltunk rendben vagyok. Az a bájital tényleg hatásos. Lehet, hogy Elliotnak is adnunk kellene belőle, mert folyton hánynia kell a parüfmömtől - erre modnjuk hümmögtem egyet. Jasper tényleg egészen ügyes volt bár azért féltékennyé tett a tudat, hogy Esthert fogja bámulni szülés közben. De jó srác volt és meglehetősen rendes barátnak is bozonyult, ahhoz képest, hogy mennyire hülyét kapott tőlem a Roxfortban. Jó, mondjuk tőlem a legtöbb mardekáros hülyét kapott.
- Jó, igazad van. Kicsit túlaggódom de... Valahogy úgy érzem hibás vagyok. Fontos volt neked a karrier is, de... valahogy mégis boldog vagyok, hogy ő lesz nekünk - sóhajtom, miközben Esther odahajolt hozzám és megcsókolt. Finoman karoltam át, miközben még midnig éreztem, hogy egyszerűen túlságosan is nagy hatással volt rám, még akkor is. Miatta képes lennék hinni az ilyen leki társak hülyeségben is. A pillanatot azonban egy hang törte meg, én pedig tudtam, hogy most nagyon meg kell védenem Esthert.
– Szóval ez a Fraser fiú az… - dörrent egy kellemetlen hang, és Esther szabályosan a karjaimba vetette magát. Láttam, hogy hirtelen félelem és zaklatottság ült ki az arcán, miközben egy ágról szakadt fickó sétált felénk. Rögtön magam mögé tereltem Esthert, és védelmezően magasodtam felé, miközben a kezemben szorongattam a pálcámat ami izgatottságában lüktetni kezdett az ujjaim alatt. Nem voltam jó ember ismerő, mint Aiden, aki az egész életét is kinézte egyes emberekből, de láttam rajta, hogy nem volt teljesen magánál.
- Hallom egy igazi kviddcssztár vagy kölyök… - mndta és bizonytalan léptekkel közelebb jött én meg hátrébb léptem.
- Ö ja, olyasmi - szólaltam meg, de a fickó mintha nem is nagyon akart volna velem foglalkozni csak Esthert bámulta avizenyős gonosz tekintetével, miközben olyan gusztustalanul gurgulázva bezsélt.
- Adhatnátok nekem egy kis pénzt. Sejtettem, hogy gazdag embert halászott ki magának... Mi van, lányom, már rám se nézel, HE?! - emelte fel a hangját élesen, majd közelebb lépett de én csak hátra felé tereltem Esthert. Egyszerűen nem akartam, hogy a közelébe kerüljön, hogy megérintse, hogy beszennyezze.
- Ha pénz kell, menj a Gringotssba, nem vagyunk bank, tata - morogtam indulatosan, mert kezdett bennem forrni a düh, ami bármikor képes lett volna belőlem kirobbanni.

tűnj el

(https://i.pinimg.com/564x/87/46/e1/8746e12d6c9bec574b4779366515aed4.jpg)

Ben
2003. január 29.

style (https://i.pinimg.com/736x/25/b1/4f/25b14fbb03702b2ab7a8d9ff5f6a8187.jpg)

Valahogy minden annyira békés volt és jó, ahogy kettesben töltöttük a napot… szinte el is tudtam képzelni, milyen lesz, ha egy családot alkotunk… ahhoz persze el kellett volna mondani Ericának, meg szép lassan az egész családnak azt, ami előtt állunk. Nem mertem még sem kibökni. Féltem, hogy teljesen kiborul tőlem Erica, Elliot meg féltékeny lesz és akkor elszabadul a káosz a családban.
– Jó, igazad van. Kicsit túlaggódom de... Valahogy úgy érzem hibás vagyok. Fontos volt neked a karrier is, de... valahogy mégis boldog vagyok, hogy ő lesz nekünk – mondta Benjamin, miközben finom csókra hajoltam hozzá. Csak lágyan érintettem az ajkait, ahogy kicsit megéreztem a teste melegét a kinti hidegben. Imádtam Benhez bújni. Minden helyzetben olyan volt, mint egy biztonságos támasz, akire számíthattam.
– A karrieremmel szemben bármikor téged választanálak… – suttogtam csendesen és végig simítottam az arcán. Csakhogy ezt a kellemes pillanatot is tönkre tudta tenni az olcsó alkohol szag és a viseltes külső, ami tökéletesen jellemezte az apámat. A férfit, akit az apámnak nevezek, bár nem sok köze volt hozzá. Gyilkos volt. Egy igazi szörnyeteg.
– Hallom egy igazi kviddcssztár vagy kölyök… – lépett közelebb, én pedig azzal a lendülettel Bennel együtt hátráltam. Nem akartam, hogy bántsa vagy zsarolja őt is, úgy ahogyan velem tette. Vajon Benjamint megijesztené, ha azt mondja, hogy azt tenné velem, amit az anyámmal.
– Ö ja, olyasmi – válaszolta Ben, de apám tekintete rám vándorolt. Egy undorító vigyort is megengedett magának, ahogy végig mért. Ösztönösen hátráltam megint, belekapaszkodva Benjamin kabátjába. Nem akartam, hogy hozzám érjen, vagy megérezzem az arcomon a bűzös leheletét. Egyre nehezebben kaptam levegőt, a szívem őrülten dobolni kezdett.
– Adhatnátok nekem egy kis pénzt. Sejtettem, hogy gazdag embert halászott ki magának... Mi van, lányom, már rám se nézel, HE?! – Lépett még közelebb. Ben próbált hátrébb terelt, de tudtam, hogy ez nem lesz elég. Túl erőszakos volt ő ahhoz, hogy csak úgy megszabaduljak tőle.
– Ha pénz kell, menj a Gringotssba, nem vagyunk bank, tata – Próbálkozott tovább Benjamin, de még mielőtt bármit is tehetett volna, apám odalépett, megragadta a karomat és közelebb rántott magához. Megrázott, mint valami gyereket, én pedig éppen csak egy halk sikkantást engedtem meg magamnak.
– Hagyj minket békén! Nem adunk neked semmit… csak elherdálod italra és bájitalokra. – Mondtam idegesen. Még távolabb próbátlam kerülni tőle, de tudtam, hogy esélyem sincs. – Nem érdemled meg, hogy adjunk neked bármit is! – A düh kiszakadt belőlem szavak formájában. Mégis túl gyenge voltam kiszabadulni a szorításából.
– Mikor lettél ilyen szemtelen kis ribanc? Az anyádra ütöttél… – szorongatott tovább. Még erősebben szorított meg, aztán egyszerűen csak fellökött, én pedig a havas talajon találtam magamat Ben lábainál. Még nyekkeni sem volt erőm, annyira meg voltam illetődve.
– Tartozol nekem! – üvöltözött és közelebb lépett, mintha meg akarna ütni. Mégsem emelte fel a kezét, csak bámult rám, én pedig egyenesen rettegtem.

2003. január
● E S T H E R ●
⭃ Tűnj el ⥷
tükörképem (https://i.pinimg.com/564x/82/3b/3d/823b3d7722d608b43e71692d6d122282.jpg)

(https://i.pinimg.com/236x/ec/70/53/ec70533d2aedabaaf2e8d26a0ddf43b3.jpg)

Lights out, you're talking too loud
So just shut your mouth, who the fuck are you now?
Lights out, can you feel it now?
We're calling you out, who the fuck are you now?

A karrieremmel szemben bármikor téged választanálak… - suttogta Estehr, ahogy közelebb jött, én meg megint éreztem a mellkasomban azt a heves szívdobogást, meg azt, hogy menynire rajongtam érte. És ez a rajongás minden egyes nappal egyre erősebb volt, miközben már egy másik élet is megbújt Esther hasában, amitől egyszerre rémültem meg és lettem valamiért olyan rohadtul büszke. Anya kiakad, biztos voltam benne, hogy üvöltözni fog velem, ahogy azt Aiden is tette. De valahogy ez így volt rendjén, anya miattam folyton üvöltözött. Apa meg csak leülne mellém, pipára gyújtana, és megkérdezné: szereted? és én azt válaszolnám, hogy igen. És apa elviygorodna a pipa füstjében, miközben anya őt is összeszidja, hogy miatta lettem ilyen felelőtlen. Ez a kép olyan mintha meg is történhetne, és ettől volt olyan fájdalmas. Metzből valahogy nem néztem ki, hogy pipára gyújtana, de talán ő se ordítana úgy, mint anya.
Elhessegettem ezeket a borús képeket a fejemből, miközben élvezini akartam Estherrel ezt a kis madáretetést. Valahogy ő egy kicsit midnig le tudta csillapítani a folytonos hevességemet, még annak ellenére is, hogy a dolgok 95%-ban én rángattam őt bele mindenféle hülyeségbe. Szerettem volna még mondani neki valamit, de ezt a pillanatot megtörte Esther apja, aki úgy mászott elő a házunk mögötti susnyásból, ahonnan rendszerint Sean bukkant fel, mint egy lápi szörny, aki ráadásul még szét is csapta mmagát. Egyszerűen gusztustaéan volt, pedig nekem az emberi-igénymérőm nem volt olyan kiakasztóan rohadt magasan, mint Aidennek. Tudtam, hogy most meg kellett védenem, Esthert. A következő pillanatban viszont elszakította tőlem Esthert, és valahogy akkor kezdtek összemosódni előttem a dolgok. A hangját hallottam, meg az apjáét is, ahogyan beszélt. Még a hangja és a szavai is bűzösek voltak és undorítóak.
– Mikor lettél ilyen szemtelen kis ribanc? Az anyádra ütöttél… Tartozol nekem! - ordította, miközben ellökte Esthert a földre. Akkor éreztem, hogy elszakadt bennem valami, és olyan mérhetetlen düh tört rám, hogy ha magamat láttam volna kívülről, akkor biztosan megrémített volna. Képes lettem volna nekimenni akár ököllel is akár, ha nem volt másom, a fogaimmal is. Arra gondoltam, milyen könnyen el lehet veszíteni egy babát, és hogy ezzel akár megölhette volna őt is. És akkor Esther is. Az ujjaim olyan erősen szorítottak a pálcámat, hogy csoda volt, amiért nem tört ketté.
- Ezt soha sem fogom megbocsájtani neked - szűrtem ki a fogaim közzül. Valahogy számomra az is elfogadhatatlan volt, hogy egy apa így kezet emeljen a saját gyerekére. Apa sose bántott volna minket, és Chrissie-t még a tenyerén is hordouzta. Az se zavarta, ha bent volt a dolgozószobájába, az volt az ő kis rituáléjuk az apa-lánya programjuk. Minket persze mindig kiküldött, de nem bántuk. Ha Chrissie-ről volt szó, sose bántunk smemit. Ez az ember meg képes mindig pénzt kérni tőle, képes még most is kísérteni Esthert. Közelébe léptem és izomból taszítottam egyet rajta. De ahoz képest, hogy milyen girhes volt mégis ellenállt a lökésnek, bár legalább az ütést jól megérezhette a mellkasa. Nem álltam meg itt. Tudtam, hogy el kellett űznöm Esther életéből.
Nem csak most.
Nem csak pár hónapig.
Hanem örökre.
- Brahium Ermando! - sütöttem el az átkot, hogy legalább a pálcát tartó kezét hatástalanítsam. Sok midnenből hüly evoltam, de párbalyozni tudtam régen. És ez volt az egyetlen olyan dolog, amiben ugyan olyan jók voltunk Aidennel. Mert sose tudtuk benne legyőzni a másikat. Az más kérdés, hogy verekedésben mindig ő ütött utoljára, csak mert én nem mertem megütni. De a párbaj az más volt. AHogy kicsapott a pálcámból az átok, engem is eltalált egy, amitől majdnem keresztül repültem a kertben, és a fának csapódtam egy halk mordulással. De most nem foglalkozhattam a fájdalomma, ami félelemként kezdett el uralkodni rajtam.
- Csak ennyi tellik, kviddics sztár? - vihogott fel eszelősen, miközben a balk kezébe vette fel a pálcát. Összezsorítottam az ajkamat és egymás után kezdtül el dobálni az átkokat, miközben egy protegro varázslattam Esthert is védenem kellett.
- Ventus! - kiáltottam, majd amint elvágódott a hóba, én felé térdapaltam, és az öklömmel húztam bele az arcába. Nem tudom meddig ütöttem, de egyszer csak abba hagytam. Nem akartam megölni. Nem tudtam embert ölni. És eszembe jutott, hogy Esther mennyire nem szerette látni ha verekedtem.
- Tűnj el. Tűnj el. Tűnj el az életünkből.

tűnj el

(https://i.pinimg.com/564x/87/46/e1/8746e12d6c9bec574b4779366515aed4.jpg)

Ben
2003. január 29.

style (https://i.pinimg.com/736x/25/b1/4f/25b14fbb03702b2ab7a8d9ff5f6a8187.jpg)

A földre érve kicsit megijedtem, de a szívem mélyén tudtam, hogy nincsen semmi baj. Nincs fájdalom, nincsen semmi furcsa érzés. A kislány rendben volt és persze én is… csak az ijedtség okozott némi pánikot, amitől még mindig hevesen dobogott a szívem.
– Ezt soha sem fogom megbocsájtani neked – hallottam meg Benjamin dühös hangját. Hirtelen furcsa biztonságérzést éreztem… nem is tudom, megnyugodtam. Tudtam, hogy ő meg tud óvni tőle. Az apám már csak egy emberi roncs volt, nem az a szörnyeteg, aki elvette az anyám életét. Tönkre tett magát az itallal és a droggal, amit bájitalok formájában nyelt, ha csak meg tudta őket venni a Zsebpiszok közben.
Ben közelebb lépett és meglökte az apámat, én pedig megpróbáltam összeszedni magamat és felkelni. Csak a karomon éreztem a szorítása nyomát, de könnyedén felálltam és behúzódtam a széles vállak biztonságába. Csak azt láttam, ahogy apa a pálcáját egyenesen Benjamin ellen fordítja… de túlságosan is gyenge és illuminált volt ahhoz, hogy normálisan varázsoljon, mégis így volt veszélyes igazán. Egy félresikerült varázslat nagyobb károkat is okozhatott volna, mintha normálisan találja be.
– Brahium Ermando! – csendült Ben hangja. Gyorsabb volt, mielőtt apám bármit tehetett volna talált, én pedig undorodva fordítottam el a tekintetem. Nem akartam látni, mi történik, ahogy nem szerettem volna azt sem, hogy párbajozzanak miattam. Nem. Meg akartam óvni a gyerekem apját, a szerelmemet… mert tudtam, hogy apa gyengének tűnik, de ott szunnyad benne mélyen az, aki gyilkolt. Hamarosan meg is mutatta a foga fehérjét. Egyetlen mozdulattal Ben hátra repült.
– Hagyd őt békén! – magyaráztam és már én is a pálcámat kerestem. A kecses égerpálca nem kifejezetten volt alkalmas párbajozásra, vagy legalábbis én magam sosem használtam ilyesmire.
– Fogd be a szádat! – közölte apám velem szigorúan, majd a tekintete Benjaminra vándorolt. A bal kezében volt eddigre a pálca, egyértelmű volt, hogy abban is ügyesen tudja forgatni a fegyvert. – Csak ennyi tellik, kviddics sztár? – tört fel belőle a vihogás kissé kegyetlenül és Ben felé közeledett, de én már elé akartam ugrani.
Hirtelen érkezett Ben ellentámadása: – Ventus! – kiáltott. Apám teste pedig ezzel együtt a hóba dőlt. Magatehetetlen roncsnak tűnt megint, ahogy fájdalmasan engedte át magát a hidegnek, ami körbe ölelte. Benjamin könnyen fölé tudott kerekedni, majd megütötte. Még egyszer… és még egyszer…
– Ben… – suttogtam. Nem akartam, hogy az váljon belőle, ami az apámból. Nem lehetett belőle szörnyeteg, túl jó volt ahhoz, túl kedves a szívemnek. Így hát készen álltam, hogy megfogjam a csuklóját… de talán a hangom is elég volt, mert megállt.
– Tűnj el. Tűnj el. Tűnj el az életünkből.
A hangja szigorú volt, de megfogtam a kezét és elhúztam apámtól. Csak odasimultam a karjához és adtam egy puszit az arcára.
– Nyugi… jól vagyok… jól vagyunk… – Suttogtam és megsimogattam a karját közben. – Hívjuk ki az aurorokat, hogy vigyék el. Biztos vagyok benne, hogy keresik őt… – Folytattam csendesen, de apám bizonyára meghallottam, mert nyöszörögve négykézláb állt.
– Ezt megkeserülöd, te kis… – nézett rám, majd elhoppanált. Nem maradt más utána, csak a vérnyom a hóban.

2003. január
● E S T H E R ●
⭃ Tűnj el ⥷
tükörképem (https://i.pinimg.com/564x/82/3b/3d/823b3d7722d608b43e71692d6d122282.jpg)

(https://i.pinimg.com/236x/ec/70/53/ec70533d2aedabaaf2e8d26a0ddf43b3.jpg)

Lights out, you're talking too loud
So just shut your mouth, who the fuck are you now?
Lights out, can you feel it now?
We're calling you out, who the fuck are you now?

Mindig is utáltam a felesleges erőszakot. Sose bírtam nezni6ha valaki csak azért bántott másokat, mert többnek hitte magát, vagy erősebbnek. Abból indultam ki, hogy apám se tette ezt. És bár anya hajigalta a konyhai eszkozoket ha mérges voltam, sose bántott volna tényleg senkit. Valahogy elfogadhattalan volt ez nekem, és ha egy gyengébbnek okoztak fájdalmat, úgy éreztem, hogy nem mehetek el mellette tétlenül. Hogy ha szemet hunynek felette én sem lennék jobb náluk. Mindennél jobban gyűlöltem az igazságtalansagot.
Ahogy Esther apja neki esett éreztem, hogy ezzel tényleg elszakadt bennem valami, ami eddig a józanság talajahoz között. Képes lettem volna ölni is, talán ha tudom a gyilkos átkokat vagy a sötét varázslatokat. A düh miatt nem is éreztem aztp, hogy mi fáj vagy mi vérzik a testemen. Csak el akartam tüntetni őt nem csak Esther hanam a házunk közeléből is. Eszembe jutott, hogy amikor Aiden először jött haza az eltűnése óta, egy idegbeteg halafalo is követte, szétdúlva apánk szobáját. Azt hiszem akkor láttam először ölni Aident, és valahogy... Most ugy éreztem én is képes lennék erre. A düh vörös masszakent takarta el a szememet, miközben a sajgó öklommel csapkodtam Esther apjának véres arcát.
- Nyugi… jól vagyok… jól vagyunk… Hívjuk ki az aurorokat, hogy vigyék el. Biztos vagyok benne, hogy keresik őt… – húzott magához Esther, és én még szinte alig fogtam fel hogy mi is történt volna ha nincs ott velem. Nem akartam, hogy ilyennek lásson, nem akartam, hogy azt higyje én is olyan őrült vagyok, mint az apja.
A hogy a földön fetrebgo véres alak elhopponált, ugy éreztem hogy egy hatalmas ko esett le a szimevrol. Sokaig álltam ott Esther karjai közzé zárva, bámulva a véres foltot a hóban, majd csak lassan kezdett tudatisukno bennem hogy mit tettem.
- Merlinre, Esther... Majdnem megöltem ag apádat - nyögtem ki elhaló hangon, miközben a gyönyörű kék tekintetetol elszakadva raneztem a véres kezeimre. Undorodtam magamtól, és mert ennyire elszállt az agyam. Sose tudnék a szemébe nezni, ha megtettem volna... - Bocsáss meg - sohajtottam es a haja közzé temettem az arcom, miközben hűvös szél lebbent, majd néhány madár csicseregve leszallt a hóba hogy csipegessek az elszorodott magvakat a fehérségbol.

tűnj el

(https://i.pinimg.com/564x/87/46/e1/8746e12d6c9bec574b4779366515aed4.jpg)

Ben
2003. január 29.

style (https://i.pinimg.com/736x/25/b1/4f/25b14fbb03702b2ab7a8d9ff5f6a8187.jpg)

Nem akartam ilyennek látni Bent. Nem akartam, hogy éppen miattam váljon agresszívvá… talán, mert túl sokat láttam apámat ilyennek. A bántás és az ütések nem oldanak meg semmit, sőt csak még jobban elmélyítik az ellentéteket. Elhoppanált… és vissza fog térni, most hogy tudja, hol vagyunk. Persze talán Ericát meg lehetne kérni, hogy változtassunk a ház védelmi rendszerén, hogy a kertbe se juthasson be senki, de nem akartam neki ezt sem elmondani. Egyelőre a baba dolgon kell túlesni.
- Merlinre, Esther... Majdnem megöltem ag apádat - suttogta Benjamin, ahogy odakint álltunk még a hidegben. Belefúrtam az arcomat a mellkasába, finoman pihenve meg ebben a pozícióban. - Bocsáss meg - tette hozzá.
- Te sosem ölsz meg senkit. - Suttogtam. Kijelentés volt, vagy inkább valamiféle parancs, jó kérdés. Csak abban voltam biztos, hogy nem engedhetem őt olyan szörnyeteggé válni, mint az apám. Nem engedhettem meg, hogy tönkretegye az ember, aki már az életemet is megpróbálta feldúlni egyszer. Ez nem ismétlődhetett meg semmilyen formában. Az élet, amit választottam az én mesém volt, hercegekkel, lovagokkal… akik közül a legtökéletesebbet éppen ott szorongattam a Fraser ház hátsó kertjében.
Ahogy ott álltunk, egyszercsak nagy csipogva egy kisebb madárraj lepte el a havas udvart. Az elszórt magvakat kezdték el felcsipegetni. Elégedetten ugráltak, bájos lábnyomokat hagyva maguk után. Szívet gyönyörködtető volt és mintha mindez egy kicsit enyhítette volna a sokkot, amit az imént kellett átélnünk.
- Felejtsük őt el. Ne rontsa el a boldogságunkat… - suttogtam és odahúztam Benjamin kezét a hasamra. - Most koncentráljunk rá. Vele kell, hogy rendben legyen minden… róla kell gondoskodnunk. - Rásimítottam Ben kézfejére.
Nem akartam, hogy a kislányomnak olyan élete legyen, mint nekem. Ezért kellett Bennek is megtanulnia, hogyan ne robbanjon… nekem pedig, hogy ne álmodozzak annyit és ne engedjem magam olyan helyzetbe sodorni, mint az a mai. Védekeznünk kellett apám ellen valamilyen módon.
- Minden rendben lesz… - csókoltam meg Benjamint, hogy aztán addig álljunk odakint a hidegben, míg a madarak minden magot fel nem csipegettek és meg nem nézték maguknak a kis házat.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT! <3

2003. szeptember 17.
● E S T H E R ●
⭃ Változók az életben ⥷
ősz (https://i.pinimg.com/564x/81/0c/6f/810c6ffd607b24d018194e2514f4bbc3.jpg)

(https://i.pinimg.com/564x/72/8e/ce/728ecef2c3398cf06b3df99739fcd491.jpg)

LAnd we could run away
Before the light of day
You know we always could
The mountains say, the mountains say

- Neked rohadtul szólni kellett volna, hogy ez nem fair! - kiabáltam Aidennek miközben egyre dühösebb voltam. A házunk előtt álltam, és mérgesen vizslattam a testvéremet, aki csak a szokásos nyugodt, hűvös kisugárzással állt előttem. Szippantott egyett a cigijéből. Anya áthívott minket egy családi megbeszélésre. Ahol közölte, hogy leadja apa nevét. A családunk nevét. Metzgerrel is nehéz volt megbarátkoznom, úgy éreztem, hogy elárult ezzel minket is és apát. Persze, hülyeség volt, mélyen tudtam, hogy apa is azt akarné, anya lépjen tovább. És tovább lépett. De hogy Erica Metzgerr lesz azt egyszerűen nem vette be a gyomrom. Kiakadtam és otthagytam őket, Aiden meg persze követett, mintha az árnyékom lett volna.
A hűvös őszi szél kettőnk közzé sodort néhány falevelet, miközben a dühtől ökölbe szorult kezemmel néztem a bátyámra. Egy kicsit még sajgott a fejem a legutóbbi meccsen összeszedett sérüléstől, és az idegesség csak jobban rásegített erre a fájdalomra. Kemény meccsünk volt, és a darazsak rohadtul durván játszottak, állandóan ki akarták ütni Lent a kurva gurkóval, mert a fogó volt a legkedveltebb célpontjuk. Én nekem meg nem tetszett, hogy baszogatták. Meg is nyertük a játékot, persze. De most ez nem is számított, csak hogy kicseszettül fel voltam húzva. Aiden is tudta, pontosan érezte.
- Nem fair? Ugyan már, Benjamin. Anya döntése volt. Mert van egy férfi az életében, akit szeret. Ettől még az anyánk marad. Ettől még Fraser marad - válaszolta miközben az ajkai közül kifújta a hamufelleget. Megráztam a fejemet, miközben mérgesen fújtattam egyet. Már megint senki se értette meg, hogy mi volt a bajom. Elengedtük apát, ahogy tudtuk, elengedtük Chrissit, ahogyan tudtuk. De nem értettem, hogy anyának miért nem volt ennyire fontos az emléke. Semmi sem maradt tőle meg, csak a dolgai az irodájában, ahová most se ment be senki. És a neve. Meg az, ahogyan felnevelt minket. Olyan volt, mintha anyának nem számított volna. Mindenki változott, és olyan gyorsan, hogy azt nem tudtam követni.
- Nem felejtheti el apát csak úgy. Nem fordíthat neki hátat csak úgy. Nem fordíthat nekünk hátat csak úgy - csattantam fel mérgesen. Láttam Aidenen, hogy vissza akart vágni, de mégsem tette. Inkább csendben maradt, mert nem akart velem veszekedni. Úgyis az lett volna, hogy én láttam rosszul a dolgokat, hogy nekem sosem volt igazam. Összeszorítottam az ajkaimat és inkább hátat fordítva neki berobogtam a kertkapun, becsapva magam mögött azt. Nyikorogva, rezegve sóhajtott fel a kerítés, ahogyan bevágódott mögöttem.
Mocskosul szarul esett, és csak senkit nem is érdekelt. Megálltam a kertben, miközben a családi kripta felé bámultam. Összefontam magam előtt a karomat, és álltam a hűvös őszi szélben, és néztem, ahogy kisebb örvényeket kavar a levélkupacokból az avaron. Már nem volt sehol sem szétszórva a húgom játéka, és anya virágai is éppen most zuhantak téli álomba. Esther olyan kitartóan gondozta őket, ahogy anya is csinálta annak idején. A tölgyfára felszerelt gumiból készült öreg hinta álmosan és nyomorultul lengedezett a csípős szélben. Hangosn kiabáltam, és biztos voltam benne, hogy ezt odabent is meghallotta Esther, mert hallottam ahogy nyílt a hátsó ajtó.
- Nem tudom, hogy hogyan nézzek így a szemükbe - mondtam, miközben a kripta falát bámultam ahol odabent anyni mindenkinek őrizte a békés álmát. Nem néztem Esther szőke fürtjeivel keretezett arcára egyelőre, csak bámultam makacsul a falakat, mintha azzal képes lettem volna feltámasztani az apánkat és a húgunkat.
- Felkeltettem? - kérdeztem aztán, mert eléggé hangosan kiabáltam a végére és még csak nem is halkan jöttem be.

változók az életben

(https://i.pinimg.com/564x/1a/29/77/1a297752754b307211d04b4ed4c2d249.jpg)

Benjamin
2003. szeptember 17.

style (https://i.pinimg.com/564x/77/bb/e4/77bbe4e4f6fea6ce512eb2dbeb3e86de.jpg)

Benjamin hangja egészen kellemetlenül törte meg a ház csendjét. Nem, mintha Oliviát ezt még meg tudná zavarni. Megszokta, hogy az apja némiképpen harsány. A hasamban végig hallotta, ráadásul mióta megszületett, igyekeztem a lehető legkevésbé kímélni őt. Meg kellett szoknia, hogy nem lesz állandóan néma csend körülötte, pláne egy ennyire aktív családban.
– Apád hazaért. – Közöltem, ahogy kinéztem a konyhaablakon a kripta felé. Olivia valamit nyöszörgött a járókában, de amúgy félálomban tűrte, hogy körülötte keverem a citromos muffinhoz a tésztát.
Aggódtam Benjaminért. Nehéz volt nem észre venni, hogy valami felzaklatta, hiszen a kriptát bámulta. Ez nem volt annyira gyakori, éppen csak születésnapokon és más évfordulókon mentünk ki oda, hogy virágot tegyünk az apja és Chrissie sírjára.
– Talán megnyugszik. – Tettem hozzá nagy sóhajjal. Aztán fogtam a fakanalat, hogy tovább keverjem a tésztát a megfelelő állagra. Tudtam, hogyha Benjamin belép az ajtón, akkor majd meg kell nyugtatnom, leginkább a közelségemmel. Végül mégis csak letettem a kanalat, majd az ajtóhoz lépve, kilöktem a hátsó ajtót, hogy megnézzem magamnak, mi folyik kint.
– Ben. – mondtam, de nem mentem azonnal közelebb, csak bámultam a hátát és a tarkóját. – Minden rendben? – kérdeztem aztán, amikor végre meg tudtam fogalmazni a szavakat hangosan is. Nem akartam felzaklatni.
– Nem tudom, hogy hogyan nézzek így a szemükbe – mondta, még mindig a kriptát bámultam. Nem pillantott rám, éreztem, hogy valami nincs rendben, de nem mertem rá kérdezni, hogy mi volt Ericánál. Aiden hangját hallottam, nyilván vele vitatkozott az utcán is valamiről.
– Felkeltettem? – kérdezte aztán, mintha számítana. Tudta jól, hogy a lánya nem ettől pörög fel őrülten. Ahhoz elég, ha meglátja a macskát, valami színes plüsst vagy hasonlók. A hangunktól inkább nyugis volt.
– Ugyan már… – Engedtem el az ajtót, majd kiléptem a fűbe és odaléptem hozzá. Finoman végig simítottam a vállán, majd finoman meg is szorítottam. – Olivia imádja az orgánumod. – Mosolyodtam el. Nem akartam azonnal rákérdezni. Nyugtatóan finom puszit adtam az arcára, hogy jól érezze magát… vagy legalábbis jobban, mert éreztem, hogy valami kevésbé egyszerű történt. Ben persze könnyebben kapta fel a vizet, mint Aiden és szenvedélyesebben ellenkezett minden ellen.
– Na jó… mesélj – súgtam aztán a fülébe és megtámasztottam az államat a vállán. A közelébe akartam maradni, hogy érezze, itt vagyok, meghallgatom és bármikor megvigasztalom.

2003. szeptember 17.
● E S T H E R ●
⭃ Változók az életben ⥷
ősz (https://i.pinimg.com/564x/81/0c/6f/810c6ffd607b24d018194e2514f4bbc3.jpg)

(https://i.pinimg.com/564x/72/8e/ce/728ecef2c3398cf06b3df99739fcd491.jpg)

And we could run away
Before the light of day
You know we always could
The mountains say, the mountains say

A bolond kiváltsága, hogy oly igazságokat mondjon ki, mit más nem mer. Én kimodtam, a saját igazságomat előttük. Még ha nem is tetszett senkinek.
Kiakadtam. Persze, hogy kiakadtam és mindenfélét vágtam anya meg Metz arcába. Egyszerűen nem bírtam én így ezeket a változásokat. Azt is nehezen szoktam meg, hogy Aiden elköltözött, és erről is csak ő tudott. Igyekeztem jól viselni, hiszen a dolgok változtak, mi is felnőttünk, előbb utóbb szét kellett válnunk, hiszen családunk lett, más életünk. De ez nekem mindig is nehéz volt. A dolgok, amiket megzsoktam egyre másra csak eltűntek mellőlem. Először Aiden, amikor Umbridge uralta a Roxfortot. Aztán apa. Chrissie. Tompa vegetálás amibe menekültem, még a Mungóból való kikerülésünk után is. Aztán egyre változtak a dolgok, én is, ez oké volt, de... túl sok minden történt megint egyszerre. És kikasztott. Az is, hogy anya újra beleszeretett valakibe. Hogy Aiden elköltözött. Aztán anyáék is. Meg lett egy lányunk akit mindennél jobban imádtam. Éppen, hogy hozzászoktam valamihez máris egy újabb dolog jött.
Kiakadtam. Durván. Már azt sem tudtam mit kiabáltam, de azt igen, hogy nem csak anyámnak eshetett kurva szarul, hanem Metznek is. És talán apának is. Bárhol is volt, vagy nem volt.
Beletúrtam a hajamba és csak bámultam az őszi csendben az udvar kellemes, ritmusos mozgását. Mintha csak az lett volna állandó. És apámék halála. A halál állandó volt. Az állandóságban pedig nem volt részvét. Lehunytam a szememet, és elképzeltem a régi életet, ami talán már meg sem történt, csak kikopott idők nyoma vezetett vissza. Chrissie gumicsizmában és rózsaszín esőkabátban tapicsgolt a kertben a virágágyások között, hogy békát fogjon és Aiden arcéba nyomja, aki odabent olvasott. Én meg csak úgy repkedtem az esőbe, miközben anya és apa a nappaliban éppen minket nézett az ablakból. Nem kellett volna ezt csinálnom, de mégis... hiányoztak. Most is. Pedig már túlléptünk rajta, a magunk módján. De tudtam, hogy néha anya is kereste Chrissiet az utcán, és én is megfordultam, ha egy szőke hajkoronát láttam elsuhanni. Tizenöt lenne. Még csak tizenöt lenne. Még csak ötödéves lenne. Utáltam ezt magamban. Annyi élet volt előttem, szabályosan kivirágzott a jelenem, úgy ahogy eddig sosem. És mégis nem bírtam megállni, hogy ne nézzek hátra. Ne képzeljem el őket ide. És talán ezért fáj annyira, hogy anya ezt tette. Mert akkor már olyan volt, mintha nem is jöhettek volna vissza. Már nem volt nekik itt helyük. És ez kurvára fájt.
– Ben. Minden rendben? - hallottam meg Esther szép hangját, én meg csak sóhajtottam, és megráztam a fejemet. Úgysem tudtam hazudni, főleg neki nem. De még nem mondtam semmit. Még az is eszembe jutott, hogy a lányunkat is sikerült felzaklatnom. Persze amúgy is hangos voltam és energikus, és ő is akkor pörgött velem, ha nem éppen békésen aludt. Esther végül kilépett, és gyengéden végigsimította a vállamat, miközben én végre elszakítottam a tekintetem a sírhelyünkről.
– Ugyan már… Olivia imádja az orgánumod. – erre csak halványan elvigyorodtam, miközben adott nekem egy puszit én pedig nem tudtam nem visszafogni magam, csak hirtelen felindulásból szorosan magamhoz öleltem és az arcomat belefúrtam Esther kellemes illatú szőke fürtjei közzé.
- Az anyukájáét is, biztos vagyok benne - mormogtam, mert imádtam Esther kedves hangját. Annyira jól tudott esni, ahogy beszélt hozzám, és képes volt egyszerre, szinte rögtön megnyugtatni. De aztán persze csak bújtam tovább hozzá, mintha csak megint az a hülyegyerek lettem volna, aki fel se fogta mi történt vele odabent a kriptában.
– Na jó… mesélj - szólalt meg én pedig csak egy picit hallgattam, amikor is kerestem a szavakat, arra ami ott fogadott nem is olyan pár házzal odébb.
- Anya úgy döntött, hogy... Szóval úgy döntött hogy inkább nem tartja meg apa nevét. És felveszi a Metzgert - dünnyögtem halkan. Rosszul esett. Mintha apa már nem is létezett volna az életünkben. Se régen, se most.

Benjamin feszültsége szinte végig vibrált az egész kerten. Még a szívem is felvette ezt a ritmust... aggódtam érte. Képes volt bármit a lehető legérzelemdúsabban megélni. Ráadásul most szomorúnak is tűnt. Ezért sétáltam közel hozzá, simítottam meg és bújtam hozzá. Éreznie kellett, hogy én mindig ott vagyok mellette.
- Anya úgy döntött, hogy... Szóval úgy döntött hogy inkább nem tartja meg apa nevét. És felveszi a Metzgert - mondta el röviden, hogy mi történt, miközben ott álltam mellett. A fejemet megtámasztottam a vállán és nyugtatóan simogattam tovább a mellkasát.
Persze a szavaiból értettem, mi a probléma. Az édesapja emlékét féltette, aki olyan meghatározó szerepet töltött be az életébe... Ben érezelmesebb volt, mint Aiden, sokkal jobban ragaszkodott ezekhez a dolgokhoz és éppen emiatt sokszor a múltba tekintetett, nem pedig a jövőbe nézett. Nem akartam, hogy megviselje persze a dolog, ezért közelebb húzódtam hozzá, aztán finom puszit leheltem az arcára.
- Sajnálom, Benjamin... - leheltem a fülébe, majd odaálltam elé, hogy finoman az ajkait is megcsókolhassam. - De ezzel nem apukád ellen tesz szerintem... - ujjaim finoman játszottak a tarkóján pihenő rövidebb tincsekkel. Szerettem ezeket az apró érintéseket, olyan intimmé tette a pillanatot, hogy reméltem, megnyugszik tőle.
- Ugye nem haragszol az anyukádra? - kérdeztem és még egy rövid csókot nyomtam az ajkaira, hogy aztán elhúzódjak. Nem hibáztattam az érzéseiért, de azért érthető volt, hogy Erica tovább akart lépni végre. Sok év telt el azóta, hogy elvesztette a férjét és a kislányát, megérdemelt egy új esélyt. Ha gyerekük már nem is lesz, legalább hadd legyenek őszintén boldogok egymás mellett. Metz jó ember, akkor is, ha az összes nőt szédíti a környéken. Hűséges Ericához.
- Csak gondolj bele a helyzetébe... - leheltem puhán az ajkaira a szavakat.

2003. szeptember 17.
● E S T H E R ●
⭃ Változók az életben ⥷
ősz (https://i.pinimg.com/564x/81/0c/6f/810c6ffd607b24d018194e2514f4bbc3.jpg)

(https://i.pinimg.com/564x/72/8e/ce/728ecef2c3398cf06b3df99739fcd491.jpg)

And we could run away
Before the light of day
You know we always could
The mountains say, the mountains say

Sosem voltam olyan pedáns, mint Aiden. Sosem nyomtam el az érzelmeimet, egyszerűen csak kirobbantak belőlem, mint ahogy anyából is. Néha elcsodálkoztam hogy nem volt ő is inkább griffendéles. Iagzából ezért is jöttünk ki nehezebben, ugyan úgy hirtelen haragúak voltunk és hihetetlenül érzelmesek. Ha elragadtak bennünket az indulatok, akkor nem volt megállás. Aiden bezzeg hidegvérű volt. Nyugodt, mint apa. És anya mostanában Metz mellett sokkal kiegyensúlyozottabb volt, vagy egyszerűen csak nem kellett velem se annyit hadakoznia, mint régen. nem tudtam. Csak azt, hogy rohadtul utáltam ezt. Mintha elmosták volna apa emlékét. Mintha sose lett volna köztünk, és ez annyira kibaszottul rosszul esett. Pedig tudtam, hogy Metz sosem akart apa helyébe lépni, hogy ő csak beleszeretett anyába, és egyszerűen anya is csak boldog akart lenni. De mégis egyszerűen most... ezt nehezen emésztettem meg. Meg úgy minden mást is.
Erőszakosan néztem egy ideig a kriptánk hűs falait. Odabent nyugodtak az őseim, ennek a helynek az előző urai, és sosem néztem rájuk keresűen, vagy rossz érzéssel. Egyszerűen megszokott darab volt, de most a látványa is olyan, mint a hideg penge az ember torkán, egyszerűen csak fájt. Belenyugodni próbáltunk, de elfelejteni őket úgysem tudtuk. talán úgy tűnhetett, mintha nekem könnyebb lenne itt élni, de csak nem tudtam volna innen elszakadni. Apa és a családom otthonát, a miénket nem akartam a rossz emlékek ellenére magára hagyni. Ide kötöttek minket a gyökereink, ha pedig apa testvérei a gyerekeikkel néha hazajöttek, itt találkoztunk velük. Most is. A családnak kellett egy biztos pont, ahol lehettünk. Összetartottunk, és nem akartam, hogy apa csalódott legyen, amiért ezt én képtelen vagyok tovább vinni. Voltak dolgok, amikhez nem ragaszkodtam gyerekkoromtól kezdve. Közöltem anyámékkal, hogy nem fogok egy aranyvérű csajhoz hozzámenni, hogy nem megyek főiskolára. A saját utamat jártam, míg Aiden most is ragaszkodott ahhoz, hogy a családunk neve arany maradjon. De nem akartam feladni itt semmit.
Lehunytam a szememet és továbbra is inkább Estherhez bújtam, elszakítva a tekintetemet a kripta falától, és hagytam, hogy Esther kelleme illata beborítson, és a szőke tincsei csikizzék egy kicsit az arcomat. Jól esett az érintése, ahogy simogatta a mellkasomat. Egyszerűen imádtam, hogy a jelenlétével ennyire meg tudott nyugtatni. Nem igazán tudtam, hogyan is magyarázzam el jobban neki, miért esett olyan kibaszottul szarul. De Esther szavak nélkül is megértett régen is, és ugyan így volt most is. Tudtam, hogy megértette, és ezért olyan hálás voltam neki.
- Sajnálom, Benjamin... - lehunytam a szemem és csak élveztem Esther puha ajkainak az érintését az enyémen. - De ezzel nem apukád ellen tesz szerintem... - mondta halkan én pedig belenéztem a kék tekintetébe, miközben ismét sóhajtottam egyet. Nem szerettem, hogy ilyen bénán szétesettnek lát, szerettem én is az erőset adni, a sebezhetetlen férfit, aki a család támasza lehet. Persze Aidennek ez is mocskosul jobban ment. Apa is olyan volt, igazi vezéregyéniség. Aki régen úgy szerette zselézni a haját, mint a muglik, és anya mindig is frászt kapott a kakastaréjától.
- Pedig így olyan, mintha el akarná felejteni, hogy valaha ő is... szóval hogy ő is élt - böktem ki nehezen a szavakat. Egyszerűen csak kurvára szar volt még most is múltidőben beszélni erről. Én meg ettől olyan nyomorultul éreztem magam, folyton vissza-vissza tértem ebbe a körbe, és csak rágtam újra azt a megcsócsált csontot, pedig tényleg előrébb kellett volna néznem. De ezektől a rohadt változásoktól egy kicsit mégis nehezebben ment.
- Ugye nem haragszol az anyukádra? Csak gondolj bele a helyzetébe... - lehelte a szavakat az ajkaimra, én pedig csak lehunytam a szememet és megingattam a fejemet. Nem, nem rá haragudtam igazából. Mekkora egy szar alak voltam, örülnöm kellett volna, és így kiborultam. Igazából nem is voltam mérges senkire, csak az életre és magamra, hogy ilyen nyomorultul reagáltam le megint valamit.
- Hogy akkor kire is voltam mérges? Nem tudom. Hirtelen mindenkire. De igazából nem kellett volna - motyogtam a szavaimat Esther. - Szörnyű vagyok...

Feltámad a szél, feltámad a tenger, de nem támad fel egyetlenegy ember sem. Ezt kellett volna tudomásul venni végre Benjaminnak is, hogy engedje az anyját boldognak lenni. Megértettem persze őt, az apja volt a mindene, mintha csak a tükörképe lett volna, ami szertefoszlott. Szerettem volna ölelni és nyugtatgatni, de közben azért is aggódtam, hogy ez majd rányomja a bélyegét az anyjával való kapcsolatára.
– Pedig így olyan, mintha el akarná felejteni, hogy valaha ő is... szóval hogy ő is élt – formázta nehezen a szavakat. Odanyúltam az arcához, finoman simítottam végig a bőrén, hogy lágy puszit adjak neki. Meg akartam nyugtatni őt, hogy tisztán gondolkodhasson, de nem csak az anyja, a kripta állandó látványa is felzaklatta. Nem kellett volna a családi birtokon temetkezni.
– Semmi baj. – puszilgattam lágyan őt. – Anyukád még most is nagyon szereti apukádat, boldoggá teszi, hogy ti az ő lenyomatai vagytok… de még nagyon fiatal. Nem lehet özvegy örökké. – Tettem hozzá és tovább simogattam a mellkasát.
Sajnáltam Ericát, mert nem csak magának kellett elfogadnia a férfit, akit szeretni akart, hanem a fiaival is meg kellett beszélnie. Egy család voltak, egyetlen erős egység, mely fennmaradt a család veszteségei ellenére is… és még Aident is visszafogadták maguk közé a történtek ellenére. Örültem, hogy ennek a részese lehetek, nem akartam, hogy Ben el akarjon távolodni, csak azért, mert az apja emléke csorbát szenvedett.
Nem így volt. Rudolf képe mindenhol kint volt a házban, Erica is vitt magával bőségesen az új helyre és Metz sem ellenezte. Sőt, úgy gondolta, hogy az egyikor Fraser úrnak elszámolással tartozik a család épségét illetően. Ez pedig olyan édes volt… szinte sajnáltam, hogy nekik sosem lesz közös babájuk.
– Hogy akkor kire is voltam mérges? Nem tudom. Hirtelen mindenkire. De igazából nem kellett volna – látta be aztán. Szerettem Benjaminban, hogy volt önkritikája, nem érezte mindig maga véleményét mindig a legjobbnak, belátta, ha hibázott. – Szörnyű vagyok... – motyogta tovább.
Újabb puszit leheltem az arcára. Sosem volt ő szörnyű, csak az apja helyett is féltékenykedett… és jó fiúként persze, hogy zavarta, hogy az édesanyja mellőzni akarta a családnevet. Metzgernek hála persze ők is kaptak Aidennel egy új apukát, csupán még nem látta be ezt. De Johann tényleg mindig ott volt, mikor szükség volt rá. Oliviára is lelkesen vigyázott, szerette a fiúkat is, nyilván, mert neki nem volt saját gyereke. Velük tudta megélni mindazt, amit mi közvetlenül megkaptunk.
– Nem vagy szörnyű. – suttogtam, finoman puszilgatva az ajkait még. – Gyere, menjünk be a lányodhoz! Majd ő szépen felvidít. – Tettem hozzá és már vontam is magammal a ház belseje felé.
Odabent Olivia már hangosan gügyögött, várva, hogy valaki a kezébe vegye. Persze, ahogy meglátta Benjamin azonnal sírva fakadt, hogy szokás szerint kierőszakolja magának az apai figyelmet.

2003. szeptember 17.
● E S T H E R ●
⭃ Változók az életben ⥷
ősz (https://i.pinimg.com/564x/81/0c/6f/810c6ffd607b24d018194e2514f4bbc3.jpg)

(https://i.pinimg.com/564x/72/8e/ce/728ecef2c3398cf06b3df99739fcd491.jpg)

And we could run away
Before the light of day
You know we always could
The mountains say, the mountains say

Sosem volt furcsa, hogy halottak nyugodtak a birtokunkon. Iagzából olyan természetes volt, mint ahogy a kletrben a többi dolog is. Nagyjából nem is izgatott minket a dolog, talán csak Aiden filozofálgathatott el rajta, én meg csak akkor utáltam meg, amikor bezárt oda egy éjszakára valami gyerekes bosszúból, és odabent maradtam az egyik ősünk dilinyós szellemével. Ezek az emlékek is olyan messze sodródtak már tőlünk, Hiányzottak azok a pillanatok, amikor még itt lakott, meg azok is, amikor ELliottal voltak itt, hiába botlottam néha beléjük random, amikor szexeltek, vagy ilyesmi. Kicist féltem, hogy el fogunk megint úgy sodródni egymástól, mint a Roxfortban. Persze baromság volt, már felnőttek voltunk. Csak a változásokat nehéz volt feldolgoznom. Ahogy azt is nehéz lesz, hogy a lányom egyszer felnő, elmegy innen és élni fogja a saját életét. Túl érzelmes voltam és ez mindenben meglátszott. Még a kviddics közben is.
De ennek ellenére máris jött a lekiismeret furdalás, hogy mekkora szemét is voltam megint, anyámmal is, meg Johannal is. Mint amikor először vacsoráztunk együtt, akkor és valahogy belőlem robbantak ki ezek a dolgok. pedig Metz is igyekezett apánk helyett apánk lenni, és ez olyan kurvajól esett. Még ha nem is nagyon tudtam egyelőre, hogyan kellett ezt kimutatni. Mintha egy részem elfelejtette volna már milyen, ha van valakinek egy apja. Szánalmas voltam.
Jól esett Esther közelsége, az érintése, a lágy hangja, az illata és ahogy bezsélt én is egy kicsit jobban lettem, megnyugodtam. Amikor megláttam őt a Roxfortban, akkor is hatással volt rám, egyszerűen csak bele tudtam volna feledkezni, hiába is flörtölgettem meg húztam akkor a csajok agyát, valahogy ő több volt nekem náluk is. Szinte megőrültem érte, annak ellenére, hogy tudtam, Aidennel is volt. Felnőtt fejjel utáltam, hogy abba a testvérharcba ő is belekeveredett.
– Semmi baj. Anyukád még most is nagyon szereti apukádat, boldoggá teszi, hogy ti az ő lenyomatai vagytok… de még nagyon fiatal. Nem lehet özvegy örökké - csak lehunyt szemmel bólintottam rá. Persze, hogy hülye voltam és indokolatlanul akadtam ki. Már megint, mint ahogy eddig olyan sokszor. a Húgommal se lett volna szabad veszekednem aznap, amikor meghalt. De akkor mindenki veszekedett itthon mindenkivel. És már csak bocsánatot se tudok kérni. Nem akartam, hogy valami miatt tőlük se tudjak bocsánatot kérni. Ez a gondolat egyenesen megrémített.
- Tudom... - sóhajtottam. - Nem is akarnám, hogy az legyen, amúgy is túl szép a feketéhez - sóhajtottam és megráztam a fejemet. Halkan suttogtam a szavakat Esthernek. De tényleg egy kicsit elég erősen ütöttem el a gurkót. Nem akartam megbántani őket. És örültem, hogy Esther ezt meg is értette. Egy kicsit még ott ácsorogtam vele a kellemes hűs szélben, a falevelek zizegésében. Igazából örültem annak, hogy sem apa sem a húgunk nem vált szellemmé. Apa talán azért nem, mert hitt bennünk, hogy jól leszünk. És mert elmondta azokat a szavakat Aidennek. Még most se mondtam el neki, mi történt akkor. Ahogy Aiden sem, hogy vele mi történt. De talán ideje lenne egyszer annak is.
– Nem vagy szörnyű. Gyere, menjünk be a lányodhoz! Majd ő szépen felvidít - szólalt meg Esther én meg csak elvigyorodtam. Már nem sajgott úgy a fejem se. De Esther már csak ilyen volt. Mellette a fájdalom is eltűnt.
- Ti folyton boldoggá tesztek - csókoltam meg, majd hagytam magam behúzni a ház falai közzé. Ahogy Olivia megpillantott máris elkezdte a sírást, én pedig odaléptem hozzá, hogy az ölembe fogjam és megpuszilgassam a hasát, mire máris elmúlt az a követelőző sírás, és olyan édesen nevetett fel, hogy szinte elolvadtam. Olyan gyönyörű kislány volt, és annyira hasonlított Etsherre.
- Hát itt van apa - dünnyögtem neki, miközben a karjaimba fogtam. - Micsoda csodaszép rajongóm van, mindjárt el is csábulok - tettem hozzá, majd Esther felé fordultam. Boldog voltam mert itt lehettem az életem értelmeivel. - Na és persze itt a másik szépségem is. Ó, muffint sütsz. Segítsek? - kérdeztem egy kicsit élettel telibben, mint kint. Szerettem vele együtt sütni-főzni.
- Majd ha kész vihetnénk belőle anyának és Johannak is.

Más nem is tudta volna úgy megnyugtatni Benjamint, mint én. Tudtam, hogyha lágyan beszélek hozzá, finoman puszilgatom és simogatom, elmúlik a zaklatottsága és talán belátja, hogy nem is olyan rossz dolog az, ami az anyukájával történik. Erica is kapott egy új fejezetet, ahogy mi is.
- Nem is akarnám, hogy az legyen, amúgy is túl szép a feketéhez - ismerte be Ben végül. Igaza volt. Az anyja gyönyörű volt és fiatal, Metz mellett pedig csak még jobban kivirágzott.
- Támogasd, hogy boldog lehessen a hátralévő életében. - Simítottam meg az arcát. Finom csókot adtam megint neki az ajkai szegletébe. Azt akartam, hogy teljesen megnyugodjon és tiszta fejjel gondolkodjon. - Megérdemli azt, amit mi megkaptunk. - Tettem hozzá és tudtam, hogy Benjamin nagyon is érti.
Ahogy kicsit csillapodott, bevittem a nyűgös Oliviához. Igazi hercegnő volt, aki értett a manipuláláshoz. Ha az apja kezébe akart lenni, elég volt elsírnia magát. Máris ott volt Benjamin kezében, aki finom puszikkal halmozta el.
- Hát itt van apa- dünnyögte neki. Alig bírtam ki, hogy ne olvadjak el az édes kis látványuktól. Csodásak voltak ketten. - Micsoda csodaszép rajongóm van, mindjárt el is csábulok- tette hozzá, ahogy újra találkozott a pillanatásunk. Rámosolyodtam, örültem, hogy ellazult és jobban érzi magát végre. Ilyenkor én is megnyugodtam mindig, hogy mégsem akkora a baj. Szipmlán csak idő kellett neki, hogy feldolgozza a változásokat, hiszen eddig a gyász a család mindennapjainak része volt. Azóta kirepült Aiden, Erica és Ben is megtalálták a boldogságot. Most már ezt kellett megszokni, ez volt a midennapok része.
- Még a végén féltékeny leszek... - kuncogtam és odamentem hozzájuk. Finoman megcirógattam Olivia puha pofiját, aki eddigre egészen Ben ölelésébe olvadt.
- Na és persze itt a másik szépségem is. Ó, muffint sütsz. Segítsek?
- Bizony. Ha a kislányoddal foglalkoztál, a díszítésnél besegíthetsz. - Feleltem lelkesen, majd visszaléptem a konyhapult mellé, hogy folytassam, ahol abbahagytam a dolgot. Szerettem Bennel sütni és főzni, szerettem, hogyha az együtt töltött idő aktívan telik el.
- Majd ha kész vihetnénk belőle anyának és Johannak is. - Javasolta. Megkönnyebbült sóhajjal porcióztam közben a tésztát. Hálás voltam, hogy ilyen könnyen átbillent és nem kellett még este is nyugtatgatnom, hogy az apukája iránti tisztelet ezzel nem vész oda. Így volt. Johann is tisztelte őt, az anyukája is szerette, annyiszor került szóba. Chrissie-vel sem volt más a helyzet. Ők nem a múlt részei voltak, hanem állandó családtagok, akikről senki sem akart megfeledkezni. Még én sem, pedig alig ismertem őket.
- Ezért csinálok nagy adagot. - Böktem a fejemmel a másik, már előkészített muffinsütő felé. - Belteszitek a muffinpapírt? - kérdeztem. - Van kiskacsás, nyuszis, masnis, pöttyös. Kicsit bevásároltam.

2003. szeptember 17.
● E S T H E R ●
⭃ Változók az életben ⥷
ősz (https://i.pinimg.com/564x/81/0c/6f/810c6ffd607b24d018194e2514f4bbc3.jpg)

(https://i.pinimg.com/564x/72/8e/ce/728ecef2c3398cf06b3df99739fcd491.jpg)

And we could run away
Before the light of day
You know we always could
The mountains say, the mountains say

Nem tehettem tönkre anya életét azzal, hogy folytzon szembe mentem azzal, amit ő jónak látott. Talán régi történet volt már ez. De valahogy mi ketten is folyton harcoltunk egymással. Mint ahogy Aiden is apával. Bár ő néma hallgatásba menekült vagy pedig elbújt a hideg álarca és a szemtelen beszólásai mögé, miközben apa tanítani akarta az életre. Én meg anyával folyton veszekedtünk, a végén már fakanalakat hajigált felém, csak mert nem akartam tovább tanulni, nem akartam auoror lenni, bármennyire is azzá tudtam válni, bármenynire is azt szerette volna anya és titkon apa is. Anya még azért is kiakadt, amikor közöltem nem érdekel ez az aranyvérűség, nem érdekeltek a vele járó kötelezettségek egyszerűen csak jól akartam magam érezni azzal, aki megtetszett. Aiden persze mindent kötelességének tartott követni. Akkor mégis fájt, hogy neki volt egy célja egy jövőképe, én pedig csak repülni akartam, azóta, amióta tudtam az eszemet, száguldani a seprűn és nagyjából ennyi volt a tervem, míg Aiden az egész életét elgodnolta. Ahhoz képest teljesen más irányt vett mind a kettőnk élete. És anya valahogy egyedül kénytelen volt beletörődni abba, hogy egyik fia se futja be azt a legendás karriert, amit elgondolt nekünk. Én csak repkedtem, Aiden meg ki tudja, hogy milyen balhékba keveredett. De mindenen is túl, nem tehettem meg vele, hogy megint háborúzni kezdek. Ahhoz már tényleg idősebb voltam. Érettebb nem hiszem, de idősebb, aki talán egy kicsit máshogy látta a világot, mint tizenévesen.
Esther szavai megnyugtattak, lecsillapították a maró fájdalmat, és a kétségbeesett dühömet, amit először anya és Metz iránt, aztán magam iránt kezdtem érezni. Csak hagytam, hogy Esther hangja megtöktsön belül, és az érintései lenyugtassák a háborgó lelkemet. A hűvös szél ellenére úgy éreztem, hogy az érintései felmelegítettek. El se tudtam volna már képzelni nélküle az életemet. Igazából azt hiszem sose tudtam. Esther az életem része lett, már azt hiszem az első pillantástól kezdve.
- Támogasd, hogy boldog lehessen a hátralévő életében. Megérdemli azt, amit mi megkaptunk - Erre csak bólintottam egyet, mert igaza volt. És belül a szívem mélyén én is tudtam ezt. A csók után megindultunk befelé aházba. Nem akartam, hogy megfázzon idekint, és amúgy is Oliviát is alig vártam, hogy láthassam. Hangosan és erőszakosan sírni is kezdett, én meg még ezt is bájosnak találtam. Chrissie-vel nem tudtam mit kezdeni, amikor megszületett, Aiden persze olyan természetesen nyúlt hozzá, de most én is ilyen egyszerűséggel vettem a lányomat a karjaim közzé.
- Még a végén féltékeny leszek... - képett hozzánk közelebb Esther és most a világ olyan kibaszottul tökéletesnek tűnt. Mintha nem is történt volna semmi rossz velem, és a kezeimbe fogtam azt hiszem létezésem egyik értelmét. Valahogy ez olyan megindító volt.
- Ezért csinálok nagy adagot. Belteszitek a muffinpapírt? Van kiskacsás, nyuszis, masnis, pöttyös. Kicsit bevásároltam.
Elviygordva léptem a papírok felé, miközben Olivia lelkesen bújt a mellkasomra, hogy hallgassa a szívverésemet. Már nem is nézett ki úgy, mint aki sírt, inkább roppantul elégedett volt azzal, hogy az ölemben lehet.
- Esther mindig lenyűgözöl - kacsintottam rá, mert néha olyan érzésem volt, hogy két lépéssel előttem járt. Mondjuk Aiden is, de nála ez sokszor idegesítő volt, és az orrom alá is dörgölte, hogy lassú voltam. Iagzából semmi bajom nem volt azzal, hogy Metz az életünk részévé vált. Igazából még eléggé meg is kedveltem. Láttam, hogyan nézett anyára, láttam, hogy Aident is ugyan úgy elfogadta, és ez számomra mindennél többet jelentett. Imádta Rosie-t és Oliviát is. Metz jó ember volt, és megérdemelte, hogy boldog legyen anyám mellett. Anya pedig régóta nem mosolygott ilyen élettel telin.
A papírokat beletettem a muffin sütőbe, és hogy változatos legyen variáltam a kombinációkat így került bele mindenféle színű, amit Esther vett, aztán segítettem neki a tészta kimérésnél is. Szerettem vele együtt lenni a konyhába, valahogy ösztönösen tudtuk, hogy mikor kell segíteni egymásnak, és még csak nem is veszekedtünk, mint ahogy anya vagy Aiden, vagy anya meg apa ha itt voltak.
- Már alig várom, hogy megkóstolhassam - pusziltam meg Esthert, miután ha elkészültünk betettettük a muffinokat sülni.

Olivia olyan aprónak tűnt Benjamin karjaiban, pedig viszonylag nagy súllyal született. Persze kicsit össze is húzta magát, ahogy az arcocskájával odabújt az apja mellkasához. Megnyugtatta a szívverés hang, mert szerette a közelségünket annak ellenére is, hogy éppen semmilyen szükségleti gondja nem volt. Benjaminért meg kifejezetten sokat nyafogott. Elég volt meghallani a hangját.
- Esther mindig lenyűgözöl - jegyezte meg Ben. A kislányunkkal a kezében lépett a papírhoz, hogy szépen kibélelje a sütőformát. A tészta is szépen kezdett összeállni és még finom, vaníliás illata is volt... pont úgy, ahogyan anyukám csinálta gyerekként. Szerettem ezt az aromát, olyan otthonos érzést adott.
- Egy muffinnal? - kuncogtam.
Az ujjai ügyesen dolgoztak a papírral, én pedig odaléptem mellé a kész tésztával. A színösszeállítás olyan Benesen kusza volt, de én éppen ezt szerettem benne. Ő maga is olyan volt, mint egy színkavalkád. Hol energiától telve tombolt, hol pedig szürke volt és bánatos. Ez utóbbit persze mindig könnyű volt átfesteni rózsaszínre.
- Micsoda színek. Remélem a muffin is ilyen jól fog sikerülni - mosolyogtam rá.
- Már alig várom, hogy megkóstolhassam.
Odaléptem melléjük. Olivia pici fejecskéjére finom csókot nyomtam. Imádtam a babaillatot, de ezúttal nem volt alkalmam kiélvezni. Finoman, mellécseppenés nélkül igyekeztem kikanalazni a tésztát az adagokba. Ben kis puszija azért jól esett.
- Pár perc és kóstolhatod. - Bólogattam és megszórtam a tésztát némi csokitörmelékkel. Ezután toltam csak be a sütőbe és léptem vissza hozzájuk. Jó volt odabújni Benhez és tovább simogatni Olivia hátát. Ez a pillanat annyira a miénk volt és nekem ez volt a mindenem. Sosem akartam izgalmas életet, inkább csak élvezni akartam a családi alkalmakat, a szeretet, amit tőlük kaptam.
- A kis hercegnőnk nagyon nyugodt az apukája karjaiba.- Sóhajtottam fel és odahajtottam a fejemet Ben vállára. Valahol úgy éreztem, ezt Erica is megérdemelné. Éppen csak belépett a negyvenes éveibe. A két felnőtt fia kirepült, új kapcsolatban van és még csak be sem tudott teljesülni neki igazán. Ben persze csak az apja miatt volt féltékeny és haragos, de tudtam, hogy őt könnyen meglehet győzni. Idő kell neki, ennyiről van szó.
Gyorsan megtöltötte a konyhát a muffin finom, sülő illata.
- Szóval akkor megbékélsz anyukád döntésével? - kérdeztem és előkészítettem a rácsot a konyhapultra, hogy majd arra pakoljam át a muffinokat. Az illat ugyanis közben tovább erősödött és a húsz perc is letelni látszott. Megfogtam a pálcámat, finom intéssel nyitottam ki a sütőt, hogy a tepsi kitáncoljon a főzőlapra. A tepsiből pedig szépen kiugrottak a finomabbnál finomabbnak tűnő muffinok.

2003. szeptember 17.
● E S T H E R ●
⭃ Változók az életben ⥷
ősz (https://i.pinimg.com/564x/81/0c/6f/810c6ffd607b24d018194e2514f4bbc3.jpg)

(https://i.pinimg.com/564x/72/8e/ce/728ecef2c3398cf06b3df99739fcd491.jpg)

And we could run away
Before the light of day
You know we always could
The mountains say, the mountains say

Esther mindig is olyan béke szigeteként működött az életemben. Ha túlpörögtem, nem akart megállítani, de mégis mellette le tudtam úgy nyugodni, hogy ne kattanjak be teljesen. ha pedig rossz kedvem volt segített jobban lennem, és úgy közeledett felém, ahogy senki más sem tudott. Ő volt az életem közepe, akit a szívembe vésett az idő, és én sosem tudtam kitörölni igazán, akkor sem, amikor azt hittem úgyan úgy túl kell lépnem rajta, ahogy a múltam többi pontján is. Menekülni akartam előle is, nem pedig elfogadni, hogy minden változik, nem elutasítani azt ami elveszett, hanem csak megtanulni mellette élni. Szerettem hogy vele együtt lett egész az életem és hogy nem fojtott meg egy kanál vízben a szülés után sem, pedig akkor nagyon mérges volt rám.
Olivia meg még csak tetézte ezt, hogy a családom bővül, és én imádtam az édes babaillatát, a csillogó kék tekintetét, a szőke fürtjeit, amik olyanok voltak, mint Estheré. Szerettem a mozdulataiban és az arcában felismerni őt és valahogy olyan rohadtul jól esett benne látni Esthert is. Inkább hasonlított rá mindenben, mint énrám, és reméltem is, hogy azt a vadságot és elevenséget nem örökölte, ami bennem lobogott, még most is. Képes voltam vele úgy eljátszani, mint annak idejék, kölyökkoromban Chrissie-vel, miután megszoktam, hogy a családunk új taggal bővült. Aidennek könnyebben ment az elfogadás, én meg duzzogtam, hogy nem fognak rám figyelni és szeretni úgy ahogy eddig. Apa persze mindent elmondott, hogy ez nem így van, és szépen lassan megbékéltem a húgommal is, aki egy igazi királylány volt. A család életének közepe és fénye. És most ezt éreztem Oliviánál is. Boldog voltam.
- Egy muffinnal? - kuncogott Esther én meg csak komolyan bólogattam Férfi voltam a finom kajával meg lehetett fogni és szerettem ahogyan Esther sütött és főzött.
- Egy muffinnal - ismételtem el, és köze ahogy pakoltam a muffinformákat a sütőbe mindenfélét magyaráztam Oliviának is, ő meg csak hozzám tapadva hallgatta a dörmögésemet, mintha lett volna annak értelme. - A muffin meg jól fog sikerülni, mert a világ legjobb szakácsai segítenek neked - pusziltam meg Esthert, és Oliviára néztem. - Igaz, tündérem? - vigyorogtam rá, és ő is kapott egy apukás puszit.
Elnéztem, ahogy Esther befejezte a muffint, megszórta törmelékkel aztán pedig csak hozzánk simult egy tökéletes pillanatba, én pedig olyan kicseszettül boldog voltam, hogy biztos voltam benne: Aiden is érezte. Éreztem én is, ha ő örült valaminek, és akkor az olyan jól esett. tudni, hogy végre mert boldog lenni, és az régen csak Chrissie mellett volt. Most már neki is volt kiért élnie újra és élte az életét, mint ahogy én is. Furcsa volt, hogy ennyire megváltozott az életünk, azok után, ami történt és végre egy kicsit jobb irányba sodrótunk. Reméltem, hogy nem kell többet átélnie azt, amit a háború alatt, hogy mindenét egyedül fel akarná áldozni a családja miatt. Én pedig, ha ezt meg tenné, jobban fogok figyleni és kiverem belőle a szart is, ha egyedül akar szembemenni a világgal.
- A kis hercegnőnk nagyon nyugodt az apukája karjaiba - jegyezte meg sóhajtva én meg csak elégedetten és büszkén bólogattam miközben kihúztam magam.
- Tudod milyen hatással vagyok a nőkre - vigyorodtam el és roppantul elégedett voltam magammal. A szabad kezemmel odahúztam jobban magamhoz Esthert, és megsimogattam a popsiját is.
- Szóval akkor megbékélsz anyukád döntésével? - kérdezte Esther, ahogy a muffin édes, finom illata megtöltötte aházat. Régen mindig, amikor apa a konyhában volt különleges illatú volt a házunk. Mindeig készült valami finom, mindig hallottuk, ahogy anya mérgesen kiabál a konyhában apa meg jót virult rajta, ha anya megpróbált neki segíteni. A mindennapi élet része volt és a ház lelke szinte. Estherrel együtt ez a fajta élet kezdett ide visszaköltözni és valahogy ez olyan szép volt. Minden újraindult.
Bólintottam, ismert már. Lobbanékony voltam, de könnyen túlzásba estem, mint amikor anya akadt ki. De ezzel ellentétben könnyen túllendültem a dolgokon, és inkább megbocsájtottam a leszszemetebb szarságokat is, még Aidennek is, amikor szemét volt velem, szinte azonnal és nem foglalkoztam vele többet. Persze régen nem vágott ketté senki halála, ez azt hiszem egy kicsit megváltoztaott. Többet tudtam őrlődni, de Esther ezt feloldozta bennem. Szükségem is volt erre. Szóval inkább örültem annak, hogy anya is újjáéledt egy olyan férfi mellett, aki mindennél jobban rajongott érte, és tökéletesen illettek egymáshoz.
- Igen. Hogy is lehetnék dühös - sóhajtottam és megráztam a fejem. A muffinok szépen kikerültek a sütőből, és várták, hogy elhűljenek. - Köszönöm - hajoltam oda hozzá és hosszasan megcsókoltam. Esther nélkül nem is tudtam elképzelni az életemet. Rayla pedig egy egyre távolibb emlékké fakult.
- Felöltöztetem Oliviát - sóhajtottam, miután a muffinok szépen hűlni látszottak, hogy el tudjunk indulni velük anyáékhoz. Az életben voltak változók, és nem szálhattam velül folyton szembe, a családom érdekében sem. Mert mindeki megérdemelte azt, hogy boldog legyen. Azok után, ami történt. Anyától ezt megtagadni, csak mert apa nincs közöttünk fizikálisan aljas és kegyetlen dolog lett volna. Alig vártam, hogy mindezek után megöleljem.

Szerettem, ahogy Ben Oliviával bánt. Igazán apukás volt, se nem túl gyengéd, se nem túl férfias és ez még rám is jó hatással volt. Éreztem, ahogy a melegség átjár, mikor rájuk néztem... mi sosem fogjuk bántani egymást, sosem fogjuk tönkretenni a másik életét csak azért, mert nézeteltéréseink vannak. Az én szüleim persze nem így éltek. Mindig is nehézségeik voltak, amin a közös gyerek sem segített. Ezt én nem akartam. A mesevilágomat akartam Oliviának adni, melynek középpontjában Ben állt.
Oliviát csak az apukája tudta megnyugtatni. Nem csoda, Ben maga volt a nyugalom sziget, amikor éppen nem volt valakire iszonyatosan mérges. Azt a vibrálást szerencsére odakint hagyta az udvaron, a kripta előtt, így a kislányunk meg sem érzett semmit belőle.
- Tudod milyen hatással vagyok a nőkre - vigyorodott el. Egyszerre volt édes és sajnos túl őszinte. Egy párszor már az arcomba dörgölték a kamaszlányok, hogy milyen hatással is van rájuk. Végül még is inkább csak sóhajtottam egyet, nem rontva el a popsi paskolás élményét. Szerettem, mikor megérintett, szerettem, hogy vonzónak tart a szülés után is.
- Csak két nőre lehetsz hatással... - simítottam végig a mellkasán. - A többi tabu. - Tettem hozzá, persze nem szigorúan, inkább csak játékosan. Nem akartam elrontani a hangulatot.
A muffin illat eddigre belengte a házat. Ahogy kikerültek, hogy hűljenek, csak még erőteljesebb lett ez az aroma. Szerettem, hogy ettől csak még otthonosabb ez ház. Valahogy hiányzott belőle az élet, mikor Erica még nem talált rá Metzre.
- Igen. Hogy is lehetnék dühös - felelte Benjamin. - Köszönöm- tette hozzá, majd egy csókra hajolt hozzám. Jól esett volna jobban összebújni, de Olivia mellett gyakorlatilag lehetetlen volt. Túlzottan követelte a figyelmet. Most is halk dünnyögéssel jelezte, hogy ott van közöttünk.
- De elégedetlen valaki. - Mondtam, majd a kihűlt muffinokhoz fordultam megint. Egy kisebb kosárba kezdtem őket belepakolni, hogy szép, rendezett legyen. Bár nem tudtam, hogy Erica orrol-e még rám, mert lett ez a gyerekdolog Bennel. Én sem így terveztem, még szerintem is túl fiatalok vagyunk hozzá.
- Felöltöztetem Oliviát - mondta Ben rövid sóhajtással, majd el is indult vele fel. Amint a muffinokkal végeztem, én is követtem őket, hogy csinos, de meleg őszi ruhába bújjak és végre megindulhassunk Ericáékhoz.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

Roxfort RPG

Karakterek => Gattons Way 14. => A témát indította: Benjamin R. Fraser - 2020. 01. 18. - 12:29:23