Oldal nyomtatása

A Suttogó
(https://i.pinimg.com/564x/68/9d/56/689d56de0ec6f7112bcf1b48f3b13a06.jpg)

Avery
2000. december 24.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/03/93/eb/0393eb83ba7f8e381411d681179e58ad.jpg)

Míg máshol karácsonyi fények világítottak, addig a Suttogó szürke volt és kopár. Odakintről is csak a furcsán esős-szürke időjárás halovány fényei törtek be, nem töltve meg igazán a nappalit. Ha igazán csendben maradtam az üres szobában, szinte hallottam, ahogy furcsa hangok suttognak mögöttem s megértettem, miért is kapta az átkozott épület azt a nevet, amit. Normál esetben nyilván nem lett volna pénzem egy sorházra, pláne nem egy ilyen környéken és megint törhettem volna be a történtek után a Káoszlakba, hogy ott húzzam meg magam… s ott még csak hálószobát sem tudtam volna biztosítani Averynek. Igaz most is csak hálószobát tudtam, ágyat nem igazán.
Az egész ház üres volt, bűzlött a portól, így táskámhoz léptem. A tértágított darabból kirángattam a takarót és egy-két párnát, amit magammal hoztam. Lendületesen terítettem le az öreg fapadlóra, miközben odafent a kopogószellem is jelezte, hogy ő már pedig kellemesen elvan a padláson és nem tűri meg, hogy kiűzzék. Nem is terveztem ilyet tenni, egyszerűen csak közöltem vele, viszonylagos fennhangon, hogy mától Frank lesz a neve és szívesen látom. Legalább addig sem vagyok magányos. Biztos voltam benne, hogy Averynek hiányozni fog Észak-Írország, ahol KisLak állt. Persze, hogy nyomásra megszabadultam attól a tökéletes háztól és nem lehetett már visszaszerezni… de mindegy. Amúgyis jobb volt nekem Londonban, közel a „tűzhöz,” ami leginkább Christopher Cartwright pénztárcáját jelentette. Amíg fizette a munkát, addig dolgoztam… na meg ott volt az a kis plusz pénz, amit Wade Rivers kiszolgálásának köszönhetően szereztem.
Kikészítettem egy üveg bort magamnak meg valami ócska, cukros üdítőt Averynek, aki valamelyik másik helyiségben lehetett egyelőre. Tudtam, hogy szívtelenség tőle elvárni, hogy ilyen körülmények között töltse ezt az estét. Megérdemelt volna egy rendes ünnepséget otthon, Tengerszemben és azt Nat megadhatta volna neki velem ellentétben.
– Avery… – szóltam neki, de nem fordultam a folyosóról a nappaliba vezető ajtó felé. Így csak reméltem, hogy megjelent mögöttem és folytattam: – Nat meghívott minket estére Tengerszemben. Én nem mennék el, de te csak nyugodtan vacsorázz ott. Biztosan boldog lenne, ha láthatna téged.
Nem utáltam én Forestet, egyszerűen csak untam már ezt a se veled, se nélküled helyzetet. Egyszerűbb lett volna tényleg tovább lépni. Meg volt felé a bizalmam, ezért mondtam le a babáról és kértem, hogy nevelje ő. Ezért mondtam Averynek, hogy vacsorázzon inkább nála. Mégis mit adhatna meg neki egy harmincas tolvaj, aki lassan már kiöregszik ebből a szakmából is? Semmit. Örültem, hogy magamat eltartom és egy ilyen omladozó házat megvehettem magamnak.
Semmirekellő vagy, O’Mara, mint mindig is voltál… A bennem dolgozó kegyetlenség újfent önostorozáshoz fordult, ám ez nem volt olyan hatásos, mint annak idején Nat ellen fordítani. Sőt, igazából már annyira megszoktam, hogy érelemmentesen fogadtam a tényt, miszerint megint szar alak vagyok. Nem akartam ebbe belevonni Averyt és egy részem még örült is, hogy van egy hely, ahol évközben ellehet. Távol tőlem, a Foresttel való állandó vívódástól. Ha van szörnyeteg ezen a világon, az egyik biztosan én vagyok… és attól az ember meg akarja védeni a gyerekeit minden áron.
– Ne vond meg tőle ezt ma... mégis csak ünnep van... - suttogtam.

Karácsony este
▲▲▲
ELLIOT
(https://i.pinimg.com/564x/d8/38/4b/d8384bdab6c0fe65dfc960bb296617ec.jpg)
2000. december 24.
o u t f i t (https://i.pinimg.com/564x/d0/05/e7/d005e7be5fcb911cd7f5eca75ab65a23.jpg)

Az eső tompa kopogását hallgattam, figyeltem, ahogy az ereszről ütemesen csöpögnek az út barázdáiban kialakult koszos pocsolyákba a cseppek, közben pedig ujjaim megérintették az ablakpárkányt. Hideg volt, rideg, mintha csak a lakás minden porcikája azt sugallta volna, mennyire nem vagyunk idevalók.
És tényleg nem voltunk. Ha Elliotra néztem, összefacsarodott a szívem, mert annyira nem tudtam itt elképzelni. Egy üres kis, sötét londoni lakásban... Végighúztam az ujjamat a párkányon és figyeltem, ahogy nyomot hagy a vékony porrétegen. Tudtam, hogy Elliot legkisebb gondja is nagyobb most ennél, de valami nagyon nem tetszett itt, furán éreztem magam, mintha minden kis sarokból szemek figyelnének.
Sokféle elképzelésem volt az első együtt töltött karácsonyunkról, és ez nem szerepelt benne. London, sötétség, szomorúság és fájdalmas csend. Az utcát bámulva is minden olyan üres volt, a házakat körbelengő ünnepi fények szinte rossz szájízzel töltöttek el. Nem tudtam pontosan, mi történt Mongóliában, de talán jobb is volt ez így. Nat és Elliot kapcsolata mindig is viharos volt, legalábbis, mióta bekerültem a képbe, fixen egyfolytában vitáztak. Ez már egyszer elérte a tetőpontot nyár végén, nem sokkal a kastélyba utazásom előtt, de aztán kibékültek. Én pedig komolyan reménykedtem, hogy helyrejöjjenek. Mindketten. Hogy valahogy rájöjjenek a megoldásra, és boldogak legyenek. Elliot leveleiből azonban azt szűrtem le, az ő oldaláról nem teljesen felhőtlen a dolog. Ez egy kicsit bár nyomasztott belül, bíztam bennük. Most is bízok, hiszen ha ismét ide jutottak, tulajdonképpen jó döntést hoztak. Csak aztán ránéztem Elliotra, és ez az egész kép összedőlt. Fogalmam sem volt, mivel tudnék a legtöbbet segíteni, fogalmam sem volt, hogy tudok-e egyáltalán bárhogy is segíteni neki.
Wampus felugrott mellém, és ahogy a kezemnek dörgölte magát, ő is megszemlélte a kilátást. A nálam töltött hónapok alatt rengeteget nőtt, végre nem volt csontsovány és a szőre is csillogott, igazából örömmel töltött el ránézni. Hagrid gondoskodott a többi varázslényről, ő pedig szerencsére a külsejével nem tűnt ki különösebben a Roxfort macskái közül. A félős, remegős kiscicából egész hamar átfordult, és ha tudott, mindig a nyomomban volt, ami bár kicsit furcsa volt elsőre, hisz sose volt Jensenen kívül más állatom, de ugyanakkor aranyos is. Ahogy rám nézett a hatalmas, barna szemeivel, mintha megértette volna, mit érzek. És talán így is volt, nem ez lett volna az első alkalom, amikor észreveszem, hogy szinte átveszi az érzelmeimet. Szóval megvakargattam a füle tövét, hogy jelezzem neki, nincs semmi baj.
– Avery... – A szavakra aztán felpillantottam, és lassacskán ellöktem magam az ablaktól. Még Roxmortsban voltam, amikor megkaptam a levelét, szóval először Nat szüleihez utaztam, és csak azután találkoztam Elliottal Deannél, ahogy írta a levélben. Ballardék kedvesek voltak, végre találkoztam Adával és Kis Nattal is, akik tüneményesek. De mégsem engedtem el magam igazán, mert közben azon gondolkoztam, hogy Ellioték hogy vannak. Felvettem a párkányról Wampust, és úgy fordultam a folyosó felé, amerről Elliotot hallottam.
– Nat meghívott minket estére Tengerszemben. Én nem mennék el, de te csak nyugodtan vacsorázz ott. Biztosan boldog lenne, ha láthatna téged.
Biztos vagyok benne, hogy Nat is kibukott, bár vele nem találkoztam, és nem is igazán beszéltem egy elég hosszú ideje. Amit persze sajnáltam, mert ő is hiányzott. Nehéz volt ez a helyzet, és hát mindenkire kihatott körülöttük. Én pedig, hogy a pontos körülményeket nem ismertem, nem foglaltam álláspontot egyikük mellett vagy ellen sem. Nem ez volt az oka, amiért ezelőtt, és most is Elliot mellett maradtam.
Nekidőltem a félfának, és letettem a macskát, hogy az Elliot lábához fusson, majd pedig tovább, hogy közelebbről is megszemlélje a takarót meg a párnákat. Összefontam magam előtt a karjaimat, és egy pillanatig figyeltem, ahogy felborzolt szőrrel megszaglássza az egyik párnát, valami természetfeletti ellenséget látva benne.
- Téged pedig hagyjalak egyedül karácsony este? Jó programnak hangzik. - Körbenéztem a sivár, szinte teljesen üres falak közt. - Bár Wampus biztosan elsakkozik veled. Vagy néztek együtt meccset, ilyesmi.
Közelebb léptem a földre terített pokróchoz, hogy Wampus ne szedje szét a párnákat, és előhúztam a pálcámat. Ez volt az első alkalom, hogy az iskola falain kívül használhattam, így, hogy végre betöltöttem a tizenhetet. Már ha Roxmorts, vagy az a fura erdő nem számít. Azt mellesleg nem említettem nekik. A hegeket szerencsére el tudtam rejteni, és nem akartam őket idegesíteni ezzel. Hiszen Elliot szólt, hogy óvatos legyek. Én pedig elcsesztem, de legalább most ne kelljen még miattam is aggódnia.
– Ne vond meg tőle ezt ma... mégis csak ünnep van...
- Tudom... Tudom, hogy ünnep van, és nekem is hiányzik ő... De nem foglak egyedül hagyni.
Felé pillantottam, hogy nyomatékosítsam a döntésemet, aztán újra lepillantottam a pálcámra. Végighúztam az ujjamat a faragott mintán, amely mindenfelé tekergő indákat ábrázolt.
- Amúgy meg ha már itt tartunk, nincs túl nagy karácsonyi hangulat... - A szemközti fal felé fogtam a pálcámat, lassan pedig tűlevelek és apró kis tobozok ragyogtak fel, röviden végighúzódva egy szakaszon. Az ablakon karácsonyi égősor ragyogott fel, piros-kék-zöld fényekkel borítva be a sötét, borús helyet. A rögtönzött kis dísz azonban valahogy még mindig nem volt elég ahhoz, hogy barátságosabbá tegye ezt a helyet. De legalább Wampus a fal felé vetette magát gyilkolni, és nem a párnákat akarta széttépni.
A férfi felé fordultam, és egy összekapart kis mosolyt villantottam felé, ahogy halkan megszólaltam.
- Boldog karácsonyt, vagy mi. - Tulajdonképpen lehetett volna rosszabb, nem? Volt tető a fejünk fölött, legalább egymásnak itt voltunk, sokaknak ez sem adathatott meg. Le is vetettem magam a plédre, és ölembe húztam egy párnát. - Na, szerzünk valahonnan valami kaját, vagy pedig kénytelenek leszünk beérni ezekkel...? - Böktem a kikészített italok felé valamivel már vidámabban.

A Suttogó
(https://i.pinimg.com/564x/68/9d/56/689d56de0ec6f7112bcf1b48f3b13a06.jpg)

Avery
2000. december 24.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/03/93/eb/0393eb83ba7f8e381411d681179e58ad.jpg)

Avery macskája az a Wampus… vagy ki megjelent a bokámnál és úgy dörgölőzött hozzá, mintha már ezeréve ismernénk egymást. A szürke kis szépség még halkan nyávogva jelezte is, hogy micsoda remek társaságba keveredett. Ezután sétált át a takarók és a párnák sokaságához, amiket az imént dobáltam ki a földre. Persze a táskám nem csak ennyit rejtett, nálam volt az egyetlen tiszta ruhadarab, amit idehoztam magammal, na meg a hálózsák, amiben aludni fogok, míg el nem készül az új lakás. Avery addig is lehet Natnál vagy Deannél, ahol éppen jobban érzi magát.
– Téged pedig hagyjalak egyedül karácsony este? Jó programnak hangzik. – Szólalt meg végül Avery is, így felé fordultam, hogy lássam az elítélő kék szemeket. Biztosan azt hitte, hogy bekattantam vagy csak az önsajnálat mondatja ezt velem. Nem így volt, egyszerűen csak nem éltem annyira ezt a karácsony dolgot, mint mások. Tavaly Natékkal persze próbálkoztam, még majdnem ünnepi hangulatom is volt. De ez nem tért vissza idén és nem is hiányzott különösebben, akárcsak az utazgatásaim alatt. – Bár Wampus biztosan elsakkozik veled. Vagy néztek együtt meccset, ilyesmi.
– Kétlem, hogy ma lenne a környéken kviddicsmeccs… – vállat vontam. – Mellesleg én nem csinálok olyan nagyügyet ebből a karácsonyeste dologból. Nem is érdekel az egész.
Megint vállat vontam volna, de nem tettem inkább. Túl sok lett volna, még a végén azt hihette volna, hogy csak azért csinálom, mert nem akarom magam sebezhetőnek mutatni. Volt ebben némi igazság, de azt nem a karácsony miatt.
– Tudom... Tudom, hogy ünnep van, és nekem is hiányzik ő... De nem foglak egyedül hagyni. – Magyarázta tovább. Nem szakítottam el tőle a tekintetem még akkor sem, mikor a pálcáját forgatta az ujjai között. Már varázsolhatott az iskolán kívül… és bár talán furcsán hangzik, de nekem még mindig különös volt, hogy már ennyire nagy. Tizenhat évesen ismertem meg ugyan, de számomra Avery is kislány volt, akire vigyáznom kell apaként. Szánalmas, de fogalmam sem volt, mire van szüksége egy kamasznak, főleg egy lánynak… nyilván persze nem igényli, hogy elmenjek vele fehérnemű boltba vagy megvegyem a női kellékeit… mégis gondoskodni akartam róla.
– Amúgy meg ha már itt tartunk, nincs túl nagy karácsonyi hangulat... – Ahogy mozdult a keze a szoba egyetlen, apró ablaka alatt apró fényfüzér jelent meg, hogy megvilágítsa a túlzottan is szürke helyiséget. Tudtam, hogy Avery nem értené meg, hiába bizonygatnám, hogy engem nem érdekel az ünnep, én csak el akarom kezdeni végre az önálló életem. Eljutni arra pontra, hogy azt mondjam: megállok a lábamon Nat, Dean és Daniel nélkül is. Már nem akartam senki pénzét vagy segítségét.
– Boldog karácsonyt, vagy mi. – Levetette magát a korábban elrendezett pokrócra, hogy aztán az ölébe vegyen egy párnát. – Na, szerzünk valahonnan valami kaját, vagy pedig kénytelenek leszünk beérni ezekkel...?
Leguggoltam a pléd mellé, s közben éreztem, ahogy a combomban az égő fájdalom megint jelzi, hogy bizony nem figyeltem oda arra a régi sérülésre. Nem számított, egész egyszerűen odatoltam Averyhez a furcsa, narancssárga üdítőt, amit valami mugli boltból szereztem és elmosolyodtam.
– Ne aggódj, a kaja kérdést megoldjuk. – Mondtam és a táska felé böktem a fejemmel. – Nem vagyok ellene, hogy közösen karácsonyozzunk, de el kell menned Nathoz. Nem akarom megszabni, de nem tehetjük meg vele, hogy nélküled kelljen ünnepelnie, érted?
Némiképpen nyögve, megborzongva, de sikerült felállnom és a hátizsákomhoz sétáltam. Megint kikapcsoltam, hogy belenézhessek és kihúztam belőle egy vázába rakott fenyőágat. Azt odapakoltam a sarokba és egy pálcaintéssel felvillantak rajta a karácsonyi fények. Tetszett… egy hosszú pillanatig figyeltem, majd megint Avery felé fordultam.
– Dean küldött egy kis ételt. Leves, whiskey… whiskeys süti… whiskey hús… meg ilyesmik.

Persze, Elliot jött ezzel az "engem nem érdekel az ünnep" dumával, ami tulajdonképpen még igaz is lehetett, de szerintem ő is tudta, hogy most nem a karácsonyon van a hangsúly. Ez is csak egy nap volt a többi között, aminek rá kellett jönnöm, hogy talán egy kicsit túl nagy jelentőséget is tulajdonítottam. Mindig úgy vártam, mintha valami kiváltságos pillanat lenne. Valamiért biztos voltam benne, minden évben, hogy most bizony más lesz. Most jobb lesz. Szebb lesz. Hisz ez karácsony. És nem vettem észre, hogy minden, de tényleg minden egyes szaros évben ugyanaz játszódott le, a mi kis tökéletes színjátékunk, amire visszagondolva... egyszerűen csak hányingerem van.
Ugyanaz a zsúfolt étterem, karácsonyi zeneválogatás minden évben. Drága, de ízetlen ételek. Steak apának. Lazac nekem. Valami fura, tonhalas saláta, amit pedig mindig Karen kért. Előtte valami sajt meg gyümölcstál, amiről Karen sosem evett, mert különben nem fér belé a főétel. Ami egyébként egy hatalmas tányér közepén kuporgó kis marék zöld levél volt. A desszert általában kimaradt, hiszen Karen tele volt, meg amúgy is, "Rowaaaan, nem ártana indulni, mindjárt olyan nagy dugó lesz az utakon, sose érünk haza, Rowaaaaaaaan...!"
Az egész Karen nyígásáról szólt. Otthon a gyönyörűen feldíszített fenyő alatt nem sok ajándék várt, ami persze nem kéne, hogy fontos legyen, és nem is panaszkodhatok, hiszen pénzt kaptam, amiből aztán bármit vehettem. Csak hiányzott egy kicsit a... a nem is tudom. A gondoskodás. Odafigyelés. A boríték helyett mondjuk lehet jobban örültem volna egy könyvnek, vagy bárminek, amit apa választott. Amikor már kicsit nagyobb lettem, sokáig járta a boltokat a tökéletes ajándék után. Még Karennek is, pedig nem érdemelte meg az erőfeszítést. De ott volt az a lelkes izgatottság... hogy ez a szeretet ünnepe, most más lesz, talán egy kicsit megbékélünk. Talán ezúttal nem méricskél azokkal a hideg, kék szemeivel, és tesz megjegyzéseket, igazából bármire, ami csak az eszébe jut. Persze a kedvence az anya volt, meg a bizonyos "hülye bűvésziskola", ezeken tényleg órákat tudott rágódni.
Cserébe én erőszeretettel viccet űztem a jógapózaiból, meg a szeretőiből, akiket apa távollétében becsempészett a szobájába. És igen, még mindig fúj.
Az ajándékozás után mindenki elvonult a szobájába, és igazából ennyi volt a meghittség, a szeretet, meg ilyen baromság... Aztán eltelt egy év, és én vártam. Komolyan, néha csak szeretném felpofozni a régi énemet, hogy ne legyen már ilyen szerencsétlenül naiv.
- Igazad van, kit érdekel a karácsony este? Akkor sem hagylak most egyedül. Nem szabadulsz tőlem, ne is reménykedj.
Miután Wampus megunta a dekor szabotálását, visszamerészkedett a közelembe, szóval az ölembe húztam, és csak úgy mértem fel az üdítőt, amit Elliot a kezembe nyomott. Aztán felmosolyogtam rá.
– Ne aggódj, a kaja kérdést megoldjuk. Nem vagyok ellene, hogy közösen karácsonyozzunk, de el kell menned Nathoz. Nem akarom megszabni, de nem tehetjük meg vele, hogy nélküled kelljen ünnepelnie, érted?
Megvakargattam Wampus füle tövét, aki közben hanyattvágta magát a párnán és hempergett a kezem alatt. Láthatóan őt nem érdekelte, hol vagyunk és mit csinálunk itt, csak hogy legyen valami társasága, és valaki szeretgesse.
- Értem - válaszoltam egy rövid kis szünet után. - Nem is mondtam, hogy nem akarok elmenni hozzá... Csak nem akarlak egyedül hagyni.
Nem pillantottam fel, és reméltem, hogy nem érzi majd emiatt úgy magát, mint egy dedós, akire vigyázni kell. Ha meg mégis, bíztam abban, hogy megérti, ezt csak érte teszem. Mert szeretnék segíteni, és bár egyelőre kissé tanácstalan vagyok, hogy is kezdjek hozzá, azt határozottan nem egy jó út, ha itt se vagyok. Vagy ilyesmi.
- Amúgy is, erre vannak a gyerekek... hogy szórakoztassák az apjukat, nem igaz? - Próbálkoztam egy kicsit könnyedebb hangnemmel, aztán sóhajtottam egy aprót. - Oké, mit szólnál, ha holnap elmennék? Szerintem ez tök jó kompromisszum.
Kissé összevont szemöldökkel figyeltem, ahogy talpra küzdi magát, de végül nem kérdeztem rá. Úgy sejtettem, ez már valami olyasmi személyes tér, ahova inkább nem kéne bekukucskálnom. Helyette elvigyorodtam a rögtönzött kis karácsonyfánk láttán.
- Ez nagyon menő - bólintottam. - Még hasznos is, hogy nincsenek rajta nagy díszek, akkor leszednék a macskák. Uuu, egyébként jut eszembe, Adáék eszméletlenül aranyosak. Ada megmutogatta az összes fáraós könyvét... tök jó volt.
Inkább nem mentem bele mélyebben a dolgokba, hiszek Ada is Natnál volt, és ha valamit nem akartam, akkor az az volt, hogy a kötelezőnél is többet gondolkozzon a férfin, meg ezen az egészen.
– Dean küldött egy kis ételt. Leves, whiskey… whiskeys süti… whiskey hús… meg ilyesmik.
Vigyorogva kibontottam a narancsos üdítőt, és két poharat varázsoltam, hogy mindkettőbe öntsek egy kicsit a cuccból. De nem tele, gondoltam, ha már ennyi piánk van, feldobom egy kicsit az italokat, ha Elliot kipakol a táskájából. A whiskys sütiről pedig az elázós piknikezésünk jutott eszembe Seamusszel, mire egy kicsit szélesebben mosolyogtam.
- Ó, bakker, és egy kis whiskeyt nem küldött véletlenül? - viccelődtem, és kitettem a cicámat az ölemből, majd pedig megpaskoltam magam mellett a pléd üres részét. Azt persze játék reményében Wampus megpróbálta elfoglalni, de ismét arrébb toszogattam egy kicsit. Vadállat. - Na, inkább gyere és mesélj, hogy miből maradtam ki szeptember óta... Macskatámadásért közben felelősséget nem vállalok, bocsi! Dean hogy van?

A Suttogó
(https://i.pinimg.com/564x/68/9d/56/689d56de0ec6f7112bcf1b48f3b13a06.jpg)

Avery
2000. december 24.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/03/93/eb/0393eb83ba7f8e381411d681179e58ad.jpg)

Nem akartam hagyni a keserű kis érzéseknek, hogy aprócska tű módjára szúrjanak belém. Nem akartam én Natnak most sem rosszat, sőt nem akartam őt ellökni sem magamtól igazán… egyszerűen csak úgy éreztem, hogy a kapcsolatunk a századik helyre került neki minden más hülyeség mögé, amik múlandó dolgok, mint pénz, munka és egyéb dolgok. Ha ezek elfogynak vagy végük lesz, akkor mi marad? Csak mi egymásnak. Vagyis maradtunk volna, mert én már untam arra várni, hogy csodatörtéjen.
– Értem. Nem is mondtam, hogy nem akarok elmenni hozzá... Csak nem akarlak egyedül hagyni. – válaszolta Avery, mikor konkrétan atyai parancsba foglalva közöltem vele, hogy el kell mennie Nathoz. Nem vagyok én az ellen, hogy kettesben karácsonyozzunk, tényleg nem… de ismertem magamat és ismertem azt a hatalmas, mindig morgó mackót is, aki éppen annyira nem volt erős, mint amennyire annak tűnt. Valószínűleg már mindenen átment és azt fontolgatja, hogyan meneküljön el a számára kellemetlennek tűnő érzések elől. Nem lehet mindig menekülni… te már csak tudod, O’Mara… A hang cseppet sem finoman röhögött ki mondandója végén. Bele is borzongtam. Lényegében persze igaza volt, hiszen mi másra voltam én képes? Menekülni. Tizenötévem meghatározó részét tette ki az, hogy hátatfordítsak valaminek, ami elől gyáván elmenekültem… pedig, ha szembe nézek vele, talán nem itt tartanék.
– Amúgy is, erre vannak a gyerekek... hogy szórakoztassák az apjukat, nem igaz? – Aztán egy apró sóhaj következett. Valószínűleg leesett neki, hogy ettől a témától nem tágítok. – Oké, mit szólnál, ha holnap elmennék? Szerintem ez tök jó kompromisszum.
Inkább feltornáztam magam, hogy aztán kissé bicegve, de eljussak a táskámig. Csendesen hajoltam le hozzá, aztán a hangomat is meglehetősen halkra véve ismét megszólaltam. Nem akartam persze nagyon belemenni a dolgokba, de azt azért Averynek is tudnia kellett, hogy Nat milyen drámaian fogja fel a dolgokat.
– Hidd el, hogy Natnak nagyobb szüksége van rád, mint nekem. Ő nem ilyen, mint én… nem áll ki és tesz úgy, mintha minden rendben lenne, mikor összetörik a szívét. Általában már azon agyal, hogyan menekülhetne el előlem és a fájdalma elől. Talán már vett is egy új házat a világ másik végén, csak azért, hogy ne kelljen tennie semmit és sírasson valamit, egy életen át, amiért csupán a kisujját kellene megmozdítania. – Motyogtam bele a táskába, aztán előkerült az újabb karácsonyi hangulatot fokozó dísztárgy és némi étellel teli doboz is.
– Ez nagyon menő – jegyezte meg aztán. Kicsit örültem, hogy elterelődött a téma a karácsonyi dolgok irányába, mert ez inkább hangulatfokozó volt, semmint szomorú. Natra gondolni az volt… mert valahol én is tudtam: annyi minden lehettünk volna még mi ketten egymásnak. És most mik vagyunk? Roncsok, töredezett részei egy nagy egésznek. Nem, mintha számítana. Azt hiszem, a bizalmamat évek alatt sem tudná visszaépíteni oda, ahova illene. Igazság szerint meg sem próbálná. Megígérné, de nem próbálná. – Még hasznos is, hogy nincsenek rajta nagy díszek, akkor leszednék a macskák. Uuu, egyébként jut eszembe, Adáék eszméletlenül aranyosak. Ada megmutogatta az összes fáraós könyvét... tök jó volt.
Letettem az ételhordó dobozokat a szőnyegre, aztán egy halk nyögéssel, a fájós combomat masszírozva leültem az egyik párnára én is. Lerúgtam a cipőm, hogy kényelmesebben legyek és úgy néztem Avery felé, büszke vigyorral. A whiskeynél nincs is jobb dolog, ha ételről van szó… na nem, mintha lett volna gusztusom a dobozokban várakozó dolgokhoz.
– Zeuszt szerencsére nem érdeklik a díszek. Őt lefoglalja a ház őrzése általában. – Vontam vállat. – Már egy éve megígértem Adának, hogy elviszem Egyiptomba és még mindig nem sikerült. Pedig kellett volna, nagyon is… mert azt hiszi, most már csak a kisöccsét szerejtük… azt hiszem, értem mit érez. – Tettem hozzá valamivel komorabb hangvételben.
Aztán felsoroltam hirtelenjében mik vannak a dobozokban.
– Ó, bakker, és egy kis whiskeyt nem küldött véletlenül? Na, inkább gyere és mesélj, hogy miből maradtam ki szeptember óta... Macskatámadásért közben felelősséget nem vállalok, bocsi! Dean hogy van? – közelebb mocorogtam Averyhez, mire Wampus azonnal a kezemet kezdte el pofozni. Nem számított, édes volt a maga kis ártatlanságában. Hát ezért szerettem a macskákat, azonnal mosolyt csaltak az arcomra.
– Dean jól van, mint mindig. Tudod milyen, egy vadállat, hiába annyi idős, amennyi. – Vállat vontam. – Szeptember óta… szeptember óta… nem tudom. Nem igazán tudom. Egy nagy káosz volt minden igazából. Hol együtt voltunk, hol nem… aztán… aztán… – Elcsuklott persze a hangom. Hangosan sóhajtottam és elfordítottam a fejem, hogy két-három pislogással a helyükön tartsam az átkozott könnyeket.
Ki ne mondd, te őrült! A hang úgy parancsolt rám, mintha muszáj lenne. Azonban a bennem lévő állandóan kusza érzések most egy kicsit előtörtek. A szokásos, Elliot O’Mara nem tudja befogni a száját és jön a sírás… sok-sok sírás.
– Bevállaltam Nattal egy közös gyereket, hogy magam mellett tartsam. De még így is szétmentünk… – Hadartam el némiképpen rekedten. – És megkértem, hogy nevelje fel… mert én nem tudnám… - A hangomban egyértelműen érződött, mennyire fáj.

Figyeltem Elliot alakját a táskánál görnyedni, ahogy beszélt, miközben óvatosan tekergettem Wampus nevetséges külsejű kis farkacskáját, aki erre dorombolva hempergett az ölemben lévő párnán. persze, nem is kételkedtem, hogy igaza lenne... De valahogy nekem szorosabbra fűződött a kapcsolatom Elliottal, mint Nattal, és csak azt tudtam, hogy kegyetlenség lenne a részemről egyedül hagyni ebben a sötét zugban. Hiába várna valószínűleg egy talpig díszített ház és tagadhatatlan karácsonyi hangulat, nem érezném jól magam. Bár nem kérdés, a legjobb akkor lenne, ha mindenki együtt lenne... De mindegy, ha úgy érzik, meg lehet oldani, akkor úgyis megoldják. Egyszer. Önző módon, egy kicsit örültem is, hogy az év számottevő részében a Roxfortban vagyok, mert így legalább rám nem vetült ki ez a tömény feszültség, maximum a leveleken keresztül. Pedig ez tényleg undok gondolat volt a részemről. Ha itthon lettem volna, mellettük állhattam volna, amellett, akinek erre nagyobb szüksége van.. Vagy útban lettem volna, ki tudja? Zavaros volt ez az egész helyzet, őszintén, nehezen tudtam eldönteni, mi is a helyes és mi nem. Ez nem olyan volt, mint amikor meghalt anyu - akkor ketten maradtunk apával, és valahogy egyértelmű volt, hogy egyedül maradtunk egymásnak, tudtam, hogy ő az egyetlen támaszom... Aztán egyszer csak kitalálta, hogy visszamegy dolgozni, és jött helyette Karen. De az már egy egészen más dolog.
Lebámultam az ölemben tartott macskára, és lassan megvontam a vállamat.
- Ha ennyire szeretnéd, átmehetek - motyogtam aztán valamivel levertebben, hogy szavak nélkül is tudassam vele, nem tetszik, hogy most el akar küldeni. Aztán inkább nem tettem hozzá semmit, csendben maradtam, és figyeltem, ahogy előpakolja a fenyőágat, meg azt, hogy erre Wampus lelkesen kiugrik az ölemből. A dísz hangulatától aztán kicsit jobb lett a kedvem, így amikor Elliot visszahelyezkedett mellém a pokrócra, magamhoz húztam az egyik üveg whiskyt, hogy kibontsam, és löttyintsek egy kevéskét a narancsos üdítőmhöz. Ha már ünnep van, adjuk meg a módját, nem? Felé biccentettem az üveggel, hogy ő is kér-e, vagy esetleg marad a kikészített boránál, aztán a combja felé néztem. Tudom, megbeszéltem magammal, hogy nem kéne rákérdezni, de...
- Fáj a lábad? Minden rendben? - ráncoltam kicsit homlokomat, aztán a menüt kezdtem átböngészni. Én azért kicsit éhes voltam, pláne így, hogy megcsapott az ételek finom aromája. Így hát felnyitogattam a fedőket, és felmértem, mink is van.
– Zeuszt szerencsére nem érdeklik a díszek. Őt lefoglalja a ház őrzése általában. - Mesélte közben Elliot. - Már egy éve megígértem Adának, hogy elviszem Egyiptomba és még mindig nem sikerült. Pedig kellett volna, nagyon is… mert azt hiszi, most már csak a kisöccsét szeretjük… azt hiszem, értem mit érez.
Felpislantottam az arcára, miközben elővarázsoltam két tányért meg néhány evőeszközt. Az egyik pakkot felé csúsztattam, bár igazából sejtettem, hogy nem fog enni, vagy legalábbis nem sokat. Belegondolva, talán nem lett volna hülyeség egy csokitortát venni neki ajándékba, ahhoz még lehet lett is volna gusztusa. Nem baj, a kis csomagja így is rejtegetett magában egy rakás édességet, szóval reménykedtem, hogy ha mást nem is, legalább azokból fog majd enni egy kicsit. Hiszen a csoki is jobb a semminél... Nem sokkal, de valamivel mindenképpen.
- A gyerekek mindig féltékenyek a testvéreikre, gondolom... Ezt egészen biztosan kinövi majd - feleltem, és szedtem magamnak egy kis húst meg köretet hozzá. - És még elviheted Egyiptomba. Sőt, ha megleped vele, akkor még jobban fog imádni. Meg én is, ha engem is visztek magatokkal... - Tettem aztán hozzá halvány vigyorral, aztán elhelyezkedtem az ölemben a tányért.
Persze, szavaim alapján minden olyan egyszerűnek hangzott, de nem... tudtam, hogy nem volt az. Furcsa volt. Jobban belegondolva, az elmúlt évemben jöttem csak rá, milyen képlékeny is minden. Hiszen anya halála után, egészen idáig az életem egy unalmas kis sémát követve haladt előre, szinte rezzenéstelenül. Aztán jöttek a furcsaságok a sulival, a Három Seprűs szarság, az az őrült nyár, Ellioték, Ellioték szakítása, összejövése, Seamus, Tessana Morrow... Hát őrület volt. És semmi nem tartott örökké. A jók se, meg a rosszak se... de vajon mi lesz jövőre? Szinte bele se akartam gondolni.
Kortyoltam egyet a poharamból, amiben pont tökéletesen keveredett az alkohol ereje és az édesség.
– Dean jól van, mint mindig. Tudod milyen, egy vadállat, hiába annyi idős, amennyi. Szeptember óta… szeptember óta… nem tudom. Nem igazán tudom. Egy nagy káosz volt minden igazából. Hol együtt voltunk, hol nem… aztán… aztán… – Letettem a villámat, és felnéztem rá a tányérom felett, ám hagytam neki időt, hogy átgondolja, mit is szeretne mondani, nem szóltam közbe, még akkor sem, amikor a szünete egy kicsikét hosszabbra nyúlt.
– Bevállaltam Nattal egy közös gyereket, hogy magam mellett tartsam. De még így is szétmentünk… - hadarta. - És megkértem, hogy nevelje fel… mert én nem tudnám…
Mélyen beszívtam a levegőt, és végigsimítottam a nadrágomon, aztán a tányért ki is tettem az ölemből, hogy odacsússzak Elliot mellé. Egy újabb nehéz helyzet, és nehéz döntés... És talán ez volt a legnehezebb. Persze értettem a döntés miértjét, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem értettem vele egyet valamelyest. A döbbenetemet és kérdéseimet alapvetően a gyerek dologról pedig inkább most kicsit arrébb tettem, mert azzal pláne nem segítettem volna. Még akkor is, ha mi a fene...
- Képes lennél felnevelni, ha a körülmények mások lennének... - mondtam halkan, ahogy kissé nehézkesen - már csak a méretkülönbségeink miatt is - átvetettem rajta a karjaimat. - Oké? Biztos vagyok benne, hogy nagyon jó apa lennél. Most is az vagy, még ha nem is olyan... hivatalos. És Nat is az. Jó döntést hoztál, mert ő boldog lesz... És ez a lényeg. - Mit mondhattam volna még? Mit, ami kicsit feldobta volna Elliotot, ami könnyebbé tette volna ezt az egészet? Meg voltam lőve, és már az előbb jött étvágyam is egészen elment. Sóhajtottam egyet. - Tudom, hogy ez borzalmas, de azt is tudom, és te is tudod, hogy jobb lesz idővel... De ahhoz neked is tenned kell érte. Neked is akarnod kell azt, hogy jól legyél, oké?
Hiába, pontosan tudtam, hogy fenn áll a veszélye, hogy teljesen elhagyja magát, és pont ettől féltem. Ezt akartam valahogy kiküszöbölni, mert tudtam, hogy nagyon hamar eljön a január, és a visszautazás. Aztán pedig újabb hosszú hónapok nyárig...
Kicsikét aztán elhúzódtam, és ha eddig ő még nem tette meg, akkor egy pohárért nyúltam, és töltöttem neki egy kis piát. Aztán felé nyújtottam, de szerencsére hamar észbekaptam, és visszább is húztam a kezem.
- Oké, vigyázat, jön szigorú Avery - ettél már ma? Ha nem, akkor egy kicsit küzdj le, légy szíves, aztán csapunk egy igazi apa-lánya lerészegedést, és áttáncoljuk magunkat a karácsonyon, mit szólsz? - ajánlottam fel vigyorogva, és nagyon reménykedtem, hogy ez a technika valamelyest be fog válni, de azért ellenkező esetre is gyűjtöttem magamban a kreativitást, hogy mivel improvizálhatok majd.

A Suttogó
(https://i.pinimg.com/564x/68/9d/56/689d56de0ec6f7112bcf1b48f3b13a06.jpg)

Avery
2000. december 24.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/03/93/eb/0393eb83ba7f8e381411d681179e58ad.jpg)

Valójában sosem viseltem különösebben jól, ha szétmentünk Nattal… de valahogy ez most nekem is túl sok volt. Averynek nem mondtam el, nem kellett rajtam látnia, egyszerűen csak éreztem, ahogy belülről feszít. Sok mindenért okoltam Natot, de magamat még inkább, mert képes voltam ezt kihozni belőle, elfeledtetni vele, hogy ami közöttünk volt különleges és nem csak egy hétköznapi dolog. Én is sokat hibáztam és ő is, miközben csak szeretnünk kellett volna egymást őszinte szerelemmel. Semmi más nem kell az ilyesmihez.
Hogy kellett-e a gyerekről beszélni? Aligha. Mégis kimondtam, mint annak idején Merelnek – mikor Nat egyébként megtiltotta, hogy beszéljek róla bárkinek, mondván: túl korai, még bármi lehet. De nem lett semmi. A baba élt, egészséges volt s mivel távol volt tőlünk, egyelőre nem érezte meg a szülei között húzódó feszültséget. Közöttünk már régen meghalt volna.
– Képes lennél felnevelni, ha a körülmények mások lennének... – mondta Avery. Igaza volt, az én szívem mégis majdnem megszakadt azért a babáért… az én babámért. Furcsa volt így gondolni rá, hiszen leginkább egy kis ízé volt, csökevényesen kifejlődött végtagokkal. De még is, ilyen távolságból is védeni akartam. S ezért mondtam le róla. – Oké? Biztos vagyok benne, hogy nagyon jó apa lennél. Most is az vagy, még ha nem is olyan... hivatalos. És Nat is az. Jó döntést hoztál, mert ő boldog lesz... És ez a lényeg. – Ahogy közben átölelt, végtelenül jól esett. Hogy lehet, hogy minden gyerek, aki ennek a családnak a tagja lett ilyen hihetetlenül rendes és szeretnivaló? Mintha ők kompenzálnák a mi szörnyűségeinket. Ők tökéletesek voltak egytől egyig. Ada mindig mellettem volt, sosem mutatta, ha neki fáj, csak mikor már elkeseredett egészen. Hányszor ölelt át a rövid kis karjaival, mikor az apja miatt sírtam. És Kis Nat? Akármennyire idegenkedtem tőle, hát olyan mosollyal nézett rám, mintha csak azt akarná mondani: „tudom, hogy szeretsz, mert Nat gyereke vagyok.” S valóban igaz lett volna, mutattam akármit is. Avery pedig olyan tiszta és kedves volt, nehéz lett volna megmondani kívülállóként, hogy még fél éve sem a családunk tagja.
Nem akartam én most sem gyenge lenni vagy erőtlen, de ettől a témától egy pillanat alatt megjelent a gombóc a torkomban. Éreztem, hogy szinte fuldoklom tőle… vagy engednem kell egyszerűen a sírásnak.
– Tudom, hogy ez borzalmas, de azt is tudom, és te is tudod, hogy jobb lesz idővel... De ahhoz neked is tenned kell érte. Neked is akarnod kell azt, hogy jól legyél, oké?
Röviden bólintottam egyet. Avery értette miről beszélek… de azt nehezen tudtam elképzelni, hogyha az ember távol tartja magát a gyerekétől, az megszokható vagy jobb lesz valaha is. Valójában mindig is nagyon vágytam egy gyerekre. Valakire, aki akármit tesz, csak jobb lehet, mint én… vagy ha nem is, akkor is őszintén szerethetem. Nat mellett sokáig úgy éreztem, hogy ez hiányzik, ez lenne az, ami igazán boldoggá tenné a kapcsolatunkat.
– Én igyekszem erős lenni Avery… nagyon igyekszem. De ez olyan, mintha két nagydarab szakadt volna ki belőlem. És tudom… én döntöttem így. – mondtam, miközben nyúltam az italélt, de ő visszahúzta a poharat. – Héé, én jó fiú voltam… – Nyafogtam.
– Oké, vigyázat, jön szigorú Avery - ettél már ma? Ha nem, akkor egy kicsit küzdj le, légy szíves, aztán csapunk egy igazi apa-lánya lerészegedést, és áttáncoljuk magunkat a karácsonyon, mit szólsz?
Sóhajtottam egyet bosszúsan. Ezt a bosszantó viselkedést biztosan Nattól tanulta, mert senki más nincs elfoglalva az én étkezésemmel, csak is ő. Mi a francért hisztizik annyit az egészen? Csak egy kis kaja, ami amúgy szart sem ér. Vagy kihányom, vagy örökre elmegy az étvágyam mindentől, amit valaha ettem. Végül magamhoz vontam a köretes tálat és a villámmal, közvetlenül abból kezdtem el krumplit csipegetni.
– Rosszabb vagy, mint Nat… – közöltem és némán eszegettem. – Szerintem baromira ki lehet borulva szerencsétlen… – Motyogtam aztán magam elé, bár nem kellett volna tovább feszegetnem ezt a témát. Mégis mindenről Nat jutott eszembe. Talán még szerettem, csak a kapcsolatunkban nem bíztam úgy, mint az elején. Akkor ő volt az én bástyám.
– Túl sokszor hozom fel, igaz? – kérdeztem csendesen szégyenkezve.

Felhúztam a lábaimat, és a hátamat nekidöntöttem a falnak, amint visszacsúsztam a helyemre vele szemben, ismét felvettem a tányéromat a poharam helyett, hogy folytassam az evést, de egyelőre még túlságosan szorított a gyomrom, hogy egyszerűen csak folytassam az ebédemet.
Egy gyerek? Merész ötletnek tűnt, legalábbis azok alapján, amennyit én eddig megpillanthattam a kapcsolatukból. Ami persze sokkal bonyolultabb és hatalmasabb volt annál, mint amennyi szegletének én szem vagy fültanúja voltam.
Biztos voltam benne, hogy nagyon szeretik egymást. Még mindig elevenen élt bennem az a kép, amikor a befogadásom napján megölelték egymást, azok a szeretetteljes kis simítások, ahogy egymás mellett üldögéltek KisLak apró nappalijában, és kétségem sem volt afelől, hogy mindennél szerelmesebbek... Aztán erre rá egy kis időre szétmentek.
Sokat gondolkodtam ezen, ahogy ottmaradtam Elliottal, igyekeztem valahogy megfejteni az egész helyzetet, hogy segíthessek, de nem volt egyszerű. Se őket, se a köztük fűződő érzelmeket nem ismertem annyira, és jobban belegondolva, még most sem igazán. Abban viszont biztos voltam így is, hogy mindketten nagyon nehéz esetek... És hogy mi menthette volna meg ezt az egészet? Elliot ezt a kifejezést használta, "hogy magam mellett tartsam", de valahogy... hát nem tudom. Láthatóan nem jött össze, és én úgy gondoltam, ebben az egész helyzetben a poronty már nem is igazán számított.
Elliotot elnézve aztán pont, hogy a kicsi miatt sajdult meg a szívem. Tudtam, hogy ő ezzel a szakítással mindkettőt elvesztette, és azt is tudtam, hogy mennyire tudta volna szeretni azt a kis kölyköt. Itt voltam példának akár én. Közöm sem volt igazából ehhez az egész családhoz, mégis úgy bánt velem, mintha tényleg nem lennék kívülálló, több szeretettel és törődéssel, mint a saját apám, akinek mindenféle megkérdőjelezhetőség nélkül az utódja voltam. Még ha néha el is bizonytalanodtam ezen a téren... de túlságosan is hasonlítottunk, hogy ez ne legyen így. Külsőleg.
– Rosszabb vagy, mint Nat… – tudatta velem bosszúsan, amint rákényszerítettem az evésre, de tényleg kanalazni kezdett a krumpliból. Erre inkább nem is reagáltam, túl fárasztó lett volna elkezdeni felsorolni azokat a rendkívül egyszerű tényeket, amelyek legalább egy minimális étel bevitele mellett szóltak. Nem volt ebben semmi több az egészségéért való aggódásért, és engem nem érdekelt, hogy mit eszik... Csak ne legyen teljesen üres a gyomra. Még a szemforgatást is visszafogtam, és inkább csak türelmesen sóhajtottam, aztán újabb kortyot vettem magamhoz a poharamból. - Szerintem baromira ki lehet borulva szerencsétlen…
- Valószínű - bólintottam. Persze, mindkettejüknek voltak hülyeségeik, rossz döntéseik, idegesítő tulajdonságaik, de Nat is elképesztően szerette Elliotot... és ebben mindennél jobban biztos voltam. Mondjon bárki bármit. Látszott a szemében, látszott az arcán, és egészen biztosan akkor is látni fogom, amikor átmegyek hozzá holnap.
– Túl sokszor hozom fel, igaz?
Letettem a poharat, és lassacskán újra nekifogtam az ételnek - ahogy leülepedett bennem a tudat, hogy lesz egy "újabb testvérem" Ada és Kis Nat mellett.
- Ez teljesen normális, Elliot... Nem vagyok párkapcsolati szakértő, de elveszteni valakit... Tudom, milyen. Igazából szerintem az határozottan jobb, hogy beszélsz róla. Hogy tudsz róla beszélni, mert így kiadhatod magadból a dolgokat. Vagy legalábbis egy részüket... De már az is tud segíteni.
Persze én még sosem voltam szerelmes. Seamus volt az első, aki igazán megmozgatott bennem valamit, de az elvesztés más dolog. És talán ez a fajta veszteség még fájdalmasabb, még őrjítőbb volt... hiszen tudtad, hogy ő ott van valahol, a tudat idegesített, hogy vele akarsz lenni, de valami nem engedi, és újra végigjártad magadban a köröket, hogy mi lett volna, ha... Ez volt a legborzasztóbb érzés a világon. Az a rohadt mi lett volna, ha.
Még egy ideig piszkáltam a kajámat, aztán kitettem az ölemből a tányért, és hozzá is odacsúsztattam a poharat.
- Köszönöm, hogy ettél - jegyeztem meg mellé csendesen, és inkább Wampust tettem a lábaimra, hogy a tompa zúgásával és puha szőrével megnyugtasson kicsit. Megint sóhajtottam egyet. - Talán így lesz ez jobb... nem most, majd egyszer, amikor már nem fáj ennyire, persze. Annyit harcoltatok egymással mindig, annyit idegeskedtetek, hogy... nem is tudom, Elliot. Igazából nem tudom, mit mondhatnék.
Nem néztem fel rá, hogy lássa a szomorkás tekintetemet, hiszen nem akartam még ezzel is tetézni az egész hangulatot. Nagyon szerettem volna könnyíteni a lelkén valahogy, de ezúttal tényleg fogalmam sem volt, hogy mivel. Talán az nehezítette meg, hogy most már tudtam, bármikor ott lehet az esélye, hogy valahogyan megint összejönnek. Ahogy egyre alaposabban megismertem őket és a velük együtt járó dolgokat, úgy kavarodtam bele én is jobban és jobban, hogy kimondjam: mi a fenét lehet itt most csinálni, hogy mindenki kicsit jobban legyen?

A Suttogó
(https://i.pinimg.com/564x/68/9d/56/689d56de0ec6f7112bcf1b48f3b13a06.jpg)

Avery
2000. december 24.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/03/93/eb/0393eb83ba7f8e381411d681179e58ad.jpg)

Nem volt tőlem túlságosan rendes, hogy ezt az egészet ilyen mértékben Averyre borítottam. Szószerint borítottam, mint valami bilit… pedig nem akartam. Egyszerűen csak túlhajtottak az érzelmek, amik szép lassanként megint lenyugodtak. Lehet, hogy az evés, a monoton csámcsogás és az azzal járó egyéb küzdelmek váltották ki belőlem, hogy ne nyomjanak már annyira össze azok az átkozott, bánatos gondolatok.
Sóhajtottam egyet, miután feltettem a kérdést és óvatosan letettem a villámat néhány falat után. Nem szerettem enni, minden porcikám ellenkezett, mintha csak nem akarna a testem életben maradni. Ezt nem Nat okozta vagy a gondolat, hogy azt a gyereket alig-alig tarthatom majd a karomban – talán csak a születésekor –, már jóval a megismerkedésünk előtt kezdődött valami. Talán egy pár héttel azelőtt, hogy elhívott volna a Kalamáris Kiadóba, hogy megismerhessem Adát. Emlékszem, milyen szerelmes voltam valamikor a hamiburgerbe, a benne lévő finom, szaftos húsba. Aztán ott volt a sültkrumpli, a krumpli leves, az almáspite, a sütőtököspite… és valahogy mindegyik szép lassan kiveszett. Nem akartam megenni semmit és nem is éreztem magam sosem éhesnek. Az alkohol és a kávé tartott még úgy, ahogy életben, néha-néha egy-egy szelet csokoládé vagy egy csomag gumicukor. Alapvetően csak akkor ettem, mikor Nat rákényszerített.
– Ez teljesen normális, Elliot... Nem vagyok párkapcsolati szakértő, de elveszteni valakit... Tudom, milyen. Igazából szerintem az határozottan jobb, hogy beszélsz róla. Hogy tudsz róla beszélni, mert így kiadhatod magadból a dolgokat. Vagy legalábbis egy részüket... De már az is tud segíteni.
Avery hangja volt az egyetlen, ami ezt a komor, bútorozatlan helyet valamennyire fel tudta dobna. Ez volt az egyetlen dolog jelenleg, ami bearanyozta a napomat és éppen ő adott erőt. Nem akartam gyenge lenni többé. Tudatosítanom kellett magamban, hogy akármi is lesz, akárhogy is lesz, még mindig Natban bízom meg annyira, hogy felnevelje épségben a gyerekemet. Magamba sosem fektetnék ilyen mértékű bizalmat s nem ok nélkül. A te életed semmit sem ér, O’Mara… A hang kegyetlenül röhögött fel a fülembe, ahogy Avery elém tolta a poharat.
Még egyszer megnéztem az arcát, mielőtt az italért nyúltam volna. Már nem vagyok egyedül, nem ugorhatok bele csak úgy mindenbe, mintha értéktelen ember lennék – hiába sugallta ezt a hang újra és újra, egyre őrültebb röhögéssel –, Avery miatt életben kellett maradnom… mer ő engem választott. Jó kérdés miért, hiszen Nat mellett nem kéne nyomorognia, lényegében mindent megkaphatna. Én még egy ágyat sem tudtam venni neki.
– Köszönöm, hogy ettél – válaszképpen biccentettem egyet majd nagyot kortyoltam az italból. Csak ezután pillantottam az ölében kuporgó macskára. Őt semmi sem zavarta s láthatóan máris befogadta ezt a helyet. – Talán így lesz ez jobb... nem most, majd egyszer, amikor már nem fáj ennyire, persze. Annyit harcoltatok egymással mindig, annyit idegeskedtetek, hogy... nem is tudom, Elliot. Igazából nem tudom, mit mondhatnék.
– Épp ez a lényeg. Nem kell semmit mondanod. Elég, hogy beszélgettünk erről és minden megoldódik majd valahogy. Az időnél nincs is jobb gyógyír a mély sebekre. – vállat vontam és megcirógattam a haját picit. – Mindent megteszek, hogy nagyon jó életünk legyen itt. – Tettem hozzá aztán, hogy érezze, én valóban elköteleztem magam. Most lehet, hogy a ház leginkább egy szarkupacra hasonlít, de ez meg fog változni, méghozzá nem is olyan sokára. Elliot O’Mara mindent megold.

Minden szarság ellenére, jó érzéssel töltött el, hogy Elliot elmondta nekem ezeket a dolgokat. Hogy éreztem a bizalmát, és azt, hogy vele tényleg akármit megbeszélhetek - mert megértene.
És mégis voltak dolgok, amiket elhallgattam. Pedig jól esett volna kiönteni valakinek ezt az egész Tessás dolgot... De úgy éreztem, nem tehetem meg vele, hogy még miattam is aggódnia kelljen. Elég volt neki ez az egész, amit át kellett vészelnie, ráadásul teljesen egyedül - hiszen az a pár nap, amelyet itthon töltöttem, igazából nem jelentett sokat. Így egyelőre jobbnak láttam hallgatni, és megvárni, egyáltalán mi kerekedik ki ebből az egészből. Tudtam, hogy csak egy baglyomba kerülne, hogy másnap - vagy még aznap - a kastélynál legyen, és ez azért megnyugtatott. Az, hogy végre tudhatok valakit a hátam mögött... Valaki olyat, aki biztosnak tűnt. Hiszen bár nagyon kevés ideje ismertem, valahogy olyan volt, mintha mindig is mellettem állt volna. Furcsa volt, sosem éreztem még ilyet. Nem tudtam volna egyik barátságomhoz se hasonlítani... Ez valami más volt - ki tudja? Talán valami olyasmi, ami az igazi apámmal is kialakulhatott volna, ha a dolgok nem vesznek olyan fordulatokat, amilyeneket.
De mostmár nem is érdekelt Karen. Apára persze még sokszor gondoltam, hiszen mégiscsak az apám volt... Sajnáltam, ami ami köztünk történt, és így azt is, ami Karennek történt, hiszen ha ő nincs, akkor talán még mindig egyben lennénk... ketten.
Persze akkor valószínűleg nem ismerném Elliotot és Natot. Szóval talán mégiscsak jó volt ez így, akármennyire is nehéznek tűnt elfogadni.
– Épp ez a lényeg. Nem kell semmit mondanod. Elég, hogy beszélgettünk erről és minden megoldódik majd valahogy. Az időnél nincs is jobb gyógyír a mély sebekre. – Rámosolyogtam, ahogy megpiszkálta a hajamat, és kicsikét közelebb húzódtam. – Mindent megteszek, hogy nagyon jó életünk legyen itt.
Bólintottam egyet.
- Tudom, Elliot. Túl leszel ezen.
Nem vegyült a hangomba egy kevés kérdő-hangsúly sem, mert tudtam, hogy így lesz. Akármi is legyen végül a dolgok kimenetele, hogy újra egymásra találnak, vagy véglegesen elhidegülnek... Tudtam, hogy át fogja vészelni, mert túl erős ahhoz, hogy ez ne így legyen.
Tovább iszogattam a whiskyvel kevert narancsos löttyöt, közben pedig megsimogattam Wampus fejét, aki közben megtalálta a kényelmes pontját az ölemben, befészkelődött, és most ott szundikált. Nem is volt szívem megmozdulni, nehogy felébresszem.
Helyette úgy döntöttem, itt az ideje elterelni a témát egy kicsit másfele - bíztam benne, hogy Elliotnak is jól esett ezt az egészet kiadni, és mostmár megpróbálhatom valamennyire elvonni a figyelmét a dolgokról, már, amennyire ez lehetséges volt, persze.
- Jut eszembe... Nagyon haragudnál, ha valamelyik nap egyedül hagynálak néhány órára? - kezdtem, az ajkamba harapva fogva vissza a vigyorgást, ahogy felé pillantottam a poharam felett. - Tudod, találkoznék valakiveeeeel...
Említettem neki Seamust a leveleimben, de különösebben nem meséltem róla. Részben azért is, mert nem voltam benne teljesen sokáig, mi is fog kisülni a köztünk lévő dolgokból. Igazából eléggé féltem, hogy túl ritkán tudunk ahhoz összefutni, hogy valami ténylegesen komoly. De aztán a kételyeim alkalomról-alkalomra kezdtek elmosódni. Amikor pedig a legutóbbi találkozásunk során meghívott magukhoz ebédelni, már nem is akartam, hogy bármi ilyesmi, akár csak megforduljon a fejemben. Kezdtem volna beleesni? Lehetséges.
Izgatottan újabb kortyot vettem magamhoz, aztán meglestem az időt. Seamusön agyalva eszembe jutott az ajándék is, amit neki vettem, ezzel együtt pedig az Ellioté is. De még elég korán lett volna odaadni, nem? Hiszen alig múlt dél.

A Suttogó
(https://i.pinimg.com/564x/68/9d/56/689d56de0ec6f7112bcf1b48f3b13a06.jpg)

Avery
2000. december 24.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/03/93/eb/0393eb83ba7f8e381411d681179e58ad.jpg)

A mocskos falakon végig nézve, érezve a takaró alatt húzódó ócska deszkákat, úgy éreztem nem tehetem meg ezt az egyetlen gyerekkel, aki minden bizonnyal jobban számít rám, mint a sajátom fog. Nem ezt érdemelné Avery… minimum egy palotát, ahonnan hintóval mehet a Roxfortba. Bűntudatom volt, mert egy ilyen helyre hoztam… kívülről persze úgy tettem, mintha marha büszke lennék magamra azért, mert megvettem életem első házát önerőből, valójában nagyon is mart belülről ez a helyzet. Sosem leszek olyan, mint Nat. Nem lesz semmi, amivel annyira megszedhetném magam vagy akárcsak kicsit rendbe hozhatnám ezt az egészet. Ha lesznek is bútoraink, azokat nem fogom megvásárolni, mert az életben nem lehet annyi pénzt összetolvajkodni. Amit én adhatok, az rendes étel és fedél. Semmi egyéb. Szánalmasnak éreztem magam.
Ez vagy te, O’Mara… készen besétált egy gyerek a karjaidba, akire annyira vágytál és még arra sem vagy képes, hogy rendes támogasd. A hang kegyetlenségében megjelent a lelki szemeim előtt a kép, ahogy Forestet lesem és azon gondolkodom, miképpen kérhetnék tőle pénzt, anélkül, hogy megint könyörögni kezdjen vagy ne lássam az új párját. Tudom, hogy az mindenek ellenére is nagyon fájna.
– Tudom, Elliot. Túl leszel ezen.
Bólintottam röviden. Nem akartam már erről beszélni. Inkább csak élveztem a lángnyelv melegét, ami olyan kellemesen siklott végig a mellkasomon egészen a gyomromig, mint valami forró elixír. Igen, régen is ez volt a gyógyírje minden fájdalmamnak és nem egyszer ott az erdőben fekve csak arra gondoltam, hogy akadna a torkomon, innék túlsokat, kapnék mérgezést és maradnék ott. A testem azonban nem adta fel, úgy küzdött, mint valami vadállat, ami tudja, tovább kell rohannia és még tovább. Hiába volt ott az a rengeteg újabb és újabb kín, ez csak tűrt és tűrt, míg nem a józaneszem is ráment – ha létezett egyáltalán valaha.
– Simán… – suttogtam halkan. Aztán elvigyorodtam és rákacsintottam. – Én mindent túl élek, mint a legtöbb csótány.
Talán ideje lett volna színt vallani arról, hogy a foglalkozásom nem csak az, hogy Nat férje vagyok… lassan ex-férje és nem is az, hogy a patikában segédkezem Deannek. Avery is látta, mikor az állomás felé menet ősszel rám akaszkodott egy boxosfejű nyomorult. Az sem kizárt, hogy itt is megfognak fordulni olyan alakok, akik leginkább csak veszélyesek lehetnek rá. Jobb volna felkészíteni mindenre… de vajon mit szólna hozzá, ha tudná, hogy bérgyilkosokkal és tolvajokkal barátkozom? Nem… ő nem érdemelt ilyen életet, én meg csak ezt tudtam adni.
Szürcsöltem még egy kicsit az italból, meg akadályozva a számat, hogy hülyeséget csináljon. Nem ronthattam el még a karácsonyát is azzal, hogy ekkora farok vagyok. Csak óvatosan, O’Mara… csak óvatosan…
– Jut eszembe... Nagyon haragudnál, ha valamelyik nap egyedül hagynálak néhány órára? – kérdezte Avery és ez szerencsére elterelte a figyelmem az őrült gondolatokról. – Tudod, találkoznék valakiveeeeel...
Még szélesebb vigyorral bámultam rá, mint korábban. Nem lepett meg, hogy találkozna valakivel, elvégre a leveleiben emlegetett valami fiút. Sokat persze nem tudtam róla, csak azt, hogy érdeklődnek egymás iránt. Egy pillanatra fel-felpislákolt bennem valami láng, hogy az apja vagyok és meg kell védenem és az a kis suhanc nem érhet hozzá… de nem vagyok hülye. Én az ő korában már olyan dolgokon voltam túl, amikről ha tudomást szerezne, akkor elpirulva menekülne a közelemből. Ez egyszerűen olyasmi volt, amin mindenkinek át kellett esnie és Avery már nagyon is érett volt rá… nem kétséges, hogy nálam is érettebb. Csak hát persze a megfelelő óvintézkedések kellettek, hogy ne legyen egyéb gond idejekorán.
– Oké… adjak pénzt? – kérdeztem, de azt hirtelen nem tudtam, hogyan bökjem ki, hogy védekezésre. Őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy azt hogyan csinálják. Esmé valami löttyöket ivott, Blaire-ről fogalmam sem volt. – Szóval azért… hogy…
Szedd már össze magad, baszki! A hang rám förmedt, én meg megköszörültem a torkom, hogy nagy nehezen kinyögjem, mi is az, amit lényegében akarok. Egyelőre nem tudtam mit akarok.
– Szóval… hogy ne legyen később gond a randiból. – Pillantottam sokatmondón a hasára, majd kissé kipirulva ittam inkább még a poharamból, így eltűntetve az alkohol maradékát.

– Simán… Én mindent túl élek, mint a legtöbb csótány.
- Elliooot, légyszíves, ne hasonlítsd magad csótányokhoz! Undorítóak.
Mosolyogva a plafon felé emeltem a tekintetemet, miközben ujjbegyemmel hangtalanul doboltam a pohár oldalán. Néhány pillanatig kiélveztem a ház mély csendjét, amelyet kivételesen az a... hogy is mondjam... padláson garázdálkodó izé sem tört meg. Fogalmam sem volt, mi volt az és miért, pontosabban volt, de inkább meggyőztem magam, hogy nem, nincs, és van rá esély, hogy egy hajléktalan éljen a padláson, aki tökéletesen veszélytelen, és Elliot a lehető legnyugodtabb körülmények közt hatástalanítani tudja, papok meg szenteltvíz nélkül... Vagy még jobb, rájön, hogy tök kedves, és beköltözik hozzánk, és nem fog többé kopogtatni fent, mert baromi para...
Ezt leszámítva, egész otthonos kis házikó volt, a maga sötét, zeg-zugos valójában, egyelőre bútortalanul, de biztos voltam benne, a legközelebbi hazajövetelemkor már bőven jobban fog kinézni.
Kíváncsi voltam, milyen lesz ez a nyár. Mi minden változik addig... Egyáltalán ide jövök-e majd vissza. Ha megint összejönnek Nattal, akkor az is lehet, hogy nem. De most nem érdekeltek a kérdőjelek. Izgatott voltam, és már mindennél jobban vártam a júniust, hiába voltam most is szüneten, és hiába volt ez az utolsó nyaram még a Roxfort tanulójaként... Ez a gondolat megijesztett, de egyelőre ezt is odébb raktam, mert nem érte meg rajta idegeskedni.
A nyárra több tervem is volt. Mondjuk kitalálni, hogy mit is akarok kezdeni magammal, merre akarok továbbtanulni, éés Seamusszel lenni. Végre nem csak néhány rövid órára a roxmortsi hétvégéken valamelyik kocsmában vagy kávézóban kuporogva, azon izgulva, hogy mindjárt vissza kell érnem a kastélyba. És ez jelenleg túlságosan csábítónak tűnt, csábítóbbnak mindennél.
– Oké… adjak pénzt? – Elliot szavaira már ingattam is a fejemet, és nyitottam a számat, hogy tudassam vele, ha minden igaz, akkor hozzájuk megyek, ahova nem igazán kell az anyagi támogatás, de aztán folytatta. – Szóval azért… hogy…
Összehúzott szemöldökkel néztem rá, miközben ismét a számhoz emeltem a poharat, amelynek már csak néhány korty pihent az alján.
– Szóval… hogy ne legyen később gond a randiból. – Elsőre még mindig nem esett le, csak amikor beszédesen a hasam felé sandított. Erre sikerült majdnem megfulladnom, és lehánynom ezzel a narancsos cuccal az ölemben pihenő Wampust, de aztán - ha köhécselve is - leküzdöttem a torkomon a kortyot, és elvörösödtem, hogy inkább megpróbáltam eltakarni az arcomat a pohárral.
- Őőőő... kösz, de megleszek, tényleg... - hebegtem, de közben azért fura pillantást vetettem felé, hogy amúgy mit is gondol rólam, meg az elővigyázatosságomról. Nem mintha... Na... na mindegy... - Nem igazán vágyok rá, hogy mini Averyk rohangáljanak mellettem a Roxfortban...
Ahogy ezt kimondtam, csak tovább pirultam, szóval inkább csak megköszörültem a torkomat, és megsimogattam a közben felébredő Wampus fejecskéjét. Mielőtt viszont folytathattuk volna ezt a beszélgetést, úgy döntöttem, inkább gyorsan témát váltok, és az mindenkinek jobb lesz. Pláne nekem, mert nem változok egy két lábon járó, rohadt paradicsommá.
- Oké, várj egy kicsit! - Lehúztam a maradékot a pohár aljáról, aztán oldalra tettem a poharat, a macskát pedig ki az ölemből, át Elliotéba, és felugrottam, hogy a másik helyiségbe menjek, a táskámhoz. Úgy döntöttem, odaadom most az ajándékát. Nálunk ez általában este volt szokás, de most nem érdekelt, ez a nap ígyis, úgyis kaotikus, igazából minden szempontból, szóval kit érdekel?
Óvatosan kihúztam a tágítóbűbájjal megbűvölt táskából a sötétzöld tasakot. Őszintén, Roxmortsban nincs hatalmas lehetőségem ajándékot kutatni, szóval nagyrészt Mézesfalásban szerzett édességeket tartalmazott a csomag, vettem neki valami különleges kávé-válogatást, viszont az ezek mellett pihenő fekete kis doboz tartalmát máshol találtam. Valami régiségboltnak tűnő üzletke volt, apró, de olyan erős levendulaillat keringett a levegőben, hogy a dobozkának még mindig olyan szaga volt egy kicsit.
Egy egyszerű, fekete karóra lapult benne, bőr szíjjal, letisztult óralappal, de ahogy forgattam a fényben, mintha itt-ott lilásan megcsillant volna az anyag. Elég olcsón jutottam hozzá, a néni pedig valami olyasmit magyarázott, semmi különlegeset nem tud az óra azon kívül, hogy mindig, mindenféle egyéb beállítás nélkül a pontos időt mutatja, és hogy az édesapjáé volt, meg ilyesmik... Én pedig hittem neki, valahogy tényleg nem nézett ki veszélyesnek a dolog, szóval úgy döntöttem, teszek vele egy próbát, hátha tetszik Elliotnak is. És hátha nem derül ki róla, hogy valami őrült horcrux darab, amely megöli a viselőjét... A roppant kellemetlen lenne...
Fogtam a tasakot, és visszamentem Elliothoz, hogy ismét mellé telepedjek a földre, a kis pokrócra, a tányérok és poharak közé, miközben a rögtönzött kis karácsonyi dekor pislákolt oldalt az ablak alatt. Odanyújtottam felé a sötétzöld papírtáskát, és halványan elmosolyodtam.
- Boldog karácsonyt, Elliot.

A Suttogó
(https://i.pinimg.com/564x/68/9d/56/689d56de0ec6f7112bcf1b48f3b13a06.jpg)

Avery
2000. december 24.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/03/93/eb/0393eb83ba7f8e381411d681179e58ad.jpg)

Elég a picsogásból, O’Mara! Az isten szerelmére, nagyon is elég! Én próbáltam tényleg elnyomni magamban mindazt a keserűséget, ami ott uralkodott valahogy körülöttem egésznap. Nem kellett volna elrontanom Avery karácsonyát, amit amúgy is egy üres házban kellett töltenie… ahelyett, hogy ott lett volna Foresttel a nagy házban, a melegben, a karácsonyfa és az ünnepi vacsora között ténferegve. Lehet, hogy nem váltunk el éppen nagy egyetértésben, de tudtam, hogy Natnak milyen jól esett volna, ha ott van. És nem akartam, hogy ő szomorú legyen. Akárhogy is alakulnak a dolgok közöttünk, Nat életem első szerelme. Ezen semmi sem fog soha az életben változtatni.
Persze azt hittem, hogy Esmét is szeretem… de akkor még nem tudtam, milyen mikor valami igazán tüzes, igazán izgalmas. Mindegy ezt a sok gondolatot elég gyorsan elnyomta a tény, hogy Avery szexelni akar valakivel. A tudattól egész egyszerűen minden addigi magabiztos, apai megnyilvánulásom a semmibe veszett és csak maradtam én a hülye dadogásommal, mint aki normálisan beszélni sem tud. Remek, most aztán biztosan komolyan vesz!
– Őőőő... kösz, de megleszek, tényleg... – Érzékeltem, hogy most aztán alaposan zavarba hoztam. Na nem baj, ezt is meg kell élnie minden apának, azt hiszem. Egyszer Dean is megpróbált velem beszélgetni a szexről, gyanítom anyám nyomására, csak sajnos addigra már túl voltam az elsőn, így nem sok hatása volt a dolognak. – Nem igazán vágyok rá, hogy mini Averyk rohangáljanak mellettem a Roxfortban...
Sóhajtottam egyet. Tény, ami tény, megkönnyebbültem, de ettől még nem kizárt, hogy becsúszik. Tudom, hogy már nagykorú és nem kéne számon kérni ilyen dolgokért… de nem is annak szántam. Én igazából tényleg csak segíteni akartam rajta vagy biztosítani a támogatásomról.
– Oké, várj egy kicsit!
Oké, O’Mara, ez egy elég egyértelmű témaváltás volt, szedd szépen össze magad! A hang rám parancsolt, én pedig mélységesen egyetértem azzal, hogy ne feszegessük tovább a dolgot. Éreztem, hogy a fülem egyenesen ég a forróságtól és gondolom tök vörös is volt. Az arcom sosem pirult ki túlzottan, de a füleim rendszerint jelezték, ha zavarba jövök. Szóval amíg Avery a másik helyiségben matatott, vettem egy mély levegőt és igyekeztem úgy tenni, mintha a normálisabb Elliot lennék. Na nem, mintha nem szokhatta volna még meg, hogy eléggé furcsa vagyok.
Az ablak felé pillantottam. A karácsonyi dekorációnkat csodálva próbáltam magam átadni az ünnepnek, de én ebben sosem voltam jó. Nem élveztem úgy, mint mások, hiszen tizenöt éves koromtól kezdve lényegében nem is nagyon ünnepeltem. Otthon persze mindig nagy karácsonyozás volt, fura is volt az a semmit mondó év utána, amit lényegében csak a túléléssel töltöttem. Szenteste el is képzeltem, ahogy anyám sütöget a konyhában és ajándékokat bontanak éjszaka. Azon az estén nagyon hiányoztak, mégsem mentem haza. Csak ácsorogtam tizenhat évesen a hóban és azon gondolkodtam, hogyan meneküljek még messzebb tőlük s ezzel a gondolattal el is veszítettem a lehetőségem, hogy valaha újra lássam anyámat. Szánalmas voltam, vagyok… és talán leszek is. Mindig rossz döntéseket hozok.
– Boldog karácsonyt, Elliot. – Avery hangja zavart meg és a kis zöld tasak, amit az arcomba nyomott. Hirtelen nem tudtam megszólalni. Nem akartam, hogy sírni lásson, de eléggé meghatott és ez az egész úgy talált mellkason, mint talán még soha semmi. Remegő kézzel néztem bele a csomagba és megláttam a rengeteg édességet, a kávét.
– Durva, hogy ennyi idő alatt ennyire kiismertél… – Suttogtam kissé rekedten, majd kihúztam a fekete dobozt és kinyitottam. Egy óra volt benne, egyszerű, de tökéletesen beleillett az ízlésembe. Talán egy kis mágiája is volt, nem voltam benne biztos. – Köszönöm, nagyon tetszik…
Hümmögve fordultam aztán, egy-két perccel később a táskámhoz, majd egy pálcaintéssel magamhoz hívtam egy kis dobozkát. Hazudnék, ha azt mondanám nem görcsöltem rá erre a napra, de lényegében ez volt az első, hogy egyedül kellett választanom valami Averynek. Végül is egy nyakláncot (https://i.pinimg.com/564x/a9/55/80/a95580f1f1f2d49992ebf5182137368b.jpg) vettem neki, gyönyörű zöld kristállyal… igen vettem, nem elloptam, bár azt kellett volna inkább, amennyibe került. Ráment minden pénzem, de megérdemelte.
– Boldog karácsonyt – suttogtam és átadtam neki, még mindig kicsit meg voltam hatódva, mégis olyan áhítattal vártam, hogy kinyissa a fekete bársonydobozt. Minden zsigeremmel azon voltam, hogy boldoggá tegyem őt. Hát ezt jelenti szülőnek lenni...

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

A vér kötelez
(https://i.pinimg.com/originals/ea/34/be/ea34bef1df0dad0e60b52ba6cadbac8b.gif)

Elliot O’Mara
2001. május

Nem tudom mi vezette rá a fiamat, hogy mégis elfogadja az ajánlatomat, csak azt tudom, hogy ez most sokkal jobban esik, mint ahogy azt ő elképzeli. Még így is van bőven elég magyarázni valóm, hiszen napvilágra kerül, hogy lényegében megcsaltam a feleségemet, de az meg legyen már az én dolgom. A családunkban senki sem olyan szent, hogy egy ilyet ne vállaljon be, és ne essen meg mással sem.
A megbeszélt időpontra érkezem, se előbb, se később. Azt hiszem, bár a fiamról van szó, és ez bár egy mocskos üzlet, azért csak egy üzlet. Ő lesz valaki, én pedig megkapom azt, amit akartam. Mindenki jól jár, de nagyon remélem, hogy legfőképp ő. Amilyen helyzetbe került mostanában, ráférne némi jó hír. Kopogok, megvárom, amíg ajtót nyit.
- Üdv, fiam! – köszönök kedélyesen, majd meg sem várva, hogy beinvitáljon, belépek.
Nem igazán szeretném, ha az iratok sokáig szabadlábon legyenek, amíg a csere meg nem történik. Nem sokan tudnak erről az egészről, és nagyon sok munkámba került megcsinálni a papírokat. Úgy, hogy ennyire kevesen tudjanak róla. A Roxfort rendszerét még nem sikerült megtörni, de az már csak az utolsó lépés ahhoz, hogy teljes egészében lenyomozhatatlan legyen Elliot valódi származása.
- Hogy vagy? – kérdezem úgy érzem teljesen jogosan. – Hogy viseled a baba elvesztését?
Nagyon megrázott a hír, mikor olvastam a levélben. Próbáltam kutatni hírek után, de mivel a nőről semmit sem tudtam, semmi esélyem nem volt a siker érdekében. Pedig annyira jó lett volna azt a csöppséget a karjaimban tartani néha. Bármire hajlandó lettem volna. De most már, hogy Forest nem áll az utamban semmilyen módon, már nem is annyira érdekes a számomra. Persze, ez is biztos megviseli Elliotot, és nem mondom kétszer sem, hogy ez volt a végső lökés. De jelenleg nem is különösebben érdekel, hogy neki mi volt a végső lökés.
- Megkínálod öreg apádat egy jó adag kávéval?
Süteményt azt hoztam én hozzá, ki is teszem az asztalra. Nem mintha olyan nagyon fontos lenne, nem teadélutánozni jöttem, de azért nem akarom azt sem, hogy egy sima üzleti tárgyalásnak tűnjön. Igenis érdekel a sorsa a fiamnak.
- Szükséged van most valamire?
Megigazítom a nyakkendőm, kicsit ki is oldom, majd a zakómat leveszem és egy szék támlájára dobom elég lezserül. Jöjjön akkor a fekete leves, ha már teljesen készen áll az aláírásra.

A vér kötelez… vajon mire?
(https://i.pinimg.com/originals/19/16/1f/19161f7196b6a0da4f3df423ab064408.gif)

Apuci
2001. május 24.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/a8/26/bb/a826bb037b6565df46f8be4ee7981257.jpg)

Nem volt szabad sem esetlennek, sem megtörtnek tűnni. Nem volt szabad kimutatni semmiféle érzést. Ezeket a gondolatokat mantráztam magamban, miközben az előszoba tükör előtt ácsorogva egy utolsó pillantást vetettem talpig fekete öltözékemre. Sok minden történt a múlthéten, sok olyan dolog, amit bántam, de lehet így alakult a legjobban. Sem Natnak, sem nekem nem kell szenvednünk és még a gyerek is biztonságban lesz. Egy részem persze tényleg apjaként tudta szeretni Phillip Rowle-t, egy másik pedig egészen rettegett tőle. Ezért hát, jobb volt legalább azt biztonságban tudni, ami csak és kizárólag az enyém és Naté volt.
Amikor kopogott, odaléptem az ajtóhoz és komoly képpel kinyitottam. Jól van, O’Mara, add a szenvedő kölyköt! A hang bíztatott, én pedig nem álltam ellen a parancsnak. A lehető legkomorabb, legfájdalmasabb arckifejezéssel intettem a köszöntésére, majd kitártam az ajtót, hogy jöjjön be. Még nem volt a Suttogóban, ezért minden, amit itt látott újdonság lehetett neki… őszintén nem érdekelt a véleménye, sem a kritizálása. Tudtam, hogy nem elég tiszta, nem elég fényűző és a padláson csapkodó szellem is halk morajlást biztosított. Nem volt nyugodt hely és ezt én magam is tudtam, hiszen mikor legutóbb laktam itt, majd szétvetett a stressz és az ideg. Most is kezdtem így érezni s éppen ezért kellett nekem valami feladat. Például az, hogy Rowle legyek.
– Hogy vagy? – kérdezte apám, miközben beléptünk a nappaliba. Ez sem volt éppen impozáns, ami azt illeti a falak kopottak voltak, a kanapé régi, az étkezőasztal öreg. Még is ez utóbbi felé vettem az irányt, hogy kihúzzak magamnak egy széket. – Hogy viseled a baba elvesztését?
– Ülj le… – Suttogtam, egészen jól adva a megtört embert, aki nem rég veszítette el a gyerekét. Én is leültem végre. – Megnyugtatlak, rendben vagyok. Talán azért, mert fel sem fogtam igazán, hogy gyerekem lesz. – Vontam vállat, de azért lebiggyesztettem az ajkaimat.
Tudom, hogy amit tettem rossz és hogy ezért küldött el Nat, ezért írta alá a papírokat és éppen ezért értettem meg én magam is, hogy nem mehetek vissza. Nem akartam bántani, mégis megtettem s talán ez volt az utolsó csepp a pohárban, az utolsó intő jel, ami felhívta a figyelmem arra, hogy ennek a kapcsolatnak tényleg jobb a végén lenni.
– Megkínálod öreg apádat egy jó adag kávéval? – kérdezte Phillip, miközben valami csomagot helyezett az asztalra. Semmi kedvem nem volt vele eszegetni – azt ugyanis azonnal kiszúrtam, hogy egy jó adag sütemény volt az, amit éppen lepasszolt a terítőre – és kávézgatni. A végére akartam érni ennek az ügynek, hogy megkezdjem az új életemet.
Egy pálcaintéssel odakint megindult a csörömpölés. A kávéfőző szörcsögve köpte ki magából a forró, fekete italt, majd porciózta ki azt. Így Phillip már csak azt láthatta, ahogy táncolva repül be két csésze kávé, két kanál, az ezüstös díszdobozban tárolt cukor és egy kisebb kancsó tejszín. Hamar elfoglalták helyüket az asztalon, meglepő módon anélkül, hogy bepiszkolták volna a terítőt.
– Parancsolj, öreg apám – vontam fel a szemöldökömet, de egy pillanatra sem mosolyodtam el. Minden olyan más lett körülöttük hirtelen. Még mindig nem igazán bíztam benne… valahogy éreztem, hogyha a nevére vesz, ha bemutat a családnak, minden megbomlik s én egy másik ember leszek. Ez is meg fog változtatni, ahogy annak idején Esmé, majd Nat is tette. Két évenként változnék? Ez lenne a kifutási ideje mindennek, amiről azt hiszem örökké tart? Ezért aztán kár volt hazatérni ebbe az országba.
– Szükséged van most valamire? – kérdezte aztán, mintha csak átlátna az álarcon és tudná, hogy nem vagyok jópasszban. Hazugság lenne azt mondani, hogy fájdalom és minden egyéb nélkül el tudtam fogadni az új helyzetemet. Figyeltem, ahogy meglazítja a nyakkendőjét és ledobja a zakóját… ez is picit Natra emlékeztett. Szerettem, mikor ezt csinálja. Akkor még szerelmes voltam belé. Az életben nem is volt ijesztőbb dolog, mint felismerni, hogy az ember már nem szerelmes és nem akarja olyan égő vággyal a másikat. Inkább csak bántottam, hogy izzon a levegő. Én rontottam el, nyilván.
– Megvagyok. Tényleg. Ne aggódj értem! – Legyintettem, majd nyeltem egyet, hogy megküzdjek a torkomban ülő gombóccal. – Már kezdem egészen megszokni, hogy minden, ami jó szép lassan szétesik. Soha semmi sem tartós.
Egy kanálnyi cukrot dobtam a kávémba. Nem vágytam az édes ízt, de a keserűt sem. Hosszan kevertem a fekete löttyöt, nem nyúlva a tejszín és apám süteményes csomagja után, s közben sóhajtottam egyet. Mostanában sokszor történt ez, mikor a heves szívverést és a nyomást éreztem a mellkasomban. Nem kéne kávéznom sem. Az sem tesz nekem jót, csak még nehezebben viselem a stresszt.
– Kicsit furcsa érzés, hogy mostantól az igazi fiad leszek… – mondtam és még egy pálcaintéssel magamhoz hívtam a születési papírjaimat. Nem akartam anyám nevéről lemondani, nem éreztem magam jó gyereknek, miközben ő annyit harcolt értem s tudtam, hogy éppen abba a csapdába sétálok bele, amitől ő távol akart tartani. Mégsem ment. Egyszerűen ez voltam én. A véremben volt mindig is, hogy Rowle vagyok igaázból.
Apám előtt landoltak a papírok közvetlenül.
– Ezeket adta oda Dean.

A vér kötelez
(https://i.pinimg.com/originals/ea/34/be/ea34bef1df0dad0e60b52ba6cadbac8b.gif)

Elliot O’Mara
2001. május 24.

Ez a hely még annál is rosszabb állapotban van, mint amire gondoltam. Mármint biztos voltam benne, hogy amennyire tudja, a fiam rendben tartja, de ez nem illik hozzá. Még akkor sem, ha eltekintek attól, hogy az én vérem folyik az ereiben. De ha neki megfelel, akkor nem fogom azt mondani, hogy ne itt éljen. Most a mentális állapota egyébként is jobban érdekel. De nem csak a mentális, hanem a fizikai is. Alaposan megnézem magamnak a lábát.
- A lábad hogy van? – Figyelmen kívül hagyom a felszólítását. Egyelőre nem akarok leülni.
Azonban kicsit megkönnyebbülve hallom, hogy nem viselte meg annyira a baba elvesztése. Lesz még lehetősége arra, hogy gyermeket nemzen, hiszen a papírok aláírásával és a szerződés megkötésével lényegében ezt is vállalja. Utódot kell nemzenie, hogy a család bármilyen módon, de tovább vigye a vérvonalat. Az ő kapcsolata az unokabátyjával még segíthet is abban, hogy visszakerüljünk a főág kegyeibe.
- Lesz lehetőséged még arra, hogy gyermeked legyen. Ne aggódj, ha kell, segítek mindent elrendezni.
Néha azt gondolom, hogy nem tudja mivel jár, ha felveszi a Rowle nevet és sikeresen elfogadtatom a családdal. Nem csak a vagyon és a hírnév vagy hírhedtnév jár vele. Kötelességek és kötelezettségek. De ha majd aktuális lesz ez a kérdés, akkor újra vissza fogunk rá térni. Ha az ő része megvan, a második fázisba léphet a tervem. De addig is, szeretnék kicsit beszélgetni vele, megismerni, mert eddig csak távolról láthattam azt a néhány alkalmat leszámítva. Most viszont sokat kell majd együtt lennünk, hiszen be kell majd mutatnom, hivatalosan a fiamként.
- Köszi – mondom, miután a csésze kávé landol előttem az asztalon.
Egyelőre nem emelem a számhoz, inkább várok rá, hogy ő is igyon. Kiveszem a süteményt is, de szemmel láthatóan nem kell neki. Sóhajtok egyet, mert itt úgy tűnik, hogy még nagyon sok dolgom lesz. Azt is látom, hogy bár azt gondolja jól van, nincs jól.
- Elég sok minden van, ami tartós. Talán csak még nem találtad meg azt, ami valóban számodra is tartóssá teszi. Amúgy pedig… - A számhoz emelem a csészét és belekortyolok. Megborzongok, mert elfelejtettem, hogy nincs benne semmi ízesítő. – A vér mindig állandó és tartós.
Teszek egy kevés cukrot a kávémba, majd kevergetni kezdem, miután leülök a helyemre. Így, hogy kicsit lazítottam a megjelenésemen, remélem tudom neki sugallni, hogy nem csak azért jöttem, amiben megegyeztünk. Van olyan, amit nem hagyhatok figyelmen kívül, és nem válaszolhatok csak egy mosollyal. Elliot nagy tévedésben van, ha azt gondolja, hogy eddig nem volt a fiam.
- Elliot, te eddig is az igazi fiam voltál. A kapcsolatunk volt az, ami leginkább ellehetetlenítette azt, hogy aként is mutassalak be.
Vannak szabályok, amiket be kell tartani, ha valaki beletartozik egy elit osztályba. Az egyik ilyen szabály, hogy soha ne áruld el senkinek sem az igazat, ha sokáig titkolóztál. Mikor berontott az estélyre, ahol Esmét próbáltuk kicsit bemutatni, és elhangoztak azok a szavak, akkor nem tehettem semmit. Ha tagadom, akkor azért lettem volna gyanús, ha elismerem, akkor örök életemre eláshatom magam én és az egész családom is. Utólag persze elmagyaráztam mindenkinek, hogy alkohol befolyása alatt állt a lány szeretőjeként. Majd most lesz egy érdekes rendezvény, mikor bemutatom fiamként. Szép mese lesz az is.
- Majd meglátod, ha hivatalosan is be foglak mutatni mindenkinek. Már nagyon várnak ám rád.
Talán csak a lányaim nem, de az megint egy más kérdés. Hamarosan azonban papírok landolnak előttem az asztalon. Azonnal kiszúrom a tetején lévő anyakönyvi kivonatot és rajta Jia nevét. Még mindig szép emlékként gondolok vissza rá, és bevallom kicsit diadalittasan is, hiszen mindaz, amitől próbálta megvédeni a fiát, most valósággá válik.
- Ezeket elteszem.
A táskám felé nyúlok, hogy kivegyem belőle az új iratokat és eltegyem a régit. Nem is tudom, miért nem semmisítem meg azonnal, hiszen, ha kikerülnek innen, akkor rossz kezekben, akár végzetes is lehet rám nézve a dolog. Odatolom elé az új anyakönyvi kivonatát, amin ugyan Jia keresztneve szerepel, de egy kínai aranyvérűnek mondható család sarjaként van feltüntetve. Ezzel lényegében valamennyire elvágom a gyökereit a fiamnak és magamhoz láncolom. Ha sokat mondogatja magában, hogy ez a valóság, akkor tényleg ez lesz a valóság.

Annak ellenére, hogy apám nem ült le, én könnyedén huppantam bele az asztal mellett várakozó székbe. Öreg volt, így még az én testsúlyom alatt is nyikordult egyet. Furcsamód szerettem ezt a hangot, békés volt s megmelengette a szívemet. Talán egy egészen kicsit azokat az időket érzékeltette, amikor még Észak-Írország hatalmas, zöld mezői között éltem és kisgyerek voltam. Dean annyira ennek a tájnak a része volt, én meg annyira nem, mégis ott éreztem magam a leginkább otthon. Tudtam, hogy ilyen hely már nem lesz többé, még ha az életemet is élem le egy helyen. De ezt már a múlt volt, ami nem térhet vissza többé. Talán lesz még valaki, aki olyan mint Nat és aki majd azt akarja, hogy költözzek a házába, vagy meg sem hallgatva az én véleményemet, ragaszkodik a déli, tengerpartos ötletéhez.
A hatalmas ablakokra bámultam, figyeltem, ahogy a fény az öreges csipkefüggönyön áthatolva, csodás mintát rajzolva a fal egy pontjára. Ha Zeusz ebben a helyiségben lett volna bizonyára rávetett volna magát a pöttyökre, nem értve, hogy azokat nem kaphatja el. Vicces volt, szerettem, hogy így játszik.
– A lábad hogy van? – kérdezte apám, kicsit kirángatva a melankóliából. Próbáltam erősnek tűnni, de a szakítás megviselt, mint mindig. Most nem én mondtam ki, hogy menni kell, nem én hisztiztem és akadtam ki… igaz ezt Nat sem tette. Csak egyenesen, nyíltan ragaszkodott ahhoz amit korábban is elmondott. A szalag. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd az fogja okozni a boldogtalanságom. Mármint persze, felkavart bennem egy halom érzelmet, de attól voltam erős, vakmerő és veszélyes. Valahol az volt minden hatalmam forrása. Megborzongtam a gondolattól, hogy éppen ez, ez tette tönkre a házasságom.
– Napról napra jobban.
Ez nem volt hazugság. Bár még fájt és még mindig nem tudtam futni, érezhetően javulásnak indult a helyzet. Talán kellett egy kis lefutási idő, míg a helyzet ennyire felfejlődött és ténylegesen hatása lett a bájitaloknak és kenőcsöknek, amiket adtak. Ettől függetlenül persze továbbra sem voltam elájulva a Mungós kezelésektől… bár amikor az ebédem mellé kaptam egy csokibékát az azért eléggé meggyőző tudott lenni.
– Lesz lehetőséged még arra, hogy gyermeked legyen. Ne aggódj, ha kell, segítek mindent elrendezni.
Halovány kissé gúnyos mosoly jelent meg az arcomon. Ha valamit nem akartam, akkor az az, hogy Phillipnek bármiféle köze legyen a szexuális életemhez. Tudom, hogy most ő a fontoskodó apa, de előbb-utóbb úgyis tudatosítani fogom benne, hogy én irányítok. Ha azt akarja, hogy az örököse legyek, kénytelen lesz hagyni a dolgot. Mindenesetre erre egyelőre nem reagáltam, hogy békességbe legyünk.
Magamhoz vettem a kávémat és nagyot kortyoltam belőle. Ez elmosta a gondolatot, miszerint nem akarok már mással gyereket. Natot akartam, de őt már nem kaphattam vissza. Megmondta, hogyha nem veszem le a szalagot, elválunk és nem vettem le. Szóval aláírta a papírokat, ha meggyorsítjuk is ezt az egészet, pár héten, hónapon belül nem leszünk házasok.
Nem akartam apámmal erről beszélni, szóval inkább megvártam, míg magától témát vált, nem kommentálva a mondandóját. Keserű dolgokat éreztem, ha csak szóba került az új kapcsolat, a válás és minden egyéb, ami ehhez tartozott… kivéve a gyerekeket. Őket még mindig magaméként szerettem. Avery pedig egyenesen barát és lánygyermek volt a szememben. Nem is kívánhattam volna ennél többet három évvel azután, hogy visszatértem abból a puritán életből, amiben tizenhat évig rostokoltam.
– Elliot, te eddig is az igazi fiam voltál. A kapcsolatunk volt az, ami leginkább ellehetetlenítette azt, hogy aként is mutassalak be. – Magyarázta, én pedig bólintottam. Nem gondoltam, vele ellentétben, hogy a kapcsolatunk bármiben is jobb lenne jelenleg. Lehet, hogy a fia vagyok, de igazából csak egy eszköz, amivel megpróbálja helyrehozni a családját. Mégis kinek lenne rendben minden a háza körül, ha olyan lányai vannak, mint Lisbeth és Prue? Egyikük sem kifejezetten normális.
– Majd meglátod, ha hivatalosan is be foglak mutatni mindenkinek. Már nagyon várnak ám rád.
Ebben őszintén kételkedtem. Senki sem tudta kivagyok, legfeljebb azt, hogy Phillip félrekacsintott a házassága elején. Ez pedig, aligha volt pozitív, még akkor is, ha állítólag egy aranyvérű nőcskével lépett félre. Vajon a felesége mit fog szólni hozzám? Abban sem kételkedem, hogy esetleg megpróbálja kikaparni a szememet… vagy leátkozni a fejemet.
– El tudom képzelni. – Nevettem fel kissé keserűen még mindig. Jól van, most erősnek kell lenned. Még egy pillantást vetettem anyám nevére az anyakönyvi kivonaton. Tudtam, hogy mit tettem, hogy ennek most itt vége. Új személyiséget kaptam, elvették a múltamat… elvették a célt, amiért anyám harcolt. Rosszul döntöttem, de talán mégis valami más lesz, valami új és én nem csak Elliot a tolvaj leszek, hanem valaki, akit még tud szeretni Nat… valaki csillogóbb.
– Ennek a nőnek kiejteni sem tudom a nevét… Xiu Yen… – olvastam fel túl angolosan is. Nem tudtam, hogy bármi közve van e ahhoz a Dzou Yen nevű alkimistához, aki többé-kevésbé nálunk is ismert volt. Mindenesetre jól mutatott volna, ha igen. – Gondolom a történeted szerint nem Kínában nevelkedtem, szóval nem gond, ha nem beszélem a nyelvet.
Vártam egy kicsit, hogy beavasson, mit is kéne ennek fényében tudnom az álmúltamról. Nem akartam belegondolni, hogy anyám mennyit sírt Phillip miatt, hányszor nézett rám aggódva és félve… hányszor simított végig az arcomon remegő kézzel. El akartam terelni a gondolataimat.
– Azért remélem nincsenek máris házassági terveid velem.

A vér kötelez
(https://i.pinimg.com/originals/ea/34/be/ea34bef1df0dad0e60b52ba6cadbac8b.gif)

Elliot O’Mara
2001. május 24.

Örömmel hallom, hogy egyre jobban van a lába. Akkor a későbbiekben már nem fogja hátráltatni a feladataiban. Mert elég sok feladata lesz. Nem is vagyok biztos benne, hogy fel van készülve mindenre, ami most ezzel jár majd. Aztán csak némán nézem, ahogy elgondolkodik valamin, majd elém rakja az anyakönyvi kivonatát. Picit elidőzök rajta, majd magamhoz veszem őket és megcserélem a két iratot.
Kis keserűséget hallok a hangjában, amikor mesélek róla már mennyire várják a családban, hogy megismerjék. Nyilván nem a lányaimra gondolok, hiszen ők egyértelműen nem akarják még a családi birtok közelében sem látni. Egyik közelében sem, de tudjuk, hogy ha aláírja a papírokat, akkor újra övé lehet az, amit legutóbb visszaadott. Sőt, akkor még több is.
- Ne törődj vele. Kénytelenek lesznek elfogadni téged. A többi az én dolgom, hogy milyen mesével állok elő.
Persze, tudom, hogy erről őt is tájékoztatni kéne, de még nem vagyok biztos benne, hogy minden apró részlet meg van-e. Amit lehet, akkor azt úgyis elmondom, legfeljebb kicsit agyalunk az apróságokon. Meg aztán annyit úgyse fogunk tudni kitalálni, ami mindenre rákérdezhetnek.
- Nem baj, ha nem tudod most még. Majd gyakorolsz egy picit. – Párszor elmondja hogyan kell kiejteni. – De mivel nem tudsz kínaiul maradhat az angolos kiejtés.
Sóhajtok egyet. Igen, már el is jön az idő, amikor be kell őt avatnom mindabba, amit eddig kitaláltam. Az én részem nem is annyira fontos, az ő része az. Szóval akkor vágjunk is bele.
- Valóban nem, bár ahogy látod, még ott születtél – mutatok egy kínai város, Nanking nevére az anyakönyvi kivonaton. – Az édesanyáddal egy diplomáciai megbízásom során találkoztam. Egy brit varázsló kellett intéznem kínában, és ő volt a tolmácsom, nem mellesleg a neves Dzou Yen alkimista leszármazottja, így elég részre vissza lehet vezetni az aranyvérűséget. Hallottál már Dzou Yenről?
Bevallom, mivel nem tanultam alkímiát, a mágiatörténet meg nem éppen az erősségem, egészen az ál mese kitalálásáig én sem nagyon hallottam róla, de ezért volt emberem arra, hogy felkeressen valami nagyon híres kínai embert és esetleg utánanézzen a családnak is, hogy vannak-e még leszármazottjai. Összességében ez a rész volt a legkönnyebb.
- Szóval ott ismertem meg édesanyádat, és az üzleti kapcsolat hamar valami mélyebbe fordult. – Nem volt nehéz, akkoriban tényleg jártam Kínában és a házasságom nem volt éppen a legjobb, szóval ez a része még hihető a családomnak is. Nem gondoltam volna, hogy annak a pár hetes kiruccanásnak ekkora jelentősége lesz. – Járni kezdtünk, udvaroltam neki, majd megfogantál, de mikor vége lett a tárgyalásnak, akkor én hazajöttem, és nem is tudtam a létezésedről, egészen addig amíg meg nem hallottam édesanyád halálhírét és jutott tudomásomra a létezésed. Kerestelek, de külföldön voltál, majd mikor hazatértél, igyekeztem felvenni veled a kapcsolatot.
Egészen eddig olyanokról beszéltem, ami neki nem igazán volt lényeges, szóval ideje lesz rátérni a számára fontos információkra.
- Xia a születésed után nem sokkal hagyta el Kínát, mivel a családja megtagadta tőle a további védelmet. Engem keresve érkezett Angliába, viszont mikor a tudomására jutott, hogy nős vagyok és megszületett Lisbeth is, akkor úgy döntött, hogy egyedül folytatja az életét. A Minisztériumban vállalt állást, mint a Máguskapcsolatok egyik munkatársa. Sokat ingázott Kína és Anglia között, ezért rád is gyakran dadusok vigyáztak. Pontosabban az az egyetlen hűséges szobalánya, aki követte őt is, mikor elzavarták az országból. Minden jól is ment, amíg meg nem halt abban az évben, mikor elküldtek a Roxfortból.
A többit szerintem nem kell ecsetelnem, hiszen az ő életét már nem akarom megmásítani. Arról túl sokan tudnak és lényegében nem is tudnám, hiszen alig jött vissza az országba már meg is ismerkedett a Fawcett lánnyal. Ha meg akarom tartani az ígéretemet neki, akkor hozzá pedig nem nyúlhatok.
- Egyelőre ennyi, nagy vonalakban. Később ráérünk kitalálni az apróságokat is, kivéve ha van most kérdésed, ami még eszedbe jut.
Addig is, legyen elég ennyi. A házassági tervekről beszélve persze, nekem mindenre van tervem. Arra is. Nem véletlenül írtam a levelemben, hogy már ki van választva számára a megfelelő ara, aki csak arra vár, hogy Elliot Rowle felesége lehessen.
- Ha nincs több kérdésed, akkor van még néhány papír, amit alá kéne írnod, már az új neveddel. Ha kell, akkor hagyok időt, hogy gyakorolni tudj.
Kiveszek egy köteg pergament a táskámból, amik már nem tűnnek olyan idősnek, mint az anyakönyvi kivonat, hanem szemmel láthatóan eléggé újak. Mellé teszek egy másik pergament is, amin tudja gyakorolni a nevét, ha akarja.

Sejtettem, hogy apuci ezt is át gondolta, mert miért is ne tette volna. Az igazat megvallva ettől függetlenül teljesen abszurdnak tartottam a dolgot. Mégis mi a francért ne tanított volna meg egy büszke kínai nő az anyanyelvemre, ha egyszer oda születtem? Általában úgy gondoltam magamról, a mandulavágású szemek ellenére is, hogy nálam angolabb ember nem sok van… ha pedig nem angol, hát ír. Kínainak maximum addig tűntem, míg meg nem szólaltam, meg nem mozdultam s cselekedtem.
– Valóban nem, bár ahogy látod, még ott születtél – magyarázta, közben a papírokra pillantottam. A városnevet sem tudtam volna kiejteni, ami ott állt. – Az édesanyáddal egy diplomáciai megbízásom során találkoztam. Egy brit varázsló kellett intéznem kínában, és ő volt a tolmácsom, nem mellesleg a neves Dzou Yen alkimista leszármazottja, így elég részre vissza lehet vezetni az aranyvérűséget. Hallottál már Dzou Yenről?
Biccentettem válaszképpen. Nem volt ezen, mit kommentál, meg akartam várni, míg befejezi, mielőtt előkapom a kérdéseimet, mert hát már kapásból akadt pár. Azt persze elhittem, hogy a Yen család elég híres ahhoz, hogy még ide is eljusson és nyilván egytől egyig tisztavérűek. Ha apám jól akart cselekedni, hát úgy bizonyos, hogy már lefizette őket, ha meg kihaltak, hát úgy még szerencsésebb.
A romantikus részletek nem érdekeltek. Azokról úgysem tudtam volna, hiszen amúgy sem faggattam anyámat Phillipről. Mármint nyilván, csak nem éppen arról, hogyan jöttek össze. Azt csak később tudtam meg, Deantől. Gyerekként annyim volt, amennyit anyám mondott: az apád veszélyes ember, menekülnünk kell. Én pedig menekültem vele.
– Xia a születésed után nem sokkal hagyta el Kínát, mivel a családja megtagadta tőle a további védelmet. Engem keresve érkezett Angliába, viszont mikor a tudomására jutott, hogy nős vagyok és megszületett Lisbeth is, akkor úgy döntött, hogy egyedül folytatja az életét. A Minisztériumban vállalt állást, mint a Máguskapcsolatok egyik munkatársa. Sokat ingázott Kína és Anglia között, ezért rád is gyakran dadusok vigyáztak. Pontosabban az az egyetlen hűséges szobalánya, aki követte őt is, mikor elzavarták az országból. Minden jól is ment, amíg meg nem halt abban az évben, mikor elküldtek a Roxfortból.
Magyarázta, de valahogy túlzottan egyszerű volt ez a történet. Én nem hittem volna el, ha nekem próbálják meg beadni.
– Egyelőre ennyi, nagy vonalakban. Később ráérünk kitalálni az apróságokat is, kivéve ha van most kérdésed, ami még eszedbe jut.
– Ezzel a történettel elég sok baj van, ugye tudod? – kérdeztem. – Egyrészről miért Elliotként vagyok anyakönyvezve, ha Kínában születtem? Kétlem, hogy ott rajongtak volna az ilyesmiért, pláne, ha egy neves család sarja vagyok. – Nyeltem egyet. Már annyi féle nevem volt. Mikor megszülettem Elliot Lee voltam, aztán O’Mara lettem, majd Forest, sőt szinte Rowle is, most megszokjak hozzá ehhez a Yenhez. Borzongtam az egész gondolatától. O’Mara… O’Mara… – ismételgettem magamban a nevet, hogy ne veszítsem el teljesen önmagam.
– Ahogy mondtam, nem fogom leadni a nevemet. O’Mara maradok, tehát jó lenne valahogy ezt is beleszőni a történetbe. Dean megérdemel ennyit, még ha te utálod is őt meg féltékeny vagy. Sokat köszönhetek neki. – Magyaráztam és a papírokat nézegettem hátha még eszembe jutott valami. – Miért pont a minisztériumban dolgozott? Az nem túl nyomonkövethető? Ha valaki utána néz, már rájön, hogy kamu az egész. Vagy ez a nő létezett, itt ebben az országban? Akkor halt meg tényleg, mikor elszöktem otthonról? Ezek lehet, hogy szerinted apróságok, mégsem működnek enélkül a dolgok, ezek ugyanis a sebezhető pontjai a mesének. – Tettem hozzá és megittam a kávém alját.
Megvártam míg válaszol. Igazából egy részem talán meg akarta fúrni ezt az egészet. Apám nevezhet Rowle-nak, de hivatalosan akkor sem leszek az, soha. Nem engedhettem meg magamnak, hogy tönkre menjen bennem minden. Az O’Mara volt az az arconcsapás, ami minden egyes alkalommal kijelentette az arcomba üvöltve: ez vagy te! Kellett ennyi támpont a sok szörnyűség között, ami körbe vett.
– Ha nincs több kérdésed, akkor van még néhány papír, amit alá kéne írnod, már az új neveddel. Ha kell, akkor hagyok időt, hogy gyakorolni tudj.
Mordultam egyet, továbbra sem tartottam az új nevemnek. Fogtam a tollat és könnyedén aláírtam a papírokat, szépen sorban. Ezután toltam vissza azt apám elé. Nekem aztán nem kell gyakorlás, tudok írni és már ezerszer elképzeltem, ahogyan ezt megteszem.
– Kész.

A vér kötelez
(https://i.pinimg.com/originals/ea/34/be/ea34bef1df0dad0e60b52ba6cadbac8b.gif)

Elliot O’Mara
2001. május 24.

Én is érzem, hogy a mesém a fiam új múltjáról eléggé foghíjas. Hamar túl akartam lenni rajta, talán ezért is mondtam el neki ennyire felületesen. Nem tagadom, az mozgat elsősorban, hogy a papírokat végre aláírja. Akkor aztán minden szempontból elkönyvelhetem magamban azt, hogy a mi kis harcunkban, ami szerint ő soha nem lesz az én fiam, soha nem akarja, hogy köze legyen hozzám, mégis olyan útra lépett, hogy közöm lett hozzá. Talán kéne küldenem Forestnek valamit a hálám jeléül.
De akkor vissza a részletekhez, hiszen az ördög mindig abban lakozik. Igyekszem én is kijavítani a közben eszembe jutó dolgokat, de bízom a fiam ítéletében. Ő sokkal inkább megfordul azokban a körökben, ahol a szélhámosság játszik fő szerepet. A nagypályás csalások az én műfajom, nem ezek a piti dolgok.
- Igen, tudom, még nagyon sok információ hiányzik, de hallgatlak, hogy szerinted mi az, ami nem stimmel.
A név. Számítottam erre a meglátásra, de nagyon egyszerű a dolog, és részben már el is mondtam korábban.
- Az anyád úgy gondolta, hogy a félig brit gyökered miatt a keresztneved legyen angol. Ez is vezetett ahhoz, hogy végül elüldözték otthonról. Sokat veszekedtek, mert nem volt hajlandó kínai nevet adni neked.
Persze, ez megint egy olyan dolog, hogy ahhoz nagyon elkötelezettnek kéne lennie a nőnek az irányomba és elvakultan szerelmesnek, hogy így megtagadja a családját, hiszen a felfogás már a gondolkodását is irányítja. De úgy gondolom, hogy mivel két különböző nemzetről van szó, talán ez még eléggé hihető. Akkor mi is van még itt?
- Rendben. Akkor módosítsuk úgy a történetet, hogy miután hároméves korodban Dean elvette Xiut, Ekkor kezdett el dolgozni egy patikus mellett, és tért át teljes mértékig az itteni szokásokra. A patikus azóta egyébként meghalt, így nem fognak tudni utánajárni. Örökös nincs, a patika meg romokban, nem vette át senki. Tőlem lehet amúgy ugyanaz a helyiség, mint amit Dean és Daniel most bérelnek vagy mit csinálnak és akkor bezárul a kör.
De mi van még itt, amire meg kell találni a választ? Igen, a személye még mindig kérdéses, hiszen Dean felbukkanásáig semmi sincs róluk hivatalosan.
- Lényegében az anyád, amíg Dean fel nem bukkant, háziasszony volt, és leginkább alkalmi munkákból élt. A tudását árulta és így is került a patikus mellé. Az első hivatalos feljegyzések róla a házassági levél.
Elliot elé tolok egy papírt, amin rajta van Xiu és Dean aláírása, amit elvileg az esküvőjük napján tettek meg. Igen, felkerestettem Deant és kértem tőle egy aláírást. Ő nem tudja mit csináltam vele. Wade-et küldtem, mint egy vásárlót, és kértem számlát, amin szerepelnie kellett az aláírása.
- A többi akkor mehet Jia életútja alapján, szerintem. A lényegen akkor nem változtatunk. Ha neked is megfelel így. Akkor nem kell annál több embert belekeverni, mint akik most is benne vannak. Értem úgy – ráteszem a házassági levélre a kezem -, ha mondjuk Dean megtudná mi van ezen a lapon, akkor mindenki bukik. Te is, ő is, mert ezt a szégyent nem biztos, hogy túlélné.
Előveszek még néhány papírt, amik között átruházási papírok, vagyon nyilatkozatok, elismerések és még hasonló papírok vannak. Ha ezeket aláírja, tőlem akár O’Maraként is, akkor lényegében kész is vagyunk. Még lesz egy hivatalos bemutatás, amit meg fogok szervezni. Egy interjú Vitroltól vagy akárkitől, vagy egy parti, majd meglátom.
Amikor aláírja, akkor a szívem nagyot dobban. Hát, itt a cél. Lényegében átléptük azt a bizonyos határt. Elmosolyodom, majd a papírokért nyúlok.
- Mik a további terveid? – kérdezem pakolás közben.

Csak annyi volt a bajom, hogy a történet kezdett túl bonyolulttá válni s a bonyolult történetek kevésbé voltak hihetők, mint a többi, pláne ha valahol hiba csúszik a számításba és egyikünk véletlenül mást mond. Örültem, hogy legalább annyi van benne, hogy Deant belevenné a történetébe. Valahol sejtettem, hogy mindig is féltékeny volt rá, nem csak anyám miatt, hanem miattam is. Tudhatta, hogy apámként tekintem őt, még ha gyerekként nem éreztem sohasem a szeretetét. Dean mogorva ember volt, de az élete árán is megvédett volna, ha kell. Ez számomra már régóta nem volt kérdéses. Fiatalon, gyerekként az ember sok mindent hajlamos nem jól látni, azt érezni, hogy nem szeretik, mert nem cirógatják és babusgatják. Ma már tudom, miért volt ilyen. Ma már tudom, hogy az anyám iránt érzett szeretet elég erős volt, hogy engem is elfogadjon… csak egyszerűen nem tudta kimutatni. Ez volt Dean, a morgós, komoly férfi, aki egy törékeny kis nőbe lett szerelmes. Bár sosem láttam bele a kapcsolatukba igazán, mégis az a nyugalom, ami kettejükből együtt áradt idillikussá tette az egészet. Bárcsak egyszer tudnék valakit így szeretni… bárcsak tudna engem valaki így szeretni. Ez a kívánság már annyiszor fogalmazódott meg bennem, de közben tudtam, képtelen lennék rá. Nem erre születtem.
– Lényegében az anyád, amíg Dean fel nem bukkant, háziasszony volt, és leginkább alkalmi munkákból élt. A tudását árulta és így is került a patikus mellé. Az első hivatalos feljegyzések róla a házassági levél. – Magyarázta és elém tolt egy papírt.
Csak mordultam magamban egyet, ahogy megláttam a nevelőapám aláírását. Tisztességtelenül szeretem meg Phillip tőle azt. Ismertem már ennyire és amúgy is, ha odament volna, hogy megkérje, arról már régen tudnék. Dean ugyanis pont annyira nem tolerálta őt, mint fordítva. Azonnal hozzám fordult volna, az apámra meg asztalt borított volna.
– A többi akkor mehet Jia életútja alapján, szerintem. A lényegen akkor nem változtatunk. Ha neked is megfelel így. Akkor nem kell annál több embert belekeverni, mint akik most is benne vannak. Értem úgy – folytatta, de én szüntelenül a papíron lévő aláírást bámultam. Nem akartam, hogy ezzel visszaéljen, hogy úgy tegyen, mintha ez rendjén lenne. Phillip Rowle-nak is meg kell tanulnia, hogy vannak dolgok, amiket tisztességtelen helyzetben is tisztességesen kell kezelni… pláne, ha a fiaként és nem az ellenségeként akar számon tartani engem. – ha mondjuk Dean megtudná mi van ezen a lapon, akkor mindenki bukik. Te is, ő is, mert ezt a szégyent nem biztos, hogy túlélné. – Rátette a kezét a papírra, de én megfogtam és elhúztam előle. Még egy dühös pillantást vetettem a rajta lévő névre, majd egyenesen apámra emeltem a tekintetem. Lássa csak, milyen amikor mérges vagyok, amikor veszélyben van. Megölni talán nem tudom, mert ahhoz még túlságosan Elliot O’Mara vagyok, de fájdalmat tudok okozni, olyat, amit megemleget.
Aláírtam a papírokat Rowle-ként és O’Maraként is, de a tekintetem újra és újra a házasságlevélre vándorolt, ami még mindig szorosan mellettem volt. Undorodtam attól, hogy ezt tette.
– Mik a további terveid?
– Egészen pontosan? Hát ez. – Jelentettem ki, majd egy pálcaintéssel lángra lobbantottam a lapot. Ha hozzá próbált volna nyúlni vagy eloltani, úgy a kezemben tartottam továbbra is a pálcát, hogyha szükséges, hát lefegyverezzem. – Ne merészeld eloltani! – Szegeztem egyenesen a mellkasának a pálcámat. Az sem érdekelt, hogy lángra kap a terítő vagy az egész ház. Semmi sem számított, csak az, hogy ez az egész semmisüljön meg.
– Ha még egyszer át mered verni Deant nem a fiad leszek, hanem az ellenséged és azt szerintem nem akarod. Ezt neki tudnia kell. De mivel benned nincs egy csepp tisztesség sem, majd én elmondom. – Jelentettem ki és mikor már megfeketedett a papír és a terítő is, eloltottam a tüzet.

A vér kötelez
(https://i.pinimg.com/originals/ea/34/be/ea34bef1df0dad0e60b52ba6cadbac8b.gif)

Elliot O’Mara
2001. május 24.

Látom rajta, hogy valami még mindig nem jó. Azt is látom, hogy nem csak a történet zavarja, hanem valami más is. Nem hagyok kétséget afelől, hogy amennyiben nem tudja tovább magában tartani, akkor az én tudomásomra is fogja hozni. Viszont abból ítélve, hogy magával a történettel kapcsolatban nincs több kérdése, úgy gondolom, megtaláltuk a megfelelő változatot.
- Ha majd mégis felmerülne valami akkor, amikor én nem vagyok ott, akkor majd tájékoztass, kérlek.
Ez a legkevesebb és a legtöbb is, amit tudunk tenni az álcánk megtartásának érdekében. Azt gondolom, hogy nem kell figyelmeztetnem, mekkora veszélynek tehet ki bárkit is, ha véletlenül elszólja magát. Egy barátnak beszél róla, akiről azt gondolná, hogy megbízható. Márpedig ahogy végignézek a fiamon, azonnal rájövök, hogy nagyon zavarja a házassági levél. Akár tetszik neki, akár nem, muszáj volt megszereznem. De miután úgy érzem, hogy végeztünk, mert aláírt mindent, megbeszéltünk minden részletet, már tudom, hacsak nem akar egy kis délutáni teázást megejteni, akkor ideje lesz mennem. Még vár egy másik tárgyalás is, bár ott elsősorban tanácsadóként szerepelek majd.
- Mit…
Hirtelen felugrok, de ennek leginkább az az oka, hogy nem lehet ennyire felelőtlen. Magára akarja gyújtani a házat? Előkapom a pálcámat, hogy eloltsam, és ezzel legalább az irat egy részét megmentsem, de akkor rám szegezi a fegyverét.
- Megőrültél? – kérdezem enyhe felháborodással. – Rendben van, hogy egy rakás dologhoz jutottál most hozzá, de azért nem kéne felgyújtanod a házat és legfőképp azt a papírt.
Nem értem. Néha tényleg nem értem a felfogását. Most mondtam, hogy minél kevesebben tudnak erről, annál jobb. Ha beavatja Deant, akkor már be kell avatnia Danielt is. Arról nem beszélve, ha ők ketten tudni fognak róla, akkor ki tudja kinek adják még tovább.
- Nem, nem mondhatod el neki. Tényleg tönkre akarsz tenni mindent? Szerinted mi lenne az első dolga? Naná, hogy jelenteni fogja a Minisztériumnál.
Az asztalra csapok. Hogy lehet ennyire ostoba, hogy veszélyeztet mindent? A tervemet? De legalább azzal, hogy eloltja a tüzet, látszik, hogy nem akarja ténylegesen leégetni a házat. Összepakolom a holmimat, elég indulatosan, majd magamhoz veszem az öltönyömet. A nyakkendőm most nem érdekel. Megindulok a táskámmal együtt a kijárat felé. Nem hiszem, hogy kell neki mondani, de ha Dean keresztbe tesz neki, akkor nem leszek az, aki csak fenyeget. Nem Lis lesz az, aki néha olyan esetlen módon próbál meg eltenni valakit láb alól. A legjobbra fogom bízni, hogy egy gyenge láncszemmel kevesebb legyen ebben a gépezetben.
- Állj készen, majd üzenek! – közlöm elég szűkszavúan. – Talán hamarabb, mint gondolnád.
Még biccentek felé egyet az ajtóból, majd rögtön onnan dehoppanálok is haza.

Köszönöm a játékot! :)

Égtek az ujjaim ott, ahol a tollat fogtam és felzaklatott a papír, amin Dean neve egy másik nőé mellett szerepelt. Nem akartam látni, nem akartam ebbe ilyen undorító, aljas módon belerángatni éppen őt. Neki köszönhettem, hogy az az Elliot még létezik egy kicsit, akit ő és anyám nevelt Észak-Írországban. Ez nem helyes! A hang szinte üvöltött bennem, ahogy ösztönösen előkaptam a varázspálcát. A tűz hirtelen csapott fel, lusta, keskeny kis lánggal, a füst szag pedig azonnal körbe lengte a szobát.
– Megőrültél? – kérdezte szinte felháborodva. Nekem a tűz láttán azonban vigyor kúszott az arcomra. Szerettem az érzést, mikor irányíthatok. Márpedig most így volt, hiszen a pálcám hegye időközben az ő mellkasa felé szegeződött, egyértelműen jelezve: ne merészelj hirtelen mozdulatot tenni! A döntés megszületett, a fia vagyok, de gondolom azt azért sejtette, hogy nem egy olcsó báb vagyok, amit ide-oda rakosgathat kedve szerint. Akármennyire is úgy éreztem, egyre ridegebb vagyok, az érzéseim a szeretteim iránt megmaradtak. Ennek körébe pedig Phillip továbbra sem tartozott bele, Dean viszont nagyon is. Meg akartam óvni, csak annyira belevonni, amennyire engedi. – Rendben van, hogy egy rakás dologhoz jutottál most hozzá, de azért nem kéne felgyújtanod a házat és legfőképp azt a papírt.
– Leszarom a papírodat. Ez nem így működik. – Jelentettem ki a lehető legellenségesebb hangvételben. Nem akartam ezt és ő is érezhette, hogy érzékeny pontra tapintott. Lényegében a megkérdezésem nélkül hamisított egy papírt Dean nevével, s ki tudja, miképpen szerezte meg az aláírást rá. Ezt nem teheti meg vele, sem pedig velem. Tisztáznunk kellett a határokat, amiket jelenleg Phillip igencsak át készült lépni. A fia vagyok, de csak a fia, semmi egyéb, ami miatt megbíznék benne ennyire.
– Nem, nem mondhatod el neki. Tényleg tönkre akarsz tenni mindent? Szerinted mi lenne az első dolga? Naná, hogy jelenteni fogja a Minisztériumnál.
Az asztalra csaptam, mire a hamuvá változott papírkupac ugrott egyet. Nem érdekelt. Sem pedig az, hogy mocskos lett a terítő és lyukas persze. Az sem, hogy Frank odafent a padláson csapkodni kezdte magát, tökéletes háttérzajt szolgáltatva a cseppet sem idilli helyzethet.
– Dean a fiának tart engem és sosem tenne olyat, ami árt nekem. Nem fog örülni, de tudja, ha téged felnyom a minisztériumnál, akkor én is megyek veled. – Válaszoltam határozottan. Tudtam, miről beszélek. A nevelőapám Phillipnél is okosabb ember volt, csak kevésbé szerette a feltűnősködést. Míg az igazi apám rendszerint nagyon próbálta magát agyafúrtnak eladni, addig Dean csendes volt, csak mi, a közeli ismerősei tudtuk, mi rejlik benne. Phillip szemében ő csak egy patikus volt, aki elvette tőle a családját.
– Túl keveset nézel ki belőle. Nem mindenkit vakít el a gyűlölet. – Mordultam rá. – Ez csak egy rád jellemző tulajdonság.
Sóhajtottam egyet még a mondandóm végére, de addigra ő már távozni készült… és őszintén szólva egy cseppet sem bántam. Ez az alig egy óra csevegés is túl sok volt vele. Ezek után majd biztos be akarja pótolni a kimaradt éveket. Képtelen voltam elképzelni, hogy elmenjek vele fagyizni vagy valami… Merlinre!
– Állj készen, majd üzenek! Talán hamarabb, mint gondolnád.
Bólintottam. Igazából fel sem fogtam mit mond, csak intettem után és megvártam, míg magától távozik. Aztán jött is a bűntudat, ahogy kellett, mert elárultam az anyámat… de valahol tudtam: belülről bomlasztani a legegyszerűbb azt, amit gyűlölök. Ahogy mondani szokták, a legjobb közel tartani az ellenséget magunkhoz. De vajon ezt rajtam kívül megértené bárki? Például éppen Dean… vagy majd Avery, mikor beavatom?

Köszönöm a játékot!

búcsú ● Suttogótól
(https://i.pinimg.com/564x/ae/1e/a7/ae1ea7ccbbfd69b888913879a8e22063.jpg)

Edward Nott
2002. március 1.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/f2/1e/1c/f21e1c8e72fd80674bef7b094940c2be.jpg)

i don’t remember
not being tired

Csendesen álltam meg a nappali közepén. Egy pillanatra csak mozdulatlanul bámultam a helyet, ahol elhittem, hogy új életet kezdhetek. Talán valóban megtörténhetett volna, ha nem hozok meg újra rossz döntéseket. Mostanra persze ez sem volt több egy poros, elhagyatott háznál. Zeuszék nélkül olyan néma, olyan üres volt… egészen olyan volt, mint én belülről. Mindent, ami mosolyt csajt az arcomra kiirtotta mellőlem az élet. Már csak ez az új valami maradt, ez a vékonyka kötél, ami talán elbírta a súlyom, talán nem.
Óvatosan gomboltam ki a fekete szövetkabát anyagát, hogy aztán a szürke sállal együtt a kanapé támlájára lökjem. Már ennyitől is felkavarodott a por, ami megült az öreg bútordarabon. Eszembe jutott, milyen volt, mikor Aiden egyszer a semmiből termett itt, megtörve és szeretetre vágyva – bár ezt sosem mondta ki. Összeszorult a szívem az Averyvel itt töltött magányos karácsony emlékére. Akkor még bútorok sem voltak itt, csak mi és egy csomó kaja meg egy üveg kellően erős bor. Tudtam, hogy hiányozni fognak ezek a képek, mégis ideje volt új életet kezdeni és átlendülni mind azokon a fájdalmakon, amik értek. Nem voltam benne biztos, hogy menni fog… túl sokszor határoztam el mindezt az elmúlt félévben s bár nagyon szerettem Miltont, fogalmam sem volt, mit hoz a jövő… de már nem is mertem beleélni magam igazán. A lényem egy része elfogadta, hogy sosem fogok megállapodni és nyugalmat kapni, hiába vágynék erre.
Csak arra húztam el a számat megint, mikor odafent a padláson Frank, a kopogószellem dobálni kezdte magát… vagy valamit, amit az egykori tulajdonosok abban a helyiségben felejtettek. Ez is apró adaléka volt ennek a háznak, olyan tökéletes, olyan idevaló. Legszívesebben megragadtam volna az ide kötődő emlékeket, hogy aztán magamhoz húzzam őket és csak öleljem szorosan. Úgy beletemetkeztem, úgy éltem volna a múltba megint… de hiába hiányzott annyira, nem tehettem. Nem tehettem, hogy ismét megsebezzem magam.
Nyeltem egyet, ahogy az órámra pillantottam. A vásárlom nagyjából tíz perc múlva ígérte magát, így volt még egy kis időm a házzal kettesben. El akartam búcsúzni tőle, ezért hát az ablakhoz sétáltam. Most a fák odakint csupaszok voltak… a tél marka még erősen szorongatta őket, hiába ez volt a tavasz első napja. Mikor utoljára voltam itt még ősz volt. Az ablak alatt álló asztalnál ültem és éppen Natnak írtam néhány sort. Emlékszem, hogy a leveleket is emlegettem, amik elsárgulva hullottak alá a betonra. Sosem küldtem el neki az írásaimat, sosem ment Tengerszembe bagoly, csak ha a gyerekek láthatását beszéltük meg nagyritkán… az érzéseimről sosem mondtam semmit. Kár lett volna tovább feszíteni azokat a húrokat, mielőtt mindenkinek jobban fájt volna. Nekem már így is éppen eléggé fájt.
Kihúztam a széket az asztal mellől, hogy leüljek pontosan ugyanoda. Azon gondolkodtam, most kinek írnék levelet… mit fogalmaznék bele. Fejezd be, O’Mara… fejezd be… – mondta a hang, én pedig beleborzongtam az igazába. Nem kellett volna átadnom magamat ezeknek az érzéseknek. Sokkal, de sokkal erősebbnek születtem ennél. Szívós voltam, olyan aki bár a saját múltja áldozata volt, sosem engedett neki igazán… egészen addig, míg Nathaniel Forest az életébe nem került. Ő tudott csak akkora sebet ejteni rajtam, hogy onnantól minden fájjon. Talán azért, mert nekem mindig is ő volt az igazi. Hogy ez valaha változni fog-e, lehet-e az ember életében két vagy több igazi… nem tudtam.
Mindenesetre ebből a letargiából a kandalló felől érkező pukkanás rángatott ki. Azonnal felpattantam és odasiettem az érkező felé. Magas, széles vállú fickó volt. Jóformán egy kétajtós szekrény volt, amit valaki nyitva felejtett.
– Helló. – Köszöntem rekedten. – Te vagy Edward?– Kérdeztem és mint valami szerencsétlenkedő kamaszkölyök, feszengve a zsebeimbe rejtettem a kezeimet.

Ház-nézőben
2002. Március 1.

(https://i.pinimg.com/564x/24/76/5c/24765c88277307d40e7f99dcde0381e0.jpg)

to mr. Elliot ???

- Uram… Mr. Nott... Utasított, hogy keltsem fel… - hallom a távolból a halk és viszhangos, mégis fülsértő zavakat.
- Meggondoltam magam - morgom, és a fejembe nyomom a párnát. A sötét megnyugtat, bár a világ forgását így is érzem. Alapból nem idegen a helyzet, hogy arra ébredek, hogy élek, és hogy fájok, szédülök, szóval a szokásos, mindennapi másnap van. Jim bosszantóan nyugodt, hivatalos hangszíne se másabb, mint egyébként, mégis rossz előérzetem van, de ez valahonnan mélyebbről jön, a tudatalatti emlékek alkoholgőzös mocsarának fenekéről.
- De uram… Ragaszkodott hozzá…
- Az ágyhoz ragaszkodom, Jim! - csattanok fel, orgánumom megrezegteti a képemre szorított párnát, aztán csend ereszkedik rám, de Merlin tossza meg, tudom, hogy a kis nyikhaj még mindig itt áll az ágyam mellett, elszánt pókerarccal. Hiába fiatal lakáj, érti a dolgát. Kelletlen, dühös sóhajjal hozzávágom a párnát, de még ezt is rutinos mozdulattal kapja el, majd helyezi a közeli székre.
- Mondd, mi van. Mi olyan sürgős? Nem akar lekopni a csaj? - kérdezem, de a fejét rázza.
- Nem érkezett Önnel hölgytársaság. De figyelmeztetett, hogy ne hagyjam lekésni a mai ingatlan-átadást. Ugyanis minden jel szerint vett egy...
- Mi?! - pattanok fel ültömbe a meglepetéstől, ami hiba, mert így a világot is meglódítom magam körül, és az nem áll meg a függőlegesnél, hanem tovább imbolyog körülöttem.
- Igen, itt az időpont, meg a cím, minden - mutat fel a komornyik-csíra egy számomra tökéletesen idegen adás-vételi szerződést. Idegen lenne? Talán mégsem annyira. Homályosan kezd derengeni valami.
- Mi az, hogy nem hoztam fel csajt? - dörmögöm háborogva, és a kezeim közé temetem az arcomat, hogy megkíméljem magam a függönyök közt beszivárgó napfény okozta kínoktól. - Hihetetlen…
- Uram, ezek szerint a papírok szerint tegnap este Ön megvásárolt egy házat - hallom magam felett a papír lobogásának zörgős zaját. - Mindjárt ott kell lennie, hogy a tulaj körbevezesse, átadja a kulcsokat...
- Megint valami rázós mugli cuccot toltam tegnap, mi...? És nem lehet, hogy valakitől jöttem haza? Hogy a…
- Egész biztos vagyok benne, Mr. Nott, hogy tizennegyedike óta nem volt senkivel, továbbá ha nem készül el öt percen belül, akkor a találkozóról is elkésik - köti az ebet a karóhoz a hű alkalmazott, én meg kikászálódom az ágyból, és áttámolygok a fürdőbe, hogy a csap alá nyomjam a fejemet.
A hideg víz nem mossa ki a gondolataimat, de legalább rendet sodor köztük. Ezek szerint tegnap teljesen elszállva vettem egy házat - és még így sem ez a legnagyobb szokatlanság az estével kapcsolatban.Nem is emlékszem már, utoljára maradt ki két hétnél hosszabb idő. Még akkor se, amikor egy bevetésen eltörtem a lábamat pár hónapja. Belenéztem a tükörbe, aztán megráztam magam, és csillogó vízcseppekkel borítottam be mindent, hogy a stréber Jimnek legyen takarítani valója.
- Mit tett velem az a nő?! - túrok a hajamba suttogva, és eldöntöttem, ha túlesek ezen a ház-izén, elhúzok valahová, ahol lányokat lehet felszedni. Talán nem is egyet… A helyzet súlyos.
- Edward Nott, te senkiházi, rosszéletú gazember! Hol jártál megint egész éjszaka, csak nem megint hazahoztál egy k… - tör rám rikoltozva egy, a szekrényből kimászó, hajcsavarós, karikás szemű házi-banya, és már emeli a sodrófát, mikor ráripakodok, hogy visszhangzik a fehér csempés fürdő.
- Nem kell a műsor, nem halottad, hogy nincs csaj? Nem kell senkit lekoptatni. Húzz vissza a gardróbba, commiculus - lövöm képen a nőt a mumus ellenátokkal, mire annak idomai zépen felfújódnak elöl-hátul, szilikonos stílusban, s azzal a lendülettel visszalejt a helyére.
*
Öt perccel később, hogy Jim segített emberivé varázsolni a képem, azért felcsapok egy fekete napszemüveget, hónom alá veszem a papírokat, és viszonylag rendezetten sikerül el-hopporzanom a megfelelő címre.
– Helló. Te vagy Edward? - köszön rám egy tinisrác, legalábbis a sötétben, meg a napszemüveg alatt hunyorogva annak tűnik. Baromira igyekszem, hogy ne hányjam telibe se őt, se a frissen vásárolt kéglit. Nagyon cikisen mirolos húzás lenne. Egyébként még azt hiszem, sose láttam igazán a lakást, legfeljebb képről tegnap, a vásárlás ködös körülményei között, vagy ha igen, hát nem emlékszem rá. Jó is, hogy az eladó nem ragaszkodik az olyan felnőttes formalitásokhoz, mint a kézfogás, mert valószínűleg nem találnám el a jobbját.
- Üdv. Nagyjából - bólintok dörmögve, aztán nagyon meresztgetem a szememet. Egyrészt azért, mert fogalmam sincs, hová kerültem, pedig ha már az enyém lesz, illene tudnom. Nem mintha bármikor zavarna, mit illik, és mit nem, de azért kíváncsi is vagyok mérsékelten. Másrészt meg mert próbálom bemérni, hol a kanapé, amire ledobhatom a hátsó felem. Kényelembe is helyezem magam, és a huppanás hatására jókora porfelhő lebben fel körülötten, amitől óvatosan, csukott szájjal köhögök - kinyitni most inkább nem merem.
- Van itt kávé? - térek egyből a lényegre, mintha csak emiatt venném meg a kócerájt. Próbálok nem olyan elnyúzottnak tűnni, amilyen vagyok éppen. Mondjuk nem én vagyok a szobában az egyetlen.
- Rád is rád férne. És te pedig… - hagyom nyitva a mondatot félig kérdésként, a másikra pillantva. Próbálok rázoomolni a kamaszgyerek arcára, és az is lehet, hogy ismerős valahonnan, de még mindig kevéssé jól látok, ahhoz meg aztán végképp semmiképp se jól, hogy mondjuk lepuskázzam a nevet a nálam lévő papírokról. Ahogy azonban egyre alaposabban vizsgálódok, és ahogy szokja a szemem a sötétséget, mégiscsak egyre ismerősebbé válik az előttem álló alak.
- Lehetséges, hogy… - dünnyögöm, és feltolom a szemüveget a homlokomra, feljebb tekerve a világ színeit, na nem mintha ez segített volna az ipse sápadtfehér arcán és poros-fekete hajloboncán, de a vonásai csak megfognak valahogy. Rájövök, hogy mégsem iskolás korú, hanem idősebb, és hogy biztosan nem most látom először.
- … szerintem én ismerlek…? - kérdezem, magam se tudom, hogy röhögjek-e, vagy mit csináljak, de azért vigyorgok elgondolkodva. Több lehetséges név is eszembe jut....

Suttogó olyan volt, mint a fájdalmas emlékek sötét, poros tárháza. A szívem még is őrülten kalapált, ahogy körbe néztem. Ezen a kanapén bújtam először igazán össze Aidennel, előtte itt ölelt Nat, mikor már nem voltunk együtt… de még mindig szerettük egymást. Annál az asztalnál ücsörögtem és írtam azokat a fájdalmas sorokat, amiket az egykor olyannyira szerető férjem már nem olvashatott el. Minden sora apró vallomás volt arról, hogy mindig is ő volt nekem az igazi… s talán, most kéne megint tollat ragadni, újra búcsút venni, jelezve, itt már nem talál meg. Ki tudja hol fog és mikor, olyan változékony és szeszélyes ez az élet, hogy már nem is hiszem el, amit a kezem közé pakolnak sem.
A valóság nem volt több, mint múló ábránd s annak állandó sodrása egész egyszerűen magával ragadott. Már nem kapaszkodtam, hagytam, hogy a hullámok ide-oda dobáljanak. Engedtem, hogy összetörjön, hogy kárt tegyen bennem újra és újra… mert már nem is igazán számított. Nem tudtam számított-e már bármi is. Csak léteztem. Léteztem bele ebbe a bizonytalan valamibe, abban reménykedve, hogy még lehet jó valami… csak a szívem mélyén tudtam igazán, hogy ez való nekem. Ez a magány, amit annyira a magaménak éreztem. A mély érzéseket szabadjára engedni olyan volt, mint kitárt karokkal belépni egy rám szegezett pálca elé, s várni, hogy egész egyszerűen mellkason találjon valami súlyos, fájdalmas átok.
A keserű gondolatokról csupán az érkező vonta el a figyelmemet. Zsebre dugott kézzel léptem a kandalló elé és bámultam meg, miután rákérdeztem ki ő. A napszemüvegből azt sejtettem, hogy előző este legalábbis alaposan beivott… nem mintha előlem azt rejtegetnie kéne.
– Üdv. Nagyjából – válaszolta.
Engedtem, hogy máris körbe nézzen. Érzékelhette, hogy jó ideje nem éltem itt, minden csupa por volt. Ehhez elég volt a szőnyegre lépni, azonnal felverte a kosz kis szemcséit, hogy az ember orrát csiklandozva töltötte meg. Még én is éreztem, milyen fojtogató, pedig ennél sokkal, de sokkal helyeken is laktam.
– Nagyjából? – kérdeztem vissza.
Elég furcsa válasz volt ez, mikor valaki mindössze a keresztnevére kérdez rá. Nem számított, ebbe is bele tudtam törődni, hiszen most csak az számított, hogy eladjam ezt a helyet és lezárjam életem egy olyan szakaszát, amit egészen egyszerűen már nem volt szabad folytatni. Nem. Döntéseket kellett hozni. Méghozzá olyanokat, amik megmásíthatatlanok… és többé nincs visszaút.
– Van itt kávé? – kérdezte. Nyeltem egyet, hogy megint elnyomjam a gondolatokat… és megpróbáljam értelmesen átgondolni, mint hagytam ezen a helyen. – Rád is rád férne. És te pedig…
– Fogalmam sincs… elég régen voltam már itt. De gondolom észrevetted. – válaszoltam mímelt magabiztosággal és elindultam a konyha felé, intve, hogy esetleg kövessen. – Egyébként Elliot vagyok. – Tettem hozzá és visszafordultam annyira felé, hogy megnézhesse esetleg megint az arcomat, mintha csak ráéreztem volna, hogy éppen akkor tolja fel a szemüveget.
– Lehetséges, hogy… – dünnyögte. Csak akkor fordultam vissza, mikor a küszöbhöz értünk. Ki kellett lépni a rövid, lépcső felé vezető folyosóra ahhoz, hogy átsétáljunk az éppen szemközt helyet kapó konyhába. Az is olyan öreg volt, mint a nappali.
– … szerintem én ismerlek…?
Ne, O’Mara, mondj valami okosat! Nem szabad, hogy ez is… A hangot elnyeltem, ahogy a folytatta volna az újságokra és Vitrolra célozgatva. Nem. Én sem akartam ezzel törődni már valóban.
– Hát… talán a Roxfortból. Én ’79-ben kezdtem. – Vágtam rá gyorsan, mielőtt jobban belemennénk. Korban nem állhattam olyan messze tőle. De mielőtt még jobban belementünk volna, inkább a konyhaszekrényhez léptem. Kutakodva túrtam fel a régen is üresen álló bútordarabot.
– Van üres bögre, meg üres tányér… de kávé… – Álltam lábujjhegyre. A kezem becsúszott az étkészlet mögé – ami szintén elég hiányos volt, nagyjából egy emberre felszerelkezve. – Áh! – Kiáltottam fel szinte lelkesen, ahogy ujjaim végre valami papírzacskó félére találtak. Még talán Nat hagyhatta itt, mikor meg akarta menteni az életemet.
– Szerencséd van. – Tettem hozzá és elkezdtem a kávéfőzővel matatni, ami mindig ott pihent a konyhapulton, készen állva, hogy felpakoljam a tűzhelyre. – Komolyan érdekel ez a ház? – Nem fordultam felé. Elvoltam magamban a kávéfőzővel a pultnál, ő meg esetleg leülhetett a kis, kétszemélyes asztalhoz.

Ház-nézőben
2002. Március 1.

(https://i.pinimg.com/564x/24/76/5c/24765c88277307d40e7f99dcde0381e0.jpg)

to mr. Elliot ???

– Nagyjából?
Biccentek, de igazából akár be is vallhatnám, hogy némileg idegennek érzem a palit, aki a tükörből visszanéz rám. Na nem a másnaposság eltéveszthetetlen külsérelmi nyomai miatt, sokkal inkább épp a tekintet ismeretlen. Magam sem tudom mitől más, de elég seggfejnek tűnik, úgyhogy meg is jegyzem magamban, ha véletlenül megvettem már ezt a kecót, a tükröt tuti kihajítom. Még az eladó gyerek is szimpatikusabbnak tűnik annál, mint akit a gonosz, fényes tárgy mutat vissza rám.
A kávé, mily fájdalom, nem lesz olyan egyszerű ügy, de miért is lenne? Legalább van időm akanapén aklimatizálódni.
– Fogalmam sincs… elég régen voltam már itt. De gondolom észrevetted. Egyébként Elliot vagyok.
– Persze, hogy észrevettem. Auror vagyok, ez a munkám. Azt is látom, hogy elég régen nem volt itt senki lakásnézőben sem - dörmögöm mintegy mellesleg, a padlóra pillantva, ahol a mindenen ülő finom porban csak a mi, friss lábnyomaink voltak láthatók. És bólintok is feléjük, nagyon lazán, nagyon apró mozdulattal, próbálva nem belélegezni a körülöttem terjengő port. Mert egyetlen másnapon sem szabad megbízni egy tüsszentésben. Vajon hivatalos területmegjelölésnek számít, ha dobok egy rókát a padlóra? Persze nem fogok, az évek rutinja valahol csak ott van bennem. Méltóságteljesen és pókerarccal fogok túlélni, ahogy mindig.
De azért jófej, hogy elindult életmentő elixírt kotyvasztani, és mivel visszanéz, csak kénytelen vagyok követni. Már csak azért is, mert bezony, nagyon ismerős valahonnét.
– Hát… talán a Roxfortból. Én ’79-ben kezdtem.
– Hm, pedig fiatalabbnak néztelek. De akkor biztos onnan - bólintok, miközben zsebre tett kézzel, körbe-körbe nézve követem a másik helyiségbe. - Én meg már azt hittem, valamelyik aktán lévő fényképről - teszem hozzá, merő poénból talán? Ettől még az is bemajrézik, akinek köze sincs az aurorparancsnokságon futó egyetlen ügyhöz sem.
– Van üres bögre, meg üres tányér… de kávé…
Ledobtam magam egy székre, és onnan figyeltem a ténykedését tovább.
- Nekem egy fazékból is jó. Vázából is. Megiszom a főzőből - legyintek, és tovább bámészkodom. Annak ellenére, hogy láthatóan minden porosan-pókhálósan elhagyatott, azért hangulatos kis hely. A Nott-kúria vacakabb állapotban volt, mikor megkaptam, és abból is egész pofás főhadiszállás lett.
- De kávé… Áh! Szerencséd van – mondja a tag, én pedig színpadiasan teszem össze a kezemet. Nem is tudja, neki mekkora szerencséje van. A halott vevő nem vevő. Bár, ha ki is fizettem ezt a kócerájt, akkor azért is ajánlatos lenne, ha egy kis kávé átszínezné és emelné a nézőpontom fényét.
A kávéfőző csörgésére pókerarccal reagáltam, végülis, hallottam már rosszabbat is, például mikor egy sárkány üvöltött rám két centiről. És most nem Melanie-ra gondolok, pedig gondolhatnék, mert az ő orgánuma is súrolja néha a maradandó károsodást okozó szintet. Vagy ha kárt nem is okoz, hát fájdalmasan maradandó…
– Komolyan érdekel ez a ház?
– Érdekel? - kapom fel a fejem, aztán félig az asztalra könyökölök, a hirtelen mozdulatokkal jobb lenne óvatosan. – Még nem fizettem ki?!
Lehet, hogy illetlenség volt ennyire fellélegezni, nem mintha nagyon adnék az illemre, na de afelé, aki nekem ilyen reggelen kávét főz, érzek némi ajánlatos tapintatot. Úgy éreztem, jobb lesz pontosítani, mielőtt meggondolja magát, és kirak a házból… Kávé nélkül.
– Na jó, vicces sztori a tegnap esti… Gondolom, csak nem emlékszem rá. Asszem kicsit kiütöttem magam - vakartam meg a fejemet fintorogva.
– De akkor… Még nem az enyém? Amúgy… Nem vészes a hely. Látszik, hogy sokat mesélhetne. Ha jó lesz a kávé, és a házzal adod a főzőt, lehet mégis megveszem - kedélyeskedtem. A kicsike, antik asztal mellett mondjuk nehezen fértem el az én termetemmel, és a kezemmel mini por-angyalkát gyárthattam volna a lapjára, de tény, hogy látszott az egész berendezésen, itt bizony még minden bútordarab szívvel-lélekkel készített korú, és korának megfelelően sok izgalmas történetet láthatott.
– Sokat láttak ezek a falak, mi...? Mikor épült ez a ház? És te, vagy a családod mióta a tulajdonosa? - kérdeztem, úgy téve egy pillanatra, mint valami komoly vevő, meg mert ahogy az ipsét végigmértem, az a sejtésem támadt, hogy a ház idősebb nála. A nagyapja lehetne, akár.

– Én meg már azt hittem, valamelyik aktán lévő fényképről.
A megjegyzésre kihívó vigyor ült ki az arcomra. Hát, ha onnan ismerős, akkor kapj el, Gorillaember! – Futott át a gondolat az agyamon, majd egész egyszerűen tovább pakolásztam a cuccok között a szekrényben. Lépten-nyomon aurorokba botlottam mostanában, mintha csak vonzanám a bajt… de hát végül is Gabriel ügye voltam, így pedig mások még annyit sem tudtak rólam, mint ő. Mindig ügyeltem rá, hogy ne hagyjak nyomot. De amúgy is inkább azt tartottam valószínűnek, hogy az egyik szennylapban látta a fejemet… mondjuk a Szombati Boszorkányban, ahol már a „házasságunkat” is kiteregette Vitrol.
– Nekem egy fazékból is jó. Vázából is. Megiszom a főzőből – mondta a férfi, nem figyeltem mit csinál amúgy mögöttem.
– Nem vagyok ennyire amatőr. – válaszoltam és békésen kivettem a bögrét meg a tányért. Ekkor húztam csak elő a pálcámat. Óvatosan kocogtattam meg a tányér anyagát, hogy a porcelán finoman csendüljön egyet s az, egy pillanat alatt szép, világoskék bögrévé változott, tökéletesen passzolva a mellette várakozó zöldhöz. – Nos, egy kicsit csorba, de megteszi. McGalagony, milyen büszke volna rám! – Sóhajtottam és elvigyorodtam.
Hamarosan megkerült a több hónapos kávé is, amit a kotyogóba pakolva kezdtem el előkészíteni a feketét. Ahogy az a tűzhelyre került és újabb pálcakocogtatással főni kezdett, megfordultam Edward felé. Alaposan összepartizhatta magát az este… ez pedig nekem látszólag jól jött. Túl akartam adni a házon, minél gyorsabban, szabadulva az emlékektől.
– Érdekel? – kérdezett vissza, ahogy az asztalra könyökölt. Ó igen, mocskosul másnapos volt és ezt még csak le sem tudta volna tagadni. – Még nem fizettem ki?!
Majdnem felröhögtem magamat, ezért inkább visszafordultam a pult felé. A kotyogós kávéfőzőben már felsejlett a sercegő hang, egyértelműen jelezve, hogy bizony nagyon is közel vagyunk ahhoz, hogy végre megigyunk egy jó adag kellemes, meleg italt. Valóban rám fért, ebben igaza volt a fickónak… ez hely ugyanis furcsa kábulatot okozott bennem, mintha a múlt emlékei egész egyszerűen elnyomtak volna bennem mindent, s eltompultam.
– Na jó, vicces sztori a tegnap esti… Gondolom, csak nem emlékszem rá. Asszem kicsit kiütöttem magam.
– Tényleg? – kérdeztem vissza, s ezúttal muglimódra egy konyharuhával fogtam meg a kávéfőzőt, hogy annak tartalmát szépen felosszam a bögrék között. Ez éppen két adagot volt képes lefőzni, hiszen nekem többre nem volt szükségem, ahogy a vendégeimnek sem általában. Legfeljebb egy-egy ember éjszakázott nálam, mikor magányos voltam és szükségem volt egy kis kényeztetésre. Alapvetően viszont mindig egyedül voltam ezen a helyen.
– De akkor… Még nem az enyém? Amúgy… Nem vészes a hely. Látszik, hogy sokat mesélhetne. Ha jó lesz a kávé, és a házzal adod a főzőt, lehet mégis megveszem – faggatózott, így hát amikor letettem a bögréjét elé, egy kis kanalat, meg azt a kevés kockacukrot, amit találtam, s aztán leültem a szemközti székbe, elmosolyodtam.
– Letetted a foglalót, ami a teljes ár fele volt. – Válaszoltam, bár én csak az ingatlanostól kaptam egy üzenetet baglyon keresztül. – Szóval lényegében a tiéd, csak hát előtte mindenképpen látni akartad. – Tettem hozzá, hogy értse a helyzetet, majd két kézzel felkönyököltem az asztalra, ujjaim közé vettem a bögrét és finoman megfújtam annak a tartalmát. – A kávéval kapcsolatban én nem vagyok ennyire bizakodó… ezer éve itt lehet már.
Végre kortyoltam egyet belőle. Hát nem is volt olyan rossz, így gyorsan még egy második kortyot is mohón benyeltem, miközben ő kérdéseket fogalmazott meg. Csak a sorsnak voltam hálás, hogy odafent még Frank nem kezdte el csapkodni magát, de hát bizonyára ebbe is beavatom majd. A padláson lakó, igencsak hangos szellem kellemes hozadéka és érdekessége volt a Suttogónak.
– Sokat láttak ezek a falak, mi...? Mikor épült ez a ház? És te, vagy a családod mióta a tulajdonosa?
– A 19. század legvégén épült. – válaszoltam. Ha kívülről megnézte volna az épületet láthatta volna a viktoriánus stílus kellemes jellemzőit. Az épületet nem újították fel ugyanis, csak rendszeresen karban tartották. – Én csak 2000 decemberében vásároltam meg, de sosem laktam itt huzamosabb ideig. Mindig egy-két hónapot töltöttem ezen a helyen. – Magyaráztam és megint kortyoltam a kávéból egyet. A keserűsége kezdett felrázni.
– Van egy kísértet a padláson, állítólag a testét odafent gyilkolták meg… de ez csak mendemonda. Mindenesetre elég jól távol tartja a muglikat, na meg egy-két varázslót is.

Ház-nézőben
2002. Március 1.

(https://i.pinimg.com/564x/24/76/5c/24765c88277307d40e7f99dcde0381e0.jpg)

to mr. Elliot ???

Nézem, ahogy a tányérból bögrét bűvöl, próbáltam nem hunyorogni a bosszantó, éles porceláncsörömpöléstől, ami a fülemen át sajgó agyam kínozta, és halkan hümmögtem a régi öreg, átváltoztatástanos bútordarab nevét hallván.
- Nem vennék rá mérget, nem volt bőkezű a dicséretekkel - morgom elgondolkodva. Persze, fő tantárgyat vivő tanárként érthető is. - Beheggesztené veled a csorbulást. És zöldre bűvöltetné veled, hogy a másikhoz teljesen egyforma legyen. És ha sikerül… Akkor ő is azt mondaná, megteszi - tettem hozzá. Igen, McGalagony talán ezt tette volna, velem legalábbis sosem volt kíméletes, de legalább meg is lett az eredménye, az ő tárgyából egy percig sem volt gondom a Godrikon.
A kávé felszálló illata enyhített valamelyest a nyomoromon, kellemes keveréket alkotva a vendéglátóm ironikus visszakérdezésével. Fájdalmas vigyorral helyeseltem, közben próbáltam türtőztetni magam, hogy ne arccal fejeljek a frissen bűvölt bögrébe.
Nem nyúltam se a kanálhoz, se a cukorhoz, csak az ivóedény füléhez. Most feketén kellett, erősen és keserűen, hogy magamhoz térjek tőle. Már az első kortyot fogyasztottam, amikor a velem szemben ülő közölte a tényállást:
– Letetted a foglalót, ami a teljes ár fele volt. - Próbáltam pókerarccal lenyelni a kávét. Most akkor a bögre félig tele van vajon, vagy félig üres? De mondhatnám ugyanezt a pénztárcámmal is. Túlzás, hogy földhöz vágna egy újabb, kisebb ház vásárlása, de az is igaz, hogy rámenne az összes tartalékom. Ami valljuk be, nem a kemény és becsületes munkával szerzett aurori béremből gyűlt össze. Talán meg kellene látogatnom a Nott família egy másik, eddig még békében hagyott ágát némi védelmi pénzért?
– Szóval lényegében a tiéd, csak hát előtte mindenképpen látni akartad.
- Még jó, hogy ilyen józan és gyakorlatias voltam - sóhajtottam kissé fájdalmasan, és megvakartam a tarkómat.
– A kávéval kapcsolatban én nem vagyok ennyire bizakodó… ezer éve itt lehet már.
Elmélázva szemeztem a fekete folyadék tükrén magammal, és megrántottam a vállam.
- Jól illik a házhoz. Amúgy… Nem is rossz - mondom, direkt kétértelműen, mert hát mindkettőre igaz. Szélesebb mosollyal ragozom még, csak hogy az előbbi bögrés üggyel is párhuzamba állítsam: - Megteszi.
– A 19. század legvégén épült. Én csak 2000 decemberében vásároltam meg, de sosem laktam itt huzamosabb ideig. Mindig egy-két hónapot töltöttem ezen a helyen.
Auror vagyok ugyan, nem művészettörténész, de a jó minőséget szeretem. Nem mindig értem, de valahogy érzem. A vastag kőfalakat, csicsás izéket a plafon meg a tapéta találkozásánál, az öreg és tiszteletet parancsoló házak kellemes, semmihez sem hasonlítható és egyedi illatát… És igen, az a dolog, ami ebben a káosszal teli világban, muglik és mágusok által egyaránt kavart viharok közepette évszázadokat túlél, az megérdemli az elismerést.
Nyomozni, jeleket keresni és olvasni nem tudtam volna még, amíg el nem fogyasztottam a kávét, ezért inkább csak szóban érdeklődtem:
- Hogyhogy?
Aztán egy szuszra felhajtottam az összes maradék keserű löttyöt, majd letargikusan vártam, hogy beüssön a koffein löket, és eldöntsem, mit akarok.
– Van egy kísértet a padláson, állítólag a testét odafent gyilkolták meg… de ez csak mendemonda. Mindenesetre elég jól távol tartja a muglikat, na meg egy-két varázslót is.
Érdeklődve vontam fel fél szemöldökömet.
- Férfi, vagy nő? Láttad már? Beszéltél vele? Vajon hogyan ölték meg? Felmentél már megnézni a helyszínt? - emelem a tekintetem a plafon felé. Mintha át akarnék látni rajta, s közben gépiesen eldünnyögöm a kérdéseket, már szinte maguktól jönnek. Igen, kezdem érezni, hogy valami dolgozik, vagy a koffein, vagy az adrenalin, vagy a tudat, hogy vettem egy padlást, ami talán megoldatlan ügyet is rejt. Jobb, mint egy rejtvényfüzet, emellé kávé is járt. Meg egy ház is, amit még nem is láttam igazán.
- Akár körbe is mehetnénk. Hadd lássam, minek vettem már meg a felét. És esetleg ránézhetünk arra a padlásra is - teszem hozzá, nem is titkolva csibészes lelkesedésem, újból a plafon felé sandítva. Halk zajok ütik meg a fülemet, de nem én vagyok az az ember, akit ez távol tart. Sőt.

- Nem vennék rá mérget, nem volt bőkezű a dicséretekkel - felelte Edward, mikor a közös élmények alátámasztására még McGalagonyt is felhoztam. - Beheggesztené veled a csorbulást. És zöldre bűvöltetné veled, hogy a másikhoz teljesen egyforma legyen. És ha sikerül… Akkor ő is azt mondaná, megteszi.
Hümmögtem egyet.
- Márakinek... - vigyorodtam el. - Egyszer egy lenge kis pizsamában jelentem meg az óráján. Onnantól rajongott értem. - Tettem hozzá. Nem tudtam persze mennyivel járhatott feletettem, s emlékszik-e a pletykákra. Nem is számított. Ez a pillanatnyi nosztalgiázás tökéletes volt.
Az öreg, mégis aromás illatú kávé felett ücsörögve, valahogy kevésbé láttam borúsnak ezt a házat. Nem is tudom... különleges helyet foglalt el az életemben. Talán azért, mert ez volt az első olyan otthonom, amit megam vettem, a saját összekapart vagyonomból s mert itt éreztem először magam felnőttnek. Ezt persze nem mondhattam ki a Gorillaembernek, hiszen ezzel nem adok el egy házat. Nem. Azt hangoztattam, hogy nem laktam le és, hogy viktoriánus stílusú, majd belekortyoltam az italomba. A kávé kesernyés íze a szokásos volt, tökéletesen megfelelt édesítő és tej nélkül. Olyan volt, mint egy kellemes fejbeverés. Szükségszerű volt.
- Hogyhogy? - jött a várható kérdés a magyarázatomra. Na igen, miért nem lakik az ember a házban, amit megvesz és lopott bútorokkal meg dísztárgyakkal rendez be? Hmm. Erre kellett aztán találni valami indokot... de végül is az őszinteség volt a legjárhatóbb út.
- Félig-meddig férjnél voltam, mikor ezt a helyet vettem. Amíg próbáltunk kibékülni, vele éltem... csak nem jött össze. Aztán meg a lányom miatt Roxmortsban kötöttem ki, hogy hétvégén láthassam. - ja, meg ki akartak nyírni, Gorillaember, mit szólsz hozzá? A hangom a vallomás ellenére nyugodt maradt. Újra felemeltem a fekete löttyöt, hogy igyak belőle valamennyit.
Jobbnak láttam aztán persze elő venni Franket is. Ha már megveszi a házat és amúgy is percenként jött odafentről egy-egy koppanás... meg kellett említeni. Arról nem is beszélve, mikor véletlenszerűen, őrült módon elkezdte csapkodni magát. Tipikus, hogy szexközben vagy éjjel tette. Nem egyszer feküdtünk egymás mellett meztelenül Aidennel és csak bámultunk a plafon irányába.
- Férfi, vagy nő? Láttad már? Beszéltél vele? Vajon hogyan ölték meg? Felmentél már megnézni a helyszínt?
Megráztam a fejemet.
- Sajnos nem sok infóm van róla... őszintén szólva sosem akartam megzavarni szegényt. - Magyaráztam és elhúztam a számat egy vigyorra. Tetszett, hogy ilyen érdeklődést váltottam ki a vevőmből. Nem akartam mindenáron szabadulni a Suttogótól, mert szerettem... de a pénz kellett. Kellett, mert megtanultam, hogy az életben semmi sem tart örökké, pláne nem egy kapcsolat, mégha a másik azt is mondja, hogy az ő korában már semmi sincs túl korán. Szerettem zöldszemet, de be kellett látnom, ő is csak egy a sok ígérgetés közül. Valami úgyis szarul fog elsülni. - Én Franknek neveztem el és jelentem, hallgat rá. Néhány magányos órámban elmeséltem neki a bánatomat idelentről. Csendesen végig hallgatott, néha-néha egy kopogással jelezve, hogy figyel. Megható. - Vigyorodtam el megint.
- Akár körbe is mehetnénk. Hadd lássam, minek vettem már meg a felét. És esetleg ránézhetünk arra a padlásra is.
Röviden biccentettem, majd lehúztam a kávém maradékát. Ezután keltem fel az asztal mellől és indultam meg az előszoba felé. Ezen sétáltunk át a nappaliból, a konyhába. Innen vezetett fel lépcső a hálószobák felé az emeletre.
- Az Earl's Court ugye az egyik drágább környék itt Londonban, nagyrészt muglik laknak itt, de elég csendes, a közeli park miatt a séta is lehetséges... nagyon romantikus, hmm... - mutattam az ajtó felé. Ahogy körbenézett láthatta, hogy azért nem mai ez a helyiség sem. Lényegében egy szekrény, egy komód, egy fogas volt itt, meg a kicsi, bézs szőnyeg, amit vettem... loptam ide. Na meg, ez volt eddig a harmadik helyiség, amit látott... és a harmadik hely, ahol szexeltem. Igen, három különböző emberrel szexeltem végig ezt a házat. Nat, Aiden, Dawson... talán más is volt, nem ugrott be azonnal.
- Ott a lépcső alatt van egy ajtó, az a bájitalkonyha. Érdekel? - kérdeztem és elindultam arra. Ha nem akarta részletesen megnézni, csak kinyitottam, hogy beleshessen. Ez volt az egyik kedvenc részem az egész helyen. - Van a családomnak egy patikája, itt kísérleteztem ki néhány gyógyítófőzetet. - Meséltem el neki, hátha ettől izgalmasabbnak tűnik.

Ház-nézőben
2002. Március 1.

(https://i.pinimg.com/564x/24/76/5c/24765c88277307d40e7f99dcde0381e0.jpg)

to mr. Elliot ???

- Márakinek... Egyszer egy lenge kis pizsamában jelentem meg az óráján. Onnantól rajongott értem.
- Ezek után hogy is ne tette volna… - prüszkölök fel, ez egy egész jó történetnek hangzik, és ami azt illeti, még dereng is iskolás koromból.
- Szerintem én ezt a sztorit hallottam - vakarom meg a tarkóm, hátha a vérkeringés serkentésétől feléled az agyam, de ennél többre nem jutok, lehet hogy ezek az emlékek a már alkohol által elpusztított agysejteken tárolódtak.
- De már elveszett… Pedig jobban emlékezhetnék rád, egy évvel utánam kezdtél. Egy házba is jártunk, mégse rémlik rólad ennél több - csóválom meg a fejem értetlenül.
Aztán hallgatom Elliot és a ház közös történetét, és bár nem vidám mese, mégis halvány mosoly bujkál a szám szegletében.
- Félig-meddig férjnél voltam, mikor ezt a helyet vettem. Amíg próbáltunk kibékülni, vele éltem... csak nem jött össze. Aztán meg a lányom miatt Roxmortsban kötöttem ki, hogy hétvégén láthassam.
Nagy egyetértően bólogatok a szavaira, aztán nem bírok a kaján félmosollyal, és egészen eluralkodik a képemen.
- Dugólaknak használtad, mi? - bukik ki belőlem, de olyan hangszínen, hogy azt egyből gondolhatja, hogy én nem ítélkezem. Gondolkodom, igazából. Igen, talán ha néhány hónapja járok így, hogy véletlenül veszek egy kisebb házikót, azt valószínűleg erre használtam volna én magam is. Más kérdés, hogy néhány hónapja az életem bonyolultabb, az ágyam forgalma pedig éppenséggel visszaesett annyira, hogy most amiatt ne legyen indokolt házat venni. Meg amúgy sem lett volna az, Jim látott már szinte mindent.
A kopogószellemért még akkor is érdemes megvenni, csak néhány keresztrejtvény ára, és sokkal több a móka hozzá.
- Sajnos nem sok infóm van róla... őszintén szólva sosem akartam megzavarni szegényt.
- Hát, ha már szomszédok leszünk, én azért összeismerkednék vele. Felelőtlenség úgy házat venni, hogy nem nézem meg minden részét, nem? - ironizálok jólesőn, mert technikailag én már meg is vettem ezt a kócerájt anélkül, hogy bármelyik részét láttam volna.
- Én Franknek neveztem el és jelentem, hallgat rá. Néhány magányos órámban elmeséltem neki a bánatomat idelentről. Csendesen végig hallgatott, néha-néha egy kopogással jelezve, hogy figyel. Megható.
- Az - biccentem, és azon gondolkodom, vajon nem-e szorulnék rá én is egy síri csendben hallgató fülre. Mondjuk én erre tartom a kutyát, de ő nem túl jó hallgatóság, egy percet nem bír nyugton ülni, két szomorú szú után pofánnyal, aztán meg faképnél hagy. De megbocsátom neki, mert a csajok imádják, és mert belelökte Hopkirket a medencémbe.
Szóval nekiindulunk az egyébként nem túl hatalmas túrának, és én szemtelenül tapogatok meg közben mindenfélét, ami épp a kezem ügyébe kerül. A kávé és a kandallózás utáni ücsörgés jót tett, a szédülés alábbhagyott, és megélénkített a kíváncsiság is.
- Bútorozottan vagy anélkül adod el? - kérdezem, és szórakozottan megtapogatok egy fekete, fából készült fácánszobrot, majd visszateszem a cipősszekrényre.
- Az Earl's Court ugye az egyik drágább környék itt Londonban, nagyrészt muglik laknak itt, de elég csendes, a közeli park miatt a séta is lehetséges... nagyon romantikus, hmm…
- Az fontos… Mondom én, szerelmi fészeknek használtad a helyet, mi? - dörmögöm csibészesen, és a képéből ítélve még az is lehet.
De azért inkább a berendezéssel vagyok elfoglalva. A fele ósdi, a másik fele meg nívósan ósdi, már-már antiknak mondanám, ha értenék hozzá küönösebben. Azért van itt érdekes darab, mintha az egyiken egy aukciós ház cimkéjét látnám - ami csak azért megjegyzendő, mert azt a címkét le szokták venni, ha az adott bútort eladják. Ott felejtették volna?
- Ott a lépcső alatt van egy ajtó, az a bájitalkonyha. Érdekel?
- Nem vagyok egy nagy bájitalmester, de persze, miért ne - válaszolom, és belépek körbenézni. Kicsit szűkösen éreztem magam itt, nem vagyok az a tipikusan lépcső alatt kuporgó alkat, de tetszett a különös illat, ami belengte itt a helyet.
- Van a családomnak egy patikája, itt kísérleteztem ki néhány gyógyítófőzetet.
- Oh… És hatékonyabbak az átlagnál? - kérdezem, mert szó ami szó, amit a Minisztérium biztsít nekünk elátmány, minden, csak nem professzinális. Gondolom, a büdzsébe ez a minőség fér, de eddig is Jimmel főzettem magamnak jobbat, vagy vásároltam külön. Elgondolkodtatott, hogy talán más üzleti kapcsolatom is származhat ebből a lakásvásárlásból.
- Foglalkozol árusítással is?

Különös volt ennek a háznak a békéjében. Egyszerre volt otthonos és felkavaró... de pont ezt imádtam benne. Életem első saját tulajdona volt. Életem első valamije, amiért én magam dolgoztam meg. Erre pedig mindennél büszkébb voltam, hiszen megmutattam Natnak, Danielnek és Deannek is, hogy nem vagyok olyan életképtelen kölyök, mint aminek kezeltek. A könnyed nosztalgia az iskolásévekről, szinte tökéletesen illet ide... mégha a célom inkább figyelemelterelés is volt. Végül is láthatta az aktámat, hallhatta a hírét, hogy Nathaniel Forest megpróbálta elsikkasztani a tetteimet, meg hogy tolvajsággal vádoltak meg. Sajnos az elmúlt években sokat romlott a technikám, nem voltam kifinomult vagy elég alapos. Az életem más prioritást kapott, hiába imádtam az aranytárgyak csillogását... a gyerekeim, a férjem, minden más fontosabb lett. Talán csak Nat után kezdtem visszatalálni a régi önmagamhoz.
- Szerintem én ezt a sztorit hallottam - mondta a tarkóját vakarászva, úgy ahogyan az tökéletesen illett egy gorillaemberhez. - De már elveszett… Pedig jobban emlékezhetnék rád, egy évvel utánam kezdtél. Egy házba is jártunk, mégse rémlik rólad ennél több.
- Nem voltam olyan izgalmas kölyök, egy-két villanást leszámítva - hazudtam, mert a kicsapásomról aztán végleg nem akartam bájcsevegni. Arról aztán tényleg rengeteg dolog beugorhatott volna rólam neki... például, hogy még halálfalónak is neveztek. Azt mondták Cruciot szórtam az egyik évfolyamtársamra. Csupa-csupa olyan dolog, ami gyanúba keverhetett volna előtte méginkább. Jól van, O'Mara, csak óvatosan, mielőtt még bajbakevernéd magad házeladás helyett. A hangnak igaza volt. Csak csendesen bólintottam.
Jobb is volt, hogy elkezdtem a ház történetét taglalni. A Suttogó legalább egy igazi műalkotás volt a maga poros, hagyományos valójában. Frank pedig csak egy kis hab volt a tortánt, de odáig még el sem jutottam, máris leszűrt a dolgot. Talán leolvasta az arcomról, hogy négy-öt különböző ember kefélt meg ebben a házban.
- Dugólaknak használtad, mi?
Halkan nevettem egyet, aztán végig túrtam a fekete tincseket a fejem tetején. Kicsit talán túlzottan is megborzoltam, de nem számított. Most nem kellett tökéletesen kinéznem, mégis csak az egykori otthonomtól készültem búcsút venni. Természetes volt, hogy egy egész kicsit megbillent érzelmileg a helyzet. Ez pedig megült a külsőmön.
- Hát. Volt pár forró élményem itt... pár emberrel... de nem vagyok ringyó! - Tettem hozzá, kicsit talán túl nyíltan is a végén. Már megkaptam párszor, hogy túl könnyűvérű vagyok, a legdurvább formában persze éppen Piper Walsh-tól, akitől a legkevésbé kellett volna, hogy számítson... s talán nem is számított amúgy.
A Frank téma amúgy is talán érdekesebb volt, minthogy milyen formában nyomom a szexet. Igen, volt, hogy párhuzamosan több emberrel, máskor meg lekötöttem magam egy mellé. Ehhez persze ki kellett váltania az illetőnek a megfelelő érzéseket, s ezek mind egyre nehezebben jöttek. Elvesztettem a bizalmam a kapcsolatokban.
- Bútorozottan vagy anélkül adod el? - kérdezte. Igen, ez kézenfekvő volt és eszembe sem jutott említeni. Ez az első, hogy lakást adok el, eddig csak a galériától szabadultam meg, de az könnyebb volt határozottan ennél. Ahhoz nem kötődtem érzelmileg, talán eleve bele sem kellett volna vágnom. Csakhogy Nat támogatott, apám pénze a zsebemben volt. Egy darabig tényleg volt értelme az egésznek a válásomig, a vitákig, míg el nem veszítettem a biztonságérzetet.
- A bútorokat itt akarom hagyni. - Bólintotam. - Nem nagyon tudnám tárolni őket most már. - Tettem hozzá. Nem fog hiányozni semmi, ezek csak tárgyak. Inkább az érzés volt az, amit szerettem itt. Meg azt a sok dolgot, amit itt kaptam meg, itt értem el. Ezekkel a gondolatokkal vezettem ki az előszobába, hogy körbenézzen.
- Az fontos… Mondom én, szerelmi fészeknek használtad a helyet, mi?
- Ott a kabátosszekrénynél szexeltem. - Mondtam bólintva. -De igazából ez a menedékem volt a tönkre ment házasságom elől. Azóta sok minden változott. Ezért sincs már rá szükségem. - Folytattam, majd eszembe jutott, hogy megk éne mutatni a lépcső alatti apró helyiséget, mielőtt felmennénk a két hálószobához. -De egyébként tökéletes valóban szerelmifészeknek is, ha te annak használnád. - Kacsintottam rá.
Ahogy feltárult a bájitalkonyha, érezhette a gyógynövények már-már túlzottan is erős illatát. Bár ez még inkább a frissítő kategória volt ahhoz képest, ahol Sorennel jártam januárban. Így keveredtem bele egy újabb túl személyes mesébe a családi patikáról. Bár igaz, inkább higgyen patikusnak, mint mondjuk tolvajnak vagy ringyónak.
- Oh… És hatékonyabbak az átlagnál? - kérdezte a bájitalok kapcsán.
- Én személyszerint a férfiasítót találtam fel. Sokkal hatékonyabb, mint a legtöbb vágykeltő. Van olyan, ami idősebbeknek segít a zászlóállításban, van olyan, amelyik fiatalabbaknak. - Magyaráztam meg és beljebb léptem, hogy belenézek az időnként használt üstbe. - Mostanra már három-négy féle is van, de mindig van min finomítani, hogy még szélesebb vevőköre legyen a dolognak. - Az üst fölé hajoltam. Tökéletesne tiszta volt, éppen csak megült benne a port, pontosan ugyanúgy, mint odakint.
- Foglalkozol árusítással is?
Hümmögve bólintotta.
- Észak-Írországban van az apotéka, de egyébként Londonban is pár üzletbe adunk el bájitalt. - Forudltam felé aztán, majd megérintettem az államat a mutatóujjammal, mintha nagyon elgondolkodnék. - De nem úgy tűnsz, mint aki rászorul a férfiasítóra. - Egészítettem ki végül a mondandómat, majd kiléptem a helyiségből, hogy tovább induljunk a lépcső felé. Innen csupán néhány lépés volt, hogy induljunk meg fölfelé. A fokok nyikorogtak alattunk, erre Frank elkezdett ide-oda csapkodni odafent. A lépcső melletti falon számos repedés volt, de a képek elvonták a figyelmet róluk. Volt egy régi, rusztikus bája az egésznek.
Meglehetősen sok, meredek lépcső vezetett fölfelé, az első emeletre. Az elsőn voltak a hálószobák és fürdők. Nem volt túl nagy lényegében. Egy kis folyosórészen megfért minden.
- Ez a háló rész... - Magyaráztam és az első ajtón benyitottam a régi hálószobámba. Meglehetősen nagy volt a rend. - Nyugi, idefent csak egyszer-kétszer szexeltem.

Ház-nézőben
2002. Március 1.

(https://i.pinimg.com/564x/24/76/5c/24765c88277307d40e7f99dcde0381e0.jpg)

to mr. Elliot

- Hát. Volt pár forró élményem itt... pár emberrel... de nem vagyok ringyó!
- Nem mondtam ilyet. És én aztán nem ítélkezem. Amúgy meg... Kedvelem a ringyókat, meglepődnél, milyen jó társaság - mosolyodtam el az orrom alatt, de nem gúnyosan, inkább kajánul. Bár az utóbbi időben meglepő módon valahogy nem vágytam kalandokra, azért nem vagyok egy szent én sem. Csak nem tartok fel ezekhez a dolgokhoz külön ingatlant. Illetve… Idáig nem tartottam. De talán majd ennek az újdonságnak a hatására visszaülök a nyeregbe.
- A bútorokat itt akarom hagyni. Nem nagyon tudnám tárolni őket most már.
Bólogatok csendben, és csak magamban nyugtázom az eladó felől érezhető szomorúságot. Ha azt egyáltalán. Nem is egyszerű költözés érzésem lett itt, a házat járva vele. Olyan, mintha meg akarna szabadulni az egésztől, és maga mögött hagyni.
- Ott a kabátosszekrénynél szexeltem. De igazából ez a menedékem volt a tönkre ment házasságom elől. Azóta sok minden változott. Ezért sincs már rá szükségem. De egyébként tökéletes valóban szerelmifészeknek is, ha te annak használnád.
- Biztos az - dünnyögtem zsebre dugott kézzel, magamban hümmögve. Jelen pillanatban, hogy a másnap kellemetlen tüneteivel küzdöttem, és hogy igazából magamat is megeptem a hirtelen “visszavonulásommal”, nem is tudtam, mire is használnám ez a házat. A vadászkastély úgyis ott volt, ha bulit akartam rendezni, és direkt azért tartottam az elcsigázott nej-mumust, hogy az elkergesse a hosszabbra nyúló kalandokat. Nekem a rendes lakóházam volt az a bizonyos szerelmi fészek - szerelem nélkül. Komolyság nélkül… Talán én épp ezelől menekülnék ide?
- Én személyszerint a férfiasítót találtam fel. Sokkal hatékonyabb, mint a legtöbb vágykeltő. Van olyan, ami idősebbeknek segít a zászlóállításban, van olyan, amelyik fiatalabbaknak. Mostanra már három-négy féle is van, de mindig van min finomítani, hogy még szélesebb vevőköre legyen a dolognak.
Na, itt még szerencsére nem tartok. Nem is erre a fajta bájitalra volna szükségem, ami után érdeklődöm.
- Észak-Írországban van az apotéka, de egyébként Londonban is pár üzletbe adunk el bájitalt. De nem úgy tűnsz, mint aki rászorul a férfiasítóra.
- Merlinnek hála, nem - mondtam, és inkább követtem tovább Elliotot. Remélem, ennyire azért még nem rossz a helyzet.
- Inkább a munkám miatt érdekel, a vacak középszerű minisztériumi készlet helyett sebgyógyításra, ilyen-olyan trükkökre valók érdekeltek volna. És a másnaposság elleni - vigyorodtam el fájdalmasan. Hát igen, jól jött volna egy erősebb kotyvalék, mint amit otthon tartottam, mert például a mai macskajajt az nem kergette el maradéktalanul. Így a kávéval azért már alakult a helyzet, de a lépcsőnek nem örültem most. Nagyon nem. A fokokon bizalmatlanul jártam, zavart a nyikorgásuk, és a korlátra inkább rá se mertem támaszkodni, nem az én termetemhez volt az tervezve. A hangok legalább felzavarták a házzal járó lakót. Megálltam kicsit fülelni, de a csatazajokból csak azt derítettem ki, hogy a padlásszellem nincs jó hangulatban.
- Ez a háló rész... Nyugi, idefent csak egyszer-kétszer szexeltem.
- Teljesen nyugodt vagyok - dünnyögtem somolyogva, és benéztem én is mindenhová. De inkább a padlásszellem érdekelt, ami jöttünkre világosan tudatta is a létezését.
- Nagyon romantikusak itt a háttérzajok - tettem hozzá, és jeletőségteljesen felfelé böktem. Finom por hullott a nyakunkba, mikor a Frank nevezetű lény egy nagyobbat dobott magán.
- Belesnék oda is, csak kíváncsiságból.Hiszen milyen pontja a háznak az, ahol még nem szexeltél? Igazi látványosság, talán te se akarod eladni a házat anélkül, hogy legalább bekukkantanál oda... Ha mást nem is... - jelentettem ki huncutul. Persze, csak poénból piszkáltam ezt a kérdést, mert magam helyett előbb ajánlottam volna Franket, tekintve a különös állapotot, amiben Valentin óta voltam, de talán értette is, hogy csak viccelek. És az a kis adrenalin löket, ami az elhatározást kísérte, hogy meglessek egy padlásszellemet, amilyet különös, de még sosem láttam, elég volt ahhoz, hogy a maradék émelygést egyelőre elkendőzze. A kezembe fogtam a pálcám, úgy vizslattam körbe a plafonon.
- Na és hol lehet felmenni?

– Inkább a munkám miatt érdekel, a vacak középszerű minisztériumi készlet helyett sebgyógyításra, ilyen-olyan trükkökre valók érdekeltek volna. És a másnaposság elleni – magyarázta. Hát igen, a férfiasítót sokan félreértik és azt gondolják nincs rá szükségük, de valójában mindenkinek is szüksége van rá. Hogy miért? Hát azért, mert nem csak a nemlétező potenciát teszi létezővé, hanem mert tökéletesen elszórakoztatja az embert. Olyan, mint egy játék. Beletöltöd valaki italába és várod a hatást… ami olyan… szexi. Jól van, Elliot… nem mindenki olyan, mint te. A hang lehurrogott, de bennem közben egy csomó forró hullám lüktetett végig rajtam. Igen rám fért volna egy kis szex megint, annak ellenére is, hogy amúgy elég jól karban volt tartva a testem akkoriban.
Hangosan sóhajtottam egyet.
– Sebgyógyítás… tudod, milyen mocskosul unalmas műfaj az?– Forgattam meg a szemeimet, aztán kilépve a bájitalkonyhából, megindultam a lépcső felé. – A másnaposságot meg ki kell bírni. Mindig ezt mondta a nevelőapám. – közöltem egyszerűen.
Odafent kicsit nehezebb emlékek telepedtek rám. Itt voltunk először együtt Aidennel s akkor még minden olyan egyszerű volt. Nem voltak gondok, nem voltak más emberek, csak ő meg én abban a hálóban, majd a fürdőkádban. még meghitt is volt a maga módján. Persze nem nagyon volt lehetőségem elmélyedni ezekben a gondolatokban, Frank ugyanis odafent csapkodni kezdett és finomszemű por hullott a nyakunkba.
– Nagyon romantikusak itt a háttérzajok – mondta, s ahogy felé pillantottam, láttam is, ahogy fölfelé mutat. Igen, Frank olyan valami volt, amit meg kellett szokni, ám olyan szervesen vált a ház s a család részévé, nem volt szívem megszabadulni tőle. Ezért hát elfogadtam és beszéltem hozzá, talán kicsit barátomnak is tartottam, ha már nem sok akadt. Soren állandóan úton volt, Sean meg csak időnként bukknat fel. Cartwright meg hol a barátom, hol a főnököm, hol az ellenségem volt. Ezért nem is próbáltam meg felcímkézni őt.
– Belesnék oda is, csak kíváncsiságból. Hiszen milyen pontja a háznak az, ahol még nem szexeltél? Igazi látványosság, talán te se akarod eladni a házat anélkül, hogy legalább bekukkantanál oda... Ha mást nem is...
Elvigyorodtam.
– Szerintem mióta Frank odafent van, senki sem járta meg a padlázst. – Magyaráztam és a folyosónak azon része felé pillantottam, ahol a titkos lépcső volt. Persze az olyan újonnnan érkezők, mint Edward, nem is sejthették, hogy ott van. Láthatatlanul rejtőzött ugyanis a fal mellett a keskeny lépcső, ami egy vörös ajtóhoz vezetett. Én magam sosem mertem kinyitni, nem akartam szembesülni mi is Frank igazából.
– Na és hol lehet felmenni?
Intettem neki és a pálcámmal megérintettem a hálószobaajtó mellett falat. Kétszer koppintottam oda, aztán láthatóvá vált a lépcső. Meglehetősen kopott volt és nem túl széles, így talán a gorillaember súlyt ki sem bírta volna. Hirtelen nem is tűnt olyan jó ötletnek felmenni oda.
– Csak a ház tulajdonosának jelenik meg a lépcső. Le van védve mágiával az egész… – Magyaráztam. – Frank, itt van az új gazdid.– Kiáltottam a lépcsősor teteje felé. A lény odafent vergődni kezdett sokkal, sokkal hangosabban, mint az előtt. Valamit neki is vetett ajtónak, amitől hátra léptem, kissé neki ütközve Edwardnak.
– Na jó, szerintem ezt napoljuk el. Ha kifizetted a ház másik felé és aláírtuk a papírokat, akkor úgyis annyi időt szánhatsz a felfedezésére, amennyit akarsz. – Mondtam és felélnyújtottam a kezemet. – Nos, akkor gratulálok az új házadhoz.

Ház-nézőben
2002. Március 1.

(https://i.pinimg.com/564x/24/76/5c/24765c88277307d40e7f99dcde0381e0.jpg)

to mr. Elliot

– Sebgyógyítás… tudod, milyen mocskosul unalmas műfaj az?
Felvonom a szemöldököm, de aztán kuncogok a költői kérdésen. Unalmas, de szükséges, legalábbis bizonyos szakmákban. Bár, lehet, az is egy élvezetes szakma lenne, amiben az ő bájitalaira lenne szükség…
– A másnaposságot meg ki kell bírni. Mindig ezt mondta a nevelőapám.
- Oh, milyen szigorú… - dünnyögtem válaszul. Én mondjuk szeretem a kiskapukat. Azokat, amiket a mágia nyújt, és azokat is, amiket az élet. Ugyanakkor talán ez alól a mai házvétel alól nem fogok kibújni. El tudom képzelni, hogy ez a kissé különös, de hangulatos ékszerdoboz az enyém legyyen. Hogy esetleg, valamikor vendégeknek mutathassam be… És ki tudja, lehet, hogy a padlásszellemmel még csajozni is fogok tudni. Vagy ha vele nem, hát a többi dologgal, a stílusos, ódon bútorokkal, a viktoriánus kori izékkel, a levegőben terjengő furcsa öreg-ház illattal, és a gyönyörű kilátással a parkra.
– Szerintem mióta Frank odafent van, senki sem járta meg a padlázst.
Bólogatok hümmögve, és időnként fel-felpillantok a plafon felé, a szóban forgót hallgatózva. Aztán figyelrm, hogyan lehet hozzá feljutni, de mintha érezné, mi készül, mert egyre felháborodottabban vergődik és nyögdécsel.
– Csak a ház tulajdonosának jelenik meg a lépcső. Le van védve mágiával az egész… - magyarázza Elliot, én meg bizalmatlanul méregetem a fokokból álló lélekvesztőt, amit elővarázsol feljáratnak csúfolva.
- Le van védve, de szerintem ha nem lenne, se lehetne azon felmászni - csóválom meg a fejem. Azért már írom is a listát magamban arra vonatkozóan, mi az a kevés dolog, amit meg akarok csináltatni a házon. Ez a lépcső az elsők között szerepel, már csak azért is, mert még nem döntöttem el, Frank maradjon vagy menjen. A házhoz jár, persze, és ajándék lónak ne nézd a fogát. De elképzelhető, hogy úgyis meglátod, ha harap. Úgyhogy egyszer biztosan szemügyre veszem majd, akkor is, ha az az egyszer nem ma lesz.
- Frank, itt van az új gazdid.
A nevén nevezett most már fülsértő lármát csapott, és a hallottak alapján a fent található feltételezett kacatokból valamit hozzávágott a feljárót fedő ajtónak.
- Jaj, de jó, hogy örül nekem - gügyögtem nem kevés szarkazmussal a hangomban.
– Na jó, szerintem ezt napoljuk el. Ha kifizetted a ház másik felé és aláírtuk a papírokat, akkor úgyis annyi időt szánhatsz a felfedezésére, amennyit akarsz - mondta, és nekem ütközött, kis híján le is pattant rólam. Szerencse, hogy a másnaposságom már múlóban volt, így végül is nem dobtam egy rókát a nyakába.
- Te aztán tudod, hogy adj el valamit - morogtam somolyogva, de belementem, hogy most kihagyjuk a találkozást Frankkel. Majd később sort kerítek rá. Vagy megkérem Jimet, hogy ugorjon fel. Repesni fog, bizonyára.
- Na menjünk, írjuk alá azokat a papírokat. Aztán odaszólok a Gringottsba, hogy pakoljanak át még egy fél vagyont a széfemből a tiédbe, vagy ahova akarod - ajánlottam
- Nos, akkor gratulálok az új házadhoz.
- Kösz - fogadtam el a kezet, amit felém nyújtott, aztán vicceskedve hozzá tettem:
- Remélem, tényleg jó vásár lesz ez, és nem csak meglopni próbálsz - nevettem el, de csak humorizáltam. Valójában éreztem, hogy jó kis titkos lakra tettem szert a szerencsés véletlennek hála. Majd azt is kitalálom, én mi elől menekülök ide.

Köszönöm a játékot, és a játékteret is! ;D :-*

(https://i.pinimg.com/564x/1d/81/7a/1d817a437dc47559a413ac83eca880a7.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/07/92/51/07925198a11bf5913899b1bc5ab52ee2.jpg)
edward
március 11
+16
maestro (https://www.youtube.com/watch?v=SvtaNQw4sGA)
outfit (https://i.pinimg.com/564x/26/f7/0f/26f70f06fc94303b79c8904335fc46ef.jpg)

Az aranyló fénycsík lágy melegére rebbennek a pilláim. Elsőre hirtelen magam sem tudom hol vagyok, és nem a vakító fényár miatt, mely beszökik és elbódít vagy az azt kísérő poros levegő összhatása. Aztán egy néma teljes pillanatig az egykori fehér, ódivatú csipkefüggöny bámulását követően rádöbbenek mennyire nem a saját ágyamba keltem, a saját lakásomba és mennyire nem Lucifer az a szőrös és durmogó egyén, aki mellettem fekszik. Megmosolygom Edward nyugodt, kisimult arcát és vonásait, melyet ugyan nem most látom ennyire közvetlen közelről édes álomból felébredve, de most először érzem igazán feljogosítva erre magam a tegnapi nap meg az este történtek hatására. Kivárok pár kósza pillanatot, ezalatt a rend szerint elmélyült komolykodó barázdák homlokán végig simán, csak apró vonalakként futnak helyüket bizonygatva. Akárcsak a vakító kék szemek, -melyek most lehunyva pihennek és nem próbálnak felfalni,- melletti aprócska ráncokba, amik viszont sokkalta inkább a korát és az élete nehézségeit hirdetik. Finoman érintem meg és bár tudom ezzel elillan a nyugodt álma és az idilli kép megtörik, mégis vágyom erre. Arra hogy újra rám tekintsen hogy elhiggyem, nem csak a fejemben él ez a kép, hanem valós. S mikor kinyitja a szemét közelebb bújok úgy hogy fejem beékelem a nyakához miközben ujjaim végigcirógatnak arcélén majd lesiklanak és izmos mellkasát fedő sötétlő szőrével játszanak el.
- Meg kell hagyni te máris jobb társaság vagy mint Lucifer. Bár kevesebb a bunda rajtad, nem követeled a reggelit ahogy kinyitod a csipád…
Kuncogok szórakozottan, miközben szíve ritmusát figyelem, mely az enyémmel szinte majdhogynem egyszerre jár. Valahol meghitt ez, még ha idegen is, mert sem az ágynemű sem a fények, sem a berendezés nem megszokott, nem teljesen az ízlésemnek való.
- Mik a terveid mára?
Pislogok fel, mert hétfő van, azaz munkanap. Neki. Nekem nem, mert a hétre szabadságot kértem ki, de ezt ő nem tudhatja hacsak a mi ügyosztályunk titkárnőjével nem keveredett olyan szoros viszonyba, mint most velem mondjuk, hogy mindent is kifecsegjen rólam. Meglepő módon ez azonban már csak olyan téren zavar hogy ha míg így is volt vajon a cél szentesítette az eszközt vagy fordítva élte meg?
Eltűnődöm egy percig jó döntést hoztam-e hogy a padlásszellem megbámulása helyett itt kötöttem ki vele, vagy egyáltalán farkasordító hiba volt hogy kíváncsi voltam rá. Meg persze arra, mit is tud az auror a takaró alatt, amire nos valljuk be a fél minisztérium nőállománya, ha nem több, lelkesen elégedettséggel nyilatkozik. Meglehet a ridegség jobban állt volna és hosszabb távon célra vezetőbb, de a testem bizsergése még most is rácáfol erre így csak hálás csókot adok neki reggeli köszöntés gyanánt.
Nem aggódom, mert még ha el is megy kulcsom van a házhoz. Bár nem tényszerű mit is kezdek vele, de maradni ma még addig tudok ameddig kedvem szottyan. Végtére is mindössze egy dölyfös kandúr vár csak odahaza, semmi más érdemleges. Másrészt ha a félig alattam mormogva ébredező férfi maradásra bír, meglehet kitolom az egy éjszakáját egy egész teljes nappá is akár. És bár hírnevét nem cáfolta meg, azért a beígért győzködésemről se mondok le már csak a játék kedvéért sem. Meg tudom jól milyen is az ő felfogása. Lassúnak álcázott és roppant bosszantóan makacs de mindemellett szórakoztató.

to miss Melanie Hopkirk
2002. Március 10., vasárnap

(https://i.pinimg.com/564x/02/65/16/026516de3d0bf787e271a0f9faff4b8e.jpg)

*Egy disznó vagyok, disznó módjára viselkedek és beszélek. Csúnya, rossz Eddie… 18+*

Her lips are devil red
(https://www.youtube.com/watch?v=p47fEXGabaY&ab_channel=RickyMartinVEVO)

Nincs hányinger. Nincs fejfájás. Nincs furcsa szag, sem idegen érzés… Pedig a hely idegen. Mégis tudom, még mielőtt kinyitnám a szemem, hogy talán évek óta nem ébredtem így, ilyen otthonos érzéssel. Amikor kinyitom a szemem, Melanie rögtön lerohan, de én elégedett dörmögésse fogadom, és köré fonom a karjaim.
- Meg kell hagyni te máris jobb társaság vagy mint Lucifer. Bár kevesebb a bunda rajtad, nem követeled a reggelit ahogy kinyitod a csipád…
- Neked is jó reggelt - mondom, és rájövök, talán most először köszöntem neki úgy igazán, illedelmesen. Nem mintha az lennék, de ő még ezt is kihozza belőlem. Bizonyos dolgokkal, profi módon…
- Mik a terveid mára?
- A szokásos - somolygom úgy, hogy abból hátha eszébe jut, nem szoktam sokkal előbbre tervezni. Igen, van egy két nyomozás, a szokásos melók, de ráérnek. Nem választanám az unalmas papírmunkát és a hullaházban faggatódzást a fura figura nekromágusokkal, ha választhatom Őt is.
- Ma talán beteget jelentek… Igen, borzasztó rosszul vagyok, azt hiszem, kénytelen vagyok küldeni egy baglyot. És… Ágyban tölteni a napot… - teszem hozzá, aztán hogy egyértelműsítsem, mire gondolok, szépen rávetem magam, majd belecsókolok a nyakába, sőt az egész arcomat a hajába fúrom egy kicsit.
Az idillt csak a gyomrom korgása töri meg, mert hát igaz, ami igaz, tegnap egy tányérfalóban (nem) ebédeltünk, aztán pedig volt ugye az a drága bor, de annak a tápértéke sem több egy olcsóbb fajtáénál.
- Nem, mintha hasonlítani akarnék a macskádra, de... Szerinted lehet ide kaját rendelni? - gondolkodom el, aztán vállat rántok. - Bár, van itt más is, amit szívesen felfalok… - teszem hozzá, de hogy neki is élmény legyen, és ne kannibalizmus, mégiscsak folytatom.
- Milyen fajta házhoz rendelhető ételt nem próbáltál még? - kérdezem, és már invitózom is magamhoz a telefonom, hogy intézzek valamit, amit mond. Kicsit furcsa háttérzajt nyújt a telefonbeszélgetésemhez Frank, amint ő is hírül adja, hogy felébredt, de legfeljebb majd több borravalót adok a futárnak. Elvégre ki tudja, talán gyakran fogok ide ételt-italt hozatni. Ha gyakran leszünk itt…
- Tegnap átalakításokat említettél - vetem vissza magam az ágyba jó lendülettel, ha Melanie az ágyban van, biztos huppan egy nagyobbat. Meglepő, de nem érkezik nagyobb porfelhő sem a matracból, sem az ágyneműből, úgyhogy minden bizonnyal vagy ő tisztította ki varázslattal, vagy már eleve egész rendezett volt minden. Végülis én nem élek ilyen bűbájokkal, még az is valószínűbb, hogy Frank mosta ki az ágyneműt és porszívózta ki az ágyat. Ha éppen nem Eliot, mielőtt elment.
- Szóval, mit tervezel a szerény kis hajlékunkkal? - érdeklődöm, és közelebb hajolok, mert inkább az érdekel, ahogy mondja, és nem az, amit mond. Ha ő csinálja, felőlem lehet az egész kóceráj rózsaszín is, a padlásszellemmel együtt. De van egy olyan érzésem, hogy ennél sokkal ízlésesebb lesz.

- Neked is jó reggelt
Kuncogva fogadom a köszönését és kicsit meg is hat, mert eddig soha nem volt meg ez igazán közöttünk. Talán pont ezen formalitások elvesztése vagy hiánya miatt volt minden olyan… egyedi. S így hogy ő megtörte ezt bár azt hihetnénk hogy mindent elrontott, épp ellenkezőleg. Sokkalta bensőségesebbnek hat, nem annak az elcsépelt szófordulatnak, amit nap mint nap minden reggel az irodába kapsz meg. Hát ezért húzódom közelebb és apró futó csókkal viszonzom csak miközben körmeim végigszántanak nem bántón de érzékletesen mellkasán.
S már várom hogy nem hagyja ennyiben, de mégis mert inkább a felé intézett kérdésre felel, amire csak egy érdeklődő ó valóban-t kap a tekintetemből sugárzóan. Már-már ott tartanék, megkérdezem mi is nála a „szokásos” mert félek, az nem az a fajta szokásos, ami minden más mágus esetében. De lehetőségem nincs, mert színpadiasan átölel inkább majd lendületből megfordít és ez a hirtelen jött lendület megnevetett.
- Ma talán beteget jelentek… Igen, borzasztó rosszul vagyok, azt hiszem, kénytelen vagyok küldeni egy baglyot. És… Ágyban tölteni a napot…
Kacagásom betölti a szoba csendesen idilli romantikáját, amire Frank persze rögvest felébredve szirénába fúj sajátos hörgésével. A plafont bámulom miközben Edward a nyakamba fúrja arcát, bőre érintése perzselő, lehelte cirógat, csókja édesen lágy. Szinte elolvadok az ölelésében. Könnyedén túrok a hajába míg másik kezem széles hátán is vállán siklik végig.
- Látom, rettenetesen beteg vagy… akkor én nem is zavarok…hívok rögtön egy medimágust
Incselkedem, s még a kettőnk közti súlykülönbség sem zavar.
- Nem, mintha hasonlítani akarnék a macskádra, de... Szerinted lehet ide kaját rendelni?
- Öhm hát fogalmam sincs. A címet egyáltalán tudod?
Az ő lakása, az ő terepe. Én csak váratlan vendég vagyok. Mondjuk ebből azt értem ki ő sem teljesen így tervezte a tegnap estét, ami egyrészt dicséretes másrészt meglepő ismerve mennyire rutinos a nők elcsábításában.
- Bár, van itt más is, amit szívesen felfalok…
Talán mégsem fogok annyira haza rohanni, legalábbis a mélyről feltörő halk morgása ezt ígéri, amire csak elégedetten boldog széles mosoly ül ki arcomra.
- Már ha hagyom…
Vetem közbe játékosan az oldalába csípve, jelezve hogy nem, nem lesz annyira könnyű dolga, bár tény hogy nem bevehetetlen ostrom, amit elkezdett.
- Milyen fajta házhoz rendelhető ételt nem próbáltál még?
- Mindent is próbáltam már…
Sunnyogok egy kicsit, mert ezzel elárultam mennyire nem szeretek a konyhába kotlani és felesleges időt eltölteni. Egy emberre amúgy is lehetetlenség főzni.
- Amúgy a juharszirupom rettentő módon a szekrény belsejébe fészkelte magát. Nem tudsz erről valamit? Pedig palacsintát régóta tervezek enni…
Pislogok rá ártatlanul érdeklődve, miközben valahogy valahonnan előszedi a pálcáját, a mágikusat és magához invitózzon egy mugli telefont.
Hagyom, hogy intézkedjen, ehhez pedig úgy tűnik jobb ha eltávolodik tőlem. Még az ágyból is kimászik, és bár háttal áll legalább elnézem a reggeli fényekben is alakját, izmait.
Már valahol félúton jár a beszélgetésben, noha nem igazán figyelek oda, mikor felülök és nesztelenül az első ruhadarabért nyúlok. A tegnap vett ruha finom anyaga simul ujjaim közé, s gyors mozdulattal magamra veszem minden egyéb fehérnemű hiányában, bár a hátán a cipzár továbbra is problémát képez.
- Tegnap átalakításokat említettél
- Említettem volna?
Fordulok felé, mintha nem emlékeznék, pedig pontosan jól tudom milyen burkolt ígéretek mellett kötöttünk ki itt. A kulcs még valahol mindig ott pihen a folyosón talán a cipőm társaságában.
- Szóval, mit tervezel a szerény kis hajlékunkkal?
Ahogy visszahuppan az ágyba mellé telepszem hasra fekve lábaim felhúzom könyökömet megtámasztva pedig az állam tenyeremmel tartom meg.
- Először is, nem a mi hajlékunk hanem a te házad… - pontosítok szemrehányón, mert fájó pont hogy nem tudhatom magaménak. – Másodszor, nincs konkrét tervem még. De a függönyök biztos nem maradhatnak. Ócska múlt század beliek… és ki tudja hány doxycsalád fészkel bennük.
Világítok rá a nem kicsi problémára, ami a legtöbb ilyen kúria sajátja… a padlásszellem mellett persze.
- De első lépésként.. fel kellene térképezni alaposan a lakást. Nem gondolod? És ehhez fel kellene neked is öltöznöd.
Végigsimítok a hasfalán majd onnan lendületet véve mászok ki és háttal fordítok. Csak a fejem fordul visszafelé. Csak az ujjammal intek hogy jöjjön, szemembe huncut fény villan és talán nem kell mutatnom hogy ugyanúgy segítségre szorulok ma is a ruha felvételekor, mint tegnap. Csakhogy ma már kevésbé érzem zavarba ejtőbbnek ha hozzám ér, bárhol a tegnap északa után.

- Látom, rettenetesen beteg vagy… akkor én nem is zavarok…hívok rögtön egy medimágust
Látom, a mindenízű fagyi visszanyal… De élvezem. Adok-kapok ez, nem maradok adósa.
- Majd te ápolgatsz - célozgatok kajánul, és nem engedem menekülni, de talán nem is akar.
- Öhm hát fogalmam sincs. A címet egyáltalán tudod?
- Persze - vágom rá, és még jó, hogy masszívra építették ezt a kócerájt, mert bár sok mindent kibírt az évszázad során, amit látott, ettől a füllentéstől éppen akár le is szakadhatna a mennyezet. De Melanie nyilván anélkül is látja, hogy kínomban nevetek a válaszhoz. Aztán kiderítem a címet később, kipillantva az utcán. Amúgy sem kell sokat magyarázni, a környék egy elég meghatározó épülete ez, a futár nyilván félve fogja beadni az ajtón a palacsintát, meg a juharszirupot.
- Amúgy a juharszirupom rettentő módon a szekrény belsejébe fészkelte magát. Nem tudsz erről valamit? Pedig palacsintát régóta tervezek enni…
- Én is régóta tervezem… Azt a juharszirupot - somolygom, és intézkedem is, legalábbis a palacsinta ügyében. Azzal az üveggel is segíthetek később, már akkor is mondtam, sőt azért is dugtam úgy el. Bár az egy másik, sokkal modernebb lakásban rejtőzik, de hamarosan ez is megújul.
- Említettem volna?
- Fenyegetésnek álcáztad, de igen - bólintok, és kíváncsian várom, mi lesz. Kicsit arcomra fagy a mosoly aztán, mikor kijavít.
- Először is, nem a mi hajlékunk hanem a te házad… - Apró visszautasítás ez, vagy inkább bosszú? Nagyot sóhajtok, pont ez a szórakoztató, hogy rajta aztán kiigazodni igazi keresztrejtvény.
– Másodszor, nincs konkrét tervem még. De a függönyök biztos nem maradhatnak. Ócska múlt század beliek… és ki tudja hány doxycsalád fészkel bennük.
Helyeslő bólogatással pillantok a függönyök felé, bár most nincs arrafelé különösebb motoszkálás, éjszaka mintha hallottam volna. De szólni inkább nem szólok semmit, még mindig nem érzem biztonságosnak mellette bármilyen varázslényről diskurálni.
- De első lépésként.. fel kellene térképezni alaposan a lakást. Nem gondolod? És ehhez fel kellene neked is öltöznöd.
- Jajj, te gonosz... Pedig így is kényelmes - tárom szét a kezeimet ártatlanul nyavajogva, nem mintha az Ádám-kosztümön kívül lenne rajtam bármi egyéb, ami kényelmes. De azért csak kikecmergek az ágyból, főleg mivel olyan csábítóan hívogat maga után.
- Na jó, tudom, valami azért még hiányzik - sóhajtom aztán, hadd higgye csak, hogy hatni tud rám észérvekkel. Aztán lenyúlok a földre, és magamra tekerem a tegnap kapott sálat. És semmi egyebet.
- Kimondottan öltöztet - kuncogom, aztán odalépek hozzá, mintha segíteni akarnék a ruhával, de valójában csak akadályozom inkább, átölelem hátulról és a vállába csókolok finoman. Csakhogy aztán megszólal a csengő, majd egy pillanattal utána Frank is vagdalkozni kezd.
- Basszus, még elijeszti a reggelinket - sóhajtom, aztán most már segítek Melanie-nak a ruhát felvenni.
- Na, melyikünk nyit ajtót? - kérdezem vigyorogva. A válasz majdnem nyilvánvaló, tekintve, hogy én még itt állok egy szál… palacsintában.

Tudom jól mire megy ki ez a játék, de nem szállok bele a marakodásba, vagy talán csak részben. Így az ápolgatás részét mint egy dédelgetett álmot meghagyom neki. Had gondolja csak hogy odaadó kis idomított szerepkört is rám oszthat, annál nagyobb lesz a ledöbbenés mikor rájön hogy nem. Na jó, kőből nincs a szívem, ha komolyabb baja lenne biztos magára nem hagynám de szentnek sem tartom magam. Ha az lennék nem feküdtem volna le vele tegnap este. Meg talán… soha. És az nagy élmény kihagyását jelentette volna, mert sajnálatos módon be kell látnom, a szóbeszéd bizony igaz. Nott megéri a pénzét, nemcsak a munkájában ügyes, nem csak a neve előkelő annak ellenére milyen körülmények sújtják, nem csak jóképű és lehengerlő modorú de szeretőnek sem utolsó. Sőt.
Bizonyos szempontok szerint még Mirolon is könnyedén túltesz, ami valahol még mindig ledöbbent. Mondjuk nagyotmondásban is beelőzi a titkárt, így csak a fejem csóválom mint egy anyuka a neveletlen gyerekére ahogy piszkálódik, majd intézkedik hogy aztán a végén kikecmeregjen ’segíteni’ nekem.
- Kimondottan öltöztet
A magára tekert sál egyedi látványt nyújt és csak hangosan, méltatlanul kuncogok és inkább nem erőltetem nála azt, ami talán sose megy. Az illendő viselkedést. De talán a tegnap után átszakadt egy-kettő, meglehet több olyan gát is ami elmossa közöttünk a szigorú illem szabályrendszerét.
Cserébe várakozón fordulok meg hogy újfent elbabráljon azzal a fránya ruhaháttal, ami nem lesz a kedvencem. Valószínű csak neki vagy csak vele fogom viselni, amennyiben életben marad, mert hát mellette… semmire nincs garancia. S mintha gyanúm beigazolódni látszana, vagy a legprofibb legilimentorként a fejembe olvasna, váratlanul karol át már-már szenvedély hévvel és húz magához. Érzem a szabad bőröm hozzá simulni miközben fogai szelíden belém vájnak hogy feljajdulva ellenkezést váltson ki némi meglepett hangszín kíséretében. Az egy napos borosta kellemesen cirógatva simít végig, amibe megborzongok és már nem is akarnám annyira ezt az egész felöltözős témát erőltetni, talán visszafeküdnék az ágyba is ha nem szólalna meg éles hangján a régi rozsdás csengő. A padlásszellem egy másodperccel lemaradva kezdi meg egyéni műsorszámát, amire már Edward is bosszúsan reagál.
- Basszus, még elijeszti a reggelinket
Hát ebben bizony van sajnos valami, így szomorúan veszem tudomásul hogy megint lőttek a csendes reggelnek, de azért a torkom kiszárad, ahogy a férfi fürge ujjai végigszántanak lekövetve a zipzár útját a gerincem mentén. Mikor kész egy kissé zavart, félszeg mosollyal fordulok felé arcomba kapva rögvest a kérdést.
- Na, melyikünk nyit ajtót?
- Természetesen te! – pislogok rá ártatlanul, mintha csak ostobaság lenne hogy miért is ne, holott nyilvánvaló a hiányosság, amivel küzd.
- Te vagy végtére is a ház ura. Abban az esetben mindenképp ha soha többet nem akarsz innen rendelni. Meglehet ingyen odaadják annyira meglepődnek a… hálóingeden…
Kicsit eljátszom a nyakába aggatott sállal majd megfogva azt magamhoz húzom és apró csókot adok ahova épp sikerül miközben megalkudva felajánlom kegyesen a segítségem.
- De ha nagyon szépen kérsz lemegyek én. Viszont pénzt te adsz… én tegnap kiköltekeztem magam… valakire…
Azzal lendülettel a barna anyag szélét az arcába küldöm és megvárva hogy előszedjen némi aprót az ajtónak dőlök. A ricsaj nem hagy alább, a csengő újra felberren, bosszantó hangja végigsöpör a Suttogó minden szobáján. Mikor kezemben a kellő mennyiségű fizetőeszköz levonulok nem rohanva de tempósan hogy átvegyem a reggelinek valót, mert be kell lássam se a palacsinta nem jó hidegen se a korgó gyomor üresen. És ki tudja mennyire lesz hosszú ez a nap is Edward Nott társaságában. Menet közben elhaladok a megkopott fényű arany kulcs mellett, de nem veszem fel hiába ígér oly sok minden. Nem tudom, akarom-e vagy sem, továbbra sem. A folyosón árválkodó óráért viiszont lehajolok hogy aztán a z előszobába érve ruháimat tartalmazó szatyorba pottyantsam bele, mintha csak valami rossz kukkolót akarnék kiiktatni. A baj csak az hogy igazából lelkem gyötrődésének szimbólumát süllyesztem el, hogy később jussak dűlőre mihez is kezdjek... mindennel.

- Természetesen te! - vágja rá, én pedig tudom, hogy nem gondolja komolyan.
- Te vagy végtére is a ház ura. Abban az esetben mindenképp ha soha többet nem akarsz innen rendelni. Meglehet ingyen odaadják annyira meglepődnek a… hálóingeden…
Egyetértően bólogatok, valószínűleg még rendszeres házhozszállítást is nyernék. De megunnám a palacsintát egy idő után. Csak nagyon kevés jó dolog van az életben, amire nem tudnék ráunni…
- De ha nagyon szépen kérsz lemegyek én. Viszont pénzt te adsz… én tegnap kiköltekeztem magam… valakire…
Somolyogva, lenyelt elégedettséggel és növekvő egóval ballagok el a tárcámért, ott van a nadrágom zsebében. Pénz… Az csak pénz. Fogyóeszköz számomra. Megtapasztaltam már a széles palettát a “semmim sincs”-től az “azt se tudom, mim van” állapotig. De most éreztem magam a leggazdagabbnak.
- Nagyon szépen kérlek - dörmögöm csábosan, és futó csók kíséretében adom oda a pénzt. Kicsit megtorpannak a dolgok, pedig körülöttünk nagy a zsivaj a padlásszellemmel, a berregő csengővel és a pucérkodással. De miatta érdemes kicsit megállítani az időt.
Aztán tovalibben a pénzzel és a csinos kis ruhával, ami most már tudom egészen, hogy mit takar. Én is a tegnapi ruhámért nyúlok, ing, nadrág és a szép sál, pont elég. Kell majd azért egy itteni ruhatár is, a szekrények egyelőre üresen, sötéten ásítanak. És minden más is. Szeretem az itteni minimalizmust, de egy-két dolgot be kell majd szereznem még.
És egy-kettőt ki kell majd szórnom. A konyha felé tartván be akartam térni a mellékhelyiségre, de egy nagypofájú festmény hirtelen rámdörrent:
- Nem hajtottad fel a deszkát! - rikácsolta a rövid, szőke hajú banya portréja, én pedig méltatlankodva vontam fel a szemöldököm.
- Auror vagyok, jól célzok… De kösz, hogy szólsz, le kell ezt a randa festményt is vennem a falról - dünnyögtem inkább már kárörvendően, és hátra is pillantottam, miközben kezet mostam. A pofátlan portré szemérmetlenül, és sértően lefitymálva méregetett.
- Próbálkozz csak, fiacskám, én már akkor is itt voltam, mikor…
Inkább még egyszer lehúztam a vécét, hogy kifejezzem mély érdektelenségem, és hogy elhallgattassam, aztán az ajtót is rácsuktam a banyára, és mentem tovább a konyha felé, az illatokat követve.
- Képzeld, van a vécében egy nagyon paraszt festmény, amit még ma le kell… Melanie? - kérdezem, megdöbbenve az állapoton, amiben találtam. Így első blikkre azt mondanám, ő is talált a házon valami fejleszteni valót...

(https://i.pinimg.com/564x/43/f9/e3/43f9e346b272bb101eee68f13898bae3.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/69/f1/78/69f1786aa9cdeeaab3776a91bb10888f.jpg)
edward
március 11
+16
maestro (https://www.youtube.com/watch?v=SvtaNQw4sGA)
outfit (https://i.pinimg.com/564x/26/f7/0f/26f70f06fc94303b79c8904335fc46ef.jpg)

A kopogószellem és a reggeli elillanása szinte késztet hogy kimeneküljek a szobából, hiába az aprócska de annál marasztalóbb csók. Az opálos előszobatükörben kósza pillantást vetek zihlált hajamra, de mindössze annyit tudok segíteni rajta hogy szabad kezemmel beleszántok vörösesbarna tincseimbe. Így legalább egy laza szélfútta frizurát imitálva nyitok ajtót, és egy meglehetősen fiatalka srác arcába mosolygok negédesen. Látszik hogy azt hiszi eltévedt, talán nem is időzött volna itt egy perctől többet de jöttömre azért felderült képpel reagál. Míg pár illedelmes szóval köszöntve átveszem a kezébe lévő csomagot odaadom a jussát. Számolás közben megáll és befele pillog, a padlásszellem őrjöngése bár csitul de nem szűnik teljesen meg.
- Durva másnaposság… férfiak…
Rántok vállat mire a srác nagy kerek szemekkel rám mered végül vonakodva búcsút int és eloldalog. Nem kell egy perc és már kapun kívülről hoppanál, mintha csak gyilkos szömörcék kergetnék. Kuncogva csapom be az ajtót miközben a palacsinta édes illata és langymelege a zacskón keresztül is feldobja a kedvem ha az előbbi kis műsor nem tette volna.
Utam a konyhába vezet mivel Nott még sehol. Szívből remélem hogy vagy a padlásszellemet csitítja el vagy felöltözik, addig is gondolom megterítek. A tervem legalábbis ez. A hozzáállásom akkor módosul mikor a tegnap épphogy szemügyre vett helyiségbe belépve felmérem a terepet.
A legtöbb tányér régi, ócska, kopott ha nem épp csorba vagy törött. Azért akad kettő használható, amit kipakolok a kockás abrosszal leterített asztalra. Középre a zacskóból előbűvölöm a palacsintákat, hogy végül aztán a nem túl szemkápráztató koncepciótól ellépve a teáskannába vizet töltsek. Mindez talán még sikerülne is de a csappal meggyűlik a bajom. Nehezen enged, talán be van rozsdálva de némi nőies izommunkával sikerül a dolog. Elégedetten pakolom a tűzhelyre hogy felmelegedjen és már örömtáncot járok hogy három teafiltert is találok ami használhatónak tűnik és úgy fest kamilla meg csipkebogyó mikor… mikor a kanna felvisít és felém lövi ki teljes egész tartalmát.
Még szerencsém hogy egy konyharuha kéznél van és az arcomba fröccsenő tűzforró vizet felfogom, de hangosan sikoltva érzékelem hogy kezem bőre nem ússza meg a találkozást. Ráadásul az egyik padlódeszka váratlanul megmozdulva még egyensúlyomból is kidönt hogy az asztalnak esve csörömpölve mindent leborítsak róla.
Hangos nem túl nőies szitkozódások közepette próbálom magam alá vonni a lábam mire befut Edward is. Nem tudom az én zsibongásom, a sikolyom vezette-e ide vagy amúgy is már keresett… de mikor meglátom fájdalmas képpel közlöm vele a szomorú tényt.
- A teáskanna… gondoltam csinálok némi teát de… fél élet is kevés lesz kipofozni ezt a házat...!
Siránkozom egy kört miközben dühöngök és sziszegve fogom a karom biztonságos menedékbe húzódva a tűzhelytől a férfi irányába.
- Átkozott padlásszellem! Megörjít!
Fakadok ki mikor Frank újra műsorozásba kezd, ezúttal miattam.

Kiismerni a másikat általában kiábrándító. Amikor az ember a csinos csomagolás alá les, és a feltételezett tökéletesség helyett életszerű hibákat talál, eltántorodik. Ezért jók az egyéjszakás kalandok, csak a külcsín, csak a csillogás, mindenki a legjobb oldalát mutatja, és ennyi. Ez volt a bevett receptem csalódásmentes szórakozás ellen. Persze, ez sem tökéletes, de nekem eddig bevált. Ám most…
Ez a ház nem egy egy éjszakás kaland. Nem hagyhatom csak úgy ott, de még különösebb, hogy nem is akarom. A hibái szórakoztatnak valahol. Izgalmakkal teli kihívás… Egészen belezúg az ember.
- A teáskanna… gondoltam csinálok némi teát de… fél élet is kevés lesz kipofozni ezt a házat...! - fakad ki Melanie a csatatér közepén, ahová betoppanok, miután fülemet megüti a visítás és a szitkozódás. Elképedve nyújtom felé a kezem, hogy felsegítsem a földről, de talán inkább nem is kézen fogom, hanem a hóna alá nyúlok, nehogy a sérült rész érintésével még jobban megkínozzam. Foltokban lángvörös a kézfeje, nyilvánvaló égésnyom ez, a padló úszik a vizes palacsintás tányércserepekben, gőzölgő konyharuhakupac fekszik mindennek a tetején, az asztal pedig úgy fekszik négy lábával az ég felé, mint valami fura, döglött állat. Mindennek a tetejébe Frank ihletet kap, hogy háttérzajt produkáljon ehhez a jelenethez is.
- Átkozott padlásszellem! Megörjít! - fakad ki Melanie, és a kezét dédelgetve messzebb húzódik a tűzhelyhez, de legalább közelebb hozzám.
- Megoldjuk - nyugtatom átkarolva. Furcsa, de ma reggel valahogy nem húz fel semmi, pedig az imént stírölt meg mosdózás közben egy szemtelen portré. Most meg ez a káosz… De amit mondok, úgy is gondolom, arcomra elszántság költözik. Először felkapom a földről a mosogatórongyot, és a hidegvíz alá dugom, aztán óvatosan Melanie felé kínálom, azt hiszem jobb, ha ő helyezi rá a fájó területre, ő érzi, hogy jár a legkevesebb szenvedéssel. Közben előkapom a nadrágzsebemből a pálcám, majd Melanie-t szelíden, de határozottan magammal vonom.
Kimegyünk a konyhából, és a lépcső mellett elhaladva menet közben beleeresztek a felső szint plafonába egy silentio-t. Aztán egy sor másik hangszigetelő bűbájt. Valamelyik csak hat. Frank vergődése így végre elnémul, legfeljebb a plafonból időnként finoman hulló por mutatja, hogy történik odafenn bármi. Persze ezek ideiglenes bűbájok, nem tartanak sokáig, de van egy kis csend végre. Nem állok meg a kezemben a hölggyel, hanem belököm a bájitalkonyha ajtaját.
- Mindjárt a kezed is jobb lesz - dünnyögöm, és körbenézve a helyiségben megfelelő összetevőket keresek egy gyors sebkezelő szerhez. Hátha hagyott itt Elliot mást is az ajzószereken kívül.
- Varázslattal is elláthatom, ha nem találunk semmit - ajánlom, de azért végigszaladok az itt található üvegcséken és tégelyeken, hátha alkalmasabb gyógymódot találok. Csak az alapszintű elsősegélyhez értek, ide talán több kell, főleg, hogy nehogy nyoma maradjon.
- Azt hittem a sárkányok tűzállók - dünnyögöm, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy eltereljem a figyelmét a fájdalomról. Vagy szolidaritásból én is megégettetem vele magam...

Nem tudom lőttek-e a reggelinknek bénázásom jóvoltából de hogy a reggeli idillnek biztosan az tuti. Legalábbis a sérült és sajgó kezem semmi jóval nem kecsegtet. Nem halálos, nem is túlontúl súlyos de nem épp ilyen rendkívüli kegyet képzeltem el a tűzhely és a teáskanna részéről fogadtatásként.
Hiába segít fel Nott és biztat egyetlen apró ámde annál jelentőségteljesebb szóval, nem vagyok annyira biztos abban hogy le tudja vagy tudjuk kezelni ezt a szituációt. Már magát az egész házat. Csak figyelem gyakorlott ténykedését miután talpra állít ahogy átáztat egy konyharuhát hogy végül a kezem köré csavarja, vagy… inkább nekem adja oldjam meg magamnak. Bölcs.
- Hüüüümmmmm, Merlin redvás seggére…!
Morgom, ahogy ráküldöm a sérült és érzékeny vörös foltokkal tarkított csuklómra a hűvös, nyírkos anyagot miközben Edward szelíden terelget ki a romok közül el valamerre a házba. Azt hiszem első körbe hogy a nappaliba, de hamar rájövök többek közt a legfelső szint elnémuló tulajdonosa után, amit meglepő sokrétű bűbájsorral fed le az auror kifakadásomra, hogy az úticélunk egy szűkebb és meghittebb hely. Mégpedig a bájitalos szobácska. Kész csoda hogy bepasszírozódunk mi ketten, ettől még a Fátyol-lak beli gardróbom is nagyobb. Nem mintha zavarna a másik közelsége, sőt normál esetben kifejezetten élvezném és most is azért félreüt a szívem egy picit, de hamar a gyakorlatiasságé és a keresgélésé a főszerep. Én addig az ajzószert tartalmazó flaskát vizslatom.
- Mindjárt a kezed is jobb lesz
Vállat vonok apró sóhaj kíséretében. Miután nincs sok opcióm felülök az asztalra és figyelem a ténykedését, ahogy az aprócska fiókokba kutat valami kence vagy más egyéb után.
- Nyugi, azért megmaradok…
Bíztatom hogy ne túlozza el a dolgot, végtére is nem halálos tőrdöfés ez, sem egy elbaszott gyilkos átok ami pofán talál csak egy kevéske túlmelegedett vízár, ami volt kedves a ruhámat is tönkre tenni, bár ez a legkevésbé zavar most.
- Varázslattal is elláthatom, ha nem találunk semmit
- Jó. Akartam is mondani....Jó lesz az, az enyém begurult a tűzhely alá asszem…
Morfondírozok, mert a konyhába még használtam a begyújtáshoz meg pár alap varázslatra de aztán az önvédelem kellős közepén valahogy sikerült elhagynom. Hát lássuk be… szar auror lennék, de nem is az én szakmám szerencsére.
- Azt hittem a sárkányok tűzállók
Megvárom hogy felém forduljon valami hűsítő balzsamos tégellyel a kezében és felém lépjen. Csak ekkor szólalok meg, a kaján élvezetet leplezni próbáló vonásait emlékezetembe vésve. Bár komoly sértődöttséget erőltetek magamra, azért belül somolygok a viccén.
- Kacc-kacc. Hát úgy tűnik talán mégsem. Tegnap ebbe nem több volt? Úgy rémlik.. igen. Határozottan….!
Bökök fejemmel a mellettem ácsorgó férfiasító főzet felé. Ha már ő kóstolgat ne higgye hogy nem adom vissza a kölcsönt. Ravaszkás mosollyal várom méltatlan arckifejezését és felé nyújtom sérült jobbomat hogy aztán lehunyt szemmel élvezem ki ahogy a bőröm megnyugtatja az itt felejtett orvosság.
- Köszönöm..
Mondom végül rekedten és ennyire egyszerűen, bár nem csak hála vegyül ebbe hanem valami más, mélyebb dolog is, de magam sem tudom mi az. Megint túl idillivé kezd válni minden egyetlen pillanat alatt, a közelsége, a kedvessége, az ujjai a csuklómon, a szűk hely adta légkör, a csend, a mi kettősünk zavartalan összhangjának gondolata… ami félig elriaszt mert túl új és nem várt dolog ez. Hát inkább leküzdöm a kényszert hogy hálám jeléül megcsókoljam, helyette gyakorlatiasabb problémát vetek fel.
- Szerinted menthető a reggelink vagy felejtsük el?
Az elázott palacsinta, a felborult asztal nem épp vendégváró hangulatot idéz ahogy jelen pillanatban kinéz. Maga a ház is problematikus. És más esetben tuti elmenekülnék innen a másikat magára hagyva bosszantó problémájával de olyan szinten személyem elleninek érzem a kihívást hogy állok elébe és elhatározom akár az egész napomat itt töltöm ha kell hogy valamennyit javítsak ezen a lelakottan romantikus kócerájon.

- Hüüüümmmmm, Merlin redvás seggére…!
Itt eldöntöm, hogy a vélhetően bűnös teáskanna halála hosszú és fájdalmas lesz. De mivel egyszerre több feladatot is kitűzök, a bosszúállás most várhat.
- Nyugi, azért megmaradok…
- Sokan pályáznak arra a kézre, vétek lenne hagyni, hogy sebhelyes maradjon - ingatom a fejem, de tény, nyugodtnak nyugodt vagyok. - Bár engem nem zavar - tettem hozzá kicsit szélesebben somolyogva. De azért ismerem már valamelyest a női hiúságot. És egy sima, minden mágiától mentes forrázás is csúnya nyomot hagy, ha nem kezelik időben, hát még egy olyan, amiben varázstárgy is érintett. Egyszerűen csak jobb nem a véletlenre meg a természetre bízni.
- Jó. Akartam is mondani....Jó lesz az, az enyém begurult a tűzhely alá asszem…
- De valami főzettel valószínűbb, hogy nem marad nyoma. Nem vagyok egy nagy medimágus - dünnyögöm a bájitalosszekrény itt maradt kínálatát böngészve. Míg Melanie valami egész más flaska tartalmát veszi szemügyre. Tüzetesen.
- Kacc-kacc. Hát úgy tűnik talán mégsem. Tegnap ebbe nem több volt? Úgy rémlik.. igen. Határozottan….!
- Gondolod, szükségem volt rá?
A kanosító bájitalból persze igazából nem hiányzik, de azért kuncogok egy sort a feltételezésen.
- Sajnálom, ha nem vagy elégedett… Esetleg meghúzhatom…
Az ajánlat közben végre rálelek a megfelelő sebkezelő főzetre. Kipattintom a szép kis üvegcse kupakját, és beleszagaolok. Az illata alapján is nagyjából az, amit a címke hirdet. Sajnos jól ismerem ezeket a gyógyfőzeteket. Volt pár korábbi akció, nos, főleg még a varázslóháborúk idején, ami számomra a Mungóval végződött, és ott bizonyos osztályokon még a falnak is ilyen szaga van.
Melanie kezének viszont jót tesz. Én pedig örömmel fogom ujjaim közé óvatosan a jobbját, hogy aztán rácseppentsem a főzetet és várjam a gyógyulást, ami szerencsére szemmel látható.
- Köszönöm..
- Semmiség. Nyoma se marad - dünnyögöm, és mikor a bőr már egészen helyrejött, futó csókot is lehelek a kézfejére. Aztán a csuklójára. Az alkarjára, a felkarjára… Elfut az a csók, egész a nyakáig, a szájáig csak azért nem jut el, mert Melanie megszólal.
- Szerinted menthető a reggelink vagy felejtsük el?
- Persze… - somolygom, és befogom a száját egy pillanatra az enyémmel, csak azért is. Talán ez már nem csak egy pillanat, kicsit hosszabb. Eljátszom, hogy észbe kapok.
- Ja… Hogy a kajára gondolsz? Az menthetetlen, hacsak nem szereted a porcelándarabos palacsintát, mert a földről össze nem bűvöljük anélkül… De azért van még itt mit felfalni. Például a férfiasító… Vagy valaki más - vigyorgom, és újból megcsókolom. Nincs az a vacak helyzet, amit ez ne oldana meg. A ház, meg a felfordulás, meg ez az egész megvár. Majd aztán apránként átbűvöljük, lecseréljük, megjavítjuk, kiszanáljuk, amit ki kell. Csak egy a lényeg, és meglepő, de a nőt most egyáltalán nem tervezem lecserélni...

- Sokan pályáznak arra a kézre, vétek lenne hagyni, hogy sebhelyes maradjon
Bár igaza lenne Nottnak… akkor fancsali képet se vágnék a szavaira. De sajnos az igazság árnyaltabb ettől. Nem azért mert ne pályázna valaki vagy több mindenki az említett kezemre, hanem azért mert a láthatatlan béklyó még mindig köt. Nem tudom feloldható-e valamilye, bámilyen formában de most ez megint feleleveníti mennyire tilosban is járok, vagy mondhatni hogy járok mert még kötelezettségem nincs, csak a puszta ígéret maga… de ettől még nem vagyok lelkes, arról tesz a férfi.
- De valami főzettel valószínűbb, hogy nem marad nyoma. Nem vagyok egy nagy medimágus
- Hümmm, meglep hogy valamiben nem jársz az élen…
Szemtelenkedem, mert tudom mennyire hiú ebben a kérdésben is. De legalább felméri a hiányosságait és meglepő módon nyíltan színt is vall, ami becsülendő dolog. És ha már hiányosság és erősség… kihívóan szökken feljebb a szemöldököm a férfiasító kóstolásának tényére. Olybá tűnik a kalandvágy még Edward egóját is leküzdi pláne ha szépen kérem. De.. nem kérem. Még nem.
Cserébe a kezem adom át, és pár perc se telik el máris elmúlik a fájdalom. Csak a bizsergés nem, de ez a jóleső fajta, amit Ő idéz elő. Sőt képes fokozni azt a lágy kézcsókkal, ami szép apránként felfut ezzel ügyesen és elegánsan leküzdve a közénk ékelt kevéske távolságot. Én pedig, bár talán nem kellene de hagyom. Alkarom könnyeden támaszkodik meg a vállán, ujjaim pedig eljátszanak nyakán majd a tarkóján.
Kiélvezem hogy a pillangók a gyomromba felélednek tőle, hogy könnyedén elvesztem a kontrollt mint egy ostoba kamasz, akárcsak a lehelete cirógatását a bőrömön. Ajkai kellemesen szántanak végig a karom mentén egész a nyakam ívén, aminek szabadabb teret adok azzal hogy szelíden félre is billentem a fejem. Csak egyetlen röpke kérdésem marad válasz nélkül, vagyis hát azzal hogy magához von kuncogva olvadok bele a csókjába, ami ilyenformán kerül megválaszolásra míg félbe nem szakítja Ő maga azt.
- Ja… Hogy a kajára gondolsz? Az menthetetlen, hacsak nem szereted a porcelándarabos palacsintát, mert a földről össze nem bűvöljük anélkül… De azért van még itt mit felfalni. Például a férfiasító… Vagy valaki más…
A vágyakozó kék szemekbe pillantok, melyek közvetlen közelről bámulnak úgy, hogy abba a lábaim is beleremegnének ha állnék, de merlinadta szerencse hogy ülök. Könnyedén elolvadok ettől, tőle, de mellé azért megvillan a tekintetemben a kihívás. Felelsz vagy mersz játékokba bocsátkozva nehéz lenne fogadni melyikünk is nyerne, de a pudding próbája az evés, a bájitalé meg az ivás. Ujjaim elengedik őt, és le se véve róla a pillantásom hátranyúlok vaktába, mert Ő közben újra akcióba lendül s megcsókol, ami ellen eszembe sincs tiltakozni.
Az üveg nyakára fonom kezem és kettőnk közé húzom, hogy aztán egy végtelen hosszú percet követően lepattintsam a szűz tetőt. Halk cuppanással adja meg magát a dugó és repül el valamerre a kicsinyke szobába.
- Bár tény hogy nem szorulsz rá, de… én ráérek, egész nap…
Közlöm vigyorogva s a kezébe nyomom a cirádás betűkkel ellátott kis üveget, tegyen vele belátása szerint mutatóujjam pedig beakasztom nadrágja derekába és úgy vonom közelebb magamhoz. Mohó vágyakozással figyelem hogy is dönt, és hangosan, jókedvűen nevetve ölelem át bárhogy legyen is, mert szórakoztató cukkolni s ami még felemelőbb érzés, hogy mellette tényleg minden könnyen megoldhatónak tűnik még egy neveletlen teáskanna megnevelésének kérdése is. És emellé mindezt a biztonságérzet kellemes illúziója fűszerezi meg.

- Hümmm, meglep hogy valamiben nem jársz az élen…
- Ugye? Muszáj visszafognom magam.
Színpadiasan sóhajtom, aztán teszem tovább a dolgom. Legszívesebben el se engedném a kezét. Talán ha részegebb lennék, ha meggondolatlanabb (még ennél is), meg is tartanám magamnak. De az “örökre” az túl nagy kötelezettség. Nem mintha zavarnának a morális kötöttségek, alapvetően lelkiismeret furdalás nélkül hágom át őket, ha ahhoz van kedvem. De ez esetben… Nem kockáztatom meg a lelkiismeretfurdalást, mert ki tudja, nem-e lenne mégis.
Inkább belefelejtkezem az ittbe és mostba, és Melanie-ba. Egész míg elém nem tolja a bosszantó főzetecskét, eléggé tudom, mit csináljak. Anélkül is tudom… Először figyelmen kívül hagyom, de újra közénk tolakodik az üvegcse, én meg kínomban felröhögök. Tudja ez a nő, hogy lehet engem ingerelni.
- Bár tény hogy nem szorulsz rá, de… én ráérek, egész nap…
- Hát akkor idd meg te...
Hasonló vigyorral javaslom, mint ahogy ő a kezembe nyomja az itókát, és ha már nálam van, ő meg közelebb húz magához a gatyámnál fogva, hát inkább a szájához emelem, igyon csak ő.
- Én meg Rád érek, egész nap.
Sejtelmesen célozgatva búgom, köré fonom szabad kezemet, miközben másikkal az üveget tartom. De vajon hogyan hat egy ilyen bájital, ha nem azok fogyasztják, akiknek eredetileg szánták?
Nos, Melanie-nak mindenesetre helyes kis kecskeszakálla, meg kackiás bajsza nő tőle. Persze, ezt nem vesszük észre azonnal, mert amint a szája elszakad az üvegtől, én jófajta kísérőnek egy csókot biztosítok a főzet mellé. Először azt hiszem, eltévedett hajszálak keveredtek közénk, és csak mikor már több, mint gyanús a dolog, akkor szakadok el tőle értetlenül, hogy szemügyre vegyem, mi történt.
- Nahát…
Úgy röhögök fel, mint egy gyerek, mikor valami csíny tanújává válik. Egyébként el nem árulnám neki, mi történt. Észreveszi vajon ő is? Van egy fényes vitrin mögöttünk, abban véletlenül elgyönyörködhet a megváltozott tükörképén.
Bárhogyan is esik, én vállat rántok, csibészes vigyorral lendülök túl ez apró kis részlet felett.
- Áh, üsse kő!
Újra lesmárolom, egyébként nem vonz az azonos nem, Melanie viszont annál inkább, és ő még így is ízig-vérig nekem való marad. Ha nagyon akarja, mutatok persze neki egy egyszerű borotválkozásra való bűbájt. Majd. Ha ráérek...

- Hát akkor idd meg te...
- Hogy mi?
Kisebbfajta hidegzuhanyként ér a visszatáncolása. Olyan magabiztosan hittem hogy belemegy a játékba hogy szabályszerűen egyenesen lesújt, mekkora csalódást okoz ez. Ő.
Nem is igazán értem, mert nem rá vall hogy ennyire gyáván fülét-farkát behúzva eloldalogjon egy kínálkozó újdonság elől. De ebből is látszik, közel sem annyira kiszámítható, mint amilyennek gondoltam.
- Én meg Rád érek, egész nap.
Lehervadt mosolyom rögtön visszacsalja őszinte vallomása arcomra. Nem romantikus ez, még ha annak is tűnik de nem bánom hogy nem az. Jobb szeretem őt így, őszintén akár nyersen is mert van benne még így is valami, ami azonnal levesz a lábamról. No meg aztán ott a hangjában az a kis nyomaték, amitől libabőrös lesz a gerincem végig…
Talán emiatt, talán mert meg akarom mutatni neki én se maradok el mögötte kurázsi terén… ahogy felém billenti az üveget iszok a tartalmából, nem is annyira keveset. Ugyan mégis mi történhetne? Nem hiszem hogy férfivá avanzsálódok egy pillanatról a másikra, ahogy azt sem hogy Edward ne számolna ezzel a kockázattal… S bár a világ legnagyobb ostobasága egy ilyen főzetet meginni, nem aggódom. Úgy vagyok vele hogy szükség esetén a Mungóba helyre pofoznak…
De mindezt nem tudom megosztani az aurorral, mert körém font erős karjai közelebb vonnak én pedig megadóan simulok hozzá, hogy mindent ott folytassunk ahol tegnap este elkezdtük. Legalábbis egész addig míg elhúzódva rá nem csodálkozik arcomra eleinte nem értve mégis miért…
- Nahát…
A nevetése az, ami arra késztet hogy megérintsem saját arcom. Éreztem ám a bizsergő viszketést de úgy gondoltam az ő másnapi borostája a bűnös meg az én túlérzékeny bőröm kettőse…. csakhogy nem. Nem egészen. Az ismeretlen kis szőrszálak ujjaim közt az enyémek de mégsem az enyémek mert ismeretlen eredetűek. Gondolom a férfiasító remek mellékhatása..
- Baszki…
Nyögök fel meglepve, de mire bármit tehetnék Nott már szórakozottan túl is lép a dolgon, mintha nem számítana. Talán neki nem is, s bár engem noha zavar mégsem lök akkora szégyenérzetbe, mint várom.
- Mi a…
- Áh, üsse kő!
Csókol meg hevesen újra, amitől nevethetnékem támad a hirtelen jött és általa eloszlatott kétségbeesést követően. Nem is feltétlen akarok elszakadni tőle mindössze ha van egy perc csak úgy mellékesen jegyzem meg jobb ha vigyáz, lehet én kapom el hátulról s hozzá megvillan a tekintetem is, amit talán szintén a főzet okoz, de ha teljesen őszinte akarok lenni akkor nem teljesen egészen. Annyi azonban bizonyos, hogy a férfiasító üres üvegcséje az asztalról a földre gurul, görgése aláfestő szólam csak érzékeimnek, akár többi társa a papírok, jegyzetek és egyéb hozzávalók személyében, mik útba vannak hogy az asztalon elég hely legyen… nekünk.

Köszönöm a jatékot! :-*

Roxfort RPG

Karakterek => A Suttogó => A témát indította: Elliot O'Mara - 2019. 12. 26. - 18:02:52